A Klán Regénysorozat: 5. Setita

Névtelen
Vampire: The Masquerade
Kathleen Ryan
SETITA
[A Klán regénysorozat 4.]
Édesanyámnak, születésnapjára
– Kathleen Ryan
ELSİ RÉSZ
New York
1999. július 31., szombat, éjjel 12:33

Egy mőterem-lakás Red Hookban, Brooklynban
New York városa, New York
A nı pontosan a saját lakásának a közepén ült és várakozott.

Ropogós, fehér pamut blúzának felsı gombja ki volt gombolva. Pontosan, ahogy İ hagyta. A nyakán már megszáradt a
vér, és a puha bır viszketett a ragacsos kéreg alatt. A bilincsek most már nyugodtan pihentek. Szívósságukat sokáig
próbálgatta, de a láncok és a béklyók kitartottak, és végül belefáradt az ellenük folytatott küzdelembe.
A vasakkal İ láncolta hozzá a masszív öreg és nehéz karosszékhez – a szilárd diófát pedig, még ha akarta volna, sem
tudta volna összetörni. İ pedig tudta – gondolta a nı magában – hogy semmi esetre sem tenné tönkre ezt a
bútordarabot. Az a gondolat, hogy a bilincsekkel folytatott küzdelme során a rettenetes, mocsokkal borított vasak
megkarcolták a széket, legalább annyira fájt neki, mint a hasztalan – Ó, Istenem – küzdelem csuklóján vöröslı nyomai.
A győlöletes eszköz a csuklóit a széken keresztül otthonának középsı acéloszlopához kötötte, és a szabadulásra tett
kísérletei téglavörös nyomokat hagytak a csuklóin, a fényes diófán és az oszlop acélján. Most már semmit sem tehetett
azon kívül, hogy figyelt, várt és emlékezett.
Távozása után İ nem hagyott égı lámpát a lakásban, de a hatalmas, egész falat betöltı ablakokon keresztül a város
elegendı fényt szolgáltatott ahhoz, hogy mindent jól lásson. Hiszen végsı soron pontosan ezek miatt az óriási, északra
nézı ablakok miatt vette ki éppen ezt a lakást.
A fényreklámok és az autók beszőrıdı fényében kirajzolódott a mőterem és a mőhely. A halvány derengés saját
látóhatárral ajándékozta meg a lakást. Amott a festıállványon álló félig megtisztított kép magasodott a képzeletbeli
város fölé. Mellette egy csupa szög és bonyolult vonal felhıkarcoló magasodott: egy zászlóval leterített varróasztal,
amelyet javításra váró szövetdarabok borítottak. A palackok soraival, tisztító szerekkel, befıttes üvegekkel, ecsetekkel,
gumikesztyős dobozokkal és gyapjú törlırongyokkal roskadásig megrakott munkaasztal kicsit távolabb állt a
képzeletbeli város jobb negyedeitıl és talán egy raktár- vagy egy gyárépület lehetett. A hatalmas, egyenes vonalú,
impozáns asztal lehetne talán a...
Az utcáról beszőrıdı fényben tompának és sötétnek tőnı asztal valódi cseresznyefából készült. Ez a bútordarab rezes
fénnyel pompázna, ha a nap valódi fény világítaná meg – amikor ébredı istenként beragyog azokon a gyönyörő,
hatalmas ablakokon...
Ez volt az az asztal – gondolta és megrohanták az emlékek.
1999. június 21., hétfı, este 11:46

Rutherford ház, Felsı East Side, Manhattan
Az asztal romokban hevert. Poros volt, piszkos és festékfoltok éktelenkedtek rajta. Az illesztések mindenhol meglazultak
és évek óta törött volt már az az újszerő szerkezet is, amely már akkor csúcstechnológia volt, amikor ezt a fogalmat
még ki sem találták. Egy rég elfeledett dátum jelölte azt a pillanatot, amikor átfőrészelték, és végleg eltávolították a
központi zárat. A három fióknak ugyan még megvolt a zárja, de a szerkezetek annyira piszkosak voltak, hogy még a
hozzájuk illı kulcsokkal is lehetetlen lett volna kinyitni ıket. Na nem mintha nála lettek volna a zárakba illı kulcsok.
Még abban sem lehetett biztos, hogy egy ilyen próbálkozást egyáltalán túlélne-e a fa, amibe a zárakat illesztették. Az
okmányszekrény ajtaja nyitáskor recsegett és nyikorgott, és a benne lévı csúszó asztal haldokló elefántként visított fel,
amikor elı merészelte húzni.
Megragadta egy feldarabolt pamut póló egyik darabját és szinte szárazra csavarta a víztıl és a faszappantól. A ronggyal
óvatosan nekilátott, hogy eltávolítsa a beivódott mocskot az asztal lapjáról. Nem merte egyszerően áttörölni kényes
felületet, mivel túl sok volt rajta a homokszemcse, ezért leterítette a nedves anyagdarabot a lapra, és egyszerően a
szövetre és a víz nyomására bízta, hogy a lehetı legtöbb piszkot összeszedje.
Végtelen türelemmel húzta ki a fiókokat. A középsı és a három oldalsó egyike szinte összecsuklott a kezében. Ezeket
majd fel kell fúrni, és újra szilárdan összeilleszteni. Az írószerek tárolására szolgáló fiókot korábban már megjavították,
1. oldal
Névtelen
de bárcsak ne tették volna. A nı csak a fejét csóválta az illesztések közül elıtüremkedı hatalmas mőgyanta ragasztó
buborékok láttán. A negyedik fiók azonban a legnagyobb meglepetésére teljesen ép és szilárd volt és a többibıl hiányzó
lécek és felosztó lapok ott szánkáztak a belsejében, amikor kihúzta. Az elválasztok közül három még az eredeti asztal
tartozéka volt és a nı úgy mosolygott a láttukra, mint egy gyermek, amikor valami nagyon klassz nyereményt sikerül
bezsebelnie.
Kinyitotta az asztal ajtóval lezárt részét és kihúzta és felemelte az asztallapot – ez alkalommal a zaj inkább egy törött
körhintára emlékeztetett, mint egy elefántra – majd félig bemászott az asztal alá. Egy idıre félretette a vödröt és a
portörlı rongyot és a zsebében kutatott egy elemlámpa után.
A háta mögött egy diszkrét torokköszörülés hangja zavarta meg:
– Ez itt eladó? – kérdezte a hang.
A meglepett nı a vastag és poros deszkákra ejtette az elemlámpát. A vállait és a fejét elıhúzta a szekrény szájából és
sötét borostyánszínő szemeivel felpillantott. Az üzlet sötét volt, a lámpák rossz irányba álltak és a férfi még jobban
elrejtızött a tulajdonosok irodáiba vezetı lépcsı halvány megvilágításának árnyékában.
– Nem. – húzta ki zavarodottan a kormos tarka selyemkendıt a hosszú, egyenes szálú, gesztenyebarna hajából. –
Talán. – a kezében tartott rongy tisztább felével letörölte a port az arcáról és hunyorogva próbálta kivenni a lépcsı
pihenıjén álló alakot. – Lehetséges, azt hiszem. – folytatta és nekitámaszkodott az asztal biztonságot adó tömegének.
– Az enyém. Attól tartok, hogy nem igen éri el a Rutherford háztól megszokott minıséget...
– Valójában nem is akartam megvenni. Mindössze kíváncsi voltam... – a férfi hanghordozása nyitva hagyta a
beszélgetést.
– Amy Rutherfordot kísértem el egy vásárra, amikor megláttam ezt a darabot a maradék áruk között. Amy pedig az
asztalt is belevette a megvásárolt darabok árát megállapító alkuba.
– Miért? – a hanghordozásában volt valami, ami miatt a nı úgy érezte, hogy a férfit valóban érdekli a mondandója, és
azt vette észre, hogy folytatja a beszámolót.
– Mert... hm... Mert semmit sem ért. Valójában néhány korai Marathi – bocsánat, indiai bronzmőves tárgy – érdekelt
bennünket. Természetesen, ha az árus tudta volna, hogy Amyt valójában azok a tárgyak érdeklik, akkor biztosan újra
ellenırzi a megállapított árat. Ezzel a módszerrel végül is néhány dollárral túlfizettük az asztalt, és pár centért
hozzácsaptuk még azt a néhány emléktárgyat is. Az egyiket ott láthatja maga mögött abban a bemélyedésben. –
mondta a nı és a jobb oldali üveges szekrényre mutatott.
– Akkor mi értelme ennek az egésznek? – mutatott egy elegánskéz a vödörre, a tisztító szerekre és a törlırongyokra.
A nı elmosolyodott és elnagyolt gesztust tett a kezében tartott fejkendıvel:
– Mert szeretem.
A férfi elıbújt a lépcsıházból és besétált a mőhelybe. Magas volt és egyenes, mint egy szálfa. Az általa viselt
szénszürke öltöny képes lett volna egyszerő viseletnek feltőntetni egy szmokingot. A kopasz, vagy borotvált fej formája
bámulatosan arányos volt. Nem volt jóképő, mivel nem is volt szüksége rá, hogy az legyen: teljes volt, tökéletes
formákkal és a bıre úgy fénylett, mint a mahagóni a gyertyafényben. A vendégek udvarias tartózkodásával sétált
keresztül a mőhelyen, majd felemelte a legközelebbi vakító fényő lámpát és az öreg asztalra irányította.
– Jó. Nem is rossz darab. Miért mondta, hogy semmit sem ér?
– A kihúzható rész miatt. – kocogtatta meg a mozgó asztallapot a nı – Úgy építették, hogy kb. 1920 körül kényelmesen
tárolja és elrejtse az írógépét. Újszerő felfüggesztés. A befektetık úgy gondolták, hogy majd eladhatják valamelyik
irodabútor forgalmazónak. De csak nagyon kevesen akarnak olyan asztalt, amelynek nincs iratrendezı fiókja és senki,
gyakorlatilag senki sem használ már manapság kézi írógépeket. Egy bolond biztosan kibelezné a szerencsétlent, és
lyukakat fúrna bele, hogy így mentse ıt át a számítógépes korba.
– A nı végigsimította az asztallap felhajló peremét – Nem hagyhatom, hogy ezt tegyék vele.
– Vele?
– Bocsánat. – A nı félig elpirult, de gyorsan magára erıltetett egy sokkal hivatalosabb arckifejezést – Egy kissé
animista vagyok. Tehetek önért valamit?
– Megtisztelhetne egy bemutatkozással.
– Oh. – gyorsan megtörölgette, és a férfi felé nyújtotta a jobb kezét. Az ı kézfogása biztos, meleg és magabiztos volt,
míg a férfié erıs, hideg és száraz. – Elizabeth Dimitros. Itt dolgozom.
– A nevem Hesha Ruhadze. Igazán örömömre szolgál, hogy találkozhattunk.
– Én is örülök. – a nı szünetet tartott és megpróbálta valahol elhelyezni magában a beszélgetı partnerét. Nem volt
szokatlan, hogy késıi látogatójuk akadt, de ezt az ügyfelet eddig még sohasem látta.
– Amyvel szeretne találkozni?
– Agnessel. – nevezte meg a rangidıs társtulajdonost a férfi – Félretett számomra egy alabástrom szobrocskát.
– Az İsi Királyságokból származó ushebtit?
– Igen. Talán Ön már látta?
– Én is részt vettem az eredetiségének igazolásában. – bólintott Elizabeth – A Rutherford ház legjobb darabja volt az
óceánnak ezen a partján. – érdeklıdve pillantott a férfire – Érdekli Önt az egyiptomi mővészet?
Elizabeth kilépett a gumitalpú cipıibıl és a törlırongyokon hagyta ıket. Harisnyás lábfejével megérintette a kapcsolót
és a ragyogó mőhelylámpák kihunytak. A tiszta kezével bekapcsolta az üveges szekrények világítását.
A Rutherford Ház földszintje lágy fénnyel világítani kezdett. A galéria falai a tojáshéj színére és anyagára emlékeztettek
és a hajlataik és keresztezıdéseik beugrókat és polcokat biztosítottak a rájuk bízott kincsek számára. A mesterien
elrendezett ereklyék közül mindössze csak néhány volt elég fiatal ahhoz, hogy egyszerően csak antik legyen. A kiállítás
elrendezés módjában harmónia, hagyományok és az angol felsıosztály esztétikai érzéke tükrözıdött. A
csoportosításban azonban egy modern kéz munkáját dicsérı kontraszt is felfedezhetı volt, amely ötvözte a Zen sokkját
és a kínai kalligráfia ösztönösen rendezett vonásait. Ruhadze a vastag, puha szınyegen keresztül egészen a falaknál
sötétebb árnyalatú bársonnyal borított polcig követte a nıt. A mélyedésben egy lapis és arany gyöngysor pihent.
– Természetesen ez itt borzasztóan gyakori az Ön legújabb szerzeményéhez képest, – mondta a nı – de a kapocsba
mélyített íbisz a legfinomabb faragás a...
Hesha hirtelen zavartan megtántorodott. A szemei mögött valami vakítóan felvillant, az elméjében pedig egy másik
elme ébredése keltett visszhangokat – ı pedig meglepetten döbbent rá, hogy szinte felismeri az érzést. A Szem?
2. oldal
Névtelen
Mőködik? Minden erejét megfeszítve igyekezett megragadni a nyomokat, az akarat által magára hagyott test pedig
dılni kezdett.
– Uram? Uram!
Hesha érezte, hogy nekizuhan a falnak, és a nı odaugorva próbálja megakadályozni, hogy szétloccsantsa a fejét a
polcokon. İ azonban teljesen a kisugárzás követésére összpontosított és ügyet sem vetett Elizabethre.
– Minden rendben van? – Elizabeth karjai a férfi súlyával küszködtek. A térdével kitámasztotta a hátát és megfordította
a magatehetetlen testet. A szemek csukva voltak.
– Feküdjön le.
Hesha érezte, hogy felemelik a lábait, majd valami keményre ejtik ıket, aztán egy puha, süppedı párnát nyomnak a
feje alá. Elizabeth kezei végigfutottak az arcán és a homlokán, aztán érezte, hogy a nı kimegy a szobából. Ennek örült
is, hiszen még a legkisebb zavaró nesz is sokkal nehezebbé tette a fókuszálást.
Egy pillanatra biztosan tartotta mentális markában az elnagyolt és sikamlós jelenséget: a Szem volt az, most már
kétség sem férhetett hozzá. Kiszabadították... valahol a világban kiszabadították. A szobor itt volt New Yorkban. Minden
logika ellenére az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy magával hozza. Most hálát adott Szetnek azokért az ómenekért,
amelyeknek hatására végül is így cselekedett. A szoborhoz kell mennie, amilyen gyorsan csak lehet.
Hesha érezte, hogy egy enyhén padlás és költöztetı kocsi szagú bélelt takarót terítenek rá, és az önjelölt nıvérke a
csuklója után nyúlva próbálja meg ellenırizni a pulzusát.
– Rendben vagyok. – intette arrébb Hesha.
Felült és elfogadta a nı segítségét, bár semmi szüksége nem volt rá. Kifelé nagyon hálásnak mutatkozott és gyorsan,
szinte oda sem figyelve egy hihetı hazugságot rögtönzött, amely megmagyarázza a történteket. Az elméje jó mélyen
elrejtett zugaiban azonban kérdések cikáztak, és gondosan kielemezte a tisztánlátásnak ezt a rövid villanását. Elizabeth
még mindig gyanakvó szemekkel méregette, de a férfi lépései biztosak, a viselkedése pedig pontosan olyan kifogástalan
volt, mint a „rosszullét” elıtt. Hesha lassan befejezte a hálálkodást és az órájára pillantott.
– Most már igazán vissza kell térnem a hotelszobámba. – mondta – Még egyszer köszönöm, Mrs. Dimitros.
– Miss.– válaszolta könnyedén a nı – De kérem, szólítson csak Liznek. Mindenki így szólít.
Hesha elgondolkodva nézett a nı arcába. Egy pillanatra a maszk lehullott és félretette a Szemmel kapcsolatos gondjait.
Itt még mindig volt egy megválaszolatlan kérdés és az aprócska rejtély csábította és elbővölte a férfit.
– Nem bánná, – kezdte – ha számomra inkább Elizabeth lenne? Győlölném, ha be kellene állnom a sorba.
– Kérem. – nevetett Elizabeth és a hivatalosság maszkja végleg lehullott az arcáról.
– Nem bánná, – kérdezte, ha megkérném: tegye félre számomra azt a nyakláncot, hogy a következı alkalommal
jobban megnézhessem?
– Természetesen, ahogy kívánja.
– És végül, nem bánná, – szólalt meg ismét Hesha – ha csütörtök este elvinném vacsorázni?
– Egy cseppet sem bánnám. – nevetett meglepetten a nı.
Az ajtó becsukódott mögötte és a férfi távozása után csak hosszú idı elteltével jutott ismét eszébe Elizabethnek a még
mindig reá váró vödör, törlırongy és asztal.
A kanyarban egy fekete szedán húzott oda Heshához. A jobb hátsó ajtó automatikusan kinyílt elıtte és ı habozás nélkül
becsúszott a patyolat utastérbe.
Az autót külön az ı számára készítették, rendelésre. A hátsó ablakai és az utasteret a sofırtıl elválasztó panel
elsötétíthetı üvegbıl készült. Az elválasztót felhúzva és az üvegeket besötétítve a hátsó ülés akár a déli nap sugaraitól
is megvédte az utasokat. Az utastérben helyet kapott egy laptop és egy aprócska iroda, amely rendelkezett telefonnal,
faxxal, modemmel és a biztonsági kódolók egész arzenáljával. A sofır ahhoz is ragaszkodott, hogy az autó golyóálló
legyen. Hesha a saját terveiben mindig is inkább elkerülni próbálta a tőzpárbajokat, nem pedig megvédeni magát tılük.
Mindazonáltal tiszteletben tartotta a segítıje véleményét.
– Greenwichbe, Thompson, amilyen gyorsan csak tud.
Hesha felkapta a telefont és Vegelnek, a szövetségesének a számát tárcsázta. A fiatalabb Setita volt a második ember
Hesha Szem után folytatott hajszájának irányításában. Minden bizonnyal lelkesen fogadja majd a hírt, hogy a Szem
megmozdult, és ı is legalább annyira meglepıdik majd, hogy elıttük valaki más ért oda hozzá elsıként... a telefon
hatodszor csöngött és Hesha aggódni kezdett... azonnal szüksége lesz Vegelre Baltimoreban. Hesha most kezdett örülni
annak, hogy egy egész csapatot küldött Atlantába erre a holdkóros Toreador összejövetelre. A várakozó Cessna
biztosan... a telefon nyolcadszor csengett ki... kilencedszer...
A telefontársaság tájékoztatta, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem felel: az elıfizetı valószínőleg nincs
telefonközelben, vagy az elérhetı területeken kívül tartózkodik.
Hesha felpattintotta a laptop tetejét és elıhívott egy telefonszám listát. Az egyik számot beütötte a telefonjába.
1999. június 22., kedd, éjjel 12:08

A Szépmővészeti Múzeum parkoló garázsa
Atlanta, Georgia
– McDonough. – mondta Hesha.

– Uram! – az éles, professzionális modorba mindössze csak egy árnyalatnyi áhítat vegyült. Vegel sofırje eddig nem
hallotta túl gyakran a fınök hangját.
– Vegel telefonja nem felel. Találja meg és hívasson vissza. McDonough egy pillanatig elgondolkodva ülve maradt. İ
maga is megpróbálta felhívni Vegel telefonját, de megszakította a vonalat és elhagyta a jármővet, amikor a
telefontársaság mézes-mázos hangja beszélni kezdett. Kétszer is ellenırizte az autó riasztóját, mielıtt a garázson
keresztül a felvonó felé indult volna. Egész úton férfiak és nık tekintete tapadt rá: testırök, sofırök, játékszerek és
szörnyetegek várakoztak a fenti mulattságon résztvevı uraikra. Messzire elkerülte a kijárat mellett szorosan egymás
mellé álló dohányosok csoportját és megközelítette a felvonót. A kinyíló ajtók egy erıs testfelépítéső, szmokingba
bújtatott antipatikus úriembert fedtek fel. McDonough megpróbálta a férfi látóterében tartani mozdulatlan kezeit.
3. oldal
Névtelen
– Mr. Vegelnek fontos hívása van. – mondta nyugodt hangon – Azonnal beszélnem kell vele.
– Lépjen be.
A két férfit a felvonó a múzeum alagsorába emelte, ahol újabb nyolc szmokingos ır várt rájuk. McDonought egy
késkészletre emlékeztették: keskeny, gyönyörő, halálos késekre.
– Várjon itt. – mondta a liftes férfi.
Tíz perccel késıbb tért vissza és kinyitotta az ajtót egy asszonynak, aki sokkal gyönyörőbb és halálosabb volt a
szobában tartózkodó bármelyik „késnél”. Sötét fürtjei a feje körül lebegtek, ahogy McDonough felé sétált. Az egyszerő,
ujjatlan köntös hullámokat vetett és fehéren felvillant minden egyes lépésnél. A nı rámosolygott és a szoba többi része
megszőnt létezni. Amikor megszólalt a férfi már a saját nevére is csak nehezen tudott visszaemlékezni.
– Sajnálom, de úgy tőnik, hogy Végei már távozott az ünnepségrıl, Mr...
– Mc... McDonough.
– Üzenetet hozott számára?
– Mr. Ruhadze telefonon kereste, de Vegel telefonja nem mőködik. Úgy gondoltam...
– Vegel már nincs itt. Majd én fogadom a hívást.
És McDonough elıhúzta a zsebébıl a telefont. Észre sem vette, hogy mozdulatára az ırök szinten automatikusan
csúsztatták a zakójuk alá a kezüket. Ahhoz túlságosan is lenyőgözték azok a zöld szemek. Tárcsázta a New Yorki autó
számát.
– Hello. – mondta a nı és a szoba sarkába sétált. A lakájai hallótávolságon kívülre oldalogtak.
– Ki beszél? – kérdezte Hesha kimérten.
– Victoria vagyok. Victoria Ash.
– Mindig öröm Önnel beszélni, Ms. Ash... – Victoria...
– Minek köszönhetem ezt a nem várt örömet?
– Itt van az Ön embere... egy bizonyos Mr. McDonough... aki egy bizonyos feladatot próbál teljesíteni. Természetesen
Mr. McDonough nem szívesen látott vendég a felsıbb szinteken, ezért az Ön iránti udvariasságból én magam próbáltam
végrehajtani ezt az aprócska feladatot.
– És?
– Éjfél óta senki sem látta Vegelt. Igazán kár: nagyon elbővölı beszélgetı partner. – Victoria kis szünetet tartott –
Tehetek még Önért bármit is, Hesha?
– Nem. – mondta és ebben az egyetlen, lapos szótagba éppoly kevés érzelem szorult, mint amennyi csábítást sőrített
Victoria a saját mondataiba. – Köszönet az erıfeszítéseiért, Victoria. Ha Vegel esetleg újból felbukkanna...
– Megmondom, hogy hívja fel Önt. Ismeri a számot?
– Úgy tőnik, hogy nagyon is sok ember ismeri ezt a számot. – Jó éjszakát, Victoria.
– Jó éjt, Hesha.

Az Abington tér közelében, Greenwich Village, Manhattan
Hesha keresztbevetett lábakkal ült. Levetette a kabátját és az ingét és erısen egy kıbıl készült szemre összpontosított.
A kezében egy üreges bronz amulett szíját tartotta. Az elméjében és az izmaiban cikázó villódzó energiák hatására a
lengı súly egy mintát rajzolt az alatta elhelyezett papírra. Az inga hegyébıl vékony sugárban finomra ırölt, égett por
pergett elı. Végül Hesha abbahagyta a koncentrálást, és szemügyre vette munkájának eredményét.
A középpontból öt vonal vezetett ki. Az elsı vékony volt és rettenetesen rövid... talán egy másik hely New Yorkban. Egy
hasonlóan rövid vonal rajzolódott ki az elsıtıl talán egyharmad környire. Azonban az inga olyan gyakran tért ki ebbe az
irányba, hogy az aláhulló por szinte egy apró hegységet emelt a papíron. Az elsıhöz hasonlóan vékony vonal húzódott
messze-messze nyugati irányba. A leghosszabb és legvastagabb vonal kelet felé vezetett. A vonal vége elmosódott a
szınyegen, de minden Ázsiára utalt.
Az utolsó éles és jól elkülönülı vonal délkeletre vezetett. Késıbb, ha majd lesz rá alkalma, gondosan megméri a
kihullott faszenet és meghatározza, hogy hol végzıdik – de az elegáns kezét már most ökölbe szorította a bizonyosság,
hogy a dél felé vezetı ösvény nagyjából ezer mérföld hosszúságú és hogy Hazimel Szeme Atlantában szabadult el.
Hívatta Thompsont. Nem volt értelme gondolatokat ültetni a férfi fejébe, amíg nem rendelkezett megdönthetetlen
bizonyítékokkal, ezért a tıle telhetı legnyugodtabb hangon a következı utasítást adta ki:
– Thompson, látni akarom az atlantai csapat jelentését. Arra gyanakszom... Tudni akarom, hol van Vegel.

A Szépmővészeti Múzeum parkoló garázsa
Atlanta, Georgia
McDonough már akkor meghallotta a lövéseket, amikor látni még semmit sem látott.
Beindította a motort.
Egy csapatnyi ır – a dohányosok – rohantak a kijárat felıl az autóikhoz. Egyfolytában tüzeltek valami láthatatlan
fenyegetésre és valami sötét nyomot húztak maguk után. Elsıként azok buktak fel, akik visszanéztek, megbotlottak
vagy nem találták meg rögtön a limuzinjaikat. De nem lövések terítették le ıket, hanem az ébenfekete nyúlványok.
Minden irányban autóriasztók szólaltak meg. Az uraik autóiból ghoulok léptek elı és a kezükben tartott fegyvereket a
rámpákon akadálytalanul lefelé tóduló sötétségre emelték.
McDonough megpillantott egy gyöngyház szürke öltönyt viselı úriembert, aki égı füstöt dobott a sötétségbe. A tőz
eltőnt és McDonough szem elıl tévesztette a gránátost. A mozgó éjszaka leple alól emberek – dolgok – kezdtek
4. oldal
Névtelen
elıbújni. Vegel nem volt sehol...
A sofır átkozódva tette sebességbe az autót és csikorgó gumikkal kilıtt. Elgázolt egy tizenéves lányt, akinek a karjai
helyén mindössze csak hatalmas csontpengék éktelenkedtek és egy szempillantás alatt átgázolt a tőzpárbajon. Tudta,
hogy a kijáratot elzárták, ezért áthúzott a bejárathoz vezetı egyenes sávba. A narancs-fekete sorompók le voltak
eresztve, de az isten szerelmére, ez a limuzin biztosan képes áttörni közöttük... Ekkor McDonough meglátta azt a nehéz
teherautót, amely éppen ebben a pillanatban húzott be a kanyarba és ezzel teljesen elzárta a kivezetı utat. A teherautó
rakománya beton csatornagyőrőkbıl és acélgerendákból állt. A szürke gubókból az ellenség hordái özönlöttek elı. A
teherautó mögötti utcai lámpák eltőntek az elırenyomuló árnyékban...
McDonough egyik kezével elıhúzta a fegyverét, míg a másikkal a telefonja után nyúlt. A segélykérı kód: egyetlen
gomb, majd az adás gomb – de a kocsi tetejére ugró szörnyeteg – egy szennyes, túlméretezett rongyokba öltözött
csont és bır kölyök – újra meg újra a limuzin golyóálló ablakaiba lıtt és ezzel elvonta a figyelmét. Az ablak
megrepedezett és a vörös öklő gyermek nevetve dobta el a fegyverét, hogy az egyik karmát a repedésbe
mélyeszthesse.
A szélvédı felszakadt és a másik karmos kéz elıre lendült.
McDonought a hajánál fogva húzták elı a kocsiból. A kocka alakú szélvédı szilánkok belevájtak a szemeibe, az arcába
és a kezeibe. Félig vakon ürítette bele a fegyvere tárát az ıt tartó szörny oldalába. Az ırjöngı vámpír megrázta magát,
mint egy kutya, és az aszfaltot körülöttük fekete vér pettyezte be. Aztán agyarait a halandóba mélyesztette, szárazra
szívta áldozatát és felüvöltött.
Az autó maradványaiban a mobil telefon halvány kék fénye villant fel újra meg újra meg újra: „Küldés?”.

A Szem ismét becsukódott és a nyomok elenyésztek. A hirtelen csend legalább kétszer annyira bosszantotta Heshát,
mint az a tudat, hogy a Szem mőködésbe lépett és valaki másnak a tulajdonában van. Fejét a fotel magas hátán
nyugtatta, és azt hallgatta, ahogy Thompson egymás után hívja fel az embereit. Nincs sofır, eltőntek az ügynökök a
szállodából és a pilóták sem várakoztak a repülıgépnél. Felhívta a Fulton megyei rendırséget és bejelentette, hogy
ellopták a limuzint, de azt a választ kapta, hogy van nekik e nélkül is elég bajuk. Vagy nem figyeli a híreket?
Telefonáljon holnap.
Thompson utoljára tette le a telefont.
– Semmi, uram. Azt hiszem... azt hiszem meghaltak. Megbicsaklott a hangja. Ronald Thompson maga választotta ki a
csapatot, amely elkísérte Vegelt Atlantába. Mindannyian az ı ügynökei voltak és néhányan közülük talán még a barátai
is.
– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, Thompson. Senki nem nyomta meg a riadó-gombot?
– Nem uram.
– Akkor reménykedjünk, hogy beásták magukat valahol.
Egy billentyő lenyomásával megjelenítette a hírmősort a monitoron.
– Holnap talán lesz idejük arra, hogy kapcsolatba lépjenek velünk. – mondta Hesha – Talán már most is kifelé tartanak
a városból.
Hesha türelmesen megengedte az öreg rendırnek, hogy a szobában maradjon, ezzel idıt és... társaságot biztosított
neki.
A halandónak szüksége lesz egy vagy két napra, amíg feldolgozza magában ezt a sok halált. Hesha számára Vegel és a
csapat már mindössze csak hat holttest voltak – veszteségek, amelyeket le kell írni, és a lehetı leggyorsabban pótolni
kell.
1999. június 23., szerda, éjjel 2:24

Hesha bekapcsolta a laptopját és bejelentkezett egy hírlapra. Atlantán láthatóan terroristatámadás söpört végig.
A történelmi Charleston lángokban állt. A Savannah-ban föllángolt zavargásokat egy militáns csoport számlájára írták,
és mind a polgármester, mind a rendırség cáfolta, hogy bármiféle kapcsolat lenne az atlantai és a Savannah-beli
események között. A szokásos minta: a Maszkabál. Holnap reggelre a hivatalos jelentések megtalálják a helyüket az
emberi történelemben. Hesha vagy a sorok között találja meg az igazságot – vagy azt, ami igazságnak felelt meg a
káiniták között – vagy sehol.
– Elmegyünk itthonról, Thompson. Amint felkészült.
– Baltimore, uram? – kérdezte reménykedve a sofır.
– Még nem.
A Szem most már bárhol lehet, és még a saját menedékében rendelkezésre álló nagyobb eszköztár sem segíthette
Heshát abban, hogy megtalálja. Kéznél volt azonban a két rövid vonal. Valahol New Yorkban nyomok vezettek Hazimel
felé és Hesha meg akarta találni ezeket a nyomokat.
– Kérdéseket kell föltennem néhány barátomnak. Fegyvereket és teljes ruházatot, Thompson, csak a biztonság
kedvéért. És hívja fel az Áspist. Szinte biztos vagyok benne, hogy koldusok kopogtatnak majd az ajtónkon. Azt akarom,
hogy találjanak nekik helyet. Az Áspis holnap csatlakozzon hozzánk.
5. oldal
Névtelen
1999. június 23., szerda, este 7:30

Rutherford Ház, Felsı East Side, Manhattan
– Miss Dimitros? – hallatszott Agnes Rutherford ingerlékenyhangja.

