Névtelen

Vampire: The Masquerade

Stewart Wieck
TOREADOR
[A Klán regénysorozat 1.]

(Tartalom)

Szeretettel és köszönettel a szüleimnek,

- saját Medicijeimnek -
amiért mindig támogatták
mővészi hajlamaimat.

ELSİ RÉSZ
Leopold

1999. június 20. szombat, 4:29

Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Leopold a széken ült, Michelle-t az ölében keresztbe fektetve tartotta. Egyikük sem viselt ruhát, de Leopoldot nem
zavarta az alagsori mőteremben uralkodó hideg, nem volt olyan hatással a testére, mint Michelle-ére. Michelle
reszketett, kicsiny mellein keményre és apróra húzódott össze a bimbó, hosszú combjai, a hasa, a háta és vékony
nyaka, a tarkója idınként lúdbırös lett, idınként kisimult. Leopold a karcsú comb belsı oldalába harapott, arra a
helyre, ahol az egész lábban végighaladó artéria elkezdıdött. Michelle elıször az élvezettıl szédült meg, de egy kicsit
meglepıdött amikor Leopold foga a húsába mélyedt. Leopold ezután gyorsan lenyelt néhány korty vért. Michelle
izgalma ekkor már kezdett riadalommá változni. Szédülni kezdett, és talán azt képzelte, Leopold nagyon ért ehhez a
dologhoz, és minden vágya az, hogy ıt boldoggá tegye.
Az elsı néhány korty vér lenyelése után Leopold azonban már csak magával törıdött. Rendszertelenül ivott vért, mert
félszeg volt a nıkkel, kényelmetlenül érezte magát amikor le kellett csábítania ıket az alagsorba. Tudta, amikor azt
mondja nekik, hogy szeretné, ha modellt állnának, mindegyikük arra gondol, valójában szexuális ajánlatot tesz. A
legtöbben kinevették, de azok, akik végül mégis elmentek vele, ıszintén meglepıdtek amikor látták, hogy valóban van
mőterme. Amikor aztán megkérte ıket, hogy vessék le a ruhájukat, ismét csak nevettek.
A férfiakkal még nehezebben ment a dolog, mert akikre szüksége volt, mint modell, nem feltétlenül voltak melegek,
ezért csak ritkán fordult elı, hogy saját jószántukból lementek vele az alagsorba. A vonakodókkal szemben néha
kénytelen volt alkalmazni a Vértestvérek által jól ismert meggyızı eszközöket.
Ahogy a lányok (vagy az is lehet, hogy már asszonyok voltak; Leopold régen rájött, jó ideje képtelen meghatározni az
emberek korát) közül néhányan, Michelle is egyszerően viselkedett: levetette a ruháit, aztán odaállt elé. Sok lány csak
azért jött el hozzá, mert meg akarta húzni valahol magát éjszakára. Szíves örömest dolgoztak azért, hogy tetı legyen a
fejük fölött, de az egyetlen munka, amihez értettek a szex volt. Leopold gyanította, ha vele nem mentek volna el, akkor
elıbb-utóbb találnak valaki mást maguknak.
Ahogy valamennyi potenciális modellt, Michelle-t is a Piedmont Avenue-n lévı lakása közelében, a Ponce mellett szedte
fel. Voltak, akik elsıre visszautasították, de náluk be lehetett vetni bizonyos trükköt. Leopold csak néhányat ismert azon
rettenetes erık közül, amellyel némelyik Vértestvér rendelkezett, de sosem esett nehezére meggyızni a halandókat
arról, hogy nem jelent rájuk veszélyt, hogy a barátjuknak tekinti magát.
Michelle esetében nem kellett erılködnie. Szép lány volt, aki már éppen elég ideje élt az utcán ahhoz, hogy pontosan
tudja, hogyan kell ki- és felhasználnia a szépségét a céljai elérése érdekében, ám még túlságosan fiatal volt ahhoz,
hogy felfogja: a szépsége nem fog örökké tartani. Volt benne valami frissesség, valami csodálatos üdeség, ami éppen
passzolt Leopold hangulatához.
Michelle szinte azonnal a rátért a szexre. Leopold sajnálta a dolgot, mert így nem állt módjában megörökíteni a
szépségét, de ezen az éjszakán semmi kedve sem volt ahhoz, hogy rákényszerítse az akaratát egy másik halandóra.
Belement a játékba, és csinált egy-két dolgot, amivel közelebb vitte a lányt a beteljesüléshez. Persze az sem érdekelte
volna különösebben, ha ez nem sikerül; Michelle mindenképpen elérte az elsıdleges célját: erre az éjszakára tetı volt a
feje fölött, rövid idıre biztonságban érezhette magát.
Leopoldnak nevetnie kellett, amikor arra gondolt, a lány biztonságosnak tartja a házat. Michelle bizonyos értelemben
véve valóban biztonságban volt, ám Leopold gyanította, ı nem igazán olyannak képzelte a nyugalom kikötıjét, ahol egy
agyaras bestia kiszív belıle pár pint vért.
Leopold végül mégsem nevetett, lenyelte a jókedvét. Lehet, hogy ez az, amire a Vértestvérek akkor gondolnak, amikor
az „emberi mivoltuk elvesztésérıl” beszélnek? Már ı is megtapasztalta a Gonoszt - lényének ez a része akkor került
elıtérbe, amikor vadászni indult, amikor önuralmát elveszítve gyilkolt -, de ezt egészen egyszerő volt kordában tartani,
csak annyit kellett tennie, hogy a lelkiismeretére bízza cselekedetei irányítását.
De ma este vajon hová vezette a lelkiismerete? Tényleg ilyen szörnyeteg lenne? Nevet, kacag, miközben kiszívja az
életet biztosító vért ebbıl a Michelle nevezető szerencsétlen, fáradt lélekbıl? Igen, szüksége volt a vérre ahhoz, hogy

1. oldal
 Névtelen
életben maradjon, de... Miért kell ennek az egésznek ilyen komikusnak lennie? Miért nem érzi át az erıszakot, a
tragédiát?
Tudta, sok Vértestvér sajnálja azt az elveszített valamit, amit önmaguk emberi részének tartanak. Természetesen nem
az olyan nevetséges kis részletekrıl volt szó, mint például a lélegzés, nem is a napfénnyel kapcsolatos pszichológiai
változásokról, hanem annak a valaminek a megsemmisülésérıl, ami kvintesszenciálisan emberré tesz egy élılényt: a
szeretet befogadására és kisugárzására való képességrıl, az álmodásról és az empátiáról.
A Vértestvérek között sokan akadtak olyanok is, akik nem bánták ezt a veszteséget. Ilyenek voltak például a Sabbat
legbrutálisabb tagjai, azok a gyilkos hajlamú és velejükig romlott vámpírok, akik nem sokat törıdtek a többi
Vértestvérrel, és akik számára a Nyáj valóban csak „haszonállatok” gyülekezete volt. A Sabbat tagja és néhány
Camarilla mintha eltaszították volna maguktól önmaguk létfontosságú részét. Talán éppen olyan feleslegesnek tartották
a könyörületet, a szeretetet és a többi ezekhez hasonló érzést, mint a halandó élethez szükséges szerveket, ám Leopold
elképzelni sem tudta, hogy milyen gyakorlati hatásai lehetnek az emberi lélek ilyen mértékő elvesztésének.
Még nem tudta - de talán már rálépett arra az útra, amelynek a végén rájöhet.
Leopold megvizsgálta a sebet, amelyet Michelle combjának belsı oldalán ejtett. A vérvörös harapásnyom közvetlenül az
alatt a csík alatt volt, amit a tangabugyi gumija hagyott a lány testén. Ettıl Leopold kissé nyugtalan lett. Bárhogy is
alakulnak a dolgok, nem hagyhatja félbe, különösen akkor nem, ha módjában áll tenni valamit, amivel eltüntetheti a
nyomokat. Megnedvesítette a nyelvét a szájában, és tétován kinyújtotta a seb felé. Ahogy megnyalta, ahogy ismét
megérezte a vér ízét, a lány bıre egyetlen pillanat alatt meggyógyult. Még a gumi lenyomata is eltőnt róla.
Leopold ekkor alaposan megvizsgálta Michelle-t. A lány sápadtabb volt, mint korábban, de remekül állt neki ez az
arcszín. Az arcáról eltőntek azok a nyomok, amelyeket a rossz minıségő drogok és az élet, a létezés nehézségei
hagytak rajta. A szinte áttetszı bır miatt a girhes test megszépült, a karok hajlataiban nehezebben lehetett észrevenni
a friss tőszúrásokat.
Michelle-ben volt valami olyan szépség, amit Leopold még így is meg tudott ragadni, amit még a történtek után is képes
volt megörökíteni. A Vértestvérek, de különösen a Toreadorok közül sokaknak eszükbe jutott volna a láttán, hogy
végrehajtják rajta az Ölelés szertartását, és ezzel magukhoz hasonlóvá teszik, ám Leopold nem kívánt ilyet tenni.
Amikor felszedte a lányt arra gondolt, hogy ezt az arcot, ezt a testet kıbe vésve fogja halhatatlanná tenni, és ezen az
elhatározásán a látvány sem változtatott.
Leopold, miközben a padlón; keresztbe tett lábbal ülve az ölében tartotta a lányt, fontolóra vette, hogy talán mégis
végre kellene hajtani a szertartást, de aztán megrázta a fejét. Bármennyire csábító is volt a gondolat, már túlságosan
közel járt a hajnal, ilyen helyzetben még egy bozzetto is kénytelen lett volna kapkodni - a kapkodás pedig a legtöbb
esetben hibát eredményez.
Leopold vékony ujjaival kisöpörte a piszkos hajtincseket a lány arcából, mereven ránézett. Hirtelen ostobának érezte
magát, amiért annyi figyelmet szentelt neki. Igen, Michelle szép volt, de Leopold sosem bolondult az állatokért, nem
volt oda a boldogságtól, ha gondoskodhatott valamirıl, ráadásul még szoknia kellett ezt a számára relatíve új létezési
formát. Még nem egészen sikerült feldolgoznia és elfogadnia a gondolatot, hogy amikor bekerült a Vértestvérek közé,
akkor az embereknél sokkalta magasabb rendő lénnyé változott.
Ez a gondolat pergett az agyában, amikor ismét megsimogatta a lány haját. A mozdulat ezúttal olyan volt, mintha
Michelle nem egy ember, hanem valami állatka, mondjuk egy kölyökkutya volna.
Furcsa ez az egész, gondolta Leopold. Mármint ez a módszer, ahogy a Vértestvérek táplálkoznak. Felnevetett.
Mulatságosnak találta, hogy a Vértestvérek magasabb rendőnek tartják magukat az embereknél, és közben mégis ık
azok, akik éjszakánként vadásznak, akiknek az életvitele az ıskori emberekére hasonlít, azokéra, akiknek a rájuk
leselkedı számtalan veszély ellenére sikerült életben maradniuk.
Leopold óvatosan kicsúszott Michelle teste alól. A lány rongybabaként hevert a padlón. Leopold összeszedte Michelle
ruháit, a hóna alá csapta ıket, aztán lehajolt, benyúlt a „rongybaba” hóna alá, kivonszolta a lépcsıhöz, felvitte a
földszinti konyhába.
A konyha tágas helyiség volt; az ódon, kopott, lelakott ház egyetlen szobáját sem lehetett szőknek vagy
kényelmetlennek nevezni. Ellentétben az agglegényéletet élık konyhájával itt majdnem tökéletes volt a tisztaság. Ez
nem Leopold átlagon felüli rendszeretetének volt köszönhetı, inkább annak, hogy csak ritkán használta ezt a
helyiséget. Annak érdekében, hogy megtévessze a Michelle-hez hasonló vendégeit, Leopold tartott otthon pár, emberek
számára való ételt: egy doboz mogyoróvajat és némi zabpelyhet a kamrában, néhány fagyasztott pizzát és pár doboz
sört a hőtıszekrényben.
Ahogy közeledett a hajnal Leopold szívét mintha jeges ujjak simogatták volna, és valami olyasmit érzett, mint halandó
korában, amikor felpörgött a pulzusa. Valami arra ösztönözte, arra buzdította, keressen egy biztos menedéket.
Sietve átvonszolta Michelle-t a konyhán, végigvitte a folyosón, ahhoz az ajtóhoz, amit mindig zárva tartott. A lábához
támasztotta a meztelen lányt, fél kézzel kinyitotta az ajtó. Hideg levegı áramlott a folyosóra. Az ajtó mögötti helyiség
volt az egyetlen, amelybe Leopold légkondicionálót szereltetett; a berendezésre kizárólag a vendégek kényelme
érdekében volt szükség. Nem került sokba, és segített fenntartani a látszatot.
A szobában iszonyatos rendetlenség volt. A takarók győrten hevertek az ágyon, a lepedı félig lelógott. A padlón
különbözı ruhadarabokat szórtak szét, férfiaknak és nıknek valókat egyaránt; a legmagasabb kupac a szobából nyíló
ajtó elıtt emelkedett. A hosszú, tükrös pipereasztalon üres sörösüvegek és teli hamutartók álltak.
Michelle ruhái a padlóra hulltak. Leopold felrángatta a lányt az ágyra, ráterített egy lepedıt és egy takarót. Ellenırizte a
légkondi beállítását, aztán kinyitotta az oldalsó ajtót. A ruhás fülkében vállfára akasztott holmik között egy közepes
mérető széf állt, aminek az alját a padlóhoz rögzítették.
Leopold eltekerte a széf tárcsáját, kinyitotta az ajtaját. Kivett néhány tárgyat, bezárta a széfet, aztán a fülke ajtaját is,
majd átment a pipereasztalhoz, hogy rendbe hozza az álcáját.
Az asztalra tette a széfbıl kivett holmikat. Egy ötdolláros, hét darab egydolláros. Kis zacskó kokain, egy rövidke
szívószál. És a coup de grace, a kis doboz, amiben még néhány adagnyi kokót tartott. Ezt a dobozkát bedugta a Time
magazin alá, bárki azt hihette volna, véletlenül maradt elıl.
A kétségbeesett nık, akiket korábban elhozott a lakására, miután magukhoz tértek felkapták a pénzt és a kokót, aztán
amilyen gyorsan csak tudtak megléptek, nehogy összetalálkozzanak vendéglátójukkal, aki esetleg újra le akar feküdni
velük. A drog nem került sokba, de óriási pszichológiai hatást lehetett elérni vele: a megszökı nık kivétel nélkül azt

2. oldal
 Névtelen
hitték, ık jártak jól, hasznos volt az elızı éjszaka. A kokóval ráadásul meg tudták magyarázni maguknak, miért fáj a
fejük, miért érzik ennyire levertnek magukat - vagyis miért jelentkeznek náluk azok a tünetek, amiket a komoly
vérveszteség okozott.
Leopold becsukta maga mögött az ajtót, kulcsra zárta a ház elsı és hátsó ajtaját, majd visszament az alagsorba. Az
alagsori helyiség ajtaját is becsukta, a helyére tolta a reteszt, feltette a biztonsági keresztvasat. Eddig csupán egyetlen
vendége volt olyan bátor (vagy inkább mohó?), hogy megpróbált bejutni ezen az ajtón. Sikerült is neki a dolog, de csak
néhány kisebb szobrot tudott elvinni magával. Leopold ezeket három éjszakával késıbb szerezte vissza, akkor, amikor a
szokásosnál több vért szívott ki az áldozatából. Még ennek a nınek sem sikerült rábukkannia a helyiség alatti cellára,
ahol Leopold a nappalokat töltötte.
Legfeljebb fél óra volt hátra hajnalig. Leopold nem akarta vállalni a napfénnyel való találkozás veszélyét, ezért lement
az alsó cellába, aminek az ajtaja bezúzhatatlan, régi tölgyfa-deszkákból készült. Amikor beköltözött a házba Leopold
végrehajtott egy kisebb átalakítást: úgy helyezte el az ajtót, hogy belülrıl legyen zárható. Egy vadállat, mondjuk egy
Brujah ezt is be tudta volna szakítani, a Nyájhoz tartozók is be tudtak volna hatolni rajta, ha van láncfőrészük, ám azok
a nık, akikkel egy kis adag kokó feledteti az elızı éjszaka kellemetlenségeit, nem vállalkoztak ilyesmire.
Leopold biztonságban volt, legalábbis pillanatnyilag, és a beköszönteni készülı nap során.

1999. június 20., vasárnap, 5:00

Bostoni Financiális Korporáció
Boston, Massachusetts

A sötét öltönyt viselı férfi idegesen ütögette az egyik mobiltelefonját. A legújabb modell volt, keskeny és ostyavékony,
olyan modern, programozható kis készülék, ami lehetıvé tette Benito Giovanni számára, hogy pillanatok leforgása alatt
végre tudjon hajtani bármilyen kommunikációs varázslatot.
A készülék egy idı után mintha elunta volna Benito ütögetést, félrecsúszott a helyérıl. Benito még jobban összeráncolta
a homlokát, és a fekete tárgyra meresztette dühös szemét. Visszaigazította az elıbbi helyére, a hatalmas, vöröses
cseresznyefából készült antik íróasztalon heverı másik két mobiltelefon mellé.
Benito szerette a masszív és tartós tárgyakat, szerette, ha körülötte minden a helyén van. Ahogy körülnézett az
irodájában kissé megenyhült az arckifejezése. Az íróasztalon lévı elefántcsont dísztárgyak furcsán fluoreszkáltak a
sötétben. A fegyverállványok, amelyeken a tökéletes állapotú, fényezett és kiélezett keleti fegyverek helyezkedtek el,
különös árnyékokat vetettek az óriási bırdívány egyik oldalára. Az íróasztal mindkét oldalán egy-egy katana és egy-egy
wakizashi díszelgett, a négy fegyver markolata a dívány felé mutatott. A dívány fölött két eredeti Chagall kép függött, a
keretük alsó pereme ugyanolyan magasan volt, mint a Benito háta mögé, a Bostoni Hátsó-öbölre nézı két, makulátlan
tiszta ablak közé felakasztott, ugyanattól a mővésztıl származó festményé.
Benito fekete, kék hajszálmintás öltöny viselt, és bár már közeledett a hajnal, nem lazította meg tökéletesen sima
nyakkendıjét. A csuklóján gyémántberakásos mandzsettagombok fogták össze az ingujját (mintha egymás tükörképei
lettek volna), mindegyik ujján szemkápráztató, fehér aranyból és gyémántokból készült győrő csillogott. Tisztán látszott
rajta: olasz származású. Barna bıre, fekete haja, csinos arca és a többi etnikai jellegzetesség elárulta, ısei csak néhány
generációval korábban vándoroltak át Amerikába az óhazából. Vékonyka bajsza még kellemesebbé tette keskeny arcát.
Egymáshoz szorította a tenyereit, kinyújtotta a mutatóujjak, és megérintette a bajsza tövét. Lassan megdörzsölte a
vékonyka szırcsíkot. Fekete szeme furcsán ragyogott az íróasztalon álló, zöld üvegburás rézlámpa fényében. Olyan volt,
akár egy ragadozó; olyan embernek látszott, aki türelmesen, de állhatatosan hajtja a prédát, kivár, de amikor elérkezik
a megfelelı pillanat könyörtelenül lecsap.
Nagy hatalommal rendelkezı, gazdag férfi volt, ezt már az irodája is elárulta róla, ám ellentétben sok befolyásos és
tehetıs üzletemberrel, - Benito nem volt hétköznapi lény. Ennek több oka is volt. Elıször: abból a családból származott,
amely hajdan a legtehetısebb volt az egész Földön. Másodszor: nagyon közel állt ahhoz, hogy mindenben túltegyen az
ısein. Harmadszor: A világon gyakorlatilag senki sem ismerte a családja tagjait. Negyedszer: kizárólag éjszaka
dolgozott; és ötödször: keményen, és jellegzetes módon büntette meg azokat az alkalmazottait, akik valamilyen hibát
vétettek napközben, amikor ı aludt. Kiszívta a vérüket...
Benito Giovanni, mint az ısei közül néhányan, mint a családjába - vagy ha úgy tetszik: a klánjába - tartozók, egy volt a
Vértestvérek közül. Más szóval: vámpír volt.
Vámpír, méghozzá egészen kivételes egyed. Még a Vértestvérek, a halhatatlan lények között is kevesen akadtak
olyanok, akik olyan intelligenciával rendelkeztek, mint ı, olyan pokolian jóképőek voltak, ilyen irtózatosan nagy vagyont
tudhattak a magukénak, ilyen meghökkentı fizikai erejük volt. Más klánokban természetesen voltak olyan vámpírok,
akik egyszerre bírtak a felsorolt tulajdonságokkal és képességekkel, de azok nem Giovannik voltak, és ez - legalábbis
Benito szerint - nagyon sokat számított. Idınként, amikor a családjára gondolt, komor mosollyal nyugtázta, hogy van
egynéhány olyan rokona, akiktıl idınként még ı, a hamisítatlan Giovanni is megijed. Még ı, a klán nagy hatalmú tagja
is csupán a töredékével rendelkezett annak a befolyásnak és kapcsolatrendszernek, amit a Giovannik a magukénak
vallhatták.
Ám mindezek ellenére valaki vette a bátorságot, és felingerelte ezen az éjszakán. Felingerelte, és még mindig nem
hagyta abba a dühítését. Már közeledett a hajnal, de Benito még mindig türelmesen, és egyre fokozódó dühvel várta a
további információkat. Igen, volt valaki, aki elég ostoba, vagy túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy ujjat húzzon
vele.
A telefon újra megszólalt.
Benito feszesre húzta a kezén a fekete bırkesztyőt, amelyet ugyanolyan hajszálminták díszítettek, mint az öltönyét.
Nem bírta a rendetlenséget, néhány vékonyka csík nem látszott elég egyenesnek. Amíg a kesztyővel bajlódott a telefon
állhatatosan csengett. Benito a negyedik jelzés után vette fel.
- Halló. - Most nem kérdı hangsúllyal ejtette ki a szót, nem úgy beszélt, mint az elızı három alkalommal. Hagyta, hogy
a hangja elárulja dühét, így akarta elérni, hogy a hívó azt higgye róla, pontosan tudja kivel beszél.
A vonal másik végén csend. Benito nem szólalt meg újra, némán várt, tudta, ha bármit mondana elveszíteni a

3. oldal
 Névtelen
helyzetbıl fakadó elınyét. Hallgatott, de erısen figyelt, hátha sikerül felfognia valamilyen árulkodó háttérzajt.
A vonal megszakadt. Benito tudta, ezt a menetet ı nyerte meg. Ha az illetı újra hívni fogja (erre nem volt sok remény,
hiszen a hajnal egyre közeledett, de az a gazfickó talán mégis megpróbálja visszaszerezni korábbi elınyét), akkor
ráfázik. Benito Giovanniról mindenki tudta, többek között azért sikerült ebbe a pozícióba kerülnie, mert okosan és
ügyesen tárgyalt. Nem ismerte behatóan a jogot (arra számított, a törvényekkel kapcsolatos tudást egy-két évszázadon
belül a gyakorlati ügyek intézése közben sikerül megszereznie), és nem igazán látta át a nemzetközi gazdasági életet,
de kiváló emberismerettel rendelkezett. Nem azt tudta, mitıl érzik jól magukat, vagy mit akarnak. Azzal volt tisztában,
mit nem akarnak. Mitıl félnek. Miután sikerült rájönnie, hogy az ellenfelei mitıl rettegnek, megindította ellenük a
támadást. Gyakran úgy aratott gyızelmet, úgy sikerült kapitulálásra kényszeríteni az ellenséget, hogy még a hangját
sem emelte fel, hogy még közvetett módon sem kellett elıhozakodnia fenyegetésekkel.
Biztos volt benne, hogy a hívások neki szólnak. Ha téves hívások lettek volna, akkor a bal oldali, vagy a jobb oldali
mobilja szólal meg (az elıbbinek 212-essel kezdıdı New York-i, az utóbbinak 310-essel kezdıdı Los Angelesi-i száma
volt), vagy az íróasztalon lévı vezetékes telefon, aminek a száma a 617-es bostoni körzetszámmal kezdıdött. Ám a
**# körzetszámú készülékeket kizárólag a Giovanni család tagjai használták. A középsı mobiltelefon száma ezzel a
jelsorozattal kezdıdött. Ez volt Benito legfontosabb kommunikációs eszköze, mert ezzel tudott azonnali kapcsolatot
létesíteni a család többi tagjával. Ha megszólalt a **#-es telefon, minden Giovanni azonnal tudta, valami fontos dolog
történt.
Benito kikapcsolta a másik két mobilt. A középsı készülék jellegzetes hangon csörgött, a jelzést még véletlenül sem
lehetett összetéveszteni a másik három telefon hangjával, de Benito már olyan ideges volt, hogy attól tartott, esetleg
rosszat vesz fel.
A középsı mobil már négyszer szólalt meg. Benito ebbıl mar biztosan tudta, provokációról van szó. Az elsı alkalom is
furcsa volt, de akkor még arra gondolt, a hívó esetleg meggondolta magát, és gyorsan bontotta a vonalat. A második
automatikus visszahívás is lehetett volna, bár ez már felébresztette Benito gyanakvását. A harmadik már bosszantó
volt. Benito ekkor arra gondolt, hogy a család valamelyik tagja bajba került, segítséget akar hívni, de csak így tud
jelezni. A negyedik hívás azonban végképp eldöntötte a dilemmát. A szétkapcsolás elıtti csend túlságosan hosszúra
nyúlt, ezért Benito nekilátott számba venni, ki kezdeményezhette a hívást.
Egyetlen Giovanni sem lehetett olyan ostoba vagy tiszteletlen, hogy szórakozásból hívogasson egy **# kóddal kezdıdı
számot. Benitonak fogalma sem volt arról, hogy ki más ismerheti ezt a titkot. Akár több tucatnyian is lehettek ilyenek,
de vajon ki hívná fel ıt ilyen módon? Egy mágus? Talán a technokrácia valamelyik tagja? Az egyik ısöreg Vértestvér?
Azok közül, akik ismerhették a titkos kódot, Benito egyedül a Nosferatukról tudta elképzelni, hogy ilyen bugyuta
játékokkal szórakoznak. Azok a romlott csatornapatkányok több információt győjtöttek össze, mint amennyit fel tudnak
használni.
A halandó ellenségei közül egynek sem sikerülhetett feltörni a telefonszámot és a készülékhez tartozó kommunikációs
csatornát védı biztonsági rendszert. Az sem fordulhatott elı, hogy valaki véletlenül lehallgatta az egyik beszélgetését.
Benito jól ismerte azt az axiómát, amelyet Madelaine Giovanni (a család ettıl a híres orgyilkostól kért segítséget,
valahányszor igazán komolyra fordult a helyzet) kedvence volt: ami nem történhet meg véletlenül, arra szándékosan
sem kerül sor.
Egészen biztos, hogy ezt a számot senki sem hívhatta véletlenül. A háromjegyő körzetszámok közül egyedül a georgiai
770-es volt az, amelyik elsı és második helyi értékén ugyanaz a szám állt, méghozzá olyan szám, amely a
billentyőzeten a csillaghoz egészen közel helyezkedett el.
A véletlen hívás esélye tehát gyakorlatilag egyenlı volt a nullával.
Ennek ellenére a telefon ismét megszólalt.
Benito gyorsan végiggondolta, ebben a helyzetben mi lehet a legmegfelelıbb stratégia. Arra már rájött, hogy az
ellenfele kényelmetlenül érzi magát, amikor azt gondolja, hogy ı rendelkezik bizonyos információkkal. Nos, ha ez
elbizonytalanítja, akkor a színlelés lesz a legjobb taktika.
- Mi van már megint? - kérdezte az ismeretlentıl. Határozottan beszélt, de éppen elegendı mennyiségő tétovaságot
adagolt a hangjába ahhoz, hogy a hívó gyengének tartsa, és vakmerıen támadást indítson ellene.
Csend. A hívó nem válaszolt, de nem bontotta a vonalat.
Többet akar, gondolta Benito. Ennek a szemétnek valami bizonyítékra van szüksége, ami azt igazolja, hogy átlátom,
miben mesterkedik. A legszívesebben azonnal rátért volna a játék következı fázisára, az idegek harcát valós
küzdelemmé változtatta volna, de tudta, drámaian meggyengülne a pozíciója, ha kijátszaná a lapjait, ha elárulná, hogy
mit tud, és mi az, amirıl fogalma sincs.
Rövid hallgatás után ismét megszólalt.
- Várom a válasz. Mi van?
A hang meglepıen tiszta volt, mintha a hívó fél a szomszéd szobában, nem pedig Chicagóban lenne. (Benito
természetesen tudta, ellenfele nem követne el olyan ostobaságot, hogy a közvetlen közelébe merészkedik.) Éppen ez a
tisztaság volt az, ami megakadályozta, hogy Benito pánikba essen, vagyis legalább azt, hogy elárulja izgatottságát. Ha
a múltból érkezı hang tompa, felismerhetetlen lett volna, akkor Benito valószínőleg csak néhány másodperc elteltével
ismeri fel, és ennyi idı éppen elegendı lett volna ahhoz, hogy a meglepetés és a félelem a hatalmába kerítse, hogy az
érzések átitassák hangját. Így azonban nem volt módja ilyesmire.
Elıször kuncogás hallatszott, aztán:
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Bárcsak néhány évvel ezelıtt is ilyen világosan láttad volna a dolgokat, Benito!
- Akkoriban ravaszabb voltál - mondta Benito. - Kiismerhetetlenebb. Most viszont szégyenkezés nélkül megmutatod
erıszakos természetedet. - A válasz gyors volt, hála az égieknek nem kellett keresgélnie a szavakat. Tudta, az lett
volna a vég, ha erre rákényszerülne.
A vonal túlsó végén lévı Vértestvér mondott még valamit, majd letette a kagylót. Benito szétnyitotta az ujjait, hagyta,
hogy a készülék a kezébıl az asztalra essen. Annyira eluralkodott rajta a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése, hogy
percek teltek el, mire képes volt megmozdulni, míg elég erıt sikerült összegyőjtenie ahhoz, hogy megigazítsa a három
mobiltelefont.
A rövid ideig tartó bizonytalanság után Benito elsı reakciója nyugodt volt. Megnyomta a csengıt, behívta a titkárnıjét,
Ms. Windhamet.

4. oldal
 Névtelen
- Uram?
- Mondja le az atlantai programomat, és ne szervezzen be más megbeszéléseket.
- Értem, uram.
Benito ezután felhívta az épület biztonsági fınökét, aki nem volt más, mint erıs akaratú és militáns lelkülető kuzinja,
Michael Giovanni.
- Erısítsétek meg az épület ırzését, külön tekintettel a lakosztályomra. Késıbb pontosabb utasításokat adok.
- Közvetlen veszély fenyeget, Benito?
Benito türelmetlenül fujt egyet.
- Nem. Ha így volna, akkor nem halasztanám el a részletek megbeszélését. - Letette a telefont.
Hátradılt a karosszékben, és ösztönszerő mozdulattal végigsimított a bajszán. Az lesz a legjobb, ha mostantól azokat a
dolgokat is figyelemmel kíséri, amelyekkel egyébként nem szokott foglalkozni...
Oldalra perdült a székével, és a háta mögött függı Chagall képre meresztette a szemét.

1999. június 20., vasárnap, 22:55

East Ponce de Leon Avenue
Atlanta, Georgia

Egyik fáradhatatlan lépés a másik után, egyik halhatatlan éjszaka a másik után... Leopold fokozatosan és örökre
elszakadt attól az életformától, amely szerint a Nyáj létezett. Ez sajnálattal töltötte el, mert sokkal inkább otthon érezte
magát egykori élete árnyai között, mint most az Elízium termeiben, hogy rá is érvényesek voltak a Maszkarádé
törvényei - pedig csupán ez a két dolog volt az, amely kereteket szabott az atlantai Vértestvérek ténykedéseinek.
Igen, úgy érezte, halandóként sokkal inkább része volt a világnak, sokkal inkább átérezte a lüktetését, a lényegét, mint
most, vámpírként. Ez ostobaság volt, mert az utcákon kószáló és portyázó árnyékok közül ı tudta a legjobban, hogy a
halandóknak halvány fogalmuk sincs a világ legnagyobb és legjelentısebb titkairól.
Ez a gondolat mindig undort keltett benne, győlöletet és dühöt, mert azzal is tisztában volt, hogy ı maga sem ismer
minden rejtélyt. Általában azzal vigasztalta magát, hogy legalább tud a titkok létezésérıl, legalább képes körvonalazni
azok mibenlétét, míg a halandóknak meg sem fordul az agyukban, hogy ilyen dolgok létezhetnek. A Nyáj tagjai
tudatlanok voltak, ám mégis hatalmas erıvel rendelkeztek. Ha nem így lett volna, akkor a Camarilla nem parancsolja
meg ilyen szigorúan a kötelékeibe tartozó vámpíroknak a Maszkarádé fenntartását, nem azt tartja a legfontosabbnak,
hogy a Vértestvérek rejtve maradjanak a halandók szeme elıl. Az Inkvizíció nagyon sok mindenre megtanította a
Nyájat, de a halandók kvintesszenciája mégis a gyengeség és a sebezhetıség volt.
Talán éppen ezek a tulajdonságok voltak azok, amelyek miatt Leopold ilyen erısen vonzódott hozzájuk, az emberekhez
általában, de különösen ezekhez az emberekhez, az East Ponce éjszakáinak népéhez. İk az emberi társadalom
peremén éltek, Leopold pedig a vámpírtársadalom perifériáján. Mővészek voltak, nincstelenek, ırültek, szajhák. Leopold
ıszintén úgy érezte, máris túlságosan sokat tud, így a Vértestvérek rendezvényein való részvétel csak fokozta azt a
feszélyezettségét, ami a hozzá hasonlók társaságában uralkodott el rajta. Nem akarta tudni, hogy Benison herceg
hogyan kontrollálja a rendırséget, milyen eszközökkel éri el, hogy egyetlen férfi, nı, vagy gyermek se lehessen
biztonságban a többi halandótól; nem akarta tudni, hogy Victoria Ash miként állítja pellengérre, vagy hogyan magasztal
fel egy-egy mővészt, aki ezt követıen az egész életmővével együtt a feledés homályába merül, vagy felkerül a
halhatatlanság és a hírnév piedesztáljára.
Ez csupán néhány apró, hétköznapi igazsága volt annak a világnak, amelyben az éjszakai életet élı lények a nappalokat
is uralták.
Leopold megremegett, de aztán újra melege lett. A nyár döbbenetesen forró és nyirkos volt... Szerencsére már
közeledett a nyári napforduló, már csak két napot kellett várni rá. Elıre láthatóan az évszak ekkor ér majd fel a
csúcspontjára, és ekkor kezd majd veszíteni az erejébıl.
Leopold megállt, nekitámaszkodott az egyik lámpaoszlopnak, hátat fordított a különleges vonzerıvel rendelkezı, de
ugyanakkor riasztó városrész utcáin száguldozó, túlságosan gyors kocsiknak. A lábfeje a járda középpontja felé
mutatott.
Ez volt az East Ponce szíve, a Little Five Pointstól északra, az a zóna, amely keleten egészen a Peachtree Streetig és
Atlanta belvárosáig nyújtózott. Az utcák itt nem voltak túl szélesek, csak egyetlen négysávosnak sikerült átvergıdnie
magát a város másik pontjáig. A járdák mellett alacsony házak sorakoztak, elıttük, gyepre emlékeztetı növényfoltok
száradtak. A Ponce-on minden mástól különbözı elegyet alkottak a hétköznapi, triviális, és a különleges, a maguk
nemében unikumnak számító dolgot. A gyorséttermek épületei az eklektikus kávéházak oldalához dörzsölték
fal-vállukat. Leopoldtól nem messze, keleti irányban a Ponce és a Highland neonfényben fürdı keresztezıdése
szikrázott, itt állt a régi Plaza Theatre, az egykori színház, ami már régen mozivá vedlett. A moziban másodvonalas
filmeket játszottak; az épületben mőködött egy ósdi, napi 24 órán át nyitva tartó étkezde is.
Leopold szeretett volna rágyújtani egy cigarettára, de aztán eszébe jutott, hogy már akkor abbahagyta a dohányzást,
amikor leszokott a lélegzésrıl. Már a levegı beszívása is túlságosan nagy erıfeszítést követelt, c nélkül pedig nem tudta
volna úgy letüdızni a füstöt, hogy megtapasztalja azt a jól ismert, kellemes, feszítı érzést. Enélkül pedig nem sok
értelme lett volna a cigarettázásnak.
A járó-kelı embereket figyelte. A legtöbben nem is pillantottak rá, de olyanok is akadtak, akik rámeresztették a
szemüket, és kitágult orrcimpával, kihívóan, provokatívan bámulták. Senki sem mozdult úgy, hogy nagy ívben kikerülje.
Érthetı, hiszen nem látszott veszélyesnek.
Attól eltekintve, hogy fehér pólója és kekiszínő vászonnadrágja tiszta volt, Leopold külsıre semmiben sem különbözött
az utca népétıl. A haja gondozatlan és gubancos volt, úgy nézett ki, mintha nem akarná megnöveszteni, de már vagy
fél éve halogatja a levágását. A keze mocskos volt, a körme gyászkeretes, az ujjai közé is bekeményedett a piszok.
Szomorú arccal álldogált, olyan ember benyomását keltve, mint aki kétségbeesetten keres valamit, amit sosem fog
megtalálni. A szája kicsi volt, az ajkait összepréselte. Meglehetısen karcsú volt, a magassága és a súlya átlagos, az
arca mégis kerek, már-már puffadt. A szemhéja leereszkedett, az arca olyan volt, mintha most jött volna a fogorvostól,

5. oldal
 Névtelen
aki bennhagyott a szájában pár tampont.
Fáradt volt. Csalódottan vette tudomásul, hogy a vámpírok éppúgy szenvednek a kimerültségtıl, mint a közönséges
halandók.
Ahogy az embereket figyelte észrevette, hogy jól érzi magát közöttük. Ennek ellenére csak akkor létesített kapcsolatot
velük, amikor modellre vagy táplálékra volt szüksége. Eltöprengett, hogy ez vajon miért van így. Talán valami genetikus
dolog lehet a háttérben - vagyis azzal az izével kapcsolatos dolog, ami a Vértestvéreknél a géneket helyettesíti. Ösztön?
Lehetséges. Mindenesetre volt valami, ami arra ösztönözte, hogy keresse az emberek társaságát. Egy vámpír vére -
nem petéje és nem ondója - volt az, amitıl ezt az új genetikai mintázatot kapta. Azt a mintát, amely talán nem írta
felül teljes egészében azt a másikat, ami akkor volt az övé, amikor még halandónak, embernek vallotta magát.
Toreador volt. Ez azt jelentette, hogy a nemzıje - az a vámpír, aki egykor maga is halandóként élt ezen a világon -
szintén a Toreadorok közé tartozott. És az ı nemzıje is, meg annak a nemzıje is, és így tovább, ki tudja hány
generáción át, vissza, egészen a legendás İsatyáig, aki valamikor az ısi idıkben megalapította a Toreadorok
nemzetségét. Ezt az alapító atyát elvileg csak két nemzedéknyi idı választotta el az eredeti ısvámpírtól, a legelsıtıl,
akit általában „Káin” néven emlegettek, és aki a nyugati világban, oly elterjedt mítosz szerint, az elsı gyilkos volt.
Leopold nem tudta megállapítani, hogy a vámpírvér ösztönzi-e bizonyos tettek végrehajtására, vagy a klánjától kapott
örökség buzdítja-e arra, hogy bizonyos típusú embereket keressen (a Toreadorok általában mővészeket választottak
maguknak, a Malkaviánusok pedig a legtöbb esetben ırülteken hajtották végre az Ölelés szertartását), és hogy mi lehet
az oka annak, hogy a Vértestvérek egyes klánjainak tagjai ízlésükben annyira hasonlítanak egymásra.
Ahogy Leopold ezen gondolkozott, rövid zápor csapott le az éji utcára. Az esı éppen olyan gyorsan vonult el, amilyen
hirtelen érkezett. Atlanta utcáit és az utcák lakóit vékony vízréteg fedte be. A nyári vihar csúcspontján hideg levegı
áramlott le az egekbıl; a hővösség annyira felfrissítette Leopoldot, hogy azt sem bánta, hogy mindene átázott.
Ahogy végignézett az East Ponce olajfoltjain csillogó esti fényeken, Leopold más, kevésbé személyes kérdéseken
kezdett tőnıdni. A hullámzó, remegı szellemképekre nézett, és megállapította, még mindig van benne némi emberi
program, még nem vált semmivé az, amit a halandó szüleitıl kapott DNS és nevelés hozott létre, de vámpírvére minden
felerısített benne.
Kényszerítette magát, hogy elszakadjon ettıl a ködös gondolatmenettıl. A dilemmát úgysem tudta eldönteni, legalábbis
eddig még sosem sikerült. Azt sem tudta pontosan, hogy egyáltalán miért foglalkozik a dologgal. Talán meg akarta
ismerni magát? Talán kincsnek érezte az emlékeiben élı múltat? Szüksége volt múltra, mert csakis ennek birtokában
lehetett képes arra, hogy meghozza a jövıjét érintı döntéseket.
Leopold azon is sokat töprengett már, hogy az Ölelést követıen vajon valamennyi Vértestvér elveszíti egykori önmagát,
vajon mindegyikük egy-egy új lénnyé változik-e. Ha igen, ha vele is ez történt, akkor valójában nem volt más, mint egy
halandó, aki az ereiben tőzvérrel újjászületett. Ez a gondolat mindig elkedvetlenítette, sıt, megrémítette. Egy mővész
csakis tapasztalatok birtokában képes alkotni, az olyan mővész, aki nem rendelkezik múlttal egyszerően nem tud mihez
visszanyúlni, nem tud mibıl táplálkozni.
Elızı éjjel jóllakott Michelle vérével, ezért ezen az estén nem kellett foglalkoznia a táplálékszerzéssel. İrült, mert így
komolyabban, ráérıssebben foglalkozhatott a múltja felderítésével. Végrehajthatta a tesztet, a kísérletet.
Gyalog is hamar visszajutott volna a Piedmont Avenue-n lévı otthonába, de semmi kedve sem volt a sétáláshoz, nem
akarta ilyesmire vesztegetni az idıt, amit nyomozásra is fordíthat. Telefonon taxit rendelt, aztán a kocsi hátsó ülésérıl,
az ablakon keresztül figyelte a város forró és nedves utcáit.

1999. június 20., vasárnap, 23:38

Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Amikor megpróbált megformázni egy vámpírt, a márvány egyszerően nem kelt életre a kezei alatt. Nem tudta
megállapítani, hogy miért nem. Eltőnıdött. Lehet, hogy ez a tömb, amibıl egy Vértestvért akart megformázni,
valamilyen kapcsolatban van a múlttal? Azzal a múlttal, amit képtelen világosan felidézni? Emlékezett „egy bizonyos”
múltra, de kételkedett benne, hogy ez valóban a sajátja. Neofita volt a vámpírok között, újonc, és csak azért nevezte
Vértestvérnek a többi hozzá hasonló lényt, mert ez volt a civilizált megszólítási formula. Eleinte semmit sem tudott, ám
idıközben megtanulta, hogy a Vértestvérek között vannak olyanok, akik játszi könnyedséggel képesek alterálni az
emlékezetet, éppen úgy nem kell erılködniük, mint neki, amikor bizonyos érzelmeket akar megváltoztatni. Amikor ez a
tudomására jutott, már nem bízott abban, hogy a különös múlt, ami az emlékeiben létezik, valóban a sajátja.
Elıször is, túlságosan egyszerő volt, olyan, mint a filmekben: létezett egy mővész, aki bármit hajlandó volt feláldozni a
munkájáért. Elmenekült a szüleitıl, akik azt akarták, hogy vegye át tılük a család raktározással foglalkozó cégét.
Megszökött a neki szánt élet elıl, New York Citybe költözött és megpróbált megállni a saját lábán. Napi megélhetési
gondokkal küszködött, alig sikerült elıteremtenie a szállásra és az ételre valót. Nap mint nap megküzdött a szobájában
élı csótányokkal és sorra elszalasztotta a véletlenül felkínálkozó nagy lehetıségeket.
Aztán... történt valami. Valami olyasmi, amirıl az ilyen mővészlelkek álmodozni szoktak. Támogatóra talált, mecénásra,
egy modern kori Medicire. Valakire, aki elég tehetıs volt, aki meglátta a mővész munkájában az eredetiséget és a
nagyságot, aki minden gazdagsága ellenére alázattal tekintett a mővekre. Valakire, aki rájött, mennyire üres az élet a
mővészetek, az alkotások nélkül, aki úgy gondolta, kiutat talál a mindennapi élet szürkeségébıl, a pénz unalmas
világából, ha felkarol egy ilyen alkotót.
Leopold esetében ez az álombeli lény egy nagylelkő nı volt, aki sokkal többet kínált fel neki a pénzénél. Egy nı, akinek
a teste még egy középkori kıfaragót is megihletett volna, hát még egy olyan mővészt, aki valóban rendelkezett némi
tehetséggel. Hat hónapon keresztül támogatta Leopoldot, hat hónapon át modellt állt neki. Leopold végül rájött, hogy
mecénásának tervei vannak vele, valamit forgat a fejében. Sajnos ez a valami nem volt kapcsolatban a szexszel.
A nagylelkő nı be akarta léptetni Leopoldot a halhatatlanok sorába.
Egy éjszaka - a nı kizárólag éjszakánként volt hajlandó modellt állni -, hosszú, megfeszített munka után a mecénás
lelépett a dobogóról, és közelebb ment a szobrászhoz. Leopold zavartan tett valami megjegyzést a testére, valami

6. oldal
 Névtelen
olyasmit mondott, hogy ezt a tökélyt muszáj márványba faragni, muszáj halhatatlanná tenni. A nı nem állt meg, egyre
közelebb ért Leopoldhoz. Amikor megcsillantak az agyarai, amikor magához húzta a szobrászt, így szólt:
- Az én testem tovább megmarad, mint bármilyen márványdarab!
A következı kép amire Leopold emlékezett, az volt, hogy a nı meztelen mellei közé szorítja a fejét, hogy az arca
rátapad a szegycsonton függılegesen végigfutó karmazsinvörös csíkra. Aztán... aztán minden emlék elhomályosult, köd
borult mindenre. Késıbb mégis sikerült felidéznie a repülés és a fájdalom mocskos éjszakáit, amelyek azzal értek véget,
hogy a nı meghalt, ı pedig átkerült Atlantába.
A vámpírok óriási erık birtokosai lehettek, de amikor történeteket kellett elmesélniük a legtöbb esetben közhelyeket
ismételgettek. Vagy az is lehet, hogy Leopold halandó élete valóban közhelyszerő volt. Valami miatt azonban
kételkedett ebben, ha nem is tudatosan, a tudatalattija mindenképpen tiltakozott a sablonosság ellen, és ezért mindig
furcsa érzései támadtak, valahányszor elıadta valakinek a sztoriját.
Tehát Leopold megpróbálta rekonstruálni a valódi múltját. Eddig csupán három tényt sikerült megállapítania. Egy: az
állítólagos múltjával nem stimmel valami. Kettı: emlékei szerint csak két évvel ezelıtt kezdett kételkedni a múltjában.
Három: képtelen volt szobrot készíteni minden olyan lényrıl, akirıl tudta, hogy a Vértestvérek közé tartozik. Ez az
utolsó dolog zavarta a legjobban; végre kellett hajtania néhány kísérletjellegő próbálkozást, míg biztos meg tudta
állapítani, hogy tényleg ez a helyzet. Elıször megkérte az egyik barátját Saraht (ı is újonc Toreador volt, és nemrég
került Atlantába, de nem vált a Vérátok áldozatává), hogy szerezzen neki pár modellt. Kijelentette, nem akarja tudni az
illetıkrıl, hogy a Vértestvérek közé tartoznak-e, vagy sem.
Sarah teljesítette a kérését. Hogy mi történt ezután? Nos, semmi különös. És éppen ez volt az érdekes az egészben. A
Sarah által kiválasztott modellek fele vámpír volt. Leopold, amikor ezt nem tudta róluk, könnyedén megalkotta
agyagmásukat. Az egyik modell képtelen volt titokban tartani a dolgot, elárulta magáról, hogy kicsoda. Leopold
megköszönte az ıszinteségét, aztán megkérte, távozzon. Sajnos az illetı egy Trevor nevezető Brujah ırmester volt, és
sértésnek vette Leopold kérését.
Leopold, amikor felfedezte, hogy nem tud szobrot készíteni a vámpírokról, elıször arra gondolt, azért van így, mert
mély nyomot hagyott benne a gyönyörő Toreadorral, egykori mecénásával való találkozás. (A nı sosem árulta el neki a
nevét - erre Leopold határozottan emlékezett.) A nagy találkozás azzal a vámpírral, aki szétzúzta addigi életét, aki
végrehajtotta rajta az Ölelés szertartását, aki arra kényszerítette, hogy az ı vére kiszívásával mentse a saját életét.
Leopold biztos volt abban, hogy még egy, nem Freud tanításai szerint dolgozó pszichoterapeuta is képes lenne
felfedezni a dologban az ok-okozati összefüggéseket, ı viszont úgy érezte, valami nagyon nem stimmel ebben az
egészben.
Arról a bizonyos eseményrıl legalább tudott, vagy legalábbis azt hitte, hogy tudja, hogyan zajlott le, de ez az egész
valójában nem érdekelte közvetlenül. Igen, az ezzel kapcsolatos emlékei szörnyőek voltak, és talán van egy-két olyan
részlet is, amit távol tart tudatos énjétıl, mert tudat alatt tisztában van azzal, hogy ezek a dolgok annyira rettenetesek,
hogy megnyomorodna a lelke, ha felfogná a lényegüket.
Érezte, hogy ez így van, de nem foglalkozott vele, nem hitte el egészen. Mint ahogy nem hitte el azt, amit magában
„ál-múltnak” nevezett. Az éhezı mővész sztorijában nem volt semmi különleges, de érezte, ı lehetett ilyen. Valahogy...
nem az a típus. Az igaz, hogy amikor dolgozik, akkor nem sokat törıdik a külsejével, idınként ápolatlan. Az is igaz,
hogy néha kiéhezik a vérre, de ez is csak akkor fordul elı, amikor úgy belefeledkezik az alkotásba, hogy vadászat
helyett is inkább dolgozik. Az viszont egyszerően képtelenség, hogy egy nı - legyen bármilyen gyönyörő is - ilyen
könnyedén elhitetheti vele: csak arra vágyik, hogy megformálja a szobrát, miközben valami sokkalta kardinálisabb
szándékai vannak.
Itt van például az atlantai Toreadorok primogénje, Victoria Ash. İ is szép, de hiába a káprázatos külsı, ıt nem tudja
átejteni. Átlát rajta.
Persze Victoria Ash legalább annyira megszilárdítja az „ál-múltat”, mint amennyire meggyengíti. A puszta létezése
igazolja: valóban vannak ilyen tökéletes külsejő lények.
Leopoldnak egyszer-kétszer már az is megfordult a fejében, hogy maga Victoria Ash a nemzıje, ı volt az, aki az
igazság elkendızése érdekében kitalálta ezt a szimpla kis fedısztorit. Valahányszor erre gondolt, szégyellte magát
ostoba paranoiája miatt, szégyellte, hogy képes elhinni egy ilyen komplex összeesküvés-elméletet.
Persze ami az összeesküvést illeti, mégsem annyira hihetetlen a dolog. Rengeteg konspirációról volt tudomása,
némelyik olyan bonyolult volt, hogy az, amivel ı magyarázta a vele történteket, apró semmiségnek tőnt mellettük. A
legtöbb összeesküvés hátterében vámpírok álltak, és ık voltak a felelısek azokért az eseményekért is, amelyeket a
halandók a földönkívülieknek, a jetiknek, vagy ki tudja miknek tulajdonítottak.
Érvek és ellenérvek... Legalább annyi szólt Leopold elmélete mellett, mint ellene, de bizonyítékot egyet sem talált.
Semmi sem igazolt, hogy olyan volt az elızı élete, amilyenre emlékezett, és semmi sem igazolta, hogy nem volt olyan.
Viszont hitte, érezte, elfelejtett valamit, ami egykor az övé volt, ami ı volt.
A Victoria Ash-sel kapcsolatos elmélet ellen szólt egyebek mellett az is, hogy nem passzolt hozzá egy ilyen körmönfont
akció kiagyalása és végrehajtása. Victoria sokkalta hatalmasabb volt annál, hogy ilyen eszközökhöz nyúljon, és ha meg
is teszi, ı biztos nem hagyott volna ennyi elvarratlan szálat. Leopold valódi mővész volt, és mint ilyen kiváló empatikus
képességekkel rendelkezett. Érezte, Victoria nem titkolnál el elıtte, ha bármi köze lenne a múltjához. Victoria Ash
egyszerően megölné, ha már nem veszi hasznát.
Leopold rádöbbent, hogy a Victoriával kapcsolatos ostoba feltételezések mögött egy nagyon is emberi, a halandókra
jellemzı vágy lappang. Victoria olyan átkozottul szép volt, hogy Leopold nem tudta kiverni a fejébıl. Izgatónak találta a
gondolatot, hogy éppen ettıl a nıtıl származik. Józanabbik énje természetesen protestált, de gyanította, a logika még
sokáig nem fogja kipurgálni az agyából ezeket az ırült, de kellemes feltételezéseket.
Nemrég telefonon beszélt Victoriával. Még sosem voltak kettesben, pedig Victoria volt a városban a klán vezére. Minek
is találkoztak volna négyszemközt? Nem lett volna értelme. Nem is kereste az alkalmat. Elvégezte azt a munkát, ami
fontos volt a számára, és közben megpróbált jó távol maradni a politikától.
Politizálj, és az életeddel játszol! Az ilyesmi távol állt tıle. Akkor már jobb, ha betartja a szabályokat, a Herceg, az
İsatyák, a Camarilla törvényeit, és akkor valószínőleg senkinek sem lesz oka arra, hogy az ellenségének tekintse.
Kerülni akarta a potenciális konfliktushelyzeteket, éppen ezért még a nevezetes eseményeken sem vett részt. Például
ezen az éjjelen se megy el a Mőcsarnokba, a nyári napforduló alkalmából megrendezendı játékra. Tudta, minél több

7. oldal
 Névtelen
vámpír győlik össze egy helyen, annál nagyobb a valószínősége annak, hogy beléköt valaki. Ráadásul minél kevesebben
ismerik, annál jobb.
Ez a felfogás nem tartotta vissza attól, hogy elvállalja Victoriától a megbízást: szobrot kellett készítenie. Victoriának,
mint a telefonbeszélgetés során kiderült, pontos kívánalmai és elképzelései voltak, de miközben elıadta a kérését, azt
éreztette Leopolddal, hogy a munkájára valójában a klán érdekében van szükség. Egy büszke Toreador ilyen helyzetben
nem mondhat nemet, Leopold sem tehette. Megcsinálta a szobrot, amit aztán két munkás, két ghoul vitt el. Könnyedén
felkapták a kıtömböt, amit két hasonló termető ember megmozdítani se bírt volna.
Leopold büszke volt a szoborra. Amióta a ghoulok elvitték gyakran eltőnıdött, vajon látja-e még valaha. A hordárok
ötvenezer dollárt adtak át neki - ötszáz darab vadonatúj, ropogós százdollárost -, és ez az összeg enyhített valamelyest
a fájdalmon, amit mőve elvesztése okozott. Tulajdonképpen nem volt égetıen szüksége a pénzre, jól érezte magát a
házában, amihez természetesen megfelelı mőterem is tartozott, de úgy gondolta, egy halhatatlan lénynek
mindenképpen gondoskodnia kell a jövıjérıl, hosszabb távra kell berendezkednie ezen a világon, mint egy halandónak.
Tudta, hamarosan vennie kell egy másik lakást is. Egyenlıre nem voltak haragosai, de ami késik, az nem múlik. És ha
valakinek már egy rosszakarója van, akkor az illetınek szüksége lehet néhány alternatív búvóhelyre. Másik lakásra
pedig egyenlıre nem tellett.
Amikor megkapta a pénzt rögtön bújni kezdte az újságok lakáshirdetéseit, és már-már megfeledkezett a tervérıl, ám
valami egyre inkább arra késztette, hogy folytassa a múlt utáni nyomozást. Úgy gondolta, elég a tunya töprengésbıl,
elérkezett az idı, hogy a dolgok közepébe vágjon.
Egy-egy percre elbizonytalanodott. Lehet, hogy ostobaság az egész nyomozás? Ha nincs valami nagyobb szabású,
bonyolult terv a háttérben (érezte, ha létezik ilyesmi, az annyira nagyléptékő, hogy egyedül úgysem tudna fényt
deríteni rá), akkor... Akkor nincs mese, el kell fogadnia, hogy ennek a fantazmagória-szerő történetnek, az elızı
életével kapcsolatos emlékeinek minden egyes részlete igaz.
Ingerült lett, ha ez jutott az eszébe. Szerette volna, ha felfedez valami nagyon fontosat, valami nagyon nagy
jelentıségőt a múltjában; valami olyasmit, ami forrásként szolgálhat az igazi mestermővek megalkotásához; valamit,
ami képessé teheti arra, hogy szoborremekeket hozzon létre szimpla iparos termékek helyett. Jó szobrásznak tartotta
magát, rendelkezett a megfelelı szakmai tudással, ezért nem volt elképzelhetetlen, hogy ott lappang benne az igazi
tehetség.
Valami nagyot akart létrehozni. Valami olyasmit, amire odafigyel a világ!
A világ? Amikor idáig jutott a gondolatmenetben elszomorodott. Ki volt a legutolsó szobrász, aki a mőveivel hatást
gyakorolt a világra? Ki? Voltak ilyenek. Valamikor a múltban. Talán Leonardo és Michelangelo. Már a nagy Rodinnek
sem sikerült a nemzetközi érdeklıdés középpontjába kerülnie.
Leopold elhatározta, végrehajt egy kísérletet. Ennek az eredménye majd eldönti, hogy elvesse-e a múltjára vonatkozó
elméleteit, vagy még erısebben higgyen bennük. Meg akarta formázni Toreador teremtıje mellszobrát. A vámpírét, aki
már nem létezett, legalábbis az számára nem. A vámpírét, akirıl csupán néhány emlékképet ırzött magában.
Szerencsére ez a néhány kép elég erıs, elég karakteres volt ahhoz, hogy nekiláthasson a munkának. Ha nem tudja
megcsinálni a szobrot, akkor bizonyítást nyer, hogy az iszonyatos fájdalmak, amiket átélt, valóságosak voltak, ezek
okozták minden baját, és mindebbıl következıen az a bizonyos vámpír valódi volt.
Ha viszont képes megalkotni a szobrot - amikor más Vértestvérrıl képtelen volt portrét készíteni -, akkor az fog
bebizonyosodni, hogy el tudja érni azt, a tudatalattijában lappangó információtömeget, miszerint szépséges jótevıje
nem volt valóságos személy. Hitt abban, hogy ha képes megformázni egy Vértestvér szobrát, azét a vámpírét, aki miatt
az ilyen munkát meggátoló tudati blokk létezett, akkor nem a nı okozza a blokkot. Mindezt arra alapozta, hogy a
tudatalattija valószínőleg jobban érti ezeket a dolgokat, mint a tudatos énje; hogy a tudatalattija képes eldönteni,
létezett-e a nı, vagy sem. A helyzet akkor semmiben sem különbözne attól, amikor megalkotta Lugosi Béla
Drakula-szobrát. Amikor ezen dolgozott, akkor minden könnyen ment, mert tudta, hogy Drakula nem létezett. A blokk
nem gátolta meg semmiben, és így kikerülhetett a keze alól az agyag vámpírportré.
Persze még ezek után sem lehetett biztos semmiben, de a kísérlet eredménye talán elég önbizalmat ad neki ahhoz,
hogy elvégezzen még néhány tesztet. Talán... Igen. Talán még azzal is megpróbálkozik majd, hogy felkeres pár
Vértestvért - talán éppen Victoriát -, és tanácsot kér tılük, hogyan tudná visszanyerni korábbi tudását. Egy ilyen lépés
természetesen nem veszélytelen. Mi van mondjuk akkor, ha a Vértestvér, akihez segítségért fordul, részese az ellene
irányuló nagy összeesküvésnek? Mi van, mondjuk akkor, ha Victoria azonos azzal a bizonyos nıvel? Beláthatatlan
következményekkel járhat, ha leleplezi magát elıtte.
Leopold halkan felnevetett. Beláthatatlan következmények? Bah! A legrosszabb esetben át kell költöznie egy másik
városba, talán át kell települnie egy másik földrészre, ahol... ahol esetleg kellemesebben érezheti magát, mint itt.
Talán éppen az fogja tönkretenni az életét, ha megbizonyosodik afelıl, hogy valóban egy összeesküvés áldozata, és az
élet, amire emlékszik, puszta kitaláció. Vajon hajlandó lenne lemondani errıl a talán hamis, de mindenképpen
kényelmes múltról annak a másiknak, az igaznak, a kellemetlennek a kedvéért? Ha a nemzıje nem létezett, csupán egy
kitalált személy volt, egy olyan meselény, amit olyasvalaki kreált, aki rejtızik elıle, aki titkol valamit elıle, akkor...
Vajon milyen veszélybe kerül majd akkor, ha a memóriája visszatértekor egy kicsit felbolygatja a kialakult helyzetet?
Leopold képtelen volt válaszolni ezekre a kérdésekre, de azt már szilárdan eltökélte, hogy cselekedni fog. Hitt abban,
hogy a mővészet az igazságról szól. Talán a Vértestvérekkel kapcsolatos mővei sosem kerülnek majd a nyilvánosság elé
(ezt a többiek esetleg a Maszkarádé súlyos megsértésének tarthatják), de úgy érezte, legalább azok elıtt a vámpírok
elıtt felfedheti az igazság egy-egy részletét, akik ugyanúgy keresik, mint ı maga.
De mindez nem sikerülhet, ha nem tud szobrot készíteni azokról, akik láthatják az alkotásait. Ha a vámpírok számára
készült mővek nem kapcsolatosak a vámpírokkal akkor az üzenet, amelyet közvetíteniük kellene semmiképpen sem
juthat el a címzettekhez. Vegyük példának Rodint vagy Brancusit. Az ı mővészetükben a központi téma a Nyáj volt,
fıként emberekrıl készítettek szobrokat, és mondandójuk el is jutott azokhoz, akikhez szólni kívántak. Talán létezik egy
mód arra is, hogy úgy szóljon a vámpírokhoz, hogy közben nem ıket ábrázolja, de ha azt akarja, hogy ıszintének
tartsák az üzenetét, akkor ez semmiképpen sem alkalmazható.
Végül hatalmas sóhajjal kicsomagolta a vászondarabból a korábban elıkészített, nedves törülközıkbe bugyolált jókora
agyagtömböt. Már alig várta, hogy munkához lásson. Amíg vérrel táplálkozik, addig örökélető, de a türelme ennek
ellenére korántsem volt végtelen.

