Hitbenhat… III

Arany Viktor
 2

A regény cselekménye és annak szereplői az író

fantáziájának szülöttei. Bármely hasonlóság
létező, vagy létezett személyekkel,
élethelyzetekkel kizárólag a véletlen műve.

 Arany Viktor 1996 - 2008

TARTALOM
 3

AZ ÉBREDÉS

T
itütitütitütitü. Jaj mi ez? A nyavalyás vekker. Na! Hallgass már el! Hol vagy? Na
végre! Hű! Hol vagyok én? Tényleg! Tegnap elköltöztem. De furcsa itt minden.
Mások a szagok, mások a zajok, más az ágy, más a szőnyeg, más a hűtőszekrény
berregése, mást látok, ha kinézek az ablakon, szóval minden más, szokatlan. A megszokás
pedig nagy úr. Az emberi természetet jól ismerő népi bölcsesség alkotta ezt az okos szólást.
Na, mindegy, fel kell kelni. A víz, amivel reggel megmosakszom, itt is hideg, kicsit
más a törülköző, de nem baj, mindjárt észhez térek! Jaj! Csak térnék, mert persze nincs kávé,
itt legfeljebb meleg vizet tudnék főzni. Nincs más hátra, csak előre, felöltözöm, és lemegyek
a lifttel, mert itt, korábbi lakhelyemtől eltérően van lift, ami kényelmes, de lustít is. Beülök
derék Daewoo autómba, és már megyek is a McDonaldshoz reggelizni.
Hát autóban, úgy kutyafuttában meginni a reggeli kávét, nem ugyanaz, mint az
ülőgarnitúra szélén, de ez legyen a legnagyobb baj. A lényeg az, hogy Eszter, szerelmem,
nemsokára hazajön Franciaországból, és ha minden jól megy, három csodás napot tölthetünk
együtt. Zsuzsa, Frovalin Pista felesége ugyanis felhívta figyelmemet, hogy tiszteljem már
meg Esztert annyira, hogy nem duálfelemnek, hanem szerelmemnek nevezem.
Hát valóban jobban hangzik, az a duálfél olyan, mintha valami tudományos fogalom,
valami elvont dolog lenne, a mi napi gondolkodásunkhoz sokkal közelebb áll a Zsuzsa által
javasolt megfogalmazás. Minden nap írok Eszternek, mint már jó ideje. Már több mint száz
levelet írtam, több mint kétszázötven oldalon, több mint félmillió leütéssel. Ez ám a
termelékenység! Mit ki nem hoz a szerelem az emberből!
Irogatok, tervezgetem a jövőnket, vajon mennyi idő múlva köthetjük össze végleg
sorsunkat. Nyomaszt, hogy Eszter édesanyja nem tud elköltözésemről, de amilyen prűd,
abban a pillanatban eltiltaná tőlem Esztert. Valahogy úgy kéne a tudtára adnom, hogy
apránként megküldöm esszéimet, és akkor az egész folyamattal azonosulni tud, ő is végig
megy az úton, ami engem ide vezetett.
Lassan elkezdtem bevásárolni a lakásba, vettem két normális konyhai kést, szappant,
mosószereket, Calgont, amivel a mosógép is tovább él, jénai tálat, konzerveket, új abroszt a
Metró áruházban, képkeretet, Eszter fotójának bekeretezéséhez a Baumax-ban. Elég
kalandos volt költözésem, mert, mint kiderült, elődeim már árulták szállásadóm lakását, nem
akartak kiköltözni a lakásból, hónapokkal el voltak maradva a számlák fizetésével, és csak
szállásadónőm díjbirkózó típusú bátyjának fellépésére ígérték meg, hogy másnap
kiköltöznek. Így is otthagyták néhány holmijukat, melyet Zsuzsa, a szállásadóm a folyosón
deponált, és megnyugtatott, nyugodtan hívjam csak a rendőrséget, vagy őt, ha a volt lakók
jönnek, és ne higgyek el nekik semmit, hogy megvették tőle a lakást, meg egyebek.
Nem könnyű szívvel aludtam el ilyen előzmények után, és ahogy másnap néztem a
folyosón a cucchalmazt, megesett a szívem a két papagájon, tiszta vizet öntöttem nekik, hisz
ők szegények végképp nem tehettek semmiről. Vasárnap költöztem el, és csütörtök, péntek
körül már kezdett elhatalmasodni rajtam egy nagyon kellemetlen érzés. Magam jöttem el,
magam téptem ki magam a családból, de most valahogy talajból kitépett, a tűző napon
száradó, gyökértelen növénynek éreztem magam.
Szörnyű érzés volt, fájt, sajgott, gyötört, és mindenekelőtt csillapíthatatlan volt.
Gondolkoztam egy darabig, mi okozhatja, aztán rájöttem, nem véletlenül írtam Álmatlan
éjszaka a hajócsavar mellett c. esszémet. Az ember olyan tökéletes lény, hogy mindenhez,
 4

még a számára rosszhoz is képes alkalmazkodni, mindent képes megszokni, lásd cigaretta,
alkohol, kábítószer, vagy hajócsavar zúgása.
Hiába tudja, hogy az a rossz, rossz neki, amikor meg akar szabadulni tőle, egy darabig
maga a rossz hiányzik, mert annyira megszokta, annyira beleépült testébe, lelkébe hogy
elvonási tünetek jelentkeznek. Ez történt nálam is, Edit, és család elvonási tüneteim
jelentkeztek. Az természetes, hogy gyermekeim hiányoztak, de egy kicsit még maga Edit is,
bármennyire menekültem is tőle.
Szerencsére szerdán, volt lakásunk mellett mentem haza autómmal, és Böbét, kis
barátnőjével a járdán ülve észrevettem, és nagyot fékezve megálltam náluk: - Szia Böbe!
- Helló komp! Válaszolt, mert komp volt a legutolsó becenevem. – Mi újság? – Mi újság?
Egész nap lent vagyok, este tévézek! – Na jól van picim, örülök, hogy jól vagy, puszilok
mindenkit! - Búcsúztam, és váratlanul még puszit is kaptam Böbétől, ki tudja mióta először.
Még a végén jó oldala is lesz a költözésnek? Kérdeztem magamtól. Alig vártam a
szombatot. Szombatonként mindig én vittem haza pizzát, hogy Editnek ne kelljen főzni, és
úgy gondoltam, ezt a kedves hagyományt folytatni kéne. Úgy sincs mire költenem fizetésem
maradék részét, mert káros szenvedélyem nincs, luxust meg nem nagyon engedek meg
magamnak. Egy kicsit rászoktam, helyesebben visszaszoktam a cigarettára, meg az italra is,
mert Edit is ehhez a stresszoldóhoz nyúlt rögtön, de nem izgulok ilyesmin, mert amilyen
hamar hozzányúltam, olyan hamar le is tudom tenni bármelyiket. Csak átmeneti kisegítő
eszköz mindkettő.
Nos, eljött a szombat, hazatelefonáltam, helyesebben, volt lakásomra telefonáltam, hogy
ki, milyent kér, és alig kezdett Böbe a felsorolásba, már hallottam a háttérből: - Nekem ne
hozzon, mondjátok meg neki! Jó, nem hozok, ha nem képes egy pizzát elfogadni tőlem, hát
legyen meg az ő akarata. Fél egykor beállítottam a pizzákkal, mindenki rávetette magát, de
olyan laktató volt, hogy a fél pizza után egyszerűen elnehezültem, szinte vonzott az
ülőgarnitúra, szokott sziesztázó helyem, ezért úgy gondoltam, ledőlök egy kicsinyét.
Milyen jópofa dolog, hogy a volt férj hazajön, és ledől egy fél órára szombat délután
volt otthonában. Alig feküdtem egy-két percet, Edit kirontott Böbe szobájából, és mint egy
tigris vetődött rám, felém. Nem tudtam, mit akar, megint valami tettlegességre készül talán,
de csak azért vetődött, hogy közelről mondhassa fülembe, ne kelljen kiabálnia: - Mi van?
Sokáig tartott az éjszakai hancúr? A lelki kapcsolattal? Azzal a rohadt, büdös k….l? Hogy
hívják? Hadd tapossam ki a belét!
- Na jó Editkém, akkor én megyek! Válaszoltam, hiszen ilyen körülmények között,
ilyen mérges légkörben, a mérges szó mindkét értelmében, nem volt értelme tovább
maradnom. Sajnos ez a hétvégi látogatás is maradandó nyomot hagyott rajtam, mert
egészségi állapotom tovább romlott. Bokám változatlanul dagadt volt, keresztcsontom, hátam
is sajgott, nyakam egyre jobban bemerevedett, szóval elment a kedvem a “haza” járástól.
Nem a külvilág betegít, tudtam, hogy bennem van a hiba, de nem éreztem elég erősnek
magam ilyen helyzetek feldolgozására, ezért inkább igyekeztem távol tartani magam a
konfliktushelyzettel járó találkozásoktól.
Nem sok kedvem volt Edittel összeakadni, de gondoltam, pár perc alatt lebonyolítom,
így aztán következő szerdán mégiscsak felugrottam. A fiúknak volt két-három kézi súlyzója,
amit már nem használtak, és mivel nem volt tévém új lakhelyemen, gondoltam lesz időm
ilyen luxusra is, mint a testedzés. Felugrottam, de Edit megint nekem esett: - Nekem nem
szépítetted magad, de ennek a k…..nak bezzeg tetszeni akarsz? – Gyere be Editkém,
beszéljük meg a konyhában! Csalogattam a konyha felé szelíden. – Ne a gyerekek előtt!
A konyhában Editnek forgott a szeme, felkapott egy dugóhúzót, és öklébe szorítva,
dühtől remegve felém hadonászott vele: - Most a legszívesebben megölnélek! Múltkor a kés,
most a dugóhúzó, hát nem jutott jobb eszembe, minthogy azt mondjam: - Erre nem fizet a
biztosító, mivel te vagy a kedvezményezett az életbiztosításon. Ezzel elvontam figyelmét,
kislisszoltam az ajtón, és igyekeztem le, autómhoz.
 5

Hamar hazahajtottam, leültem az ágy szélére, ott kipihegtem magam, és

elgondolkoztam, hová jutottunk, hová jutott Edit? Képes lenne megölni, vagy csak fenyeget?
Skorpió, oroszlán aszcendenssel! Hű, ha én tudtam volna házasságkötés előtt az
asztrológiáról! Bár lehet, hogy akkor is elvettem volna, mert olyan forrón, olyan vakon
voltam belé szerelmes. Marcsi, ismerősünk mesélte, már elköltözésem után, amikor az utcán
összefutottunk: - Viktor, ilyet még nem láttam sose, mint te! – Amikor ti összeházasodtatok,
te úgy néztél Editre, mint az Istenre. Én képtelen lennék így nézni a férjemre, ahogy te néztél
Editre. De Viktor, aztán találkoztunk veletek hét – nyolc év múlva, és te még akkor is úgy
néztél Editre, mint az Istenre.
Való igaz, hogy iszonyúan szerettem Editet, még évekkel házasságkötésünk után is fel
feltámadt bennem a szerelem iránta, noha a sok szünet, parlagon hagyások idején előfordult,
hogy munkahelyi kolleganők, vagy buszon együttutazó fiatalasszonyok jártak a fejemben.
Edit, Edittel való házasságom biztosan sorsszerű volt, nem is bántam meg, mint semmit sem
az életemben. Így volt, szép volt, és most sajnos új lapot kellett nyitnom, mert ez így tovább
nem mehetett.
Nem értem, miért veszi ezt Edit úgy, hogy bemocskolom a múltat. Voltak jó
pillanataink, főleg az elején, a nászút például felejthetetlen volt, de aztán kezdődött a
féltékenykedés a szülőkkel, és három hónapos házasok sem voltunk, amikor majdnem
elköltöztem. Aztán jöttek a gyerekek, Editből egyre kevesebb jutott, mert hivatását, az orvosi
pályát, teljes erőbedobással gyakorolta, ott nem lazított, a gyerekek sem szenvedtek
semmiben hiányt, képes volt egy nap ötször tipegőt cserélni, brummogott a mosógép,
belőlünk éltek a mosóporgyártók, a lakásnak is ragyogni kellett, azt is kitakarította, akár
ájulásig, aztán beájult az ágyba, és én ott álltam a sor végén.
Valóban igazságtalan lenne vádolni őt, hiszen ő “csak” tökéletes anya akart lenni.
Hanyagolta volna el orvosi hivatását? Inkább örülhetnék, hogy orvosnő létére, hozzám, akkor
fizikai munkáshoz jött feleségül. Mellőzte volna a gyerekeket? Hát ezt még hallani is rossz!
A lakás, hát a lakás szerintem nem halt volna bele egy kicsivel kevesebbe, meg a kórházi
osztály sem, nem véletlenül volt ő a főorvos által egyedül elismert munkaerő, mert a lelkét is
kidolgozta a kórházban filléres fizetésért, és hálapénznek még közelébe sem kerülhetett.
Talán így egy fokkal jobban alakult volna életünk, talán tovább égett volna a láng, még
ha alaptermészetünk különbözőségein ez sem változtatott volna. És ha nem térek meg? Lehet
ezt így mérlegelni? Persze, hogy fontosabb a megtérés! Ha Böbe nem betegszik meg? Böbe
betegsége nélkül Edit nem fordult volna a Jóisten ellen, és ha ő nem fordul annyira ellene, s
ellenem, akkor nem merültem volna bele ennyire mélyen, nem lennék itt a Jóistennel, ahol
vagyok, mert a tiltásnál nagyobb ösztönzés nincs.
Sokat gondolkoztam az elmúlt húsz éven. Még régi otthonomban, álmatlan éjszakákon,
elővettem a fényképalbumokat és végignéztem, végiggondoltam házasságunk stációit, mi,
mikor repedt meg, hol törött el, mit kellett volna másképp tennem, szóval igyekeztem
szembesülni múltammal, feldolgozni a húsz évet, amióta ismerjük egymást. De Edit ezt meg
akarja spórolni magának. Őnála az a szembesülés, hogy én vagyok a rossz, én vagyok a
gonosz, ő mindent jól csinált, csak egyetlen hibát vétett, hogy hozzám jött feleségül.
Ahogy keveregtek a gondolatok a fejemben az ágy szélén ülve, megint Edit lelkének
hangját “hallottam”: - Tudod az is hozzátartozik a szerepemhez, hogy ilyen nehezen élem
meg az elköltözésed. Mint akit ló rúgott meg, úgy jött ez az egész. Mindnyájan kódolt
üzenetet hordozunk egy magasabb cél érdekében?
Edit valóban szelíd és jó természetű asszony alapjában, csak hát, az évek elmúltak, meg
most Böbe szenvedései árnyékolják be tudatát. De ha ez vállalása, pláne azért, hogy engem
segítsen, támogasson vele? Hát le a kalappal előtte, hogy ilyen hálátlan feladatot vállalt. Bár
tudnék, tudtam volna mindig arra gondolni, hogy ez csak színjáték, és ez csak az ő vállalása!
Talán nem borult volna akkor ki a liszt.
Az biztos, hogy a skorpiók nagy pálfordulásokra képesek, sok szent volt skorpió, így
Editben is benne van egy nagy katarzis, egy látványos megtérés ígérete, talán még szent is
 6

lesz belőle. Biztos, hogy meg fog térni, másképp nem lehet, hisz Böbe azután fog
meggyógyulni. Bár nagyon kemény az a hatás, ami őt elköltözésemmel érte, de talán pont
egy ilyen nagy hatás kell, hogy kizökkentse őt eddigi medréből, és napvilágra kerülhessen
igazi önvalója, Isteni énje, teremtett lelke, és mint az esthajnalcsillag ragyogjon az égen.
Édes drága Editkém! Áldjon meg a Jóisten, adjon neked erőt, hogy bírd most nélkülem,
és legyen meg kettőnk dolgában az Ő akarata!

FELTÁPÁSZKODOM

K
eljfeljancsi vagyok, így igaz, boldogan és büszkén vállalom ezt a titulust. Csak-csak
összeszedtem magam a Jóisten segítségével, és amíg Eszter odavolt a jámbor
franciákat boldogítani, tartottam egy jelgyógyászati tanfolyamot. A Mérésügyi
Intézetből Magdival kerültem közvetlenebb viszonyba, ő elküldte hozzám lányát, Jutkát,
majd jött Gabi, kolleganője, aki valamilyen energetikai tanfolyamra járt, és ők megszervezték
a létszámot, Kecskemétről Frovalin Pista feleségével, Zsuzsával együtt összesen nyolcan
voltak.
Ahogy ezt megérzésem sugallta, nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni a
tanfolyam létrejötte érdekében, azonkívül, hogy a munkahelyi irodámat a hétvégére
felajánlottam, hogy ne kelljen terembért fizetni, az anyagot egy példányban kinyomtattam,
hogy sokszorosíthassák maguknak, és megtartottam a tanfolyamot. De szervezni,
résztvevőket gyűjteni, verbuválni nem akartam, mert akinek ott a helye, az úgyis odakerül,
akinek meg nem, azt minek beszéljem rá. Így is sokan megtanulták, és nem használják ezt a
gyógyító módszert.
Jó volt egy kicsit kikapcsolódni, elfoglalni magam, hogy ne kössön le az Eszter utáni
csillapíthatatlan sóvárgás. Nem készültem a tanfolyamra, egy percig sem, mert a jeleket
fejből tudtam, volt egy vázlatom, azt magam előtt tartottam, és beszéltem, hagytam, hogy
jöjjön belőlem, aminek jönnie kell, így magam is érdeklődéssel figyeltem, hogy olyan
dolgokról is beszéltem, melyek már régóta eszembe sem jutottak. Persze biztos minden
előadó így van ezzel, csak kevés lehet, aki bebiflázza előadását, a legtöbb, gondolom, fejből
beszél, és hagyja, hogy jöjjön belőle a mondanivaló, ami a lelkében van.
Sokszor buborékolva, néha felnyerítve kacagtak, amikor saját szókincsemmel
fűszerezve adtam elő mondanivalómat, de a komoly részek mindig ültek. Ott nem volt
nevetés, sőt, sokszor elsírtam magam beszéd közben. Vannak részek, például amikor
elmondom, hogyan ajánljuk fel magunkat Istennek, aminél mindig sírok, ha elmondom. Most
is így volt, és váratlan ötlettel bekapcsoltam a magnót a Ne félj c. számmal.
“Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy! Viruló
réteken át, hűs forráshoz vezetlek, pásztorod vagyok, elveszni senkit nem hagyok, karom
feléd tárom, kiárad áldásom. Nem rejtőzöm el, szívem a szívednek felel, amikor úgy érzed,
nyomaszt az élet. Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak,
örökre enyém vagy! Nem taszítalak el, amikor vétkezel, irgalmat lelsz a szívemben, örök
feléd a hűségem. Amerre jársz, védlek, nyomodba lépek, nem rejtőzöm el, szeretetlángom
átölel. Ne félj, ha éjben jársz, hidd, hogy a Fény vár rád …….. most is kicsordul a könnyem,
ahogy írom a gépbe e sorokat, de bizony sokan fújták az orrukat, törülgették szemüket, mikor
véget ért ez a csodálatos szám. Áldott legyen, aki megírta, zenéjét szerezte, meg elénekelte.
- Hát gyerekek, ilyen az Isten! Ez az Isten! Törtem meg a csendet. Nem a félelmetes,
rettenthetetlen, a büntető. Ha csak ennyi volt értelmes a kétnapi tanfolyamomból, már
megérte, hogy eljöttek a résztvevők, akiknek egy része elkezdett kéthetente beszélgetni,
feltöltődni járni hozzám. A legszorosabbra Zsuzsával fűztem a kapcsolatot, mert ő nagyon
lelkes volt, gyakorolni akart, és ki lehetett volna jobb próbababa számára, mint én, aki még
ki is tudtam javítani, ha egy jelet nem jól rajzolt.
 7

De nem javítottam ki, mert nem is néztem, hanem élveztem azokat a csodás lelki
élményeket, amit a kezelés nyújtott. Most döbbentem rá, hogy rendszeres kezelést kaptam,
mit jelent másnak ez a kezelés. Egy alkalommal épp egy idős asszony volt nálam, mikor
megszólalt a kaputelefon, és Viktor fiam jelentkezett be. Villámsebesen elpateroltam a nénit,
hisz végre a fiam látom, majd kibújtam a bőrömből örömömben, csak akkor lohadt le
lelkesedésem, amikor Viki kijelentette: - Anya azt üzeni, hogy add oda egész hónapra előre a
zsebpénzt. De nem csak azért jöttem apa!
Mondhatta ezt már szegény gyerek, aki egyik lábáról a másikra állt zavarában, hogy
ilyen feladattal bízták meg, előttem szinte elsötétült a világ. Emlékeztem, hogy
gyerekkoromban osztálytársam elmesélte, hogyan játssza ki elvált szüleit, két helyről is kap
zsebpénzt, ajándékot, gondolkodtam is magamban, hogy támogassam-e gyermekeimet,
hiszen ha adok, az jó is, de rossz is, mert arra szoktatom rá őket, hogy a pénzért, és ne
magam miatt látogassanak meg. És milyen stílus ez, hogy adjam oda előre egy hónapra?
Hármójuk havi zsebpénze négyezer forint, az már nem telik ki a száznyolcvanezerből, amit
küldök?
Edit régi trükkje, hogy elrakja a konyhapénzt, aztán elküld vásárolni, meg a
gyerekekkel farmert venni. De miért kell ehhez Viktort eszközként használni, amikor a
gyerek maga is érzi, milyen kétélű a dolog? Elmondta még, hogy kilencvenezer lesz a
főiskolán egy félévre a tandíj, és úgy gondolták, a felét fizetik ők, a felét fizessem én. - Nem
egészen így van ez kisfiam, mondtam, mert a ti részeteket is én fizetem, és arra is gondolni
kell, hogy én egy fillér nélkül jöttem el, nekem is gondolnom kell a jövőmre, nem lakhatok
mindig bérelt lakásban.
- Meghitelezem a negyvenötezret, aztán a következő félévben már ki kell tudni
gazdálkodni édesanyádnak. - Nekem is kell magamra gondolnom. - Anyukád, ha kiadná a
rendelőt, kapna havi harmincezret, és nem terhelné a tizenötezer rezsi, plusz lemondaná az
életbiztosítást, az már havi hatvanezer forint lenne. - Ez a családi pótlékkal havonta már
kétszázhatvanezer forint lenne. - Sok család jön ki kevesebből!
- De anyának nehéz a pénzt beosztani! - Válaszolta, és visszacsengett feleségem
nagymamájának érvelése, akik apósom túlórával, fáradságosan megkeresett pénzét
anyósommal fáradságosan “beosztották”, és apósomat persze annyiba vették csak, hogy
könnyű a pénzt megkeresni, de milyen nehéz nekik beosztani. Mi az, hogy apósom görnyed a
37.600 alkatrészből álló irodagép hibája felett és zsizseg az agya, hogyan javítsa meg, mikor
nekik meg sétálni kell, kirakatot nézni, bevásárolni, az ám a felelősség, a nehéz feladat.
Ez csengett vissza akkor is, amikor Editet meg akartam nyugtatni, hogy
gondoskodom róluk, mire ő azt mondta, nincs azzal elintézve semmi, hogy odavágok
száznyolcvanezret az asztalra. Mintha legalábbis úgy izzadnám a tízezreseket, vagy maguktól
teremnének a pénztárcámban. Editre is nagyon hat a szülői minta, akár tudatosan, akár
öntudatlanul viselkedik így. De közben hazaérkezett Eszter is, és velem madarat lehetett
volna fogatni. Ráadásul szülei kint maradtak még az ismerős francia családnál, így három
napunk volt, amit zavartalanul együtt tölthettünk.
Sok újat most sem tudtunk kitalálni, elmentünk egy nap Esztergomba, imádkoztunk a
bazilikában, egy nap elvittem Tatabányára Tóniékhoz, akik nagyot néztek. Rokonomként
mutattam be, amivel nem hazudtam, de amikor elmentünk bevásárolni, Marika meglátta a
hátsó ülésen a piros rózsát, és meg sem tudott szólalni, annyira avarban volt. Eszébe jutott,
hogy az ő szíve is dobog valaki iránt, léha férje, aki veri is, piócaként tapad rá,
megszabadulnia tőle kilátástalannak tűnik, mert a házsoron végig férje rokonai laknak, és az
ő világukban bizony nagy hangsúlyt kap a fizikai erő, az erőszak.
Így csak irigyelni tudott, már jó értelemben, hogy együtt lehetek azzal, akivel
szeretjük egymást. Hogy szerettük egymást Eszterrel? Az nem kifejezés! Mi nem egymást,
hanem a másikban lakó Istent, szerető Abbánkat, Atyácskánkat szerettük, ezért volt
szeretetünk, szerelmünk oly forró, hogy pár óra együttlét után fülünk céklavörös volt, és
szabályszerűen, szinte “rosszul” voltunk, már szédelegtünk, majd kibújtunk a bőrünkből,
 8

jegelni kellett volna minket. És még egy. Akárhogy vonszoltam magam reggel, amint
beszállt az autómba Eszter, forgott a nyakam, elmúltak görcseim, forogtak izületeim, mintha
varázsütésre elmúltak volna panaszaim, míg együtt voltunk. A búcsú szomorú pillanatai után
aztán visszaállt az “eredeti” állapot, és sajnáltam, hogy Esztert nem lehet receptre felíratni.
A harmadik nap munkahelyem környékén keveregtünk, énekeltük az autóban saját
összeállítású, Best of Jóisten kazettáimról a csodaszép számokat, felhajtottunk a Jánoshegyi
kilátóhoz, és mentünk egy menetet oda-vissza a libegővel. Eszter még nem ült ilyen
alkotmányon, ezért erősen szorította a kezemet, és mondta, hogy velem nem fél. Vehettem én
az autóval is, akármilyen sebességgel a kanyarokat, csak kacagott, hogy velem nem fél, mert
velem biztonságban érzi magát. Drága kis tündér! Isten viháncoló prófétájának nevezett, mert
olyan jókat tudtam mellette kacarászni.
Én meg megmondtam, egyedül tőle viselem el, az ilyesmit, mert egyébként nagyon
zavar, ha valamilyen kiválasztottságot jelentő címmel akarnak felruházni, legyen az
gyógyító, próféta, mester, tanító, vagy akármi. Arany Viktor vagyok és kész. Maximum a
szeretet postása. Annyian magasztalják fel magukat, hirdetik magukról, hogy Isten erejével
gyógyítanak, van, aki azt állítja, ő Jézus testvére, a másik azt mondja, akkora energiái
vannak, hogy a Ferihegyi reptéren megbolondulnak a számítógépek, ha ő arra jár.
Azt már nekem is mondta valaki, hogy mindig megáll az órája, ha hozzám jön, de
igyekszem elengedni az ilyesmit a fülem mellett, nem hogy még terjesszem, meg még meg is
toldjam ez lépéssel, mert aztán ott végezném, ahol Jézus állítólagos testvére, meg a többiek.
“Aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Komolyan
gondolkoztam, hogy a tanfolyamra hozok egy lavórt, meg egy törülközőt, és megmosom
tanítványaim lábát. Van, aki szerint Jézus még meg is csókolta a tanítványok lábát.
Aztán rájöttem, ez is tűnhet önmagasztalásnak, hogy lám, Jézushoz akar hasonlítani,
és úgy gondoltam, elég, ha “csak” sugárzik belőlem, hogy nem tartom magam többnek
másnál, nem kell még külön lábmosással is alátámasztanom. Szóval Eszter formailag
felmagasztalt, de ezt olyan természetesen, annyira szívből tette, hogy egyáltalán nem érződött
annak, és ennek folytán nem is volt zavaró. Ráadásul én is Isten legfényesebb ékkövének,
gyémántjának neveztem őt, és sok időbe tellett, míg kisebbségi érzésemet vele szemben le
tudtam küzdeni, mert annyira tiszta, annyira romlatlan, annyira ártatlan, annyira vakítóan
fényes volt, mint az esthajnalcsillag.
Most, hogy elköltöztem, megértő volt, sőt, őt is örömmel töltötte el, hogy talán
belátható időn belül egy fedél alá kerülhetünk, de többször hangoztatta, örülne, ha
meggondolnám magam, és visszaköltöznék Edithez, mert neki jobban szüksége van rám,
mint neki. Áldott gyermek! A gyönyörű, leomló, aranyszínű szőke hajával, olyan, mint egy
földre szállt angyal.
A három csodás nap hamar elszállt, csak a függővasúti jegy maradt meg emlékül.
Húgom élettársával meghívott egy vegetáriánus ebédre, hogy egy kis beszélgetéssel
segítsenek feldolgozni a családomtól elszakadást, amin átestem. Párja, Gábor, három éve
ment át a tűzkeresztségen, és ő is megerősítette, amit már sokan, naiv álom volt, hogy két hét
alatt túl leszek az egészen. Benő, akivel néha rádiótelefonon értekeztünk, egyenesen azt
mondta, hogy addig nem lábalok ki sebeimből, míg nincs valaki mellettem huszonnégy
órásan, míg esténként nem hajthatom valaki vállára a fejem.
Jól nézek ki, gondoltam. Eszter most egy évig még gimnáziumba jár, leérettségizik,
majd - mint ahogy a szívszorító hírt közölte - elmegy egy évre au pairnek, azaz
gyermekfelvigyázónak egy francia családhoz, és még csak azután megy négy évig főiskolára,
és hát majd a főiskola végén, tehát hat év múlva remélhetek vágyaim beteljesülésében. Szép
kis kilátások! Ráadásul Kata, aki másodszorra is “berendelt”, kitesztelte nálam, és szeretettel,
de kíméletlenül szemembe mondta, hogy hátfájdalmaimnak, éjszakai álmatlanságomnak,
hátam mind a 274 görcsbe ránduló izma fájdalmának, ki tudja, mióta fennálló szexuális
kielégítetlenségem az oka, és komoly problémáknak teszem ki magam, ha ezen nem
változtatok.
 9

Kata szerint találhatok olyan nőt, akinek csak ugyanez a problémája, és ennek
megoldásán kívül nem akar semmit, megbeszélhetem őszintén Eszterrel, nem titokban, a háta
mögött, és így megoldódnának gondjaim. Lehet, hogy a szexuális energiák a legerősebbek, és
démonná változnak, ha nem kapnak teret. Elő is fordult velem, hogy hirtelen, minden előjel
nélkül olyan iszonyú erővel tört fel belőlem, hogy egyik alkalommal az autóban vezetve,
kiüvöltöttem, kikiabáltam, majd kiimádkoztam magamból a kínt, egy másik alkalommal,
otthon, bementem a hálószobába, és addig ütöttem magam, míg a fájdalom el nem nyomta a
bennem feltörő démont.
Ilyenkor ugyanis nem csak egy erősebb vágy, hanem valami viharos, megállíthatatlan,
őrjítő erejű, valóban démoni érzés szállja meg az embert, és ilyenkor, ha a közelében van
lehetséges tárgya, vágya kielégítésének, mint egy őrült, eszeveszett, tombolva rohan, és… és
minden bizonnyal így történnek azok a sajnálatos bűncselekmények, szörnyűségek is,
melyeknek az elfojtás a gyökere.
Példaképem, Assisi Szent Ferenc jutott az eszembe, aki egy ilyen alkalommal, mikor
egyedül vándorolt, lekapta hamar a csuháját, meztelenül belevetette magát a csipkebokorba,
vagy a jeges vízzel teli árokba, aztán mire kiszedegette testéből az összes tüskét, vagy
megszárítkozott, olyan másfél óra múlva, már rendben volt, addigra már elmúlt a roham.
Kata tanácsát nem fogadtam meg, mert saját magamon tennék erőszakot, ha lelki
együttrezgés nélkül feküdnék ágyba valakivel.
Más pótszerhez sem fűlött a fogam, ezért úgy terveztem, szent szüzességben várom
végig a hat évet, lesz, ami lesz, de tiszta maradok, míg Eszterrel, duálommal nem lehetünk
egyek. Fényképe ott mosolyog irodámban, lakásomban, családi fotóim mellett a házi oltáron.
Amikor elmondtam neki e problémámat Kata tanácsával, azt mondta, szabad vagy, ha ez
segít lelki nyugalmad megőrzésében, csak tedd, pont ezért voltam képtelen megtenni még
gondolatban sem. Eszter lemondott befolyásolásomról és így nyerte a legnagyobb befolyást
fölöttem.
Húgom párja, Gábor, azt javasolta, ha nem megy a párbeszéd Edittel, márpedig nem
ment, akkor foglaljam össze gondolataimat, és írjam meg egy levélben. Így is tettem, mert
pár napja véletlenül megnyomtam a rádiótelefonom gombját és Edittel akadtam össze. Edit
kiosztott, hogy ne osszam be az ő pénzét, és különben is, szerinte elsikkasztottam a család
pénzét, míg együtt éltünk, és legalább hárommillióm van egy titkos számlán, de ő majd
megtudja, mert ő úgyis mindent megtud, és “kicsinál” egy jó ügyvéddel. És a Kata rendelőjét
is betiltatja. Nocsak, gondoltam, Edit megszerezte az esszékötetemet is, hogy ilyen jól
informált? Ki adhatta oda neki? Igaz, oly mindegy!
Elkezdett egy fiatal, 17 éves lányról is beszélni, akivel állítólag együtt élek, akivel
láttak többször a városban, akinek az apja, egy évvel fiatalabb nálam, és meg akar ölni. Hű,
de jó egy kisvárosban élni. Valaki, akinek elmeséltem, Eszterrel hogyan ismerkedtünk meg,
továbbmesélte, mindenki hozzátapasztott valamit, elvett belőle, megmásította, úgy, hogy a
végén alig lehetett ráismerni. Edit szerint a fél város ezt beszéli, és lám, ő tudta, hogy k….m
van, de hogy nem szégyellem magam, ilyen gyalázatot, hogy egy ilyen kis k…. miatt
otthagytam a családom.
Hát erre szokták mondani, hogy a hír igaz, csak nem New Yorkban, hanem
Moszkvában, nem Chevroleteket, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Különben minden igaz. Igaz, hogy van Eszter, aki három hónap múlva 19 éves, nem tizenhét,
igaz, hogy édesanyjánál, nem édesapjánál egy évvel idősebb vagyok, vicceltem is Eszternek,
hogy az esküvőnk napján majd megkérdezem Zsófit, ezentúl anyukának szólítsam-e. Az
imádságos lelkületű, ártatlan Eszter nem k….m, hanem lelki kapcsolatom, alig találkoztunk
személyesen, főleg leveleztünk, és soha nem akart a családomtól elszakítani, és én sem miatta
jöttem el.
Kecskeméten még sosem járt, legalábbis, amióta ismerem nem, nem hogy együtt élne
velem, és édesapja nem rajong értem, de biztosan nem akar megölni. Ha ez a pletyó így
megy tovább, hamarosan hármas ikreink lesznek. Nem értettem miért idegesítette fel
 10

önmagában a képzelt vetélytárs fiatalsága Editet, mert eddig, ahogy hallottam, azt hitte, hogy
egy harminc-negyven közötti elvált asszonnyal kavarok, még meg is mutattam Viktor
fiamnak, hogy egy személyre van ágyazva a szobámban, és csak férfi fehérneműk lógnak a
fregolin1.
Az meg, hogy elsikkasztottam a pénzt, az egyenesen vicc. Ő csak azt veszi
figyelembe, amit neki adtam elsején kézbe, hogy hányszor kért még harmincezret, vagy
ötvenezret huszonötödikén, amikor kifogytak pénzkészletei, hogy hányszor mentünk együtt
bevásárolni a Pólus centerbe, Duna Plazába, Metróba, úgy, hogy én fizettem, hogy hányszor
hoztam pizzát, kínai kaját, hogy ne kelljen főznie, az mind kiesett az emlékezetéből. Biztos
tüzeli valaki, de hát oly mindegy, majd rájön egyszer, legkésőbb odaát, minek izgassam
magam. Így aztán egy nyugodt, higgadt levelet írtam neki, és betettem a garázsba, hogy már
reggel megtalálja.

Editkém!

Bocsáss meg, ha bántónak érezted soraimat, egyáltalán nem annak szántam őket. Azt
azért korrigálnám, amit mondtál, hogy ne szóljak bele, hogyan osztod be a pénzedet. Én arra
írtam javaslatot, hogy oszd be azt a pénzt, amit én adok nektek, és azért, mert a rendelő + a
biztosítások (összesen kb. 50.000 Ft) majdnem egy harmadát elviszik annak, amit adok! És
nem írtam volna javaslatot, ha nem fordulsz plusz összegért hozzám, vagy legalábbis
magyarázat nélkül, és Vikin keresztül. Engem sem bírósági határozat, sem semmilyen fórum
nem kötelez, hogy azt a pénzt adjam! Saját jó szántamból adom, önszántamból gondoskodom
Rólatok, ezt azért el lehetne ismerni, még ad absurdum, meg is lehet köszönni havi 180.000
Ft-ot. Nem pedig azt mondani, hogy “azzal nincs megoldva semmi, hogy odavágsz 180.000
Ft-ot”. Ha további összegekre van szükség, mert tanévkezdés van, akkor azt meg lehet velem
beszélni, hogy azt is megelőlegezzem és később beszámítsam, de nem indulatosan,
szemrehányásokkal, sértésekkel, hanem nyugodtan, egymást tisztelve, tiszteletben tartva,
nem vádaskodva.
Mindig rugalmas voltam, és megértem a Te problémáidat is. Kérlek Te is értsd meg
az enyémet. Ha a devizaszámla fölével (kb.550.000 Ft) meg egy garázs árával (legyen 1 Mio)
vágok neki az életnek, komoly egyenlőtlenség alakul ki közöttünk. Ha a maradék fizetésem,
(ami valóban nálam csak egy emberre oszlik el) amit a lakbér + rezsiköltség terhel, még
tovább faragom, hol ilyen, hol olyan címen, akkor nagyon nehéz lesz arra a
lakás/autó/lakberendezés szintre eljutnom, ahol Te már vagy, vagy Ti már vagytok.
Kevesebbet, mint a vagyonunk egy negyedét kértem, és Te ezt is lesöpörted az
asztalról, pedig nincs olyan jogszabály, hogy “aki elmegy, annak semmi sem jár”. Fele-fele,
kivéve azt a vagyont, amit az egyik házastárs a házasság alatt ún. különvagyonként szerzett.
Utána pedig 40% ill. maximum 50% tartásdíj. Ezt én bírósági végzés nélkül adom Neked! És
afelett is adtam, úgy a gyerekek zsebpénzét, mint a 45.000 Ft-ot, de legalább valami
megbecsülést, normális hangnemet én is elvárok érte, mert így, ha jóindulatomért,
rugalmasságomért, megértésemért csak szemre-hányást kapok, nem fogom ezt a gyakorlatot
folytatni.
Kérlek, az átutalási betétszámla számát légy kedves megadni, hogy az 1.100 Ft-ot, a
postai átutalás költségét is megspórolhassuk. És ha anyagi gondod van, kérlek, fordulj
hozzám közvetlenül, nem tehetek róla, hogy anyagilag rám vagy utalva, de kölcsönös
rugalmasságot elvárok!
A legtöbb hangsúlyt Te az anyagi dolgokra fektetted szóban, de azt hiszem, szíved
mélyén az fáj, hogy elmentem, ezt éled meg lelki csapásnak, kudarcnak. Pedig ez nem kudarc
egyikünknek sem, de főleg Neked nem az. Emlékezz vissza, minek, milyennek tartottál,

1
Ruhaszárító, régimódi kifejezéssel
 11

főként az utolsó három évben! Hát egy olyan pacáktól megszabadulni megváltás,
felszabadulás, akkor pezsgősüveget kell bontani, ha egy olyantól megszabadul valaki!
Mennyi sérelmet, fájdalmat soroltál fel, amit szerinted tőlem kaptál! Mindez nincs többé!
Hidd el, hogy nagyon sokáig, nagyon alaposan megfontoltam ezt a döntést, és ön-
gyilkosság, vagy téboly helyett a legkisebb rosszként választottam ezt, mert már képtelen
voltam tovább együtt élni Veled. Nekünk nagyon más, nagyon eltérő a természetünk, én nem
minősítek, semmi rosszat nem mondok Rólad, csak azt mondom, hogy mások vagyunk.
Mondják, hogy az ellentétek kiegészítik egymást, én úgy tapasztalom, hogy felőrlik,
megsemmisítik egymást. Biztos vagyok, hogy én nem vagyok képes Téged boldoggá tenni,
mert a 19 év ezt is megmutatta, magad soroltad el sérelmeidet. Én is más vagyok, mint Te, a
mi természetünk egymásnak pontosan az ellentéte, legnagyobbrészt ebből adódtak a Te
sérelmeid, elégedetlenségeid.
Kezdve a teljesen eltérő alaptermészetünkön, extra nyitottság/zárkózottság, extra
optimizmus/kevés optimizmus, a táplálkozási, szórakozási dolgainkon keresztül a házasélet
egyik lényeges részével folytatva, nagyon másak voltunk, ezt Te is elismered, csak
hozzáteszed, hogy a Te viselkedésed a normális, a helyes, az érthető. Szerintem a test a lélek
tükre, betegségnél nem a testet, hanem a lelket kell gyógyítani, szerinted nincs lélek, csak
anyag, az anyagot kell bármi áron, bármilyen eszközzel megreparálni. Ez a másság is komoly
éket vert közénk. Halálon túli, születés előtt élet, ezt már alig merem leírni, ez is nagyon sok
különbözőségre adott okot, alkalmat.
A legneuralgikusabb pont éppen a szeretet értelmezése, napi gyakorlata volt, mert Te
úgy gondoltad, a szeretetbe “belefér”, hogy ha én jobban tudok valamit, mint a másik (vagy
azt hiszem, hogy jobban tudom) akkor én rákényszeríthetem ezt a jót, befolyásolhatom őt, sőt
kötelességem ezt megtenni, mert ez a szeretet. Én úgy gondoltam, az a becsületes, ha
elismerem minden esetben, amikor utólag arra a meggyőződésre jutok, hogy Neked volt
valamiben igazad, Te ebből azt a következtetést vontad le, hogy mindig Neked van igazad, és
hogy én mindig hallgassak Rád, fogadjak szót Neked. Én meg sosem bírtam elviselni, ha
nem a saját fejem alapján élhettem az életem, a pokol volt számomra, ha bármilyen módon
befolyásolni akartak, akármilyen jó szándékkal is. Mindig az ellenkezőjét érték el vele.
Emlékezz, hogy reagáltam, amikor szüleim Vikit templomba vitték, meg emlegették, hogy
meg kéne kereszteltetnem őket!
Amiről le tudok mondani, az igazán az enyém. Ha le tudok mondani valaki
befolyásolásáról, akkor nyerem a legnagyobb befolyást fölötte! Ha befolyásolni akarom,
elvesztem befolyásom, sőt, épp az ellenkezőjét érem el, lásd imakörbe járás tiltása, a
Jóistennel kapcsolatos véleménynyilvánításaid, gyógyszerszedés, stb.
Én úgy gondolom, hogy szeretlek = elfogadlak olyannak, amilyen vagy, nem akarlak
megváltoztatni, segítségem felkínálom, ha nem fogadod el, nem tukmálom rád. Tehát
szeretlek = csak adni akarok, ha elfogadod, feltétel és viszonzásvárás nélkül (ugye ismerős
Biegelbauer Palitól!) és nem kapni akarok, éppen ezért szerintem nem fér a szeretetbe
semmilyen birtoklásvágy, kisajátítási vágy, féltékenység. Emlékszel, hogy mennyire
egyetértettél ezzel, amikor a Nyomorultak c. film kapcsán gyermekeink előtt bocsánatot
kértem Tőled, és elmondtam, nem hiteles a Hang könyv ama kijelentése, miszerint Isten
féltékeny? Tehát a szeretet nem görcsös szorítás, birtoklásvágy, hanem elengedés, ahogy a
filmben a férj gyakorolta.
A szeretetbe, mostani eszem szerint az sem fér bele, hogy eltűrjük, mások szabad
akaratunkat megcsorbítsák, de ez csak a legutolsó időkben világosodott meg bennem, és
sajnos helytelen birkatürelmemmel magam ösztönöztelek, bátorítottalak arra, hogy átlépd az
én szabad akaratom határát. Tehát nem hibáztatlak, magamat hibáztatom, mert nem
történhetett volna meg mindez, ha hamarabb a sarkamra állok. Amikor még Te jártál előttem
az ezoterikában, Te hívtál Agykontrollra, Te voltál előbb reikin, 1994-ben, az első
meditációmon azt mondta a belső hangom, “állj a sarkadra!”. Sajnos mostanáig tartott, míg
megtettem.
 12

Similes simile gaudet, mondja a latin, hasonló a hasonlót dicséri, és biztos vagyok
benne, van olyan Hozzád hasonló természetű ember, akit így, ahogy vagy, boldoggá tudnál
tenni, és aki Téged is boldoggá tudna tenni, és szívből kívánom, hogy a sors összevezessen
vele, mert hiszek abban, hogy mindenki boldogságra született, és hogy Neked is kijár a
sorstól a boldogság!
Ami tőlem telhető nagyon szívesen megteszem, vállalok esti dialíziseket Böbével,
hogy elmehess, programot csinálhass magadnak, hogy ki tudj egy kicsit kapcsolódni,
társaságba, emberek közé kerülj. Én szívből tudnék örülni a Te boldogságodnak, és
kívánom, hogy megtaláld! Emlékszel, amikor Böbe kiszaladt a szobából “Anya! Azt
álmodtam, terhes leszel!”. Tudtam, hogy nem rám vonatkozik, hiszen már három éve éltünk
e szempontból aszkézisben. Nekem egyből az ugrott be, hogy lesz egy boldogító kapcsolatod,
és végre boldog leszel. És majd gratulálok az új jövevényhez! Nem szebb dolog formailag
külön, de tartalmában békében, szeretetben élni, mint formailag egy fedél alatt, de
tartalmában kölcsönösen szenvedve, kutya-macska barátságban?
Én – és ezt elsősorban elismerem több más hibám mellett hibámnak – a
másságunkból, különbözőségünkből adódó belső elégedetlenségeimet éveken, évtizedeken
keresztül elfojtottam magamban, mert azt hittem, az a helyes, ahogy Te is minden
lépésedben, házaséletünk minden megnyilvánulásában azt hitted, hogy az a helyes, amit Te
éppen akkor teszel. Tehát Te is, én is jó szándékkal tettük azt, amit tettünk, mégis ez lett
belőle, ami lett. Éppen azért, mivel Te mindig jó szándékkal éltél, abban a hitben, hogy a
legjobbat teszed, éppen azért ismétlem, semmiben nem hibáztatlak, és szeretnék Veled egy
kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen alapuló kapcsolatot ápolni. Én azt vártam, hogy
tartalmában javul kapcsolatunk, még ha formában nem is.
Én úgy reméltem, hetente egy-kétszer meglátogatlak Titeket, mindenről tájékoztatjuk
egymást telefonon, tiszteljük, szeretjük egymást, tehát tartalmában helyreállítjuk, javítjuk
kapcsolatunkat. Te eljárnál egy kicsit kikapcsolódni, én elvállalnám ilyenkor az esti
dialíziseket, mosolyogva, örömmel köszöntenénk egymást.
Felvinnélek Téged, vagy Titeket időnként Budapestre, vagy akár a Balatonra is, Te
meg elmondanád, hogy kell a 4A programot bekapcsolni a mosógépen. (időközben
megtanultam. Vasalni is!) Kóstolót vinnék főztjeimből, Ti meg meghívnátok a gyerekek
születésnapjára. (most azt sem tudom, Viki kapott-e ajándékot kettőnk nevében, mert nem
köszönte meg, de gondolom Te odaadtad neki). Nem mertem eddig sem leírni, sem mondani,
mert a kétféle értelmezésünk miatt félreérthető, de én nagyon szeretlek Titeket, meg külön
Téged is Editkém, hiszen 19 évet éltünk együtt. Szeretlek, de én mást értek a szeretet alatt,
mint hogy szót fogadjak neked, és nálam az is belefér, hogy ha minden igyekezetem ellenére,
nem bírom tovább a Te szeretetedet, akkor én közben új lapot nyitok az életemben. Te is azt
mondtad, hogy szeretsz, csak hát én azt nagyon fájdalmasnak, sőt elviselhetetlennek éltem
meg, ahogy most Te is elviselhetetlennek, fájdalmasnak éled meg az én szeretetemet.
Én a helyreállítást így értem, azt, hogy a formát, a férj-feleségi viszonyunkat
helyreállítsuk, azt 19 évi sikertelenség után lehetetlennek tartom. És nem mondom, hogy nem
voltak boldog pillanataink, voltak bőven, de ha belegondolsz, ezek legtöbbször nem
egymáshoz, hanem gyermekeinkhez kapcsolódtak.
Voltak azért egymással is boldog pillanataink, ez is előfordult, ezt sem vitatom, de
sajnos ma is több bennem a fájdalmas emlék, és hangsúlyozom, nem Téged hibáztatlak,
hanem én éltem meg a belső elégedetlenségemet, és annak elfojtását fájdalmasnak. Ezért
kérlek, hogy próbáld meg – hidd el Neked is jobb lesz – hogy nem engem hibáztatsz, hanem
megpróbálod elfogadni, feldolgozni ezt a helyzetet, és kihozod a lehető legjobbat belőle.
Egyszóval, hogy citromból limonádét csinálsz.
Bennem olyan mindent elsöprő erővel tört fel - egy mondhatni materialista szemléletű
stresszoldás kapcsán, és nem hittestvérek, sem ún. szerető befolyásolására - a 19 év alatt
elfojtott elégedetlenség, hogy nem volt, és nincs is más választásom, mint hogy külön éljek
Tőled, és sajnos, ezáltal a gyerekektől is.
 13

Most meg kellene találnunk annak lehetőségét, hogy mi az a legjobb, amit ebből ki
tudunk hozni. Szerintem semmiképpen sem az, hogy ügyvédhez szaladgálunk, meg papírokat
keresünk elő, (a bérlistát tartalmazó dossziémat letehetnéd a garázsba, majd elviszem) hanem
az, ha igyekszünk megegyezni, és békében lenni. Ez szolgálja a leginkább gyermekeink
érdekét is. Nem lenne groteszk, hogy abból a pénzből fogadnál ellenem ügyvédet, amit én
adok neked?
Nem mondtam soha, hogy Tőled lettem rosszul, semmiért nem hibáztattalak, de
igenis visszaesett az állapotom, mert egyszer “sokáig tartott a hancúr, a lelki kapcsolattal?
Azzal a rohadt büdös k….-val? Hadd tapossam ki a belét!”, egyszer meg dugóhúzót
szorongatva “a legszívesebben megölnélek most!’” hát Editkém ilyen fogadtatás mindenkit
megvisel lelkileg. Ne várd, hogy gyakran menjek Hozzátok, ha így fogadsz. És lelki
kapcsolatom van, akivel még levelezni is csak ritkán tudok, találkozni a következő két évben
nem, és hosszú évek fognak eltelni, míg ebből egy fedél alatt lakás, vagy esetleg házasság
lesz. Másodszorra sokkal jobban meg fogom gondolni.
És a lelki kapcsolatom csak arra bíztatott, hogy Téged minél jobban igyekezzelek
szeretni, sosem akart elválasztani Tőled, sosem akart birtokolni, kisajátítani, épp ez benne az
ellenállhatatlan! Mikor megírtam, hogy elköltöztem, azt írta, ha meggondolom magam, és
visszaköltözöm, ő örülne annak is, mert neked jobban szükséged van rám, mint neki. Tehát
azt javaslom még gondolatban se akard “megtépni”, sem még komolyabb dolgokat vele
véghezvinni, mert egyáltalán nem szolgál rá! Ha valakire, akkor rám haragudhatnál, de tudod
jól, hogy a harag annak árt a legjobban, aki haragszik! A magad érdekében kérem, hogy ne
haragudj rám és bocsáss meg nekem!
Lehet, hogy nekem is ezt kéne még tökélyre vinnem, mert a testpszichológia szerint a
hát a múltat jelenti, és a hátam tele van izomgörcsökkel (melyekre nem a Nospa, hanem a
felejtés a gyógyszer), belső hangom is azt mondta, “elengedni a múltat”, bal térdem a
testpszichológia szerint a feleség, otthon, család, az is berobbant. Kisujjaim a
testpszichológia szerint a feleség megjelenítői, kezemen, lábamon be vannak gyulladva, és az
meg mindennél beszédesebb, hogy az elköltözésem napján duplájára duzzadt a bokám, ezzel
is jelezve, hogy nem hivatásommal, hanem magánéletemmel kapcsolatos az alapbetegség
gyökere. (ha Te a megoldást másban látod, akkor bízzál benne, az idő majd kihozza
belőlem!) Ezeket az eü. dolgaimat azért írtam, mert szüleimnél érdeklődtél eü. állapotom
felől.
Úgy látszik 19 évet nehéz elfelejteni, de remélem nem tart 19 évig! Neked is azt
kívánom! Van egy jó sláger, mindkettőnkre vonatkozik: “Csak a szépre emlékezem!” Így
tudnánk mindketten túljutni ezen a valóban fájdalmas, szétváláson, meg úgy, hogy nem
teszünk szemrehányást egymásnak, elfogadjuk egymást, és békében, egymást tisztelve élünk.
És sokan járnak hozzám a lakásomra, de nem “hancúrozni”, ráadásul, ha a kor-
összetételt látnád, meg az arcokat, nem gondolnál ilyesmit rólam. De egyébként is! Nem azt
csinálhatnék már, amit akarok? Ha “hancúrozni” támadna kedvem, akkor hancúrozhatnék
nyugodtan, bár már olyan fizikai és lelki állapotban lennék, de egyelőre örülök, ha éjszaka
meg tudok fordulni az ágyban. Már csak ezért sem hancúrozom! Én szívesen találkozom
Veled, vagy beszélek Veled telefonon, csak a nyugodt, békés hangnemet kérem. Ne vigyünk
érzelmeket, indulatokat a párbeszédbe, mert akkor veszekedéssé fajul az ügy. Kívánom, hogy
minél hamarabb megnyugodj, lelked békét leljen, és hogy boldog légy!

Üdv: Viktor
 14

A BOMBÁZÁS

P
éntek reggel, munkába menet, beraktam a garázsba levelemet, és szombat reggel nyolc
körül erős kopogásra ébredtem. Hét közben annyira kifáradtam, hogy szombaton
gyakran tízig, tizenegyig aludtam, ezért váratlanul ért a kopogás. Ráadásul ki kopog
nálam? - Ki az? Kérdeztem, miközben meztelenül, ahogy aludtam, előkászálódtam az ágyból.
- Postás! Ismertem fel feleségem dühös hangját. - Mindjárt Editkém, csak felveszek valamit,
mert nincs rajtam semmi.
Ahogy totyogtam befelé a szekrényhez, felmerült bennem, hogy Eszter fényképét
nem kéne-e eltennem, de a saját lakásomban már csak azt csinálok, amit akarok, vagy nem?
És különben is, csak a konyhába hívom be Editet. – Mindjárt Editkém, megyek már!
Kiabáltam, mert álmos voltam, fájt a bokám, alig tudtam merev tagokkal a pólót, meg a
strandgatyát felhúzni, és az is időbe tartott, míg az ajtóig bicegtem. Igyekeztem, de nem ment
jobban, pedig éreztem Edit türelmetlenségét.
Na, ez hiányzott nekem, gondoltam, és kinyitottam az ajtót. - Szia Editkém! Mit
tehetek érted?
- Azelőtt meztelenül is mutatkoztál előttem, mi ez a nagy öltözködés? - Kérdezte
csípősen. - Editkém, az akkor volt. - Válaszoltam.
Erre aztán bedühödött. Nekem ne rakjál semmiféle levelet a garázsba! Olyan gyáva
vagy, hogy csak sötétben mersz arra járni, nehogy meglássanak? És az én pénzemet ne oszd
be, ha csináltál három gyereket, akkor gondoskodj is róluk! Közben felém nyomult, én
hátráltam a nappali ajtaja felé, és próbáltam a konyhába invitálni. - Fogadhatlak talán a
konyhában?
- Nem! Mondta, és félrelökött, és berohant a nappalimba. Ott is nekiállt tovább
pörölni, de tekintete egyszer csak a házioltáromra esett, villámgyorsan lekapta a gyerekek
fényképét azzal, hogy nem hagyja egy helyen ezzel a k…val, majd felkapta Eszter
bekeretezett fényképét, rávágott vele a dívány karfájára. Az üvegborító ezer darabra,
szilánkra hullott, ledobta a maradékot a földre és elkezdett taposni rajta.
- Edit! Kihívom a rendőrséget! Szóltam rá, mert eszeveszetten tombolt, mint aki nem
beszámítható, de mintha meg sem hallotta volna.
- Te perverz, pedofil, mocskos, gusztustalan, liliomtipró! Nem szégyelled magad? Ezt
sose bocsátom meg neked, mert még eddig megbocsátottam volna, de ezt a szégyent, hogy
ilyen beteges dolgot csinálsz, hát nem tudom, hogyan fogsz a gyermekeid szemébe nézni.
Erre már csak nevetni tudtam, mert Edit közben szorgosan, aprólékos gonddal
tapicskolt a maradékon, hogy minden miszlikbe törjön, de aztán a rendszeretet megszólalt
benne, és elkezdte lábával összesöpörni az üvegszilánkokat. Mikor fogom én mindezt
összesöpörni, gondoltam, de higgadtan válaszoltam Editnek is:
- Remélem a fiaim büszkék lesznek rám, és te meg nem tudom min izgulsz? Eddig azt
hitted, hogy egy harmincas nővel gyűröm az ipart, most van helyette egy tizennyolc és fél
éves, nem tizenhét, hanem tizennyolc és fél. Mi változott? És pedofilnek a tizennégy év
alattiak megrontóit hívják, liliomtiprónak pedig azt, aki tizennégy és tizennyolc év közöttinek
a szüzességét erőszakkal elveszi, de nálunk egyik sem áll fönn, mert még csak nem is
csókolóztam vele, míg be nem jelentettem szándékomat, és lelki kapcsolat van köztünk.
- Nem is liliom ez, hanem fonnyadt, száraz kóró, rusnya kis béka! Mondta Edit
undorral.
- Amíg a férjem vagy, lelki kapcsolatot sem szabad! - Hol vagyok én már Editkém a
férjed? Kijelentettem június 26-án, hogy nem vagyok az, és azóta nem vagyok az!
- Mi vagy te? Bíró, vagy Isten? Amíg el nem választanak, úgysem nősülhetsz újra
ezzel a fonnyadt kóróval, és mi van ha nem válok el? - Editkém, engem a formai dolgok nem
érdekelnek, majd azt mondom neki, hogy mától a feleségem vagy, s akkortól az lesz, nem a
papír a lényeg. És most liliomtipró vagyok, vagy fonnyadt kóró tipró?
 15

- Mit képzelsz, a te külsőddel elhiszed, hogy egy ilyen fiatal lány szeret, ez csak a
pénzedet akarja, el fog hagyni, amint megismer, meg elfogy a pénzed!
- Látod, pont ez bizonyítja, hogy lelki kapcsolat, és Editkém ő mindig csak melletted
állt ki, azt mondta, hogy téged szeresselek, meg hogy egymásak vagyunk teremtve. Még
most, amikor elköltöztem, akkor is azt mondta, hogy örülne, ha visszaköltöznék, mert neked
jobban szükséged van rám, mint neki.
- El fog hagyni, csak veled imádkozik, de közben van egy fiatal fiúja, aki …….ja!
- Ugyan Edit, ne strapáld magad, olyan felesleges!
- Tudok mindent, tudom, hogy az erdőbe mentetek imádkozni, meg hogy letérdeltél
előtte!
- Na látod, mondtam, hogy lelki kapcsolat!
- Nem az, mert utána ……tok az erdőben!
- Editkém, ne légy már közönséges!
Edit tovább hőbörgött, könyvespolcomon is “rendet” akart tenni, ezért most már
határozottan eléálltam, és félig humorosan kitessékeltem. – Köszönjük a látogatást doktornő!
A látogatási idő lejárt. A betegnek nyugalomra van szüksége! Szíveskedjen elhagyni a
kórtermet. Tessék kifáradni! Köszönjük a látogatást.
Utána összeroskadtam az üvegcseperek felett és kibuggyantak könnyeim. Édes Jó
Istenem! Hová jutottunk? Miért kell ennek így lenni? Mi lesz még ebből? Meddig tart még ez
a kereszt? Eszter már több min egy hete nem ír, nem is telefonál, az akciós rádiótelefon, amit
kolleganőm ötlete alapján Eszternek vettem, hogy esténként az olcsó időszakban
beszélgethessünk, itt árválkodik, és azt sem tudom, mikor adhatom át neki. Zsófi ugyanis
felhívott hazaérkeztük után, és először udvariasan megköszönte Korfuról hozott apró
ajándékaimat, elmesélte Franciaországi élményeit, majd rátért, hogy szerinte már testi
kapcsolatom van Eszterrel. Tőrdöfés volt szívembe ez az alaptalan gyanúsítás, ezért abban a
pillanatban visszavágtam, hogy Istenszerető vagyok, hogy gondolhat ilyet rólam? Zsófi
hamar curikkolt, és azt mondta, Eszterről gondolja, mert ő olyan fiatal, és meggondolatlan.
Ezzel még nagyobbat bakizott, hogy finom legyek, mert saját lányát bemocskolta, és ráadásul
engem ugyanúgy, hiszen testi kapcsolathoz mindig két fél kell, akármelyik is a
kezdeményező. Jobban fájt ez a beszélgetés, mintha száz, vagy ezer pofont is kaptam volna.
De miért? Aztán rájöttem, projekció. Akinek nincs rendben valamely területe, azt
vetíti rá a másikra. Amelyik közértben öles betűkkel kiírják, hogy minden lopást, értékre való
tekintet nélkül a rendőrségen feljelentünk, ahol a legbizalmatlanabbul motozzák a táskákat,
ott csapják be a legjobban az embert. Ráadásul, próbáljon meg valaki rendőrt hívni, hogy
“tévedésből” többet ütöttek be a kasszába, hogy a madzagos végét is belemérték a párizsiba,
hogy száraz Tokaji szamorodni helyett édeset ütnek be, de következetesen, előre megfontolt
szándékkel, nem véletlenül.
A magát a legolcsóbbnak hirdető élelmiszerbolt lánc tagjában magam éltem meg ezt
az esetet, de például egy Spar üzletben elképzelhetetlen az ilyesmi. Ahol megbíznak a
vevőben, és hagyják, hogy maga árazza be gyümölcsét az árazó-cimkézőgéppel, azért teszik
ezt, mert magukból indulnak ki, nem a legeslegolcsóbbak, de legalább biztos lehet benne az
ember, hogy nem verik át.
Írtam mindenesetre Zsófinak egy levelet, melyben megírtam, mennyire örültem, hogy
Eszter mellett vele is levelezésbe kezdhettem. Eszter, még legutolsó
telefonbeszélgetésünkkor jelezte, hogy levelem kellemetlen hullámokat váltott édesanyjában,
és szerinte most hallgatnunk kéne, nem szabadna feszítenünk a húrt, főként arra kéne
törekednem, meg ne tudja Zsófi, hogy elköltöztem. Én mindig szerettem tiszta vizet önteni a
pohárba, és legalábbis eddig, bíztam abban, hogy Zsófi megértheti indokaimat, helyzetemet,
és nem tilt el Esztertől. Így is kilátásba helyezte, hogy a tanév alatt maximum heti egy
levélváltás történhet közöttünk, mert Eszternek az érettségire kell készülnie.
Az lehetett a baj, hogy Zsófi megérezte, viszem a lányát, hogy Eszter mindennél
jobban kötődik hozzám, mert a Mindenség, a Jóisten kapcsol össze minket. Erre
 16

megszólaltak a szirénák, bekapcsoltak a vészt jelző reflexek, és a legkönnyebb volt olyannal

távol tartani minket egymástól, amire a legtöbb ember (sajnos) a mi esetünkben gondol,
hancúrozik a vén kujon, és a hebehurgya leányzó, és szülői bölcsesség, sőt kötelesség ennek
véget vetni, akár így van, akár nincs. Punktum!
Csodálatos az ember. A legnagyobb képtelenségről is meg tudja magát győzni, ha
akarja. Gondolt egyet a sündisznó, hogy fel kéne ásni a kertjét, de nem volt ásója, ezért
elindult a nyuszi pajtáshoz. Tirirí, tárárá, ment mendegélt az erdőben, és gondolkozni
kezdett. Vajon odaadja a nyuszi a lapátot? Hát? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Fura egy
lények ezek a nyulak, nincs tüskéjük, hosszú fülük van, meg pajort sem esznek, csak füvet.
Hát? Oda fogja adni? Lehet, hogy nem. Ment mendegélt, megint eszébe jutott a nyuszi. Nem,
nem fogja odaadni a nyuszi, mert múltkor sem fogadta el a döglött egeret, amivel
megkínáltam. Ronda egy állat ez a nyuszi! Meg smucig, irigy is. Nem, biztos nem fogja
odaadni a nyuszi. Ez a nyuszi egy gonosz, irigy, buta állat, fúj nyuszi, fúj.
Ment, ment még egy darabig, megérkezett a nyuszi házához, berúgta dühösen az ajtót,
és rárivallt a megszeppent nyuszikára: - Edd meg azt a vacak ásódat nyuszika! Te ronda irigy
fajzat! Nyuszika, aki egy mukkot sem értett az egészről, és jószívűségéről volt híres az
erdőben, lelkére vette, és sírva fakadt. Hát eddig a történet, és ezért ültem oly szomorúan az
üvegcserepek felett.
Csak rá ne jöjjön Edit, hogy kit látott a fotón! Sok mindent tud, de a sárga pulóveres
fotóról nem ismerhet rá, hisz én is alig ismertem meg Esztert az esküvő után. Jaj, édes
Istenem, segíts meg, csak Eszternek, a kis virágszálnak, baja ne legyen! Nehogy bántsák, be
ne mocskolják szegényt!
Hiába volt fohászom, talán így kellett lenni, mert két nap múlva Edit tajtékozva
felhívott. – Nem csalnak a megérzéseim! Már az első percben nem tetszett nekem az
unokaöcséd felesége, még a szeme sem állt jól. Szép kis kerítőnő, mondhatom, szégyellheti
magát, hogy szétrombolta unokaöcséd ötéves kapcsolatát, majd utána a mi húszéves
házasságunkat!
Úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak, de összeszedtem magam, és
villámgyorsan elkezdtem Zsanettet védeni. – Editkém! Zsanettet hagyd ki az egészből, neki
semmi köze sem volt hozzá, még csak véletlenül sem segítette kapcsolatunkat, nem rajta
keresztül ismerkedtem meg Eszterrel, és sem Zsanettnek, sem Eszternek semmi köze sincs
ahhoz, hogy elköltöztem tőled.
- Nem hiszem azt én el, majd kiosztom én őket, hogy tudják meg, nem lehet más
házasságát szétzilálni! – Mondta és lecsapta a kagylót.
Na, jól nézek ki, kiborult a liszt, gondoltam, bár ez még jól is elsülhet, mert ha Edit
kiveri a huppot Eszter édesanyjánál, talán ráérez, miért is költöztem valójában el, és
optimális esetben még javunkra is fordulhat is a dolog. Persze tudja-e egyáltalán Edit
Zsanették címét, meg telefonszámát? Nem nagyon szokott figyelni, amikor én vezetek.
Biztos, ami biztos, kipróbáltam, hogy fel tudom e hívni Zsanettéket, de a posta szerencsére
üzemhibát jelzett, így megnyugodtam, Edit sem tud odatelefonálni, a két dialízis közti idő
pedig kevés neki, hogy Zsámbékra elautózzon.
Korai volt örömöm, optimizmusom, mert másnap csörgött a telefon, és Eszter
elkeseredett, sírós hangját hallottam:
- Most mit csináljak, minden kiderült, mi lesz velem? Zsanett átjött az előbb és nekem
esett, hogy én vagyok az oka, miért bátorítottalak, nem lett volna szabad még leveleznem
sem veled, és Edit odatelefonált, hogy mondják meg a férjemnek, hogy költözzön vissza a
családjához, meg mindenfélét mondott még. Úgy érzem magam, mint Róma legutolsó
szajhája!
- De miért szívem? – Mondtam nyugodtan. - Mikor te nem vagy az? Te semmiben
nem vagy hibás, te nem bátorítottál engem soha, semmire, mindig csak azt mondtad nekem,
hogy maradjak a családom mellett, és hogy szeressem jobban a feleségem. Akinek nem inge,
 17

nem veszi magára? Miért kell beijedni, ha neked esnek? – És picim, mi volt veled? Két hete
se telefon, se levél?
- Azért nem írtam, mert már két hete azzal kísértenek a krampuszék, hogy mégsem te
vagy az igazi, hogy nekem még megtapasztalásokra van szükségem.
- Hát miért nem hívtál segítségül? Nem megbeszéltük, hogy a másik imádkozik, és
segít, ha az egyiket kísértik?
- Nem akartam fájdalmat okozni neked! – Folytatta szepegve, meg különben is, te is
mondtad, hogy annak is örülnél, ha életed utolsó két hetében foghatnád a kezem!
Ekkortól kezdve már lesett a tantusz, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk.
Csodálkoztam is, hogy engem mindig kísértettek krampuszék Eszterrel kapcsolatban, de őt
velem kapcsolatban nem! Ha ez így van, akkor addig leárnyékolták őrangyalai, most pedig
valamilyen okból ráeresztették a kísértőket, és Eszter nem bírja a strapát. Már akkor sem
mert szegény szembeszállni, amikor édesanyja meggyanúsított minket, már akkor sem mert
kiállni kettőnkért, most meg, hogy Zsanett nekiesett, már ki tudja, minek érzi magát.
Persze nem is lehet elvárni, egy ilyen törékeny fiatal lélektől, aki még nem edződött
meg az életben, hogy nagyobb hatásfokkal védje magát. Meg aztán édesanyja, aki életének
minden rezdülését befolyásolni akarja, szinte ráfolyik, édesapja kislánykorában
mogyorófavesszővel tanította fegyelemre, ő pedig egy naiv, romlatlan, és ebből a
szempontból tapasztalatlan. Csodálatos tiszta tó a lelke, de nincs még lelkiereje.
Csak egy módon lehet kihúzni a bajból. – Esztikém! Picim! Nincs semmi baj!
Nyugodj meg szívem! Te úgy tudod menteni magad, hogy megmondod Zsanettnek, meg
anyukádnak, hogy azonnali hatállyal megszakítottad velem a kapcsolatot, mivel elköltöztem
otthonról. Akkor nem vethet a szemedre senki semmit.
- És tudod, a szeretet nem kapaszkodik, hanem elenged. Én elengedlek, legyen annyi
fiúd, amennyit csak akarsz, menj férjhez, ha úgy hozza a sors, csak egyet kérek, ha egyszer
megszólalok a szívedben, akkor keress majd ki a telefonkönyvből. Biztos benne leszek, vagy
én, vagy valamelyik rokonom, és akkor jelentkezz. Az én szívemből soha senki, és semmi
nem fog kitörölni. És kívánom, hogy légy nagyon boldog, a kis diktafont, ami nálad van, azt
is tartsd meg, jó lesz az iskolában felvenni az előadásokat. A leveleimet meg dobd ki
nyugodtan, hogy könnyebb legyen elfelejteni.
- Nem, azt nem dobom ki, mentegetőzött enyhe bűntudattal.
- Ugyan, picim, ne törődj velem, te most csak mentsd magad, mert neked sokkal
nehezebb a helyzeted, mint nekem. Ha a Jóisten úgy akarja, úgyis összekerülünk még. Áldjon
meg a Jóisten, maradj ilyen tiszta, amilyen vagy, és vigyázz magadra!
Az utolsó mondatokba még egy jó nagyot belekacagtam, mintha épp egy viccet
mesélt volna valaki, Esztert sikerült megnyugtatnom, velem kapcsolatos enyhe bűntudatát
eloszlatnom, és ekkor elkezdett üvölteni, jajgatni, ordítani a lelkem. Egy szénkarcot láttam a
Nemzeti Múzeumban, amelyen a középkorban kínzásként egy csigaszerkezettel kettétéptek
egy embert. Hát körülbelül ezt éltem át, csak nem testben, hanem lélekben.
Elsötétült velem a világ, nem kaptam levegőt, de nem is volt kedvem levegőt venni.
Minek élni? Mit keresek itt, ezen a Földön? Miért léphettem be a Mennyország kapuján, ha
kiesek belőle? Miért kellett elmennem arra az esküvőre? Miért is kellett megszületnem? Hát
én sohasem lehetek már boldog itt a Földön? Nekem nem adatik meg a boldog párkapcsolat?
Lelkem mélyéig hatolt a kegyetlen, maró fájdalom, és szerencsére közbejöttek a
munkahelyi tennivalók, sürgős kimutatást kellett készíteni osztrák főnökömnek, és
Mosonmagyaróvárra kellett utazni kolleganőmmel, így a következő néhány órában teljesen le
voltam foglalva. Este hatkor indultam Óvárról vissza és az autópálya délutáni hűvösében
telepedett ismét agyamba a szörnyű érzés, a gyötrelem, Esztert elszakították tőlem.
Annyi erőm volt csak az Eszterrel folytatott beszélgetés után, hogy felhívtam
Zsanettet, biztosítottam, hogy Eszter semmilyen mértékben nem felelős elköltözésemért, és
egyébként is szakított velem, tehát amennyire módjában áll, igyekezzen Editet megnyugtatni,
és távol tartani Eszter családjától. Szerencsére, nagyon, nagyon hála a Jóistennek, meg sem
 18

fordult a fejemben, hogy Editnek viszonozzam balegyenesét. Egy meditációban nagyon

érdekesen zajlott le beavatásom.
Bokszoló voltam egy hatalmas arénában, ahol az egész nézőtér sötét volt, és a ring ki
volt világítva. Bokszpartnerem már ugrált, gyakorolt, amikor bementem, szúrós egyeneseket,
nagy lengőket, horgokat ütött, alig várta, hogy rám eresszék. Elkezdődött a meccs,
megszólalt a gong, és én mindkét karomat leszorítottam magam mellé. Először még fájtak az
ütések, de aztán egyre kevésbé, és ezzel párhuzamosan éreztem, hogy testem egyre
keményedik, keményebbé, ellenállóbbá válik, ellenfelemnek egyre jobban fájnak az ütések,
melyeket testemre mér, ellenfelem teste egyre szürkébb, sötétebb, az enyém egyre
világosabb, majd ő elvágódik, s engem meg kikiáltanak győztesnek.
Drága jó Atyám! Hogy még mozizol is gyermekednek! Tényleg olyan vagy, mint a jó
kertész, ahogy egyszer mondtad, mert elültettél, meglocsolsz, rám sütsz, hűs szellővel
hűsítesz, hajnali harmattal pihentetsz, hisz Te vagy az Örök Jóság, Szeretet. Te drága, Te
csodálatos! Mi lenne velem Nélküled? Te vagy a Mindenség! Mi lehet több a Mindennél?
Szeretlek, imádlak, áldalak, magasztallak, beléd bújok, mert nem tudok Nélküled élni. Ennyi
balegyenes, kupánvágás, jobbhorog után ki lenne képes újból felállni Nélküled?
Áldott légy örökké Istenem. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Mérhetetlenül,
mindennél jobban szeretlek! Történjem velem bármi, csak Téged ne hagyjalak el, csak Tőled
el ne forduljak! Vigyázz rám! Tudom Te hűséges vagy! Hisz milyen hűséggel vártál rám 25
évig! Csak álltál az ajtóm előtt és vártál, nem rúgtad rám, nem üvöltöttél, csak kopogtál
halkan, és vártál. Te gyönyörű, te drága, Legszentebb, Legcsodálatosabb! Imádlak, imádlak,
imádlak, olyan forrón szeretlek, amilyen forrón csak lehet. Hát lehet Téged nem szeretni? Ki
az a tökkelütött?
Amikor akármit csinálhatok, Te mindig csak szeretsz, szeretsz, és szeretsz. És
akárhogy megbántalak, Te akkor is csak szeretsz, szeretsz, és szeretsz, és nem ezerszer,
hanem milliószor is megbocsátasz. Dicsőség a magasságban és a szívünkben Istennek, és
békeség a Földön a jóakaratú embereknek!
Két nap múlva erőt gyűjtöttem, és felhívta Zsanettet, aki elmondta, megoldódott a
dolog, mert Edit Eszterrel beszélt telefonon, nem szüleivel. Amikor Edit őt, mármint
Zsanettet felhívta, valahogy, nem is tudja hogy, de megmondta Eszterék telefonszámát, és hát
így alakult az ügy. Véletlenül telefonszámot megmondani? Na jó, sohasem lehet tudni, kinek,
mi játszódik a lelkében, hogy volt, mint volt, mindenesetre érdekes, hogy Edit őt tartotta
kerítőnőnek, és a végén így összejöttek. Szegény Eszter, drága kis szívem! Mit kaphatott
Edittől? Mit kellett neki ártatlanul végighallgatni? És mikor fogja mindezt kiheverni?
És mi vár még ránk? Most, néhány nap elteltével az a gondolat állt össze fejemben,
hogy Eszter most beletemetkezik az érettségire való felkészülésbe, és utána kiutazik egy évre
Franciaországba. Ez alatt a két év alatt bőven sikerül elfelejtenie, vagy legalábbis egészen
elhalványítani az emlékemet, aztán jön egy jóképű francia fiú, aztán talán itthon is egy
másik, esetleg férjhez is fog menni, de egy férfi sem fogja tudni megadni neki azt, amit tőlem
kapott, testiség nélküli, birtoklásvágy nélküli, viszonzásvárás nélküli szeretetet.
Többé-kevésbé minden férfi ki akarja sajátítani a feleségét, ahogy én is tettem fiatal
házas koromban, és a legtöbb le is rohanja fiatalos hévvel, mohó testi vággyal. Eszternek
pedig más kell, ezért nem lesz maradéktalanul boldog, mert igénye van arra, hogy szabad
legyen a kapcsolatban, akár házasság, akár csak együtt jár valakivel, és igénye van arra, hogy
a lelki élet a testi élettel szemben elsőbbséget kapjon, ezért néhány év múlva egyre többet
fogok eszébe jutni.
Aztán egy alkalommal, valahol, egy rendezvényen megpillant, felmerül benne, hogy
milyen kár volt, hogy fiatalon nem állt ki mellettem, hogy milyen boldog lehetne velem,
hogy azóta nekem már biztos van más partnerem, aztán a szünetben odamegyek hozzá, és
megkérdezem: - Na Esztikém, akkor mikor tartjuk az esküvőt?
Addig pedig szent szüzességben fogok várni rá, lesz, ami lesz, mert minket a Jóisten
vezetett össze, nem lehet, hogy csak úgy szétszakadjunk! Miért kellett akkor összekerülnünk?
 19

Hányszor mondta Jézus: - Egyek vagytok! A sok közös lelki élmény, mind a ketten közelebb
kerültünk Istenhez, és egy ilyen kapcsolatnak csak úgy ukmukfukk vége szakadhat? Nem?
Csak hit kérdése, meg kitartás kérdése, csak ki kell várnom, és újra összekerülünk, és miénk
lesz az örök boldogság.