Elizabeth becsukta a recsegı naplót, gondosan visszatette a tartójába és kiállt a könyvkötı ajtajába.
– Igen, Miss Rutherford?
– Most Londonba utazom. Szóljon a kocsinak.
Elizabeth engedelmeskedett és a telefon mellıl felpillantva észrevette, hogy a munkaadója még mindig az ajtóban
szobrozik.
– Mr. Ruhadze titkárnıje telefonált és megkért, hogy maradjon itt és mutassa meg Mr. Ruhadzenak a Thot nyakláncot.
– Elizabeth beleegyezıen bólintott és Agnes folytatta – Általában nem hagynám magára, hogy egyedül tárgyaljon az
egyik legértékesebb ügyfelünkkel, de úgy tőnik, hogy ı ez alkalommal hajlandó egy alkalmazottal is beérni. Kérem,
tartsa szem elıtt az elveinket, Ms. Dimitros. Az Ön viselkedése és modora nem mindig felel meg annak, amit az
alkalmazottainktól elvárhatnánk. – mondta és úgy mérte végig tetıtıl-talpig a fiatalabb nıt, mintha csak egy különösen
kétes eredetiségő szobor lenne. – Azt azonban el kell ismernem, hogy Ön sokkal inkább megfelel, mint a múltban
általam alkalmazott amerikaiak többsége. És Miss Dimitros, tartsa magán azokat a ruhákat...
Elizabeth haragos vörösre pirult és a szemei is elkerekedtek felháborodásában.
– Áttekintettem a tegnapi biztonsági felvételeket és azt tanácsolom, hogy ma este ne zsíros pólóban és szakadt
munkaruhában rohangáljon. Ez a Rutherford ház és nem valami használtcikk kereskedés.
– Igen, 'szonyom.
Liz kihúzta a vállait az egyszerő tengerészeti selyembıl készült ruhája alatt és megpróbált visszaemlékezni, hogy vajon
ezen a héten, vagy csak a múlt héten fényesítette ki utoljára a kivágott cipıit.
– Ma estére behoztam egy munkaköpenyt, hogy abban dolgozhassak, Miss Rutherford.
– Gyızıdjön meg róla, hogy már nem viseli, amikor kinyitja az ajtót, Miss Dimitros.
– Igen, 'szonyom.
Elizabeth elkísérte a munkaadóját az utcai ajtóig, udvariasan és éppen kellı mértékben szolgálatkészen jó éjszakát és
biztonságos repülıutat kívánt az öreg hölgynek, majd bekapcsolta utána a riasztót.
Óvatos, vékony pamutkesztyőbe bújtatott kezekkel kivette a gallért a tárolására szolgáló üveges szekrénybıl, és a
bemutató asztalra helyezte. Gondosan egy bársonyból készült nıi nyak és váll modellre kapcsolta a nyakéket, majd
hátralépve meggyızıdött róla, hogy a kapocs pontosan az áll alatti kis mélyedésben ül. A fölsı szinten található
irattárból lehozta a mőtárgy eredetiségét igazoló iratokat – a nyaklánc lelıhelyén készült fotókat, a felfedezés
bejelentésérıl szóló jelentések másolatait, az eladásait, a csıdöket és az örökösödéseket, a végsı árverést, amelyen
végül a Rutherfordok tulajdonába került – és a Ház pecsétjét, krémszínő papírosát és aranyozott irattartóját a kincs
mellé helyezte az asztalra. A vásárló fotelje mellé elhelyezett egy ékszerésznagyítót, egy mérıkörzıt, egy töltıtollat és
egy krém és arany jegyzettömböt. Miután felkészült, leoltotta a világítást és visszasétált a mőhelyébe. Magára öltötte a
munkaköpenyt és munkához látott az asztalon. Úgy mosolygott, mint aki hazaért.
– Jó estét, Mr. Ruhadze. Kérem, fáradjon be.
– Kérem, szólítson Heshának.
– Ahogy óhajtja. – Elizabeth bezárta az ajtót és a vásárló felé fordult. – Miss Agnes megkért, hogy mondjam el Önnek,
mennyire sajnálja, hogy nem állhat személyesen is az Ön rendelkezésére. – egy kis szünetet tartott majd folytatta – Ha
szíveskedne követni...
Jó másfél órával késıbb, a Rutherford ház nyakékkel kapcsolatos állításai igazolást nyertek, már amennyire a nagyító, a
fény és az iratok ezt lehetıvé tették. A megegyezésben szereplı vételár alacsonyabb volt, mint amit Elizabeth elıször
javasolt, magasabb, mint amelyet Hesha elsıre felajánlott, de mindenképpen meggyızıen fölötte volt annak a
határnak, amellyel Miss Agnes maga is elégedett lett volna.
Az üzleti ügyek végeztével végre barátságosabb beszélgetésbe kezdhettek. A legutolsó találkozásuk elhallgatott zavara
már a múlté volt. Egyre több jel utalt arra, hogy az elıttük álló éjszaka legalább intellektuálisan érdekes lesz, és egyre
több közös vonást fedeztek fel egymás ízlésében.
– Szóval, Elizabeth, hogyhogy ilyen sok mindent tud?
– Oh. Az egész egy mővészettörténeti baccalaureus fokozattal kezdıdött, amellyel az apám meggyızıdése szerint
semmire sem fogom vinni. A diplomám megszerzése után úgy tőnt, hogy igaza is lesz, ezért kiakasztottam az elsı
diplomámat a falra és nekifutottam a másodiknak.
– Ezúttal valami praktikus?
– Egy régészeti doktorátus lett volna.
– De nem lett?
– A doktorátusi témám a „Mezopotámiai kulcsmotívumok elterjedése a neolitikus agyagmővességben” lett volna. –
erıtlenül elfintorodott – A Wall Street egy cseppet sem érdeklıdött. Az apám szélütést kapott – egy ideig csendben
nézték egymást az asztal fölött – Kér egy kis kávét? – kérdezte Liz.
– Ilyen késın már soha nem iszom. Egész éjjel ébren tartana. De kérem, miattam ne zavartassa magát.
– Talán egy kicsit késıbb. Szükségem lesz rá, hogy haza tudjak vezetni. – oldalra döntötte a fejét és feltett egy
nyugtató kérdést – És Ön hol tett szert ilyen mély ismeretekre?
– Ebben nıttem fel. A családom rendelkezett egy igazán eklektikus győjteménnyel a tizenötödik századi észak afrikai
agyagmővesség termékeibıl. Ne is kérdezze, hogy a nagyapám hogyan jutott hozzá. – egy pillanatra elgondolkodott –
Hogy halad az asztallal?
– Nagyszerően. – válaszolta a nı egy kicsit meglepetten – Tulajdonképpen nagyon is jól. Pontosan akkor akartam újra
összeállítani, amikor megérkezett.
– Megnézhetném?
Elizabeth pislogott, majd elmosolyodott.
– Természetesen.
6. oldal
Névtelen
Az ismét teljes asztal büszkén állt a szoba közepén. A gondos fényezés sokat javított megtépázott külsején. Liz a
munkásköpennyel egyetemben eltette az utolsó szerszámokat meg a fényezéshez használt vegyszereket és rongyokat,
majd hátralépett, hogy a társa megközelíthesse az impozáns tárgyat. Hesha Ruhadze három ujjával végigsimított a
jobb oldali panelen, majd térdre ereszkedve szemügyre vette a fa erezetén megcsillanó fényt. A hüvelykujját végighúzta
az egyik fiók ívelt fogantyúján, és végül sötét kezét a helyreállított asztallapra fektette.
Elizabeth hirtelen arra lett figyelmes, hogy összeráncolta a szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogyan a férfi
szemei felmérték a fát.
– Miért érdekli annyira az én asztalom? – kérdezte szinte ellenségesen. Most ejtette ki elıször hangosan az „én
asztalom” kifejezést ezzel a tárggyal kapcsolatban és ezt ı is azonnal észrevette, amint a szavak elhagyták az ajkait.
– Tulajdonképpen nem érdekel. – húzta vissza Hesha a kezét – Csak arra voltam kíváncsi, hogy magát miért érdekli
annyira. – a férfi a falnak dılve egy elragadó mosolyt varázsolt az arcára. – Miért beszél mindig úgy az asztalról, mint
egy férfiról? Miért nem inkább a nınemet használja, Elizabeth?
Elizabeth úgy eresztette ki a levegıt, hogy az inkább felhorkanásnak, mint sóhajnak tőnt. Lemondóan sétált közelebb
az asztalhoz, majd mindkét mutatóujjával az öreg cseresznyefa erezetét követve így szólt:
– Sleipnir, hadd mutassam be Mr. Hesha Ruhadzét. Hesha, ez itt Sleipnir. – Elizabeth megtorpant a gunyoros
bemutatás után.
– Sleipnir. – mondta a társa kajánul.
– Hesha, az asztalnak nyolc lába van. Nézze csak – mutatott az eredetileg emelvényeken álló vázák formájára faragott
lábakra Liz – az acélkerekő székek által megnyomott és a gazdái által összezúzott patákat. Valaki valamikor úgy
gondozta, ahogy azt megérdemli. Láthatja a különbségbıl, ami a középsı fiók és az attól távolabbi részek fényezésének
állapotában tapasztalható. Ott itatóspapírral védték az irháját. A papírdarab méreteit még most is megállapíthatja a
tapintása segítségével.
– Volt egy jobbkezes tulajdonos, aki hanyagul bánt a kávéjával. Aztán ott van az a gépíró, aki szerette, ha az írógépe
ugyanabba az irányba néz, mint az asztal többi része, de soha nem vette a fáradságot, hogy megjavíttassa a gépének
borítását. Láthatja a sok kocsi-vissza által a hátára tetovált száznyi tintavonalat. És a tőz is megjelölte. Itt, meg itt és
itt – ütögette meg Liz az ujjbegyével a politúr sötét, ovális égésnyomait. – A cigaretták hagyták, amelyek nemtörıdöm
módon magukra hagyatva vívták haláltusájukat a társaságában.
– Vandálok lövöldöztek nyilakat rá. Csak az Isten tudja, hogy miért akartak szögeket és csavarokat keresztül lıni rajta,
de a támadást tanúsító lyukak jól láthatók. A ráfröccsent vörös festékcseppek olyanok, mint a vér, a fehér festék szeplıi
pedig a túlhajszolt állat tajtéka. Egyes testrészei hiányoznak, a fiókjai pedig annyira megsérültek, hogy szinte
összeomlottak a saját súlyuk alatt. Megvágták és megégették, de ı mindent túlélt. Részt vett a csatákban és a hátán
vitte az írókat. Valószínőleg több vállalkozást élt már túl, mint amennyi ıt túl fogja élni.
– İ egy nyolcpatájú harci mén. Sleipnir.
Liz a mőhelylámpák és az asztal között állva dacosan befejezte a mondókáját. A barna szemei arany tőzben égtek és a
profilja olyan tisztán rajzolódott ki, mint a holdé.
Hesha Ruhadze némán állt és ıt nézte. A gondolatait teljesen lefoglalta a Szem, Vegel halála és a nappali rémálmainak
emléke: Thot, oldalán egy nıvel, akire késıbb úgy emlékezett vissza, mint az árvizet hozó holdra. Hesha kivárt. Várta a
pillanatot, amikor a nı megszólal, megtörik vagy megmozdul, de a csend nem volt hatékony fegyver Elizabeth ellen.
– Bizonyára ragadt Önre valami a skaldok mővészetébıl, amikor az északi embereket tanulmányozta. – mondta Hesha.
Elizabeth figyelmesen megnézte magának a férfi arcát, de úgy tőnt, hogy komolyan beszélt.
– Köszönöm. – válaszolta komolyan a nı.
– Nem. – kezdte lassan a férfi. – Én köszönöm. És kérem, bocsásson meg, hogy így betörtem a személyes érzelmeibe.
Én... megéreztem egy aprócska titok jelenlétét, és szenvedélyesen rajongok a... nyomozói munkáért. Meg tud nekem
bocsátani?
– Azért, mert én hihetetlenül ostoba és érzelgıs módon kirobbantam egy íróasztal miatt? – tett egy elnagyolt
mozdulatot a kezével Elizabeth. – Természetesen.
Azonban a férfi érezte, hogy a dolog továbbra is zavarja Lizt, és ezért gondosan fontolóra vette, hogy mit is mondjon a
halandónak. Ha félvállról veszi a dolgot, akkor a megbántottság gyökeret verhet és így elveszíthet egy hasznos eszközt.
Ha azonban túl komolyan veszi a dolgot, akkor a nı gúnyolódásra gyanakodhat, és csak még jobban megbántódik.
Hesha három kimért lépessel átszelte a köztük lévı távolságot és mélyen a félig megvilágított nı barna szemeibe
nézett.
– Azonban ennek ellenére mégis belegázoltam a személyes érzelmeibe és ezt nagyon sajnálom. – itt szünetet tartott,
mintha a felé forduló gunyoros ajkakat méregetné, majd folytatta – Hová megy innen Sleipnir, Elizabeth? – kérdezte
Hesha és másfelé pillantva visszatért az üzleties hangnemhez.
– A lakásomra.
– Jó. – indult el a férfi az üzlet elsı része felé és kinyitotta Elizabeth elıtt az ajtót. – A tegnapi napon azt mondta, hogy
manapság már senki sem használ kézi írógépeket. Be kell, hogy valljam Önnek, hogy idırıl-idıre én bizony használatba
veszek egy igen öreg példányt. Már szinte teljesen lekoptattam a kérdıjelet. Majd megpróbálom elkerülni azt, hogy
holnap is lerohanjam a kérdéseimmel. – nézett Liz szemébe Hesha a nyakéket tartó asztal másik oldaláról. – Ha még
mindig alkalmas Önnek az idıpont?
A nı halványan elmosolyodott és bólintott.
– Akkor találkozunk hét órakor a Charles's Fifthen? Elizabeth most már szélesebb mosollyal válaszolt:
– Ott leszek.
Hesha elhelyezkedett az autó hátsó ülésén. Az ékszeres dobozt és a hozzá járó dossziét egy rejtett széfben helyezte el.
A sofır csendben várakozott.
– Thompson, további elintéznivalók várnak rám Queensben.
A fekete autó úgy csúszott be a forgalomba, mint egy cápa az alacsonyabb rendő halak rajába, majd elindult dél felé,
Manhattan irányába.
– A villanegyedben fog kitenni. – mondta Hesha és megadta a címet. – Vigye a nyakláncot az itteni szállásunkra, és
még ma éjszaka vitesse Alexel Baltimoreba a küldeményt.
– Igen, uram.
7. oldal
Névtelen
– Kérem, hívja fel az ügynökséget. Használja az egyik cégnevünket és ellenırizze le a következı személy hátterét:
Elizabeth Dimitros, a középsı kezdıbető „A”, aki New Yorkban vagy a környékén lakik és jelenleg a Rutherford Régiség
Ház alkalmazásában áll. Késıbb majd küldök egy feljegyzést Janetnek azokról a részletekrıl, amelyeknek
részletesebben utána kell járni.
– Igen, uram.
– Három órára legyen ismét a villanegyedben. Terveim szerint valószínőleg nem kell majd sokáig várakoznia.
1999. június 24., csütörtök, reggel 10:17

Amy Rutherford egyik kezében egy csésze kávéval, a másikban az egyiptomi nyakékért kapott csekkel belépett a
könyvkötı mőhelybe.
– Lizzie?!
– Igen, Mrs. Rutherford? – kérdezte Elizabeth és felpillantott a naplón selyemmel végzett munkájából.
A fınöke összerezzent és majdnem a ruhájára öntötte a reggeli kávéscsésze tartalmát.
– Agnes nénikémtıl egy óceán választ el minket, csakúgy, mint tıle. Ha még egyszer az anyósom nevén szólítasz,
kénytelen leszek szurokba és tollba forgattatni téged. Óh, Istenem. Ezt meg se halld. Tudod te, hogy mennyire rettegek
attól, hogy valahol valami olyan munkát találsz, ahol a Rutherford család nem követeli meg az alkalmazottaitól ezt a
királyi bánásmódot? Hol a pokolban is tartottam? A csekk. A nyakék. Liz? Tudod te, hogy mit tettél?
– Nem értem el elég magas árat? – nézett fel döbbenten Elizabeth.
– Az ár? Tudod te egyáltalán, hogy negyedével magasabb árat sikerült kisajtolnod Ruhadzéból, mint amilyet nekünk
valaha is fizetett volna? – rázta meg a fejét Amy. – Meg kell tanítanod engem az eladási technikáidra.
– A nagykönyv szerint jártam el, Amy. – Elizabeth egy pillanatra a naplóra meredt. – Esküszöm. Bető szerint követtem
Miss Agnes utasításait.
– Akkor ezek az irányelvek neked sokkal jobban mőködtek, mint Agnes néninek valaha is.
– Én csak... bemutattam az eredetiségi iratokat és ékesszólóan ecseteltem a mester munkáját.
– Megforgatott?
– Igen. – mondta hangsúlyosan Liz – Nem volt egy könnyő üzlet, Amy. Úgy éreztem magam, mintha ismét a
vizsgabizottság elıtt kellene megvédenem a diplomámat. – Elizabeth ismét hátradılt a karosszékében – Aztán
elkezdtünk az asztalomról beszélgetni...
– Errıl jut eszembe drágám, Antonio és a fiúk ma sózzák a nyakadba a fadarabot. Készen áll a szállításra?
– Rendben van. Szilárd, mint a kı. – Elizabeth lejegyezte a könyvkötı telefonja melletti jegyzettömbbe – Majd felhívom
a házmestert, hogy engedje be ıket. El is hozhatják a festményeket, ha már úgyis ott vannak. Az ajtó melletti hármat
már megtisztítottam és be is csomagoltam.
– Csodálatos. Az asztal. Ruhadze érdeklıdött az asztal iránt?
– Úgy valahogy. – Elizabeth megdörzsölte a halántékát az ujjaival – Mit tudsz errıl a fickóról?
– Miért?
– Ma este vacsorázni megyek vele.
Amy Rutherford csészéje megtorpant az ajkainál. Egy kevésbé edzett nı, aki nem a Rutherford családba házasodott be,
most biztosan prüszkölni és fuldokolni kezdett volna.
– Ezzel szándékosan vártál addig, amíg forró kávéval van tele a szám. – gondosan manikőrözött körmeivel a karosszék
karfáján dobolt. – Úgy érted vacsora, mint egy randevún?
– Nem vagyok benne biztos. Azt hiszem.
– Óh, Istenem. Tudod te... óh, hát persze, hogy nem. A könyveinkben öt olyan ügyfél szerepel, akikért bármit
megtennénk. Agnes néni és az én drága, drága anyósom is hanyatt dobják, és halottnak tettetik magukat ezeknek. Az
egyikük egy királyi sarj, három közülük vállalat, és az ötödik Hesha Ruhadze. İrülten gazdag, hihetetlenül jók az
összeköttetései, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy fekete... bár igazán nem szeretnék elfogultnak tőnni...
és többet tud az igazi antikvitásokról, mint... mint Anya. Azt hiszem, ezzel az üzlettel kereste a vagyonát.
Elizabeth bólintott.
– De én róla szeretnék megtudni valamit Amy, nem a hitelképességérıl.
– Nagyon visszavonultan él. Legalábbis nem tőnik fel túl gyakran. De hát így is annyi „híresség” tolakszik a
szalagcímért, hogy még a Ford örökösök sem kerülhetnek rablás elkövetése nélkül a címlapra. – dobta a magasba a
karjait Amy – Udvarias. Elragadó. És nem hiszem, hogy nıs.
– Ezt mindig jó tudni.
– Igen. – rázta meg az alkalmazottjára nézve a fejét Amy.
Mindig egyszerő teremtésként tekintett Elizabethre, fıleg azokhoz a divattermék típusú nıkhöz képest, akiket New York
ezrével termelt ki magából, és akik megfeleltek a jelenlegi szépségideálnak. Elizabeth tanult volt és intelligens, a bizarr
képzelıereje miatt, vagy éppen annak ellenére hideg fejő és gyors felfogású. De ezek a tulajdonságok ritkán
eredményezték azt, hogy az ember lányát multimilliomosok hívják meg vacsorára.
– Mondj el errıl mindent, drágám. Óh, Istenem. Mit fogsz viselni?
1999. június 24., csütörtök, délután 6:58

Charles's Fifth sugárút, Felsı East Side, Manhattan
Egy taxi fékezett le a Charles's Fifth ponyvateteje elıtt és az ajtónálló gyorsan elırelépett, hogy az utas segítségére
8. oldal
Névtelen
lehessen. Egy hosszú, fegyveracél szürke selyem estélyit viselı fiatal nı lépett kecsesen az aszfaltra. A nı behajolt az
ablakon, hogy átadjon egy cédulát a vezetınek. A New Yorki szmogot okker köddé változtató nap néhány rézszínő
tincset csillantott meg a hajában és bırének barnaságát mély földszínőre változtatta. A taxi tovább hajtott.
Amint az üvegajtókat kitárták elıtte, Elizabeth még egyszer utoljára szemügyre vette önmagát. Amy megpróbálta
elvonszolni ıt néhány nevetségesen pökhendi divatbutikba, de Liz nem volt hajlandó belépni egy olyan helységbe,
amely csak a nevében volt üzlet. A szürke ruha tökéletesen megteszi és bár Amy végül elismerte, hogy Liznek ebben
igaza van, de ahhoz azért ragaszkodott, hogy a további randevúk Ruhadzéval bizony egynél több „igazi” ruhát
igényelnek majd.
Elizabeth belépett a szalonba és egy pillanatnyi habozás után elindult a szoba végében lévı emelvény mellett álló férfi
felé. A férfi lecsapott a habozására és még azelıtt megszólította, hogy Elizabeth szóra nyithatta volna a száját:
– Miss Dimitros? Mr. Ruhadze titkárnıje korábban idetelefonált, hogy az urat sajnálatos módon feltartják még egy kis
ideig. Mr. Ruhadze személyesen kötötte a lelkemre, hogy gondoskodjak az Ön kényelmérıl.
A fıpincér a zsúfolt éttermen keresztül egy alkóvhoz vezette Lizt, amelyben egy kis, len terítıvel letakart asztal és két
fényőzı kárpitozású karosszék várta. A fıpincér oldalán megjelent egy másik pincér és egy tálcán egy üveg vizet és egy
kis telefonkészüléket hozott.
– Megkínálhatom egy itallal, Miss Dimitros? – kérdezte a patriarkális maitre d' miközben az alattvalója elhelyezte a vizet
és a telefont az asztalon. – A borlapunk...
– Nem köszönöm. A víz tökéletesen megfelel a várakozáshoz.
8:19-kor megcsörrent a telefon. Elizabeth egy pillanatig úgy meredt a készülékre, mintha elfelejtette volna, mire jók a
telefonok. Lenyelte az utolsó korty üdítıjét és felemelte az aprócska kagylót.
– Haló? – kérdezte a gépezetet.
– Elizabeth? Hesha vagyok. Rettentıen sajnálom. Egy üzleti tárgyaláson vagyok. Az ügyvédeim éppen most hívattak be
és elvárják tılem, hogy befejezzem a tárgyalásainkat. Már csak azért is kisétálnék innen, hogy megingassam
önhittségüket, de félek, hogy akkor holnap reggel ismét találkoznom kellene ezekkel a pojácákkal. Attól tartok, hogy
még legalább egy órát el fog húzódni a megbeszélés.
– Oh. Hát, talán akkor egy másik alkalommal.
– Ne. Már biztosan nagyon éhes. Kérem, vacsorázzon csak meg. Ajánlhatom a boeuf bourguignon-t. Az a ház
specialitása. Kérem, élvezze csak a vacsorát és sajnáljon engem, mert én bizony csak kartondobozból eszem a kínai
gyorsételt. – Hesha lehalkította a hangját – Nem hagyom cserben Önt, Elizabeth. Megígérem.
– Sok szerencsét a tárgyaláshoz.
– Köszönöm. Nemsokára találkozunk.
– Viszlát.
1999. június 24., csütörtök, este 8:23

– Igen, Thompson?
– Janet keresi, uram. Megérkezett a jelentés Miss Dimitrosról az ügynökségtıl. – mondta Thompson miközben az autó a
garázsból feljött az utcaszintre. Egyik szemével a forgalmat, a másikkal a mőszerfalon villogó fényt figyelte.
– Kapcsolja be.
– Jó estét, uram. Az összefoglalót szeretné, vagy átfaxoljam az egészet?
– Mindkettıt, kérem. Lásson hozzá.
– Teljes név: Elizabeth Ariadné Dimitros. 1970. szeptember 28.-án született, Christopher és Melissa Dimitros
gyermekeként. Egy testvére van, egy báty, Paul Theodore Dimitros. A család szinte teljesen görög eredető. A Dimitros
gyermekek harmadik vagy negyedik generációs amerikaiak, attól függıen, hogy melyik oldalról nézzük. A „Dimitros” a
„Dimitrouleas” angolosított változata. A családfa többi részétıl megkímélem.
– Köszönöm.
– A fax tartalmazza a curriculum vitaet. A nı gyakorlatilag egy mővészettörténész, aki egy gyakorló restaurátor
képességeivel van megáldva – jó néhány nyáron keresztül dolgozott a Met belsı munkatársaként. Különösen érdeklıdik
az antropológia, a szemiotika, a szimbolizmus és még vagy fél tucat egyéb terület iránt. A jelentéshez csatoltuk a
szakmai cikkeit és a diploma munkáját is. A doktorátusát majdnem befejezte, de a disszertáció javaslata a nyomozás
ideje alatt nem volt hozzáférhetı. Négy éve dolgozik a Rutherfordoknak mint eladó, mővészeti restaurátor, becsüs és
beszerzı. A Rutherfordok öregebb generációja még mindig betanítás alatt állónak tekinti, de a fiatalabbak egyenlı
partnerként kezelik – már amennyire ez egy családon kívülivel szemben lehetséges. Az ügynökség ezen a területen nem
ásott túl mélyre, hiszen a munkát úgy tálaltam nekik, mintha egy lehetséges jövendıbeli alkalmazott után kellene
nyomozni, és így kívánatos nem felhívni a nyomozás tényére a jelenlegi munkaadók figyelmét. Remélem, ezzel nem
követtem el hibát?
– Nagyszerő.
– Végül pedig van néhány... furi dolog.
– Furi, Janet.?
– Nincs bejelentett állandó lakhelye. A postája egyenesen a Rutherfordokhoz érkezik. A jogosítványa két éve lejárt és az
azon szereplı címen jelenleg egy italozási problémákkal küzdı jazz zenész lakik három macska társaságában. Az
útlevelét is körülbelül abban az idıben bocsátották ki, úgyhogy az ügynökség szerint az abban az iratban szereplı
adatok is legalább ennyire elavultak lehetnek.
– Másodszor: az Ön feljegyzésében szerepelt, hogy az édesapja nem igazán örült a leánya választott pályájának.
Kapaszkodjon meg. Az apát valóban szélütés érte. Christopher Dimitros meghalt szívrohamban két hónappal azután,
hogy a lánya megszerezte a diplomáját. Az anya a lányt hibáztatta apja haláláért és a temetés után szinte azonnal
Californiába költözött a fia családjához. Paul Dimitros tartja a kapcsolatot Elizabeth-szel, de a család többi tagja nem áll
9. oldal
Névtelen
szóba vele – még azok sem, akik most is New Yorkban és Jerseyben laknak.
– Értem. – Hesha kinyújtóztatta a lábait és számító pillantást vetett a hangszóróra – Egyéb kapcsolatok?
Janet megköszörülte a torkát és a munkaadója szinte maga elıtt látta a nı helytelenítı arckifejezését. Janet Lindbergh
hatékony titkárnı volt és meg lehetett volna mintázni róla a diszkréció mintaképét. Azonban már idısebb volt a
középkorúnál és az ı generációjában az ilyen dolgokat nem volt ildomos nyíltan megtárgyalni.
– Jelen pillanatban senki sem látogatja, uram.
– Folytassa.
– Három komoly barát, az... afférok rövid leírása megtalálható a dossziéban. Az utolsó kapcsolata két és fél évvel
ezelıtt bomlott fel. Az ügynökség kapcsolatot sejt az apa halála, és a megváltozott szokások között.
– Köszönöm, Janet. – Hesha elgondolkodva dobolt ujjaival a karfán – Dicsérje meg az ügynökséget a gyorsaságáért és
az alaposságáért: lézer nyomtatású levél a vállalat papírján, de személyesen a bábigazgatóval írassa alá. És gyızıdjön
meg róla, hogy ezzel befejezıdik a nyomozás. Azt akarom, hogy Elizabeth iratai és minden vele kapcsolatos eredeti
dokumentum eltőnjön az irodájukból.
– Igenis. – a nı szünete tartott, majd pontosan mielıtt a kapcsolat megszakadt volna, Hesha hallotta, amint azt
mormolja: – És kellemes randevút, uram.
1999. június 24., csütörtök, este 9:57