8. oldal
 Névtelen
A vér gondolatától összeszorult a gyomra és a torka. Eszébe jutott, talán jobb lenne, ha elhalasztaná a munkát, és
elıbb valami prédát keresne, ám ellenállt a csábításnak, és mereven az elıtte lévı agyagtömbre nézett.
Félrelökte az állvány, hogy jobban körbejárhassa a piedesztálra helyezett agyagdarabot. A jobb kezét a tömbre tette, és
az óramutató járásával egyezı irányban megkerülte. Erıs ujjai középtájon négy sekély barázdát hagytak. Újra
megkerülte a piedesztált, közben feljebb húzta a kezét. A barázdák spirállá változtak.
Pár percig így szórakozott; úgy játszadozott az agyaggal, mint a macska az elcsípett egérrel, mielıtt felfalja. Aztán -
éppen olyan hirtelen, ahogy a macska rászánja magát az egér bekebelezésére - hátrébb lépett, és gyors támadást
indított a tömb ellen. Ragadozó madárnak érezte magát. Az ujjai karmokként meredtek, amikor lecsapott az agyagra és
kitépett belıle egy kis darabot. Az agyagdarabkát a padlóra vágta, elég messze ahhoz, hogy ne taposson rá munka
közben.
Tíz perccel késıbb a korábban formátlan agyagtömb egy emberrıl készült mellszoborra kezdett emlékeztetni. Leopold
testét és ruháját nedves agyagdarabok borították. Az ujjaira vastag masszaréteg tapadt; úgy tőnt emiatt legfeljebb
rombolni tud a kezével, alkotni semmiképpen sem. A szobrászat lényegében mindig is benne a volt a pusztítás, Leopold
hitt abban, hogy újat teremteni csakis a régi megsemmisítése után lehet. Talán ez az életszemlélet szolgáltatta a
táptalajt ahhoz, hogy hajlandó volt megszüntetni a jelenlegi életformáját, ha reménye lehetett arra, hogy menet
közben, de legalább a folyamat végén létrejöjjön egy másik, új.
Érezte, magával ragadja az alkotás lendülete. Ez mindig jó jel volt. Szinte elszakadt önmagától. Képtelen lett volna
pontosan elmagyarázni, hogy mi történik vele; a dolog leginkább egy testen kívüli élményre emlékeztetett: idınként
kívülrıl, fentrıl látta magát, a dolgozó testet. Ilyenkor képtelen volt tudatosan irányítani a mozdulatait. Néha teljesen
megfeledkezett magáról, és csak akkor „tért vissza” a testébe, amikor fáradtan, lihegve összerogyott. Amióta
vámpírként létezett általában a hajnal érkezése vetett véget a gyönyörteljes alkotó kínlódásnak. Amikor újra felfogta,
amit az érzékszervei közvetítettek az agyába, sokszor meghökkenve bámult a mővére, az idegennek, teljes mértékben
ismeretlennek tőnı szoborra.
Szerencsére csak akkor került ebbe az önfeledt állapotba, amikor szabadon dolgozhatott, amikor a technikai szabályok
és a megrendelı kívánalmai nem szorították korlátok közé a fantáziáját. Fiatal korában éppen ez a furcsaság gyızte
meg arról, hogy tehetséges, hogy nagy mővésznek született, és egyszer a világ is el fogja ismerni a munkásságát.
Tudta, a zsenialitás idınként egészen furcsa formákban jelentkezik, a saját excentrikusságát ilyen
géniusz-manifesztációnak tartotta.
Ahogy azonban teltek az évek, fokozatosan rájött arra, hogy sosem fog feljutni a kívánt magasságokba, sosem fogja
megkapni azt az elismerést, ami szerinte megilleti. Megértette, a világ csak akkor fedezi fel egy mővész nagyságát,
amikor ı maga nincs tudatában saját eszelısségének, saját különcségének. Rájött arra is, hogy az alkotás közbeni
öntudatvesztés miatt még nem érdemli ki a dicsıséget, hogy ez nem jelent semmit, az egészet legfeljebb csak
eszköznek lehet tekinteni, korbácsnak, amivel felhajthatja magát a valódi nagyság csúcsaira.
Most elıször úgy érezte, a mőterme fölött lebeg. Elég tiszta maradt a feje ahhoz, hogy ez hatást gyakoroljon rá, bár
mint újabban egyre többször lebegés közben sem tudta elfelejteni a tehetségével kapcsolatos kétségeit. Ahogy lenézett
egy bátor és határozott mővészt látott, aki magabiztosan formálgat egy agyagtömböt. Alaposan szemügyre vette az
alakuló szobrot. Meglepıdött. Egyetlen hibát sem fedezett fel rajta. Végre egy olyan darab, ami nem keltette fel benne
az elégedetlenséget!
A nıi arc lassan bontakozott ki az agyagból. A formák jellegzetesek voltak, a felületek simák. Leopold látta, egy
gyönyörő nı mása készül. A nyak érzékien ívelt, a fej kacéran, mégis szőziesen oldalra billent.
Aztán észrevette, hogy az alatta dolgozó szobrász elbizonytalanodik. Az addig 4/4-es ritmusban folyó munka lelassult,
megtört a varázs, a mővész szánalmas improvizációkba kezdett, elejtette formázókését, és egy hosszú pillanatig
megkövülten, kábultan és összezavarodottan állt, mielıtt lehajolt volna érte. Aztán... mintha automata lenne, ismét
munkához látott, mintha a fölötte lebegı Leopold a lelke, és nem a múzsája volna. Metodikusan dolgozott, már nem
létezett az a szál, ami korábban hozzákötötte az alkotásához, már nem figyelt oda annyira. Leopoldnak feltőnt, hogy a
szobornak ugyanazt a három részletét simítgatja, javítgatja, alakítgatja.
Biztos volt abban, hogy az a bizonyos tudati blokk lépett mőködésbe. Demoralizáló élmény volt; most történt meg
elıször, hogy nem sikerült megalkotnia valamit, amit nagyon szeretett volna. Még ebben a majdnem-géniuszi
állapotban sem volt képes sikeresen befejezni a megkezdett tevékenységet.
Úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a sors hullámai.
Elveszettnek érezte magát. Egyre távolabb, egyre messzebb került fizikai testétıl, még magasabbra emelkedett, de ez
most már szimpla menekülés volt. Fokozatosan elvesztette szem elıl magát és a félig megformált agyagszobrot. Kezdte
felfogni a környezetét, látta a mőtermét, de bárhogy erılködött, nem bírt egyetlen aspektusra koncentrálni. Látta a
falak melletti hosszú asztalokat, a bozettókkal teli ládákat, az asztalokon elhelyezett félig kész munkáit, de mindent
csak összességében érzékelt, a részletekre képtelen volt ráfókuszálni. A másik asztalon lévı agyag-, kı- és
márványtömbökbıl is csak fehér és barna foltokat érzékelt.
Aztán ezek a részletek is eltőntek a szeme elıl, már csak az alagsori helyiség téglafalait látta, a megvetemedett,
korhadozó, de még mindig erıs falépcsıt, amelyen fel lehetett jutni a földszintre, és a mőterem alatt lévı száraz, hővös
jégveremre nyíló másik ajtót - azt az ajtót, ami mögött a nappali órákat töltötte kómaszerő állapotban, egy kemény
matracon fekve, tollpárnák között.
Egy pillanatra úgy érezte, létezik még valami, ami mélyebben van, mint a jégverem. Valami, ami sötét, alaktalan és
erıs... Aztán megszőnt az érzés, de az agyában tovább motoszkált a különös gondolat.
Feljebb emelkedett, már a mennyezet alatt volt. Ebben az állapotban a vízszintes felület nem csak a két helyiséget
választotta el egymástól: ez volt a álom és az ébrenlét határmezsgyéje is.
Aztán hirtelen... vakító, fehér fény lobbant, aminek hatására egyszeriben magához tért.

1999. június 20. vasárnap, 23:57

Egy elhagyatott vasöntöde
Atlanta, Georgia

9. oldal
 Névtelen

A motoros átszáguldott Atlanta sötét utcáin. Nem akart ráfordulni az északot és délt összekötı, a belvárost darabokra
szelı I-75-ös és I-85-ös autópályákra. Azokat, akik esetleg követik, úgy rázhatta le legkönnyebben, ha a keskeny
mellékutcákon marad. Mert le kellett ráznia ıket. Futár volt, de a Herceg alattvalói mindenkit üldözıbe vettek,
mindenkire kimondták a Vérvadászatot, akirıl feltételezni lehetett, hogy az anarchok közé tartozik.
Végigszáguldott Atlanta híres-hírhedt sikátorain, és közben óvatosan, fokozatosan a helyes irányba fordult. Elégedett
volt; senki sem követte. Kifordult egy szélesebb útra, végigszáguldott rajta, és áthajtott egy téren, amelynek a túlsó
oldalán egy masszív, acélbordázatú téglaépület állt.
Tudta, ilyen terepen a legsebezhetıbb, ezért felgyorsított. A BMW szolgálatkészen reagált a parancsra. A motoros
ügyesen, gyakorlottan kerülgette az utat egyenetlenné tévı gödröket és buckákat.
Ahogy közeledett az épülethez, amely egy régi vasöntöde maradványa volt - csak az egyik fala maradt viszonylag ép -,
a futár még egyszer, utoljára hátranézett a válla fölött, hogy meggyızıdjön arról, tényleg tiszta-e a levegı.
Tiszta volt.
Aztán...
Megszólaltak a fegyverek.
A golyózápor az ép fal irányából érkezett. A futár kis híján lefektette a motort a járdára. Ha megteszi, az éles szélő kı-
és betondarabok biztos összezúzzák a testét.
Amikor úgy-ahogy magához tért a sokkból, amit az okozott neki, hogy az övéi nyitottak rá tüzet, észrevette, hogy a
feje fölött nagy kaliberő fegyverekkel lövöldöznek. Hátranézett.
Senkit sem látott. Gyorsan körbepillantott, majd felemelte a fejét. Három helikoptert fedezett fel. Eddig a saját gépe
dübörgése miatt nem hallotta a rotorok zaját. Az alakzat csúcsán haladó gép fekete volt, jelzés nélküli. Minden
bizonnyal ez követte idáig. A másik kettı még viszonylag távol lebegett, de egyre közeledtek. Ezek rendırségi gépeknek
látszottak.
A futár átkozódni kezdett, aztán keményen meghúzta a gázkart, hogy az utolsó csepp teljesítményt is kifacsarja a bajor
gyártmányú gépbıl. A motor hirtelen megugrott, már majdnem száznyolcvannak száguldott. A futár dühös volt. Nem
elég, hogy egy ilyen ostoba üzenet miatt kell megdöglenie, ráadásul nem sikerült teljesíteni a legfontosabb
kötelességét, megszegte a legelsı szabályt: ne vezesd az ellenséget a rejtekhelyre.
A golyók úgy kopogtak körülötte, mint záporban a súlyos esıcseppek. Az egyik átfúrta a karját, belefúródott a jobb
combjába. Majdnem elvesztette a gép fölötti hatalmát, de ép bal karjában szerencsére elég ghoul-erı maradt ahhoz,
hogy megtartsa a motort. Legalábbis egyenlıre.
A jobb karjával használhatatlanná vált. A gázkart még meg tudta húzni, de a könyöke nem hajlott be, a keze nem
mozgott úgy, mint korábban. Ilyen állapotban képtelenség jól motorozni.
Ismét visszanézett. Az elıl haladó helikopter és a zsarugépek között még mindig nagy volt a távolság. Ha sikerülne
bemanıvereznie magát az egyik sikátorba, talán megúszhatja.
A futár megrántotta a féket. Ugyanabban a pillanatban jobbra döntötte a motort, és oldalra csúszott a nyeregben. A bal
lábát egészen magasra húzta, ép karjával erısen markolta a kormányt.
Szikrák fröccsentek elı a betonból, az oldalára dılt motorról levált néhány apróbb alkatrész. A futár kínlódva próbálta
maga alatt tartani az egyenetlen úton szánkázó gépet. A feje fölött hirtelen megjelent a helikopter; a madárka nem
tudott olyan gyorsan fékezni, mint a motoros. A futár felpillantott. A helikopter pilótája lassítani kezdett, a gép oldalra
fordította az orrát, hogy kitérjen, és belekezdjen egy újabb gyilkos körbe.
A helikopter felgyorsított. Amint eltávolodott nekikészült, hogy ráforduljon a régi vasmőben az anarchok által kiépített
állásaira, a futár a bal karja megfeszítésével, minden erejét latba vetve egyenesbe hozta a motort. A sebessége ekkor
már csak harminc mérföld/óra lehetett, de amint visszaült a nyeregbe villámgyorsan felgyorsított. A manıverrel sikerült
a vezérhelikopter háta mögé kerülnie, ám még mindig volt kettı, ami ıt üldözte.
A motor szánalmas állapotban volt, mindenáron jobbra akart fordulni, ám a futár a bal karja egyetlen mozdulatával
egyenesbe rántotta.
A futár látta, hogy a fekete helikopter elhúz a téglából és acélrudakból emelt fal fölött. A madárka az orr-géppuskájával
szétlıtte a fal egy részét; a lehulló törmelékdarabok között a futár megpillantotta egyik Vértestvér barátját.
A helikopter kitért, hogy új pozícióba kerüljön. Sejteni lehetett, hogy a következı támadás során a két zsarumadár is
csatlakozik hozzá.
A futár azt is látta, hogy tıle balra, a belváros felé vezetı I-75-ös sztrádáról kivezetı úton kocsik közelednek. Mindegyik
tetején kék fény villogott...
A futár káromkodni kezdett, és dühödten kipréselte a motorból a benne maradt erıt. Amikor a gép jobbra akart
kanyarodni nem korrigálta az irányt, befordult a fal mellett, hogy ugyanott keressen fedezéket, ahol a társai. Közben az
agyába villant egy gondolat. Vajon a Végsı Halállal való találkozás mennyiben különbözik az egyszerő halandók
pusztulásától? Lehet, hogy ghoul, lehet, hogy vámpírvér van az ereiben, de... Talán ugyanúgy fog meghalni, mint
mások.
Vajon a zsaruk mit fognak kezdeni azokkal a vámpírokkal, akik élve kerülnek a kezeik közé?
A futár úgy érezte, hogy a Herceg nemtörıdöm módon megszegte a Maskarádé törvényeit amikor rendıröket uszított az
anarchokra.
Ennyi minden cikázott keresztül az elméjén ezekben a végsı másodpercekben. Ilyen gondolatok foglalkoztatták -
elıször és utoljára ebben az életben.
A fal mögött egy pillanatig biztonságban volt. Begurult az egykori mennyezet maradványa alá, leállította a motort,
leugrott a géprıl. Megnyomorított jobb karja petyhüdten himbálózott a teste mellett.
Meglátta Theloniust; odasietett a termetes Brujahhoz. A férfi öltönyén egyetlen apró győrıdést sem lehetett felfedezni.
Egy mobiltelefont szorított a füléhez, de ahogy a ghoul a közelébe ért azonnal eltette a készüléket.
Thelonius ahhoz képest, hogy Brujah volt, túlságosan szelídnek tőnt. Ez furcsa volt, hiszen a Herceg éppen miatta
szabadította rá a bandára a zsarukat. A látszat azonban csalt: a fiatal, kedves arcú, fekete férfi szükség esetén
veszedelmes vadállattá tudott változni. Valójában azon kevesek közé tartozott, aki harcolni mert Benison herceg ellen,
és még mindig élt. Természetesen a herceg is életben maradt - ha nem így lett volna, akkor már régen végetér a vénei
és Thelonius anarchjai között dúló háború.

10. oldal
 Névtelen
- Bocsáss meg, uram - mondta a ghoul. - Én vezettem el ıket hozzád. Amint sikerül visszavernünk ıket, vagy... sikerül
elszöknünk elılük, vállalom a büntetést, amit rám mérsz.
Thelonius elıször úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a ghoult, de aztán mégis válaszolt:
- Ne légy ostoba, Thomas. A támadás már jóval a te érkezésed elıtt megindult. Valamilyen más módon találtak ránk.
Talán kémek segítségével. Egyikünk vonzónak találta azt az arrogáns és gyalázatos társadalmat, amit a Herceg alakított
ki a városunkban.
- Ha így állunk, akkor megölöm az árulót!
- Ezen már túlvagyunk - mondta Thelonius, és a futár elé tartotta véres kezét. - Ami a rendıröket illeti... Nos, talán
vissza tudjuk riasztani ıket. Esetleg nyerhetünk magunknak egy kevéske idıt.
Thelonius felemelte a karját. A betört ablakokon keresztül a ghoul csak néhány röpke pillanatra látta meg a fekete
helikoptert, de ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy megállapítsa: a támadás folytatódik. Felugattak a fegyverek, a golyók
megtépték a téglákat. Thomas arca megrándult. Hirtelen fütyülı hang hallatszott, és két lángcsóva száguldott keresztül
az égen. Az egyik elrepült a semmibe, a másik azonban telibe kapta a helikoptert.
Az irtózatos robbanás megrengette a levegıt és a földet.
Az anarchok üdvrivalgásba törtek ki. Thomas látta, maga Thelonius is elmosolyodik.
- Lássuk, ettıl meggondolják-e magukat - mondta a Brujah.
A két rendırségi helikopter - közben már ezek is tüzelı pozícióba helyezkedtek - gyorsan felemelkedett. A
gépfegyvereikbıl elırobbanó golyók magasan a régi gyártelep fölött száguldottak el.
- Most megpróbálhatjuk - mondta a Brujah.
Thelonius éleset füttyentett, és meglóbálta a karját. Az anarchok elıugráltak rejtekhelyeikrıl, lemásztak az
állványokról, csak néhányuk maradt a helyén. Ezek készenlétbe helyeztek egy újabb rakétát. Thomas látta, hogy az
egyik izmos Brujah - Trevornak hívták - a gyorsan emelkedı helikopterek irányába fordítja a fegyvert.
A helikopterek nem menekültek elég gyorsan. A magas fal tetejérıl kilıtt rakéta ráállt az egyikre. A gép pilótája vagy
megijedt, vagy nem rendelkezett elég gyakorlattal; már nem bírt kitérni a tőzhalál elıl.
- Megvolnánk - mondta Thelonius.
A ghoul a vezérére nézett.
Az anarchok vezére letépte magáról a ruháit. Csodálatosan arányos, izmos, ébenfekete teste olyan volt a holdfényben,
akár egy tökéletes szobor. Thelonius a futár arca elé tartotta az egyik karját.
- Igyál egy kis vért. Enélkül belehalnál a sérüléseidbe... De ahhoz mindenképpen túl gyenge volnál, hogy velünk együtt
menekülj.
A ghoul meghökkent, de nem habozott. Elkapta a Brujah karját, mohón rászorította az arcát. Eddig még sosem kapott
vért a vezértıl; eddig még csak Thelonius alattvalói táplálták. Még sosem ízlelt ilyen csodálatos nedőt, még nem volt
vér a szájában, amely ennyi erıt juttatott a testébe.
Amikor a vér átcsorgott a testébe, a ghoul érezte, azonnal kifejti hatását. Sérült karja egyetlen másodperc alatt
használhatóvá vált, sıt, még némi erı is visszatért az izmaiba. Valódi vámpírvér, gondolta. Csodálatos! Egy Brujah
primogén vére. Vagyis... egy egykori primogén vére, mert hogy az anarchok lázadásának kitörése óta ez a pozíció többé
nem létezett.
A pompás folyadék hirtelen elapadt. A Brujah karján apró folt vöröslött, de a vérzés rögtön abbamaradt, amikor a ghoul
hátradılt, és levette a száját a sebrıl.
Thelonius megtaszította a ghoult, aki elindult, elıbb lassan, aztán futva. Thomas végül már rohant az éj leple alatt.
Mellette ott futott Thelonius, a hátuk mögött pedig a nyolc anarch. A nyolc közül öten a Vértestvérek közé tartoztak,
hárman pedig Thomashoz hasonló ghoulok voltak. Thelonius már régebben megígérte a ghouloknak, hogy amint
megnyerik ezt a háborút végrehajtja velük az Ölelés szertartását.
Ahogy a tépett csapat áthaladt a szemetes gyárudvaron, Thelonius oldalra pillantott, és megkérdezte Thomastól:
- Üzenetet hoztál, vagy egyszerően csak visszatértél?
Thomas futás közben nem tudott olyan könnyedén beszélni, mint, a Brujah, de sikerült kilihegnie magából a választ.
- Üzenetet... hoztam...
- Add át - mondta a vezér.
Thomas a mellénye alá nyúlt, elıhúzott egy lepecsételt borítékot, és bizonytalanul Thelonius felé nyújtotta. A vezér
kikapta a kezébıl, és futás közben felnyitotta.
Thomasnak fogalma sem volt arról, hogy lehetett képes Thelonius futva, a terepet figyelve olvasni, de... valahogy
megcsinálta. A ghoul még jobban vágyott rá, hogy Vértestvér lehessen, mint korábban bármikor.
- Benjamintól érkezett - mondta a Brujah.
Thomas kezdett kifáradni, de még nem fogyott ki a testébıl az erı, ami vezér vérével jutott belé.
- Benjamintól? - kérdezte.
- A Venture-tıl - magyarázta Thelonius, aztán oldalra fordult, és halkabban, mintha csak magában beszélne, hozzátette
- Azt akarja, hogy holnap éjjel vegyek részt a party-n. Benison is ott lesz... - Elhallgatott, felgyorsított, és jócskán
leelızte a többieket.
Két éj múlva találkozunk a menedéken! - kiáltott vissza.
Néhány másodperccel késıbb a holdfény már nem csillantotta meg az ébenfekete testet; Thelonius beleveszett az
éjszaka koromsötét mélyébe. Futás közben elgondolkozott. Az ár, amit Benjamin kér, talán túlságosan magas. Ugyan
mi oka lenne neki arra, hogy az egyik herceg helyett egy másik elıtt hajtson fejet?

1999. június 21., hétfı, 01:50

Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Leopold azonnal tudatához tért. Most nyoma sem volt annak a zavarodottságnak és lassúságnak, ami az ébredés után
szokott erıt venni rajta.

11. oldal
 Névtelen
Megmozdult, és ugyanabban a pillanatban rémület áradt szét benne. Átvillant az agyán, hogy a kezét bilincs szorítja -
aztán eszébe jutott, hogy csak az ujjaira és a tenyerére száradt agyag irritálja a bırét. Amikor megfeszítette az ujjait az
agyagréteg megrepedt, pár darabkája a poros padlóra hullt.
Leopold a padlón feküdt. A testét beborította a korábban készített szobrok hulladéka. Ritkán takarított, úgy félévente,
általában csak akkor, amikor már nem fért a kosztól, a halmocskákba győlt agyagdaraboktól.
Felnézett a mennyezetre, és egy pillanatra mintha meglátta volna magát odafönt. Minden mővész így bámulható,
múzsájára... A szeme kitisztult, és már csak a vastag fagerendákat látta, amelyek száz éve ugyanazon a helyen voltak,
ugyanazt a terhet tartották. És ugyanitt lesznek az elkövetkezendı száz évben is... Mintha immunisak lennének az
idıre. Ó, bárcsak valamelyik szobra is ilyenné válna! Bárcsak sikerülne valami olyasmit létrehoznia, ami kiállja az idık
próbáját, ami tanúja lehet a Csorda nemzedékváltásainak!
Pislogott egyet. Csak ekkor fogta fel, hogy a feje annak a piedesztálnak a közelében van, amelyen a legutolsó
mellszobra áll. Ahogy a szoborra gondolt keserőség és csalódottság áradt szét benne. És persze a tanácstalan
tehetetlenség. Ostobának érezte magát. Hogyan is remélhette, hogy a múltja valami különlegeset, valami meglepıt
tartogat a számára? Lehet, hogy éppen ez az a bizonyos demencia, a halhatatlansággal együtt járó ırület, amely egyes
Vértestvérek szerint megzavarja a vének elméjét? Hiszen éppen csak megkarcolta múltjának felszínét, és... tessék!
Máris széttört agyagszobornak érzi magát. Mintha ı lenne a gyenge akaratú Toreadorok mintapéldánya. A pozır
szobrász, aki még azt a nyolcvanhét évet sem fogja megélni, amit a Biblia emleget.
A feje tiszta volt, erısnek érezte a testét, mégsem akart megmozdulni. A padlón fekve is éppen eleget látott a
mellszoborból; megtépázott önbizalmának köszönhetıen úgysem bírta volna alaposabban szemügyre venni. A fejen az
egyenes orr kilógott a telt, kissé szétnyílt ajkak fölé....
Hosszú ideig maradt így, olyan gondolatokba merülve, amelyek semmit sem eredményeztek, értelmetlenek voltak.
Végül, amikor már szúrta a hátát a száraz agyaghulladék, nagy nehezen feltápászkodott.
Kihúzta magát, lassan elindult a falépcsı felé. Megmarkolta a korlátot, lassan felment. A lépcsısor tetején megállt, és
hirtelen visszafordulva ismét a mellszoborra nézett.
Egy szédületesen szép nı bámult vissza rá. A fej oldalra billent, a nyak kifelé domborodott. Ez a szobor nem az a
félkész mő volt, amire emlékezett, hanem egy befejezett alkotás. Egy gyönyörő fej... Leopold visszarohant a lépcsın,
átfutott a mőtermen, a mellszobor elé állt.
A nı válla karcsú volt, sima és meztelen. Legalábbis Leopold úgy képzelte, a hozzá tartozó, nem létezı testet vagy nem
fedi semmi, vagy egy olyan mélyen dekoltált ruha van rajta, ami tökéletesen illik a csinos vonásokhoz. Mintha valódi,
formás csontok domborodtak volna az agyagbır alatt, a vállak tartása egyszerre fejezett ki erıt és magabiztosságot.
Az arcon halvány félmosoly ragyogott, de nem ez, hanem az ázsiai jellegő szempár adott furcsa dimenziókat az
egésznek. A tekintetben ámulatot lehetett felfedezni, bár ez valahogy elveszett a mandula alakú, mélyedésekben, a félig
hunyt agyagpillák alatt. A széles arccsontok remek összhangban voltak a keskeny állal. A homlokra ráhullt egy
rakoncátlan hajtincs - egy olyan tincs, amibıl arra lehetett következtetni, hogy a nı haja rövid és kissé göndör.
A szobron volt egy olyan részlet, amit Leopold nem vett észre. Talán azért nem, mert már oly sokszor látott ehhez
hasonlót, hogy már teljesen természetesnek tartotta. A vámpírfogak... Felsı szemfogak. Nem voltak feltőnıek, de a
szétnyitott ajkak között fel lehetett fedezni hegyes végüket.
Ez volt az a részlet, amit nem lehetett hétköznapinak nevezni. Leopold megkapaszkodott a piedesztálban, elıredılt,
mindkét tenyerét az állványhoz szorította, és szétterpesztette a lábát. Úgy állt ott, mintha arra készülne, hogy eltőrje
valami rendır motozását. A fejét a karjai közé hajtotta; a koponyája olyan volt, akár egy élettelen inga, amelyet csak a
nyak köt össze a felsıtesttel.
A fogak nem csupán azt jelentették, hogy sikerült megalkotnia az egyik Vértestvér szobrát. Nem. Ez volt az a vámpír,
aki annyi izgalmat és gyötrelmet okozott már neki, bár nem volt azonos azzal a szépséggel, aki - emlékei szerint -
végrehajtotta rajta az Ölelés szertartását. El sem tudta hinni igazán, hogy mit hozott létre, és egyszerően nem értette,
miért nem ismerte fel azonnal.
Felemelte a fejét, és a nı agyagszemébe nézett. Mintha élet lenne benne... Megrázta a fejét. Ez Victoria Ash volt, az
atlantai Toreadorok primogéne. Az ı érzéki, preraffaelita szépsége volt az, ami megragadta Leopold fantáziáját, bár a
szobron a vonásai inkább a modernkor ideáljaihoz tették hasonlatossá. İ volt Vénusz, az idıtlen szépség jelképe.
Leopold hosszú ideig bámult a szoborra, és azon töprengett, vajon ez mit árul el a múltjáról. Talán a két dolognak
semmi köze sincs egymáshoz, talán ez az egész a jövıre utal. A jövı? Leopold errıl is éppen olyan keveset tudott, mint
a múltról. Ám ha Victoria fontos szerepet fog játszani a jövıjében, akkor... Akkor inkább ezt a jövıt akarja megismerni,
és nem az elvesztett, elfeledett múltat.
Leopold lassan távolabb lépett, és újra a szoborra meredt, hogy teljes bizonyosságot szerezzen feltételezéséhez. Ez az
arc, az a kissé keleties szempár, a kecses nyak... Igen, minden kétség kizárva. Ez Victoria.
Elırelépett és kissé elırehajolt. Az ajkát az agyagszoborra szorította, nyelvét befúrta az agyag-Victoria nyitott,
mosolygó ajkai közé.

1999. június 21, hétfı, 02:02

Skyline Hotel
Atlanta, Georgia

Benjamin a belvárosi szállodája legfelsı szintjén állva az atlantai éjszaka panorámáját nézte. Az épület tulajdonosa az
egyik álcavállalkozása volt. (A cégei legtöbbjérıl azt se nagyon tudta, hogy milyen formában mőködik, mennyi valós
tevékenységet fejt ki.) Ezen, a legfelsı szinten elvileg rengeteg eszközt és felszerelési tárgyat kellett volna elhelyezni,
de mivel a cég anyagi tartalékai idı elıtt kimerültek, nem lehetett mindent az eredeti terv szerint befejezni és
felszerelni.
Az igazat megvallva Benjaminnak sokkal jobban tetszett így, félig készen. Megengedhette magának a
luxuskörülményeket, a többi menedékében nem is szőkölködött semmiben, ám amikor gondolkozni akart éppen ilyen
spártai körülmények között szeretett lenni.

12. oldal
 Névtelen
Komputer az íróasztalon. Egy kis dohányzóasztal. Egy nagy térképasztal, tíz hatalmas, a dokumentumok tárolására
alkalmas fiókkal. Egy rejtekajtó arra az esetre, ha gyorsan kell odébbállni.
Benjamin a belváros északi pereme felé, a felhıkarcolókon túlra meredt. Szerette volna látni, mikor lövik ki a rakétákat.
Errıl a helyrıl kitőnıen áttekinthette a kétmérföldnyi távolságban zajló csatát. Megigazította a szemüvegét - ez az
ideges szokás még halandó korából maradt meg. Nyugtalanságnak más nyoma nem látszott rajta.
Fehér inget, fekete nadrágot viselt. Ha más színő inget vett volna fel, a fekete bırő férfi alakja teljesen beolvad a
félhomályos helyiség árnyai közé. Tudta, adódhat olyan helyzet, amikor ez igencsak jól jönne, ám mégsem szerette, ha
minden egyes ruhadarabja sötét, esetleg fekete. Az ilyen öltözködést meghagyta a divatmajmoknak és a lázadóknak. İ
nem volt sem Toreador, sem Brujah; a csupafeketét meghagyta nekik.
Ezen az éjszakán rákényszerült, hogy beleavatkozzon a Toreadorok és a Brujahok ügyeibe. A Brujahok dolgába
mindenképpen, hiszen a Thelonius által vezetett anarch-banda tagjai elvileg ehhez a klánhoz tartoztak. Lehet, hogy volt
köztük egy-két Gangrel is, de Benjamin információi szerint a csapat testét néhány Brujah és pár ghoul alkotta.
A csapat... aminek Thelonius a vezére. Szánalmas banda, a Vérátok jócskán lecsökkentette a létszámát. Thelonius
szerencsére nem alkalmazta a Sabbat taktikáját, ı nem hozott létre rohamcsapatokat - nem hajtotta végre válogatás
nélküli jelölteken az Ölelés szertartását pusztán azért, hogy hő katonákra tegyen szert.
A háború, amit Thelonius vívott, tulajdonképpen a szabályok szerint zajlott. A Brujah túlságosan büszke volt ahhoz,
hogy ilyen megvetendı lépéseket tegyen, ı nem tette kockára a komoly gyızelmet az apróbb diadalokért. Ez jó is volt,
de ugyanakkor rossz is, hiszen azt jelentette, hogy hosszú távon gondolkozik, messzire tekint, nem csupán azzal a
csatával foglalkozik, amit a Ventrue biztonságos távolságból figyelt.
Benjamin egy kicsit pragmatikusabb volt Theloniusnál. İ a gyızelem biztosítása érdekében elgondolkozott volna a
rohamcsapatok létrehozásán, talán alkalmazza is ezt az eszközt, amelynek létezése a csatározások befejezését
követıen több probléma forrása lehetett, mint maga a háború.
Persze Benjamin személyes jellegő okok miatt győlölte az Atlantában kialakult helyzetet, Thelonius azonban ideológiai
háborút vívott Benison herceg ellen. Benjamin is egy elvért harcolt, de bevallotta magának, hogy a herceg, és ezerszer
elátkozott asszonya, Eleanor (az a szukafajzat nemzı, aki kiterjesztette volna rá a hatalmát, ha nem tudja, hogy a
saját akaratából is vissza fog térni hozzá) drámaian befolyásolta az általa alkalmazott módszereket.
Vajon Thelonius felfogta annak a döntésnek a mélységét, amelynek meghozatalára Benjamin készül?
A Ventrue ellépett az ablaktól, visszament a térképasztalhoz. A hírszerzıi által készített jelentéseket már elızı nap
kikészítették az asztalra. Benjamin órákkal korábban áttekintette az egészet, de nem talált benne egyetlen érdekes
részletet sem.
A keze az egyik lap felé mozdult, felemelte, újra elolvasta a ráírt szöveget.
Ideje lépéseket tennünk Benison megállítása érdekében. Ismerem a titkod, Benjamin, és a holnap éji összecsapás után
Benison is ismerni fogja.
Az üzenetet Thelonius írta alá. A levelet egy órája hozta az egyik motoros futár. A lap egy nem létezı cég cégjelzéses
borítékában érkezett, a futár a recepción adta le, és közölte, hogy mindenképpen és a lehetı leghamarabb fel kell jutnia
a legfelsı szinte. A különös utasítás felkeltette Benjamin ghouljának, August Rileynek az érdeklıdését. (Ez a fiatal nı
vezette a szállodát; a Benjamintól kapott vérnek köszönhetıen napi huszonnégy órát dolgozott. Valamikor maga
Benjamin is ilyen fáradhatatlan volt. Valamikor - mielıtt Vértestvérré vált, és még a nappali világosságban is aktív
maradhatott.)
Benjamin megértette, hogy Thelonius az ezen az éjszakán megrendezésre kerülı Nyári Napforduló party-n akarja
leleplezni a titkait. Valószínőleg azért teszi, mert el akarta terelni magáról a herceg figyelmét, hogy idıt nyerjen és
felkészülhessen az ellentámadásokra. Ezzel a lépéssel csak egy rövid távú célt sikerülhet elérnie, de... De aki rövidtávon
életben marad, annak esélye nyílik arra, hogy komolyabb gyızelmet arasson.
Benjamin lelassíthatta volna a lázadókat üldözı herceget. Igaz, a város rendırsége úgy táncolt, ahogy Benison fütyült,
ám az igazságszolgáltatási rendszer többi részét Benjamin irányította. A saját halandóival könnyedén ki tudta védeni
mindazokat a lépéseket, amelyeket a herceg tétetett meg a Csordához tartozó bábjaival. Theloniusnak már az is komoly
idınyereséget jelenthetett, hogy a rendszerben Benjamin halandói hivatali hatalmukkal élve lelassították a letartóztatási
parancsok jóváhagyását.
De vajon Benjamin elég bátor volt ahhoz, hogy megtegye ezeket a lépéseket? Az biztos, hogy nem ijedt meg
Theloniustól. Fenyegetés ide vagy oda, ı mindig azt tette, ami a legjobban szolgálta az érdekeit.
Benjamin az egészbıl annyit szőrt le, hogy választani kell Thelonius és Eleanor között. Melyikbıl válna jobb báb, vagy
szövetséges? Melyiket tudná könnyebben és nagyobb sikerrel mozgatni? Melyiktıl várhatna nagyobb segítséget? Nem
határozott; tudta, ráér ezzel, mert a party elıtt nem sok mindent tehet a herceg ellen.
Benison azonnal rájönne, hogy Benjamin hatására lassult le az anarchok elleni hajtóvadászat. A Ventrue feltette
magának a kérdést: van-e értelme annak, hogy problémákat gyárt magának, amikor mások képesek és hajlandóak
gondot okozni neki?

1999. június 21., hétfı, 03:18

Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Ez volt az az eredmény, amitıl Leopold a leginkább tartott: egy felelet. Egy olyan válasz, ami számtalan újabb kérdést
vetett fel a létezésével.
Csak annyit tudott biztosan, hogy képes szobrot készíteni egy Vértestvérrıl. Igaz, csak ebben a furcsa önkívületi
állapotban, amit sosem tudott irányítani, de... akkor is megcsinálta. Ráadásul ez a kábulat valahogy más volt, mint a
korábbiak. Csak nehezen és homályosan tudta felidézni annak a valaminek a részleteit, amit önmaga asztrális testének
vélt, arra viszont emlékezett, hogy érezte: ebben a mágikus teremtési állapotban leomlanak mentális torlaszai. Aztán
még magasabbra emelkedett, egészen addig, míg újra beleveszett a tudatosság állapotába.
Normális esetben szellemteste karnyújtásnyi távolságban lebegett a munkát végzı fizikai test fölött. Talán az, hogy a

13. oldal
 Névtelen
Vértestvérek közé tartozik, megerısítette ezt a képességét. Vagy az is lehet, hogy alapállásból nagyobb erıvel
rendelkezett, mint gondolta. Talán ez az erı elég nagy ahhoz, hogy ismét mővészgéniusznak tarthassa magát -
teremtınek, aki elég ırült és elég extrém ahhoz, hogy csodákat hozzon létre.
Leopold nem tudta, mi történt vele. Csak egyetlen dologban volt biztos: több válaszra van szüksége. Ha nem adja fel,
legyızheti ezt a kérdéshidrát (minden megválaszolt kérdés két újabb talányt eredményezett), és végül talán
belebotolhat egy olyan igazságba, aminek birtokában nekiláthat a vérzı szörny elpusztításának, mielıtt az ismét
feléledne.
Problémát csak az jelentett, hogy barátja éppen olyan kevés volt, mint ellensége. Távol tartotta magát a politikától,
mert nem akart ellenségeket szerezni magának, de eközben barátokat sem szerezhetett, hiszen a többi Vértestvér nem
látott okot arra, hogy szövetkezzen vele. Volt néhány halandó, akikhez végszükség esetén fordulhatott. Például Rose
Markowitz, az a nı, akinek egyszer megmentette az életét az utcán, akinek segített visszakerülni a mővészeti világba.
Igen, Rose-ra számíthat, de nincs olyan vámpír, akihez ebben a helyzetben bizalommal fordulhatna.
Hacsak Hannah nem hajlandó segíteni neki. Ezen elgondolkozott.
Elızı este is Hannah járt a fejében, amikor elhaladt a lakása elıtt. Hannah lakása... Mindig így gondolt arra a helyre,
pedig - gyanította - valójában a Tremere atlantai központja volt, azé az extrém módon hierarchikus kláné, amelynek
tagjait valószínőleg a közös vérvonalon kívül a közös vér is összekötötte. Valahol úgy hallotta, hogy a neonátoknak, az
újonnan létrehozott vámpíroknak a klán valamennyi öregjének vérébıl inniuk kellett.
A Vértestvérek számára a vér azonos volt a hatalommal, és nem csupán azért, mert erıt nyertek belıle. A Csorda
tudománya szempontjából teljesen mindegy lett volna, hogy milyen anyag változtatja a hitvány embereket vámpírrá - a
folyamattal és az átalakulással kapcsolatos titkokra semmiképpen sem tudott volna magyarázattal szolgálni. Az a
halandó, aki vámpírvért ivott, ghoullá változott. Az a vámpír, aki megitta egy másik vámpír vérét, ez utóbbi
rabszolgájává lett. Leopold számtalan olyan történetet hallott, amelyeknek az volt a lényege, hogy a vámpírvérben lévı
erıt meg lehet dézsmálni. Az ilyen sztorik többségében a fıszereplık Tremerék voltak, annak a klánnak a tagjai, amely
állítólag nem Káintól eredeztette magát, hanem egy olyan titkos csoporttól, aminek mágikus erıkkel bíró tagjai a
középkorban transzformálták magukat.
Leopold csüggedten megrázta a fejét. Rengeteg ilyen történet létezett. Egyik sem tőnt igazán hihetınek, de
valamennyiben ott volt az igazság magja. Egy örökkévalóság is kevés lenne ahhoz, hogy rendszerezze és átvizsgálja a
pletykákat, a meséket, kiemelje belılük a valódi igazságtartalmat.
Hannahra gondolt, és szinte örült, hogy akkoriban, körülbelül egy éve még képtelen volt szobrot készíteni a
Vértestvérekrıl. Korábban még sosem találkozott nála morózusabb, kedvetlenebb és kiégettebb vámpírral vagy
emberrel. Hannah-ban mintha egy prőd viktoriánus, egy szigorú és merev tanárnı, és egy komor kvéker valamennyi
rossz tulajdonsága egyesült volna. Sovány, már-már vézna volt, kifejezéstelen arcú, és olyan kísérteties, akár egy égni
vágyó salemi boszorkány.
Hannahról nem lett volna lehetetlen szobrot készíteni, de Leopold gyanította, modellt állni sem lenne túlságosan sok
kedve, és nem volna valami élvezetes együtt dolgozni vele. Abban egy percig sem kételkedett, hogy a nı képes lenne
órákon, akár napokon át mozdulatlanul ülni, ha éppen ezt kívánja tıle, de abban már nem bízott, hogy sikerülne
megtalálnia benne azt a lényeget, azt, amit meg lehet ragadni, amit érdemes lenne agyagban, kıben vagy márványban
megörökíteni.
Mégis megpróbálta, azon az éjszakán tett kísérletet erre, amikor Hannah váratlanul betoppant a mőtermébe. Leopold
emlékezett rá, hogy azon az estén valami gondja volt az egyik ügyetlen modelljével. A kétségbeejtıen izgága lány
hirtelen felsikított, és a lépcsı aljában álló, feketébe öltözött, csuklyás alakra mutatott. Kis híján Leopold is felordított,
ám Hannah hátralökte a csuklyáját. Leopold azonnal felismerte - a Vértestvérek egyik összejövetelén már korábban
találkozott vele.
- Úgy hallottam, képtelen vagy megformázni egy vámpírszerő alakot - mondta Hannah tompa, színtelen hangján,
amirıl Leopoldnak mindig valami monotonul zümmögı gép jutott az eszébe.
A rémült halandó újra felvisított, Leopoldhoz rohant, védelemért esedezett, de aztán - olyan hirtelen, mintha
folyékonnyá váltak volna a csontjai - összeroskadt, a padlóra omlott és elhallgatott.
- Igen, így igaz - válaszolta Leopold, miközben leguggolt a padlón fekvı alakhoz, hogy a hátára fordítsa. Lesöpörte a nı
mellérıl és hasáról a rátapadt kıtörmeléket, felültette, és a piedesztálhoz támasztotta a hátát.
Leopold aggodalmas arccal nézhetett a halandóra, mert Hannah megjegyezte, hogy nem kell aggódni miatta, magához
fog térni, és az ájulása elıtti tíz másodpercre ugyanúgy nem fog emlékezni, mint az eszmélését követı pillanatokra.
Hannah kihangsúlyozta, hogy a halandó emlékezetébıl kiesı idıszak maximum húsz másodperc lesz, aztán
megkérdezte Leopoldtól, miben lehet a segítségére. Ha valaki más teszi fel ezt a kérdést, Leopold talán rosszindulatot
vagy gúnyt gyanít mögötte, ám Hannah arcán egyetlen apró mosoly sem jelent meg, a szemét sem húzta össze;
egyetlen jel sem utalt arra, hogy nem ıszinte az ajánlkozása. Leopoldnak olyan érzése támadt, hogy Hannah minden
cselekedetét gondos mérlegelés elızi meg, hideg fejjel csinál mindent és úgy, hogy egyetlen pillanatra sem zökken ki a
közömbös külsı megfigyelı szerepkörébıl.
Leopold már nem emlékezett rá, hogy mit válaszolt, de tudta, ha újra felelnie kellene, és ha a bátorsága nem hagyná
ismét cserben, akkor valami vérlázítót mondana - pusztán azért, hogy lássa Hannah reakcióját. Megrázta a fejét. Nem,
ezzel sem érne el semmit. Hannah a leggroteszkebb vagy legemelkedettebb kérést is ugyanazzal a sztoikus
nyugalommal hallgatná végig. Felfogta, hogy semmivel sem tudná megrepeszteni a nı közömbösség-páncélját.
Hannah ezután megkérte Leopoldot, készítsen róla szobrot.
- Ha nem ismered a Tremere mágia trükkjeit, amivel meg tudod törni a gátjaimat - válaszolta Leopold keserően -, csak
az idıdet vesztegeted.
Ezt a feleletet akár csípısnek is lehetett minısíteni. Hannah eljátszotta, hogy nem hallotta. Leopold késıbb hálás volt
neki ezért. Hannah idısebb, és sokkal erısebb volt nála; ı húzta volna a rövidebbet, ha nézeteltérésre kerül sor.
Szerencsére idejében észbe kapott, a nyelvére harapott, és dühösen átkozta magát meggondolatlanságáért.
Hannah leült abba a székbe, amelybıl percekkel korábban a halandó nı felpattant. Lehetetlen volt elkészíteni a
szobormását, de ı legalább nem mocorgott. Sıt, szinte ırjítı mozdulatlansággal ült. Leopold ekkor már régen
hozzászokott, hogy a Vértestvérek nem lélegeznek - a halandók mellkasának emelkedése-süllyedése, a légzésük
ritmusa sokszor segített neki a munkája ütemezésében -, ám Hannah merevsége egyszerően... kísérteties volt.

14. oldal
 Névtelen
Amikor a boszorkány megragadta a halandó nı lábát és a szék felé húzta, Leopold szeme elé olyan látvány tárult,
amitıl megremegett. A fekete köntöst viselı vámpírnı az ölébe fektette a meztelen embert.
- Kezdd a halandóval, engem lassan, fokozatosan építs bele a szobrodba - mondta Hannah.
Leopold szinte a teljes éjszakát a szobor megformázásával töltötte. A halandó alakja lassan kibontakozott az
agyagtömbbıl, ám Hannah mása durva vázlat maradt csupán, hiányzott belıle a modell valamennyi jellegzetessége.
Hannah hirtelen felállt, és ezzel véget vetett a kínszenvedésnek. A rózsaszínő, puha halandót egyszerően lelökte az
ölébıl. A lépcsıhöz ment, pontosan arra a helyre állt, ahol Leopold elıször megpillantotta.
- Nekem nincs mágikus eszközöm, amivel megszüntethetem a gátjaidat, de ez nem azt jelenti, hogy a Tremere-mágia
nem segíthet rajtad.
Leopold bocsánatot akart kérni a kudarcáért, de Hannah egyetlen kézmozdulattal belefojtotta a szót.
- Tíz másodperced van - mondta, és a Leopold mögött heverı embernıre mutatott.
Leopold a nıre, majd ismét Hannahra nézett, ám a Vértestvér ekkor már eltőnt a lépcsı mellıl. A Toreador késıbb
képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy mit tett a következı nyolc másodpercben.
Abban egészen biztos volt, hogy Hannah nem felejtette el ıt, de valójában nem kapott tıle egyebet, csak egy rejtélyes
ajánlatot - ha az, ami történt ajánlat volt egyáltalán. Viszont most senki máshoz nem fordulhat, rajta kívül senkit sem
ismer, akit érdekelne, mi történik vele, aki legalább végighallgatná. Elmehetne a primogénjéhez, de ez Victoria volt,
akinek a jelenlétében mindig zavarba jött, aki elıtt nem igazán akarta felfedni a gondolatait. Egyébként is, nagy
kockázattal járna a dolog, mert talán Victoriának is szerepe volt a tudati blokk létrehozásában.
Nem mintha a Hannah-val való kapcsolatteremtés sokban különbözött volna az ördöggel való üzleteléstıl, de ı legalább
valamilyen rejtélyes okból kifolyólag érdeklıdött Leopold iránt. Leopold érezte, Hannahnak jólesne, ha meglátogatná, és
talán önös érdekekbıl, talán másért tenne valamit, amivel az ı hasznára lenne.
Leopold egyetlen percig sem ámította magát azzal, hogy a barátjának higgye Hannaht. A nı azok közé tartozott,
akiknek nem voltak barátaik. Vagyis... Lehet, hogy voltak barátai, de ezeket csakis ı ismerte. Ha tett valakinek egy
szívességet, ha elfogadott valamit valakitıl, akkor az illetı még nem vált a barátjává. Hannah nagyjából ugyanúgy
viselkedett a barátaival, mint az ellenségeivel. Ebben egyszerre volt tökéletes és tökéletlen a Vértestvérek világában.
Hannah soha, senkit nem téveszthetett meg, mert nem is próbálkozott ilyesmivel, és miközben ezzel le kellett
mondania egy sor eszközrıl, amellyel hatást gyakorolhatott volna másokra, több új trükkel bıvíthette az arzenálját.
Sosem szégyellte elmondani, hogy a céljai és a vágyai egyeznek másokéval; Leopolddal kapcsolatban is ez volt a
helyzet.
Az éjszakák már rövidek voltak - egy nappal a nyári napforduló elıtt ez így természetes -, kimerítı volt az estéje, de
Leopold elhatározta, még most, hajnal elıtt meglátogatja Hannaht. Ha a nı már most tudomást szerez arról, hogy
keresi, akkor talán hamarabb fognak találkozni.
Leopoldnak nem sok kedve volt ellátogatni a Tremere kápolnába, de már a Napforduló party elıtt látni akarta Hannaht.
Annál is inkább, mert úgy érezte, neki is részt kell vennie a rendezvényen. Elhatározta, óvatos lesz. Talán jobb lenne,
ha a szobra közelében maradna, de... De be kellett vallania magának, szüksége van arra, hogy a Vértestvérek között
legyen, hiszen ez a legjobb módszer arra, hogy megismerje a játékuk szabályait, a módszereiket.