KUTYAHARAPÁST SZÕRIVEL?

K
ata nem volt teóriámtól elragadtatva. Konok következetességgel figyelmeztetett, hogy
előbb-utóbb baj lesz, és addig nem múlnak tüneteim sem, míg valamilyen formában
meg nem oldom szexuális energiáim levezetését. A legtöbb ember számára tabu ez a
téma, pedig ugyanúgy életünk része, és Kata szerencsére rendelkezett azzal az adottsággal,
hogy ilyen témáról is a legnagyobb nyugalommal tudott beszélni még más neművel is Igaz,
mi már annyira barátok voltunk, hogy ilyesmi nem jelenthetett köztünk problémát.
Katának mindenesetre hajmeresztő volt, amire készülődtem, és több vonalról ez látszott
beigazolódni, mert testi panaszaim nagyon felerősödtek. Nyakam olyan merev lett, hogy
talán öt centi volt a holtjátéka vízszintesen, hátam izomgörcsöktől sajgott, bal
könyökizületem begyulladt, hüvelykujjaim, és bal kisujjam begyulladt, keresztcsontom fájt, a
térdeim, főleg a bal térdem erősen berobbant, bal bokám karfiol méretűre nőtt, és a két
talpam, lábtőcsontjaim, minden lépésnél őrjítően fájtak, így inkább csak tipegtem, még
totyogni sem tudtam. A legkeményebbek az éjszakák voltak, amikor minden fordulásomat
jajgatás, nyögdécselés kísérte. A reggelek sem voltak jobbak, mert bár bokám az éjszaka
folyamán lelappadt, de lábra állni iszonyú kínt jelentett nekem. Azért nem voltam egyedül,
Mesterem, Tanítóm, Teremtőm, drága Abbám velem volt, és kérdésemre röviden
összefoglalta tennivalómat: “Elengedni! A múltat elengedni!” Hát ez az! Csak ne lenne oly
nehéz! Tépjem ki magamból az emlékeket? Hiszen még fel sem dolgoztam teljesen az elmúlt
húsz évet!
Vagy csak a rossz, a fájdalmas emlékeket? Vagy inkább transzmutáljam, változtassam
őket sorsszerű, békés emlékekké? Halványítsam őket? Vagy ne rágódjak rajtuk? Azt jelenti
az elengedés? Mennyei Atyám! Olyan nehezen értem a Te akaratodat, tanácsaidat, pedig
Nálad jobban nem mondhatná el nekem senki.
Frovalinéknál mindig nagy volt a forgalom, sok vendéget, látogatót fogadtak,
tanfolyamokat szerveztek. Férje a lakáson masszírozott, Zsuzsa pedig az aloé növény
kivonatait árusította, melyek a kis prospektus szerint gyógyhatásúak, így aztán próba,
szerencse, beálltam én is a használók sorába. Egyrészt segíteni akartam Zsuzsáékon, mert
tudtam, hogy nem veti fel őket a pénz, másrészt mindig mindent kipróbáltam, és ártani,
biztos nem árt a “csodaszer”
Mindenesetre szimpatikus volt, hogy az Evangéliumból is idéztek, hisz Jézus testét is
aloéból és mirhából való keverékkel kenték be, tehát az aloé csak jó lehet. Ha már ilyen
drága, közel hatezer forint egy liter folyadék, akkor illik hinnem is benne, mert a hit sokat
számít pro és kontra is az ilyen szereknél. Szóval aloéval tartósítottam, balzsamoztam
magam, csak Jézustól eltérően belülről, és nem kívülről, és mellette, sőt inkább fő
tevékenységként jelgyógyászattal kezeltük egymást.
Gergő is meglátogatott, elfogyott kis mopedjéből a benzinje, és hogy azért-e, vagy
egyébként is hozzám indult, de ott volt nálam, ez a fő. Szófukarságához képest jól
elbeszélgettünk, felelevenítettük gyermekkorát, amikor tízméterenként húzott le, hogy puszit
adjon, és elmondtam, mennyire mérhetetlenül sajnálom, hogy édesanyjával így alakult
köztünk az ügy. Gergő szerint emelkedett a kísérőm, már harmadik fokozatú drályzörz, ami
nekem nem mond semmit, de legalább azt jelzi, nem járok a pokol mélyén, ha egy fokkal
magasabb kísérőt kaphattam.
Megnézte tenyeremben jeleimet is, és érdekes módon a bal tenyeremben egy kézfej
volt, benne a mindentlátó szem a háromszögben Isten szeme, a jobb kezemben pedig két
 20

csepp alakú rajzolat. Bár Gergő elvileg érti a jeleket, mint mondta, ilyet még nem látott, így
csak tippelni tudott. Szerinte tisztánlátó leszek, mondta is: - Hű apa, az aztán az igazi, akkor
nem csak úgy foltokban, meg homályosan, hanem teljesen élesen, és színesen fogsz látni
mindent.
Én inkább ara gondoltam, azt mutatja a jel, hogy gyógyításkor a Jóisten gyógyít a
kezemen keresztül, hiszen ha eddig megvoltam tisztánlátás nélkül, most mennyivel lennék
okosabb, ha Gergőhöz hasonlóan belelátnék például az emberek testébe? El sem tudom
képzelni, milyen látvány lehet, hogy valaki ott áll előttem felöltözve, a hasánál látom a
ruháját, aztán egyszerre rebben egyet a szemem, és már látom, hogy ott tekeregnek a belei a
pocakjában, vagy ott hentereg a spenót tükörtojással a gyomrában, amit egy félórája
megevett ebédre.
Hát, majd meglátjuk, a vak ember is azt mondta. A csepp szimbolikája, melyet Gergő
nem tudott még megtippelni sem, számomra teljesen egyértelmű. Az emberrel kapcsolatban
három dologra mondják, hogy csepp, ezek a vér, a könny, és a veríték. Volt is egy ilyen
beategyüttes, hogy Blod, swet, and tears. Azt hiszem az utóbbi időkben ezekből, ha részben
csak szimbolikusan is, könnyekből mindenképp valóságosan, kijutott szépen, tehát azt jelenti
a két csepp, hogy szenvedek, és ha az a jel ott van, akkor bármennyire is megbotránkoztat ez
sokakat, akkor ez a dolgom.
Magdi, akivel feleségem újra kibékült, vagy legalábbis közeledik hozzá, - mivel a
korábbi atrocitások miatt nem járok a kozmetikába – úgy fogalmazott, hogy úgy néz ki
Viktor, mintha te már élveznéd a szenvedést. Ne gyötörd magad! Akarj már végre boldog
lenni! Kata is ezt a nótát fújta, és más szavakkal, de Zsuzsa is ide lyukadt ki. És mindnyájan
egyetértettek abban, hogy szép dolog volt a nagy szerelem Eszterrel, a dualitás is egy nagyon
szép dolog, de a Jóisten biztos nem várja tőlem, hogy most “szent szüzességben” aszaljam
magam. Inkább úgy tudnék a Jóisten hasznára válni, ha belesodródnék egy olyan
kapcsolatba, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, nem akadályoznak, hanem inkább
támogatnak Istenszeretetemben, ahol elfogadják a bennem felgyülemlett szeretetkiárasztási
többletet, melyet eddig gyógyításokban, más emberi kapcsolatokban vezettem le.
Nehéz lépés volt, de beszedtem szobámból, és irodámból Eszter fényképeit, és egy
nylonzacskóban archiváltam. Úgy gondoltam, könnyebb lesz az egészen túltenni magam, ha
legalább a fényképe nem lesz végig az orrom előtt. Szörnyű érzés volt, mert lelke sírt
közben, hogy miért teszem el, de megmondtam, picim, te nem tudtál elég erős lenni, én most
nem várhatok időtlen időkig, míg összeakadunk. Nem szeretlek kevésbé, csak ezt az állandó
rád gondolást, sóvárgást akarom elkerülni. Így aztán Eszter lelke is megnyugodott, de az
enyém még nem, mert rájöttem, van egy komoly akadálya annak, hogy én egy hölggyel lelki
kapcsolatra lépjek.
Finoman mondva nem sportszerű, meg lelkiismeretemmel is összeegyeztethetetlennek
tartanám, hogy lelkemben azon a helyen, amelyik minden férfi lelkében csak egyetlenegy nő
számára van fenntartva, Esztert tartanám, és jövendőbelim pedig eggyel alacsonyabb régióba
kerülne, és ha Eszter valamikor felbukkan, akkor, akkor… Akkor mit csinálok?
Megjött a régi szerelmem, az igazi, a duálpárom, te meg szívem, hát kösz az eddigit?
Hát szóval ezt nem lehet megtenni, egy ilyen cselekedettől Eszter is, meg a Jóisten is
émelyegne, ez sportszerűtlen, csúnya, erkölcstelen, szeretetlen dolog volna, ezért az egyedüli
járható megoldás, hogy szabaddá teszem azt a bizonyos exkluzív helyet, kvázi bejelentem,
tudatosítom magamnak annak megüresedését, és azt mondom, szabad a pálya, aki megfelelő,
és persze én is megfelelő vagyok neki, az betöltheti.
De honnan tudjam, hogy ki lesz az? Honnan ismerek rá, hol lelek rá? Megint a
Legszentebbhez fordultam, aki tömören így válaszolt: “Az lesz az, akiben Engem a legjobban
megtalálsz!” Ja, drága Mennyei Atyám, de okos vagy, de drága vagy, olyan klasszul
megvilágítottad előttem az utat! Hát persze! Ez oly világos, hogy csakis Istenszerető leány,
asszony jöhet számomra szóba.
 21

Nem feltétlenül imakörös, napi áldozó, tehát nem a forma a lényeg, hanem a tartalom,
hogy a Jóisten a szívében éljen. Azt meg lehet érezni már egy kilométerről is, hogy kiben, mi
lakozik. Ezen a területen még tovább finomodott érzékelő képességem. Bobarcs jöhetne
szóba, oda kéne eljárogatni, úgysem voltam még ott misén, Frovalinéknál is annyi mindenki
megfordul, ott is vannak csupa szív emberek, de hogy nem diszkóban, vagy szórakozóhelyen
fogom az igazit megtalálni, az biztos.
Bár sosem lehet tudni, nekem az is elég egy ismerkedéshez, hogy valaki a lábamra
lépjen, vagy rám tüsszentsen, öt percen belül már a világ összes titkait szívesen megbeszélem
vele. Így aztán egyre többet sündörögtem Frovalinéknál, és hetente legalább kétszer
tiszteletemet tettem. Zsuzsa, bár tiltakozott ellene, meg nem tudott róla, igen jó médium volt,
és kezelés végén sokszor mondott olyasmit, ami biztos voltam, hogy jó forrásból származik.
Én is csodálatos tapasztalatokat szereztem, mint a jelgyógyászat alanya, mert Gergő
tanácsára egy-egy szervre, testrészre is megcsináltuk a jelgyógyászatot, és ilyenkor
koncentráltabb volt, egy helyen, de jobban hatott. Amikor például a hátam felső régióira,
részben nyakamra kaptam, akkor kezelés közben úgy rám jött a káromkodhatnék, hogy alig
bírtam visszafogni magam. Közben torokcsakrámban melegséget, forróságot érzékeltem.
Nem a nyakasság, a makacsság, mint Edit mondta, hanem az elfojtások blokkolták az
energiaáramlást a torokcsakrámban, és amiatt merev nyakam. De ahogy ezekkel a
káromkodási ingerekkel birkóztam, hirtelen forróságot, zsiborgást éreztem deréktájon, a
kettes csakrámnál, mely félreérthetetlenül jelezte, hogy a szexuális elfojtás is a “nyakamra
ment”.
Amikor a hátamat kezelte, csak úgy repültek a hátamból a nyilak, a beleszúrt kis szúró,
vágóeszközök, és a Jóisten Zsuzsán keresztül szinte ugyanazt mondta, mint nekem direktben,
hogy fel kell dolgozni, és el kell engedni a múltat. Pár napja csak, igazán közelmúlt még,
hogy Edit felhívott és viszonylag udvariasan figyelmeztetett, hogy 180 helyett bizonyára
tévedésből 175 ezret adtam föl neki a postán. Már azt is nehezményezte, hogy postán adom
fel, úgy vélte bizalmatlanság, és biztos elfelejtette, hogy ő fenyegetett meg, hogy “kicsinál”
egy jó ügyvéddel.
- Editkém, azt az ötezret én a kártérítés miatt vontam le.
- Milyen kártérítés?
- Hát tudod, a kép miatt.
- Az a vacak képkeret, nem ér többet háromszáz forintnál.
- Eszmei érték, Editkém! Eszmei érték!
Na erre aztán elszabadult a pokol, és Edit annyi mindennel fenyegetett, hogy úgy
döntöttem, még a közös vagyon negyedét sem fogom firtatni, mert ha Edit “beindul”, kő
kövön nem marad. Még ezen a napon, délután begyulladt a bal könyököm, és Zsuzsával
találtuk meg a dolog nyitját. A könyök - gondoljunk a könyöklő típusú emberre - az önérdek
érvényesítés szimbolikája a testpszichológiában. Tehát önérdekem érvényesítésével van
bajom. Amikor Zsuzsa megkezelte a könyökömet, belső látással egy római falikutat láttam
magam előtt, és a falikúton levő domborműves fej szája mozgott, és azt mondta, amíg saját
érdekemet védem, tehát nem megyek túl a védelem határain, addig nem léptem át a krisztusi
szeretet határait sem.
Majd határozottan folytatta: “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ha önmagadat
nem szereted, felebarátodat sem tudod szeretni!” Mennyire igaz, és mégis hányan tesszük ezt,
nyuszik vagyunk, nem merünk érdekeinkért kiállni, mert úgy tartjuk, ez szeretetlenség, nem
szabad ellenállnunk, béketűrés címén elviselünk, lenyelünk mindent. Mennyire igaza van Pali
bácsinak, amikor azt mondja, tévednek, akik azt hiszik, keresztény = hülye.
Tehát itt nem álltam ki az érdekeimért, és lám, még ez is baj, ez is tökéletlenség, pedig
milyen jól hangzik, hogy csak pár ruhával jöttem el, mindent nekik hagytam, mennyire
keresztényietlennek tűnik, hogy a közös vagyonnak legalább egy részéért kiálljak. Nem az a
baj, nem azért gyulladt be a könyököm, mert csak a közös vagyon negyedrészét kértem,
 22

hanem azért, mert amit jogosnak éreztem, azért a negyedért sem mertem kiállni. Mint a
nyuszi, behúztam fülem, farkam, mert a feleségem egyet toppantott, és rám rivallt.
Amikor a falikút eltűnt, váratlanul megint bizsergést éreztem derekamban, majd brazil,
vagy mulatt, olyan faros-bögyös leányok-asszonyok kezdtek fűszoknyában táncolni, és
szemlátomást kellették magukat nekem. Ebből rájöttem, ez annak képi bemutatása, hogy
önérdekemre a vágyaim vonatkozásában is tekintettel kell lennem, és az, hogy aszkézisben
várok Eszterre, az nem az igazi út.
Tehát a bal könyök kilőve, a bal kisujj, az a feleség, olyan kis testrészre nem kérünk
külön kezelést, azzal nincs sok baj, lássuk a bal térdet. Itt megint érdekes választ kaptam,
ugyanis a térd a család, otthon a testpszichológiában. “ Az otthon nem egyenlő a négy fallal”.
Sokat szenvedtem ugyanis, hogy a bérelt lakást valahogy belengte az átmenetiség hangulata,
olyan vándornak, átmeneti szállásnak, turistaszállónak, munkásszállónak éreztem, ahol egy
szöget sem érdemes a falba verni, hisz tán holnap továbbköltözöm.
A hang folytatta: “Otthonod akkor van, ha családod van” Egyből beugrott kis
családom, gyermekeim, feleségem, helyesebben volt feleségem, ahogy újabban nevezni
szoktam. Hol van nekem most családom? Gondoltam tovább. Itt vagyok egy idegen
szobában, ők meg nézik a tévét, ahogy minden nap szokták, és talán nem is gondolnak rám,
hisz a fiúk alig jelentkeznek, Böbe rám sem hederít, Edit meg jobb, ha nem hederít. A hang
folytatta: “Családod nem akkor van, ha ők szeretnek téged, foglalkoznak veled, hanem ha te
szereted őket. Ahhoz pedig ők nem szükségesek, csak te.”
Ezzel megoldódtak ilyen gondjaim is, hisz akár rám nyitják az ajtót, akár nem, akár
felhívnak akár nem, innen szerethetem őket, imádkozhatok értük, anyagilag gondoskodhatok
róluk, és akkor tartalmilag van családom, még ha formailag nincs is. Editet kivédeni nem
tudom, mert ha odamegyek, belém mar, sajnos nem tudom szebben kifejezni, és ez nem vád,
hisz tisztáztuk, csak szerepet játszik, ha meg nem megyek, akkor rossz apa vagyok, mert nem
törődök a gyerekeimmel. Marad keresztem cipelése, melyet azért nem viszek egyedül.
A bokám az a régi nóta, az összes tünet onnan indul ki, mint valami karmester velük
együtt vonul vissza, vagy lép a színre, ha fájdalmaim erősödnek. A lábfejem, a
lábujjtőcsontok, melyektől olyan fájdalmas lépni, azt jelzik, hogy sajnos fájdalmasnak,
nehéznek élem meg az életben megtett lépéseket, így figyelmeztetőül a lábammal megtett
lépések is fájdalmasak. Reggelente annyira fáj a bokám, hogy képtelen vagyok lábra állni,
kell egy negyed, vagy fél óra, mire fél lábon szökdécselésből, ugra-bugrából bicegésre,
közepes sántításra tudok váltani. Nehezen tudok lábra állni, itt is csak ki kell nyitni a fülét az
embernek, hogy tünetei nyelvét megértse.
Hüvelykujjaim is gyulladtak, amelyekkel megragadok, megfogok valamit, tehát
fájdalmasnak élem meg, ha egy témát, egy dolgot meg kell ragadnom, és így a kezemen is
jelez a tünet. Csodálatos, jó tanító a test, értem is a tünetek nyelvét, csak annyira visszahatnak
a fájdalmak lelkemre, hogy nincs erőm lelkemen dolgozni. Valami kiutat kell találnom, mert
így a macska megharapja a farkát, ún. ördögi kör alakul ki.
Ráadásul, nem elég a családból kiszakadtság, nem elég Eszter lebombázása, nem elég,
hogy vonaglok, totyogok, csoszogok, mint Csoszogi az öreg suszter, még osztrák főnököm is
megváltozott, egyik napról a másikra elégedetlen munkámmal, és úgy fogalmazott, hogy
“ilyen alapon nem vagyok hajlandó magával együtt dolgozni”, tehát kilátásba helyezte, hogy
útilaput köt a talpam alá.
Akkor éreztem úgy, hogy megnyílik alattam a Föld. Mi jöhet, mi zúdulhat még rám?
Maga alá temet majd a sok gond? Nem lesz munkám? Sántítva nem kapok állást? Elfogy a
pénzem, és kukázni kényszerülök? Na bumm! Isten soha nem hagy el! Ha Ő, aki hajam szálát
is számon tartja, nem avatkozik be, akkor az lesz a legjobb nekem. Áldassék az Úr!
 23

BOBARCS MÛVEK

A
szocializmusban minden “művek” volt, Csepel Művek, TVK művek, és
diákkorunkban gyakran vicceltünk ezzel a szóval. Ha valamelyikünk megkérdezte, mi
lesz a hétvégi programja, hát így válaszoltunk: - Balaton művek. Most Bobarcs
művek került nálam a programra, de nem is akárhogy. Era édesanyja összeismertetett egy
karizmatikus gyógyítóval, Ilonka nénivel, akinek fiai is gyógyító volt, masszírozott és
energiázott, és meghívtak egy beszélgetésre.
Fia, Pali masszírozott, közben elmeséltem életem, betegségem, és megtérésem
történetét, majd én is megkezeltem őket, és mindnyájan szuper jól éreztük magunkat. Amikor
találkozónk után néhány nappal felhívtam, Ilonka néni azt mondta, van egy olyan megérzése,
hogy tüneteim egy része kapcsolatban van Pali bácsival, illetve a vele fennálló rendezetlen,
enyhén békétlen állapottal.
És minek akadályozom én őt azzal, hogy hibákat találok dolgaiban, hiszen annyi
embert visz közelebb a Jóistenhez, neki az a megérzése, hogy hozzam rendbe Pali bácsival
kapcsolatomat, és az biztos, hogy jót fog tenni nekem. A rákövetkező két napban hárman is
említették telefonban, vagy személyesen, hogy mennek Bobarcsra, így csak a bolond
felejtette volna el, hogy hónap utolsó vasárnapja van.
Összekészültem, szép vasalt inget vettem, és eltökéltem magamban, most
összeszedem magam, és valahogy kibékülünk Pali bácsival. Összeölelkeztünk már akkor is,
amikor kísértéssorozatomat, meg Eszter dolgait elmeséltem neki, de mindig maradt egy kis
tüske bennem, mert vagy tett egy célzást a dualitásra, vagy eszembe jutott egy-egy általam
kifogásolt megnyilvánulása, mint például a rossznak rosszat akarni, ami nyugtalanított, és
nem hagyott békén. Még mindig nem tudtam magamban eldönteni, hogy Isten lelke
lázadozik bennem, vagy a krampusz hergel ilyenkor. Mi a helyesebb, ha kinyitom a számat,
vagy ha hallgatok?
Először végigmentem a falun, úgy kellett már egy másik faluból visszaautóznom, míg
nagy nehezen megtaláltam az iskolát. Leírást ugyanis senki sem adott, hogy az Bobarcsi
pihenőnél a 85-ös kilométerkőnél kell lekanyarodni, majd a falu közepén a Kárány tábla felé,
majd a körforgalomnál balra, egy k betűvel kezdődő falu felé kell menni. Az iskola pedig az
úton balkéz felé esik, nyáron fák takarják a hatalmas barna négyzet alapú épületet.
Végre betaláltam, és megcsapott az az igazi Bobarcsi hangulat, amiről annyit
beszéltek, 250 Istenszerető ember egyesült kisugárzása. Pali bácsi szép fehér miseruhában,
átszellemülten a pódiumon, baloldalt elöl egy csodás karizmatikus zenekar, és máris teli
torokból énekeltem velük: “Áldjad én lelkem az Urat!” Hát ez az! Iszonyú ereje, energiája
van annak, ha ennyi ember egyszerre szívből szereti a Jóistent, a Szeretet Istenét,
Megváltónkat, Abbát, drága Jézusunkat.
Sajnos, a szentbeszéd eleje már nem tetszett. Pali bácsi arról beszélt, hogy az általa
nem láttamozott irományok terjesztéséhez itt a teremben nem járul hozzá, rendezők figyelték
az ilyeneket a bejáratnál, szóval kicsit olyan, mint a hatvanas években az ifiparkban, és ez
nagyon nem smakkolt nekem. Ő kézzel-lábbal tiltakozott a püspöki cenzúra ellen, s most
meg ő tiltja ki a másként gondolkodókat. Megint kakaskodtam, már hozzászólásra
nyújtottam volna a kezem, de rádöbbentem, hogy kibékülni mentem Pali bácsival, nem
szerepelni, támadni, bírálni szegényt.
A mise és a szünet után újszerű program következett, Pali bácsi úgynevezett csakra
meditációt tartott. Mindenki behunyta a szemét, és Pali bácsi egyfajta részben spontán
összekötő szöveggel végigvezetett minket a hét csakrán, és éreztem angyalkák dolgoznak
közben rajtam.
Koronacsakrám szinte lángolt, homlok csakrám, és szívcsakrám is égetett, és csodák
csodája, amikor véget ért a meditáció, egy gondolat töltötte be egész lelkem. Átölelem,
 24

szeretem az egész világot. Gondolhatunk százfélét a Jóistenről Pali bácsival, a lényeg az,
hogy szeressük egymást! Gondolatban átöleltem, és olyan forró volt az ölelésem, hogy
magam is majd elégtem benne. Úgy szeretlek Pali bácsi! Spongyát a véleményeltérésekre! A
lényeg a szeretet! Tiltsd be az irományok terjesztését, végül is Isten segítségével, de te hoztad
létre Bobarcsot, és igazad van, a te tüzednél csak olyan süsse a pecsenyéjét, amelyik nem
füstöli össze a tiédet lángjával. Úgy látszik, addig fúrtak, faragtak, reszeltek, csiszoltak az
angyalkák a lelkemen, míg meg nem tudták javítani benne, ami elromlott. Hála néktek,
pajtikáim. Köszönöm segítségetek!
Mielőtt valakinek beötlene, hogy hol marad a szabad akarat, hozzáteszem, csak azért
barkácsoltak lelkemen szárnyas testvéreim, mert én akartam, én szerettem volna kibékülni,
csak valamilyen okból nem voltam elég erős, ügyes hozzá, tehát meglévő szándékot
erősítettek fel, nem “kolbászoltak” bele a lelkivilágomba. Nyugodt lehet mindenki, hogy
Isten angyalai soha nem tesznek senki akarata, szándéka ellenére semmit, mert nekik, mint
drága Istenünknek, mindennél fontosabb, szentebb a másik szabad akarata.
Közben az újabb szünetben Pali bácsi dedikálás közben észrevett a pódiumról és
testbeszéddel szemei dörzsölésével jelezte, hogy jól lát, tényleg itt vagyok? Jól esett neki
ugyanis, mert Kecskemétről távolmaradásomat lehetett az ő kudarcának is magyarázni, őt
ugyanúgy bántotta az, ami köztünk feszült, de ő sem tudott nézeteiből engedni, így nem
jutottunk eddig előre.
Én széttártam a karom, ezzel jelezve, hogy persze, itt vagyok, miért ne lennék itt, de
testi állapotom miatt meg sem próbálkoztam azzal, hogy a pódiumra felmásszak. Ez majd
megmarad másoknak, gondoltam, majd felhívom a Pali bácsit hétfőn, és megbeszélek
szerdára, a fogadónapjára egy randevút. Így is lett, elmentem Pali bácsihoz, aki őszinte
érdeklődéssel, szeretettel hallgatott meg, szóban nem mondta ki, de ölelésével jelezte, hogy
köztünk szent a béke, szentebb, mint volt valaha.
Elköltözésemet a maga sajátos stílusában kommentálta: - Viktorkám, ez a te meccsed,
neked ebben nem tud tanácsot adni senki. Ezt neked kell a Jóistennel megbeszélni, és
lerendezni, és neked van olyan “forró drótod” az Úrhoz, hogy ez neked tökéletesen menni
fog. Én biztos vagyok benne. Arról, hogy ti a feleségeddel különmentetek, arról meg az a
véleményem, hogy amelyik házasság különmegy, azt az Úr nem kötötte össze. Mert amit Ő
összekötött, azt ember tényleg nem választhatja szét, mert nem tudja! Érvelt szokatlan
megközelítésből, de igen okosan.
- A feleségedről meg az a véleményem, hogy én már jó néhányszor elagyabugyáltam
volna, mellettem már tudná, hogy mi az, hogy Isten, de nekem más a vérmérsékletem, mint
neked.
Jót nevettem, hiszen Pali bácsi félig mosolyogva mondta ezt, hogy aztán tényleg
képes lenne-e, lett volna-e, ha nős, és ilyen helyzetbe kerül, azt nem tudom, de a hangsúly
azon volt, hogy ő nem tűrt volna ennyit, de nem is költözött volna el. Ragyogó hangulatban,
hosszú idő óta zavartalan szeretetben búcsúztunk el Pali bácsitól, és nagyon bízom benne,
hogy a jövőben ez így is marad.
A családomról beszélgettünk Pali bácsival, és érdekes, most Böbe jutott eszembe, de
valahogy olyan elemi erővel éreztem a vágyakozást utána, hogy azt mondtam, elpusztulok,
ha nem szoríthatom meg, nem puszilhatom meg, nem szippanthatok bele a haja illatába, nem
nézhetek szemüveges, csalfa kis arcába. Belebolondulok, he nem! De odamenni, Edittel
találkozni? Arra is képtelen vagyok! Játsszuk az elvált vasárnapi apukát? Amelyik két órára
megkapja gyermekét, aztán mint valami zsákmánnyal a hóna alatt elrohan, teletömködi
süteménnyel, és mézes-mázos –szavakkal? Nem! Azt nem! Majd a sors megoldja.
És meg is oldotta. Szombaton Viki csöngetett a kaputelefonon, hogy erre járt, mert
Edit elküldte valahová a Ventóval, és amint beengedtem megszólalt a telefon. Edit volt, hogy
transzplantációs riadó van. Hamar magamra kaptam a szabadidőruhát, futottam le a Daewoo-
hoz, és még Viktor előtt odaértem volt otthonomhoz.
Edit kérdően nézett rám az ajtóban: - Te is jössz?
 25

- Editkém, hát eddig is mindig én vittelek titeket, ha riadó volt, hogy ne mennék?
Vihetek le valamit?
Nem igaz! Olyan világosan elmondtam neki ezerszer, hogy a gyerekeknek ugyanúgy
édesapja maradok, és őt is tisztelem, szeretem, csak nem bírom vele egy fedél alatt. Minek ez
a színjáték, hogy még nagyot néz, amikor én is el akarok menni, amikor a kislányomnak
talán életét megmentő műtétre készülnek? Miért kell úgy beállítani, hogy az egész családjára
fittyet hányó lelketlen, kegyetlen, szívtelen, gonosz mit tudom én mi vagyok? Mire jó ez?
Kinek lesz jobb ettől? De legalább most együtt leszek Böbével.
Böbe az úton szokás szerint elaludt, és azt már csak rezignáltan vettem tudomásul,
hogy Edit már képtelen volt mellém ülni az autóban, ahol mindig is ült, hanem a hátsó ülésre
kucorodott, hogy fizikai távolságtartással szimbolizálja lelki távolságtartását. Meglesz most,
nem lesz? Hát, a nagykönyv szerint nem, mert “kishúgod meggyógyul, de édesanyád előtte
megtér Hozzám”, mondta Isten hangja, de Vikinek is igaza van, akár a műtő előtt várakozva
is megtérhet Edit, tehát nem zárhatok ki semmilyen lehetőséget.
Már ismerjük a járást, a minket üdvözlő orvosok, koordinátorok, szertartásosan
bemutatkozó nővérek is szinte a megszokottság érzetét keltik bennünk, hisz nem először
vagyunk a klinikán. Összességében a harmadik riadónk, de csak másodszor vagyunk itt, mert
az elsőt még gyökerében lefújták.
Kedves mindenki, látszik, hogy szeretettel, együttérzéssel néznek Böbére, szívből
drukkolnak neki, hogy sikerüljön. Még színes tévét is kaptunk Böbe kívánságára, hisz előző
alkalommal tévé nélkül barkochba játékkal töltöttük az időt. Bőbe akkor is zavarban volt,
most is zavarban van, mert szeretné is a műtétet, hisz érzi, élete forog kockán, de fél is egy
kicsit, így vegyes érzelmekkel viseltetik a siker vagy kudarc iránt.
Bohóckodunk, mozgatom a fülem, hahotázunk, csak Edit remeg némán, és ha ránézek,
még a tekintetét is félrekapja. Félelmetes, mekkora ellenszenv van benne felém. Már a
nézésem, a tekintetem sem állja? Azzal már csak nem ártok neki? Érez, amit érez, gondol,
amit gondol, mégiscsak egy nyugalmi ellenpólusa vagyok, és csak-csak nyugtatja jelenlétem.
Legalábbis remélem.
Böbét is nyugtatom: - Böbe, te mindenképpen jól jársz, mert vagy kapsz egy mesés
vesést, vagy meghívlak kárpótlásként a pizzériába. Így is lett, kárpótlás lett a dolgok vége,
mert amikor már minden előkészület, fertőtlenítés megvolt, és a donor szüleinek
hozzájárultunk, hogy átültetés esetén megismerkedhetnek Böbével, mert ez volt a
kívánságuk, akkor a vérpróba sajnos szertefoszlatta álmainkat. A donor, és Böbe vére
összekeverésekor a vér kicsapódott.
Hiába volt nullás a donor vére, és Böbéé a-s, tehát hiába volt elvileg lehetséges, a
gyakorlati próba sajnos meghiúsította az átültetést. A kicsapódásnak négy fokozata van, a
leggyengébb, amivel még meg lehet kockáztatni, az egy keresztes, de itt négy keresztes volt a
kicsapódás.
Maradt a Pizza Hut, ahol Böbe egy normál pizzát kért, amit Edittel megosztott, én pedig
egy finom lasagne-t választottam. Edit elszaladt cigarettáért, feszültségoldásnak
rágyújtottunk, itt is csak a plafont, meg a padlót nézte, majd – tőle szokatlanul – így szólt: -
Köszönjük a pizzát. – Szívesen Editkém. Hát persze, hogy szívesen, bár elmondhatnám, bár
éreznéd, hogy mennyire szeretlek titeket! De a szeretetnek jóakaratban, nem a másiknak
engedelmességben kell megnyilvánulnia! Mikor fogja Edit, meg a külvilág megérteni, hogy
nem akkor szeretem, ha visszaköltözök hozzá?
Miért ítél mindenki a külső, a forma alapján? Hát, ilyen szívtelenséget, otthagyja
szegény asszonyt a három gyerekkel, a beteg kislánnyal! Micsoda lelketlen, kegyetlen alak.
Most, hogy Eszter már nincs, nem lehet azt mondani, hogy egy tizenhét éves liba miatt
bolondultam meg, most az a magyarázat, hogy makacs vagyok, csak azért is, csak, hogy
megmutassam, azért nem megyek haza.
Azon senki sem gondolkodik el, hogy biztos nem ok nélkül, hanem végső
kétségbeesésemben, jobb megoldás híján tettem, amit tettem, hogy anyagilag nagyvonalúan
 26

gondoskodom családomról, hogy mindent otthagytam, pár ruhámon, és könyveimen kívül.

Nem könnyű a meg nem értettséget elviselni! De a Mesternek is ez jutott osztályrészül!
Hozzá kell tegyem, nem volt teljes a meg nem értettség, mert szüleim, meglepetésemre
úgy kommentálták elköltözési szándékomat, hogy ők már évekkel korábban javasolták volna,
és szerintük Edit nem hozzám való, látták, hogy csak szenvedek mellette, de nem akartak
beleszólni a dolgomba. Bölcsen tették, hogy nem szóltak bele, mert a párkapcsolat mindig a
legelső helyen szerepelt értékrendemben, minden elé helyeztem, és senkitől nem tűrtem el
beleszólást kettőnk ügyébe. Edit oldaláról is ezt vártam volna el, és ezért keletkezett az első
repedés házasságunk építményén akkor, amikor ő nem tette meg ugyanezt szüleivel.
Hétfőn Tódor bácsi, irodánk bérbeadója elcipelt egy “fájdalmász”-hoz, aki szerinte
profi a fizikai fájdalmak csökkentésében. Azért engedtem a szolid erőszaknak, mert beláttam,
egy kis luftot kell kapnom, hogy megkönnyebbülten még nagyobb energiával lássak neki a
lelki munkának. A doktor úr csak megvizsgált a magánklinikán, majd berendelt a budai
kórházba, főmunkahelyére. Ott röntgen, vérvétel, és egyéb vidámságok vártak.
Asszisztense, a filigrán szőkésbarna asszony elkísért, és menet közben elmondta, ő is túl
van a váláson, és együtt érez velem, tudja, hogy nem könnyű kenyér. A következő
magánklinikai kezelésen úgy éreztem, kitüntető figyelmességgel segít le a betegágyról, ami
félig meddig simogatás volt, de jól esett. Ő lenne az? Kedves, melegszívű asszony, már nagy
gyerekekkel, igazán szeretetreméltó, de nem ő az igazi. Az igazira még várni kell. Hamar
eltelt néhány hét, és újból kiadtam a jelszót: Bobarcsra fel! Elmegyek, jól kiéneklem magam,
fürdök a Jóisten szeretetében, és mellékesen, megnézem, milyen a felhozatal, hátha
összefutok egy Istenszerető leánnyal, vagy elvált asszonnyal.
Még útitársat is szerveztem magamnak, Emma, kalocsai ismerősöm személyében.
Édesanyja rövid szenvedés után a kórházban elhunyt, és úgy gondoltam, ezzel a kirándulással
segítek neki feldolgozni az eseményeket. Emma viszonylag jól tartotta magát, hisz volt
benne szeretet, melyet még munkatársai is elismertek, mert névnapjára egy kis porcelán
angyalkát vettek ajándékba.
Emma is egy tündér, olyan természete van, hogy boldog lesz, akivel majd életét
megosztja. És csinos is. A múltkor, amikor a kerti kapálástól olyan jól lebarnult, és nem a
hosszú ruha volt rajta a fekete harisnyával, hanem valami rövid kis nadrágszoknya, hát nem
mondom, kimondottan gusztusos, kívánatos benyomást keltett, bármely tíz, tizenöt évvel
fiatalabbal versenyre kelhetne külső tekintetében. Belsőben pedig ezerszer. Ritka kincs.
Ő lenne az? Ő is szeretetreméltó, meg tudom ölelni, és puszilgatni, de mást érzek iránta.
Amit érzek, felebaráti szeretet, nem az a vonzalom, ami aztán együttlakásban végződik. És a
Mérésügyis ügyintéző lánya, Jutka? Valaki a tanfolyamról azt mondta, igen halkan, miért
nem próbálom vele összekötni életem, hisz annyira összeillenénk. S házassága neki is most
ment csődbe. Hát a képlet ugyanaz, mint Emmánál. Úgy szeretem, majd megeszem, úgy
tudom puszilgatni, hogy ihaj, miközben ő is úgy ölel, mint frontról jött fiú az apját, de ez is
olyan tiszta, felebaráti szeretet, mint amit Emma iránt érzek. Puszi rogyásig, annak más a
tartalma, de csókolózni képtelen lennék vele. De folytassuk Emmával, illetve Inárccsal.
Emma boldogan ült be autómba, jól esett neki a kis program, szája sarkában kis mosollyal
mesélte, hogy már pletykálnak a lépcsőházban róla, hogy udvarlója vagyok, és jót nevettem,
mert most hoztam egy szál szép sárga rózsát neki, s így aztán senki le nem mossa rólam,
hogy miért jöttem. - Sebaj Emma, a Jóisten belelát a szívünkbe, Ő tudja, mi lakozik bennünk.
Az autópályán betettem az Életünk Krisztus kazettát, és ahogy elkezdtem teli tüdőből
énekelni, egy-két strófa után sírásba csuklott a hangom, annyira meghatódtam. Éreztem a
Mester velünk van, ott ül a hátsó ülésen, csillog a szeme, árad szívében a boldogság, hisz
hozzá megyünk, Vele megyünk, Benne élünk. Igyekeztem leküzdeni elérzékenyülésemet,
hogy azért énekelni is tudjak, és úgy kieresztettem hangom, hogy szegény jó Daewoonak
még az ablakai is beleremegtek.
Hát még, amikor megérkeztünk Bobarcsra. Jutott mindkettőnknek, igaz egymás mögött
ülőhely, de ott is beleadtam szívem-lelkem az éneklésbe. Ez aztán a dalterápia. Persze a
 27

doktor úr sem volt tétlen, ő is tatarozott rajtam, gerincinjekció, bokainjekciók, hátizom görcsi
injekciók, nyakrángatás, és nem kis önbizalommal azt mondta, addig nem hagyja abba, míg
kígyóembert nem csinál belőlem. Ha kígyóember még nem is lettem, de ilyenkor vasárnap,
kipihenten alig bicegek, arcom is kisimult, egész jó kiállásom van, biztos könnyen elkelnék a
mai halpiacon, ha olyan sürgős lenne, de másodszorra nem szabad elsietni.
Helyesek a lányok-asszonyok, sugárzik belőlük az Istenszeretet, némelyiknek meg is
akad a szeme rajtam, de szívemben nem gyullad szikra, így marad a dalos visszaút, melynek
végén látom, Emma szinte maradéktalanul boldog. Szóba hozom neki, hogy nem ártana a
magányról társas életre átállnia, de szabadkozik, és igaza is van, mert ő már kétszer égette
meg a kezét, és bizony ő is nehezen talál olyat, aki a benne levő szeretetet értékeli.
Csak nem számít esetleg rám? Hű, de ciki lenne ezt szóbahozni. Annyira szeretjük
egymást, kár lenne ezt bármivel is elrontani, és Emma annyi fájdalom után biztos, hogy
érzékeny. Végül is megoldottam, néhány nap múlva, telefonbeszélgetés közben, mintegy
példálózva elmondtam, milyen nehéz a társ megtalálása, mert ott a szív diktál, csak ésszel
nem lehet sokra menni. Hiába illenénk mi ketten is papírforma szerint jól össze, ha nem azt a
fajta érzelmet érezzük.
Úgy érzem, ez is rendeződött, és megint könnyebb lett a lelkem. Nos ez a könnyebbség
nem tartott időtlen időkig. Emma megismerkedett Bobarcson egy asszonykával, aki nyolc
éve elhunyt férje emlékén csüng, és hazafelé kifejtettem, mennyire fontos, hogy a szeretet
önmagából táplálkozik, csak az, akinek elég erős a szeretete, az tudja a szeretett partner
elvesztését feldolgozni, ahogy én is, néhány hét elteltével túl vagyok Eszteren.
Hétfőn délelőtt, ahogy a Rózsadombról araszoltam az Árpád híd felé, hirtelen egy érzés
nyilallt lelkembe, újból éreztem a kettészakítottságot, és fájdalmamban felüvöltöttem: -
Eszter? Miért engedtél el? Miért mentél el? Miért? Miért? Miért?
Szerencsére csak estig tartott ez a roham, és elgondolkoztam, csak tüneti kezelés volt,
amit eddig dolgoztam lelkemen, vagy Isten angyalai eresztették rám figyelmeztetésként ezt
az érzést, mert Bobarcs után Emmának olyan magabiztosan nyilatkoztam, vagy véletlen volt,
kidurrant egy tömlő, egy szelep a lelkemben? Hát, csuda tudja, de nem baj, mert Zsuzsáékkal
újból nekiláttam romjaim felépítésének.
Zsuzsa tüneményes egyéniség. Állandóan önbizalmamat erősítgette, épített, buzdított,
és vígasztalt. Ugyan már, hol vagyok én kopaszodó, meg pocakos, igenis jó kiállásom van, és
olyan a kisugárzásom, hogy minden ujjamra tíz hölgy is akadna, és eddig is akadt volna, csak
eddig magatartásom a megközelíthetetlenséget sugallta, így akiknek tetszettem volna, azok
sem mertek kezdeni velem. Sokat beszélt a Feng Shuiról, erről a több ezer éves, ősi kínai
tudásról, mely az ember környezetével való harmóniában élésén alapul.
Lakásukat kilenc négyzetre osztották, persze csak papíron, és egy-egy négyzet egy-egy
életterületnek felelt meg, mint siker-gazdagság, egészség-gyermek, tudás-képzés, hit-
segítőkész emberek-utazás, és végül, de nem utolsó sorban házasság-szerelem. Az ő
párkapcsolatuk minősége is sokat javult Frovalin Pistával, amióta a házasság-szerelem
területére egy delfinpárt tettek.
Fogékony voltam erre az új tudományra, és magamban egyre többször gondoltam
leendő jövendőbelimre. Az egyik kezelés alkalmával Zsuzsa azt “hallotta”, hogy a delfinek
már készülődnek. Nekem az “jött”, hogy nem kell keresgélned, mint a mágnes, úgy fogod
magadhoz vonzani. Tehát sorsszerű lesz megismerkedésünk, örvendtem. De jó, hogy mondta
ezt a Jóisten! Nem is való Bobarcsra menni párkeresés szándékával. Ott a Jóistenben kell
elmerülni, nem arcok nézegetésében! Ha nem is csak azért mentem Bobarcsra, de az is volt
bennem, ezért eldöntöttem, szabad folyást engedek a sorsnak, és kivárom, kivel, mikor fog
összevezetni a sors.
 28

IGEN! KUTYAHARAPÁST SZÕRÉVEL!

G
ondolatom egyre többet forgott a leendő párkapcsolat körül. Legtöbb ismerősöm
mélyen egyetértett, hogy rám fér egy kis boldogság, rám fér egy olyan kapcsolat,
ahol megtalálom a helyem, és kettőnket az Istenhit összeköt, nem szétválaszt.
Álmodoztam, gondolkoztam, és néha, halványan, már láttam is magam előtt egy barna hajú,
barna szemű, meleg, puha szeretetet sugárzó asszonyt, kockás ingben, farmerben, ahogy a
konyhában főz, vagy épp a szobában könyököl.
Egy alkalommal egészen élesen láttam egy asztalra könyökölni, miközben mondta,
vagy gondolta magában: - nem bírom már sokáig egyedül! Én se picim, én se, tarts ki, már
jövök, nem sokára! Üzentem vissza az éter hullámhosszán, és minden porcikámmal erre
koncentráltam. Osztrák főnököm kicsit megnyugodott, igyekeztem tótágast állni, mindenben
megfelelni csapongó igényeinek, testileg is jobb karban voltam, nem kellett fenyegetettnek
érezni magam, könnyebb volt lazítani, és a párkapcsolatra gondolni.
Lány lesz? Nem! Biztos nem, azt már most kipróbáltam. Biztos asszony lesz, elvált
asszony, aki nem kapott gyöngédséget, törődést a férjétől, aki pont abban szenved hiányt,
amiből én túlcsordulok. Finom vacsorákat főzök neki, reggel ágyba viszem a kávét, eljárunk
kirándulni, és tiszteletben tartjuk egymás szabadságát. Talán lesz egy kislánya, akivel jól
össze tudok majd barátkozni. Olyan kis cicás, amilyen Bőbe Edittel szokott lenni. És
Istenszerető, mert abból nem engedek, még egyszer nem akarom megélni, hogy hitemért,
saját háznépem legyen az ellenségem.
Persze nem az a lényeg, hogy napi templomjáró, meg áldozó legyen, ezt nem is mondta
Isten, csak azt, hogy akiben Ő a leginkább él. És ezt meg fogom érezni. Tudni fogom az első
pillanatban, hogy ki az. Szinte teljes egészében látom magam előtt, érzem, hogy a széken
ülök, hátulról mögém áll, és megölel, elkezd szeretettel cirógatni. Hú, édes jó Istenem,
megérdemlem én ezt a csodálatos ajándékot?
Pista elvégzett Budapesten egy Feng Shui tanfolyamot, és most Kecskeméten is szervez.
Szerinte ajánlatos lenne részt vennem rajta. Rögtön jelentkeztem, hiszen volt egy olyan
előérzetem, hogy vagy náluk, vagy valamiképp az ő környezetükből fogok ráakadni
jövendőbelimre, akibe, még kimondani is alig merem, már szerelmes vagyok. Én is
belegondoltam, nem magába a szerelembe vagyok szerelmes? Hát lehet, de érzem a
bizsergést, és annyit gondolok jövendőbelimre, hogy az már Eszteren is túltesz. Eszter úgy
került a képbe, hogy nekiálltam megírni a Hitbenhat második kötetét. Nyilvánvaló volt, hogy
meg kell írnom, hisz az első kötet önmagában torzó csupán.
Nagy lendülettel nekiláttam az írásnak, és néhány hét alatt már a kilencvenedik oldalnál
jártam, ahol “Virágba borulnak a fák” címmel írtam meg szerelmünk kibontakozását, a
verseket, az egész szép, de fájdalmas emléket. Átrágtam magam szerelmes leveleinken, és
óhatatlanul felkavarodtak bennem érzelmek, sőt egy alkalommal még Eszterrel is álmodtam.
Igyekeztem Eszter gondolatát elhessegetni magamtól, de tulajdonképpen teljesen nyitott
voltam, nem zártam ki semmit. Soha ne mondd azt, hogy soha, mondja a szólás, így
válaszoltam pécsi nagynénémnek is, aki megkérdezte, ha Edit megtérne, visszafogadnám-e?
Fogós, ravasz kérdés, mondtuk az iskolában, a nehezen megválaszolható
problémafelvetésekre.
Annyit mondtam, nem zárok ki semmit, majd ahogy a Jóisten, a bennem lakó Isten
akarja, ahogy Ő irányít, úgy lesz. Az megint más dolog, hogy nem tartom túl valószínűnek
sem azt, hogy Edittel, sem azt, hogy Eszterrel fogom leélni életemet. És a dualitás? Már nem
izgat nagyon. Ha duálpárom volt Eszter, majd odaát találkozom vele, és itt a Földön pedig
leélek egy teljes értékű, boldog életet azzal, akivel a Jóisten most összevezet.
A Feng Shui jegyében Pista meglátogatott, és fél nyolctól háromnegyed tizenkettőig
átrendezte lakásomat. Leszedte a tükröt, meg a bágyadt rézkarcot a hálószobában, kivitte a
toalett asztalkát, ami útban volt, és odébb húzta az ágyat, hogy ne legyen falnak ütköztetve,
 29

mert mindig az az elnyomott fél, amelyik a bejárattól távolabbi, falhoz közelebbi felén
fekszik. Ezen csak mosolyogtam, mire Pista rákérdezett: - Te ott feküdtél?
- Mit vártál Pistám, lódobogást? Válaszoltam tréfásan, mert csak humorral lehet az
ilyen emléket elütni. A nagyszobában levett egy olajfestményt, melyen egy idős házaspárt
ment az őszi tájban, úgy elfelé, a nézőnek háttal, ami az elmúlás, a halál gondolatát
ébresztgette, és semmiképp sem illett az egészség területére. A szerénységből, vagy
álszerénységből eldugott Dale Carnegie tanfolyami fődíjat előre hozta, és három napon belül
már kaptam egy levelet a Catro Szenzor manager közvetítőtől, hogy küldjem be legutóbbi
önéletrajzomat, hogy képzettségemnek megfelelő állást ajánlhassanak fel nekem.
Volt kollegám, a szomszéd házban lakó Müller Feri gyerekeinek szép rajzát, melyet
születésnapomra rajzoltak, a kreativitás területére tette, és javasolta, hogy csináltassak az
ajtóra névtáblát, cseréljek le egy abroszt, vegyek pár posztert a hálóba, és a nappaliba,
valamint pár apróságot a szerelem-házasság területére. Ez ment a legkönnyebben, mert ettől
voltam a legjobban besózva.
Vettem két szív alakú amerikai tartósléggömböt, olyan nyeleset, vettem két kis aranyos
sótartó röfit, melyeknek piros szív volt a fülükre festve, két piros gyertyát, egy sótartó fiú, és
egy lányalakot, felakasztottam a falra két gipszangyalkát, ami már régebben megvolt, és egy
képet, melyen Ámor nyila célba talál. Lecseréltem a bágyadt ágyneműt szép tarka,
papagájemblémás, piros sárga mintásra, vettem egy rózsaszín gumis, ráhúzható lepedőt, és
boldogan fogadtam Pista dicséretét, mert azt mondta, a Feng shuiban sok múlik az
elszántságon, a céllal való azonosuláson.
Szombat este csodálatos lakásszentelőt tartottunk. Körberaktuk méterenként a lakást
színes szalvétákkal, és a szalvétákon teamécsessel. A finom rakott karfiolt, amit Era anyukája
által telefonon bediktált recept alapján készítettem, hamar megettük. Pista meggyújtotta a
gyertyákat, és kérte Isten áldását minden helységre. Elmondott minden helység funkciójával
kapcsolatban is egy-egy rögtönzött gondolatot, felolvasott egy buddhista mester
gondolataiból, meg Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát, és ezzel ért véget a lakásszentelés,
vagy áldás, vagy behangolás, ahogy kedvünk tartja nevezni.
Tíz órakor gyújtottuk meg a hat óra égésidejű gyertyákat, és hajnali fél kettőig
hallgattuk az újonnan vásárolt hifi toronyból Vangelist, és a relaxációs cd-ket. Utána pedig a
mécsesek fényénél tértem nyugovóra és mennyei érzés volt így elaludni. El is döntöttem,
hogy a jövendőbelimmel az első éjszakát így, ilyen fényességben fogjuk együttölteni.
Pista megszervezte, hogy lejöjjön Budapestről a feng-shui előadó, és Kecskeméten
tartson tanfolyamot. Természetesen az első jelentkező voltam. Nem izgatott olyan nagyon a
lakberendezés, hiszen Pista már majd mindent megcsinált, de ha már a feng-shui kapcsán
indult be párkeresési érdeklődésem, szánjunk ennyit a tanfolyamra, arról nem is beszélve,
hátha pont a tanfolyamon lelek rá kedvesemre.
Épp a tanfolyamon merengtem munkahelyemen, amikor váratlanul megcsörrent a
telefon, és ez rég hallott hang szólalt meg benne: - Én vagyok! Eszter hívott, és ettől
pillanatok alatt torkomban dobogott a szívem. – Mi van veled, hogy kerültél elő? Kérdeztem,
hisz szakításunk után minden másra számítottam, minthogy Eszter felhívjon.
- Hát azért hívtalak, hogy közöljem veled, hogy megtaláltam az igazit, akit Isten rendelt
nekem, aki hívő, akibe igazán szerelmes vagyok, és aki által közelebb kerültem Istenhez is.
És meg akarlak óvni, hogy légvárakat építs, és hogy arról álmodozz, hogy én valaha is
visszamegyek hozzád, mert én nem fogok hozzád visszamenni, soha többé az életben.
- De Esztikém, hát én ezt lezártam magamban, nem mentem még Zsámbék környékére
sem, hogy még a látszatát is elkerüljem annak, hogy vágyakozom utánad. A szeretet
önmagából táplálkozik, nem a szeretete tárgyából. Amikor ez a szakítás megtörtént, akkor
valóban néhány napig azt gondoltam, hogy várni fogok rád, de aztán belenyugodtam abba,
hogy ez Isten akarata.
- Igen, Isten most ehhez a fiúhoz vezetett, aki korban is hozzám illő, és akivel boldogan
együtt fogunk élni. És teljesen felesleges kiplakátolnod a képeimmel a szobád falát.
 30

- Honnan veszed ezt? Most két bolti poszter van a hálószobám falán, amin egy kisfiú és
egy kislány fogja egymás kezét, és az van aláírva, hogy sweet innocence azaz édes
ártatlanság. A te képeid, meg az egész levelezés egy nylonzacskóban van leragasztva a
szüleimnél, mert kidobni nem akartam, hiszen csodálatos, Jóistennel kapcsolatos gondolatok
vannak benne.
- Hát jó, de akkor elgondolkozhatnál, hogy mennyire tönkreteszed ezzel a
makacsságoddal a családodat, és én nem vagyok felelős ezért! És hogy nem mész vissza a
feleségedhez, aki mellé Isten rendelt!
- Esztikém! Hát én soha semmilyen bűntudatot nem ébresztettem benned, sőt, még az
árnyékát is igyekeztem elhessegetni tőled. Mindenki előtt csak védtelek, és azt mondtam,
hogy nem vagy felelős semmiért, nekem felesleges védekezned! Nem azon alapult a
kapcsolatunk, hogy egymás szabad akaratát a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartottuk?
Befolyásoltalak én téged bármiben is valaha? Miért akarsz te most engem befolyásolni?
- Mert a gyerekeid is már kivannak teljesen, Böbének miattad van gyomorfekélye, és ha
nem mész vissza a családodhoz, meggyilkolod őt! A feleséged mellett a helyed, mellé rendelt
az Isten!
- Eszter! Hát én élek a családomhoz a legközelebb, én tudom a legjobban, hogy mi
történik velük, a gyomorfekélyt attól kaphatta Böbe, hogy a betegsége miatt mardosták a
gondok, nem miattam. Rám sosem vágyott, főleg nem annyira, hogy szenvedjen a
hiányomtól. Úgy ismertél meg, mint aki másnak szándékosan árt, mint aki lelketlenül
mindenen átgázol?
- Nekem mindenesetre semmi közöm hozzá, és Isten egy nagyon mély imában azt is
megmondta nekem, hogy az a két koporsó, hogy Arany Viktor 76, meg Bálint Eszter 50 az
csak egy nagy kísértés volt.
- Na bumm, attól még szép volt, szerettük egymást, volt egy szerelem, mindketten
közelebb kerültünk a Jóistenhez, véget ért, kész.
- Hát…igazából, hogy mi volt, azt hagyjuk, megtévedt, behálózott voltam.
- Hát Esztikém! Ki hálózott be téged? Én? Oda jutottunk, hogy szarvat, meg patát
festesz rám? Nem emlékszel, hogy az erdőben a Jóisten azt mondta neked, hogy a Viktor
vezet el az igaz hitre? Most minden, ami a múltban volt, az kísértés, minden semmis? Én
annak ellenére, ami köztünk történt Edittel, a szerelmünket egy csodálatos szép emléknek
tartom. Ha te megtagadod a múltat, csak szegényíted magad! Nekem mindegy.
- Mindegy! Így van, én már megtaláltam az igazit, egy korban hozzám illő, hívő fiúban.
Eszter olyan nyomatékkal mondta a korban hozzá illőt, hogy ez már tőrdöfés volt a
javából: - Idefigyelj! Most már szégyelled, hogy egy negyvenöt éves férfibe voltál
szerelmes? Miért tagadod meg a múltat? Beláttam, itt már nincs mit mondanom. Ott a több
száz oldalnyi szerelmi vallomás, hogy belehalna, ha el kellene válnia tőlem, hogy mennyire
szeret, hogy mennyire tisztának, igaznak tart, hogy elszökik otthonról, ha eltiltják tőlem,
hogy már könyvem elolvasásakor megszületett benne, milyen jó lenne ismeretségbe kerülni
velem.
Én kapálóztam a legjobban az ellen, hogy ilyen irányt vegyen kapcsolatunk, de hogy én
hálóztam be? Hogy tud valaki ennyire száznyolcvan fokos fordulatot tenni? De tulajdonképp
mennyire hálás lehetek neki. Most kezdődik a hét végén a Feng Shui tanfolyam, ahol talán
jövendőbelimmel megismerkedem, és legalább még árnyéka sem vetődik rám, hogy rá
gondoljak. Édes kis szívem! Hogy tudott ennyire kivetkőzni magából? Az új szerelem miatt
szégyelli a régit? A fiúja előtt, hogy “öregúrba” volt szerelmes? Mit ért akkor, mennyire
gazdagította őt az a szerelem, ami olyan volt, mint egy orchidea? Szép, tetszetős, de gyökerei
csak a levegőből táplálkoztak.
Valóban igaz lenne, hogy csak megpróbáltatás volt, és nem is ő az igazi duálpárom?
Tulajdonképpen sajnálom őt, mert látszik rajta, hogy kétségbeesetten igyekszik
megszabadulni a múlttól, amit feldolgoznia kéne, nem megtagadni, nyomasztja még a
bűntudat, mert állandóan azt hangoztatja, hogy ő nem felelős az elköltözésemért, és még az
 31

őt nyomasztó – önvádból, vagy esetleg környezete vádjából származó – bűntudatot is

igyekszik átpasszolni, és az én nyakamba varrni.
Édes kis szívem! Hát ennyire nem maradt meg semmi abból, amire szeretettel, óvatosan
tanítgattalak? Csak rábólintottál mindenre, aztán, mint az útszélre esett mag, nem fogott
benned gyökeret semmi? Hogy nem ítélkezhetünk felebarátunk felett? Hogy a másik
befolyásolása szeretetlenség? Minden rosszban van valami jó! Legkésőbb odaát kiderül,
melyiküknek volt igaza, addig pedig szépen csendben éljük életünket.
Édes kis szívem! Hát nem te írtad a szívbe ragasztott királyfi alá, hogy “ölj meg,
gyűlölj, utálj meg, köpj le, csalódj bennem, hagyj el, én akkor is csak szeretni foglak minél
jobban! Úgy szerettem a helyesírási hibáidat, még meg is puszilgattam őket a levélen.
"Minnél jobban, sóvárgok utánnad, szeretlek irdatlanúl", meg a többi mind, és most itt
vagyunk, így állunk? Ekkora zuhanást ki lehet bírni sérülés nélkül?
- Hát akkor, áldjon meg a Jóisten Esztikém, kívánom, hogy légy a fiúddal nagyon
boldog, és hogy kerülj mindig közelebb a Jóistenhez.
- Nyugodt lehetsz, már most közelebb vagyok, minden jót! Mondta és lerakta a kagylót.
Minden jót! Minden jót! Áldjon meg a Jóisten, erre ő tüntetően azt feleli, minden jót!
Mennyei Atyám, Abbácskám, most mit szólsz, mit mondasz nekem? Akartad, hogy így
legyen, vagy csak nem szóltál bele? Ki tömte tele Eszter fejét? Hiszen úgy mondta, mintha
egy leckét mondana fel, melyet előzőleg megtanult. Vagy saját magából születtek ezek a
gondolatok?
Édesanyám nagyon aranyos volt, ráérzett, mikor megkérdeztem, vajon ki telefonált rám.
Megvigasztalt, ne szívjam mellre, nyugodjak meg, majd minden rendbe jön. Pécsi
nagynénémmel már szinte kacagva beszéltem meg a dolgot, visszatért életkedvem. Böbe
néném nagyon okosan rájött, hogy olyan mély lenyomatot hagytam Eszter lelkében, hogy
nem tudott csak úgy csenden, szép lassan elfelejteni. Neki be kellett egy kicsit feketíteni
ahhoz, hogy el tudjon felejteni, és ebben minden bizonnyal “segítségére” voltak
környezetéből. Hisz felejtés nélkül ő sem tudott volna új kapcsolatba kezdeni, és így
tulajdonképpen érthető, hogy így akarja lekezelni ezt a helyzetet.
Meg hát tehet ő akármit, ahhoz csak én kellek, hogy szeressem, és persze hogy
szeretem, nagyon szeretem, csak nem szerelemmel, mert az már más számára van fenntartva,
hanem azzal a csak adni, és nem kapni akaró, viszonzást nem váró, feltétel nélküli szeretettel,
amivel kapcsolatunk elkezdődött, és ami végig kapcsolatunk alapja volt. Csak sajnálhatom
szegényt, hogy kvázi le kell szegényíteni magát, be kell egy kicsit – na legyünk finomak –
poroznia a múltat, hogy túl tudja magát tenni rajta. Így szemrehányás sem érheti, hisz csak
magának ártott, és biztos, hogy külső hatásra, így mentsük fel őt, és tartsuk meg
emlékezetünkben olyan ártatlan, tisztán szerető, vidám, Istentől áthatott gondolkodású
leánynak, amilyen valódi énje.
“Behálózott” na ez Zsófi, egy anya védi így a lányát, igyekszik így megmásítani a
múltat, hogy lányát az általa elképzelt színben láthassa. Hát, kevés anya nem tenne így, az ő
szemszögéből teljesen érthető, hogy így tett, mentsük fel őt is. Talán Zsanett is “besegített”,
azzal a szándékkal, hogy Editen segítsen, hisz helyből őt értette meg, úgy fogalmazott, hogy
rossz vagyok, mert elhagytam a családom, ebből indult ki, nem abból, hogy talán rendes
ember is lehetek, és biztos volt okom is rá, hogy erre az elhatározásra jutottam. De hát
Zsanett is hogy gondolkozzon másképp, mint nő, meg mint feleség, mentsük föl őt is.
Talán Edit váltotta be fenyegetését, hogy telefonál az iskola igazgatójának, hogy Eszter
személyében milyen jó kis diákjuk van? Vagy ennek kilátásba helyezésével vette rá Esztert,
hogy ezt a komédiát végig játssza velem? “Meggyilkolod Böbét” ez olyan Edites, bűntudatot
kelteni, nyomást gyakorolni, nagyon érződik az egész akcióból a visszaterelési szándék. “Az
én képeimmel kiplakátolva” ez is Edit szokásos túlzó képzelgése, de ki tenne mást az ő
helyében?
Ott voltam neki 19 évig, és egyszerre nem vagyok. Persze, hogy minden követ
megmozgat, még ha az ellenkezőjét is éri el vele. Ő nem változtatott taktikáján, változatlan
 32

hozzáállása, hozzámállása, így nem sok sikert jósolok neki. Nem eszik olyan forrón a kását,
fogja ő ezt még másképp is látni, de olyan mindegy, a szeretet nem függ senkitől és
semmitől, örök, és hallhatatlan.