Charles's Fifth, Felsı East Side, Manhattan
– Jó estét, Elizabeth. – a férfi hangját tisztán lehetett hallani az étterem kifinomult hangzavara fölött. Mély volt, mint
egy folyó és közelebb volt, mint a saját szívverése.
– Jó estét, Hesha. – mosolygott Elizabeth szomorúan a vendéglátójára – Nem csatlakozik hozzám? Éppen a desszertre
várok.
– Ön milyen gyönyörő ma este. – ereszkedett le a nıvel szemben álló székre Hesha és egyetlen intésével
megtorpanásra bírta a rárontani akaró pincérek hadát.
– Köszönöm.
A párosra kelletlen csend telepedett, amelyet a maitre d' érkezése tört meg, aki személyesen hozta ki tálcán a
csokoládé szörnyet és a csésze forró teát a hölgynek, egy apró ezüst csészében pedig gızölgı likırkülönlegességet a
vendéglátójának.
– A vacsora csodálatos volt. – jegyezte meg Elizabeth miután ismét kettesben maradtak.
– Örülök, hogy ezt hallom. Bárcsak én is itt lehettem volna. Remélem nem unatkozott túlságosan.
– Nem. Bizonyos szempontból még szórakoztató is volt. – a férfi magasba szaladó szemöldöke láttán folytatta – Egy
ilyen helyen magányosan üldögélı hölgy bizony... magára von bizonyos figyelmet. Négyszer próbáltak barátságos
úriemberek kimenteni láthatóan szorult helyzetembıl. Egy családi összejövetel megpróbálta befogadni a magányos
virágszálat. A pincérek folyamatosan körülöttem táncoltak és ez egy új élmény volt számomra. Vagy fél tucat turista
úgy gondolta a hírességeknek kijáró bánásmód láttám, hogy fel kellene ismerniük engem. Folyamatosan embereket
küldözgettek az asztal túloldalára, hogy jobban szemügyre vehessenek.
Hesha halkan felkuncogott. Belehörpintett a likırjébe és figyelte, ahogy a nı beleszúrja a villáját a csokoládé
összeállításba.
– Oh. Hát ez fantasztikus. – Elizabeth behunyta a szemeit és egy újabb villányi süteményt vett a szájába, majd
felkapott egy tiszta teáskanalat és a tányérjára utaló mozdulattal a társa felé nyújtotta – Nem akarja megkóstolni?
– Köszönöm, de a koffein...
– Még a csokoládéban is? Mennyire sajnálom. Egyszer megpróbáltam leszokni róla, – turkált Elizabeth a sütemény
tésztájában – de végül úgy döntöttem, hogy a testedzés kevésbé fájdalmas, mint az édességek hiánya.
Hesha figyelte, ahogy a nı befejezi a süteményt. Elizabeth ernyedten dılt hátra a kényelmes székben és úgy tőnt, hogy
kezében a teáscsészével legszívesebben csendben üldögélne, ha Hesha nem bánja. A férfi hagyta, hogy csendben
elfogyassza az italát, majd felállva odanyújtotta neki a karját, miután végzett. Elizabeth tudta, hogyan kell egy férfi
karján sétálni és a páros méltóságteljesen átvonult a Charles's Fifth-en a kijárat felé. Egy alacsony, fekete szedán
húzott oda a járdához egyetlen másodperccel azután, hogy Hesha felbukkant és a férfi rámosolygott az oldalán álló
nıre.
– Felajánlhatom a kocsimat?
– Nem szeretnék zavarni. – harapott Elizabeth kétkedve az ajkába – A lakásom nem éppen a kitaposott ösvények
mentén fekszik.
– Kérem, – mondta Hesha és kinyitotta elıtte az ajtót – szálljon be. Hazavisszük.
A júniusi levegı melege elegendı volt ahhoz, hogy átmelegítse Hesha ujjait, így ı megfoghatta a nı vállát is, hogy
segítsen neki elhelyezkedni a fényőzı kárpitozáson. Thompson átjött az autó, ura felıli oldalára, és Hesha csatalakozott
vendégéhez az autó hátsó ülésén. Elizabeth megadta a címét és az autó mozgásba lendült.
Hesha a sofırjére pillantott, majd megnyomott egy gombot és a sötét üveg csendesen a helyére csúszva némi
elkülönülést biztosított számukra. Mielıtt megszólalt volna, a férfi úgy nézett Lizre, mintha valami zavarná.
– Elizabeth, ez nem pontosan az az este volt, amit elterveztem. – mondta lágyan és bizalmasan, bár a valóságban
minden pontosan úgy történt, ahogy eltervezte. Olyan korán érkezett, ahogy csak a nyári nap lehetıvé tette, de
tulajdonképpen nem igazán sietett, hogy mellette lehessen.
A nı ránézett és halványan megrázta a fejét.
– Pontosan mi járt a fejében, amikor randevúra hívott?
– Hétfın? Viszonzás az elsısegélyért. Megpróbált szívességet tenni nekem. Nem szeretek tartozni senkinek, különösen
idegeneknek nem. – a szemei a nı arcát kutatták – A tegnapi este után azonban már vártam a találkozást. Ön egy
igazán különleges személy.
Elizabeth válasz nélkül hagyta a kijelentést, bár a férfi hangsúlya alapján most egy ıszinte bókot kapott. Érezte, hogy a
10. oldal
Névtelen
pír kezdi önteni a vállait és reménykedett benne, hogy az autó sötétjében ezt nem lehet észrevenni.
– Azt is terveztem, hogy megmutatom Önnek az egyik kis rejtélyemet. – mondta Hesha. Liz enyhén összevonta a
szemöldökét, mivel nem értette a dolgot, de Hesha folytatta – Van egy tárgy, amelyen dolgozom: egy apró szobrocska,
amely mindenféle háttér vagy elıtörténet nélkül került a birtokomba. Most már van némi elképzelésem arról, hogy hol
is faraghatták, de gondoltam megmutatom, mert kíváncsi vagyok, hogy Ön mit szól hozzá.
– Kétlem, hogy bármi olyasmit mondhatnék, amit Ön még ne tudna. – habozott Elizabeth – Amy elmondta nekem, hogy
Ön az antikvitások avatott szakértıje.
– Valójában „Sleipnir” gyızött meg arról, hogy Önnek érdekes meglátásai lehetnek. – legyintett szerényen Hesha – Ön
talán ostobán érezhette magát, de rám... mély benyomást tett. Egy egyszerő írógép asztalon teljes mélységő
törvényszéki vizsgálatot folytatott le... Az volt a célom, hogy egy olyan csábító kirakójátékot mutassak Önnek, amelybe
minden bizonnyal élvezettel vetné bele magát.
– Érdekesen hangzik. Melyik korból származik a darab?
– Ha megmondanám, elrontanám a játékot, nemde?
– Nem értem?
– Most nincs nálam a tárgy. – magyarázta halvány elégedetlenséggel a hangjában Hesha – Az ügyvédek túl sokáig
feltartottak.
– Felteszem... Holnap újabb üzleti ügyek várnak rám és utána még egy hivatalos vacsorán is részt kell vennem. Túl
nagy gondot okozna, ha arra kérném, hogy találkozzon velem úgy tíz és tizenegy óra között? Magammal hoznám a
szobrot, és anélkül beszélgethetnénk, hogy zavarna minket a megmentésére sietı pincérek, turisták és lovagok hada.
– Egyáltalán nem okoz gondot. – Elizabeth gyorsan lenyelte a feltoluló reményeket és megpróbálta az üzleti modorával
megerısíteni a bátorságát – De ez alkalommal – fordult szembe határozottan a férfival – én leszek a házigazda. Nem
állítom, hogy a lakásom akár csak a közelébe érne a Charles's Fifthnek, de kényelmes és csendes és úgy tőnik, hogy
minden szakkönyvem támogatására szükségem lesz ahhoz, hogy megoldjam az Ön kis rejtélyét.
– És ha ismét feltartják az ügyvédek, – fejezte be gonoszkodva – akkor legalább várakozás közben elıre haladhatok
valamennyit a munkámmal.
Hesha már ezernyi apró és finom megjegyzéssel állt készen, amelyekkel meggyızhette volna a nıt, hogy hívja meg ıt a
lakásába, de most egyszerően csak hagyta, hogy Elizabeth meggyızze a javaslat ésszerőségérıl.
– Thompson? Ugye hallotta a címet? Kérem, intézkedjen, hogy kutassák át a lakást. Maximális diszkréció. Nem
maradhatnak nyomok, amelyek zavarba hozhatnák ıt. Tulajdonképpen lekötelezne, ha saját maga járna a dolog
végére.
Thompson továbbra is az úton tartotta a szemét, de a figyelme elkalandozott egy pillanatra.
– Igen, uram. – mondta, de a válasz nem a tıle megszokott szabatossággal hangzott el – Mondhatok valamit, uram?
– Ha nem tartanám nagyra a véleményét, Thompson, azt már a kapcsolatunk elején tudattam volna.
– Uram, Ön biztosan tudja, hogy soha nem állnék az útjába, de... ı egy aranyos lánynak tőnik.
– Biztos vagyok benne, hogy valóban az is, Thompson. – Hesha egy pillanatig eltőnıdött a követıje hanghordozásán,
majd óvatosan folytatta – Vegel halott és szintén meghalt mindenki, aki vele tartott. Thompson, maga most próbálja
pótolni a csapatát: a sofırt, a repülıt, a pilótát és a kíséretet. Én egy történészt keresek... és valakit, aki pótolhatja
Vegel egyéb képességeit.
– Miféle egyéb képességeket, uram?
– Még nem tudom biztosan, Thompson. Vannak gyengéi. Megfelelı körülmények között ezekbıl a gyengékbıl olyan
elınyöket kovácsolhatunk, amelyekkel a szervezetünk jelenleg nem rendelkezik.
De semmivel sem kell többet tudnia a velünk kapcsolatos igazságról, mint Alexnek, az ügynökségnek, vagy a Patterson
vállalatnak. – Egy ideig csendben gurult az autó, aztán az úr elgondolkodva ismét megszólalt – Ha már itt tartunk,
Thompson, gondolkodjon el azon, hogy maga is pótolhatná Vegelt azokban a bizonyos képességekben. – Thompson
nem válaszolt – Természetesen alaposan fontolja meg a választ. Már elég régóta velem van ahhoz, hogy tudja, ez nem
mindig áldás. És a saját szemével is látta, hogy mit tehet az emberekkel. Természetesen meg kellene változtatni a
munkája természetét, és én tudom, hogy mennyire elégedett a biztonsági csapatvezetıi munkájával. De gondolja át, és
tudassa velem, ha vállalja és azt is, hogy mikor.
– Köszönöm, uram.
– Csak gyorsan, Thompson. Emlékezzen arra, hogy mi történt Atlantában. Veszélyes idıket élünk és az „élni akarás” jó
ötletnek tőnhet.
1999. június 25., péntek, este 11:12

Egy Red Hook-beli mőterem lakás, Brooklyn
A fekete szedán zökkenımentesen állt meg az öreg raktárépület bejárata elıtt. Az utcai lámpák ritkák voltak, a
forgalom gyér volt és bár az utca mindkét oldalán néhány ablakból fény szőrıdött ki, az ablakok mögött rejtızı szobák
sterilek voltak. A gondnokoknak és a biztonsági ıröknek kékes fényő fluoreszkáló lámpák égtek, és asztali lámpák
melegítették fel a vállalati bérrabszolgák apró túlóra foltjait.
A tőzlépcsı melletti árnyékokat egy magas, testes, medveszerő alak hagyta el. A férfi odasétált az autó jobb hátsó
ajtajához, türelmesen megvárta, amíg a zár egy kattanással kinyílt, majd szótlanul beszállt az autóba. A zár
visszakattant és a vörös, ráncokkal barázdált arcon kicsit alább hagyott a feszültség.
– Jó estét, uram. – mondta Thompson. Odabiccentett a kormány mögött ülı férfinak és hozzátette: – Hogy s mint,
Áspis?
– Soha jobban, Ron.
– Jelentést, Thompson.
Ronald Thompson elıhalászott egy apró, kihajtható jegyzettömböt az esıköpenye zsebébıl. Ezt a szokását még a
rendırségnél eltöltött ideje alatt vette fel és nem tudott szabadulni attól az emléktıl, hogy milyen is kell, legyen egy
11. oldal
Névtelen
ideális rendır. Egy fiatalabb Ron Thompson rájött arra, hogy ebben a világban a valóság bizony távol áll az ideálistól, és
otthagyta a piszkos munkát egy... tisztább reményében. Most pedig egy szörnyeteg autójának hátsó ülésén ülve
semmiféle szánalmat nem érzett, amikor egy fiatal nı otthonának minden titkát lemeztelenítette az ura szemei elıtt.
– Itt az alaprajz. Ajtó, egy kis szekrény az elıszobában. Nyitott konyha, pult és asztal itt – de nem úgy tőnik, mintha
gyakran használná ıket. A könyvtár itt kezdıdik. A könyvespolcok mögött egy acélból készült gördülı kapu található,
valószínőleg még a raktárépület korszakból. Azt hiszem, ezért tartja elıtte a könyveit. A könyvtár folytatódik az
irodában, amely viszont a nappaliba nyílik – az egész lakás tele van könyvekkel. Ez a terület egy lépcsıfoknyival meg
van emelve, és tele van az Ön kedvelt holmijaival – úgy értem antikvitásokkal, uram. Felteszem, ez lehet a mőhelye. A
fürdıszoba felszereléseket itt falazták el. A hálószobát itt választja el egy függöny. – rövid szünet után
jelentıségteljesen folytatta – A teljes külsı fal ablakokból áll, uram.
Az elsı ülésrıl vihogó kuncogás hangzott fel.
– Akkor azt hiszem, nem marad éjszakára, uram. Thompson megvetı pillantást küldött a visszapillantó tükörbe.
Hesha teljesen figyelmen kívül hagyta az Áspist, és a detektív folytatta:
– Fegyverellenırzés: a szokásos konyhai késkészlet. A mőhelyben további készletek apró késekbıl és árokból. Sok a
dobható apró és nehéz tárgy. Nincs igazi fegyver. A falon, egy a tızeges talajba temetett faeszközök konzerválásáról
szóló fénymásolt cikk mellett egy kovás puska lóg. Mőködésképtelen.
– Iszonyú sok sprayt és egyéb gyúlékony anyagot találtam. – sóhajtott a detektív – De nem dohányzik. Sehol egy
öngyújtó. Gyufa, gyertyák és ehhez hasonló dolgok az iroda részben vannak, egy polcon, de nincs sok belılük. A tőz
nem okozhat gondot.
– Rájöttem, hogy miért nincs lakcíme. A Rutherford háztól bérli a helyet. Az ingatlan papírjai egy kissé nyakatekertek.
Készítettem egy fényképet róla Janetnek, ha esetleg érdekelné.
– Köszönöm, Thompson.
Hesha kipattintotta a zárat és a három férfi pontosan egyszerre szállt ki a jármőbıl. Thompson az utcát tartotta
szemmel, az Áspis pedig elıvett egy üveget, egy csomagot és egy esıkabátot a csomagtartóból. Hesha átvette tıle a
tárgyakat és az öreg épület felé indult.
– Most egy idıre szabadon rendelkezhetnek az idejükkel. Várakozásaim szerint legalább két, de legfeljebb öt órát fogok
itt tölteni. Majd telefonálok. Ha az Áspis telefonja csörög, azonnal ide kell jönniük, és számítaniuk kell rá, hogy
problémák adódhatnak. Ha azonban Thompsonét hívom, akkor egyszerően csak fel kell venniük.
Thompson átvette a kulcsokat és elfoglalta a sofır helyét. Áspis az anyósülésen helyezkedett el. Egyikıjük sem
engedett ki, amíg a kaputelefon csöngött. Csak akkor engedtek ki egy kissé, amikor a raktárépület apró ajtaja kitárult
és az acél retesz biztonságosan visszazáródott a mesterük mögött.
Hesha lassan haladt a homályosan megvilágított folyosón. Lépteit minden egyes ajtó elıtt lelassította és elolvasta a
rájuk ragasztott, tőzött vagy festett névtáblákat: Kelvin fotóstúdió, Herlin Kft., Malay Import, majd egymás után tíz
ajtó, amely egy általa is ismert ügyvédi iroda nevét viselte és a következı jelet viselte: „Irattár, 7”, A-C, D-G, stb.
Felmászott a lépcsın és elhaladt az abc többi betőjét viselı ajtók mellett. Egy csupasz fémbıl készült átjáró végén
elérte Elizabeth ajtaját. A falra tőzött kifakult cédula tudatta vele, hogy ez az ingatlan a Rutherford ház tulajdona és
megadott egy telefonszámot, amelyet baleset vagy tőz esetén fel lehetett hívni. Belülrıl sem fény, sem zaj nem
szőrıdött ki. Kopogtatás elıtt Hesha beleszimatolt a levegıbe: rozsda, terpentin, öreg festék és korom szaga vette
körül, de az ajtó rései között halvány füstszag szivárgott elı. Jóféle szantálfa füstölı volt, összetett, amelyhez nem
lehetett olcsón hozzájutni.
Az egyik ujjával megkopogtatta az ajtót.
Az ajtó túloldalán fény, – meleg és megnyugtató – hang, – valami kelta zene halvány foszlányai – és sötétkék farmert
és ideges mosolyt viselı Elizabeth várta.
Köszönettel átvette a bort és elcsodálkozott az évjáraton. Hesha útmutatása alapján kinyitotta és a pultra tette
levegızni és ülepedni. Megkínálta a férfit egy itallal és valami étellel, amit az udvariasan visszautasított, majd bement a
Thompson által nappalinak nevezett szobába. Az esıkabátját egy stratégiai helyen álló öreg diófa karosszékre terítette
– itt nagyjából a lakás közepén volt és könnyen elérhette mind a szófáról, mind a mőhelybıl, de mégsem volt útban
senkinek. A csomagot a székére tette. Ügyek arra, hogy alaposan körülnézzen. Így ellenırizhette a jelentést, saját
maga is felmérhette a veszélyeket és a kijáratokat, és nem utolsó sorban, úgy tőnt, mintha megcsodálná a környezetét.
A Thompsont nappal zavarba ejtı ablakokat éjszakára függönyök takarták. Ugyanolyan földig érı függönyök tartották
vissza a kietlen várost, mint amilyenek elválasztották a nı hálószobáját a lakás többi részétıl. Hesha alkalmazta a
házzal kapcsolatos megfelelı bókokat és felhasználta az alkalmat arra, hogy egy kis idegenvezetést kérjen.
– Ne, várjon. – nevetett Hesha és az óramutató járásával egyezıen kört írt le az ujjával – Fejjel lefelé tartja. Most pedig
a háta néz elıre. Most a jó.
Elizabeth az aljának ítélt oldalára állította a csomagot, és egy borotvapengével elmetszette a ragasztószalagot. A papír
és a buborék fólia rétegeket úgy hántotta le róla, mint valami hagymáról. Fáradozásainak jutalma egy fekete bársonyba
burkolt formátlan és idomtalan rejtély volt.
– Hunyja be a szemét. – mondta Hesha és lehúzta a leplet a tárgyról – Rendben, most már kinyithatja.
A dolog sötétkék volt, és vörös, és koromfekete. Talán tizenhat hüvelyk magas lehetett és még ennél is terjedelmesebb
lett volna, ha az eltelt évek alatt megırizhette volna az összes végtagját, fegyverét és felszerelését. Vad volt, és úgy
tőnt, mintha vonaglana a dühtıl. Rettenetes grimasszal hívta ki mindazokat, akik rá mertek pillantani.
Elizabeth tágra nyílt szemekkel bámulta a tárgyat és Hesha a nı arcán figyelte, hogyan dolgozza fel a részleteket.
Elıször egy olyan szakember nyílt elismerése jelent meg az arcán, aki éppen most került szembe valami igen szokatlan
dologgal. A szája széle megremegett, ahogy szemügyre vette a groteszk részleteket. Elırenyújtott kezével megérintette
az egyik fejsze törött végét, majd kétkedve vonta össze a szemöldökét. A keze hirtelen a munkaasztal oldalához kapott.
Hesha hunyorogva fordult el, ahogy a halogén izzók fénye belevágott a szemébe.
– Elnézést. – mondta a történész szórakozottan.
A lámpát és a hozzá erısített nagyítóüveget a törött szélre irányította. A Setita dühödten pislogott – a fény szúrta a
szemét és a nı arca eltőnt a szeme elıtt kavargó vörös miazmában.
– Ez egy beugratós kérdés? – hatolt át az izzó ürességen Elizabeth hangja.
Hesha magára hagyta a nıt, és átsétált a fızıfülkébe. A mikrohullámú sütı pontosan akkor váltott 12:01-re, amikor
12. oldal
Névtelen
elhaladt kellette.
– Nem. Hamisításra gyanakodott?
– Csak szerettem volna kizárni azt a lehetıséget. – Elizabeth felkapott egy jegyzettömböt és jegyzetelni kezdett –
Különösen, miután ilyen színpadiasan vezette fel a „rejtélyt”. Egyszer az egyik professzorom is megpróbálta ezt
eljátszani velem. Még egy ebédbe is fogadott. Kifizettetem vele egy sültet és néhány koktélt.
– Úgy kell neki. – Hesha a szekrényekben kotorászott.
– A színek egyszerően elképesztık. – vonta össze a szemöldökét a nagyító alá kerülve részletesebben kirajzolódó fejsze
és kar láttán – Kezdjük azzal, hogy elıször elhitette velem, hogy mővészi üveg. A szobrász egy igazi mester volt.
– És mire alapozza ezt a véleményét.
– Eltekintve a darab fizikai felületének kidolgozottságától? A borospoharak a mosogató alatt vannak. Egy kissé porosak,
attól tartok. A vörös miatt. Figyelje meg, hogy hová helyezte el a vöröset... olyan, mint egy optikai illúzió. Ha alulról
tekintünk rá, akkor egy a szemlélın uralkodó harcos. A harcmezırıl hazatérve szinte csöpög belıle a vér: a
fegyvereirıl, a kezeirıl és a fogairól. Felülrıl nézve pedig olyan, mint a pokol lángjai közül kiemelkedı démon. A karjain
és a vértezeten a tőz fénye villódzik, de a harc még nem kezdıdött el. Egyszerően lenyőgözı. És a szobrász oda
tervezte a felszereléseket, ahol a fekete a legkékesebb. Nem értem hogyan...
Hesha elmosta a poharakat és bort töltött kettejüknek.
– Mik a szabályok, Ruhadze professzor?
– A szabályok? – tette le Hesha a nı elé a poharat, majd az ajkaihoz nyomta a sajátját – A rejtély esetében... csak
mondja el, hogy mit lát. Tegyen megállapításokat, én pedig megmondom, hogy azok tudomásom szerint igazak vagy
hamisak-e. Ha olyan kérdéseket tesz fel, amelyeknek már utána jártam, akkor megadom a válaszokat. Tegyen fel olyan
kérdéseket, amelyekre én még nem gondoltam... és ötöst kap a dolgozatára.
– Egyetlen szilárd kıdarabból faragták, kivéve ezt – mutatott Elizabeth a teremtményt egyedüli megmaradt fehér
szemére. A szobornak eredetileg három szeme volt – a megmaradt látószerv alatti két üres gödör tanúskodott a
létezésükrıl.
– Igen. – Hesha egy puha széket húzott a mőhelybe.
– A kı kalcedon. Pontosabban az ékszerészek ezt az achát fajtát „apacs lángnak” nevezik.
– Igen.
Liz belekortyolt a borába és élesen folytatta:
– Ez nem egy modern mőalkotás.
– Hogy lehet biztos ebben?
– Mert... – kezdte Elizabeth, majd határozottan folytatta. Hesha elismerte az érvei helyességét és a játék még órákon
át folytatódott.
– Oh, a pokolba. – Elizabeth megrázta a két tenyere közé szorított fejét.
– Mi a baj?
– Volt egy elméletem. – nyögött fel a nı és hagyta, hogy Hesha újratöltse a poharát – Volt egy tökéletesen bájos kis
elméletem. Aztán nekiláttam agyagmintákat készíteni a szemgödrökrıl, és az elméleteim megdıltek. Én nem is vagyok
szakember, Hesha. Még a civilizációt sem vagyok képes meghatározni, amely létrehozta ezt az átkozott tárgyat,
nemhogy a keletkezés idejét vagy helyét.
A férfi Elizabeth vállára tette a karját és közelebb húzta a székét.
– Mi történt az agyagmintákkal?
– Nézze meg ezt. – mondta a nı – Polimer agyagot használtam, amely elég stabil ahhoz, hogy megırizze a lyukak
formáját, de egyben elég rugalmas is, így könnyedén kiugrik a szemgödrökbıl, és nem okoz sérülést az Ön barátjának
itt. – Liz átnyújtott egy fél agyagszemet Heshának. Egy beleágyazott apró mőanyag pöcök szolgált fogantyúként. –
Nézze meg ezt.
A hüvelyk és mutató ujja segítségével kicsavarta a megmaradt formát a helyérıl.
– Fogadok Önnel, amibe csak akarja, – mondta a nı, és lágyan megérintette a harmadik szemgödröt – hogy az utolsó...
igen.
Elizabeth átnyújtotta Heshának a megmaradt szem fehérjét alkotó apró, sápadt kövecskét. A közepében egy lyuk volt
az írisz számára, amely ott maradt a szobor fejében.
– A szemek fehérjét be lehet csavarni a szemgödrökbe. A két üres gödörben láthatja az íriszek törött csonkjait. A
mintákban láthatja a „negatívokat”. Az alapok feketék voltak. El tudom képzelni, hogy a fehérjék pedig vörös színőek
voltak. Önnél van a szellemszem: fehér, vörös írisszel.
Elizabeth bal karját párnaként használva a munkaasztalra hajtotta a fejét és úgy bámult felfelé a megmagyarázhatatlan
martalócra.
– Találjon nekem egy Indiához közeli civilizációt, amely hiedelemvilágával három szemet és négy kart adott ennek a
lénynek, haditechnikájával biztosította neki ezeket a fegyvereket, megfelelı mechanikai ismeretekkel rendelkezett
ahhoz, hogy azokhoz a rögzítıkhöz hasonló primitív csavarmeneteket készítsen és a kalcedon ilyen szintő
megmunkálására alkalmas eszközöket használt – és én megmondom, hogy honnan származik a szobor. Sajnálom,
Hesha. Még csak nem is sejtem, hogy melyik elveszett civilizációból származik ez a szegény ördög. Csak nem egy
őrhajóról érkezett az a kis emberke, aki eladta a szobrot magának?
Hesha lekapcsolta az izzólámpát.
– Nem. – kezével kisimította a haját az arcából, majd talpra állította a nıt.
– Megpróbálkozott már a szénizotópos kormeghatározással? A sörényébe és a farkába fekete piszok ivódott bele.
– El sem hinné, ha elmondanám, mi történt, amikor megpróbáltam.
– Értékelhetetlen? – követelte Liz álomittas hangon.
– Valami olyasmi.
Elizabeth megbotlott a nappali szobába vezetı lépcsıfokon. Teljes súlyával a lakás közepén álló mandula színőre festett
oszlopnak támaszkodott, majd dılni kezdett. Hesha elkapta, felemelte és a függönyökkel elválasztott hálószobájába
vitte a nıt. A hálószobába vezetı úton Elizabeth megpróbált beszélni, de Hesha elnémította egy csókkal. A nı álmos
meglepetéssel viszonozta a csókot, majd Hesha lefektette az ágyára.
Levette a nı szandálját, majd megoldotta a sötétkék ruha övét. Elizabeth nem adott ki semmiféle hangot: a késıi
13. oldal
Névtelen
idıpont és az erıs, drogokkal kevert bor végül maga alá győrte. Hesha lepillantott a csendes testre, és figyelmesen
szemügyre vette a nıt. Egy pillanatnyi habozás után ismét felemelte a testet, felhajtotta a tömött paplant és betakarta
vele Elizabethet. Most már elégedett volt a hatással. Lerúgta a saját cipıit is és hangtalanul átsuhant a lakáson.
Elıvette az agyagot és saját maga számára is készített néhány mintát a démon szemgödreirıl. Visszacsomagolta a
szobrot a bársony-buborék fólia-papír borításába és az ajtó mellé állította.
Visszament Elizabeth asztalához – a laminált lapokból készült modern alkotáshoz, nem a mőhelyben üresen álló antik
darabhoz – és átnézte a papírjait. Átlapozta a disszertációjának jegyzeteit, a címjegyzékét és belepillantott a
pénzügyeibe. Talált egy öreg levelekkel teli dobozt és érdeklıdve olvasta az apja halálával kapcsolatban kapott
részvétnyilvánító lapokat, az anyja méregtıl csöpögı szavait, és a Paul és felesége által írott együttérzı sorokat.
Bólintással nyugtázta, amikor a testvér hangneme idıvel egyre szófukarabb és feszültebb lett. Talált néhányat,
amelyeket kis jóindulattal szerelmes leveleknek is nevezhetett volna. Ezekbıl is kiolvasott mindent, amit csak tudott.
Az asztalon álló apró ezüstóra tájékoztatta a nap közeledésérıl, és ı gyorsan összeszedte a borosüveget és a
poharakat. A bennük felgyőlt üledéket és a drogokat belemosta a lefolyóba. Azt a kevés bort, amelyet az ivás
mímelésére használt a zsebébıl elıhalászott flaskába töltötte.
A szekrények egyikében talált egy apró, kék színő gyümölcsleves poharat. A fiókban volt gumigyőrő, toll és írólap, az
éléstár egyik polcáról pedig levette a fóliát. Behajlított a bal kezének mutatóujját és a pikkelyes tokjában rejtızı karom
elıcsusszant. Hesha a karommal elmetszette a bal csuklójának legfelsı vénáját. A vágásból lassan egy vörös-fekete
vércsepp buggyant elı. Hesha elıre kényszeríttette a vérét és a vékony sugár gyorsan megtöltötte az apró poharat. A
seb a csuklóján bezárult és eltőnt. Letépett egy fólialapot és beborította vele a folyadékot. Apró, finom betőkkel felírta
az írólapra, hogy „másnaposság elleni gyógyszer”, majd a papírt a gumigyőrővel a pohárhoz erısítette. A vérét ezután
betette a hőtı legfelsı polcára.
Az esıkabátjából elıbányászott egy jegyzetfüzetet és egy kitépett lapra üzenetet fogalmazott. Az elkészült mővet a
hálószobába vitte és nekitámasztotta a tükörnek. Elizabeth még mindig ugyanabban a pozícióban feküdt, ahogy hagyta.
Hesha leült az alacsony matrac szélére. Kezeibe fogta a nı ujjait és addig figyelte, amíg meggyızıdött, hogy Elizabeth
semmit sem tud a külvilágról. Aztán felemelte a kezét és harapott.
Meglehetısen lassan ivott a nıbıl. Korábban már vadászott, hogy előzze az éhségét, de ez most jobb volt. Elizabeth
vére lágyan áramlott belé és a meleg hihetetlenül édes volt. Hesha behunyt szemmel adta át magát az érzésnek. Ez egy
apró csoda volt... a halandók különbözı zamata... és hogy a vér soha el nem halványul...
A Bestia meglepıen erısen moccant meg. Hesha már gyakorlottan küzdött ellene és most teljesen jól volt lakva –
gyorsan vissza is verte a támadást. Az megvonaglott és ellene fordult. A meglepetés hatására egy második párviadal
vette kezdetét. Ez csak nagyon ritkán fordult elı a Setitával. Hesha tudta, hogy ostobaság lenne tőzszünetre várni, de a
fegyelmezett gondozás és feszült figyelem évtizedei kicsit hanyaggá tették. Ennek ellenére ismét visszaverte a rohamot.
Komoly erıfeszítés árán elvette a fogaitól Elizabeth életét, és megnyalta az apró sebet, hogy az bezáródjon.
Valami világos érintette meg az arcát és Hesha szemei felpattantak. Elizabeth kezei felnyúltak és ıt simogatták. Hesha
meglepetten ejtette el a nı kezét és a mozgó testre meredt. A testre, amely a bor, a drogok, a fáradtság és a Csók
ellenére is mozgott. Elizabeth aludt. Egyszerően nem lehetett ébren. Hesha egy kicsit lazított, amikor a nı kezdett a
másik oldalára fordulni. Liz csak álmában mozgott. A mozdulat azonban pontosan a behúzott függönyök között
átszivárgó egyetlen ezüst fénypászmában ért véget és a fekete haj hátterében világosan kirajzolódott a nı fehér és
meztelen nyaka.
A Bestia ágaskodva felüvöltött és Hesha botladozva kapta fel a cipıit a sötétben.
Sietve megragadta az esıkabátját és a szobrot, becsapta maga mögött az ajtót és a lépcsın lefelé rohanva egy számot
tárcsázott a telefonján.
– Thompson.
– Uram.
– Baltimore.
– Igen, uram.
1999. június 26., szombat, délután 1:16