*****

Leopold gyanította, hogy a ház a város újjáépítése során létrehozott elsı épületek közé tartozik. Habár túlságosan nagy
volt, még a legfontosabb, legbefolyásosabb halandók sem építettek volna maguknak ekkora házat. Lehet, hogy a
Vértestvérek építették, azok a vámpírok, akik az atlantai tőzvész után biztonságosabb búvóhelyre vágytak?
A három emelet magas épület oromfalai meghökkentı szögekben keresztezték egymást. A széles és magas ablakok
mindegyike akkora volt, mint a báltermeké szokott lenni. Most természetesen vastag bársonyfüggönyök függtek a belsı
felükön, nehogy keresztüljusson rajtuk a napfény Leopold úgy tippelte, a háznak legalább ötven szobája van. Az
egyikben bizonyára ott van Hannah, aki talán túlságosan belemerült valamilyen bizarr mágikus tevékenységbe, és nem
tudja fogadni ıt...
A Toreador a legszívesebben hazament volna, hogy majd máskor próbálkozzon. Legközelebb hamarabb jön ide, hogy ne
kelljen rettegnie a hajnal közelségétıl... De nem! Választ akar kapni a kérdéseire, mégpedig a lehetı leghamarabb.
Megállt a járdán, aztán elindult a keskeny ösvényen. A téglafal tövében rácskerítés magaslott, a vaskapu mögött
vastag, széles faajtót fedezett fel.
Észrevette az irányába forduló két biztonsági kamerát. Mindkettıt a vaskaput tartó téglaoszlopok tetején helyezték el.
Egyenesen belenézett az egyik kamerába, és tétován felemelte a kezét. Visszalesett az utca irányába, megnézte, nem
látja-e valaki. A terep tiszta volt. Felemelte a fejét, és halkan megszólalt.
- Leopold vagyok, a Toreador klánból. Kihallgatást kérnék... ah... Hannahtól. - Elbizonytalanodott; nem érezte
helyénvalónak, hogy egyszerően a nevén szólítja a központ vezetıjét. De mit tehetett volna, amikor csak ezt az egy
nevét ismerte, és fogalma sem volt arról, mi a titulusa? Bízott benne, hogy ennyi is elegendı lesz.
Elegendı volt. A vaskapu csikorogva kinyílt. Leopold belépett. Közben a sarokvasakra nézett. Nem látott semmiféle
gépet vagy mechanizmust, ami kinyithatta volna a kaput, de nem akart minden egyes apróságot a Tremere-mágiával
magyarázni.
Amint keresztüllépett a kapun a faajtóhoz lépett. A rövidke bejáró sötét volt. Leopold összerezzent és idegesség áradt
szét benne, amikor a vaskapu becsukódott a háta mögött. Ahogy fellépett az elsı kılépcsıre a szeme sarkából
megpillantott egy árnyékot.
Félelmében majdnem orra bukott. Az árnyék... két óriási termető, fekete masztiff volt! A dögök egymás mellett
hasaltak, mintha ugrani készülnének, mintha valami jelet várnának, hogy megtámadják a betolakodót és
szétszaggassák a torkát. Leopold tudta, ha kutyák rontanak rá az a legfontosabb, hogy felemelje a karját, és védje a
nyakát, de kételkedett benne, hogy ez az egyszerő trükk hatásos lehet a két izmos fenevaddal szemben.
Megállt, megvárta, hogy a kutyák remegı orrcimpával beszívják a teste szagát. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül
kinyílt az ajtó. Leopold hátrálni kezdett a nyílás felé. Csak akkor fordult meg, amikor már átlépett a küszöb fölött, és a
karja hozzáért a vastag kilincshez.
A házban sötét volt, a levegıben füstölık illata terjengett. Az ajtó becsapódott a háta mögött. Leopoldnak furcsa,

15. oldal
 Névtelen
félelmet gerjesztı gondolat cikázott keresztül az agyán. Kísértetházba kerültem... A hely egyszerre volt rémisztı és
barátságos, mintha a házigazda meg akarta volna puhítani a vendégeit, mielıtt találkozik velük.
Senki sem sietett az üdvözlésére. Körülnézett, megállt, megvizsgálta a dekorációt. Ettıl sem nyerte vissza a nyugalmát.
A padló közepén, egy üveglappal lefedett, megvilágított fülkében egy madár csontváza feküdt. Leopold azonnal
felismerte. Egy dodó. Egy rég kihalt faj egyik példányának maradványai... A falon bekeretezett dokumentum függött -
annak a nınek az aláírt vallomása, akit boszorkányság vádjával a massachusettsi Salemben vetettek máglyára. A másik
fal mellett kis, kerek asztal állt. A lapja szélén félhüvelyk magas perem futott körbe, ez akadályozta meg, hogy a rajta
pörgı három búgócsiga lecsússzon a padlóra. A két fekete pörgettyő mintha megállás nélkül üldözte volna a kisebb
fehéret.
Leopold a bekeretezett dokumentum mellett meglátott egy tükröt, de legyızte kíváncsiságát, és nem nézett bele.
A helyiség magas volt és tágas. A mennyezet legalább három emelet magasságban domborodott a feje fölött, a falak
felsı részét és a kupolát freskók díszítették. Leopoldtól balra egy széles, kanyargós lépcsısor vezetett fel az elsı
emeletre. Csak az elsıre - ott véget ért. Leopold hátrahajtotta a fejét. A második emelet magasságában meglátott egy
kis erkélyt, amelyrıl kényelmesen le lehetett nézni az elıcsarnokra.
A szemközti és a jobb oldali falon egy-egy ajtót látott. Mindkettı zárva volt.
A Toreador egy percig mozdulatlanul állt, megpróbálta eldönteni, merre menjen tovább. Végül körülnézett, és amikor
még mindig nem került elı senki, aki fogadta volna, vállvonogatva leült a pörgettyők asztala mellett széles, vörös
díványra. Elgondolkozva figyelte a pörgettyőket; legalább pár percre lekötötte a figyelmét, és addig se kellett a
dodócsontvázat bámulnia.
Valamivel késıbb kinyílt a bejárattal szemközti ajtó, és egy fehér szakállú, idısebb férfi lépett be a helyiségbe. Zavartan
húzogatta libériája ujját.
- Bocsásson meg, uram, de mivel ma este nem számítottunk látogatókra, a személyzet lepihent kicsit...
A férfi kaukázusi volt, a szakáll fehér vonala az állkapcsa szélén húzódott. Átlagos termető, aszott emberke volt. Ahogy
közelebb ért Leopold megállapította, hogy halandó, maximum ghoul. Mindegy, hiszen nem azért jött, hogy
információkat szerezzen a házról, neki nem állt szándékában támadást indítani ellene, egyszerően csak választ akart
kapni néhány kérdésre.
Néhányra, de legalább egyre.
- Hannah-val szeretnék beszélni, a ház úrnıjével.
- Lady Hannah számított az ön megjelenésére, Mr. Leopold. Utasított, ha megérkezik azonnal kísérjem hozzá. Kérem,
kövessen, uram. És kérem, ne térjen le arról az útról, amelyen haladunk. Ha esetleg mégis megteszi... Nos, akkor
meglepı, esetleg veszélyes helyzetbe kerülhet.
- Meglepı helyzetbe? - kérdezte Leopold csodálkozva.
- Igen, uram. A folyosón látszólag könnyen végig lehet haladni, de ha esetleg rossz helyre lép, a ház egy távoli
részében, esetleg egy másik házban találja magát. Kérem, legyen óvatos.
Leopold felállt, leporolta a nadrágját. A félhomályban nem látszott a mindent beborító porréteg; várakozás közben a
bırére, a ruhájára is porszemcsék rakódtak.
Az inas a lépcsısor aljába érve az egyik alacsony polcról levett egy kis gyertyatartót, kiemelt a gyertyás dobozból egy
szálat, beletette a tartóba, és a kanóc fölött csettintett egyet az ujjával. A gyertya meggyulladt, a láng sárgás fényt
árasztott.
A öreg a lépcsısor aljához lépett és mielıtt feltette a lábát az elsı fokra a válla fölött hátranézett Leopoldra. A Toreador
ebbıl arra következtetett, hogy az inas azt várja, kövesse, Odaállt mögé. A lépés túlságosan hosszúra sikeredett -
rátaposott az inas sarkára. Az öregember elıredılt.
- Elnézést - mondta Leopold, és mozdult, hogy felsegítse az inast.
Az öreg elfogadta a segítséget, de nem válaszolt a Toreador bocsánatkérésére, rá se nézett. Egyszerően leporolta
magát, és fellépett az elsı lépcsıfokra.
Leopold elég közel volt hozzá ahhoz, hogy hallja az elsuttogott szót:
- Hannah.
Leopold nem látta közvetlenül a lángot, de a remegı árnyékok és a ghoul testét körbefogó fényaura láttán olyan érzése
támadt, hogy Hannah nevének említésére a kanóc végén lobogó apró tőz elvesztette sárgás árnyalatát, és violaszínővé
változott.
Mivel nem látta közvetlenül a lángot, nem lehetett biztos ebben, de gyanította, hogy a bíboros láng valamilyen módon
arrafelé vezette a szolgát, ahol Hannah éppen tartózkodott. Erre abból következtetett, hogy valahányszor valamilyen
elágazáshoz értek a ghoul a láng irányába fordította a fejét.
A ghoul (vagy a láng) zavarba ejtıen bonyolult úton vezette Leopoldot. Áthaladtak néhány boltív alatt, végigsétáltak
pár hosszú, üres folyosón, termekbe és szobákba léptek be, amelyek közül látszólag egyet sem használtak. Leopold egy
idı után teljesen elvesztette az irányérzékét, fogalma sem volt róla, hogyan juthatna vissza a bejárati ajtóhoz.
Óvatos volt, mindig a ghoul nyomában haladt, így akkor se nagyon tudta volna megjegyezni az útvonalat, ha nem
ennyire bonyolult. Tudta, az öreg, vagy egy másik szolga nélkül nem juthat ki a házból; tisztában volt azzal, ha egyedül
próbálná elhagyni, akkor esetleg Atlanta másik részére, esetleg egy egészen távoli helyre kerülne. Az egész eléggé
nevetségesen hangzott, de Leopold úgy érezte, a Tremere klán egyik központjában bölcs dolog komolyan venni az
ilyesmit.
A ghoul nem próbált társalgást kezdeményezni, csak idınként vetett hátra egy-egy figyelmeztetést.
- Itt hajoljon le, uram. Elég alacsony a mennyezet.
- Óvatosan, uram, lépcsı következik.
Végül eljutottak egy díszes ajtó elé, amit Leopold - bárhogy meresztgette a szemét - nem látott tisztán. A ghoul a
Toreador felé fordult.
- Hannah ebben a helyiségben tartózkodik. Azt kérte, ne jelentsem be önt. Valószínőleg éppen dolgozik, ezért kérem,
halkan lépjen be, és várja meg, míg megszólítja önt. Ha nem így cselekszik, ifjú Toreador, esetleg nem lesz hajlandó
fogadni önt.
- Értem - mondta Leopold. - De nem lenne jobb, ha itt, az ajtó elıtt várnám meg, hogy behívjon?
A szolga megrázta a fejét.

16. oldal
 Névtelen
- Nem ez volt a kérése. Kérem, lépjen be.
A ghoul félreállt, aztán ellépett Leopold mellett, és végigsietett a hosszú folyosón.
Leopold a távolodó ghoul után nézett. Egy idı után látta, a szolga már olyan messzire jutott, hogy akkor se érné utol,
ha minden erejét összeszedve utána rohanna. Nem volt más választása mint az, hogy belép Hannah szobájába, és
mindent úgy csinál, ahogy a ghoul mondta. Nem akarta megzavarni a nıt, aki bizonyára valamilyen förtelmes és
veszélyes varázslattal foglalkozik. Mert egy Tremere mi mással múlathatná az idıt, ha nem ilyen mágikus kísérletekkel?
Eszébe jutott, hogy talán az lenne a legjobb, ha kiagyalna valamilyen kifogást, de aztán arra gondolt, hogy a válaszokat
nem kaphatja meg mástól. Megszokásból sóhajtott egyet (már régen nem volt szüksége a levegıre), és az ajtóhoz
lépett. Megfogta a kilincset.
Csak most látta meg a tölgyajtót díszítı faragásokat. Szakértı szemmel végigmérte a mintákat; ha valaha is eszébe jut,
hogy fával dolgozzon, talán irigykedni kezdett volna a mővészi kivitelezés láttán. Ám ı inkább a márványt és az
agyagot kedvelte, az élettelen anyagot, amibıl életet teremthetett. A fát mindig is élınek, vagy legalábbis élıszerőnek
tartott. A fafaragás szerinte közelebb állt a tudósok kísérletezı munkájához, mint a szobrászathoz.
Az ajtóra a görög mítoszok egyik jelenetét faragták rá: a háromfejő Cerberus kutya hőségesen ırködött a Hadész
kapuja elıtt. A vállait a föld felé húzta, hátsó lábait megfeszítette, a tartásából arra lehetett következtetni, hogy éppen
rá akar ugrani egy betolakodóra. Leopoldnak a bejárati ajtó elıtt látott masztiffokat juttatta az eszébe.
Lenyomta a kilincset, betolta az ajtót. Nem sikerült. Ösztönösen arra gondolta, talán a másik irányba nyílik. Húzni
kezdte. Az ajtó kitárult. Leopold meglepıdött. Eddig mindig azt hitte, az ilyen folyosókról befelé nyílnak az ajtók. Hát...
tévedett. Eltőnıdött, vajon mi lehet a magyarázata a dolognak. Gyanította, ez is része lehet a látogatók
elbizonytalanítását célzó taktikának. Ez, a dodó csontváza, és a bíborfényő gyertya. A három dolog együttesen megteszi
a maga hatását. Leopold ostobának érezte magát.
A helyiségben vöröses füst terjengett. Majdnem teljes volt a sötétség, a négy sarokban meggyújtott gyertyák fénye
csak ahhoz volt elegendı, hogy a füstfelhıcskék szikrázónak tőnjenek. Leopold belépett, és gyorsan becsukta maga
mögött az ajtót. Most nem lehetek illedelmes, gondolta. Lehet, hogy a szobában veszélyek lesnek rá. Lehet, hogy a
ghoul csapdába vezette. Tudta, ha ez a helyzet, ha a Tremere el akarja pusztítani, akkor semmiképpen sem hagyhatja
el élve a házat.
Elırébb lépett. Nem bátran, inkább mindenre elszántan, és kissé rezignáltan.
Mielıtt a szeme hozzászokott az erıtlen fényhez, szabályos ritmusban ismétlıdı hangok ütötték meg a fülét. A
hastáncosnık által használt ujj-cintányérok jutottak az eszébe. Maga elé képzelte Hannaht, ahogy táncosjelmezben a
szoba közepén vonaglik...
Amikor már látott valamit észrevette a szoba közepén mozgó alakot. Vékony volt, és éppen csak himbálta magát. Ez
biztos Hannah!
A nı tánca nem is hasonlított a közel-keleti hastáncosnık vad vonaglására. Amikor a lassú ritmus megkívánta, Hannah
felemelte a bal karját, és összecsapta két ujját. A kis rézkorongok megvillantak egy pillanatra, és kiadták magukból az
éles hangot.
A szoba falait könyvek borították. Leopold egyiket sem ismerte fel. A különbözı alakú, vagy éppen alaktalan kötetek
elég közel voltak hozzá ahhoz, hogy tisztán lássa a gerincükre írt jeleket, de elolvasni már egyiket sem tudta. Valami
keleti nyelven íródhattak. Némelyik könyv gerincén megrepedezett a bırkötés. A Toreador arra gondolt, talán
mindegyik valami ısrégi, a mágiával kapcsolatos mő.
A helyiség szélessége úgy harminc láb lehetett. Öt gyertya égett benne; Leopold ebbıl arra következtetett, hogy nem
négy, hanem öt sarka van. A falak és a szoba közepén álló alak között öt alacsony asztal állt, a szélüket úgy alakították
ki, hogy könnyen egymáshoz lehessen illeszteni ıket. A selymes, vöröses füstpászmákon keresztüllesve Leopold látta,
hogy Hannah egy pentagramma közepén áll; a csillagot a padlóba vésett mélyedésekben elhelyezett fémszálakból
alakították ki.
Leopold remélte, hogy a nı tud az érkezésérıl. Egy kicsit már bánta, hogy ilyen udvariatlanul rontott be. Nem akarta
megzavarni Hannaht, de aztán arra gondolt, valahogy magára kell vonnia a figyelmét, mert a nı esetleg akaratlanul is
veszélybe sodorhatja.
Erıt vett magán. Biztos tudja, hogy itt vagyok, hiszen számított az érkezésemre. Talán most nem képes kilépni ebbıl a
meditatív állapotból, de éreznie kell a jelenlétemet. Egyébként is, egy ilyen óvatos Vértestvér - és Hannah körültekintı
volt, ehhez kétség sem férhetett - semmiképpen sem hagyná, hogy egy potenciális veszélyforrás kerüljön a közelébe,
miközben sebezhetı.
Leopold megpróbálta megnyugtatni magát. Nem sok sikerrel.
A ritmus fokozatosan felgyorsult, a pici cintányérok csattanása felerısödött. A nı mozgása azonban éppen olyan
kontrollált és precíz volt, mint korábban.
Aztán Leopold észrevette, hogy a gyertyaláng minden csattanáskor feljebb emelkedik. Elıször csak az egyik, aztán
valamivel késıbb a második is. A változás nem volt túlságosan szembetőnı, de azért könnyen észre lehetett venni.
Leopold töprengve ácsorgott. Közben a harmadik gyertya is beszállt a lobbanókórusba.
A ritmus már egészen gyors volt, Hannah másodpercenként legalább egyszer összecsattintotta a rézkorongjait, és már
nem eresztette le mindegyik után a karját. Mindkét kezét felemelte, maga elé nyújtotta.
Amikor a negyedik gyertya is csatlakozott a másik háromhoz, Leopoldnak olyan érzése támadt, hogy Hannah
hamarosan befejezi azt, amit csinál. Az ötödik gyertya lobogása is ritmusossá vált.
Ekkor gyenge szél fújt keresztül a helyiségen, mozgása tökéletes összhangban volt a gyertyák lobbanásával, a
ritmussal. A vörös füst, ami eddig lustán kavargott a levegıben, most alakot öltött és a szél hatására forogni kezdett.
Lassan, mintha nem akarna behódolni a szélnek, a füst beleáramlott a Hannaht körülvevı légjáratba. A felhı kavargása
ezt követıen felgyorsult.
A ritmus is gyorsult. Leopold egyre idegesebbé vált.
Óvatosan elindult a szoba egyik fala mellett, és Hannah elé került. Remélte, sikerül a nı szemébe néznie, de csalódnia
kellett. A csuklya, amit Hannah a fejére húzott, mélyen belelógott az arcába, eltakarta a homlokát, a szemét, az orra
nagyobbik részét.
A ritmus ekkor már nagyon gyors volt, Hannah másodpercenként legalább háromszor összecsapta a tányérkáit. Az
ötödik gyertya hirtelen fellobbant, és megnıtt a többi lángja is. Vakító fény árasztotta el a helyiséget. Leopold

17. oldal
 Névtelen
önkéntelenül behunyta a szemét. Lényének egyik része tudta, hogy tovább már nem gyorsul a ritmus. Fogalma sem
volt arról, miért hiszi ezt, a gondolat egyszerően ott termett a fejében.
Amikor erılködve kinyitotta a szemét a helyiségben a félhomály már visszaszerezte a hatalmat, de az öt gyertya még
mindig annyi fényt szórt ki magából, amennyinél egy halandó is láthatott volna, nem hogy egy éles szemmel megáldott
vámpír. Hannah a szoba közepén maradt, kinyújtott kezét még nem húzta vissza, de már nem érintette össze az ujjaira
erısített mini réztányérokat.
A vörös füst még mindig gomolygott, de egyre inkább összesőrősödött, és egy alig néhány láb magas, és talán
karnyújtásnyi széles területet foglalt el a levegıben Hannah keze közelében. Sőrősödött, egyre csak sőrősödött, közben
egyre sötétebb lett, elıször rubinvörös, aztán karmazsinvörös. Végül egy olyan mélyvörös kis gömbbé változott, amit
alig-alig lehetett észrevenni Hannah tenyerén.
Hannah mindeközben mozdulatlanul állt. Talán nem is látta, mi történik körülötte - a szemét végig eltakarta a csuklya.
Amikor hirtelen összezárta az ujjait Leopold riadtan megugrott. A mozdulat ijesztı volt a füst hipnotikus kavargása
után. Miközben megpróbálta visszanyerni a nyugalmát, Hannah hátradobta a fejérıl a csuklyát, ránézett. A Toreador
úgy érezte, a nı tekintete mélyen a szemébe fúródik.
Leopold farkasszemet nézett Hannah-val, de közben egyre idegesebb lett. Nem is próbálta titkolni, milyen kellemetlenül
érzi magát.
- Azt hittem, a Tremerék senkivel sem osztják meg a titkaikat...
Hannah hallgatott. Pár pillanatig még Leopoldra meredt, aztán a tenyerére nézett. Leopold csupán egy másodpercre
láthatta azt a parányi, szilárd, vörös tárgyat, amivé a füst változott.
- A mágiádra gondolok - folytatta a Toreador. - Azt hittem, a Tremerék nem engedik meg a többieknek, hogy ellessék
tılük a varázslatokat.
Hannah sovány, kifejezéstelen arca ismét a Toreador felé fordult.
- Ez általában így is van.
- Akkor... - kezdte Leopold.
- Milyen anyagból készültek a gyertyák?
- Én nem...
- Milyen szabály szerint szólaltattam meg a korongjaimat?
- Nem tudom...
- Milyen irányba fordultam?
Leopold nem is próbált válaszolni. Hannah is hallgatott.
- Látod? - kérdezte aztán. - Semmit sem árultam el neked. Legalábbis egyelıre nem.
- Ezt most hogy érted?
Hannah megigazította a csuklyáját, lesimította a hátára.
- Menjünk át a másik szobába, káinita.
Határozott hangon beszélt, de a Toreador nem tudta eldönteni, hogy a felszólítás kérés volt, vagy inkább parancs.
Engedelmesen követte a nıt. Káinita... Hannah furcsa hangsúllyal ejtette ki a szót. Leopold ritkán hallotta ezt az
elnevezést, ı - azokhoz az ifjabb vámpírokhoz hasonlóan, akikkel a leggyakrabban találkozott - inkább a „vértestvér”
kifejezést használta. Eltőnıdött. Lehet, hogy Hannah már olyan öreg, hogy teljesen természetes a számára ennek az
elavult szónak a használata? Vagy ı is azok közé a pozırök közé tartozik, akik fiatal koruk és tapasztalatlanságuk
ellenére, vagy talán éppen ezek miatt hatalmasnak, erısnek, mindenki fölött állónak képzelik magukat? •
Nem, Hannah nem lehet se fiatal, se tapasztalatlan. Éppen ellenkezıleg. Hannah bölcs. Hogy is nevezték a múltkor? A
„mindentudó”. És állítólag olyan vén, hogy csupán három-négy nemzedék választja el Káintól. Ez valószínőleg túlzás,
de... akár igaz is lehet. Leopold nem tudta meghatározni az efféle dolgokat, elképzelhetınek tartotta, hogy Hannah
tényleg ilyen közel van a Vértestvérek, vagyis a káiniták ısforrásához.
Hannah az egyik falhoz lépett, végighúzta a kezét a sima felületen. A gyertyák hirtelen kialudtak. Egy pillanattal késıbb
egy ajtó furcsa fénnyel megvilágított körvonala jelent meg azon a helyen, ahol Leopold korábban semmit sem látott. Az
ajtónyílás mögül elıömlı fény különössé, lebegıvé változtatta a nı vékony alakját.
Hannah belépett a nyíláson.
Leopold követte. A második helyiség mindenben az ellentéte volt annak, amit eddig látott a Tremere kápolnában. A
berendezés akár egy régimódi irodáé: egy kis vizestartály, egy hatalmas tölgyfa íróasztal, a falon bekeretezett fotók,
légi felvételek különbözı golfpályákról; az íróasztallal szemközt két plüss szék, közöttük egy kis, kerek asztal, rajta
szivardoboz.
Leopoldnak ez az egyszerőség sokkal nagyobb meglepetést okozott, mint a korábban látott díszes tárgyak látványa.
Álmélkodva áttántorgott az egyik székhez. Leült. Hannah az íróasztal mögötti bırbevonatú forgószéken foglalt helyet.
Hannah az asztalra tette a bal kezében tartott tárgyat. Leopold azonnal ráismert: egy vérrel teli fiola volt. Önkéntelenül
megnyalta az ajkát, de rögtön meg is bánta a dolgot. A vér minden bizonnyal sőrő volt, sötét színébıl ítélve pompás íze
lehetett.
Hannah közömbös arccal végigmérte a Toreadort. Leopold arra számított, hogy mondani fog valamit. Egymás után
peregtek a másodpercek. A nı hallgatott, ezért Leopold törte meg a csendet.
- Azon az éjszakán, amikor meglátogattál... azt mondtad, a jövıben esetleg segíthetsz nekem.
- Igen - felelte Hannah színtelen hangon. - Számtalan módon segíthetek.
Leopold ismét arra számított, hogy a nı folytatni fogja a társalgást, ám újra beállt a kényelmetlen csend. A Toreador
lehajtotta a fejét.
- Talán igazad van, bár nem vagyok biztos abban, hogy ennek több módját ismered, mint én. - Felnézett, tétován
elvigyorodott.
Hannah arcán nyoma sem látszott érzelmeknek. Leopold folytatta:
- Egy bizonyos dologban szeretnék segítséget kérni tıled.
- Tudom - mondta Hannah. - Azt akarod megtudni, ki volt a nemzıd.
Leopold meghökkent.
- Igen. Így igaz. Honnan tudod?
Lehet, hogy tényleg mindentudó...?

18. oldal
 Névtelen
A Tremere egyenes háttal ült a székén. Mintha örömet okozott volna neki az, hogy meglepetést szerzett a vendégének.
Ennek ellenére hallgatott.
Leopold egyre feszültebbé vált.
- Vannak mások is, akiket ugyanez a kérdés izgat?
- Nem valószínő, hogy sokan lennének. Leopoldot ez nem nyugtatta meg.
- Természetesen tudok segíteni - mondta Hannah. Az asztalára helyezett fiolára mutatott. - Ez éppen erre való.
Leopold úgy érezte magát, mintha összezsugorodna a plüss székben. Ennyire kiszámítható, ennyire átlátszó lenne?
Vagy lehet, hogy a Tremere boszorka képes olvasni mások elméjében?
Vajon most is tudja, mi jár a fejében? Vagy lehet, hogy akkor árulta el magát valamivel, amikor Hannah nála járt?
Mondott valamit, amire most nem emlékszik? Valamit, amit éppúgy elfelejtett, mint az a halandó nı annak a kétszer tíz
másodpercnek az eseményeit? Ilyen gondolatok kavarogtak Leopold agyában. Amikor eszébe jutott, hogy Hannah
esetleg olvas az elméjében, megpróbálta kiüríteni a fejét, megpróbált magabiztos gondolatokat plántálni a kérdések
helyére.
Hannah felvonta a szemöldökét. Nála már ezt is érzelemnyilvánításnak lehetett tartani.
- Segítek, de elıbb árulj el valamik.
- Ha tudom, elmondom - felelte Leopold.
- Miért segítsek?
Hannah hangja olyan elutasító, olyan rideg volt, hogy Leopold arra gondolt, lezártnak tekinti az ügyet. Semmit sem
tudott felajánlani a segítségért, és ezzel a nınek is tisztában kellett lennie. Szétáradt benne a reménytelenség.
Egyszeriben nagyon hosszúnak tőnt az elmúlt pár éjszaka. Victoria szobrának megalkotása majdnem elillant emlékezete
horizontján. De tudta, mit mondjon.
- Mivel kettınk közül én vagyok a tudatlan, szeretném, ha elmondanád nekem, miért segítenél rajtam.
Hannah szeme réssé szőkült, olyanná vált, akár a kígyóké. Látszott rajta, értékeli a Toreador ügyes válaszát.
- Igen, talán van egy ok... Esetleg segítek neked, ha megígéred, hogy szobrot készítesz rólam...
- De hiszen tudod, hogy képtelen vagyok szobrot készíteni a Vértest-... a káinitákról! - szólt közbe Leopold. - Ezt már
akkor megállapítottuk, amikor azon az éjszakán ellátogattál a mőtermembe, és...
Leopold hangja elcsuklott. Hannah arca elárulta, nem hiszi el a Toreador szavait. A bal szemöldöke felemelkedett, a
nyaka elırébb feszült. Végül a korábbi kígyószerő pislantással összehúzta a szemét.
Leopold megdöbbent. Lehet, hogy Hannah már tud arról, mit sikerült létrehoznia ma este?
- Habár... egyszer mégis sikerült. Talán újra meg tudom csinálni. Rendben van, megpróbálom a dolgot, de ha nem
megy, akkor az nem az én hibám.
- Rendben van. Megpróbálod. De van még valami, amit kérni akarok tıled.
- Micsoda?
Hannah felállt, megkerülte az íróasztalt, a Toreador elé lépett.
- A szobornak életnagyságúnak és élethőnek kell lennie. Semmi mővészi interpretáció. Teljes alaknak kell lennie, nem
csupán portrénak.
- Rendben van.
- És - tette hozzá Hannah - emlékezetbıl kell elkészítened. Nem fogok modellt állni hozzá.
Leopold, maga sem tudta miért, ez a „nem fogok”-ot „nem tudok”-nak értelmezte. Hátradılt a székben. Hannah
egészen közel állt hozzá, és föléje hajolt. Leopold látta, a nı köntöse valami nagyon vastag anyagból készült.
- Így egy kicsit nehéz lesz... Lehet, hogy eltévesztek majd pár részletet. Nem is tudom, sikerülni fog-e egyáltalán.
Hannah még közelebb lépett hozzá, a bal lába Leopold szétterpesztett lábai között feszült a székhez.
- Akkor most fogok modellt állni, hogy sikerüljön! - mondta, és egy olyan mozdulattal, ahogy a kígyó levedli a bırét,
ledobta magáról a vastag köntöst.
Meztelenül állt Leopold elıtt. A Toreador meghökkenve bámult rá. A nı teste meglepıen arányos volt. Sovány, már-már
vézna, valódi modern szépség. A bıre - mint a legtöbb vámpíré - tökéletes és ránctalan volt. Keskeny csípıje formás
volt, a hasa izmos és lapos, a melle ékkıszerő, a combja hosszú és formás.
- Érints meg - parancsolta Hannah.
Leopold hirtelen rádöbbent, hogy nem meresztgetheti a szemét ilyen mohón. Felemelte a fejét, felnézett. A nı
szépségének mágiája megtört - az arc érzelemmentes maradt. Leopoldot ennek ellenére nem kellett bíztatni, mindkét
kezét kinyújtotta, az ujjai végével megérintette a Tremere derekát.
- Nem jó - mondta Hannah.
Leopold zavartan visszarántotta a kezét.
- Ne csak a derekamat. Az emlékezetedbe kell vésned a testemet. Nem csak a szemeddel, az ujjaiddal is. Fedezz fel,
ifjú Toreador, és közben gondolj az ígéretedre. Égesd bele a testem képét az agyadba.
A szavakat halkan, de parancsolón ejtette ki. Leopoldnak egy pillanatra eszébe jutott, hogy a puritán, rideg Hannahtól
talán mást is kaphat, talán a nı is többre vágyik. Lehet, hogy halandó korából nem csupán a mágia alkalmazására való
hajlamot, hanem valami mást is megırzött?
Hannah megfogta Leopold kezét, széthúzta az ujjait, meztelen combjára szorította.
Leopold eleget tett a felszólításnak. Úgy simogatta a nıi testet, ahogy a befejezés elıtt álló agyagszobrokat szokta.
Lehunyta a szemét, mozgatta az ujjait, a kezét; felfedezett minden hajlatot és domborulatot.
Meglepte a test puhasága. Úgy hallotta, a vének közül soknak megkeményedik a bıre. Hannahnál más volt a helyzet,
neki még a húsában, a csontjaiban is volt valami olyan érzékiség, amitıl élmény volt a tapogatózó felfedezés.
Leopold lehunyt szemmel a kezébe irányította tudatát.

*****

- Elég.
A halkan kiejtett szó visszarántotta Leopoldot az egyszerően berendezett irodába. Megdörzsölte a szemét. Egy pillanatig
azt hitte, az egész álom volt csupán, de túlságosan élénken emlékezett minden egyes részletre. Kinyitotta a szemét, és
megpillantotta az elıtte álló nıt. Hannah még mindig meztelen, még mindig csábító volt.

19. oldal
 Névtelen
A Tremere lehajolt, felvette a köntösét. Hátat fordított a Toreadornak, visszament az íróasztal túlsó oldalára, leült a
bırszékbe. Megigazította a köntösét, Leopold felé fordult. Az arca éppen olyan szenvtelen volt, akár a szárítóállványra
kifeszített szarvasbır.
Leopold csak lassan tért magához a sokkszerő állapotból. Meglepte Hannah kitárulkozása, nem tudta, most mit kellene
tennie, hogyan illene reagálnia. Azt sem tudta, mit mondhatna a történtek után. Szobrász énjét lenyőgözte a nı
testének tökéletessége. Halandó korában, de még vámpírként sem találkozott ilyen modellel. Akinek ilyen teste volt, az
általában a divatszakmában dolgozott, és nem vállalkozott arra, hogy órákon át mozdulatlanul álljon, miközben valami
mővész az agyagtömbjét vagy a kıdarabját formázgatja.
Szerette volna megdicsérni Hannah testét, de nem tartotta helyénvalónak. Ezért hosszas habozás után csak ennyit
mondott:
- Néha, amikor dolgozom, valami... transzszerő állapotba kerülök. Azt hiszem, most is ez történt... Másként nem
tudtam volna az agyamba vésni a testedet.
- Alapos munkát végeztél - mondta Hannah. Közömbös arcáról nem lehetett leolvasni, hogy élvezte a dolgot, esetleg
undorodott az egésztıl. A vonásai semmit sem árultak el.
- A végeredmény igazolni fogja, hogy szükség volt rá.
Hannah némán meredt a Toreadorra. Leopold, amikor már nem bírta tovább a csendet, megkérdezte:
- Tulajdonképpen mi van abban a fiolában?
Hannah a kis üvegcsére pillantott.
- Egyfajta szintetikus vitae. Nem közvetlenül egy Vértestvérbıl, nem is egy halandóból származik, de alkalmas arra,
hogy táplálja a vámpírokat, és szükség esetén pótolja az emberek vérét.
- És én...
- És te meg fogod inni. Ma este.
Leopoldnak nem tetszett a dolog. A vérben energia volt, és a Tremerék állítólag számtalan célra fel tudták használni.
Tisztában volt vele, hogy a vörös folyadék megivása talán közelebb viszi a céljához, de azt sem felejtette el, milyen
veszélyekkel járhat az ilyesmi. Valahol azt hallotta, ha egy vámpír féltucatszor iszik egy másik vámpír vérébıl, akkor az
elıbbi az utóbbi hatalmába kerül, az utóbbi képes lesz befolyásolni az elıbbi gondolkodását. Olyan esetrıl is hallott
már, hogy már két vérivás után bekövetkezett a dolog. Vagy négy után. Minél többször, annál erısebb lett az
elmebéklyó. Az ilyesminek számtalan más következménye lehetett, ezért nem volt bölcs dolog olyan vitaét - vért - inni,
amit egy másik vámpír kínált fel. Különösen akkor nem, ha az a bizonyos másik vámpír a Tremerék közé tartozik - azok
közé, akik állítólag megosztják egymással a vérüket.
- És utána?
- Egy teljes napon át a szervezetedben kell maradnia, szóval ma este már ne mozogj sokat, nehogy elfogyaszd az
energiáját. Egy nap múlva végrehajtok egy szimpla szertartást. A holnap esti party-n aztán szerezhetünk néhány fontos
információt.
- Ki fog derülni, ki a nemzım?
- Lehetséges. - Hannah nem mozdult meg, nem gesztikulált beszéd közben, így Leopold nem tudta eldönteni, hogy ez a
„talán” azt jelenti, hogy biztosan, vagy azt, hogy esetleg. Szeretett volna többet megtudni, de nem feszegethette a
kérdést.
- Jól van, akkor az lesz a legjobb, ha beveszem. Méghozzá hamar, mert egy órán belül megvirrad. Vissza kell térnem a
búvóhelyemre.
Hannah az ujjai közé fogta a fiolát, átnyújtotta az íróasztal fölött. Leopold felállt, elvette tıle.
A Toreador, miközben visszalépett a székéhez, megállapította, hogy a fiola viszonylag nehéz. Valószínőleg ólomüvegbıl
készült, a dugója nagyon sőrő parafából. Próbaképpen megpiszkálta a tetejét. Az anyag azonnal összehúzódott,
mintegy kivetette magából a körömlenyomatot.
Leopold felnézett a nıre. Hannah már nem ıt nézte, valahová balra meredt. A Toreador elfordította a fejét. A Tremere
úgy fintorgott, mintha valami kellemetlen szagot érezne. A szeme hirtelen összeszőkült, a tekintete hüllıszerővé vált.
Ismét Leopoldra nézett.
- Gyerünk! - csattant fel. Ez már valódi parancsként hangzott. Úgy beszélt, mintha elfogyott volna a türelme.
Leopold megfogta a dugót, óvatosan kihúzta. Halk pukkanás hallatszott. A fiolából kifröccsent egy csepp sőrő vér,
Leopold csuklójára hullt. Elég kövér csepp volt, de nem csorrant végig az alkarján. Mintha hozzátapadt volna a bıréhez.
A fiolából kellemes illat csapott Leopold orrába. A Toreador megkívánta a vért, ellenállhatatlan vágyat érzett iránta,
annak ellenére, hogy még mindig nem feledkezett meg arról, milyen veszélyes lehet ez az egész. Nem nézett fel
Hannahra. Felhajtotta a folyadékot. Megnyitotta a torkát, ahogy tanulta, hogy minden egyes csepp bejusson a
szervezetébe.
A vér végigcsorgott a torkán. Az íze éppen olyan kellemes volt, mint az illata. Leopold egy pillanatra úgy érezte,
hiperérzékennyé váltak az érzékszervei, megélesedett a hallása és a látása. Furcsa erı áradt szét benne, de a furcsa
hatás nem tartott sokáig.
Felnézett a nıre, visszatette az íróasztalra az üres fiolát.
- Tehát ma este már semmit sem kell tennünk?
- Egyelıre ennyi dolgunk volt, Toreador. Még mindkettınknek tennünk kell valamit a másikért. Nem árt, ha tudod:
neked mindenképpen teljesítened kell az ígéretedet. Akkor is, ha esetleg kudarcba fullad a rituálém.
- Rendben van - mondta Leopold. - Értem. De neked is meg kell értened, talán nem tudok még egy vámpírszobrot
készíteni. Szeretném megcsinálni, már alig várom, hogy elkezdhessem a munkát. İszintén mondom, szeretném
elkészíteni a másodat. A pontos hasonmásodat.
- A szolgám az ajtó elıtt vár rád. Kikísér. Azt hiszem, a kapuhoz sokkal egyszerőbben eljutsz majd, mint ide.
Leopold bólintott, megfordult és indulni akart, de megtorpant, és visszanézett Hannahra.
- Amikor azon az éjszakán meglátogattál...
- Igen?
- Mit csináltam a lánnyal a távozásod után?
Hannah elmosolyodott. Leopold megremegett. Ez a mosoly sokkal, de sokkal félelmetesebb volt, mint a szemtelenség.
- Nem igazán emlékszem - mondta Leopold. - De azt hiszem, te pontosan tudod.

20. oldal
 Névtelen
- Igen, valóban tudom, ifjú káinita. - Hannah a férfi szemébe nézett. - Térdre álltál, és a bocsánatáért könyörögtél.
Leopold egy percig mozdulatlanul állt. Meglepte, hogy Hannah ilyen nyíltan elmondta a dolgot, hogy egyáltalán
elmondta. Zavarba ejtette, hogy a nı tanúja volt ennek az ostobaságnak; szégyellte magát amiatt, amit tett.
Lehajtotta a fejét, aztán ismét felnézett.
- És? Legalább megbocsátott?
Hannah ajkáról lassan lehervadt a mosoly. Hátranézett, aztán ismét a Toreadorra pillantott.
- Ezt is holnap este fogom elmondani. Most távozz!
A hangja ismét parancsoló volt. Leopold gyorsan megfordult, kilépett a helyiségbıl, és szelíden becsukta maga mögött a
faragott tölgyajtót.

MÁSODIK RÉSZ
Victoria

1999. június 21., hétfı, 21:36

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Victoria elégedett volt magával. Hátradılt a kocsi puha bırrel bevont hátsó ülésén, és kiélvezte az utazás utolsó perceit.
Ideje volt már, hogy elkápráztassa a Dél vámpírjait, és ezen az éjszakán végre alkalom nyílt a dologra.
Még egy év sem telt el azóta, hogy ı lett a Toreadorok primogénje; azután került ebbe a pozícióba, hogy a Vérátok
során megölték azt az ostoba Marlenét - és vele együtt az atlantai Vértestvérek többségét. Victoria már régen szerette
volna megünnepelni hivatalba lépését, és most végre alkalom kínálkozott erre. Olyannyira örült az új tisztségének és
annak, hogy mindenki elıtt primogénként mutatkozhat, hogy még pár atlantai Nosferatut is meghívott a bulira, pedig
ezeket a vámpírokat undorító külsejük miatt ritkán látták szívesen az ilyen rendezvényeken.
Kevés idı állt rendelkezésre ahhoz, hogy megfelelıen elıkészítse az ünnepséget, de úgy gondolta, emiatt a Toreadorok
még inkább elıtérbe kerülnek majd. Ennek nem csupán a klánbüszkeség miatt örült (bár mindig is úgy gondolta, az ı
klánjuk a legkiválóbb valamennyi közt), hanem azért is, mert végre kihasználhatta a Toreador sztereotípia minden
elınyét. Tisztában volt azzal, hogy a többiek különcnek tartják a Toreadorokat, és erre alapozva a lehetı legjobban el
akart térni a konvencióktól. Akár úgy, mint Toreador, akár úgy, mint a Vértestvérek egyike, Victoria Ash ezen az estén
mindenképpen reflektorfénybe fog kerülni!
És ugyan kinek fordulna meg a fejében, hogy egy Toreadornak egyéb céljai is vannak, mint az, hogy kitőnjön a többiek
közül? Ki gondolná, hogy ezeknek a céloknak igencsak sok közük van a Herceghez és Jarislav Pascekhez, a Brujah
ítélethozóhoz, akik szintén részt vesznek majd a party-n?
Victoria sejtette, hogy akadnak majd olyanok, akik gyanakodni fognak valami ilyesmire, de a gyanú semmit sem ér, ha
nem lehet bizonyítékokkal alátámasztani.
Karcsú karját a vezérlıpanel felé nyújtotta. Hosszú szárú, majdnem hónaljig érı selyemkesztyőt viselt; a finom darab
erısen kihangsúlyozta szépségét és elıkelıségét. Megnyomta a hangszóró gombját! és lustán kiadta a parancsát.
- Menjünk el a bejárat elıtt! Lassan.
Victoria a sötét kocsiból alaposan szemügyre vette a Szépmővészeti Múzeumot. A fehér, négyszintes épület az Atlanta
belvárosában, az egyik kis domb tetején állt. Látszólag sötét volt és csöndes, pedig a harmadik emeletén már rég
elkezdıdött a party.
Színházi látcsınek álcázott speciális messzelátója segítségével Victoria keresztülnézett a legfelsı szint magas
ablakainak opálos üvegén. Ennek az üvegnek köszönhetıen a halandók nem láthatták meg az odabent tartózkodókat,
ám a különleges lencsék elıl ez sem takarhatta el a vendégsereget. A készüléknek volt valami köze a fény
hullámhosszához és az interferenciához, de Victoria sosem értette meg egészen a mőködési elvét. Neki csak az volt
fontos, hogy ezzel a kis eszközzel beláthatott oda is, ahová szabad szemmel nem.
Tudta, vannak a Vértestvérek között olyanok, akiknek sokkal élesebb a szemük, mint az övé, de bízott benne, hogy az
opálüveg még az ı képességeiket is próbára teszi. Eleinte sokat vacilált, hogy beépíttesse-e az üveglapokat, de aztán
feldobott egy pénzdarabot, és megcsináltatta. Más esetekben természetesen nem bízta a véletlenre a döntéseit, de
idınként adódtak helyzetek, amelyekben nem lehet elegáns tesztek alapján határozni. Az olyan lépéseket, amelyek
megtételére ezen az estén készült pontosan ilyen dolgok voltak...
A szemüvegen keresztül tíz-tizenkét Vértestvért látott. Meglepıdött, de elégedett volt. A szám nem túl nagy, de
figyelembe véve, hogy a Vérátok mennyire megritkította a helyi vámpírok sorait - A Camarilláét éppúgy, mint a
Sabbatét -, nem is túl kicsi. Persze még a városon kívülrıl is érkezhetnek vendégek, és ha nem vesszük figyelembe,
hogy az érdekesebb alakok közül páran, például Benito Giovanni, lemondták a részvételt, nem is lehetett többre
számítani. Elég lehangoló, de Atlanta éppen emiatt volt tökéletes hely számára.
İ volt az est háziasszonya, de esze ágában sem állt találkozni minden alacsonyrangú Vértestvérrel, nem akart
foglalkozni azokkal, akik csak azért jöttek el, hogy tapasztalatokat és ismerısöket szerezzenek. Úgy akart megérkezni,
hogy a vámpírok olyannak lássák, amilyennek a terve szerint látszania kellett. Aztán, majd megkeresi azokat, akik
érdemesek arra, hogy figyelmet szenteljen rájuk. Azt még nem döntötte el, hogy pontosan kik lesznek ezek, kikkel
érdemes szót váltania ezen a különleges estén. Esetleg pár városon kívülrıl érkezett vendéggel elbeszélget. Az is
lehetséges, hogy nem kell majd ilyen csevegı játékokat játszania. Ha sikerül végrehajtania a terveit, és ha eléri a
célját, akkor erre nem lesz szükség.
Visszatette a távcsövet a tokjába, és eltőnıdött, vajon ez a kis trükk technikailag nincs-e ellentmondásban a
Vértestvérek törvényeivel. A Szépmővészeti Múzeumot Elíziumnak tartották, ez pedig azt jelentette, hogy a falain belül

21. oldal
 Névtelen
nem volt helye az erıszaknak. Nem tudta biztosan, hogy a svindlijével megsérti-e ezt a státuszt. Gyanította, hogy talán
egy kicsit túlfeszíti a húrt, de amíg nem szegi meg nyíltan a törvényt addig nem követ el javíthatatlan hibát.
Nem hitte, hogy bárki rá fog jönni a lényegre, és amirıl senki sem tud az ugye elfogadható. Egyébként is, hogyan
boldogulnának a Vértestvérek ebben a bonyolult világban, ha idınként nem folyamodnának ilyen piszkosnak ítélhetı
trükkökhöz? A fizikai erı, amivel néhány Vértestvér rendelkezett, túlságosan veszélyes volt, és alkalmazása során
gyakran nem csak a kiszemelt célpont, de az erısködı vámpír is elpusztult. A cselszövés, a ravaszkodás és a hazugság
viszont sokkal szelídebb, ezekre mindig, mindenki számít, és különben is, csak akkor fog hozzányúlni ezekhez az
eszközökhöz, ha másként nem tudja végrehajtani a terveit.
Óvatosan kell eljárnia. Körültekintıen. Például akkor is, amikor a szeméhez emeli a látcsövét, hogy kifürkéssze, mit
csinálnak a többiek az üveg válaszfalak mögött.
Ismét megnyomta a gombot.
- A lifthez.
A kocsi a következı keresztezıdésnél jobbra fordult, aztán rákanyarodott a múzeum mögötti keskeny mellékutcára.
Ahogy a kocsi lelassított, és átgurult a földalatti parkolóhoz vezetı úton elhelyezett fekvı rendırökön, Victoria még
egyszer belenézett a tükörbe. A frizurája tökéletes volt. Az arca is, de testének ez a része sosem változott. Csinos,
gömbölyő arc, keskeny, érdekes áll. Nem arisztokratikus ábrázat, inkább egy olyan szolgálólány arca, aki szépségben
túlragyogja királyi vérbıl származó úrnıjét.
Zöld szempár. Kissé ázsiai jellegő arccsontok. Ez valamikor még zavarta, ám rájött, hogy ebben a kozmopolita világban,
a XXI. század kapujában az ilyen jellegzetességek csak fokozzák a szépséget.
Némi vért juttatott az arcába. Szeretett úgy kinézni, mint a halandó nık, kedvelte a színüket. Az a halvány vörösség, az
a pír, amit a halandók a vérüknek köszönhettek, kívánatossá tette a vámpírnıket a vámpírférfiak szemében.
Végighúzta az ujja hegyét a barnán göndörödı hajtincseken. A szolgálója (meg kell vallani, majdnem olyan szép volt,
mint úrnıje) ügyes volt, sikerült rávarázsolnia a fejére azt a frizurát, amit a party-n kiállított egyik szobor viselt. Heléna
szobra, hogy egészen pontosan legyünk. Victoria ajka ördögi mosolyra húzódott. A haja szinte súlytalan volt, lazán
göndörödön:, a tincsek vége éppen csak megérintette a görögös stílusú, mégis modern selyemruha nyakrészét. Ha
Helénának ilyen frizurával sikerült ezer hajónyi férfit mozgósítania, akkor ı is el tudja érni, hogy egy teljes modern
hadsereg ringbe szálljon a védelmében.
Elégedetten levette a szemét a tükörképérıl. Az est hátralévı részében a többiek tekintetébıl fogja kiolvasni milyen
szép. Mert még mindig gyönyörő volt, pedig már több, mint háromszáz éve létezett ezen a földön. Természetesen
ennek az idınek (ennek a 349 évnek, hogy pontosak legyünk) a nagy részét Vértestvérként élte le, tehát nem is
öregedhetett meg úgy, ahogy a halandók szoktak, de szépségével az évszázadok során éppen olyan könnyedén szerzett
hódolókat, mint annak idején, amikor még ı is a Csordához tartozott.
Halandó korában Victoria a szépségével mindent megszerzett magának, amire szüksége volt. A nemiség a vámpírok
között már nem bizonyaik ennyire hatékony fegyvernek; a puhány vámpírférfiak csak különleges, mágikus eszközök
segítségével bírták felkészíteni magukat vágyaik beteljesítésére. Victoria természetesen ismerte ezeket az eszközöket és
trükköket, alkalmazta is ıket, de volt valami a Vértestvérek természetében, valami túlélési ösztön, ami szinte teljesen
elnyomta a halandókra oly jellemzı közösülési és szaporodási vágyat. A Vértestvérek hajlamosak voltak arra, hogy csak
magukkal foglalkozzanak, még a sarjaikkal is csak azok a vámpírok törıdtek, akik megırizték szívükben az
emberiesség csíráit, vagy azok, kiket a sarjuk valami olyasmire emlékeztetett, amit korábbi életük során elvesztettek.
Ám a vágy szinte mindegyikükben létezett. A legtöbb Vértestvér fiatal volt - alig százesztendıs -, közülük sokan még
mindig úgy gondolkoztak, akár a halandók. A testük nem úgy reagált, ahogy Victoria szerette volna, de tudati szinten
kívánták a közösülést, a testi szerelmet, ami oly fontos a Csorda számára. Így aztán könnyen el lehetett csavarni a
fejüket.
Ez a játék nem sokban különbözött attól, amit Victoria halandóként őzött. Valamennyi férje jóval idısebb volt nála. A
vénemberek férfiassága már nemigen keményedett meg, de amikor éjszakánként hozzájuk bújt, amikor aszott, csontos
testükhöz szorította arányosan gömbölyded idomait, egy-egy pillanatra mindegyik tetterıs fiatal férfinak képzelte
magát.
És ezekért a rövidke pillanatokért bármilyen árat hajlandóak voltak megfizetni. A többségük mindenét odaadta az
ál-gyönyörért...
Minél magasabbra jutott a Camarilla hierarchiájában, annál nehezebben tudta alkalmazni a jól bevált trükköket. A
szervezetet ambiciózus férfiak irányították, az idı már az emlékét is kifakította az agyukból azoknak a gyönyöröknek,
amelyekben Victoria részesíteni tudta volna ıket. Szerencsére a vezetık többsége hímnemő volt - a Vértestvérek
világában nem jelentkeztek olyan hamar azok a változások, amelyek a Csorda világára az utóbbi idıben jellemzıek
voltak -, és nem vesztették el a férfiak egyik jellegzetes tulajdonságukat, ık is imádtak pávakakasként peckeskedni.
Például az ilyen rendezvényeken, mint ez a mostani. Victoria tudta, hogy folytatnia kell a szokásos tevékenységét, most
sem hagyhat fel azzal, hogy megállapítsa, kikre számíthat szövetségesként, kiket kell ellenségnek tartania. A tervétıl
függetlenül az atlantai vámpírtársadalom fontos tagjává akart válni. Tudta, a Vértestvérek elıbb-utóbb az ı party-jait,
és nem a Benison herceg által szorgalmazott felesleges Biblia-tanulmányozó rendezvényeket fogják ürügyként
alkalmazni arra, hogy összegyőljenek és megbeszéljék egymással a stratégiájukat, a szándékaikat. És ha egyszer már ı
kontrollálja a fórumot, akkor már csupán idı kérdése, hogy azt is ı szabja meg, mirıl tárgyaljanak, milyen döntéseket
hozzanak.
A dologhoz most kellett hozzálátni. Úgy tőnt, hogy a város vámpírnépessége eléggé fel fog duzzadni ahhoz, hogy
elegendı a kiinduló pont megfelelı legyen. A Vérátkot követıen több rekonstrukciós folyamat is megindult, és
Victoriának most lehetısége nyílt arra, hogy átalakítsa a szokásokat, a protokollt, hogy olyan típusú változtatásokat
hajtson végre ezeken, amelyek késıbb, a populáció felduzzadása után is meg fognak maradni.
Victoria eltüntette az arcáról a ravasz, elégedett mosolyt.
- Miért nem szóltál, hogy megérkeztünk? - kérdezte.
Természetesen nem kapott választ. A sofır ostobaságot követett volna el, ha védekezni próbál, ha nem fogadja el szó
nélkül a szidalmat.
Victoria csak most vette észre, hogy a kocsija a múzeum földalatti garázsának liftje elıtt áll. Nem tudta, mennyi ideje
parkoltak le. Elıször bosszankodott emiatt, de aztán úgy döntött, nem fogja megbüntetni a sofırét. Végül is hasznosan