A TANFOLYAM

E
gészen átalakultam, mire a tanfolyam megkezdődött. Sikerült leszoknom a
dohányzásról. No nem egyedül, hanem új kísérőm, Derena segítségével. Addig
nyomkodta a fejemet, amikor rágyújtottam, hogy már nem tudtam magammal
elhitetni, hogy véletlen, és leszoktam. Italos poharat sem emelek a számhoz, amióta a
gyógyszert szedem, és utána sem fogom, mert mindig mindenről le tudtam szokni.
A nagy fiatalodási hullámban még egy GAS márkájú farmert is vettem, ami fiaim
szerint jó márka, én azonban azért választottam, mert ebből volt a méretemben. Be voltam
sózva, pedig kolleganőm figyelmeztetett, párkapcsolatai sohasem akkor alakultak ki, amikor
lázasan kereste őket, hanem amikor felhagyott keresésükkel, már nem is figyelt a témára,
szinte eszébe sem jutott.
De nekem sajnos mindenről ez jutott eszembe, hiszen éhes disznó makkal álmodik.
Egy régi osztálytársam felhívott és egy ismerősét ajánlotta be hozzám, aki még aznap akart
találkozni velem. Mutatóujja meggyűlt, be volt pólyázva, és e mögött évek, évtizedek óta
gyűlt problémák lappangtak. Léna rendkívül szimpatikus lány volt. Sokan megnyíltak már
társaságomban, sokan elmondták legintimebb problémáikat, gondjaikat, de hogy valaki
életének árnyoldalait ennyire őszintén feltárja, mint Léna, olyan még nem volt.
És persze potyogott közben a könnye, mint a záporeső, és eközben eszembe jutott a
Mester példabeszéde a farizeusról, és a vámszedőről. Éreztem, hogy Lénának minden bűne
megbocsáttatik, mert szívből sírt, zokogott, őszintén megbánt mindent, és mert nagy benne a
szeretet. Amikor túlesett a teher kipakolásán, nagyokat kacagtunk, kuncogtunk hazafelé az
autóban. Szüleimhez igyekeztem, lakása útba esett, így elvállaltam, hogy hazaviszem.
Amikor kiszállt az autóból, belém nyilallt: - Ő lenne az? Azt mondta a Legszentebb,
hogy akiben őt a leginkább megtalálom. És mennyi közös vonás van benne, meg bennem!
Vétkezett, amit vétkezett, de szívből megbánta, megtisztult, és csupa szeretet. Vidám, jó
kedélyű, amilyen én is vagyok. És a haja. A hosszú barna haja pont olyan, mint amilyen
álmomban, látomásomban jövendőbelimnek volt. És az arca. Az arca is mintha hasonlítana.
De hogy tudnék meggyőződni erről? Léna másnap telefonált, hogy a kezelés hatására
megjött menstruációja, de megint lépcsőházi zseni voltam. Már letette a kagylót, amikor
eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hogy visel-e kék kockás, férfigombolású inget, mert
hiszen jövendőbelimet olyanban “láttam”. Á, tiszta ciki lenne ilyesmiért visszahívni, még a
végén megzavarom, esetleg kedvet kapna hozzám, és mi van, ha mégsem ő az!
Így aztán felhívtam osztálytársamat, ajánlóját, de – mint az előre is gondolható lett
volna – nem lettem okosabb. Mindegy, majd eldől a tanfolyamon, vélekedtem. Kicsit
borongós lett a homlokom, amikor Frovalin Pista bejelentette, hogy volt lakásomtól alig 100
m-re a Szent Benedek általános iskolában lesz a tanfolyam, mert az ablakból pont a bejáratra
látni, és a Mérésügyis Magdi lánya, Jutka is lejön Budapestről a tanfolyamra, és nálam fog
aludni a nappaliban a díványon.
Már az is kellemetlen volt, amikor Magdi előző nap megjegyezte, hogy reméli, aludni
fogunk Jutkával éjszaka, mert nem volt egyértelmű, mire vonatkozik a célzás. Jutkával
nagyon szerettük egymást, de ha csak az egy franciaágyam lett volna, akkor sem történt
volna semmi köztünk, szépen elszundikáltunk volna egymás mellett, mint két testvér.
Készültem a hétvégére, bevásároltam, főzicskéltem, kitakarítottam, szóval
igyekeztem jó vendéglátó lenni. Chilis babot főztem sült pulykacombbal, melyet először
babérleveles, koreanderes, szegfűborsos vízben puhítottam meg, majd sütőben pirítottam
barnára. Olyan ínycsiklandozóak ezek a kaják, és érdekes módon mindenkinek ízlik,
 33

mindenki szívesen eszik nálam, mert beleadom szívem-lelkem. Pista még példálódzott is,
hogy ő megérzi az étteremben, ha a szakács rosszkedvű volt, amikor az ételt főzte.
Én mindig jókedvű vagyok, főként, ha főzök, mert a főzés laza koncentráltságot,
összehangoltságot, harmóniát igényel. Például a marhapörköltöt úgy készítettem el péntek
délután, hogy meghámoztam két nagy fej hagymát, és amíg azok az olajban dinsztelődtek,
szépen felaprítottam a marha lapockát apró kockákra. Aztán amíg a pörkölt rotyogott,
elkészítettem a tarhonyát, melyet egy kis Vegetával bolondítottam meg.
Amíg a tarhonya főtt, gyorsan letusoltam, és utána beindítottam a mosógépet, és
utána már mentem is megnézni a pulykacombot, hogy mennyire barnult meg. És mindezt
rendíthetetlen nyugalommal, egy pillanatnyi kapkodás, idegesség nélkül. Úgy szoktam
mondani, hogy a legjobb, ha oda sem figyel az ember, egyszerre csak azt veszi észre, hogy
kész a finom étek, amit főz.
Másnap vidáman, feltöltődötten, várakozással indultunk a feng-shui tanfolyamra.
Jutka nem hétköznapi személyiség, igazi kis tündét. Én azon igyekeztem, hogy szolgáljam ki
minél jobban, ő azon igyekezett mit tudna minél többet segíteni, szóval csuda jól éreztük
magunkat egymás mellett. Igaza volt annak, aki úgy gondolta, jó pár lennénk, de a szerelem
az nem úgy megy, hogy csettintünk egyet, és szerelmesek leszünk a másikba. Az sajnos
akaratlagosan nem hozható életre, az valahogy jön a semmiből, aztán vihar lesz belőle, és
bizony jó, ha nem ellenszéllel végződik, mint Eszterkém esetében.
Amit akartam mondani, hogy fél hétkor egy bögre gőzölgő teával ébresztettem Jutkát,
és miután nyugodt beszélgetés közben megitta, felajánlotta, hogy – a formalitásokat mellőzve
– pizsamában megkezel engem. Én is megkezeltem őt, és olyan jó volt, hogy ilyen
apróságokon nem akadunk föl, és békésen, szeretetben tudunk egymás mellett élni, még
akkor is, ha nincs köztünk ún. szerelmi kapcsolat.
Jól néznénk ki, ha már pizsamában sem mutatkozhatnánk egymás előtt! Én
Ádámkosztümben szoktam aludni, úgy érzem igazán jól magam, de úgy gondoltam, nem
tehetem ki Jutkát annak, hogy esetleg éjszaka a mosdóba megy, és sóbálvánnyá mered, mert
a hálószobám ajtaja nem volt zárható.
A tanfolyam lendületesen indult, bár neon úgy zúgott, mint a géppuska, kellemetlen
volt hallgatni, de figyeltünk az érdekfeszítő előadásra. Ha az egyik ház sarka a másik ház felé
néz, akkor az a ház “támadja” a másikat, és előfordul, hogy mire egy új ház, vagy banképület
felépül, főként, ha szándékosan így tervezték, az összes környékbeli épület tulajdonosa
csődbe megy. Ha redőny van az ablakunkon, nem jön be az energia, ha innen jön, akkor túl
sok jön, leégeti az ember szemöldökét, ha a parlament üléstermét megcserélnék, jobb lenne
az ország helyzete, mert az Alkotmány utca a Kiskörút rohanó energiáját az Országháznak
vezeti, és a képviselők fejét szétbombázza, szóval sok különleges dolgot hallottunk.
Terelőelemekkel kell terelni az energiát, hogy ne ártson nekünk, és nem elég egy
rizspapírral borított paraván, hanem legalább pár centis vasbeton kell, ami már nem engedi át
magán a sugárzást. Arra mindenesetre nem kaptunk magyarázatot, mitől jó, és mitől rossz az
energia, miért baj, ha kevés, és az is, ha sok van belőle, mi a teendő ilyenkor, tehát egyfajta
üresség, hiányérzet volt bennem. Ebéd utánra ez még fokozódott, mert elkezdtünk
alaprajzokon variálni, itt az ablak, ott az ajtó, itt az ágy ott a tükör, ez visszaveri, az
megsokszorozza, ez jó energia, az rossz energia, így aztán megvallom őszintén bóbiskolni
kezdtem.
Az zavart, hogy az előadó - akár szándékosan, akár nem - félelmet keltett a
hallgatókban, mert millió dolgot mutatott be, és mindegyikhez súlyos károsodásokat,
veszélyeket kapcsolt, amelyeket a mindenható Feng-shui képes csak megoldani. Ha gerendák
vannak a mennyezeten, azok nyomják az alatta fekvőt, mondta, és felvillant előttem, hogy
csak Ausztriában ma is minden tíz házból nyolc ilyen, és ha igaz lenne, amit az előadó
állított, évszázadok óta már tönkre kellett volna mennie az ausztriai népességnek, pedig
szemmel láthatóan jól vannak, főként vidéken, ahol ezek a gerendás mennyezetek divatosak.
 34

Aztán kifejtette, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha a franciaágy a fal mellett van, és
a feleség közel a fal mellett alszik, a fal másik felén meg, szintén közel a falhoz, egy iszákos
ember alszik éjszakánként, mert az asszonyka ez esetben közelebb van a falpartnerhez, mint
férjéhez, és az energiacsere következtében az asszonyka szép lassan iszákos lesz, iszákos
emberünk pedig kevesebbet iszik. És még betegségeket is el lehet kapni így.
Ebben a pillanatban valami különleges dolog történt velem. Az álom egy másodperc
alatt kiszállt a szememből, és az előadó lélegzetvételnyi szünetét kihasználva emelt hangon
szónokolni kezdtem: - Nem igaz, hogy így meg lehet betegedni! A leghíresebb magyar
radiesztéta, Szőke Lajos is csudálkozással állapította meg, hogy vannak emberek, akik a
legerősebb földsugárzásban, Hartmann keresztben fekve sem betegednek meg, míg egyesek
kifeküdnek a sugárzásból, és a sugár utánuk hajlik. A betegség belülről, a lélekből fakad,
nem lehet falon keresztül elkapni. Csak az kapja el, aki elhiszi ezt a teóriát. Az én falam
mellé százötven alkoholistát is fektethetnek, mégsem leszek alkoholista!
Az előadó végighallgatta kifakadásomat, leintette azt a résztvevőt, talán Frovalin
Pistát, aki őt támogatóan bele akart vágni beszédembe, kis hatásszünetet tartott, majd így
szólt: - Mégis ön a beteg, nem én!
Hát ez kemény oldalvágás volt, gondoltam. Érvnek semmiképpen nem érv, mert nem
cáfolta semmivel az állításomat, hanem egy sértéssel válaszolt, hiszen a vak is láthatta, hogy
húztam magam, nem voltam tökéletes formában, mert hiányzott a szombat délelőtti szieszta.
Kedvem szerint azonnal elmentem volna, de nem akartam a tanfolyam rendjét felborítani,
sem feltünősködni, elég volt az is, hogy ennyire kifakadtam.
De miért? Miért tettem ezt? Isten lelke háborodott föl az arcátlan hazugság, és
félelemkeltés ellen, vagy a krampusz tüzelt fel, hogy szinte robbanásszerűen hozzászóljak,
ahelyett, hogy rezignált nyugalommal hallgattam volna végig az előadást. De még saját
kijelentésével is ellentmondásba keveredett, mert egyszer azt mondta, hogy a betonfal nem
ereszti át az energiát, a rizspapírral szemben, utána pedig azt, hogy a falon keresztül meg
lehet betegedni.
Meg különben is, nem hagyhattam szó nélkül, hogy ennyi emberben félelmet
keltsenek, hiszen mindenki tátott szájjal hallgatta az előadót, senki nem gondolkodott, hogy
az energia a Jóisten mindenütt jelenlévő szeretete, az Istenszeretőnek nem árthat. Arról nem
beszélve, hogy azt még el tudom képzelni, hogy az energiák lakáson belül a bútorok által
terelődnek, tehát van valami alapja a Feng-shuinak, de az egész előadás arra épült, mintha az
ember, a szellem, legalább is az anyagnak alárendelt valami lenne. Nem fordítva van? Nem
akkora hitünknek kell lennie, hogy nem merünk ugorj-t mondani a Gellérthegynek, amikor
egy hajó úszik előtte a Dunában? Miféle ősi tudomány az, hogy úgy építenek Hong-Kongban
egy bankot a többi közé, hogy élei “támadják” a konkurens bankokat, és mire felépül, a
környékén csődbe is mentek mind versenytársai?
Az összes ősi tudás, fehér mágia, a világhoz való alkalmazkodásra, segítő szellemek
igénybevételére, gyógyításra, az ember földi életének elviselhetőségére, nem másoknak
ártásra irányul. Ahogy ez a fiatalember tanítja, ez semmiképpen nem az. A félelemkeltés sem
a Jóisten és angyalainak az eszköze, azzal is más szokott operálni. Az ősi feng-shui mesterek
forognak a sírjukban, amikor tudásuk kiforgatását, megcsúfolását hallják.
Nem véletlen persze, hiszen nem beavatott, hanem üzleti úton szerzett és továbbadott
tudásról van szó, a prospektus hemzseg a tiltásoktól, mit nem szabad a hallgatónak az
előadáson, de semmiképp sem szabad sem kismagnó, sem videofelvételt készíteni, akár az
agykontroll tanfolyam esetében.
Ha egy valóban értékes, egyedi, sok szellemi munkával kifejlesztett ismeret, amit az
előadó előad, akkor úgysem tudja valaki egy videofelvételről megtanulni, arról nem is
beszélve, hogy sok embernek olyan jó a memóriája, hogy a videónál is jobban megőrzi az
emlékeket. Ha ellenben egy egyszerű, közérthető, mindenki által könnyen elsajátítható
ismeretről van szó, ahogy az előadó is nyugat európai kirándulásai során sajátította el Feng-
shui ismereteit, melyet itt pénzre vált, akkor nem etikus a konkurencia kizárásra való
 35

törekvés, hanem akkor a legjobbnak kell lenni, a legtöbbet kell nyújtani, és akkor máris nincs
mit félni a konkurenciától.
Annyira ideillik a Spar üzlet, meg a legolcsóbb közért “minden lopást értékre való
tekintet nélkül feljelentünk” hasonlata. Majdnem kiöntöttem a fürdővízzel a gyermeket is,
mert az igazat szólva egy kicsit az egész Feng-shuiból kiábrándultam. Vagy az is bejátszott,
hogy itt vágytam megtalálni jövendőbelimet, és a észtvevők közül senkire sem illett előre
elképzelt vágyképem, ideálom?
Láttam egy ébenfekete hajú, fehér márványarcú asszonykát, akiről azt sejtettem, hogy
Frovalinék őt szemelték ki számomra, de még egy halvány pislákoló láng sem keletkezett
bennem, így aztán este Jutka tarot, illetve cymbolon kártyával kihozta, hogy pulykapipi
természetem utolsó maradványai ezek az indulatos föllángolások, amelyek persze igen ritkán,
évente fordulnak elő, és talán még annyiszor sem kéne.
Jutka nagyon okos, szeretem is, de azért kártya ide, kártya oda, a Mester is felkapta
néhányszor a cukrot amikor farizeusokkal találkozott. Ha már évente egyszer sem fogok
indulatba jönni, akkor már olyan leszek, mit egy alvó uhu bagoly, mely bár a bölcsesség
jelképe, de valahogy nem érzek sok rokonságot vele.
Judit volt olyan tapintatos, hogy felajánlotta, elgyalogol reggel a tanfolyamra, hogy
ne kelljen kikelnem az ágyból. Amikor délben érte mentem, először kicsit szabódott, majd
aztán bíztatásomra elmondta, hogy feleségem félúton elékanyarodott, és elmondta neki,
miféle alak vagyok, aztán elviharzott a Ventóval.
Jaj! Szegény kis Juditkám, ez hiányzott még neked, hogy ebbe a kalamajkába is
belekeveredj, nem elég a saját házasságod problematikája. Képzelem, milyen lehetett Edit,
amikor úgy jól kiereszti a hangját, haragját. A liszt akkor borult ki igazán, amikor délután
Judit elé mentem, mert nem lehetett tudni, mikor lesz pontosan vége a tanfolyamnak, és már
háromnegyed ötkor beálltam az iskola elé. Judit csak ötkor lépett ki a kapun, amikor már
Edit bent ült az autóban és negyed órája mondott el gyilkosnak, aljasnak, gonosznak,
lelketlennek, kifejtette, hogy Böbe miattam kapott gyomorfekélyt, mert biztos önmagát
okolja különköltözésemért. Ha pedig megtudja, hogy bárkinek adok a Hitbenhat könyvből
becsületsértési, és kártérítési pert indít ellenem, és megtiltja, hogy további könyveket írjak.
- De hát Editkém ott senki sincs igazi néven, a helyszínek is mások…
- Te csak arról írhatsz könyvet, hogy én, Arany Viktor, egy hülye vagyok!
Másról nem! És megkeserülöd, ha megtudom, mert úgyis mindent
megtudok!
- Szégyentelen perverz, pedofil, tinilányokkal henteregsz! Nem nézel
tükörbe? Majdnem hülyére röhögtem magam rajtad a klinikán, hogy
farmerban jársz! Azt hiszed attól fiatal leszel?
- Editkém, mindenki változik, én is változtam.
- Mi van, nem mer kijönni a barátnőd, fél, hogy megtépem? Jobb is lesz, ha
kopaszra nyiratkozik, mert kitépem a haját, mind egy szálig!
- De Editkém, külön szobában alszik, nem olyan célból jött, csak a feng-
shui tanfolyamra.
- Nincs is külön szobád!
- Dehogyisnem Editkém, csak amikor a múltkor tomboltál, akkor nem
figyeltél. Ott van a fürdőszoba és a konyha között.
- Azt mondhatja akárki! Akkor se fogadj nőket a lakásodon, míg a férjem
vagy!
- Editkém, én megmondtam június 27-én, hogy attól a naptól kezdve nem
vagyok a férjed, és nem is tekintem annak magam. És szállj ki légy
szíves az autóból, mert már vége a tanfolyamnak, jönnek a résztvevők.
- Nem szállok ki, szabad akaratom van! Vágott vissza, és teljesen
értelmetlennek tűnt számomra elmagyarázni, hogy ő most az én szabad
akaratomat sérti meg, és közben a sajátjára hivatkozik.
 36

Közben Jutka kilépett a kapun, és Frovalinék fedezékében elkezdett araszolni az autó felé.
Edit kipattant az autóból, és elkezdett kiabálni felé:
- Na mi van? Félsz tőlem? Félsz? Igen? Majd elindult Frovalinék felé, miközben
Jutka oldalt fordulva ügyesen beslisszolt az autóba, és gyorsan elindultunk. Már csak annyi
hallatszott, hogy szegény Zsuzsa pechére, jó szándékból el akarta vinni a balhét, és azt
mondta Editnek, hogy Jutka az ő barátnője, mire újabb villámok dörögtek, de mi már
megúsztuk azt a vihart.
Úgy gondoltam, Jutkát még egy kicsit magamnál tartom, hogy lazíthasson, fel tudja
dolgozni az izgalmat, jobb neki, ha egy későbbi vonattal, de nyugodtan megy el, így aztán
megmelegítettem a vacsorát, chilis babot tojással, és utána Jutka kirakta cymbolon kártyával,
hogy mi a házasságom alapproblémája. A rab madár kártya jött ki, ahol az egyik házasfél a
másikat kalitkában, fogságban, azaz tulajdonaként birtokában tartja, s onnan nem akarja
elengedni.
Nem is vesztegettünk szavakat a magyarázatra, hanem azt is kiraktuk tarot kártyával,
hogy miért volt sikertelen a várva várt pár megtalálása. Jutka tündéri szerénységgel, és
huncut mosollyal a szája sarkában, seprős szempillái mögül hamiskásan kitekintve, saját
esszém címével világosított föl, hogy amiről le tudok mondani, az igazán az enyém, tehát az
erőltetett, izzadságszagú keresgélés helyett inkább hagyni kellene a dolgokat folyni a maguk
folyása szerint, s majd akkor, ha már nem hajszolom, a sors úgyis ölembe pottyantja a
jövendőbelit.

HAJNALCSILLAG A LÁTHATÁRON

I
sten útjai kiszámíthatatlanok, szoktuk mondani, ha valami különleges, látszólag
érthetetlen dolog történik velünk. Munkahelyemen kolleganőm feladata a marketing,
reklám ügyek intézése, én csak a legritkábban, felszínesen szoktam belefolyni ezekbe az
ügyekbe. Más munkák lefoglalnak, és különben sem édes gyümölcs ez a terület, mert az
osztrák tulajdonos a legkisebb részletbe is beleszól, a legkisebb önállóságot sem engedi, így a
legkreatívabb területen tulajdonképp csak végrehajtásból áll a munka.
Bár ismerem Renátát, klient managerünket, kapcsolatot csak a reklámcég
ügyvezetőjével Haznasek úrral szoktam tartani, Renátát futólag ismerem, és olyan kis
savanyú, csúnyuska lánynak tartottam. Arca beesett, szeme általában feszültséget,
szomorúságot tükrözött, sötét rúzsokat használt, szóval, ha valaki megkérdezte volna, hogy
volna-e kedvem udvarolni neki, hát azt mondtam volna, kizárt dolog.
Hétfőn a szokástól eltérően nekem kellett beugranom egy sürgős anyagért a
reklámügynökséghez, mert nem volt idő kivárni, hogy küldöncük hozza el, annyira kellett
sietnem Mosonmagyaróvárra, vidéki lerakatunkhoz. Amikor beléptem az irodába, melyet
kissé átalakítottak, szememmel Renátát kerestem, és amikor rápillantottam, alig ismertem
meg. Arca mintha kicsit teltebb lenne, egy modern, divatos szemüveg keretezi arcát, és a
szeme… Szemébe most pillantok igazán először, ahogy mosolyogva feláll, és kezet nyújt,
szeme gyönyörű halványkék, egy csinos zöld blézer van rajta, és önkéntelenül kicsúszik a
számon:
- Hű Renáta! De jól néz ki! Ha én lennék az udvarlója, ma biztos megkérném a kezét.
Nem is gondolkodtam, valahogy kiszaladt a számon, de közben az futott át az agyamon,
Renáta biztos örül a bóknak. Miért ne mondanék neki kedveset, ha ráadásul úgy is érzem.
Ezzel még nem sértek meg senkit. Renáta enyhe zavarban mosolygott, kolleganői rögtön
rázendítettek: - Kimenjünk a szobából?
 37

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, s miközben megbeszéltük a hivatalos
dolgokat, agyam lázasan dolgozni kezdett, és valahogy az formálódott bennem, hogy milyen
jó lenne, ha Renáta kikísérne az autóhoz. Épp, hogy kigondoltam, Renáta már ajánlkozott is,
hogy segít kivinni az anyagot, ami volt vagy húsz deka, de persze igényt tartottam
segítségére.
Útközben elmagyaráztam, hogy nagyon közvetlen vagyok, vannak, akik félre is értik,
és többre gondolnak, mint én, s ahogy ezt kimondtam, rájöttem, milyen tökelütött vagyok,
hiszen én gondolok máris többet, hiszen csaknem megbabonázva loholok Renáta nyomában,
mint vadászkutya a kolbász után, pedig alig két perce történt, hogy az a villámcsapásszerű
érzés átjárt, amitől megremegtem, és valami szikrázó fényben láttam Renátát.
Amikor az autómhoz értünk, szinte ösztönösen újból megszólaltam:
- Renáta! Amikor az előbb az irodában megpillantottam magát tulajdonképpen az a
gondolatom támadt, hogy a legszívesebben két puszit adnék, és ezt most meg is teszem.
Mondtam, majd elkaptam, és két puszit cuppantottam arcára. Renáta most már végképp
zavarba jött, de valahogy kicsúszott ajkán: - Milyen finom illata van!
- Ugye tegeződni akartunk? Na szia! Oldottam meg egy kalap alatt egy nagy ugrással.
Az autópályán aztán elkezdtem gondolkozni, mi is történt tulajdonképpen velem? Mi
ütött belém, hogy így viselkedtem? És hogy láthattam, sőt láthatom most Renátát - hisz
percenként felidézem bájos pofiját, gyönyörű vörösesbarna haját – ilyen tündöklően szépnek,
gyönyörűnek, sőt nem is gyönyörűnek, a világ legszebb asszonyának? Mi történt velem?
Csak nem? Már? Ilyen hamar hatott Jutka receptje?
Ugyanis még aznap, amikor Jutka a bölcs tanácsot adta, megbeszéltem dolgaimat a
Jóistennel. Pár hete pécsi nagynéném faggatott, hogy visszamennék-e Edithez, ha megtérne.
Akkor nagyon erős volt a tiltakozás bennem, azt mondtam, nem tartom valószínűnek, hogy
úgy kelljen rendeződni sorsunknak, de volt bennem annyi józanság is, hogy azzal zártam,
hogy legyen meg mindenben az Úr akarata. Ha ő visszavezérel volt feleségemhez,
visszamegyek.
Most is ezzel kezdtem, hogy mérhetetlenül szerető, és forrón szeretett Atyámnak
elmondtam, nehéz ügy a párkapcsolat, hisz se velük, se nélkülük, legalábbis ez idáig ezt
tapasztaltam. Ezért leteszem a sorsom az Ő kezébe, még bocsánatot is kérek, hogy nagy
gőgösen magam akartam néhány feng-shui relikviával ezt a fontos kérdést megoldani,
ahelyett, hogy tanácsért, segítségért Hozzá fordultam volna.
Ha úgy látja jónak – bár most egy porcikám sem kívánja – visszamegyek
családomhoz, ha úgy látja jónak, hogy ezentúl egyedül éljek, azt is vállalom, pedig ehhez
sem fűlik igazán a fogam, és ha összevezet egy Istenszerető párral, akkor boldogan fogjuk Őt
együtt áldani. Nem volt alaptalan pécsi nagynéném kérdése, mert a közelmúltban jelentkezett
egy tévés személyiség, aki mellékesen könyvkiadással is foglalkozik, Rönk Csaba, és a
bemutatkozó beszélgetés elején hirtelen kibökte megérzését, hogy feleségem december 25-én
meg fog térni.
És lám, alighogy lemondtam elvben a társas életről, hisz ezt az opciót is elfogadtam,
felajánlottam Abbácskának, máris szerelmet csöpögtetett a szívembe a Jóisten. Most Ica
megfogalmazása jutott az eszembe, nem az, hogy minden szerelem egy kísérlet a duálpár
megtalálására. Amióta Eszterrel ilyen keserűen végződött kapcsolatunk, levettem a porondról
a duálkérdést. Nincs értelme ezzel foglalkozni, duált hajkurászni. Ráadásul a Duáltörvény c.
könyv világosan leírja, hogy az egyesülés csak odaát zajlik le, és a legtöbb duál csak odaát
találkozik, ismeri fel egymást, valószínűleg Eszterrel is csak odaát fog véglegesen tisztázódni
minden, így nekem semmi más dolgom sincs, mint józanul gondolkozni.
A józan ész pedig azt mondja, hogy kereken 3 milliárd nő van a Földön, talán
valamivel több is, tehát biztos fog akadni olyan Istenszerető, aki elfogad engem olyannak,
amilyen vagyok, akit én is el tudok fogadni, akivel kölcsönösen boldogíthatjuk egymást.
Talán pont Renáta lesz az. Másnap reggel már szívemben azzal a bizonyos lánggal,
lángocskával ébredtem, alig fértem a bőrömben, és fogtam két csodálatos kazettát, Sarah
 38

Brightman Timeless című gyönyörű szerelmes dalait, duettjeit, meg Albano Carrisi Classico
concerto című felvételét, és frissiben, reggel nyolckor, motoros futárral elküldtem Renáta
munkahelyére a Toor reklámügynökséghez.
Kilenc óra, semmi, tíz, semmi, dél semmi, du. két óra, négy óra, öt óra, munkaidő
vége se kép, se hang. Az Internetet ötpercenként bekapcsoltam, hisz Renáta online vonalon
van, könnyű neki egy e-mailt küldeni, ha nem akar telefonon visszajelezni, de nem jön
válasz. Pedig írtam egy e-mailt is, meg a levélben is rávilágítottam, hogy elnézést kérek a
lerohanásért, no persze csak azért, hogy megírhassa, hogy őt nem zavarta, sőt örült neki. És
hogy szívemből, lelkemből valók a dalok, melyek persze mind szerelemről szóltak.
Na Viktor, felsültél. Bohóc vagy! Hangzott fel egy hang bennem. Bántam már a nagy
lelkesedést, talán tényleg csak nevetségessé teszem magam, de ha Eszter 18 évesen belém
szerethetett, miért ne viszonozhatná a 28 éves Renáta érzelmeimet, ráadásul most nem is jár
senkivel, mint kolleganőm segítően elmondta.
Másnap tízkor nem bírtam tovább, odatelefonáltam, és nagy megkönnyebbülésemre
közölték, hogy Renáta szabadságon van, spanyolországi ismerőseit látogatja meg, de ha
valami fontos van a borítékban, más kolleganő elintézi. – Dehogy, nem, ráér, csak biztos
akartam lenni, megérkezett-e szabadkoztam, és éreztem, itt már kilóg a lóláb. Ólomlábakon
múltak a percek és az órák, míg figyelmemet le nem kötötte Zsanett telefonhívása.
Zsanett titokzatos volt, furán, fojtott hangon beszélt a telefonban, és főleg azzal
ébresztett bennem gyanút, hogy aláhúzta, Ivánka tudta nélkül szeretne találkozni velem. Csak
nem jött rá, hogy pénzt kölcsönöztem neki, vagy valami mást akarhat? Talán Edittel együtt
érezve rá akar beszélni, hogy menjek vissza családomhoz, és erről nem szabad tudnia
Ivánnak, mert neheztelne érte?
Nem tartott sokáig bizonytalanságom, mert még aznap délután fény derült a rejtélyre.
Zsanett meg akart hívni valamilyen vendéglátóhelyre, nem akaródzott neki az autóban
beszélgetni, míg végül meghívtam egy közös késődélutáni vacsorára. Vacsora közben nagy
meglepetéssel hallgattam “vallomását”. Amikor a Dömösi gyökérkiállítás után, mintegy
magyarázatul Eszterrel való külön utunkra, a dualitást, mint olyant elmondtam nekik, azt
gondolta magában: - Jó duma, én is ezt mondanám, ilyen helyzetben. Tehát akkor azt hitte,
valami áltudományos, álhitbeli mesebeszédet találtam ki, mellyel nagyon is földies hús-
vérből táplálkozó vonzalmamat elegánsan fedezni szándékozom.
S lám, mit ad a sors, most ő ismerte fel egy férfiben duálját, aki ugyanúgy gyűjti a
gyökereket, s most Amerikából hazai gyökereihez visszatérve sorsszerűen összesodródott
vele, és szavak nélkül tudják egymás gondolatát is. Ferenc ugyanúgy az Appenninekben
tervezi élete legszebb gyökér kompozícióit megtalálni, mint azt Zsanett már kislánykorától
megálmodta, és ezernyi, ezernyi jel, hogy ők külön-külön csak egy fél, ketten együtt egyek,
egészek, teljesek.
Elszégyelltem magam, hogy egészen mást tételeztem fel Zsanettről, és mélyen együtt
éreztem vele. Biztosítottam, hogy ha Ivánnal megszakad házasságuk, amit Zsanett végleg
elhatározott, akkor is megmaradunk ismerősöknek, és tartjuk a kapcsolatot. Elmondta
Eszterhez való viszonyuk gyökereit is, hogy Eszter, bátyja leánya, afféle mintagyereknek
nevelődött. Sógornője megvalósítatlan álmait mind Eszterbe akarta gyömöszölni, benne
akarta megvalósítani, megélni, így Eszter egy teljesen elnyomott, önállósággal nem
rendelkező bezzeg-gyerek, minta gyerek lett, akit édesanyja, meg a rokonság egy része
favorizált, és emiatt a többiek szemében ellenszenvessé tett.
Így egészen más volt visszamenőleg az események optikája, sokkal érthetőbb volt
Zsanett és lánya féltékenysége Eszterrel való kapcsolatomra. Similes simile gaudet, hasonló a
hasonlót dicséri. Zsanett, amióta ismertem, mindig csak olyan odatartós, formális puszikat
váltott velem, de a sorsközösség, sőt majdnem sorsazonosság olyan szoros ölelést hozott ki
belőle, hogy a búcsúzáskor egészen elérzékenyültem.
Ezzel még mindig nem ért véget a rendkívüli események sorozata, mert otthon,
amikor nekikezdtem a rántást kavarni a tökfőzelékhez, megcsörrent a mobilom, és egy
 39

hódmezővásárhelyi fiatal, harmincas özvegyasszony hívott, akit már régebbről ismertem.

Most jutott hozzá, hogy elolvassa könyvemet, és minden oldalon mintha négy-öt sort ő
gondolt volna, és milyen kár, hogy eddig olyan laza volt a kapcsolat közöttünk, micsoda
nagyszerű író vagyok, és nagyon szeretne meghívni hozzájuk, hogy imaköri társai is
megismerhessenek, és elege van már abból, hogy ő oktasson ki férfiakat, most olyan férfival
szeretne találkozni, akitől ő tud tanulni.
Hűha, hűha! Nem lesz ez egy kicsit sok két és fél év után? Gondoltam. Hű de
belendültünk! Mindig úgy éreztem, egy kicsit lekezel Hanna, a hódmezővásárhelyi asszony,
most meg én vagyok a csúcs, a maximum, a legjobb? Negyvenöt évemmel egy kicsit óvatos
duhaj lettem. Nem mintha élvezném, ha gyaláznak, de a túldicséret sem esik jól. Egyrészt,
mert úgy érzem, nem igaz, hiszen egy nemrég megtért amatőr tollforgató vagyok, nincs írói
tehetségem, csak az életem eseményeit vetem szép sorban papírra. Másrészt jól tudom, hogy
- minden törekvésem ellenére - mennyi rossz hajlam, kis önzés, kis rosszhiszeműség, kis
gyávaság, kis lustaság, kis szereplési vágy, kis fontoskodás, túlbuzgóság van bennem, és
semmiképp sem tesz jót a dicséret nekem.
Fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, az épp elég nekem, nem vágyom sem
magasztalást, sem fröcsögést, lesátánozást. Egyébként is, akit a Földön felmagasztalnak, az
majd megaláztatik, és vice versa2. Mivel már közel harminc perce beszélgettünk, és az elején
udvariasságból, költségkímélésként, én hívtam vissza saját rádiótelefonomon, “hagyd magad,
hamarabb szabadulsz” jeligével belementem, elfogadtam a hirtelen meghívást, sőt abba is
belementem, hogy ott aludjak, noha előrebocsátottam, hogy rossz alvó vagyok.
Éjszakai gyötrelmeim ugyanis felerősödtek. Egész testem vonagló görcsbe rándult,
amikor éjszaka ébredezni kezdtem, és a forgolódások jajgatásba mentek át, amelyet a
panelház vastag falai elnyeltek, de ha Hódmezővásárhelyen nem jut külön szoba, vagy csak
egy vékony fal választ el szomszédaimtól, kellemetlen meglepetést szerezhetek nekik.
Sokat gondolkoztam, mi okozhatja ezeket az éjszakai görcsöket. Abban biztos
voltam, hogy valamilyen módon kapcsolatban van az ártó erőkkel, mert például Bobarcsra
menetel előtt és után sokkal aktívabbak voltak a görcsök úgy erejükben, mint
gyakoriságukban. Ösztönösen imádkoztam, fohászkodtam Teremtőmhöz a görcsök közben,
mivel szörnyű fájdalmat okoztak, és imára múltak a görcsök. Észrevettem, hogy ilyenkor
aztán úgy imádkozom, mint a géppuska, annyira beleadok apait-anyait, hogy ihaj, mert a
szörnyű érzéstől, a görcsök kínjától mihamarabb szeretnék szabadulni. Megpróbáltatás, mely
erősít? Hihetem ezt?
Bűnös vagyok! Uram irgalmazz! Üvöltöttem egy éjszaka kétségbeesésemben, mert
olyan hosszú volt görcs, ráadásul valami villámcsapásszerű fájdalom kíséretében bújt belém.
Aztán egy alkalommal eszembe jutott az evangéliumból a gerázai megszállott esete, akit
néma lélek gyötört, és egy másodperc alatt megvilágosodott előttem, mi is történik
tulajdonképp velem.
Ha valaki egy jól őrzött házba be akar jutni, a legegyszerűbb, hogy kivárja, míg
hazaérkezik a gazda, és vele együtt beoson a házba. Amikor álmodunk, szellemünk elhagyja
testünket, és csak egy vékony ezüstzsinóron keresztül marad vele összeköttetésben, melynek
révén visszatalál, illetve távollétében is működteti a minimál életfunkciókat. Amikor
ébredezünk, amikor szellemünk visszatér testünkbe, megnyílik a kapu, és ilyenkor egy néma
lélek, vagy valamilyen “gonosz lélek”, spéci krampusz, görcsrángató ördög iparos belém
költözik, megszáll, és csak imám hatására távozik, mert gondolom, azt az üzemmódot ő
nemigen kultiválja.
Ezért van az, hogy az ima intenzitásával egy darabig egyre hamarabb leimádkoztam
magamról, kiimádkozzam magamból a megszállót, de aztán szívósabbakat, “imaállókat” is
küldtek, amelyek kapaszkodtak belém, és jó ideig tartott, míg végre meg tudtam szabadulni
tőlük. Az Istenszeretőnek minden a javára válik, így aztán akár bűneim, múltam keserű

2
ugyanúgy fordítva
 40

gyümölcsét eszem, akár valamiféle edzőtáborban vagyok, bírni kell, mert hát Isten velünk, ki
ellenünk?
Pénteken, mielőtt Hódmezővásárhelyre indultam volna, benéztem a 190.000-es
szervizre Daewooékhoz. Három év alatt hajtottam ennyit a kocsiba, és csak akkor
számíthatok arra, hogy nem hagy az országúton, ha rendszeresen viszem szervizbe. Kicsit
rángatott az utóbbi időben, és sajnos kiderült, hogy a vízpumpa felmondta a szolgálatot, és
pénteken már nem is lehet a budapesti raktárból igényelni. Nagyon kétségbeesetten
nézhettem, mert Horváth úr, a szalon tulajdonosa megsajnált, és a vevőszolgálatos kolléga
pedig vállalkozott arra, hogy a rendkívüli torlódás, és zűrök ellenére segítenek. Másnap volt
ugyanis az új modell, a Matiz bemutatója, de még aznap megbeszélték a raktárossal, hogy
kiírja a részükre, és a vevőszolgálatos kollega este kilenckor felment a raktáros lakására, ott
lepecsételte a bizonylatot, és elhozta az “életmentő” kincset, az új vízpumpát.
Meghatottan forgolódtam a szervizben, vajon mivel érdemeltem ki, hogyan fogom
meghálálni ezt a rendkívüli figyelmességet. Másnap, az előre eltervezetthez képest egy
nappal később indultam Hódmezővásárhelyre. Hanna majdnem felcsattant, amikor azt a
lehetőséget is felvetettem, hogy égi jel volt az akadály, csak azzal tudtam megnyugtatni,
hogy olyan értelemben lehetett égi jel, hogy péntek délután egy kamionnal karamboloztam
volna, és attól mentett meg a hirtelen meghibásodás.
Valaki tényleg nagyon nem akarta, hogy eljussak, mert odafelé, vagy húsz kilométere
keresztül tükörjégen csúszkáltak a kocsik, egyik az árokban, a másik útban az árok felé,
mentőautó a fára feltekeredve, autók tömkelege egyhelyben, reményvesztetten vesztegelve,
szóval nem volt hétköznapi, ahogy Daewoommal nyugodt, egyenletes tempóban hajtottam
előre a káoszban. Igaz, teli torok énekeltem, hogy “Áldjad én lelkem az Urat”, meg a többi
dalt is, meg Y mintás Michelin gumik voltak frissen a kocsira szerelve, így aztán, hogy Isten
kegyelméből, és/vagy a Michelin cég jóvoltából, de eljutottam Hódmezővásárhelyre.
Hanna valami rendkívüli kedvességgel, figyelmességgel vett körül. Az imakörükben
volt egy állandó helye, egy kényelmes nád karosszék, amire csak ő szokott ülni, és ezt a
helyet kínálta fel, míg ő egy kis hokedlin szűkölködött. Társai körülötte legyeskedtek, őt
szolgálták ki, kezébe adták a kávéscsészét, egy mozdulatot sem kellett tennie, de engem ő
szolgált ki, tehát eléggé a középpontban voltam, és emiatt zavarom, feszengésem nem
enyhült.
Elkezdtünk beszélgetni, és Hanna mindjárt belevágott, hogy mennyire közös a
sorsunk, ő is nemrég veszítette el duálját, de ne izguljak, szerinte ez úgy van, hogy az égiek
először egy álduállal, vagy “gyakorló” duállal vezetik össze az embert, és csak ezután jön az
igazi duállal való találkozás. Nem tetszett ez a teória, noha nem először hallottam. Rönk
Csaba úgy fogalmazott, amikor félórában elmeséltem életem, hogy az igazi duálom még csak
most jön. Ez még rendben is lehetne, de hogy az egymásra találás égi segítséggel történt
volna, és az égiek szándékosan félrevezettek volna Eszterrel való megismerkedésemkor, azt
nem tudom elképzelni. Lehet, hogy szűk látókörű vagyok, de a jó Isten fogalmába nálam
nem fér bele az ilyen jellegű praktika.
Az lehet, hogy valaki tévedésből valakit a duáljának hisz, és utána megtalálja az
igazit, de nálunk Eszterrel olyan csodálatos Istenélmények, olyan lelki összeforrottság,
Istenhez közeledés kísérte egymásra találásunkat, hogy kizártnak tartom, hogy ne lennénk
igazi duálok, de egyébként sem a Földre való témának tartom a dualitást, és már nem is
foglalkozom vele. Szeressük egymást, ez a lényeg, nem a rendkívüliségek! Hanna egyre
mérgesebb lett véleményem miatt, kifejtette, nem igazi énemet adom, nagyon Pali bácsis
vagyok, néha kifejezetten az ő mozdulatait, hanghordozását látja bennem, szinte megszállott
vagyok ilyenkor.
Azzal védekeztem, hogy mindenki alakít mindenkit egy kicsit, akár pro, akár kontra,
lehetetlen elkerülni, hogy egy gesztust, mozdulatot, szóhasználatot át ne vegyünk valakitől,
főleg, ahogy ez nálam történt, évekig szinte kizárólagos hitbeli fórum volt az ő véleménye
számomra. Hanna lassan békülékenyebb hangnemre váltott át, és reinkarnációs élményeiről
 41

kezdett mesélni. Itt sem loptam be magam a szívébe, mert azt mondtam, ezt a foglalatosságot
sem tartom lényegesnek.
A reinkarnáció azoknak jó, akik anélkül nem tudnak jó Istenben hinni. Anyáknak,
akiknek beteg a gyerekük, vagy testi károsodással születik, olyanoknak, akik az induláskori
egyenlőtlenségeket nem tudják másképp megérteni. Hisz az egyik lány oly szép, mint a Mílói
Vénusz, a másiknak bibircsók van az orrán, a harmadiknak oly kicsi a keble, hogy ha
borogatja, elmúlik, mondtam viccesen, és ekkor Hanna közbeszólt: - Nálam ellenkezőleg! És
végigsimított felsőtestén.
Majdnem lefordultam a székről. Hová kerültem? Mi folyik itt? Kérdeztem
magamban, mint Besenyőék öregje, amikor Evetke vízzel lespriccelte. Szellemi ember a
testtel, ráadásul saját testének egy részletével kérkedik? Hanna folytatta, hogy további közös
vonások vannak bennünk, hiszen közös az ascendensünk is, és elkezdte analizálni
személyiségét, meg az enyémet, asztrológiai szempontból. Udvariasan figyeltem, igyekeztem
leplezni, hogy már az asztrológia sem pezsdíti meg véremet.
A vacsora után újabb kitüntetésben részesültem, Hanna megengedte, hogy
megkezeljem, noha eddig keveseknek adatott meg ilyen bizalom. Egy pillantásával elérte,
hogy a többiek kimenjenek a szobából, és kicsit zavartnak mutatkozott, mert nem ismerte
azokat a módszereket, melyeket a gyógyítás során alkalmazni szoktam. Van egy kényszerből
“kifejlesztett” pozíció, mivel sokan csak a munkahelyemre tudnak csak eljönni, és ott irodai
széken folyik a gyógyítás.
Ott találtam ki, hogy a “beteg” mögé állok, és hátulról a vállára teszem a kezem.
Sokan dicsérték ezt a pozíciót, és most Hannánál is eltört a mécses ennél a helyzetnél.
Ugrottam papír zsebkendőért, felemeltem, és jó szorosan megöleltem, kétoldalt
megpusziltam, és határtalan szeretetet éreztem iránta. A gyógyítás megkezdése előtt ugyanis
kivetkőzött korábbi magabiztosságából, törékenynek, segítségre szorulónak mutatta magát,
elmondta, mennyire elege van abból, hogy erős, kemény nő legyen, és menyire szeretne már
gyenge nő lenni, egy erős férfi oldalán. Nincs jobb recept az őszinteségnél, ha valaki meg
akarja szerettetni magát egy másik emberrel.
Közben bejöttek a többiek is, hisz a gyógyítás végeztével kinyitottam az ajtót. Hanna
beszámolóba kezdett, hogy milyen finom, szubtilis energiák jöttek belőlem, felőlem, és hogy
amikor a vállára tettem a kezem, ugyanazt érezte, amit a Krisztus jelenlétekor szokott, majd
váratlanul felém fordult és így szólt: - Viktor! Nem te vagy a megtestesült Jézus Krisztus?
Ha fél órát ostoroznak, és közben száz ember versenyt köp rám, azt szívesebben
elviseltem volna, és ki akartam a futni a világból. Zavarodottan makogtam valamit, hogy a
Mester biztosan itt volt, érezhető volt a jelenléte, és talán mellettem, vagy közöttünk állt, az
zavarhatta meg Hannát, de érthetetlen volt számomra, miért, hogy képes ilyen képtelenséget
mondani komoly imakörös létére. Valami önkívületbe került, és kihagyott az elméje, vagy
viccel, de hát szabad ilyesmivel viccelni? Nem vagyok szemellenzős, de azért egy-két tabu
nálam is van, és az előbbi pont abba a kategóriába tartozik.
Későre járt már az idő, amikor Hanna felajánlotta, hogy megdiagnosztizál, majd
megkezel engem. Előzőleg, mintegy érvként, elmondta, ő már lélekben tud beszélgetni az
igazi duálpárjával, akinek csodálatosan tiszta, krisztusi lelke van, csak szelleme, mennyei
valója még nincs összekötve nappali tudatával, földi önvalójával. Diagnosztizálása abból
állt, hogy hunyorgott, mintha koncentrálna, és közben valamit látna és elmondta, az a bajom,
hogy nem adom saját önvalómat, álcaszemélyiséget veszek föl, mert mennyei önvalómat még
nem találtam meg, nem kötöttem össze nappali tudatommal.
Hűha! Hűha! Itt már egyre forróbb a helyzet. Úgy éreztem magam, mint akit
körberaknak, és lassan elzáródik minden menekülés útja. Hajnali kettőkor a többiek
elmentek, és Hanna nekilátott kezelésemnek, ami abból állt, hogy bokámat ölébe vette,
energia-gyógymasszázzsal kezelte, majd ugyanezt tette hátammal is. Masszázs és masszázs
között is van különbség, zavarba jöttem legelső masszírozásomkor 93-ban, Klárinál is, és
 42

valami okból most is deréktáji bizsergés fogott el, noha nem érintett a masszázs ún. erogén
zónákat, de valahogy a módja, olyan simogatós, csiklandozós, az válthatta ki belőlem.
Reggel Hanna szolgálta fel a kávét, és amikor megdicsértem figyelmességét,
szerényen szabadkozott: - Hát én ilyen vagyok. Határozottan éreztem, igyekszik minél jobb
benyomást tenni rám. Napközben is folytattuk a diskurzust, megkezeltem még egyszer, aztán
elérkezett a búcsú elkerülhetetlen pillanata, amit Hanna igyekezett a legmesszebbre kitolni.
Meghívott december 26-ára közösségükbe, és nagyon köszönte, hogy meglátogattam őket.
Hétfőn kicsit álmosa mentem dolgozni, de hamar visszazökkentem a rendes
kerékvágásba. A rendes kerékvágás alatt azt értem, hogy Renáta megint visszakúszott,
visszatolult tudatomba, és szinte csordultig betöltötte azt. Nem hagyott nyugodni az érzés,
úgy éreztem, hogy tisztáznom kell magamban, ezért úgy alakítottam a dolgokat, kis
ügyeskedéssel, hogy hétfőn is oda kelljen mennem a Toor reklámügynökséghez.
Persze az anyag nem volt kész, amiért mentem, hiszen szándékosan korábban
mentem, mint kellett volna, és Renáta mellett, oldalt a széken ülve, még szebbnek, még
gyönyörűbbnek láttam arcát, és egész alakját is, mint eddig. Volt időm, így magamban piros
szíveket kezdtem küldözgetni felé, és magamban ezt mondtam: - Renáta szeretlek! Renáta
szeretlek! Renáta szeretlek!
Őrület, mennyire nem akaratlagos ez az érzés, hiszen kolleganőm szóbahozta, hogy
Renáta külseje mennyire hasonlít feleségemre. Így el kellett neki is magyaráznom, hogy a
szerelem nem testi, hanem lelki dolog, és a külső legfeljebb díszletként, kellékként szolgál
ebben a csodálatos érzésben. Délután, már nem bírtam tovább, bevallottam egy e-mailben
Renátának, hogy mesterkedés volt, hogy meglátogattam, és hogy érzelmeimről akartam
bizonyosságát szerezni, és most még szebbnek láttam, mint múlt héten, és ez már
szerintem…
Nem jött válasz Renátától, Hanna ellenben este felhívott, hogy egész nap rám
gondolt, és hogy sugallatokat kapott Krisztustól a betegségemre vonatkozóan, és persze az
ilyesmi nem telefontéma, és jó lenne, ha minél hamarabb meglátogatnám személyesen. Erre
aztán már betelt nálam is a pohár, éreztem, ezt így nem lehet folytatni tovább, fel kell
világosítanom Hannát, hogy számomra nem ő az igazi.
Ottjártamkor is tettem célzásokat, de valahogy nem akaródzott neki venni.
Elmondtam, hogy jövendőbelimet egyszer kék, aprókockás, férfigombolású flanell ingben
láttam magam előtt, mire közbevágott: - Nem zöld? Nem zöld? Ráadásul azt még elviseltem,
hogy úgy nyomult előre, mint az oroszok Sztálingrádnál, lehet egy nő is rámenős, nem
vagyok konzervatív, de hogy még meg is akarta ideologizálni, ráadásul az Istenhiten
keresztül, az már nem smakkolt nekem.
A szerelem nem fejből jön, hanem szívből. Hiába mondott nekem ezer észérvet,
célzást, hogy essen már le a tantusz nálam, a tantusz csak nem akart leesni. Így megírtam egy
levélben, hogy három-négy havonta szoktam imakörökbe járni, hogy meg ne unjanak, és
társkapcsolat ügyben a Jóistenre bíztam magam, még feleségem is megtérhet, így hát a
dualitás témáját, mint fő hétvégi beszédtémánkat levettem a napirendről.
Erre aztán kitört a vihar, csörgött a telefon, Hanna küzdött, érvelt, és pár nap múlva
egy húszoldalas levelet küldött express, ajánlva. Erre is válaszoltam, egyértelműen
elutasítóan, mire aztán hangnemet váltott, megírta, hogy nem aktuális a meghívásom, mert
most sok programja van, hisz megtalálta duálpárját, a nagy Ő-t. És könyvemet elolvasván
úgy érzi, szegény feleségem, ha kezébe kerül egyszer a könyv, az inkvizíció előtt érezheti
magát. Hát elég nagy utat tettem meg néhány napon belül a megtestesült Krisztustól az
inkvizítorig, de mi tehetek, Hannának, mint Aesopus meséjében a rókának, savanyú a szőlő,
így hát végül is érthető, ha egy kicsit durcás.
Nekem azonban nem volt savanyú a szőlő, és Renátát újabb és újabb e-mailekkel,
meg másolt kazettákkal bombáztam. Szívem lángolt, és lángolását, a régi szív küldi szívnek
szívesen mintájára zenében közöltem azzal, akit szívembe fogadtam. Megszereztem Celine
Dion Christmas albumját, Sarah Brightman Timeless cd-jét, Albano Carrisi Concerto
 43

Classico, és Il nuovo concerto cd-it, Andrea Bocelli Romanza, és Aria cd-it, és Renátának,
meg az imaköri lányoknak elkezdtem másolgatni. Vettem ugyanis időközben egy Panasonic
AK-25ös hifi készüléket, melynek gyönyörű a hangja, 2x80 Watt hangerővel, számos
hangszínképpel, és csodálatos élményt nyújt.
Mostanában sokszor érzek nyomást, energetikai munkálkodást füleim környékén, így
kiderítettem, hogy valamilyen módon a hallásom kell használnom, és mi lehetne erre
alkalmasabb, az a művészeti ág, amelyben a Jóisten a leginkább megtalálható, a zene. Az a
néhány, hányatott sorsú, életében meg nem értett nagy zeneszerző, mint Beethoven, Bach,
Mozart, Händel, Wagner, mind az isteni ihletés földre hozói voltak, és akkordjaikban Isten
szava, hangja csendül fel, csak értő fül kell hozzá, hogy meghallja.
Sosem kötött le a komoly zene, most pedig mégis az Auchan szupermarket
komolyzenei polcai előtt tankoltam be cd-kből. Hallottam egy különös számot is különös
körülmények között. Egy német barátom, aki a Schöller fagylaltgyár gazdasági igazgatói
posztját hagyta ott egy hazai állásért, búcsúestre hívott, pont aznap, amikor az első hó
lehullott. Békésen ültem náluk a pamlagon, és kortyolgattam lengyel származású felesége
finom capuccinóját. Közös barátunkat vártuk, aki Bécsből telepedett Magyarországra
személyzeti tanácsadó céget nyitni, amikor megcsörrent rádiótelefonom. Bemutatkozás
helyett, vagy épp bemutatkozásként egy régi Illés, vagy Fonográf szám hangzott fel: szeress,
szeress, ó igen, és legyél nagyon jó, amit nekem te tudsz adni az ki nem mondható, ilyesmi
volt a dal szövege, és lehetett tudni, hogy valaki magnóhoz, vagy rádióhoz tartja telefonját,
és úgy jön ez a szám.
A szám véget ért, a telefon elhallgatott, és találgathattam, vajon ki adta ezt a furcsa
anonim szerenádot nekem. Először feleségem ugrott be, mert azt hittem, a maga módján, de
még mindig szeret. Ez tisztázódott telefonon, jót nevetett rajtam, hogy mit nem képzelek,
keressem a “tettest” a baromfiudvarban, mármint azok között a “tyúkok” között, akiknek
társaságát keresem.
Lehetett elvileg Hanna is, aztán akár bárki “betegeim” közül, hiszen kilenc tized
részben nők fordulnak hozzám. Ők fogékonyak az energetikai, lelki dolgokra, és általában az
a problémájuk, hogy durva a párjuk, vagy nincs párjuk, vagy nem érti meg őket, így aztán
amikor a kézrátételes gyógyítást gyógypuszi, meg szívcsakra ölelés követi, megértő
hangnemmel, és valamiféle gyöngédséggel találkoznak, fennáll a veszély, hogy vágyaik
férfijának képét rám vetítik.
Kaptam is már olyan tanácsot, hogy legyek távolságtartóbb, de az nem én lennék, és
inkább vállalom annak veszélyét, hogy valaki belém szerelmesedik, minthogy egy rideg,
távolságtartó, zárkózott gyógyítóként, rossz hatékonysággal működjek. Ezt a gesztust, még
ha nem is merte vállalni magát az illető, kedves, rokonszenves dolognak tartottam, és
egyáltalán nem zavart, sőt, megtépázott önértékelésemet egy kicsit helyrebillentette.
Elhatároztam, néhány helyen eldúdolom majd a számot, s figyelem az arcokat, de végül nem
lett az egészből semmi, így vagy a sírba viszi titkát szerenádosom, vagy elárulja, de akárhogy
is, egy szép emlékkel gazdagabb lettem.

A VIHAR

H
ogy a próféta beszélt-e Hannából, amikor azt említette, hogy feleségem kezébe
kerülhet a könyvem második kötete, nem tudom, de tény, hogy bekövetkezett. Edit
felhívott, és csak úgy áradtak belőle a szitkok, szidalmak, melyek ahhoz
kapcsolódtak, hogy megtudta, hogy a három kötet, meg az esszék fenn vannak az Interneten,
és megszerezte valakitől a második kötetet.
 44

Itt Kecskeméten alig öt-hat embernek adtam oda, ráadásul mindenkit külön kértem,
hogy vigyázzanak, ne jusson Edit kezébe, mert amilyen lelkiállapotban van, nem tenne jót
neki. Mégis, hogy juthatott hozzá? Közvetlenül olyantól, akinek odaadtam? Vagy
kölcsönadták, és a csen-csen gyűrű végül nála kötött ki? Olyan mindegy, gondoltam
magamban, miközben Edit hangja harsogott a telefonban.
- Megvetnek, érted? Megvetnek!
- Hogyan, Editkém? - Kérdeztem, mert hirtelen az ágy megvetése, meg a búza vetése
jutott eszembe, mire aztán Edit megválaszolta, hogy környezetünk úgy vélekedik rólam,
hogy aki ilyet le tud írni, mint én, az nem ember! Hát éreztem már a múltkor is, amikor
Böbét meglátogattam, hogy elfordítják a fejüket a házbeliek, nemigen akaródzik
visszaköszönni nekem, de ennyire? Mit ártottam nekik? Nincs olyan, akinek ne tettem volna
szívességet, és most meg én lettem a megtestesült Sátán?
- Hány tinilánynak imádkoztad le azóta a bugyiját?
Erre már tényleg nevetnem kellett, mert elképzeltem az egész helyzetet, és oly
groteszkül festett, hogy nem tudtam visszatartani vidám kuncogásom.
- Editkém! Ugyanolyan érintetlen vagyok, mint melletted voltam az utolsó három
évben.
Akkor meg mi a jó abban, hogy elköltöztél?
Jaj, jaj, jaj! Hát ennyire nem ért Edit semmit? Hogy sok apró mozaikból rakódott
össze elköltözésem, és hogy a legelviselhetetlenebb az volt, hogy állandóan átlépte
szabadságom határait? Hogy a gyakori parlagon heverést, ölem bepókhálósodását ahhoz
képest könnyűszerrel viseltem?
Edit kifejtette, hogy kiolvasta a könyvből, hogy Eszter nem olyan ártatlan, mint
amilyennek beállította magát, meg amilyennek én is védeni igyekeztem. Ő dörzsölt, álnok
fejével kisilabizálta már az első kötetből, hogy ha meg akar szerezni magának, és meg is
akart az autóm, meg a pénzem miatt, akkor pont az ellenkezőjét kell mondania, mint amit
valójában akar. És Eszter csak azért mondta, hogy maradjak feleségem mellett, mert pont az
ellenkezőjét akarta elérni vele, de megkapja még ő is a magáét. Na ez aztán egy kifordított,
elferdített, kacifántos egy gondolatmenet. Vajon, ha Eszter családom elhagyására buzdított
volna, akkor is az ellenkezőjét gondolná róla Edit? Hogy úgy akart otthonmaradásra
buzdítani? Vagy csak az a lényeg, hogy mindenki gonosz, mindenki fekete rajta kívül a
külvilágban?
- Azonnal leveszed az Internetről, érted, és nem járulok hozzá, és személyiségi jogaim
vannak, megmondták az újságírók is. A könyvnek pedig minden példányát be kell zúzni,
különben pert indítok ellened, és megkeserülöd. A véleményem pedig megírtam egy
levélben, de nem szükséges válaszolnod rá!
- Hát Editkém, köszönöm, és búcsúzom. Búcsúztam el tőle, és nem siettem a levél
elolvasásával.
Úgy látszik jó volt az előérzetem, mert amikor elolvastam a levelet, két napig szinte
csak négykézláb közlekedtem, Edit meg, mint ahogy visszahallottam, feltöltődött,
energikusabb lett, amikor kiadott mindent magából. Eszembe is jutott a Mennyei próféciák c.
könyv idevonatkozó fejezete, amelyben leírják, hogy az ilyen cselekvési módok
tulajdonképpen energiaszerzési, energiarablási technikák, és aki nem elég érett, az bizony
komoly energiaveszteséggel, levertséggel, fáradtsággal, esetleg betegséggel kerülhet ki egy-
egy konfliktusból.
Ennyire sebezhető lennék? A szeretet biztos pajzs, tehát nincs bennem elég szeretet?
Vagy nem jól szeretem feleségemet? Ezt már nem kellett volna szelíden eltűrnöm? Ki tudja?
Beszéljenek a sorok:
“Viktor! Tudod azok közül, akik elolvasták irományaidat, nagyon kevés, aki igazat ad
neked. Ezért jutott el hozzám a könyved második kötete, amit annyira féltve őriztél, nehogy
elolvassam. Aki engem is ismer, és velem érez, az elmondta, hogy eddig is csak azért
barátkozott veled, mert engem nem akart megbántani, hogy elmondja a véleményét rólad.
 45

Érdekes, hogy engem rajtad kívül mindenki jónak, alkalmazkodónak, és szeretetreméltónak

tart, téged pedig egy erőszakos, uralkodni vágyó, állandóan, és mindenáron középpontban
álló, önző alaknak. Eddig én védtelek az ilyen jelzőktől, de igazuk volt.
Akárhonnan is nézem, egy hazug vagy. Vagy 19 éve egyfolytában hazudtál, vagy
most, visszamenőleg feketítetted be azt is, ami szép volt. Most már látom, milyen vagy. Az
első könyv elolvasásakor kellett volna már látnom, hogy te senkit sem szeretsz önmagadon
kívül. Azokat tartod nagyra, akik valamilyen érdekből, ideig-óráig neked adtak igazat. Persze
a legtöbb már elpártolt tőled, de mindig olyan voltál, hogy aki megpróbált ellentmondani, azt
rögtön leírtad magadban.
Mennyire állítottad, hogy főiskolás korodban letámadott az a lány, de most végül
bevallottad, hogy randevúztál, csókolóztál vele, talán nemsokára az is kiderül, hogy
lefeküdtél vele. Persze a megcsalás már ott kezdődik, ha valaki mással randevúzgat. Az első
könyvet is alaposan kiveséztem, hát ezt is alaposan elolvastam, és a gondolataimat
lejegyeztem. Rengeteg hazugság van benne rólam! Csak az hiszi el, aki soha, egy mondatot
sem beszélt velem.
Zsuró. Te oda nem kísértél el bennünket, én vittem el a Böbét egyedül. Éppen úgy
egyedül voltam, mint mindig, amikor kontrollra mentünk. A legtöbben úgy jöttek a klinikára
is, hogy elkísérte őket a férj, apa. Betudtam annak, hogy te dolgozol, és pótolhatatlan vagy.
Persze most már látom, hogyha valaki idegenhez kell menni “gyógyítani”, arra mindig van
idő, és nem olyan szoros a munkaidő.
Könnyű azt is rákenni a beteg gyermekedre, hogy ő az oka a házasságunk
megromlásának. Pedig az olyan apa nemes szervét kellene levágni, aki nem érti meg, hogy
ilyenkor mi az első egy anyának!”
Na itt aztán meg kellett állnom pihenni egy kicsit, mert ez sok volt egyszerre. Való
igaz, Editet és Böbét Agárdra kísértem el, majd mivel Anatolij hét közben, konspiratív
okokból áthelyezte klinikáját Zsúróra, Edit saját Ventóján autózott Böbével Zsúróra. Nem
akartam részletekkel növelni a könyv terjedelmét. De hol kentem én beteg gyermekemre,
hogy ő az oka házasságunk megromlásának? Hol van szó arról, hogy Böbe miatt
elégedetlenkedtem? Nemes szervét levágni? Hát hová jutottunk? Milyen eszeveszett düh,
harag, ellenérzés ez? De erről szól a levél további része is:
“Az, hogy Böbével a viszonyod ilyen, azt csak magadnak köszönheted, hiszen amikor
kicsi volt, mindig megsértődtél, ha neked nemtetszőt mondott, és rögtön úgy bántál vele,
mint egy ellenséggel. Az, hogy engem a sátán szövetségeseként emlegetsz sorozatosan, az
csak hab a tortán.
Bükkösd. Milyen dolog, hogy Jézus azt kéri, hogy valaki szenvedjen helyette?
25.old3. A rendelőben lévő virág állandóan elhervadt, amíg az oltárod és képed ott
volt. Amikor eltűnt onnan, érdekes, a virág feléledt. (Aki ír, törekedjen pontosságra)
Más. Nem szoktam közönségesen beszélni, tányért is egyszer vágtam földhöz, amikor
elmentél! Sok dolgot nem a gyerekek előtt mondtam, de úgy látszik, akkor nem számított a
lelkük, amikor te mentél el a kis szerelmed miatt, akkor nem. Üdv Rosta Csillának, Katának,
és kolleganődnek, és a többi kerítőnek!! Még visszakapják!
38 old. Azért jó, hogy másnak is van ilyen véleménye, mint nekem. (Domján)
Örülök, hogy egy ilyen klassz srác így érez.
46 old. Nem én vagyok a megszállott, bárki megmondhatja. Az te vagy és a hasonlók.
69 old. Tóniékra költött 30.000, vagy 60.000 Ft-tal nem lehet a lelkiismeretet
megnyugtatni, főleg, ha otthon egy kiflivég is morgás tárgyát képezi.
76. old. Úgy látszik a te vadászterületed a templom és az esküvők. Lehet, hogy már
nem emlékszel, de engem is ott szemeltél ki, akár Esztert.
77. old. Amikor tavaly Böbével rohantunk Pestre, az “anyagi szintű gyógyítás
napszámosa” mentette meg, mert a te csodatevőid lapítottak.