Elizabeth az ágyban viselt ruhák kényelmetlen melegére ébredt. Bizonytalan mozdulattal félredobta a tömött paplant és
felült. A szájának pokoli volt az íze, a haja a szemébe lógott, a ruhája a testére csavarodott és a melltartója a bordái
közé döfött. Mindkét lábát letette a földre, majd elindult a zuhany felé. Útközben lehámozta magáról a kosztümöt és a
többi ruháját.
Fél órával késıbb óvatosan bedugta a fejét a hálószobájába. Idıközben eszébe jutott, hogy egyáltalán nem emlékszik
arra, hogy hogyan végzıdött az este. A lakás üresnek tőnt... odalopódzott a függönyhöz, és benézett. Nagy
megkönnyebbülésére Heshának nyoma sem volt. Gyorsan belebújt egy öreg, kényelmes pólóba, magára kanyarított egy
szvettert, majd az éjjeliszekrényen tornyosuló halomból kihúzta az egyik hajcsatját. Az üzenet mellettük hevert.
Drága Elizabeth!
Jó reggelt – remélem, jól aludt. Úgy tőnik, hogy ez a bor a várakozásoknál sokkal erısebb volt. Én hoztam be magát ide
– remélem nem bánja. Egy kicsikét győröttnek tőnt a nappaliban. Attól tartok, hogy reggel is egy kissé győröttnek fogja
érezni magát. Az apám titkos másnaposság elleni gyógyszere a hőtıszekrényben vár magára. Bármi történjen is,
semmiképpen ne szagoljon bele. A szaga sokkal rosszabb, mint az íze.
Köszönöm a szoborral kapcsolatos „szakértést”. Megkapja az ötöst és tartozom Önnek egy sültvacsorával és néhány
14. oldal
Névtelen
koktéllal, ha nincs ellenére. Nem tudom biztosan, hogy még mennyi ideig tartózkodom majd a városban, de a
202-555-7831-es számon hagyott üzeneteket biztosan megkapom, bármerre is járok.
Remélem, hamarosan viszontlátom.
Hesha
Elizabeth egy mágnessel a hőtıre erısítette az üzenetet. A tálcáját megpakolta egy gyomorbarát reggelivel, mellé tette
a kék gyümölcsleves poharat és az egésszel átegyensúlyozott a szobán. Sleipnir széles háta vette át tıle a reggelit.
Szórakozottan rágcsálni kezdett egy teasüteményt és nekilátott, hogy felhúzza a hosszú függönyöket. Az ablaküvegbıl
rá bámuló tükörkép sokkal sápadtabbnak és szerencsétlenebbnek tőnt, mint a tükör által mutatott kép. Megbillentette
az ablakokat és a lustásságát rosszallóan szemlélı tükörképek eltőntek. Elizabeth bekapcsolta a ventilátorokat,
elhelyezte ıket a munkaasztalon és nekilátott az aznapra beütemezett munkájának. A festıállványon álló amerikai
kolonialista festményt sajnálatos módon a saját védelme érdekében jó párszor lelakkozták.
A délutánnak már jó része eltelt, amikor egy újabb oldószerért menet elhaladt a mintázó agyag mellett. Visszafelé
menet magával vitte a szobor szemeirıl készített mintákat. Egy ideig feszülten az apró szemgolyókra meredt és
megpróbált visszaemlékezni, hogy hol látott már hozzájuk hasonlókat. Magára hagyta a festıállványt és kutatni kezdett
az íróasztalán. Most már biztos volt benne, hogy a szobor egy újságcikkre emlékeztette, de nem jutott eszébe, hogy hol
is olvasta, de még az sem, hogy melyik évben. Eszébe jutott, hogy egy halom öreg, fénymásolt cikket eltett a hálószoba
egyik polcára. Gyorsan berohant a hálószobába, és körülbelül fél órát töltött azzal, hogy a lehetséges tároló helyek
közül kizárta a polcokat, a folyóirat tartót és az ágy mellett álló asztalt.
– A pokolba.
Ekkor megpillantotta azt, amit keresett. A Dél-Kaliforniai Régészeti Közlöny matrózkék sarka egy kupac öreg folyóirat
közül kandikált elı. Elizabeth belevetette magát a fotelbe, feldöntötte az újságkupacot és kikapta a közlönyt a többi
folyóirat közül.
A keresett cikk a „További megjegyzések a Sur-Amech temetkezési hellyel kapcsolatban” címet viselte. A címben azért
szerepelt a „további” szó, mert az ásatásokat határvillongások szakították meg, és az ellenséges nemzetek utazási
tilalmat vezettek be az ısi temetkezıhely által a sivatagból elfoglalt területre. Ráadásul a sír, amellyel az értekezés
foglalkozott, külön volt választva a fı temetıtıl.
Elizabeth megnézte egy térképen a terület földrajzi elhelyezkedését és a cikkben a kutatás idejét jelölı dátumokat. A
cikk szerzıje a nyílt tőzparancs ellenére térhetett vissza a területre, ha tényleg a cikkében megjelölt idıpontban járt az
ásatáson.
A cikkben fényképeket közöltek a sírról és minden feltárt lelet helyét három szögbıl közölt diagrammok jelölték. Két
leletet elég értékesnek ítéltek ahhoz, hogy saját diagrammot kapjanak. Az egyik a kornak és a területnek megfelelı
gyönyörő és teljesen ép agyagedény volt, a másik pedig az egyik tetem nyakába akasztott kalcedon szem.
Elizabeth átolvasta a szerzı leírását az apró ékszerrıl, majd átment a munkaasztalához. Az agyagminták méretét
mérıkörzıvel, szalaggal és vonalzóval is megmérte. A bal szem méretei tökéletesen egyeztek. Elizabeth elvigyorodott,
bal könyökét a munkaasztalra támasztotta és elégedetten beleharapott a hüvelykujjába.
A kék-szürke újság elsı lapján megtalálta a cikk szerzıjének nevét: Dr. Jordán Kettridge, Régészprofesszor, Berkeley
Kaliforniai Egyetem.
Hát persze. Kettridge pontosan az a személy volt, aki inkább ásott háborúban, mint békében. Már Liz is hallott az iraki
kalandjairól. Ugyanakkor panaszokat is hallott a saját professzoraitól és a múzeumi alkalmazottaktól. Kettridge nem
volt hajlandó illendıen specializálódni. Kettridge nem marad az expedícióval, legalábbis nem úgy, ahogyan az igazi
régészek a terepen dolgoztak. Valaki tíz éven keresztül gondos és aprólékos munkával próbaárkokat ásott és
rétegzıdési fúrásokat végzett, megállapította a kultúrát, étrendet és minden egyéb fontos dolgot, aztán Kettridge
egyszerően beszambázik, engedélyt kap arra, hogy feltárja egy parasztház melléképületének alapját, és véletlenül
belebotlik egy fıpap személyes rezidenciájába. Egyesek azt mondták, hogy ez csak szerencse, mások azt, hogy
ösztönös megérzés, de abban mindenki megegyezett, hogy iszonyatosan idegesítı.
Elizabeth megtalálta a Berkeley egyetem honlapját a hálózaton, az alkalmazottak e-mail címei közül kikereste Kettridgét
és megeresztett egy kérdı levelet.
Kedves Kettridge Professzor!
Nemrégiben alkalmam adódott rá, hogy ismét átolvassam az Ön Sur-Amechhel kapcsolatban 96 ıszén a Dél-Kaliforniai
Régészeti Közlönyben megjelentetett cikkét. Különösen a d-24-es sírban talált kalcedon szem rézsútos mintái
érdekeltek. Valóban a 138. Oldalon látható diagrammon ábrázolt módon a szem laposabbik része felıl óramutató
járásával ellentétesen csavarodik?
Amennyiben az elızı kérdésre igen a válasz, úgy azt hiszem, hogy van egy ügyfelem, aki szívesen megvásárolná a
mőtárgyat. A cikkben a tárgy nem a Berkeley győjtemény részeként szerepel. Feltételezem, hogy egy magángyőjtı
tulajdonába került, hiszen a feltárt agyagedényhez képest kis jelentıségő tárgyról van szó. Fel tudna világosítani a
szem sorsáról? Köszönet a rám fordított idejéért.
Maradok tisztelettel
Elizabeth A. Dimitros
Partner, Rutherford Régiségház
15. oldal
Névtelen
Miután elküldte a levelet, felemelte a konyhai telefont és tárcsázta a számot, amelyet Hesha adott meg neki az
üzenetében.
– Halló! – egy üzenetrögzítı felelt, amely kis idı után sípolt – Hesha, itt Elizabeth. Szombat este van. Köszönöm hogy,
hm, elszállított az ágyamig. Szóval. Azt hiszem az egyik folyóiratomban találtam valamit a szoborral kapcsolatban.
Kérem, hívjon vissza, amint tud. Vigyázzon magára. Viszlát.
Elizabeth letette a kagylót és megpróbált elıbányászni valami vacsorafélét a konyhaszekrényébıl. Útközben
eltakarította a reggeli maradványait.
Az apró gyümölcsleves pohár rég elfeledett tartalma örvényt kavarva távozott a konyhai lefolyóban.
1999. június 26., szombat, este 9:14

Laurel Ridge tanya
Columbia közelében, Maryland
Heshát ébredéskor a sír sötétje és csendje fogadta. A letargia felemelkedett róla és érezte, amint a nap utolsó sugarai is
elhagyják a földet. Vajon a nap arca megváltozott-e a századok alatt, amelyek azóta teltek el, hogy ıt is megjelölte az
átok? Kíváncsi lett volna rá, hogy Szeth vajon még az alvilági utazása során is elmenekül-e Rá dicsısége elıl, vagy az
átok még a halott istent is arra kényszeríti, hogy minden este megtámadja nagyapja csónakját? Vagy esetleg Heshához
hasonlóan Szeth is alszik, és az élık földjén száll szembe az átokkal?
Hesha, Szeth – Rá fia, Geb fia – hetedfokú gyermeke, megmoccant a kamrában és a plafonba rejtett lámpák halványan
derengeni kezdtek az elsı mozdulat hatására. Fényükkel mély árnyékokba vonták a faragott falakat, és a sekély
dombormővek szobrokként magasodtak ki a sötétbıl. A faragásokon parasztok, halászok, vadászok, kézmővesek,
írnokok, papok nemesek és királyok végezték napi teendıiket. Az ég ívelt teste alatt az órák múlását szertartásokkal,
munkával, imával és gyönyörökkel jelezték. Egyiptom leggyönyörőbb alkotásait a falakon egy modern kéz egyetlen
mestermőbe olvasztotta össze. Hesha éjfekete ujjaival végigsimított a tıle jobbra lévı falra faragott pajzsdíszen. A
vékonyabb szálakkal hurokká formált kötelet Szeth nevének és címének egyszerő jelei töltötték ki: „Az Északi Égbolt
Ura”.
Szeth leszármazottja talpra állt és a mőalkotást csodálva sétált a fal mellett. Az ajtó szemöldökfája fölött megérintette a
saját pajzsdíszét, majd tovább haladt elıre. A szabálytalan barlang egyik tekervényes sarkában elérte a munka
egyetlen befejezetlen részét. A kı lábánál egy dobozban gondosan elrendezve hevert a vésı, a kalapács, az ecset és a
faszén. Hesha kivette a dobozból a faszén pálcát és a falra rajzolta az utolsó pajzsdíszt is. Az ovális keretbe egy
szarvasviperát, egy nyitott sátrat, egy keselyőt és egy ankhot rajzolt – VGH, Vegel, a mővész. Az ı munkája véget ért.
Hesha lefaragta a követ a jelrıl, majd félretette a szerszámokat. A tábla már örökké befejezetlen marad.
– Thompson. – szólt a sötétségnek.
A fények mellett egy aprócska hangszóró kelt életre.
– Szólított, uram?
– Konferencia. Fél óra múlva. Ön és az Áspis személyesen, Janet és a doktor a biztosított vonalakon.
Hesha gyengéden megnyomott egy faragott papirusz növényt és egy sokkal hétköznapibb lakásba vezetı ajtó tárult fel.
Megtisztulva tért vissza. Észak Afrikai szülıföldjének hagyományos, bı viseletét, a gallahbeyah-ot öltötte magára. A
nyugati öltözet által elrejtett amulettek most szabadon lógtak a nyakában és a csuklóin.
Thompson már várt rá. Hesha érkezésével egy idıben a ház felsı részébe vezetı ajtó kitárult és az Áspis lépett be a
szobába. Hesha annak a kıpadnak a lábánál ült, amelyen a nappalokat töltötte.
– Janet? Doktor? Velünk vannak? – kérdezte Hesha.
– Igen, uram.
– Akkor kezdjük. Jelentések. Thompson?
– A Vegel csoportjához tartozók tetemét megtaláltuk, uram. Az elszállításuk megszervezése most van folyamatban. A
családjaiknak temetési támogatást folyósítottunk. Szeretnék részt venni a szertartásokon, ezért eltávozást kérek
holnapra és hétfı délutánra. – Hesha beleegyezıen bólintott. – Az autóból nem sok maradt, de a rendırség tegnap
azonosította a roncsot, amelyet kedden kora reggel hagytak magára Cabbagetownban. Véleményük szerint
szórakozásból lopták el, és módszeresen összetörték, miután kitombolták magukat.
– Ez eddig valószínőleg igaz is. – mondta Hesha – Áspis?
– A vidéki háznál a család hat tagja kért menedéket – egy D.C-bıl, kettı-kettı pedig Charlestonból, Atlantából és
Richmondból. Egyenként és pokoli sietısen érkeztek. Mindegyiküket elhelyeztem, és harctéri fejadaggal láttam el, az
utasításai szerint. Megadtam nekik az itteni számát. Az üzenetek egyre halmozódnak, de mindezidáig nyugton
maradtak, ahogy az jó kisfiúkhoz és kislányokhoz illik.
– Ez már nem marad így sokáig.
– Attól tartok igaza van, Hesha. – szólt közbe Doktor Oxanti az irodájából – A ritka vércsoportok esetében a D. C-ben
található korházak és a Vörös Kereszt eddig kisegítettek minket, de mostanra a zavargások miatt mindenbıl elég
szőkösek a készleteink. A plazma teljesen elfogyott és a teljes vérbıl is csak igen kevés a tartalék.
– Értem – Hesha a kılapra tenyerelt – Ennél csak rosszabb lesz.– kezdte – Mostanra már mindannyian rájöttek, hogy
ezek a zavargások Családi ügyek. Az én frakcióm semleges, de ez nem sokat számít egyik oldalnak sem. Mindkét oldalt
támogatjuk, megpróbáljuk kijátszani ıket egymás ellen, de biztosan megragadnak majd minden lehetıséget arra, hogy
kihasználjanak minket, vagy belerángassanak olyan szövetségekbe, amelyeket nem engedhetünk meg magunknak,
esetleg hogy egyszerően ízekre szaggassanak minket az általános öldöklésben.
– Most Washington D. C.-t támadják. – figyelmen kívül hagyva a meglepett arcokat és Janet hangszóróból élıtörı sipító
lélegzetét Hesha folytatta – A háború eddigi eseményei alapján feltételezem, hogy Baltimore nem egyszerően célpont,
hanem csak a következıcélpont a Keleti Parton észak felé vezetı sorban.
– Szinte bizonyos, hogy a nyílt üzleteinket és lakóházainkat ki fogják rabolni, és fel fogják gyújtani. Lassan kezdjék meg
a legértékesebb szállítható tárgyak kimenekítését. Legyenek hamis eladások, megrendezett bolti lopások, küldjenek el
tárgyakat újrahasznosításra. Mindig csak kis szállítmányokat indítsanak el. Ne legyen túl nyilvánvaló, hogy
16. oldal
Névtelen
visszavonulunk. A javakat tárolják az ország belsejében. Azt hiszem, az Appalachian lenne a legjobb erre a célra.
– Azt akarom, hogy további értesítésig az alkalmazottak már jóval napnyugta elıtt elhagyják az épületeket. Ha ıszig
nem kapunk több információt, akkor majd a napok rövidülésének megfelelıen korábban kezdjük a munkaidıt.
– Janet, maga is távozik a városközpontból. Válassza ki azokat a dossziékat és felszereléseket, amelyeket magával akar
hozni, csak siessen. Holnap hajnalban új helyre költözik. Áspis saját kezőleg gondoskodik a költözésrıl. A biztonsági
zónát a találkozó után választjuk ki, és csak mi hárman tudjuk majd a pontos helyet.
– Doktor?
– Még mindig itt, uram.
– Ott tudja most hagyni a kutatásait?
– Nem. – Hesha hallotta, amint Yasmine Oxanti hosszú, gondosan manikőrözött körmei a telefon kagylóján dobolnak –
Egy hét. Legkevesebb egy hétre van szükségem.
– Megpróbáljuk biztosítani önnek az egy hetet, de utána azt akarom, hogy menjen vakációzni. Janet, foglalja le
holnaphoz egy hétre a jegyet a doktornak Alaszkába.
– Alaszkába?!
– A nap ott nem megy le. Ha boldogulnék a segítségük nélkül, akkor mindannyiukat oda küldenem, de a vérbankok
mindig kiemelt fontosságú célpontok és Ön különösen jól áll ellen Thompson minden biztonsági intézkedésének.
– De...
– Közben rendelje meg a szokásos szállítmányokat a jövı hónapra is. A Vörös Kereszttói érkezı vérsegélyek
szervezését bízza a helyettesére. Tulajdonképpen kezdhetné a saját nyílt irodáinknál. Az alkalmazottait pedig a többi
üzletünkhöz hasonlóan tegye nappali mőszakba.
– És hogy a pokolba indokoljam meg ezt?
– Meggyızıen, – mordult fel Hesha – ha meg akarja menteni az életüket. Az ellenség mindenkit lemészárol, aki a
klinikán tartózkodik, amikor elfoglalják. Érthetı?
– Igen, uram. – jött a válasz rövid szünet után.
– A következı mindenkinek szól. A szervezet különbözı ágai közötti kommunikációt a lehetı legjobban le kell
csökkenteni. Zárjanak le minden csatornát, amit csak akarnak. Szeretném a lehetı legjobban elrejteni a birtokainkat a
szemlélıdök elıl. Azt akarom, hogy Önök négyen a lehetı legritkábban beszéljenek egymással. Thompson már
mindannyiukat eligazította a vészhelyzetben szokásos eljárásokról. Most kezdjék el használni ıket.
– Van kérdésük? – Csend telepedett a tárgyalóra – További napirendi pontok?
– Igen uram. – Thompson felrohant a lépcsın, majd visszafelé magával hozott néhány mőanyag borítású tekercset egy
kis tálcán. A mővelethez kesztyőt húzott. – Családi levelek Önnek, és néhány másik, amelyeket Miss Lindbergh
megtekintésre érdemesnek ítélt.
– A személyes vonalán is üzenetek várnak Önre. – mondta Janet – És megmutatom a Miss Dimitros számáról érkezett
hívást is.
Az Áspis felvihogott.
1999. június 28., hétfı, délelıtt 9:15

Elizabeth a hátsó bejáraton lépett be és rögtön szembetalálta magát Amy Rutherforddal, aki a lépcsıkön várt rá. A nı
kezében két csésze kávéval nagyon türelmetlennek tőnt.
– Jó reggelt, Könnyelmő kisasszony. Itt a kávéd. – Amy addig várt, amíg a fiatalabb nı egy jókorát kortyolt a forró,
fekete fızetbıl, majd az arcán egy kanárit figyelı macskára emlékeztetı mosoly jelent meg. – Mondj el mindent a
Mamának.
– Mirıl? – Elizabeth elsurrant a másik nı mellett, majd meglengette felé az eddig szorosan a hóna alá szorított,
gondosan beburkolt csomagot – Errıl?
Amy utána rohant és egyik lábával megakadályozta, hogy Elizabeth becsukja az irodaajtót.
– Te kis csirkefogó. Tudod te nagyon jól, hogy mirıl beszélek. A randevúról.
Liz leült a székébe.
– A csütörtök esti egyáltalán nem sikerült jól. Elıtte még volt egy üzleti megbeszélése, amely elhúzódott és ezért három
órát késett. – Elizabeth megvonta a vállát – De a vacsora finom volt. İ és a sofırje hazavittek és a kapuban
megkérdezte, hogy találkoznék-e vele másnap este. Úgyhogy péntek este átjött hozzám vacsorára és utána
régiségekrıl meg ilyesmikrıl beszélgettünk.
Amynek leesett az álla. – És?
– Mit jelentsen az, hogy „És?”?
– Jó Isten, Liz. Az elıadásod alapján ennél még a vasalás is izgalmasabb. Amikor el akartál adni egy olcsó római
karperecet a Miller nıvéreknek, akkor a történeted csupa romantika volt, tele leírásokkal arról, hogy az üveg hogyan
vándorolt kézrıl kézre a selyemúton, az esküvırıl, amelyre vásárolták és... szóval ilyen stílusban folytatod, tudod, és
végül eladod a tárgyat. Most pedig itt van nem egy, de mindjárt két este, amit azzal a férfival töltöttél, akinél
izgalmasabbat nem is ismerek, és az egészrıl csak annyit tudsz mondani, hogy: „Elkésett. A vacsora elment. Hazavitt.
Másnap átjött. Beszélgettünk.” – A mondatok szinte összefolytak az éneklıen gunyoros hangsúlyban – Tudod te, hogy
én mit csináltam pénteken?
– Egy örökség értékesítésén vettél részt Massachusettsben. – Elizabeth felállt a székbıl és elindult a szınyeggel borított
lépcsıkön lefelé a kiállítási részlegbe – Hogy ment az üzlet?
– Én... hát, jól. Négy jó philadelphiai fiókos szekrény, egy szinte teljes Spode porcelán készlet, egy... a pokolba, témát
váltottál. Pénteken egész nap az járt a fejemben, hogy mi történt veled csütörtökön.
– Nagyon édes vagy, de ı igazi úriember módjára viselkedett. Egyenesen és biztonságosan hazavitt, anélkül, hogy a
tisztességem veszélybe került volna.
17. oldal
Névtelen
– Liz. – pillantott fel komolyan Amy. A háta mögötti hetente egyszer felhúzandó óra a háta mögött fél órát kongatott és
a hang mozgásba lendítette az idısebb nıt. – Oh, Istenem. Tudod te, hogy fél órán belül nyitunk? Siess. Totiroék
elvitték a firenzét, de egyúttal kiürítették a bemutatóterembıl az összes Nouveau-t, amink volt. Tíz elıtt még át kell
rendeznünk... Liz, szólnál Antoniónak és a fiúknak, hogy segítsenek a nehéz darabokkal?
Az elsı szoba tizenöt perc múlva már eléggé rendbe volt téve a nyitáshoz. A két nı felrohant az emeletre, hogy
lekeféljék a kabarjukra és a ruhájukra rakódott port. Még Amy szerteszét álló haját is megfésülték, és mindent
elkövettek, hogy Miss Agnes szavai szerint, „illı külsıvel” jelenjenek meg. Lopva ittak még egy kis kávét és
pletykálkodtak még egy keveset. Ekkor megcsörrent a telefon. Amy egyik kezével felvette a kagylót, de a szemét végig
Elizabethen tartotta.
– Ne felejtsd el, hol tartottál, drágám.
– Rutherford Ház, Antikvitások. – szól bele a kagylóba fájdalmasan jól nevelt hangon – Miben állhatok ma a
szolgálatára? Igen-igen. – felvonta a szemöldökét, Elizabethre nézett és a szájával hangtalanul azt mondta, hogy
„téged keres” – Az igazat megvallva pont itt ül mellettem. Szeretne beszélni vele? – Rövid szünet állt be. – Körülbelül öt
percen belül. Tíz órakor nyitunk, Mr. ...Igen, az az utca. Háromsaroknyira a... pontosan. Nos, akkor majd találkozunk,
uram.
– Egy újabb úriember keresett téged, Lizzie. – Amy megvonta a vállát és egy intéssel elejét vette Elizabeth kérdéseinek
– Nem mondta meg a nevét. Nem árulta el, hogy mit akar. – egy pillantást vetett a karórájára – Ideje nyitnunk.
Az elegáns krómacél és füstüveg ajtók kitárultak a nap elsı vásárlója elıtt. Amy Rutherford tapintatosan elırébb ment.
A jelenléte még a leghalványabban sem volt tolakodó, de azt is elkerülte, hogy a férfi magára hagyatva érezze magát,
ha segítségre lenne szüksége.
A férfi szemei végigmérték Amyt, de nem szólt egy szót sem. Lassan körüljárta a szobát és csendben nézelıdött.
Idırıl-idıre a két nıre pillantott, de úgy tőnt, hogy a figyelmét teljesen lekötik a régiségek. A haja szürkülı
hamu-szıke volt, arca barnasága több rétegnyi komoly leégést sejtetett, nem pedig néhány kirándulást a szoláriumba.
Egy végig gombos, igen győrött khaki inget és kék farmert viselt, amely mintha már korokkal ezelıtt megismerte és
megkedvelte volna a szakadt divatot. Azonban egyik nı sem ítélte meg ıt a ruhája alapján. Annyi nagyon fontos
személy kérkedett lerongyolódott ruhákkal, hogy a férfi az öltözéke alapján akárki is lehetett volna.
– Miss Dimitros? – szólította meg végül Amyt.
Így közelrıl a tartása fiatalabbnak mutatta, mint ahogy azt a szürkülı haja alapján gondolták. Az arcát mindenütt
ráncok barázdálták, de a vonalak alatt egy ifjú ember arca rejtızött. Olyan harmincöt lehet, gondolta Amy... vagy
ötvenöt.
– Mrs. Rutherford – A nevem Amy Rutherford. – a nı összevont szemekkel kutatott a hang után az emlékeiben.
– Jó reggelt, 'sszonyom. A nevem Jordán Kettridge.
– Lizzie... – Amy hanghordozása odavonzotta Elizabethet a szoba másik végébıl. – Ön telefonált fél órával ezelıtt? –
kérdezte a férfit.
– Igen, 'sszonyom.
– Elizabeth, az úr itt Jordán Kettridge. – közölte Amy. Elizabeth bólintott és kinyújtotta a kezét a férfi felé.
– Jó reggelt, Kettridge professzor. Én... nem is reméltem, hogy itt New Yorkban találkozhatom Önnel.
– Ön Elizabeth Dimitros? – A férfi Lizre bámult és egy pillanattal késıbb fogadta el a felé nyújtott kezet, mint ahogy az
kényelmes vagy illendı lett volna. Félrebillentett fejjel vizsgálta a lányt. – Nem úgy néz ki, mint ahogy ír. – Elizabeth
nem válaszolt, de a pillantásának ıszintesége és nyíltsága éles ellentétben állt a férfi tompa és gyanakvó tekintetével.
Amy egyikükrıl a másikra pillantott, majd úgy döntött, hogy a közelben marad.
– Nos, Miss Dimitros. A cikkemben szereplı szem rendelkezik a lapos részéhez képest az óra járásával ellentétes irányú
menettel. – a szúrós szürkés zöld szemek Elizabethébe mélyedtek – Bár a Dél Kaliforniai Régészeti Közlönyben közölt
diagrammra pillantva azt gondoltam volna, hogy ezt abból a szögbıl nem lehet megállapítani. – mondta élesen. A
szavakat kihívóan hajtotta Liz felé.
– Ennek ellenére örülök, hogy az alakja legalább megegyezik az általam keresett szemmel. – mondta a fiatal nı lágyan.
– Doktor, meg tudná mondani, hogy jelenleg kinek a tulajdonában van a szem?
– A tárgy a személyes győjteményem része, Ms. Dimitros. – Kettridge megmagyarázhatatlan okból kihangsúlyozta a
szavait. Ez a hangnem jobban megfelelt volna egy halálos fenyegetéshez.
Elizabeth nem hagyta, hogy kiüljön arcára a döbbenet, és nagyon örült, amikor meglátta a legjobb Rutherford üzleti
arcot maszkként viselı Amyt.
– Értem. – mondta Liz, bár szinte teljesen biztos volt benne, hogy fogalma sincs a férfi indítékairól – És hajlandó lenne
eladni?
– Ez teljességgel a körülményektıl függ, Miss Dimitros. – Kettridge elgondolkodva dörzsölte meg az állát – Ki a vásárló?
– A Rutherford Ház. – mondta Elizabeth és nagyon remélte, hogy Amy arcán nem jelenik meg az a meglepett kifejezés,
amely elárulná a férfinak, hogy hazudott.
Kettridge felnevetett.
– Sajnálom. Egy percig sem hiszem, hogy Önök véletlenszerően választják ki a megszerzendı tárgyakat egy régészeti
újságból. Ki a megbízó?
Amy közbelépett.
– Doktor Kettridge. – mondta lassan – Soha nem adjuk ki az általunk képviselt ügyfelek nevét bárkinek, aki
megkérdezi. A diszkréció az egyik jelszavunk. Ha pedig a vásárló kifejezetten kéri, hogy tartsuk titokban a kilétét, akkor
a becsület arra kötelez minket, hogy eleget tegyünk ennek a kérésnek.
– Becsület, ugye? – mondta és elmosolyodott. A ráncai szorosan rásimultak a szemeire és a szájára hiszen pontosan a
mosolygás miatt jöttek létre. Elizabeth összeszedte magát és leült a központi asztal szélére.
– Azonban amúgy is túlságosan korai lenne a feltételekrıl tárgyalnunk, Dr. Kettridge. Hiszen még azt sem tudhatjuk
biztosan, hogy az ügyfelünk az Ön birtokában lévı tárgyat keresi. Elıször meg kell néznünk az Ön szemét, majd össze
kell vetnünk az adatait a keresett tárgy jellemzıivel. Ezután kapcsolatba lépünk az ügyfelünkkel. Azt hiszem lehetséges,
hogy ı megteszi Önnek azt az engedményt, hogy ebben az esetben kivételesen felfedi a kilétét.
– És vajon pontosan mennyi adattal rendelkeznek a keresett „tárgyról”, Miss Dimitros?
– Eladó a szem, Dr. Kettridge? – vágott közbe Amy.
18. oldal
Névtelen
A férfi a két nıre pillantott: az acél-szürkébe öltözött Amy Rutherfordra, aki karba tett kezekkel és a fejét büszkén
magasba emelve állt elıtte, és az asztal sarkán ülı, burgundi vörös ruhát viselı Elizabeth Dimitrosra, aki hanyagul
követte ıt a szemével, majd anélkül ment ki az ajtón, hogy bármelyiküknek is hátat fordított volna.
– Még átgondolom. – mondta a professzor, mielıtt kilépett volna az üzletbıl.
Elizabeth felsóhajtott és a tartásából eltőnt egy kevés a kifelé mutatott magabiztosságból. Hallotta, amint Amy a háta
mögött az egyik kirakathoz sétál, felemeli a kávéscsészéjét és kiissza a tartalmát.
– Rendben. – mondta Amy Rutherford – Ez meg mi a pokolvolt?
– Nem tudom.
– Mondj valami mást, Liz.
– Elmesélem neked az egész átkozott történetet, Amy. Ha pedig te több értelmet találsz benne, mint én, akkor... akkor
valószínőleg gutaütést kapok. Nézd...
Elizabeth elmesélte az egész történetet a kis „rejtélyrıl”, amelyet Hesha hozott el hozzá. A magával hozott hátizsákból
elıhalászta a folyóiratot és az elbeszélés azzal ért véget, hogy Árny egy ékszerész-nagyítóval úgy vizsgálgatta az
aprócska formázó agyag darabkákat, mintha azok lennének Ruritánia koronázási ékszerei.
– Egyszerően nem látom. – mondta Amy és a nagyítót lecserélte a saját bifokális szemüvegére.
– Jó. Már kezdtem tökéletes idiótának érezni magam. Azt reméltem, hogy te majd esetleg tudsz valamit a szoborról,
vagy Kettridgerıl, vagy Ruhadzéról, ami majd valami értelmet ver ebbe az egészbe. – intett vadul Elizabeth a
bemutatóterem padlója felé.
– És te csak egyszerően megkérdezted, hogy a szem melyik győjteményben található?
– Igen. A Rutherford Ház nevében írtam alá – te mondtad, hogy Ruhadze nagyon fontos még Agnesnek és a te...
– Öt ne is említsd, kérlek.
– És Mrs. Rutherfordnak. – fejezte be reménytelenül a mondatot a fiatalabb nı.
A bemutató asztal fölött a két nı egymásra bámult.
– Nos, most mit tegyünk? – kérdezte Elizabeth.
– Várunk. Meglátjuk, hogy Kettridge visszajön-e és hogy a lovagod hírt ad-e magáról. Idıközben pedig... elintézek
néhány telefont. Mindig is szerettem volna detektív lenni.
– Manapság minden ismerısöm detektívvé változik.
– Csak figyeld az üzletet, drágám, és ne aggódj. Még... Mama sem hibáztathatna téged a történtekért. Nagyon kedvezı
üzlet jöhet itt létre. És ha sikerül nyélbe ütni, akkor gondoskodom róla, hogy te is megkapd a részed, még ha a saját
részesedésembıl kell is kifizesselek. – Amy feltrappolt az emeletre és magára hagyta az üzletben Elizabethet a
gondolataival.
– Ez a 202-555-7831-es szám. A sípszó után kérem, hagyja meg a nevét, a számát, a hívás idıpontját és az üzenetét.
– Hesha? Itt Liz. Nézze... nos... rendben. Elıször is, a cikk, amit találtam, a Dél Kaliforniai Régészeti Közlöny 96 ıszi
számában található. Elfaxolhatok egy másolatot az enyémbıl, ha nem tud szerezni egy példányt... A cikket Kettridge,
Jordán Kettridge írta. İ professzor a Berkeley-n. Nála lehet a szobor egyik hiányzó szeme, amennyire a cikk alapján
meg tudom ítélni. Ez történt szombaton. Ma reggel felbukkant a bemutató termünkben, és úgy viselkedett, mint aki
mindjárt... Nem is tudom, verekedni kezd. Szájba veri Amyt. A pokolba. Nem is tudom, miért telefonálok. Ellenséges
volt és kétlem, hogy eladná. Szeretné, ha a Rutherford ház utána járna a dolognak? Kérem, hívjon fel, ha tud. Viszlát.
1999. június 29., kedd, délután 2:14

Elizabeth az ajtón keresztül betántorgott a lakásába. Az ajtó becsukódott mögötte és ı kimerülten a nappaliba
csoszogott és a nagy szófára vetette magát. Tíz percig teljes mozdulatlanságban vegetált. Csak akkor mozdult meg
újra, amikor a Rutherfordéknál eltöltött munkanapjának talpon-álló fájdalmait felváltották az arccal-lefelé-a-kanapén
fájdalmak.
A kezét kinyújtva rácsapott a villogó vörös fényre. A mozdulat hatására a szerkezet beszélni kezdett hozzá.
– Elizabeth? Hesha. Megtaláltam a cikket és azt hiszem, igaza van. Ön nagyon gyors. Köszönöm, hogy gondolt rám –
vagy legalábbis rágódott a rejtélyeimen helyettem is. Természetesen örülnék, ha megvásárolhatnám a mőtárgyat.
Indítsa el a Rutherfordokat a nyomon. Ha valaki, akkor ık képesek kicsalni a professzorból. Egyszer vagy kétszer már
találkoztam Kettridge-el. İ egy kicsit... excentrikus. A mai eset nagyon jellemzı rá. Nem szívesen használnám az
instabil szót egy ilyen prominens és rátermett tudóssal kapcsolatban... – a Hesha hangjának apró másolata lelassult és
aggodalom érzıdött ki a hangjából – Kérem, legyen óvatos, Elizabeth. Nemsokára újból találkozhatunk.
1999. június 30., szerda, délelıtt 11:58