22. oldal
 Névtelen
töltötte el ezt a pár percet. Nem ártott, hogy rendezte a gondolatait, tisztázott magában pár dolgot, ami ezen az estén
várt rá. Kétségtelen, nem ismeri az események szövetének valamennyi szálát, de azokat, amelyeket ı tart a kezében
remélhetıleg még ma éjjel sikerül elvarrnia. Talán véglegesen.
Egy másodperccel késıbb hangtalanul kinyílott az egyik ajtó. A Toreador kidugta a kocsiból szandálos lábát, és lassan
kinyújtotta a kezét is.
A kezét szinte azonnal megfogta valaki. Az ajtónálló szorítása erıs volt; könnyedén kisegítette a nıt a kocsiból. Ahogy a
sofırje, ez a férfi is ghoul volt, Victoriának dolgozott. A ghoulok - mivel félig még halandók maradtak - szerencsére nem
szenvedtek olyan szexuális retardációtól, mint a Vértestvérek többsége. Ez azt jelentette, hogy Victoriának nem mindig
kellett erılködnie, ha egy kis szórakozásra támadt kedve. A ghoulok teljesítették a kívánságait, ı pedig kifizette ıket,
ha elégedett volt velük vért és pénzt adott nekik.
A ghoulok Victoria vére nélkül kénytelenek lettek volna elviselni az öregedést, a halandó test fokozatos romlását. Mivel
nem voltak elég erısek ahhoz, hogy elvegyék Victoriától a számukra szükséges vért, teljes mértékben a nıtıl függtek,
mindenben engedelmeskedniük kellett neki. Ettıl a szexuális játékok egy kissé unalmassá váltak, de nem volt mit tenni.
A Toreador tudta, milyen veszélyeket vállal akkor, amikor intim közelségbe kerül a ghoulokkal, ezért még véletlenül
sem tette lehetıvé számukra, hogy akár morzsányi szabad akaratuk legyen. A kontrollálás módszereit a környezetében
élı idısebb Vértestvérektıl leste el. Hamar rájött, hogy a hosszú élető vámpírok között nem sok olyan van, aki ettıl
eltérı módon gondolkozik.
Ahogy a kocsi elgurult Victoria körülnézett a parkolóban. A garázsban leállított kocsik remekül szimbolizálták a
vendégsereg eklektikusságát. A Toreador Rollsa nesztelenül farolt be két hasonlóan elıkelı kocsi közé - az egyik egy
hatalmas limuzin volt, amelyben türelmesen várakozott a sofır, a másik egy szexis Dodge Viper valamelyik magányt
kedvelı, kalandos természető Vértestvéré lehetett. Valamivel távolabb két terepjáró állt, az ilyeneket a Brujahok és a
Gangrelek szerették. A Gangrelek (ık voltak az egyetlenek, akik ténylegesen kihasználták a terepjárók különleges
adottságait) közül a jelek szerint maximum ketten jöttek el. Victoria akkor sem esett volna kétségbe, ha egy sem
fogadja el a meghívást. Eszébe jutott valami. Lehet, hogy egyetlen Brujah sem jött el? Nem sok okuk van arra, hogy
részt vegyenek egy ilyen party-n, hacsak nem az, hogy az Elízium védelmét kihasználva tárgyalásokat folytassanak
másokkal. Ezen a helyen nem kellett tartaniuk Benison hercegtıl, aki győlölte ıket amióta a Vérátok során, alig egy éve
a klán támadást indított ellene. A hírek szerint az a néhány Brujah, aki túlélte az általános öldöklést, a város anarchjai
között talált menedéket, akikkel együtt a herceg megbuktatását tőzték ki célul.
A parkoló távolabbi végében a neonátok patetikus kocsijai álltak. Ezek a Vértestvérek csak nemrég estek át az Ölelés
szertartásán, és általában még mindig a halandó korukban használt autókkal jártak. Vagy lehet, hogy a múzeum
dolgozói hagyták itt ezeket a csotrogányokat?
- Menjünk fel - mondta Victoria, és kecses mozdulattal a ghouljai, meg az általuk üzemeltetett lift felé fordult.
- Parancsára, milady - mondta az a ghoul, amelyik kisegítette a kocsiból. Geraldnak hívták, jóképő és izmos kanadai
volt.
Gerald kinyitotta a lift ajtaját.
- Benison megérkezett már? - kérdezte Victoria.
- Nem, milady.
- És Julius?
- Nem, milady.
Victoria vidáman bólintott. Nem is számított rá, hogy ez a két nagy játékos ilyen korán idejön. Bonyolítaná a helyzetet,
ha valamelyikük már itt lenne, ha pedig mindketten megérkeztek volna, akkor könnyen összeomolhatna a gondosan
felépített terv. Számolt ezzel a kockázattal, de a jelek szerint a szerencse neki kedvezett.
- És Benjamin?
- İ már itt van, milady.
- És Thelonius?
- İ is, milady.
Victoria meghökkent, hogy mindketten megérkeztek. Ok is nagy játékosok voltak, bár korántsem olyan nehézsúlyúak,
mint a másik kettı. Az est ötödik komoly erıt képviselı szereplıje Eleanor volt, a herceg felesége. Eleanor könnyen
megakadályozhatta volna a terv végrehajtását, de szerencsére ı mindig a herceggel együtt érkezett az ilyen
rendezvényekre, így nem kellett külön rákérdezni, jelen van-e már.
Victoria belépett a liftbe. A másik ghoul, Samuel - vékony, sötét bırő bostoni fickó - beállt mögé. Ahogy Victoria
nekidılt a fülke tükrös falának, Samuel megnyomta a négyes gombot. Az ajtó becsukódott, a Vértestvér és a ghoul
elindult felfelé.
Victoria felsóhajtott, és ismét az ütött-kopott autókra, meg a neonátokra gondolt. Ó, hogy ezek még mennyire
emberiek! Fiatalok, tapasztalatlanok, ostoba játékokkal szórakoztatják magukat. Az ifjú Vértestvérek nem sokban
különböznek a halandók gyermekeitıl. Magabiztosak, semmitıl sem félnek, de mindez a tudatlanságuknak köszönhetı.
Buták. Úgy érzik, hogy az egész világ az övék, mert részei lettek egy olyan közösségnek, amelynek létérıl korábban
semmit sem tudtak. Mert ezt a világot még az elnökök, a híres színészek, a holdon sétálgató őrhajósok sem ismerhetik.
A neonátok azt hiszik, bekerültek a hatalmasok közé, de közben semmit, vagy alig valamit tehetnek amivel
komolyabban befolyásolhatják az öregebbek machinációit. Hatalmat akarnak szerezni maguknak, erıt, befolyásossá
akarnak válni, és közben észre sem veszik, hogy a vének lekörözik ıket. A vének, a nemzık, a Victoriához hasonlók,
akiket leginkább a pozíciójuk megırzésére és megerısítésére fordítják energiáikat, nem pedig az ezzel járó elınyök
kihasználására.
Victoria azzal is tisztában volt, hogy ı is sok ostobaságot mővel. A nála öregebbek talán jót nevetnek azokon a
szánalmas kis játékokon, amelyeket ı és a társai őznek. Egy város irányításának megszerzése? Ez semmit sem jelent. A
városok, az országok, a kultúrák a legvénebb Vértestvérek, a Matuzsálemek, és az ı nemzıik, az İsatyák (az
ismeretlen és talán mitikus vámpírok, a harmadik generáció tagjai, Káin unokái) számára semmit sem jelentettek,
színes játékszerek voltak csupán.
Számukra Victoria generációja, sıt, még a náluk valamivel idısebbek is bábuk voltak csupán, amelyeket egyszerően
félre lehet hajítani, ha már nincs rájuk szükség. Legalábbis Victoria neonát korában ezt hallotta az öregektıl. Nem volt
oka rá, hogy kételkedjen ezekben a híresztelésekben. A halandók semmilyen területen sem lehetnek elsık, a vámpírok

23. oldal
 Névtelen
esetében is mindig volt valaki, aki többet tudott, nagyobb hatalommal rendelkezett, mint a többiek. Akár igaz volt ez az
„örök második” teória, akár nem, Victoria mindig szem elıtt tartotta. Sosem bízta el magát. Azok, akikkel ravasz
játékokat őzött, mind gyengébbek voltak nála. Miért ne lehetne igaz, hogy ı maga is egyszerő figura csupán egy
nagyobb léptékő hatalmi játék tábláján?
Elismerte, hogy valószínőleg ı is parány, amit az igazán nagy erık mozgatnak. Elszomorította a dolog, de erıt is adott
neki a további küzdelemhez. Még azt is elképzelhetınek tartotta, hogy ez a ma est party egy nálánál sokkal nagyobb
hatalommal rendelkezı valakinek a mőve. Tényként fogadta el a dolgot, és csak akkor bizonytalanodott el amikor arra
gondolt, hogy mi lehet ennek a bizonyos valakinek a célja. Vajon egyezik az övével? Elképzelhetı, hogy valamelyik
Matuzsálemnek, esetleg valamelyik İsatyának jó oka van arra, hogy ı, Victoria Ash befolyásosabbá váljon Atlantában,
esetleg a Camarillán belül? Victoria remélte, hogy ez a helyzet, de közben elborzadva gondolt arra, hogy a gondosan
kidolgozott terv, a megtévesztı lépések, a csapdák, az egész könyörtelen játék valójában nem a sajátja.
Éppen ezért volt jó Toreadornak lenni. Bármit megtehetett, nem kellett tartania attól, hogy valaki komolyabban
gyanakodni kezd. A Toreadorokat mindenki kiszámíthatatlannak tartotta, senki sem csodálkozott azon, ha valami
váratlan, esetleg érthetetlen dolgot mőveltek. Victoria még rá is játszott erre.
Habár... ha jobban belegondolunk a Toreadorokat nem is ezzel a szóval lehet a legjobban jellemezni. A
kiszámíthatatlanság a Malkaviánusok tulajdonsága volt, az ırült vámpíroké. A Toreadorokat inkább változékonynak
lehetett nevezni. Victoria tudta, ez a hányaveti csélcsapság olyan álca, ami alatt kevésbé feltőnıen tudja végrehajtani a
terveit.
Ezen az estén olyan döntés meghozatalára készült, aminek nagy hatása lehetett a jövıjére...
Eltolta magát a lift oldalfalától. Az ajtó megmozdult, és bár még nem nyílt ki teljesen Victoria pontosan tudta, milyen
látvány fog a szeme elé tárulni. Tudta, két „kaput” lát majd, mindkettın át lehet jutni egy lehetséges jövıbe.
Victoria elırelépett. Közeledett a mindent eldöntı pillanat. Felkészült.
- Elfelejtett valamit, milady?
- Nem, nem - felelte Victoria. A hangjából hiányzott a szokásos keménység, a parancsoló hangsúly. Még mindig a liftben
álltak, de a halk szóváltást szinte teljesen elnyomta a terem irányából áramló zene. Victoria önbizalmat merített a
dallamból. Éppen Ravel Bolerója szólt, az a darab, amit elıször 1929-ben mutattak be, vagy... nem volt biztos az
évszámban. Azokban az években volt a legkönnyebb fenntartani a Maszkarádét. Azokban a pergı idıkben, a gondtalan
és vidám Párizsban, amely akkor nagyon hasonlított az 1960-as évek Amerikájára. Ahogy ezekre a régi idıkre, az akkor
aratott sikereire gondolt, Victoria felbátorodott.
Felszegett állal lépett ki a liftbıl, gyorsan visszafordult és Samuelre nézett. A hangja visszanyerte határozottságát.
- Menj le gyorsan, és hozd fel a következı vendéget. De ne feledd, ha valaki egyedül jön, akkor addig kell várnia, míg
érkezik valaki más. Legalább két vendég legyen egyszerre a fülkében. Több lehet, de... ahogy már megbeszéltük... ha
valaki egyedül érkezne, az katasztrofális lenne!
Samuelt most is éppúgy meglepıdött a parancs hallatán, mint akkor, amikor Gerald társaságában elıször, az elızı esti
készületek során hallotta. Victoria észrevette rajta az értetlenséget, de tudta, a ghoulnak nincs szüksége kielégítı
magyarázatokra, nélkülük is remekül fogja végezni a feladatát. Ez az apróság is hozzátartozott a biztonsági
intézkedésekhez; tudta, ha magyarázkodni kezd, ha elmondja miért tartja fontosnak a dolgot, legfeljebb annyit érhet el,
hogy olyan ırültnek nézzék, mint a legeszementebb Malkaviánust.
Nem magyarázkodott hát, inkább bizonytalanságban hagyta Samuelt.
- Katasztrofális! - ismételte, és figyelmeztetıen felemelte a mutatóujját.
Samuel bólintott, megnyomta az egyik gombot. A lift ajtaja becsukódott, a fülke elindult lefelé. Victoria megfordult, és
szemügyre vette a terepet.
Két magas, kétszárnyú ajtó elıtt állt. Az ajtószárnyak szerves részét képezték annak az álfáinak, amellyel a tágas
terembıl leválasztották ezt a fogadóhelyiséget. Mindkét ajtó zárva volt, és annak ellenére, hogy a felsı peremük fölött
látni lehetett a mögöttük lévı helyiség mennyezetét, betöltötték lezáró szerepüket.
És ez volt a dolog lényege. Mármint az, hogy melyik vendég, melyik ajtót választja. És ami még fontosabb: melyiket
választja az utána érkezı vendég? Ebbıl a látszólag jelentéktelen részletbıl Victoria könnyen le tudta szőrni azokat a
következtetéseket, amelyeknek nem csupán erre az estére, de talán az egész további életére hatással lesznek.
A bal oldali ajtó volt a szélesebb, az ajtószárnyak majdnem harminc láb magasra toronylottak. Bronz dombormővek
díszítették, a nyolc fazettán összesen nyolc, a fazetták fölött, a központi szakállas alak kétoldalán egy-egy jelenetet
lehetett látni. A központi alak pontosan úgy nézett ki, mint a bibliai alakok: hosszú szakáll, lebegı, csuhaszerő ruha. A
kezében tartott kıtáblák alapján bárki felismerhette Mózest. Victoria tudta, hogy a Tíz parancsolat címet viselı
dombormő-együttest Henri de Triqueti készítette, arról viszont fogalma sem volt, hogy melyik kép melyik parancsolattal
hozható összefüggésbe. Vagyis... Igen. Az egyiket, a bal felsı sarokban lévıt mégis könnyen fel lehetett ismerni. Ennek
a képrészletnek a témája szorosan összefüggött az ajtó mögötti galériában kiállított tárgyak mondandójával.
Ne ölj, parancsolt az Úr, de úgy tőnik hiába, mert még csupán maroknyi ember létezett ezen a világon, amikor Káin
máris a saját kezébe vette a dolgok irányítását. A Vértestvérek közül mindenki tudta, hogy ez a bizonyos Káin azonos
azzal a Káinnal, aki a legendák szerint az elsı vámpír volt; azzal a lénnyel, akinek a vérvonala az İsatyákon, a
Matuzsálemeken és a többi nemzın keresztül egészen Victoria Ashig vezetett. Mert Victoriát csupán hat generáció
választotta el a bibliai ıstıl, akinek a vére az ı ereiben is ott keringett. Ez a vér volt a forrása az erejének és a
hatalmának, és ez a vér volt az amely rázúdította a Vértestvérekre az átkokat. Azokat az átkokat, amelyektıl a
vámpírok többsége szenvedett és szabadulni próbált; azokat az átkokat, amelyek létébe Victoria már évekkel korábban
beletörıdött, amelyekre úgy tekintett, mint az örök lét velejárójára.
Annak, hogy mindez felötlött Victoria elméjében, két oka volt. Elıször: az ajtószárnyon lévı, a hatodik parancsolatot
ábrázoló dombormővön a mővész Ábel halálát örökítette meg. Látni lehetett az angyalokat is, amelyek a mennybıl
leereszkedvén magukkal ragadták az áldozatot, és látni lehetett az örök számkivetettségre ítélt Káint is. Másodszor:
Victoria sokszor - egyre többször - úgy érezte, hogy a cselekedetei valójában valaki másnak a tettei. Ha a vére valóban
olyan potens, amilyennek hitte, akkor könnyen elképzelhetı volt, hogy maga Káin, vagy az İsatya valamelyik
leszármazottja éppen a vérén keresztül tartja ıt befolyása alatt.
De miért? Mi lehet a célja annak a bizonyos valakinek, aki ıt mozgatja?
Ez a félelem volt az, ami ennyire fontossá tette ezt az estét. Ez volt az oka annak, hogy a tíz parancsolat ellenpárja

24. oldal
 Névtelen
ilyen nagy szerepet kapott.
Victoria jobbra fordult, és szemügyre vette azt a csodát, aminél pompásabbat még sosem alkotott emberkéz. Ez is egy
szoboregyüttes volt, már messzirıl látszott rajta, hogy csakis Auguste Rodin készíthette. Alacsonyabb volt, mint a tíz
parancsolatot ábrázoló együttes, ám a Pokol kapuja mégsem törpült el a párja mellett. Valódi mestermő volt, egy zseni
alkotása. Victoria tudta, bármennyit is foglalkozna a szobrászattal, ı maga sosem lenne képes létrehozni egy ehhez
hasonló szoboregyüttest.
Ezen a duplaszárnyú ajtón is volt egy központi alak, az a figura, ami önmagában a Gondolkodó címen vált világhírővé. A
férfi a térdére támasztott könyékkel ült, a jobb öklét az álla alá szorította, a jobb könyökét a bal combjára tette. Dante
volt, abban a pillanatban, amikor megálmodja az Infernóját, és a körötte lévı alakokat.
Az ajtókeret tetején három alak állt, ugyanannak az embernek más-más perspektívából készített figurája. Mindhárom
lehajtotta a fejét, összefogta a kezét - mintha a három muskétás letargiával átitatott másai lettek volna.
Az ajtó többi alakja úgy nézett ki, mintha a mővész valóban a Pokolból emelte volna át ıket. Az egymástól alig
elhatárolt fazettákon a kereteken különbözı vad, riasztó figurák örvénylettek - mintha mindegyik a fájdalom kútjának
mélyébıl szabadult volna fel.
A fehér falak között, a fehér mennyezet alatt a két megfeketedett bronzkapu még félelmetesebbnek tőnt, mint
önmagában. Méreteikkel megerısítették a feléjük közeledıben azt az érzést, hogy komoly döntést kell meghoznia,
mielıtt valamelyiket kiválasztja. A két ajtó éles kontrasztban volt egymással; a Tíz parancsolat szimmetrikus paneljei és
egymástól világosan elhatárolható alakjai mintha a Pokol kapuja örvénylı-kavargó részleteinek ellentétpárjai lettek
volna.
Dante, a Gondolkodó jelenléte valahogy természetessé tette ezt az összehasonlítást.
Victoria terve ostobán babonás volt, de mivel szerette volna azt hinni, hogy idınként megszabadul azoktól a láthatatlan
zsinóroktól, amelyek segítségével az a bizonyos, nála hatalmasabb lény rángatja, aki úgy tologatja a világban, mintha
sakk-figura lenne, mert szerette volna szabadnak hinni magát, csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy mindig
véletlenszerően hozza meg döntéseit, ne lehessen elıre kiszámítani a tetteit.
A Bolero éppen felgyorsult, amikor Victoria meghallotta a lift halk zümmögését. Ellépett az ajtajától. Vajon ki érkezett
meg, és melyik ajtón keresztül fog belépni a terembe? A Mennyországot, vagy a Poklot választja? Victoria úgy tervezte,
a vendégek döntései alapján fog cselekedni az est hátralévı részében, ezekbıl a jelekbıl fogja meghatározni, hogy
milyen sikerrel járna, ha megpróbálná elfoglalni Benison helyét, ha megpróbálna megkaparintani az Atlanta Hercege
címet. Veszélyes vállalkozás lenne, és Victoria éppen a kockázatok miatt határozott úgy, hogy csak akkor fog lépni, ha
már biztos abban, hogy az ötlet valóban a sajátja, nem pedig kívülrıl csempészte be valaki a tudatalattijába.
Ezt talán semmilyen eszközzel sem lehetett meghatározni, de Victoria mindig jobban érezte magát, ha a tervei
átjutottak a véletlenszerő teszteken. Fıként a fontosabbak. A party-val kapcsolatos tervei közül néhány szilárd maradt
a próbák után, mások összeomlottak. Számtalan jó ötlet maradt emiatt megvalósítatlanul, sok remek lehetıség
szalasztódott el, de a Toreador egyiket sem bánta, mert arra gondolt, talán mindegyiknek katasztrofális
következményei lettek volna. Arra gondolt, hogy ezeket a gondolatokat azok a valakik ültették a fejébe, akik bábként
lépegettek vele. És különben is, ha el kellett vetnie valamelyik ötletet, akadt helyette másik, amelyik aztán kiállta a
próbát. Néha ezek a másodötletek sokkal jobbak voltak, mint az eredetiek, amelyeket tulajdonképpen nem kellett
végképp elfelejtenie, hiszen egy egész örökkévalóság állt a rendelkezésére a valóra váltásukhoz.
A kapukkal kapcsolatos játék is ilyen ötlet volt. Igen, kissé babonás, kissé butuska, de mégis, volt benne valami olyan
elegancia, amely vonzóvá tette a mővészi lelkő Toreador számára. Sokszor megfordult a fejében, hogy egyszer talán
valóban nagy mővész lesz belıle, mert a tettei káoszában fel lehetett fedezni valami olyasmit, ami önmagában véve is
gyönyörő volt. Erre már régen rájött, felismerte a káosz és a véletlenszerőség elveit, és örömmel látta, hogy
fokozatosan a Csorda is ráeszmél az ezekben meglévı rendszer egyes elemeire. A tudományok többsége fokozatosan
mővészetté változott, tehát elképzelhetı volt, hogy ez a káoszteória csak arra várt, hogy egy halhatatlan elme olyan
gyönyörő formába öntse, amelynek ismétlıdı ciklusait a halandók sosem foghatják fel.
Persze lehet, hogy ez az egész nevetséges ostobaság. Victoria ismert olyan Vértestvéreket, akik nála jóval
hatalmasabbak voltak, ám az ı erejüket is fel lehetett mérni. Talán nem is léteztek olyanok, akik nagyobb hatalommal
rendelkeztek, mint ezek. Talán a Sabbat által hirdetett elmélet (miszerint az İsatyák léteznek, és pusztulniuk kell, mert
a Vértestvérek és a Csorda akarata csakis az ı eltőnésük után lehet szabad) alaptalan butaság, és Victoria
hatalomszerzési törekvéseit kizárólag a saját tesztjátékai lassítják le.
És voltak olyan esték, amikor arra gondolt, milyen kevés a valószínősége annak, hogy valaha is parancsnoki szerepet
töltsön be a Vértestvérek között. Hogyan is remélheti, hogy egyszer uralkodni fog, amikor a döntéseit véletlenszerő
események bekövetkezte alapján hozza meg? Az ilyen módon meghozott döntéseknek pedig talán annyi közük sincs a
realitásokhoz, mint az ókori görögök által a madarak vagy birkák zsigereibıl kiolvasott jeleknek a jövıhöz.
A lift megérkezett, az ajtó kinyílt. Victoria megfordult, és izgatottan várta, ki fogja eldönteni, hogyan hajtsa végre
legújabb tervét. A módszerei bizonyos értelemben véve nevetségesek voltak, de ragaszkodott hozzájuk. Sok mindent
eltitkolt a neonátok elıl, és valószínőnek tartotta, hogy létezik valaki, aki elıle titkol valamit. Ám ez a valaki, aki talán
befolyásolni kívánja a tetteit, semmit sem tehet, hiszen a sors, a véletlen határozza meg, hogy mit fog csinálni.
Victoria megvidámodott, amikor meglátta kiket hozott eléje a véletlen. Elıször Cyndy lépett ki a liftbıl, az a Toreador,
akit mindenki Sótlannak vagy Unalmasnak nevezett a háta mögött. Cyndy nem sokkal azelıtt jelent meg, hogy Victoria
Atlantába érkezett. Marlene sarja volt, alacsony, de izmos kis szuka, sok tekintetben hasonlított a nemzıjére. Érthetı,
hiszen egy ilyen Marlene-féle táncosnı csak ilyen Cyndyhez hasonló vakarcsokat tud létrehozni.
Cyndy, aki a jelek szerint a liftben barátságosan beszélgetett a társával, hirtelen elnémult, amikor meglátta Victoriát.
Gyorsan elfordította a fejét, de nem folytatta a társalgást.
Alacsony volt, és a kelleténél jóval izmosabb. Ennek ellenére volt benne valami kecsesség és elegancia, bár a szakértı
szemlélı azonnal megállapíthatta, hogy sosem vett részt formális táncoktatáson. Az arca csinos volt, kissé túlságosan
kerek, olyan, mint a dundi középiskolás lányoké. Kicsit túlságosan széles volt ahhoz, hogy a férfiak szeme megakadjon
rajta, de frissnek és fiatalnak látszott, az ilyesmi pedig mindig felpiszkálja a hímnemőek érdeklıdését. És mivel a
Vértestvérek közé tartozott, az idık végezetéig megırizhette ezt az izgalmas üdeséget.
A természete azonban szöges ellentétben állt a kedves külsıvel, hajlamos volt a nyersességre, idınként kihívóan
udvariatlanul viselkedett. A lift elıtt kihúzta magát, és egyetlen szó nélkül haladt el Victoria mellett.

25. oldal
 Névtelen
Victoria alig hallható nevetéssel jutalmazta Cyndy belépıjét. Komikusnak tartotta, hogy ez a vakarcs, akin Marlene egy
szédült éjszakán, a felségterületén, a Cheshire Bridge Roadon lévı sztriptíz klubok vagy fehérnemő boltok
valamelyikében hajtotta végre az Ölelés szertatását, ez a kis nulla azt hiszi, hogy a nemzıje után neki kellene lennie az
atlantai Toreadorok primogénjének.
Victoria ismét felnevetett, bár ezúttal még halkabban, és sokkal keserőbben, mint elıször. Néhány évvel azelıtt vált
vámpírrá és hagyta el Londont, hogy a Fekete Halál megtizedelte a város lakosságát, a század eleji rettenetes
influenzajárvány idején az Egyedült Államokban tartózkodott, és Kábulatban volt, mély, pihentetı álomba merült, de
tudta, milyen véletlenszerően szedik áldozataikat az efféle kórságok. Hogyan élhette túl ez a nevetséges kis Vértestvér
(még ezt a címet se nagyon érdemli meg) a Vérátkot akkor, amikor más, nála sokkalta ügyesebb és okosabb vámpírok
elpusztultak? Nem mintha sajnálta volna ıket, de ismét el kellett ismernie, hogy a sors vak, nem mindig azt kíméli meg,
aki erre érdemes.
A lift másik utasa, aki akkor lépett ki a fülkébıl, amikor Cyndy elvonult Victoria elıtt, legalább olyan érdekes volt, mint
a vakarcs. Férfi volt, az atlantai vámpírok legalsó rétegéhez tartozott, de benne legalább létezett az a valami, amit
tehetségnek neveznek.
Victoria érdeklıdve figyelte a lassan kilépı Leopoldot. Ez a Toreador nem foglalkozott a politikával, de azt még neki is
tudni kellett, hogy Cyndy nincs valami jóban az aktuális primogénnel. Talán ezért maradt a liftben; még véletlenül sem
akart a két nı vitájának közepébe csöppenni.
Victoria elfordította a fejét, és Cyndy után nézett. Kíváncsi volt, a vakarcs melyik ajtót választja. Cyndy meg se torpant
a két csodálatos mőremek elıtt, nem nézett végig rajtuk. Megtorpant, tétován visszalesett, és amikor látta, hogy
Victoria ıt figyeli úgy toppantott, mintha arra gondolna, hogy a két ajtót direkt azért tették ide, hogy ıt összezavarják.
Victoria halványan elmosolyodott. Cyndy fújt egyet, és Rodin mestermőve felé fordult. Betolta maga elıtt a Pokol
kapuját.
Szóval a Poklot választotta, gondolta Victoria, és ismét Leopold felé fordult, aki közben elırébb lépett, nehogy
rázáródjon a lift ajtaja. Amikor a liftajtó becsukódott az ifjú Toreador elsápadt, és olyan arcot vágott, mintha a
legszívesebben eliszkolna és meghúzná magát valami biztonságos helyen. Victoria azonnal látta, Leopoldot (aki olyan
fiatal volt még, hogy a nı szemében nem sokban különbözött a halandóktól) zavarja a primogénnel való találkozás.
Egyszer már összefutottak, a fiú akkor is így viselkedett, mintha veszélyben érezte volna magát, de közben mégis
vonzódna hozzá.
Victoria, ahogy elgondolkozott ezen, kissé oldalra billentette a fejét és felvonta a szemöldökét. Ezekkel a jelekkel kérte
a bátortalan Toreadort, bújjon elı a védelmi pozícióból. Úgy látta, valami megváltozott Leopold hozzá való
viszonyulásában, de nem értette, hogy mi lehet ez. Tudta, elıbb-utóbb kiismeri a fiút - már halandóként is remekül
értett az ilyesmihez, amióta pedig vámpír lett kiváló érzékszervei megkönnyítették a dolgát.
Leopold közelebb lépett Victoriához, és barátságosan, de nem személyeskedıen elmosolyodott. Victoria látta rajta a
félelem jeleit, meghallotta izgatott szívverését, és megérezte, hogy ez a rettegés valahogy... nem normális. Van
mögötte valami. Megérezte, Leopold nem tıle, nem az ı személyétıl tart.
- Jól vagy, Leopold?
Leopold mosolya a kelleténél valamivel hosszabbra sikeredett. Amikor erre rádöbbent gyorsan eltüntette az ajkáról.
- Igen, Ms. Ash. Egy kicsit... ah... ideges vagyok a... ah... a mai este miatt. Bemutatásra kerül a munkám... - A mosoly
visszatért, mintha Leopold tudat alatt megpróbálná megerısíteni a hazugságát.
- Persze, persze - mondta Victoria gálánsan, aztán elırenyúlt, és megölelte Leopoldot. A mozdulattal, mint várta,
sikerült meglepnie a fiút.
Leopold teste megmerevedett, de amikor Victoria lágyan megcsókolta az arcát sikerült ellazítania magát.
Victoria nem eresztette el Leopoldot. A háttérbıl hallatszó Bolero a csúcspontja felé közeledett.
- Figyelemre méltó, hogy elkészültél vele. Kevés idıd volt rá, késın szóltam Utólag is elnézésedet kérem ezért.
Leopold nem felélt. Viszonozta az ölelést. Victoriát meglepte ez a kisfiús mozdulat; Leopold bebújt saját esetlensége
fedezékébe, és kihasználta az alkalmat, hogy magához szorítsa ıt, megérintse a hátát.
Victoria hirtelen eltolta magától a fiút. Leopold ismét meglepıdött. Victoria örömmel elszórakozott volna ezzel a kis
ügyetlennel, aki valóban figyelemre méltó szobor készített, de most nem szakíthatott idıt ilyesmire. Most az ajtókkal
kellett foglalkoznia, mert csak így dönthette el, hogyan cselekedjen az est további részében. Könnyedén behálózhatta
volna az ifjú Toreadort, ám most más dolga volt.
- Ó, ne hagyd, hogy feltartóztassalak! A Vértestvérek közül sokan már megcsodálták a szobrodat, talán most is ott
állnak elıtte. Remélem, késıbb még alkalmunk nyílik beszélgetni egymással.
- Te nem jössz be? - kérdezte Leopold.
- Nem, nem, Leopold. Én vagyok a házigazda, üdvözölnöm kell a vendégeimet. De te menj! Úgy hallom, megint felfelé
tart a lift. Újabb vendégek érkeznek.
Leopold fülelni kezdett, de a zenén kívül semmi sem hallott. A Bolero csúcs részlete szólt. Leopold némán állt, aztán
pislogott kettıt, bólintott, és elindult az ajtók irányába.
Megtorpant. A szája tátva maradt a csodálkozástól. Megfordult, hitetlenkedve Victoriára nézett. Rámutatott az egyik
ajtóra, és némán magyarázatot kért Victoriától.
Victoria elmosolyodott, bólintott, majd felemelte a bal kezét és megmozgatta az ujjait, jelezve Leopoldnak: egyelıre
befejezettnek tekinti a társalgásukat. Leopold bizonytalanul ránézett, látta, be kell érnie ennyivel. Elindult az ajtók felé.
Victoria utánanézett. Most Leopoldon múlott a terv sorsa. Elképzelhetı volt, hogy vakon követi Cyndyt, de a végsı
döntés csakis tıle függött. És ez volt az a döntés, ami meghatározhatta Victoria számára a további teendıket.
Victoria gyorsan átgondolta a titkos teszt szabályait. Két vámpír jött fel a lifttel. Ellentétes nemőek, de ugyanahhoz a
klánhoz tartoznak. Furcsa kombináció, nem lehetett meghatározni, melyik választási variáció a legvalószínőbb. Lehet,
hogy az egyik Toreador követi a másikat. Lehet, hogy a férfi bemegy a nı után, de talán éppen a nemük különbözısége
lesz az oka annak, hogy más ajtót választanak. Victoria legyintve letett arról, hogy elıre kitalálja, mi fog következni.
A szabályok szörnyen bonyolultak voltak, de Victoria mindegyiket átlátta, ezért éppen olyan könnyedén alkalmazta
mindegyiket, mint á krikettbolondok a saját játékuk szabályait. Azt is tudta, a siker esetleg azon múlik, mennyire kezeli
rugalmasan a dolgot.
Türelmetlenül figyelte Leopoldot, aki megállt a Mennyország kapuja elıtt, és alaposan szemügyre vette a

26. oldal
 Névtelen
dombormőveket. A fiú belemerült az egyik fazetta, a jobb oldali ajtószárny legalsó képének szemlélésébe. Victoriának
fogalma sem volt arról, hogy ez a részlet melyik parancsolattal függ össze. A legszívesebben odafutott volna
Leopoldhoz, hogy megnézze, de nem merte megtenni. Ha sietteti a fiút, esetleg összezavarja, és Leopold
bizonytalanságában a hozzá közelebb lévı ajtót fogja választani. Az ilyen alapon nyugvó döntés pedig összezavarhatta
a játék rendjét.
Ha Leopold pusztán bizonytalansága és zavara miatt a Mennyországot választja, akkor Victoriának törölnie kellett a
terveit. A játék szabályai szerint abban az esetben, ha egy férfi a Mennyországot, vagyis a magasabb kaput választja,
akkor neki, a nınek az alacsonyabbon kell majd belépnie, vagyis a Pokol kapuján. Ha pedig itt lép be, akkor le kell
tennie arról, amit végre akar hajtani. A szabály az szabály...
Ha viszont Leopold a Poklot választja, akkor ı nem mehet utána, a Mennyország kapuján keresztül kell bemennie a
nagyterembe. Ebben az esetben pedig végrehajthatja a terveit. Valószínőnek tartotta, hogy Leopold elıször
megvizsgálja a Mennyországot, aztán a Poklot, és végül az utóbbin fog keresztüllépni.
Leopold, miután végigtanulmányozta a Mennyországot, közelebb lépett a Pokolhoz. Victoria izgatottá vált. Közeledett a
nagy pillanat. Idınként eszébe jutott, hogy csak azért találja ki magának ezeket a bonyolult játékokat, mert fél a valós,
önálló irányválasztástól. Mindig elhessegette ezt a gondolatot. Nem, biztos nem ez van a háttérben. Senki sem
nevezheti gyávának vagy határozatlannak. İ egyszerően csak óvatos.
Ravel tizennyolcperces mestermőve a végéhez közeledett. Talán ez volt az oka annak, hogy Victoria nem hallotta a lift
közeledését, az ajtó kinyílásával egy idıben megszólaló csengıszó a zenét követı rövidke csendben azonban már
eljutott a tudatáig. Odabent elkezdıdött a következı zeneszám. A bevezetı futamok elég halkan szóltak, de Victoria
úgy sejtette, Beethoven egyik mőve indult el.
Leopold éppen olyan ámulattal, éppen olyan tüzetesen vizsgálta végig Rodin alkotását, mint pár perccel korábban
Triqueti mestermővét. Közben visszalesett Victoriára, és ámuldozva megcsóválta a fejét.
- Hogy sikerült szert tenned...? - kezdte, de amikor Victoria elfordult tıle és a liftre nézett elakadt a szava.
- Tessék? - pillantott rá a nı. - Mondtál valamit, Leopold?
A fiatalabb Toreador legyintett; talán azt gondolta, Victoriát bosszantja a kíváncsisága.
- Nem érdekes. Ne haragudj, hogy eltereltem a figyelmedet a vendégeidrıl.
A kezét rátette az ajtóra, és úgy simított végig rajta, mintha azt képzelné, hogy az alakok az ujjai alatt öltenek formát.
Vagy talán az jár a fejében, hogy ı másképp csinálta volna, tőnıdött Victoria. Érthetı, ez majdnem minden mővésznek
eszébe jut, ha egy elismert mester munkáját látja. A mővészek, miközben valamilyen bámulatos alkotást néznek, végig
azt latolgatják, mennyiben és miben különbözik a sajátjuktól, mitıl más.
Miután ilyen ügyesen hárította Leopold kérdését, Victoria kíváncsian a lift felé fordult. Dühítette, hogy az érkezık
találkozni fognak Leopolddal, ez a helyzet komplikálta a játékát. Persze ilyen szituációkra is gondolt, megfogalmazta
magában az ilyenkor érvényes szabályokat. Ennek ellenére tudta, hogy az egész olyan lesz, mint amikor valaki egy
túlságosan véres zsigertömegbıl akarja kiolvasni a jövıt. A túl sok vér, a túl sok jel, a túlságosan sok hatás
megzavarhatta a megfigyelıt. Számára az volt a legideálisabb, ha egyszerre csak egy vendéggel kellett foglalkoznia.
Amikor meghallotta, hogy a lift egy szinttel lejjebb áll meg, és kinyílik az ajtaja, Victoria szélesen elmosolyodott.
Samuel betartotta az utasításait, remekül húzta az idıt. Victoria tudta, lesznek olyan vendégek, akiket a ghoulok
semmiképpen sem bírnak majd elég ideig a garázsban tartani, ezért elıre kiagyalta ezeket a halogató technikákat.
Ismét Leopold felé fordult, ezúttal nyíltabban nézett rá. A legszívesebben megfojtotta volna az ifjú Toreadort. Leopold
visszament a Mennyország elé, közel hajolt hozzá, újra vizsgálgatni kezdte a jobb alsó fazettát, ugyanúgy
megdörzsölte, mint egy perccel korábban Rodin mővét, aztán hátrébb lépett, hogy mindkét ajtószárnyat egyszerre
lássa.
Victoria nem tudta, örüljön, vagy bosszankodjon. Leopold úgy viselkedett, mintha ráérzett volna, hogy nem mindegy,
melyik ajtón lép be. Szemmel láthatólag képtelen volt dönteni.
Victoria kíváncsi volt, hogy Leopold végül miért a Pokol mellett döntött. A fiatal férfi visszament Rodin alkotásához, nagy
nehezen kinyitotta az ajtót és belépett a terembe. Victoria elhatározta, késıbb kifaggatja a fiút a választása felıl. Most,
miután a döntés megszületett, nyugodtan beszélhet vele a dologról, természetesen anélkül, hogy beavatná a
részletekbe, hogy elmondaná neki, mi múlott a választáson.
A nı közelebb lépett a Mennyországhoz, és rápillantott a fazettára, amit az imént Leopold tanulmányozott. Nem nagyon
örült annak, amit látott. A kép Nabothot ábrázolta. Halott volt, megkövezték, mert Ahab és Jezabel meg akarta szerezni
a szılıskertjét.
Victoriának eszébe jutott a képpel kapcsolatos parancsolat, az az isteni törvény, amely halandó korában a legtöbb
gyötrelmet okozta neki.
És ne kívánd a te felebarátodnak feleségét; és ne áhítsd a te felebarátodnak házát, szántóföldét; se szolgáját, se
szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, a mi a te felebarátodé.
Victoria nyelt egyet. Egész életében felebarátai javainak megszerzése volt a fı célja.
Megpróbálta kiverni a fejébıl a sötét gondolatokat; megpróbálta elhitetni magával, hogy ami történt az valójában nem
jel, csupán véletlen. Ami Nabothot, Ahabot és Jezabelt illeti... ez ajtón ez a jelenet volt a legmarkánsabban kidolgozott
dombormő, nem csoda, hogy felkeltette a szobrász Leopold figyelmét. Talán tényleg csak azért vizsgálgatta ilyen
tüzetesen, mert az alkotás technikája érdekelte, és nem azért, mert lélekben ráhangolódott valami olyasmire, aminek a
létezését a hozzá hasonló, fiatal Vértestvérek még csak sejteni sem szokták.
Victoria végül megvonta a vállát. Továbbra is ragaszkodnia kell a döntéséhez és a módszereihez. Ha babonás félelem
tölti el minden egyes apró jel láttán, akkor elıbb-utóbb olyan gyáva lesz, hogy nem csak a biztonság kedvéért fog ilyen
játékokat őzni. Ha elveszti a bátorságát, akkor tényleg mindent a véletlenre kell bíznia, mer nem lesz elég ereje ahhoz,
hogy elébe menjen az eseményeknek.
Victoria Ash megfordult, és belépett a Mennyország kapuján abba a terembe, ahol csak démonokat talált.

1999. június 21., hétfı, 22:10

Bostoni Financiális Korporáció

27. oldal
 Névtelen
Boston, Massachusetts

A jóképő olasz férfi a hatalmas cseresznyefa íróasztal mögött terpeszkedett. Benito, aki szokásához híven sorba rakta
maga elıtt a telefonjait, két éjszakával korábban amiatt bosszankodott, hogy felhívta az a bizonyos valaki, most
azonban éppen az dühítette, hogy az illetı nem jelentkezett.
Lorenzo Giovanni általában nagyon megbízható volt. Annyira, hogy Benito már szólt egy-két jó szót a ghoul érdekében.
Lorenzo azt szerette volna, ha végrehajtják rajta az Ölelést. Valójában minden olyan Giovanni erre vágyott - már
amelyik tudott arról, hogy létezik valami, ami sokkalta nagyobb jelentıséggel bír a kiterjedt család számára, mint az
irdatlan vagyon. Benito már azt fontolgatta, visszavonja az ajánlásait, ha Lorenzo tovább késik a bejelentkezéssel, vagy
ha nem talál valami nyomós indokot a késlekedésre.
Az elmúlt negyvennyolc órában Benito, akinek fıként a család ügyeivel kellett foglalkoznia, csak kevés idıt tudott
szakítani erre a személyes ügyre. Miután a kuzinjával, Michaellel megbeszélte az aktuális biztonsági intézkedéseket,
kapcsolatba lépett az Atlantában tartózkodó ghoullal, Lorenzóval.
Lorenzo valamilyen homályos és titkos küldetés miatt volt Atlantában. Benito csak annyit tudott az egészrıl, hogy a
család érdekében ténykedik, és nem is akarta megismerni a részleteket. Ha a család úgy látja jónak, akkor úgyis
mindent a tudomására hoznak. Lorenzónak egyéb elfoglaltságai mellett arra is jutott ideje, hogy eleget tegyen a
családtagok személyes jellegő kéréseinek. Bár csak ghoul volt, de elég eszes és ügyes, így Benito nyugodt szívvel rá
merte bízni a feladatot. Azt kívánta Lorenzótól, menjen el a Szépmővészeti Múzeumba, és nézzen szét egy kicsit az ott
megrendezendı ünnepségen.
Lorenzónak kémkednie kellett, mert arra nem is számíthatott, hogy meghívják a rendezvényre, még Benito helyett sem
mehetett volna el. A party a Vértestvérek, és kizárólag a Vértestvérek számára rendezték. Benito esetleg nyomást
gyakorolhatott volna arra a fı-Toreador szukára, arra a Victoria Ashre, hogy tegyen kivételt a ghoullal, de így az egész
ügy bajt hozhatott a családjára.
Lorenzo tehát kémkedett, és még mindig nem adta le a jelentését Benitonak. A Giovanni friss információkat akart, nem
pedig olyan porosakat, mint általában. Most az egyszer idıben akart tudni mindenrıl, hogy megtehesse a szükséges
lépéseket, ha az az átkozott neonát, aki a markában tartja az életét, esetleg felbukkan a színen.
Benito türelmetlenül dobolt a telefonon, ami két éjszakával korábban oly sokszor megcsörrent. Semmi. Még mindig
semmi! Ökölbe szorította a kezét, rácsapott az íróasztalra. A legszívesebben ordított volna a dühtıl, de sikerült
uralkodnia magán. Iszonyatos nyomás nehezedett rá, és ez az idı nem volt megfelelı arra, hogy szabadjára eressze a
benne lakozó Bestiát.
Dühödten az asztalán heverı üzleti dokumentumokra nézett. Dolgoznia kell... A számok elıször kavarogni kezdtek a
szeme elıtt, hiányzott belılük minden logika. Koncentrálni! Most ez a lényeg. Benito agya lassan befogadta az
információkat.
Hirtelen felkapta a fejét és jobbra, az iroda ajtaja felé nézett. Valami megmoccant. Talán csak egy árnyék. Benito
habozás nélkül az íróasztala alatti riasztógombhoz emelte a kezét. Feszülten figyelt, megismétlıdik-e az iménti
jelenség.
Senkit sem látott, de nem változtatott a testhelyzetén.
- Randall? - kérdezte az üres szobától. Semmi válasz.
- Randall?
Az emberi hangra alig emlékeztetı suttogás egészen halk volt, démoni visszhangként hörrent bele a csendbe.
- Igen?
- Te mozogtál?
- Igen - felelte a sötét visszhang.
- Miért? Nem vagyok olyan hangulatban, hogy toleráljam az ilyesmit...
- Megszólítottak az árnyak. Válaszoltam:
Benito bosszúsan felhorkant, de aztán eszébe jutott, hogy a lidérc az ı védelmére van itt, ezért semmiképpen sem árt,
ha odafigyel a jelzéseire.
- És mit mondtak az árnyékok? - kérdezte Benito nem minden gúny nélkül.
- Nem sokat - felelte az alaktalan lidérc. - Egyenlıre - tette hozzá.
Benito felsóhajtott.
- Nos, figyeld csak a jeleket, de lehetıleg ne zavarj. Ideges vagyok, és rengeteg a munkám.
Nem kapott, de nem is várt választ. Folytatta a megkezdett munkát.
Telt az idı. Benito hirtelen abbahagyta a munkáját, felkapta és a padlóhoz vágta az egyik mobiltelefonját.
- Hívj már! - ordított rá a süppedıs szınyegen heverı készülékre.
Egy hosszú pillanatig a telefonra bámult, aztán felállt, hogy felemelje. Két lépéssel ért melléje, és éppen lehajolt, amikor
megszólalt Randall figyelmeztetı hangja:
- Az árnyak beszélnek!
Benito összerezzent. Randall hangja riasztó volt, komoly veszélyt sejtetett. Benito lekuporodott a padlóra, és felkészült
egy esetleges támadásra.
- Mit mondanak az árnyékok? - kérdezte.
- Azt, hogy már túl késı van. Itt vannak.
Benito szemében fellobbant a félelem lángja. Felpattant, az íróasztalához ugrott, hogy megnyomja a riasztó gombját.
Közben a hozzá legközelebb lévı kardállványra nézett. Ezen az állványon díszelegtek azok a pengék, amelyeket a
Tigrisharcos néven ismert szamuráj kovácsolt, az a hıs, aki több, mint ötven évvel ezelıtt kiirtotta a ninjákat.
Az élet ismétli önmagát, gondolta Benito, amikor meglátta a szoba árnyai közül elılépı négy, ninjaszerő alakot.
A legközelebbi ninja mintha az íróasztal mögötti falról mállott volna le. Úgy helyezkedett el, hogy a Giovanni és a riasztó
gombja közé kerüljön. Másik két alak úgy jelent meg, mintha eddig alvadt vérfoltként hasalt volna a padlón. Az egyik a
dívány mellett, a másik az ajtó elıtt állt. A negyedik ninja a helyiség közepén lévı szınyegbıl emelkedett fel.
- Hihetetlen! - nyögte Benito. Az elsı pillanatban szinte megbénult az agya, de aztán ismét mőködni kezdett. Lehet,
hogy ez a négy orgyilkos halandó. Ha ez a helyzet, akkor csak abban az esetben tudnak végezni vele, ha nem is próbál
védekezni.

28. oldal
 Névtelen
- Randall! - kiáltotta. - Párbaj!
Az ajtó elıtt álló alak körbenézett. Amikor a Tigrisharcos katanája felemelkedett az állványról, a fickó figyelmeztetıen
odaordított a társainak. Legalábbis Benito úgy érezte, hogy kiált, mert egyetlen szót sem mondott ki. A szája hirtelen
óriási, sötét „O” betőt formázott, az arca olyanná vált, mint a meghökkenı képregényhısöké, az ajkai között feketeség
pulzált.
A feketeség mélyérıl azonban nem tört elı idıben a figyelmeztetés. A szavak nem kerültek a levegıbe, a gondolatot
mintha meggyilkolta volna a Tigrisharcos katanája, a szobán keresztülzúgó fegyver.
A több fémrétegbıl készített penge elég éles és erıs volt ahhoz, hogy lemetssze az egyik bérgyilkos karját. Pedig a
Randallnak nevezett lidérc ekkor már nem idézhetett meg akkora erıt, amely forgatni tudta volna a kardot, amely
keresztüldöfhette volná a ninja testén.
A támadás következı célpontja a bırdívány melletti bérgyilkos volt. A ninják minden bizonnyal remek kiképzést kaptak,
de ennek ellenére csak az ajtó elıtti vezér reagált a megmozduló katanára. Benyúlt a sötétségbe, amely fekete hálóként
terpeszkedett az ajtó körül, és elrejtızött mögötte. Benito csupán egyetlen pillanatra látta a feketeségbıl kiemelkedı
hosszú körmő kezet, amely villámgyorsan a Tigrisharcos katanája felé lendült. Fém villant, talán egy kés, talán egy
shuriken; a parancsnok megpróbált szembefordítani valamit a támadó karddal.
Benito nem nézhette végig, mi történik a két fegyver összecsapásakor. A másik két ninja, tudomást sem véve társuk
sebesülésérıl, rátámadt a Giovannira. Ez azt jelentette, hogy a küldetésük sikere sokkal fontosabb volt a számukra a
saját életüknél.
A Giovanni a hozzá közelebb lévı bérgyilkosra összpontosította a figyelmét, arra a fickóra, amelyik az íróasztal mögül
lendült elıre. Tudta, ha sikerül legyıznie, akkor a másik nem akadályozhatja meg, hogy megnyomja a riasztó gombját.
Michael és a biztonságiak talán már rég halottak, de ha megszólal a sziréna, esetleg történhet valami. Benito semmi
másban nem reménykedhetett.
Amikor Benito megfordult, egyeden másodpercre az ellenfele szemébe nézett. A bérgyilkos azonnal mozdulatlanná
dermedt, megállt, és oldalra fordította a fejét, hogy elkerülje a gondolati befolyásolás végrehajtására készülı Giovanni
tekintetét.
- Tehát tudjátok, hogy Vértestvér vagyok! - ordította Benito dühösen.
Ez sem számított, ahogy az sem, hogy a bérgyilkos tudta, mire képes a Giovanni. Csak egy pillanatig néztek
farkasszemet, de ennyi is éppen elég volt.
Benito határozott hangon kiadta a parancsot:
- Vissza!
A szobormerev bérgyilkos lendületet vett, és végrehajtott pár hátraszaltót. Benito székéhez érve egy pillanatra megállt,
de még ekkor sem bírta megtörni a mentális béklyót. Még hátrébb húzódott, távol került a riasztó gombjától.
Benito elırevetıdött, hogy megnyomja a gombot.
Közben a Randall által megcsonkított bérgyilkos tanácstalanul meregette a szemét, de hiába csapkodta a levegıt
megmaradt kezével, hiába öklözte és rugdosta a katana mellett, fölött és alatt a sötétséget, semmit sem talált el.
Elbizonytalanodva megállt. Randall kihasználta az alkalmat, és a kard ismét lecsapott a védtelen ninjára. Bır, hús és
csont reccsent - a bérgyilkos a másik karját is elvesztette.
Benito, miközben a riasztó gombja felé vetıdött, látta, hogy a sebekbıl nem fröccsen ki vér. Ez rosszat jelentett. Ezek
szerint a bérgyilkosok is Vértestvérek lehettek. Benito nem volt elég idıs és erıs ahhoz, hogy szembeszálljon négy
vámpírral. Még akkor sem reménykedhetett a gyızelemben, ha egy testetlen lidércet tudhatott maga mellett.
Szerencsére a katanával és a mentális béklyó alkalmazásával sikerült kiegyenlíteniük az erıviszonyokat.
Az egyik bérgyilkos hátulról rontott rá Benitora. A Giovanni nem próbált kitérni - gyanította a ninja erre számít -, hanem
gyorsan szembefordult vele. Oldalra ugrott és letérdelt, a támadójára nézett. Remélte, ennek is sikerül elcsípnie a
pillantását.
A manıver csak részben volt sikeres. A bérgyilkos is reagált. Egy gyors mozdulattal irányt váltott, így nem esett el a
térdelı Giovanniban, a tekintetét azonban nem sikerült kikerülnie. Benito tágra meresztette a szemét - így sokkal
könnyebben tudott hipnotikust hatást gyakorolni a ninjára.
Ám ahogy az ellenfelére meredt valami megzavarta az összpontosításban. Hiába kereste a ninja szemét, az arc egyetlen
természetellenesen sötét massza volt. Csupán néhány lábnyi távolság választotta el ıket egymástól, Benito nem tudta
kifejteni rá a megfelelı hatást. Elbizonytalanodott. Az a bérgyilkos, amelyik visszatámadott Randallra, most a Giovanni
felé fordult. Benitonak nem maradt ideje a védekezésre.
A bérgyilkos ökle Benito álcsúcsához csattant. A Giovanni hátratántorodott. Olyan váratlanul érte az ütés, hogy képtelen
volt megkapaszkodni vagy másképpen reagálni. A széke vastag karfája véres sebet préselt a hátára. Ettıl elıredılt, és
végigterült a padlón. Megpróbált jobbra gurulni, ám a bérgyilkos rávetette magát, belepréselte a vastag szınyegbe.
A támadó megmarkolta Benito karjait, a csuklónál fogva hátrarántotta. Benito vergıdni és vonaglani kezdett, hogy
legalább a jobb kezét kiszabadítsa.
Így, hasalva látta csak meg az íróasztal túlsó oldalán, a padlón heverı fejet, az elsı, karjaitól megfosztott bérgyilkos
fejét. Fém villant, és a Tigrisharcos kardja lehullt a fej mellé. Randall vagy elhajította a fegyverét, vagy elvették tıle.
Benito felemelte a fejét, hogy új parancsot adjon a lidércnek, ám a hátán térdelı bérgyilkos megmarkolta a tarkóján a
hajat.
Benito feje felemelkedett, aztán hirtelen a padlóhoz csattant az arca. A puha szınyeg valamennyire csökkentette az
ütés brutalitását, ám a Giovanni gyakorlatilag megvakult.
Mivel a bérgyilkos a haját markolta, Benitonak sikerült kiszabadítania a jobb kezét. Oldalra nyúlt, vakon tapogatózni
kezdett az íróasztala közelében; még mindig nem tett le arról, hogy megnyomja a gombot. Az elsı bizonytalan
mozdulat után véletlenül megérintette az asztal szélét. Rádöbbent, túlságosan távol van, nem érheti el a gombot.
Már csak a vére erejében reménykedhetett. Rövid összpontosítás után fizikai erıvé alakította a testében lévı vértartalék
egy részét. A szeme elıtt vörös ködfolt jelent meg, a szervei reszketni kezdtek, de a végtagjaiba új erı költözött. Úgy
rúgott hátra, akár egy megvadult csıdör.
A bérgyilkos viszonylag szilárd pozícióban térdelt a Giovanni hátán, de amikor a test felemelkedett úgy fordult le róla,
mint az ügyetlen cowboy a musztángjáról. Benito hátra sem fordult, nem foglalkozott semmivel. Oldalra dılt, és
megnyomta a riasztó gombját. Az új erı még mindig az izmaiban pulzált. Felemelte a fejét, gyorsan felállt, és miközben