3
A számozás A4-es formátumban kinyomtatott példányra vonatkozik
 46

95. old. Istenre kenni, hogy buzdított arra, hogy menj az Eszterrel?
98 old. Micsoda undorító, hogy ilyen levelet írtál egy gyereknek. Persze ő is megéri a
pénzét, hiszen ő hívott fel, és mosta magát előttem, hogy ő soha nem bíztatott. Itt van leírva a
bizonyítéka, hogy jól magába bolondított. Ezt majd még tisztázom vele, hogy mikor, ki
hazudott!
99. old. Isten egyenesen bigámiára buzdít!? “Ne félj Esztert szeretni…” Szerencsére
kis szerelmed, kérész életű “feleséged” hamar rájött, hogy mibe viszed, így hamar megkaptad
a te pofonodat is.
100. old. Szóval te azért bőven szakítottál időt arra, hogy más nőkkel hetyegj.
108 old. Akkor este nem én akartam, talán megint összetévesztettél Eszterrel. Az
pedig egyenesen vérforraló, hogy velem csalod meg azt a libát! Az, hogy te kijelentettél
valamit, az nem számít a törvény előtt semmit. Ha úgy kellett a hálószobába jönnöd, mint a
vesztőhelyre, hát szégyelld el magad mélységesen. Itt írod le, hogy nem tudsz aludni
mellettem, és kerülöd a helyzetet. Akkor ki az, aki elhagyta a másikat?
111. old. Miért csodálkozol, ha az emberek elpártolnak mellőled, és egyedül
maradsz? Ilyen ocsmány dolgot, amit művelsz, nem lehet megbocsátani. Primitív alakok által
támogatott menekülésed, egy gyerek elcsábítása, családod elhagyása, már ez is súlyos bűn, de
tetézni azzal, hogy könyvedben terjeszted hazugságaidat, megalázod, és sátánnak titulálod a
felségedet?
114 old. Ha el nem hagyod a családodat, ahogy néhány lappal előbb írtad, ugyan
hogyan kerülhetnél össze Eszterrel? Csak úgy, ha azt kívánod, hogy haljak meg minél előbb
emiatt. Persze ez a gondolat is istentől ered? Ugye?”
Na itt megint levegőt kellett vennem. Hogy én a halálát kívántam? Hát ez sem
semmi! Hogy ez a gondolat milyen közös tőről fakad, azt megmutatja, hogy valóban kísértett
a krampusz többször is ezzel. Nem is tudom, miért nem írtam bele a második kötetbe?
Amikor Edit Budapesten volt a Zorán koncerten, és Böbével ügyeleteztem, szinte
ólomlábakon járt az idő, állandóan úgy éreztem, főként este 11 felé, hogy Editnek már itthon
kéne lenni, csak nem történt valami baj vele.
Erre beindultak krampuszék, és egy súlyos baleset képét vetítették tudatomba, hogy
“ezzel minden megoldódik”. Átláttam a szitán, és imádkozni kezdtem Editért, meg
kísértőimért is, és úgy látszik, tudatom, valahogy lenyomta a tudatalattimba ezt a szörnyű
kísértést, és nem íródott bele a második kötetbe. De az, hogy valamivel megkísértettek, nem
azonos azzal, hogy én azt tisztán látva, másnak rosszat akarva kívánjam.
“119 old. Nem égette le a piros rózsa a kezed tövig? Az első randevúnkra nekem is
azt hoztál, talán elfelejtetted, vagy csak gyenge másolata vagy magadnak. Parázna és hazug
vagy barátnőddel együtt. Igaz lelépett, mint aki jól végezte dolgát, szétdúlt egy családot.
Viktort is megpróbáltad befolyásolni, hogy csak egy részét adtad oda neki, a
szerelmes levelekről és a barátnődről elfelejtettél szólni neki. De a sánta kutyát, és a hazug
embert hamar utolérik. Főleg, ha az illetőt nem is szeretik. Maradj csak meg a te igen furcsa
istenednél, lehet, hogy senki sem marad meg melletted, ha így folytatod.
Jogom van megtiltani a további terjesztését az irományaidnak. Magadat égetheted, ha
akarod, de minket ne! Ahogy elmentél, egy falat húztál magad mögött, és a régi életed
keserves maradékának tekinted gyerekeidet is. A viselkedésedből és a könyvedből is ez
érződik. Az életedből kihagytál minket, légy szíves az irományaidból is hagyj ki!!!! Böbét az
”anyagi szintű gyógyítás napszámosai” meggyógyítják, és boldogok leszünk. Legyél boldog
te is a sajátos isteneddel. Nem kell válasszal fárasztanod magad, a bizonyítványt nem lehet
már magyarázni, itt áll, feketén - fehéren. Edit”

Két, vagy három napig betege voltam ennek a levélnek. Annyira elszállt minden
életerőm, hogy alig vonszoltam magam, fájdalmaim, izomgörcseim felerősödtek, szinte épp,
hogy éltem. Aztán írtam egy rövid választ.
 47

Drága Editkém!

Elolvastam leveledet, és ahogy kérted, nem válaszolok semmilyen felvetésre, nem

magyarázom a bizonyítványt, mely előtted feketén-fehéren áll. Valóban, a sakktáblán
vannak fekete és fehér bábuk, de az életben nem így van. Az életben még a legjobb, még a
“szent” is egy kicsit kendermagos, vagy legalább néhány pötty van rajta, a többség erősen
kendermagos, vannak, akik sötétek, de olyan, hogy csak fekete, olyan itt a Földön nincs, mert
ide csak a javulásra alkalmasak születnek le, mivel a Föld egy javuló hely.
Leveledben elég erősen érződik, hogy a látásmódod – ahogy leveled utolsó soraiban
“freudi elszólásként” megtalálható - erre a fekete-fehérre alapul, és az embereket vagy fehér,
vagy fekete csoportba sorolod. Én itt látom a problémát a Te gondolkodásodban, hogy
ennyire polarizálsz, pedig a világ nem csak feketéből és fehérből áll. Elég, ha kinézel az
ablakon.
Drága Editkém!
Nem csak fekete van és fehér, van szürke is, méghozzá sok árnyalatban. Szerintem
mindketten szürkék vagyunk, de ha lehullik rólunk majd a lepel, odaát, - ahogy már
sokaknak mondtam – Te fényesebben, sokkal fényesebben fogsz világítani nálam, mert Te
sokkal többet szenvedtél itt a Földön. Kívánom, hogy lelked békét nyerjen! 25-én de. 10-kor
megyek Hozzátok!
Üdv: Viktor
p.s. Azért az, hogy “le kéne vágni”, egy kicsit erős volt.

Telefonbeszélgetésünk alkalmával tisztáztuk ugyanis azt is, mikor a legalkalmasabb a

közelegő karácsonykor látogatásom. Alighogy megírtam Editnek levelemet, csörgött a
telefon, és az a személy hívott fel, aki Editen kívül másodikként várt el, hogy hangjáról
azonnal felismerjem.
- Én vagyok!
Éreztem hangján, hogy robbanásig feszült, ezért - bár felismertem – megkérdeztem,
kivel beszélek, hiszen az illem is azt kívánja, hogy a hívó fél is bemutatkozzon.
- Arany Viktor vagyok, kivel beszélek?
- Tudod te azt jól! - Vágott vissza mérgesen.
- Mondd! Miért csinálod ezt velem? Normális vagy te? Neked teljesen elment az
eszed!
Hallgattam, majd kis csend után megkérdeztem. - Miért?
- Na mi van? Erre nem tudsz mit szólni? Miért teszed tönkre a családomat? Azonnal
vedd le az Internetről! Mit gondolsz, hogy merted leírni, hogy letérdeltél előttem, meg
csókolóztunk, meg ilyesmit, ha nem adtam engedélyt rá?
- Esztikém! Az nem rólad (valódi névvel mondva), X városban (valódi lakóhely) szól,
hanem Bálint Eszterről Zsámbékon. Keresse csak meg valaki a Bálint Esztert Zsámbékon!
- Az a könyvben nem én vagyok, érted? Nem én! Idetelefonált a feleséged, és órák
hosszat zaklat engemet, meg a családomat, és már az öngyilkosság gondolatával
foglalkozom.
- Hát az elég helytelen cselekedet lenne.
- És igenis van már fiúm, akit igazán szeretek, téged pedig… kis szünetet tartott, és
levegőt vett, téged pedig gyűlöllek, és sohasem szerettelek!
- Hát, annak idején másképp nézett ki! Esztikém! Én nem gyűlöllek, és most is
szeretettel gondolok rád. És megértem, hogy a szellemi fejlődésben az előző szintet meg kell
tagadni az embernek, ha tovább akar…
- Nem kell az ócska dumád! Vágott bele beszédembe. Vedd le az Internetről, hallod!
Hogy képzeled, hogy megírod ezt az egészet az én engedélyem nélkül?
- Most mondtad, hogy az a személy a könyvben, nem te vagy, Magyarországon
szólás, vallás, és személyi szabadság van, mindenki azt írhat, amit akar, ha nem sérti a
 48

közízlést, nem fajgyűlölő, nem pornográf, és nem mond név szerint, személyekről valótlant,
vagy becsületsértőt. Azonkívül semmi olyan nem szerepel benne, ami ne hangzott volna el,
vagy ne íródott volna le.
- Égesd el az összes levelemet, én is elégettem a tiédet, mind egy szálig.
- Én elraktam egy nejlonzacskóba, archiváltam a szüleimnél, de ki nem dobom, ahhoz
jogom van!
- Akkor is vedd le az Internetről!
- Esztikém, én egyetlenegynek, a saját lelkiismeretemnek engedelmeskedem, Neked
nem!
- De a feleséged engem okol, engem támad, azt hiszi, hogy még mindig kapcsolatot
tartunk, meg azt mondja, majd moshatom a véres lepedődet, mint Ágnes asszony.
- Mi az, hogy Ágnes asszony, meg milyen véres lepedő?
- Hát a balladából!
- Ja, nem emlékszem már ezekre az iskolai dolgokra. Mondtam, és valahogy a jutott
eszembe, hogy az araboknál a nászéjszakán fel kell mutatni a menyasszony szüzességének
bizonyítékaként a véres lepedőt, és Edit vélt szexuális kicsapongásaimra célzott.
- Tudod Esztikém, Edit érzi, hogy házasságunknak a lámpaoltás utáni rész volt az
egyik legelhanyagoltabb területe, ott volt a legtöbb mulasztás, és ezt vetíti ki rám, ezért hiszi,
és mondja, hogy én állandóan tinilányokkal hentergek.
- Én téged mindig, mindenkivel szemben csak védtelek, mindig mondtam
Editnek, hogy te teljesen vétlen vagy ebben a dologban.
- Akkor védjél meg most is!
- Jó, hát most lesz majd a születésnapja 10-én, majd akkor felhívom,
megköszöntöm, és beszélek vele. Remélem sikerül megnyugtatnom.
Téged meg áldjon meg a Jóisten!
- Téged is! Vágta rá, és lecsapta a kagylót.
Szüleim aztán felvilágosítottak, Ágnes asszony megölte férjét, Edit ezt helyezte
kilátásba Eszternek, az ezért való felelősséget igyekezett rálőcsölni azzal, hogy majd ő
moshatja a véres lepedőt a hullám után. Erre csak valami kedves gesztussal lehet reagálni,
gondoltam, és megvettem Zorán legszebb szerelmes dalait, és egy kedves levél kíséretében
elküldtem Editnek. Megvallottam neki, hogy nem igaz, hogy házasságunk csak rossz
időszakokból állott.
Az első tíz évünkben voltak jó élmények is, bár sok súrlódással fűszerezve, aztán a
második tíz év ellaposodott, és ha nem olyan az utolsó három, amilyen volt, talán sohasem
költöztem volna el. És elismertem azt is, hogy házasságunk elején féltékeny voltam Zoránra,
akiért rajongott, ezért kárpótlásul küldtem a szép Zorán dalokat. Edit visszahívott, közölte,
hogy megvan már neki, sőt Zorán által dedikálva, de azért jó lesz tartaléknak, és köszöni.
Hogy lesz ebből karácsonyra megtérés, mit tartogat a jövő? Nem tudom.

HAJNAL ELÕTT LEGNAGYOBB A SÖTÉTSÉG

E
z a mondás az optimista emberek megfigyeléséből fakad. Hogy tényleg így van-e,
nem tudom, de az biztos, hogy ezzel vigasztalgattam magam. Mi történt? Miért kellett
vigasztalni magam? Trattner úr, cégünk osztrák tulajdonosa kirendelt Bécsbe és
bejelentette, hogy költség okokból felszámolja cégünket, és egy információs irodát nyit
helyette.
Nem volt ez derült égből villámcsapás, bizonyos értelemben már egy fél éve, éve, sőt
a cég első üzleti évének iszonyú vesztesége óta a levegőben lógott, de valahogy nem
 49

foglalkoztam vele, mert Trattner úr, valamilyen okból másképpen gondolkodott, mint a többi
üzletember. Egyrészt semmit nem hasznosított alkalmazottai szellemi tőkéjéből,
véleményünket sem nem kérdezte, sem nem hallgatta meg, makacsul a saját feje után ment,
és ez az első üzleti évben 92 millió Ft veszteséget okozott neki.
Ahelyett, hogy bezárta volna azonnal a céget, még 97-ben is próbálkozott, ekkor már
azzal a módszerrel, amit mi, alkalmazottai javasoltunk volna neki, így “csak” 37 millió volt a
veszteség az iszonyatos konkurenciaharcban. 98-ban. Amikor éves szinten már csak alig
húszmillió lett a veszteség, akkor akarja felszámolni saját kft-jét, és a mosonmagyaróvári
terjesztőnek átadni a magyarországi üzletet.
A gond csak annyi, hogy csúszok-mászok, húzom, vonszolom magam, sántikálok,
totyogok, tipegek, nyögök, nyelek, és lehetnék bármekkora lumen is, amilyen persze nem
vagyok, sántító alkalmazottat külföldiek nem vesznek fel. Ha a járásomon nem látszik
semmi, akkor kapok én állást, hisz tíz éve vagyok ügyvezető igazgató, sok területen
beváltam, németül folyékonyan, enyhe bécsi dialektussal beszélek, úgy, hogy sok német hitt
már osztráknak, csak az egészségem jönne rendbe.
Most ellenben összecsapni látszanak a hullámok a fejem fölött. Igaz, ez előfordult
már néhányszor az életben, és optimizmusom mindig kihúzott. Így most is megnyugtattam
Trattner urat, hogy ne nyugtalanítsa magát, megértem lépését, én is így tennék az ő helyében.
Megnyugtattam Renátát is, mivel Trattner úr bejelentésének másnapján ő is valami hasonlót
közölt velem. Igaz, hogy nagyon finoman, hozzátette, hogy nagyszerű embernek tart, és
szerinte ő nem méltó az én “figyelmemre”, de hát lehet a keserű labdacsot akármennyi mézbe
mártani, a labdacs azért keserű marad.
Nem értettem, miért kellett megtapasztalnom egy viszonzatlan szerelmet. Igaz, a
Legszentebb, már Eszter lebombázása után megmondta: “Gyermekem! Elvesztetted a
családodat, elvesztetted a szerelmedet. Csak aki mindenről le tud mondani, abba költözhet be
a mindenség!” Hát most aztán minden körülmény adott, hogy a lehető legszorosabban
kapcsolódjak, kötődjek a drága Abbához, Mennyei Atyámhoz, mert ennyire kilátástalan
helyzetben, család, szerelem, állás, egészség nélkül rég voltam. Persze elkeseredni, azt nem!
Egy percig sem kételkedtem a Gondviselésben, nem sérteném meg ezzel Őt, aki a hajam
szálát is számon tartja, és ennek számos alkalommal tanújelét is adta.
Biztos, hogy jobb helyre fogok kerülni, hogy hogyan, és mikor, az majd kiderül,
gondoltam. Szállásadónőm, Zsuzsa két nappal később nagy hangon újságolta, hogy velem
álmodott, és olyan fürge, eleven voltam, hogy szemlátomást meggyógyultam. Lám,
gondoltam, rajta keresztül üzen a Jóisten! Már itt is a reménysugár. Hit, remény, szeretet! Mi
kell még?
És a Jóisten más módon is vígasztalt. Az Árpád hídon hajtottam keresztül a budai
oldal felé, amikor eszembe jutott, hogy felhívom Magdit. El voltam anyátlanodva, ő meg
mindig kedves, és megértően vígasztal, ha gödörben vagyok. Budán félreálltam egy kis
mellékutcában, és javasoltam, hogy közösen imádkozzunk. Amint letettem a kagylót,
csodálatos lelki élményben volt részem. Belső látással megpillantottam Máriát, pici kis
angyalszárnyakkal a hátán, fehér tollacskákkal befedve gömbölyded teste, csak arca volt
olyan, mint az életben, fölém repült, és valami aranyporfélét szórt a fejemre, amitől sírásban
törtem ki, és néhány perc után teljesen megkönnyebbültem.
Magdi rengeteget fejlődött, még ha neki ez nem is tűnik fel. Gergő megnézte a
kísérőjét, és hát “még mindig” Isten látói hármas fokozat a kísérője, amikor az már a tizedik
dimenzió fölött van, és a magasabb szinteken Gergő szerint, meg a logika szerint is,
ritkábbak az ugrások, nem olyan feltűnő már az előrehaladás. Mária is cipeli a maga
keresztjét, őt férje üldözi, zaklatja állandóan, bolondnak, megháborodottnak nevezi, számon
kér minden szót, minden percet tőle, elmarná barátnőit, hogy saját magának sajátíthassa ki
Magdit, hisz az a szeretet nem?
Tudtam, hogy a Szentestét életemben először egyedül, helyesebben kettesben a
Jóistennel fogom tölteni. Marcsiék mégis áthívtak este nyolc után, és a Napfivér, Holdnővér
 50

c. filmet náluk néztem és sírtam végig. Emmától egy csodálatos könyvet, Julian Green
Ferenc testvér c. könyvét kaptam ajándékba, Marcsiék egy szép inggel leptek meg, Mária
Vivaldi cd-vel gondolt rám, a manökenszépségű Adél kis angyalkát és kegytárgyat csomagolt
be, Katitól egy kerámia Betlehemet kaptam, szóval gazdagabb volt a karácsonyom, mint
valaha.
Gyöngyi 24-én délután állított be férjével, és egy szekérderék süteménnyel, amit
méltó rendeltetési helyére, a hajléktalanok krízis központjába fuvaroztam el. Csak akadtak,
akik nem vetettek meg, és nem tartottak perverz elmebetegnek. Legalább száz ismerősömnek
írtam karácsonyra jókívánságot, és mottómul Sík Sándor versét választottam:

Én te vagyok, és te vagy én
Nincs más igaz a föld színén.
Mind, ami az Egyből való
Egymásnak szívére való

Atyámfia, gyerekek!
Csak egyet tudok: szeretek.
Igyátok fel a fény szavát:
Vagyunk, szeressünk! Nincs tovább.

Még 24-én éjszaka, Marcsiéktól hazafelé jövet ki is ragasztottam egy példányban a

lépcsőházba, és otthon nekiláttam az ajándékot becsomagolni. Családomnak egy ugyanolyan
hifi berendezést vettem, mint magamnak, ugyanis a Panasonic márka úgy minőségben, mint
árban bevált. Meglepetést akartam szerezni, ezért újságpapírral körbe ragasztottam, és 25-én
lehívtam fiaimat segíteni a cipekedésben. Odafönt feleségemnek két puszit adtam békém, és
ártani nem akarásom jeléül, amit ő óvatos tartózkodással, de már nem ellenségesen fogadott.
Rászóltam a fiúkra: - Ide tegyétek a porszívót, oda meg az ütve fúrót! Ugyanis külön
dobozban voltak a hangfalak. Mikor a gyermekek kérdő tekintettel néztek rám, hozzátettem:
- Anyukátok falat akar bontani, nem tudjátok? Egy rövid Mennyből az angyal után nekiestek
a kicsomagolásnak, és elsőnek Gergő kiáltott fel: -Hifi! Hifi!
Összeraktuk a hifit, Böbe elővett egy Happy Gang cd-t és a 13-as számot kérte, mely
így kezdődött: - Sokáig voltam távol… és éreztem, hogy nincsenek véletlenek. Olyan érzés
volt, mintha csak tegnap mentem volna le egy doboz gyufáért a trafikba. Edit is átnyújtotta a
család ajándékát, egy üveg pezsgőt, Viktor fiam által lemásoltatott Beatles cd-t, és valami
speciális borecetet.
Gergő csak nézett rám, és mosolygott, Viktor komoly főiskolásként hallgatott, Böbe
előhozta új szerzeményeit, rajzait, fotóit, cikkeit, köveit, és eldicsekedett mindennel. Mindig
a két fiammal jöttem ki jól, mégis Böbe hiányzott az öt hónap alatt a legjobban. Néha úgy
éreztem, belepusztulok, ha nem láthatom, nem ölelhetem meg legalább egy percre.
Azt meg már egy vak is észrevette volna, hogy Edit halat sütött. Halat, Edit, aki két
éve még kizavart a lakásból az általam megvett ponttyal, amit magam akartam elkészíteni, és
elajándékoztatta velem az alsó szomszédunknak. Mégiscsak visszavárna? Ilyen dolgom még
sosem volt, amióta összeházasodtunk. El kellett költöznöm öt hónapra, hogy ezt megkapjam?
Sokkal jobban éreztem magam, mint amióta elköltöztem bármikor, mert Edit, ha nem
sugárzott elfogadást, azaz szeretetet, de legalább ellenségességet sem.
Már ez is nagyon megkönnyítette a karácsony kellemes eltöltését, és bizony igazat
kell adnom azoknak, akik úgy vélik, karácsonykor, és húsvétkor az Ég hatalmas
szeretetenergiákkal sugározza be Földgolyónkat, hogy ne aludjon ki a fény, hogy maradjon
valami a Világ Világosságának, a Szeretetnek emlékéből.
Edit elengedte mind a három gyermeket délutánra szüleimhez Budapestre, ez is
komoly együttműködési hajlamról árulkodott. Édesanyám csendben megsúgta, hogy Böbe
odavetette: - Nem tudom apa mikor fog hazajönni. Édes kis csillagom! Visszavár. A Képzelt
 51

riport egy popfesztiválról egyik slágere jut az eszembe: Hogyan mondjam el neked, amit
nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet.
Bizony! Hogyan mondjam el egy tizenkét éves kislánynak, hogy szeretem őt is, meg
testvéreit is, meg édesanyját is, nagyon szeretem őket, hisz rájuk tettem az életem, de Edit
szeretetét nem tudtam tovább elviselni. Öt hónap szabadság után még szörnyűbb visszaesést
okozna, ha alapproblémánk megoldása nélkül, fülem-farkam behúzva, vert hadakként
hazakullognék. Editet csak korábbi merevedésében erősítené meg, én pedig rövid idő után
végleg kikészülnék.
Ha Edit legalább békén hagyna Istenhitemben, és napi életemben, az más lenne. Ha
olyan önzetlenül, nem birtoklóan, hanem elengedően szeretne mint Eszter, ha örülne
házioltáromnak, mivel az nekem örömet szerez, ha örülne, hogy gyógyítani járok, vagy
fogadhatnám ismerőseimet a lakásunkon, vagy a rendelőben, akkor - jogi műszóval -
okafogyottá válna különköltözésem, még ha így is le kellene mondanom arról, hogy
Istenszerető párom legyen. Ha igazán megtérne Istenhez, akkor még azt is el tudom képzelni,
hogy a Jóisten újból szerelemre gyullasztana iránta, de így?
Quam diu etiam furor iste nos eludet? Meddig forr még a harag velünk szemben?
Kérdezték Catilinától Rómában, és kérdezem én is Edittől. Pécsi nagynéném úgy
fogalmazott: - Ha Edit megtérne, megbocsátanál neki, visszamennél hozzá?
- Nem jó a kérdés! – Válaszoltam. Nekem nem kell, nincs mit megbocsátani, mert én
egy percig sem haragudtam Editre. Haragudni ő haragszik rám, mivel a Jóistent szeretem, aki
nem gyógyítja meg Böbét, és ezenkívül mindenkire, akiről tudja, sejti, vagy érzi, hogy
hozzám hasonlóan gondolkodik.
Editnek meg kellene szabadulnia minden haragtól. Sajnos még megkövesedett harag,
bosszúvágy is van benne itt-ott, hiszen Esztert hónapokkal szakításunk után is zaklatta,
“igazságot” akart tenni, Rosta Csillát, Fravolinné Zsuzsát, és Zsanettet “kerítőnek” tartja, és
hogy engem minek tart, az változik, de nem sok jóval kecsegtet.
Pedig mennyire sorsszerű volt találkozásunk! Ha nem Zsanett és Ivánka házasságán
keresztül, akkor megismerkedtünk volna egy rendezvényen, vagy a metrón, vagy mit tudom
én, hol. Hisz ezredszerre, nincs véletlen, csak fel nem ismert törvényszerűség.
Editben még mindig erősebb a büszkeség, ha egyáltalán igaz az az elképzelés, hogy
hazavár, mert amikor este a telefonban megköszöntem a halat, egy másodperc alatt rávágta,
hogy nem miattam, a fiúknak már többször sütött halat. Maga mondta ki ezzel, mennyire
nem számítok neki. Arról nem is beszélve, hogy “jó hírem” terjesztése sem a hazaköltözés
malmára hajtja a vizet.
Hiszen, ha egy picit is ez lett volna a szándéka, akkor, ahogy Eszterről feltételezte,
hogy azért volt elengedő, hogy megnyerjen, azért nem akart befolyásolni, hogy hatása alá
kerüljek, miért nem tette meg ő is ezt? Miért nem dicsérte meg Eszter fotóját a
házioltáromon, hogy elgondolkozzam, milyen nemes lelkű a feleségem? Miért nem segítette
elköltözésem azzal, hogy szívem, ha így akarod?
Miért nem küldött utánam egy tál süteményt? Miért nem kívánt boldogságot
Eszterrel? Miért nem védett környezetünk ítélkezésével szemben, hogy meghatódva
hazamenjek? Inkább önérzetesen elmond világ utolsójának, perrel fenyeget, meg
amputálásokat emleget, hátha ezzel valamit elér? Nem hallotta még, hogy több méhet fogni
egy csepp mézzel, mint egy hordó epével?
Persze ezzel az erővel hagyhatott volna békén hitéletemben is, és akkor el sem
jutottam volna az elköltözés gondolatáig. Érdemes ezen gondolkozni? Ha nagymamának
kereke volna, ő lenne a gőzmozdony! Hát, lehet, hogy Rönk Csabának jó volt a megérzése,
csak esetleg nem erre az évre vonatkozott a december 25-i megtérés.
 52

HAJNALKÁBAN JÖN A HAJNAL?

L
éna sem bizonyult a nagy Ő-nek, annak ellenére sem, hogy a feng-shui tanfolyamon
sem hozott össze jövendőbelimmel. Próbáltam az általam elképzelt vágykép alá
illesztgetni az ő képét, de csak hasonlóság volt, nem egyezőség, és ami lényeges, nem
éreztem szívemben azt a bizonyos vibrálást, ami minden nagy Ő-vel való találkozás
kísérőjelensége. Lénának nagyon szimpatikus, végtelenül szeretetreméltó a természete, de
tudtam, nem róla álmodtam. Fitos orrával, huncut csillogású szemével, váratlan
beköpéseivel, szókimondásával belopta magát így is a szívembe. Megkérdezte, hogy
legközelebbi találkozásunkra elhozhatja-e tesóját, magyarán mondva nővérét, és egy érdekes,
mosolygós, de mosolya mögött fájdalmat hurcoló, festett szőke asszony képében
üdvözölhettem a tesót.
A legtöbb nőben van valami, ami elárulja, sugározza belőle, ha tartós kapcsolatban,
házasságban él, foglalt vagyok, megközelíthetetlen vagyok, vagy foglalt vagyok, de mégis
megközelíthető vagyok. Messziről felismerhetők a családanyák, arcukon a gyermekekért való
aggódás, a férj kiszolgálása, és az önmaguk elhanyagolásának redőivel, akikből sugárzik,
hogy minden energiájuk egy bizonyos körhöz, családjukhoz kötődik, és hogy egész életük,
létük családjuktól függ.
Ezért volt oly fura látvány Hajni, pontosabban Hajnalka, mert külseje alapján
kortalanak tűnt, lehetett 22, de akár önmagára vigyázó negyvenes is, noha nem volt
egyáltalán kifestve, hajfestése is csak árnyalaterősítést szolgált, és egyetlen ékszere lehelet
finom, szinte átlátszó arcbőre volt. Hangja kicsit rekedtes, a női hangspektrum férfias felé
tartó szakaszának határán, hegyes orra, keskeny, széles, érdekes hullámú ajka, hatalmas barna
szembogara, pamut köntösruhája és hegyes orrú csizmája különös jelenséggé tette. Látszott,
hogy nem Vogue-ból öltözködik, mégis valami különös méltóság sugárzott belőle.
Kortalanságához a függetlenség, autonomitás, és önmaga öntudatos vállalása párosult,
ami mindenkiben érdeklődést, vonzalmat ébreszt. Barbara Streisand kiváló példa erre, aki
világsztár lett, de nem rendkívüli szépsége, hanem szuverenitása, és önmaga vállalása miatt.
Hajni nem manökenes szépség, mégis első pillantásra vonzó annak, aki belát a színfalak
mögé. Léna csak annyit mondott, hogy valami kacsalábon forgó házban lakik, amitől
minden látogató hasra esik, és mégis boldogtalan.
Elbeszélgettünk, megkezeltem mindkettőjüket, és hogy, hogy nem, Hajnalka már az
első találkozáson jobban vette az energiát, valahogy jobban rám tudott hangolódni, mint
Léna. Igyekeztem megérteni problémáját, de annyira érthetetlennek tűnt, hogy mi lehet
zavaró egy nagy házban, meg hogy kié a ház, hisz én is bérelt lakásban lakom, és egyáltalán
nem zavar, hogy sajátom, vagy nem sajátom, ha nagyjából elférek benne.
Jó, persze, nyomasztó is lehet egy túl nagy épület, de lehet azt csak részben is
használni, vagy valahogy függetleníteni magunkat. Arról nem beszélve, hogy majd leültem a
földre, amikor kiderült Hajnalka öt, ismétlem öt gyermeknek adott életet, ma, amikor egyet-
kettőt is nehezen vállalnak, és dicséretére legyen mondva, sem el nem hízott, sem nem lett
külseje nyúzott, noha semmilyen kozmetikázás nem látszott rajta. Annyi gyereknek meg
pláne kell a tér, de hát talán a feng-shui gyógyszer lesz rá, így megbeszéltük, elviszem
Fravolin Pistát szakértőként magammal, hisz Pista gyakran társult autómba budapesti
kirándulásaihoz.
Hát valóban irdatlan nagy hodály volt a félkész épület, a Nagykőrösi út egyik
mellékutcájában, de legalább útba esik, nem kerülő, gondoltam, amikor beléptem a rozoga
kertkapun. Az alsó szint még beépítetlenül állt, a felső szinten pedig középen egy hatalmas,
különleges geometriájú társalgó volt, melyből a nagyléptékű háló és gyerekszobák nyíltak.
Valóban egy kicsit elvétette a léptéket a jóember, Hajnalka férje, hiszen 80 m2-es
gyerekszoba ma, Magyarországon, ahol én is ötödmagammal éltem 67 m2-en enyhe túlzás.
 53

Persze ha bírja valaki pénzzel, az más dolog. Megkezeltem kézrátétellel az egyik

szobában Hajnalkát, míg Pista felmérte a terepet, majd helyet cseréltünk, Hajnalka elvonult
Pistával feng-shui megbeszélésre, én pedig a társalgóban rögtönzött kiselőadást tartottam
gyermekeinek. 50-100 Ft-os díjakat tűztem ki, kiskút körül kistyúk fut, sárga bögre, görbe
bögre, mit sütsz kis szűcs, tán sós húst sütsz, kis szűcs, Moszkvics slusszkulcs, az ipafai
papnak fapipája van, azért az ipafai papi pipa, papi fapipa… és így tovább.
Ezután Uri Gellert megszégyenítő bűvésztrükkömet adtam elő, mintha
hüvelykujjamat széttépném, s utána összeragasztanám, mozgattam füleimet, végül
elénekeltem a Holló színház műsorából Galla Miklós produkcióját:
Sajnos egy menyét van az orromban.
Sajnos egy menyét van az orrában
Hogy mászott be nem tudom, de most hogy ott van fáj nagyon,
Ezenkívül sokkal rosszabb lett a szaglásom, szag – lá – som
Az orromban a menyét miatt van túlsúly
A menyét feje kilátszik ha orrot fúj
De mégis jobb a helyzetem, mint például a múlt héten,
Amikor egy krokodil volt az orromban benn ott – volt – benn
Újabban egy orangután környékez, állatokban igen gazdag környék ez,
Az orangután otromba, s ha beugrik az orromba
A tekintélyem akkor végleg le lesz rombolva rom – bol –va
Jaj, a menyét az oromban van
Jaj, kinn a feje,
Jaj, nem tudom kifújni, jaj, jaj
A szép sorban ülő, feszülten figyelő gyerekek, Léna, pécsi Mama, a gyermekek anyai
nagymamája, s az időközben előjött Hajni és Pista is dülöngéltek a nevetéstől. Bámulatosan
tudja inspirálni az embert, ha érzi, hogy a közönség vevő a produkcióra, így előadtam a
Floridai tengerpart Miamiban c. számot is, melyben unatkozó milliomosok igyekeznek
sajnáltatni magukat, meg az Érdekes emberek-et is, melyben egy dadogós riporter interjúvol
meg egy méhészt.
Mivel ingyen “dolgoztunk”, vacsorát is kaptunk, melyet már két kicsivel, az ikerpár
Artúrral és Pamelával az ölemben fogyasztottam el. A gulyásleves után piskótatekercs
következett, melyből a csöppségek apró darabkákat törtek, és a számba dugdosták. - Tessék,
egyél, itt a kis majom! Hát a szívem majd szétrepedt a boldogságtól. Miközben az aprókkal
az ölemben vacsoráztam, Esmeralda és Kunigunda, Esmi és Kuni – az ötödiket Henriknek
hívták – a székem alatt, a lábam között bújócskáztak ki és befelé, miközben meg-
megcsiklandoztam őket.
Amikor aztán az estebéd végén felálltam, lábaim valahogy terpeszbe kerültek, és a
gyerekek, mint valami száguldó körkörös vonatszerelvény, iszonyú gyorsasággal elkezdtek
négykézláb körözni egymás után, miközben az épp alattam elhaladót vagy megcsiklandoztam
a hóna alatt, vagy megkrampsliztam a fenekét. A gyerekek visongattak, kacarásztak, az
asszonyok mosolyogtak, én hajlongtam, izzadtam, de elememben voltam.
Elfáradtam egy kicsit, leültem egy székre, mire Kuni a fülembe súgta: - Bácsi,
menyét van az orrodban! Válaszoltam, hogy az még mindig jobb, mintha egy kutya lenne az
orromban. - Kutya van az orrodban! - Az még mindig jobb, mintha disznó lenne az
orromban. - Disznó van az orrodban! Az még mindig jobb, mintha egy tehén lenne az
orromban! Tehén van az orrodban! Pajkoskodtak tovább. - Az még mindig jobb, mintha egy
bálna lenne az orromban! Így lett aztán vonat, Lánchíd, Gellérthegy, rókaláb, majd jobb
témák híján kaki, és egyéb vidámság az orromban.
Sose hittem volna, hogy még egyszer ilyen szituációba kerülök. Egész életemben
szerettem a gyerekeket, és arra számítottam, legközelebb csak nagypapaként lesz módomban
kicsiket dajkálni. Még a hátfájásom is elmúlt, vagy legalábbis csökkent, állapítottam meg,
amikor Pistával beszálltunk hűséges Daewoomba. Még az autóba való beszállás előtt valami
 54

furcsa zajra lettem figyelmes, mint amikor az eső kopog az ablakon, hát ott áll az egész
csipet-csapat, a kis menyétek, mint az orgonasípok, és nekünk kopognak, integetnek,
tüntetően jelzik, hogy milyen jól érezték magukat velünk.
Demjén Rózsi, a göndör hajú sztár száma jutott az eszembe: - Ha elindul a vonat, a
szívem majdnem megszakad! És bizony még sohasem volt oly nehéz elindulni benzines
öszvéremmel, mint azon az estén. Lassan kezdtek csak elpárologni, elillanni tudatomból az
est emlékei, amikor már Kecskemét felé közeledtünk, és a rádiótelefon csörgött. Hajnalka
volt női, asszonyi gondosságával, aggódásával, szeretetével, hogy a nagy ködben sikeresen
hazaértünk-e.
- Hajnikám, itt vagyunk már a kertek alatt, nagyon jól éreztük magunkat, nagyon
köszönünk mindent, és ez a telefon, ez az érdeklődés nagyon jól esett. Te egy csodálatos
asszony vagy, nagyon szeretlek.
Alig hogy kimondtam, már haraptam volna a szám szélébe, mert a vonal túlsó végén
zavart csend jelezte, hogy Hajnalka valahogy nem értette, vagy nem jól értette mondatomat.
A csuda vigye el, bosszankodtam, de hát ilyen vagyok, olyan hamar kicsúszik a számon, hisz
szívemben van az egész világ, és akár tolakodásnak, akár valamiféle bíztatásnak veszi,
félreérti mondatomat, aki nem felebaráti szeretet hall ki belőle.
A világmindenségben mindenkire visszaszáll saját tette, gondoltam, amikor Léna egy
héttel később felhívott, volna-e kedvem színházba menni. Épp elindultam volna hazafelé, de
mindig szerettem a spontán dolgokat, nem is voltam már ki tudja mióta színházban, így igent
mondtam. Léna a Tália színházban ügyelő, s mint színházi dolgozó be tud csempészni
közvetlenül az előadás kezdete előtt.
Pénzért meg ugyebár akárki beülhet egy színházba, de becsempésztetni, az egy külön
kaland. Megörültem, hogy igent mondtam, s már a színház közelében voltam, amikor
eszembe jutott, hogy nem beszéltük meg, hol fogunk találkozni Lénával. - Én már láttam a
darabot, a tesóval mentek, várd meg a művészbejárónál. Pörgött Léna nyelve, és most én
voltam döbbent csendben, mert valahogy nem erre számítottam. Valami fura előérzetem volt,
ami bevált, mert Léna folytatta: - Pesztrálnom kell a ti kis bimbózó szerelmeteket!
- De Léna, idefigyelj! Én azt nem úgy gondoltam, nem úgy mondtam Hajninak a
telefonban! – Nyöszörögtem kétségbeesetten. - Kérlek, mondd meg ezt neki, nehogy valami
ilyesmire számítson tőlem. – Rimánkodtam Lénának.
Kedves, szimpatikus az asszonyka, a kis menyétek is ennivalók, de nem érzem
szerelmesnek magam. Valami vibrál nagyon finoman közöttünk, nem tudom, hogy mi, de ezt
nem merném szerelemnek, még embrionális állapotúnak sem hívni. Legfeljebb zigóta.4 Azt
meg még mikroszkóp alatt is alig látni. És különben is. Mit kever-kavar Léna? Sose
szerettem, ha valakit rám akarnak tukmálni. Lehet, hogy nővérének rossz a házassága, de ne
engem pécézzen ki Léna megoldásnak, bármennyire is szereti tesóját.
Oldják meg konfliktusukat Hajni és Pali együtt, nem mindig a kapcsolatból kiugrás a
megoldás. Trattner úr felmondott, még családomat sem tudom, hogyan fogom eltartani, nem
hogy még öt gyermeket. Persze, mondtam Hajninak egyszer tréfásan, hogy menedéket
nyújtok neki, meg a menyéteknek Kecskeméti kis garzonomban, amikor azt emlegette, hogy
elege van Paliból és robbant, de azt átmeneti megoldásnak gondoltam. Szikla nagyságú kő
esett le a szívemről, amikor aztán közvetlenül az előadás előtt felhívott, és sokat mondóan
így szólt: - Kimostalak! Hallod? Kihúztalak a csávából.
Így Hajnival nyugodtabban néztem végig az előadást, és megkönnyebbülésem
örömében meghívtam Hajnit, és a munkáját befejező Lénát egy kínai étterembe, és haza is
fuvaroztam őket. Ennek ellenére óvatos voltam, és amikor következő héten Hajni felhívott,
hogy benézek-e hozzájuk, határozottan rákérdeztem, van-e testi-lelki problémája, mert
gyógyítani nagyon szívesen, de dumcsizni most nincs energiám. Kicsit talán kemény is volt a

4
az osztódás legelso fázisában lévo, már két sejtre osztódott megtermékenyített
petesejt
 55

hangom, de nem szabad, hogy rám szokjanak, mint egyfajta kábítószerre. Ritkítanom kell az
odajárást. Gyöngyinél, Tandari Éva barátnőjénél is így kezdődött, aztán majd megfulladtam
görcsösen szorító szerelmétől.
Hajni iszonyú zavarba jött, valami olyasmit motyogott, hogy nyugodtan mehetek
olyankor is, amikor a párja is otthon van, és ekkor jutott először eszembe, hogy sohasem
láttam ott férfit a háznál. Abban maradtunk, hogy ez a hét kimarad, és örültem, hogy a
veszély korábban magasan tornyosuló hullámai csillapodni látszottak.
Alig rázódott helyre ez a téma, Léna fordult segítségért hozzám, mert Hajni
úgymond becsődölt, csak fekszik az ágyban, nem beszél senkivel, nézi a mennyezetet, így
menekül problémái elől. Hátha ki tudom billenteni, hátha ki tudom zökkenteni. Kiderült,
hogy Hajni szinte gyűlöli már a házat, és szerinte a ház is gyűlöli őt, és most ennek
következtében elfagyott a beépítetlen alsó szinten a vízvezeték, így se főzés, se mosakodás,
se vécé, se semmi, és ilyenkor nagyon hitványul tudja magát érezni az ember. Ráadásul a
szomszédok megértő segítségére sem lehet számítani, mert az eget ostromló gőgös bábeli
torony magára vonta a szomszédok irigységét, ellenszenvét, haragját.
Hajnit sikerült néhány kedves szóval helyrebillenteni, vagy legalábbis megindítani a
nyugalom irányába, s amikor erről referáltam Lénának, elmondta, a gyerekek apja egy
magyar származású francia állampolgár, huszonöt éve Párizs mellett él feleségével, nagy
leányával, jómódú gabonakereskedő, aki üzleteit az óhazában köti, Hajni csak élettársa,
melyről a bolgár származású feleség tud, és számító okossággal hallgat.
Pál ingázik a két ország és a két asszony között, bár szíve Hajnihoz köti. Nyolc éve
rendületlenül szerelmes belé, a világ végére is utána menne, lehozná neki a csillagot is az
égről, csak nagyon a maga módján. Nem azt a csillagot, melyet Hajni barna szempárja
kémlel, hanem amit Pál a legjobbnak, legszebbnek talál, és ebből adódnak konfliktusaik is,
hisz Hajni rab madárnak érzi magát egy aranyketrecben.
Összevásárol Pali mindent, építi ezt a behemót lovagvárat, hisz szíve választottja a
bérlakásokban töltött évek után fészekre vágyott, de nem lehetett véleménye sem az épület,
sem a belső elrendezés, sem a lakberendezés témájában, és mivel Pali például a függönyt
nem szereti, így függöny nélkül kénytelen élni , pedig asszony függöny nélkül olyan, mint
katona puska nélkül. A kettő elválaszthatatlanul egybetartozik.
Szegény ember. Majd megszakad, hogy meghódítsa Hajnalkát, és persze pontosan az
ellenkezőjét éri el. És még mártírnak érzi magát, aki több hálát, szeretet, odafigyelést
érdemelne. Ő még nem ismeri, hogy aki meg akarja nyerni… elveszíti azt, aki elveszíti…
megnyeri azt. Pont görcsös igyekezetével, izzadságú küzdelmével sodródik Hajnalka szívétől
mind messzebbre, ráadásul birtoklásvágy féltékenységben is megmutatkozik, és féltékeny
saját gyermekeire is, de horribile dictú, még a kutyát is elüldözte ebből az okból a háztól.
Mert érezte, látta, Hajni milyen szeretettel simogatja az oktalan állatot, melynek más
célja nincs, mint gazdáját mind boldogabbá tenni, szolgálni, annak kívánságát lesni. De hát
Pali még nem ül fordítva a lovon, ezért boldogtalan, és lesz is addig, míg csak kapni, és nem
adni akar szeretetet.
Léna aztán témát váltott, elmondta, hogy húsz (!) négyzetméteres lakásban lakik, és
egyszer majd meghív lakását megnézni. Hümmögtem valamit a gondolatra, mert valahogy
ódzkodtam magamban attól a gondolattól, hogy Léna lakására menjek. Sok nőnél, asszonynál
voltam már lakáson, de valahogy a szerepem mindig egyértelmű volt. Léna jelenleg
független, talán meg is érezte rajtam, hogy egy darabig jövendőbelimet véltem felfedezni
benne.
Azonkívül Léna egész lénye sűrűn át van itatva a női princípiummal, ami a
gyakorlatban fekete harisnyában, fekete miniszoknyában, testhezálló, feszes tűzpiros
pulóverben mutatkozik meg, és szinte elkerülhetetlenül érzékiséget ébreszt az emberben.
Léna megérezhette tartózkodásomat, és elmondta, sok férfi aludt már lakásán. Na erre aztán
még jobban kiakadtam. Már önmagában a sok férfi kifejezéstől borsózott a hátam, hát még az
 56

aludt szó, s az jutott eszembe, szép Léna őszintesége, de ezt azért megtarthatta volna
magának.
Léna megint olvasott gondolataimban, és nevetve válaszolta, hohó, nem úgy aludtak
nála férfiak, ő szigorúan közli minden ilyen estben, hogy merre hány méter, és megnézheti
magát, aki ennek ellenére nála olyasmivel próbálkozik, ami szándéka ellen van. Így is fura
dolog, gondoltam, majd nevetve hozzátettem, hogy részemről nem vállalnám az ilyen ott
alvást, mert nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám tartani a házszabályt.
Nos, alig telt el egy hét, épp a Nagykőrösi útról hajtottam az M 5-re kifelé, amikor
csörgött telefonom, és Léna sejtelmes, fátyolos hangon érdeklődött, hogy merre járok, mert
eszébe jutott, hogy meghív lakásába. Na abból te nem eszel, gondoltam magamban, és rögtön
éreztem a gombócot a torkomban, mint minden esetben, amikor az ösztönszerű testiséggel
akár gondolatban, akár képen látva kapcsolatba kerültem.
Nem szabad elmennem Léna lakására, morfondíroztam, mert az ágyában végzem.
Talán a sors keze volt, talán véletlen, de Vecsés előtt megszakadt a vonal, mert egy rövid
szakaszon nincs átfedés, így még azt is megúsztam, hogy a meghívást vissza kelljen
utasítanom. Majd visszahívom Kecskemét előtt, valamit kolbászolok, hogy technikai hiba
volt, kellemes hétvégét kívánok, s már meg is úsztam a veszélyes helyzetet, fundáltam ki
magamban.
Ahogy azonban beértem Vecsésre, átfutott a fejemen egy gondolat, huszárosan
megfordultam, és elkezdtem száguldani vissza, Budapest felé. Majd megmutatom én, hogy
tudok uralkodni magamon, majd megzabolázom én a paripáimat, mi az, hogy félek elmenni
Lénához, igenis elmegyek. Léna tágra nyílt szemekkel, örömmel fogadott, és miután
elmagyaráztam jövetelem körülményeit, elkezdtünk a férfi-női kapcsolat rejtelmeiről
beszélgetni.
Elmagyaráztam Lénának, hogyan jöttek létre a bűnbeeséssel a két-ségbeesésel a
duálok, s hogyan keresi mindenki elveszett másik felét, hogy visszakerüljön abba a mennyei
boldogságba, mely minden ember lelkébe bele van írva. Minden szerelem egy próbálkozás
elveszett felünk megtalálására, és azért Istenhez vezető út, mert csak a megtisztult szellemek,
szellemfelek találják meg, ismerik fel másik felüket.
De ez is csak mellékes, mint a reinkarnáció, a lényeg a szeretet megélése életünk
során, a duálok többsége nem a Földön, hanem a szellemvilágban találkozik, s egyesülniük is
csak ott lehet. A férfi és nő közötti testi kapcsolatról pedig változatlanul az a véleményem,
hogy szeretkezni csak egymást szerető embereknek szabad. Minden ember lelkében van egy
hely, ami egyetlenegy másnemű számára van fenntartva, aki ott, azon a polcon, piadesztálon
van, azzal szabad testi kapcsolatot létesíteni, de csak a lelki-szellemi egység anyagi
vetületeként, különben ott tartunk, ahol a kutyusok.
Léna figyelmesen végighallgatott, aztán fejét csóválva kijelentette, hogy valami nem
stimmel. Nem stimmel, nem stimmel, mi nem stimmel egy ilyen pompás gondolati
építményben? Ezt még senki nem vonta nálam kétségbe, dohogtam Lénának. Léna ártatlan
bájjal, a legnagyobb természetességgel csicseregte szemembe: Ná-lad nem stim-mel va-la-mi
é-de-sem!
Júj, és még ez a hangsúly is! De olyan kedvesen mondta, még csücsörített is az
ajkaival hozzá, hogy nem lehetett rá haragudni. Ebben a pillanatban átfutott rajtam egy kép,
egy gondolat, egy szikrányi megvilágosodás (micsoda sötétség lehetett és lehet bennem, hogy
ennyiszer vagyok képes megvilágosodni), és rájöttem, rádöbbentem, a külvilág még csak
hagyján, magamnak hazudtam a legnagyobbat, amikor azt hittem, úgy állítottam be, mintha
én az előbb elmondott eszme hű megvalósítója volnék.
Való igaz, hogy világ életemben értékesebb volt szememben a szerelem a testi
vágynál, de kamaszkoromtól utóbbi is alaposan helyet kért és kapott bennem, és csak
önáltatás, hogy ezt ki tudtam magamból söpörni. Mire is hívta fel Kata a figyelmem? A
mindenség is megtűri, nem veti ki magából a rosszat, nekem is meg kell tűrnöm magamban,
 57

el kell fogadnom, hogy van bennem még agresszió, és ezek szerint testiség, érzékiség,
szimpla ösztönös szexualitás iránti vágy is.
Van bizony, van vastagon, s ha elfojtom magamban, démonként tér vissza, és csak
zaklat, míg ha elfogadom, megtűröm magamban, s a sötétség magamban elnyomása, konok
kikergetésével való próbálkozása helyett a világosság felé fordulok, maga a világosság fog
megtisztítani. Hirtelen lendülettel szólásra emelkedtem, és bevallottam az egészet Lénának,
sőt hozzátettem, hogy őt, magát nagyon kívánatos nőnek tartom, sőt, hogy meg is kívántam.
Amint kimondtam, megszűnt az egész démonnak lenni, torkomból eltűnt a gombóc,
nem féltem már, hogy Léna ágyában landolok, s mivel nem féltem tőle, nem is következett
be. Megöleltem, kapott két búcsúbuszit, a lépcsőházban kacarászva mesélte, hogy a “halála”
volt, amikor élettársa a lépcsőházban, na hogy is fejezzem ki magam, csiklandozgatta, és
amikor kikanyarodtam a parkolóból, hosszan elgondolkozva nézett utánam.
Hajnalkáék a karácsonyt és szilvesztert egyedül töltötték, párja ilyenkor I. számú
családjánál tartózkodott, így aztán karácsony előtt egy nappal, meg harmincadikán is
ellátogattam hozzájuk. Betegre nevettük magunkat a menyétekkel, dicsértem Hajni, meg
pécsi mama főztjét, szóval jól elvoltunk. Azt lerögzítettem, hogy a Szentestét a Jóistennel
kettesben töltöm, a szilvesztert meg szintén magam, legalábbis lent Kecskeméten akartam
megülni, és Hajni óvatos kérdései elől ügyesen kitértem.
Hajni sorsa nem hagyott nyugodni, akárhol voltam, egyre többször eszembe ötlött,
hogyan tudnék segíteni neki. Mélyen éreztem, hogy férje ugyanolyan beton kemény, mint
feleségem a maga műfajában, és hogy Hajni ugyanúgy nyel, mint én tettem, ameddig bírtam.
Hajni egyre többször célozgatott rá, hogy robbantani fog. Legutoljára Pali az ágyról is lelökte
egy vita hevében, és Hajnal olyan típus, hogy sokáig nyel a béke kedvéért, majd egyszer csak
kiszámíthatatlanná válnak reakciói, és olyankor bármire képes. Akár egy szál ruhában öt
gyerekkel, egy fillér nélkül kiállni az országútra autóstopolni, vagy bármi megfontolatlan,
logikátlan cselekedetre, mert amikor az érzelem túlcsordul, az értelem, a ráció szinte teljesen
kikapcsolódik nála.
Mondtam neki, hogy kommunikáljon Palival, de hálátlan szerep ez, amikor magam is
tudom, nálunk is milyen eredménytelen volt a kimondott szó. Ha nem próbál alkalmazkodni,
állandó pokollá civakodássá fajul az életük, de ha tovább nyel, még nagyobb veszély
fenyegeti az elfojtás képében. Hogy lehetne segíteni neki? Végülis oda jutottam, hogy azzal,
hogy eljárogatok, egy-két napra megnyugtatom, erőt töltök belé, eljátszom a gyerekeivel,
amit Pali nem tesz meg, valamennyit segítek, aztán a többi majd kiforrja magát.
Persze így fennáll a veszély, hogy - akármennyire is mondta Léna, hogy kihúzott a
csávából, meg, hogy Hajnalka nem értette félre – Hajni a kelleténél erősebben kezd kötődni
hozzám, s bennem látja a megmentőt, aki valahogy kimenti helyzetéből, megváltja
szenvedésétől. És én nem akarok egy kapcsolat tönkremenetelének motorja lenni.
Ugyanakkor kialakult bennem Hajni, és gyermekei felé valamiféle elkötelezettség, a segítő
elkötelezettsége, aki nem hagyhat félbe megkezdett munkát, míg szükség van rá.
Lénával próbáltam konzultálni, de kitérő válaszokat adott, szerinte ő sem ismeri ki
teljesen Hajni lelkivilágát, Hajni maga ásta gödörbe esett, hisz senki sem hajtotta erőszakkal
Pali karjaiba, szülte egymás után a gyerekeket, s most itt áll a pácban. Mit számít az, hogy
maga okozta, vagy nem maga okozta, segíteni kell, ez mozgott bennem, így aztán
elhatároztam, a lelkiismeretemre bízom, mikor, mit, és hogyan teszek.
Lemásoltam egy pár szép kazettát Hajninak, hogy legyen lelket emelő zenéje,
odaadtam Sík Sándor szép versét, mielőtt mentem hozzájuk, megkérdeztem, hogy kell-e
valamit bevásárolni, igyekeztem apait-anyait beleadni a kezelésekbe, szóval tettem, ami
tőlem tellett. Hajninak van egy sajátságos, fanyar humora, és már karácsony előtt óta
elkezdett csókolomot köszönni nekem. Persze, hisz akinek kisgyermeke van, pont gyerekei
végett, hogy tudják utánozni, gyakran köszön vele egykorúnak, vagy akár fiatalabbnak is
csókolommal, szólítja szomszédját Gábor bácsinak, Kata néninek, így hát aztán úgy voltam
vele, hogy csókolom, hát csókolom. Vettem a lapot, és én is elkezdtem csókolomozni.
 58

Amikor hazaindultam Hajni mindig lekísért az autóhoz, nehogy a félkész alsó szinten,
vagy a hepehupás udvarban elessek, és a búcsúpuszi időnként elég közép felé csúsztatottan
sikeredett. Egy ilyen este, amikor az autóba beültem, átvillant fejemen, milyen érzés lenne
szájon csókolni Hajnit, át is futott egy kellemes borzongás rajtam, aztán megráztam magam,
és visszazökkentem régi kerékvágásomba, kedvesen integettem a lurkóknak, és tűztem
hazafelé.
Egy hét múlva, délben makacsul befészkelődött a fejembe, hogy ma este
megcsókolom, szájon csókolom Hajnit. Biztos, hogy ő is így akarja, valahogy olyan
kézenfekvő, és mi történik ezzel, ez legyen a történelem legnagyobb bűne. Lerohantam az
ABC-be, vettem egy méregdrága de szuperjó Aquafresh fogkrémet, meg egy még drágább
Reach fogkefét és az estére készülődve elkezdtem ádázul mosni a fogam, mint az első
randijára készülő kisdiák.
Kifundáltam azt is, hogyan fogom lebonyolítani. Amikor megérkezem, feltelefonálok
Hajninak, aki majd bicegésem, botladozásom segítésére lejön, és a kivilágítatlan alsó szinten
majd… Hát, ember tervez… mert feltelefonáltam, Hajni rá is érzett, hogy segítség kell, csak
éppen 12 éves nagyfiát, Henriket küldte elém segíteni.
Amikor aztán megkezdtük a kezelést, s a kis menyétek ott ugrabugráltak, pufogtak,
száguldoztak, mint a szélvész, Hajninak is megtettem bűnvallomásom, s elmondtam, milyen
szándékkal telefonáltam, amikor megérkeztem. Csak a kicsik pörögtek körülöttünk, mégis
valahogy képtelen voltam kifejezni magam, azt nyökögtem, hogy szaván akartam fogni
odalent, de nem értette, milyen szaván, míg aztán nagy nehezen leesett a tantusz, amire
elmosolyodott, és este lekísért, de felkapcsolta az alsó szinten a villanyt, így nem mertem
próbálkozni.
A következő héten Léna ismét színházprogramot szervezett nekünk, s már majd
kiugrottam örömömben a bőrömből, hogy Hajnalkával kettesben töltjük az estét, amikor
kiderült, hogy a pécsi mama is jön. - Csak közénk ne üljön! Mondtam viccesen, és
természetesen elfogadtam a meghívást. Léna önfeláldozóan vigyázott a gyerekekre,
pesztrálgatta őket, akik ugyanúgy szerették, mint engem. Azért mondom, hogy ugyanúgy,
mert rövid idő alatt gyors karriert futottam be a kicsiknél. Artúrnál már az is hatalmas nagy
szó, hogy valakinek az ölébe ül, de hogy rátelepszik, és le sem akar szállni rólam, meg
szétterpeszti a lábát az ölemben, és elkezdi nyalogatni az arcomat, mint egy kis boci, s végül
hatalmas cuppanós puszival tetézi, az már nem sámli! Hajni is, pécsi mama is csak nézett.
Pamela biliztetésre hívott, ami nagyobb megtiszteltetés, mint egy miniszterelnöki audiencia.
Még édesanyja is csak akkor részesül e kegyben, ha pécsi mama nincs jelen, s most én is
beelőztem e téren pécsi mama elé.
Kuni – horribile dictú – gyermeki közvetlenséggel azt mondta, cseréljük le aput a
Viktor bácsira! Esmeralda szeme begyulladt, s az egyébként sajtkukacként izgő-mozgó,
egyedüliként Palihoz hű gyerek több mint fél órát töltött kezem alatt és másnapra elmúlott
kötőhártya-gyulladása. A szűkszavú, zárkózott Henrik, aki Hajni első kapcsolatából született,
a horgászat révén volt megközelíthető, és nagy szónak számított, hogy szóba állt velem.
Pamela, a másfél éves csöppség többség próbára tette a szívem, amikor gomb szemével,
cseppnyi kis ajkával elém állt, amikor az ajtó felé igyekeztem, és azt mondta: - Ne menj
haza! – Ne menj haza!
Ha vacsorához kellett gyülekezni, Kuni nyomatékként rászólt Esmeraldára: - Gyere!
A menyétes bácsi mondta. Így aztán színházba menet nem is mehetett fel a menyétes bácsi,
nehogy nagyon belendüljenek a gyerekek, és ne lehessen elszabadulni tőlük. A vígjátékot,
melyben Gálvölgyi János nagyszerűt alakított, végighahotáztuk, az előadás alatt óvatosan
jobbra araszoltam térdemmel, hátha hozzáérinthetem Hajni térdeihez, és ha valaki egy
voltmérőt tett volna kettőnk közé, szerintem már nem is 220, hanem 380 volt energiája
vibrált közöttünk.
Hajnaltól is kaptam egy kazettát, az ő kedvenc zenéivel, melyet hanyagul
behajítottam a táskámba. Másnap reggel ólmos súllyal ébredtem. Későn is feküdtem le, meg
 59

ez a furcsa álom. Hajnival, meg pécsi mamával álmodtam, de az a vörös hajú, kifestett
színésznő, aki majdnem teljesen levetkőzött a színpadon, az a sok buja mozdulat és célzás,
álmomban mindig Hajni, és közém állt, és én meg igyekeztem elhessegetni.
Talán ettől voltam olyan fáradt, és megörültem, hogy az autónál eszembe jutott Hajni
kazettája, s már induláskor betettem a magnóba. Alig hogy felcsendültek Richard
Claydermann csodás akkordjai, lelkem húrjai is megrezdültek, és csodálatos látomásként
Hajnalkát éreztem magam mellett. Eleredt a könnyem, elkezdtem kisírni magamból szívem
minden bánatát, zátonyra futott házasságomat, széttörött szerelmeimet, betegségem, és
állásom elvesztésének kilátástalanságát, és azt, hogy amikor végre kölcsönös vonzalom
alakulna ki két ember között, akkora gordiuszi csomó van a madzag közepén, hogy talán száz
évig, vagy száz életig is tartana kibogozása.
Hajni simogatott, vígasztalt, átölelt, megcsókolt, édessége felejthetetlen marad egy
életre, majd táncra perdült, és engem is perdített, keringőztünk, átöleltük egymást, és
egyszerre már nem volt te, nem volt én, már egyek voltunk. Kimondhatatlan boldogság,
mennyei rezgések kísérték ezt az érzést. Megint csak sírtam, de már örömömben,
boldogságomban, s ekkor Hajninak már két hatalmas angyalszárnya volt, melyekkel átölelt,
betakart, magába zárt és szeretetével körülvett.
Tudtam, hogy nem jelkép ez, még rá is kérdeztem, hogy melyik dimenzióból jött, de
mutatóujját ajkára téve figyelmeztetett, nem az a lényeg. Megelőzte kérdésemet, és elmondta,
nem az a fontos, hogy itt a Földön együtt fogjuk-e leélni életünket, hanem az, hogy, mint
Isten két gyermeke egymásra találtunk, birtoklásvágy és érzékiség nélkül szeretjük egymást,
és mindketten segítünk egymásnak ahogy, amivel tudunk. Persze ez gondolatátvitel volt,
melyet szavakban csak töredékesen tudok visszaadni.
Könnyeim végtelen patakokban folytak arcomon, miközben Hajni ismét emberi
formát vett, védelmet, oltalmat kereső asszonyként bújt hozzám, fejét vállamra, mellkasomra
hajtotta, miközben átöleltem, és csak azt tudtam mondai. – Istenem! – Istenem! – Istenem! -
Én halálosan szerelmes vagyok! Éreztem, hogy száz halált halnék Hajniért, és ő is értem,
még ha szűkmarkúan is mutatja ki érzéseit. Irodám előtt félájultan szálltam ki a kocsiból és a
rádiótelefon olcsó szövegküldő szolgáltatásán röviden megírtam Hajnalkának élményemet.
Amit 400 karakterben bepötyögtem, arra annyit írt, gyönyörű.
Hetente egyszer szoktam hozzájuk menni, de most olyan vonzást érezem a
Nagykőrösi út felől, hogy majdnem belebolondultam. Elküldtem szövegben, hogy este
menjek-e, mire visszaválaszolt, hogy nem tudja, rám bízza. Erre aztán visszaírtam, ha hív,
megyek, ha nem, nem, mi az, hogy nem tudom. Ha neki mindegy hogy megyek-e vagy nem,
akkor nem megyek. Irogattunk egymásnak, igyekeztünk röviden, mert unalmas foglalatosság
a szöveg bepötyögése, így aztán sok mindent féleértettünk, s amikor Hajni valamit
visszakérdezett, bepötyögtem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek. Erre aztán jött a válasz,
sípolt a masina, hogy üzenet érkezett, és az állt benne, én sem vagyok közömbös…
Normál körülmények között égnek állt volna a hajam ettől, de most eszembe jutott a
régi mondás, hogy ha egy nő nemet mond, az azt jelenti, talán. Ha talán-t mond, az azt jelenti
igen. Ha igent mond, akkor pedig nem úrinő. Hajni kérésére már hetek óta a csomagtartóban
hordtam uszodás felszerelésem, mert szeretett volna egyszer szaunázni. Ismét felragyogott a
lehetőség előttem, de hamar lelohadtam, mert Kuni velünk akart jönni, s csak annyit tudtunk
a körülményektől ellopni, hogy amíg Kuni az autóhoz előreszaladt, ajkaink hegyét egy
másodpercre tétován összeérintettük.
Az uszodában lubickoltunk, Kunival versenyt úsztam, s kétszer három-négy perc állt
rendelkezésünkre “zavartalan” társalgásra, amit Hajni kibírt a szauna katlanában, ahol
heringekként álltunk egymás mellett. Elmeséltem részletesen reggeli élményeimet, és
suttogva, szinte szájmozgatással adtam tudtára Hajninak, hogy számomra rajta kívül nincs
más nő a világon.
Szerencsére Kuninak még kedve támadt egy kicsit pancsikálni a gyerekmedencében,
így Hajni elmondhatta, nem tudja, mit akar igazán. De rácáfoltam, hisz érzem, sugárzik
 60

belőle, mily mérhetetlenül szeret, csak éppen el akarja fojtani, nyomni magában, mert nem
tudja hová fog ez az érzés benne vezetni, mit fog belőle kihozni.
Rájöttem, ugyanúgy járt, mint én jártam Eszterrel, aki egy szóval sem beszélt
feleségem ellen, ahogy én sem szóltam soha Pali ellen, de önmagában birtoklásvágy-mentes,
tiszta szeretetének fényében még elviselhetetlenebbnek, még zsarnokibbnak tűnt feleségem
sajátos szeretete. Végül is abban igaza volt Editnek, ha nem is közvetlen, de közvetett
ráhatással, szándéka ellenére ő is hozzájárult, hogy otthon bedobtam a törülközőt.
Hajnal, valami mennyei bölcsességgel rájött, azért szerelmesedtem belé, mert
tudatosan elkezdtem tiltakozni Léna félig komoly, félig tréfás, bimbózó szerelemre
vonatkozó megjegyzése ellen. Annyira el akartam nyomni magamban, ami esetleg egyébként
ki sem fejlődött volna, hogy elnyomásom erejével arányosan nagy szerelem bontakozott ki
szívemben.
Bármennyire is szerettem volna, és szeretném, nem lehetek, nem vagyok semleges
ebben a szituációban, azzal, hogy lélekben, testi kapcsolat nélkül, élettársi viszonyának
szétszakítására álmomban sem gondolva szeretem Hajnit, szeretetemmel akaratlanul is
előidézhetem, hogy életét Palival egyre elviselhetetlenebbnek érezze. Ugyanabba a langyos
lavórba dugott lábunkat hidegnek, meg melegnek is érezhetjük, attól függően, hogy
melegebb, vagy hidegebb lavórból nyergeltünk át. Ezért felajánlottam, hogy akármennyire
szeretem, mert őrülten szeretem, fejezzük be akár ma, és ne találkozzunk többet, mert a
szeretet önmagából táplálkozik, nem szeretete tárgyából. Számomra fontosabb nincs, mint az,
hogy ő boldog legyen, és papírforma szerint gyermekei apjával van a legnagyobb esély, hogy
rendben, viszonylagos boldogságban leélje az életét.
Pali eszét vesztve kötődik hozzá, minden eszközzel megpróbálná visszaszerezni
magának, megkísérelné a gyerekeket is elszakítani tőle, vagy megosztani, hogy azzal
nyomást gyakorolhasson rá, képtelen lenne szeretettel fogadott vendégként ellátogatni
Hajnihoz és hozzám, pusztító indulatok ébrednének benne, s bár nem félnék attól, hogy
átküld a másik dimenzióba, kérdés, mennyiben járultam akkor hozzá Hajni boldogságához.
Hisz a szeretet nem a saját, hanem a másik boldogságát keresi. Mivel Pali a szokott
időpontban nem érkezett haza másnap, krampuszék máris egy baleset képét vetítették elém,
mint feleségem esetében, hogy vesztét kívánjam, s máris kész a megoldás. Ördögi tervükkel
csak azt érték el, hogy elhatároztam, Paliért is rendszeresen fogok imádkozni. Utána Hajnit
mutatták, hogy a helyzetből nem lát, nem talál kiutat, és végső elkeseredésében felelőtlen
cselekedetre ragadtatja magát. No nem fiúk, ezt nem veszem be. Legatyásodhat valakinek a
földi egója, én is ittam nikotinfőzetet fiatalon, de Hajnalkát angyalszárnyakkal láttam, őrá
százszorosan vigyáznak, hisz közülük való! Vele nem fog ilyesmi történni.
Nem az lenne a legokosabb, ha inkább csitítanám, mint élesztgetném ezt a lángot?
Uram! Mit tegyek? Abbácskám! Atyám! Mikor lesz végre béke a szívemben? Sosem e
Földön?