Victor valódi mediterrán kávézója, Felsı West Side, Manhattan
Elizabeth a kedvenc, nagyon kicsi vendéglıjében üldögélt egy fülkében és a történelem elıtti Perzsiáról olvasott egy
nehéz kötetet. Idırıl idıre eszébe jutott az elıtte lévı saláta és ilyenkor evett egy-két falatot. Éppen lapozott, amikor
figyelmeztetés nélkül egy férfi ült le vele szembe az asztalához. Elizabeth felpillantott és készen állt arra, hogy sikoltozni
kezdjen – eléggé törzsvendég volt itt ahhoz, hogy még egy New York-i pincér is törıdjön a segélykérésével. Kezével
szorosan megmarkolta a mellette levı széken heverı kulcscsomót. A gázspray hengere egy árnyalatnyi
magabiztossággal adott neki.
Jordán Kettridge egy bocsánatkérı grimasszal köszöntötte.
– Hello.
19. oldal
Névtelen
Liz nem mondott semmit, de kezét a kulcscsomón tartotta.
– Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, ami tegnap a galériában történt.
Elizabeth kıvé vélt arccal várakozott.
– Éppen megérkeztem Törökországból, még a repülés hatása alatt álltam. Beismerem, hogy rettenetes a
vérmérsékletem, de ezzel a szemmel kapcsolatban nagyon furcsa dolgok történnek. Néhány igazán... szokatlan
esemény történt vele kapcsolatban.
Bánatosan elmosolyodott és a féloldalas hatás tulajdonképpen nagyon vonzóvá tette. Liz még most sem szólalt meg, de
a szorítása enyhült egy árnyalatnyit a spray-n.
– Tegnap kaptam még egy ajánlatot rá. Látatlanban. – úgy hangsúlyozta a szót, mintha valami teljesen lehetetlen
esemény történt volna vele. – A miértekrıl még a leghalványabb sejtelmem sincs. – nyitott kezeivel úgy hajolt elıre,
mintha csak könyörögne a nınek – El tudna mondani bármit is a tárggyal kapcsolatban?
– Kettridge professzor, én csak annyit tudok, hogy Önnek van egy köve, lyukkal a közepén. – mondta Elizabeth
fáradtan.
– Pontosan úgy is néz ki. – bólintott a professzor – Nem egy mőalkotás, nincs különösebb régészeti jelentısége és még
csak nem is önmagában értékes anyagból készült. – kétségbeesetten figyelte a nı arcát – Akkor miért ajánlanak fel
nevetségesen magas összegeket azért, hogy megváljak tıle?
– Mennyire nevetséges összegeket? – A férfi megmondta neki. Liz letette a könyvet és a professzorra meredt.
– Most már látja, hogy miért aggódtam?
– Értem már, hogy most mi miatt aggódik. – vonta össze a szemöldökét Elizabeth – Ez rettentıen magas összeg
egyetlen szemért. De a Rutherford házban tanúsított viselkedése még mindig rejtély a számomra, Kettridge professzor.
– Kérem, hívjon csak Jordannek.
– Nem. – rázta meg hevesen a fejét a nı – Mi okom lenne rá?
– A pokolba. – vicsorgott Kettridge – Nézze, én azért jöttem ide...
– Maga eddig követett engem. Ez zaklatás, professzor.
– Hogy elmondjam, – kiabálta túl Lizt a professzor – hajlandó vagyok megfontolni az ügyfele ajánlatát.
Elizabeth kivárta, amíg az alkalmazottak és a többi ebédelı vendég lassan elfordult a jelenetrıl.
– Nem tudhatom, hogy ı hajlandó lenne-e ilyen csillagászati árat fizetni egy lyukas kıért, professzor.
– A pénz nem számít.
Elizabeth felvonta mindkét szemöldökét és a férfi megenyhült. A szürkés zöld szemeivel a nı szemébe nézett és
nyugodt hangon folytatta:
– A pénz nem annyira lényeges, Miss Dimitros. De tudni akarom, hogy kivel tárgyalok. Nem ások, és nem is adok el
tolvajoknak, vagy olyanoknak, akik tolvajokkal üzletelnek. Ki nem állhatom az idiótákat, akik olyan dolgokba akarnak
„befektetni”, amiket nem tudnak értékelni, és győlölöm a vérszopó céges mővészet-vásárlókat.
Kettridge jól tudott olvasni az emberek arckifejezésébıl és most feszülten figyelte a vele szemben ülı nı reakcióit a
szavaira. A „vérszopó” szó semmilyen változást nem eredményezett.
– Nos, – mondta Elizabeth – azt hiszem, meg kell köszönnöm, hogy bocsánatot kért azért a jelenetért, amit a fınököm
elıtt rendezett. És emlékezni fogok arra is, hogy Ön tartja magát bizonyos üzleti szabályokhoz. De engem az Ön
helyében jobban aggasztana az, ha olyan valakivel kéne tárgyalnom, aki hajlandó ekkora összeget látatlanban kifizetni
a leletéért, mint az, hogy a Rutherford házzal üzletelek – amelyrıl tudhatja, ha ismeri a piacot, hogy a lehetı
legtisztább. A legtöbb ügyfelünk mőértı. Néha dolgozunk családoknak is, akik megpróbálják visszaszerezni az
örökségüket, vagy éppen most próbálnak összeállítani egyet. A cégekkel kapcsolatban pedig... nos, manapság a
múzeumok is cégek és a cégek néha múzeumokat építenek. Remélem, nem tartja a Getty létrehozását bőnnek. És
természetesen nem kereskedünk a feketepiaccal. Azt nem állíthatom, hogy azt is ellenırizzük, hogy ezt az ügyfeleink
sem teszik, mivel ezzel betörnénk a magánéletüket.
Kettridge csendben hallgatta.
– Én hiszek az Ön ıszinteségében, Miss Dimitros. De nem vagyok biztos benne, hogy Ön tudja, hogy most kit képvisel.
Legyen óvatos. Legyen átkozottul óvatos. Nagyon veszélyes emberek is érdekeltek ebben az üzletben.
– Az antikvitásokban?
– Nem! – csapott le az öklével az asztalra a professzor – Sajnálom. – suttogta – Ebben, a szemben és mindenben, ami
hozzá tartozik.
– Nézze! – Kettridge lágyan beszélt, fejét az öklére támasztotta és úgy meredt a pettyes Formica asztallapra, mintha
csak attól várna válaszokat – Olvasta a cikket. A szemet egy sírban találtam. Én magam ástam le a sírig a természetes
talajszinttıl. Ásás közben törött agyagcserepeket találtam, amelyekbe amulett jeleket égettek. Több rétegnyi volt
ezekbıl ott szétszórva. A cserepek elhelyezkedése azt sugallta, hogy a Sur-Amech-i emberek tíz-, húszévenként egy-két
darabot helyeztek el a síron. Ezt pedig a test elföldelése után még generációkon át folytatták. Egy-két évszázad után a
felirat degenerálódik, de a szimbólum végig ugyanaz marad.
– Ugyanezt a szimbólumot találtam meg a sír szintjén egy arccal lefelé fordított hatalmas mérető kılapon is. Amikor
kiástam a testet, azt fedeztem fel, hogy ugyanezek a durva rajzolattal ellátott kövek veszik körül. A kövecskék rajzolata
a test felé nézett. A testet szó szerint körbevették a kövek – ezekbıl készítették a fekhelyét, és minden más irányból is
teljesen beborították. Ez a test konzerválódott a legrosszabbul a területen feltártak közül. Azon a területen a homokból
kiszáradt és törékeny csontok kerülnek elı, de itt csak a csontváz poros körvonalát találtuk meg.
– Sur-Amech-ben nem volt még egy ehhez hasonló sír.
– A legérdekesebb tény azonban az, Miss Dimitros, hogy a kövekbe faragott védı szimbólumot a területen élı nomádok
még ma is használják. – a professzor gyorsan elıkapott egy tollat és egy apró jelet rajzolt az egyik szalvétára – Ez a
Gonosz Szem ellen védı rúna, Miss Dimitros.
Elizabeth elkapta a pincér pillantását és intett a számláért.
– Köszönöm az elıadást, professzor, de mi volt ennek az egésznek a célja?
– A Sur-Amech-i emberek nem voltak hajlandók a saját halottaik közé temetni ezt a testet. A tetemet és a követeket
gyakorlatilag a vadonba szállították, csak hogy megszabaduljanak tıle. A tetem hatalmától pedig megpróbálták tılük
telhetıen megvédeni magukat, mégpedig olyan sokáig, ameddig csak tehették. Féltek tıle, Miss Dimitros. És én is félek
tıle.
20. oldal
Névtelen
– Ön hisz az átkokban, professzor? – kérdezte hitetlenkedve Elizabeth – A Smithsonian összedıl, és csak a romjai
maradnak, mert kiállították a Remény gyémántot? A Carter expedíció tagjai valóban azért haltak meg, mert
meggyalázták Tutankhamon sírját? – a nı kifizette a számláját és felállt, hogy távozzon.
– Figyelmeztetni akartam magát. De most már látom, hogy az intelmeim süket fülekre találtak, Miss Dimitros.
Rettenetesen sajnálom. Remélem, nem esik bántódása.
– Köszönöm. – Liz felvette a könyvét az asztalról és az ajtó felé fordult. Kettridge nem állt fel, így az utolsó szavait a
professzor tarkójához intézte – És a szem?
– Majd tartjuk a kapcsolatot. – mondta Kettridge.
1999. június 30., szerda, Déli 12:53

Amy a könyvkötıben talált rá Lizre. A fiatalabb nı sápadt volt, de a szemei nem voltak vörösek. Nagyon lassan, de a
szokásos óvatossággal és precizitással dolgozott. Az egyik kezével kiseperte a haját az arcából és a keze éppen csak
halványan remegett. Amy egy taszítással kinyitotta az ajtót.
– Lizzie? – kérdezte – Mi a baj? Elizabeth megugrott a székében.
– Sajnálom, Amy. Megijesztettél. Amy becsukta maga mögött az ajtót.
– Két órával ezelıtt még teljesen jól voltál, most pedig zaklatottabb vagy, mint egy macska, akinek a fejét egy zsákba
gyömöszölték. Jól alszol? Csak nem járkálsz megint? – kérdezte, majd komoly gyanakvással hozzátette – A mamád
hívott fel és borított ki? – a lány megrázta a fejét, de Amy tovább faggatta – Mondd el mi történt, édes szívem.
– Kettridge... utánam jött.
– Oh, Istenem. Hogy érted?
– Victornál ebédeltem és odaült az asztalomhoz. Megpróbált... figyelmeztetni, vagy megfenyegetni... nem is tudom.
Valami nagyon nincs rendjén ezzel a szemmel. Azt hiszem...
Amy meghallgatta barátjának töredezett és szakadozott beszámolóját a teljes történetrıl.
– Az elsı teendınk az, hogy teljesen elszigeteljünk téged az egészügylettıl. – mondta komolyan Amy – Ha Kettridge
ismét felbukkan, akkor megmondod neki, hogy nem vagy felhatalmazva arra, hogy Rutherford ügyekben tárgyalj.
Mond, hogy lépjen kapcsolatba a tulajdonosokkal. Aztán pedig olyan gyorsan otthagyod, ahogy csak tudod. Rendben?
Elizabeth bólintott.
– Másodszor, felhívom ezt a te Mr. Ruhadzédat, és megmondom neki, hogy ezt az üzletet saját magának kell elintéznie.
Kérünk majd valami megtalálói díjat. Ha még több baj lesz a szemmel, akkor az már az ı problémája, nem a miénk, és
végképp nem a tied, Liz.
– Harmadszor, leállítjuk ezt a titokzatos Kettridge professzort. Csak úgy besétált ide, és még csak egy telefonos
elérhetıséget sem biztosított. Nos rendben. Már körbe is kérdezgettem felıle a hallgatólagos partnereinknél. Meg fogom
tudni, hogy hol lakik, vagy megkeresem a Berkeley-en keresztül és levakarom ıt rólad, Liz.
Elizabeth bizonytalanul elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy van valami oka ennek az egésznek.– mosolygott vissza rá Amy – Azt azonban már
semmiképp sem állíthatom, hogy ez az ok logikus lesz. Akikkel hétfın beszéltem, azok közül mindenki azt állította, hogy
ez a Kettridge egy „aranyos, jófiú” – ami természetesen semmit sem jelent, hiszen manapság sem az „aranyos”, sem a
„jó” nem jelent semmit. Kettridge-et nem tartják ırültnek. Néha egy kicsit túlságosan is hevesen ragaszkodik a saját
elméleteihez, de még soha nem ismertem olyan tudóst, aki ne tett volna így, legalább néhanapján. Majd megoldjuk. –
Amy felállt és kinyitotta az ajtót – Te csak maradj itt a naplóval, Lizzie és én majd megbirkózom ezzel az ırülttel.
1999. június 30., szerda, este 7:37

Laurel Ridge tanya
Hesha megmoccant álmában.

– Uram?
Hesha kényszeríttette a szemeit, hogy kinyíljanak és megízlelte a kripta háziállatainak szagával terhes, hővös levegıjét.
Egyedül volt és felismerte a hangot, amint egy kicsit kitisztult a feje.
– Janet?
– Igen, uram. Sajnálom, hogy ilyen korán kell zavarnom, de azt hiszem, hogy bizonyos fejleményekrıl feltétlenül tudnia
kell.
– Adjon egy percet. – Hesha talpra állt és gondolkodás nélkül végigment az ajtóhoz vezetı úton. A világítást csak Vegel
kamrájában kapcsolta fel. Mögötte hangtalanul bezáródtak a kıbıl készült ajtószárnyak. – Rendben.
– Kaptunk egy hívást a Rutherford házból... a hétköznapi csatornákon keresztül, de tagadhatatlanul aggódtak az ottani
ügyeivel kapcsolatban. Úgy tőnik, hogy Kettridge Miss Dimitrost potenciális információforrásnak tekinti. Természetesen
Mrs. Rutherford nem így fejezte ki magát.
– Melyik Mrs. Rutherford?
– Amaryllis. Aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Ön veszélybe sodorta Miss Dimitrost és... nyílt ultimátumot adott
nekünk. Ha Önnek és a professzornak valamilyen nézeteltérése van, akkor Miss Dimitrost ki kell hagyni belıle. – Janet
elgondolkodva szünetet tartott – Az volt a benyomásom, hogy Mrs. Rutherford arra gyanakszik, hogy a szobor lopott és
a rejtély hátterében feketepiaci erık állnak.
– Ez megfelelıen ártalmatlan. De azért semmilyen módon se támassza alá ezt a gyanúját.
Hesha a köntöse alól elıhúzta a kivehetı, fehér szemet. Egy zsinóron a nyakában hordta, mióta Elizabeth felfedezte,
21. oldal
Névtelen
hogyan lehet eltávolítani. Hesha úgy vizsgálta meg a szemet, mintha most látná elıször, majd meghozta a döntését.
– Janet, el fogjuk távolítani Miss Dimitrost a professzor útjából. Tegye meg a szükséges intézkedéseket egy megfelelı
pénteki repülıúthoz.
1999. július 1., csütörtök, délelıtt 11:20

Agnes Rutherford mereven vonult be a cégének bejárati ajtaján és szigorú szemeiben az egyetértés legcsekélyebb jele
nélkül mérte végig a bemutató szint minden hüvelykjét. Lenézett unokaöccse, James feleségére – nagyjából egyforma
magasak voltak, de Agnes képes volt olyan emberekre is erıfeszítés nélkül lenézni, akik több mint egy fejjel
magasabbak voltak nála.
– Jó reggelt, Agnes néni. – mondta Amy. Elırehajolt és mereven összeérintette a két arcát az öregebb rokonával. –
Milyen volt a repülıút?
– Nem rosszabb az évnek ebben a szakában szokásosnál. Mindenestre már várom a turistaszezon végét. – a rangidı
tulajdonos beljebb lépdelt a boltba és most az elızınél is nagyobb magaslatokból nézett le Amyre – Van mára
beütemezve valami fontos találkozó? Nem? Milyen kár, de így legalább lesz idınk áttekinteni a múlt hét adatait.
Agnes rászánt még egy pillanatot arra, hogy szemügyre vegye a bemutatótermet. A pillantása megakadt Elizabethen –
ha Amy törpévé alakult a tekintete alatt, akkor Liz nem volt nagyobb egy hangyánál.
– Miss Dimitros.
– Isten hozta, Miss Rutherford.
– Csak folytassák idelent. – Agnes elindult az irodába vezetı lépcsık felé, de félúton megtorpant és visszafordult. – Ön
fogadta Mr. Ruhadzét múlt szerdán? El tudta adni neki a nyakéket?
– Igen, 'sszonyom.
Agnes szó nélkül folytatta az útját felfelé a lépcsın.
Ezen az éjszakán Thompson a járdával tökéletesen párhuzamosan állította meg a szedánt a kanyarban. Mindkét
abroncs külsı fala érintette a járdát. A mestere ajtaja és a Rutherford ház bejárata között nem is lehetett volna kisebb
a távolság, de ı ennek ellenére aggódott.
– Csak óvatosan, uram.
– Lazítson egy kicsit, Thompson. Egy kissé túlzás lenne azt feltételezni, hogy a professzor figyelteti a boltot.
– És mi van, ha mégis?
– Ezért van Ön itt és ezért... figyel az Áspis a szárnyakon. És én magam sem vagyok teljesen védtelen.
Hesha belebújt az öltönykabátjába, felemelte egy csillogó fekete aligátorbır aktatáskát és egy bronzfejő sétapálcát,
majd kilépett az autóból. A boltban Amy Rutherford fogadta.
– Jó estét, Mr. Ruhadze. – a férfi komoly pillantást vetett rá és megrázta a kezét. A nı modora ugyanolyan csiszolt volt,
mint máskor, de a csillogó felszín alatt egyáltalán nem volt elégedett Heshával. – Agnes néni az irodájában várja Önt.
Indulhatunk? – a félhomályos és üres bemutatótermen keresztül az irodákhoz vezetı lépcsıhöz vezette a férfit. A
mőhelyben sötét volt. A folyosó végén megtorpant, egyszer kopogott, majd gyorsan betessékelte a férfit a trónterembe,
ahogyan ı gondolt erre a szobára.
– Mr. Ruhadze, Agnes néném.
– Pontosan, mint mindig, Hesha.
Agnes Rutherford nem nézett le Heshára, de nem is nézett fel rá. Inkább olyan tekintettel méregette, mint egy vele
egyenrangút és félig felemelkedett ültében, hogy köszöntse a vendéget.
– Szándékosan sosem pazarolnám az idejét, Miss Agnes. – válaszolta udvariasan a férfi – Sértés lenne megvárakoztatni
egy hölgyet, különösen, ha a szóban forgó hölgynek ilyen sürgetı teendıi vannak, mint Önnek.
Agnes szinte elmosolyodott.
– Foglaljon helyet, Hesha, és mondja el, hogy miben állhatunk ma a szolgálatára.
Amy csendesen becsukta az ajtót maga mögött és tisztelettudóan leült az egyik sarokban álló székre, hogy onnan nézze
végig a gigászok találkozóját. A nénikéje – illetve Jim nénikéje, emlékeztette magát és hálát adott az égnek, hogy az ı
családja kevésbé... ilyen – egy impozáns, masszív asztal mögött ült. Törékeny, sovány teste eltörpült a lenyőgözı,
vörös bırrel bevont karosszékben.
Ellenben Ruhadze olyan pontosan beleillett a szék párjába, mintha egyenesen neki készítették volna. A férfi olyan volt,
mint egy egyszínő látomás: az árnyékban álló vörös bır színe pontosan egyezett bırének meleg barnás-feketéjével.
Szénfekete öltönyt viselt, és Amy hirtelen rájött, hogy a ruha szabása eléggé régies, talán Agnes apjának idejébıl
származhatott. Az öreg szövet elnyelte a fényt, de a cipıi, a táskája, a térdére fektetett ébenfekete sétapálca és a
szemei szinte tündökölve verték vissza a lámpák fényét.
– Igen szokatlan kérésem lenne, Miss Agnes. – mondta Hesha habozva és úgy tőnt, hogy gondosan megválogatja a
szavait – Attól tartok, hogy akaratom ellenére veszélybe sodortam az Önök egyik alkalmazottját.
Agnes finom, szürke szemöldöke a magasba szaladt.
– Miss Dimitros. – mondta halkan és a férfi bólintott – Kérem, magyarázza ezt el, Hesha.
– Birtokomban van egy bizonyos tárgy...
– Egy szobor? – szólt közbe Amy.
– Igen. – Hesha félig megfordult a karosszékben, hogy ıt is bevonja a beszélgetésbe – Biztosíthatom Önöket, hogy nem
„forró”, „feketepiaci” és semmi ehhez hasonló. Másrészrıl viszont a származási országa nem ért egyet azzal, hogy rajta
kívül bárki más tulajdonában legyen a tárgy. Mint ahogy a görögök szeretnék hazavinni Athén kincsét Angliából, úgy ez
a bizonyos ország is szeretné hazai földön tudni az én kis kincsemet. Pontosan annyira, vagy inkább még kevésbé áll
szándékomban visszaszolgáltatni nekik a szobrot, mint amennyire vissza akarnám küldeni Kairóba a múlt héten
Önöknél vásárolt nyakéket. Egyiptomban és Görögországban legalább demokrácia van, vannak múzeumaik és
viszonylagosan békés országok. Az örökségüket pedig egyezményekkel, különleges alapítványok és az ENSZ
22. oldal
Névtelen
segítségével próbálják visszaszerezni... diplomáciai úton.
– A kérdéses kormány azonban szinte minden területen felhagyott a diplomáciával, az ország pedig közismert terrorista
paradicsom. A hatalmon lévı párt teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy nem csak menedéket ad, de még támogatja is a
legszélsıségesebb szervezeteket, feltéve, hogy azok teljesítik a követeléseiket és tartják magukat bizonyos
szabályokhoz... ezeknek egyike pedig a „kulturális ereklyék” visszaszerzése, amelyekhez pedig a tények alapján semmi
joguk nincsen.
– A szobrot afféle kihívásként mutattam meg Miss Dimitrosnak – szerettem volna próbára tenni a képességeit.
Mindannyiunk szerencsétlenségére ı sokkal ügyesebbnek bizonyult annál, amit reméltem. Nem csak hogy olyan
részleteket fedezett fel, amely fölött a korábbi szakértık elsiklottak, de ráadásul felismerte a szobor egy hiányzó
darabját egy szaklapban megjelent cikkben közölt diagrammon és kapcsolata lépett a cikk szerzıjével.
– Kettridge professzor. – mormolta Agnes.
– Igen. És Kettridge New Yorkba jött, hogy megkeresse ıt. Amy a fogai hátuljához csettintette a nyelvét.
– Ellenıriztem Jordán Kettridgét. – mondta – İ egy elismert tudós és pontosan annyira terrorista, mint én magam.
– Nem állt szándékom azt sugallni, hogy a professzor terrorista lenne. Arra gyanakszom, hogy a terroristák felismerték
a szemet és megpróbálták ellopni. Nyilvánvaló, hogy nem jártak sikerrel. Ebbıl a szempontból szemlélve az
eseményeket, azt hiszem, hogy Elizabeth üzenete a professzor számára csak a tolvajok egy újabb fogásának tőnt.
Amikor ez sem járt sikerrel, akkor jött az égbekiáltóan magas vételi ajánlat...
– Nem tudom, hogy mivel próbálkoznak majd legközelebb, de Kettridge kétszer is beszélt már Elizabeth-szel és a
terroristák könnyen azt képzelhetik, hogy az Önök alkalmazottja a valóságosnál jóval több információval rendelkezik
ebben az ügyben. A saját biztonsága érdekében szeretném ıt elvinni New Yorkból, hogy távol legyen a terroristáktól,
Kettridgetıl és a Rutherford háztól.
Agnes összehúzta a szemeit és a vékony, sápadt ajkait elgondolkodóan szorította össze.
– Ezért kérte tılem, hogy tartam itt ma este. Nos, Ruhadze, mit szándékozik tenni a mi Miss Dimitrosunkkal?
Hesha megsimogatta arccsontjának éles vonalát.
– A személyes győjteményemre ráférne már egy kis helyreállítás. – kezdte – Elizabeth lenne az ideális jelölt erre a
munkára, az alapján, amit a munkájából láttam. – az aktatáskáját az ölébe vette és kivett belıle egy darab papírt,
amelyet az asztalon keresztül oda csúsztatott Agnesnek – Természetesem kárpótolom Önöket a veszteségeikért és
biztosítom Miss Dimitros fizetését, amíg szerzıdése hozzám köti. – megvárta, amíg az idıs hölgy szemügyre veszi a
számokat – A számok a heti elszámolásra vonatkoznak. Kétlem, hogy Elizabeth távolléte hosszúra nyúlna... bár biztos
vagyok benne, hogy Baltimoreban elegendı munka vár rá ahhoz, hogy hónapokon keresztül lekösse ıt, ha úgy hozná a
szükség.
Amy figyelte, ahogy a nénikéje jeges kék szemével az alsó sorra pillant, és tudta, hogy mi lesz Agnes válasza.
– Mr. Ruhadze, ez az ügy inkább a rendırségre tartozna, nem? – kérdezte Amy, majd élesen folytatta – Vagy a CIA-re
és az FBI-ra és az Interpolra, ha igazak a feltételezései?
– Így igaz. – mondta Hesha – El is mentem hozzájuk. – hazudta – így jutottam azokhoz az információkhoz, amelyeket
az elıbb Önökkel is megosztottam. El lehetne rendezni, hogy ık vegyék gondjaikba Elizabethet. – megpróbálta elkapni
az árnyékos sarokban ülı nı tekintetét – De Amy, tudja Ön mit jelent a „védıırizet” kifejezés? Az gyakorlatilag börtön,
elkülönítés, és apró hotelszoba, ahol nincs senki, akihez beszélhetne, csak rendırtisztek és a várakozáson kívül nincs
semmi más teendı. Szívesen megkímélném ettıl Elizabethet. Baltimoreban biztonságban lesz, és azt a munkát
végezheti, amit a legjobban szeret. És hacsak valamelyikünk nem mesél neki a fenyegetı veszélyrıl, akkor nem is tud
majd róla, amíg az egésznek vége nem lesz. – Hesha ismét a vastag perzsaszınyegre pillantott – Kettridgenek is
felajánlanám ugyanezt a védelmet, ha meg tudnám találni.
– Hesha. – mondta Miss Agnes – Egyetértek azzal a becsült összeggel, amely a Miss Dimitros eladói munkájának
kiesése miatti veszteségeinket részletezi, de azt hiszem egy kissé alábecsülte a költségeinket, amelyeket a restaurálásra
kell fordítanunk az ı távollétében...
Amy halvány hitetlenkedéssel hallgatta, amint Jim nénikéje folytatja az alkudozást, mintha Elizabeth csak egy francia
karosszék vagy egy Ming váza lenne. Mr. Ruhadzéban legalább volt annyi méltóság, hogy zavarba jöjjön – a tekintetük
egyszer találkozott, amikor Agnes az akták közül elıhúzta a házon kívüli restaurátorok díjazásának listáját. Csak kevés
ellenállást tanúsított és úgy tőnt, hogy tényleg jobban érdekli az áru, mint az eladási ár. Legalább Lizzie olyan helyre
kerül, ahol... nagyra értékelik. Amy hirtelen már nem bírt többé elviselni a kicsinyes alkudozást és felpattant. Agnes
éles hangja belehasított az egyre erısödı fejfájásába.
– Amy, hová mész?
– Szükségem vagy egy aszpirinre, Agnes néni. Bocsássanak meg.
Amy bemenekült a saját irodájába, lenyelte az aszpirint és belesüppedt a hatalmas, túlpárnázott szófájába. Megpróbált
értelmesen gondolkodni. Terroristák, menekültek és kapcsolatok... az egész úgy hangzott, mint egy rossz kémfilm
forgatókönyve. Ruhadze mindent megmagyarázott, de... kell legyen egyszerőbb módja is annak, hogy megvédjék Lizt.
Vajon azért fáradozott ennyit, mert a veszély valós volt és törıdött a nıvel? Vagy csak tisztességtelen szándékokkal
próbálja meg ıt elcsábítani? Oh, Istenem – gondolta – hiszen Lizzie már jóval túl van azon a koron, hogy a
beleegyezésemet kelljen kérnie... Még nagyjából egy fél órán keresztül folytatott meddı vitát önmagával mielıtt
meghallotta volna, hogy kinyílik Agnes irodájának ajtaja. A beszédhangok kiömlöttek a hallba.
– Természetesen én magam szeretnék beszélni vele. – Hesha baritonja tisztán áthallatszott a falakon.
– Természetesen. – válaszolta Agnes – A könyvkötészetben van... balra a harmadik ajtó, Hesha.
Amy felállt a díványról és az ajtót pontosan akkor nyitotta ki, amikor Ruhadze elhaladt mellette.
– Mr. Ruhadze. Szeretnék még néhány kérdést feltenni Önnek, ha megengedi.
A férfi bejött és helyet foglalt.
– Miért nem megy Kettridge a rendırségre? Miért ne helyezzük egyszerően át a londoni irodánkba Elizabethet egy
hónapra, vagy egy évre, vagy amíg szükséges? Mibıl gondolja, hogy ez valaha véget ér, ha egyszer terroristákkal áll
szemben? Elizabeth Baltimoreba költöztetése biztosan sok idejébe és pénzébe kerül. Nos, ha Agnes néninek nem
mondta meg az igazat, akkor kétlem, hogy nekem elmondaná. De kérem, engedje meg, hogy egy dolgot világossá
tegyek az Ön számára. Azt akarom, hogy jól vigyázzon Lizziere.
Hesha elmosolyodott. Felállt a székébıl, megfogta a nı kezét és mélyen a szemébe nézett.
23. oldal
Névtelen
– Bízzon bennem. – mondta túláradó komolysággal, részvéttel és magabiztossággal, majd megvárta, amíg a parancs
beívódik a nı elméjébe. Elégedetten engedte el a kezét, amikor látta, hogy Amy hisz neki.
– Sajnálom, hogy így Önnek rontottam... – sóhajtott Amy – de csak én vagyok neki, és nem hagyhatom, hogy csak úgy
egyszerően eltőnjön. Oh Istenem, tudja Ön, hogy Lizzie reggel kilenc óta benn van? Menjünk, beszéljünk vele és
küldjük el csomagolni. Biztosan úgy fogja érezni magát, mintha karácsony lenne. Agnes egy igazi rabszolgahajcsár.
– Észrevettem. – mondta Hesha, miközben felvette a holmijait. A nı mosolyogva vezette ıt a hallon keresztül a
könyvkötıbe. Elizabeth felnézett, amikor Amy belépett az ajtón.
– A napló készen áll, Amy. Még az is túl korai lenne, ha soha többé nem olvasnék egy szót sem az Erzsébet kori
hajózási üzletrıl. – megvetıen legyintett a munkaasztal felé – Nekiláttam annak az átkozott papirusznak... – Amy
nyomában Hesha is belépett a szobába és Elizabeth rögtön elnémult.
Amy helyet foglalt a kedvenc karosszékében és figyelte, amint a látogatójuk megkerüli az asztalt, és szemügyre veszi
Elizabeth munkáját.
– Turistáknak való darab. – mondta és ugyanaz a megvetés csendült ki a hangjából – Tizenkilencedik századi
emléktárgy. – megtekintette a javításokat és jóváhagyólag bólintott – De Ön tudja, hogyan kell megfelelıen restaurálni
a papír anyagokat. Jó.
– Lizzie, Mr. Ruhadze megkérte a Rutherford házat, hogy adjuk kölcsön neki az egyik legértékesebb alkalmazottunkat.
Mit szólnál ahhoz, ha Baltimoreban restaurációs munkákat végeznél az ı személyes győjteményén?
Elizabeth csendesen ült és maga elıtt az asztalon nyugtatta összekulcsolt kezeit. Sikerült elkapnia Hesha tekintetét, de
abból semmit nem lehetett kiolvasni. Aztán a ragyogó Amyre pillantott, akinek a sugárzó mosolya ellenére is a szemei
keskenyek és aggódóak voltak. Lassan elolvadt a mosoly magabiztossága is és az idısebb nı aggodalmai
megmutatkoztak a szája körüli ráncokban is.
– Természetesen nem kell elmenned. – mondta Amy – És ez nem is egy állandó megbízatás. Az itteni állásod biztosítva
van, és gondot viselünk a lakásodra is. De Mr. Ruhadzenak szüksége van valakire, aki elvégzi ezt a munkát és Agnes
néni egyszerően képtelen volt ellenállni neki. Minden el van rendezve – ha te is akarod.
Elizabeth ismét Heshára pillantott, aki biztatóan ragadta meg a vállát, bár az arcáról még mindig nem lehetett leolvasni
semmit.
– Mikor?
– Holnap délután? – javasolta a férfi – Hétvégén berendezkedhet, és hétfın már neki is láthat a munkának.
– Az elég rövid idı.
– Tudom.
Elizabeth beletette a pajzsdíszt a védıburkolatba. A papirusz után jön majd ez az újabb napló, vagy egy szerzıdés,
amelynek a tetején „New York” helyett „New Amsterdam” áll, vagy egy reneszánsz váza, amelynek a korán kívül
semmilyen más értéke nincs. Hesha győjteménye másmilyen lesz. És maga Hesha... ennél a pontnál megszakította ezt
a gondolatot.
– Elmegyek.
A fekete szedán belsejében kellemetlenül nagy volt a csend.