29. oldal
 Névtelen
eltávolodott a bérgyilkostól, akit egy másodperccel korábban lerázott magáról, körülnézett az irodában.
A ninják vezére már nem az ajtó közelében, hanem a helyiség közepén állt, közvetlenül a fejnélküli hulla mellett. A keze
véres volt - a jelek szerint a saját, belülrıl fakadó energiáit használta fel arra, hogy meghajlítsa a Tigrisharcos
katanájának párját, a wakizashit. Benito teste minden csepp vérének felhasználásával sem tudott volna olyan
energiákat mozgósítani, amilyenekkel esély nyílik egy ilyen masszív, edzett tárgy, egy ilyen mesteri fegyver
elgörbítésére. Az állványon már csak a másik wakizashit látta, ebbıl arra következtetett, hogy a ninja valahogyan már
használhatatlanná tette a második katanát.
Randall nem adta fel a harcot, megragadta és megmozgatta a levegıben ez egyetlen ép fegyvert.
A Benito által mentálisan befolyásolt ninja eltőnt a színrıl. Ha ilyen könnyen hatni lehetett rá nem volt valami erıs az
elméje. Lehet, hogy testi erı tekintetében kevés párja akadt, de a mentális támadással szemben védtelennek bizonyult.
A bérgyilkos, akit Benito másodpercekkel korábban rázott le magáról, most körülbelül tizenöt láb távolságból figyelte a
Giovannit. Benito rájött, a ninja csak arra vár, hogy a parancsnoka jelt adjon a láthatatlan veszélyforrás elleni közös
támadás végrehajtására. Bízott benne, hogy Randall legalább addig kitart, míg Michael Giovanni megérkezik.
A lidérc fegyvere a parancsnok felé lendült, akirıl úgy csöpögött-csorgott a sötétség, mint valami viszkózus anyag.
Amikor oldalra lépett, hogy kitérjen a csapás elıl, a kard átszelte a feketeségmasszát, és olyan sötét csíkot hagyott
maga mögött a levegıben, mint a menekülı tintahal a tenger vizében. Mielıtt Randall felkészülhetett volna egy
következı támadásra, a parancsnok elırevetıdött, és mindkét kezét rácsapta a kard lapjára. Gyors csípımozdulattal
kicsavarta a fegyvert a láthatatlan ellenség markából, megfogta a két végét, meghajlította a fémlapot.
Benito az agyába véste, hogy a jövıben könnyebb fegyvereket kell elhelyeznie az irodájában - esetleg párbajtıröket -,
hogy Randall hatékonyabban verhesse vissza a támadásokat.
A parancsnok körülnézett a szobában, aztán kibuggyantott a szájából egy sötétségpamacsot. A másik bérgyilkos
bólintott, de közben nem vette le a szemét Benitoról.
- Mit akartok? - kérdezte Benito. - Ha meghalok, csak azt éritek el, hogy rátok szállnak a kopóim. A Giovanni család
nem fogja bosszulatlanul hagyni a pusztulásomat.
Benito abban reménykedett, hogy így sikerül némi idıt nyernie, de hiába próbálkozott. A két bérgyilkos, a két
Vértestvér közelebb nyomult hozzá. A Giovanni káromkodni kezdett. Hol van Michael? És... vajon van valami kapcsolat
a támadás és Lorenzo, Atlanta, vagy Chicago között? Lehet, hogy egy másik bérgyilkos-csapat Lorenzóra szállt rá?
Talán már meg is ölték?
A parancsnok oldalt billentette a fejét, az ajtó irányába fordította a fülét. Benito megkönnyebbülten felsóhajtott. A
bérgyilkos talán Michaelék közeledı lépéseit hallja...
Amikor az ajtót beszakította az iszonyatos erejő rúgás, Benito késlekedés nélkül reagált. Ki akarta használni az
alkalmat,, hogy közelebb kerüljön Michaelhez és az ırökhöz. Elırevetıdött, és már a levegıben volt amikor döbbenten
látta, hogy a parancsnok ügyet sem vet a szétszakadó ajtóra, a mögötte hemzsegı ırlégióra. Mozdulatlanul állt, de
amikor Benito elhaladt mellette hirtelen kinyújtotta a kezét.
A bérgyilkosok parancsnoka megragadta Benito nyakát és derekát. A Giovanni arra gondolt, hogy a ninja egyszerően
összeroppand a, mielıtt Michael kimenthetné. A parancsnok egyre nagyobb erıvel szorította Benito gégéjét, és teljesen
átfogta a hasát. Olyan rettenetes energia mozgatta a karjait, hogy a Giovanni nem is reménykedhetett a
szabadulásban.
A másik maszkos bérgyilkos hirtelen a parancsnoka mellett termet. Mindketten az irodába áramló ırök felé fordultak, de
ezt követıen egyikük sem mozdult. A biztonsági ırök felsorakoztak a helység fala elıtt, felemelték fegyvereiket. Az
irodának egyetlen olyan pontja sem maradt, ahova ne tudtak volna belıni. Golyóálló mellényt, vizoros sisakot és
gázmaszkot viseltek. Benito tudta, hogy az egyik fickó odakint, a folyosón áll, és csak a jelre vár, hogy behajítsa a
gázgránátjait.
Benito elképzelni sem tudta, mit tehetnének a bérgyilkosok. A biztonsági ırök óriási túlerıben voltak, komoly
lıfegyverekkel rendelkeztek. Még a Giovannit magához szorító Vértestvér sem lehetett elég erıs ahhoz, hogy kibírjon
egy golyózáport. Tudniuk kellett, ha megölik Benitot legfeljebb pár másodperccel élhetik túl.
Lehet, hogy túszként akarnak felhasználni? Benito agyában egymás követték a kavargó gondolatok. Az idı közben telt,
és semmi sem történt. Semmi párbeszéd. Semmi harc. Semmi. A Giovanni döbbent hitetlenkedéssel meredt a
fegyverüket elıretartó biztonsági ırökre.
Az ırök szétnéztek az irodában, némelyikük Benito szemébe pillantott, de a néma kapcsolat sosem tartott tovább
egy-egy másodpercnél, mintha keresztülnéztek volna rajta. A Giovanni egyre növekvı félelemmel vette tudomásul,
hogy az ırök nem látják az elıttük álló három alakot. A bérgyilkosok valahogy elrejtették a testüket. Az ilyesmihez
óriási mágikus erıre volt szükség. Benito most már kezdte megérteni, behatolásukkor hogyan játszhatták ki a
biztonsági berendezéseket és az ırséget.
Benito rúgott egyet, megmozdította a karját, és kiáltani próbált. A torkát szorító kéz erıs volt, így csak egy fuldokló
hörrenés bukott ki a száján. A biztonsági ırök az egészbıl semmit sem vettek észre.
A Giovanni látta, hogy az ırök hirtelen az íróasztalra néznek, abba az irányba fordítják a fegyvereiket.
- Mr. Giovanni? - kérdezte az egyik.
Benito abbahagyta a vergıdést; úgyis hiába próbálkozott vele. A bérgyilkosok számára ismeretlen módon álcázták
magukat, és az ı testét is elrejtették. Azt azonban mindenképpen észre kellett venniük az ıröknek, hogy a szobában
harc folyt. Nem igaz, hogy semmit sem láttak! És ha felfedezték a nyomokat miért nem riasztják a társaikat?
Michael csak ekkor lépett be az irodába. İ nem volt olyan jellegzetesen Giovanni, mint Benito, de nem tagadhatták
volna le, hogy rokoni kapcsolatban vannak egymással. Michael kissé túlságosan szélesvállú volt, túl izmos és nyers, úgy
is lehetett fogalmazni, hogy túlságosan amerikai volt. Nem csoda, hiszen a nagyanyja a családon kívülrıl választott
férjet magának. Ezzel olyan hibát követett el, hogy a gyermekének - Michael apjának - az egész életét a Giovanniktól
távol kellett leélnie. Számőzetésében mindvégig arra vágyott, hogy a család legalább a fiát visszafogadja. Erıs akaratú
férfiú volt, sokkal inkább Giovanni, mint az édesanyja; minden erejével és tudásával azon volt, hogy elérje a célját,
elnyerje a család bocsánatát.
Michael aztán már Vértestvér lehetett - a család így bizonyította be, hogy vége a haragnak -, de a hierarchiában
viszonylag alacsonyon állt, ezért nem kaphatott komolyabb szerepet, mint a biztonsági ırség irányítását. Mindent
megcsinált, amit kértek tıle, és ritkán hibázott. A beosztottai hőségesek voltak hozzá és tisztelték is, vakon teljesítették

30. oldal
 Névtelen
a parancsait. Amikor belépett az irodába, az ırök nem változtattak testhelyzetükön - már így is maximálisan éberek
voltak. Nem kellett elmondaniuk, hogy minden tılük telhetıt megtettek, Michael ezt úgyis tudta róluk.
Mi a helyzet? - kérdezte Michael.
Átvizsgáltuk Mr. Giovanni irodáját, uram - felelte az egyik ır. - Csak az asztal alá nem néztünk be. Elkiáltottuk a nevét,
de nem kaptunk választ.
Michael oldalra fordult, az asztalra nézett. Egy pillanatra összehúzta a szemét, összpontosított, olyan mereven meredt
elıre, mintha keresztül akarna látni a fából készült bútoron. Benito tudta, hogy a kuzinja érzékszervei egészen
különlegesen, még valamiféle hatodik érzékkel is rendelkezik. Ha valaki, akkor ı biztosan észreveszi a bérgyilkosokat.
Ha viszont neki sem sikerül... Nos, akkor neki befellegzett. Semmi és senki sem mentheti meg a haláltól.
A bérgyilkosok parancsnoka ugyanerre a következtetésre juthatott, mert a helyiség közepérıl a távolabbi falhoz
húzódott, a dívány irányába. A társa óvatos léptekkel követte.
Benito agyában megszólalt az életösztön, azt követelte tıle, hogy terelje magára az ırök figyelmét, próbáljon meg tenni
valamit, bármit, amivel megmentheti magát. A Giovanni figyelmen kívül hagyta a vékony hangocskát. Tudta, most
minden azon múlik, hogy Michael érzékszervei, vagy az álcázáshoz használt mágikus fátyol az erısebb.
A furcsa erıpárbajt a bérgyilkosok nyerték meg. Benito kuzinja túlságosan gyengének bizonyult. Az íróasztalra meredt,
aztán kijelentette:
- Senki sincs itt.
Benito látta, az ırök leeresztik a fegyvereiket. Ám mielıtt a feszültség kiszivárgott volna a testükbıl ismét
megkeményedtek az izmaik. Michael résnyire húzott szemmel lassan, nagyon lassan körbefordult, és maga elé mormolt
egy szót.
- Valami...
Amikor a tekintete átsiklott Beniton, a fogságba ejtett Giovanni engedett a cselekvést követelı életösztönnek, vergıdni
és rugdalózni kezdett, minden erejét a végtagjaiba irányította. Ám az egésszel csak annyit ért el, hogy a bérgyilkos még
jobban megszorította a nyakát. Benito megértette: hamarosan beteljesül a sorsa. Nincs az a vámpír, aki sikerrel tudna
szembeszállni egy ilyen erıvel. Annyi esélye sem lehetett, mint az újszülött gazellának a kifejlett, egészséges gepárddal
szemben.
Michael végül megrázta a fejét.
- Összezavar ez az átkozott riasztó! - Hátrafordult, az iroda ajtaján keresztül kinézett a folyosóra, és elhúzta a nyaka
elıtt a kezét. Néhány másodperccel késıbb megkönnyebbült arcot vágott. Benito megértette, mi történt. A riasztó
hangját a legtöbben nem is hallották, ám az átlagosnál jóval érzékenyebb hallású Michaelt még itt, az irodában is
zavarta a lárma. Benito elgondolkozott. Lehet, hogy a bérgyilkosok is hallották a jelzést. Minden bizonnyal...
Michael hirtelen a mennyezet felé fordította a fejét.
- Azt mondtam, kapcsoljátok ki! - ordította. - Most ne szórakozz velem, Daniel!
- Nem kapcsoltam vissza, uram - válaszolt egy hang a folyosóról. - A kijelzı szerint ismét Mr. Benito irodájában
aktiválták a rendszert.
A biztonsági ırök ismét felemelték a fegyvereiket. Benito úgy vette észre, a bejelentés megzavarta a bérgyilkosokat. Az
igazat megvallva ı sem értette az egészet.
Michael azonban nem vesztette el határozottságát.
- Szellem! - mondta az íróasztal felé fordulva. - Fejezd be a kísértést. Benito sosem igazolta a létezésedet, de mindig is
tudtam, hogy itt vagy valahol. Hagy abba a szórakozást, különben méltó büntetést kapsz majd uradtól!
Csend.
Michael ismét a mennyezetre nézet.
- Jól van - mondta, aztán az emberei felé fordult. - Keressétek meg Mr. Benitot. Még az ilyen téves riasztásoknak is
utána kell járnunk.
Benito dühödten, reményvesztetten vonaglott. Randall a jelek szerint esélyt látott arra, hogy kitörjön a rabszolgaságból.
Nem tett olyasmit, ami ellenkezett ura parancsaival, Benito pedig nem volt olyan helyzetben, hogy új, érvényes
utasításokat tudjon kiadni. Randall ebben a helyzetben figyelmen kívül hagyhatta azokat az óvintézkedéseket,
amelyeket Benito korábban éppen az ı kordában tartása végett foganatosított. Tudta, ha a Giovanninak sikerül
kiszabadulnia, akkor minden bizonnyal elnyeri méltó büntetését, ám egyelıre ettıl sem kellett tartania.
Egy sorsdöntı pillanatban elkövetett árulás... Benitonak így kellett megfizetnie azért, mert rabszolgaságban tartotta egy
halott szellemét.
Amikor az ırök szétszéledtek, hogy az iroda minden zugát átvizsgálják, és körülnézzenek az emelet többi helyiségében,
a bérgyilkosok könnyedén kisurrantak a helyiségbıl. Végigmentek a folyosón, elhaladtak a biztonsági berendezések
kijelzıi és a komputerek elıtt görnyedı ırök mellett, lesiettek a lépcsın, kijutottak az épületbıl.
Benito, akit magukkal cipeltek, úgy érezte magát, mintha az életbıl a halálba vinnék át. Tudta, mi vár rá, és tudta, ki
tehet errıl az egészrıl. Talán lidércként módja lesz bosszút állni Randallen...

1999. június 21., hétfı, 22:22

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Victoria mosolyogva csukta be maga mögött a Mennyország kapuját. Szétnézett, és rögtön elfelejtette a
parancsolatokkal kapcsolatos sötét gondolatait. A party-ja remeknek ígérkezett.
Az ajtóktól, a Mennyországtól és a Pokoltól néhány lépcsın kellett lemenni a terembe. Innen, errıl a „magaslatról”
remekül be lehetett látni a terepet, és Victoria ki is használta az alkalmat a vizsgálódásra. A díszletként felállított
szobrok és plasztikák olyan groteszk egységet alkottak, hogy a galéria leginkább egy dekadens, ırült király lakhelyének
látszott. A szobrok között rongyokba, vagy éppen drága ruhákba öltözött vámpírok mozogtak. A fáradhatatlanul körözı
szolgák rubinvörös vérrel színültig töltött kristálykelyheket hordtak a tálcáikon.
A terembe ütésálló, opálfehér üvegtáblákból labirintusszerően kígyózó, nyolc láb magas, tíz láb széles folyosót

31. oldal
 Névtelen
építettek; ugyanilyen üveglapokkal fedték le a szabadra nyíló ablakokat. A fehér üvegfalakat itt-ott keskeny átjárók
szakították meg. A folyosóról több helyen oldaljáratok nyíltak; aki ezekbe belépett gyakorlatilag láthatatlanná vált a
kívül maradók számára. Vagyis azok számára, akik nem rendelkeztek olyan lencsékkel, amilyenek Victoria látcsövében
voltak.
Victoria élvezettel tekintett végig a labirintussá változtatott termen. Az elsı pillanatban úgy látta, mintha minden
vendég egy gondosan megtervezett koreográfia szerint mozogna a tejszínő falak elıtt és között. Victoria megérkezéséig
csupán a bevezetı jelenetek zajlottak le, de most a sötét, veszedelmes alakok végre elkezdhették a játékot. Victoria is
éppen arra készült, hogy elıadja a saját jelenetét, amelynek befejezése után egy bátor lépéssel megszerezheti
magának az Atlanta Hercege címet. Most, hogy a babonás elıjel-vizsgálat után úgy hozta a sors, hogy a Mennyország
kapuján lépett be, legyızhetetlen angyalnak képzelte magát, aki megbukott ugyan, de uralkodni fog a csıcseléken, a
város urává válik.
Az atlantai vámpírtársadalom a Vérátok után elvesztette korábbi fényét és jelentıségét, de a megjelentek között
legalább tucatnyi olyan Vértestvér akadt, aki a külsejével felidézte a régi szép napok emlékét. Még a magányos Caitiff is
meglepıen elegáns ruhát viselt. Ezt Victoriának is el kellett ismernie, bár a Vértestvérék többségéhez hasonlóan ı is
tartott az ilyen klánon kívüli vámpíroktól. (A Caitiffek új nemzedéke nem azért volt klánon kívüli, mint a régiek, akik
elvesztették nemzıjüket, vagyis azt a vámpírt, aki a vezetıjükké válhatott volna. Nem, ezek azért maradtak
magányosak, mert már olyan távol álltak a Vértestvérek erejének forrásától, hogy a vérük túlságosan felhígult, és
ezáltal eltőnt belılük minden jellegzetesség, kikoptak belılük a klánidentitás jelei.)
A híg vér kora... Victoria már többször hallotta ezt a kifejezést, amikor a Caitiffek kerültek szóba. Ezen a magányos
Vértestvéren - Victoria úgy emlékezett, Stellának hívják - azonban megmutatkoztak a sőrő vérőekre jellemzı elegancia
bizonyos jelei. Alacsony volt, és határozottan nıies alkatú, de szmokingot viselt, és rövidre nyíratta a haját, és ettıl
valahogy vonzóvá, szexuálisan izgatóvá vált. Victoria elhatározta, szemmel fogja tartani.
A helyiség - amely így, vendégekkel telve sokkal tágasabbnak tőnt, mint üresen - elég hosszú volt ahhoz, hogy senki ne
lepıdjön meg, ha valaki látcsıvel néz át a túlsó végébe. Victoria megtapogatta a görögös ruha belsejébe varrt zsebben
lapuló kis messzelátóját. Egyelıre nem akarta használni, de tudta, szükség lesz rá. A jelek arra utaltak, hogy sokkal
többen vannak jelen, mint ahányan a fehér falú folyosókon sétálgatnak - a többiek bizonyára már behúzódtak az opálos
táblák által határolt kis fülkékbe.
A fülkék biztosították a Vértestvérek számára a biztonság érzetét; nyugodt szívvel húzódtak be valamelyikbe, ha szót
akartak váltani egy-egy barátjukkal vagy éppen ellenségükkel, egyetlen pillanatra sem jutott eszükbe, hogy bárki
kifigyelheti ıket. A fehér üvegtáblák valóban védelmet nyújtottak számukra a kíváncsi pillantások elıl. Kivéve persze
Victoria Ash kíváncsi pillantásait...
A fülkékbe bárki feltőnés nélkül beléphetett, mert ezekben helyezték el az est mővészeti szenzációit jelentı szobrokat.
Egyetlen Toreador-party sem létezhetett kiállítások nélkül. Victoria ugyan pozırségnek tartotta az ilyesmit, de mivel
ıszintén kedvelte a képzımővészeteket, és mivel Toreador volt, nem tért el a szokásoktól. Személy szerint a
szobrászatot szerette a legjobban. Talán azért, mert a bronzba öntött, márványba vagy gránitba faragott alakok éppen
olyan örökkévalóak voltak, mint a Vértestvérek, és közben a gesztusaik, a pózaik a halandókhoz tették hasonlatossá
ıket.
A kiállítás egyebek mellett arra is jó volt, hogy a mővészetekért nem rajongó Vértestvérek egy-egy alkotás elıtt
megállva könnyedén szóba elegyedhettek másokkal, és elindíthattak egy olyan társalgást, aminek még véletlenül sem
volt köze a szobrokhoz.
Victoria felfedezett egy csuklyás alakot, aki néma üdvözléssel feléje emelte a poharát. A Toreador tudta, ez csakis Rolph
lehet, a Nosferatu klán szerencsétlen, de nemes szívő tagja, aki ezzel a csuklyával próbálja eltakarni a fajtájára
jellemzı torz vonásokat. Victoria egy pillanatra megbánta, hogy meghívta Rolphot; Toreadorként ösztönösen vonzódott
a széphez, a Nosferatukat pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehetett elfogadhat külsejőnek nevezni.
Megrázta a fejét. Nem, mégsem volt rossz húzás. Maga mellett akarta tudni Rolphot. Ha politikai szövetséget kötnek,
még nagyon jól jöhet neki egy információgyőjtögetı Nosferatu...
Rolph köntösét korántsem lehetett elegánsnak nevezni, de Victoria remélte, nem olyan szagot áraszt magából, mint a
Nosferatuk kedvenc tartózkodási helye, a csatorna. Tudta, Rolphtól nem várhat ennél többet. Ha nem bőzlik, már az is
jó.
Visszabólintott, halvány mosollyal üdvözölte a Nosferatut. A sötét csuklya miatt nem látta Rolph arcát, de sejtette, hogy
a férfi is elvigyorodik, mielıtt iszik egy korty vért a pompás metszéső üvegkehelybıl.
- Milady?
Victoria szórakozottan elvett a tálcáról egy kelyhet. Rolphra nézett, hogy felemelje a poharat, de a férfi már eltőnt
elıbbi helyérıl. Ilyenek ezek a Nosferatuk! A feltőnés nélküli helyváltoztatás mesterei. Szükségük is volt rá, mert
amilyen ocsmány a külsejük a puszta felbukkanásukkal szétzúznák a Maskarádét.
Victoria még egyszer végigpillantott a termen. Felfedezte Cyndyt; a nevetséges kis szuka a Gangrel Javicot
szórakoztatta. Javic új volt Atlantában, csak nemrég kért és kapott letelepedési engedélyt Benison hercegtıl. Szláv volt,
Victoria hallotta, hogy belekeveredett a boszniai háborúba, de azt már nem tudta, hogy melyik oldalon állt, és hogy
halandó vagy már halhatatlan volt abban az idıben.
Javic eléggé magabiztosan viselkedett, tehát nem lehetett ifjonc. Jóképő fickó volt és idısebb Vértestvér - nem csoda,
hogy Cyndy rástartolt. A nıket mindig vonzzák a titokzatos, csinos férfiak...
Victoria úgy látta, Cyndy hiába erılködik, mert Javic - mint a legtöbb Gangrel - jobban kedvelte a magányt, mint a
társaságot. Semmit sem tett azért, hogy elszórakoztassa Cyndyt.
Victoria elgondolkozott. Zavarta, hogy nem tudja, Javic a város melyik részén lakik.
Cyndy észrevette, hogy Victoria ıt és Javicot figyeli. Ingerülten odaintett a Toreadornak, majd úgy helyezkedett, hogy
Victoria és a szláv közé kerüljön. Az egésszel csak annyit ért el, hogy Javic figyelme Victoriára terelıdött.
A Toreador hagyta, hogy egy pillanatra csábos mosoly jelenjen meg az ajkán. Javic arckifejezése nem változott meg, de
nem vette le a szemét Victoriáról, és ez az ı esetében annyit ért, mintha visszamosolygott volna. Cyndy feldühödött,
megfogta Javic karját, megpróbálta arrébb vonni. A Gangrelnek hirtelen elege lett belıle. Olyan heves mozdulattal rázta
le magáról Cyndy kezét, hogy a nı megtántorodott. Elvesztette az egyensúlyát, és talán elesik, ha Javic nem kap észbe,
és nem fogja meg a karját. Gondolkodás nélkül nyújtott segítı kezet, ám a gesztus ismét felébresztette Cyndyben a

32. oldal
 Névtelen
reményt, hogy talán mégsem veszett el minden.
Victoria észrevette Leopoldot, aki éppen ebben a pillanatban lépett be abba a Rilkébe, amelyben Jean-Jacques szobra, a
Sátán állt. (Az alkotást Victoria az egyik Los Angeles-i múzeumtól kérte kölcsön. Azt fontolgatta, nem fogja visszaadni,
de nem tudta, mekkora botrány kerekedne a dologból. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha bizonyos eszközök
alkalmazásával kitörli a tulajdonosok emlékezetébıl, hogy a kölcsönadták a szobrot, esetleg azt feledteti el velük, hogy
ki kérte el.) Meglepetten látta, hogy Stella a fiatal. Toreador után lép. Úgy! Szóval ezek elbújnak a többiek elıl? Egyedül
akarnak maradni?
Victoria elmosolyodott. Leopold és Stella között semmi olyasmi sem történhetett, ami szükségessé tenné a látcsı
használatát.

1999. június 21., hétfı, 22:31

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Leopold megkereste az elsı nyugalmas helyet, de aztán bánta a választását, mert rájött, beljebb kellett volna mennie,
távolabb a bejárat közelében összegyőlt vámpírtömegtıl.
Zavart volt és dühös. Cyndy affektálása és panaszkodása zavarta meg, még a liftben. Elsıként ı ért lifthez, és annak
ellenére, hogy Cyndy akkor még elég messze volt, az az átkozott ghoul nem akarta egyedül felvinni. Meg kellett várnia
a nıt.
Ha létezett valaha olyan Toreador, aki szégyent hozott a klánjára, hát az biztos ilyen Cyndy-féle volt. Pozır kis nıcske.
Sıt, rosszabb, mintha egyszerő pozır lenne. Átkozottul éles a nyelve. Nem csoda, hogy Victoria szinte tudomást sem
vett róla.
Ezután, nehogy véletlenül kellemesen érezze magát, Leopold magával Victoriával találta szemben magát. Abban a
pillanatban, ahogy végre kiléphetett a liftbıl. Amikor látta, hogy az elıtti kilépı Cyndy milyen arcot vág, azonnal tudta,
Victoria Ash itt vár a vendégeire.
Vajon miért éppen a lift elıtt? Victoria Ash sokkal magasabb rangú volt, mint a vendégei többsége. Miért nem a
bejáraton túl fogadta ıket?
Leopold a legszívesebben visszafordult volna, de a ghoul persze nem hagyta. Kénytelen volt szembenézni Victoriával.
Amikor meglátta a legszívesebben azonnal elmondta volna neki, hogy elkészítette a szobrát. Végül hallgatott.
Meglepıen könnyen sikerült megıriznie a nyugalmát, és egyetlen szóval sem árulta el, hogy Victoria a kulcs azokhoz az
ismeretlen dolgokhoz, amelyek eddig gátolták az alkotásban. Még szerencse, hogy hallgatott, hiszen ha jobban
belegondolunk nevetséges az egész. Biztos, hogy téved.
Leopold szerette volna, ha Hannah eligazítja. Megremegett, amikor arra gondolt, hogy a Tremere elızı éjjel milyen
furcsán viselkedett. Még mindig érezte az ujjaiban az alabástromtest tapintását. Gyanította, soha többé nem tud majd
úgy ránézni a nıre, hogy közben nem jut eszébe ez a tapogatózó ismerkedés. Talán éppen ez volt Hannah célja.
Leopoldnak fogalma sem volt arról, hogy a Tremere miben mesterkedik.
Szerencsére nem Cyndy szorította sarokba ebben az üvegfalú fülkében, hanem Stella, a klánon kívüli Caitiff. Talán örült
volna ennek, ha történetesen nem magányra vágyik.
A Toreador már negyedszer találkozott Stellával. Ez több volt, mint az átlag, a Vértestvérek általában nem futnak össze
ilyen gyakran egymással. Ez két elsı alkalom eléggé... kellemetlen volt. Olyannyira, hogy amikor meglátta a fehér falak
között feléje közeledı fiatal nıt, rögtön ezek jutottak az eszébe.
Az elsı nem sokkal azután történt, hogy Stella átesett az Ölelésen. Valami anarch volt a nemzıje, egy hitvány alak, aki
drogtól és alkoholtól kábultan megfeledkezett vámpíri mivoltáról, és megpróbálta megerıszakolni Stellát. Nem sikerült a
dolog, ezért mérgében gyorsan végrehajtotta rajta az Ölelést.
A második találkozásuk nagyjából ugyanilyen körülmények között zajlott le. Ezúttal egy halandó akarta maga alá győrni
a nıt. Stella annyira megijedt, hogy halandóként viselkedett, megfeledkezett arról, hogy most ı a vadász, és a kanos
fickó a préda. Leopold véletlenül botlott beléjük; éppen a Ponce melletti keskeny utcákon kószált, amikor megpillantott
a nıt és a rámászó halandót. Leopold felkiáltott, a hangjára Stella magához tért, és megtette, amit tennie kellett:
kiszívta a férfi vérét. Az utolsó cseppig. Leopold segített neki eltüntetni a hullát. A pasast szerencsére senki sem
kereste.
Harmadszor pár hónappal ezelıtt találkoztak. Véletlenül futottak össze a Fabulous Fox Theaterben, ahol egy régi,
fekete-fehér filmet, a Metropolist vetítették. Leopold tulajdonképpen azért ment be a moziba, mert felkeltette az
érdeklıdését az épület belsı díszítése, fıként a hieroglifás mennyezető „Egyiptomi Báltermet” találta különlegesnek.
İ vette észre Stellát. Nem ment oda hozzá; nem akarta, hogy nınek eszébe jusson az elızı két találkozásuk. A film
után a Caitiff is meglátta ıt, és úgy lépett oda hozzá, mintha régi jó barátok lennének. Megittak egy kávét a közeli
presszóban, aztán felmentek Leopold lakására, és átbeszélgették az éjszakát.
Leopold megpróbálta megformázni Stella szobrát, de mint mindig, ezúttal is kudarcot vallott. Stella együttérzıen
viselkedett, türelmesen ült. Tökéletes modell volt Leopold számára, aki úgy érezte, éppen eleget tud róla ahhoz, hogy
megtöltse a szobrot azzal a bizonyos belsı tartalommal.
Stella alacsony nı volt, alig négy és fél láb magas. A haját rövidre vágatta. Elég idıs volt ahhoz, hogy érettnek tőnjön
(a szeme körül fel lehetett fedezni pár szarkalábat), de elég fiatalos ahhoz, hogy elhitesse magáról: még húszéves
sincs. Már halandóként is kortalan volt. Kortalan és halhatatlan. Különbözött a többi Vértestvértıl. Állítólag a vámpírok
vére egyre hígult, valamennyien hitványabbak voltak, mint az ıseik, de az összes Vértestvér közül a Stellához
hasonlókat tartották a legkevesebbre. A nemzıjétıl kapott vér túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy a vámpírizmus
legfontosabb jellemzıin kívül bármit is átörökítsen belé. Neki is szüksége volt a vérre, benne is kárt tett volna a
napfény, de ezen kívül nem sokat kapott. Nem öröklıdtek át beléje nemzıje klánjának tulajdonságai, ezért klánon
kívüliként kellett élnie. Csak úgy kerülhetett be valamelyik családba, ha az egyik primogén örökbe fogadja.
Leopoldnak már korábban eszébe jutott, hogy esetleg Victoria elé vihetne Stella ügyét, de nem merte megtenni. Nem
bírt volna vele egy másik nırıl beszélni. Ostobaság volt az egész, tudta jól, de ettıl még nem változott a helyzet.

33. oldal
 Névtelen
Úgy gondolta, Stella megérdemelné, hogy Toreador legyen. Egy mővész szemével nézte a világot. Halandóként fotós
volt, és vámpírként is ezt tevékenységet folytatta. Természetesen csak éjszaka dolgozott.
- Remélem, ez most megteremti az egyensúlyt - mondta Stella, ahogy közelebb lépett Leopoldhoz.
- Ez most hogy érted?
Stella elhúzta a száját; az emlékek neki is fájdalmat okoztak.
- Két kellemetlen találkozásunk volt, és egy kellemes. Ez lesz a második kellemes, így egyensúlyba kerülnek a dolgok.
A Toreador felnevetett.
- Ne is reméld, hogy a karmának bármi köze van a Vértestvérek életéhez, Stella.
A nı még közelebb lépett. Leopold átölelte. A nı viszonozta a baráti gesztust. Leopold szégyellte, hogy ennyire
rettenetesnek tartotta Stella klánon kívüliségét. Bevallotta magának, hogy a lány tökéletesen megfelelne a számára, ha
még mindketten a Csordához tartoznának, ha még egyikük elıtt sem nyílt volna meg az a világ, aminek megismerésére
nem igazán vágytak.
Stella keserően elmosolyodott.
- Én már semmit sem remélek a Vértestvérek életétıl, Leo.
Rajta kívül senki sem nevezte így Leopoldot, ı volt az egyetlen, akire a Toreador nem szólt rá, ha ezt találta mondani.
Ez volt az a név, amit Stella elsikított azon az éjszakán, amikor az utolsó cseppig kiszívta annak a férfinak a vérét, aki
meg akarta erıszakolni. Az adott körülmények között érthetı volt, hogy a Toreador nem korrigálta, aztán valahogy
ennyiben maradt a dolog.
- Bízzunk benne, hogy ránk jobb dolgok várnak, mint erre a pasasra - mondta Leopold, és a fülke közepén elhelyezett,
fél láb magas bronzszoborra bökött a hüvelykujjával.
- Azt hiszem, ez az ördög - mondta Stella. - Ma este itt minden szobor olyan... démonikus.
- Éppúgy, mint a vendégek - felelte Leopold. - De igazad van. Ennek a remekmőnek tényleg Sátán a címe. Egy
Feuchere nevezető ember készítette. Nézd csak! - Leopold a szobor közepére mutatott. - Sátán. Ez az.
A szobor félig behúzva tartotta denevérszárnyait, amelyek így eltakarták az arcát. A szarvas, karmos szörnyeteg az
állát a tenyerére támasztva, a fejét elıredöntve ült. Az ördög másának készült, de az alakja és a póza egészen emberi
volt. Stella valahogy megsajnálta, amikor Leopold felszólításának engedelmeskedve az arcra nézett.
- Ebben a helyzetben nekem is ilyeneket kellene csinálnom.
Stella szomorkásán nézett rá.
- Még mindig megvan az a mentális gátad? Még mindig nem tudsz Vértestvér-szobrot készíteni? Jaj, Leo, nagyon
sajnálom!
Leopold szerette volna elmondani Stellának, hogy a gát átszakadt, és végre sikerült olyan szobrot csinálnia, amilyet
mindig akart. Szerette volna megosztani a jó hírt valakivel, akit barátjának tekinthet, ám végül inkább hallgatott, és
hagyta, hogy a csend hazudjon helyette.
Egy darabig némán álldogáltak. Stella alaposabban szemügyre vette a szobrot.
- Szép, de ilyet te is tudnál - mondta végül.
Leopold bólintott, hálásan nyugtázta a nı dicséretét. Megint hallgattak egy sort.
- Láttad már az új szobromat? - kérdezte Leopold. - Ma este állították ki elıször.
Stella arca felragyogott; örült, hogy kellemesebb témára terelıdik a szó.
- Nem. Még nem láttam. Boldog volnék, ha megmutatnád.
Leopold megfogta a nı karját, a fülke bejáratához vezette. Megtorpant, és hirtelen megkérdezte:
- Találkoztál ma este Hannah-val?
- A Tremerével? Nem. Most, hogy kérded... azt hiszem, még egyetlen Tremerét sem láttam.
- És ez furcsa?
- Ó, nagyon! - mondta Stella. - A Tremeréket nagyon érdekli a politika. Általában minden rendezvényen részt vesznek,
ha másért nem hát azért, hogy megismerjék a többiek terveit. Hogy kémkedjenek. Én bögölyöknek hívom az
ilyeneket... Például Rolphot is. İ a Nosferatuknak kémkedik.
Leopold nem nagyon ismerte az ilyen dolgokat, de hitt Stellának. A nı komoly erıfeszítéseket tett annak érdekében,
hogy megismerje a Vértestvérek társadalmának szerkezetét. Valahányszor tanújelét adta kitartásának és
eltökéltségének, Leopold mindig arra gondolt, hogy elıbb-utóbb megtalálja a módját, hogyan legyen valamelyik klán
tagja.
- Okod van rá, hogy találkozz vele? Ha igen, légy óvatos. Hannah komoly és veszélyes ügyekkel foglalkozik. Legalábbis
ezt hallottam...
A teremben felerısödött a háttérzaj. Stella és Leopold éppen idıben lépett ki a fülkébıl ahhoz, hogy végignézzék az
uralkodó bevonulását.
Stella tátott szájjal bámult az érkezıkre. Leopoldot valami egészen más foglalkoztatta, szüksége volt egy kis
egyedüllétre.
- Késıbb találkozunk. A szobromnál - súgta Stella fülébe.
Stella biccentett, jelezve, hogy mindent hallott, de Leopold gyanította, egy szót se jegyzett meg.

1999. június 21., hétfı, 22:33

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A vendégek többsége a terem közepe felé fordult. Victoria hálás volt annak a valaminek, hogy irányt szabott neki; örült,
hogy nem kell a bejárat elıtt, céltalanul ácsorognia, és nem kényszerül arra, hogy kiválassza elsı beszélgetı partnerét.
Tudta, ha rosszul dönt, lesznek akik részlehajlással fogják vádolni. Most azonban a sors közbeavatkozott, így feledni
lehetett az ilyen társadalmi-társasági finomságokat.
Elindult a terem közepe felé. Menet közben az ajkához emelte a vörös folyadékkal teli kelyhet, rámosolygott Clarice-ra,
a közelben álló fiatal Ventrue-ra. A vér ráalvadt Victoria ajkaira; gondosan lenyalta mielıtt megszólalt.

34. oldal
 Névtelen
- Gondolom, valami érdekes dolog történt. Clarice udvariasan válaszolt.
- Ma este minden nagyon érdekes, Ms. Ash.
- Tegezıdhetünk. Szólíthatsz Victoriának - mondta a Toreador. - Ventrue vagy, ezért nem árt, ha megtanulod, hogy a
Vértestvérek többsége azt szereti, ha látszólagos, és nem a valódi koruknak megfelelıen viszonyulnak hozzájuk. Ez
érvényes a megszólításokra is.
- Különös - mondta Clarice. Magas, erıs felépítéső nı volt. Nem lehetett kövérnek nevezni, de zömök volt, és fel
lehetett fedezni benne valami furcsa eleganciát. Egyszerő, konzervatív ruhája igénytelenségrıl árulkodott.
- Nincs ebben semmi furcsaság - felelte Victoria. - Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a Vértestvérek többségénél
az évszázadok során ösztönszerővé vált a Maskarádé megırzése. Apróság, de bizonyos helyzetekben zavart okozhat,
ha egy látszólag idısebb férfi vagy nı uramozza vagy asszonyomozza a nála ifjabbnak tőnıket. Azt hiszem, te sem
találnád különösnek a dolgot, ha olyan környezetben élnél, ahol fajtánk létezése nem merült feledésbe.
Victoria olyan fensıbbséggel, olyan határozottan ejtette ki a szavakat, hogy Clarice nem szállhatott vitába vele. Látszott
rajta, készületlenül érte a párbeszéd, de menteni akarta Venture büszkeségét, ezért csak ennyit mondott:
- Meggyızıek az érveid, Victoria.
Ekkor mindketten Jean-Baptiste Carpeaux szobrához, az Ugolino gróf és fiai címet viselı alkotáshoz értek, amely körül
már legalább féltucatnyi Vértestvér álldogált, köztük egy magas, karcsú férfi, akirıl Victoria gyanította, az a Setita
lehet, akinek a meghívására rábeszélték. Javic - akinek még nem sikerült megszabadulnia Cyndytıl - a csoport szélén
állt, szemmel látható volt, hogy benne is feléledt a kíváncsiság. A társasághoz tartozott még Benjamin, az afro-amerikai
Ventrue, aki közeli barátja volt a herceg feleségének, Eleanornak; Thelonius, a Brujah; és a figyelem központjában álló
vámpír, akit mindenki csak Tábornokként ismert.
Victoria most látta másodszor a Tábornokot, csak annyit tudott róla, mint mindenki. Malkaviánus volt, nemrég tért
magához a Kábulatból, amelynek során a Kıhegy, az Atlantától keletre álló hatalmas gránittömb belsejében
tartózkodott. Ott kellett töltenie az idejét, mert az egyik Gangrel, egy bizonyos Dusty látta, amikor elıjött.
Az elmúlt egy évben - legalábbis Victoria így hallotta - Benison minden Vértestvért szívesen befogadott Atlantába.
Érthetı, a pusztító Vérátok után fel akarta duzzasztani a közösséget. Ennek a törekvésnek az lett az eredménye, hogy a
városban jelenleg lakó Vértestvérek többsége vagy nemrég költözött ide, mint Victoria, vagy rövid ideje esett át az
Ölelés szertartásán. A Tábornok is az újonnan érkezettek közé tartozott, bár az ı esete kissé eltért a többiekétıl.
Benison neki mindenképpen megadta volna a letelepedési engedélyt, mivel ı maga is Malkaviánus volt.
A Malkaviánusok bizonyos értelemben véve ırültek voltak, bár a legtöbb elmebeteghez hasonlóan a legtöbbször ık is
teljesen normálisnak látszottak. Némelyikük - mint például Anatole, a Gyehenna Prófétája - nem is próbálta eltitkolni
háborodottságát. Az ilyenek azt vallották, hogy azért vesztették el az eszüket, mert túlságosan tisztán látják azokat az
igazságokat, amelyek mellett a Csorda világában élı Vértestvérek a legtöbb esetben vakon elmennek. Az Anatole-hoz
hasonló Malkaviánusok szerint létezett egy magasabb rendő Maskarádé, amelyhez képes hitvány színjáték az, amit a
Vértestvérek mindegyike ismer. Victoria ösztönösen irtózott a láthatatlan erıktıl, ezért úgy vélte, az a leghelyesebb, ha
bölcs tannak tartja ezt az ırültséget. A Vértestvérek többségének errıl egészen más volt a véleménye.
Mivel mindig is érdekelték a Malkaviánusok, Victoria külön figyelmet szentelt annak, hogy a Tábornok meghívást kapjon
a party-ra. İrült, hogy elfogadta. İszintén örült, mert a Tábornok (ellentétben azokkal a Kábulatból, az évszázados
mélyálomból magukhoz térı Vértestvérek többségével, és fıként azokkal, akik mostanában, az elmúlt ötven-száz évben
ébredtek fel, és egy új világban találták magukat) a jelek szerint könnyedén alkalmazkodott a megváltozott
körülményekhez és viszonyokhoz. Ez pedig azt jelentette, hogy rendkívüli erıvel rendelkezik - olyan erıvel, amit
érdemes lehetett felhasználni.
Victoria és a többiek érdeklıdve győltek a Malkaviánus köré. A Tábornok már ledobálta magáról a ruháit, és
felkapaszkodott arra az emelvényre, amelyen Carpeaux mőve állt. Meztelen teste izmos volt, de nem lehetett látni rajta
semmit, ami különösebben vonzóvá vagy visszataszítóvá tette volna.
A Tábornok leguggolt Ugolino gróf lába elé, groteszk, módon utánozva a gróf négy mezítelen fiának pózát. Az arcán
olyan komikus boldogság tükrözıdött, amitıl Victoria hátán végigfutott a hideg. A grimasz hatását tovább fokozta, hogy
a hozzá legközelebb lévı mellékalak vonásait bestiálisan eltorzította a félelem. A másik három mellékalak arcán
különbözı érzelmek örökítıdtek meg, de egyikük sem volt valami vidám, mert a fölébük tornyosuló központi alak, a
gróf éppen arra készült, hogy felfalja ıket. A gróf teste izmos és erıteljes volt, az ábrázatát ocsmánnyá változtatta az
ırület, karomszerő ujjaival a saját arcát karmolta.
A Tábornok nem vágatta le a haját, a külseje nagyjából olyan volt, mint akkor, amikor megjelent a Herceg és a
primogének tanácsa elıtt. Akkor, amikor elıkerült a Konföderációs hadsereg egyenruháját viselte. Állítása szerint a
Kıhegyen létesített emlékpark egyik szuvenírboltjából csente el a kosztümöt, ám a Herceg szinte biztos volt abban,
hogy a Tábornok annak idején az ı oldalán harcolt az északi agresszorok ellen. A váratlanul felbukkant Malkaviánus,
amikor a bemutatkozásra került sor, egyszerően Tábornoknak nevezte magát. Sokan tudni vélték, hogy valódi
tábornok, bár Benison nem ismerte fel. A legtöbb kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, és amikor a Brujah primogén,
Thelonius pontosabb feleleteket követelt tıle, egyszerően kitépte a szájából a nyelvét, és a megdöbbent tanácstagok
elé, az asztalra hajította. Benison jót szórakozott a közjátékon, és engedélyt adott a Tábornoknak a maradásra.
Egyesek úgy gondolták, ezzel a lépéssel régi ellensége, a Brujah primogén orra alá akart borsot törni.
A Tábornok - akinek az emlékezetes eset óta kinıtt a nyelve - felmászott a gróf mellé, a félelemtıl torz arcú mellékalak
felé fordította a farát. Sokkal jobb állapotban volt, mint pár hónappal korábban, a testén úgy dagadoztak az izmok,
hogy akár a gróf hús-vér párjának lehetett nézni.
Ezután - az ámuldozó Vértestvérek szeme láttára - eggyé vált Ugolinóval.
Bizonyos Vértestvérek képesek voltak belesüppedni a földbe. A jelek szerint a Tábornok is rendelkezett ezzel a
képességgel - másként nem alhatott volna a Kıhegy belsejében a Polgárháború óta eltelt százharminc-egynéhány év
során. Most valamilyen módon eggyé vált a szobor anyagával, a szó legszorosabb értelmében belemélyedt a grófba.
Amikor végrehajtotta a behatolást a gróf arckifejezése fokozatosan megváltozott, az eszelıs arc olyan vidám lett, mint
egy perccel korábban a Tábornok ábrázata volt.
Victoria megpróbált rájönni a Tábornok nevetséges, de ugyanakkor meglepı és hatalmas erırıl tanúskodó tettének
okára. Körülnézett; úgy látta, a többiek se nagyon értik a dolgot. Mindenki döbbenten állt, kivéve Javicot, aki
fejcsóválva arrébb lépett. Aki ránézett azt hihette, ostobaságnak tartja az egészet, Victoriának azonban mégis olyan

35. oldal
 Névtelen
érzése támadt, hogy a szláv tud valamit, amit ı nem. Cyndy természetesen követte Javicot, ismét belecsimpaszkodott.
A férfi elvesztette a türelmét, és olyan erıvel rázta le magáról a Toreadort, hogy az a padlóra rogyott. Javic ezúttal nem
nyújtott segítı kezet a nınek. Victoria a legszívesebben felnevetett volna, de uralkodott magán. Tudta, ha kinyilvánítja
az érzéseit Cyndy, aki eddig passzívan viselkedett vele szemben, rögtön az ellenségévé válik. Egy Hercegnek pedig
barátokra van szüksége. Éppen ez volt Benison gyenge pontja - hiányoztak mellıle az önzetlen hívek.
Az egyetlen jelenlévı Brujah Thelonius volt, rajta kívül legfeljebb még egy klántestvére bukkanhatott fel az éjszaka
során. Szemmel láthatólag bosszantotta a Tábornok elıadása. Gyanítani lehetett, hogy nem nézi jó szemmel a
Malkaviánust, mégsem csinált semmit. Victoria ezt fölöttébb furcsának találta, a Brujahok ugyanis elıszeretettel
rontották el mások szórakozását, kiváltképpen akkor, amikor közbeavatkozásukkal árthattak valakinek. Thelonius
azonban nem tartozott a jellegzetes Brujahok közé; talán éppen az volt az oka annak, hogy a klántestvérei közül
Benison egyedül ıt fogadta be hivatalosan az atlantai Vértestvérek közé.
A Brujahok testesítették meg a Camarillán belüli anarch-mozgalmat. Lázadók voltak, meg akarták buktatni a szervezet
konzervatív, általában Ventrue vezetıit. Az öltözködésükkel is rebellis mivoltukat hirdették: általában olyan ruhákat
viseltek, hogy külsıre is különbözzenek azoktól, akiket az ellenfeleiknek tekintettek.
Valamilyen oknál fogva Thelonius nem tartozott a tipikus Brujahok közé. Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy általában
konzervatív ruhát, modern öltönyt és kerek szemüveget hordott. Fiatal, fekete férfi volt, a vonásai sokkal lágyabbak,
mint a Brujah harcosoké, ám ez nem tévesztette meg Victoriát, aki számtalan történetet hallott arról, hogy Thelonius
milyen elkeseredetten és leleményesen harcol Benison ellen. Victoria tudta, ha valakinek ilyen hatalmas, szomorú
bociszemei vannak, még nem biztos, hogy gyáva a lelke.
Ezen az estén Thelonius - a szokásától eltérıen - tradicionális afrikai kosztümöt viselt: bı, narancssárga köntöst,
amelyet rózsaszínő, sárga és zöld szalagok díszítettek. A fejére kis kerek kalapot tett, és most nem volt rajta a
szemüvege. Victoriának feltőnt, hogy a tekintetet lágyító szemüveg nélkül Thelonius sokkal vadabbnak és
kegyetlenebbnek látszik, mint máskor. A pillantása egyenesen rémisztı volt, fıleg. akkor, amikor bosszúsan a
Tábornokra meresztette a szemét.
Benjamint meghökkentette és összezavarta a Tábornok mutatványa. Victoria mindig is vonzó férfinak tartotta, ı
lehetett volna a sikeres, modern afro-amerikaiak mintapéldánya. Victoriát meglepte, hogy Benison befogadta a
városába. Köztudott volt, hogy Benjamint régi kapcsolat főzi Eleanor-hoz, ezért senki sem értette, hogy a herceg, aki
alapállásból győlölte a fekete vámpírokat, miért tőri meg a felségterületén a potenciális hódítót.
Az igazat kevesen ismerték. Benjamin a herceg asszonyának, Eleanornak sarja volt. Errıl Benison sem tudott.
Legalábbis egyelıre nem. Victoria - mivel a Mennyország kapuján keresztül léphetett be a terembe, és ezzel eldöntıdött
a terv végrehajtásának menete - a herceg tudomására akarta hozni a tényeket. (Victoria, amikor erre gondolt,
magában hálát adott az égnek azért, hogy Hannah képes volt meghatározni, hogy az egyes vámpíroknak kik a
nemzıjük.)
Javic után a két fekete férfi is arrébb lépett. Együtt vonultak el. Victoria elmosolyodott. Nagyon fontos volt a számára,
hogy Benjamin és Thelonius szóba állnak egymással. A tervéhez szükség volt egy afro-amerikai szövetségre; a lehetı
legjobb, ha ezek ketten összeállnak mielıtt megérkezik Julius, és belépésével megszilárdítja a kis csapatot.
Victoria lelki szemei elıtt lepergett egy film: Benison megöli Eleanort; Eleanor megöli Benjamint, Julius megöli Benisont.
Ha Benison menet közben megöli Theloniust, még jobb a helyzet.
Victoria elmosolyodott.
- Kísérteties! - szólalt meg a mellette álló Clarice. - Azok a gyerekek... olyan szomorúak, és most... ez a mosoly!
Victoria visszapillantott a szoborra. A Tábornoknak nem nagyon akaródzott elválni a gróftól. Victoria az agyába véste a
információt. Nem szabad elfelejtenie, hogy a Tábornok a szobor belsejében tartózkodik; nem igazán lenne jó, ha esetleg
kihallgatná valamelyik bizalmas szóváltását.
A Tábornok idegesítıen vigyorgott rá a négy szoborfiúra. A party hangulata is feszült volt, de Victoriának tökéletesen
megfelelt a kialakult légkör. Egy kis zavart idegesség mindig kapóra jöhet, és egyébként is, meg kell mutatnia a
többieknek, hogy ı aztán tényleg nem ismeri a félelmet. Ezt persze már a kiállított szobrokkal is elárulta magáról. A
Sátán képmásai. A gonosz gróf förtelmes lakomája. Káin és Ábel története... De mit vártak ezek? Talán arra
számítottak, hogy impresszionista festményekkel meg aktokkal fogja kidekorálni a termet?
- Lehet, hogy a Tábornok pusztán szórakoztatni akar minket azzal, hogy elıadja ezt a kis színjátékot - mondta
Clarice-nak. - Lehet, hogy ı így interpretálja a gróf szörnyő tettét.
- A grófét?
- Ejnye, Clarice! Még sosem hallottál Daniéról? A Venture elmosolyodott.
- İ az, aki könyvet írt a Pokolról, igaz?
- Igen! - Victoria felsóhajtott. - Ugolino grófot és a fiait bezárták egy toronyba, hogy halálra éheztessék ıket. A gróf,
hogy mentse magát, felfalta a gyermekeit.
Clarice megremegett. Victoria rájött, nem igazán kedveli a testes nıszemélyt. Abból, hogy a kiállított tárgyak kire
milyen hatást gyakoroltak, könnyen meg lehetett állapítani, melyik Vértestvér szíve erıs, és melyiké túl gyenge. Clarice
nem felelt meg az elvárásainak.
A Setita azonban annál inkább. Amikor Victoria ránézett, halvány mosolyt fedezett fel az arcán. A Setita is felfedezte
Clarice-on az undor és a iszony jeleit, és szemmel láthatóan jót mulatott rajtuk. Victoria szemébe nézett, egy hosszú
pillanatig egymásra meredtek. Victoria már örült, hogy Rolph beszámolt neki a Setita látogatásáról. Kacéran
rámosolygott a • magas, karcsú férfira. A Setita vigyora még szélesebbé változott, az arca olyan volt, mintha középen
kettérepedt volna.
Clarice ismét megszólalt, és a hangjával megtörte a néma kapcsolatot.
- Tényleg megette a gyerekeit? - kérdezte idegesen.
Victoriát bosszantotta az ostoba locsogás.
- Igen - mondta határozottan. - Csakúgy, ahogy mi, Vértestvérek is felfaljuk a halandók gyerekeit, Hát nem csodálatos
a mővészet és a valóság összhangja?
Victoria határozottan ellépett Clarice mellıl, körbepillantott, a Setitát kereste, de sehol sem látta. Megigazította a jobb
vállára tőzött brosst - csupán ez az egy tő tartotta össze rajta a görögös, tógaszerő ruhát -, majd a zsebébe nyúlt és
elıvette a látcsövét. Ideje volt körülnézni egy kicsit. Kíváncsi volt, eddig ki és mi kerülte el a figyelmét, és persze azt is

36. oldal
 Névtelen
szerette volna megtudni, hogy Thelonius mirıl beszélget Benjamin Brownnal.