INNEN SZÉP NYERNI

G
yermekkoromban sokat ping-pongoztam. A Tervhivatal Margitszigeti üdülőjében a
lányok szemében értékmérő volt, hogy melyik fiú, milyen jól ping-pongozik. Csak
Gerő, és Krajcer játszott jobban nálam. Gerő nyesésben, és lecsapásban, Krajcer a
körmönfont, visszaadhatatlan csavarásokban volt mesteri. Gerő játéka fájdalmamra elég volt
ahhoz, hogy kis szerelmem, Bednár Zsuzsa kegyeiért nagy előnnyel induljon versenybe, és
hogy nyerjen.
Ez a tény eszeveszett dühvel töltött el, utáltam Gerőt, szét tudtam volna tépni, de
ráadásul szívós, erős, gyorsan ütő srác is volt, így aztán igyekeztem minden erőmet
megfeszítve játszani. Egy másik ellenféllel fordult elő, hogy a játékban eleinte igencsak
 61

alulmaradtam, hiszen a huszonegy pontig játszott szettben tizenkilenc kettőre vezetett

partnerem.
Ekkor aztán felfújtam a képem, azt mondtam, innen szép nyerni, szerváltam egyet,
szerváltam kettőt, bátran lecsaptam, tudtam, hittem, hogy nyerni fogok, és bármilyen
hihetetlen, biztos vesztésről meg tudtam fordítani a játszmát nyerőre. Valahogy most is
ebben a cipőben járok. Se családom, se egészségem, se munkám, és egy élettársi
kapcsolatban élő, kemény, zsarnokis partnerrel elő asszonnyal gabalyodtunk egymásba.
Nem csoda, hogy mind a ketten elejétől fogva tiltakozunk a bennünk sarjadó érzés
ellen, mert papírforma szerint nem sok jóval kecsegtet ez a konstelláció. Amikor Fravolin
Zsuzsának elmeséltem a helyzetet, és úgy érveltem, nem lehetek ék Hajni és Pali között,
Zsuzsa saját keserves első házasságára gondolva felszólított, mentsem ki Pali kezei közül az
asszonykát. Nem huszárosan persze, Hajnit nem szabad döntésében befolyásolni, döntése
legyen az ő döntése, de érezze, hogy ha úgy dönt, rám számíthat, támaszkodhat, ha lép, nem
marad egyedül.
Magam sem szándékoztam befolyásolni, sőt magamban is szándékosan
tudatosítottam, hogy szeretetem nem függ Hajni viszonzásától, és semmilyen döntésétől sem.
Megláttam viszont az egész helyzetben egy csodálatos lehetőséget. Eddig kínlódtam,
vergődtem, szenvedtem, hánykolódtam, és fogcsikorgatva bírtam az egészet, de szívem
szerint bármely pillanatban befejeztem volna földi pályafutásomat. Nem volt előttem cél,
amiért meg akartam volna gyógyulni, munkát szerezni, teljes gőzzel élni, itt a Földön.
És rájöttem, ezt a szerelmet biztosan a Jóisten küldte, ez lesz a gyógyszer tabletták és
más gyógymódok helyett, hiszen cél lebeg előttem Hajni és a kis menyétek képében. Van, aki
szeret, illetve akik szeretnek, várnak, van, akikért érdemes meggyógyulnom, állást keresnem,
összeszednem, megfeszítenem magam. Legutóbbi betegem, egy hegedűművésznő, súlyos, és
életét igencsak megkeserítő betegséget kapott mindössze azért, mert amikor munkahelyéről
42 év után elbocsátották, úgy érezte, rá már nincs szüksége senkinek.
Rám pedig szükség van. Kellek Hajninak, akinek úgy hiányzik egy jó szó, kis
gyöngédség, mint egy falat kenyér. Kellek a menyéteknek, akik túláradó örömükkel mutatják
meg, milyen hiányuk volt játékban, pajkosságban, hogy egy felnőtt férfi, apa, vagy apapótlék
foglalkozzon velük. Léna aggódva gondolkozott, amikor elmeséltem neki az új felállást: -
Csak azt nem tudom, a szexualitást hogyan fogjátok megoldani, mert Hajniról nem tudom
elképzelni, hogy Palit megcsalja.
Ó, ó, ó, drága szívem, micsoda gondok! Először is, ha két szív szereti egymást, és
mindkettő csak adni akar, százhuszonhetedik rangú dolog a test, sőt még az együttélés is,
hiszen Hajnit ugyanúgy szerethetem, ha a Palival maradás mellett dönt, sőt, még a
csókolomokról is visszaállhatunk sziára, nehogy csókos gondolatokat keltsen bennem.
Másrészt Pali vajon milyen alapon piszkálná a szálkát Hajni szeméből, ha sajátjából
gerenda lóg ki? De akárhogy is, ez nem az én gondom, ezt kettejüknek kell elrendezni, az ő
csomójukat nekik kell kibogozni, ahogy az enyémet is én bogozom. Bogozom, hisz Edit még
most is bizalmatlan velem szemben. Munkahelyem egyik feleslegessé váló rádiótelefonját
megvettem neki, mert sokkal modernebb, mint régi készüléke, mégis a fal felé hátrált, és meg
sem akarta fogni, mert azt hitte, azt a készüléket adom neki, amit annak idején Eszternek
vettem.
Mikor aztán nagy nehezen elfogadta, bizalmatlanul faggatott, miért vált a
munkahelyemen feleslegessé a készülék, miért nem tartok rá én igényt, míg aztán a trójaiak
mondásával ütöttem el a helyzetet: Timeo danaos, et dona ferentes. Félek a görögöktől, még
ha ajándékot hoznak is.5
Szombat délután ezen gondolkoztam a szaunában, s amikor a hideg zuhanytól
felfrissülve beültem az autóba, hogy Hajni kazettáját hallgassam, Edit üzenete várt a
hangpostámon, hogy Böbével már a transzplantációs klinikán vannak. Editet visszahívtam,

5
ti. az ajándékba adott falóba rejtett görög harcosok foglalták el Tróját
 62

mondta, hogy vasárnap reggel 7 kor viszik Böbét a műtőbe, így ráértem vasárnap reggel fél
hatra odamenni, hogy még beszélgethessek Böbével.
Sajnos nem tudtam már Böbébe lelkierőt önteni, mert hozzám hasonlóan egész éjjel
csak forgolódott, és hajnalra leverte lábáról az álom, és nem volt szívünk felébreszteni. Mély
álomban tolták ki a folyosóra és vitték a hosszú, várhatóan 8-10 órás műtétre a mosolygós
nővérek, és mindkettőnk szeméből könnycseppek gördültek ki. Hasamban, hasi csakrámban
vákuumszerű érzés, a fáradtság, talán a félelem csomója, melyet nem lehet kitépni, csak
hosszú, nyugodt alvással megszüntetni.
Hiába tudtam, hogy nincs halál, hiába tudtam, hogy Böbe a Mindenható kezében van,
aki haja szálát is számon tartja, hiába éreztem, hogy körülöttünk aktívan dolgoznak a
szellemvilág képviselői, mégis csomóba rándult szívem, gyomrom, és ólmos fáradtság
gyötört. Megpróbáltam a kényelmetlen kórházi karosszékben meditálni, fejem tetején
iszonyú erős volt a nyomás, de belealudtam, fejem megbillent, felriadtam, és kezdhettem
elölről.
Elővettem Nikosz Kazantszakisz hallatlanul izgalmas könyvét, Krisztus utolsó
megkísértése címmel, és rossz beidegződéssel úgy olvastam, hogy Edit ne lássa címlapját,
nehogy megjegyzést tegyen. Lent az utcában a jazz étterem előtt feltörték az utcát, egy ronda
szürke IFA teherautó egész nap járó motorral szennyezte a levegőt, pazarolta az adófizetők
pénzét, pont a klinikával szemben, de agyam olyan volt, mint egy kisöpört, de bereteszelt
szerzetesi cella, gondolat se be, se ki nem jött, csak elvonult előtte, s lelki szemeim bambán
bámultak a szürkeségbe.
Edit nem kerülte annyira a tekintetem, mint a decemberi riadónál, de szemében
önsajnálat, szemrehányás, “én vagyok jó, te pedig rossz” kifejezés ült. Hozott tízórait a körúti
Mc Donaldsból, ivott az általam hozott ivóléből, szóval egész rendezettnek volt mondható
együttlétünk. Persze kinek lenne ilyenkor lelkivilága mással foglalkozni, mint a gyermekért
való imával, drukkolással, aggódással.
Úgy tűnik, nekem sokkal könnyebben sikerült feldolgoznom az eseményt, mert a
mély nyugalom nem változott izgalommá bennem, rendíthetetlenül bíztam a Jóisten
akaratának megvalósulásában. Edit inkább járkált, mint pók a falon, nem tudott egy helyben
megmaradni, idegesen lapozgatta az újságokat, majd összecsapta és kiment “járőrözni” a
folyosóra. Ólomlábakon haladt az idő. Semmi nem képes ilyenkor lekötni az embert.
Editbe nyugalmat öntendő, időnként “tudósítottam” Böbe hogylétéről, most vették ki
a májat, most megpihentek öt percre, már a beültetésnél tartanak, de enyhén biggyesztett
mosollyal adta tudtomra, hogy képzeletemnek nincs hitele nála, kár a benzinért! Délután
kettő körül elviselhetetlenül rám nehezedett az álom, így ledőltem ruhástul, zokniban a
betegágyra, melyen Edit éjszakázott.
Valami mély sötétségében tartózkodtam du. 4-ig, csorgó nyállal, kába fejjel ébredtem,
és Edit szavai alig jutottak el tudatomig, hogy most kezdik még csak a vese beültetését. Ötre
összeszedtem magam, a délutáni alvás alatt egy kicsit akkumulálódtam, és ismét nekiláttam
olvasni.
Vajon miért lett botránykönyv Nikosz Kazantszakisz regénye? Mert a vallások
kipolírozott Jézus ábrázolásai helyett küzdő, szenvedő, megingó, de megerősödő, élethű
képben alkotta meg az Emberfiát? Olyannak, amilyenek részben mi is vagyunk, és
amilyeneknek lennünk kéne? Ha Jézus elvárta, és elvárja, hogy kövessük őt, nem ugyanolyan
emberként kellett leszületnie, mint bármelyikünk? Lehet követendő példakép, ha
Istenségének kezdettől fogva tudatában, és nem ember, Emberfia, hanem Isten volt
embertestben?
Őrületes bátorság, és Istenszeretet kellett Kazantszakisznak ahhoz, hogy Jézust
keresztfaragóként, kivégzési segédként meg merje formálni! Hány álszenteskedő hördülhetett
fel ezeknél a részeknél, pedig ha valakivel, ezzel a szenvedő, kétségek, kísértések, vágyak és
elhivatottság között vergődő, a világot vállán cipelő, mégis galambszelíd Jézussal lehet
azonosulni.
 63

Épp az teszi végtelenül szeretetreméltóvá, hogy teljesen azonosult velünk, nem kért
magának semmilyen helyzeti előnyt. Nem ment nála sem minden olajozottan, teli volt
bizonytalansággal, lassan, fokozatosan döbbent rá, hogy ki ő, és milyen sors vár rá. Lelkem
fele még Jézussal volt a sivatagban, amikor kinéztem a folyosóra, hogy én is megjárassam
magam.
Edit egy vesetranszplantált kisfiúval beszélgetett, majd amikor odaértem, rám szólt: -
Újraélesztették! Volt odaát! Nem volt sem fény, sem alagút! Itt van, kérdezd meg tőle!
- Editkém! Nem vitatkozom én senkivel. Engem boldoggá tesz a tudat, hogy van
túlvilág és kész. Akár van, akár nincs! Mindenesetre megdöbbentett, hogy Edit még most is,
itt is perlekedik Istennel. Még most is meg akarja mutatni, hogy az én csodatevőim lapítanak,
és orvoskollégái hozzák el majd neki, meg Böbének a gyógyulást, a boldogságot.
Hattól hétig már én is úgy járőröztem, mint őrült, ki letépte láncát. A legszívesebben
ordítottam, üvöltöttem volna, hogy elég, elég már, legyen vége mindennek, nem bírom, nem
akarom. Már hét óra is elmúlt, amikor egy simulékony modorú fiatal orvos tudósító jelezte,
hogy jön a professzor. Először első asszisztense jött véres szemekkel, de mosolyogva, és
megnyugtatta Editet, hogy minden “tankönyv szerint” történt.
A professzor nem jött, tántorgott, botorkált, holtfáradt volt. Az előzőnek is vörösek
voltak a fáradtságtól a szemei, de a professzor talán életében nem volt még ilyen kimerült.
Panaszkodott a komplikációkra, az összenövésekre, a “képletek”-re, a megkeményedett régi
májra, a vékony, könnyen szakadó erekre, mindenre.
Edit ráöntötte, rásugározta minden félelmét, aggodalmát, nagy tudású, nagyhatalmú
kollégájától nyugtatást, bíztatást várt, de a professzor lesöpörte magáról élet és halál urának
szerepét, és szavai fájdalmasan csenghettek Edit fülében: - Semmit nem tudunk garantálni,
nem biztos semmi! Isten kezében vagyunk. Edit fanyar mosollyal állt előtte, mint amikor a
koordinátor is Isteni Gondviselésnek minősítette, hogy kiskorú, azonos vércsoportú donor
akadt Böbe életének megmentéséhez.
Mikor az autóból rádiótelefonon elsőként szüleimet tudósítottam, édesanyám
bíztatott, hogy mindenki imádkozott Böbéért. Majdnem kicsúszott a számon, hogy csak Edit
nem! Borzasztóan hangzik ez így, szinte vádként, hisz elmondana Edit ezer Miatyánkot, ha
biztos lenne, hogy csak az kell, de a hit fura dolog, csak abban lehet hinni, amiről nincs
kétséget kizáró bizonyítékunk.
Lehet-e, van-e ennél nehezebb dolog, mint ár ellen úszni. Materialista családba
beleszületve, materialista foglalkozást űzve, hirtelen megtért férjtől Isten és a hitvilág ellen
dacot, ellenszenvet érezve, állandó kísértés között, de a kísértést fel nem ismerve hitre
eljutni. Felér a kereszt Golgotára cipelésével. És hozzá az anya fájdalma kislányáért,
tehetetlenségének keserűsége. Micsoda őrült nagy árnyékot kell Editnek átlépni, hogy
beismerje, minden kegyelem, Isten jósága, hogy élünk, és eljusson oda, kimondja, hogy
Uram, legyen meg a Te akaratod.
Ráadásul a Kísértő állandóan azt súgja fülébe, hogy őt, a jó szándékú édesanyát a
gonosz Isten ártatlan kislánya szenvedtetésével igyekszik megtörni, aminek hitében én sem
térnék meg egy éón6 alatt sem. Mivel Edit Budapesten lakó, volt szomszédainkhoz ment,
meglátogattam Kecskeméten a fiúkat, és sírva együtt imádkoztunk. Otthon levetkőztem,
ittam egy Jacobs capuccinót, aztán még egyet, űzött vadként sétáltam a szobában, és nem
találtam a helyem. Minden és mindenki kavargott, úszott a fejemben. Hajnalka, a menyétek,
Pali, Léna, Böbe, Edit, fiaim, néhány ismerősöm, és házoltárom előtt elhaladva kiáltva
kérdeztem Istent:
- Meddig tart ez még? Nem bírom már! Meg akarok halni! Vigyél már magadhoz!
Elég már mindenből!
Mondja valaki, hogy nem jó az Isten! Kedvesen azt mondta, ülj le a székbe
gyermekem, megvigasztallak! Aztán sírtam, vagy fél órát, és lassan, lassan kitisztult a fejem.

6
világkorszak
 64

Felszínes, nyugtalan, hánykolódó álomba merültem, éjszakai görcseim megint kiújultak, és

reggel mérhetetlen akaraterőre volt szükségem, hogy fél hatkor kikeljek az ágyból, mert
fáradtabb voltam, mint este, amikor lefeküdtem.
Böbét persze nem lehetett látogatni, rendkívüli, de érthető a szigor, így csak Edittől
értesülhettem a fejleményekről, amelyek nem voltak rózsásak. Vérömlenyek fejlődtek Böbe
hasüregében, nyomták a májat, ami eddig legalább működött, a vese még mindig nem indult
be, és Böbét hétfőn este újra fel kellett nyitni. Ráadásul most “vallották csak be”, hogy a
transzplantáció közben egy vezeték zárlatos lett, izzani kezdett, és úgy megégette Böbe
lábikáját, hogy majd plasztikai műtétet kell végrehajtani rajta.
Ennyi fájdalomra már egy kőszikla is sírva fakadna. Sírva köszöntöttem Klárit, volt
szomszédasszonyunkat, amikor Edit átadta neki a kagylót. Megdöbbenten hallottam
következő mondatát: - Tudod, Viktor szomszéd a legszívesebben jól …ön rúgnálak, tudod.
- Aranyos vagy! Köszönöm! Mondtam és lenyomtam a piros billentyűt, hisz mi mást
válaszolhattam volna erre? Mit keres a gyűlölet egy fájdalomtól sújtott emberrel szemben?
Miért ilyen a kép rólam? Ez a pofon már annyiadik volt, hogy szinte nem is fájt, inkább
frissített. Hónapok óta hevert egy félbehagyott Eve cigarettásdoboz a hűtő tetején, így aztán
rágyújtottam, és elfüstölögtem mindazt, ami Klári haragjából rám kenődött, éreztem, még
meg sem kell bocsátanom neki, mert tette szinte el sem jutott tudatomig, valahol, talán fél
méterre előttem megállt, lepottyant, és a cigifüsttel együtt kiszállt az ablakon.
Rengeteg idő ment el tudósításokkal. Mivel sok ismerőst értesítettem, mozgósítottam
imára, így bennük állandó híréhség tombolt, vajon eredményesen ostromolják-e az eget
imáikkal. Fárasztott a beszéd, szerettem volna a következő napokra energiát gyűjteni, így
aztán nem hívtam csak a legszűkebb kört, és eltettem magam másnapra.
Édes kis Böbikém! Vele volt a leglazább a kapcsolatom, mégis úgy fáj, mintha az én
húsomba vágták volna szikét, mintha én feküdnék felnyitott hassal, tehetetlenül a kórházi
ágyon. Bár cserélhetnék vele! Bár levehetném róla a keresztet. Hányszor kértem Istent, és ezt
a kérést sosem hallgatta meg. Vagy nem jól kértem? Nem jót kértem? Spirituális gőg volt,
hogy még az övét is át akartam vállalni? Nem elég a sajátom?
Ezer gondolat, és mindennek ott az ellentettje is, ilyen lehetett Jézus fejében is,
legalábbis Kazantszakisz szerint. Bizonytalanság, szenvedés, kísértés, de teher alatt nő a
pálma. Ez is csak üres szólam most, még legkedvesebb ismerőseim sem tudnak
megvigasztalni. Legszívesebben ásnék egy mély lyukat, vagy keresnék egy mély barlangot és
elbújnék az egész világ elől, mert úgy érzem, rám nehezedik, agyonnyom.
Testemet mintha száz karvaly keselyű szaggatná, lelkemet mintha száz ördög
harapná, tépné, ez a vég! Az ártó erők vérszomjat kaphattak, mert amit régóta sejtettem, és
reméltem, hogy elmarad, bekövetkezett. Gergőt már itt a Földön is elkezdték zaklatni. Annak
idején, szellemvilágbeli kirándulásainál, kísérői védelmezték, sőt a “támadók” egy részét el is
tudta “űzni”.
Most azonban két rosszarcú fiatal megvárta az iskola előtt, és megfenyegették, hogy
elvágják a torkát. Másnap nem ment iskolába, és a tanárnő telefonon jelezte, hogy Gergőt
várták “barátai”. Feleségem nagyon aggódott, megkérte szomszédukat, hogy kísérje el
Gergőt az iskolába. Én biztos vagyok benne, hogy az ártó erők mozgatják a két fiatalt, Gergő
küldetésének akadályozásához óriási érdekei fűződnek az ártó erőknek, így egész életében
számíthat nehézségekre, támadásokra, de annak is tudatában lehet, hogy a menny erői még
sokkal inkább számon tartják, és gondjuk lesz rá, hogy küldetését véghezvihesse. Meg is
beszéltem ezt Gergővel, jobb híján telefonon, és megállapodtunk, óvatos lesz mint a kígyó,
szelíd, mint a galamb, de félni nem fog, mert rá vigyáznak.
Kedd este már nagyon ki voltam éhezve, hogy Hajni hangját halljam. Edit optimistán
nyilatkozott Böbével kapcsolatban. Megtalálta a maga módját, hogy hitét hogyan erősítse. A
transzplantációt végző professzor első helyettese három évig Luxemburgban végzett
gyermekmáj átültetéseket, és optimistább alkat volt, így Edit szemében ő lett a sztár, a
 65

hiteles, a professzort pedig elnevezte hisztis vénasszonynak, akivel nem érdemes foglalkozni.
Így talált fogódzót egy ember személyében, akinek szavában hitt.
Hányan mondják a nem istenhívőkre, hogy hitetlenek, pedig hitetlen nincs, csak
mindenki másban hisz. Valamiben mindenki hisz, sőt sokszor úgy csinál, vagy azt hiszi, hogy
nem hisz, és közben mégis hisz. Így volt ez Amerikában is, ahol egy híres atomkutató
professzort, az atomok, molekulák tudósát, az anyag “mágusát”, a természettudomány
prófétáját felkereste a Spektrum televízió stábja. Filmre vették a professzor gazdagon
felszerelt korszerű laboratóriumát, a materializmus templomát, és amikor már kifelé tolták a
kamerát, valaki észrevette, hogy a bejárati ajtó fölött egy szerencsepatkó lóg.
A vezető riporter már műsoron kívül, de enyhe gúnnyal kérdezte a híres tudóst: -
Professzor úr! Ön ilyesmiben hisz?
A professzor zavartan szabadkozott: - Nem, nem hiszek, de azt mondják, akkor is hat,
ha nem hisznek benne. Ugye milyen vicces? Akkor is hiszünk, ha nem hiszünk! Azt hisszük,
akkor is hat, ha nem hiszünk benne, tehát expressis verbis 7 tagadjuk hitünket, s mégis
hiszünk.
Az az érzés erősödött bennem, hogy Hajni, meg a kis menyétek engem illetnek,
nekem járnak, mert én szívből szeretem őket, Pali csak uralkodik rajtuk, és igazságtalanság a
jelenlegi állapot. Milyen boldogak lennénk hetesben! Mennyit nevetnénk, milyen békében,
szeretetben, boldogságban töltenénk napjainkat! És amikor egy kis reménysugár megcsillant,
jött Böbe műtétje, s ez az összes eddigi teherrel együtt már túl soknak bizonyult.
Kikapcsoltam az összes telefont, és arra koncentráltam, hogy Böbéért imádkozzak, és Böbe
hasüregét csodás fehér fényben fürödve láttam.
Eddig azt hittem, feltétlenül kell a személyes kontaktus, megbeszélés előtte, most
mégis azt hiszem, Böbe szelleme rám kapcsolódott, és vette az adást. Amikor csak tehettem,
vagy vizualizálva, vagy vezetés közben “csak” imádkozva igyekeztem “gyógyítani Böbét.
Eleinte csak szürke ködben láttam, volt, amikor fekete X jelent meg előtte, mintha a bejárat
számomra le lenne zárva, de tovább kísérleteztem, nem adtam fel a reményt. És nem voltam
ezzel egyedül. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább százan imádkoztak ismerőseim,
rokonaim közül. Akikkel közelebbi, mondhatni lelki kapcsolatba kerültünk, azok meg is
érezték valamilyen formában, hogy baj van.
Palkovics Sanyit a Tisza parti gyógyászt vagy két éve nem is láttuk, nem is hallottunk
róla semmit, mégis egy nappal műtét után telefonált. Felajánlotta a távgyógyítást, meg
orgonkészülékét is, melyen olyan program van, ami az elhalt szerv, a kivett máj auráját
lebontja, hogy az új működhessen. Edit megrökönyödött, amikor ezt a felajánlást
továbbítottam. Távgyógyítani távgyógyíthat, az nem árt, de szó sem lehet arról, hogy
mindenféle műszereket vigyen be a kórházba.
Szerdán alig vártam, hogy dél legyen, szerda déltől telefonálhat Hajnalka. Ahogy
vártam, vártam, az jutott eszembe, hogy valahogy még sem jó ez így. Más lenne, sokkal
egyszerűbb lenne a helyzet, ha Hajnal egy albérletben zsúfolódna az öt gyermekkel Pali
nélkül, s úgy ismerkedtünk volna meg. De így?
Nagyon idegenkedem attól a szereptől, hogy a legkisebb mértékig is befolyásoljam
kapcsolatuk alakulását. Talán kivárásra kéne helyezkednem? Nem lenne rossz ötlet, de mi
van, ha közben nem táplálom fujtatóval a szerelem lángját, és az érzés kialszik, elhamvad?
Ezer ördög és pokol! Ahogy Rejtő Jenő légiós hősei szokták mondani. Ez biztos tőlük
sugallt gondolat, hiszen ha elkezdek félni, hogy kialszik a szerelem a szívemben, már búcsút
is inthetek neki, a félelem megteremti a maga tárgyát.
Felmerült bennem, foglalkozhatok-e épp ilyenkor, mikor Böbe beteg, ilyen
érzésekkel? Nem kéne, illene az egészet félretenni? Ettől nem foglalkozom kevesebbet
Böbével, sőt Hajni és Léna is benne vannak a Böbéért imádkozók, fohászkodók körében, és
biztos, hogy Hajni úgy imádkozik, mintha saját gyermekéért imádkozna. Hajni Böbéért, én

7
szavakkal kimondva
 66

meg Hajniért, és Paliért kezdtem új témaként imádkozni. Rájöttem, mégiscsak helytelen volt
ennyire is belekeverednem ebbe a kapcsolatba. Más lett volna, ha Hajni és Pali már külön
élnek, és úgy ismerkedtem meg volna velük, és más így, hogy ha rosszul is, de működő
kapcsolatban él Hajni és Pali. Valahol a gyermekek sem véletlenül születnek egy családba,
tehát elvileg mégis az lenne a leghelyesebb, ha vér szerinti édesapjuk nevelné fel őket.
Hogy jövök én ahhoz, hogy elorozzam, vagy akár csak megkíséreljem elorozni más
asszonyát? Ilyen gondolatok csapongtak bennem, noha elorozásról szó sem volt, szóban, és
szívemben is igyekeztem Hajnit Palival kapcsolatban békítgetni, mégis rengeteg kísértést
kellett elszenvednem. - Más asszonyát megkívántad, te parázna disznó! Sziszegte a Kísértő a
fülembe.
Hát tulajdonképpen igen, ezt Jézus is bűnnek tartotta, de nem a testét kívántam, lelki
vágy, szerelem ébredt bennem, és ez csak nem bűn? Belegondoltam, milyen felelőtlenség
volt még szerelmemet is kimutatnom, hisz mit tudna kezdeni Hajni egy bicegő, állását
elvesztő, anyagi bázis nélküli, beteg emberrel. Még én hiányzom a nyakába neki! És lehet,
hogy felvállalta ezt a sorsot, a szenvedést Pali mellett, hisz angyal, láttam gyönyörű, hosszú
angyalszárnyait.
- Ez angyal? Csak diavetítést rendeztem neked, s te elhitted, te kis tökkelütött?
Zendített rá a Szétdobáló ismét. Angyal? Az nem ismerte meg lány korában, aki nem akarta.
Nem emlékszel, miket láttál utcátokban?8 Isten… nyalója! Te féreg! Elpusztulsz! Mint
korhadt fát tűzre vetnek! Nyomorultul elpusztulsz! Nem segít rajtad a te Istened. Nem enyhíti
kínjaidat. Hány éjszakát görcsöltél végig, s mi végre kiáltoztad? – Uram irgalmazz!
Irgalmazott neked?
- Én irgalmaznék neked, ha hozzám tartoznál, de te ellenségem vagy! Nálam boldog
lehetnél. Minek szenvedsz te eszeveszett? Jó ez neked? Értelmetlenül gyötröd magad, ezt
imaköri barátnőid is mondják! Miért nem hallgatsz ránk?
- Hallgass, nincs dolgom veled! Vetettem oda a körülöttem settenkedő gonosz
léleknek. Mostanában különösen nyugodtnak kell lennem! Nyugodt is voltam, amikor Hajnit
csütörtök délelőtt felhívtam. Szerda este küldött egy csókolom-ot a szöveges üzenetküldővel,
de akkor már nem számítottam tőle jelentkezésre, és minden telefonomat kikapcsoltam,
illetve mellé tettem. Épp elkezdtem mondani Hajninak, hogy nagyon örülnék, ha Palival
rendeződne kapcsolata, és a legkevésbé sem szeretnék kapcsolatuk romlásának előmozdítója
lenni, hisz magam is “érdekelt” vagyok, amikor Hajni közölte, Pali berágott azon, hogy
szaunázni mentünk. Kuni elmesélte programunkat, a színházért is hallgatott eleget, meg hogy
mertem hozzányúlni a gyerekéhez, és hogy el fog tenni engem láb alól.
No, nem eszik olyan forrón a kását, de ez mégiscsak intő jel. Kiderült, Pali ellenez
minden természetgyógyászati beavatkozást, főképp azért, mert Hajni ebben hisz, és Kuni
elújságolta neki, hogy megjavult a szeme, mert a menyétes bácsi rátette a kezét. Bizony
ördögi dolog a féltékenység, figyelmeztettek is imakörös barátnőim, hogy darázsfészekbe
nyúlok, ha Hajnit látogatom.
Hajni, valami különös empátiával rákérdezett, ugye akkor gyógyulnék meg, ha ő
betakarna angyalszárnyaival. Bizony hogy attól, biztos vagyok benne, hogy rendbe jönnék,
ha legalább életem párkapcsolati oldala rendeződne. De ha ezt mondom Hajninak,
lelkiismeret furdalása lesz Palival maradni, így aztán csak ötöltem-hatoltam. Támadt egy
ötletem, hogy írok egy kedves levelet Palinak, melyben háziúri jogát elismerve megígérem,
hogy csak akkor megyek házukba, ha nem emel kifogást ellene, sőt, ha bízik bennem, adok
egy pár tippet, hogyan nőhetne kettejük boldogsága. Hiszen csak úgy kéne viselkednie,
ahogy én viselkedtem, Hajnit nem pocakom, kopaszodó fejtetőm, vagy bicegésem fogta meg.
A levelet egyeztettem Hajnival, majd még csütörtökön elküldtem, hátha hétvégéjük ennek
hatására békésebb lesz.

8
Gyermekkoromban elég zurös környéken laktunk
 67

Hogy az övék milyen lett, azt nem tudtam meg, de az én éjszakám olyan kemény volt,
mint még tán sohasem. Az ördöggel birkóztam vég nélkül, görcsök rángattak különös
erővel, ellenfelem fojtogatott is, és körülbelül hatszor álltam Pali füstölgő teteme mellett
azzal az érzéssel, hogy lézerszerű sugár kibocsátásával én öltem meg őt, és jóvátehetetlenül
rosszat tettem. Igyekeztem volna újra összerakni, de ez már nem sikerült.
Hogyan álmodhattam ezt? Belőlem, nappali gondolataimból, azok mélyéről
fogalmazódott meg? Nem hiszem, hisz tudatunk rétegei közül a nappali tudat, az egó
rosszabb minőségű, mint szellemünk, Isteni énünk. Ha nappal imádkozom Paliért, és kedves
levelet írok neki, nem fakadhat belőlem a gyilkos ösztön. Vagy mégis, és csak a felszín, a
látszat, hogy már a szeretet gyermeke vagyok?
Krampuszék próbálnak kikészíteni? Ők öntötték az ezer kísértést is Hajnival
kapcsolatosan tudatomba? Amint valami jó történne velem, minden megsemmisül,
eltörlődik? Így kell ennek lenni, hagyjam magam életem tengerén tehetetlenül sodródni, vagy
evezzek az ár ellen? Ki ad minderre választ?
Péntek délelőtt Edit felhívott a klinikáról, hogy Böbét harmadszorra operálták, végleg
bevarrták a vágást pocakján, kapott egy műanyag hasfalat, a computertomográf szerint a máj
nem sérült a vérömlenyektől, a laborértékek is elég elfogadhatók, így aztán viszonylag
optimisták voltunk. Hétvégén Edit fent aludt egyik volt évfolyamtársánál, így nem kellett
fuvaroznom őt, és kialudhattam magam. Iszonyú lemerült lehettem, mert péntek este fürdés
nélkül bezuhantam az ágyba, szombaton csak vécére, és enni keltem fel, és végül vasárnap
tizenegy óra körül kezdtem ismét járóképesnek érezni magam.
Pénteken már negyed óra kellett száz méter megtételéhez, annyira fájt a
keresztcsontom, és görcsöltek háti és hasi izmaim. A Spar üzletben a kocsira támaszkodva
tudtam nagy nehezen bevásárolni, de azt is megbántam, inkább ettem volna, amit otthon
találok, nem érte meg egy kis ínyencségért, túrósbatyuért, meg mákos patkóért ennyit
szenvedni.
Trattner úr a cég felszámolásának megbeszélésére kirendelt Ausztriába. Vasárnap este
utaztunk ki kolleganőmmel, hogy hétfőn már vissza is tudjunk jönni. Még osztrák részen
voltunk, amikor Léna elújságolta Hajnalka üzenetét, hogy úgy látszik, jól imádkoztam, mert
Pali, jó értelemben, teljesen kifordult magából, őt és a gyerekeket szinte a tenyerén hordozza.
Boldog voltam, éreztem a lemondás boldogságát, és még ha egy ismerősöm hirtelen szóval
hazugságnak is titulálta, szívből örültem annak, hogy Hajnal és Pali egymással boldogok.
Szárnyalásom nem tartott soká, mert Edit hívott, hogy szombat éjszaka negyedszer is
meg kellett műteni Böbét, mert megint 10 cm-t nőtt a haskerülete, és a belső vérzések miatt
elkerülhetetlen volt a beavatkozás. Úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak.
Ez már jobban fájt, mintha ostorral ütöttek volna. Böbe iszonyúan sokat, és iszonyúan
nagyon szenved! Edit is ki tudja, meddig bírja cérnával. Kedden bementem Edittel,
protekcióval, szabálytalanul, de bemehettem az intenzív osztály folyosójára, és onnan
megnézhettem Böbét. Nem szívesen mentem be, mert nem szeretem a protekciót, ha egyszer
az a rend, és a betegek érdeke, hogy ne menjen be látogató, ráadásul kislányomat állandóan
altatják, akkor miben lehet hasznára akár neki, akár másnak?
Mégis, annyian kérdezték már tőlem, hogy ugye minden nap bejárok kislányomhoz,
hogy mindig magyarázkodnom kellett, meg tanácsokkal is elláttak, még ha nem is kértem
senkitől. Egyik ismerősöm kifejtette, most többet kell Edittel együtt lennem. Egy rokonom
csak úgy harsogta a telefonba: - Viktor, feltétlenül fontos, hogy most közeledj Edithez!
Már megint mi ez az egész? Miért nem lehet minket békén hagyni? Honnan veszi,
hogy nem közeledem, vagy honnan tudja, hogy nem eléggé? Mi az a közeledés? Persze hogy
hozom, viszem minden nap, veszek Mcbacont a Mekdobácban, beszélgetünk Böbéről, de más
Böbe, és más kettőnk ügye. Így is meg kellett erőszakolnom magam, hogy a szokott helyen
ne vessek keresztet, ne idegesítsem ezzel Editet, és úgy tartsam benne a lelket, hogy közben a
Jóisten még szóba se kerüljön.
 68

Hát próbálja meg ezt valaki! Fából vaskarika, hisz üres szavak, melyek eldobott
kólásdobozként pattognak az út szélén. - Majd csak lesz valami! Meglátod meggyógyul!
Bízzál! De miben? De kiben? Edit egyébként meg kell hagyni feltalálta magát. Kedden
elmondta, Böbe hétfőn kritikus állapotban volt, keringése majdnem összeomlott, magyarán
mondva majdnem elveszítettük, de a Természet azt is megoldotta.
Édes Jó Istenem! Mit ki nem talál, mit össze nem szenved, csak hogy Téged ne
kelljen ajkára vennie! Természet! Így még nem hallottam Istent nevezni, de mi mást érthet
Edit alatta? Tán a fákat, növényeket, bogarakat? Vagy a materialista tudósok által kitalált
semmit, a nesze semmi fogd meg jól-t, hogy a növény, ásvány, és állatvilág, sőt az ember is
mintegy véletlenül fejlődött így, a természetes kiválasztódás folyamán. Véletlenül nincs két
egyforma szerkezetű hópehely!? Véletlenül nincs két egyforma hüvelykujj-mintázatú ember
annyi milliárdból? Véletlennek hívják a materialisták Istenét, a Természetet? A
legszívesebben üvöltöttem volna, hogy Edit térdelj le, és imádkozz, de csak annyit mondtam,
Editkém, bízz a természetben!
A keddi látogatás megrázó élmény volt. Böbét épp ágyazták, vékony kis karjai
élettelenül lógtak, hasán hatalmas dunsztkötésszerű pólya volt, mellyel a sebet zárták, jobb
térde az égés miatt be volt fáslizva, szájában csutora, orrából, lába közül, mindenhonnan
csövek, vezetékek lógtak, sípolt a lélegeztető, és amikor tüdejéből leszívták a vizenyőt, kis
arca fájdalmasan még az altatás ellenére is összerándult.
Edit szájkendővel és orvosi köpennyel, mint egy papnő, óvatos léptekkel bement,
fogta, szorította Böbe kezét, szeretett volna bele életet önteni, visszanézett, hogy nézem-e,
miközben két ápolónő szorgoskodott, fertőtlenített, takarított, tisztított, nehogy bármiféle
fertőzés lépjen fel. Behunytam szemem, úgy imádkoztam Böbéért, miközben egyszer csak
lelke szólt hozzám: - Szia komp! Visszajövök, csak anyára várok!
Őrületes fájdalomként hasít belém ez a kijelentés, melyet Böbe lelke nyugtatónak
szánt. Nem az ragadt meg bennem, hogy visszajön, hisz mi más is lehetne, hanem hogy
“anyára várok”, tehát Edit megtérése a kulcs, Edit pedig még mindig a Természetnél tart, és
bizonygatja, itt fogják meggyógyítani, majd az emberek, az ő kollegái, nem az én Istenem,
aki “lapít”. Bizony kicsinyhitűség még annyira is izgulni, de az vesse rám az első követ, aki
megingás nélkül kibírná, hogy gyermeke élet és halál szélén táncol, és abban a hitben van,
hogy felesége megtérésétől függ gyermeke életben maradása.
Szerdán Edit nem jelzett fél ötkor, hogy mehetek, ezért magamtól elindultam a
klinikához, valami türelmetlenség hajtott. Elküldtem Editnek egy üzenetet, hogy mi van, és
közben valami balsejtelem lett úrrá rajtam. Edit fél hétkor jelentkezett, hogy nem jön haza,
ott marad Böbével, mivel nem működik a máj, valószínűleg mindkét beültetett májlebeny
elhalt, nem működik a vese, Böbe állandóan lázas, nem akar alvadni a vére, még trombocita
dúsítás után sem, és elcsukló hangon, sírva mondta ki, hogy alig van esélyünk.
Hazamentem a fiúkhoz, tájékoztattam őket a dolgok állásáról, és megint együtt
imádkoztunk. Viktor hangosan nyelte könnyeit, Gergő szomorú szemének irdatlan
mélységével tükrözte, hogy fáj, ordítóan fáj, hogy Böbe ennyire szenved, hogy
végveszélyben van. De nyugtattam őket is, meg magamat is, baj nem lehet, hisz a Jóisten
megmondta nekem is, Viktornak is, hogy Böbe meggyógyul, ketten nem őrülhettünk meg.
Olyan egyszerű volt az üzenet, még csak félre sem lehetett érteni! Nem fantáziálhattunk
mindketten!
Az ördög meg miért súgott volna olyant, ami Istenhitünket erősíti? Kell a happy end a
Hitbenhat végére is, hisz ki térne hitre egy olyan könyv után, mely tragédiával végződik?
Arról nem is beszélve, hogy nem lenne erőm, sem kedvem sem befejezni, sem kiadni.
Kettétört ember lennék, ahogy most is szinte kettészakítottnak érzem magam.
Csütörtök reggel éreztem úgy, hogy megnyílik alattam a Föld. Edit úgy fogalmazott,
hogy semmi reményünk sincs. Böbének éjszaka orrán, száján folyt a véres folyadék, megint
felnyitották, leszívták a belső ömlenyeket, de bekövetkezett, amitől Edit kedden még csak
rettegett, a szepszis, a fertőzés. Állítólag már amikor bejött Böbe, már akkor benne volt az az
 69

egy szem baktérium a tüdejében, amit kitenyésztettek, ami a fertőzést okozza, de mit segít ez
most rajtunk, hogy tudjuk. Csak gyógyulna meg, de nincs immunrendszere, legyengítették,
kiölték, hogy ne lökje ki az új szervet. Az új szervek közül a máj mindkét lebenyén sérült, a
vese pedig még mindig nem indult be.
Napközben mintha a földgolyó alatt görnyedtem volna olyan testi és lelki tartásom.
Hiába volt minden hitem, mert azt, hogy Isten mondta, amit sugalmazásként hallottam, azt
nem tudhatom teljes bizonyossággal, csak annyit tudhatok, hogy Isten jó. Az Ő jósága nem
feltétlenül eredményezi azt, hogy Böbe túléli ezt az egész több, mint egy hetes zaklatást,
bolygatást, műtétek sorát. Hiába törődtem már bele gondolatban, hogy legyen meg az Ő
akarata, most mégis vonyítottam, szűköltem, visítottam, üvöltöttem, zokogva könyörögtem: -
Ne vidd el! Hagyd itt nekünk! Ne vidd magadhoz! Légy irgalmas! Légy kegyelmes!
Könyörgöm!
Böbe nem kötődött erősen hozzám, én azonban igen, és úgy éreztem, kettészakadnék,
fél ember lennék, ha el kéne veszítenünk. Az az érzés volt bennem, hogy szeret ő, nagyon is
szeret, csak vagy nem tudta kimutatni, vagy úgy volt élettervében, hogy ez ne kerüljön
felszínre, és az ő szenvedése iszonyúan fájt. Inkább ütöttek, vágtak, sebeimet sózták volna,
csak neki legyen már vége ennek a szörnyű szenvedésnek.
Talán tehetetlenségem nyilvánult meg abban a vágyban, hogy üvölteni, ordítani
szerettem volna egész nap, és legszívesebben szétvertem volna baltával az iroda
berendezését. Pedig nem múlt el negyed óra, hogy valaki ne érdeklődött volna Böbe után,
gyógyítók, ismerősök, barátok imádkoztak, fohászkodtak, küldték a gyógyító szeretetet, és
mégis lebénultnak, hadirokkantnak éreztem magam.
Délután Edit újból telefonált, hogy még egy éjszakára ott marad, és csodával határos
módon újból formába hozta magát. Összejött a Luxemburgban tanult orvossal, az
megnyugtatta, hogy a laboreredmények alapján valamennyi életképes szövet biztos kell, hogy
legyen a beültetett májban, legfeljebb a működésképtelen részeket egy műtét keretében
lefaragják, Böbe még kitornászhatja magát a fertőzésből, ilyenre is volt már példa, és
legrosszabb esetben újratranszplantációra is sor kerülhet, mert ilyen esetben a nemzetközi
szervbankon keresztül gyorsan lehet beültetendő szervhez jutni.
Edit így megnyugodott, rajtam pedig valami tompa kábultság vett erőt, és siettem
haza, hogy tisztám nem lévén ingeimet kimossam, kivasaljam, és valami ételt fabrikáljak a
hűtőben fagyoskodó csirkemell filéből. Ahogy ingeimet vasalgattam, megjelent a Kísértő, és
fülembe súgta: - Na nézd, itt a bébicsősz! Egyedül mos, főz, vasal, mert fél a nőktől. Fél a
szextől, fél, hogy megcsonkítják, vagy megeszik, mint a gyilkos pók a hímjét párzás után.
- Küldetés, életfeladat, meg vállalás, hahaha! Itt harc van, és én leszek a győztes! Te
meg elpusztulsz barátocskám! Rád az örök élet vár! – mondta gúnyosan. Az örök szenvedés!
– Mert az nemesíti a lelket! Hahaha! És gyermekedre is az vár, mert ellenségem vagy.
Házasságodat romba döntöttem, kislányod pedig nem fog meggyógyulni, arra ne számíts!
Vonyíthatsz az Istenednek, nem irgalmaz, pedig én irgalmaznék neked, csak egy kicsit
okosabban kéne viselkedned!
- Ó Atyám! - Ó gyermekem! - Milyen megható! - Kicsordulnak a szememből a
könnyek. Pedig kislányod szenvedésén segíthetnél, ha volna szíved, de neked nincs, mert
nem mersz levegőt sem venni, félszemmel mindig Istenre bandzsítasz, hogy helyeset teszel-e,
mert félsz tőle, gyáva vagy! Nincs egyéniséged, egy nulla vagy, egy semmi. A Föld az én
birodalmam, itt Isten is csak kérhet és jelenthet. Beletörik a bicskád, ha nekem ellenszegülsz
fajankó. Szétszedlek apró darabokra, azt is megbánod még, hogy megszülettél!
- Dugulj már el! Nem veszed észre, hogy nem vesznek észre? Csókollak. – Szóltam
vissza Józsefvárosiasan mire megrázkódott, mert undor fogta el.
- Te leszel a bal lator, szenvedni fogsz a híres megváltód mellett! A pokol vár rád,
csak éppen örömök nélkül! Örök szenvedés! Bele tudsz ebbe gondolni? Örök szenvedés,
örök szenvedés, örök szenvedés…
 70

- Nem kértem tanácsot! Zsibbadjál már el! Beszélj a zsebembe, majd holnap
kiválogatom. Hiába strapálod magad! Nem hatsz meg, és legfőképp nem félek tőled. És
tudod mit? Nem fog az én Megváltóm veszíteni, de ha veszítene, akkor is mellette maradnék,
mert ő jó, te meg nem kellesz nekem, a nevedet is kiköpöm a számból, húzz el innét a
pokolba, ott a helyed!
- Még találkozunk! Búcsúzott, és a maradék hat inget már teljes nyugalomban
vasalhattam ki, és éjfélkor úgy dőltem az ágyba, mint egy zsák homok.
Péntekre Böbe egy fokkal jobban lett, vagy Edit optimizmusa nőtt, mindenesetre
sokkal nyugodtabb volt. A fertőzés csökkent, hála – amint nyomatékkal mondta – a
professzor által külföldről hozott gyógyszereknek, a labor értékek alapján kell, hogy legyen a
májnak ép része, így az előbb utóbb regenerálja majd magát, a vese nem csoda, hogy még
nem indult be, mert a sok idegen vér trauma a vesének, és végül szinte azt mondta, hogy
minden a legnagyobb rendben.
Megdöbbentettek ezek az ingadozások, hiszen előző nap még azt mondta, nincs
semmi remény, de rájöttem, most megtalálta magának az optimistább másodsebészt, és most
benne hisz, mindenki mást félretol a tudatából, így, ezzel a hittel tudja magában tartani a
lelket. A köztünk fennálló alapkonfliktus még most is foglalkoztatja, hiszen az autóban
hazafelé elmesélte, hogy majdnem lett volna egy vesetranszplantáció, de a szülők nem
engedték elhunyt gyermekük veséjét kivenni, mondván ők Jehova tanúi, s vallásuk tiltja.
Enyhe szemrehányással és gúnnyal mesélte tovább a szülők nyilatkozatát, akiket
megkérdeztek, hogy ha egy gyerekük beteg lenne, hagynák meghalni, mert nem kaphat új
szervet. A szülők azt mondták, kapni, köszönjük annak idején majd lehet, elfogadjuk, mert
csak a vérátömlesztésre vonatkozik a tilalom. Elmagyaráztam, melyik bibliai részt és miért
értenek félre a Jehova tanúi testvérek. Isten Mózes útján mondta a zsidóknak, hogy más
népekkel, melyek nem egyistenhitűek, hitük megőrzése végett ne keveredjenek, ne
házasodjanak, és ezt úgy írják a Bibliában, hogy “Ne keveredjen a véretek a mások vérével!”.
Ezt értik félre a Jehova tanúi testvérek, ami az akkori zsidókra, és nem a mai emberekre
vonatkozik.
- Nem akarok semmilyen vitát kezdeményezni, de szerintem minden vallásos ember
fanatikus, egy sem kivétel, mindnek elment a józan esze. Válaszolt Edit és jobbnak láttam
hallgatni.
Amikor szombaton Fravolinékhoz beugrottam, röviden elmeséltem az utolsó nap
fejleményeit, hogy Böbe túl van a közvetlen életveszélyen, a Jehovás ügyet, meg azt, hogy
azon a napon, amikor Edit reggel bejelentette, hogy nincs remény, elmentem a görcsöktől
szenvedő hegedűművésznőt gyógyítani, és állítása szerint tízszer olyan intenzitással,
forrósággal jött belőlem Isten gyógyító szeretete. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy
amikor a legjobban szenvedünk, nyomás alatt vagyunk, akkor van bennünk a legjobban a
Jóisten.
Zsuzsa ezt másképp látta, mert előrebocsátotta, hogy kemény lesz, mert siet, és
szikrázó szemekkel rivallt rám: - Te ne törődj senkivel, és semmivel. És ne menj emberek
közé, ne menj gyógyítani, hanem a kislányodat gyógyítsd! És a feleségeddel se foglalkozz!
Nem vele kell foglalkoznod, hanem a kislányoddal!
Hideg zuhanyként ért ez a rendreutasítás. Azt még el tudom fogadni, hogy Zsuzsa
másként látja a dolgot, de kéretlen minek osztogat tanácsot? Menteném a jó szándékkal, de
sietséggel indokolni a durvaságot, más dolgába való beavatkozást, hívatlan prókátorkodást?
Ez így nem kóser. Zsuzsa ugyanúgy gondolkozik, mint Edit, az embert Isten elé, és az
akaratot a hit elé helyezi. Csak Edit az anyagi szintű gyógyításban gondolkodik, Zsuzsa
pedig a szellemi szintűben.
Csak egy pillanatig fájt ez a pofon, aztán, Zsuzsa korábbi tanácsát követve az egészet
keresztül engedtem magamon, így nem akadt meg bennem. Ő úgy érezte, hogy én passzióból
járok gyógyítgatni, és hanyagolom a kislányommal való szellemi szintű foglalkozást, és hogy
nekem akarnom, koncentrálnom kéne, hogy megmentsem Böbét. Én úgy gondolkodtam,
 71

hogy kérni kértem, nem is kevésszer, azonkívül minden bizalmam és hitem a Jóistenbe
vetem, aki nálam sokkal jobban szereti Böbét, és sokkal jobban tudja, hogy mi a jó neki, mint
én. Azért hívják Istennek.
Emellett az állandó, erős, mély hit mellett persze imádkozom naponta többször is,
hogy Böbe el tudja viselni, amit rámér a sors. Ennél többet pedig nem tehetek. Tisztelem
feleségemet, hogy oroszlánanyaként ott van Böbe ágya előtt éjjel-nappal, de nem hiszem,
hogy csak ebben mutatkozhat meg a szeretet. Addig sem nyomasztott a borzasztó gondolat,
hogy Böbét elveszthetjük, amíg a művésznőt kezeltem, és ráadásul, ha mindent Istennek
felajánlva teszek, pont az én kérésem nem hallgatná meg?
Mi a baj akkor? Aki önmaga erőlködik, az Isten erejét vonja kétségbe, aki aggódik,
Isten szeretetét vonja kétségbe, aki pedig letámad egy apát, aki felett a betegség, az
állástalanság, a családból kiszakadtság, rendezett párkapcsolat hiányának terhe mellett
Damoklész kardjaként lebeg, hogy elveszítheti gyermekét, az még nem járt 35 napig annak
mokaszinjában. Mert egy indián mondás szerint, akinek nem jártunk 35 napig a
mokaszinjában, arról nem mondhatunk ítéletet.
Uram! Adj erőt!

A VÉGKIFEJLET

A
sok fájdalomtól, sértéstől, kellemetlen megjegyzésektől annyira megedződtem, hogy
szinte megkönnyebbültem. Igaz, szombat éjszaka az ötödik, és kedd éjszaka a hatodik
műtétet is elvégezték Böbén, leszívták a vérömlenyeket, mintát vettek a beültetett
szervekből, hogy mennyire működésképesek, de könnyű szívvel vettem Edit minden
tudósítását, hisz a drága Üdvözítő megelégelte szenvedésemet, amikor a Rózsadombról
szokott útvonalamon hajtottam, az Áldás utca előtt a feszületnél keresztet vettem.
Olyan szép ez a feszület, olyan jól lehet látni, olyan jól esik keresztvetéssel köszönni
a Jóistennek, és a szívem majd megpattant az örömtől, amikor ezt “hallottam”: Gyermekem!
Ne aggódj! Kislányotok életben marad.
Lehet-e édesebb zene a fülemnek, mint ez. Sokan hívtak az ismerősök közül, és
mindenkinek boldogan újságoltam, aggodalomra semmi ok, Böbe meg fog gyógyulni. Mivel
korábban a Jóisten már megmondta Viktor fiamnak is, nekem is, hogy előtte feleségem
megtér hozzá, így kissé értetlenül hallgattam szerdán Edit telefonhívását: - Megmondtam a
főnöködnek, hogy hagyjon minket a Böbével békén! Ne kínozza ezt a szegény gyermeket!
- Editkém! Nem ő kínozza!
- Akkor meg mivel magyarázod? Nem lehet ésszel megérteni, hogy amint egy kicsit
jobban van Böbe, jönnek a problémák, most megint új fertőzést kapott.
- Ésszel nem is lehet, csak hittel Editkém. Igyekeztem higgadt hangon nyugtatni
Editet, és erőt önteni belé. A Böbe meg fog gyógyulni, és kész, én biztos vagyok benne.
- Én is, persze, de mikor, és miért kell neki ennyit szenvednie? Csuklott el hangja, és
folytatódott sírásban.
Erre már én sem tudtam mit válaszolni, de rendületlenül bíztam, hittem, hogy Böbe
meggyógyul, majd eljön az ideje, inkább Editnek kéne már összeszednie magát, hogy végre
megtérjen. Persze nem csak ő volt aggódó, Zsanett, Ivánka válófélben lévő felesége is
felhívott, hogy úgy érzi Böbe már nagyon el szeretne menni. Tudod ki? Nagynénikéd, aki
egy marék homokért tilinkózott a sivatagban. Gondoltam, és udvariasan utasítottam el
gyanúját.
Enyhén bosszantó, fájó volt még másik kishitű ismerősöm telefonhívása is, aki
felhívta figyelmemet, hogy Hajnival való kapcsolatom helytelen, a gyerekeknek az apjukkal
kell felnőniük, stb. Azon túlmenően, hogy nyitott kapukat döngetett, hisz már rég túl voltunk
 72

azon a fázison, hogy életünk közös folytatását lehetőségnek lássuk, bántó volt, hogy
ismerősöm ennyire nem bízik bennem, hogy magam meglátom a helyes utat.
Hogy bennem nem bízik, nem hisz, az még hagyján, de hogy Istenben sem? Nem
látja, hogy Isten majd szelíden vezet, ahogy eddig is tette? Hisz látja Ő, hogy Hozzá
igyekszem, kérésemmel mindig fel is hatalmazom Őt, hogy átlépje szabad akaratomat, ha
jónak látja. Miért kell akkor engem igazgatni, vezetni akarni?
Persze, amikor megírtam, hogy ördögék oly vehemenciával tépték, rágták lelkem,
hogy még az a szörnyűség is megfordult fejemben, hogy csak úgy menekülhetek e szörnyű
fájdalomtól, ha átállok kínzóimhoz, akkor is megkaptam, “Viktor nem szabad átállni az
ördöghöz”, pedig ha valaki, én tudtam, hogy nem, de azt, amit én átéltem, tanácsadóm nem
élte át.
Frovalinné Zsuzsi is üzenetet hagyott üzenetrögzítőmön, hogy elnézést kér
kirohanásáért, és szent a béke közöttünk. Hétfőn hazahoztam Editet a céges autóval, melyet
még két hétig használhatok, és alig múlt el egy – két óra, Edit hívott, hogy indul vissza
Budapestre, mert telefonáltak, hogy Böbe rosszul van.
Hagytam, hadd menjen egyedül. Iszonyú fáradt voltam, nemhogy bicegni, totyogni
sem tudtam, és azt gondoltam, most jön a végkifejlet, most aztán annyira rossz Böbe állapota,
hogy Edit leborul, imádkozik, Böbe meggyógyul, köztünk béke lesz, és minden úgy lesz,
ahogy elképzeltem.
Kedden útban voltam Budapestre, már a Moszkva téren jártam, amikor Edit sírva
hívott: - Gyere azonnal! Meg fog halni a Böbe! Elveszi tőlem a te Istened!
Rögtön beindultam a klinika felé, Editnek még visszakiabáltam a telefonba, hogy
nem, nem veszíthetjük el Böbét, és a klinika előterében Edit sírva borult a vállamra.
Beöltöztem orvosi köpenybe, vettem szájmaszkot, cipővédőt, és már ott is álltam Böbe
kórterme előtt. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy az ápolónők beengedtek, sőt
beinvitáltak az üvegkalickába Böbe ágya mellé, hogy nézzem meg.
Ugyan már, milyen dolog ez? Nehogy valamit bevigyek, meg amúgy is milyen
állapotban van szegényke, gondoltam, mert belső vérzései miatt géz és vattacsomók voltak
szájában, orrában, arca lilás, zöldes volt, két szeme besüppedt, csak a lélegeztetőgép monoton
ütemére emelkedett piciny mellkasa, más életjelt nem vehetett észre a laikus szemlélő. Pár
percig néztem, imádkoztam teljes erővel, küldtem neki a szeretetenergiát, és
megkönnyebbülten hallottam lelke hangját: - Anya megtér!
Felmentünk abba az orvosi szobába, ahol Edit aludt, már amennyit aludt Böbe állandó
őrzése mellett, és megkértem Editet, imádkozzunk együtt, most biztosan megsegít a Jóisten,
nincs más hátra, már csak csoda segíthet. Nem ügy Neki, hisz negyednapos halottat is
feltámasztott, miért lenne gond neki Böbe siralmas állapota, mondtam sziklaszilárd hittel.
Leültünk két székre egymással szemben, Edit fogta a kezemet, és kéz a kézben imádkoztunk.
Én hangosan, ő magában. “Mindent megadok nektek, amit ketten egyetértve kértek az én
nevemben az Atyától”, csengett fülemben.
Editet telefonon hívták Böbéhez, és én eközben hatalmas energiákat éreztem
átáramolni magamon. Éreztem, hogy a közben folytatott imám hatására történik mindez, és
ezek a gyógyító erők mind Böbét gyógyítják. 12-kor tértem magamhoz, valahogy kidobott
magából a szoba, úgy éreztem, Böbe túl van a holtponton, és egy nővér is bekopogott,
megmutatta merre van a lift, mert Edit gondolta, ha el kell mennem, menjek munkahelyemre,
és ne bolyongjak a klinika véget nem érő folyosóin.
Épp, hogy beléptem irodámba, amikor Edit telefonált, és fülsiketítő sikollyal
belezokogta a telefonba, hogy: - Meghalt a Böbe, elvett a te Istened mindenkit tőlem, akit
csak szerettem, téged, és most Böbét is.
- Nem! Nem lehet! Nem igaz! Üvöltöttem. Neeeeeeem! Azonnal megyek!
Mire megérkeztem, Edit már a klinika előtt várt, és az autóban elkezdtünk mindketten
bőgni, mint az albán szamár.
- Nem! Ez nem lehet! Nem lehet igaz! Böbe! Böbikénk! Hol vagy?
 73

- Edit! Én az utolsó percig hittem benne!