Elizabeth bevásárló szatyra a lábánál hevert. A baltimore-i jegyek a vázlatfüzetében lapultak. Figyelte, ahogy az üvegek
által kékeslilára festett utcai fények elsuhannak az autó ablakai elıtt.
Már bemutatták Ronald Thompsonnak, de a férfi nem volt csevegı típus. Neki ott voltak az utcák, amelyeket meg
kellett figyelni és a többi autó, amelyekrıl feltételezhetı, hogy az Ellenség lapul bennük valamilyen formában. Hesha is
érezte, hogy Thompsont zavarja Miss Dimitros „begyőjtése”, de nem tette ezt szóvá.
Egy kedves szó megnyugtatná és lecsillapítaná Elizabethet, de Thompson még nem állt készen arra, hogy tanúja
legyen, amint a mestere édes semmiségeket suttog egy „aranyos” lány fülébe. Egy rövid, üzleti hangvitelő megbeszélés
nyomban meghatározta volna Elizabeth helyét, mint kurátor és egyúttal teljesen megnyugtatná Thompsont is... de
Hesha még nem akarta feladni azt a befolyást, amit egy színlelt románc biztosíthat számára Elizabeth fölött, és még
abban sem volt biztos, hogy a nı hagyta volna magát Baltimoreba vitetni e nélkül a csábítás nélkül. Hamarosan
mindkettıjükre rászán egy-egy percet kettesben. Ha a lány lakására vezetı út csendes lesz, mint a sír, az csak használ
az összpontosításának.
Lizt az öreg raktárépületnél tették ki. A nı jó éjszakát kívánt nekik és beleveszett a bejárat sötétjébe. Egy látszólag
céltalanul ıdöngı alak odaintett Thompsonnak, aki megerısítette a megfigyelı parancsait. A szedán visszasorolt a fıút
forgalmába és Thompson a visszapillantó tükörben Hesha szemébe nézett.
– Uram...
– Ne most, Thompson. Vigyen vissza a Rutherford házba. Kettridge nemrégiben ott járt, és most már tudom, hogyan
találhatom meg.
– Milyen jól ismeri New Yorkot? – kérdezte váratlanul Hesha. Thompson alaposan megfontolta a választ.
– A fıútvonalakat, az Ön által látogatott helyeket, részletesebben néhány környéket és még egy pár helyet, talán.
– Ezzel eredünk Kettridge nyomába. – mondta Hesha, és a zsinóron lógó tejfehér szemet a kezében tartotta – A tárgy
eléggé gyenge, úgyhogy a lehetı legjobban ki kell zárnom a külvilág zavaró hatásait. Be fogom csukni a szememet, és
irányítani fogom, amennyire csak lehetséges. Amint az út azt megengedi, azonnal kövesse az útmutatásomat. Pontosan
jegyezze meg azokat a helyeket, amelyeknél megszólaltam. Ha elveszítenénk a nyomot, akkor a lehetı leggyorsabban
vissza kell mennünk arra a helyre, ahol legutóbb megszólaltam, és ott újra próbálkozunk. Megértette?
– Nem, – ismerte be a sofır – de azt hiszem, követni tudom az utasításokat.
Hesha a szemet a két keze közé szorította és lefeküdt a hátsó ülésre.
– Innen északra. – mondta. Thompson körülnézett rendırök után, majd egy illegális U kanyarral lassan elindult a
megadott irányba.
24. oldal
Névtelen
– Állj.
Thompson leállított a fekete szedánt a tőzcsap közelében és várta, hogy a hátsó ülésen heverı mozdulatlan alak ismét
megszólaljon.
– Itt elég sokáig idızött... de most már nincs itt. Van a közelben szálloda?
– Éppen egy elég nagy bejárata elıtt állunk. – pislogott meglepetten Thompson.
Hesha a szemen keresztül a nyomok után kutatott.
– Délnyugat. – mondta.
Az autó továbbgördült és egy fél háztömbnyi távolság után érezte, hogy a nyomok itt már jobban kihőltek, mint azok,
amelyeket eddig követett.
– Ismét vissza. Keletre a hoteltıl. – ez a nyom is réginek bizonyult – Állj. Megint vissza.
– Uram?
– Mi az? – kérdezte Hesha fáradtan.
– Hadd kerüljem meg néhányszor a háztömböt. Amikor megtalálja a jó nyomot, akkor majd szól. A professzor
„lábnyomai” pokolian kuszák lesznek a lakhelye elıtt.
– Csinálja!
– Állj. – Hesha kinyitotta a szemét – Itt van. Thompson a hátsó ülésre pillantott.
– Uram, azt hiszem, jobb lenne, ha sietne.
Hesha felült és azonnal megértette, hogy mire gondolt Thompson.
Éppen a Grand Central állomás elıtt álltak.
Hesha szinte rohant a bejáratig. Belevetette magát a földszinti embertömegbe, és érzékei villámgyorsan feldolgozták
azoknak az embereknek az arcát, akik mellett elrohant. Jól megnézte magának a hosszú széksorokban várakozó
utasokat, miközben a léptei ösztönösen a fal mellé vezettek.
Kettridge nem éppen most váltotta meg a jegyét és nem is most evett az egyik gyorsétkezdében, bár mind a két helyet
meglátogatta a közelmúltban. Kettridge nem hagyta el az épületet, bár elég sok idıt vett igénybe, amíg Hesha errıl az
érzékei segítségével meggyızıdött. A Setita lassan megállt. Nem igazán illett hozzá, hogy körbe-körbe rohangáljon a
peronokon, és be-benézzen a földalattiba. Keresett egy magányos telefonfülke sort és a kabátjából elıhúzta a saját
keskeny mobilját.
A háta mögött megcsörrent az egyik telefon, de ı nem vett róla tudomást és Thompson számát kezdte tárcsázni. De a
nyilvános telefon csak csengett és csengett kitartóan, míg végül felkapta a kagylót, ösztönösen ellenırizte a
hangszóróját, majd a füléhez szorította.
– Hello Ruhadze. Hogy bánik a halál magával?
– Kettridge professzor. – ismerte fel Hesha.
– Hosszú idı telt el Szíria óta, ugye.
– Csak Önnek.
– Igen, nekem. – mondta Kettridge – Ön természetesen egy cseppet sem változott. Észrevettem, hogy a baalbeki
tőzpárbaj egyáltalán nem hagyott maradandó nyomot. El tudom képzelni azonban, hogy én milyen pokolian festhetek.
– Honnan tudhatnám?
– Nem áll szándékomban lehetıséget adni arra, hogy személyesen gyızıdhessen meg róla. – amikor folytatta, a
halandó hangja élesebben szólt, mint korábban – Öreg korára hanyaggá válik. Igazán nem méltó az Ön szokásos
ravaszságához, hogy egy olyan fiatal lányon keresztül próbál kapcsolatba lépni velem, akivel ennyire nyilvánosan
mutatkozott együtt. – Hesha nem válaszolt – Vagy Ön a rablási kísérlet hátterében áll?
– Ez talán már egy jobb próbálkozás.
– Azért azonban mindenképpen tisztelet illeti, hogy nem Ön állt a nagy összegő vételi ajánlat mögött.
– Szívesen megdupláznám, ha úgy gondolnám, hogy akkor érdekelné.
– Mindketten tudjuk, hogy nem érdekelne... De mit szólna helyette egy cseréhez? – érdeklıdött Kettridge
elgondolkodva.
– Mit kérne a szemért?
– Ma nem szemeket árulok, hanem információt. – mondta a professzor.
Hesha megfontolta az ajánlatot.
– Hallgatom.
– Elmondom, honnan jött a vételi ajánlat, ha elárulja, hogy miért eszi a fene a föld minden járkáló halottját az én kis
szerencsetalizmánom után.
– Nem elég jó az ajánlat. Valószínőleg legalább öt, ha nem több közvetítı van az igazi vásárló és az ajánlattevı között.
– Nem, ezúttal nem. Valaki most pokolian sietett. A csábítás mosolyogva cirógatta végig Hesha arcát.
– Mondja el, honnan jött az ajánlat és én válaszolok három a szemmel kapcsolatos kérdésére. Konkrét kérdésekre. A
válaszok értéke természetesen attól függ, hogy milyen intelligens kérdéseket tesz föl.
A vonalban szinte egy teljes percig csak statikus zörejeket lehetett hallani. Hesha ez idı alatt megpróbálta
meghatározni Kettridge és az ı kis „szerencsetalizmánja” helyzetét.
– Harlem. Mi a szem?
– Egy szobor része. Kettridge megadta az utcát.
– Miért húz engem Atlantába?
– Egy sokkal hatalmasabb ereklye tartozéka. Az Ön szeme képes megtalálni a fı ereklyét, amely Atlantában van vagy
volt.
– 2417A. Az alagsori bejárat. Hogyan talált meg itt ma este.
– Nálam van a szobor egy másik szeme. Ez képes megtalálni az Ön szemét. Követhetem bárhová, ahová csak megy,
Kettridge. – mondta Hesha és a halandó kihallotta a mosolyt a lény hangjából.
A professzor az állomás labirintusának mélyén megbúvó saját fülkéjében érezte, ahogy a hideg futkos a hátán. A vállára
emelte a matrózzsákját és érezte a fegyverei megnyugtató nyomását a hátán.
25. oldal
Névtelen
– Nem ajánlom, Ruhadze. – mondta hővösen – Nagyon sokat tanultam Baalbek óta.
– Jó. Hadd adjak néhány tanácsot. – suttogta Hesha a telefonba – Tőnjön el New Yorkból, amilyen gyorsan csak tud.
Nem kutatom fel magát – még nem – de ha a megadott cím helyes, akkor a pokol összes kutyájának fele az Ön
nyomában lohol.
– Tudom. Már fütyültem is néhánynak. A maga fajtája nem szereti a tömeget és a tüzet, ugye?
– Ne tételezzen fel semmit. És ne hívja ıket az én fajtámnak. – sziszegte Hesha – Ha pedig a tömegben akar védelemre
lelni, akkor ne menjen Atlantába, vagy olyan helyekre, ahol zavargások vannak.
Kettridge a jegyeire pillantott: Amtrak Atlantába, D. C.-n és Raleighen keresztül. Hirtelen elfogta a félelem.
– A pokolba Hesha, már az is elég indok hogy odamenjek, hogy Ön azt mondja, ne tegyem. Miért bízzak meg magában?
Miért figyelmeztet? Mire való ez a sok szópárbaj? Istenem, el sem hiszem, hogy most így beszélgetünk – mondjon
egyetlen okot is arra, hogy miért kellene egyetlen kibaszott szót is elhinnem abból, amit most elmondott nekem.
– Inkább eltőröm, hogy megtartsa a szemet, Jordán, minthogy a magas árat kínáló kezébe kerüljön. Azonban a
zavargásoktól sújtott területen nem törıdnek majd a tanúkkal. Ért engem? – várt – Jordán?
A vonal süket volt. Hesha gyorsan megtalálta a riválisa kezétıl még mindig meleg telefont, azonban azt is érezte, hogy
a vörös szem gyorsan mozog dél felé. Tíz perc múlva már képtelen volt érzékelni.
MÁSODIK RÉSZ:
Maryland
1999. július 2., péntek, délután 6:20

Laurel Ridge tanya
Elizabeth erılködve próbát átlátni a félhomályon. A körülötte lévı erdı pontosan olyannak tőnt, mint az, amiben már
körülbelül tíz perce utazott és az út is ugyanaz a szinte jelöletlen, kétsávos építmény maradt. Tudomása szerint
Columbia egyetlen hatalmas kiépített lakóövezet volt, úgyhogy mindenfelé házaknak, boltoknak, fényeknek és széles
utaknak kellett volna lenniük. Azonban az utolsó stoptábla óta ezeknek a nyomát sem látta.
A szedán elhúzott egy sárga rombusz mellett, amelyet az Elizabeth által valaha is látott legbonyolultabb minta díszített.
Erısen megmarkolta a karfát, amikor úgy dülöngéltek a kanyarokban, mint valami részeg hullámvasút. Thompson
valahol a kanyar felénél felkattintotta a fényszórókat és a szürke fatörzsek elmosódva suhantak át a látómezın.
Átrobogtak egy utolsó fordulón és felhajtottak egy kocsibejáróra, amely egy patakmeder oldalához tapadva
felkapaszkodott egy kis hegyre, miközben elhaladt egy jelöletlen postaláda mellett. Lassan és enyhén döcögve haladtak
a hegygerinc alatt vezetı makadám úton és Elizabeth most pillanthatta meg elıször Hesha Ruhadze házát.
Középen, pontosan a kocsifelhajtóval szemben egy szolid masszívum állt: egy magas ablakbordás, a neoklasszikus
szemöldökfák alatt hatalmas kettıs ajtókkal felszerelt, tökéletes szimmetriájú öreg ház, lenyőgözı arányokkal. Ahogy
az autó haladt, Elizabeth észrevette a kevésbé tehetséges építész által késıbb hozzáadott melléképületet is, amelynek
az volt a célja, hogy helyet biztosítson egy nagyobb családnak. A hátsó szárnyat láthatóan igyekeztek a ház mintájára
építeni, de elszórtan mindenütt furcsa melléktetık, hosszú ereszek, manzárdszobák és lehetetlen szögekbe meredı
oromfalak tarkították. A kusza egyveleget teljesen fehérre festették – láthatóan nem mostanában, de nem is elıször. A
sarkokon, ahol a szélnek a legjobb lehetısége volt arra, hogy lehántsa a festék pikkelyeket, kilátszott a jóféle vörös
tégla. A tetı zöld rozsdával borított rézbıl készült és tökéletes állapotban volt. A sásharasztos mocsáron és a
vadvirágokon túl látta az egész ház alatt végigfutó valódi kıbıl rakott alapot. Az egész olyan kopottnak tőnt. Egyáltalán
nem erre számított. Nem volt benne semmi lenyőgözı.
Thompson átirányította a szedánt a gyom által felvert kocsifelhajtón és megállt a háznál csak egy kicsivel modernebb
kinézető istálló elıtt. Megérintett egy gombot a mőszerfalon és a széles ajtók kitárultak. A fekete szedán lágyan
begördült a helyére. Mellette egy ugyanolyan autó parkolt, amely akár az ikertestvére is lehetett volna.
Elizabeth kilépett a tisztára sepert, téglával kirakott padlóra és maga után vonszolta az utazótáskáját, a kézitáskáját és
egy zsákot. Thompson megkerülte az autót és nyögve kiemelte a csomagtartóból a nı reptéri címkékkel ellátott
csomagjait.
– Mit tart ezekben, téglákat?
– Könyveket. A mővészettörténeti doktorátusomon dolgozom. Mellesleg annak ott kerekei vannak. Az összes többit
felhalmozhatjuk a tetejére.
– Mire szakosodott? – kérdezte Thompson miközben a könnyebb bıröndöt a másikra tette és rögzítette.
– Eléggé homályos... de hívhatjuk összehasonlító szimbolikának.
– Az mit jelent? – Thompson maga után húzta a kétemeletes bıröndöt a mohával borított palakı járólapokon.
– Hm. Vegyünk például egy képet, amelyen szerepel egy bika. Tegyük fel, hogy nem tudjuk a kép címét, mivel a felirat
olvashatatlanná vált. Vajon a termékenységet jelképezi? Az áldozatot? Az eladásra szánt áruk mennyiségét? Vagy egy
istent ábrázoltak így? Ha egy istenrıl van szó, akkor melyik az és miért használta a festı a „bikaisten” allegóriát? Vajon
az istent azelıtt, vagy azután ábrázolták így, hogy egy olyan kultúra tört be az adott területre, amelyben a
szarvasmarhák fontos szerepet játszottak?
Thompson kézzel cipelte fel a bıröndöket a fedett elıcsarnokba vezetı három lépcsın.
– Miért nem lehet egyszerően csak egy bika? – egy darázsfészek árnyékában álló billentyőzeten beütött egy számkódot
és az ajtót kitárva beengedte Elizabethet az épületbe.
– Néha valóban az is. Én azonban a nagyon primitív motívumokra specializálódtam. Minél távolabb megyünk vissza a
26. oldal
Névtelen
történelemben, annál kevesebb az egyszerő ábrázolás és annál gyakrabban találjuk azt, hogy az egyes szimbólumok
valami fontosat jelentenek az alkotóknak.
Elizabeth szemügyre vette a környezetét. Egy hosszú, keskeny konyhába érkeztek. A konyhaeszközök ultramodernek
voltak, de Elizabeth szakértı szemének úgy tőnt, hogy a szekrények és az asztal a ház eredeti berendezéséhez
tartoznak. Szórakozottan átsétált a konyhán és megsimogatta az egyik fehér zománcos fiókgombot.
– Csak tegye le itt a dolgait. – mondta Thompson – Most kiválaszthatja a szobáját, úgyhogy gyorsan körbevezetem, és
majd csak akkor cipelem fel ezt a téglákkal megpakolt zsákot, ha már döntött. Jöjjön!
Thompson egy tágas halion keresztül a ház öregebb részébe vezette Elizabethet, majd felmentek egy sötét és veszettül
nyikorgó lépcsısoron.
– Az én szobám arra lefelé van. – mondta és ıszülı fejével a ház hátsó része felé intett – A szakács is ott lakik, majd
késıbb találkozhat vele. A vendégszobák a ház elsı részében vannak. – Thompson behajolt egy nyitott ajtón,
felkapcsolta a lámpát és hátralépett, hogy Elizabeth körülnézhessen – A földszinten is lakhat, ha nem klausztrofóbiás.
Egyesek nem kedvelik a pincéket...
– Áá, engem nem zavar. Egymás után négy nyáron keresztül dolgoztam a Met-nek, odalent pedig az asztal lapján
érezheti a feje fölötti forgalmat.
A konyhából nyíló pinceajtó most is a pincébe vezetett, de ahol az elızı lakók megelégedtek a döngölt földdel, oda
Hesha Ruhadze szinte feketére pácolt csillogó pallókat fektetett. A kıbıl készült alapozás alkotta a falakat és a pallókból
gondosan kivágott négyszög alakú lyukból egy négyszer négy láb területő támasztóoszlop emelkedett ki.
A fı szobát teljesen megtöltötték az üveges bemutató asztalok és a beüvegezett polcok. A kiállított tárgyak mentén
itt-ott egy-egy bútorcsoport állt: egy fotel és egy asztal, egy szék és egy íróasztal, egy pad és egy munkaasztal. Jó
néhány hatalmas munkapadon helyezték el könyvkötési alapanyagokat, rekonstruálás alatt álló fazekas termékeket és
egyéb, a történészeket csábító dolgokat. Elizabeth csoszogva haladt el egy hosszú, alacsony asztal mellett, amelyet
roskadásig megtöltöttek azok a dolgok, amelyek csak arra vártak, hogy ı gyengéden kezelésbe vegye ıket. És csak
akkor volt képes hátat fordítani neki, amikor Thompson udvariasan megköszörülte a torkát. A férfi a hosszú hall másik
végében egy széles, palakıvel borított lépcsıre nyíló, a bejáratival megegyezı stílusú ajtót kitárva várt rá. Elizabeth
úgy gondolta, hogy a halinak az a vége lehet a fejük felett lévı ház külsı oldala.
– Ez volt Mr. Vegel szobája.
– Mr. Vegel?
Az apró szoba gazdag bútorzata nagyon viktoriánus és férfias stílusú volt. Három falat teljesen, míg a negyediket csak
derékmagasságig lambériázták be. A szegılécek fölött a fát fehér szatén borította. A falra, mint valami hatalmas
hirdetıtáblára, diszkrét ezüst rajzszögekkel papírlapokat, fényképeket és szıttes darabokat tőztek.
– Mr. Ruhadze nem említette ıt? – kérdezte Thompson. Elizabeth fejrázása nem mutatott sok érdeklıdést, ezért a férfi
nem erıltette a dolgot – Könyvek, satöbbi, erre. – mondta teljesen fölöslegesen. Az egész falat, ha nem is megtelt, de
kényelmesen tömött polcok borították. Az Áspisnak és neki egy teljes napjukba került, amíg teljesen átnézték Vegel
lakrészét. Hesha egy hosszú listát adott neki a jövevény számára tiltott tárgyakról és a házban nem volt túl sok
biztonságos hely, ahová a valóban veszélyes dolgokat elrejthették. A takarítás után Thompson gyakorlott kezei
masszírozták el a polcokon támadt lyukakat. Ha valaki nem tudta, hogy mennyire zsúfolt volt Vegel szobája a takarítás
elıtt, akkor most már nem is venné észre, hogy valami hiányzik. Thompson figyelte, hogy milyen hatással van a szoba
a nıre. Nézte, amint az ujjaival végigsimít a ritka és drága könyvek gerincén és úgy döntött, hogy a fınöke ismét jól
tippelt. Ahogy mindig is.
– Mr. Vegel volt ön elıtt a kurátor. Általában idelent tartózkodott. Természetesen most maga az egyetlen vendégünk.
Alhat az emeleten is, ha akarja, és átalakíthatja ezt a szobát irodává vagy mőhellyé. Amire csak szüksége van. A
vendégszobákból nagyon szép a kilátás, különösen nyáron.
– Oh, nem. – mondta Elizabeth és az íróasztalra és a könyvtárra pillantott – Ez tökéletes lesz.
– Lehozom a dolgait. – Thompson elégedetten mosolyogva távozott. Hesha aztán tudta, hogy melyik cicusnak milyen
macskagyökér ízlik... A konyhában beütött egy kódot a házi telefonba.
– Uram?
– Igen Thompson?
– Miss Dimitros megérkezett. Vegel szobáját választotta. Mindjárt leviszem neki a holmiját. Érzékeltettem, hogy
leghamarabb egy óra múlva találkozhat Önnel.
– Köszönöm. Majd találkozom vele, ha Janet és én már végeztünk. Thompson bontotta a vonalat. Megragadta Elizabeth
kerekes bıröndjét és az egyik fiókból kivett egy tárgyat, amely semmiképpen nem tartozhatott egy szokványos konyha
felszereléséhez: egy kézi fémdetektort. Az összes csomag tiszta volt.
Vágyakozva pillantott a régi házba vezetı hall felé. A falak közötti térben elrejtve volt egy felvonó, de nem lehetett
biztos benne, hogy Elizabeth a szobájában lesz, amikor a fülke kinyílik az elsı pinceszinten, így a könyvekkel teli táskát
a széles vállára kanyarította és a lépcsıt használta. Egy könyvbe mélyedve talált rá a lányra, aki elmosolyodott, és
felajánlotta, hogy segít.
– Nem, köszönöm. – mondta Thompson. A súlyos táskát egy alkalmas sarokba támasztotta és remélte, hogy ezzel
megakadályozza, hogy a lány megtalálja az ott elrejtett titkos ajtót. További két menettel minden csomagot sikerült
lehoznia.
– Ha megbocsát, van még egy kis házimunka, amit el kell végeznem, és el kell rendeznem néhány üzleti találkozót is
Mr. Ruhadze számára. Ha bármire szüksége van, talál egy házi telefont az ajtó mellett. – mondta a nınek és elhúzott
egy fa tolóajtót – Csak nyomja meg a zöld gombot, és már beszélhet is. – ismét becsukta a kis szekrénykét, majd hátat
fordított és lágyan becsukta maga mögött az ajtót.
Elizabeth felpillantott a nyitott bıröndbıl. Kopogtak? Betolta a zoknijaival teli fiókot és a jegyzeteivel teli dobozokkal és
nyitott bıröndökkel teli szobán keresztül az ajtóhoz ment.
– Jó estét, Elizabeth.
– Hello, Hesha.
Egy pillanatig habozva álltak a küszöbön, majd Elizabeth megszólalt.
– Jöjjön csak be. – mondta mosolyogva – Attól tartok, hogy még mindig csak a kipakolás közepén tartok. – hátrált be a
szobába és a kezével egy elnagyolt mozdulatot tett.
27. oldal
Névtelen
Hesha leereszkedett Vegel foteljébe, kinyújtóztatta a lábait, és a nıt kezdte figyelni. Elizabethbıl csak úgy áradtak a
hálálkodó és a Thompsont dicsérı szavak, valamint a ház iránti ámulatának kifejezései. Kérdéseket tett fel a házzal
kapcsolatban és a férfi egy mőértı hangján megválaszolta ıket. Ez azonban csak álarc volt, amelyet Elizabeth nézhetett
addig, amíg Hesha ıt tanulmányozta. A nı ideges volt, de jól érezte magát ebben a környezetben. Az ujjai
nyugtalanságát és az arc apró izmainak remegését a férfi jelenléte okozta. Liz szemében egy kérdés tükrözıdött,
valahányszor Heshára pillantott, ı pedig ügyelt rá, hogy a válasznak még csak nyoma se legyen a tekintetében.
Megnyugodva vette tudomásul, hogy a Bestia nyugton maradt a nı jelenlétében... és döbbenten tudatosult benne a
tény, hogy akaratlanul is aggódott emiatt. Vajon mi adott erıt neki akkor ott a nı lakásán? A szobor? A Sabbat
machinációival kapcsolatos aggodalmai? Vegel eltőnése? Elhatározta, hogy jobban szemmel fogja tartani mind a
Bestiát, mind a saját elméjét – nem engedhette meg magának a gyengeséget.
– Kifáradt az utazásban? – kérdezte és ezzel hirtelen témát váltott.
Elizabeth egy mondat közepén torpant meg. – Nem.
– De ezen azért gondolkoznia kellett.
– Már majdnem tíz óra, nem igaz? Fáradtnak kellene lennem, hiszen korán keltem, hogy becsomagolhassak, de
túlságosan izgatott vagyok a munka miatt. Vetettem egy-két lopott pillantást néhány mőtárgyra, amikor lefelé
tartottam.
– Körbevezessem? – bólintott értıen Hesha.
– Feltétlenül. – azonban félúton az ajtó felé megtorpant és komoly arccal a házigazda felé fordult – Hacsak Ön nem
fáradt. Nem szeretném feltartani, ha valamilyen fontos dolga van mostanra beütemezve...
– Be kell ismernem, hogy már korábban engedtem a csábításnak. Azt hiszem, hogy a legrosszabbak a nyugati parti
ügyvédek. A szakáccsal kávét hozattam magamnak... török kávét. Most majd egészéjjel ébren leszek. – sóhajtott fel –
de ez volt az egyetlen mód arra, hogy képes legyek kezelni ezeket a bolondokat. Mellesleg holnap szombat. Csak a
nemzetközi kapcsolataim próbálnak majd meg elérni, és a titkárnım negyven nyelven tud „nemet” mondani.
Elizabeth kuncogva eredt a férfi nyomába.
– ...és a szellızı rendszer végig be van jelölve... ha bármi gondja lenne, csak szóljon Thompsonnak. – mondta Hesha,
majd a mőhely egy másik sarka felé fordulva folytatta – Ez a lapos tároló tele van olyan papírokkal, amelyeket savas
kiegyensúlyozásnak kell alávetni. A függıleges tartókban tíz vagy tizenkét festmény van, amelyek mindegyike ilyen,
vagy olyan javításra vár. Természetesen van még mindenféle stabilizációs munkám is. Jól tudom, hogy a festmények
restaurálása az Ön egyik specialitása. Ha az itt tartózkodása alatt csak azt a részleget befejezi, akkor már bıven
megérték a költségek. Azonban ha szeretné kipróbálni magát valami teljesen szokatlandologban... – ráérıs, üzleti
tempóban visszasétált a fı terembe – íme, – kezdte szinte mosolyogva – minden kirakós játék királya.
A tárgy az egész múzeum legkeskenyebb és leghosszabb asztalán hevert. Az asztalon egy puha anyagra kiterítve feküdt
valami, ami egykor egy tekercs lehetett.
– Papirusz. – mondta Hesha – Egy fáraó sírjából származik. A sírt rablók fosztották ki, de hátrahagyták a szemetet:
kosarakat, agyagedényeket, ételt. Ez itt egy egyszerő faládában lapult, és így elkerülte a figyelmüket. Sajnos a ládát
rázták és dobálták, és valami bolond ráadásul megpróbálta kigöngyölíteni. – Hesha Elizabeth felé fordult és
megkérdezte – Képes elolvasni a hieroglifákat?
– Nem.
– Vegel itt hagyta az irattal kapcsolatos jegyzeteit. – mondta a férfi és kihúzott egy apró, az asztalba épített fiókot,
majd a nı felé nyújtott egy maroknyi kézzel írott vázlatot – A csipeszek pedig... – Hesha feltartott egy pár furcsa
kinézető fogót – Az egész papiruszt üveg alatt kell tartanunk, hogy megelızzük a légmozgások és a por káros hatásait.
Ezek itt pontosan beleillenek a sarkoknál látható hézagokba.
Hesha bemutatta az eszközök használatát: egy írásjel két részét óvatosan közelebb helyezte egymáshoz. Lágyan
elemelte a fogókat a daraboktól és lassan kihúzta az eszközt a veszélyzónából.
– Elıször talán gyakorolja a kezelésüket a tekercs felsı részén. Ott valamivel jobb állapotban van és az egyes
darabokat is könnyebb elolvasni.
A férfi elhessegette Elizabethet a hosszú asztaltól, és folytatta:
– Ez pedig Vegel kedvenc háziállata. – mondta, és bevezette Lizt egy vitorlavászonnal borított területre.
A poros, fehér vászon egy befejezetlen fa keretet szegélyezett. A keret három oldalán elhelyezkedı polcokon fekvı
tálcákon edények és tálak darabkái halmozódtak fel. A romok között egy félig összerakott amforaszerő edény állt,
benne pedig egy kis száraz agyagdarabka hevert sértıdötten. Az agyagtömbbıl edényszilánkok meredeztek elı minden
irányban.
– Mi ez? – kérdezte Elizabeth.
– Mi... én nem tudom. Vegel győjtötte be valakitıl. A származásáról semmit sem tudunk.
Hesha a menedékre gondolt, ahol ezt a dolgot találták. Soha nem jöttek rá, hogy a Malkavita miért tartotta olyan nagy
becsben az agyagrögöt, vagy hogy a rög honnan származott. Vegel azonban ragaszkodott hozzá, hogy valami
szokatlant rejteget és az idısebb Setita bizonyos próbák elvégzése és óvintézkedések megtétele után beleegyezett,
hogy a régész hazahozza magával a rögöt.
– Azt sem tudom, hogy Erich valami különlegesen várt-e tıle. A karrierje kezdetén régészként dolgozott, és azt hiszem,
egyszerően nem szeretett volna kijönni a gyakorlatból.
Hesha sajnálkozva lépett hátra.
– Sajnos, ennyi volt mára. Holnap így is át fogom aludni a fél napot. Ma éjjel még dolgoznom kell, de biztos vagyok
benne, hogy szeretné befejezni a beköltözést. Talán majd hétfın lesz elég szabadidım, hogy megmutassam a
befejezett darabokat is.
– Köszönöm.
– Én köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésemre állt. – rázta meg Hesha a fejét.
Liz felnevetett.
– Köszönöm, hogy megmentett Agnes nénitıl. – megpróbálta elkapni a férfi tekintetét.
Hesha megérezte a szándékát és olyan ügyesen kerülte ki, hogy Liz még csak nem is sejtette, hogy mi történt. A férfi
elindult vissza az irodája felé és hallotta, hogy Elizabeth lépései a háta mögött nem Vegel szobája, hanem a hosszú
asztal felé vezetnek.
28. oldal
Névtelen
– Ugye ma este már nem akar annak neki kezdeni? – kérdezte anélkül, hogy hátranézett volna.
– Úgy gondoltam, hogy áttekintem az eddigi munkálatokat.
– Nos. – mondta Hesha és magában bólintott – próbáljon meg nem túl sokáig fennmaradni. A konyhában találhat ételt,
ha esetleg megéhezne... csak arra vigyázzon, hogy ne ébressze fel a szakácsot.
Hesha már komoly munkába merülten hagyta magára az új védencét és elindult, hogy csatlakozzon a kriptában
várakozó szolgáihoz. Még az Áspis is meglepıdött, amikor mosolyt látott a mestere arcán.
1999. július 3., szombat, este 11:42