1999. június 21., hétfı, 22:51

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Utolsóként Victoria lépett el az Ugolinót és a fiait ábrázoló szobor mellıl. A Tábornok vélhetıleg még mindig odabent
volt, mert Ugolino arcáról nem hervadt le az eszelıs mosoly. Victoria ismét az arcra nézett, és újra eltöprengett, vajon
lehet-e elıjelként értékelni az átváltozását. Lehet, hogy ez is egy üzenet, amely a terv sikerére vonatkozik? Megvonta a
vállát. A jelenet valamire mindenképpen jó volt: összejött egymással az általa elképzelt trió két tagja. Persze nem lehet
hosszú élető a szövetségük, egyikük sem képes rá, hogy sokáig magában tartsa az indulatait.
Victoria humorosnak találta, hogy a két fekete férfi (az egyik a lázadónak tartott Brujah klán tagja, a másik pedig az
arisztokratikus Venturék közé tartozik), akiket csak a Benison herceggel való elégedetlenség kapcsol össze, a Tábornok
színjátékának lehetséges jelentésein töpreng. Biztonságos távolságból, a látcsövén keresztül figyelte ıket. A
szoborcsoport körüli felfordulás és a Malkaviánus mutatványának utózöngéi lehetıvé tették a számára, hogy
észrevétlenül besurranjon a számára elıkészített, speciális fülkébe. A kis, ötször ötlábnyi kamra falait ugyanabból az
opálüvegbıl készítették, mint a többi apróbb helyiségét. Könnyő volt bejutni, az egyik üvegfalat arrébb lehetett
csúsztatni.
A kamra legfontosabb részlete a padlóba épített csapóajtó volt. Victoria úgy gondolta, senki sem fogja felfedezni, hogy
odabent van, de számított arra, hogy esetleg mégis leleplezik. Baj esetén csak annyit kellett tennie, hogy lecsúszik a
nyílásba, és alulról bezárja a csapóajtót.
A fülkében nyugodtan használhatta a látcsövét. Mindenkit kifürkészhetett, aki külön nem gondoskodott arról, hogy
láthatatlan maradjon. Számított rá, hogy Rolphhal gondjai lesznek; ı még rejtızködés mestereinek számító Nosferatuk
között is különlegesen tehetségesnek számított. Megpróbálta szemmel tartani. Rolph nem csinált semmi érdekeset, de
erre bármikor sor kerülhetett. Amikor egyszer csak eltőnt Victoria nem tudta megállapítani, hogy még mindig a
teremben tartózkodik-e, vagy éppen a saját, esetleg a klánja érdekeit képviseli valamilyen mocskos ügyben.
Victoria figyelme pillanatnyilag Benjaminra és Theloniusra irányult. İk ketten, valamint a Brujah arkhon, Julius, komoly
szerepet kaptak a terveiben. Amikor belenézett a látcsövébe elıször Thelonius élénk narancssárga ruháját fedezte fel.
Igazított a lencséken, úgy állította be ıket, hogy mindkét férfi arcát tisztán lássa.
- Talán a köntösöd miatt van, Thelonius - mondta Benjamin. - Lehet, hogy ez hozza elı a benned lakozó sámánt.
- Szóval ha öltöny lenne rajtam, most nem is próbálnám megfejteni a Tábornok színjátékának burkolt jelentését?
A két férfi gyanakodva, kissé fenyegetıen meredt egymásra. Nem csoda, mindketten potenciális veszélyforrásnak
tartották a másikat. Ám Victoria tudta, beszélni fognak, mert muszáj megtárgyalniuk az elızı esti eseményeket.
Benjamin megvonta a vállát.
- Talán igen, talán nem. Lehet, hogy az az ırült Malkaviánus csak szórakoztatni akart minket.
Thelonius megrázta a fejét.
- Hát éppen ez az! Miért akart szórakoztatni minket?
- Mert ez egy party.
- Egy Malkaviánus számára ennek nincs jelentısége. Lehet, hogy ezen a világon ez valóban csak egy party; de az ı torz
agyának sötét zugaiban talán valami egészen más. Szerintem teljesen mindegy, hogy ez az egész mit jelent a
számunkra, hogy jelent-e valamit egyáltalán. Az viszont biztos, hogy a Tábornoknak fontos.
Victoria csalódottan figyelte a társalgást. A két férfi jobban ismerte egymást, mint sejtette. Nem baj, ez még belefért a
terveibe. Vagy lehet, hogy csak megtévesztésbıl adják elı ezt a nevetséges kis párbeszédet? Talán azért, hogy közben
kódolt üzeneteket továbbítsanak egymásnak?
Vagy valami egészen másról van szó? Victoria látta a gesztusaikat, le tudta olvasni az ajkukról a szavakat. Látta rajtuk,
mindketten izgatottak. Mintha mind a ketten rá akartak volna térni a tárgyra, de közben egyikük sem tudta, a másik
hogyan fogadja majd az ıszinte kijelentéseket.
Victoria maga elé suttogta azt a pár szót, amit Benjaminnak kellett volna kimondania. Vagy a hatalma volt nagyobb,
mint sejtette, vagy Benjamin szedte össze a bátorságát... Nem tudta, pontosan mi történt, de a lényeg az volt, hogy a
Ventrue hirtelen körbenézett és intett Theloniusnak, lépjenek beljebb az üvegfalú fülkébe.
A Brujah dühödten, összehúzott szemmel nézett Benjaminra, de követte. És közben mondott valamit, amirıl Victoria
lemaradt.
A nı ismét állított a látcsövén. A két férfi feje megnıtt a szeme elıtt. Tisztán látta a szájukat.
- Meglep, hogy itt vagy ma éjjel, Thelonius - mondta Benjamin.
A Brujah arckifejezése ellenségessé változott. Látszott rajta, oda akar vakkantani valami ingerült választ, ám a Ventrue
nem hagyta szóhoz jutni.
- Nyilván nem félsz a Hercegtıl. Ha meg akartalak volna sérteni, akkor nem beszélek ilyen nyíltan. Ne feledd, én nem
valami több évszázados konföderációs katona vagyok! - Benjamin a szoborcsoport irányába biccentett, de közben
felvonta a szemöldökét. Ebbıl Thelonius és Victoria azonnal rájött, nem a Tábornokra, hanem Benisonra gondol.
Thelonius arca kisimult. Elvigyorodott. Victoria is elmosolyodott, amikor ezt látta. Elégedett volt; végre kezdetét vette a
valódi megbeszélés.
- Engem nem lehet megfélemlíteni - folytatta Benjamin.
Thelonius oldalra döntötte a fejét. Látszott rajta, meglepıdött.
- Engem sem.
Victoria egyre elégedettebb volt. Pontosan tudta, mirıl beszélnek. Ha minden jól megy, akkor az egész városban két
riválisa marad csupán: ez a két férfi. Jól jöhet még a késıbbiek során, ha kiismeri ıket.
- De másoktól azt várod, hogy ijedjenek meg, mi? - kérdezte a Ventrue. - Be kell vallanom, Thelonius, csalódtam
benned. Azt hittem, nem vagy ennyire... tipikusan Brujah.
Thelonius felnevetett.

37. oldal
 Névtelen
- Tipikusan Brujah? Úgy beszélsz, akár egy tipikus Ventrue.
- Engem nem zavarsz össze a taktikázásoddal.
- Engem pedig nem lepnek meg a húzásaid.
Benjamin a fogát csikorgatta.
- Mi szokatlan van abban, hogy az Elízium védelmét kihasználva akarok beszélni veled? Az Elízium intézményét az
öregek számára és nem az anarchoknak találták ki. Azzal, hogy eljöttél ide ma este... annak ellenére, hogy nyíltan
vállalod a Herceggel szembeni ellenségeskedést... ezzel elárultad, hogy még te is hiszel a konvenciókban. Legalábbis
ebben az egyben.
- Nem szégyen kihasználni az Elíziumot. Ám az ajánlatod elfogadása már egészen más lapra tartozik.
- Az ajánlatom? Hát így tekintesz az ügyre? A leveledben nem céloztál erre, és...
- A levelemben? - vágott közbe Thelonius.
- Igen, a leveledben... Thelonius megint közbeszólt:
- Úgy érted, a levélben, amit tıled kaptam?
- Ne szakíts félbe! - sziszegte Benjamin, de aztán eljutott a tudatáig Thelonius szavainak értelme. - Tılem?
A Ventrue és a Brujah a következı pillanatban levette a szemét a másikról, mindketten gyorsan körbenéztek, kilestek a
fülkébıl. Victoria arra gondolt, akár testvérek is lehetnének. Szinte minden mozdulatuk és reakciójuk egyforma volt. Azt
egyelıre nem tudta, elınye vagy hátránya származik majd ebbıl.
Töprengve folytatta a két férfi megfigyelését. Nem vehették észre. Biztonságban volt Bízott ebben. Legalábbis remélte.
A férfiak ismét egymás felé fordultak.
- Ezek szerint nem te küldted... - kezdte Thelonius.
- Nem. És te sem, igaz?
- Akkor kicsoda?
- Nem tudom - vallotta be a Ventrue. - És azt sem tudom, hogy mit akart elérni ezzel a trükkel. Összehozni minket?
Vagy éppen az ellenkezıjét?
Thelonius elbizonytalanodott.
- Szerintem az ellenkezıjét.
- Hogy forduljunk egymás ellen? Egy elíziumi rendezvényen? Ha nincs az a levél, szóba se állunk egymással!
Victoria elismerıen mosolygott. A jelek szerint Benjamin volt az okosabb a kettı közül.
Thelonius bólintott.
A bejárat közelében tartózkodó Vértestvérek hirtelen felmorajlottak. Victoria ösztönösen a hang irányába nézett. A két
ajtó egyszerre tárult ki. A vendégek az érkezık felé fordultak.

HARMADIK RÉSZ
A szem

1999. június 21., hétfı, 23:12

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A kisebb helyiségbıl beáradó világosság elhomályosította a szobrokra irányított spotlámpák diffúz sugarait. A nyitott
Rodin-kapun túlsó oldaláról érkezı fény-négyszögben álló, kontyos frizurát és bı ruhát viselı alak vékony csontú,
sovány nı volt. A másik kapun keresztül belépı alak szinte eltörpült a förtelmes-csodálatos mőalkotás keretében (J.
Benison Hodge, a Herceg csak néhány hüvelykkel volt magasabb hat lábnál), de olyan különleges aura vette körül, hogy
még ilyen környezetben sem tőnt gyengének vagy törékenynek.
Victoria halkan káromkodni kezdett. Még pár perc, és sikerült volna megtudnia, mire készülnek reménybeli
szövetségesei, a hercegi pár érkezése azonban megzavarta a párbeszédet.
A Toreador kihasználta, hogy mindenki Benisonékkal van elfoglalva, kisurrant a Rilkéjébıl, és elindult az ajtók irányába.
A Vértestvéreket felbolygatta a hercegi pár érkezése. Ahogy Benison és a felesége elırelépett Victoria megszédült; úgy
érezte, ha nem kapaszkodik meg valamiben a padlóra roskad. Benisonnak és Eleanornak olyan intenzív volt a
kisugárzása (a Herceg erıs és tiszteletet parancsoló volt, a felesége nem csupán fizikailag volt szép), hogy a jelenlévık
többsége elbizonytalanodva, megzavarodva bámult rájuk; a Vértestvérek egyszerően képtelenek voltak máshová nézni,
mással foglalkozni. Victoria tudta, hogy Benisonék tudatos erıfeszítéseket tesznek azért, hogy ilyen hatást váltsanak ki
másokból, de ı is éppúgy engedelmeskedett a ki sem mondott parancsnak, ı is éppen olyan áhítattal meresztette a
szemét a hercegi párra, mint a többiek.
Amikor a pillanat hatása gyengülni kezdett Victoria körülnézett. Meghökkenve tapasztalta, hogy Benisonék megjelenése
a többiekre még nagyobb hatást gyakorolt, mint rá.
Clarice és Cyndy a padlóra vetette magát, így akarták kimutatni a két isteni lény iránt érzett imádatukat. Mások - Javic,
Rolph, sıt, még Thelonius is - kínlódva próbáltak uralkodni magukon, óriási erıfeszítésükbe került, hogy ne kövessék a
két nı példáját. Victoria a Setita reakcióját találta a legkülönösebbnek: a férfi rezzenéstelen arccal, remegés nélkül állt
a helyén, de kihúzta magát és megmerevedett.
Amikor Eleanor kilépett a direkt fénybe Victoria hátán végigfutott a hideg. Kénytelen-kelletlen elismerte, hogy az
ellenfele minimum olyan hatalommal rendelkezik, mint ı. Talán nagyobbal. Lehet, hogy nem annyira szép, mint ı, de a
hibáit legfeljebb egy nı veheti észre, a férfiaknak a lélegzetük is elakad, ha ránéznek. Tejfehér, selymes bır, csillogó
zöld szempár, királyi vonások, ráadásul a birtokában van néhány olyan képesség, amellyel hatást gyakorolhat a
Vértestvérekre... Nem lesz könnyő legyızni.

38. oldal
 Névtelen
Victoria szépségétıl a férfiak többsége megszédült, de az óvatosabbak veszélyesnek tartották. Ezzel szemben Eleanor
mindenkit le tudott nyőgözni, még azokat a nıket is, akik ellenségként tekintettek rá. Victoria eltőnıdött. Vajon mi
lehet az oka annak, hogy rá nem gyakorolt akkora hatást, mint a többiekre?
Eleanor legalább olyan veszélyes és hatalmas volt, mint maga a Herceg. Együtt uralkodtak, csak amíg a Herceg nyíltan
vállalta a döntéseit, addig a nı szép csendben intézte az ügyeit. Egymás ellentétei voltak; talán éppen ezért illettek
össze. Kiegészítették egymást. A ravasz amerikai földbirtokos és a nemesi származású nı, akik egyformán vágytak a
hatalomra. Mindketten valóra váltották álmaikat, és mindketten fantasztikusan erısek voltak.
Amikor a Herceg kilépett a fénybe, semmivel sem látszott másnak, mint amikor még csak az alakja rajzolódott a
Vértestvérek elé. Erıs felépítéső, hordómellő férfi volt, a karja és a lába hosszú, izmos. Aranybarna haját hosszúra
növesztette, az arca szinte belesüppedt a bozontos szemöldök, a körszakáll és a dús bajusz szırtömegébe. Szívesen
beszélt magáról, Victoria egyenesen tıle tudta meg, hogy a harmincas évei közepén járt amikor átesett az Ölelés
szertatásán. A hajában fel lehetett fedezni egy-két ıszes tincset, a homlokán kissé kopaszodott. Aki látta ezeket az apró
jeleket, aki egyszer is végigmérte duzzadó izmait, az könnyen elképzelhette, milyen kemény lehetett az élete, amikor
még a Konföderáció katonája volt.
Ha nagyon akarta, kedvességet tudott erıltetni az arcára. Most is ezt tette. Amikor mosolygott és kipirult, úgy nézett ki,
mint Kris Kringle, mielıtt az idı hófehérre festette a haját. Hirtelenharagú volt, Victoria gyanította, a jelenlévık közül
már mindenki látta milyen akkor, amikor dühöng. Maga elé képzelte a haragvó Herceg arcát, de a kép olyan rettenetes
volt, hogy gyorsan szétfoszlatta az agyában.
Amikor a két impresszív alak lassan levonult a lépcsın, két szerencsétlen Caitiff - Grant és Fingers - jelent meg a Pokol
kapujában. Mindketten erısek és izmosak voltak, de a hercegi párhoz képeset nevetségesen hitványnak látszottak.
Thelonius is észrevehette a két Caitiffet, ı is komikusnak találhatta a külsejüket, mert felnevetett. Hirtelen észbe
kapott, és bocsánatkérıen Benisonra pillantott. A Herceg ingerülten villantotta rá a szemét, az arcáról egyetlen
másodperc alatt leolvadt minden kedvesség. Az átváltozás gyorsasága még félelmetesebbé tette a vonásait.
Benison elsápadt, elıtőntek a homlokán és a szeme mellett éktelenkedı sebhelyek. Az arca besüppedt, a szeme
visszazsugorodott a koponyájába. Felszegte széles, erıs állát. Az addig viselt álarc alól elıbukkant valódi énje.
- Hogy merészelsz! - ordította. Egyik kezét ökölbe szorítva kétszer a másik tenyerébe csapott. - Hogy merészelsz ilyet
tenni a jelenlétemben? - kérdezte olyan hangon, mintha valami súlyos ítéletet hirdetett volna ki.
A Herceg a jelek szerint ideges volt. Talán azért, mert tudta, Julius is el fog jönni. Victoria elégedett volt; a Herceg
ingerültsége megkönnyítette a dolgát.
Thelonius nem válaszolt. Olyan dermedten állt a helyén, akár egy halálra ítélt prédaállat a ragadozó elıtt. Talán arra
gondolt, hogy a Herceg verbális támadása az elsı állomás a megsemmisülés felé vezetı úton.
Victoria hirtelen közbeavatkozott. Benison mellé lépett.
- Hatalmas Herceg, kérlek, ne feledkezz meg az Elízium törvényérıl, amelyet te magad hagytál jóvá.
Benison a nıre meredt. Victoriának minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy a helyén maradjon, ne meneküljön
el. A tervére gondolt, hogy megerısítse magát.
- Megmásítom a döntésemet! - vicsorogta Benison.
Victoria hátrahıkölt. Amíg nincs jelen mindenki, akire szüksége volt a tervéhez, mindenképpen meg kellett ıriznie a
békét. Julius pedig még mindig nem érkezett meg. Másrészt viszont nem akarta, hogy ı legyen a Herceg haragjának
célpontja, egyelıre háttérben szeretett volna maradni, csak az est háziasszonyának szerepét akarta eljátszani.
Segítségkérıen nézett Eleanorra, ám a Herceg felesége is dühödt, gyilkos pillantásokat vetett Theloniusra. Victoria
megértette, hogy ez mit jelent. A Ventrue primogén és a Brujah primogén között nem létezett semmiféle szövetség. Ezt
eddig is sejteni lehetett, sıt, voltak olyanok, akik egyenesen azt állították, hogy éppen Eleanor az, aki arra bíztatja
Benisont, hogy intézzen még elszántabb támadásokat a Brujahok ellen.
Miközben a Toreador azon töprengett, mit kellene csinálnia, észrevette, hogy a két Caitiff belép a helyiségbe, óvatosan
kikerüli a hercegi párt, és csatlakozik a társasághoz. Benison nem látta meg ıket, így nem jöhetett rá, hogy Thelonius
miért nevetett.
Victoria ismét közelebb lépett a Herceghez, és olyan halkan, hogy csak az egészen kivételes érzékszervekkel
rendelkezık hallhatták, a fülébe súgott.
- Kérlek, hatalmas Herceg... Aggódom a biztonságod miatt. Ma este Julius, a Brujah arkhon is itt lesz... De persze te
magad tudod a legjobban, hogyan kell kezelni az ilyen bonyolult politikai helyzeteket.
A Herceg hamarabb fogta fel a szavai értelmét, mint remélte. Benison arca ismét megváltozott, eltőnt róla a düh és a
győlölet, jóságos és megbocsátó kifejezést öltött magára. Egy kicsit eltúlozta, látszott, hogy csak mímeli a dolgot. A
józanság valahogy nem illett ahhoz a Herceghez, aki rászolgált az „İrült Benison” névre. Victoria ennek ellenére
elismerıen pillantott rá. Vérbeli Malkaviánusként másodpercek alatt át tudta cserélni emocionális jelmezeit.
A Herceg szélesen elvigyorodott és Theloniusra nézett. A Brujah önkéntelenül hátrébb húzódott. Victoria látta,
megremeg. Benison megint valami mágiát alkalmaz, gondolta a Toreador.
A Herceg ezután Eleanor felé lépett, a bal karjával átölelte. A jobb kezét felemelte, és vidám hangon felkiáltott:
- Érezzük jól magunkat az év legrövidebb éjjelén! Ma minden perc kétszer olyan értékes, mint máskor!
Egymáshoz koccantak a poharak, innen-onnan halk éljenzést lehetett hallani. A napforduló már órákkal korábban
bekövetkezett, de az estély hivatalosan csak ezután kezdıdött el. A Vértestvérek a terem másik vége felé indultak.
Victoria elterelte a vendégeit a bejárat közelébıl, majd ellenırizte, hogy a szolgák elég gyorsan dolgoznak-e. Amikor
csatlakozott a társasághoz észrevette, hogy Eleanor rá vár.
A Toreador primogén lassan közeledett a Ventrue-hoz. Amikor eléje ért Eleanor lépett egyet és üdvölésképpen
megölelte. Victoria nem tudta eldönteni, van-e valami más jelentése a gesztusnak - esetleg az, hogy Eleanor kedveli ıt.
- Csodálatos a party, drágám - mondta Eleanor, miután eltávolodtak egymástól. - Elégedett lehetsz. - Az arca ıszinte
volt, de Victoriát nem tudta becsapni.
Victoria a legszívesebben azon nyomban kibelezte volna a szajhát, de uralkodnia kellett magán. Nem árulhatta el valódi
érzéseit, és nem lehetett túlságosan szívélyes, mert ezzel felébresztette volna Eleanor gyanakvását. Elhatározta,
ugyanahhoz a módszerhez folyamodik, amit a Ventrue alkalmazott.
- Ó, köszönöm, Eleanor! Az elismerés mindig kellemes, kiváltképpen akkor, ha olyasvalakitıl származik, mint te. De
nem, sajnos még nem vagyok elégedett. Még nem kezdıdött el az igazi mulatság. Csak azt sajnálom, hogy görögösen

39. oldal
 Névtelen
öltöztem. Egy római stílusú ruha jobban illett volna az alkalomhoz...
Eleanor összehúzta a szemét. İ is tudta, hogy Julius gladiátor volt az ókori Rómában.
- Érdekes figurák vannak a vendégeid között - mondta a Ventrue.
- Ó, igen! - bólintott Victoria. - De mindenkit, még a városon kívülrıl érkezetteket is külön figyelmeztettem, hogy a
múzeum ma este Elíziumnak számít. Szerintem senki sem fogja megszegni a Herceg békéjét.
Eleanor az alsó ajkába harapott.
- Hát persze, hogy nem! A Herceg eléggé bosszúálló típus, ostobaság a kedve ellen tenni.
- Igen, igen, senki sem érezheti magát biztonságban, ha szembeszegül a Camarilla törvényeivel - mondta Victoria.
Tudta, Eleanor pontosan érti, hogy nem az Elíziummal kapcsolatos törvényekre gondol, hanem a városban zajló
eseményekre, az anarchok, és fıként a Brujahok lázadására céloz.
Eleanor hallgatott. Victoria folytatta.
- Atlanta régebben olyan csendes, félreesı hely volt, hogy a Camarilla valószínőleg nem sokat foglalkozott azzal, ami itt
történt. Ám hercegünk kiváló munkát végzett, és sikerült a városra irányítania a figyelmet.
- Ó! Hogy kiváló munkát végzett? Te is így gondolod? Az Olimpia tényleg remek volt.
Victoria elmosolyodott.
- Igen, valóban. Talán... mégis jó, hogy görögösen öltöztem.
Eleanor ajka megremegett, látszott rajta, elege van a Victoriával folytatott társalgásból.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csatlakozom a férjemhez - mondta, és hátat fordított Victoriának. Néhány lépés
megtétele után azonban visszanézett. - Jó, hogy ma este itt lesz a Camarilla képviselıje. Szerintem csodálatos ez a
szervezet, és úgy gondolom, ma este még részünk lesz pár érdekes meglepetésben.
Victoria erre nem tudott mit felelni. Pislogott párat, bólintott. Eleanor elmosolyodott, felemelte a kezét, és miközben
arrébb lépett, akár egy bizonytalan római császár, hol felfelé, hol lefelé mutatott a hüvelykujjával. Amikor már távol
került Victoriától lefelé fordította az ujját, és még egyszer visszanézett a Toreadorra.
Victoria döbbenten állt. Eleanor hagyta, hogy elıadja neki a színjátékát, de aztán váratlanul visszacsapott. Szóval sejt
valamit! Csak egy valami volt, ami még ennél is jobban idegesítette: az, amit Julius tudott. Volt a múltjában egy-két
részlet, amit szeretett volna titokban tartani.
Arra számított, az est folyamán végig támadó pozícióban lesz. A váratlan fordulat elbizonytalanította, már nem találta
olyan kiválónak a saját védelmét, mint korábban.

1999. június 21., hétfı, 23:24

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A mozdulat látszólag tökéletes volt. Vegel szelíden végighúzta a kezét a pórustalan alabástromfehér, hővös
márványkézen, majd lágyan megérintette a szobor csuklóját, és félig-meddig meditatív állapotban folytatta az alak
tanulmányozását. Miközben az ujjai végigkúsztak az alkaron. Felnézett; teljesen belefeledkezett a látványba. A
gyászoló szülıket ábrázoló szoborcsoport alakjainak arcán megörökített érzések a sajátjává váltak. Az apa az ölébe
fogta a fiú fejét. Az anya, akinek egyik fiát megölték, a másikat számőzték, a gyermek ernyedt teste mellett kuporgott,
a halott vállára hajtotta a homlokát. Az arca eltorzult a kíntól. Az apa kérdın nézett felfelé, azt az istent kereste, akinek
létezését fenntartások nélkül elhitte.
A gondolataiba merülı Vegel két dolgot vett észre. Elıször: szoborcsoport megvilágítása túlságosan diffúz volt, nem tárt
a szemlélı elé minden apró részletet, amit Canova vésıje kifaragott. Másodszor: valaki közeledett feléje. Hátulról.
Közeledett, aztán hirtelen megállt. Beszélni akar velem, tőnıdött Vegel, vagy csak nem akar megzavarni?
Nem akart elszakadni a mőalkotástól, azt remélte, pár oda-- vetett, kellıképpen udvarias szóval elintézi a társalgást. Az
illetı biztos rá fog jönni, hogy nincs kedves a csevegéshez.
- Nincs semmi, ami simább lenne Canova márványszobrainál - mondta Vegel, hogy minél elıbb átessen a nehezén.
Amikor bosszantani akarta azokat, akik imádták a sztereotípiákat, mindig idegesítıen hosszan ejtette ki a sziszegı
hangokat. Most is ezt tette.
- És nincs az a bır, amibe szívesebben beleharapna a kígyó.
Azonnal felismerte a kedves nıi hangot, és a választ követı nevetést. Kirántotta magát a mőélvezet révetegségébıl,
hátrafordult, és az est háziasszonyára, Victoria Ash-re nézett.
- Jó estét, Ms. Ash! Talán azt várta, hogy bele fogok harapni Éva márványhúsába, csak hogy még szigorúbb legyen a
büntetés, amit az Úr a Csordára kiszab?
- Ó, Vegel! Hogy milyen filozofikus hangulatban van! Ez biztos a mő hatása. - Victoria Ash a férfi elé állt.
Vegel arra gondolt, Victoria mellett olyan jelentéktelenné válnának az legcsodásabb, legelismertebb halandó modellek,
mint a színes páva mellett az emuk. Az arca olyan tökéletes volt, amilyen csakis egy Vértestvéré lehet, a szépsége
túltett Antonio Canova mitikus alakjainak, Évának, Psychének, Vénusznak, és Helénának szépségén. Vegel már
mindegyik szobrot megcsodálta az est folyamán. Amikor eszébe jutott Heléna neve, feltőnt neki, hogy Victoria Ash
görögös ruhát visel. Vegel zavarbaejtı, már-már illetlen alapossággal mérte végig a nıt, a selyemruha alatt domborodó
tökéletes testet, aztán színpadiasan meghajolt, és szavalni kezdett:

Ebben a csodás márvány darabban

Mire az ember képtelen, mind ott van
Mit a természet tudna, de nem tesz,
A szépség, amit Canova teremthet.
Az, mit elképzelni nem lehet,
Mit a bárdok nem énekelhetnek meg,

40. oldal
 Névtelen
A halhatatlan, a gyönyör asszonya,
Szívek királynıje, szép Heléna.

Victoria olyan arcot vágott, mintha elbővölné a szavalat. Vegel tudta, a nı csak színleli az érzelmeket, de nem zavarta
különösebben a dolog. Az est folyamán még egyetlen ıszintén viselkedı Vértestvérrel sem találkozott.
Victoria közelebb lépett a férfihoz.
- Bevallom, nem jutott eszembe Byron, amikor ezt a kis kiállítást megterveztem. - Hogy kihangsúlyozza, milyen „kicsi”
a kiállítása, Victoria kecsesen körbemutatott a hatalmas termen. Közben elegánsan megfeszítette a nyakát, és
csodálatos profilját Vegel felé fordítva végignézett a vendégein.
Vegel is körbepillantott, de közben egy fél lépéssel hátrébb húzódott - valahogy kényelmetlennek találta, hogy
vendéglátója ilyen közel áll hozzá.
Az atlantai Szépmővészeti Múzeum legfelsı szintjét teljes egészében átalakították, hogy megvalósítsák Victoria Ash
neoklasszicista elképzelését. Vegel tisztában volt a kiállított mővek értékével, ismerte a történetüket, és nem igazán
értette, a vendégek többsége hogyan maradhat közömbös a szoborcsodák iránt.
Idıközben felduzzadt a vendégek létszáma, egymás után érkeztek a Camarilla-társadalom alacsonyabb rangú és rendő
tagjai. Már nem csak azok voltak jelen, akik részt vettek a politikai manıverekben, vagy akik értékelni tudták a
szobrokat. Némelyik Vértestvér éppen csak rápillantott az alkotásokra, látszott rajtuk, felesleges díszletnek tartják a
mőveket. Voltak olyanok is, akik egészen egyéni, de nem mőértı módon vizsgálgatták a tárgyakat; Vegel észrevett egy
fekete bırbe öltözött idiótát, aki mímelt undorral szaglászta Adriano Cecioni Ürítı kutyájának farát.
Vegelnek természetesen az is feltőnt, hogy Victoria Ash olyan frizurát visel, mint Canova Helénája. Nem tudta, hogy a
nı valójában mennyi idıs, de ez nem is számított igazán; beérte annyival, hogy úgy nézett ki, mintha a húszas évei
közepén járna. Victoria kissé gömbölyőbb volt, mint a modern amerikai nıideálok, valószínőleg nem ebben az
évszázadban született. Olyan klasszikus szépség volt, amit trendektıl és divatirányzatoktól függetlenül mindig értékelni
fognak a hozzáértık. Kissé kreolos bıre még inkább hasonlatossá tette Helénához, ázsiai jellegő szeme pedig tovább
fokozta izgalmasságát.
Victoria felnevetett.
- Lehet, hogy táncoló kobra vagyok? Annak kell lennem, ha ilyen könnyedén megbővöltem egy másik kígyót.
Vegel gyorsan, elmésen válaszolt:
- Szerintem ön még azt a kígyót is képes lenne megbabonázni, amelyik elcsábította Évát, de ha mindenképpen a Setita
klánom témájánál akarunk maradni, akkor bevallom, ezek a kígyóként tekergı hajfürtök tényleg elveszik az eszemet.
Egyébként ezt... - Az Ábel gyászolása címő kompozícióra mutatott. - ...nem úgy néztem, mint az éhes hidegvérnek a
prédát. Egészen más ok miatt keltette fel az érdeklıdésemet. Tudomásom szerint Canova csupán terrakotta bozetto
formájában készítette el a kompozíciót, sosem véste márványba az alakokat.
Victoria ıszintén meglepıdött.
- Pompás! - kiáltotta. - Talán tényleg hibáztam, amikor elıhoztam ezt a kígyó párhuzamot. Olyan kitőnıen ismeri a
mővészetet, hogy azt hiszem, ki kellene neveznem tiszteletbeli Toreadorra. De persze az a tudásanyag, amire
hivatkozik, a halandók tudása. Mindketten olyan helyzetben vagyunk, hogy náluk jóval több információt tudunk
szerezni.
- Ez tény, Ms. Ash.
- Kérem... Victoria... Tegezıdhetünk. Vagy ma este szólíthat Helénának is, ha ez jobban tetszik. Megfigyeltem,
mennyire lenyőgözte az a mellszobor, és észrevettem, hasonlóságot vél felfedezni köztem és Heléna között.
Vegel elmosolyodott.
- Így igaz, „Heléna”.
- Nos, elárulja, honnan ismered ilyen jól ezeket a mőremekeket?
Vegel eltávolodott a szobortól. Valahogy zavarta, hogy a gyermeküket gyászoló Ádám és Éva mellett csevegnek. Nem
csupán azért, mert szívfacsaróan szomorúak voltak, hanem azért is, mert úgy hallotta, hogy Káin, az elsı gyilkosság
elkövetıje, ha még mindig ezen a földön jár s kel, szoros kapcsolatban áll bőnének minden szimbólumával és
ábrázolásával, és Ábel megölésének emlegetése olyan a számára, mint egy hívójel. Azt hallotta, már jó néhány neonát
ráfázott arra, hogy nem hitt ebben a feltételezésben. Mire rájöttek volna tévedésükre már nem éltek.
Victoria vagy nem vette észre Vegel feszengését, vagy egyszerően nem tette szóvá a dolgot.
- Uram szolgálata során tettem szert bizonyos tudásra.
- Az urad? Hesha? - kérdezte Victoria, bár elıre tudta a választ.
- Igen.
- Nagyon szívesen találkoztam volna vele - mondta Victoria elkomolyodva.
Vegel bólintott.
- Talán ezért állítottad ki Auguste Clesinger botrányos Kígyómarta asszonyát? Egyébként mi a véleményed, a méregtıl,
vagy az eksztázistól vonaglik annyira?.
- Ó, Vegel, szörnyő vagy! - mondta Victoria. - De áruld el, miért kívánja meg Hesha a sarjaitól, hogy ilyen mélységben
ismerjék a mővészeteket? Például Auguste szobrát, ami érdekes ugyan, de nem nagy értéket jelenthet egy olyan
kincsvadász számára, mint Hesha. Még a kora miatt sem keltheti fel az érdeklıdését. Úgy értem, az a szobor csupán
százötven éves!
- Igen, valóban új darab, Heléna - magyarázta Vegel -, de Hesha elvárja tılünk, hogy az újabb alkotásokat ugyanolyan
jól ismerjük, mint a régebbieket. Egyébként egy másfél évszázados szobor csupán a mi számunkra új, itt, az Egyesült
Államokban már egészen réginek számít, és ennek megfelelı az értéke is. Biztosra veszem, létezik olyan milliárdos, aki
szívesen birtokba venné Auguste Clesinger mővét. Ha másért nem, hát azért, hogy megmutassa a vendégeinek, és
rajta keresztül bizonyítsa be, egészséges szexuális vágyakkal rendelkezik, és korántsem az a nyeszlett kis pénzeszsák,
aminek látszik.
- Ó, milyen humoros vagy, Vegel! - mondta Victoria. Mosolya ezúttal ıszinte volt, Vegel azonban még óvatosabbá vált a
láttán. - Nem csoda, hogy Hesha vagyona ilyen elképesztı ütemben növekszik. Ha ilyen kincsvadászai vannak, mint te,

41. oldal
 Névtelen
akik képesek kiszagolni és megtalálni az értékes darabokat, akkor neki nincs más dolga, mint megszerezni a prédát.
- Ha kissé furcsának látszom, az csak azért van, mert a legkedvesebb szoboralakomra, Helénára emlékeztetsz.
Victoria felvonta a szemöldökét, várta, hogy Vegel folytassa. A férfi azonban hallgatott. Vegel végül megcsóválta a fejét.
- Ha most elmagyaráznám, miért vonzódok Helénához, talán túl sok mindent árulnék el magamról. Legyen elég annyi,
hogy az az isteni mosoly, amit Canova oly mesterien faragott ki... Nos, abban minden benne van. Canova Helénája tud
valamit önmagáról, a világáról, a benne élıkrıl. Az a mosoly elárulja, hogy tudja, a többieknek még fel kell fedezniük
magukat.
- Talán az lenne a legjobb, kedves Vegel, ha megtartanád ezt a Heléna-fejet. Emlék a party-mról. Nos, mit szólsz
hozzá?
Vegel a nı arcára nézett, és végigfutott a hátán a hideg. Victoria ajánlata meglepı volt és zavarbaejtı, ráadásul
miközben kiejtette a szavakat ugyanúgy mosolygott, mint Heléna. Olyan tökéletesen utánozta a szobor mimikáját, hogy
egészen természetesnek tőnt az arca.
Vegel zavartan rájött, Victoriához képest egészen kispályásnak számít, de azért sikerült folytatnia a beszélgetést.
- Váratlan és nagylelkő ajánlat, Victoria, de sajnos vissza kell utasítanom. Nem csupán azért, mert már van a
birtokomban egy másolat, hanem ezért is, mert ez a darab nálad van a legjobb helyen.
- Köszönöm - mondta Victoria ıszintén. - Azt hiszem, ha most elfogadod, késıbb nagyon megbántam volna az
ajánlatomat. Különös. Eddig csupán győjteményem egyik darabja volt, ám most... Most úgy érzem, valóban jelent
valamit a számomra. Köszönöm, Vegel. Köszönöm az ajándékot, amit tıled kaptam.
Vegel szeme megakadt valamin, egy pillanatra balra sandított mielıtt Victoriára nézett. A nınek feltőnt a dolog.
- Ahogy mondtam: ennek a szobornak nálad van a méltó helye. Szerintem az elıbbi kijelentése után Heléna is így
gondolná... Nagyon élvezem a társalgást, de muszáj, hogy emlékeztesselek valamire. Ma este nem én vagyok az
egyetlen vendéged. Már most is többen méregetnek bosszús arccal, mert ilyen sokáig feltartalak. Kérlek, ha másért
nem is, hát a kedvemért... mutasd meg nekik a mosolyodat!
- Igen, igen, a vendégek - mondta Victoria. - Azt hiszem, ma este mindkettınknek van más dolga is. Egyébként nem
sajnálom az idıt, amit a megismerésedre fordítottam. Remélem, még találkozunk, Vegel.
- Hogy érted? Milyen körülmények között?
- Mondjuk úgy, hogy eljössz, és megvizsgálod a Heléna szobromat. Vagy esetleg hírt hozol egy olyan mőalkotásról, ami
nem illik bele Hesha kincsestárába, viszont jól mutatna az én győjteményemben.
A férfi Canova szobrára mutatott.
- Esetleg helyet is cserélhetnénk. Belılem olyan Toreador pozır válna, aki kivételesen tud is valamit a mővészetekrıl, te
pedig olyan Setita lehetnél, aki eljátssza, hogy rengeteg barátja van, miközben kizárólag önmagára számíthat.
Victoria úgy viselkedett, mintha a meglehetısen durva megjegyzés nem lepné meg. Hallgatott. Vegel folytatta.
- Nos, nincs más hátra, mint hogy elköszönjek kígyóbővölıimtıl. - Az elkínzott arcú márványasszony felé fordult. -
Szépséges Éva, ments meg minket a bajtól és bocsáss meg Káinnak az ı bőneiért! - Közel lépett Victoriához, és a
fülébe súgta: - Ne hagyd abba kígyók becsmérlését, Heléna! Bár azt hiszem, jobban jársz, ha a halandó kígyókkal, és
nem a hozzám hasonló halhatatlanokkal foglalkozol.
Vegel sarkon fordult és elsietett. Menet közben feltőnt neki, hogy a fények felerısödtek. Megrázta a fejét. Különös. Ezek
szerint a rossz világítás problémájának semmi köze sem volt az elektromossághoz és a villanyégıkhöz...
Kényelmetlenül érezte magát.
Victoria a Setita után nézett, és lebiggyesztette az ajkát.
- A halandókkal nem foglalkozom, Vegel, és a közönséges kígyókkal sem.
Vegel visszanézett. Victoria ebben a pillanatban olyan volt, akár egy álmodozó kislány.
A Setita ismét elindult. Victoria az egyik hajtincsét csavargatva csókot lehelt utána.
Vegel, amikor úgy érezte, hogy érzékien csókoló ajkak érnek a nyakához, eltőnıdött, vajon Victoria milyen varázslatot
alkalmazott. Ugyan mibıl gondolhatta, hogy sekélyes humorral és egy sértéssel hatást tud gyakorolni egy olyan
kultúrált és intelligens lényre, mint ı? Victoria furcsa viselkedése és különös mosolya volt az, amitıl Vegel megijedt. De
félre a félelemmel, gondolta, most nincs idım ilyesmire. Találkoznia kellett a Nosferatu kapcsolatával; tulajdonképpen
ez volt az oka annak, hogy elfogadta a meghívást, és eljött a party-ra Hesha helyett.

1999. június 21., hétfı, 23:38

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Vegel komolyan zavarta, hogy a teremben kiállították a halott Ábelt mintázó szobrokat. Túlságosan babonás volt ahhoz,
hogy együtt vihogjon a Vértestvérekkel, akik szemmel láthatóan élvezték az alkotások vulgaritását.
Miután otthagyta Victoria Asht a Canova-szobornál, Vegel elhaladt egy újnak látszó alkotás mellett. Ez is az Ábel témát
dolgozta fel. Megcsóválta a fejét. Még minimum egy halott Ábelt kell majd látnia - a Nosferatu Rolphhal az elızetes
megbeszélés szerint Dupré szobránál, az Ábel pusztulásánál kellett találkoznia.
Ahogy az Ábeleket figyelte, rájött, hogy Victoria Ash milyen óriási veszélyt jelenthet rá. A nı nyíltan és könnyedén
elcsábította, utoljára halandó korában ébredt fel benne ennyire a vágy. Intellektuálisan természetesen felfogta, hogy
Victoria a szívét vette célba, ám az érzés túlságosan kellemes volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. A Vértestvérekre
leselkedı veszélyek közül az egyik legkomolyabb a nosztalgia volt, ezek közül is a testi vággyal kapcsolatos emlékek
felidézése.
Felgyorsított, és miközben elhaladt az új Ábel szobor elıtt megdörzsölte a nyakát azon a helyen, ahol a Toreador
csókját érezte. Mágia volt, vagy csak a vágy pírja melengette a tarkóját?
Az új Ábel megdöbbentı volt, de másképpen, mint Dupré verziója, amelyet évekkel korábban, a Louvre-ban látott
elıször. Dupré Ábeljét a realisztikus részletek tették iszonyatossá, ezt viszont a karikatúra jelleg.
Vegel általában elıítéletek nélkül közeledett az új mővészeti alkotásokhoz, hagyta, hogy a mővek kifejtsék rá
hatásukat. Most megpróbált elzárkózni a látvány elıl, ám a szobor valahogy magához vonzotta. Annak ellenére, hogy

42. oldal
 Névtelen
egy másik vendég is éppen ezt az alkotást méregette, megállt, és magába szívta a részleteket. Szerencsére a karcsú
Vértestvér nem szólította meg.
Vegel, mielıtt a szoborra koncentrált, lopva oldalra sandított.
Éppen nekilátott az alkotás tanulmányozásának, amikor az idegen mégis megtörte a csendet.
- Egy kupac szemét, nem gondolod?
- Még nem alakítottam ki a véleményemet - mondta Vegel udvariasan. - Elıbb megnézem, aztán levonom a konklúziót.
Vegel a szeme sarkából látta, hogy a hosszú orrú Vértestvér ingerülten rávicsorog. Hátat fordított neki, folytatta a
szobor vizsgálatát. Hallotta, hogy a másik csoszogva hátrébb húzódik. Nem azért tette, hogy ne zavarja meg Vegelt,
inkább azért, hogy magára vonja a figyelmét.
A szobron a legmeghökkentıbb a két alak anatómiája volt. Káin és Ábel végtagjai puhának és húsosnak látszottak, a
testüket sok mindennek lehetett nevezni, csak kecsesnek nem. A fejük túl nagy volt. A szobrot jellegtelen fekete kıbıl
faragták, ezért az aránytalanságok még inkább kihangsúlyozódtak.
A gyilkosságra egy hurkolt kötél utalt - a mővész tehát úgy képzelte, Ábel testébıl a halálakor nem csordult ki a vér. Ez
vélhetıleg ellentétben állt a valósággal.
Az alakok arcát részletesen és olyan precizitással dolgozták ki, hogy Vegelt meglepte, hogy még nem hallott sem a
szobrászról, sem az alkotásról. Ábel arca vidám volt, hiányzott róla a rezignáltság minden jele. Valószínőleg már látta a
mennyországba vezetı utat. Vegel eltőnıdött, vajon ennek mi köze lehet a valósághoz. Ez volt az elsı gyilkosság. Ábel
volt az elsı halott. Isten elsı képmása, aki odaállhatott az Úr mellé a mennyekben. Vagy lehet, hogy a dolog még
azelıtt történt, hogy az embereket beeresztették a mennyországba? Vegel nem emlékezett rá, hogy a keresztények mit
tanítanak errıl.
Ábel vidámsága fokozta Káin arckifejezésének vadságát. A gyilkos eltökélten meredt a testvérére, a felsı ajkát kissé
összehúzta, mintha undorodna valamitıl. A két arc láttán Vegelnek olyan érzése támadt, hogy Káin a saját kérésére
ölte meg Ábelt.
A másik Vértestvér járkálni kezdett, Vegel háta mögé került. Vegel meglátta a szobor talapzatára erısített kis réztáblát,
amelybe belegravírozták a mő címét: Ábel kárhozatra ítéli Káint. A cím igazolta a Setita feltevéseit.
Vegel azt is felfedezte, hogy a „kötél” valójában köldökzsinór, ami hozzácsatlakozik Káin hasához. Ez egyértelmővé
tette, hogy a fivérek alakja nem torz, a mővész nem arányos felnıtteket, hanem csecsemıket kívánt ábrázolni.
Vegel elgondolkozott, hogy ez a felfedezés mennyiben változtatja meg kialakulófélben lévı interpretációját.
- Jobb lett volna, ha felnıttként ábrázolom ıket, igaz?
Vegel bosszúsan hátrafordult.
- Igen, ez az aspektus kissé zavaró - hazudta -, de a cím ismeretében helyesebb és pontosabb már nem is lehetne a
megközelítés.
Nem szerette az alkotókkal kielemezni a mőveket, különösen nem az olyan szobrászokkal, akik ott ólálkodtak a kész
alkotások körül, hogy kicsikarjanak valamilyen kommentárt a nézıkbıl. Sok esetben akkor ment el a kedve a mővektıl,
amikor megismerte létrehozójukat, sokszor pedig egészen kivételesnek tartotta ugyan az alkotást, de az alkotóval
mégis úgy szeretett beszélni, mint egyenrangú féllel. Amikor elbeszélgetett egy-egy mővésszel alkalma nyílt arra, hogy
megállapítsa, mennyiben tér el, vagy éppen mennyiben hasonlít kettejük interpretációja. Az olyan alkotókkal azonban
akik lekezelték a közönségét, akik mindent jobban ismerı szakértınek tartották magukat, nem tudott mit kezdeni.
Elismerte a tehetséget, de azt vallotta, hogy az alkotások értékelését és értelmezését inkább a közönségnek kell
elvégeznie.
A Setita a mővész felé fordult, és remélte, a hazugsággal elveszi a kedvét a további társalgástól.
- Ön bizonyára az alkotó. A nevem Vegel. Antikvitásokat győjtök.
- Akkor az új mővek iránt bizonyára nem érdeklıdik - mondta a vékony, fiatal férfi. Az arcáról lehervadt a mosoly -
Leopold vagyok, és igen, ez az én mővem.
Vegel szemügyre vette a szobrászt. Vértestvér volt, és vélhetıleg Toreador - máskülönben Victoria Ash nem engedte
volna meg neki, hogy kiállítson -, ennek ellenére pontosan úgy nézett ki, mint az éhezı mővészek többsége. Vékony
volt, kissé elhanyagolta a külsejét, látszott rajta, általában nem foglalkozik a megjelenésével, de ma estére kicsípte
magát. A szemében csillogó fény láttán Vegel tudta, a Toreador autentikus alkotó. Ez a fény lehetett az ırültség jele is,
de az esetek többségében a tehetséges, ihletett mővészek szeme csillog így.
Vegel a legszívesebben beismerte volna, hogy az elıbb csak hazudott, de ma este fontos dolga volt, még egy ilyen
figyelemreméltó tehetséggel sem foglalkozhatott.
- Szép darab - mondta erıltetett közömbösséggel. - Most, ha megbocsát...
Leopold úgy viselkedett, mintha nem hallotta volna Vegel kérését.
- Még mindig nem bírok a kemény anyagokkal. Talán át kellene térnem valami könnyebben alakíthatóra. Mondjuk a
fára. El tudja képzelni, milyen lenne ugyanez a szobor fából? A köldökzsinór például még dinamikusabb lehetne. Kıvel
egyszerően képtelen vagyok kifejezni magam, és...
Vegel idıközben eltávolodott tıle. Még akkor sem fordult hátra, amikor a mővész elhallgatott. Nem szeretett volna
belenézni a Toreador szomorú szemében.

1999. június 21., hétfı, 23:47

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A jelenet olyan volt, mintha valamelyik korai hollywoodi szörnyfilmbıl emelték volna ki: egy sötétbe öltözött, csuklyás
alak egy majdnem meztelen férfi mellett térdelt. A csuklya miatt nem igazán lehetett látni az arcot, a hátulról érkezı
fényben a kissé oldalra fordított fejen csak a görbe orr, és a túlságosan hegyes és hosszú áll körvonalai rajzolódtak ki.
Vegel maga elé képzelte az elegáns, fehér nyírfasort, ami teljessé tette volna a kísérteties képet. A karcsú, fehér
fatörzsek óriási, napszítta csontokként meredtek volna az égre, fehér kérgük miatt még éjszaka, a leggyengébb
holdfényben is tisztán látszottak volna.

43. oldal
 Névtelen
De az alakokat nem vették körül fák, a halott sem volt igazi. A szörny azonban hús-vér valójában ott kuporgott: Rolph
volt az, a Nosferatu klán tagja, az a Vértestvér, aki miatt Vegel Atlantába utazott.
Rolph úgy térdelt az alak mellett, mintha az valódi hulla volna, pedig „csak” egy újabb Ábel volt, Giovanni Dupré Halott
Ábele, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna romantikus kompozíciónak nevezni. A karok szétvetve, a szem
kiguvadt, a száj eltátódott. Az ujjak és az ujjbegyek hiánya nem a mővész ötlete volt - ezek a darabkák az elmúlt
másfél évszázad során törtek le a szoborról.
Rolph testét szinte teljesen eltakarta a bı köntös, de Vegel mégis felismerte. Korábban már találkoztak, és aki egyszer
látta ezt a balra görbülı, hosszú orrot, ezt a hosszú és hegyes, szarvszerő állcsontot, az sosem felejtette el, kinek az
arcához tartoznak.
Rolph átlagos termető volt, talán pár hüvelykkel lehetett alacsonyabb a hat láb magas Vegelnél. Észrevette a közeledı
Setitát, de nem egyenesedett fel. A csúf barna köpeny alja tócsaként terült szét a padlón.
Elsıként Rolph szólalt meg.
- Üdv, Vegel. Már jó ideje figyellek. Csak róttad a köröket. Kíváncsi voltam, mikor térsz rá végre arra, amiért ideutaztál.
- Hello, Rolph. - Vegel közelebb lépett. A Nosferatu végre felállt. - Azt az utasítást kaptam, hogy éjfél körül jöjjek ide,
ehhez a szoborhoz. Ha pontosabban meghatározzák az idıt, akkor talán nem adtam volna okot az elégedetlenségre.
- Nem érdekes - mondta Rolph. - Idıben érkeztél, de már azt hittem, másik szoborhoz fogsz odamenni. Rengeteg Ábel
van a teremben... Amint láttam, élénk érdeklıdést tanúsítottál a háziasszonyunk iránt.
Vegel zavarba jött, de nem próbált védekezni, inkább úgy dönt, hazudik és közben visszavág Rolphnak.
- Igen, elbeszélgettünk egy kicsit. Azt hiszem, ı esetleg segíthet megtalálni pár szobrot azok közül, amelyeket Hesha
keres.
- Értem - mondta Rolph. - De talán ideje lenne, ha végre a tárgyra térnénk.
- Természetesen - felelte Vegel. Örült, hogy vége a csevegésnek, sosem szerette az ilyesmit, a legkevésbé pedig arra
vágyott, hogy egy Nosferatuval társalogjon. Nem bízott a klán tagjaiban, bár általában sokat segítettek neki munkája
során. Rolph különösen sokat. A Nosferatuktól a legtöbben csúfságuk miatt riadtak vissza, de nem ez volt az egyetlen
kellemetlen tulajdonságuk; idınként eléggé durván viselkedtek, és megpróbálták elhitetni magukról, hogy átlátható,
egyszerő játékokat őznek. Vegel tapasztalatból tudta, hogy nem egészen igaz, korántsem olyan bárgyú fickók,
amilyennek tőnnek. Sıt, talán ık voltak a legravaszabbak valamennyi Camarilla vámpír között. A Venture klán tagjait
tartották a megtévesztés nagymestereinek, de csak azért, mert ık a politika mindenki által látható arénájában
küzdöttek. A Nosferatuk ezzel szemben a háttérben maradtak, és titokban gyakoroltak befolyást a Camarilla vezetıire,
akik ennek köszönhetıen sok esetben a klán érdekeinek megfelelı döntéseket hoztak.
- Ne haragudj, hogy berángattalak ebbe a rablófészekbe - mondta Rolph -, de tényleg csak így adhatom át azokat az
anyagokat, amelyeket Hesha oly régóta keres.
Vegel nem aggódott amiatt, hogy valaki kihallgatja ıket, biztosra vette, hogy Rolph már megtette a szükséges
óvintézkedéseket. Ha a Nosferatu esetleg nem tudott védekezni a fülelık ellen, akkor ı sem tehetett semmit. Ha egy
másik Setitával kellett volna beszélgetnie, akkor azt a sziszegı hangokból álló nyelvet használja, amelyet a klánjuk
tagjain kívül senki sem értett, most azonban arra készült, hogy egy Nosferatuval tárgyaljon.
Rolph folytatta:
- Különben biztosra veszem, érdemes volt vállalnod a kockázatokat. A Nosferatu klán szeretné megfizetni régi
tartozását Heshának. Amint átadom neked az ajándékunkat kvittek vagyunk. Még akkor is, ha Hesha eddig nem
felejtette el az a bizonyos bombayi incidenst, ami pár száz évvel ezelıtt történt. Nekünk kettınknek ugyan nem sok
közünk van az egészhez, de az urad tudni fogja, mire célzok.
- Jól van - felelte Vegel. - Tudatni fogom urammal, hogy ezzel a információval vagy anyaggal kívánjátok törleszteni
adósságotokat. Ha esetleg nem találja kielégítınek az ajándékotokat, majd kapcsolatba lép a vezetıitekkel... Ezek
szerint nekem most semmit sem kell adnom. Kíváncsian várom, mit kapok.
- Rendben - mondta Rolph. Oldalra lépett, elhúzódott Dupré szobra elıl. Vegel így végre szemügyre vehette az alkotást.
- Ma este egy olyan tárgyat ajánlok fel neked, Vegel barátom, amire az urad már régóta vágyik. Ez a tárgy pedig nem
más, mint Hazimel Szeme.
Vegel képtelen volt leplezni meghökkenését. Fogalma sem volt arról, hogy mi történhetett Bombayben, de biztos valami
komoly dologról lehetett szó, ha a Nosferatu vénei Hazimel Szemével - ami talán azonos a Gonosz Szemével - kívánják
megfizetni adósságukat. Ez volt az a tárgy, amire a cigányok és a babonás népek a hiedelmeiket alapozták. Vegel jól
ismerte a vele kapcsolatos történeteket, és tudta, ezekben a legendákban is ott rejlik az igazság magva.
- Láthatod, mennyire meglepıdtem, Rolph. Ha az a tárgy, amirıl információkat adsz, valóban Hazimel Szeme, akkor
biztosra veszem, hogy Hesha azonnal nekilát a felkutatásának.
- Nincs szükség kutakodásra - nevetett Rolph. - A Szem itt van. Itt, Ábel szobrában. - A lábánál fekvı alakra mutatott.
Vegel meglepıdött.
- Ezek szerint Victoria Ash tulajdona?
- Nem - felelte Rolph. - Legalábbis nem a szó valódi értelmében. Szerintem a gyönyörő Ms. Ashnek fogalma sincs arról,
hogy a Szem az egyik szobra belsejében van. Talán még azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik.
Vegel óvatosan, nehogy a gesztusaival elárulja az izgalmát, megvizsgálta a szobrot. A legszívesebben odaugrott volna
melléje, de nem akart feltőnést kelteni. Rövid szemlélıdés után elbizonytalanodott. Kitőnıen értett a tárgyak
felkutatásához - egyszer sikerült megtalálnia azt a smaragd fülbevalót, amit a kínai Nagy Fal belsejében rejtettek el -,
de most mégsem észlelte a mágikus erejő Szem közelségét. Ismét végigmérte Ábel szobrát, és csüggedten megcsóválta
a fejét. Már tíz lépés távolságból észre kellett volna vennie, hogy Hazimel Szeme itt van, de... Hiába. Nem látott
semmit.
- Meg tudnád magyarázni, hogy miért nem tud róla senki? - kérdezte.
- Igen - mosolygott Rolph. - A jelenlegi állapotában észrevehetetlen.
Vegel felnyögött. Ez mindent megmagyaráz! Vagyis... semmit sem magyaráz meg. Mit jelent az, hogy „a jelenlegi
állapotában”?
- Ezért nem tartom valószínőnek, hogy Ms. Ash tud arról, hogy az ı birtokában van - folytatta Rolph. - Most már érted,
miért kellett idejönnöd? A szobor közelébe kellett kerülnünk, hogy átadjam neked klánom ajándékát.
Vegel lopva körbesandított. Senki sem lehet a közelben amikor sor kerül a tárgy átadására. Lehet, hogy a Szemet most