- Én is, bíztam az utolsó percig.
- Jajajajajajajajajajajaaaaaaaaaaaaj! Jaj, jaj, jaj! Nem bírom! Belehalok! Böbikém!
- Jaj, jaj, jaj, jaj, ezt nem lehet kibírni!
Én megállás nélkül üvöltöttem, nyögtem, Editből apránként fakadt föl egy
síráshalmaz: - Miért? Miért? Hány tróger alkoholista meggyógyult, ő meg nem? Miért pont
az ártatlannak kellett meghalni? Egy kedves, okos, cserfes, szőke kislánynak! Aki sosem
zúgolódott, mosolyogva viselte a szenvedést, és az utolsó percig élni akart! - Fogtam a kezét,
és bíztattam, Böbe, szedd össze magad, leküzdjük azt a ronda bacilust, nem fog ki rajtad a
fertőzés, gyerünk, gyerünk!
- És Böbe összes értéke hirtelen javulni kezdett, oxigéntelítettsége elérte a száz
százalékot, pulzusa harmincról hetvenre tornászódott fel, majd egyszer csak kihagyások
következtek a szívverésben, és végül háromnegyed egykor egy szív megszűnt dobogni, és két
szív, a szülők szíve pedig kettétört, megszakadt.
Könnyek függönyén keresztül vezettem hazafelé, és mindkettőnk fájdalma
mérhetetlen volt. Valami különös, rossz érzés fojtogatta a torkunkat, ami csak sírással,
bömböléssel oldódott, de csak hosszú sírás után, és csak rövid időre, majd újratermelődött, és
ismét sírásra, jajgatásra, sóhajtozásra, nyögésre, üvöltésre késztetett.
Nem ment a fejünkbe, nem tudtuk felfogni, hogy Böbe nincs többé. Alig van videó,
és magnófelvételünk róla, hisz kinek jutott volna eszébe, hogy archívumot gyártsunk,
melyről majd nevetését hallhatjuk, mozdulatait láthatjuk, mosolyában gyönyörködhetünk.
Édes pici Böbénk, szemünk fénye, mindenünk!
Szívünkben oly erős, szakító fájdalmat éreztük, hogy mondhattuk, ilyen, amikor egy
szív megszakad. Érdekes, Edit kötődött Böbéhez a leglátványosabban, és vice versa, Böbe
már kiskorától a szoknyája mögé bújt, és mégis, bömbölésem szinte erősebben harsogott
Editénél. Persze őt annyira lebénítja a fájdalom, és egyébként sem tudja úgy elengedni
magát, hogy neki még nehezebb lehet, mert nem tud annyira kiadni magából mindent.
Editre még nézni is rossz volt. Ecce homo! Íme az ember, jutott eszembe, amikor a
klinikánál megláttam. Szinte csak a töviskoszorú különböztette meg Krisztustól. Haja, ahány
szál, annyifelé, ahogy kétségbeesésében túrta, szemei mélyen besüppedtek, sötét karikák
keretezték, tekintete fénytelen, megtört, arcbőre szürkés, arca beesett, árkos, barázdált volt,
egész teste tartás nélküli, mint egy élő halotté. Ennyit szenvedni! Még a klinika téglái is
sajnálták szegényt!
Szüleimet még útközben a klinika felé értesítettem, aztán kikapcsoltam a
rádiótelefont, ilyen lelkiállapotban ne hívjon minket senki, mert nincs kedvünk sem
beszélgetni, sem részvétnyilvánításokat hallgatni. Akárhová néztünk, akármit mondtunk,
akármire gondoltunk, mindenről Böbe jutott eszünkbe. Milyen volt kiskorában, hogyan
pötyögte szögediesen, “ha félök, akkor megijedök”, milyen féltő gonddal neveltük, mennyire
örültünk, hogy végre kislányunk lett, két fiú után.
Milyen jó humora volt, hogyan tudta mondani a fiúknak, hogy paprikás csirek lesz
vacsorára. Szerette a Besenyő családot, sokat utánzott tőlük, szerette a Csöngettek Mylord-ot,
az összes szereplőt tudta utánozni, tucatnyi férfi, fiú fért meg a szívében. Szerelmes volt a
veseosztály főorvosába, de az alorvosba is, egyik fő szerelme volt Békefy, a fiatal sebész, aki
ügyeletben mindig meglátogatta, szerelme volt Bálint, korban hozzáillő, kis sorstársa,
szerette Cipőt, a Happy Gang-es fiúkat, szerette az egész világot.
Szeretett és tudott élni. Élvezettel harapott minden falatot, boldogan szürcsölte a
kólát, hiszen ha többet nem is, de időnként egy kupicányit, három centet ihatott, szerette a
kínai kaját, a pizzát, a rántott húst, szeretett játszani, kártyázni, táncolni, szeretett volna
fürdeni, csak éppen nem fürödhetett, még kádban sem, nem hogy a Balatonban. És most
mégis el kellett mennie.
Edit fölsírt: - sose szerette a sötétet, és a hideget! Ezzel arra célzott, ne koporsóba
zárjuk kis testét, hanem válasszuk a hamvasztást.
 74

Editnek megmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy ő akarja, ha hamvasztás,

legyen hamvasztás, ha nem akar papot, hát ne legyen egyházi temetés, de nagyon finoman
megpedzettem, ne higgyünk abban, hogy Böbének most rossz, mert akkor begolyózunk
mindketten. Ha nem hiszünk abban, hogy ő most angyalszárnyakkal a mennyországba repül,
akkor már rántom is félre a kormányt az autópályán, aztán gyerünk száznegyvennel utána.
Ehhez nagyon kell ragaszkodnunk! És ne mondjuk azt, hogy meghalt! Mondjuk, hogy
elment! Engem csak az tud megtartani, hogy bízom abban, hogy egyszer még találkozunk, és
a test halálával nem szűnik meg minden. Az ő lelke tovább él, és biztos, hogy jó helyen van.
Két hete mutatták a spektrumon a halálból visszatértek riportját, mindegyik azt mondta, hogy
béke, nyugalom volt, hogy jó volt ott nekik.
Hisz ha nem hiszünk abban, hogy újra találkozunk, nincs erő, ami életben tartson.
Edit bólintott, bár felvetette, mi lehet jobb Böbének annál, hogy vele, édesanyjával éljen,
hogy élvezze az életet, amit élni is akart. Csak annyit mondtam, nem tudom Editkém, de ha
nem hiszünk abban, hogy ő tovább él, és jó neki, akkor be fogunk csavarodni, nem fogjuk
kibírni.
Kecskeméten megálltunk az Aral kútnál tankolni. Legalább, míg tankolok, addig
lefoglalom magam, gondoltam, de a pénztár mellett megláttam a Panda emblémás töltött
piskótát, amit annak idején ciprusi nyaralásunkról hoztunk neki, és amit kért, hogy vegyünk
neki, amint látunk. Megint feltört bennem a sírás, Editnek elmeséltem, de venni nem mertem
a piskótából, elég volt belegondolni.
Minden percben azt hittük, megszólal a hátsó ülésen, és mond valami vicceset, ahogy
szokta. Otthon Gergő volt csak, influenzásan lábadozott, és amikor Edit átölelte, már a
tekintetéből mindent elolvasott. – Nincs többé kistestvéred! Zokogta Edit az édesanya
utolérhetetlen fájdalmával, és ölelte, simogatta Gergőt, mert maradék két gyermekéhez
ösztönösen jobban ragaszkodott. Felhívtuk Viktort Tatabányán a kollégiumban, aki csak
annyit mondott, nem igaz, megyek haza, és lecsapta a kagylót.
Sötétedés után ért Viktor haza, nem is köszönt, csak levágta hátizsákját, bakancsát,
beült közénk, és felzokogott. Kórusban sírtunk, jajgattunk. Nem lehet, képtelenség, hogy
Böbe nincs többé. Már az úton derengett fejemben, és többször átütötte a fájdalom betonfalát
az a gondolat, hogy mindketten bíztunk az utolsó pillanatig. Edit, szegény, az anya vak
bizalmával, meg az orvostudományba, az emberi képességbe, tudásba vetett hitével, de én
nagyobbat csalódtam, mert én Editnél sokkal biztosabb voltam, még az utolsó percben is,
amikor Edit már mindent feladni látszott, hiszen nekem megígérte a Jóisten.
És nem csak nekem, hanem Vikinek is, és ketten nem tévedhetünk, gondoltam
korábban. Rosszul is esett, amikor édesapám nemrég rendíthetetlen hitemet - hogy Isten,
életem hajóját a süllyedés előtt megmenti - vakbizodalomnak nevezte. És? Most? Mit
gondoljak? Isten nem gondolja meg magát, Istenben való hitem egy másodpercre sem
inoghat meg, hisz akkor minden borul, akkor tényleg öngyilkos is lehetnék bármely
pillanatban. Ha nincs Isten és ezáltal nincs túlvilág, akkor mi értelme lenne egy percig is
tovább élnem?
Mint vak vándor a barlangban, aki a kijáratot keresi, úgy tapogatóztam, és
lerögzítettem magamban: Isten van. Egy Isten van, és Isten jó. Minden mást kétségbe
vonhatok, sőt kétségbe is vonok most, de ezekhez ragaszkodom. Ahogy bénultan bár, de
elkezdtem gondolkozni, eszembe ötlött Pali bácsi tanácsa, amit annyira nem szívesen
hallottam: - Viktorkám, inkább essél a mulasztás bűnébe, de a sugalmazásokból a jövőre
vonatkozó részeket hagyd figyelmen kívül!
Milyen bölcs tanács volt, de gondoljatok bele, ki lett volna képes erre? Mert hogy
“prófétám leszel”, meg, hogy “magam jövök el érted angyalaim élén”, ezt könnyű volt, hogy
úgy mondjam, talonba tenni, hisz ott volt mellette a kilátásba helyezett sok szenvedés is. De,
hogy “kislányod meg fog gyógyulni, de erről többet ne kérdezz!” “Feleségedért és
kislányodért ne aggódj! Gondjukat viselem. Már nagyon kevés van nekik hátra!”, aztán
Viktornak is, “ testvéred meg fog gyógyulni, de előtte édesanyád megtér hozzám”, meg egy
 75

hete a keresztfa előtt, amikor keresztet vetettem, “ne aggódj gyermekem, kislányotok életben
marad”.
Ki tudta volna kivonni magát ezek hatása alól? Akkor önsugalmazás volt? Utólag
rájöttem, sok önsugalmazás volt, az általam “vett” anyagok között, de egészen az elején, már
a legelső alkalommal is? Amikor még azt sem tudtam, hogy sugalmazás? És Viktornál? És
egy hete, amikor szinte koppant a fejemen a mondat, olyan váratlanul jött?
A választ, míg Edit fürdött, Gergő adta meg. – Apa, ezt az egészet a Sátán csinálta
veletek, hogy annál nagyobb legyen a csalódásotok, és hogy elforduljatok Istentől. Milyen
gonosz!
És valóban, rá kellett döbbennem, hogy Gergőnek van igaza. Viktor megtoldotta: -
Apa, ha anyának is olyan élménye lett volna, mint nekem 95-ben, amikor négyünknek
megjelent Jézus! Akkor már ő is másképp látna mindent. Tegnap már éreztem, hogy baj van
a Böbével, mert megint kiléptem a testemből.
Hirtelen felzokogott: - Érzem, hogy a Sátánnak lesz még egy dobása. Megjelenik
majd a Böbe képében, hogy nincs túlvilág. Anyát kéne figyelmeztetni!
- Jó fej! Átszól a túlvilágról, hogy nincs túlvilág? Persze ez nekem most egyértelmű,
de Editet tényleg megrázhatja, megtévesztheti vele. Inkább nem szólok Editnek, nem téma ez
neki most, csak felkavarnám, idegesíteném vele. Bízzuk a Jóistenre. Már hazafelé az autóban
megérlelődött bennem, hogy feleségemmel alszom, mellette maradok, hisz ez nem az én
gyászom, nem az ő gyásza, hanem a mi gyászunk.
Viki hozzátette még, hogy hónapok óta érlelődik benne a meggyőződés, hogy Böbe
Edit duálpárja, és ezért vállalta ezt a fájdalommal, szenvedéssel kikövezett életutat. Valóban
hihető magyarázat Böbe túláradó ragaszkodására Edithez, mellyel kislány létére állandóan
feleségül akarta venni anyát.
Éjszaka nyugtalanul aludtunk, forgolódtunk, ha felébredtünk, sírtunk, szóval minden
volt, csak nem pihenés. Napközben állandóan ásítoztunk, mert a kialvatlanság, és a sok sírás
elfárasztott minket. Másnap felhoztam Editet Budapestre. Átvette Böbe maradék cuccát a
főnővértől, és volt szomszédainknál, Mártiéknál időzött, míg én egy munkáltatóm számára
halaszthatatlan megbeszélést lebonyolítottam. Reggel úgy ügyeskedtem, hogy olyan
útvonalon menjek, ahol nincs feszület, mert nem akartam Editet ezzel frusztrálni.
Hazafelé, épp hangosan bőgtem az autóban, “nincs már kislányom, elment”, amikor a
kereszt előtt elhaladtunk, és keresztet vetettem. Edit észrevette, mégsem szólt, mert talán
megérezte, hogy mekkora fájdalmam, és ha ekkora fájdalom mellett keresztet tudok vetni,
akkor azt nem lehet kritizálni.
Hisz érve mindig az volt korábban, hogy nem szereted a lányodat, ha tudsz olyan
Istent szeretni, aki nem gyógyítja meg. Most, testközelből érezhette lelkem fájdalmát, meg
saját fájdalma is annyira eltompította lelkét, hogy nem volt ereje, kedve ilyesmivel
foglalkozni. Otthon két cigaretta között megmondtam Editnek, hogy a temetést követő egy
hétig itt alszom vele, a jövőt meg majd meglátjuk.
Alsó szomszédaink gyermeke kezünk közt halt meg először, majd újraélesztés, és
három hónapi kóma után Budapesten, így kézenfekvő volt, hogy tőlük kérjünk tanácsot. Anni
készségesen jött, bár biztos, hogy ő is felkavarodott, de nagyon jó tanácsokkal szolgált:
- Edit, ne hallgassatok senkire, mindent úgy tegyetek, ahogy a szívetek diktálja. Ha
hamvasztani akarjátok, hamvasszátok, ha nem akartok papot, ne legyen pap, mindenben a
magatok szívére hallgassatok. Az én fejemben is megfordult, hogy otthon tároljam az urnát,
de akkor hogy látogatják meg gyermekem hamvait, akik rajtam kívül is szerették? - Ugye itt
maradsz Edittel Viktor? Kérdezte, mire bólintottam, majd megadta a legkorrektebb
kecskeméti temetkezési vállalkozó nevét, és onnantól kezdve ismét magunkra maradtunk.
Még fülemben csengett Ági szava, hogy “én azt mondtam, visszahozom a gyerekemet”, és
alig pár héttel a temetés után Ágnes tényleg teherbe esett, majd egészséges fiúgyermeknek
adott életet. Valóban nagyon jó módszer, hogy lekössék magukat a gyászoló szülők, és az új
gyermekben véljék viszontlátni elveszett fiukat.
 76

Bevillant fejembe Böbe egy mondata, amit kb. egy évvel ezelőtt, egy reggel, ahogy a
szobájából kiszaladt, mondott: - Anya, azt álmodtam, hogy terhes leszel! Akkor úgy
értelmeztem, majd valaki mástól lesz gyermeke feleségemnek, mert már válófélben voltam,
de most belegondoltam, Böbe álma annak előrejelzése is lehet, hogy így próbáljuk meg
leküzdeni Edittel a fölötte érzett gyászt! Mi mindent kellene még ahhoz áthidalni, hisz pár
napja még a berlini fal, a Mauer állt még közöttünk, és ki tudja, mit hoz a jövő, megtér-e Edit
az életben valaha? Editnek megmondtam, hogy lakásomban van pár elintézni valóm,
ingeimet ki kell mosnom, s így pár órára egyedül hagytam. Két imaköri barátnőm, Magdi és
Marcsi siettek telefonhívásomra, hogy egy kicsit vigasztaljanak, és együtt imádkozzunk.
Hangosan beszéltem Istenhez: - Nincs már kislányom! És ez nagyon fáj! - Nagyon,
nagyon, nagyon fáj! - Nagyon bízhatsz bennem, ha ebbe a próbába beleengedtél! - Mert
rájöttem, kísértés volt, amit a Te szavadnak hittem, de az ördög is csak akkor kísérthet meg,
ha Te engeded. Ha Te nem akarod, ha Te leárnyékolsz, akkor nem tud mit tenni, mert Te
mindenható vagy.
- Nagyon bíztál bennem, és Te nem fogsz csalódni, mert nem fordulok el Tőled. - De
hogy én még egyszer sugalmazást hallgassak, meg leírjak, meg azzal foglalkozzak, hát ahhoz
tényleg csodát kell tenned. - Hiszem, hogy vagy, hiszem, hogy jó vagy, ennyi, nincs tovább.
Élem az életem, várom, hogy meghalhassak. Kész.
- És bocsásd meg, hogy helyetted akartam, mertem gondolkozni! Már csak ötven
oldal van a Jóistennek hátra a happy endből, mondtam, és Te másképp gondoltad, te nem
happy endet akartál. - Azt hittem, hogy ha én mindenben a kedvedben járok a Földön, akkor
a Te dicsőségedre, és a mi örömünkre Böbe életben maradhat, de Te nem így akartad! -
Bocsásd meg, hogy ki akartam találni a gondolatodat! Hiszen te Isten vagy, én meg csak
ember!
Alig száradtak fel könnyeim, mert ezután csendben meditáltunk tovább, kopogtak,
majd csöngettek az ajtón. Eláztattam az alsó szomszédot, mert a mosógép csöve nem volt a
kádba dugva. A lányok lekaptak cipőt, zoknit, belekapaszkodtak egy-egy felmosórongyba, én
egy lapáttal meregettem a vizet, és elhárítottuk a természeti katasztrófát.
- Ez az ördög műve volt Viktor! Mondták a lányok, én meg visszaválaszoltam: -
Lehet, de a Jóistené, hogy titeket ideküldött segíteni.
Még egy szomorú kötelességünk volt, elmenni Böbe papírjaiért, és a temetkezési
vállalkozóval a formaságokat elintézni. Azt hittük, ránk dől a négy fal, ahogy bementünk az
irodába, és a folyosón koporsók között kellett lavíroznunk. Edit ún. társadalmi temetést,
helyesebben urnaelhelyezést kért, ahol egy vallási szóhasználatot kerülő szónok beszél majd
arról, amit ő a leginkább hallani szeretne. Editben ugyanis egyre a MIÉRT? dobolt. Meg az,
hogy “vissza akarom kapni, vissza akarom kapni”, “nem igaz, hogy jobb neki, mint nálunk
lett volna”.
Napjaink nagyjából úgy teltek, hogy fölébredtünk, kinyitottuk a szemünket, s
egyikünk, majd nyomában másikunk rögtön sírásra fakadt, majd kávéivás után üveges
tekintettel néztünk magunk elé, összeroskadva a gyász, a Böbe hiányából eredő űr súlya alatt.
Ha valaki hazajött napközben, vagy bárkivel találkoztunk, megint feltolultak az emlékek,
megint zokogásba fulladtunk, majd este könnyes szemmel hallgattuk meg a Republic Üzenet
c. cd-jét, melyen Böbe legkedvesebb számai voltak találhatók.
Viki hívta fel figyelmemet, mennyire Böbéről, a velünk zajló eseményekről szólnak
ez a mély értelmű, komoly dalok:

Születni kell

Születni kell újra, meg újra

Indulni kell a háborúba
 77

És harcolni kell
Meghalni és szeretni még nem elég
Születni kell minden nappal újra
Álmodni azt, ami nem válhat valóra,
És harcolni kell
Meghalni és szeretni még nem elég
Ég és föld között repülj velem
Vezess át az életen
Napot fess a szürke holdra
Ég és föld között repülj velem
Vezess át az életen
Vigyél át a túlsó partra
Igen, csak körbe-körbe
Forog velem, ami egyszer volt s újra lesz
Csak körbe-körbe forog velem
Te álmodj tovább Kedvesem
Itt élni kell, születni mindig újra.
Keresem a hajnali szélben
Vakító nap tüzében
Te vagy az a csillag az égen
Virágom el ne hervadj
Lehet, hogy megtalállak…

Könnyek helyett

Aki egyszer idejött, aki a Földre költözött

Menekül
Aki volt már csodaszép, aki érezte a fényt
Menekül
Én nem hittem el, nem hittem el, de most már tudom
Csak áldozat lehetsz, az élet kinevet
Hát feláldozom
Amikor látod, hogy sírok és fáj nagyon
Ne hidd el én nem akarom
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett
Így maradjak meg neked
És jött egy üzenet, hogy minden elveszett
Menekülj
Egy végtelen sziget, csak az maradt neked
Egyedül
Ez egy szék, ez egy ház
Ebben ülhetsz tovább
Ez egy asztal, ez egy ágy
Ahol várod az éjszakát…
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett
Így maradjak meg neked

És végül az a szám, amelyik mindig elgondolkoztat, és megríkat:

A mosoly az arcodon
 78

Ki küldött, honnan jöttél

Ki küldött és miért vagy itt
A világ nélküled már semmit sem jelent
A világ nélküled meghalt a szó és a csend
A mosoly az arcodon mindent elárul
Ne szólj, tudom, a szemed mindent elmesél
Hiába mondod véget ér
Nem hiszem
Rólad szól minden reggel
Hozzád vezet minden út
A világ Nélküled már semmit sem jelent
Jöjj közel, ne félj, ne várj
Jöjj közel vagy gondolj csak rám…

Újból és újból elkapott a sírás, zokogás, és utána szinte valami mámorféle vette át a
helyét, tudatom kitisztult, megnyugodtam, valamiféle megkönnyebbülés hatott át, majd ismét
a felhők, egy emlékkép Böbéről, egy hang, egy mozdulat, egy mosoly, a lábdobogása, ahogy
előviharzik szobájából, és máris szívet facsaró gyötrelem lepett el.
Néha, mintha szólna hozzám Böbe, de a csalódásom a szellemvilággal való
kommunikációban oly nagy, hogy csak nagyon óvatosan merem “meghallani”, amit mond.
Egyszer, amikor a legjobban zokogtam, szemrehányóan szólt: - Komp, úgy gyászolsz,
mintha nem tudnád, hová kerültem! Máskor. – Vigyázz anyára! – Szeressétek egymást! -
Komp, ha tudnád milyen jó ideát!
Persze, eszem tudja, milyen jó odaát, hogy Böbe egy ilyen élet után nagyon jó helyre
kerül, de igyekszem agyamat lezárni a belebeszélések, sugalmazások elől, épp elég, amit fel
kell dolgoznom. Böbét a lila szürke csíkos melegítőjében, és mindig tündöklő fényességben
látom. Nem tudok igazán örülni sem a látomásoknak, sem a hangoknak.
Tán ez is a sátáni terv része volt, és nem szabadna elfordulnom a szellemvilágtól? Nem
tudom, nincs is erőm ezen gondolkozni, majd visszatérít a Jóisten, ha akar. Edit állapota,
mely eddig sem volt rózsás, még sanyarúbbra fordult. Nem evett, kávén és cigarettán kívül
nem fogyasztott semmit, hangot alig adott ki magából, és egyre azt ismételte: - Vissza
akarom kapni, vissza akarom kapni! – Miért vette el tőlem? A fájdalom nem engedte, hogy
keserűsége gyűlöletbe, Isten káromlásába fajuljon, inkább attól lehetett tartani, hogy, ha nem
változik a helyzet, elméje elborul.
Persze iszonyú erős, szívós, biztos kap ő is energiákat, mint én, hogy elviselje ezt a
szörnyű csapást, de ő még nem tudja olyan aktívan befogadni a segítséget, hisz nem is tud
róla, hogy kapja. Pár hete, egyik este félálomban egy követ, meg festéket láttam magam
előtt. Édesanyám Zsanett ihletésére, már másfél éve szebbnél szebb köveket fest, és az álom
után következő nap már vendégművész voltam nála, és szerinte kezdőnek egész tehetségesen
indultam.
Úgy gondoltam, a kőfestés lesz gyógyterápiám, bevásároltam dekorlakk, és matt
festéket, édesanyámtól kaptam egy adag követ, és Editet megkérdezve Böbe szobáját tettem
meg kőfestő műhelynek. Úgy gondoltam, jobb, ha Böbe cuccain kívül mást is lát abban a
szobában, legalább valami, ami nem Böbe emlékét sugározza állandóan tudatába, hogy ne
gyötörje állandóan a kín.
Ugyanilyen célzattal a fürdőszobában is Böbe polcára költöztem, “örököltem”
fogkeféit, hogy ezzel is Edit sebgyógyulását segítsem elő. Persze a hamvasztást követő
temetésig, illetve pontosan urnaelhelyezésig úgyis hiába minden igyekezet, azon a napon
pedig, mint ministráns koromból ismerem, újra feltör, méghozzá elsöprő erővel a fájdalom,
mert végül is a temetés alkalmával tudatosul mindenkiben, hogy szeretettje végleg és
visszavonhatatlanul eltávozott köréből.
 79

Viktor, ahogy a látnok Ilonka néni, a tarpai özvegyasszony mondta, családunk oszlopa
lett. Mély szeretettel ölelte át, vigasztalta édesanyját, esténként vibrációs géppel masszírozta,
pedig ő is ugyanúgy szenvedett Böbe elvesztésétől. Amíg Edit fürdött, kupaktanácsot
tartottunk a fiúkkal, kiértékeltük a helyzetet, megbeszéltük, hogy tudnánk Editen segíteni,
Böbével mi lehet, hiszen Gergő képessége, hogy nyitott ajtón keresztül közlekedett a
szellemvilágba, és vissza, 16-ik születésnapjáig le vannak tiltva, így ő is csak találgatni
tudott.
Míg Edit bevásárolt, megkezeltem Gergőt, mert már egy hete küszködött az
influenzától, és ő is megkezelt engem, megnézte kísérőmet és kezemben a jeleket. Bal
tenyeremben egy szomorú arc, jobban pedig a kereszt volt látható. Gergőnek egyes fokozatú
devereszkóp a kísérője, én szokás szerint valamivel mögötte haladok. De mit érdekel ez most
minket, amikor a jelen sötét árnya fedi be minduntalan tudatunkat. És gyógyszer, gyógyír
csak az idő lehet.
“A szeretet útján fogod őt elvezetni hozzám!” Talán ez is kísértés volt? Hogy
vezethetné egyik a másikát Istenhez? Vagy mégis Isten szava? Megtérhet még Edit? Nem
kéne ezt az egész kérdést agyamból kitörölnöm? Editnek nagyon kellene a támasz, velem
biztosan könnyebben vészelné át ezt az időszakot, de vajon képes lenne-e biztosítani azt a
szabadságot, amivel külön élve rendelkeztem?
Hogy akkor, és ahhoz járjak el gyógyítani, akihez akarok, és még csak megjegyzést se
kapjak érte. Hogy, ha a lakásban nem is, de a rendelőben “sarlatánkodhassak”. Hogy, ha a
lakásban nem is, de a rendelőben levő volt irodámban lehessen házi oltárom, és oda
jöhessenek ismerőseim, hogy együtt imádkozzunk. Hogy hívő ismerőseim gyomorgörcs,
félelem nélkül hívhassanak az otthoni telefonon. Hiszen ezek voltak azok az okok, melyek
végül elköltözésemhez vezettek.
Arról nem is beszélve, hogy Editnek hány, meg hány helyen kellene először
rehabilitálnia, ahol “elterjedt”, hogy az apuka megbolondult és egy tinédzser korú lányért
elhagyta családját, szegény édesanyát beteg kislányával együtt. Amennyire ellene írt vádnak
érezte Edit a könyvet, annyira igyekezett is ellensúlyozni. Megéreztem sokak tekintetében,
szavaiban, vagy épp hallgatásában, hogy mit gondolnak rólam.
Mert az még elmegy, hogy tróger volt a férj, elhagyta a vétlen asszonykát, igaz, akkor
meg minek siratni, de hogy kerül vissza a férj? Most már mégsem tróger? Vagy olyan angyal
az asszonyka, hogy a legelvetemültebb trógernek is megbocsát? Nem egyoldalú így a kép?
Nem közelebb áll a valósághoz, hogy nem is volt annyira tróger, meg a feleség sem
mindenben tökéletes?
Hogy hozzám hasonlóan Istenhívő asszonnyal, vagy leánnyal éljem le hátralévő
életemet, hogy a szerelmet a napi életben megéljem, arról úgy érzem, le tudnék mondani,
hisz talán az sem volt véletlen, hogy minden szerelmem kudarcba fulladt. Elég pesszimista
álláspont ez, hallom a fülemben Kata hangját, de aki ezekkel az eseményekkel a háta mögött,
amin mostanában átmentem, nem kornyadozik, az már valami nagyon különleges ember
lehet.
Hiszek én a jóban, a boldogságban, abban, hogy odaát az vár, de hogy itt a Földön?
Nem sok esélyt látok, legalábbis saját vonatkozásomban. Vagy bűneimmel érdemeltem ki ezt
a sorsot, vagy ez volt élettervem, de nagyon úgy néz ki, a vallások által sugallt, általam külön
esszében bírált, földi szenvedés, túlvilági boldogság jut nekem osztályrészül. Össze fogom én
még kaparni magam, fog nekem még a Jóisten boldog pillanatokat okozni itt a Földön, de
hogy az legyen bennem túlsúlyban, ahhoz nekem is olyan belépőt kéne kapnom, mint
Gergőnek van, hisz akkor éjszakánként Böbét, legalább időnként meglátogathatnám.
Most még az is sújt, hogy a második napon, mikor hazamentem, egyik házbeli, a
lakásomból kijőve, nem, hogy részvétet nem nyilvánított, de még csak nem is köszönt.
Ennyire megvetnek? Még inkább! Elképzelhető, hogy ez az egész csapás, mégiscsak fejlesztő
számunkra, hisz ha ezt kiálljuk, még szívósabbak, edzettebbek leszünk, de hogy ebből
Hitbenhat kötet legyen? Ezt a történetet valaha kiadni? Edittel szemben nem tehetem meg,
 80

míg ez akarata ellen van, főleg jelenlegi állapotában. Lehet ezután az iszonyú csapás után
még pozitív megoldás? Nem tudom, mit hoz a jövő. Uram, legyen meg a Te akaratod!

FELDOLGOZNI A TRAGÉDIÁT

A
feldolgozni szó, kifejezés azt jelenti, hogy valamit átalakítunk, átformálunk,
valamit valami mássá, újjá alakítunk, s az az új a régivel már nem azonos,
olykor felismerhetetlenül megváltozik. Így változhat az üröm örömre, gyűlölet
szeretetre, harag megbocsátásra, és még sorolhatnám napestig.
Szinte fáj, hogy Böbe műtéti gyötrelmének második hetében azt mondtam, hogy a
kisfiú édesanyjának, aki megengedte, hogy gyermeke máját és veséjét átültessék, már
könnyebb, hisz ő már nekilátott a tragédiát feldolgozni, mi pedig csak gyötrődünk a
bizonytalanságban. Hát kellett ilyet mondanom, most itt a bizonyosság. Mondhatjuk, hogy
jobb így? A háromheti idegőrlő bizonytalanságnál biztosan jobb, nincs meg az állandó
csúcsra járatottság stressze, de helyette olyan szívet-lelket elborító letaglózottságba
kerültünk, hogy elmondani is alig lehet.
Nehéz még elképzelni is ennél nagyobb lelki fájdalmat. Sokan nehezen élik meg
szüleik, olykor még nagyszüleik elvesztését is, attól függően, mennyire volt erős a kötődés,
de gyermeke elvesztését még az oktalan állat is iszonyúan megszenvedi. Szomorú szívvel
néztem fél éve a spektrumon azt a majom anyát, amelyik élettelen kicsinyét még napokig
magával hordozta abban a vak reményben, hátha mégis csak életre kel.
Pedig materialista tudósaink szerint az állatokat csak ösztöneik vezetik. Hát ösztön
lenne ez csupán? Messze nem! Az a mély szeretet és ragaszkodás, melyet minden
valamirevaló szülő érez gyermeke iránt abból a belénk táplált érzelemből fakad, hogy
Mennyei Atyánk úgy látta jónak életünket kialakítani, hogy életünk első részében rólunk
gondoskodjanak szüleink, majd felnőttként mi gondoskodjunk gyermekeinkről, meg idős,
magatehetetlen szüleinkről, és végül idősként magunk is élvezzük utódaink szerető
gondoskodását, ha rá vagyunk szorulva.
Majd minden szülő magát látja gyermekében, egy kicsit az énje kitágulásaként fogja föl
gyermekét, még ha nem is azonos nemű vele, sőt, az ellenkező nemű gyermek iránt még
különlegesebb vonzalmat éreznek a szülők. Gondoljunk csak bele, hány apuka csókolgatja
szinte szerelmes öleléssel kislányát, és cicázik vele majdnem többet, mint feleségével, és
hány édesanya gondozza, félti, öleli fiát úgy, mintha az egyetlen férfi lenne a világon.
A szülők számára a gyermek kötelesség, időbeli és anyagi teher, de mindenekelőtt
örömforrás. Hány szülő eszik margarinos kenyeret, hogy gyermekének a drága selyemsonkát,
divatos cuccot, kólát, megvehesse, bulipénzt odaadhassa, melyet a gyermek sokszor
könnyelműen elszór. Mégis, amióta a világ, világ gyermekek jönnek a világra akkor is,
amikor már a testi vágyak kielégülése nem jár feltétlenül gyermekáldással.
Vannak, akik élnek a fogamzásgátlás lehetőségével, de ma is születnek nap mint nap
gyermekek szép számmal, ami bizonyítja, hogy sok örömünket leljük gyermekeinkben. Sőt,
aki valamely okból nem szülhet saját gyermeket, küzd, harcol, hogy örökbe fogadhasson egy
gyermeket, akire szeretetét kiáraszthatja.
Épp ezek miatt, egy gyermek elvesztésekor valami iszonyú, hatalmas űr keletkezik az
ember lelkében, szinte saját megsemmisülését éli meg a szülő, annak minden fájdalmával.
Napjaink ebben a vak fájdalomban teltek az első héten, hiszen óráról órára, percről percre
eszünkbe jutott Böbe, és sokszor éreztük úgy, mindjárt kiszalad szobájából, ahol csak aludt
mostanáig, majd újból belénk hasított a felismerés, hogy visszafordíthatatlan tragédia történt.
Feleségem fájdalmát nagyon meg tudtam érteni, és át tudtam érezni, hiszen ő még több
időt töltött Böbével, még szorosabb volt kapcsolatuk, mint nekem, akinek ha ló nincs, szamár
is jó jeligével jutott néha Böbéből, amikor Edit valami miatt távol volt otthonról.
 81

Negyedévente, félévente, ha egy puszit ki tudtam rimánkodni tőle, mégis úgy érzem, a világ
szakadt rám, a legszívesebben elbújnék a föld alá, helyesebben mennék utána.
Böbe elmenetele bennem is felébresztette az elvágyódás érzését, ugyanúgy, mint
Gergőben, aki sajnálta, hogy pont most van a dimenzióváltás letiltva nála, mert milyen jó
lenne, ha nap, mint nap tudósíthatna Böbe hollétéről és hogylétéről. Úgy látszik ez is az
Isteni terv része, tehát ebbe is bele kell nyugodnunk. Gergő, mint kiskorában úgy bújik
hozzám, befúrja fejét a hónom alá, tenyeremet testére helyezi.
Editet minden este puszival köszöntöm, megkérdezem, mivel foglalta le magát aznap,
megiszunk egy kávét, és elszívunk egy cigit a konyhában, aztán beülünk a nagyszobába, és
néhány napja már tévét is nézünk. Gergő volt ilyen szempontból a “legszentségtörőbb”, a
hétfői Friderikusz műsoron már nevetett is egyet-kettőt, alig egy héttel a szörnyű nap után, de
azt hiszem Gergő számára a legvilágosabb, hogy nincs halál, hogy Böbe csak kilépett egy
ajtón, és belépett egy másikon.
Edit, mint egy kifacsart rongy, tartás nélkül, szinte élettelenül dől el az ülőgarnitúrán,
vagy este az ágyban, alig beszél, és alig eszik. Még kutyával is előfordul, hogy éhen vész a
gazdája sírjánál, hogy egy édesanyának ilyenkor nincs étvágya, ez a legnyilvánvalóbb. Edit
azonban már így is nagyon lefogyott, megviselte elköltözésem, meg a Böbével kapcsolatos
gondhalmaz, ezért betankoltam kedvenceiből, Danone csoki pudingok, kakaós nápolyik,
német gyümölcsjoghurtok, hogy legalább édességből legyen elég, hátha arra kedvet kap,
hogy egyen egy kicsit.
Jöttek a részvétnyilvánító telefonok, mert néhány nap után feloldottuk a telefonzárlatot,
és hallgattuk a hol vallásos, hol ezoterikus közhelyeket, neki már jó, legyetek erősek, a két
fiúnk szüksége van rátok, stb. Alig hat-hét követ festettem meg Böbe festőműhelynek
átalakított szobájában, amikor egyik nap hazajőve festékeimet és köveimet a nagyszobába
kipakolva láttam. Böbe szobája besötétítve, kis íróasztala letakarítva, lecsupaszítva, egy
üvegvázában virág, és egy üveg gyertyatartóban gyertya, Edit pedig ott zokog.
- Editkém, azért alakítottam át, hogy ne emlékeztessen állandóan Böbére! - Emlékszünk
rá anélkül is, de így csak örök mementó marad! Nem örültem, mert félő volt, Edit visszaesik,
és az a kis fejlődés, amiben előre lépett az esemény feldolgozásában, az is elvész. Legalább
oda eljutottunk, hogy nem mondja állandóan: - Vissza akarom kapni! Vissza akarom kapni!
Ráadásul a Viktor által előre jelzett még egy dobás is bejött a Sátántól. Már bántam,
hogy felhívtam figyelmét, a túlvilágról logikátlan visszaszólni, hogy nincs túlvilág, mert még
kegyetlenebb tervet eszelt ki. Álmában megjelent Editnek Böbe képében és nyújtózott felé,
mintha vissza akarna jönni, mintha nem érezné jól magát odaát, pedig minden érv ez ellen
szól.
Edit persze eddigi gondolatainak megerősítését látta az álomban, hisz számára
elképzelhetetlen, hogy Böbének valami jobb legyen, mint édesanyjával felnőni, rántott húst
enni, kólát inni, fiúkba szerelmesedni, férjhez menni, aztán unokákat szülni, és így tovább.
Inkább hallgattam, és csak simogatással vigasztaltam Editet, és belegondoltam, micsoda
borzasztó szenvedésnek, kísértésnek van kitéve.
Ha igaz, hogy mindketten úgy vállaltuk, választottuk sorsunkat, ő lényegesen
nehezebbet választott, mert később, és nehezen tér meg a Jóistenhez. Nem cserélnék vele.
Inkább a hetedik éve tartó bicegés és a fájdalmak, mint remény nélkül élni. A szenvedésünk
azonban egyszer véget ér, ez bizonyos. Talán már itt a Földön is csökkenni fog. Ilonka néni,
a kecskeméti spirituális gyógyító, Editet egy medencébe lemerülni látta, ahol keresett valamit
a medence alján, de sajnos nem találta meg, aztán feljött a vízből, (megtisztulás, keresztség
szimbóluma) és a medence mellett egy szellemalak fehér köntöst (új lélekruhát) adott rá.
Adná a Jóisten, hogy így legyen, és élete boldogságra változzon.
Két-három napig kint voltak a nagyszobában köveim, már fontolgattam, hogy
megkérdezem Editet, elvigyem-e, de aztán egy nap megint bent láttam a zacskókat, meg a
dobozt Böbe szobájában, így újra nekiláttam a festésnek. El kell foglalni magunkat, ha nem
akarunk begolyózni, Editnek főleg, így aztán igyekeztem Editnek programjavaslatokat adni,
 82

sőt ingeimet, zoknijaimat nem vittem el, hanem hagytam, hogy mossa, vasalja, hiszen látszott
rajta, hogy szeretné.
Bejelentettem, hogy állásom pár nap múlva megszűnik és szeretnék betegállományba
menni, mire kitört belőle a régi: - Nem lett volna jobb hallgatni rám?
- Editkém! Hagyjuk a régi nótát! Kérleltem, hisz pontosan ez volt az egyik, amiért
elköltöztem, mert mindenben jobbnak, tökéletesebbnek érezte magát, mindent ő akart
megmondani, és ez párosult aztán a hitem üldözésével, de ennek is az volt a gyökere, hogy ő
jobban tudta, helyesebben jobban vélte tudni, mi a jó nekem, mint én.
Számomra egyre világosabbá vált, hogy fájdalmam tulajdonképp önsajnálat. Sajnálom
magam, hogy nincs kislányom, hisz ha nem is dúlt a szerelem köztünk, mégiscsak kislányom
volt, azért csak-csak adott puszit, azért csak-csak elviccelődött velem, és most borzasztóan
hiányzik. Aztán sajnálom magam a tönkrement házasságomért, sikertelen párkapcsolati
kísérleteimért, a betegségemért, az éjszakai macerákért, mindenért.
Az éjszakai görcsök újra felerősödtek, mintha csak a Sátán tombolna mérgében, hogy
terve nem jött be. Egy éjszaka olykor negyven-ötvenszer is felébredtem, és olyan érzésem
volt, mintha háromágú szigonnyal döfködnék a két vesém. A vese a párkapcsolatok területe,
talán mégis rendezetlen párkapcsolatom tükre az éjszakai görcseldorádó?
Magdi és Marcsi szerint nem. Vassula új könyvében egyértelműen benne áll, hogy
éjszakai megpróbáltatásai voltak, sőt Isten azt is megengedte, hogy a Sátán őrangyala
képében megkísértse, tehát szerintük Isten engem is valami hasonló feladatra akar
felkészíteni, ezért tartanak megpróbáltatásaim, de már nem sokáig. Valóban, döbbentünk rá
együtt, áprilisban lesz hét éve, hogy kálváriám kezdődött, s talán ekkor le is jár
megpróbáltatásaim időszaka. A hét nap, hét csakra, hétfejű sárkány, hét év alatt cserélődik ki
az ember összes sejtje, mindenképp kerek időszak, és így vélelmezhető, hogy legalábbis
változás lesz életemben. Remélem pozitív, mert a szenvedésből, még ha már bele is szoktam,
edződtem, egy kicsit elegem van.
Egyik este bérelt lakásomba mentem, és szokás szerint lehallgattam az üzenetrögzítőt,
mivel sokan hagytak üzenetet, rádiótelefonom kikapcsolása miatt. Az üzenetrögzítőn
anyósom hangját ismertem fel, bár igyekeztem magamtól elhessegetni, hogy ő volt az: - Azt
kívánom, légy átkozott! - Ott dögölj meg az út szélén, és az árokban kaparjanak el, mint egy
kutyát, amiért tönkretetted a családodat! Ezt a kívánságot nem is kommentálom. Szegény
biztos nem tudta, hogy minden átok arra száll vissza, aki mondja. Jó másfél órát kellett
imádkoznom imakörös ismerőseimmel, hogy megnyugodjak, és az átkozódó lelkének is
nyugalmat, békét kívánjak.
Editnél a legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem hitt Böbe továbbélésében, így
nem tudott megnyugodni. Egyik nap, talán a hatodik napon, felsikoltott, majd zokogásba
ment át: - Éreztem, hogy itt van Böbe! – Zokogta meg megrázkódva.
- Editkém, mi is éreztük már az első naptól a fiúkkal, csak nem mertük neked mondani.
Böbe örökké velünk marad.
- De nekem nem lélekben kell! Fizikai testben, hogy simogathassam, hogy a haját
fésülhessem, hogy puszit adhassak neki! Mit mondhat ilyen kívánságra az ember? Edit az
utolsó hat évben szinte éjjel-nappal Böbével volt, összenőttek, mint az ikrek, iszonyú űrt
érezhet. A tizedik napra Edit megkezdte a tragédia feldolgozását, de sajnos nem úgy, ahogy
jó lett volna neki. Kieresztette a fullánkját.
Azzal kezdődött, hogy nem talált magának elfoglaltságot, napközben a bevásárláson túl
csak otthon ült, és Böbén jártatta az eszét, míg “kitalálta”, hogy a krematóriumban biztos
levágja valami lelketlen alak Böbe szép, szőke hajtincsét, és ezt meg kéne akadályozni. Ha
nem vágok közbe, vagy egy kicsit is melléállok ebben a képtelen feltételezésben, azzal
folytatta volna, hogy azonnal menjünk a krematóriumba, ellenőrizzük Böbe maradványait, és
biztonság kedvéért vágjuk le haját.
Nagyon szerencsétlen megoldásnak tartottam volna ezt, ezért igyekeztem megnyugtatni
Editet, hogy ilyesmi elő sem fordulhat, és az első nap pont ő érvelt azzal, hogy hagyjuk meg
 83

Böbénél a saját hajtincsét. Mintha az valamit számítana, de csak a fájdalmat hosszabbítja, és

feldolgozást nehezíti minden, különösen testhez tapadó emlék, és valahogy ösztönösen
éreztem, nagyon nem jó lenne az ilyen emléktárgy őrizgetése.
Arról nem is beszélve, hány könyv írja, fontos, hogy engedjük el szeretteinket,
siratásunkkal, vissza-visszahívogatással ne nehezítsük meg számukra a megfelelő helyre való
felemelkedést. Alighogy befejeztük ezt a hajfonat témát, Edit körmeit úgy a karjába
mélyesztette, hogy kifehéredett környéke, és üvöltötte: - Az Isten ……meg! Az a rohadt
szemét, kegyetlen! Elvette tőlem Böbét, és kínozza, mert rossz neki ott, tudom, azért
nyújtózkodott, hogy vissza akar jönni. Hol lehet egy gyereknek jobb, mint az édesanyjánál?
- Nekimennék az összes templomnak dózerral! A Pali bácsit, meg azt a rohadt Évát
géppisztollyal nyuvasztanám ki.
- Editkém, miért nem a Jóistennel beszéled meg a dolgot? Menj ki a ház mögé a tóra,
aztán kiabálj föl az égre, de mit ártott neked Pali bácsi, meg az Éva?
- Bántották Böbét, az a dilinyós, hogy pusztulna meg, azt mondta, jó neki, meg
megköszöni az Istennek, hogy hülye a gyereke!
- Editkém! Add ki magadból, ami benned van, szeretném, ha megnyugodnál! De attól,
hogy Pali bácsi meg Éva, attól jobb lenne neked?
- Igen jobb! – Mert bosszút állnék!
- De miért rajtuk? Miért nem Istennel intézed a dolgot, ha egyszer őt tartod gonosznak,
és kegyetlennek? – Tudod, ha én azt hinném, amit te hiszel, hogy mindenható, és gonosz az
Isten, én egy percet sem várnék, már mennék a dinamittal templomot robbantani, és magamat
is. Mit veszíthetek?
Isten ments, hogy úgy tűnjön, uszítani akartam Editet, inkább a valóságot mondtam,
mennyire képtelenség gonosz Istenben hinni, mert ha az lenne, senki nem akarna élni itt a
Földön, mindenki öngyilkos, meg lázadó lenne, már akinek van egy kis vér a pucájában.
Vártam a válasszal, aludtam rá egyet, aztán másnap reggel így szóltam Edithez: -
Editkém! A fájdalomban, a gyászban melletted vagyok, nagyon veled vagyok! De a
gyűlöletben nem! Igazából, bármennyire szomorú is Edit Istenkáromlása, egyrészt
mondhatjuk, hogy a fájdalom eszét vette, másrészt kezdi komolyan venni, hogy van Isten.
Mindenestre magamon figyeltem meg, mennyire képtelen voltam az első héten Böbe
elvesztésén kívül másra is gondolni. Akinek már van gyűlöletre, bosszúra energiája, abban
már csökkent a fájdalom.
A tizedik naptól magamon is észrevettem a fájdalom enyhülését, csökkenését. Az addigi
napi 10-15 sírásroham helyett egy-kettő, ha volt, az sem spontán, csak ha valaki érdeklődött,
ha Böbéről beszélni kellett. Rájöttem, voltaképp önmagamat sirattam, hiszen én veszítettem
el azt a lehetőséget, hogy azt mondhassam, kislányom, hogy pókerezzek Böbével, hogy lopva
puszit adjak a feje búbjára, és ha jól belegondolok, mit tanultunk a Nyomorultak c. filmből, a
szeretet elenged, nem ragaszkodik, nem akar birtokolni, és a másik örömének örül.
Abban pedig biztosnak kell lennem, hogy a Jóisten, Teremtője, igazi Atyja, jobban
szereti Böbét, mint bármely szülő, aki csak kölcsönkapta egy időre. Ha Böbének ott jobb,
voltaképp örülnöm kellene, hogy szenvedésének ideje lejárt, és azok a Hangok, melyeket
Böbétől eredőnek véltem, ilyen irányba igyekeztek engem is befolyásolni.
A hiány okozta hatalmas űr helyét lassan felváltotta bennem az a gondolat, milyen jó
lehet már Böbének, mekkora megkönnyebbülés lehetett neki abból az összeszurkált, szabdalt,
égetett, csövekkel, műszerekkel megtömött testből kiszabadulnia, és egy erős elvágyódás vett
erőt rajtam, nagyon szerettem volna én is elmenni ebből a földi árnyékvilágból.
Ismerőseim nyugtattak, hogy ne akarjak annyira sietni, van még dolgom ezen a Földön,
sőt unokaöcsém, András szerint még a Hitbenhat kötet sem lesz értelmetlen torzó, hiszen ha
befejezem, amiatt lehet tanulságos, hogy ekkora csapás után is hű tud maradni valaki a
Jóistenhez, és nem keseredik meg, nem fordul ellene.
Kíméletlen vágta szemembe az uszodai jegyszedőnő, aki első kötetemet olvasta, hogy
“ez akkor Hitben nem hat”, de tévedett, nem az lett volna az igazi csoda, ha egy betegséget
 84

Isten meggyógyít, noha azt vártuk, annak örültünk volna a legjobban, hanem az a nagy
csoda, hogy hittel mennyi csapást ki lehet bírni, át lehet vészelni.
Nagyon úgy érzem, eljött a szenvedések lejártának ideje, mert, ahogy kialvás előtt a
gyertyafény még egyszer fellobban, úgy lobbantak fel testi fájdalmaim is. Edit reggel
aggódva mondta, hogy éjszaka nagyon megijedt, mennyire ordítoztam. Gyógyszert kéne
szednem, kórházba kéne feküdnöm, de elmondtam, annyi mindent próbáltam, izomlazítótól
kezdve a fájdalomcsillapítóig, gyógytápláléktól, gyógyteától kezdve a méregdrága
injekciókig, és semmi sem használt! Csak abban bízhatom, hogy eljön az órám, hogy csak hét
év volt kimérve nekem, és letehetem testi gyötrelmemet, befejezhetem bicegős, totyogós,
nyögős, jajgatós kálváriámat.
Edittel együtt folytatni? Hát ez nagyon fogós kérdés, most úgy tűnik, 100 % nem, de
bízzuk a Jóistenre, ki tudja, Ő mit akar, Ő hogy gondolja a dolgot. A harmadik héten addigi
viszonylagos nyugalmam elpárologni látszott. Editből sugárzott a düh, a harag, tehetetlensége
miatt. Böbével való szorosabb kapcsolata, kötődése, megkötözöttsége miatt iszonyúan
szenvedett. – Nem bírom ki nélküle, nekem itt kell, életben, hogy a haját fésülhessem, hogy
megpuszilhassam, nem lélekben. Mondta, amikor vigasztalni akartam.
Már nagyon kellemetlenül éreztem magam feleségemmel, a bérelt lakásom is üresnek
tűnt, nem találtam sehol a helyem, úgy éreztem, sehol a világon nincs rám szükség. Nem
mondja többé csicsergő kislányhang, hogy “apa”, pláne nem, hogy “komp”. Itt állok annyira
bice-bócán, hogy járni is alig tudok, a kádból kikecmergésről, cipőbefűzésről, zokni húzásról
nem is beszélve. Házasságom zátonyra futott, nincs akinek a vállán kisírhatnám magam. A
szellemvilággal, és így a Jóistennel való közvetlen kapcsolatomban zavar, bizonytalanság
keletkezett, állásom megszűnt és a jövőt sűrű köd fedi előttem.
Biztos, ami biztos elmentem betegállományba, hogy legalább valami táppénzt kapjak,
sőt az ORFI-ban is jelentkeztem Bárány doktornőnél, aki megismert és előjegyzésbe vett
kórházi tartózkodásra. – Kibékülhetnének végre! Zárta le a vizsgálatot azzal a felemás
hangsúllyal, ami mint orvosnő Edit mellett, mint Istenhívő mellettem érzett.
Ahogy közeledett a végső búcsú napja, úgy rosszabbodott Edit lelkiállapota. Az utolsó
este már pattanásig feszült a helyzet. Edit kezembe nyomott egy verset azzal, hogy egy rákos
nő írta, és hogy milyen szép. Az eleje azzal kezdődött, hogy Böbe fiatalságát, ártatlanságát,
derűsen viselt szenvedését taglalta, aztán a közepén már belevágott a keményebb témákba: -
Miért tetted ezt kegyetlen Isten??? Attól az édesanyától, aki másokat gyógyít!!! Eddig sem
te éltetted a gyermekét, hanem az anyai szeretet!
Ezt a verset semmiképp nem tudtam szépnek tartani. A Jóistent meg sem említve, miért
kell a fájdalmat a gyűlölettel keverni? Miért kell tettest keresni, is miért mindig másban? És
miért pont az örök jóság, szeretetben? Kezdjem el magyarázni Editnek, hogy a Te Istened az
ördög, mert az szellemi lény, és gonosz, neki címezzétek a verseket, vagy legalább is a Te
Istened, de nem az enyém, mert én jóban hiszek? Ki éltet kit?
Kaptam azért olyan verset is, amit meg én tartottam szépnek. Egy hatgyermekes
édesanya küldte.
Üzenet

Miért sirattok? Isten arca volt,

Mely simogatóan, hívón rám hajolt.
S én mentem….és most fényözönben élek.
És nem vagyok más, csak tisztuló lélek!

Ha emlegettek – köztetek leszek,

De fáj, ha látom könnyetek.
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok!
Mert én már Istennél vagyok!
 85

Erika, volt nyaralószomszédunk lánya eredeti ötlettel nem fekete részvétlapot küldött,
hanem világoskék háttérben egy felszálló galamb volt rajta, és megírta, megkérte elhunyt
nagypapáját, hogy vigyázzon odafent Böbére. Hát így is meg lehet közelíteni a dolgot. De
Edittel olyan messze vannak egymástól elképzeléseink, mint Makó Jeruzsálemtől.
Magyarázzam el, hogy a szeretet nem görcsösen ragaszkodik, hanem elenged? Hogy
fájdalmunk valójában önsajnálat? - Miért nincs itt Böbe nekem? - Ő segített át minden
nehézségen, ő feltétlenül ragaszkodott hozzám, még ha megszidtam, akkor is hozzám bújt. -
Mondta. Lám, Böbe úgy viszonyult hozzá, mint én viszonyulok Istenhez.
Én sem teszek mást, csak feltétlenül, Edit szerint abnormálisan, vak bigottsággal,
ragaszkodom Istenhez, még akkor is, amikor rosszindulattal rosszat lehetne feltételezni Róla.
Mert a többség szerinte nem ilyen. Na és? Csak a többségnek lehet igaza? Csak az a jó, amit
a többség tesz? Milyen lenne a világ, ha nem lennének emberek, akik kilógnak a sorból? De
épp azért nem vakon ragaszkodom Hozzá, mert én Őt abszolút jónak tartom, nem
erőszakolom meg magam, hogy Istent akkor is szeretem, ha rosszat tesz velem, hanem abból
indulok ki, hogy amit Ő tesz velem, az csak jó lehet, hisz Ő a Jóság. Nincs értelme egy szót
sem szólni, dünnyögtem valamit a versre, de Edit nem nyugodott.
Megint elkezdte gyalázni a Jóistent, megint géppuska elé akart állítani minden hívőt,
élükön a főkolomposokkal, akikhez már Fravolinékat is besorolta. Amikor
visszaválaszoltam, azt mondta, ő többet nem fog elfojtani magában semmit, nem akar ő is
gyomorfekélyt kapni, mint Böbe tavaly ősszel.
Ez már majdnem kihozott sodromból, mert hogy ő valamit is elfojtott volna? Akkor
mi volt, amit hallgattam? A célozgatás, hogy Böbe akkor kapott gyomorfekélyt, amikor
elköltöztem, emlékezetem szerint nem is igaz, másrészt igen kemény, és kegyetlen vád.
Munkahelyi telefonomat leadtam Trattner úréknak, az annak idején Eszternek vett Nokia
5110-es telefont használtam. Manapság, ha állást akarok találni, az a minimum, hogy
bármikor elérhető legyek.
Editnek pár hete egy Nokia 3110-est, egy kicsivel nagyobb, korábbi modellt
“mentettem” munkahelyemről, amit annak idején alig akart elfogadni tőlem. Most
megpillantotta kikapcsolt rádiótelefonomat, és rázendített: - Még az enyémnél is kisebb? Kis
telefon a nagy k…nak?
- Editkém! Nem is volt a kezében egy percig sem!
- Akkor is neki vetted! Arra volt pénz! Arra nem sajnáltad! Ne tagadd! Magad írtad
meg a könyvben!
- Nem kéne békén hagynunk egymást? Miért ez a téma most? – Próbáltam elvenni a
helyzet élét, de éreztem, Edit majd szétrobban. Éjszaka alig aludtunk, csak forgolódtam, mint
a motolla, és amikor hajnal felé elaludtam, nyomasztó, fullasztó, rossz álmaim voltak, mintha
sátáni fluidok ködében lettem volna, melyből nincs menekvés, melyek bűzösek, ragadósak,
rosszak. A temetés napján tízig aludtunk a fiúkkal, Edit már árkon bokron túl járt, mikor
felkeltünk.
Kóvályogtunk ide-oda, pepecseltünk, nem találtuk a helyünket. Délután fél három
volt a kitűzött időpont, mit lehet addig csinálni egy ilyen napon. Nem reggeliztem, hogy rám
jöjjön sötét öltönyöm, melyért még vissza kellett mennem bérelt lakásomba. Fél
tizenkettőkor elmentem átöltözni azzal, hogy Edit majd az énekesek elé megy, én meg fél
kettőkor indulok a fiúkkal. Ahogy beléptem otthonomba, körülvettek azok a szörnyű,
fojtogató sátáni fluidok, s ahogy cigarettára gyújtottam már hallottam is a Kísértő hangját: -
Átkozd meg Istent! Átkozd meg a kegyetlent!
Erre majdnem összeroppantam. Annyi minden fájdalom ért az utóbbi időszakban, és
most, pár órával a végső búcsú előtt? Elkezdtem vonyítani, szűkölni: - Istenem, Jézusom! Ne
hagyj el! Kérlek, most az egyszer! Légy velem! Vigyázz rám! Védj meg! Szédültem,
émelyegtem, minden bajom volt, gyorsan elnyomtam az amúgy is utolsó szál cigarettát, és
egy gondolat nyomán bevettem magam a fürdőszobába.
 86

Talán Assisi Szent Ferenc modernizált változatát valósítottam meg, mert beálltam a
kádba, mély levegőt vettem, és a jéghideg vízzel elkezdtem magam tetőtől talpig letusolni.
Először dideregtem, majd testem védekező erői beindultak, elkezdték működtetni a belső
kályhát, és pár perc múlva felfrissülten, energikusan szálltam ki a kádból.
Megborotválkoztam, és sötét öltönyömben, fekete nyakkendővel, fekete cipőben indultam a
fiúkért.
Lassan indultunk, és az autóban Böbe kedvenc számait hallgattuk, amitől kicsordultak
könnyeink. A ravatalozóban egy szép virág fűzérrel volt borítva a búcsúra előkészített urna.
Edit a temetésre jött énekes mellett állt, a gyerekek puszit adtak nagymamájuknak, én nem
akartam provokálni, inkább körbe mentem, és a csapat végén foglaltam helyet.
Végigimádkoztam a félórát, majd amikor az urnavivők elindultak, Edit mellé léptem, aki az
énekestől elnézést kérve megindult mellettem a gyászos, az utolsó úton.
Egy térre mentünk, ahol már várt a tömeg. Szinte önkívületben lehettünk, mert nem
láttunk senkit, inkább csak alaktalan foltokat. Képtelenek voltunk emberekre nézni, csak
szédelegtünk. Egy bordó bársonnyal borított asztalra tették az urnát, és a társadalmi szónok
belekezdett semmitmondó beszédébe. Sütött az egész beszédből, hogy mely témákat kellett
kizárnia, így aztán “adjon neked nyugalmat a sír”, “itt nyugodj, ebben a kriptában”, és
hasonló, számomra inkább lelket borzoló, mint nyugtató szólamok hallatszottak.
Szinte fájt volna a beszéd, ha nem történt volna a beszéd alatt egy különleges
esemény, ami lelket, erőt öntött belém. Ahogy könnyes szememmel magam elé néztem,
tekintetem önkéntelenül a fa urnatartóban nyugvó urnára esett. Először azt hittem, káprázik a
szemem, de többször becsuktam, és kinyitottam a szemem, félrenéztem, és vissza, de az urna
tetejénél félreismerhetetlenül gyönyörű türkiz zöldet, a Krisztusi szeretet színét láttam. Ez
számomra egyértelmű bizonyíték volt, hogy Böbe jó helyen van, hiszen, ha még a hamvai is
ilyen kisugárzással vannak, milyen lehet a drága kis lelke.
Beszélt az egyik iskolai tanárnő is, majd Böbe egy osztálytársa mondott el egy szép
verset. Itt már hiba csúszott a szervezésbe, mert a versben a Jóistenkét kérték, hogy
vigyázzon Böbére. Ez is véget ért, majd elindultunk a kriptához, de alig tudtam botorkálni,
így Editbe karoltam. Még egy beszéd, a társadalmi szónok is bakizott mert végül Isten veled-
del fejezte be beszédét. Ekkor megindult a részvétnyilvánítók végtelen áradata. Részvétem.
Őszinte részvétem. Fogadja őszinte részvétem. Arcok, melyekről néha azt sem tudom kihez
tartoznak. Van, amelyik ismerős, van, amelyiket soha sem láttam.
Teri néni, anyósom barátnője végigmért, és gondosan kikerült a részvétnyilvánításnál.
Példáját még néhányan követték, vagy éppen csak fagyosan rámnéztek, kimérten részvétet
nyilvánítottak, de szemükből nem az együttérzés, hanem a megvetés sütött. Aztán volt olyan
is, aki el mert jönni ismerőseim közül, volt, aki fülembe súgta, hogy ne keseredj el, van
Isten, és vigyáz rád, eljött Bálint Gabi, aki 15 évvel ezelőtt az építőiparban volt főnököm.
Az ő idejében írtam a névtelen levelet kollegám ellen, így sokszorosan zokogtam fel
láttán, hisz meghatott, hogy ennyi év után eljött, és együtt érez velem, és elöntött a szégyen,
akkori cselekedetem miatt. Barna szomszéd, akinek idején még viszonylag jó volt a
kapcsolatom Edittel, akivel olyan jókat buliztunk, egyszer még a pápai himnuszt is
elénekeltük, persze nem gúnyból, csak gyermekkori ministrálási emlékként.
Akkor még nem voltam hívő, akkor még nem zavarta ilyesmi Editet, akkor még a
bulik után otthon csókolóztunk is, de hát hol vannak már azok az évek. Annyi minden
átfutott fejemen, míg Barna átölelt, és csődbe ment házasságomat is sirattam sűrűn,
kiapadhatatlanul hulló könnyeimmel. Zsuzsika, Gergő osztálytársnője, akit hónapokig
kézrátétellel gyógyítottam, fülembe súgta, hogy anyu nem tudott eljönni, szóval jutott ebből
is, abból is.
Amikor már csak a gyászruhás közvetlen rokonság maradt ott, szóltam Editnek, hogy
ránk várnak, a legközelebbi hozzátartozóknak illik a rokonok közül elindulni. Odaléptem
apósomhoz, megöleltem, majd anyósom felé közeledtem, aki undorral elfordult tőlem. Fura
 87

helyzet volt, zavarban voltam, valami olyasmit motyogtam, hogy, ha nem akarja, aztán
keserű szívvel elindultam az autóhoz, hogy szüleimet lakásunkra elvigyem.
Szimbolikus volt, és biztos nem véletlen, édesapám is megjegyezte, hogy borús, hideg
szélben kezdődött a temetés, s mire véget ért, gyönyörű, simogató napsütés adta tudtunkra,
hogy Böbe elmenetele, elköltözése nem rideg tragédia, hanem békés átmenet egy másik
létformába.
Bántott, hogy még itt sem sikerült kibékülnöm anyósommal, akire nem haragudtam,
és épp ezért nem értettem megkövesedett reakcióját. Egy ismerősöm világított rá, hogy amíg
elköltöztem, egyben volt leányával, unokájával, nap, mint nap ott volt, szükség volt rá, lánya
úgy kötődött hozzá, mint azelőtt ő kötődött édesanyjához, és hazaköltözésem, vagy
legalábbis átmeneti visszatelepülésem azt erősítette, hogy ebben a bajban én adhatok csak
támaszt Editnek.
Visszahallottam, hogy Edit ”csak” a Jóistent, meg az engem megtévesztőket, bajba
vivőket szidja, de engem nem, hogy ő is érzi, most belőlem tud igazán erőt meríteni, és
minden korábbi ellenére a szíve mélyén még ragaszkodik hozzám. Ez hozhatta ki ezt az
érzelmet szegény anyósomból, amit egyszer biztos meg fog bánni, mert haragban,
gyűlöletben élni nagyon rossz, a magam példáján tudom, hisz hosszú évekig éltem én is
ebben a mételyben.
Edit tortát készített, meg kávéval kínálta szüleimet, akik egy rokonunkról beszéltek,
aki nem hallgatott rájuk, de hát mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja. Erre aztán
Edit is rázendített: - Mindenki úgy teszi tökre a sajátját, meg a másét….. No, helyben
vagyunk, elvittem szüleimet a buszpályaudvarra, otthon visszaöltöztem kényelmes
hétköznapi ruhába, és visszamentem Edithez.
Este megint nem jött álom a szememre. Forgolódtam, zsibbadtam, minden bajom
volt. Felkeltem, ittam egy kis teát, visszafeküdtem, megint nem volt jó. Ettem egy banánt,
visszafeküdtem, még mindig nem tudtam aludni. Hajnali egykor rántottát készítettem, de ez
sem szívta el agyamtól annyira a vért, hogy elnyomjon az álom. Kettőkor nem bírtam tovább,
lábujjhegyen kiosontam, előhalásztam fehérneműmet, meg zoknimat a szennyesből,
felöltöztem, és megkönnyebbülten hajtottam haza, bérelt lakásomba.
Hajnali négyig Interneteztem, kihasználtam, hogy olyankor vagyok fönn, amikor
mindenki alszik, és ilyenkor úgy lehet “száguldozni” a neten, mint éjszaka Budapesten,
amikor a nappali időszükséglet töredéke alatt eljut az ember a város egyik pontjáról a
másikba. Reggel nyolckor, alig négy óra alvás után ébredtem, és olyan friss voltam, hogy az
szinte magáért beszélt.
Péntek révén Edit tudta, hogy aznap otthon alszom, hogy szombaton délig
pihenhessek, és csak szombat délután mentem el hozzájuk ismét. Behívtam Editet egy
cigarettára a konyhába, és megkérdeztem tőle, hogyan látja a jövőnket. – Ha te még ezek
után is tudsz hinni, ha neked most is az Istened fontosabb, mint a családod, akkor sehogy. –
Válaszolta. Megint versenyezni akar Istennel, őt magát családnak nevezi ki, hisz nyilvánvaló,
csak vele volt, és van nézeteltérésem, fiaim, mint eddig is, lelkiekben velem pendülnek egy
húron, csak épp nem demonstratívan, mert úgy érzik, ettől nem javulna a helyzet.
Néhány mondatot váltottunk, és kezdett megint iszapbirkózásba fulladni a párbeszéd,
melyet így zártam le: - Editkém! Én nem tudom bizonyítani, hogy van Isten, Te meg azt,
hogy nincs. Két gondolat, két hit van egymás mellett. Én csak azt tudom, hogy engem ez
megnyugtat. – Ez hazugság, önbecsapás! – Vágott vissza. – Editkém! – És a tiéd? S te még
ráadásul rosszul is érzed magad. – Én? Kérdezte. Hol az Isten, mutasd meg! Széttépem.
- Editkém, így még a halál után sem találkozhatsz Böbével, ha így folytatod.
Dehogyisnem. – Pörgött a nyelve. Nem félek a halál utántól, tiszta az én lelkiismeretem.
- Hát akkor arra kérlek, hogy gondoljuk át a formai lerendezést, mert van egy
családjogi rész, hogy kimondják, hogy a két ember már nem férj, és feleség, és van egy
anyagi rész, a közösen szerzett vagyon felosztása Ez szokott évekig tartani, és ezen keresnek
a legtöbbet az ügyvédek, de meg lehet spórolni, ha meg tudnak a felek egyezni. – Mondtam,
 88

arra gondolva, hogy remélem továbbjutott Edit az “aki elmegy, annak nem jár semmi”
abszurd sémáján.
- Igen, hát gazdaságosabb lenne együtt élni, ragadott meg Edit még egy szalmaszálat
érvként, de azzal fejeztem be: - Editkém, gondolkodj egy hétig, hogy miként gondolod a
felosztást, és beszéljük meg egy hét múlva. Edit elvonult fürödni, az alatt kipakoltam a
hálószobából az ingeket, zoknikat, alsókat, és leültem a tv elé, de rengeteg gondolat
kavargott bennem.
Birtoklásvágy, nem szeretet Edit kötődése, de szegény mégis olyan sajnálatraméltó,
és igaza lehet annak az ismerősömnek, aki azt mondta, elválhatok Edittől, neki sohasem fog
kelleni más férfi. Látszik rajta, hogy minden valós, és vélt sérelme ellenére kötődik még
hozzám, mégis erősebb büszkesége, daca, Istengyűlölete annál, mintsem megtartson
magának.
Hisz rendelkezésére áll az általa a második kötetben felfedezett recept, mert szerinte
Eszter azért szeretett görcsös szorítás nélkül, azért mondott le rólam, szerelmünk földi
beteljesüléséről, mert ezzel pont az ellenkezőjét akarta elérni. Hát számára is meglenne a
lehetőség, ha szerinte ez így megy, nem? De ez nem megy sajnos így, akinek egy kicsike kis
empátiaérzéke van, az egyből észreveszi a mímelést. Mindenkin meglátszik, ha nem önmagát
adja, ha szavai, tettei, reakciói mesterkéltek, nem belülről jönnek.
Valahol a szívem mélyén én is kötődöm hozzá egy picit, még ha nem is a kötődést
tartom szeretetnek. Most nem vonzást, inkább ellenkezőt érzek felőle. Mit tartogat a jövő? A
sztárasztrológus válást majd utána mindkettőnknek új házasságkötést jósolt, mely szerinte
akár egymással is lehet. De ő 2003-ra datálta az egészet, mi pedig mindenben elébe mentünk
az eseményeknek. Ezt csak a Jóistenre bízhatom. Bennem most is megvolt a szándék, az első
héten, míg Editet is elborította a gyász, és nem tört fel benne a gyűlölet, akkor reális
lehetőségként tűnt fel még az is, hogy közös gyerekünk lehet, de ezt az eszem, nem a szívem
sugallta.
A szívem akkor is, és most is azt mondja, hogy együtt csak őrlődünk. Most semmi
körülmény között nem maradhatok tovább Edit mellett, érzem, ez sem neki, sem nekem nem
lenne jó. Lesz még egy kemény nap, amikor az anyagiakban ki kell állnom a magam érdekei
mellett, ha nem akarom, hogy könyököm megint begyulladjon. Nem nekimenni, de a saját
érdekemet védeni kell, mert …….
Itt aztán elakad gondolatom, hisz a Mester azt tanította, hogy ha elveszik kabátodat,
add oda köpenyedet is. Akkor valami nincs rendben gondolataimmal. Inkább hallgatok arra
képre, melyben bokszolóként leszorított karral győztem. Jézus felszólítása az esetemben
annyira egyértelmű, hogy ha Edit el akar venni mindent, akkor nem perlekedhetek, nem
fogadhatok ravasz ügyvédet, még arra sem, hogy törvény szerint jogos jussomat
visszaszerezzem.
Igen, ez így van. Lesz, ami lesz, van nekem Gondviselőm. Ki tudja, mit hoz még a
sors? Végülis ez is hitem próbája. Ha a földi jog eszközeivel, egy ügyvéddel akarom
bebiztosítani magam, nem Isten ígéretében kételkedem? Talán a római falikútból jövő
kinyilatkoztatás is a krampusztól volt? Jaj, de nehéz az élet! A film végén nagyot ásítottam,
Editnek pápát intettem, amit meglepetésemre viszonzott, és elindultam hazafelé.
Szombaton reggel egy fél üveg Ferenc Jóskával indítottam, mert minden böjt
hashajtással kezdődik. Tavasz van, legalábbis közeleg, ilyenkor a legnagyobb a vitaminhiány,
és a legtöbb a tél folyamán elraktározott méreganyag a testben, így az összes
természetgyógyászati irányzat, meg a keresztény vallások is böjtöt javasolnak. Hogy hány
napig fogom bírni, nem tudom, eddig 23 napig bírtam, de biztos jót tesz testemnek a
tisztulás.
A böjtben a lélek is megtisztul, nem véletlenül böjtölt a drága Mester is 40 napig
színre lépése előtt a pusztában. Vasárnap reggel tíz órai, majdnem nyugodtnak mondható
alvás után ébredtem, és észrevettem, hogy bokám úgy leapadt, mint az utóbbi másfél évben
soha. Frissen keltem, testem már egy kicsit összement, megint fel tudtam húzni a tavaly vett
 89

GAS márkájú farmert, az arcom sem olyan löttyedt, úgy látszik jót tett, hogy végleg eldőlt az
Edittel való jövő.
Elindultam a városba, hogy dolgaimat intézzem, és ahogy tekintetem zakómra esett,
úgy éreztem, lekívánkozik onnan a gyászszalag. Ha egyszer komolyan veszem, hogy Böbe
jobb helyen van, mint eddig volt, ha komolyan hiszek Istenben, akkor nekem virágot kéne a
gomblyukamba tűzni, nem fekete gyászszalagot. Mit szólnak majd az emberek ehhez, akadt
meg kezem a ziherejsztűnél, aztán azt mondtam magamban, olyan mindegy, nem élhetek
hazugságban, leveszem a gyászszalagot.
Igen, engem a hitem, a Jóisten állított talpra, hisz egy hónap alatt, a temetés után négy
nappal túl vagyok a egész esemény feldolgozásán, és optimistán a jövőbe tekintek. Bízom
abban, hogy rövid idő alatt meg fogok gyógyulni, sőt, kenyérkeresetem is lesz, talán még az
is összejön, hogy rátalálok valami szunnyadó, ki nem aknázott, de hasznosítható
képességemre, és a munka nem kötelesség lesz csupán.
Nem vágyom dicsőségre, tisztában vagyok már, hogy mindenem amim van, Istentől
kaptam, de nagyon cseng a fülemben az hasonlat, hogy olyan vagyok, mintha Leonardo de
Vinci szobafestő lenne. A kölcsönkapott talentumot pedig meg kell forgatni, hisz bűn, ha
föld alá ássa az ember.
Menti a helyzetemet, hogy nem egyértelmű számomra, mi lenne az a tehetség, de az
asztrológus, és léleklátó oldaláról olyan erős volt akkor a jelzés, hogy nem mehetek el már
mellette. Többen mondták, hogy az Isten is írónak teremtett, talán a beszédkészségem,
szónoki képességem, emberismeretem is hasznosítható.
Nem érdemes sokat gyötrődnöm ezzel sem, a Jóisten biztos ad jelzést, csak észre kell
vennem. Lesz munkám, lesz egészségem, lesz párkapcsolatom, leszek még boldog, most már
biztos vagyok benne. És a könyvet befejezem, mert valóban lesz happy end, csak épp
másféle, mint gondoltam. Böbe révbe ért odaát, én pedig egy ilyen kemény időszakot is
kibírtam, és fel tudtam állni.
Talán még Edit is megtér, talán nem, de már nem akarom a jövőt találgatni, elég volt
egyszer megégetni a kezem. Böbe! Ég veled! Találkozunk odaát! Meg különben is. El sem
mentél. Itt vagy a szívünkben. Látom, hogy mosolyogsz, hogy dobsz puszit nekem. Puszi
édes kislányom.