Laurel Ridge tanya
Elizabeth a késıi érkezés miatti bőntudattal lépett be a konyhába és hirtelen szembe találta magát egy alacsony,
kötényes férfival, aki éppen az edényeket mosta el. A haja nagyon sötét és enyhén göndör volt. A bıre tiszta,
napbarnította mediterrán olíva színő volt – egy vagy két árnyalattal volt sötétebb az Elizabethénél. A feltőrt ingujjak
látni engedték a sőrő, göndör szırzettel borított alkarjait. A férfi egy másik edény után nyúlt és Lizre mosolygott.
– Jó reggelt. Sajnálom, hogy ilyen késın keltem fel. – mondta Elizabeth.
– Miért sajnálja? Hiszen szombat van, nem?
– Sajnálom, hogy lekéstem a reggelit. – kezdte, majd megtorpant – Nem maga a szakács?
– Oh. Az csak Ron és a Nagy Ember udvariassága. Tudok fızni, de inkább csak megveszem a zöldségeket. Éhes? Hát
persze, hogy éhes. Hiszen felébredt, nemde? Szeretne egy omlettet? – nem is adott neki esélyt, hogy tiltakozzon –
Éppen elmosogattam a reggeli után, úgyhogy akár neki is láthatok az ebédnek. Én fızöm a legjobb amerikai-olasz
francia ételt, amit valaha is evett. – csillogó fekete szemeivel gyorsan végigmérte a nıt – Egy hatalmas omlett. Maga
túl csontos, ahogy az anyám mondaná.
A férfi megtörölte a kezét egy törölgetésre használt rongyban, majd Elizabeth felé nyújtotta. Hevesen kezet ráztak.
– A nevem Angelo Mercurio. De szólítson csak Áspisnak. Mindenki így hív.
– Elizabeth Dimitros. – válaszolta a nı, majd – Áspis?
– Harapok. – mondta Mercurio egy cinkos kacsintás kíséretében, és hihetetlenül élvezte, hogy eljátszhatja egy színes,
ártalmatlan házvezetı fiú szerepét – Nos. Nincs semmi baj a déli keléssel. A Thompsonék Ronja az egyetlen korán kelı
közöttünk, de ı is csal, mert mindig lepihen öt és nyolc között. Hesha – Mr. Ruhadze – nos, a fınök úgy jár-kel, ahogy
neki tetszik. Az idı java részében kábult a repüléstıl, a másik felében pedig agyondolgozza magát. Nem is emlékszem
arra, hogy mikor aludt át legutóbb egy teljes éjszakát. – mondta az Áspis teljesen ıszintén.
– Hányan laknak még itt? – kérdezte Liz, miközben figyelte, amint Áspis egy kézzel nyolc tojást üt egy tálba.
– Csak Ron, a fınök és én, mióta Vegel elment. Néha jönnek vendégek is, természetesen. Idınként pedig eljön a fınök
valamelyik asszisztense is dolgozni. Hát, ez itt nem éppen a „Híresek és Gazdagok Élete” magazinba való.
Áspis csillogó szemei elhomályosodtak egy pillanatra.
– Szívroham. Nagyon hirtelen jött. Néhány héttel ezelıtt... és még annyira fiatalember volt. A harmincas évei közepén.
– felkapott egy habverıt és nekilátott okosságokat mővelni a koleszterinben gazdag omlettel – Talán saláta lesz holnap
ebédre, he?
Hesha a kezében egy aktatáskával és egy Wall Street Journallal jött lefelé a konyhai lépcsın. Az irodájába vezetı úton
elhaladt a papiruszos asztal mellett és halvány fáradtságról tanúskodó lépéseit egy pillanatra megszakítva Elizabeth
válla fölött a tekercsre pillantott. Csak egyetlen másodpercre állt meg: ahhoz elég hosszú idıre, hogy a nı
megjegyzésre számítson, de elég rövid ahhoz, hogy az elmaradt kommentár ne tőnjön udvariatlannak vagy
tapintatlannak. Az irodájában aztán letette a kellékeket, levetette a cipıit és az öltönyét és belebújt egy khaki-szín
nadrágba és egy viseltes kinézető vászoningbe. A gyors ruhacsere után visszament az alagsori hallba.
– Szép munka. – mondta a vendégének annak válla fölött. Elizabeth kis híján a papiruszba ejtette a fogókat.
– Istenem. Az ember azt hinné, hogy valamilyen zajt azért kellene csapjon, amikor átmegy ezen a fa padlón, Hesha.
– Sajnálom.
– Vetne egy pillantást a legfelsı kép melletti szövegre? Biztos vagyok benne, hogy a festett részek összeillenek, de
képtelen vagyok megkülönböztetni egy elhalványult íbiszt egy elhalványult bagolytól vagy keselyőtıl.
Hesha egy széket húzott az asztal végéhez és egy monoklit csíptetett a bal szeme elé.
– A fogók? – Elizabeth odaadta neki a sajátját és az egyik fiókból hozott magának egy másik párat.
Egy ideig csendben dolgoztak.
– Ez egy sólyom. – mondta végül Hesha.
– Ez megmagyarázza a zavart.
A csend ismét az asztalra telepedett, bár Hesha érezte, hogy a nı tekintete meglehetısen gyakran idızik az arcán. İ
azonban a szemeit a szövegre, a beszélgetést pedig a munkára irányította. Hosszú ideig csak az elıtte lévı papirusz
darabkákat nézte.
– Azt hiszem, itt egy újabb illusztráció van kialakulóban. Próbálja meg kipótolni. – állt fel az asztaltól – De azért nem
fárassza ki magát túlságosan. Úgy hallom, tegnap éjjel négy óráig dolgozott. – Elizabeth mosolyogva vonta meg a vállát
és bólintott – Nos, tegyen belátása szerint. De engem ne okoljon azért, mert egy bagolyhoz hasonló az idıbeosztása. –
Hesha elindult kifelé a hallból.
Liznek errıl eszébe jutott valami és felnézett a munkájából.
– Lenne esetleg egy ébresztıóra, amit kölcsönkérhetnék?
– Kérdezze meg az Áspist vagy Thompsont. – mondta Hesha, és közben ıt nézte – Én nem használok ilyesmit. Jó
éjszakát. – tette hozzá végül.
Örömmel látta a nı arcára kiülı aggodalmat, mikor az végül rájött, hogy a férfi tényleg távozik.
29. oldal
Névtelen
1999. július 4., vasárnap, este 7:56

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
– Thompson? Jelentést!
– Az Áspisnak van két menekültje. Az elsık közül három menedékre lelt a Garlotte herceg alattvalói között található
közelebbi rokonságánál. Miss Dimitros korábban sétált egyet és véletlenül mőködésbe hozta a körkörös
riasztórendszert, de ezen kívül még egy mosómedvét sem láttunk.
– Hogy töltötte a napját?
– Az egyik modern dologgal kezdte... a kék színővel... aztán dolgozott egy kicsit azzal a festménnyel, amelyet már
korábban elkezdett. Egy kis olvasás a szobájában, majd ebéd az Áspissal és velem. Azt hiszem jelenleg a papirusznál
van.
– Megkapta az ébresztıóráját?
– Kölcsönadtam neki az enyémet, amely „rejtélyes” módon zárlatos lett, ahogy bedugtuk.
– Jó. – Hesha egy pillanatra elgondolkodott – Készítse elı a kocsimat.
– A kocsiját, uram?
– Igen. Követhet, ha akar, de azt hiszem Miss Dimitrosnak szüksége van egy estére távol a munkájától. Ma szünnap
van, tudja? – majd folytatta, amikor az öreg rendır üres tekintettel nézett rá – A Függetlenség Napja, Thompson.
Tényleg, ma estére szabad. És az Áspis is, kérem, mondja meg neki.
– Mindkettıjüknek? – kérdezte Hesha embere hitetlenkedı hangon.
– Igen

Az elhagyatott Lotus vitorlás, Baltimore öböl
Baltimore, Maryland
A víz fölött a „Csillagos lobogó” foszlányai szálltak, amelyek furcsa egyveleget alkottak a rádióból nagyjából egy és fél
másodperccel korábban felhangzó zenekari záróakkordokkal. A ceremóniamester lépett a díva helyébe és Hesha
kikapcsolta a csatornát.
A tőzijáték tökéletes csendben kezdıdött. Elizabeth várakozó fülét akkor érte el az éles vörös, fejér és kék színő rakéták
ropogó és pattogó hangja, amikor már a második hullám is felemelkedett. Még jobban behúzódott a fedélzeti szék
mélyére és évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Az apja halála óta. Apu egyszer elvitte ıt Atlantic Citybe, és
egy rozoga öreg mólóról együtt nézték meg a tőzijátékot. A nı szeme ragyogott az üstökösök fényében és egy idıre
minden baját elfelejtette.
Hesha résnyire húzott szemekkel a szempilláinak szőrıjén keresztül élvezte a villódzó fényeket. Azonban számára már
kevésbé volt vonzó az ünnepség, és gyanította, hogy a varázs ebben a korban már mindenkinél megfakul egy kissé.
Hagyta, hogy a szemei a mellette ülı nıre kalandozzanak. Elizabethet még mindig teljesen lenyőgözte a tőzijáték és
észre sem vette az ıt kutató pillantást, és Hesha ki is használta a titkos lehetıséget. A fejük fölött kibomló színek
visszatükrözıdtek az öböl vizében, a vendégének sápadt éjszínő bırén, sötét szemeinek félgömbjén és az arcán
lecsorduló könnycseppben. Hesha megértette Elizabeth érzéseit. A fejük fölötti vörös és arany robbanás lángokba
borította a vizet, a lányt és a szemeit... a kék, fehér és sárga együttese patinás ezüstszínné vált... ı pedig zöld és kék
színekkel övezve kiemelkedett az óceánból, és az arcán lecsorduló könnycsepp a megjelenı hableányról csöpögı
tengervízzé változott...
A Bestia mozgolódni kezdett. Hesha mentálisan megrázta magát és gyorsan visszavonult a lényének jeges magjába.
Pontosan ezt az alkalmat kereste, hogy tanulmányozhassa azt a gyengeséget, amely a nı lakásán vett erıt rajta.
Liz nem volt gyönyörő. A kiemelkedı fizikai szépség talán képes lett volna hatni arra a kevés ösztönre, ami még maradt
benne.
Azonban a milliomos Ruhadze olyan körökben forgolódott, ahol a halandók, Káiniták és a saját fajtájánál a fizikai
szépség eléggé mindennaposnak számított. Ennek ellenére azonban ilyen módon már századok óta nem volt rá
hatással.
Nem volt ragyogó elme. Intelligens, igen. És talán szokatlanul figyelmes is. De Hesha olyan emberekkel vette körül
magát, akik a maguk módján briliánsak voltak. Thompson és az Áspis, a maga területén, Janet varázslónak számított a
szakterületén és Yasmine Oxanti... aki mellesleg gyönyörő volt, de ezt eddig csak úgy tekintette, mint a nı egy újabb
kiaknázható erıforrását... Vegel zseniális volt. Kettridge egy géniusz.
Liz nem volt körmönfont sem. Másokban természetesen nagyra tartotta az ilyen észjárást.
Vajon az volt az ok, hogy a nıt érinthetetlennek nyilvánította? A lány tiltott volta dühöngésre sarkallta a Bestia nyers
perverzitását? Liz túl értékes volt ahhoz, hogy elnyelje, nem irányította még eléggé ahhoz, hogy ételnek tartsa meg és
túl kevéssé ismerte ahhoz, hogy beölelje. De Dr. Oxantinek ebbıl a szempontból is sokkal csábítóbbnak kellene lennie.
Gyönyörő, zseniális, körmönfont és olyan értékes szolgáló, hogy mindaddig nem is remélhette, hogy Szeth elé viheti,
amíg egy ugyanilyen kvalitású egyén át nem veszi a helyét... ha gyermeket, áldozatot, társat, vagy – itt Hesha
magában felnevetett – asszonyt keresne, akkor egy Yasmine típusú nınek fel kellett volna keltenie a Bestia figyelmét.
Elizabeth mocorogni kezdett ültében és maga alá húzta csupasz lábait. A tekintetét még mindig a szikrákra és a
csillagokra szegezte, de egyik kezét az arcához emelte.
Hesha elırenyúlt és letörölte helyette a könnycseppet. A nı felé fordította hálás és gondterhelt arcát. A jeges
mélységekbıl Hesha utasította az arcát, hogy mutasson egy kevés kedvességet. A nadrágjából elıhúzott egy tiszta
zsebkendıt és csendben átnyújtotta neki, mintha valódi szimpátia rejtızne a cselekedet mögött.
30. oldal
Névtelen
– Sajnálom. – szólalt meg a nı, de ı megrázta a fejét – Nem, – folytatta ennek ellenére Elizabeth – igazán nagyon jól
érzem magam. Köszönöm, hogy elhozott ide. Csak egy kicsit... – csendesen és ellenırzötten szipogni kezdett.
És Hesha a Baltimore-i nyárban felmelegedett karjaival közel húzta magához a reszketı lányt, és hagyta, hogy
meséljen neki az apjáról és minden egyébrıl, amit a papírjaiból már amúgy is tudott. Miközben a lányt hallgatta, hideg
fejjel már azt tervezgette, hogy milyen módon lehetne legjobban begyógyítani a sebeit, hogy milyen gyenge pontokat
hagyjon meg ahhoz, hogy a legkönnyebben irányíthassa ıt, és hogy mikorra válhatna a lány egyenértékővé a Mercurio
ikrekkel, Janet Lindbergh-el, Yasmine Oxantival és Ronald Thompsonnal.
1999. július 5., hétfı, este 8:06

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
Hesha a rá várakozó Thompsont látta meg elıször, amikor elılépett a pihenı helyérıl.
– Jó estét, uram. – mondta nyilvánvaló idegességgel a csatlós – Én... én átgondoltam a dolgot, uram, és döntöttem. Az
„élni akarással” kapcsolatban. – Hesha leült a kıpad szélére – Szeretnék a Családhoz tartozni, uram.
Hesha bólintott, és a legkevésbé emberi hangján megkérdezte a férfit:
– Úgy döntött, hogy átkozottá és kárhozottá válik, akinek tiltotta nap és a szív, és Szeth, rajta keresztül pedig Apep
szolgálatába áll.7
Thompson egy kissé megingott.
– Uram?
– Van-e olyan cél a szívében, amely évszázadokat is képes megtölteni, és amely kétségbeesés nélkül hajtja majd elıre
minden egyes nap?
Thompson nem válaszolt. Hesha felállt és elindult a szolgája felé. Szemtıl-szembe álltak, az arcuk alig néhány
hüvelyknyire volt egymástól és a halandó érezte a másik köntösébıl áradó barlangszerő hideget, amely megegyezett a
körülöttük lévı kı hımérsékletével.
– Vállalja a kockázatot, hogy éppen úgy elveszítheti a józaneszét, mint az, akit Mexikóban pusztítottunk el? – Hesha
megragadta a férfi állát, majd addig emelte a halandót, amíg annak a lábai többé már nem érintették a földet és
aranyló írisző, hasított pupillájú tekintetét Thompson kékesszürke szemeibe mélyesztette.
Majdnem két percig maradtak ebben a tartásban... és Hesha gyengéden leeresztette a szolgáját.
– Mostanáig átgondolta azt, amit tudott. – mondta – Ma este olyan dolgokat ismert meg, amirıl eddig nem volt
tudomása. Gondolja át ıket. Tegyen fel kérdéseket. Tekintse úgy, hogy a képzése megkezdıdött és kezdje keresni az
utódját az emberei között. Szükségem lesz egy biztonsági fınökre, aki legalább a maga képességeivel rendelkezik, ha
még azután is kívánja Szeth áldását, hogy egy kicsit többet tudott meg a következményekrıl.
Hesha visszanézett a halandóra.
– Most már nyugodjon meg, Thompson. Éppen most ment át egy vizsgán. Lesz még több is, de ha idıközben
meggondolja magát, akkor bármikor letérhet az útról. Nem kell feltétlenül elvégeznie az iskolát.
– Most pedig, kérem, jelentsen. – tért vissza Hesha a megszokott hangjához.
Fél órával késıbb Hesha és Thompson a patkó alakú íróasztalnál ülve nézték át a napi események összefoglalóját. A fı
képernyıt a vidéki ház biztonsági kameráinak fekete-fehér, színes és hıérzékeny képei vették körül. A szabadban az
erıs szél tépte a fák ágait és a bokrokat. A beltéri képek sokkal nyugodtabbak voltak. Az Áspis áthaladt az egyik
képernyırıl a másikra – a konyhából az emeleti szobájába vezetı lépcsıkre lépett. Egy másiknak a közepén Elizabeth
mozdulatlan alakja látszott, amint éppen a kezében tartott fogókkal ügyködött. A habozás és sietség nélküli precíz
mozdulatoktól eltekintve akár egy szobornak is nézhették volna.
– Elizabeth Dimitros gyakorlatilag árva. – mormolta Hesha – Olvasta az aktáját?
– Természetesen.
– Jó. Családra van szüksége. Mi majd biztosítunk számára egyet. – itt megállt és a leendı örökösének a szemébe nézett
– Szándékaim szerint rám, mint egy apafigurára kell majd tekintenie. Szeretném, hogyha a rendelkezésére álló
képességeket latba vetve ön belépne egy öregebb testvér vagy egy nagybácsi szerepébe. Amelyik jobban tetszik.
Tekintse ezt az új út elsı feladatának. Ne színészkedjen. Inkább hozza elı a saját természetébıl a leghasznosabbnak
ítélt részeket. Ha csak teheti, soha ne hazudjon. A kevesebb most több, Thompson. Értette?
– Igen, uram.
– Kitőnı. Készítse elı a kocsit. Jelképesen megjelenek a vendégünk elıtt, és húsz percen belül találkozunk a garázsban.
1999. július 6., kedd, délután 3:41

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
Ron Thompson könnyedén beugrott a mőhely nyitott ajtaján és elkiáltotta magát:

– Liz? Liz?
Megkerülte az egyik sarkot és ott találta a nıt, amint éppen lassan tett-vett egy festmény felszínén.
– Hát itt van. – mondta teljesen fölöslegesen – Várjon! Csaknem ez az a kis négyszögő valami, aminek a múlt héten
látott neki?
Elizabeth bólintott és óvatosan felemelte a tisztítót a festményrıl.
– Az életkép.
– Életkép? – Thompson barátságos és érdeklıdı hangsúlyt vitt a szóba és elégedetten látta a hatást: a nı mosolyogva
fordította felé a képet és a hangja nem volt sem lekezelı, sem száraz, amikor magyarázni kezdett.
– Norman Rockwell, 1630 körül. Az élet, ahogy a Benelux egyszerő emberei élik.
31. oldal
Névtelen
– Hú. – közelebb lépett, hogy jobban lásson, de vigyázott, hogy ne magasodjon a nı fölé – Mielıtt idejött volna, ez úgy
nézett ki, mint a sár. Mit csinálnak?
– A földet mővelik. Holnap már több részletet is láthat. – ismét végigsimított a festményen.
Thompson egy ideig várakozóan figyelte a munkáját.
– Azon gondolkodtam, hogy talán szeretne velem elintéztetni néhány dolgot. Be kell szereznem néhány eszközt a
házba, és magamnak is vásárolok egy-két dolgot. Szüksége van valamire? Ha igen, kérem, írjon listát vagy tartson
velem. Van egy bevásárló központ és egy mővészbolt, amit Vegel is gyakran látogatott.
– Várna egy fél órát. Már majdnem készen vagyok.
– Persze.
1999. július 7., szerda, délután 2:03

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
– 'Reggelt, Áspis. – Elizabeth áthajolt a konyha központi szigetén és figyelte, amint a szakács valami szürke és
rózsaszín keverékkel dolgozik, majd kérdın felvonta az egyik szemöldökét.
– Tonhal pástétom. – mondta az Áspis – Ismét „ismerd-fel-az-ételt” játszunk? Ez lesz a reggelije, ugye? A fınök korán
ebédelt – vagy késın, attól függ, honnan nézzük. A jó öreg Ron pedig még nem bukkant fel. Úgyhogy szendvicset
terveztem.
A fejmagasságban felakasztott fényes lábas aljának tükrözıdı felületében figyelte, amint a nı a könyvével és az
üdítıjével leült az asztalhoz. Keményen összpontosított a testvére által rábízott összetevıkre és azt kívánta, bárcsak
Gábriel kevésbé értene a konyhamővészethez...
– Íz? – kérdezte miután levágott egy szelet kenyeret.
– Mízt?[1] – gyártott szemtelen szóviccet Liz, de az Áspisnak nem esett le – Sajnálom. Igen, kérek. Gyümölcs ízt,
feltéve, hogy nem valami vad, mint a bámia, guava, vagy ilyesmi.
Rafael ismét felnevetett és Elizabeth meglepetten kapta fel a fejét.
– Van valami kifogása a nouvelle konyha ellen? – a szakács a főszerek fölé hajolva ráncolta a homlokát és nem sok
figyelmet szentelt a nınek.
– Magának nincs? – kérdezte, miközben szemmel tartotta a szakácsot.
– Én Ronnal tartok. İ mindennek az ellensége, ami annyira rossz, hogy franciául kell megnevezni. Azért van egy
néhány kivétel... – kuncogott Rafael.
A kezében tartott széles kést meglengette az elıtte felhalmozott különféle keverékek fölött és nekilátott, hogy lekvárt
kenjen a felszeletelt kenyérre. Elizabeth mosolyogva vette át az ételt és valami félelemhez hasonló kifejezéssel az arcán
menekült le a lépcsıkön.
A lelke mélyén tudta, hogy meglehetısen ostoba dolog hirtelen elkerülni egy embert csak azért, mert a nevetése egy
kicsit... különleges volt. Talán félreértelmezte a humorérzékét. Angelora lassanként kezdett úgy tekinteni, mint aki még
nem a barátja, de már nemsokára az lehet. Most pedig, hogy egy kicsit jobban megismerte, kezdete úgy érezni, hogy a
férfi olyasvalaki lesz, akit elviselni, és nem szeretni kell.
– Thompson. – mondta Hesha – Mi a helyzet az új feladatával? Az öreg rendır becsukta a jegyzettömbjét.

– Mostanra Miss Dimitros és én teljesen Lizzé és Ronná váltunk, uram. Kedveli a baseballt, a csokoládét, a rejtélyeket
és a drámát. Úgy véli, hogy Vegelnek igazán kivételes ízlése volt a kalandregények és a ki-a-gyilkos történetek terén és
hazafelé beugrottunk egy könyvesboltba. İ bemutatta nekem Shakespeare-t, én pedig találtam egy olyan rendırségi
eljárásokról szóló sorozatot, amelyet még nem ismert. İ már az én sosem volt kis húgocskám...
– Igen. – mondta Hesha szárazon – Nagyon jó. Induljon a dolgára. Ma estére egy hosszú beszélgetést terveztem vele. –
ezzel bement a szobájába, és amikor visszatért, a legöregesebb fellelhetı szemüvegét viselte.
– Tíz évvel idısebbnek tőnik, uram.
– Jó. Remélem, hogy ennyi elég.
A papiruszról beszélgettek éppen, amikor Hesha a jövetele céljára terelte a társalgást.

– Mi ez a dolog, amit a disszertációjáról hallottam.
– Tessék?
– Thompson körülbelül egy hete másról sem beszél, csak bikákról, szemekrıl és halakról. – mondta és elmosolyodott –
Valahogy az az érzésem, hogy egy kissé meg van zavarodva.
A biztonsági bunkerben hallgatózó Thompson felhorkant. A bikás beszélgetés minden szaváról tökéletesen pontos
jelentést tett és értette is a beszélgetés minden mondatát. Mégis, ha így a fınök eléri a célját... Igen. Itt jön.
Elizabeth elıhozott egy hatalmas, kéziratokkal teli dobozt és letette a Hesha által mutatott asztalra. Az elméleti
tudásból diplomázott diákok sebességével és lelkesedésével beszélı Elizabeth jegyzetekkel, rajzokkal és idıvonalakkal
borította be a fényezett fafelületet. Az asztalhoz húzott egy egyenes támlájú széket és egyik lábát maga alá húzva, a
másikat pedig a levegıbe lógázva féloldalasan rátelepedett, majd olyan gyorsan kezdte bombázni Heshát
diagrammokkal és összefoglalókkal, hogy annak szinte ideje sem volt átolvasni ıket. A szemüveggel együtt elıkerült
Hesha legjobb professzor és apa modora is.
32. oldal
Névtelen
Thompson egy kis szünetet tartott a saját munkájában és felerısítette a központi képernyı hangját. Elizabeth jegyzetei
már teljesen elborították a hatalmas asztalt, rajtuk pedig szétszórva nyitott könyvek hevertek. Néhány ezek közül a
Vegelé volt. Az egyik kötetet szinte teljesen beborították a világos kék színő ragasztós jegyzetlapok. Thompson
felismerte a könyvet: Elizabeth azóta bújta, hogy megmutatta neki a halott ember szobáját.
– ...Jó. Erıs érvek, erıs védelem. – Hesha hátradılt a hatalmas fotelben – De ebbıl soha nem ír disszertációt.
Elizabeth elvörösödve nyitotta szóra a száját, de Hesha egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
– Mióta próbálkozik vele? – a lány arca haragos-fehérre vált – Itt túl sok minden van együtt, Elizabeth. Ebben a
munkában egy teljes könyvnyi, talán többkötetnyi anyagot halmozott fel. Vegye az öt százalékát, szőkítse a célterületet
és írjon arról. Aztán az oklevéllel a zsebében kezdje el egy szaklapban publikálni a részleteket. De ez...ez túl sok.
Elizabeth megkönnyebbülten dılt hátra az egyenes hátú székben, egy kicsit még sértıdötten, de azért elégedetten.
Hesha nyugtatóan paskolta meg a kezét.
A vita folytatódott, de Thompson már nem figyelt a szavakra. Látta, mi játszódott le a lány szemében, amikor Hesha
megérintette. A tíz évet öregítı szemüveg itt nem lesz elég. Remélte, hogy Hesha is észrevette azt az arckifejezést... és
azért imádkozott, hogy számított is rá.
1999. július 8., csütörtök, délelıtt 9:14

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
Ronald Thompson egy rándulással ébredt fel.

Egy riasztó... a hangjából ítélve benn, a házban. Lerúgta magáról a takarókat és elhúzott egy panelt az ágya fölött: a
kerületi lámpák zölden világítottak és maga a ház is biztonságos volt, a mőszerek szerint. Azonban a behatoló egészen
Vegel kamrájáig jutott. Az ablakon beragyogó napfény emlékeztette rá, hogy Hesha már biztosan alszik... méghozzá
mélyen.
Thompson a legtöbb lépcsıt átugorva rohant le a hallba és közben az Áspisért kiáltozott. Hála istennek most Rafael volt
itt: ha harcra kerül a sor, az a vérengzı kis teremtmény volt a jobb az ikrek közül.
Thompson felrántotta a felvonó ajtaját és a szerkezettıl telhetı legnagyobb sebességgel a második pinceszintre ment.
Az ereszkedés miatt megemelkedett a gyomra. Lizt átkozta azért a színjátékért, amit mindannyiuknak játszani kellett: ı
a biztonsági bunker melletti szobájában kellene tartózkodjon, nem pedig ennek a huzatos öreg háznak az emeletén.
Thompson átkozódva kapta fel a liftajtó mellett álló polcról az egyik puskát. Szemeivel végig pásztázta a
megfigyelıpont fényeit, és ismét elkáromkodta magát. Semmi szükség arra, hogy Lizt átkozza. A behatoló az ı
szobáján keresztül jutott be, és az az átkozott Káinita már biztosan azelıtt elbánt vele, hogy feltörte volna az ajtót.
Vegel valószínőleg nem halt meg, hanem csak fogságba esett...
A Vegel kamrájából Hesha nyughelyére vezetı ajtó még mindig zárva volt. Jó. Így talán jut ideje arra, hogy megnézze,
kinek vagy minek sikerült bejutnia. Bekapcsolta a faragott kövekkel borított szoba összes lámpáját és kameráját és a
látványtól megfagyott a vér az ereiben.
A világoskék csíkos pizsamát viselı Elizabeth Dimitros láthatóan céltalan, botladozó lépésekkel járkált fel s alá a
kriptában. A háta mögött a szobájába – Vegel szobájába – vezetı ajtó résnyire nyitva volt.
Thompson letette a puskát, és a szövetségeséhez bekötött házi telefon gombját lenyomva leállította a gyilkost.
– Csak Liz az, Áspis. Úgy tőnik, hogy alvajáró.
– Csak ugratsz.
– Nem. Az ajtó retesze hibásodhatott meg. Felmegyek és visszadugom az ágyába, mielıtt még beütné a fejét a kıbe és
felébredne.
Thompson egy gyertya fényerejére csökkentette a világítást a kamrában, visszatette az automatát a helyére és
nekilátott, hogy visszaállítsa a rendet a házban.
Hesha belépett a pihenı helyébıl a külsı kamrába. Csak egy árnyalatnyit lepıdött meg azon, hogy ott találta
Thompsont. Annál jobban meglepte azonban az a tény, hogy a szolgája nem ıt várta. A Vegel szobájába vezetı ajtó
nyitva állt, és Thompson éppen az ajtót zárva tartó bonyolult szerkezettel volt elfoglalva.
– Thompson? – Hesha felvonta az egyik ébenfekete szemöldökét és az embere felemelkedett, hogy jelentsen.
– A zár nyelve kilazult, uram. – már nyitotta a száját, hogy folytassa, de Hesha belefojtotta a szót.
– Hol van Elizabeth?
– Megkértem, hogy hozza el a postát. Gondoskodtam róla, hogy a dobozban csak olyan dolgok legyenek, amiket ı is
láthat. De el kellett ıt távolítanom a házból, hogy munkához láthassak.
– És azért kell feltétlenül még ma megjavítani a zárat...?
Thompson állkapcsa megfeszült a Setita hanghordozásától, de azért eléggé nyugodtan válaszolt:
– Mert a mi Elizabethünk alvajáró és ma reggel véletlenül átbotladozott Vegel ajtaján, anélkül hogy rájött volna, mit
tett. Úgy gondoltam, hogy szeretné, ha a biztonsági övezet valóban biztonságos lenne, uram.
Hesha bólintott.
– Természetesen. – az ajtó zárjának nyelvére pillantva megvizsgálta a munkát – Köszönöm, Thompson.
A naplementét követı szokásos konferencia után Hesha követte Thompsont a bunkerbe és a halandó elıvette a
fınökének a reggeli szalagokat.
A kamerákon keresztül látták, hogy Elizabeth az agyagtömbön dolgozik és lassan lefarigcsál egy eddig érintetlen
agyagfelületet a tárgyról. Hesha elküldte Thompsont, hogy újra ellenırizze a házban található összes rejtett ajtót,
33. oldal
Névtelen
panelt, ledobó csúszdát és beugrót.
Hesha leült a kapcsolótábla elé és egyik kazettát a másik után nyomta bele a gépbe. A számlálót úgy állította be, hogy
mindegyik felvétel ugyanabban a pillanatban induljon el: körülbelül egy órával Thompson reggeli ámokfutása elıtt.
Halálos türelemmel várakozott amíg Vegel szobájában meg nem mozdult valami.
Az alvó nı nyugtalanul forgolódott a hatalmas ágyban. A takarója a lábára tekeredett és a pizsama felsı része annyira
felcsúszott, hogy a felsı gomb szinte megfojtotta. Nagyjából tíz perc múlva a rángatózó, öntudatlan mozdulatok
kiszabadították a lábát a takaró fogságából. A lábai azonban most már lelógtak az ágy szélérıl. A lábujja elérte a padlót
és Liz felült. Lecsusszant az ágyról és lassan a szekrényhez ment. Bizonytalan kezekkel kihúzta az egyik fiókot és
széthúzott egy összegöngyölt zoknit, amelyeket aztán az ágyra dobott és azonnal meg is feledkezett róluk.
Elizabeth most félig nyitott szemekkel az asztalon kezdett matatni. A ceruza radíros végével valamit írni kezdett – félig
az asztalon heverı papírtömbre, félig az asztal fa és bır lapjára, majd a teletőzdelt fal mellett visszatért a szekrényhez.
A kezeivel a feltőzdelt jegyzetekkel és cikkekkel játszadozott. A teste eltakarta a nyitó gombot a kamera elıl, ezért
Hesha nem láthatta, hogy pontosan hogyan történt meg a baleset, de az ajtó résnyire kinyílt és a nı besétált a kripta
hideg kövére.
Hesha szórakozottan észlelte, ahogy a többi kamera által mutatott kép is életre kel. A félig felöltözött Thompson, amint
ırült módjára rohan le a lépcsın. A fegyvereit készenlétben tartó Áspis, amint hajlékonyan lesiklik a lépcsın. Thompson
a felvonóban, a bunkerben, a kriptában, majd az alvajáró mellett, amint a pizsamája ujjánál fogva kitessékeli ıt a
kriptából, bezárja az ajtót, és gyengéden az ágy felé tereli a nıt.
Hesha nézte, ahogy Thompson figyeli Elizabethet, amíg az vissza nem süllyedt a természetes álomba. Az öreg rendır
nyolc percig állt ott szobormereven, majd megfordult és kiment a látható ajtón keresztül.
– Biztonságos? – kérdezte Hesha Thompsont, aki éppen ekkor ért vissza a házban tett körútjáról.
– Igen, uram.
A két férfi tekintete ugyanabban a pillanatban ugrott a középsı monitorra. A lejátszókat már megállították és a kép
visszaváltott Thompson legutolsó beállítására. Elizabeth és az agyagrög jelent meg színesben, de hang nélkül. Az Áspis
éppen ekkor lépett be a képbe.
Rafael Mercurio egy tálcán chilit hozott, és Thompson hálásan emlékezett vissza, hogy az étel a másik iker
újramelegített remeke. Elizabeth udvariasan elmosolyodott, de a munkaterület legtávolabbi végébe húzódott vissza.
Az Áspis mosolyogva tett egy viccesnek szánt mozdulatot és egy kecses meghajlással leporolt egy kis asztalkát a
vitorlavászon mellett. Elizabeth ismét elmosolyodott, de szeme megrebbent és nem ment közelebb. A poros ujjával a
rögre mutatott és mondott valamit az Áspisnak – Hesha elırehajolt és bekapcsolta a hangot.
– ...az utolsó hüvelyknyit elıtte. – a kényszeredett mosoly ismét megjelent – De köszönöm, hogy lehozta nekem.
Nagyon kedves.
– Nem, nem. Hisz ez a dolgom: nem hagyhatom, hogy éhezzen. Maga csinos lány. A húst a csontjain, a rózsákat pedig
az arcán kell tartania, tudja. Most nem csak rólam van szó: itt most a Mercurio nagymamák hosszú sora figyel a hátam
mögül. – a férfi felnevetett, Liz pedig megpróbált mosolyogni.
Az Áspis magára hagyta Elizabethet a vacsorájával, azonban a nı addig nem hagyta el a biztonságot nyújtó
vitorlavásznakat, amíg a szakács le nem lépett a legfelsı lépcsıfokról. Az arcára jól láthatóan kiült a megkönnyebbülés.
– Szent szar... – suttogta Thompson – Vajon tudja?
Hesha figyelte, ahogy a vendégük letisztogatja a kezeit és leült a tálcához. Gyanakodva szaglászta az ételt, és minden
lelkesedés nélkül emelte fel a kanalat.
– Nem. – mondta Hesha – Azt hiszem nem. Egyszerően csak jók az ösztönei. Fél tıle... Érdekes.
Hesha megpördült a székben és szembefordult a pártfogoltjával.
– Idehívjam Gabet a városba?
– Azt hiszem, az lenne a legjobb. A félelem miatt nyugtalan lehet az álma. Tartsa távol tıle Rafaelt, amíg végre nem
hajtjuk a cserét.
– Az Öné a megtiszteltetés. – mondta Elizabeth és a már majdnem kiszabadított cserépdarabot megragadta a