44. oldal
 Névtelen
nem lehet észrevenni, de mi lesz a helyzet akkor, ha majd kikerül a szobor belsejébıl? Mert valahogy ki kell venni,
hiszen nem csaphatja a hóna alá a szobrot. Még akkor sem tehetné meg, ha olyan ereje lenne, mint Heshának, és meg
bírná emelni Dupré remekét.
Vegel észrevett néhány fontos részletet. Elıször: a szobrot a fülke szélén helyezték el, és a közelben volt egy
vészkijárat. Szerencsére senki sem állta el az odavezetı utat.
Másodszor: Hannah, a Tremere boszorka még mindig nem jelent meg. Ha valaki, akkor ı biztosan felfedezné a Szemet.
Ha pedig felfedezi, akkor meg is szerzi. A Setita tudta, Hannah mindkét szemét odaadná ezért az ısrégi, mágikus erejő
tárgyért.
Harmadszor: Victoria Ash idınként kíváncsi pillantásokat vetett feléje.
Negyedszer: a Peachtree Streetre nézı ablakok fölé akasztott óra szerint közeledett az éjfél. Erre ugyan senki, egyetlen
szóval sem célzott, de Vegel úgy érezte, az ajánlat csak tizenkettıig érvényes.
- Lenne pár kérdésem - mondta a Setita. Rolph is ránézett az órára.
- Rendben, de csak röviden. Nincs sok idınk.
- Miért fontos az éjfél?
- Mert megszerveztük a menekülésedet. Pontosan egy perccel éjfél elıtt kell kilépned a vészkijáraton, különben nem is
reménykedhetünk a sikerben.
Vegel bólintott.
- Ha kikerül a szoborból észre lehet majd venni a Szemet?
- Egy darabig nem. Elég idıd lesz a menekülésre. Amíg egy másik tárgy belsejében van, addig senki sem fedezheti fel.
Vegel átgondolta mindazt, amit a Szemrıl hallott.
- És ha mondjuk egy élılény belsejébe kerül?
- Mondjuk egy szemgödörbe? Akkor életre kel..
- Értem... Ebben az esetben egy vámpír minek minısül? Élettelen tárgynak, vagy élılénynek?
- Természetesen élılénynek. A Szem valamikor egy hozzánk hasonló lény tulajdona volt. Igyekezz, még egy kérdés, és
fejezzük be!
Vegel elgondolkozott. Nem nagyon tetszett neki, hogy mások gondoskodnak a menekülésérıl. Még akkor sem örült az
ilyesminek, ha az a bizonyos „más” maga Hesha volt. Pedig nem sokan voltak olyanok, akik össze mertek akaszkodni az
urával... Most azonban a Nosferatukon múlott minden. Ha kudarcot vall, akkor az értékes tárgy Rolphnál marad. Rolph
a jelek szerint tényleg szerette volna kiegyenlíteni azt a régi tartozását, ám semmi jó sem származhatott abból, hogy
esetleg megkaparintja a Szemet.
A ruhája mellzsebébe nyúlt, és elıhúzott egy mobiltelefont.
- Miért kell azon az úton távoznom, amit ti jelöltök ki? Miért nem hívhatom ide a sofırömet? Mi lenne, ha egyszerően
fognám a Szemet, és ott mennék ki, ahol bejöttem? Ha úgyis észrevehetetlen marad...
Rolph türelmetlenül legyintett. Idegesítette Vegel akadékoskodása, de erıt vett magán. Az órára nézett, majd a Setitára
pillantott.
- Figyelj ide, mert miután válaszoltam át fogom adni a Szemet. Amint megkapod azonnal menj ki azon a vészkijáraton.
Értesítsd a sofırödet, de ne a kocsidon távozz. A sofır menjen el... İ lesz a csali. Biztosra veheted, hogy soha többé
nem találkozol vele.
Rolph mélyen Vegel szemébe nézett. Vegel megértette, hogy a Nosferatu nem akar mentális trükköket alkalmazni,
egyszerően csak nyomatékosítani szeretné a szavait.
Vegel lassan bólintott.
- Helyes - mondta Rolph.
Rolph az ég felé emelte a kezeit, szétterpesztette az ujjait, és hátralökte a csuklyáját. Vegel undorodva nézett az
arcára. A Nosferatu ügyet sem vetett a fintorgó Setitára, talán észre sem vette, milyen arcot vág. Úgy viselkedett,
mintha megszőnt volna számára a világ.
Vegel körülnézett. Rolph nem keltett feltőnést. Sıt, mintha a közelben tartózkodó Vértestvérek szánt szándékkal a
másik irányba néztek volna.
Vegel elismerıen pillantott a Nosferatura. Idınként ámulatba ejtette az az erı, amivel egyes Vértestvérek rendelkeztek.
Lehet, hogy ı könnyedén megtalálta azt a bizonyos fülbevalót, Rolph azonban ennél is többet tudott: képes volt
láthatatlanná változtatni magát és talán másokat is.
A Setita kiguvadt szemmel bámulta a Nosferatut, aki Ábel szobra fölé hajolt, és összedörzsölte a jobb keze mutató- és
hüvelykujját. A bal kezével Ábel mellkasára támaszkodott, a jobb kezét a szobor bal szeme felé közelítette. Vegel arra
számított, hogy a fej széthasad amikor a kéz belemélyed a szemgödrébe, ám Rolph ujjai simán belemélyedtek a sötét
pupillába.
Rolph oldalra fordult, úgy mozgatta a jobb kezét, mintha megpróbálna elkapni valamit a szobor fejében. A keze és a
karja hirtelen megmerevedett. Felnézett, rávigyorgott Vegelre, aztán az órára nézett.
Vegel is az óra felé lesett. A Nosferatu nem húzta ki az ujjait Ábel szemgödrébıl.
Telt az idı.
Már csak egy perc volt hátra éjfélig. Rolph meg se moccant.
A Nosferatu egyszercsak felnézett Vegelre.
- Felkészültél? - kérdezte.
- Fel.
Nedves cuppanás hallatszott - Rolph kirántotta a kezét a szoborból. Olyan világos lett, mintha egy ezer wattos
fényforrást tartana az ujjai között. Vegel szinte megvakult, de így is látta a Nosferatu mutató- és hüvelykujja között
lüktetı hosszúkás tárgyat.
Rolph a Setita felé nyújtotta a tárgyat. A mozdulata olyan óvatos volt, mintha egy elképesztıen veszedelmes, forró és
értékes valamit kínálna fel. Vegel maga elé tartotta a tenyerét. Rolph lejjebb eresztette a kezét. A tárgyról alvadt nyálka
csorrant Vegel ujjaira, aztán a hideg, nedves tárgy is hozzáért a bıréhez.
Vegel ökölbe zárta a kezét. Olyan érzése támadt, mintha egy darab szivacsot tartana a markában. A tárgy meglepıen
nehéz volt, és elég nagy, nem is fért bele a Setita kezébe. Vegel, amikor kitisztult a szeme, gyorsan körbenézett. A
jelek szerint a jelentnek egyetlen nemkívánatos szemtanúja sem volt. A Vértestvérek egyszerően nem vettek tudomást

45. oldal
 Névtelen
a túlvilági fényt árasztó szemgolyóról, tovább szıtték nevetséges politikai intrikáik hálóját.
Vegel felnevetett, de nem sokáig örülhetett. Rolph megrángatta a ruhaujját, aztán a pirosra festett vészkijárat iránya
tolta.
- Menj, és ne törıdj a riasztóval - mondta a Nosferatu, akinek az arca a korábbinál is rútabbá változott a bíborszínő
ragyogásban.
Vegel nem tétovázott. Nem rohant észvesztve az ajtóhoz, mert nem tudta, hogy a Rolph által létrehozott álca meddig
terjed ki. Ennek ellenére pár másodperc alatt odaért. Sikerült úgy megtennie a rövid távot, hogy senki sem figyelt fel rá,
vagy a markában lévı tárgyra.
Ahogy a nehéz ajtó becsukódott mögötte, Vegel meghallotta a vészjelzı sziréna vijjogását. Szétnézett. Lépcsısorok
vezettek felfelé és lefelé. Nem habozott, futásnak eredt. A lába hangosan dobogott a fémfokokon, de a hang beleveszett
a sziréna üvöltésébe.
Viszonylag atlétikus alkatú volt, az átlagos Vértestvérekkel ellentétben élénken mozgott, ezért gyorsan haladt. A
Szemet a jobb kezében tartotta. Még csak néhány lépést tett meg, amikor a bíborszínő fény elhalványult. Ezzel
párhuzamosan felgyorsult majd lelassult a Szem pulzálása.
Négy lépcsısor, két emelet... Az egyik fordulóban az ajtóra sárga plasztikszalagot ragasztottak, amelyen a RENDİRSÉG
felirat virított. Az elsı emeleten volt, de gyanította, hogy a Nosferatuk tervei szerint ezen az ajtón kell keresztülmennie,
különben Rolph leszedette volna a szalagot, nehogy megzavarja a menekülıt.
Az ajtó nehezen mozdult ki a helyérıl. Vegel, amikor betolta maga elıtt, egy pillanatra azt hitte, tokostól ki fog
szakadni a helyérıl.
Ha kiszakad, akkor azok, akik esetleg utána erednek, azonnal tudni fogják, merre ment...
Vegel mozdulatlanná vált, alaposabban szemügyre vette az ajtót, és rövid vizsgálódás után rájött, hogy az egészet, az
ajtót és keretet együtt kell kimozdítania a helyérıl.
Átpréselte magát a keletkezı nyíláson. Nem tudta kikerülni a tokból kimeredı szögeket. A ruhája elszakadt néhány
helyen. Ha halandó lett volna talán felsebzi magát, ám a bıre erısebb volt, mint az embereké.
Az ajtó mögötti részen csak néhány halvány lámpa égett. Körülnézett, és meggyızıdött arról, hogy nem fenyegeti
közvetlen veszély. Visszafordult, a helyére tolta az ajtót.
Egy keskeny fémhidat látott maga elıtt, amely egy liftakna fölött vezetett át. Avas gépzsír bőze csapott az orrába; a
szagból arra következtetett, hogy az aknában már jó ideje nem közlekedik a felvonó.
A fémhíd közepe táján felfelé és lefelé vezetı létrákat talált. Úgy döntött, az lesz a leghelyesebb, ha lefelé megy tovább.
Gyorsan a zsebébe, a telefonja mellé dugta a Szemet, és mászni kezdett.
Egy másik fémhídra jutott. Gyanította, hogy már a földszinten van. A híd közepén lévı létrán leereszkedett az
alagsorba. A harmadik híd alatt ott pihent a lift. Vegel körbenézett, és meglátott egy szervizajtót.
Egy pillanatra megállt, kikapcsolta a telefonját, nehogy éppen ennek a csörgése árulja el a hollétét. Megfogta és
lenyomta az ajtó kilincsét.
Az ajtó nem nyílt ki.
Vegel ismét megpróbált keresztüljutni rajta. Közben megpaskolta a mellzsebét. A Szem a helyén volt. Felesleges volt
ellenıriznie, mert érezte, hogy ott van: a tárgyból jeges hideg áradt.
Oldalra fordult, meglátta, hogy a lift tetején lévı csapóajtó félig nyitva van. Kilépett a fémhíd szélére, és leugrott a fülke
tetejére, a csapóajtó mellé.
Lenézett. A világítás túlságosan gyenge volt, nem látott be a fülkébe, de sejtette, hogy üres. A Nosferatukat átkozva
bemászott.
Csend és sötétség. Egy pillanatra mozdulatlanná vált. Eszébe jutott amit Rolph a sofırjével kapcsolatban mondott.
Biztosra veheted, hogy soha, többé nem találkozol vele...
Vajon mi történik majd azzal a szerencsétlennel? Tényleg szükség van arra, hogy megöljék? Lehet, hogy nem csak neki
kell elpusztulnia? Victoria Ashre gondolt, és aggódni kezdett. A nı erıs és okos, de... vannak olyan veszélyek, amiket ı
sem képes elhárítani. Bízott benne, hogy Victoriának nem esik baja.
Megrázta a fejét, visszarántotta magát a valóságba. A lift ajtaja felé fordult, megpróbálta kifeszíteni.
Az ajtó olyan könnyedén nyílt ki, mintha nemrég olajozták volna a görgıit.
Egy kivilágított folyosón találta magát. Meglepte, hogy a Nosferatuk megmutatták neki az Elíziumból kivezetı utat.
Biztos nem ez az egyetlen, különben nem osztották volna meg vele a titkot. Talán a másik, a harmadik még ennél is
biztonságosabb...

1999. június 21., hétfı, 23:55

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Stellától végre megkapta a remélt dicséretet. Leopold örült, de közben arra gondolt, a nınek talán csak a fotózáshoz
van jó szeme, a szobrászathoz nem igazán ért. Ráadásul egy barát dicsérete nem minden esetben mérvadó. A barátok
könnyen elragadtatják magukat; egy barátot mindig nehéz megkritizálni. Leopold éppen ezért sosem értette, hogy
egyes mővészek miért tartják olyan fontosnak a körülöttük élık véleményét. Valaki vagy jó kritikus, vagy jó barát. A
kettı kizárja egymást.
Otthagyta Stellát a szobra mellett, félrehúzódott, az egyik üvegfal mellé állt. Párszor rákoppintott, és közben
elgondolkozott. Végül arra a következtetésre jutott, mégis hihet Stellának. Lehet, hogy attól a Setitától is elismerı
szavakat hallott volna, ha nem kényszeríti ki belıle a véleményét.
De mi mást tehetett volna, ha egyszer égett benne a türelmetlenség? Csüggedten az üvegfalhoz szorította a homlokát,
aztán zavartan körülnézett, látta-e valaki elgyengülését. Elıször azt hitte, megúszta a dolgot, de aztán megpillantotta
az egyik szobor mögött ülı férfit.
A Vértestvér külseje rettenetes volt. A haja hosszú és gubancos, az arca ocsmány. Leopold gyanította, hogy a Gangrel
klán tagja. Ez azt jelentette, hogy az illetı vagy Javic, vagy Dusty, aki Atlantától északra élt. Elhanyagoltságából ítélve

46. oldal
 Névtelen
az utóbbi lehetett.
A Gangrel egyenesen Leopoldra nézett, de nem emelte üdvözlésre a kezét, nem is biccentett amikor a Toreador
visszapillantott rá. Leopold egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ezért elindult, és keresett egy olyan helyet, ahol
vélhetıleg senki sem láthatta.
Ismét erıt vett rajta a csüggedtség, megint az üveghez szorította a homlokát - ezúttal olyan hevesen, hogy zúgni
kezdett a füle.
Hannah még mindig nem került elı. Halkan káromkodni kezdett. Miért nem jön már? A jelek szerint ı volt az egyetlen,
akinek feltőnt a Tremere távolléte. Senki még csak meg sem említette. Persze, hiszen senkinek sincs vele olyan ügye,
mint neki.
Mi van akkor, ha félreértette a nıt? Felidézte, amit Hannahtól hallott. A folyamat utolsó fázisa egy szimpla varázslat
lesz, amit a Tremere fog végrehajtani. Talán analizálni akarja, hogy az a furcsa vér milyen hatást fejtett ki a
szervezetére?
És mi van akkor, ha az egész egy nagy átverés? Leopold megremegett a gondolattól. Mi van akkor, ha a Tremere
magához láncolta azzal a vérrel? Ha ez a helyzet, akkor Hannah-nak nem kell eljönnie ide, mert az ı szemével lát, az ı
fülével hall. Sıt, lehet, hogy a cselekedeteit is ı irányítja. Ott ül az otthonában, és bábként játszik vele!
Nevetséges! Vagy mégsem? A Toreador az elmúlt pár évben éppen elég fantasztikus eseményrıl hallott, megtanulta,
hogy sokszor a legabszurdabb dolognak is van valóságalapja.
Hannah tehát nem jött el... Leopold elgondolkodott, mit csináljon. Talán az lenne a legjobb, ha elmenne a Tremere
kápolnába, és megnézné, hogy Hannah miért maradt otthon. Nem, ez nem túl jó ötlet. Ha a nı nem akar találkozni
vele, vagy ha oka van a távolmaradásra, akkor nem igazán örülne a látogatásnak.
És mi lenne akkor, ha egyszerően odaállna Victoria elé, és nekiszegezné a kérdést: „Te vagy a nemzım?”.
Ostobaság!
Vagy mégis ez a legjobb megoldás? Lehet, hogy tényleg • Victoria a nemzıje, de ez nem jelenti azt, hogy ismeri a
múltját. Victoria nem a szenátora, nem köteles képviselni és segíteni, de... De talán mégis megteszi. Talán elég jól
ismeri a Toreador-vért ahhoz, hogy megállapítsa, ki a nemzıje.
Érdekes lenne, ha kiderülne, hogy ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint Victoriának...
Beszélni fog vele! Ma este Victoria a házigazda, szóba fog állni vele.

1999. június 22., kedd, 00:04

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Nem harsantak fanfarok. Az ajtó kinyílásakor nem dörrent meg az ég. Elmaradtak a zengzetes bejelentések. Semmi
különös nem történt, amikor a férfi belépett az ajtón. Victoria gyanította, csak neki tőnt fel az érkezése. A többiek távol
voltak a bejárattól, kisebb-nagyobb csoportokat, alkotva szétszóródtak a teremben.
Victoria nem tudta, miért ment éppen akkor a bejárat közelébe. Egyszerően úgy érezte, ott kell lennie. Talán azért,
mert Rolph, aki egy idıre eltőnt, most ismét felbukkant, és elköszönt. A Nosferatu nem magyarázkodott, nem
mentegetızött, és olyan sietve távozott, hogy Victoriának nem nyílt alkalma kérdezısködni.
A Toreador mély lélegzetet vett. A végjáték következett. Az érkezıre nézett, rámosolygott, majd gyorsan körülnézett és
feléje nyújtotta a kezét.
A férfi macskaléptekkel sietett le a lépcsıkön. Egyetlen pillanat alatt Victoriához ért, de végig elegánsan, sietség nélkül
mozgott. Olyan kecses, olyan vonzó volt, hogy a nı megszédült. Megfogta Victoria kezét, lehajtotta a fejét.
Julius volt az a Vértestvér, aki segített a Brujah ítélethozónak betarttatni a Camarilla törvényeit. Victoria imádta ezt az
arkhont. Hatalmas termető, fekete férfi volt, az arca szögletes, hosszú haját vastag fonatokban hordta. Jóképő volt és
erıs. Valahányszor találkoztak Victoriában mindig felébredt a vágy, hogy megérintse az arcán végighúzódó bíborszínő
hegeket. Az egyik sebhely a jobb halántékától a szeme mellett a homlokára kígyózott. A másik a bal fülétıl az álla
hegyéig tartott.
Julius bıszárú vörös nadrágot viselt, testre simuló magas nyakú pulóvert, a vállán antik fegyverszíjat vetett keresztbe.
A bırszíjra tizenkét kis rézdobozkát erısítettek; apró, szilárd tárgyak lehettek bennük, amelyek minden lépésnél
összecsörrentek. Két kardját, amelyek oly híressé tették, a hátára szíjazva hordta magával. Victoria tudta, hogy a két
pengére latin nyelvő szöveget véstek. Furcsállta a dolgot, mert biztos volt benne, hogy Julius kétezer éve a római
arénákban nem ugyanezekkel a fegyverekkel küzdött.
Victoria sokszor hihetetlennek tartotta, hogy Julius gladiátorként harcolt a római arénákban, abban viszont sosem
kételkedett, hogy a férfi erıs, hatalmas és veszélyes. Tudta, ezen az estén megszegik majd az Elíziumra vonatkozó
törvényeket, és Julius kénytelen lesz nyíltan szembefordulni Benison herceggel.
Victoria csalódottan látta, hogy a Brujah nem viseli a Fekete Párducok jelvényeit, furcsa volt, hiszen mindenki tudta
róla, hogy komoly szerepe volt a szervezet létrehozásában. Állítólag éppen az 1968-ban, Chicagóban végzett munkája
tette egyértelmővé a Brujah elit számára (amelynek Julius akkor is tagja lett volna, ha nem kétezer, hanem „csupán”
ezer esztendıs), hogy az egykori gladiátor aktívan is hajlandó részt venni a klán ügyeiben.
Victoria megnyalta az ajakit. Egy militáns fekete Brujah. Ah, a mai tőzijáték csodálatos lesz, ha Julius tényleg
kihasználja az alkalmat, és nyíltan szembeszáll a Konföderáció egykori tisztjével, a Herceggel, amiért olyan brutális
harcot vívott a város anarchjai ellen.
És Juliusnak lesz egy Ventrue szövetségese, Benjamin, akinek állítólag szintén voltak bizonyos, a polgárjogokkal
kapcsolatos kifogásai. Victoria minden tıle telhetıt megtett annak érdekében, hogy a részleteket összeillessze. Például
a Brujah ítélethozó tudomására hozta, hogy Benison a városban élı valamennyi Vértestvér számára engedélyezte a
tetszés szerinti utódnemzést. Mindenkinek megengedte, kivéve a Brujahokat. Mindenkit befogadott, ha nem Brujah volt.
A Malkaviánus tábornok, a Boszniából idemenekült Gangrel nyugodtan letelepedhetett Atlantában. Clarice és Cyndy is a
Vértestvérek társadalmának tagjává válhatott. A városban mindenkinek jutott hely, ha nem Brujahnak vallotta magát.
Annak idején, amikor a városban már nem fért volna el több Vértestvér, amikor a túlnépesedés veszélye fenyegetett,

47. oldal
 Névtelen
Benison engedélyezte a feleségének, hogy végrehajtsa az Ölelést Benjaminon. Az új Venture helyet kapott Atlantában,
ám ha esetleg érkezett volna egy Brujah...
Victoria magában elismerte, Benjaminnal kapcsolatban nem lehet nyíltan megvádolni a Herceget. Benison esetleg azzal
védekezne, hogy nem tudott a dologról, és megbüntetné az engedély nélkül nemzı Eleanort. Persze lehet, hogy azt
hazudna, minden rendben volt, tudott az ügyrıl. Nem lehetett elıre kiszámítani, mit lépne egy ilyen szituációban.
- Légy üdvözölve Julius, fénylı városunk nemes arkhonja! Örülök, hogy tiszteletedet teszed szerény kis
összejövetelemen.
Julius elhúzta a száját.
- Én mindig nyíltan cselekszem és beszélek, ezért ne is várd, hogy viszonzom alázatoskodó bókodat. Nem vagyok a
szavak embere. Ne haragudj, Victoria, de nem értek az ilyen Toreador-kifinomultságokhoz. Egyébként a party-d nagyon
kellemesnek látszik. Ami pedig Atlantát illeti... Nos, szerintem korántsem lehet fénylınek nevezni.
Victoria elmosolyodott.
- İszinte vagy, de ne tagadd kifinomultságodat. Jól bánsz a szavakkal, Julius. Biztos vagy benne, hogy az arénák hıse
voltál, és nem a latin eposzok egyik szerzıje?
- Lehet, hogy átragadt rám valami az eleganciádból. Hagyjuk ezt!
- Biztosra veszem, hogy a Herceg felhívja majd a figyelmedet a törvényre, de engedd meg, hogy én is
figyelmeztesselek. Az Elíziumba tilos fegyvert behozni.
Julius megrázta a fejét.
- Egy nemes arkhon mindig magánál tartja a fegyvereit. Ha valakinek nem tetszik, panaszoljon be az uramnál.
- A Benison és Thelonius közötti nézeteltérés ügye is Pascek elé fog kerülni? - kérdezte Victoria.
- Lehetséges - mondta Julius Ravasz fény csillant a szemében. - Ha odáig fajulnak a dolgok.
A Toreador színlelt szomorúsággal csóválta a fejét.
- Szerintem már most nagyon elfajult az egész. Benison már jóval azelıtt kifejtette véleményét a klánon kívüli
Vértestvérekrıl, hogy én a városba érkeztem. Ez már régi ügy. Azt hiszem, a Camarilla vénei a hibásak, amiért nem
léptek közbe idıben.
- A Herceg túllépett a hatáskörén amikor azt követelte a klánon kívüliektıl, hogy formálisan csatlakozzanak valamelyik
klánhoz.
- Talán mégsem lépte túl a hatáskörét. Talán csak a határáig jutott el.
- Lehetséges - mondta Julius. - De tény, hogy ezzel az intézkedésével fordította maga ellen az anarchokat, akik nem
voltak hajlandóak behódolni neki.
- Már több, mint egy éve tart a dolog. Miért kellene éppen most közbeavatkozni?
Julius a nı szemébe nézett.
- A föld-levegı rakéták elég feltőnı játékszerek.
Victoria állta Julius tekintetét.
- Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényrıl, hogy ezeket a bizonyos rakétákat Brujahok vagy anarchok lıtték ki.
Julius elmosolyodott.
- Így igaz. Ám információim szerint Theloniust maga a Herceg hozta össze azzal, akitıl beszerezte a rakétákat.
- Ez megváltoztatja a helyzetet - bólintott Victoria. Magában átkozódni kezdett. Eleanornak igaza volt. Julius tényleg
több információval rendelkezett, mint ı. A Toreador az elmúlt egy órában abban reménykedett, hogy a Ventrue állítása
alaptalan. Most azonban elbizonytalanodott. Lehet, hogy Julius tényleg egy lépéssel elıtte jár?
Persze ami a rakétavásárlást illeti az nem számít. Az információ, mely szerint az anarchok Benison révén jutottak hozzá
a fegyverekhez, Victoriától származott. Elég volt egy névtelen levélke... Amit persze nem a Toreador írt meg, mert
tartott attól, hogy Eleanor esetleg kinyomozza, kitıl származik.
- Te ellenzed a közbeavatkozást?
- Nem - felelte Victoria, majd mosolyogva hozzátette: - Szerintem ideje, hogy Atlanta belépjen egy új kor kapuján.
Julius nevetett.
- Igazán?
Victoria témát váltott.
- Körbevezesselek?
- Nem kell.
- Ah, most már értem, mire gondoltál, amikor azt mondtad, nem vagy a szavak embere. Egy kicsit olyan vagy, mint
Lear kenti hercege.
Victoria, miközben válaszolt Juliusnak, meglátta az egyik ghoulját. Samuel a Pokol kapujában állt. Amint észrevette
úrnıjét, nyugalmat erıltetett magára. A Toreador látta rajta, sürgısen beszélni akar vele. Valami zavarta a ghoult.
Talán semmi komoly...
Julius értetlen arccal nézett Victoriára, nem igazán tudta, miért szedte elı Shakespeare karaktereit.
- Mindegy. Feledkezz meg rólam, mintha itt se lennék. Egy pillanatra otthon fogom érezni magam annál a démonnál. -
Feuchére Sátánjára, mutatott. - Aztán bemutatkozom pár vendégnek. Azt hiszem, Benison herceget késıbb fogom
megkeresni.
- Ahogy kívánod, nemes arkhon - mondta Victoria. - A Sátán remek munka, érthetı, ha valaki eltölt a közelében
bizonyos idıt. Nem lehet elkapkodni a tanulmányozását. Még az is érthetı, ha valaki annyira belemerül a szemlélésébe,
hogy megfeledkezik az etikettrıl.
Julius halkan nevetett.
- Okos kislány vagy, Victoria. - Átment az üres fülkébe (a vállszíjára erısített fémdobozokban hangosan csörögtek az
apró tárgyak), odaállt a szobor elé, úgy tett, mintha tanulmányozná, aztán Victoriára nézett és elmosolyodott.
Felemelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha inna, majd intett a nınek, menjen tovább.
Victoria engedelmesen arrébb sétált. Megkönnyebbült. Julius „okos kislánynak” nevezte, de egyetlen apró jellel sem
utalt arra, hogy tud a mesterkedéseirıl.
A Toreador magához intette Samuelt. A ghoul odasietett úrnıjéhez.
Victoria közben ráparancsolt az útjába akadó második szolgára, hogy vigyen innivalót az arkhonnak. Az elsı nem
látszott elég okosnak a feladat elvégzéséhez. Az italt természetesen ı is fel tudta volna szolgálni, de Victoriának

48. oldal
 Névtelen
olyasvalakire volt szüksége, aki megértette, mikor, hol és fıként ki elıtt kell említést tennie a Brujah jelenlétérıl.
Benison minden bizonnyal tombolni fog a dühtıl ha megtudja, hogy az arkhon megérkezett, de még nem tette nála
tiszteletét. Az udvariatlanság ürügy lehetett a számára ahhoz, hogy rátámadjon Juliusra, ám a Brujah vélhetıleg
számolt ezzel, és éppen az volt a célja, hogy a Herceg felhergelıdjön. Dühösen könnyebb hibát véteni, mint tiszta
fejjel...
Victoriának minden szempontból megfelelt Julius terve, de egy kicsit azért feszült lett amikor rájött, hogy a Brujah mire
készül. Eredetileg ı akarta kirobbantani az ellenségeskedést. Minden eszköz a kezében volt, ám hiába, mert Julius
elvégzi helyette a munkát. Ez egy kissé aggasztotta, mert teljesen mindegy, hogy melyik kapun keresztül sikerült
belépnie a terembe, ha a dolgok irányítása menet közben kicsúszik a kezébıl.
Lecsillapította magát. Arra gondolt, ha a Pokol kapuján keresztül lépett volna be, akkor mindenképpen elhalasztja a terv
kivitelezését. Ha ezt történt volna, akkor most figyelmeztetné Benisont, elmagyarázná neki, hogy a Brujah mire készül.
Akkor pedig Juliusnak nem lenne semmi esélye.
Ám a Mennyország kapuján keresztül érkezett, belekezdett a terv végrehajtásába, és bármit is tesz az arkhon, még
mindig ı irányít.
Samuel halkan megköszörülte a torkát Victoria háta mögött. A Toreador megfordult.
- Mi az?
- A garázsban az egyik sofır azt mondja, azonnal beszélnie kell az urával. A Vértestvér a Setiták klánjához tartozik, és
Vegel a neve.
- Itt van valahol - mondta Victoria. - Mi történt? Valami baj van odalent?
Samuel megrázta a fejét.
- Nem, minden rendben zajlik, milady. A sofır azt mondta, Vegel telefonhívást kapott a partnerétıl, egy bizonyos
Heshától.
- Heshától? - Victoria összepréselte az ajkait, és érdeklıdve bólogatni kezdett. - Jól van, várj az ajtó elıtt. Kiküldım
hozzád Vegelt. Egy perc, és megtalálom.
Samuel körülnézett a labirintussá változtatott teremben; látszott rajta, nem nagyon hiszi, hogy egy percig fog tartani a
dolog, de nem tett fel kérdéseket Victoriának.
- Ahogy kívánja, milady. - Meghajolt, és kisietett az elıtérbe.
Amikor senki sem volt a közelében Victoria visszasurrant a fülkéjébe, a szeméhez emelte a látcsövét, és keresni kezdte
Vegelt.
Sehol sem találta.
Megnézte, hogy Julius mit csinál. Az arkhon a Sátánra könyökölve iszogatott.
Victoria gyanította, hogy Vegel a közelben van valahol. Nem mehetett el, hiszem a sofırje odalent van, a garázsban.
Ismét körülnézett, majd kilépett a fülkébıl, hogy információkat győjtsön. Az ismerısei közül mindenki jelen volt,
egyedül Vegel hiányzott.
Hirtelen megállt. Miféle játék készül itt? Dühös lett. A telefonhívás, meg a sofır... az egész csak figyelemelterelés. Vegel
tudta, hogy Victoria, ha meghallja, hogy maga Hesha keresi telefonon, azonnal keresni kezdi ıt. Keresés közben pedig
nem foglalkozik mással.
De mi értelme van ennek az egésznek?
Victoria elhatározta, végére jár az ügynek. A kijárathoz ment, kinyitotta a Pokol kapuját. Be akarta bizonyítani
magának, hogy nem babonás, nem fél attól, hogy átlépjen a Poklon. Annak a játéknak már vége. Most az újabbakkal
kell foglalkoznia.
Samuel a lift mellett, a falhoz támaszkodva állt. Amikor meglátta Victoriát azonnal kihúzta magát.
Victoria a ghoul elé lépett. Az arca komor volt, de így is gyönyörő.
- Jól van, lássuk, valóban Hesha van-e a telefonnál.
Samuel zavarodott arcot vágott, de szokásához híven most sem tett fel kérdéseket. Beszálltak a liftbe.
- A sofır az oldalszárnyban van - mondta a ghoul.
Victoria bólintott, majd a becsukódó ajtóra meredt.

1999. június 22., kedd, 00:08

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A folyosót a fémfalakba süllyesztett lámpák világították meg. Amint rájött, hogy a járat hosszabb, mint elıször
gondolta, Vegel futásnak eredt. A zsebében lapuló Szem dermesztı hideget árasztott magából; a Setita remélte, a
gyors mozgástól felmelegszik egy kicsit.
Futva egy perc alatt a folyosó végére ért. Egy acéllétrát talált, amely a mennyezeti csapóajtóhoz vezetett. Körülnézett,
de sehol sem látott más kijáratot.
Felkapaszkodott a létrán, felnyúlt, kinyitotta a csapóajtót.
Amint az ajtó kinyílt kialudtak a fények. Vegel hirtelen elvesztette az irányérzékét. A nyakát tekergetve nézett lefelé,
abba az irányba, amerre a hosszú folyosót sejtette. Semmit sem látott, még a leghalványabb fényforrás is semmi vált.
Abban a hitben, hogy az elsötétítésre biztonsági okok miatt volt szükség, átmászott az ajtón. Szuroksötét vette körül.
Az ajtó közelében maradt, de hiába várta hogy legalább lentrıl érkezik egy halvány fénysugár.
Eszébe jutott, hogy elıveszi a Szemet, de mivel nem volt biztos benne, hogy világítani fog, és mert amúgy sem tudta
volna szabályozni a fényerejét, inkább a zsebében hagyta. Az egyik kezét az ajtó alá dugta. Arra gondolt, odalent
esetleg kigyúlnak a fények, ha visszahajtja, de mégsem merte megtenni. Ha az ajtó visszacsapódik, és elkattan rajta a
zár, akkor ı örökre itt marad a sötétben.
Visszahúzta a kezét, és hagyta, hogy az ajtó bezáródjon. Vákuumos zár kattant.
Halvány fény derengett fel. Vegel úgy érezte, bátorsága megkapta a maga jutalmát.
Körülnézett a meghökkentıen szők fülkében. A rézsútos mennyezet arasznyira volt a fejétıl. A helyiség méretébıl és

49. oldal
 Névtelen
formájából arra következett, hogy valami lépcsı vagy liftakna alá került.
Szerette volna elıvenni a zsebébıl a Szemet, de nem merte. A múzeumtól már elég messze került, de még mindig nem
volt teljes biztonságban. Az életébe kerülhet, ha most nézelıdésre fecsérli az idıt. Meghalhat, és megsemmisülhet a
Szem.
Nem nyúlt bele a zsebébe. Egy idı után úgy érezte, a Szem lehőlt. Már nem árasztott magából fagyot.
Vegel összeszedte a gondolatait, majd elindult a fülke másik ajtaja felé. Halk morajt hallott, a zaj a gyenge
földrengéseket kísérı mormogásra hasonlított. Eszébe jutott, hogy a garázsban van. Nincs oka aggódni az ilyen zajok
miatt; nincs oka arra, hogy azt higgye, a beinduló kocsikban ülık ıt keresik.
Lecsillapodott valamelyest, de óvatosan nyitotta ki az ajtót. Egy zárt lépcsıház legalsó szintjén találta magát. Szemét,
falfirkák mindenütt. A levegıben vizeletbőz terjengett.
Vegel keresztülsiklott az ajtón, halkan elindult egy másik ajtó felé, amely vagy a garázs másik részére, vagy az utcára
nyílott. Az ajtó mellé állt, kilesett a felsı egyharmadába épített kis ablakon.
Az ajtó az utcára nyílott. Vegel egy pillanatra hátranézett, fellesett a lépcsıre. Senkit sem látott. Visszafordult, az
ablakhoz szorította az arcát, hogy a lehetı legjobban kiszélesítse a látóterét. Egy keskeny kis utcát látott. Apró boltok,
éttermek - egyik sem kifejezetten turistáknak való hely. Mindegyik zárva volt. Balra egy utcatábla; Vegel csak a hátulját
látta. Ember, autó sehol.
Úgy tőnt, a menekülési útvonal végére ért. Fogalma sem volt arról, merre tovább. Nem látott sárga rendırségi
zárszalagot. Nem látta a Szem falra mázolt mását. Semmit.
Kivette a zsebébıl a mobiltelefonját, tőnıdve megnyomott rajta egy gombot, de aztán meggondolta magát. Ostoba és
veszélyes dolog lenne használni. Ha Rolphnak igaza volt, akkor a sofırje már nem él. Ha felhívná, akkor a gyilkosok a
limuzinba építetett modern nyomkövetı segítségével könnyen rátalálhatnának. Mert az autója most már valószínőleg
azok kezében van, akik el akarják venni tıle a Szemet. Biztos értenek a készülék használatához.
A lokátort azért szerelték be a kocsiba, hogy a sofır mindig és mindenkor megtalálhassa Vegelt. Sokszor hasznát
vették, de most... Most csak bajt hozhatott rá.
Vegel az egyik szemétkosárba pottyantotta a telefonját, ráhúzott egy undorító, zsíros papírdarabot.
Az lesz a legjobb, ha kimegy a reptérre. Nem a Hartsfield-re, a nemzetközire; az üldözıi bizonyára ott keresnék. Inkább
a DeKalb-Peachtree-re, a belvárostól északra lévı kis repülıtérre, ahol a vész esetén használandó gépet tartották. Ha
egy órán belül felszállna, hajnalra már Baltimoreban lehet - ebben a városban volt Hesha keleti parti központja.
Ki kell jutnia valamelyik nagyobb utcára, de nem a Peachtree Streetre. Fognia kell egy taxit. Kár, hogy Atlantában nem
nyüzsög belılük annyi, mint mondjuk Manhattanben. Ott sokkal könnyebb eltőnni.
Vegel kinyitotta az ajtót, óvatosan kilépett az utcára. A fal mellett haladva elindult az utcatábla irányába.
A támadás felülrıl érte.
A levegıben egy lebegı köpeny jelent meg. A következı pillanatban iszonyatos súly nehezedett Vegel vállára.
Szerencsére jó kondícióban volt, nem rogyott le a betonra. Ösztönösen reagált. Berogyasztotta a térdét, és hanyatt
dılt, és oldalra fordulva gurulni kezdett.
Egy pillanattal késıbb belerúgott támadójába. Mély, torokhangú hörrenés hallatszott, aztán csilingelı nevetés. Mindkét
hang felülrıl érkezett. Vegel felpattant, hátrébb ugrott, megpróbált eltávolodni támadójától. Felnézett.
Három Vértestvért pillantott meg. A csoport közepén egy hatalmas termető vadállat, mellette szétégett hullákra
emlékeztetı külsejő alakok vihogtak. A középsı Vértestvér, az, amelyiket sikerült megrúgnia, lassan talpra állt. A banda
tagjai közül az ı külseje volt a legnormálisabb. Sátáni vigyorral Vegelre nézett. A pofája akár egy vadállaté. Sziszegve
széttárta a karját, kinyújtotta az ujjait.
A hosszú ujjaik több láb hosszú húscsápok voltak. A szörny felröhögött, eltátotta a pofáját, kivillantotta agyarait.
Vegel rádöbbent, most nem kell, nem szabad törıdnie a Maskarádéval. Semmi kétség, a három vadállat a Sabbathoz
tartozik.
Három Sabbat-tag... Esélye sincs az életbemaradásra. Felordított.
- Gyertek, rohadékok! Egyikkıtöket magammal viszem! Na lássam, ki akar elkísérni Set pokolvermeibe?
A Vegelhez legközelebb álló Sabbat elmorgott pár érthetetlen szót. Vegel hátrálni kezdett. Közben egy pillanatra oldalra
fordította a fejét, és meglátta az épület oldalán lefelé ereszkedı izmos, pókszerő alakot. Átlendítette a lábát egy korlát
fölött, és ugrani készült. Vegel nem tudta, a földre, vagy ırá akar érkezni.
Vegel dühös volt. Rolph elárulta! Biztos menekülési útvonal, mi? Mennyi mindent összehordott Bombayrıl, meg arról a
régi tartozásról! Heshának most aztán tényleg lesz mit visszafizetni. İ sosem hagyta megbosszulatlanul az ügynökei
halálát.
A fentrıl érkezı Sabbat ugrani készült. Vegel jó ötvenlábnyira távolodott a másik négytıl, de a szörny, olyan erıvel
rúgta el magát, hogy mögéje érkezett.
A Setita csapdába került. A háta mögött egy izmos Sabbat, három másik elıtte.
- Kedves tıled, hogy eljöttél hozzánk - mondta az egyik hullaszerő lény.
A hosszú ujjú Sabbat elindult, a másik kettı fél lépéssel lemaradva követte. A hosszú ujjú meglóbálta a karjait; az ujjai
kígyókként lendültek Vegel felé.
Vegel valahogy nem tudta értékelni a megjegyzés iróniáját.
A háta mögött álló izmos alak ismét ugrott egyet. Ezúttal Vegel jobb oldalára érkezett. A Setita kitért a karjai elıl, a
földre vetette magát. Oldalra gurult, bele az egyik tócsába.
Talpra szökkent, és rohanni kezdett, de a hulla-ikrek gyorsabbak voltak nála. Szaltózva, mestertornászként mozogva
utolérték. Vegel megállt, de még körül se nézhetett, amikor hátulról az egyik karjára tekerıdtek a kígyóujjak.
Vegel kínlódva, vergıdve megpróbálta lerázni magáról az ujjakat. Közben egy pillanatra lehajolt, és a bokájára csatolt
tokból elırántotta a kis tırt. Lecsapott. A tır pengéjén zöldes, viszkózus anyag csillogott. Vegel oldalra mozgatta a tırt,
és amikor a szeme sarkából meglátta, hogy az izmos Sabbat közelebb nyomul... elırevágott. A Sabbat nem volt elég
közel ahhoz, hogy a penge megérintse, ám a pengérıl lerázott méreg így is a szeme közé fröccsent.
Iszonyatos ordítás. Az izmos Sabbat agonizálva kapott a szeméhez. Fájdalmában toporzékolni kezdett; a lába körül
hajszálrepedések jelentek meg a járdán.
Vegel kiszabadította a karját, és a kígyóujjak tövébe döfte a kést. A penge megcsúszott, a hegye megkarcolta
tulajdonosa oldalát. Vegel nem esett kétségbe - neki nem árthatott a méreg, a seb pedig nem volt komoly.

50. oldal
 Névtelen
A hosszú ujjú felvisított, visszarántotta a kezét. Vegel eleresztette a tırt, amely így benne maradt a Sabbat kézfejében.
A hosszú ujjú hátrébb húzódott, hogy megszabaduljon a pengétıl. A méreg kifejtette rá a hatását.
Méreggel nehéz kárt tenni a vámpírokban, ám ez az anyag a vért bomlasztotta szét. A vért, amely a Vértestvérek
számára is éppoly fontos volt, mint a halandóknak.
A hosszú ujjú és az izmos Sabbat kínlódva hörgött. Vegel az ellentámadás során elvesztette az egyensúlyát, letérdelt a
betonra. Miközben felegyenesedett a két hullaszerő lényre nézett.
- Ki a következı?
A hullák tétován megálltak.
Vegel dühödten kinyújtotta villás nyelvét. A két gyáva hulla hátrébb ugrott.
Vegelt meglepte, hogy a zaj senkit sem csalogatott elı. Fordulni készült, hogy elmeneküljön, de az izmos Sabbat még
nem adta fel a küzdelmet. Hátulról csapott le. Vegel magatehetetlenül dılt elıre, végigterült a betonon. Megpróbált
felállni, de a hullák azonnal rárontottak, és olyan ütéseket mértek rá, hogy mozdulni is képtelen volt.
A félig megvakított vadállat felemelte a földrıl. A gallérját markolva maga felé fordította. Vegel a szörny pofájába
nézett. A méreg leégette a bırt a szeme körül, az egyik szemgolyója megfeketedett, de a másik vad elszántsággal
meredt rá.
Az izmos Sabbat hörögve, morogva magához szorította Vegel testét. A Setita bordái nem bírták elviselni a nyomást,
egymás után elroppantak. Vegel felsikoltott. A szörny ereje iszonyatos volt.
Vegel érezte, hogy a karjában szétroppannak a csontok. A nyílt töréseknél kicsorrant a vére. Vér tolult a torkába.
Fuldokolni kezdett. Köhögve ráokádta a vért a szörnypofára.
Amikor érezte, hogy elhagyja az ereje, Vegel megpróbált még egy utolsó Setita trükköt. Vajon elég gyors lesz ahhoz,
hogy megelızze a két hullaszerő Sabbatot? Nem bízott a testében, de meg kellett kísérelnie a lehetetlent. Hirtelen
mozdulattal kicsúszott véráztatta ruháiból, valahogy úgy bújt ki belılük, mint a vedlı kígyó a régi bırébıl.
Meztelenül, összetört csontokkal átbújt az izmos szörny lábai között, és a földön fekvı hosszú ujjú fölött átugorva
beszáguldott a parkolóházba. Elfutott a sorompó mellett. Még elég vér maradt a testében ahhoz, hogy megpróbálja
behegesíteni a sebeit. Teljesen nem húzhatta össze a bırét, de már azzal is megelégedett volna, ha megakadályozza a
további vérveszteséget. Hiába menekül el, ha könnyen követhetı, vörös nyomokat hagy maga után...
A félvak Sabbat dühödten felordított, elhajította a véres ruhákat. Az egyik hullaszerő lény Vegel után vetette magát. A
Setita beugrott az egyik régi BMW mellé. A hullaszerő lény nem vette észre. Megérkezett a társa is. Körözni kezdtek, de
nem fedezték fel a menekülıt. Pár perccel késıbb visszasiettek az utcára.
Vegel óvatosan kilesett a kocsi mögül. A félvak Sabbat dühödten toporzékolt. Amikor a két hulla jelentette neki, hogy
nem találták meg az üldözöttet, az izmos szörny ırjöngeni kezdett. Dühében magához rántotta az egyik hullát, és olyan
vadul harapott a nyakába, hogy a fej leszakadt a nyakról. Az izmos Sabbat egy pillanatra abbahagyta a tombolást,
kiszívta a kisebb termetőbıl a vért, aztán megvetıen elhajította a fej nélküli testet.
- Tüntesd el! - mordult rá a másik hullaszerő lényre. - Aztán vidd fel Jorgét az emeletre. Gyerünk!
A Sabbat ugrott, hogy teljesítse a parancsot. Vegel tekintete elhomályosult. Úgy érezte, le kell dılnie... csak egy kicsit.
Csak egy pillanatra.

1999. június 22., kedd, 00:33

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Victoria befejezte a Heshával folytatott beszélgetést, és visszasietett a nagyterembe, hogy megnézze, mi történt
Benison herceggel és Juliusszal. Vegel ügyének elintézését a ghoulokra bízta; neki most egy sokkalta fontosabb dologra
kellett koncentrálnia. Körülbelül húsz percig volt távol a teremtıl. Ennyi idı éppen elég volt ahhoz, hogy Benison
tudomást szerezzen Julius jelenlétérıl, és kellıképpen feldühödjön.
Victoria, ahogy elhaladt a bejárat közelében lévı fülke mellett, látta, hogy a Brujah még mindig az üvegfalak között
van.
Julius vért hörpölgetett az elegáns üvegkehelybıl. Magabiztosnak és nyugodtnak látszott. A jelek szerint semmi sem
izgatta fel; Victoria még elképzelni sem akarta azt a szituációt, amelyben az arkhon elvesztheti a fejét.
Victoria készenlétben állt, feszülten figyelte, mikor gyorsulnak fel az események. A party-n minden rendben zajlott, bár
a Toreador a megszokottnál kicsit udvariatlanabbul bánt a vendégeivel. Nem akart komolyabb beszélgetésbe bonyolódni
- különösen nem Leopolddal. Most, hogy Julius végre megérkezett, semmi kedve sem volt az olyan lelkizéshez, amire a
fiatal szobrász vágyott.
Körülbelül tizenöt perccel késıbb Victoria visszasétált a fülkéhez, hogy megnézze, Julius ott van-e még. Alig bírta
visszafojtani a nevetését amikor látta, hogy az arkhon Cyndyvel beszélget. A nı buján simult a férfi karjához. Victoria
leolvasta a Brujah szájáról a szavakat. Julius semmitmondó, de kedves dolgokat mondott Cyndynek, üres ígéreteket
tett. A buta Toreador tágra nyílt szemmel hallgatta. Victoria sejtette, hogy a ravasz Brujah hőséges hívévé akarja tenni
Cyndyt, aki szemmel láthatóan bedılt a trükkjeinek.
Valamivel késıbb Cyndy átsétált a teremnek abba a végébe, ahol a Vértestvérek többsége gyülekezett. Önelégülten
rámosolygott Victoriára. Az idısebb Toreador bosszúsan csóválta a fejét. A kis szuka most biztos azt hiszi, tud valami
olyasmit; amit én nem, gondolta.
Victoria pár percen át szemmel tartott Cyndyt. A szánalmasan ostoba nıszemély semmi különöset sem csinált. Victoria
megvont a vállát, és arrébb sétált. Clarice és Stella az egyik közeli fülkében beszélgetett. Victoria úgy érezte, muszáj
kifürkésznie ıket. Keresett magának egy biztonságos helyet, és a szeméhez emelte a látcsövét. Semmi érdekeset nem
látott.
Victoria az órájára pillantott. Mindjárt egy óra... A Sátán felé fordította a látcsövét. Julius már nem állt a szobor mellett.
- Mit nézel, Victoria? - szólalt meg a háta mögött egy mély hang.
Victoria összerezzent.
Julius állt mögötte; kíváncsian várta a választ. A Toreador tudta, milyen sok minden múlik azon, hogy most mit felel.

51. oldal
 Névtelen
- Csak elgondolkoztam, nemes arkhon. Azon, hogy mit mondjak, ha valaki esetleg megkérdi, megérkeztél-e már.
- Értem. - Az arkhon arrébb sétált.
Az egyik üvegfal mögül iszonyatos ordítás hallatszott. Benison herceg hangja olyan artikulátlan volt, mint a beszélni
tanuló süketeké.
- Hogy merészelt megsérteni?!
Julius megtorpant, és érdeklıdve hallgatta a kérdést követı káromszavakat. Victoria felé fordult.
- Azt hiszem, egyikünk sem olyan ravasz, mint gondoltuk.
Victoria bólintott.
- Szerintem mindkettınknek elég nagy a képzelıereje, de... talán nem elég nagy.
Julius komoran biccentett.
- Tetszik a stílusod, Victoria. - Megtett néhány lépést, aztán ismét visszafordult. - Ne maradj le a mulatságról.
Victoria az ellenkezı irányba indult el. Észrevette, Julius megigazítja a vállszíját és az egyik kardját.
A következı pillanatban a kard Julius kezében volt. A mozdulat olyan gyors volt, hogy Victoria csak akkor vette észre,
amikor a penge visszacsusszant a helyére.
Victoria elkomorult. İ is gyors volt, de az arkhonnal nem vehette fel a versenyt.

1999. június 22., kedd, 01:02

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Leopold úgy látta, Hannah nem fog eljönni a party-ra. Stella korábban azt mondta, szerinte a Tremere klán
mindenképpen képviseltetni fogja magát valakivel. A jelek szerint tévedett; eddig egyetlen Tremere sem bukkant fel.
A fiatal Toreador úgy döntött távozik. Már az ajtóhoz vezetı lépcsıkön lépkedett amikor meghallotta a Herceg kiáltását.
Megtorpant és megfordult, hogy megnézze, mi a hangzavar oka. A következı pillanatban azon kapta magát, hogy a
Herceg figyelmének középpontjába került.
Benison herceg - egyik kezével az ideges arcú Cyndyt tartotta maga mellett, a másikkal egy szolga nyakát fogta -
csapatnyi Vértestvér élén viharzott elı a galéria hátulsó részébıl. Leopold egy pillanatra pánikba esett. Mi követhetett
el?
- Hol van, Toreador? Nem láttad azt a mocskot? - bömbölte Benison.
Eltartott egy kis ideig míg Leopold rájött, hogy a Herceg hozzá, és nem Cyndyhez intézi a szavait.
- K-kicsoda...? M-micsoda...? - Ez volt a második alkalom, hogy megszólította a Herceget; a hangja recsegıssé
változott az izgalomtól.
- Az a kibaszott segg, az a Fekete Párduc, az a mocsok Brujah arkhon, az, te szánalmas kis rohadék!
Leopold megremegett a sértés hallatán, de csak annyit tett, hogy körülnézett. Mielıtt bármit válaszolhatott volna a
Herceg kifröccsentett magából egy újabb adag trágárságot, és odacsörtetett ahhoz a fülkéhez, amelyikben Leopold pár
órával korábban elbeszélgetett Stellával.
Cyndy bemutatott a fülkébe.
- Itt volt. Idebent.
- Mikor? - üvöltötte a Herceg. Vádlón Cyndyre és a szolgára meresztette a szemét.
Leopold, amikor rájött, hogy Benison pillanatnyilag megfeledkezett róla, eltávolodott a lépcsıktıl, és csatlakozott a
Herceg mögött toporgó csapathoz. Stella gyorsan melléje állt, megfogta a kezét. Az érintése megnyugtatta a fiút.
- Húsz perccel ezelıtt, Herceg - hebegett Cyndy.
Benison a padlóra lökte a Toreadort és a szolgát. A tálca, amit a szolgának eddig sikerült a kezében tartania, a padlóra
csattant, a kelyhek szilánkokra törtek, a bennük lévı vér szétfröccsent.
- Neked nincs mondanivalód? - kérdezte Benison a szolgától.
- Nekem? Úgy fél órával ezelıtt szolgáltam fel neki az elsı italát - dadogta a szolga.
- A Pokolba mindıtökkel! - ordította a Herceg. Dühösen toppantott. - Akkor most hol van?
- Mögötted, Herceg - szólalt meg egy tiszta, mély hang.
A tömeg szétnyílt, folyosó keletkezett a Malkaviánus Herceg és a Brujah arkhon között.
Julius ártatlan hangon megkérdezte:
- Talán megbántottalak valamivel?
Benison kivillantotta a fogait.
- Éppen ellenkezıleg, arkhon. Boldoggá tettél. Nagyon boldoggá. A francba az Elíziummal! Megbüntetlek alávaló
viselkedésedért!
Fémes suhogás hallatszott - Julius kardot rántott.
- Azt hiszem, most azokról a terroristákról fogsz beszélni, akik abba a régi gyárba fészkelték be magukat. Egy kicsit
furcsa lenne, hogy ugyanezek a terroristák egy múzeumban próbálnak elrejtızni. Vagy neked más a véleményed,
Benison?
Benison remegett a dühtıl, de még az ı vörösen izzó szemei sem törhették meg azt a sőrő sötétséget, ami hirtelen
ráborult a teremre.