ÚJ KORSZAK ÚJJÁSZÜLETÉS?

E
dit szívós, kitartó egyéniség. Nem puhafából faragták, így aztán kiderült, csak
csalfa vak remény volt, hogy könnyen el fog engedni. Ő mondta ki, hogy ha
”ezek után Istenben” hinni vagyok képes, akkor “semmilyen jövőt” nem lát
nekünk, mégis, amikor visszavitt cuccaim között kotorásztam, egy borítékot találtam,
melyben egy cikkből sorkiemelővel kijelölt néhány sort:
“A tanulás árnyoldala – olvasható egy közössége által jegyzett brosúrában -, hogy
olyan tanításoknak leszünk kitéve, amelyek rombolják az Istenbe és Bibliába vetett hitet.”
Magyarul: más tágasabb szemlélet is betolakodhat a szűk horizontú közösség
gondolkodásába, s ez fellazíthatja, sőt később szét is verheti annak zárt falait. Ezért tagadják
meg először és legerőteljesebben az iskolát és a családot. A Megvilágosodás, a Megigazulás
amúgy igen magas hőfokú érzelmi élménye együtt jár a legalább ilyen intenzív
Megtagadáséval. Elfordulni mindattól, ami addig jónak, szépnek látszott, ez a Megszabadulás
folyamata.
Egyenesen e merev szembenállásból épül a másként élni, másban hinni, a világ és a
környezet új értelmén tépelődni élménye. Ez a másság bár önként vállalt, mégis az egyén
szabadságát súlyosan korlátozó, mozgásterét, választási lehetőségét beszűkítő, s lényegében
türelmetlen újhitűséget és életminőséget jelent. A kemény és kizárólagos szektabeli normák
 90

mellett eltörpülnek a család rutinszerűnk érzett kedves formaságai. Az új türelmetlenség

mindent maga alá temet. Ez a gondom a többi olyan polgárjogi és civilszervezet
törekvéseivel is, amelyek mellé kedvvel odaállnék magam is. De nehéz ezt megtennem, mert
erősen süt belőlük a más magatartásformák iránti lenézés, ellenségkép-keresés, agresszió.
Mintha elfelejtették volna: a türelem egyetemes.”
Az újságíró egy nagymama olvasói levelére írta a cikket, aki feltehetően nehezen
viselte, hogy felnőtt lánya már külön családban él, és családjuk életébe külső személynek
nem enged beleszólást. Be akar avatkozni életükbe, ami agresszió, és mégis, egy kis játék a
szavakkal, s a gyermekek szülei szektások, családellenesek, agresszívek, mindennek kikiáltja
őket a tollát ügyesen forgató újságíró, pedig aki életében egyszer járt már hentesnél, tudja,
hogy minden kolbásznak két vége van.
Micsoda felelősség újságírónak lenni, napilapban tömegek véleményét formálni! Aki
könyvet ír, annak kisebb a felelőssége, mert azt előtte megnézik, borítóját átlapozzák az
emberek, és aki más beállítottságú, az nem veszi meg. De az újság jár, megnézik az
apróhirdetést, az idősek az elhalálozási rovatot, a fiatalok a focieredményeket, az asszonyok a
pletykarovatot, meg a recepteket, és közben egy – egy cikket elolvasva szépen formálódik a
közvélemény.
Elegem volt már Edit néma szemrehányásaiból, hangos vádjaiból, irományaiból,
melyeket mindig elnyeltem, úgy gondoltam, jobb, ha válaszolok az elküldött cikkre, és
megpróbálom ráébreszteni, hogy ugyanaz az ajtó, amelyiken egyik oldalon Bejárat felirat áll,
az a másik oldalon Kijárat feliratot visel, noha ugyanarról az ajtóról van szó.

Drága Editkém! Hu Hu! Szia!

Köszi a levelet, és a cikket, csak most találtam meg. Mélyen elgondolkoztató. Nagyon
együtt érzek azzal, aki érzi, hogy “hogy szabadságát súlyosan korlátozóan, választási
lehetőségeit beszűkítően türelmetlenek” vele. Aki megéli, milyen “merev szembenállás
fogadja a másként élőt, másként hívőt, a világ, a környezet új értelmén tépelődőt”.
Milyen rossz, ha egy “tágasabb szemlélet is behatolhat egy szűk szemléletű világba”,
és rugalmatlanságukat, merevségüket, változásra képtelenségüket leplezve, családra, normális
viselkedésre, és más közhelyekre hivatkozva elsőként “azokat tagadják meg, akik így
gondolkoznak”. Pedig a változás az élet alapja, a változások viszik előre a világot.
Mivel magam is szenvedője voltam, ezért én sem állok olyanok mellé, akikből “süt a
más magatartásformák iránti lenézés, ellenségkép keresés, agresszió”. “Mintha elfelejtették
volna, hogy a türelem egyetemes”. A semmi áron engedni nem akarás, a merev
türelmetlenség “magas hőfokú érzelmi élménye együtt jár együtt jár a legalább ilyen intenzív
Megtagadáséval”.
“Elfordulni attól, aki addig jónak, szépnek látszott”. Na azzal is együtt érzek, aki ezt
éli meg. Van aki még élete párjáról is lemond, mert nem képes változni, türelmetlen, nem
viseli el a másságot. Hát Editkém, kösz a cikket, valóban tanulságos. Egy kis játék a
szavakkal, és mennyire el lehet torzítani a valóságot.
Van egy agresszív nagymama, aki beavatkozik egy másik család, lánya, veje, és
gyermekei életébe, s mivel ezt nem tűrik, még őket kiáltják ki türelmetlennek,
családellenesnek, mintha a nagymama lenne a család, mintha nem a nagymama lenne velük
szemben merev és türelmetlen. Ezt hívják újságírói csúsztatásnak.

Üdv: Viktor

Ez volt az egész elmúlt három évben, hogy agresszíven könyvet olvastam, és azzal
hoztam ki belőle érthető viselkedését, hogy széttépte könyveimet. Agresszíven elmentem
havonta egyszer másfél órára az imakörbe, és ezért teljesen normális, hogy egész hónapban
 91

szapulást kaptam. Hitemet eszement baromságnak csúfolták, de én képzeltem Istennek

magam, sarlatán, métely terjesztője voltam, de én néztem le az orvostudományt, amelyik
valóban segít az embereken.
Minden szavam hazugság volt, csak épp az ellenkező igazát sem lehetett bizonyítani.
Böbe boldog túlvilági életében, Jó Istenben való hitem önbecsapás, de a kegyetlen, gonosz
Isten igazság, és valóság, mintha egyiket is bizonyítani lehetne. Amikor minden csak
szemlélet, kiindulási pont, hit kérdése.
Edit a világból indul ki, és onnan magyarázza Istent, én meg a Jóistenből, az Ő
tökéletességéből indulok ki, és abból magyarázom a világot. Hogy Edit szerint ez hihetetlen?
Bölcs kijelentés az Angyal válaszol című könyvben: “Hinni csak hihetetlenben lehet”.
Amit valószínűnek, hihetőnek tartunk, az eddigi megtapasztalásainkon, érzékszerveink
által gyűjtött megfigyelésen alapszik, így tudás, megtapasztalás, nem hit. Hogy is volt az első
kötet végén azzal a mosdókagylóval? “Már próbáltam, nem lehet megtisztítani”. - Mondta
Edit, én mégis nekiálltam, hittem a hihetetlenben, és hitem erejével mégis legyőztem azt
nyavalyás koszcsíkot.
Felvethetné most persze valaki, ahogy az uszodai jegyszedőnő is felvetette, hogy
Böbével mi van, ott Hitben nem hat? Böbénél egy saját logikámon alapuló, hihető, számomra
valószínű álomban hittem, tehát nem hittem, hanem szinte tényként kezeltem, hiszen a földi
tudás szerint az utolsó néhány napig minden esélye megvolt Böbének az itt maradásra.
A hit ott kezdődik, hogy elhiszem a hihetetlent, hogy abban a világban, melyből Edit
szerint még nem jött vissza senki, van élet, és nincs halál annak, aki Jézusban, és az
Örömhírben hisz. Hogy hiszek Istenben, még ha nem is láthatom, hiszek abban, hogy Ő jó,
pedig a tények az ellenkezőjére is magyarázhatók. Akkor is ebben hiszek, ha a szívem fáj, ha
könnyek gördülnek az arcomon, ha sikoltanék, üvöltenék a legszívesebben, mert szeretett
gyermekemmel itt a Földön többé nem találkozhatok, ha hét éve nyomorékként bicegek, ha
hitem miatt kiszakadok családomból, ha szerelmeim nem teljesülnek be, ha elvesztem az
állásom, ha hol éjjel, hol nappal démonok, ördögök nyaggatnak, amikor minden okom
meglenne rá, hogy ne higgyek, akkor kell hinni. A hihetetlenben hinni, itt kezdődik a hit.
Nagy igazság!
Végső soron ha egyetlenegyben hiszek, hogy Isten van, és Isten jó, akkor semmiben
sem csalódhatok, mert minden, ami velem történik, az jó kell, hogy legyen, mivel Mennyei
Atyám, Gondviselőm tud róla. Ilyen értelemben igaz még az az állítás is, hogy nincs jó, vagy
rossz döntés, csak döntés, vagy nem döntés van. Erre elköltözésemet megelőző hezitálós
időszakomban hívta fel valaki a figyelmemet.
Ő arra akart rávezetni, hogy ne mérlegeljek oly sokáig, hanem merjek lépni, aztán majd
meglátom, ha rossznak bizonyul döntésem, még mindig módosíthatom utólag. A rossz döntés
is jobb, mint a döntésképtelenség. De rossz döntés azért nincs, mert cselekedete mindenkire
visszahat, valamint működik az Isteni Kegyelem, ezért az Örökkévalóság szemszögéből
utólag minden döntés, minden tett, Istenhez vezető úttá válik, legfeljebb kerülő úton. Még
Lucifer és társai mesterkedései is, csak nekik nagyon nagy a kerülő. Mivel minden út
Istenhez vezet, teljesen értelmetlen, és felesleges a jövővel foglalkozni.
Mt.6. 34. ,, Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég
minden napnak a maga baja.” Elhatároztam, hogy új életemet, talpra állásomat gyorsan
körbeküldöm ismerőseimnek, hiszen ha a letargiát körbeküldtem, kötelességem meg is
“vigasztalni” őket. Egy fénymásoló szervizben olcsón lesokszorosítottam az utolsó 16 oldalt,
összeraktam, hajtogattam, borítékoltam, és már postáztam is, mint mindig, lendülettel. Nem
zavart, hogy ezzel is fogy megtakarításom, mert olyan erős volt a hitem, hogy egy
másodpercig sem kételkedtem, gyökeresen jóra fordul sorsom.
Biztos nevetségesnek tűnik, de megint az jutott eszembe, csak nem lesz négy kötetes a
könyv, és akkor kell a happy end. Persze lehet, hogy megint tévesen gondolkozom. Vagy
már meg is volt, hogy ilyen hamar talpra álltam, és nem kell égből jövő lángnyelveket várni?
Ez is egy okos gondolat.
 92

Körbelátogattam ismerőseimet, mert hűséges Daewoomat csak a hét végén kellett

Trattner úréknak leadnom. Era anyukája szeretettel felajánlott egy talpmasszázst, melytől
felfrissültem. Visszafelé benéztem Károly bácsihoz, és Magdikához. Gondoltam, mint lelkes
spiritisztáknak elmesélem, mennyire óvatos lettem minden túlvilágról jövő közléssel
szemben.
Magdika 39 fokos lázzal feküdt, Károly bácsi cuppanós puszival fogadott, és feszült
figyelemmel hallgatták beszámolómat. Amikor a vége felé közeledtem, Magdika izgatottam
közbevágott: - Igen, hát igen. Edit nem változott, pedig azt hittük. – Most mondja a hang,
hogy Eszterrel még te össze fogsz jönni, mert csak a szülei tiltották el tőled azt a kislányt, és
ő még a szíve mélyén szeret téged. Majd valahogy véletlenül össze fogtok találkozni. De
jobb lenne, ha te kezdeményeznéd a kapcsolatfelvételt, mert te vagy a férfi.
Belegondoltam, mennyi lehet ennek a valóságtartalma. Magdikáék még nem olvasták a
harmadik kötetet, csak amit elmeséltem, és azt a részt, ahol Eszter annyira kifordult magából,
el sem mondtam nekik. Így valószínűleg önsugalmazás, mert abból indulnak ki, milyen nagy
szerelem volt köztünk, és ha csak a szülők tiltása akadályozza, hogy egymáséi legyünk, azt
majd elhárítjuk.
Hát bizony ennek nem sok esélyt adok, bár semmit sem zárok ki. – De honnan veszed
Magdikám, kérdeztem, hogy ez Isten szava, és nem egy szemtelen szellem mondta? Vetettem
fel tapintatosan. Magdika szerint sugalmazásainak 80%-a bejön, de honnan tudjuk, melyik a
20%? Károly bácsi már izgatottan toporgott.
- Már negyed órája akarom mondani: - Viktorkám, az Edit meg fog térni, legalábbis
meg lesz az esélye rá, mert egy alkalommal az ajtóban megjelenik majd neki Böbe, és azt
mondja, élek, jól vagyok. Akkor Edit össze fog esni, de utána meg fog térni. Szóval még ne
siesd el Eszterrel a dolgot.
- Hát, adja a Jóisten, hogy Edit megtérjen, mert igazán sajnálatraméltó, ahogy szenved.
Hogy mi lesz a párkapcsolatom terén, majd meglátom, zártam le a diskurzust, mert szeretnék
már szabadulni ettől a témától. Érzem, minél többet foglalkozom vele, annál később lesz
megoldás.
Reggelre ismét éreztem, hogy a Jóisten a tenyerén hordoz, mert egy manager közvetítő
cég tulajdonosnőjével álmodtam. Megvan az állás, gondoltam, hisz mi mást jelenthet az
álom, úgy látszik mégis úgy akarja a Jóisten, hogy munka mellett végezzem az igazi
hivatásom. Pénteken kellett az autót visszaadnom, így csütörtökre még beszerveztem egy
kirándulást Marcsival és Magdival a környékbeli kiserdőbe.
Együtt imádkoztunk kint a természetben, és csodálatosan feltöltődtünk energiával. Pár
napja száz métert alig bírtam letotyogni, most meg kilométereket gyalogoltam. Jót tett, hogy
magamban lezártam az Edittel kapcsolatos hezitálást, és eldöntöttem, hogy elválunk.
Szombaton gyalogoltam el hozzá, kezemben egy kimutatással, miszerint a 19 együtt töltött
év alatt mindent száma véve 12,5 milliós “vagyonra” tettünk szert, melynek fele a lakás,
berendezéseivel, bútoraival együtt, a többi a rendelő berendezése, a két garázs, a Vento, a
biztosítások, és a készpénz, amit elköltözésekor magammal vittem.
Félrevezető a kép, mert nem huzakodni mentem Edittel, mégis szükségesnek tartottam a
kis táblázatot. Egy mozdulattal, legyintéssel elintézte, hogy a rosszabbik helyen levő garázs
az enyém lehet, és neki egyébként is bele kell számítani, hogy most, lévén betegállományban,
nem fogok tartásdíjat fizetni.
- De milyen címen mondod ezt, amikor eddig is mindig fizettem, bőségesen elláttalak
titeket pénzzel? Sosem volt pénzügyi gondod, amióta ismersz!
- Mi nem számíthatunk rád, te elhagytad a családodat! Vett elő egyet a szokásos
frázisokból.
A szokottól eltérően most nem hallgattam, nem nyeltem, hanem visszakérdeztem: -
Milyen címen beszélsz többes számban, és miként azonosítod magad a családdal? A
gyermekeimmel sosem volt semmi bajom, nekem veled volt bajom, hogy nem hagytál békén,
 93

amiért Istenben hittem. Te nem vagy a család. A család az mindnyájan vagyunk. Ne keverd
össze a dolgokat!
- De elhagytad őket is, és mindenki felháborodott, hogy lehettél ilyesmire képes, hogy
beteg gyereket….. mondta, és kezdett pityeregni.
- Ácsi, ácsi, Editkém, miért választottál el te a gyerekeimtől, miért keserítetted meg te
az életemet annyira, hogy el kelljen mennem? Onnan is meg lehet közelíteni a dolgot, hogy
mit kellhetett a férjnek elszenvedni, ha még beteg gyermekét is otthagyva elköltözik. Nem
csak abból, hogy milyen ember, hogy képes elköltözni. Két vége van minden kolbásznak.
- Nem, ennek a kolbásznak csak egy vége van! Vetette ellen logikátlanul, és rázendített
a régi nótára, hogy Eszter miatt költöztem el, és hogy szégyelljem magam, hogy k…..m volt,
stb.
- Editkém, szerinted mi szolgálná a gyerekek érdekét, ha melyikünkkel maradnának?
Tettem fel óvatosan a kérdést.
- Ha velem, velem. Vágta rá egy pillanat alatt. – Gondolod, hogy elmennének veled?
- Miért kéne nekik elmenni? Ha igazságos szerinted az elosztás, akkor tiéd is lehet az
egy garázs, meg a készpénz, és én is maradhatok itt a gyerekekkel. Erre már elsápadt Edit,
mert ez eszébe sem jutott, csak az, hogy mindent, minden erővel, magának. Összegyűrte a
kimutatást és belevágta a mosogatóba. – Akkor javulj meg és gyere vissza! - Kiáltotta.
- Nyugi Editkém, itt hagyok mindent, de azért ebben az én munkám, az én tizenkilenc
évem is benne van, azt a fikarcnyit legalább el lehetne ismerni.
- A fikarcnyi, az el van ismerve. Azt hittem, hogy ezek után észhez térsz, és még meg is
fordult a fejemben, hogy ha bocsánatot kérsz, akkor visszafogadlak.
- Miért kell engem a saját lakásomba visszafogadni? Én pont ugyanezt gondoltam, hogy
ha te megváltozol, akkor megbocsátok neked! Nekem is van megbocsátanivalóm. Neked az a
bajod Editkém, hogy amikor összeházasodtunk, te voltál az isten nekem, és amikor egy
láthatatlan Isten megjelent, és eléd került, ezt nem tudtad elviselni.
- Nem igaz, nem azért, lennél normális, nem bigott.
- Látod Editkém! Én higgyem el, hogy te azért üldöztél, amit te mondasz, de te nem
fogadod el, hogy én azért költöztem el, amit én mondok. Nem veszed észre milyen
egyoldalú vagy?
- Hogy tudsz így gondolkozni, hogy lehet Böbének jobb most?
- Editkém, tenálad nem az van, hogy nem hiszel, hanem te nem akarsz hinni. Azt
mondtad a Spektrum tv műsorának nem hiszel, mert messziről jött ember azt mond, amit
akar, inkább hiszel a kisfiúnak, akit újraélesztettek, és nem látott sem fényt, sem alagutat.
És Gergőnek, saját fiadnak miért nem hittél, aki minden éjszaka fent járt Istennél, és
elmondta, hogy jobb odaát?
- Gergő csak azért találta ki ezt az egészet, mert Böbe betegsége miatt keveset
foglalkoztunk vele!
Na ez már megint olyan képtelen feltételezés volt, amire mit lehet szólni, de nem is
érdemes, mert épp ez bizonyítja, Edit nem akar hinni. Így fejeződött be sokadik
iszapbirkózásunk, de annak ellenére, hogy fáradtan jöttem, frissebben mentem haza, mert
energiát adott, hogy végre vissza mertem beszélni Editnek, pedig úgy jött felém, mint az
úthenger.
Legalább egyszer meghallotta, hogy van minden állítása mellé egy másik is. Nem
biztos, hogy ezen elgondolkozik, de legalább meg van az esélye rá. Talán egyszer
elgondolkozik, mi van a fene nagy magabiztossága mögött. Azon kívül, hogy néhányszor
határozottan felemeltem a hangom, nagyon kedves voltam, jövet, menet puszit adtam az
arcára, sőt menet még a feje búbjára is, és az arcát is megsimogattam, hogy érezze, komolyan
megfordult bennem, hogy kezdjük újra. Mielőtt átmentem hozzá, egész délután Elvis Presley
szerelmes számait hallgattam, melyek fiatalságunkra emlékeztettek, hogy a lehető
legkonstruktívabb tudjak vele lenni.
 94

Amikor Istent szidta, hogy elvett tőle, hiába érveltem, hogy akkor próbálkozzon kedves
lenni hozzá, hogy adjon is vissza neki., csak azt válaszolta: - Széttépem!
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy jogosan emlegette föl, hogy Böbe elmenetele
napján magabiztosan hivatkoztam arra, hogy Isten meghallgatja imánkat. Nézzük csak, mit
mondanak az Evangéliumok? Mt.21. 21. Jézus így válaszolt nekik: ,,Bizony, mondom
néktek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nem csak a fügefával tehetitek meg ezt, hanem ha
ennek a hegynek azt mondjátok: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe! - az is meglesz. És
mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok.”
Kérni kértük, ahhoz nem fér kétség. Nem volt elég a hitünk? Az én hitem sem volt
elég? Belülről kételkedtem volna? Hát mekkora hitre lett volna szükség? Létezik ez, hogy
mindent, mindent meg lehet tenni hittel? Maradhatott volna Böbe, ha nagyobb a hitem?
Mk.11.24. “Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit
kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek”. Nincs semmiféle korlátozás, bármit lehet
kérni Istentől, csak nem szabad kételkedni, és hinni kell.
Jn.14.12. ,,Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a
cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert
én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy
dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” Ez az
idézet forgott a fejemben aznap, Máténál, Márknál, Jánosnál lényegében ugyanez áll.
Mk.9. 23. Jézus ezt mondta neki: ,,Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges
annak, aki hisz.” Itt sincs semmilyen korlátozás, csak hit kell, ami ezek után kétségkívül még
nincs meg nekem, vagy legalább is nem elég erős. Mk.16.17. “Azokat pedig, akik hisznek,
ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat
vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegre teszik rá a kezüket, és
azok meggyógyulnak.”
Jairus lányát is meggyógyította - feltámasztotta Jézus, Lázárt negyednaposan is
támasztotta fel, és magánál is nagyobb erőt ígért azoknak, akik hisznek benne. Hányszor
tettem Böbére a kezem, ha titokban is, ha éjszaka is, lábujjhegyen kiosonva is? Vagy épp ez
volt hitetlenségem, hogy nem mertem eléggé kiállni hitem mellett? Rajtam, hitemen múlott?
Mulasztással vétkeztem?
Hitem újabb, méghozzá kemény próba alá került. Még Böbe műtétje előtt kezdtem
kézrátétellel kezelni egy súlyos bélgörcsöktől szenvedő hegedűművésznőt. Minden kezeléstől
javult állapota, de aztán idő, és alkalom hiányában átálltunk a távgyógyításra úgy, hogy
telefonon időt egyeztettünk, és én Kecskeméten imádkoztam, és ő gyógyult Budapesten. A
temetés után újra felvettem vele a kapcsolatot, és nagyon elmélyülten imádkoztam érte, de
másnap, amikor felhívtam, elpanaszolta, hogy még életében nem volt olyan rosszul, mint
előző este, pokoli állapotban volt.
Véletlen egybeesés? Nem, hogy jót teszek, még ártok is? Nem hittel imádkoztam?
Ezernyi kérdés kavarog a fejemben, és kezd elmenni a kedvem a gyógyítástól is. Mi lehet az
oka sikertelenségemnek? Rosszul csinálok valamit, bennem van a rossz, vagy rosszul értem
az Evangéliumokat? Vagy csak a hitem kevés? Hát mekkora hit kell itt a Földön? Az enyém
csak a mosdó megtisztításához volt elég? Hogy növelhetem hitemet? Mikor fog a Gellérthegy
odébb menni, ha rászólok? Elérheti ezt ember? Mt.17. 20. Ő így válaszolt: ,,Kishitűségetek
miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt
mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek
lehetetlen”.
És még én írok könyvet Hitbenhat címmel? Hát úgy látszik, még a mustármagnál sem
tartok. Ez elkeserítő is lehetne, de tovább bízom, hiszek Istenben., mert amire a magam
erejéből képtelen vagyok, Vele lehetséges. Lk.1.37. “mert az Istennek semmi sem
lehetetlen.” A néma lélektől megszállt fiú apjával együtt mondom: Mk.9.24. ,,Hiszek Uram,
segíts a hitetlenségemen!”
 95

Végülis a Jóisten kezébe helyezem sorsomat, ha egyedül kell élnem, maradok egyedül,
ha Edit megtér, és a Jóisten szerelmet kelt a szívemben, lesz Edit, ha meg más lesz,
Istenhívő, akkor lesz más. Ha Jó Istenben hiszek, minden jó az életben, csak jó történhet
velem. Edit kilátásba helyezte, hogy beperel a könyvért, így megint elbizonytalanodtam a
kiadást illetően, de végül azzal zártam le, hogy nincs rossz döntés, csak döntés, vagy nem
döntés, ezért nemsokára döntenem kell, és ha biztos vagyok benne, hogy őszintén, jó
szándékkal írtam a könyvet, akkor az engem bíztatókra kell hallgatnom.
Azért nehogy valaki azt higgye, pár hét, nap után végleg és teljesen túl tudja magát
tenni az ember. bármin Bekapcsoltam a számítógép outlook, határidőnapló programját, mert
meg akartam valamit nézni benne, és megjelent a beprogramozott emlékeztető ablak, Böbe
születésnap. Ennyi elég volt, hogy eleredjen a könnyem, és patakokban folyjon végig
arcomon. Önsajnálat, igen, de nagyon fáj.
Ordít bennem, hogy hol vagy Böbe? Miért nem ölelhetlek meg, miért nem szólhatok
hozzád kislányom? Lelkem része voltál, vagy, és most nem talállak sehol. Miért, miért?
Miért kellett ennek így lennie? Hát mégsem vagyok túl rajta? Vagy csak egy utórezgés, mint
Eszternél volt hónapokkal elválásunk után? Nem tudom. A legjobb lenne utánad menni
Böbe, hisz a Földről mindenki csak menekül. De sajnos addig nem lehet, míg el nem jön az
órám, így jobb lesz összeszedni magam, nehogy szégyenkezned kelljen miattam odaát.
Az önmarcangolással nem megyek semmire, inkább Böbe egyik kedvenc dalát
hallgatom a Happy Gang együttestől:

Adj esélyt

Úgy vágyom rád egy téli éjszakán,

mint koldus az otthon melegére
a madarak is másra vágynak éjszaka,
mert elrepülnek délre
Itt állok Ég és Föld között
itt ragadtam, de sajnos nélküled,
add hogy a szeretet utolérjen
gyönyörben és összeforrjak veled
Adj esélyt, hogy az élet a rombolásnál több legyen,
adj esélyt , hogy a szívedben az angyalok lélegezzenek,
Kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen,
szebb jövőt mindenkinek,
egy mosolyt, amelyben hinni lehet,
kívánj még nekem,
kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen,
szebb jövőt mindenkinek,
egy mosolyt, amelyben hinni lehet,
kívánj még nekem,
Kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen,
szebb jövőt mindenkinek,
egy mosolyt, amelyben hinni lehet,
kívánok neked.
Ha hazatérsz, majd kérlek ne szólj,
hisz mindketten tudjuk, mi mennyit ér,
A szeretet, és az otthon melege, fontosabb mindennél.
Kérlek adj esélyt, hisz érték az élet,
a rombolásnál több kell, hogy legyen
hát adj esélyt, hogy a szívedben az angyalok lélegezzenek….
 96

BÛN ÉS BÛNHÕDÉS

A
ludtam egyet előző napi kesergéseimre, de csak látszólagos volt megkönnyebbülésem.
Másnap reggel ugyanott folytattam, ahol előző nap abbahagytam. Úgy éreztem, Böbét
siratom, de valójában rám tört a világfájdalom, s önmagamat sajnáltam, sirattam
keservesen. Böbére való emlékezésem, az ő elvesztésének fájdalma indította meg könnyeim
kapuit, de sajnáltam magam elrontott házasságomért, meg nem értettségemért, magányomért,
hisz azok, akiktől egyáltalán megértést várhattam, azok közül is sokan megtagadtak.
Amikor Edit az imakört, Pali bácsit, meg főként Évát emlegette, mint fő tettest, aki a
SZÓ köteteket kezembe adta, hiába érveltem azzal, hogy már idestova két éve nem járok
imakörbe, és hogy elköltözésemkor Éva tagadott meg elsőként, ő ítélte úgy, hogy
elmenekültem a felelősség elől.
Ha egy kicsit reális szemmel nézzük, balgaság is lett volna mást várnom, hisz az
imakörök 99%-a nőkből áll, és aki – márpedig a többség ilyen – anya, illetve
feleségszerepével azonosul, nem azonosulhat velem, mint hite miatt sokat elviselni
kényszerülővel. No mindegy, ott tartottunk, hogy hemperegtem, dagonyáztam az
önsajnálatban, felhívtam Magdit, aki nagyon rugalmas volt, mivel épp szabadságon volt
otthon, és felajánlotta, hogy eljön vigasztalni.
Beszélgettünk, Magdi vígasztalt, jó écákat mondott, hogy mivel lehetek túl Böbe
elvesztésének fájdalmán. Minek tipródom azon, hogy hitemmel nem tudtam Böbét itt tartani,
amikor a Földről mindenki csak menekül? Nem örülnöm kéne inkább, hogy imám nem nyert
meghallgatást? Nem önsajnálat, sőt végső soron önzés újabb lelki viharom? Szép lassan
megnyugodtam, aztán – szokásunkhoz híven – felolvastam könyvekből.
Hangosan olvasva a hallgató, meg az olvasó is jobban be tudja fogadni az olvasott
szöveg tartalmát. A Füveskönyv, meg Merlin és Artúr király történetei után eszembe ötlött,
hogy a minap olvastam át Dethlefsen Út a teljességhez c. könyvében a Jó és rossz c. fejezetet,
s noha nyolcadszorra olvasom a könyvet, még mindig nem értem a fejezet mondanivalóját,
magvát, lényegét.
Dethlefsent ragyogó, zseniális koponyának tartom, de ez a rész, a jó és a rossz közötti
különbségtétel tárgyalása mindig szorongást keltett bennem. Vannak benne olyan mondatok,
melyektől majdnem égnek állt a hajam. “A jó a rosszból s a rossz a jóból él – aki
szándékosan táplálja a jót, tudattalanul együtt táplálja vele a rosszat.”
Hú de veszélyes kijelentés! Úgy gondoltam, ez a rész nem érthető, könnyen
félremagyarázható, s ideológiaként szolgálhat a legelvetemültebb gonoszságok
véghezvitelére, és magamban igyekeztem az ezzel kapcsolatos gondolkodást is elnyomni.
Úgy gondolkodtam, hogy én azért megmaradok a jóra való törekvésemnél, hisz Isten is jó, és
Hozzá kell hasonlítanunk, és majd a Jóisten, majd Ő egyszer megmutatja, megvilágítja
feleségemnek, vagy talán sokaknak, odaát pedig egyértelmű lesz, hogy igenis, én jóra
törekedtem a Földön, tehát alapvetően jó ember vagyok, és helyes volt törekvésem,
igyekezetem.
Épp elég volt nekem évtizedeken keresztül tudatosan rosszat tenni, oly jó érzés volt a
másik oldalra, a jó oldalra “átállni”, és csak a jóra törekedni. Volt persze árnyoldala is ennek,
mert sajnos a leggondosabb igyekezetem mellett is követtem el rossz cselekedeteket,
bármenyire igyekeztem, rosszat gondoltam másokról, néha tettem is, bármenyire is
igyekeztem elfojtani, elnyomni magamban.
Arról nem is beszélve, hogy minél inkább törekedtem a jóra, a Sátán és csatlósai
egyre elszántabban, szívósabban igyekeztek kísérteni, gyötörni. Amikor úgy éreztem, hogy a
legnagyobb áldozatot hozom, amit ember az életében hozhat, Eszterrel lemondtunk égig érő
 97

szerelmünk, duálvágyunk földi beteljesüléséről, ördögök, démonok hada telepedett rám, és

pokollá tette életemet, és persze Eszterét sem kímélte.
Vigasztalgattam magam, hogy nem baj, csak kibírjam, meg majd odaát, majd ott
meglesz az öröme a sok - sok szenvedésnek, tűrésnek, de mégis pokol volt az életem. Minél
inkább törekedtem a jóra, annál rosszabbnak látott környezetem, főleg feleségem. Ezt a meg
nem értettséget pedig egyfajta paradoxonnak tartottam, sőt titokban egy kicsit Jézushoz
hasonlítottam magam, hisz a jóért, a jóra törekvésért szenvedek, tehát Hozzá hasonlóan
keresztemet cipelem.
Persze Edit, ő még a Sátán fogságában van, de alapvetően jó, csak még nem szabadult
ki, védtem, amikor az első kötet végén, meg a második kötetben leírtam atrocitásait:
Magamban úgy éreztem, hogy Edit, legalábbis földi egója egyértelműen rossz, és rossz, amit
velem tesz, én pedig már levetettem egómat, csak jóra törekszem, tehát inkább jó vagyok.
Kata már próbálta pedzegetni nekem, hogy azért rúgtam a falba, mert elnyomtam,
elfojtottam a bennem levő agresszivitást, rosszat. Tapintatosan fogalmazott, úgy mondta, azt
a kicsit, ami még bennem van. Még így is csodálkoztam, hogy bennem, hogy lehet ilyen.
Bennem, rossz? Hát az hogy lehetséges? Megértettem, hogy el kell fogadnom a bennem levő
rosszat is, hisz a Mindenség sem veti ki magából, a Mindenségben is benne van a Menny is, a
Pokol is, Isten Jó és Rossz fölött van.
Magamban ezt úgy magyaráztam, hogy Isten jó és rossz fölött van, csak hát Ő annyira
jó, hogy már a Jó-nál is jobb. Elfogadtam, hogy bennem is itt-ott, még egy pici rosszacska
előfordulhat, de csak egy iciri-piciri, és azért alapvetően a jó talaján állok, és csak idő
kérdése, hogy teljesen jó legyek, hiszen Jézus volt a példaképem, őróla meg ki mondaná,
hogy nem volt jó?
Pedig, ha belegondolunk Jézus elutasította magától ezt a jelzőt, Isten fiának,
Emberfiának mondta magát, de jónak nem. Hogy miért, az mindjárt kiderül. Dethlefsen
ugyanis arra világít rá, hogy az Egységből, a Paradicsomból épp a Tudás fájáról, a Jó és
Rossz megkülönböztetésének fájáról való evés, tehát a jó és rossz közötti különbségtevés
miatt kerültünk ki, és élünk a polaritásban, a jó és rossz közötti világban.
Ez volt bűnünk, az ősbűn, az eredendő bűn, hogy megismertük a jó és rossz közötti
különbséget, és ezért vagyunk ebben a poláris világban, evilágban, ahol önmagában ittlétünk
bizonyítéka bűnösségünknek., és bármit teszünk - akár jót, akár rosszat, ezzel máris
különbséget teszünk jó és rossz között, tehát amíg létezik a bűn fogalma számunkra bűnösök
vagyunk.
Bármelyik pólus választásával elhatárolom magam, és kikerülök a világegyetemmel
egységben levésből, Isten világából. Ahogy a csepp is megmarad cseppnek is, de egy lesz a
határtalan óceánnal, ha megszűnik önmagát elhatárolni az óceánt alkotó megszámlálhatatlan
csepptől.
Ezért tartotta Jézus többre a bűnösségét beismerő, elfogadó, és megbánó bűnöst a
farizeusoknál, akik a Törvény szerinti jócselekedetekkel akarták megváltani önmagukat.
Meszelt sírokhoz hasonlította azokat, akik jónak tartják magukat, s másokon ítélkeznek, azaz
különbséget tesznek a Jó és Rossz között. A bűnös, bár másik póluson állt, mint a farizeus,
de megbánta bűnét, és ebben őszinte volt, míg a képmutató farizeusok szintén nem voltak
bűntelenek, a szó akkori értelmében sem, és a polaritás értelmében sem,
Dethlefsen rávilágít, hogy a keresztény egyházak azzal követték el a legnagyobb
hibát, hogy a bűn fogalmát átértékelték, átdefiniálták, és azt kezdték tanítani, hogy a rosszat
kerülni kell, és a rossz, a bűn jócselekedetekkel egyensúlyozható, pedig pontosan a
polaritásból adódik, hogy minél jobban erőltetjük az egyik pólust, annál inkább tápláljuk a
másikat.
Az Atya tökéletessége, jót, rosszat egyaránt elfogadása, szeretése, Jézus
erőszakmentessége helyett elkezdték a jóra törekvést, a rossz elvetését, a rossznak rosszat
akarás, tehát a különbségtétel, az ítélkezés tanát terjeszteni, ami Jézus tanításának pont az
ellentéte, nem más, mint az akkori farizeus gyakorlat modernizált változata. Ennek
 98

következménye lett, hogy Istenhez segítés helyett a jóra, mármint az általuk tartott jóra
kezdték vezetni az egyházak híveiket, és ezzel Istentől inkább eltávolították őket.
Így lett a kereszténység a legtürelmesebb alapító tanítását elferdítő legtürelmetlenebb
vallás, az inkvizícióval, a keresztes háborúkkal, a kiátkozásokkal, a mai is folyó térítési
kampányokkal együtt, és konzerválta a Földön az eredendő bűn állapotát. Jézus - ha
használhatjuk rá ezt a szót, hogy türelmetlen volt - akkor csakis a türelmetlenekkel, a
farizeusokkal, és az írástudókkal volt türelmetlen, csak az intoleranciával szemben volt
intoleráns, egyébként még küldetésének területét is átlépte a szamáriai asszony kedvéért.
Holtfáradt volt esténként, állandóan menekülnie kellett a tömeg elől, mégis vámost,
utcalányt, római századost, boldog boldogtalant elfogadott. A türelmetlenség, a polaritás,
türelmetlenséget szül még abban is, aki az Egységből érkezett. Mi lenne ma Jézus sorsa, ha
most születne le a Földre? Elkerülhetné a keresztet?
Saját példámnál meggyőzőbbet nemigen találok hamarjában arra, hogyan lehet
elmenni a lényeg mellett. A szeretet az elfogadás, a befogadás, feltétel, különbségtétel nélkül,
ahhoz azonban, hogy az egyik pólus mellett hitet tegyek, kényszerűen meg kell tagadnom a
másikat. Tehát lelkes, odaadó, jóra törekvésemmel megsértettem a szeretet törvényét, a
SZERETET-ét, mely, mint a nap, lesüt jóra, rosszra egyaránt.
Ebből adódik a paradoxon, hogy itt a Földön akármit teszünk, minden tettünk bűnös,
és Jézus ennek ismeretében mondta a házasságtörő asszonyt elé ráncigálóknak: Jn.8.7. ,,Aki
bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”
Ellenvethetné most valaki, hogy mit érdemes tenni itt a Földön, mi lehet a célunk, ha
akármit teszünk, épp a polaritásban, a jó és rossz közötti különbségtétel világában való, Földi
létünkből adódóan bűnös. Nem vezet-e ez nihilizmushoz, érdektelenséghez?
Hát nem. Először is el kell, el kellene oda jutni mindenkinek, hogy beismerje és
elfogadja saját bűnösségét. Magyarán mondva el kell jutni az alázatig. Addig, hogy Uram
irgalmazz! Uram irgalmazz nekem bűnösnek, mint azt a vámos tette: Lk.18.13. “A vámszedő
pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt:
Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy,
mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza
magát, felmagasztaltatik.”
Aki eljut idáig, már nincs messze a mennyek országától, már csak ugyanezt kell
tennie felebarátaival is, el kell fogadnia őket, nem szabad ítélkeznie felettük, hisz amilyen
mértékkel mérünk, oly mértékkel mérnek majd nekünk is az utolsó napon. Bánjunk úgy
másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak.
A legnehezebb megvalósítani, pedig oly egyszerűnek látszik, elfogadni a másikat
olyannak, amilyen, és nem törekedni a megváltoztatására, azaz szeretni. Kinyílni mindennek,
és mindenkinek, befogadni a világot úgy, ahogy van. Tud-e valaki rosszat tenni másnak, ha
kilép a polaritás világából, és elfogadja őt olyannak, amilyen? Fáj-e valakinek, ha
elfogadják? Nem ez a legkellemesebb érzés?
Csak éppen elvárni elvárjuk, és mással szemben nem gyakoroljuk. Persze lehetne
ebbe is egy kis nyakatekert farizeusi okoskodással, egó domborítással rosszat
belemagyarázni, hogy mulasztással vétkezünk, ha nem figyelmeztetnünk, tanítunk, meg hová
vezetne ez, a társadalmi értékek, tükröt kell tartanunk felebarátainknak, és folytathatnám
tovább a közhelyek halmazát, amelyek mögé bújva az emberiség egy része erőszakot tesz a
másikon, de ez már a Szétválasztó, az Ördög szava.
Mt.28.19. “Tegyetek tanítványommá minden népet!” Ezt Jézus valóban mondta, de
egymás elfogadására. Elfogadásra csak elfogadással lehet tanítani, különben vizet
prédikálunk és bort iszunk. Szedegetnénk a szálkát, mikor szemünkből Toldi Miklós
gerendája lóg ki. Árt-e valaki, tesz-e rosszat másnak, aki mindennel, és mindenkivel egy?
Tehát félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy mostantól vidáman vágjuk szájon
feleségünket, ha odaégeti a rántottát, hiszen elfogadjuk a rosszat is, mert ezzel e tiszta tan
ellenzői, kiforgatói, a mai farizeusok érvelnek. Ha elfogadok valakit, ha nem akarom
 99

megváltoztatni, képtelen vagyok bármi rosszat cselekedni vele. A szeretet nem árul egy
gyékényen az erőszakkal.
Ha melléteszem az irgalmasságot, már ott is vagyok annál a definíciónál, ami már
régóta kikristályosodott bennem:
SZERETLEK = ELFOGADLAK OLYANNAK, AMILYEN VAGY, HA KÉRED,
VAGY ELSŐ FELAJÁNLÁSOMAT ELFOGADOD, SEGÍTEK.
Tehát nem a rossz szándékos megélésén, hanem az elfogadáson, önmagunk és mások
elfogadásán van a hangsúly, és az ezen keresztüli tökéletesedésen. Ezenkívül legyünk
irgalmasak, segítsünk felebarátunkon, de csak, ha kéri, vagy első felajánlásunkat elfogadja.
Amint mentegetőzünk, hogy “én csak jót akartam” már biztosak lehetünk benne, hogy
megsértettük a SZERETET TÖRVÉNYÉT. Fogadjuk el önmagunkat, a világot, és a többit
bízzuk Istenre!
Isten tudja, hogy kinek, mikor jön el a megtérésre az ideje. Fölnyitja az illető szemét
miránk, ha minket szemel ki, hogy példamutatásunkon, irgalmasságunkon,
erőszakmentességünkön keresztül hozzá vezessünk valakit. De aki önmagának oszt szerepet,
az a színigazgató kenyerét veszi el, s egyszer, amikor tisztánlátásra jut, keservesen fogja
bántani, hogy ilyet tett.
Dethlefsen oly gyönyörűen szedte össze ezeket a gondolatokat hogy vétek lenne
átfogalmazni csak azért, hogy saját szavaimmal adjam vissza őket: “A szeretet princípiuma a
kinyílás, és a bebocsátása annak, ami eddig kívülről volt. A szeretet egyesülésre törekszik – a
szeretet fel akar oldódni a másikban, s nem akar elkülönült létet. A szeretet az ellentétek
egyesítésének kulcsa, a te-t én-né és az én-t te-vé változtatja. A szeretet megszorítások és
feltételek nélküli igent mondás.
A szeretet a teljes univerzummal akar eggyé válni – amíg ez nem sikerül, addig nem
valósítottuk meg a szeretetet igazán. Amíg a szeretet kiválaszt, nem valódi szeretet, mert a
szeretet nem választ szét, a kiválasztás elválaszt. A szeretet nem ismeri a féltékenységet, a
szeretet nem birtokolni, hanem áramlani akar.
Ezt a mindent átfogó szeretetet szimbolizálja az a szeretet, amellyel Isten fordul az
emberekhez. Ebbe a képbe nem illenék bele, hogy Isten különbözőképpen ossza meg
szeretetét. Még kevésbé jutna eszünkbe féltékenynek lennünk Istenre, mert még mást is
szeret rajtunk kívül. Isten – az egység – nem tesz különbséget jó és rossz között – ezért ő
maga a szeretet. A nap egyenlően sugározza melegét mindenkire, s nem aszerint, ki hogyan
szolgálta meg azt. Csak az ember érzi hívatva magát arra, hogy köveket dobáljon, - a
legkevésbé sem kellene csodálkoznia azon, ha mindig magát találja el. A szeretet nem ismer
határokat, akadályokat, a szeretet transzmutál. Szeressétek a rosszat – s ezzel megváltjátok
azt.”
Csodálatos! Akárha az Evangéliumot olvasnám. Mt.5.43. ,,Hallottátok, hogy
megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek:
Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek
mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és
hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem
ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek
többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint
ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”
Lehet itt bárkinek kétséges, hogy Jézus a Jó és Rossz közötti különbségtételben, az
ítélkezésben látta tökéletlenségünket, és tökéletességre, az Atya mintájára, jó és rossz
egyaránt elfogadására, szeretetre hívott fel bennünket? Hogy gyökerezhetett meg a Földön
mégis ennek ellenkezője, Jézus tanításának evilági változata? Hogyan forgathattuk ki ennyire
Jézus tanítását?
Ezen nem érdemes keseregni. Emberek vagyunk, nem sárból várat építünk, mint
Isten, hanem a várból igyekszünk sarat formálni, de Isten gondoskodik rólunk, hiszen újra és
 100

újra küldi prófétáit, szól hozzánk emberekhez, és előbb – utóbb még annak is leesik a tantusz,
lásd Arany Viktort, aki teljes erővel az ellenkezőjébe, a polaritásba veti bele magát.
Mi ezek után a személyes tanulságom? Bűnben, jó és rossz közötti különbségtételben
éltem életem javarészét. Sok rosszat tettem, ami Istenhez közeledésemkor elkezdett
nyomasztani, és a hagyományos keresztény tanokat alapul véve egy lokomotív lendületével
láttam neki, hogy “helyrehozzam” azokat, hogy eltöröljem bűnösségemet, és
jócselekedetekkel bebiztosítsam magam a túlvilágra, mert elkezdtem félni korábbi
rosszcselekedeteim következményétől.
A megtérést, Istenhez való közeledést, helytelenül a jó minden áron való erőltetésben
láttam. Mondta már Kata is tavaly, hogy Jézusnál is Jézusibb akarok lenni, de nem jutott el
tudatomig, mert csak az lebegett előttem, hogy jó legyek, jót tegyek! Nem jutott eszembe,
hogy a Mester azt mondta: “Senki sem jó, egyedül csak az Isten!” Elnyomtam magamban a
másik pólust, ezzel tudattalanul erősítettem a másikat. Az elnyomott másik pólus részben
kísértések formájában jelentkezett, de feleségem elvadulásához is vitathatatlanul
hozzájárultam. Hányszor mondta szegény, “te hoztad ki belőlem”.
Ha nem is lenne ésszerű minden cselekedetének okát magamban keresnem, de hogy
erőszakosabb megnyilvánulásaiban szerepet játszott, hogy szintén tudattalanul ki akarta
egyenlíteni azt a pólust, amit én elnyomtam magamban, az biztos. “A régit, a régi Arany
Viktort akarom vissza”, mondta százszor, és nem értettem, mit szeretett régi, “bűnös”
énemen. Most már tudom, mennyivel vonzóbbnak tűnhetett neki régi énem, mert akkor
legalább önmagamat elfogadtam olyannak, amilyen, őt szintén elfogadtam, volt bennem
valami akarat a világ megváltoztatására, de ezzel együtt sokkal közelebb érzett magához,
mint amikor elkezdtem önmagamat nem elfogadni, minden áron, vagy ahogy ő mondta,
“mindenen átgázolva” a jóra törekedni, “stréber módon Isten felé kepeszteni”.
Aztán megtérésem elején még volt bennem az ő megváltoztatására irányuló enyhe
szándék, vagy belső, kimondatlan elvárás is, tehát őt sem fogadtam el teljesen. Később a
szavaktól passzívan a gondolatok világába vonultam vissza, és “csak” magamban
vágyakoztam arra, hogy megtérjen, mert az isteninek tartott, utólag sátáninak bizonyult
sugallat alapján azt hittem, csak Edit megtérése kell, hogy Böbe meggyógyuljon.
Mondhatom akkor, hogy szerettem őt, elfogadtam őt, feltétel nélkül? Nem merném
bizton állítani. Megvolt bennem az, hogy azért én jobb vagyok, még ha mellé is tettem, hogy
ő a Sátán fogságában van, általam rossznak tartott cselekedetei mellé írtam mentségeket,
érveket, de bűnös voltam magam is, hiszen különbséget tettem jó és rossz között.
Bűnös voltam, mint mindnyájunk e Földön és történetem, nem egy jó, vagy jóra
törekvő ember ártatlan szenvedése, melyet a gonosz külvilág okoz, hanem saját tettem
következménye, ha úgy tetszik bűnhődésem, ami persze ezzel együtt vállalok. Nem vagyok
sem hős, még kevésbé példakép bárkinek, mindössze egy ember, egy lélek, a Földön élő sok
milliárd közül.
Milyen groteszk, hogy naivan nekibuzdultam a jónak, ezzel a másik pólust tápláltam,
az ősbűnben henteregtem, és személyes példámon bizonyítottam, hogy a pokolba vezető út is
jó szándékkal van kikövezve. Belém lopózott a spirituális gőg, amiről tudtam, hogy
veszélyes, csak épp magamban nem ismertem fel. Ez volt a leckém, ahogy a Merlin és Artúr
királyban9 a lecke az első, most pedig következik a lecke megélése.
Napi életemben kell megvalósítanom, hogy elfogadjam, hogy beengedjem magamba a
világot, hogy szeressek mindenkit, és mindent, beleértve önmagamat is úgy, ahogy van. Ha
ezt sikeresen megvalósítom, rövid idő alatt lelki és testi gyógyulás kell, hogy bekövetkezzen,
ez lesz felismerésem kétséget kizáró bizonyítéka.
Edit régen szeretett, míg önmagam elfogadtam. Hogyan fog reagálni erre a
felismerésre? Egyáltalán hogyan közöljem vele? Megküldjem neki a harmadik kötet

9
Deepak Chopra Merlin és Artúr király 20 lecke a spirituális fejlodéshez
 101

folytatását? A könyv nagyon piros kukorica a szemében, pedig érzem, meg kell jelentetni.
Elég neki annyi, hogy itt, az utolsó oldalakon beismerem, hogy sokban igaza volt?
Ha csak ennyi lenne a probléma, még egyszerű lenne, de itt van Böbe miatt érzett
keserűsége, haragja, amit Isten ellen irányít. Ettől hogyan tudna megszabadulni?
Bármennyire furán hangzik, nem az én dolgom. A könyvet ki kell adnom, hisz végigolvasva
pont olyan magatartástól tanácsol el, mely Editet annyira bántotta, tehát nem lehet kifogása
ellene. Főként ha egy kicsit átírom, és a szereplőket még felismerhetetlenebbé teszem.
Azt hiszem ez a három kötetem legnagyobb felismerése, és itt, az utolsó oldalakon
majdnem eljutottam oda, hogy tulajdonképpen minden, amit eddig írtam, érvénytelen, túl
vagyok már rajta, de ha nem maradna meg, hogyan jutottam el ide, nem mutatná meg az
idevezető utat. Az út persze az én utam, ahogyan már közhelyszerűen hangzik ezoterikus
körökben, de más kárán tanul az okos!
Lehet, sőt biztos, hogy mindenki útja más, de lehetnek másokéban, és az enyémben
közös vonások, s ha már eddig elkészült, mégis csak meg kéne írni azt pár oldalt. Nem? Egy
– két fejezetnél több hely úgy sincs már a könyvben. Hogy mit hoz a holnap? Nem törődöm
vele, elég a mának a maga baja. Majd ha a holnapon túlleszek, megírom azokat az
élményeimet is.
Közben eltelt egy újabb nap, és az események zajlottak tovább életemben. Ha el is
döntöttem, hogy nem zavartatom magam az autó hiányától, szerettem volna valamit a város
másik felében levő szupermarketben megvásárolni, meg jó lett volna elmenni Gizikéhez, Era
anyukájához egy jó kis talpmasszázsra, ami után olyan jól éreztem magam múltkor, hogy
egész erdőjárásra futotta erőmből.
Miért ne kérhetném el Edittől a Ventót, ha nem kell neki éppen, biztos szívesen
odaadja. Viki elhozta házhoz a Ventót, és egy levelet nyomott kezembe, melyet Edit küldött.
Felbontottam, és ahogy elkezdtem olvasni, rögtön felment a pumpám, mert ő is készített egy
vagyonleltárt, de ezt annyira szubjektívnek éreztem, hogy visszafordultam, és felmentem
hozzá, hogy megbeszéljem vele.
Kivette a közös vagyonból a Ventót, meg a mikrosütőt, mondván, hogy azt annak
idején tőlem ajándékba kapta. A karácsonyra vett hifi tornyot visszavihetem, ha akarom.
Vonjuk le azoknak a nyaralásoknak az árát, amikor ő nem tudott Böbe betegsége miatt
nyaralni. Úgysem fogok tudni tartásdíjat fizetni most, amikor munka nélkül vagyok, az egy
évre 12 x 180.000 Ft. Számvetése végén a tízenkétmillió fölötti közös vagyonból másfél
milliót szánt nekem, és végül hozzáírta, hogy a gyerekek is így gondolják.
Itt akadt ki nálam a biztosíték, mert sportszerűtlennek éreztem a gyerekek bevonását
ebbe a témába. Nem tetszett az a megoldás, hogy ne kapjak semmit, és ne fizessek tartásdíjat.
Nem azért, hogy nekem nem jut szinte semmi, hanem nem akartam, hogy gyermekeim
bármikor azt gondolhassák, azért kell lemondaniuk bármiről, mert apjuk felrúgta házasságát.
A konyhában igyekeztem higgadtan megkérdezni, hogy miért kellett a gyerekeket
ebbe belevonni. Edit azt válaszolta, hogy Gergőt úgysem érdeklik az ilyesmik, csak Viktorral
beszélte meg, és micsoda kimutatást készítettem, milyen ember vagyok, hogy még a
karácsonyra vett hifit is belevettem az elosztásba, és miért akarok hasznot húzni Böbe
elvesztéséből, hogy kevesebb tartásdíjat számolok, szóval megint minden voltam, csak rendes
ember nem.
Beismertem, helytelen volt a hifit beírni az elszámolásba. Azt már akkor vettem
nekik, amikor külön éltünk, tehát jog szerint sem lehetne bevonni az osztozkodásba. Átfutott
fejemen, miért is készítettem annak idején ezt az elszámolást, milyen gondolatok voltak
szívem-lelkem mélyén, és egy mély lélegzetvétel után belekezdtem, hogy előző napi
megvilágosodásomat elmeséljem Editnek.
Edit kicsit türelmetlen volt, mert lassan indulnia kellett volna magánrendelőjébe,
másrészt bizalmatlanul, szúrós szemekkel figyelt, és harcra kész állapotba helyezkedett.
Ahogy haladtam előre mondókámmal, úgy kezdett egyre inkább kisimulni arca, mert bár
 102

szeme meg megrebbent, amikor kiejtettem azt a szót, hogy Isten, érezte, hogy itt valami
olyasmi fog kisülni, ami a javára billenti a mérleget.
Meg azzal is indítottam, hogy rájöttem valamire, amit eddig másképp láttam. Ahogy
beszéltem, egyre inkább áthatott egy érzelmi hullám, és átfutott fejemen, vajon mi is volt a
vagyonkimutatásom valódi indítéka.
- Editkém! – Szóltam felindultan. Azt a vagyonkimutatást nem azért készítettem
valójában, mert osztozkodni akartam veled. Ha azt akartam volna, azt most rendben levőnek
találnám. Emlékezz vissza, hogy lobogtattam a listát, hogy mindezt itt hagyom nektek, és ezt
legalább egy fikarcnyira el lehetne ismerni.
Valójában azért készítettem, mert én akkor is azt akartam megmutatni, hogy jobb
vagyok, mint te, pedig minden ember egyforma….. Fulladt mondatom sírásba. Edit
megértette, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam, és felpattant, homlokon csókolt, és
egészen zavarba jött, mert nem ezt várta.
Átfutott fejemen, hányszor mondtam neki, amikor szapult, hogy te vagy a jó Editkém,
és én a rossz, de magamban pontosan fordítva gondoltam, jobbnak tartottam magam nála,
pedig senki sem jobb a másikánál, mindnyájan bűnösek vagyunk. Amikor szitkozódott,
belülről az üdvözültség, a felsőbbség tudatával mondtam, hogy: “Én szeretlek”. Ezt persze
nem is vette komolyan, csak még jobban irritáltam vele őt.
Minden párbeszéd Edit kifakadásával, szitkozódásaival kezdődik a könyvben, majd,
én “válaszoltam szelíden”, “mondtam szeretettel”, “simogattam meg kedvesen”, ami
önmagában nem lett volna baj, ha nem lett volna belülről a gőg magva benne. Írtam
mentségeket is Edit viselkedésére, felmentettem ellenségeimet is, de ezek mélyén is ott volt,
hát lám, milyen jó vagyok. Nem csoda, hogy Edit ugyanannak ellenkezőjét igyekezett mindig
rám bizonyítani, hogy ő a jó valójában, és én a rossz. “Te vagy a jó Editkém, és én vagyok a
rossz”, mondtam. És azt is gondoltam belülről? Sajthy asztrológus barátom kapizsgált
valamit, hogy nincs minden rendben nálam, de ő, Edittel együtt a külsőséges
megnyilvánulásokat támadta, a formát, nem a tartalmat.
A baj nálam nem formai, hanem tartalmi volt, hiszen formailag már támadhatatlan
voltam, nem jártam imakörbe, nem volt otthon vallásos könyv sem, de magamban, belül az
“én jobb vagyok”, “én több vagyok” mozgott, noha magam sem voltam ezzel mindig
tisztában, sokszor tudattalanul viselkedtem így. Pedig milyen szépen rájöttem, hogy az
igazán a miénk, amiről le tudunk mondani. Belül, lelkem legmélyén Isten, Edit, és egy kicsit
a világ elismerésére is vágytam. Nem is kaptam, hiába sóvárogtam utána. Keserű lecke volt,
de megérte.
- Talán majd nálam is kitisztul valami, és meglátjuk, mi lesz belőle. Folytatta Edit
békülékeny hangon. Amint nem érezte a rá nehezedő nyomást, ő is enyhült, már nem látott
ördögnek, sem világ gonoszának. Persze hozzátette, hogy Istenről Böbe elvesztése miatt
hallani sem akar, tehát maradt még közöttünk egy csomó nézetkülönbség, mégis úgy
éreztem, egy negyed óra alatt nagyobb fal omlott le közöttünk, mint a berlini Mauer.
Nehogy úgy tűnjön most bárkinek, hogy visszaestem a bűntudat, önvád korábban
megélt pocsolyájába, és mindenért magamat hibáztatom. Az, hogy ő nem fogadott el,
változatlanul helytelen volt, de lám, amint elkezdtem önmagamat és őt elfogadni, ő is
megindult azon az úton, hogy engem elfogadjon. Tehát abban, hogy elutasított, részem volt.
Hogy mi fog ebből kisülni? Könnyebbet kérdezzetek!
Valahogy úgy fogalmaztam Editnek, hogy ezt a megvilágosodásomat beleírtam a
könyvbe, mire megint a jogászt kezdte emlegetni, hogy ezt peres úton is megakadályozhatja,
de én ellene vetettem: - Editkém! A könyvnek épp az a csattanója, hogy az a magatartás, amit
téged éveken keresztül bántott, helytelen volt. Ha valakinek, hát épp neked kéne
szorgalmazni, hogy ez a könyv megjelenjen.
- Nem mert a túlnyomó részében csak rossz van benne rólam írva, és az emberek azt
olvasnák ki. - Érvelt Edit, és úgy éreztem, meddő lenne ezt a vitát folytatni, hiszen magából
 103

indul ki. Elbúcsúztunk, és rájöttem, milyen groteszk volt a helyzet. Arany Viktor három évig
várja, hogy felesége megtérjen, addig - addig várja, míg végül ő maga tér meg.
Ugyanis most merem először félig-meddig megtértnek mondani magam, ami még
messze nem azt jelenti, hogy tökéletes lennék, mint Mennyei Atyánk az Isten. Azt jelenti,
hogy rájöttem hajszálnyival sem vagyok másabb, mint bármely embertestvérem itt a Földön,
és hogy őket, és magamat, az egész világot úgy kell elfogadnom, ahogy van. Tehát eljutottam
oda, hogy tudom, hogyan kell, vagy kellene élnem, és ha már tudom, és akarom, akkor ez
egyre inkább sikerülni fog.
Jó, erről ennyit, de mi legyen a könyvvel? Megjelentessem vagy ne? Rönk Csaba a
napokban telefonált, jelezte, hogy érdekli a kiadás, csak Böbe híre annyira elkeserítette, hogy
nem volt ereje jelentkezni. Ő is várta a gyógyulást, Edit megtérését, amit december 25-re
jelzett, biztos bántotta, s egy kicsit saját kudarcának, csalódásának is érezte az egészet.
Rönk Csaba kiadná, de mi legyen Edit tiltakozásával? Tőle kell függővé tennem a
kiadást? Hát, akárhogy is átdolgozom, Böbéből kisfiút csinálok, Editből fogorvost,
Viktorból Viktóriát, azaz lányt, abban igaza van Editnek, hogy környezetünk így is, úgy is
felismeri. De annyi ember tanulhatna ebből! Nem lenne vétek, ha ez a könyv nem jelenne
meg? Hány ember okulhatna belőle!
Persze, ha egy kicsit elkezdem tekerni a dolgot, ezzel a könyvvel meg akarom
változtatni a világot, az embereket, tehát éppen Jézus tanítása ellen teszek. Nem? De akkor
hogyan tegyük Jézus tanítványaivá felebarátainkat, ha még egy ilyen könyvet sem
jelentethetünk meg? Egy biztos. Ha nem jelentetem meg, egy valakit, Editet már megnyertem
ennek a tanításnak. Voltaképp akkor gondolkodtam helyesen, amikor úgy fogalmaztam, vagy
kivárom, míg Edit hozzájárul, vagy pedig félreérthetetlen jelet kérek Istentől, hogy Edit
tiltakozása ellenére jelentessem meg.