1999. június 22., kedd, 01:04

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A leereszkedı sötétség nem csupán a látványt takarta el, de a hangokat is letompította, furcsán kongóvá változtatta a
Camarilla Vértestvérek kiáltozását. Victoria úgy érezte, hogy élılényként mozgó foszlányok borultak a lelkére, vastag

52. oldal
 Névtelen
keserőség-, megbánás- és csalódottságréteget vontak a lényére. A gyalogjai pontosan úgy álltak elıtte, ahogy
eltervezte. Az elmúlt néhány hónap munkája megérlelt a maga gyümölcsét, már csak a kezét kellett kinyújtania érte, de
az elerıtlenedı fényben, a megfakuló hangokat hallva megértette: meghalt az álma.
Talán újjá fog születni, mert elhomályosuló retináján fınixként izzott cselekedetei utóképe. Julius és Benison egymás
felé fordult, Julius kihúzta egyik kardját, hogy ledöfje az eszét vesztett Malkaviánust, aki képes lett volna feláldozni az
Elíziumot és akár az életét is, pusztán azért, mert egy Brujah megsértette.
Victoria - bár nem látott minden részletet - a jelenet mentális visszajátszása során észrevette, hogy Thelonius és
Benjamin keresztülsiklik a tömegen, és mindketten Eleanor háta mögé húzódnak. Ha esetleg ık is úgy döntenek, hogy
figyelmen kívül hagyják az Elízium lényegét, a Ventrue szukát senki sem menthette volna meg. Valószínőleg magával
vitte volna a halálba valamelyik támadóját; Victoria gyanította, ha idáig fajulnak a dolgok, akkor áruló fattyat,
Benjamint választja. Ez azt jelentette volna, hogy a béke helyreállta után két hercegjelölt marad: Victoria és Thelonius.
Azt pedig egyszerően nem lehetett megengedni, hogy egy Brujah arkhonként nyomuljon be Atlantába, és ott is
maradjon, mint Herceg...
Victoria egyetlen hangot sem adott ki, a dühe az elméjében talált visszhangra. Ó, milyen átkozottul közel volt a
céljához!
A Toreador úgy érezte, egyre erısebben szorítja a sötétség.
Az álomképek elillantak. A feketeség szinte tapinthatóvá változott, és Victoria rádöbbent, valami komoly veszély
fenyegeti. A következı pillanatban megszólalt egy mély, zengı hang. Torz volt, de Victoria így is érteni vélte a szót,
amit elüvöltött.
- LA-SOOOM-BRA!
Victoria érezte, hogy a sőrő sötétségtömeg benyomul a testébe, és pillanatok alatt szétolvasztja az ott lévı plazmikus
masszát. Tapasztalt volt, óriási hatalommal és erıvel rendelkezett, de most... most pánikba esett. A padlóra roskadt, és
úgy vergıdött, mintha a sötétség perzselı, mindent megsemmisítı tőz volna.
A kín nem tartott sokáig. A sötétség kiszállt belıle, szétoszlott, a teremben itt-ott kigyúltak a fények. Victoria felemelte
a fejét, elborzadva körülnézett, és azt kívánta, térjen vissza a sötétség, boruljon rá, és legyen végre része a
fájdalommentes, gyors Végsı Halálban.
Az imént még Herceg akart lenni, most pedig már a Végsı Halált kívánta...
Körülötte áldozatok vinnyogtak, támadók és védekezık hörögtek. Victoria úgy érezte, a testében összesőrősödik a vér,
a röggé váló massza lassanként szétfeszíti a gyomrát.
A sötétség foszlányokra szakadt. A világos és fekete foltok között Victoria olyan bizarr, torz alakokat látott, amilyeneket
korábban elképzelni sem tudott. A Vértestvérek teste számtalan módon deformálódhatott, ocsmánnyá változhatott, de a
szeme elé táruló valóság sokkalta iszonyatosabb volt, mint az agyában korábban megszületett alakok. Fekélyes, égett,
csonka, kitekeredett, inas, kocsonyaszerő testrészek szédítı, hányingert keltı kavalkádja...
- Sabbat! - üvöltötte Julius.
Victoria felismerte az arkhon hangját, amelybıl hiányzott a félelem - amelyet átitatott a kétségbeesés. Tudta,
mindannyiuknak vége. A groteszk szörnyek csakis a Tzimisce hússzobrászok mőhelyeibıl származhattak, a sötétséget
csakis a Lasombra hozhatta létre. A támadást tehát az a diabolikus csoport hajtotta végre, amely a gonoszságot, a
brutalitást képviselet a Vértestvérek világában: a Sabbat.
Victoria elképzelni sem tudta, hogyan és miért győltek össze erre a támadásra. Persze felesleges volt okokat keresni a
kaotikus Sabbat cselekedetei mögött. A „miért” olyan rejtélyes, olyan homályos volt, hogy épesző Vértestvér talán fel
sem foghatta. A „hogyan” megválaszolásának már több gyakorlati haszna lett volna. Ennek ellenére a támadással
kapcsolatos kérdések többsége „miért”-tel kezdıdött. Miért most? Miért Atlantában? Miért, miért, miért?
Victoria a Brujah arkhonra nézett. Julius még mindig erısnek és veszedelmesnek látszott, de már nem volt
megállíthatatlan. Sötétségbıl formázódott csápok, élılénynek tőnı nyúlványok tekergıztek körülötte,
Lasombra-anyagból létrejött kezek csaptak feléje. A csapdába ejtett Camarilla Vértestvértıl nem messze a Sabbat
harcosai gyülekeztek.
Az egyik Sabbat túlságosan közel merészkedett hozzá. Julius kardja beleharapott a testbe, de a lényt annyira
megrészegítette a vérontás lehetısége, hogy a sebtıl csak fokozódott a bátorsága. Folytatta a megkezdett támadást.
A Victoria által ismert Vértestvérek - Benjamin, Eleanor, Thelonius, Javic, Cyndy, Leopold és a többiek - azonnal
megfeledkeztek egyéni céljaikról, a köztük feszülı ellentétekrıl, és egymás mellé állva küzdöttek az életben
maradásért. Victoria tanúja volt annak az óriási jelentıségő pillanatnak, amikor Julius és Benison egymásra nézett. A
Brujah elıhúzta a második kardját, és a Herceg felé nyújtotta, aki legalább olyan jól értett a víváshoz, mint ı.
Az ordítozásba belekeveredett a bezúzódó ablakok zaja. Ököl nagyságú, hússzínő gömbök röppentek a Camarilla
Vértestvérek közé. A pánik és a zavar tovább fokozódott; elszabadult a pokol, amikor a húsgránátok szétrobbantak és
véres nyálkát fröccsentettek a megtámadottakra.
Aztán megindultak a démonok. Egy széles vállú, apró fejő lény Victoria felé rohant. A karja olyan aszott volt, akár a
feje, így a nı viszonylag könnyedén kitért elıle. A bestia lába között felemelkedett az óriási duzzasztott testrész -
amelynek láttán bárki rájöhetett, hogy a dög valamikor hímnemő volt -, és elırelendült, hogy lebunkózza Victoriát. A nı
felsikoltott. Az óriáspénisz a jobb combját találta el. A levegıbe emelkedett, aztán a bestia lábai elé omlott.
Egy kard villant meg Victoria elıtt, a penge könnyedén lemetszette a szörny pulzáló húsdorongját. A dög felvisított,
fájdalmas vergıdése közben szétzúzta a nı mellett álló üvegfalakat. Egy hatalmas, karmos kéz zúgott el Victoria
védtelen teste fölött - Julius, a Toreador megmentıje nem foglalkozhatott tovább a megcsonkított aszott fejővel.
A Victoria elıtt álló szörny üvöltve csapkodott, sebébıl vér és ocsmány testnedvek fröccsentek elı. A mocsok csúszóssá
változtatta a padlót. Victoria látta, nem tudna felállni, ezért oldalra gurulva került távolabb támadójától. A bestia
eltorzult pofával összeszedte megmaradt erejét, és elindult, hogy megbosszulja magát. A karja és a feje nevetségesen
kicsi volt, de a törzse és a lába akár egy mamuté. Amikor ráugrott a Toreadorra, súlyával szinte belepréselte a törött
csontú nıi testet a padlóba.
Victoria hallotta, ahogy elroppan az egyik lábszárcsontja, az egész testét fájdalom szaggatta; fogalma sem volt arról,
hány helyen sérült meg. A lény apró karjai püfölni kezdték a fejét. Victoria minden tıle telhetıt megtett, hogy kivédje a
csapásokat, ám hiába. A zuhogó ütések elkábították, összezavarták a gondolatait.
Nem sok mindent tehetett. Egy végsı, elkeseredett mozdulattal segítséget kért. Nem a hangjával, hanem vámpíri

53. oldal
 Névtelen
erejével. Leopold egy pillanattal késıbb mellette termett. A fiatal Toreador nem volt valami erıs, tapasztalt harcos -
Victoria maga sem értette, hogy miért éppen ıt rendelte magához -, de elvégezte a munkát.
Egy csizmás láb rúgott a Sabbat-ocsmányság fejébe. Egyszer, aztán még egyszer, és amikor a szörny megpróbált
felegyenesedni, harmadszor is. Iszonyatos reccsenés hallatszott - Leopold utolsó rúgása eltörte a lény nyakát. Az
élettelenné váló test rároskadt Victoriára.
Leopold letérdelt Victoria mellé, és mielıtt bármit mondott volna mélyen a szemébe nézett. Victoria meglepıdött.
Leopold tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, viszont. tele volt kérdésekkel.
Leopold szeme hirtelen kiguvadt, az arca fájdalmasan összerándult. A következı pillanatban eltőnt Victoria mellıl.
Victoria vérmocskosan kikászálódott a tetem alól, és Leopold után nézett. A szobrász derekára rácsavarodott az egyik
combvastag sötétségcsáp. A nyúlvány felemelte a megbéklyózott testet, aztán iszonyatos erıvel hozzácsapta a
padlóhoz. Leopold ismét felemelkedett, és újra a padlóhoz csattant.
Victoria sajnálta az ifjú Toreadort, de nem is próbált segíteni rajta. Megfordult és futásnak eredt, ám törött lába nem
bírta el a súlyát. Elvesztette az egyensúlyát és elesett. A fájdalom hullámai összecsaptak a tudata fölött. Vérének
erejével gyorsan összeforrasztotta a törött csontot, felidézte, amit annak idején a tanítóitól a gyors mozgásról hallott.
Felegyenesedett, és villámgyorsan elhagyta a csatateret.
Végigrohant a tetemek között, kis híján felbukott egy fekete bırő férfi szétzúzott testében. Lenézett. Thelonius vagy
Benjamin volt az...
Csupán pár szívdobbanásnyi idıre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson ahhoz az üvegfalú fülkéhez, ahonnan korábban a
Vértestvéreket figyelte. A zsebébe nyúlt, elıvette a látcsövét, de nem volt elég lelkiereje ahhoz, hogy használja.
Még nem...

1999. június 22., kedd, 01:07

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A sötétség, a vér és a pusztulás káoszában egyetlen tiszta pillanat volt csupán. Egy pillanat, egy kép, ami újra és újra
megjelent Leopold agyában, miközben a fekete csáp szőnni nem akaró erıvel a padlóhoz csapdosta.
Victoria szeme.
A padlóhoz csattant a bal oldala.
Victoriának szüksége volt rá.
A feje hozzácsapódott egy testhez, valaki fájdalmasan felordított.
Victoria odahívta magához!
A bal karját már csak néhány ín tartotta a helyén...
Tudta, Victoria valamilyen mágikus módon rendelte magához. Ilyen kapcsolat talán csak a nemzı és a sarja között
létezhet... Ilyen hívást a Vértestvérek csak a saját nemzıjüktıl kaphatnak!
A padlóhoz csapódtak a lábai; mindkettı megreccsent és megcsavarodott.
Leopold tudta, hogy ı mentette meg Victoriát. Tudta, nem lett volna muszáj reagálnia a hívásra, de... Victoriának
szüksége volt rá. Nem tagadhatta meg tıle a segítséget.
A csáp szorítása megroppantotta a bordáit.
Lehet, hogy ez az utolsó perce ezen a földön... Nem akarta megtagadni a segítséget az anyjától. A szerelmétıl.
Megmentette.
Ernyedt teste kiszabadult a csápból, a levegıbe emelkedett. Üveg csörrent, a szilánkok a húsába szúrtak. Pörögve
szállt, aztán zuhanni kezdett a múzeum elıtti járda betonja felé.

1999. június 22., kedd, 01:18

Ansel Parkolóház
Atlanta, Georgia

A Szem!
Vegel magához tért. Otthagyta a szemet. A ruhájában! Dühöngeni kezdett saját ostobaság miatt, de aztán
lecsillapodott. Rájött, már nem élne, ha nem veti be azt az utolsó trükköt.
Átkozott Nosferatuk! Miféle sötét játékot őznek? Felhasználnak egy Setitát, hogy kivigye Hazimel Szemét a Camarillák
party-járól, beleküldik a Sabbat kelepcéjébe. Ez az egész egy olyan bonyolult terv része lehet, amilyet a Nosferatukon
kívül senki sem tudna kiagyalni.
Eszébe jutott valami. Mit is mondott az az izomtorony Sabbat? Utasította a társát, hogy takarítsa el a másik hullaszerő
lényt, és vigye fel az emeletre a hosszú ujjút. Egyetlen szóval sem utalt a Szemre. Nem parancsolt rá a társára, hogy
nézze át a levedlett, véres ruhákat. Nem jelentette ki, hogy a Szem nincs itt, keressük meg a Setitát.
Semmit sem mondott a Szemrıl...
Vegel összezavarodott, valahogy nem bírt gondolkozni. Érthetı: rengeteg vért vesztett, és félholt volt. Ilyen állapotban
természetes, hogy nem mőködik az agy.
Vissza kell mennie az utcára. Meg kell keresnie a ruháit! A lehetı leghamarabb el kell tőnnie innen. Lehet, hogy a
Sabbatokat lerázta, de a napfény elıl nem szökhet meg ilyen könnyen. Talán sikerül kinyitnia azt az ajtót, amin
keresztül kijutott a szabadba. Nem igazán volt kedvére való, hogy visszamenjen az ellenségei közé, de a múzeum volt
az egyetlen hely a közelben, ahol elbújhatott a világosság elıl.
Kimászott a BMW mögül, elindult az utca irányába. Mozgás közben tisztán érezte, testének mely részei sérültek meg. A
bordái összetörtek. A bal karja és válla használhatatlanná vált. A jobb combcsontja eltört, a bal megrepedt. Számtalan
kisebb horzsolást és sebet szerzett. Tudta, belepusztulhat a sérüléseibe, ha nem jut el valami biztonságos helyre.

54. oldal
 Névtelen
Méghozzá nagyon gyorsan...
Kivergıdött a parkoló kapuján. Szerencsére nem ırizték. Szétnézett, és meglátta a helyet, ahol a Sabbatok lecsaptak
rá. A ruhái az utcán hevertek. A szemét erıltetve megkereste a zakóját.
Az utca üres volt. Lassan elindult a zakója felé. Fájdalmasan lekúszott a járdaszegélyrıl, keresztülvergıdött a
pocsolyákon. Végül a zakó közelébe ért.
A bal oldalára fordulva kinyújtotta a jobb kezét, megtapogatta a zakót. Megveregette a bal zsebét.
A Szem még mindig benne volt!
A meglepetéstıl majdnem elájult.
Halk zajt hallott. Mozdulatlanná vált. A nesz a parkoló felıl érkezett, abból az irányból, ahonnan a Sabbatok
rátámadtak.
Hangok. Beszédhangok... Nem értette a szavakat, de felismerte az izomhegy Sabbat hangját.
A fogai közé kapta a zakót, és visszamászott a parkolóházba. Lassan, nagyon lassan haladt. Minden mozdulat
csökkentette az erejét.
Ismét hangokat hallott. Messzirıl érkeztek, tompák voltak. Koncentrált, és megértett két szót.
- Ideje indulni.
Semmi sem utalt arra, hogy felfedezték. Remek! A Sabbatok ezek szerint nem foglalkoznak vele.
Elérte a járdaszegélyt, ráhajtotta a fejét a betonpárnára.
Tudta, nem sok minden tehet. Vagy a Sabbatok végeznek vele, vagy a napfény. Talán sikerül elbújnia valahol, de
valószínőleg nem bírja ki a következı éjszakáig. Fıként nem a Nosferatuk alagútjában. Talán ha visszaszerezné a
telefonját... Nem jó. Lehet, hogy éppen így találnának rá.
Istenem, gondolta, mi mindent megtenne Hesha ezért a Szemért! Arra gondok, milyen jó lenne, ha tudná, hogyan kell
erıt meríteni a Szembıl. Talán... Igen. Talán ez segítene neki életben maradni. De hiába, semmit sem tud róla.
Aztán rájött, mit tehet. Már csak egyetlen dolog volt, amivel megpróbálkozhatott. Az utolsó pillanatig hőséges
szolgaként fog viselkedni. Rászolgál, hogy Hesha bosszút álljon érte a Sabbatokon, Rolphon és a Nosferatukon.
Kivette a szájából a véres zakót, a zsebébe nyúlt. A Szem, ahogy elıhúzta, lüktetni kezdett. Most végre szemügyre
vehette.
Groteszk, fekete, rostos anyagból volt, valamivel nagyobb, mint egy normál mérető szem. Nedves nyálkaréteg
borította, és mintha vékonyka bırtokban lett volna. Saját szemhéja volt; a fekete pillák nem nyíltak szét, bárhogy
feszegette ıket.
Vegel érezte, elhagyja az ereje. Nem halogathatta tovább a dolgot. Óvatosan a zakóra tette Hazimel Szemét, felemelte
a jobb kezét, belemélyesztette az ujjait a saját szemgödrébe, és kitépte a szemgolyóját. Elhajította; a szemgolyó port
és mocskot ragasztva magára végigcsúszott a járdán.
Vegel kézbe vette Hazimel Szemét. Felnevetett. Lehet, hogy a Sabbatok rá fognak találni, de a Szem után hiába
kutatnak majd.
Megforgatta Szemet, benyomta kiürített szemgödrébe. A tárgy halk cuppanással csúszott be az üregbe. Vegel úgy
érezte, valami hozzákapcsolódik az agyához. Érezte a Szemet, a nehéz pillákat, a belılük áradó erıt.
Kinyitotta a Szemet, és...
Az utolsó csepp erı is kiszivárgott belıle. Mindörökre.

1999. június 22., kedd, 01:37

A föld gyomra

Nevetése megrázta a kripta kıfalait, vidámsága lágy rengéshullámokat idézett elı a világ világos felületén. De ez sem
számított. Senki sem gyanította, hogy itt van. Senki sem gyaníthatta, hogy egyáltalán létezik.
De most egésszé vált.
Ó, milyen élvezet lesz ismét gyermeki játékokat őzni...!

1999. június 22., kedd, 01:40

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Gondolatok ezrei, százezrei száguldottak Victoria agyában. Egyszerően képtelen volt magyarázatot találni a történtekre.
Megpróbálta összeilleszteni a mozaik részleteit. Lehet, hogy a Nosferatunak köze van a támadáshoz? Rolph már korán
elment. Rajta kívül csak Vegel távozott... Vagyis, ı nem ment el, hiszen a sofırje még mindig itt van a garázsban. Ha
valami cselrıl volt szó, akkor ki, és miért terelte rá a figyelmét Vegel távollétére?
Beszélt Heshával, ıt is meglepte, hogy szolgája nincs a party-n. Victoria telefonon keresztül nem tudott olyan jól olvasni
mások gondolataiban, mint a személyes kontaktusok során, és a Setiták köztudomásúan ügyesen hazudnak, tehát
elképzelhetı volt, hogy Heshának is része van a cselszövésben. Ha egyáltalán Hesha volt az, akivel beszélt. A Toreador
már semmiben sem volt biztos, nem is lehetett - kiváltképpen nem egy olyan éjszakán, amikor a Sabbat támadása
megtizedelte a város Vértestvéreit.
A Sabbatokkal kapcsolatban csak néhány kérdés merült fel, de Victoria ezekre sem találta meg a választ, ezért inkább
nem foglalkozott velük.
Néhány kérdés elvesztette a jelentıségét. Vajon Eleanor tudta, hogy Victoria adta Benisonnak a rakétákkal kapcsolatos
tippet? Ha tudta, akkor elmondta Juliusnak? Az elmúlt két évben Victoria életében ez az ügy volt a középpontban, ám
most az egész nevetségessé változott.
Biztosra vette, hogy a party-n megjelent Camarilla Vértestvérek közül senki sem maradt életben. Lehet, hogy páran
megszöktek, de nem igazán bízott benne, hogy mások is olyan szerencsések voltak, mint ı. Neki is csak azért sikerült

55. oldal
 Névtelen
megmenekülnie, mert - más okok miatt - gondoskodott errıl a csapóajtóról...
Miután bejutott a fülkéjébe, és eléggé magához tért ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, azonnal rájött, mit kell tennie. A
csapóajtón keresztül a harmadik és negyedik szint közötti szervizfolyosóra jutott. A járat csupán négy láb magas volt,
kúsznia kellett.
Menekülés közben hallotta a fentrıl érkezı zajokat, ordításokat. Párszor vértócsába tenyerelt. Néhány alkalommal Julius
hangját vélte hallani; az arkhon mintha diadalmasan üvöltött volna, de... Nem. Ez nem volt valószínő.
A csatazaj hamar elhalt. Túl hamar. Még Julius sem lenne képes ennyi idı alatt végezni egy ekkora ellenséges csapattal.
Talán akkor, ha egyesítik erıiket Benisonnal... De nem. Akkor sem...
Megfordult a fejében, hogy a Sabbat talán mégsem aratott gyızelmet a Camarilla fölött, ám amikor lejutott a parkolóba
minden reménye szétfoszlott. Arra számított, a ghouljai ott várnak majd rá, beindítják a Rolls Royce-ot, kiszáguldanak
az éjszakába, és még jóval napkelte elıtt megérkeznek az állam déli részén lévı rejtekhelyére.
A ghoulokat lefejezték és kibelezték. Vegel sofırjét is kivégezték. A limuzin belsejét úgy alakították ki, hogy biztonságos
menedéket nyújtson a napfény elıl. Victoria meghúzhatta volna magát benne, de nem mert a Sabbat-horda közelében
maradni. A kocsik kerekét széthasogatták, de talán így is el lehet jutni rajtuk valameddig.
Már csak abban reménykedett, hogy képtelenség összetartani egy ekkora Sabbat-csapatot. Azok az ırültek, miután
végeznek az utolsó Camarillával, minden bizonnyal egymásnak esnek. Ha másért nem, hát a zsákmány miatt biztos
összeugranak.
Victoria benézett Vegel limuzinjába, hátha talál valami használható tárgyat. Kivett az ülésrıl egy mobiltelefont - a
Sabbatok valószínőleg nem tartották értékesnek, azért hagyták itt. A saját telefonja be volt építve a Rollsba, ez a
hordozható készülék most elınyösebb lehetett. Tudta a számot, amelyen a sofır elérte Heshát. Talán még ennek is
hasznát veheti.
Ha valóban Hesha volt az, akivel beszélt. Talán ı majd segít... Természetesen megkéri majd az árát, de most az
életérıl van szó, nem alkudozhat. Bármit megad neki, amit kér. Vagyis... majdnem mindent.
Kisietett a parkolóból, kilépett a múzeum mögötti keskeny utcára. Olyan helyet akart találni, ahonnan ráláthatott a
múzeum legfelsı szintjére, és ahol biztonságban érezhette magát.
A zaj... messzirıl érkezett, de felismerhetı volt. A lift ajtajának kinyílását kísérı csengetéstıl Victoria hátán végigfutott
a hideg. Bebújt az egyik betonfal mögé, visszalesett a garázsba. Csapatnyi deformált alak lépett ki a liftbıl.
Victoria nyugalmat erıltetett magára. Ha most pánikba esne csak annyit érne el, hogy hamarabb rátalálnak... Amikor
azonban a vörösen izzó szempár feléje fordult, a Toreador elvesztette az önuralmát. Minden emberfeletti erejét
összeszedve futásnak eredt. Az életéért rohant.
A vérébıl táplálkozó erı birtokában rakétasebességgel száguldott végig az utcán. Minden egyes lépés megtételével
meghosszabbította az életét, ám az üldözıi éppen olyan képességekkel rendelkeztek, mint ı.

1999. június 22., kedd, 02:09

Egy sötét utca
Atlanta, Georgia

Végignyalta a kemény, durva felületre alvadó viszkózus anyagot.

Most csak ez számított.
Az idı telt; ez a nyelvmozdulat, aminek végrehajtására az életösztöne adta ki a parancsot, ez volt az egyetlen dolog,
amit képes volt felfogni.
Fáradhatatlanul folytatta a nyaldosást. Négykézlábra támaszkodva, állatként szívta, nyalta az alvadásnak indult
anyagot.
Annyira kiszáradt, hogy nem volt nyála, a nyelve száraz dörzspapírként súrlódott a kıhöz. A folyadék sőrő volt, nehezen
tudta lenyelni, de csak nyalta, beledugta az orrát, az ajkait. A legkisebb repedésbıl is kipiszkálta, bemocskolódott
nyelvével a legapróbb résbıl is kitakarította.
Minden csepp szent volt.
Több ennél. Minden csepp az életet jelentette.
Egy idı után bárhogy erılködött nem talált többet. Valami mélyen gyökerezı ösztön azt súgta neki, kell lennie a
közelben még pár cseppnek. Egy ösztön, ami a Vértestvérek és a Csorda létrejötte elıtti idıkbıl származott, ami abban
a korban jött létre, amelyben fajtája kétlábra állt.
Hallgatott az ösztön szavára, és gondolkodás nélkül kereste a folyadékcsöppöket. A nyelve megérintett, megízlelt
minden útjába kerülı tárgyat.
A nyaldosás meghatározhatatlan hosszúságú ideig tartott.
Mit számít az idı, amikor a nyelv hegyén ott az élet?
Végül nem talált többet, de így is eleget felnyalt. A fájdalom és a késztetés lecsillapodott. A Bestia fokozatosan
visszahúzódott, és Leopold lassanként feleszmélt.
Vér!
Ez volt az elsı gondolata.
Ez volt az a folyadék, ami képessé tette a gondolkodásra.
Aztán... felfogta, hogy egy utcán, a járda mellett kuporog. A fejében sőrő köd gomolygott, a gondolatai lustán
moccantak. Nem csodálkozott azon, hogy itt van. Nem tett fel kérdéseket, hogy mit keres itt.
Az agya fokozatosan kitisztult. Leopold leült, a hátát a falhoz támasztotta. Megnyomkodta a fejét. Érezni kezdte az
ízeket. Dühödten köpködött, idegesen dörzsölgette a nyelvét. A szájából kifúvódó homok- és porszemcsékre halvány,
rózsaszínes vér tapadt. Megtörölte a száját, aztán szórakozottan megnyalta az ujjait.
A feje egyre tisztább lett. Nevetségesnek találta a viselkedését. A fejéhez nyúlt, kitépte a hajából a beleragadt
rágógumit. Az arcára egy nyalóka maradványa tapadt, a fehér pálcika furcsa szögben mutatott az orra felé. A tenyere
olajos volt, a könyökét és a térdét fekete-vörös mocsokréteg borította.
Vér!

56. oldal
 Névtelen
Felugrott, a tócsára nézett, amivel percekkel korábban feküdt.
Összezavarodott. Megszédült, és visszarogyott a járdaszegélyre.
Hirtelen eszébe jutott valami. Egy bezúzódó ablak. Zuhanás. Fájdalom. Annak ellenére, hogy megidézte a vér erejét, és
megpróbálta begyógyítani a legfájóbb sérüléseit, a bordája még érzékeny volt. Talán eltört néhány...
Megdörzsölte a száját, csak most vette észre, hogy van benne valami. Valami, amit szórakozottan szopogatott. Valami,
ami szúrta a nyelvét... Talán egy fog. Akkor lazulhatott ki, amikor földet ért. És most kifordult a helyérıl...
Nem. Ez túlságosan puha.
Abbahagyta a valami szopogatását, és arra a helyre nézet, amit korábban szomjas kutyaként nyaldosott. Furcsa érzése
támadt. Mi lehet a szájában?
A tenyerébe köpte a valamit. A gömbölyded tárgy puhán hullott a kezére. Megérintette. Nem volt kemény, inkább olyan
lágy és törékeny, akár egy tojás sárgája.
Felemelte a kezét. Nagyobb, mint egy üveggolyó... Ragacsos. Lehet, hogy errıl került a szájába az a nyálkás izé, amit
most nyelt le?
Megremegett, de még mindig nem merte bevallani magának, hogy mit tart a kezében. Ismét megérintette, visszahúzta
az ujját, megint megbökte. Addig piszkálgatta, míg megfordult.
Pupilla...
Egy szemgolyó.
Elhajította, és idegesen utánanézett, ahogy mocskot ragasztva magára legurul.
Megrázta a fejét. Lassanként visszatértek az emlékképek. A múzeum. A Sabbat támadása. Victoria segítségkérése. A
széttörı ablaktábla. A zuhanás és a csattanás. A fájdalom, és... az ösztön, ami megmentette az életét.
Vérhez jutott, és megmaradt.
Vérhez, amit itt az utcán talált. De hogyan?
Végignézett az utcán. Egy kicsit lejtıs volt. A vér, amit felnyalt valahonnan fentrıl folyhatott le idáig.
Valaminek a vére.
De mié lehetett? Nem tudta beazonosítani az ízét. Nem, nem emberi vér, ez egészen biztos. Nem is valami háziállaté.
Ez sokkal... finomabb.
Mohón felnézett az emelkedıre. Sőrő árnyakat látott, a lámpák alig-alig oszlatták szét a sötétséget, ám Leopold mégis
észrevett valamit. Egy alak. Egy ember. Valószínőleg halott. Körülötte üvegszilánkok.
Tehát nem ı az egyetlen, aki kizuhant a múzeum ablakán. És nem ez az egyetlen Vértestvér, aki meghalt ezen az
éjszakán.
Mi történt?
Balra nézett, a múzeumra pillantott. A csata a jelek szerint véget ért.
A csata? Az információk ott voltak a fejében, de nem igazán tudta összeilleszteni a részleteket. Képek. Hangok. Pár
dologra tisztán emlékezett. Például arra, hogy valakik - vagy valamik - ledöntik a lábáról Benison herceget. És hogy
valaki felüvölt: Lasombra!
Ha mindez valóban megtörtént, akkor az azt jelenti, hogy Atlanta valaki más kezébe került. Talán csak az egyik
primogén akart megfizetni valamiért Benisonnak. De... Akkor miért öltek meg mindenkit, aki részt vett a party-n? Kész
csoda, hogy ı életben maradt.
És egy újabb csodára lesz szükség ahhoz, hogy tovább éljen. Csodára, és vérre.
Mi történt Victoriával? És Stellával? Felnyögött, és ismét az épületre nézett. Elvesztette a barátait, és velük együtt a
múltjával kapcsolatos tényeket. Minden odalett.
Hannah kivételével.
Ez a gondolat szétoszlatta kétségbeesését. Nem érdekes, mi történt a party-n. Most csakis az számít, hogy eljusson a
rejtekhelyére. Talán késıbb elmegy majd a Tremeréhez.
Jobbra nézett. Jó lenne még egy kis vér... Vajon minek a vére volt az, amit felnyalt?
Felállt, és elindult a földön fekvı test irányába. Lenézett rá. Egy meztelen férfi. A hasán feküdt, a feje a járdaszegélyen,
a lába kissé felhúzva. A bal karja kinyújtva, a jobb az arca alá húzva. Nem volt rajta seb, de... vérzett.
Talán már semmi sem maradt benne, amit meg lehetne inni. Leopold körülnézett. Már nem volt annyira éhes, hogy
felnyalja a betonon alvadozó vért. Lehajolt; meg akarta nézni, a szem, amit szopogatott, ezé a szerencsétlené volt-e.
Lassan megfordította a hullát.
Azonnal ráismert. Míg így, öltöny és nyakkendı nélkül is. A Setita. Vegel.
Megdöbbent. Vajon ı hogyan lépett meg a támadók elıl? Leopold leguggolt, jobban megnézte a Vértestvér arcát. A
Setita úgy tartotta a kezét az arca elıtt, mintha a Végsı Halált követıen még le akarta volna fogni a saját szemét.
Leopoldnak hányingere támadt.
Lehet, hogy Vegel szemét szopogatta?
Óvatosan elhúzta a kezet a szem elıl. Közben elfordította a fejét, és csak akkor nézett oda, amikor a kéz kellıképpen
eltávolodott.
Az arc... olyan iszonyatos volt, hogy Leopold úgy érezte, megolvadnak a csontjai. Leroskadt. A jobb szem sértetlen volt,
üvegesen meredt a semmibe. A bal viszont... rémisztı, szinte szürreális volt obszcenitásában. Ez is mereven bámult a
távolba, de Leopoldnak mégis olyan érzése támadt, mintha ıt nézné.
Az undorító gömb hirtelen elvesztette szem jellegét, Leopold számára csupán egy félelmetes, talán fenyegetı tumor
volt, amihez pupillát és szaruhártyát ragasztottak. A tekintete, akár egy kísértetházban lakó kíváncsi aggszőzé, a
Toreador minden mozdulatát követte.
Leopold megremegett, de erıt vett magán, és közelebbrıl is megvizsgálta a szemet. Ha babonásabb lett volna talán
keresztet vet, vagy valamilyen más gesztussal próbálja távol tartani magától a gonosz szem rontását.
A szem világítóan fehér részét élénkvörös vérerek hálózták be. Valószínőleg mőtéti úton ültették Vegel koponyájába,
mert jobban kidülledt, mint a másik, és a golyó körbefogó húscafatok furcsa idegenséggel tapadtak rá a Setita saját
húsára. Bárhogy is került a helyére, Leopold biztosra vette, hogy Vegel, amikor a party-n találkoztak, még nem ezzel a
szemmel nézett rá. Egy ilyen jellegzetesség nem kerülte volna el a figyelmét.
Tehát beültették Vegel szemgödrébe. De hogyan? Hol? És mikor? Még nem hallott ilyen gyorsan végrehajtott
mőtétekrıl. Habár... Leopold elbizonytalanodott. Ki tudja, mennyi idı telt el azóta, hogy kizuhant a múzeum ablakán?

57. oldal
 Névtelen
Leopold nem nagyon sajnálta a Setitát. Talán ha nagyobb érdeklıdést mutat a szobra iránt, más lett volna a helyzet...
Nem érdekelte különösebben, mi történt vele; sokkal inkább izgatta, hogy mi lett a többiekkel.
Az agyába hasított egy gondolat. Ó, tehát ezért volt olyan szokatlan íze a kövekrıl felnyalt vérnek! Ezért volt olyan
frissítı! Egy Vértestvér vére volt. Leopold már hallott pár történetet azokról a vámpírokról, akiket Diablériáknak
neveztek, akik a saját fajtájuk vérével táplálkoztak. Most már azt is megértette, mi készteti ıket erre a rettenetes
tettre. Ehhez képest még a legfinomabb halandóvér is undorító volt.
Leopold arról is hallott, hogy a Diabléristáknak van egy másik motivációjuk is: az erı. Ha valamelyik Vértestvér kiszívta
a társa vérét, ha az utolsó cseppig magába fogadta egy nála idısebb vámpír drága nedvét, akkor közelebb került
Káinhoz. A vérben erı lakozott, és ez az erı átkerült a test szöveteibe. Átkerült, és bennük is maradt.
Leopold elgondolkozott, és még egyszer, alaposan végigmérte a halott Setitát.
Holtan vagy élve, Vegel semmit sem jelentett Leopold számára. Ám a hulla felébresztette benne a mővészi Toreador
lelket. A sápadt, sárgás lámpafény furcsa sávokban hullott a karcsú, izmos testre...
Mit is mondott Vegelnek, mielıtt a Setita elfordult a szobrától? Leopold felidézte a saját szavait. Még mindig nem bírok
a kemény anyagokkal. Talán át kellene térnem valami könnyebben alakíthatóra.
Mondjuk a fára.
Vagy a húsra, töprengett.
Vegel abban a pillanatban átváltozott, Leopold már nem úgy tekintett rá, mint egy élılény halott testére - a Toreador
már csak azt a látványos szobrot látta, amivé a hullát át lehetett alakítani. A végtagok kicsavarodtak, de még mindig
erısek voltak. A test vértócsában hever, látható sebek nélkül. A szemek a nézıre merednek. És a kompozíció
középpontjában ott bámul a szem.
Remekmővet lehetne csinálni belıle!
Leopold izgatott körülnézett, nem látja-e valaki, ahogy ott térdel a hulla mellett. Rádöbbent, valójában a szem az, ami
érdekli. Ha beültették Vegel koponyájába, akkor ki is lehet venni onnan. Ez lehetne a múzsája, egy remekmő központi
eleme. Egy olyan alkotás lényege, amely túltenne mindenen, amit eddigi élet során csinált.
Félig félelembıl, félig mohóságból fakadó vad elszántsággal megragadta a Setita fejét, és két ujját a különös szemgolyó
két sarkához nyomta.
A szem anyaga meghökkentı volt. Nedves, rugalmas, de közben mégis szilárd. A szobrász felélénkült amikor
megérintette.
Meglepıen könnyen sikerült kivenni. Ez volt az elsı szemgolyó, amit a Toreador élete során kiemelt. Arra számított,
hogy a hátulsó részéhez inak, húscafatok csatlakoznak, idegszálak, amelyek Összekötik az aggyal. Semmi ilyesmit nem
talált. A szemgolyó úgy csúszott ki az üregbıl, ahogy a satnyult gyökerő gyomok a talajból. A hátulsó részén csak
néhány kékes ér látszott.
Olyan gyorsan lezajlott az egész, hogy Leopold csak akkor kapott észbe, amikor már a halott Setita mellett ült, és a
tenyerén tartotta a túlméretezett golyót. Ahogy oldalra gördítette, a húsos pillák rázárultak a pupillára. Leopold
meglepıdött, megbabonázva nézte, ahogy a szempilla fokozatosan eltakarja a véreres fehérséget, aztán kétoldalról
közelítve összecsukódik elıbb a barackszínő kör, majd a sötét pupilla fölött.
Leopold a Setitára nézett. Az üres szemgödörbıl vékony vérpatak csorrant elı. A Toreador belebámult a vöröslı lyukba,
de csak a kibuggyanó, sötét vért látta.
Leopold a Setita koponyája fölé hajolt, a nyelvét bedugta a szemgödörbe. A sőrő folyadék tiszta volt, nem szennyezte
be az utca mocska. Tiszta és édes... Leopold mélyre dugta a nyelvét, mohón nyaldosta a szemgödör hátulján lévı nyers
húst.
Amikor a mélyedés kiszáradt Leopold elégedetten leült a betonra, és megnyalta az ajkait. Végighúzta a nyelvét hegyes
szemfogain. Vért akart. Több vért!
Megfogta, magához húzta és átölelte Vegelt, és a Vértestvér sápadt nyakába mélyesztette a fogait. A vér a szájába
tolult. Mohón nyeldeste az édes elixírt.
Lehunyta a szemét, és élvezte, ahogy a vér végigcsorog a torkán. Amikor a vérpatak elapadni látszott szívogatni kezdte
a harapott sebet. Úgy érezte, minden egyes cseppel hatalmas erı költözik a testébe.
Minden csepp erı.
Minden erıcsepp akár a tőz...
Vegel kiszárított teste összeomlott. A gyönyörő pózban heverı hússzobor testrészek kusza halmazává vált.
Leopold csak ekkor dılt hátra. Hosszú nyelvét kinyújtva megnyalta az ajkait, az állát. A Setitára nézett. A testét majd
szétfeszítette a korábban sosem tapasztalt energia.
Most már tudta, minden igaz, amit a Diablériákról hallott. Kétség sem férhetett hozzá, Vegel idısebb, jóval idısebb volt,
mint ı, és most a sajátjává tette az energiáit.
És mintha ez nem lenne elég: a szembıl is megmagyarázhatatlan erı áradt. A Toreador tudta, ezen az éjszakán közel
került a halálhoz, de most úgy érezte, újjászületett. Megváltozott, és már alig várta, hogy alkothasson, hogy
felhasználhassa a megszerzett erıt. Alkotni akart, és érezte, megváltozik a sorsa. Egy csodálatos mestermő körvonalai
jelentek meg a tudata határán.
Egy percig sem kételkedett abban, hogy ennyi erı, ennyi kreatív energia birtokában akár a világot is képes
megváltoztatni.

1999. június 22., kedd, 03:12

Manhattan, New York City

Nem létezett egyetlen hang. Sem egyetlen cél. Sem egyetlen szándék. Csak a célok, szándékok, szükségletek és
ösztönök ötvözete.
Az, amit az egyik lény az ösztöneire támaszkodva hajt végre, a másik könnyedén, megerıltetés nélkül megteszi. Az
állatok rejtélyes módon megtalálják a vizet. Az embereknek nincs szükségük ilyen kutakodásra, ık egyszerően kinyitják
a csapot, ha szomjasak. A Vértestvérek pedig egyszerően keresnek maguknak egy embert.

58. oldal
 Névtelen
Bizonyos eseményeket véletlenszerőnek lehet tekinteni, de sok esetben nagyon is komoly, komplex összefüggések
vannak mögöttük. Bizonyos esetekben az egyén tettei értelmetlennek látszanak, de sokszor így is megvan a pontos
funkciójuk a csoportos mőködésben.
Bizonyos csoportos cselekedetek végrehajtásához kollektív motivációkra és az ösztönre van szükség. Vagy pedig egy
sötét intelligenciára, egy velejéig gonosz irányítóra. Arra az irányítóra, aminek a reakciója precíz volt és hatékony.
Könnyedén és gondolkodás nélkül hajtotta végre a cselekedetet, valahogy úgy, ahogy az alvó elhessegeti a
szúnyogokat. Aztán folytatódott az álom.
De a tóba vetett legkisebb kı is fodrokat hoz létre a felszínen.
A féltucatnyi munkás éppen arra készült, hogy megnyissa a 147-es alagutat, amikor a több száz patkány beözönlött a
járatba. A munkásokból csak tisztára rágott csontok maradtak.

1999. június 21., hétfı, hajnali 4:43

Buckhead Ritz-Carlton hotel, tizenharmadik emelet
Atlanta, Georgia

Az ajtó felıl három éles kopogás hallatszott. A hang hallatán Sascha Vykos megtorpant és felpillantott. Tekintetében jó
adag bosszúság tükrözıdött. Gondosan összehajtogatta a levelet és eltőntette makulátlan Chanel öltönyének egyik
belsı zsebében.
Az ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy Ravenna beférjen a résen. Nem csukta be az ajtót maga után, de nekivetette a
hátát, mintha meg akarná akadályozni, hogy még jobban kinyíljon.
- Sajnálom, Vykos. Van itt egy... úriember, aki ragaszkodik hozzá, hogy haladéktalanul beszélhessen Önnel.
A ghoulnak sikerült megfelelı mennyiségő helytelenítést sőríteni a hangjába, de az aggodalma nyilvánvaló volt.
- És mi lenne a neve ennek az úriembernek? - mosolygott Vykos a feszengı szolgán.
- Asszonyom! - suhant át egy rémülethez nagyon közeli kifejezés a ghoul gondosan kordában tartott vonásain - Nem
tudom... senki sem... Azt szeretném mondani...
Vykos láthatóan nem szándékozott kisegíteni, így Ravenna suttogóra fogta a hangját.
- İ egy Ass...
Éles reccsenés hallatszott és Ravenna a földre rogyott.
- A bérgyilkos annyira csúnya szó. - jelentette ki a látogató és átlépte a ghoul mozdulatlan testét - Ezer áldás szálljon
Önre és házára. Látogatásomat számíthatja ezek közül az elsınek.
Vykos a helyén maradt és végigmérte az idegent.
Mozgása szinte szívfájdítóan folyékony volt, akár a csöpögı méz. Testét szinte teljesen eltakarta a maga köré tekert
fehérítetlen vászon palást. Igen szokatlan viselet egy bérgyilkos számára. Mindig is azt hitte, hogy a bérgyilkosok között
létezik egy hallgatólagos megegyezés a megfelelı viselet tekintetében. Úgy tőnt, mindegyikük a testhezálló ruházatot
kedveli, azt a típust, amelyik nem akadályozza ıket a mozgásban. Már ez alatt a rövid idı alatt is legalább négy vagy öt
módozatát eszelte ki annak, hogy közelharc során hogyan fordíthatná a maga javára látogatójának terjedelmes
ruházatát. Nagyon valószínőnek látszott azonban, hogy a köntös redıi között több halálos lıfegyver rejtızött és ezek
miatt hiábavaló lett volna folytatni az elıbbi gondolatmenetet.
Egy másik, most megdılni látszó, régi hiedelme az volt, hogy a fekete ruházat valamiféle hivatali jelképként funkcionál
a második legöregebb mesterség őzıinél. Ez a ruházat azonban már a leghalványabb holdfényben is felragyogna, és így
eleve meghiúsítana minden észrevétlenségre irányuló kísérletet. Ilyen hibát pedig még egy amatır sem követne el,
ebben teljesen biztos volt. Ezek szerint a vendége egyáltalán nem törıdött semmiféle rejtızködési szemponttal. A
szavai, a tettei, de még a ruhái is a saját képességeibe vettet egészséges bizalomról árulkodtak. Vykos ezt egy kicsit
bosszantónak találta.
- Feltétlenül szükség volt erre? - Vykos hangjában csupán tárgyilagos nemtetszés csengett, ami világosan mutatta,
hogy a ghoul haláláért nem kíván semmiféle ellenszolgáltatást.
Vendége felfelé fordította mindkét tenyerét és enyhén meghajolt. Kezei elnyújtottak, ujjai hosszúak voltak - mint egy
zongoristáé, egy mővészé vagy egy sebészé. Mozgásának lusta eleganciája kirobbanni készülı energiákról árulkodott. A
kezek halványan megrebbentek, mint egy finom kis madár szárnyai.
Vykos tekintetét rabul ejtették ezek a kezek.
- Legalább vigye át az elsı szobába, és akkor nem kell beszélgetés közben folyton a testet néznünk. - folytatta Vykos -
Nehezen tudom elhinni, hogy mindig ilyen hanyag lenne a testek eltüntetését és a hasonló dolgokat illetıen. És
visszafelé hozzon magával egy széket is. A szolgáimnak még nem volt idejük kipakolni.
- Nem szokásom elrejteni a munkámat, - jelent meg egy hófehér mosoly az ébenfekete arcvonásokon - eltekintve
természetesen a tanúk elhallgattatásától. És nem kell aggódnia a kényelmem miatt. Majd állok. Egyedül vagyunk?
Mintha szolgákról említett volna.
- Most már egyedül vagyunk, igen. A legértékesebb társaimnak természetesen kimenıt adtam a mai éjszakára. A
vendégeim közül egyeseknek nagyon... lobbanékonyak.
- És nem aggódik a biztonsága miatt? - az idegen hangja fenyegetıen mélyrıl jött - Sokan vannak ebben a városban,
akik rosszat akarnak Önnek.
- Ma este egész Atlantában én vagyok a legnagyobb biztonságban. - Vykos szándékosan hátat fordított neki és a zsúfolt
asztalhoz ment - Az Ön mesterei nagyon elıvigyázatosak. Nem küldenének ügynököt a likvidálásomra, amíg még
folyamatban lévı üzleteink vannak. Ez nagyon amatır dolog lenne. Valamint azt sem engedhetik meg, hogy egy
harmadik fél megsebezzen, mert ebben az esetben mindenki ıket gyanúsítaná.
- Nem, nem félek Öntıl, annak ellenére sem, hogy halált hozott a házamba. - fordult felé Vykos és gyorsan folytatta,
mielıtt még a szavába vághattak volna - Ma este Ön az én ırangyalom, a védelmemre felesküdött lovag. Mielıtt
befejeznénk az üzletünket Ön harcolna vagy akár meg is halna csak, hogy nekem ne essen semmi bántódásom. Nem

59. oldal
 Névtelen
igaz?
- Ma este - villantotta fel újra ragadozó mosolyát az Asszamita - én vagyok az Ön életbiztosítása. De csak ma este,
hölgyem.
A köntöse alól elıhúzott egy juta zsákot. Szabad kezének egyetlen mozdultával megtisztította az asztal közepét majd
hangos puffanás kíséretében az asztalra helyezte a csomagot.
Színpadias fattyú - gondolta Vykos. Jelenleg azonban nem volt más választása, mint hogy belemenjen a játékba.
Másképp nem járhatott volna az üzlet végére. Rezignált sóhajjal kibontotta a zsákot.
A hírszerzési fotókról ismerıs vonásokat azonnal felismerte. Hannah volt az, a Tremere [chantry] vezetıje. Vagyis
inkább Hannah feje. A kezeket szintén levágták és keresztbe vetve az álla alatt pihentek. Nagyon stílusos, gondolta
Vykos. A babonának és a hagyományok pontosan megfelelı keveréke. Tudta jól, hogy az Asszamiták varázslókkal
szembeni győlölete egyidıs a klánjukkal.
Természetesen nem tette meg neki azt a szívességet, hogy hangot adjon csodálatának.
- Tehát meghalt.
Az Asszamita mindent megtett, hogy elrejtse meglepetését ezen a tényszerő megállapításon.
- Biztos, hogy İ az - folytatta egy árnyalatnyi rosszindulattal a hangjában, mielıtt még az Asszamita válaszolhatott
volna.
Úgy tőnt, a bérgyilkos vissza fog vágni a megsebzett büszkeségéért, de végül látható erıfeszítéssel összeszedte magát.
- Ah, most már látom, hogy Ön az én rovásomra élcelıdik. Azonban biztos vagyok benne, hogy Ön nem csak felületesen
ismeri az elhunytat. - az Asszamita hangja lágy volt és hivatalos, akár egy temetkezési vállalkozóé, aki egy kellemetlen
tényt a lehetı leggyengédebben próbál tudatni.
- Ezelıtt még soha nem láttam ıt - válaszolta Vykos hidegen és minden szót határozottan és külön ejtett ki - és ha jól
értem Önt, a halála elıtt nem is tartózkodtam ebben az országban.
- Emiatt nem kell aggódnia. Végig az Ön határozott utasításai szerint jártam el. A boszorkány személyazonosságához
pedig kétség sem férhet. Ha megengedi...
Az Asszamita szórakozottan belemarkolt a levágott fej hajába és annál fogva tartotta egyensúlyban, amíg kihúzta alóla
az egyik liliomfehér kezet. Megfordította és tenyérrel felfelé az asztalra tette.
- A boszorkány mágiája még mindig a kezekben van. A kés ezt el nem vághatja, a kasza ezt le nem szelheti. - idézte a
sorokat tisztelettel, mintha csak egy ısi litániát idézne.
Gyengéden, mint egy szerelmes, megcirógatta a kezet.
Az érintése nyomán a kezet behálózó vonalak elsötétültek és elmélyültek. Az Asszamita újhegyével tovább simogatta a
kezet és a vonalak vonaglottak, a szélek mentén feltekeredtek. Mintha csak valamilyen láthatatlan tőz elıl próbálnának
meg elmenekülni.
Vykos szeme elıtt a tekergı vonalak lassan egy sor összetett és enyhén nyugtalanító pecsétté álltak össze.
Az Asszamita elégedett mosollyal húzta vissza a kezét. A jelek tovább vonaglottak a bonyolult hálózatban.
- Ismerısek a jelek?
Vykos nem válaszolt: dermedten meredt a varázsjelekre.
- Sajnos nem tudom értelmezni a jeleket - folytatta az Asszamita - de egy adeptus megnevezheti ıket. Mindegyik
szimbólum egy egyedi mágikus jel, amely a boszorkány végsı napjait lekötı varázslatok lenyomata. Szüksége van
Önnek ilyesfajta információra?
Vykos lassan megrázta a fejét, de a szemét még mindig nem vette le a kézrıl.
- Nem. - válaszolt aztán, mintha csak hatalmas messzeségekbıl érkezett volna vissza - Most már nem számít. Hannah
halála után az egész [chantry]...
- Milyen udvariatlan vagyok. - váltott hirtelen sebességet Vykos - Nem kellene ilyen jelentéktelen dolgokkal és
személyes ügyek részleteivel untatnom. Ön nagyon elnézı velem szembe. Tehát, mit is mondott a bizonyítékról, ami
kétségtelenül igazolni fogja Hannah személyazonosságát?
Az Asszamita felvonta a vállát és egy féloldalas mozdulattal az asztalon heverı kéz felé intett.
- Lenyőgözı bemutató - ellenkezett Vykos - és pillanatnyilag tételezzük fel, hogy hajlandó vagyok kételyek nélkül
elfogadni az események Ön által adott magyarázatát.
- De ez még mindig csak azt bizonyítja, - vette elejét minden tiltakozásnak feltartott kézzel Vykos - hogy a kéz egy
Tremere boszorkányhoz tartozott. Azt egyáltalán nem bizonyítja, hogy a kéz Hannah-é volt.
- A látszat - fuvolázta Vykos - halálosan megtévesztı lehet.
Beszéd közben leült az asztal mögé. Szórakozottan kisimított egy rakoncátlan hajfürtöt Hannah arcából, majd
végigsimított a sápadt arcon. Kezeivel megcirógatta az arc és nyak hővös húsát.
Amikor újra megszólalt az elıtte fekvı halotti maszkot vizsgálta és már nem nézett a vendégére.
- Természetesen láttam mát ıt, de mindig csak fényképen. - érintette össze újhegyeit a fej tarkóján - Szépnek találja
ıt?
Úgy tőnt a kérdés meglepte a vendégét, aki lemondóan felhorkant mielıtt visszanyerte volna önuralmát.
- Hölgyem, ilyen megfontolásoknak nincs helyük a munkámban.
Vykos elmosolyodott és felemelt hüvelykjeivel megérintette a lecsukódott szemhéjakat.
- Ó, hát persze.
Hangja lágy volt, szemeit lesütötte. Hüvelykjei még mindig a csukott szemhéjakon idıztek. Gyengéden megnyomta
ıket, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy többé már nem nyílnak ki.
- De nem a szakmai véleményére vagyok kíváncsi. Biztos vagyok benne, hogy bıven adódott rá alkalma, hogy lássa,
hogy megfigyelje. Mit gondol, szép volt?
A bérgyilkos hátat fordított neki és el mormolt néhány szótagot egy durva, idegen nyelven.
- Remélem, megbocsát, ha azt mondom, hogy Ön egyike a legbosszantóbb ügyfeleknek. Az csak természetes, hogy
megfigyeltem a boszorkányt. Nem is tehettem volna másként. Hibának, tétovázásnak, és irgalomnak nincs helye,
amikor az embernek ezzel a fajtával van dolga. Most itt van Ön elıtt. Döntse el Ön, hogy szép volt-e vagy sem.
Vykos, akit láthatóan nem hatott meg ez a kitörés, kritikus szemmel vizsgálgatta az arcot. Rövid tétovázás után
kinyitotta az egyik fiókot és kivett belıle egy ezüst fésőt, majd fésülgetni kezdte Hannah hosszú gesztenyebarna haját.
- Igen, de Ön látta ıt vérrel telítve - amikor még „életben” volt - mozogni, beszélni, látta a kifejezéseit és az érzelmeit.

60. oldal
 Névtelen
Ezekrıl pedig sem a fényképek, sem pedig ez a kis emléktárgy nem mutat semmit.
Az Asszamita idegesen járkált fel és alá a szobában és csak hosszú idı után válaszolt.
- Igen, láttam a boszorkányt életben. Sıt. Amint azt ön is jól tudja, én vagyok az a személy, aki utoljára elevenen látta
ıt.
Távolba révedı tekintete mintha újra látná a rég nem létezı embereket és helyeket.
- Éreztem a hátának az ívét, amikor a karjaimmal átfogtam a derekát. Láttam a finom lüktetést a torka mellett, ahogy
megfeszítettem a haját. Láttam, hogy az ajkak szétválnak és belekezdenek egy soha be nem fejezett varázslatba. Igen,
ugyanolyan szép volt, amikor meghalt, mint amilyen szép így holtában.
Vykos elmosolyodott és folytatta Hannah fésülését. Csendesen számolta a mozdulatait.
Vendége kényelmetlenül összerezzent, de mostmár nyugton maradt.
A kialakult kellemetlen csendben csak a hajkefe ütemes hangja hallatszott. Mint akinek hirtelen eszébe jutott valami,
Vykos felpillantott a bérgyilkosra.
- Milyen néven nevezhetem, én szentimentális bérgyilkosom? - kérdezte félig lezárt szemhéjai mögül - Még nem árulta
el nekem a nevét.
Az Asszamita egy pillanatig félrehajtott fejjel vizslatta és megpróbálta kitalálni, hogy valóban választ vár erre a
kérdésre, vagy csak tovább ingerkedik vele. A kérdésnek volt egy sajátos mellékzöngéje. Valami, szinte a hallóküszöb
alatt, valami macskaszerő és nyilvánvalóan vészterhes. És ez a valami meghazudtolta pillantásának ártatlan vonzerejét.
A bérgyilkos akaratlanul is védekezı pozíciót vett fel.
- Nem áll szándékomban közölni Önnel a nevemet. Nevezzen csak Parmenidesnek.
- Ah, tehát egy filozófus. Már kezdtem azt hinni, hogy egy költıvel állok szemben. - folytatta hangosan az elmélkedést
Vykos - Ön nem tőnik görögnek és nyilvánvalóan nem eléggé aszott ahhoz, hogy az athéni iskolák megvilágosodottal
között járhatott volna. Ezekszerint egyfajta klasszicista, egy tudós lehet... vagy inkább egy romantikus.
Parmenides szinte szemmel láthatóan visszahıkölt az utolsó jelzı hallatán és tiltakozásra nyitotta a száját.
- Nem. Ne mondjon semmit. A következtetések elkerülhetetlenül a feltevésekbıl születnek. Nem kell tartania semmitıl,
a titok nálam biztonságban lesz. - felkapta a hajkefét és a vendégérıl megfeledkezve újra munkához látott.
Az Asszamita nyílt hitetlenkedéssel a szemében meredt rá, de úgy tőnt, hogy Vykos teljesen elmerült a munkájában. A
fáradhatatlan kefe hatására Hannah haja csomókban hullani kezdett. A haj rövid idı múlva az egész asztalt ellepte, de
Vykos folytatta a munkát.
- Hölgyem, azt hiszem, van még egy kis megbeszélnivalónk.
Vykos most sem pillantott fel. A megmaradt hajcsomók alatt láthatóvá vált koponyán a kefe fülsértıen kaparó hangot
adott. Úgy tőnt, a fület kikerülve a hang egyenesen az idegeket cibálja.
A húson zúzódások jelentek meg és a bır elkezdett feketedni.
- Igyekezett nekem bebizonyítani, - mondta elgondolkodva Vykos hosszú szünet után - hogy ez itt valóban Hannah, az
atlantai [chantry]-t vezetı Tremere boszorkány. Azonban minél jobban szemügyre veszem ezt a példányt, annál
kevesebb hasonlóságot látok kettejük között.
Félretette a kefét, majd hátrébb tolta a székét, hogy szemügyre vehesse erıfeszítéseinek eredményét. Elégedetten
bólintott.
- Hiányzik valami... ragyogás - csippentette meg Vykos az arcot, mintha csak egy kis színt akarna csalni a bırre, de
végül elégedetlennek tőnt az eredménnyel.
- Egy bizonyos kihívás, ami már nincs jelen az áll vonalában, - mutatóujjának lassú simításával szemléltette
álláspontját.
- És a szemek. Még a fotókon is látható volt, hogy a boszorkának mélyen ülı szemei voltak. A szeme mintha a sötét
órákon látott sok borzalom elıl menekülnének. Ezek a szemek azonban láthatóan kidüllednek, és nyoma sincs bennük
annak a tőznek, ami a Tremere boszorkányságok öröksége.

Tartalom:
I. Leopold
II. Victoria
III. A szem

61. oldal