A MEGTÉRÉS

H
át így alakult, megtréfált az élet. Addig vártam a feleségem megtérését, mígnem
rájöttem, előbb nekem kéne megtérni. Nem mertem persze kimondani eddig sem,
hogy már megtért vagyok, de belülről annak tartottam magam, és ez nagy tévedés
volt. Olyan messze voltam a megtéréstől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Pedig milyen egyszerű. “Csak” a világot és önmagunkat kell elfogadni olyannak,
amilyen, csak különbségtétel nélkül kezelni jót, rosszat, azaz sugározni a szeretetet, és ezzel a
fénnyel bevilágítani a sötétséget. Közben semmit sem magunknak tulajdonítani, sőt semmit
sem magunk tenni, hanem énünket, egónkat félretenni, és hagyni, hogy Isten betöltsön
bennünket, és Ő dolgozzon bennünk. Gal.2.20. “ többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él
bennem”.
Csak a nagy világmegváltásról, mások megváltoztatásáról, megtérítéséről kell
lemondani, ami pedig sok vallásnak sajátja. Hány gyülekezeti vezetőt fognak megelőzni
utcalányok és mai “vámosok” Isten országában? Hány gyülekezet, világvallás, hány hívő jár
tévúton?
Felveszik a fehér inget, kosztümöt vasárnap, elmennek a templomba, sokan megvetően
végigmérik a templom kapujába merészkedő koldust, és úgy gondolják a gyóntatószékben
történő föloldozással megtettek mindent, ami kell. Ki fogja felnyitni szemüket, hogy Jézus az
újjászületést, az eredendő bűnből, a jó és rossz megkülönböztetésének mocsarából való
kiemelkedést tanította? Minden jóra törekvés rosszat szül, az ellenkező pólust erősíti.
Sóvárogtam a betegeket, hogy jót tehessek, minden koldusnak dobtam, hisz én már nem
vagyok a pénz rabja, csak éppen alázat nem volt bennem, zsákutcában toporogtam. És még
csodálkoztam, hogy Isten nem hallgatta meg imám, hogy gyógyításaim még messze vannak
 104

attól, ahogy Jézus gyógyított. Pedig nála nagyobb csodák tevésének képességét ígérte
azoknak, akik benne hisznek.
Vajon megúsznám-e gyomormosás nélkül, ha egy pohár Hypót meg kéne innom, vagy
véletlenül meginnék. Mérgeskígyó marása begyógyulna-e szérum nélkül rajtam? Nincs
mese, meg kell végre térnem. Be kell ismernem Istennek, hogy nem vagyok más, mint egy
bűnös ember, ezt szívből, sírva, és mellem verve, és kérni, várni, hogy ne én éljek, hanem
Krisztus éljen énbennem. Ha onnan indulunk neki, hogy egyformán fordulunk jó és rossz
embertestvéreink felé, azaz túllépünk a polaritáson, azzal az Örömhírt, a Mennyek országát
terjesztjük, hisz az Egységnek nincs ellenpólusa, csak a poláris világ egy – egy pólusának,
melyből bármelyiket erőltetjük, azzal a másik pólust is tápláljuk.
Hogy ki fogja a világot felvilágosítani? Itt van Dethlefsen könyve, aztán meg ha Isten
fontosnak tartja, majd küld prófétákat. Máris visszaestem a régi gondolkodásomba, hogy a
világot akartam megváltani. Isten malmai lassan őrölnek, s aki nem tér meg ebben az
életében, biztos kap lehetőséget, hiszen jó Istennel nem fér össze, hogy egy nekifutás után
örökre ítéljen.
Nem vagyok egyedül ezzel a felfogással. A Jehova tanúi testvérek közül valaki meglátta
a gyászszalagot ajtómon, és bedobott két füzetet, melyek közül az egyik a halál utáni életről
szólt. Nikihlananda hindu filozófust idézik: “Az örök kárhozat elmélete nem fér össze
Istennek a teremtményei iráni szeretetébe vetett hittel.…. Hinni abban, hogy néhány év alatt
elkövetett hibákért a lélek örök büntetést szenved, anélkül, hogy esélyt kapna a javításra,
annyi, mint szembeszegülni az értelem minden előírásával.”
Milyen csodálatos! Magyarán aki egy picit is gondolkozik kell, hogy higgyen
valamilyen javítási lehetőségben, amilyen pl. a reinkarnáció gondolata. A füzetke aztán
valami elképesztő képtelenséggel folytatódik. A lélek a test halálával meghal, s szerintük így
aztán nem szenved, és – mintha feleségemet hallanám – utána olyan, mint amikor kialszik a
képernyő, elsötétül minden, és nincs semmi. Ez sokak számára nagyon igazságtalan
tanításnak tűnhet, hisz a kereszténység Mennyország, Tisztítótűz, Pokol tanítása sok ember
természetes igazságérzetével egybevág. Hogy a nyomorékon, betegen, gyengeelméjűen
született gyerekekre ez a tanítás nem ad magyarázatot? Hát semmi sem tökéletes. - Istent
nem lehet kérdőre vonni! Vágják rá.
A Jehova tanúi testvérek szerint csak igen kisszámú lélek, szám szerint 144.000 fog
majd az utolsó ítéletkor feltámadni, és Krisztussal királyokként, és papokként örökre
uralkodni. Jó, hogy szegény Nikihlananda nem olvasta ezt a tanítást, mert majdnem vetekszik
az örök kárhozattal. Aztán hogy kik lesznek a protekciósok, aki a 144.000-be bekerülnek?
Hát nem semmi! És hogy ennek még meg lehet nyerni embereket?
Igaz, a pilótajátékba is hányan beszállnak és elvesztik mindenüket, mert azt hiszik, majd
ők lesznek a nyertesek, pedig a nyertesek száma korlátozott, és egy idő múlva a játék csak
veszteseket termel. De térjünk vissza a tárgyhoz, még mindig ott vagyunk, hogy
felismerésem közzétételét a Jóistenre kell bíznom, nem nekiállni buzgólkodni, világot
megváltani.
Ezzel máris vettem az első akadályt. Az elveket is nehéz megérteni, de aztán ezt még
aprópénzre váltani? Dethlefsen mondata megint fülemben cseng, nem a tetteink fontosak,
hisz akármit teszünk, bűnös, hanem az, hogy tudatosan, vagy tudattalanul, egónkból, vagy
egónkat félreállítva, jó és rossz között különbséget téve, vagy nem, önmagunkat és a világot
elfogadva, vagy nem.
Tehát nem arra kell figyelnem, hogy mit teszek, hanem, hogy hogyan. Ezzel aztán
lehet, hogy még jobban fogom provokálni világot, de most már hozzászoktam, hogy sokak
szemében megbotránkozást keltek. Talán mások fognak megbotránkozni, és leszek, akik
eddig megbotránkoztak, s most nem fognak, tehát cserélődik a közönség.
Gondolkodásom fokról fokra kezd átalakulni. Előfordul, hogy visszaszivárog régi
énem, ám úgy oldom meg, ha azt tapasztalom, hogy hibáztam, nem akartam egységében,
 105

teljességében elfogadni a világot, akkor arra törekszem, hogy legalább bűntudatom ne

legyen, legalább önmagam fogadjam el olyannak, amilyen.
“A bűnösség beismerése, elfogadása megment a bűnössé válás félelmétől” írta
Dethlefsen, és valóban csodálatos érzés felszabadultnak lenni, ráadásul, mivel állandóan az
elfogadásra, az Atya szeretetének megélésére törekszem, lényegesen kevesebbszer teszek
olyat, ami a régi kategóriáim szerint a bűn, a rossz fogalmába tartozott.
Olyan egyszerű, és nagyszerű ez az egész. És csak bátorság kell hozzá. Szerencse, hogy
mindig kísérletező szellem voltam, belevágtam minden újba, sosem féltem tőle. Ha egyvalaki
a városban, én első héten vettem a spenóttal töltött norvég lazacfiléből, amikor a városba
érkezett. Bátorság kell, hogy kimondja az ember, akár jót, akár rosszat tesz bűnös, mert
ennek az ellenkezőjét sulykolja belénk iskola, család, hitoktatás, templom.
És csodák csodája, évszázados sulykolás, és mégsem csökkent egy jottányit sem a rossz.
“Szeressétek a rosszat, s ezzel megváltjátok azt”. Szinte hallom hányan hördülnek fel erre a
csodálatos gondolatra, mely nem hogy konform, hanem azonos Jézus tanításával.
Felismerésemre pár nappal nagyhét előtt jutottam, így aztán érthetetlenül álltam az előtt a
jelenség előtt, hogy egészségem egy szikrányit sem javult. Változatlanul totyogtam,
battyogtam, éjszaka görcsökben fetrengtem, pedig a test a lélek tükre. Mi lehet hát a baj?
Magdi és Marcsi meglátogattak, és gondoltunk egyet, vezetett meditációban felmentünk
a Jóistenhez. Éreztem, hogy a beavatásban megint kapok szimbolikus választ, illetve
előrejelzést sorsom jövőbeli alakulására. Egy sötét szobában egy derékmagasságú oszlopot
láttam a tetején egy lappal, illetve egy félgömb alakú, alulról megvilágított üveg burával.
Egy tigris ütögette hatalmas mancsaival az üvegburát, majd megpróbálta fogaival
áttörni, de persze a tükörsima és vastag üvegfelületen próbálkozásai sikertelenek voltak. Épp
azon morfondíroztam, hogy innen nézve látszik, hogy hiábavalóak a félelmetes vadállat
próbálkozásai, de milyen érzés lehet alulról, a bura alatt lenni, amikor láttam, hogy én
vagyok a bura alatt.
Ez a kép azt szimbolizálta nekem, hogy sok félelmetes, ijesztő esemény történik velem,
de igazán nem fog kárt tenni bennem semmi, és senki. Innen váltott a kép egy középkori
kínzókamrára, ahol a hóhér, vagy ahogy hívták az ilyen marcona figurákat, már nekilátott
elevenen megnyúzni, majd hüvelykprés, spanyolcsizma, és feltrancsírozásom nem éppen
szívderítő látványa következett.
Emellé egész belső képernyőmet fokozatosan beterítette a sötétség, és azt hittem, nem
sikerült a meditáció, és a krampusz idekevergett, és ijesztget. Jaj, Mennyei Atyám, mi ez a
nagy sötétség? Kérdeztem magamban, mert ijesztő, és érthetetlen volt számomra, mire váltott
a kép, és a váltással egyidejűleg ez hallatszott: “Meg kell tapasztalnod a halál misztériumát,
hogy újjászülethess”.
A következő képen egy aranyos, kis húsos, gömbölyded csecsemő voltam, amelyik
gügyögött, gőgicsélt, kapálózott, színes buborékok jöttek elő a szájából, azok után nyúlkált,
szóval a felhőtlen boldogság állapotát sugallta. Bele is gondoltam, van-e boldogabb a
csecsemőnél? Őt még nem éri stressz, ha az a néhány vágya, az anyatej, tiszta pelus, böfizés
teljesül, akkor olyan boldog, hogy csak csodálni tudja érte az ember.
Ez azt jelentette számomra, hogy a szenvedések után jön az újjászületés, tehát szokott
optimizmusom újra feltámadt. Éreztem, hogy meg fogok gyógyulni teljesen, az utcán fogok
boldogan futkározni, és kiabálni, hogy: - Emberek, térjetek meg, az Isten országa elközelgett!
Szeressétek egymást! Bocsássatok meg mindent egymásnak! Csodálatos vízió volt, de
legcsodálatosabb az a felhőtlen boldogság volt, amit újjászületésem utáni csecsemőállapotom
szimbolizált.
Éjszaka a szokott módon gyötrődtem, másnap erősen sántikáltam, de olyan üdvözült
mosollyal jártam-keltem, mintha már be is következett volna, amit még csak vártam.
Nagyszerdán megfogalmazódott bennem, hogy nagycsütörtök éjszaka virrasztani kéne egész
éjszaka. Fel is hívtam legalább tizenöt ismerősömet, de csak Marcsi és Zsuzsa jelentkezett,
illetve jelent meg lakásomon.
 106

Beszélgettünk, Jóistenről szóló zenéket hallgattunk, olvastuk János evangéliumát, és

reggel hat óra tíz percig bírtuk. Akkor már fizikai fájdalmat éreztem, és egyszerűen ágyba
kellett bújnom. Amikor délután felébredtem, csodálkozva tapasztaltam, hogy a várt
gyógyulás még nem következett be. Pedig már a jó és rosszal kapcsolatos felismerés után is
azt hittem, ha egyszer a test a lélek tükre, akkor már testemnek is rendben kéne lenni, mert
lelkemet már túlnyomórészt rendben levőnek éreztem.
Persze ne felejtsük, némi logikával kikövetkeztethetjük, hoy a betegség mindössze
annyit jelent, hogy az illetőnek az adott pillanatban van affinitása arra, hogy azon keresztül
fejlődjön. A testi egészség nem jelenti azt, hogy az illető lelkével minden rendben van, és
nincs semmi fejlődnivalója, a lelki tökéletlenség és a testi betegség nincs időbeli szinkronban
egymással. Aki nem tud fejlődni a betegségen keresztül, azt Isten nem “túráztatja”
feleslegesen.
Nagyszombaton Ivánka küldött egy szép sms10 üzenetet rádiótelefonján, melyben
kívánta, hogy harmadnapra lelkem szülessen újjá. Megköszöntem szegény párának, aki
üzleti zűrök, és a Zsanettől való válás terhe alatt nyögve is ilyen szépet tudott íni, és
fellelkesültem, hogy vasárnapra már meggyógyulok.
Vasárnap még mindig nem következett be az áhított gyógyulás, azonban éjszakáim már
kezdtek hasonlítani a kínzókarában látottakhoz. Tán rosszul értelmeztem a látomást? Lehet,
hogy tényleg meg fogok – testben – halni és újra leszületek a Földre kis csecsemőként? Vagy
balesetben halálközeli állapotba kerülök? Vagy a betegség kapcsán? Vagy éjszaka a
gyötrelmek közben? Mit jelenthet, hogy “megtapasztalni a halál misztériumát”? Ha
nagycsütörtöki virrasztás nem, akkor mi lehet? Nagycsütörtök éjszaka Mozart Requiemjét
hallgattam, vasárnap húgomék meghozták Budapestről az Amadeus cd boltban megrendelt
Verdi Requiemet, amit szüleim hoztak el a Duna korzón lévő boltból.
Ezt is meghallgattam, átmeditáltam, de a legnagyobb élményem mégis csak az volt,
amikor a baptista gyülekezett Jöjj hozzám c. kazettája közepén a lelkész szavait átérezve
hallgattam: “Jézus Krisztus nem csak azért jött, hogy bemutassa a tisztaságát, és szentségét,
és rámutasson ezzel a mi bűneinkre, bűnösségünkre. Ez elkeserítően igaz, de jövetelének van
vigasztaló ereje is. Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ő értünk
bűnösökért született, élt és halt. Az Igaz magára vállalta bűneinket és elvérzett a keresztfán.
De Isten feltámasztotta őt a halálból és így lett Jézus Krisztus az egyetlen Megváltó. Ő a te
Megváltód is, ha hiszel Benne. És most itt szíved előtt van, ígér, és Szentlelke által
megszólít téged. Azt mondja néked, nagyon szeretlek, fogadj szívedbe!
Elrontott, bűnös életedet Jézus meg tudja változtatni. Mindent jóvá tud tenni, neki
hatalma van égen és Földön. Hatalma van arra is, hogy bűneidet megbocsássa, hogy a gonosz
Sátántól megszabadítson. Igen, mert Ő a te javadat, üdvösségedet akarja. Éppen ezért, most
nyisd meg előtte szíved ajtaját, és kérjed, egyszerűen, kérjed hittel.” Innen sűrű könnyek
között, mélyen felindultam mondtam a lelkésszel együtt: “Úrjézus! Istennek Szent Fia! Én,
mint nagyon bűnös ember, kérlek, jöjj a szívembe. Békességem nincs, boldog nem vagyok,
bűneim súlya alatt roskadozok.
Szabadíts meg engem! Bocsáss meg nekem! Elfogadlak Megváltómnak. Kérlek
teremtsd újjá az én életemet. Neked akarok élni, Téged akarlak szolgálni. Add nekem a Te
Szentlelkedet. Ígérem Uram, én hűséges leszek Hozzád, míg szívem utolsót dobban. És
köszönöm, hogy áldozatod árán, én is üdvözülhetek. Ámen.”
Ez volt, ami hiányzott, a bűnösségem beismerése, ami megszabadít a bűntől való
félelemtől. Krisztus nélkül bármit akarna gőg, és értelmetlen, de vele mindent megtehet az
ember. Így úgy éreztem még szorosabbra, szinte elválaszthatatlanra szőttem kapcsolatomat a
Megváltóval.

10
short message sending = rövid üzenet küldés angolul
 107

Húsvét hétfőre virradóra csodás ajándékot kaptam, mert Böbével álmodtam, és nem is
akármilyen rövidet. Böbe boldogan játszott, incselkedett, futkározott velem, Elysiumi 11
réteken, tájakon jártunk, amilyennek a kereszténység a Paradicsomot elképzeli. Zöld rétek,
erdők, szellő, madárcsiripelés, bárányka iszik a patakból, orchideák, pillangók, vízesés, édes
illatok a levegőben. Amikor már éreztem, hogy nemsokára vissza kell jönnöm, és közeleg a
búcsú, azt mondtam Böbének: - Böbe, de ez most csak álom, nem valóság! Böbe
visszaválaszolt:
- Apa fogd meg a karom, hogy ez valóság! És valóban, ugyanúgy éreztem, mintha
életben, nappal, ébren fognám a kezét. Ezt a jelenetet Isten gondoskodásának tudtam be,
hiszen megnyugodtam, hogy az álom nem képzelet, hanem valóság, a valóság egy másik
dimenziója, és Böbe tényleg él, sőt boldog! Eddig is ezt hittem ezért vettem le a
gyászszalagot a zakómról, bizonyíték nélkül hittem, még ha nehéz is volt, de utólag kaptam
rá bizonyságot, hitem meghozta gyümölcsét!
Reggel üdén ébredtem, s bár fájdalmaim gyötörtek, boldogan vonszoltam el magam
Edithez locsolkodni. Edit épp akkor érkezett a temetőből, és siralmas látványt nyújtott.
Összeaszalódva, minden létező ruhadarab, még a karóra is fekete rajta, fekete napszemüveg,
és ehhez ingadozó, roskadozó járás, szóval éreztem, a legjobbkor jöttem.
Meglocsoltam márkás Tapsifüles kölnimmel, bementem Böbe szobájába, az ő ágyát is
meglocsoltam, és elmeséltem Editnek álmomat, amire sírva fakadt. Kiderült már ő is
álmodott, sőt sokat álmodott Böbével, csak hát miért nincs itt a Földön. Kérdeztem, érdemes-
e annyit bújni a temetőt, de elmondta ott beszélget Böbével, és ennek örültem, mert lassan
csak megindul a feldolgozás útján. Ha beszélget vele, akkor hiszi, hogy nem halt meg, csak
testéből költözött el, ha álmodik vele, akkor azért éjszakánként vigasztalódik, tehát van
remény, hogy apránként rendbe jöjjön.
Négy óra hosszat töltöttem náluk, még ebédet is kaptam, sőt Edit odaadta névnapi
előzetesként a professzornak vett aszalt gyümölcsös ínyenckosarat. Már épp azon
gondolkoztam, hogy haza kéne menni, amikor megcsörrent rádiótelefonom. Hajni volt azzal,
hogy itt ül a vasútállomás előtt egy padon. - Rögtön megyek, mondtam, mire Edit
tapintatosan hazavitt, hogy ne kelljen sántikálnom, én pedig megvártam míg elmegy, és
akkor hívtam taxit, és mentem Hajniért.
Mint sejtettem, Hajni besokallt Pali dolgai miatt, otthagyott csapot-papot, és eljött
hozzám. Valahogy úgy alakult a vita, hogy még édesanyja, meg Léna sem támogatták, így én
maradtam, mit egyetlen, aki megérti őt. Egy otthonkában, meg egy kopott nadrágban utazott
el, zsebében pár papír zsebkendővel, meg a személyivel, és egy padon ülve egy üveg Coca
Colával maga mellett várt.
Az avatatlan szem, olyan kis ázott verébnek láthatta, de szememben királynő volt.
Ahogy a kaput kinyitottam, vállát átkaroltam, és azt gondoltam, ez most álom, vagy valóság.
Felmentünk lakásomba, leültünk egymással szemben, és csak néztük egymást. Csak az jött ki
a számon, hogy Hajni szeretlek.
Egy idő múlva mellém ült, mire kisírtam szívem minden keservét a vállán, és
megkönnyebbültem. Most már rajta volt a sor, hogy könnyítsen magán. Lehetett volna első
is, de éreztem nagyon le van zárva, még ahhoz is idő kell neki, hogy nekem megnyíljon,
pedig utolsó erejével, reményével jött hozzám.
Elmondta, múltbeli hibái gyötrik, nyomasztják, mire megkérdeztem: - És ha tíz évet
volt valaki a Rákóczi téri kocsisoron? Számít az valamit? Nem a szív a fontos?
Paliról nem is érdeklődtem, mert náluk az alapprobléma ragozódásai fordultak elő,
aztán hogy Pali egója éppen miben mutatkozik meg, az tulajdonképp nem tartozik a
lényeghez. Hajni megnyugodott, kivittem a vasútra, egy száraz puszit kapott, integettem, és
hazamentem, illetve volt kollegámhoz locsolni.

11
Paradicsomi
 108

Alig mondtam el a locsolóverset, csörgött a rádiótelefonom, és Pali hangja harsogott: -

Bublich Pál vagyok, mikor láttad utoljára Hajnit? – Negyed órája, amikor feltettem a vonatra.
– válaszoltam rendíthetetlen nyugalommal, de közben járt az agyam, mi fog ebből kisülni.
Pali elkezdett Hajni cuccai között kotorászni, és megtalálta januárban neki írt levelemet, amit
Hajni végül jobbnak látott nem átadni. A legmeglepőbb az volt, hogy elkezdett szinte
mosakodni előttem, hogy ő nem olyan mint Hajni mondja, ő dinamikus, mire gondoltam, az
erőszakosságot milyen szépen meg lehet nevezni. Tiszta Edit.
Hajnit elmondta mindennek, meg hogy ő karolta föl, és különben is a pszichológus,
ahová igaz, hogy akarata ellenére, de elvitte Hajnit, azt tanácsolta, hogy sürgősen hagyja el
Hajnit, mert Hajni súlyos beteg, depressziós. Itt egy kicsit visszaestem, régi énembe, mert
megint változtatni akartam volna a világon. Én annak a pszichológusnak vonnám be az
iparengedélyét, aki a férjnek azt tanácsolja, hogy öt gyerekkel hagyja egyedül élettársát, csak
azért, mert depressziós. Nem agresszív! Nem bánt senkit, csak rosszkedvű, mert nyomja a
másik tonnás egója. Ráadásul nagyon zavart, hogy Pali ötvenszer elismételte, hogy Hajni
beteg. Ha olyan beteg, és a pszichológus is azt tanácsolta, akkor meg mi a csudának
kapaszkodik utána annyira? Mert meg akarja mutatni, hogy ő milyen jó?
Palikám, ez zsákutca! De Hajni nem depressziós, legalábbis, amikor velem van, sosem.
Tehát nem beteg, csak nem bírja már a gyűrődést. Pali váratlanul bejelentette, hogy eljön
hozzám lelki tanácsért, és a hétvégén találkozunk. Mivel Pali annyira dicsérte a pszichológus
szakszerűségét, én is kidolgoztam hét kérdőívet, melyekből az utolsó 48 tesztkérdést
tartalmaz. Kedvem lett volna még pénzt is kérni tőle, egy ötezrest a konzultációért, mert nem
lesz egy órás, mint a “cihológus”-nál, de úgy gondoltam, inkább azt mondom majd neki,
hogy vegyen egy nagy csokor virágot Hajninak.
Hogy Hajni hozzám költözik, vagy Palival kibékül? A lényeg, hogy ő boldog legyen.
Ott az öt gyerek, melyből négy Palié, és a hatodik gyermeket most hordja a szíve alatt, szóval
a mérleg nagyon a Nagykőrösi út felé billen, és ha a Jóisten úgy akarja, én is élhetek még
boldog családi életet. Ha nem Hajnival és a menyétekkel, hát majd mással.
Még Edittel is történhet csoda, Istennek semmi sem lehetetlen. Edittel nem történt
csoda, de azt majdnem csodának tartottam, hogy következő vasárnap Pali megjelent
Hajnival és a menyétekkel. Kicsit zavarban volt, aztán egyre inkább belendült, elmesélte
egész életét, fiatalságát, első házasságát, majd annak megromlását, és ekkor a Hajnival való
kapcsolatukba kezdet. Innen úgy éreztem, jobb, ha kettesben, a konyhában folytatjuk, míg
Hajni a menyéteket megpróbálja a nappaliban kordában tartani.
Pali meglepően őszinte, és szimpatikus volt, bár sok mindenben nem értettem vele
egyet. Amikor saját bemutatkozásom végén elővettem a tesztlapokat, fogcsikorgatva bár, de
nekiállt kitölteni. Milyen tulajdonságokat nem fogadok el/akarok megváltoztatni magamban?
Válasz 0. Milyen tulajdonságokat fogadok el/nem akarok megváltoztatni magamban? Válasz,
az összeset. Milyen tulajdonságokat nem fogadok el/akarok megváltoztatni páromban?
Válasz, az összeset. Milyen tulajdonságokat fogadok el/nem akarok megváltoztatni
páromban? Válasz 0.
Iskolapéldája az egyoldalú gondolkodásnak. Nálam minden rendben, másnál semmi
nincs rendben. Örökös garancia a boldogtalanságra, reménytelen kísérlet a világ
megváltoztatására. Pali szerint a szeretetnek alkotó, immanens része a féltékenység, a
boldogság pedig egyenlő, egy nehezen megszerezhető, de könnyen elveszthető személy,
“raritás” megszerzésével, birtoklásával, el nem vesztésével, s így fogalmaink annyira távol
voltak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Majdnem négy órát bírtak ki nagyobb rumli nélkül a menyétek, ami csúcsteljesítmény
volt tőlük, tekintettel arra, hogy az időjárás nem tette lehetővé, hogy a játszótéren múlassák
az időt. Másnap írásban összefoglaltam Palinak a tesztlap eredményeit. Először is
biztosítottam arról, hogy rokonszenves embernek tartom, és sok értékes tulajdonságot látok
benne. Különböző módon megfogalmazott, de azonos tartalmú kérdésekre adott ellentmondó
 109

válaszai azt sugallták, hogy bajban van az önismerettel, és hogy nagyon egyoldalúan
gondolkodik.
Közben megérkezett kórházi behívóm is, ahová már szinte haza mentem. Joli nővér
tréfásan rám ripakodott: - Csukja be azt az ajtót aztán tegye gyorsan a nyakamra, meg a
fejemre a kezét, mert majd széthasad! Az Isten küldte magát most ide. Az első hétvégét bent
töltöttem, mi értelme lett volna pénteken beköltözni, majd ugyanaznap hazautazni.
Rengeteg ismerősömmel tudtam itt a kórházban találkozni, beszélgetni, sőt volt olyan
is, aki jelgyógyászati kezelésre járt be hozzám. Szobatársaim vidám fiúk voltak, egyikük, egy
szekszárdi szőlősgazda néhány nap múlva úgy feloldódott, hogy négyszemközt, az ajtóra
figyelve, de elmesélte, hogy három napig volt "odaát", klinikai halál állapotában, átesett az
alagút élményen, nagy fényességet látott, aztán tágas, szép, tiszta rendezett helyeken járt,
ahol mosolygós, boldog emberekkel találkozott, de sajnos vissza kellett jönnie.
Mivel Hajni nagyon szeretett volna részt venni egy aurafotózáson, megszervezte, hogy
Palival együtt elmenjünk Rosta Csillához, Tahitótfaluba. Léna is nagyon akart jönni, a
gyerekekre nem volt, ki vigyázzon így két kocsival mentünk, két Nissannal, és Pali ráadásul
a jobbikat bízta rám. Fura érzés volt a francia rendszámú autóval vezetni, de előre tisztáztuk,
hogy nem tiltják az ilyesmit magyar szabályok.
Csilláék csendes elvonultságban élnek, és majdnem elájultak a nagy tömegtől, meg a
két kocsitól, mert három főt jelentettem be. Pali csak sofőrnek jött, de végül ő is kedvet
kapott, a gyerekeket meg nem tudtuk hova tenni, de szegény Csilláék számára ez olyan volt,
mintha a kínaiak özönlenék el az országot.
Aurám színével Csilla meg volt elégedve, a türkiz szép árnyalatában villódzott, csak
épen egy sötét alagút szakította ketté, amiből azt a következtetést vonta le, hogy nem vagyok
biztos magamban, a bennem lakó Istenben, és könnyen engedem magamba a külvilágból a
behatásokat. Magyarán mondva, még nem elég erős a hitem.
Hát, tiszta ciki. Megír az ember két és háromnegyed könyvet Hitbenhat címmel, aztán
kiderül, hogy az író úrnál is pont ott szorít a cipő. De hát, ami igaz, az igaz, magam is
rájöttem, egyéb módon, és baj akkor lenne, ha meg lennék győződve az ellenkezőjéről.
Szerencsére nagyon klasszul nyomon tudtam követni a dolgot, mert a közelmúltban kaptam
meg egy szinté amatőr író könyvét a hitről és a természettudományokról, melyben nagyon
élesen kifejtette, hogy milyen az igaz szerelem (házasság előtti), és milyen a "bűnös"
szerelem, (házasságkötés utáni), és milyen borzalmas betegségek, és a következőkben még
nehezebb testetöltés a következménye a parázna vágyakból származó házasságtörésnek.
Ahogy az író a házasságtörést ostorozta, feltűnt, hogy kizárólag szexuális
kalandvágyból, "bűnös szerelemből" tudja elképzelni a házasságok szétbomlását, pedig ezer
más oka lehetséges. Szigorúsága odáig ment, hogy szerinte még az elhagyott, megcsalt
házastársnak sem szabad vigasztalást keresni, még akkor sem, ha reménytelen, hogy egykori
házastársa visszatér.
Annyira piszkálta a csőröm a téma, hogy felhívtam a könyv szerzőjét telefonon, és
röviden elmondtam történetemet. - Viktorkám, te elkövettél egy hibát, nem vártad meg, hogy
a feleséged hagyjon el téged, ezért te vagy a házasságtörő. - Ne másban keresd a hibát,
mindig csak magadban! Téged akárhogy üldözött a hitedért az asszony, az neked egy
kereszted volt, te pedig letetted a keresztet, ezért kizártad magad a kegyelemből. Hiába is
imádkozol, amíg vissza nem mész feleségedhez, és bocsánatot nem kérsz tőle, addig csak
újabb és újabb bajt vonsz magadra, és csak egyre mélyebbre buksz.
Végül telefonon keresztül kétszer megáldott, és én szinte megsemmisülten tettem le a
kagylót. Logikailag kifogástalannak tűnt az egész okfejtés, de átfutott rajtam, hogy mennyire
a téboly, és az öngyilkosság határán voltam, azóta is mennyit imádkoztam Editért, és most
minden hiába, csak bukok egyre mélyebbre? Kizártam magam a kegyelemből? Hiába
imádkozom?
Lesújtó diagnózis. - Mindegy. Hazaköltözöm, legfeljebb belepusztulok. Gondoltam,
mert a Péterrel való beszélgetés szinte lebénított. Csilla rájött aurám gyengülésének,
 110

sérülésének okára, de összeszedni nekem kellett magam, nekem kellett a sarkamra állni, nem
pedig lekvárként elkenődni, amikor valaki nekem ugrik.
Ahogy a program után zötykölődtem haza Kecskemétre a vonaton, kezdett derengeni,
hogy Jézus is elbukott a kereszttel, sőt egy darabig a cirenei Simon vitte helyette, az meg,
hogy valaki kizárhatja magát a kegyelemből, az abszurd feltételezés. Épp az a kegyelem
lényege, hogy ha valaki a Jóistentől elbástyázná magát, a kegyelem lenyúl hozzá bármely
mélységbe.
Mit segítenék Editnek, ha mártírként haldokolnék mellette? Örök kétség lenne bennem,
hogy bár engedelmeskedtem a “parancsolatnak”, hitemet feladtam, hisz eddigi hitéletemet
természetesen nem élhetném mellette. Ezek a gondolatok kavarogtak fejemben, amikor
leszálltam a vonatról, és eldöntöttem, egész jó a bokám, most nem költök taxira, legyen az
csak szükségmegoldás.
Marcsi kölcsönmagnóját szorongattam tenyeremben, és az Életünk Krisztus kazetta
dallamára dúdolva igyekeztem hazafelé. Szemben egy kamasz fiú jött biciklin velem, és
szinte kinézte kezemből a kis magnót. Pár száz méter után észrevettem, hogy biciklivel követ
a kis suhanc, és éreztem, hogy ki akar rabolni.
Eltettem a kismagnót a szatyromba, de kísérőm követett. Olyan érzés volt, mint amikor
a sérült, bicegős állatot a farkas követi, gusztálgatja, nézegeti, felméri, hogy nem tud
védekezni, menekülni, és már csorog a nyál a szájában, hogy sikerrel fogja megtámadni.
Megfordult a fejemben, hogy támadóm egy vascsővel fog leütni, és igyekeztem a járda
közepén menni, hogy ne essek majd az úttestre.
Gondoltam megszólítom, hogy mit akar tőlem, de olyan egyértelmű volt, hogy kár lett
volna strapálni magam, ezért nyugodtan folytattam az utam tovább. Ha egyszer ez van ma
estére megírva a sors könyvében, akkor állok elébe. Egy árnyékos, sötét, néptelen helyen
aztán rászánta magát kis barátom a támadásra. Gyorsított a biciklivel, és megpróbálta kikapni
a kezemből az autós táskámat, melyben minden értékem volt. Igazolványok, hitelkártya,
pénz, stb. Kísérlete sikertelen volt, mert én már jó előre a csuklómra hurkoltam a táska szíját,
és egyébként is szorítottam, ahogy tudtam.
- Nem mész innen? - kiáltottam rá a támadás pillanatában, így aztán elkerekezett. Még
el is gondolkoztam, helyes volt-e ekkorát kiáltani a fiatal fiúra, aki olyan 14-15 körül
lehetett, de azt gondoltam, ha nem kiáltok rá, még nekiáll még egyszer rohamozni.
Nyugodtan továbbbicegtem, és örültem, hogy nem támadt bennem harag, inkább sajnáltam a
fiatal kamaszt, hogy ilyen fiatalon rablásra adja a fejét. Vajon hogyan fog végződni élete?
Így aztán eseménydús volt a hétvégém, melyet a kórház új gyakorlata szerint otthon
tölthettem.
Pár nap múlva a kórteremben épp délutáni sziesztámat töltöttem, amikor valaki
lendületesen benyitott. Jól jöttek ezek a szieszták, mert ilyenkor tudtam valamit pótolni az
áthánykolódott éjszakák alvás mínuszaiból. Pali volt látogatóm, behozta esernyőmet, melyet
a kocsi hátuljában hagytam. Kimentünk a társalgóba, ahol pár mondat után rátért, hogy ő
nem akar közénk állni, és Kecskemétre sem tesztlapot kitölteni jött le, hanem azért, hogy
megnézze, rendes ember-e az, akinek átengedi párját.
Húú, vakargattam a fejem búbját, de kacifántos ez a helyzet, és elkezdtem magyarázni
Palinak, hogy én nem akarom elvenni tőle, Hajnit, annak örülnék, ha ők ketten, egymással
boldogok lennének. Pali elhárította úgymond szabadkozásomat, és megnyugtatott, Hajni és
közötte mindenképp megpattant valami, ők már nincsenek egy hullámhosszon, ha nem
lennék én, lenne más, és különben is, ő nem hajlandó arra, hogy ő anyagilag támogatja
Hajnit, s Hajni lelkileg mással van egy hullámhosszon.
Hát ez az! Az elején megdicsértem Palit önfeláldozásáért, és igyekeztem lebeszélni a
szakításról, de ebből a mondatából az derült ki, hogy vagy testileg-lelkileg akarja birtokolni
Hajnit, vagy sehogy. Ráadásul anyagi támogatás fejében akarja megvásárolni Hajni lelkét,
ami két nem egészen kompatíbilis kategória vegyítése. Fél órás beszélgetés után Palit
megöleltem, és testvérként, jó barátként búcsúztunk. Hajnival megbeszéltem telefonon, hogy
 111

szerencsésebb lenne megszakítani, vagy legalábbis altatni kapcsolatunkat, ha ez az ára, hogy

Palival viszonya normalizálódjon.
A kórházi tartózkodás harmadik hetében olyan szobatársat kaptam, akinek négy
"albérlője" volt, magyarán megszállottságban szenvedett, arról panaszkodott, hogy “valakik”
laknak benne és gyötrik. A négyből egyet sikerült kiimádkozni belőle, így aztán úgy éreztem,
volt értelme kórházi tartózkodásomnak. Az igaz, hogy se bokám, sem a nyakam nem rezdült
meg semmilyen kezelésre, tablettára, de talán azért kell ennek így lenni, hogy annál
egyértelműbb legyen, hogy a Jóisten gyógyított meg.
Bárány főorvos asszony búcsúzóul lelkifröccsöt zúdított nyakamba, hogy mennyire
helytelen az általam választott lelki út, testemmel is kell törődnöm, mert a Jóisten testem
állapotát is számon fogja kérni odaát. Jót akart, ezzel vigasztalgattam magam, de csak eltörött
a mécsesem. Van épp elég bajom, akkor még az hiányzik, hogy részvét helyett a fejemre
olvassák, magam vagyok az oka az egésznek.
Na de mindegy, egyszer majd csak felragyog az a hajnal. Ha eddig nem ragyogott,
majd felragyog ezután. Csak rájönnék arra, hogy értette a Jóisten, hogy meg kell
tapasztalnom a halál misztériumát. A kínzókamrát azt tapasztalom nap, mint nap, mert amint
abbahagytam az erős gyulladáscsökkentő szteroidok szedését, nappal is minden mozdulat
rendkívül fájdalmas lett.
Még a fotelben, teljesen nyugalmi helyzetben sem tudom magam megkímélni a
fájdalomtól, mert mozdulatlanul is annyira sajognak tagjaim, hogy már nappal is jajgatok.
Külbokámat, mintha egy krumpli hámozóval hámozgatnák, kapargatnák, de nem a húst,
hanem a csontot. Jobb lábam lábujjtőcsontjai úgy sajognak, mintha legalábbis egy elefánt
taposott volna rájuk, aztán belenyilall a bal kisujjamba, aztán a nyakamba, ha leülök, vagy
felkelek, akkor a keresztcsontomba.
Nagyon elesettnek érzem magam. Mintha a Jóisten is valami függöny, vagy fal
mögött lenne, csak felcsorduló könnyeim hoznak néha vigaszt. Hegedűművésznő ismerősöm
Zámbó Jimmy csodálatos számát, Nézz le rám, ó Istenem, játszotta be a telefonomba, és
együtt zokogtunk, mert ő is nagyon szenvedett a bélgörcseitől.
Éjszakánként sokszor az ördög ül a nyakamon, fojtogató, émelygő érzés keseríti meg
az álmatlan fetrengést, és csak hajnalban, világosban, öt óra körül tudok elaludni, de
legföljebb nyolc, fél kilencig. Amikor már azt hiszem, mindennek vége, akkor azért a Jóisten
valahogy mindig feldob. Egyik héten egy fehér elefánttal álmodtam, a bölcsesség, nyugalom,
erő szimbólumával, majd egyik reggel a következő idézettel ébredtem: Lk.4.18. ,,Az Úr
Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek; azért
küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását;
hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét."
Mégis? Ez lesz a szerepem? Nem tévsugallat volt? Megtisztulok, és a Jóisten
bizalmát fogom élvezni? Nem buktam el örökre? Iluska, asztrológus ismerősöm nagyon
kedvesen kommentálta élményeimet, azt mondta, most olvad ki az arany a Viktorból. Bár a
próféta szólna belőle! Csak ne lenne olyan iszonyú nehéz ezt a sok megpróbáltatást elviselni!
És akárhány vigasz, mindegyik csak egy darabig tart, mert örökösen visszatér a kétség, hogy
ez csak fantáziálás, maradok beteg, zuhanok egyre mélyebbre, rokkantnak fognak
nyilvánítani, rokkantnyugdíjból nem fogok tudni albérletet fizetni, és édesanyám már azon
töpreng, hogyan fog családi házuk lépcsőjén a tolókocsival ki-be tologatni.
A legszörnyűbb a tanácstalanság. Nem tudom mit kéne tennem, mi lenne a Jóisten
szemében a helyes. Az Evangélium szerint valóban felbonthatatlan a házasság, de csak, ha
Istenben kötötték. Minket egybekötött Isten? Eszünkbe sem jutott annak idején, hiszen csak
polgári esküvőnk volt. Mi a helyes teendő? Tényleg nem gyógyulok meg, csak ha
visszaköltözöm? Olyan képtelenség, hogy szívem-lelkem tiltakozik ellene. De mi lesz velem
így betegen?
Néha napok telnek, hogy a kutya sem nyitja rám az ajtót, a telefon sem csörög,
gyermekeim élik életüket, Edittel havonta egyszer találkozom, amikor a pénzt átadom neki.
 112

Kedves volt, hogy felajánlotta, kivisz autóval a háziorvoshoz, de megint meg kellett
hallgatnom, hogy “mert ha rá hallgattam volna”. Ő még mindig ott tart, hogy minden bajnak
az az oka, hogy nem engedelmeskedtem neki.
A Merlin és Arthur király c. könyvben elolvastam egy sorsdöntő leckét. Az összes
keresztény, és buddhista tanítással dacolva nem ítélte el a vágyakat. Kifejtette, a baj ott van,
hogy küzdünk vágyaink megvalósításáért, ahelyett, hogy bíznánk Teremőnkben, hogy az
általa belénk oltott vágyak beteljesüléséről gondoskodni fog.
Tehát nem vágyaink, hanem azok megvalósulásáért tett erőfeszítéseink szenvedéseink
okai. Vágyaink ébrednek bennünk, mint kisgyermekben a baba iránti vágy, majd egy újabb
vágy 8-10 éves korban a csúzli iránti vágy kioltja az előzőt, de e csúzli is értéktelen lesz 16
éves korunkban, amikor a tükörben nézegetjük magunkat, vajon melyik lánynak fogunk
tetszeni.
Vágyaink hullámtaraján addig lovagolunk előre, míg más vágyunk nem marad, mint a
Jóisten iránti vágy. Tehát nem csak az önfeladás, hanem az önelfogadás, és a világ
elfogadásának útján is el lehet jutni a Jóistenhez, sőt az önfeladás, vágyaink elnyomása,
árnyékvilágunkba szorítása okozza betegségeinket.
Eldöntöttem, nem fogom vágyaimat elítélni, de beteljesülésüket is a Jóistenre fogom
bízni, el fogom fogadni magamat olyannak, amilyen vagyok, és a világot is olyannak,
amilyen. Szívrepesve vártam Pünkösdöt, hogy ha már Húsvétkor nem, akkor legalább
Pünkösdkor töltsön be a Szentlélek, de ez az ünnep sem hozta gyógyulásomat.
Gergő fiamnak születésnapja volt, és megkértem látogasson meg egy kezelés erejéig,
mert már alig bírtam járni. Jól elbeszélgettünk, hosszan megkezelt, megnézte kísérőmet és
jeleimet. Bal kezemben egy repedező héjú, emelkedő tetejű tojás volt a jelem, jobb
tenyeremben pedig aktuális kísérőm.
Mérhetetlen öröm fogott el, mert akkor már bújik ki a kiscsibe a tojásból, akkor már
az újjászületésem folyamatban van, és talán csak néhány nap, és vége a szenvedésnek!

A FINÁLÉ

É
letem kezdett a musthoz hasonlítani. A bor csodálatos színű, illatú, lélekemelő ital,
Istent szeretőknek való, mint Hamvas Béla A bor filozófiája c. könyvben kifejti, de akár
csak egy héttel, vagy három nappal a borrá válás előtt zavaros, gusztustalan, halálos
gőzöket kipárologtató folyadék a must, az érőben levő bor.
Testi fájdalmaim kezdtek elviselhetetlenek lenni, éjszakáim már alig voltak, de
nappalaim sem, szinte a teljes összeomlás fenyegetett. Korlátolt gondolkodásommal
időpontokhoz, ünnepekhez kötöttem azt az időpontot, amikor majd Jóisten megszabadít
terhemtől, amikor újjászülethetek, és vártam húsvétkor, vártam pünkösdkor, mindannyiszor
hiába.
Nem jutott eszembe, hogy Isten másképp gondolkodik, sőt, talán épp ezzel a felfokozott
várakozással késleltetem újjászületésemet. Az Interneten még kórházba menetelem előtt
találtam az Internetto-n és az Index-en egy vallás-filozófiai fórumot, ahol mindenféle, engem
érdeklő témában folytak az eszmecserék.
Szokott vehemenciámmal beleestem, mint tót az ólajtóba, és kezdtem egyre több
témába, ún. topic-ba megírogatni véleményemet, gondolataimat. Ennek következtében rövid
időn belül úgy “megsoroztak” néhányan, olyan durva, mondhatni gyalázkodó kifejezéseket
alkalmaztak velem szemben, hogy a sorokból sugárzó gyűlölet visszavonulásra késztetett.
Már be is írtam az egyik topic-ba, témába, hogy kiszállok, de az egyik fórumtárs, aki
azon kevesek egyike volt, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak a fórumon, írt egy e-mailt,
egy elektronikus levelet, hogy tartsak ki, ne hagyjam magam eltántorítani, vannak, akik
 113

velem értenek egyet. Meg különben is, gondoljak azokra, akik csak olvassák a fórumot, és
nem szállnak be a vitába.
Így aztán erőt vettem magamon, sarkamra álltam, és szelíden, szeretettel, de mindenre
megválaszoltam, és kezdtem önmagam is témákat, topicokat nyitni, ugyanis új témát csak az
nyithat, aki már legalább harminc hozzászólást beírt. Ezzel is ösztönzik, hogy minél több
legyen a hozzászólás. A két legbővebb, legtöbb hozzászólást tartalmazó topic a “Római
katolikus egyház tévtanításai”, meg a “Hit gyülekezete tévtanításai” volt.
A Hit-esek a katolikusokat sorozták, bombázták, a katolikusok védekeztek, és néhány
kitért Hit-essel feltárták, ami a szemükben visszaélés volt a Hit Gyüli, HGY. keretein belül.
Szerintük a HGY. vezető lelkésze anyagiakra, és hatalomra törekszik, kétes igazság a náluk
nyíltan hirdetett gazdagodás, mint Isten szeretetének jele, és ennek alapja, az ún. bővölködés
tanítása, melyet valamelyik Pál-i levélből eredeztetnek, vagy abba magyaráznak bele, a
különös extázisok az “alkalmakon” pedig abnormálisak, stb.
Vallások, felekezetek, gyülekezetek terén meglévő tapasztalataim tovább bővülhettek,
mert a házból egy asszonyka meghívott, hogy vegyek részt egy gyülekezet pünkösdi
alkalmán. Ingyen busz vitt Szegedre, ahol egy hatalmas sátorban volt az “alkalom”. A
fórumról már tudtam, hogy van olyan gyülekezet, ahol már biztonsági őröket is tartanak a
bejáratnál, így egy kicsit izgalmas is volt, be tudok-e jutni.
Ismerősömmel együtt szálltam a buszra, őt ismerték, és az ajtóban álló aktivistától
kaptam egy meghívót, amelyről útközben kiderült, hogy belépőként is szolgál. A mögöttem
ülők arról beszélgettek, hogy azért jönnek Amerikából “misszionáriusok”, mert ott már
telített a “piac”, leszálló ágban vannak, lefelé konyul a “termék életgörbéje”, s a volt
szocialista országok, meg Afrika új terep a “misszionáriusoknak”, akik otthoni
gyülekezetüktől a “megtértek” lélekszáma alapján kapnak anyagi támogatást, ezért videóval
dokumentálják a megtéréseket.
Afrikában még 1 dollár fejpénzt is fizetnek az elmaradott feketéknek, hogy
“megtérjenek”, akik látják, milyen autóval érkezik a hittérítő, és azt hiszik, megtérésük révén
ők is ilyen anyagi javakhoz juthatnak. Szó esett egy Magyarországon működő tengerentúlról
jött hittérítőről, akinek a beszélgetők szerint három felesége van, nagy autókról, pénzről,
arról, hogy milyen jó itt a gyüliben, mert sok cégvezető is van, és azok “inkább minket,
keresztényeket vesznek fel a cégükhöz, mert tudják, hogy mi rendesen dolgozunk, rendes
emberek vagyunk”, sőt, hogy “az Úr szólt egyszer az egyik testvérnek, hogy adjon a
másiknak egy Mercedes-t, mert kell a “szolgálatához”, szóval érdekes egyveleget hallottam
útközben.
A legjobban az tetszett, amikor a kisfiú megkérdezte édesapját, hogy miért van
harcművészetet tanult biztonsági őr, akkor édesapja azt válaszolta, hogy nehogy bejöjjön
valaki, és erőszakkal megzavarja az istentiszteletünket. Mennyire igaz, hogy mindenki
magából indul ki. Egy keresztény templomban sincs ilyen gyakorlat, csak ott lehet ilyesmire
szükség, ahol gyakran csapnak magasra az indulatok, ahol maga a közösség erőszakos.
A sátorba optimistán léptem, és elkezdtem a többiekkel együtt énekelni. Annál jobb
dolgot még kitalálni sem lehetne, mint hogy énekkel dicsérjük, szeressük Istent. Kicsit zavaró
volt, hogy őrült hangerővel üvöltött a zene, és annak ellenére, hogy rengeteg szép
karizmatikus szám van, ami katolikusok, baptisták, reformátusok egyaránt énekelnek, itt csak
a saját zeneszerzésű, és szövegű dalokat énekelték.
A színpadon, mint egy show-ban kiszámított, megtervezett koreográfiájú énekesek
énekeltek, a közönség csápolt, amit én is átvettem, és felszabadultan énekeltem teli torokból.
Jó másfél órát tartott csak a “dicséret”, aztán kezdődött a prédikáció, amit a rekedtes hangú
vezető lelkész részben járkálva olvasott, majd a sorok közt sétálva mondott. Lényege az volt,
hogy istenhez a Szent Szellem megnyilvánulásán keresztül lehet csak eljutni, nem név
szerint, de egyértelműen a római katolikus egyházat temetkezési vállalatnak nevezte, és
persze negyed óránként volt egy ujjongás, Jézus velünk van, Jézus itt van velünk, a Szent
Szellem betölt minket.
 114

Eközben lettem figyelmes arra, hogy egy fiatal lány a korábbi rock koncertekről ismert
módon extázisba került, úgy pörgött, mint egy keringő dervis. Az ötven körüli kopaszodó
férfi, aki a buszon előttem ült, úgy ugrált, mint egy leveli béka. A vezető lelkész szeme egy
pillanatra megrebbent, amikor valaki hisztérikusan felkacagott a teremben, aztán
otthonosságot kölcsönző mosolyt erőltetve az arcára, odébb lépett, mert valaki a sorok között
előreszaladt, és a hasán hengergőzött előtte.
A nagy tömeget tekintve minimum volt, hogy legalább egy kicsit rángatózzon valaki
annak jeléül, hogy a Szent Szellem munkálkodik benne. Már út közben is sokat beszélgettek
a démonokról, a prédikátor is gyakran foglalkozott a vallásos démonokkal, és a
démonűzéssel. Hogy aztán ők ezeket az excentrikus magatartásmódokat a Szent Szellem
ajándékának tekintették, vagy annak, hogy így űződnek ki belőlük a démonok, azt nem
tudom, de kezdtem egyre furábban érezni magam.
A kaput az tette be, hogy egyre feltűnőbben járőröztek biztonságiak a sorok között. Az
egész valahogy az építőtáborok, KISZ táborok és a Munkásőrség fiatalkorú szakosztályának,
az Ifjú Gárdának működésére, rendezvényeire emlékeztetett az “átkos”-ból, amikor
irányították a tömeget, és bizalmiak, biztonságiak, belügyesek figyelték az emberek
mozdulatait, de még gondolatait is, és aki kirótt a sorból, az hamar feltűnővé vált.
Csápolni még elcsápolgattam, de ahhoz már nem volt kedvem, hogy műrángatózással
tegyem magam mimikrivé, így szépen kisomfordáltam. Nem voltam feltűnő, egyébként is ki-
be járkáltak a résztvevők, mert a 3-4 órás alkalmakat senki nem bírja egy helyben végigülni.
A buszsofőrnél hagytam egy cédulát, hogy ne keressenek, és megkönnyebbülten utaztam
haza a menetrendszerű járattal, elegem volt a társaságból. A benyomásaim vegyesek voltak,
de végül is meghívtak, ingyen busz, tehát nem szólhatok rájuk egy szót sem.
Ismerősöm nagyon fájlalta, hogy nem maradtam tovább, mert amikor elmentem, akkor
jött hátra a vezető lelkész, és akkor szoktak gyógyulások bekövetkezni. Nem keveredtem
vitába vele, nem vitatom el, hogy történt alkalmukon gyógyulás, de azt a gyógyult hitének
tulajdonítom be, és nem érzem ezzel bizonyítottnak azt az Interneten is gyakran hangoztatott
kijelentést, hogy csak ott van jelen a Szent Szellem, ahol ilyen jelenségek tapasztalhatók.
Jézus a csodákat, a rendkívüliségeket mindig az illető személy hitéhez kötötte, akár
alanya volt a csodának, mint gyógyult beteg, akár véghezvivője, mint Isten legújabb kori
prófétája. Harmadnap szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor levelesládámban egy volt
katolikus pap, protestánsnak átigazolt lelkész, Katolikus voltam című, gyülekezetük által
megjelentetett könyvét találtam.
Belelapozgattam, tele volt rosszhiszeműséggel, rosszindulatú belemagyarázásokkal,
szedegette a római katolikus egyház szeméből a szálkát, ötszáz évvel ezelőtti bűnöket rótta
fel a mai egyháznak, szóval gusztustalan volt. Nem azért, mintha nem lett volna igaz benne
semmi sem, hanem mert Istenhez kell közeledni, és nem egyházakhoz. Nem egymástól kell
csábítani a híveket, hanem ateistákat, utcalányokat, gyilkosokat, nehéz fiúkat megtéríteni.
Ha valaki már el akarja a másik párját csábítani, ami nem szép dolog, legalább ne úgy
akarja, hogy a másikat becsmérli. Akkor húzza ki magát, mondja, hogy én szép vagyok, de
igazából ennek érződnie kell, mert az öndicséret is “büdös”, de ne ilyen öv alatti eszközökkel
igyekezzen magának megszerezni valakit.
Írtam egy levelet ismerősömnek, hogy “cselekedjetek úgy, ahogy szeretnétek, hogy
veletek is cselekedjenek” és ennek alapján gondolhatom-e, hogy ő szeretne tőlem egy
könyvet, hogy XY. gyülekezet tagja voltam. Nem válaszolt, csak egy újabb szórólapot dobott
be, miszerint a pápa az Antikrisztus. Ennyi már aztán végleg elég volt. Stopos ismerősöm
megállapítása állt, hogy Jézus, ha ma élne, nem járna pápamobilban, de azért
Antikrisztusozni már nagyon durva dolog.
Ki is fejtettem a vallás-filozófiai fórumon, hogy ne személyben, hanem magatartásban
gondolkodjunk. Aki másoknak lábat mos, az a Krisztusi szellem, aki meg mással magának
lábat mosat, az Antikrisztusi szellem. Legyen akár falusi lelkipásztor, vagy bármilyen szintű
vallási vezető.
 115

Esszéimmel indítgattam egy-egy új topic-ot, de egyre hevesebb indulatokat váltottam

ki. Egy faither nicknevű illető már az első napokban Sátán fiának nevezett, majd mérgében
azt írta, hogy légió vagyok, egy egész légió démon lakik bennem, olyanok, melyeket Jézus a
sertéskondába űzött.
A másik eretneknek titulált, a harmadik kijelentette, hogy nem vagyok keresztény, a
negyedik azt írta, hogy New age-es vagyok. Amikor megírtam, hogy a buddhizmusban is
szép a könyörületesség, akkor még jobban felparázslottak a kedélyek. Örökké égő kénköves
tűzzel, és miegyébbel fenyegettek, és “sorozatlövővel lőttek” rám, amikor bizonygattam,
hogy Isten jó, nincs olyan, hogy előre el van rendelve, hogy ki menjen üdvösségre, és ki
kárhozatra, hogy nincs örökké tartó elkárhozás, ez olaj volt a tűzre.
Sokkal jobban irritáltam őket, mint az ateisták. Érdekes módon az ateisták is velem
foglalkoztak, részben azért, mert a vallásosok nem álltak szóba velük. Hívők ateistákkal nem
foglalkoztak, csak egymás bibliaértelmezésein folyt a vita. Amikor aztán Kogara
megkérdezte, mi volt a “kunszt” Jézusnak Istenként egy kereszthalált elszenvedni, válaszírás
közben még a könnyem is kicsordult, annyira bántott a primitív érzéketlenség.
Kazantszakisz botránykönyve felbecsülhetetlen értéket hozott lelkembe, azt a hitet,
hogy Jézus emberként, kísértésekkel küszködve, bizonytalanságoktól övezve, hajszálnyi
előny nélkül járta végig életútját. És gondoljon csak bele valaki, milyen érzés lehetett neki,
amikor azok, akiket a legjobban szeretett, a választott nép keresztre feszítette.
Őrjöngő tömeg, egy végletekig elcsigázott test, egy fájó, egy szerető lélek, aki csak jót
tett mindenkivel, és fizikai testben neki is csak érzései, sejtései lehettek, kivéve, amikor
dimenziót váltott és imában, vagy jelenésben megerősítést kapott. Hogy mennyire emberként
kellett végigcsinálnia küldetését, mutatja, hogy még a kereszten is kísértették, még az a
fájdalmas kérdés is kiszaladt a száján mérhetetlen fájdalmában, hogy Atyám, miért hagytál el
engem?
Ettől emberi, ettől oly csodálatos Jézus, ettől lehet a bolondulásig szeretni, és van aki
ezt végig tudja gondolni úgy, hogy nem lábad könnybe a szeme? Hogy lehet ilyen kérdést
föltenni, még ha ateista is az illető?
Küzdöttem, gyártottam a válaszokat, 35-40 témakörben voltam benn, nekiültem este
nyolckor, és egyszer csak azt vettem észre, hogy hajnali kettő van. Egy ilyen hosszú,
átvirrasztott éjszaka, és rövid hajnali alvás után arra ébredtem, hogy el kell mennem Edithez,
fel kell ajánlanom neki, hogy visszaköltözöm, ha nem akadályoz hitéletemben.
Már hónapok óta követett a kétség, mint árnyék, hogy helyesen cselekedtem-e, nem
kellett volna tovább kitartani Edit mellett, nem lenne mégiscsak helyesebb, ha visszamennék,
és megpróbálnám valahogy elviselni. A bejelentésemre meghívtam a fiúkat is, úgy
gondoltam, nagyobb súlya lesz Edit kijelentésének, ha a fiúk előtt teszi meg, de csalódtam.
Azzal fejeződött be a beszélgetés, hogy ha nekem szabad akaratom van keresztet vetni,
akkor neki is szabad akarata van köpni, és erre hirtelenjében se köpni se nyelni nem tudtam,
mert igaza volt. Nekem erre az egy választásom maradt, hogy én meg szabad akaratomból
nem költözöm vissza, és így meg is nyugodtam.
Frovalinéktól kaptam ajándékba a Tibeti könyv életről és halálról c. könyvet.
Csodálatosan szép gondolatok voltak benne, a Krisztusi könyörületesség gyönyörű
megnyilvánulásai, csak éppen nem keresztény közegben, de az legyen a legnagyobb baj. Az
önfeláldozó szeretet gyönyörű példája az a buddhista mester, aki szomorúan veszi tudomásul,
hogy valamelyik felsőbb szférában fog újraszületni, és könnyes szemekkel kéri tanítványait,
imádkozzanak, hogy valamely pokoli szférában születhessen újra, mert szeretne az ott
levőkön segíteni, hisz lelke addig nem nyer megnyugvást, míg egyetlen emberszellem,
egyetlen testvére is ott van. Nem a Jó pásztor példázata elevenedik meg előttünk? Nem igazi
krisztusi lelkület, ahogy ez a mester gondolkodik? Találtam az Interneten is egy benső út
nevű honlapot, ahol vallás, ezoterika, és más honlapok címei voltak felsorolva, valamint
letölthető könyvek, és idézetek.
A pillangóról szóló annyira megnyerte tetszésemet, hogy levélben elküldtem Editnek.
 116

Editkém!

Köszönöm, hogy meghallgattál, de azt hiszem, még nem aktuális a visszaköltözésem.

Valaki így írta meg a saját gyakorlatát a szeretetről.

“Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa
magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy
kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott
repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés,
kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen
velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sosem élt
igazán.”

Én úgy mondom nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg
bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vízében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy
muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok vagy
megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én
tudom milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy
felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a
kívánságomat vagy az akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette,
megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől, az én birtoklási vágyammal korlátozom és
keresztezem, teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.
Korlátozni, és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem,
túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: “Te képtelen
vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy.
Én vagyok érted a felelős.”
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit
szeretek: Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy,
illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami
lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban.
Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk
örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak kérni, hogy ne sírj.
Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza,
amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban,
magányodban, de nem fogom elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok
jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok érteni veled. Néha dühös leszek és akkor
ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt
elutasítást vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg
mindig, amit mondasz, mert van amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és
ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amilyen csak tudok.
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár
szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ez úgy hívom, hogy nyitott
kézzel szeretni.
hétfő, 1999. június 14.
Üdv: Viktor

Ha valamiből, ebből annyira kiviláglik, mennyire nem szabad, még jó szándékkal sem
egymásra rátukmálni, ráerőltetni magunkat, mert az nem szeretet. Edit két nap múlva
telefonált, szokott következetlenséggel sátáni forrásnak nevezte az idézetet, de ugyanakkor
 117

azt az egy mondatot, amit a maga igazára tudott belőle hasznosítani, hogy megmondja a
véleményét, ha dühös, azt háromszor elismételte. Egy kicsit elkeserített, hogy Edit a
kősziklánál is keményebb, de annyiból megnyugodtam, hogy megtettem, ami tőlem telt.
Már az is ezoterikus közhely, hogy az ember kezébe mindig az a könyv kerül, amit
abban az időszakban célszerű elolvasnia, de velem tényleg ez történt. Buddha élete és tanítása
volt a könyv, mely szinte mágnesként vonzotta kezemet, és bizony nem bántam meg, hogy
kézbevettem a könyvet. Rövid életrajzából felismertem a párhuzamot életemmel, sorsommal,
hiszen fiatal korában vágyainak élt, egy idő múlva vágyait elfojtva aszkézisbe kezdett, és
amikor ezzel is felhagyott, ezt követően érte el a megvilágosodás.
Rájöttem, hogy a középső út tanítása megegyezik azzal, amit Jézus az Atya
tökéletességéről mondott, a jó és rossz fölé, a poláris világból az Egységbe emelkedéssel,
csak Buddha a megtérést, a gondolkodás átalakítást Megvilágosodásnak nevezi. Az, hogy a
tékozló fiú történetét Krisztus előtt 500 évvel, szinte szóról szóra azonos módon leírta, arra
következtettem, hogy Buddha is Istentől sugalmazott próféta volt, és tanításából sok minden
hasznosítható.
Sajnos Buddha tanítása is rengeteget torzult az évezredek folyamán, hisz a középső út
tanítása világosan leírja, hogy ne a jóra, ne is a rosszra törekedjünk, hanem a
Megvilágosodás, Isten, az Út Igazság, és Élet a cél, mégis ugyanabban a kötetben a
gyakorlati útmutatások között, melyet már a későbbi századok ragasztottak az eredetihez, ott
leljük, hogy jót kell tenni, és a rosszat elkerülni, tehát a köteten belül ugyanúgy, mint a
Bibliában, belső ellentmondás van.
Buddha leírja, hogy a megvilágosodás keresése, akarása is akadály a megvilágosodás,
az újjászületés felé vezető úton, így rájöttem annyira át kell magam adni Istennek, annyira ki
kell üresítenem magam, hogy még az újjászületésre sem vágyakozom, csak igyekszem
imádkozni, Istennel beszélgetni, és meditálni, azaz Istenre hallgatni.
Itt tér el a keresztény megvilágosodáshoz vezető út a buddhista testvérekétől, mert amíg
nekünk van kihez fohászkodni, van kitől segítséget kérni, nekik saját magukat kell hajuknál
fogva a földi mocsárból kiemelni. Az is igaz, hogy a katolikus vallás szenteket “kínál”
segítőkként, pártfogókként, közbenjárókként, és a buddhizmusban a bóddhaszittvák, már
megvilágosodottak ugyanezt a szerepet töltik be. A buddhisták is Jézus tanításának alapjait
élik a gyakorlatban, Isten tökéletességét nem Istennek nevezve, hanem a pólusok kerülésével,
a középső úttal, és énjük, egójuk föladásával engedik be magukba - szabadítják fel
magukban. Az ő megvilágosodásuk ugyanúgy kegyelem, csak ők nem tudnak róla, ezért
kénytelenek szegények lényegesen nagyobb erőfeszítéseket tenni, mint mi, Jézus nyomában
caplató keresztények.
Kár, hogy a “vonalas” keresztények olyan vad dühvel üldözik, szapulják Buddhát, pedig
ha az önmegváltás nem kapcsolódik spirituális gőggel, nem kárhoztatható, csak az Istenhez
jutás egy nehezebb útja. Az irgalmasság pedig ha nem is azonos fogalom a szeretettel, amely
tágabb fogalom, mégis annak egyik nagyon szép megnyilvánulása, ami sok Bibliát böngésző,
kívülről fújó keresztény testvérünkből hiányzik.
A kísértésekhez, fizikai fájdalmakhoz, melyek Buddhát is gyötörték megvilágosodás
előtt, kezdtem hozzászokni, és volt olyan éjszakám, hogy reggel fél hatkor aludtam el, és
háromnegyed hatkor már csuromvizesen ébredtem arra, hogy egész testem lemerevedett, az
ördög a nyakamban ül, fojtogat és szörnyű bűzétől majd megfulladok. A fájdalmakban
könnyebbséghez jutottam egy kombinált gyulladáscsökkentő-fájdalomcsillapító, a cataflam
által, de ez sem mindig hatott, és ha kipárolgott belőlem, és nem volt nálam tartalék, akkor
nagyon megnehezedett minden lépés, minden mozdulat számomra.
Az imakörös lányok mozgalmat indítottak, “mentsük meg a Viktort” címmel. Magdi
telefonon tartotta bennem a lelket, Marcsi meglátogatott és Magdival közösen vettek egy
“csodaszert”, melynek feltalálója médiumi úton kapta meg a szellemvilágtól a
gyógynövénykeverék összetételét. Ági iszapnak való agyagot hozott pakoláshoz, és
energiázott, Gizike hetente kétszer a talpamat masszírozta, Ilonka néni gyógyfüves párnát
 118

küldött, sőt még feleségem is ebbe a körbe sorolható, hisz ő írta fel és váltotta ki a
gyógyszereket, melyek tüneteimet, fájdalmaimat csökkentették.
A benső út honlapról letöltöttem Jakob Böhme, német misztikus Szent sóvárgás című
művét, melyből világossá vált a bűn, az antikrisztusi magatartás mindennél egyszerűbb
megfogalmazása, Isten akarata helyett önnön akaratunk keresése, gerjesztése, követése. Így
már az a megdöbbentő kijelentés is érthető, hogy akár jót, akár rosszat cselekszem, bűnös
vagyok. Már hallom is lelki füleimmel a felhördülést, Arany Viktor megbolondult? Hogy
lenne bűn a jócselekedet?
Pedig, ha elfogadjuk Jakob Böhme definícióját, ami szerintem a bűn legszabatosabb
meghatározása, akkor nyilvánvaló kell legyen számunkra, hogyha bármi mást akarunk, mint
Isten akaratát, bűnösek vagyunk. Na de, mi más lenne Isten akarata, mint a jó? - hangzik az
ellenvetés. Itt van a kutya elásva! Aki maga akarja homályos látásával megítélni, mi a jó, és
mikor, mit akar Isten, az nincs tisztában korlátaival, és az Isten helyére törekszik.
Jézus egyébként sohasem mondta, hogy jók legyünk. Jézus arra szólított fel, hogy
tökéletesek legyünk, és ezt nem a jóra törekvéssel, hanem jó és rossz egyformán szeretésével
példázta. Az isteni tökéletesség kell legyen a célunk, hogy úgy tudjunk szeretni, mint
Mennyei Atyánk, és Ő tudnak szeretni.
Hát ott van a Biblia, ott van Jézus tanítása, nem elég azt követni? Kell-e ékesebb
bizonyíték arra, hogy az írások megértéséhez is Istent kell segítségül hívnunk, hisz Jézus
legfőbb ellenségei írástudók voltak, akik mind ismerték Isten akaratának szövegét, csak
éppen nem értették, mert nem volt fülük a hallásra, és szemük a látásra.
Jézus egyértelműen megmondta, hogy az Isten országa nem földrajzi helyen,
legkevésbé könyvekben, írásokban, hanem köztünk, szívünkben, lelkünkben van. Nem
véletlen, hogy bár tudott írni, egyetlen sort le nem írt tanításából, és figyelmeztetett, nem
mondott el még mindent, s aki szeretetben él, és kéri, annak kinyilatkoztatja magát a
Szentlélek segítségével.
Nincs más, amit a dogmákba merevedett, kövesedett egyházak jobban üldöznének, mint
a hívők Istennel való közvetlen kapcsolatának keresését, és ennek gyümölcseit, az új-
kinyilatkoztatásokat. Érthető, hisz ha mindenki maga találná meg a kapcsolatot Istennel, a
közvetítők feleslegessé válnának. Jézus elmondta, hogy egyedül, szobánkban imádkozzunk,
aki ma magában meditál, partizánvallás megalapítójának csúfolják, és azt sütik rá,
démonokkal, a sátánnal érintkezik.
A vallásos közösségek, gyülekezetek, ahol földi pásztorok hangjára együtt bégetnek a
bárányok, azoknak adnak az együvé tartozással biztonságérzetet, akik Istent még nem találták
meg magukban, és minden felebarátjukban, hanem a hasonszőrűek közösségében, a
Bibliában, annak közös olvasásában keresik. Hogy a pokoli szférában önfeláldozóan
újraszületni akaró buddhista mester szerintem mennyivel van közelebb Jézushoz, és
tanításához, mint ezek az elit közösségek, azt hiszem felesleges fejtegetnem.
Ma a világ legalább annyira eltért az Evangéliumoktól, mint Jézus korában a zsidók a
Törvénytől és a Prófétáktól. E helyzet megoldására egyetlen igen radikális gyógyszer van, a
vallások dogmái, katekizmusai, tanításai helyett minél több imával, meditációval Istenhez
közeledni, az Ő akaratát keresni. Hozzá tapadni, Benne felszívódni, Benne feloldódni, úgy
kapkodni utána, mint a fuldokló a levegő után, hogy ne mi éljünk, hanem Krisztus éljen
mibennünk. Bizony tanulságos, mennyire azt hittem, igazam van Pali bácsival a
lelkigyakorlaton folytatott vitában, amikor azt mondtam, én csak a jóra törekszem, a jót
teszem.
Legalább annyira elmentem a lényeg mellett, mint a rossznak rosszat akarás általam
megkritizált tézise. A vallásosság, a jóra törekvés téves volta mellett azért le kell szögezni,
hogy aki Isten helyett arra törekszik, ami szerinte, vagy lelki vezetői szerint Isten akarata, ha
téved is, ha nem is jár helyes úton, legalább szándékában áll Istenhez közeledni, keresi Istent.
Az ilyen tévelygő keresőhöz pedig lenyúl az Isteni kegyelem, ahogy négy átkínlódott
év Istenkeresés után, bennem is kezd már derengeni, hogy egész életemnek, egész lényemnek
 119

egyetlen célja lehet, Isten. Egy dogmatikus hívőkkel “átküzdött” éjszaka után az is
megvilágosodott bennem, hogy a vallás-filozófiai fórumot otthagyom, mert az Isten-ről
folytatott eszmecsere, gyakran sajnos vita, az Isten-nel való kapcsolattartástól veszi, lopja,
rabolja el az időt.
Arra is rájöttem, hogy komolyan kell venni a pillangó hasonlatát, és még felebarátunk
Istenhez vezetésére sem szabad törekednünk, hisz csak a Legszentebb tudja, kinek, mikor jött
el az ideje, és ha nem Ő vezet minket, bizony olyan károkat tehetünk egymás lelkében, mint
elefánt a porcelánüzletben. Nem ellentétes Isten akaratával, hogy segítsünk egymásnak, csak
a prioritással van baj. Nem felebarátom Istenhez segítése, és egyéb jócselekedetek által jutok
el Istenhez, hanem Isten akaratának szakadatlan keresése által kell eljutnom oda, hogy Ő
munkálkodhasson bennem egóm akadályai nélkül.
Mi fog még történni velem? Befejezhetem itt a könyvet? Hisz a lényegig eljutottam, az
itt van az utolsó oldalakon, s ha így van, akkor az összes eddigi irományom hatályát,
érvényét, értelmét vesztette, legfeljebb annyit írhatok azoknak, akiknek körbeküldöm a
befejezést, hogy tépjék szét a könyvet, felejtsék el, amit az első két kötetben, meg a harmadik
kötet első száz oldalán írtam, és bízzák magukat a Mindenhatóra.
De vajon nem szolgálhat könyvem épp ezért tanulságul? Egy könyv kiadása,
megjelentetése, nem pillangóbáb-huzigálás, hiszen a könyvet mindenki saját akaratából,
szándékából veszi meg. Megvárjam a megvilágosodás pillanatát? Le lehet az ilyen pillanatot
írni? Több lesz ezzel a könyvem? Vagy írjam meg a negyedik kötetben? Jóból is megárt a
sok, van értelme még szaporítani a szót? Az már nyilvánvaló, hogy a várt happy end, Edit
megtérése, ha egyáltalán bekövetkezik, valószínűleg nem fér be e könyv kereteibe.
Hozzátartozik az egyáltalán a lényeghez? A lényeghez nem, de így valahogy olyan
befejezetlen a könyv, így aztán ezzel a sorral be is fejezem, meg nem is. Amit kellett, úgy
érzem kiírtam magamból, s ha bekövetkezik, amit már nem is várok, akkor legfeljebb
függelék címmel nyitok még egy fejezetet, vagy nekidurálom magam a negyedik kötetnek.
Kedves olvasó! Búcsúzom Tőled! Áldjon meg a Jóisten, mind a két kezével!
Üdv: Arany Viktor