gumikesztyős kezeivel.
– Köszönöm. – válaszolta Hesha érzelemmentes hangon.
Felemelte a fogorvosi vésıt és profikat megszégyenítı biztonsággal óvatosan lefaragcsálta az utolsó agyagdarabkákat,
amelyek a korsó fülét és egy darab cserepet tartották. Alig egy perc múlva a törékeny darabka megmozdult és Hesha
odatartotta Liznek a tárolására szolgáló tálcát.
Elizabeth lágyan belehelyezte a tároló tálcába a levél alakú darabkát és addig igazgatta, amíg már nem fenyegetett az a
veszély, hogy a kiszabadított darabka a saját súlya alatt összeroppan.
– Most már leteheti. – mondta a férfinak.
– Igen. – értett egyet Hesha és félretette a tálcát.
Hátukat a vitorlavászonnak támasztva szemügyre vették a nehéz munkával megszerzett kincset. A börtönének porával
és sarával borított darabka lehangolóan barna színő volt.
– Hát ez nem sok, igaz? – siránkozott Elizabeth. Hesha megrázta a fejét és elmosolyodott.
– Sokkal öregebb, mint mi vagyunk. Pillanatnyilag ennyi is elég. És talán illik majd Vegel valamelyik szilánkjához.
– Mégsem túl meggyızı. Sajnálom, hogy idecitáltam, de a munka utolsó lépéseinél két kéz már nem volt elég, és sehol
sem találtam Ront.
Hesha bólintott, de még hozzátette:
– Mercurio a konyhában van...
Elizabeth elvörösödve vetette rá magát újra a rögre.
Hesha észrevette, hogy Liz elpirult és eszébe jutott Thompson jelentése. Az Áspistól való félelem is elıcsalhatta a pírt a
nı arcára, de ı mégis arra gyanakodott, hogy Liz egyáltalán nem nézett utána, hogy a két másik férfi közül valamelyik
a közelben van-e. A kilazított darabka csak jó kifogás volt arra, hogy személyesen találkozhasson Heshával.
Elhatározta, hogy a ma esti találkozó hangvétele nagyon üzleties lesz. Bekémlelt a vitorlavászon dobozba és csendben
34. oldal
Névtelen
szemügyre vette a munka állását. A nı egyáltalán nem foglalkozott azokkal a részekkel, amelyeket Vegel a
legígéretesebbeknek tartott és kezeivel buzgón ügyködött egy alattuk lévı nagy kráterben.
Elizabeth elfintorodott magában. Az Áspistól felállt a szır a hátán, amióta jobban megismerte, és mégis hozzá kellett
volna fordulnia ahelyett, hogy a fınökét zaklatja. Öntudatlanul a füle mögé simított néhány rakoncátlan hajtincset. Az
ostobaságnak azonban voltak elınyei. Magában elismerte, hogy örült annak, hogy Hesha elıbújt az irodájából és most
itt ült tıle alig háromlábnyira. A munkától összemocskolódott tökéletes fehérségő ingujját felgyőrte az alkarján és az
éjfekete szemei izzani látszottak a szemöldöke alatt... azonban azok a szemek természetesen megint csak a rögre
tapadtak és ıt teljesen figyelmen kívül hagyták.
– Mit csinál? – kérdezte Hesha azon a tudós hangon, amely már olyan jól bevált a nınél, amikor a disszertációjáról
beszélgettek.
Elizabeth egy ronggyal kibélelte a lyuk legmélyebb részét és az ujjaival végigtapogatta a felsı falat, majd
megköszörülte a torkát.
– Nos, professzor, – kezdte reményei szerint egy buzgó fiatal diák hangján – arra gondoltam, hogy a Mr. Vegel által
feltárt réteg talán túlságosan is zsúfolt ahhoz, hogy igazi elırehaladást lehessen elérni. El szándékozom különíteni a
cserepeket tartalmazó részt, amelyet aztán leválasztok a rög többi részérıl. Azt remélem, hogy ezután már könnyebb
lesz leválasztani a szilánkokat... mert akkor hátulról közelíthetem meg ıket.
– Folytassam, Miss Dimitros.
– Ennyi. – nevetett a nı öntudatosan – Azonban ha Vegel elmélete a dolog rétegzıdésérıl helyes volt, akkor
valószínőleg vissza kell mennem az elejére és a nehezebbik utat kell végigjárnom. Azonban azt hiszem, hogy nem volt
teljesen igaza.
Hesha a követ kezdte vizsgálgatni.
– Ez a kı pedig csak „dolog”? – kérdezte, majd amikor a nı értetlenül meredt rá, folytatta – Nem ı, vagy az, vagy... –
Elizabeth elpirult és Hesha vigyorogva tette fel a kérdést – Mi ez?
– Oh, Istenem. – Liz bosszúsan rúgott bele a vitorlavászonba – Egyszer majd elmesélek egy történetet...
– Gyerünk.
– Ez itt egy tárgy. Sziszifusz köve. Nagy és ormótlan és valahányszor eléred vele a kitőzött célt – intett a tálcán pihenı
levél alakú cserép felé a kezével – ugyanott találod magad, ahonnan elindultál. Rettenetes csalódottnak érzed magad,
mert a végrehajtott feladat mögött csak egy újabb rejtızik, amely tökéletesen megegyezik az elızıvel. – magyarázta
Liz és morcosan kémlelte a lyukat – Mióta dolgozott Vegel ezen a tárgyon?
– Hosszú ideje. – vonta össze a szemöldökét Hesha.
– És Sziszifusz valószínőleg még mindig azon a hegyen dolgozik, és egyre nı benne a bőntudat és a szégyen. Azt
mondják, hogy értelmes fickó volt. Az ember azt hinne, hogy megpróbál tenni valamit. – mondta Elizabeth, majd Hesha
kérdı tekintete láttán folytatta – A pokolban biztos vannak más kövek is. Ha minden egyes alkalommal, mielıtt
elkezdené felfelé görgetni, ugyanazon a ponton ráütne a kıre, akkor elıbb-utóbb megjelenne rajta egy repedés... és a
sok évezred alatt az egész darabokra hullana, amikor lefelé gurul a leejtın.
– Sajnálom, butaságokat beszélek. Valószínőleg a bölcsességét is belegyúrták abba a kıbe... végül is, az egész csak
egy jelkép.
Hesha nem válaszolt és Elizabeth visszatért a kráterhez, amelyet belegyúrt egy metaforába. Sziszifusz...
reménytelenség... milyen találó... koncentrálj a munkádra, Lizzie... és ne is gondolj rá. Eltökélten faragta tovább az
agyagot. Legjobb lenne visszamenni a Rutherfordokhoz, mielıtt még bolondot csinálnék magamból. Fontos ügyfél... jó
üzleti kapcsolatokkal... meg akarja javíttatni a festményeit, te pedig olyan pokolian jó társalkodó vagy.
– Mi lesz a következı? – kérdezte Hesha.
– Stabilizálom a belsı felületet. Mázzal van bevonva...
Liz a kıre meredve gyakorolta az önmegtartóztatást. Talán még valami értékeset is találhatsz ebben a dologban...
valami épet... ízlésesen díszítettet... vagy csontokat... vagy még akár... fémet is...
– Úgy értem mi lesz a következı munkája? – fogalmazta át a kérdést Hesha.
– Áh, értem. Úgy terveztem, hogy néhány órát még farigcsálok ezen itt, aztán lemosok egy másik vásznat.
– Semmi papirusz ma éjjel?
Liz kinyújtózott és zavartan meredt a hatalmas kupac papiruszdarabkára.
– Már álmomban is hieroglifákat látok. Valami ki változatosságra van szükségem... és van abban valami kielégítı, hogy
ebben a rögben áshatok. Ott összerakok, – intett a hosszú asztal felé – itt pedig szétszedek. – Elizabeth finoman a
tenyerébe ütögette a szerszámait és egy árnyalatnyit megvonta a vállát – De dolgozhatok a papiruszon is, ha azt
kívánja.
– Csak cselekedjen a belátása szerint, kérem. A festmények is jól jönnek.
Hesha még állt ott egy kicsit és félig arra várt, hogy Liz megpróbálja még elnyújtani a találkozót. Jelen pillanatban
azonban úgy tőnt, hogy sokkal jobban érdekli Vegel kıdarabja, mint ı. Jó. – gondolta. Thompson valószínőleg tévedett.
A férfi hirtelen felpattant, leveregette a ruhájára és a bırére tapadt port és a dolgozószobája felé indult. Elizabeth még
csak fel sem pillantott és Hesha perverzül elégedetlen hangulatban hagyta el a mőhelyt.
1999. július 9., péntek, este 10:43

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
– Hesha? – kérdezte Liz anélkül, hogy felpillantott volna a papiruszból.

A Setita meglepetten torpant meg és mielıtt válaszolt volna még vetett egy pillantást az általában csendes, zokniba
bújtatott lábára.
– Igen. – leült az asztalhoz a nıvel szemben és megfogta a saját fogóit – Ma este igazán jól halad. – jegyezte meg.
– Azt hiszem ez egy könnyő rész.
Hesha összehasonlította ezt a részt a korábbiakkal. Ez sem könnyebb a többinél, úgyhogy a nı valószínőleg kezdi
35. oldal
Névtelen
megtanulni a hieroglifákat. És ráadásul múlt éjjel sokkal nyugodtabban is aludt, bár neki errıl valószínőleg sejtelme
sem volt. Elizabeth eléggé lelkesnek tőnt. Érthetetlen mértékben elégedett volt önmagával.
Hesha figyelte, amint Liz hihetetlen biztonsággal öt darabból összeállít egyetlen szárny jelet és mindössze csak egy
pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy a következı, egyáltalán nem túl gyakori jelet megtalálja az asztalra kiterített
jegyzetekben. Még abban is volt valami furcsa, hogy ott ült... Hesha a saját térfelén lévı cafatokkal kezdett foglalkozni,
hogy elrejtse a kíváncsiságát.
A fotel szöge normális... a csípıje a megszokott szögben áll az ülésen... rendben volt az az enyhe görbület is a hátában,
amellyel a finom vállait és hosszú nyakát kényelmesen a munkája fölé hajtotta... de a vállaival valami nem stimmelt. A
keze a fogóval – nem, a másik: ahelyett, hogy az ujjai lazán leszorították, vagy lapozgatták volna Vegel fordítási
jegyzeteit, most egy kis sátort képezve az asztalra voltak szorítva. A pulzusa is egyre gyorsult, amióta csak Hesha leült
mellé... vajon mit rejtegethet a kezével? Megérezte Elizabeth kutató pillantását és megfontoltan a munkája fölé hajolt.
– Van egy ajándékom Önnek. – bökte ki végül Liz.
A valaha is látott legédesebb „macska az egérre” mosoly fogadta Heshát, amikor felpillantott. A nı szemeiben szinte
szikráztak a borostyánszínő fények.
– Csukd be szemed, nyisd ki szád, stb. stb.
– Pardon?
– Tessék.
Liz megfordította a kezét és a nyitott tenyerén egy fémgyőrő feküdt. Hesha még soha nem látta ezt a makulátlan,
fényes mélybarna tárgyat. Átvette tıle a kézmeleg győrőt és az „öreg-ember” szemüvegén keresztül alaposan
megvizsgálta a faragott felszínt.
– Ez egy zsákbamacska ajándék Mr. Vegel kövébıl. – mondta Elizabeth – Sziszifusz bölcsességem hogy úgy mondjam.
– Lenyőgözı. – suttogta Hesha.
– Bronzból készült. – sietett közölni a további részleteket Elizabeth – Bár azt el sem tudom képzelni, hogy miért nem
zöldült el teljesen. Meg akarom vizsgálni a környezı anyag pH értékét.
Hesha szinte nem is hallotta a nı szavait.
Igen, bronzból készült, de Heshának biztosabb tippje volt arra, hogy miért nem pusztult el a fém. Semmi felirat...
semmi jelzés a belsı felén. Figyelmét most a formára fordította: két, a saját farkába harapó kígyó, amelyek egymással
ellentétes irányban fonódtak rá a másikra. A fejek és a farok részek a győrő felsı részén találkoztak össze és az
egymásra csavarodó testek egy szoros csomót formáltak.
– Gyönyörő. – suttogta. Liz felnevetett.
– Ha szereti a kígyókat. – mondta és hátradılt a székében – Komolyra fordítva a szót, én is egyetértek Önnel.
Elizabeth figyelte, ahogy Hesha a parányi győrőt bámulja és úgy döntött, hogy most jobb, ha magára hagyja. Ismét a
fogói után nyúlt és elkezdte összerakosgatni a papirusz darabokat.
A Setita egyre csak a győrő külsı felét simogatta az ujjaival.
– Felpróbálta? – mormolta a társa felé a kérdést.
– Igen. – ismerte el a nı – Csak egy pillanatra, hogy megbecsülhessem a méretét. A Mr. Vegel által elkezdett
kı-jegyzetben megtalálja a pontos méreteket és az ásatási adatokat.
Akkor hát nincsenek csapdák. Mindenesetre sokkal alaposabban is meg kell vizsgálnia, mielıtt biztos lehetne benne,
hogy a tárgy tényleg biztonságos. És szemmel kell tartania a nıt is... megvolt az esélye annak, hogy a tárgy valamilyen
módon aktív és az esetleges utóhatások nagyon sok mindent elárulhatnak.
– Görög, nem gondolja? – kérdezte Liz, amikor látta, hogy a lelet közeli szemrevételezése véget ért – Nem emlékszem
egyetlen ezzel azonos formára sem, de úgy gondolom, hogy kétkígyós motívum segíthet azonosítani a kort és a célt.
Talán egy Herkules kultikus tárgy, vagy egy jóseszköz. Biztosan emlékszik, Teresias és a kígyók az istállóban. Van egy
halvány esély, hogy orvosi szimbólum legyen, de azt hiszem, hogy ha a szobrász kaduceust[2] akart volna készíteni,
akkor egyszerően egy kaduceust farag.
Hesha a mellényzsebébe csúsztatta a győrőt. – Jó munka. – mondta hirtelen.
– Csak szerencse. – szerénykedett Liz.
Ezzel kapcsolatban azonban Heshának erıs kételyei voltak.
1999. július 10., szombat, délelıtt 9:28

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
Ronald Thompson összeszorított fogakkal ébredt fel. Éppen átkozottul jót álmodott és most tönkrement. Egyébkény is
csak ritkán álmodott. És máris kezdte elfelejteni...
Pokolba a riasztóval.
Kipattintotta a panelt, de nem hagyta el az ágy puha, meleg gubóját. Belsı behatolás volt: ismét Vegel szobájából
Vegel kriptájába. Az elképzelhetı legdurvább káromkodások közepette Thompson a széles hátára kanyarított egy
köpenyt. Az ajtót megjavította... igen, megjavította... a nı valószínőleg öntudatlanul a nyitógombot nyomhatta meg...
nos, ezúttal el fogja reteszelni a kıbe vájt szoba felıl, és akkor nem számít, hogy mennyit nyomogatja az álmos ujjaival
a gombot, többé nem lesz ilyen riadó késı éjszaka – késı reggel, javította ki magát káromkodva.
Letrappolt az öreg ház lépcsıin, le a pincébe, keresztül a faborítású padlón a pincében található szobákig. A helység Liz
szobája felé esı végét már csendesebben közelítette meg, majd lágyan a nı szobájába vezetı ajtó kilincsére tette a
kezét.
A riadó hangja ebben a pillanatban megváltozott. A kitartó, alsó G egy teljes oktávval megemelkedett és a férfi
dobhártyája beleremegett a borzongató hangba. Thompson visszahúzta a kilincset markoló ujjait, mintha ez okozta
volna a változást, de végül felismerte a jelzést. Valahol még egy behatolás történt. Egyszerő véletlen egybeesés volt,
hogy a hang pontosan akkor változott meg, amikor a kezét a kilincsre tette. Gyorsan feltépte az ajtót és Vegel lakhelyét
üresen találta. Felkattintotta a villanykapcsolót, és rögtön észrevette, hogy a kriptába vezetı ajtó zárva van.
36. oldal
Névtelen
– Áspis. – suttogta az Elizabeth szobájában található házi telefonba – Kapcsold be a mikrofont és kövess.
Thompson csendesen a rejtekajtóhoz lépett, kiiktatta a hozzá kapcsolt riasztót és utat nyitott a kriptába. A fülében
doboló hang hirtelen és teljesen váratlanul elhallgatott.
– Hol van? – kérdezte az üres szobát.
– Nem látom egyik átkozott monitoron sem. – válaszolta a fülhallgatója.
Thompson gyorsan átnézte a kamra szabálytalan íveit és kiszögelléseit. Ekkor csomóba ugrott a gyomra. Az egész
házban mindössze egyetlen helyet nem lehetett látni a biztonsági bunkerbıl.
– Áspis, tekerd vissza a felvételt.
A fejhallgatóban egy sor billentyő lenyomásának hangját valamilyen fütyülı zaj követte, majd Rafael szólt bele lágyan a
mikrofonba.
– A nı ajtaja 9:28:17-kor. 9:29:39-kor záródott be. Valószínőleg nekimehetett. Az İ ajtaja 9:29:27-kor.
Automatikusan bezáródott 10 másodperccel késıbb. Sajnálom, Ron, Tudom, hogy kedvelted ıt.
Thompson nehézkesen lehuppant a kıpad végére.
– A pokolba. – mondta és a csupasz lábára és a viseltes flanel köpenyére pillantva megismételte – A pokolba! A
pokolba! Áspis, kapd fel a kampót, a lámpát, a tőzoltó csizmámat és a felszerelést. Hozd le ıket nekem.
Raphael Mercurio már éppen tiltakozásra nyitotta a száját, de Thompson széles vallanak és összeszorított állkapcsának
látványa belefojtotta a szót. Inkább gyorsan felkapta a felszerelést.
Ronald Thompson a mestere kriptájának bejárata elıtt állt. A lábára vastag, combközépig érı csizmákat húzott,
amelynek a szárába szorosan belegyömöszölte a pizsamanadrágját. A derekára szorosan rátekerte a levágott köpenye
maradványait és jó erısen megkötötte az övével. Az egyik kezében egy hosszú, kampós botot tartott, a másik
mutatóujját pedig egy írnokkéz jelére fektette a falon. A háta mögött felkészülten és halálos csendben várakozott az
Áspis.
Thompson megnyomta a gombot és a Hesha szentélyébe vezetı ajtó feltárult elıtte. A férfi megnyomott egy újabb
dudort és az ajtó lágyan leereszkedett a sarkain. Most majd nyitva is marad, nem úgy, mint Elizabethnél.
Az Áspis bekapcsolta a viharlámpát, amelynek füstös lencséin csak halvány fény hatolt keresztül. Azonban a két férfi
számára ez is elég volt, hiszen a szemük már hozzászokott a Vegel kamrájában uralkodó tompa megvilágításhoz.
Thompson a kampó tompa végével lágyan megböködte az elsı kígyót, aki lustán felemelte a fejét, mire az állat
sértıdötten vonult vissza a fal repedésében található menedékébe.
Thompson elırelépett és az Áspis a háta mögött magával hozta a lámpát. Elıttük két rövid folyosó volt látható. A bal
oldaliban indultak el és lágyan lépegettek a jobboldali fal mentén. Az elsı kanyar után elhaladtak egy sekély verem
mellett, amelynek a mélyérıl hét függılegesen hasított szempár követte minden mozdulatukat. A második fordulóban
ugyanazon a szilárd kılapon szorosan egymás mellett állva egy teljes percig várakoztak, minden látható ok nélkül.
– Ron. – szólalt meg az Áspis – Mostanra már meghalt.
– Ha halott, akkor hol van?
– A jobboldali járatban.
– Én semmit sem hallottam abból az irányból. És te?
Raphael visszavonult. Szó nélkül elıhúzta a saját, kampóval és hurokkal ellátott botját, és a közeli párkányon
megmozdított egy különös formájú követ.
A két férfi folytatta az útját és biztonságosan megérkeztek egy keskeny és meredek lépcsısor utolsó pihenıjére. Áspis a
társa kinyújtott kezébe nyomta a lámpát és megfordult, hogy szemmel tarthassa a lépcsıt a hátuk mögött. İ már nem
láthatta, hogy mi van a feltáruló kamrában: a lépcsı fölött a menyezett alacsony volt és meredek és ı már azelıtt a
hátukat biztosította, hogy az ajtó befejezte volna a rövid ívét.
Thompson azonban látta.
Látta az alig megvilágított festmények sötétségbe veszı ívét. Látta a közelebb álló titokzatos tárgyak árnyékát a falak
mentén. Látta a fénykör szélénél a csukott szarkofágot. Látta a tetején heverı félmeztelen mestere mozdulatlan,
éjfekete alakját. Látta a szorosan testéhez tapadó győrött, fehér ruhát viselı nıt. Látta a fekete haját, amelyet most
berakott és fonott frizurában viselt. Halványan látta a ragyogó arany villanásokat a nyaka, a csuklói és a bokái körül. A
lány – a királynı – az istennı megfogta az elıtte fekvı férfi fekete kezeit és hangtalanul kérlelte, hogy keljen fel.
Thompson döbbenten állt az ajtóban. A jelenet túlságosan is hasonlított Vegel egyik festményére és tudta, hogy csak a
fény játszik vele. A káprázat elhalványult és a véletlen hasonlatosság semmivé foszlott, amint a nı megmozdult.
Elizabeth Hesha halott, hideg teste mellett állt, és az arcához szorította az egyik élettelen kezet. Csendesen, aprókat
szipogva sírdogált. Úgy tőnt, hogy szinte megszakad a szíve. A szemei csukva voltak, és Thompsonig már nem jutottak
cl a szavai. Már ha egyáltalán szavakkal is hangot adott gyászának.
A férfi tett elıre egy lépést és magával vitte a lámpást is. A lenvászon hálóing egy egyszerő fehér hálópóló volt, amely
annyira meg volt csavarodva és össze volt győrıdve, hogy a távolból díszesen redızöttnek tőnt. A haja össze volt
kócolódva, és ahogy a nı mozgott, egyre inkább láztól csapzott hajfürtökre kezdett hasonlítani, egy nemes hölgy
frizurája helyett. Az ékszerei pedig nem aranyból, hanem élı rézbıl készültek...
Ugyanennek a halálos, élı fémnek az olvadéka borította a padlót, de olyan vastagon, hogy a világos szürke kı csak
parányi foltokban volt látható. Thompson végignézett az ezernyi rezes fejő kígyó óceánján és az érces hátak látványától
megborzongott.
– Hány lövés van a készletben, Áspis?
– Kettı.
– Akkor te itt maradsz.
– Én is így terveztem.
Thompson a kampóval tisztította meg maga elıtt az utat, ahogy lassan keresztül araszolt a kriptán. Az Áspis a legfelsı
lépcsıre állt és megpróbálta úgy beállítani a lámpát, hogy azzal segítse a lassan haladó férfit. Thompson érezte az
orgyilkos pillantását a hátában. A fény furcsa dolgokat mővelt az árnyékokkal és a sötétség széle a lakóival együtt
mozgott. Az öreg rendır ösztönösen megérezte, hogy a háta mögött bezáródik a megtisztított ösvény és azon
37. oldal
Névtelen
elmélkedett, hogy hogy a pokolba fog kihozni magával egy testet, legyen az halott, alvó, vagy a kígyóharapás
sokkjában és az általa keltett pánikban vonagló.
– Várj, Ron.
Thompson egész testében megremegett. Meg sem merte mozdítani a lábát. Ebben a kényelmetlen pozícióban felnézett
a társára, aki a kezében egy vékony fonalat tartott, amelyet egy apró késsel elvágott.
– Kapd el. Kösd a derekadra. – a fonál nála lévı végét a felszereléshez kötötte és a mőanyag dobozt biztosan az ajtó
mögé ékelte – Hozok erısebb kötelet és néhány kesztyőt. Szükséged lesz rá. – ezzel az Áspis eltőnt a lépcsın.
Thompson lemondóan figyelte, ahogy a másik távozik. Szorosan a derekára hurkolta a zsinórt, majd a figyelmét ismét a
padlóra fordította.
Kampó, tiszta, lépés. Lépés.
Kampó, bökés, siklás, újra kampó. Tiszta. Lépés.
Lépés. Most már félúton járt.
Nagy lépés. A kampóval arrébb taszigálta az egyenes utat elálló nehéz testet.
Újabb lépés. Lépés...
...és Thompson csizmája megcsúszott egy öreg, lapos bırdarabon, amely selyemszerően sustorgott a csizma gumitalpa
alatt. Thompson elveszítette az egyensúlyát és vadul kapálózva próbálta elkerülni a zuhanást. A kampó kiszabadult a
jobb kezébıl és a kınek csapódott. A másik lába közvetlenül egy apró, élénk lény feje mellett csapódott a földre és a
vibrálás visszhangokat keltett az egész szobában. Szinte alig maradt látható kígyó a padlón, amikor a lázas mozgolódás
abbamaradt, de három felnıtt támadásra készen összetekerte a testét. Thompson a lábait és a kampót ott hagyta, ahol
voltak, és szinte beszüntette a lélegzést. Az apró, felszínes bordamozgásoktól sajogni kezdett a feje és az oldala, de így
csak nagyon, nagyon kevés zajt csapott. A kihívóan ágaskodó kígyók szép lassan, egymás után megnyugodva
ereszkedtek vissza a földre. Thompson kiegyenesítette a térdeit és a bokáit és a bal kezének legkisebb és leggyengébb
ujjaival ismét felemelte a kampót – csak ez a két ujj akadályozta meg, hogy teljesen kiejtse a kampót a kezébıl. Ismét
elindult elıre.
Lépés.
Lépés, kampó, tiszta, lépés.
Megérkezett a szarkofághoz. Megérintette a nı vállát, aki erre érthetetlenül mormogott valamit. Liz csodával határos
módon még mindig aludt. Egészséges színe volt, tehát nem harapták meg. Thompson nagyon remélte, hogy a csoda
kitart még egy ideig, és hogy a csodák ragályosak.
– Ron.
Thompson a lépcsısor felé fordult.
– Igen.
– Húzd be a zsinórodat.
Thompson a kezébe vette a zsinór végét és elkezdte maga után húzni. A másik végére kötözve egy kartondoboz
csúszott végig a padlón, amely egy kötelet vonszolt maga után. Az egész rettenetes lármát csapott és még több kígyó
menekült el az újabb szörny elıl. Ron kárörvendıen vigyorgott, amikor a három ellenfele lecsapott, majd elmenekült a
fogaikat megfájdító furcsa és undorító ellenfél elıl.
A dobozban több kesztyő is lapult és Thompson mindegyiket felhúzta. Az erıs kötelet a derekára kötötte és
megpróbálta Elizabethet is hozzá erısíteni...
De amikor belenézett a lány nyaka köré tekeredett nagyon öreg rézfejő szemébe, rögtön világossá vált számára, hogy
az soha, de soha nem fogja jószántából megengedni ezt neki. Most az elméje rándult görcsbe ugyanúgy, mint a veszély
hatására korábban a gyomra. Az ısöreg hüllı az övéhez hasonló módon harcolt és gondolkodott.
Egyik szemét a „nyakéken” tartva Thompson a csillogó karperec fiatal, vékony teste után nyúlt. Egy szempillantás alatt
megragadta a fiatal példányt a feje mögött és gyorsan a síremlék sötét részébe hajtotta. A lábait lassan csúsztatva
közelebb araszolt a nıhöz és a másik csuklóra tekeredett ifjonc követte a társát. A nyakék felé fordította a fejét, és az
aranyszínő szemek megbántottan pislogtak.
Thompson felsóhajtott. A lába körül a kampóval megtisztított egy nagyobb területet és nagyon lassan letérdelt Elizabeth
lábaihoz. A bokaláncok nagyobb, idısebb növendékek voltak. Mély lélegzetet véve a bal oldali felé nyúlt, de a nyakék
felszisszent a feje fölött és ı megmerevedett a mozdulat közepén. A rendırnek vissza kellett ereszkednie a sarkaira,
hogy egy kicsit rendbe szedje az idegeit. A kesztyőkben megfeszítette az ujjait.
A keze hirtelen elırevágódott, amikor ı maga, és remélhetıleg a nyakék is a legkevésbé számított rá. Az ösztönei jól
mőködtek. Érezte az ujjai között a finom vonalú állkapcsot és egyetlen gyors, sima mozdulattal letekerte az állatot Liz
bokájáról. A másik bokalánc éppen a térde fölött akkor harapott belé, amikor hátradılt, hogy a társát elhajthassa.
– Basszus! – kiáltott fel és majdnem elejtette a kezében tartott kígyót.
Egy türelmetlen csuklómozdulattal a sötétségbe repítette a karcsú testet. Hallotta, amint leesik. Túl közel volt és hangot
adott dühének. Thompson gyakorlatilag letépte a másik bokaláncot. Miközben felemelkedett, kígyók után kutatva
gyorsan végigtapogatta Elizabeth lábait. Talált egyet, amely harisnyatartóként tekeredett a derekára. A kígyó felfelé
kezdett menekülni és Thompsonnak egészen a csípıjéig fel kellett emelnie Liz hálóingét, hogy elkaphassa. Az álnok már
éppen beleharapott volna a nı hasába, de egy hüvelykujj az útját állta. A bır nem bizonyult elég vastagnak, és ezúttal
Thompson érezte a méreg csípését a sebben.
A nyakék ismét felszisszent. Esetlen testtartásában Thompson kicsavarodva próbálta megnézni, hogy mit csinál a kígyó.
Ahogy a feje a szarkofág fölé emelkedett, valami lecsapott az oldalára. A mintázata alapján az egyik bokalánc lehetett,
az, amelyiket nem dobott elég messzire. Thompson abbahagyta a káromkodást. Semmi sem ment úgy, ahogy kellett
volna.
Az öreg rendır lázasan tisztogatta meg maguk körül a teret a kampóval. Meg sem próbálta az öreg kígyót letekerni a
nyakáról, inkább megragadta Elizabeth karját és elkezdte kifelé vezetni a kriptából. A nyakék figyelmeztetıen
felsziszegett.
Thompson folytatta az útját.
A nyakék Elizabeth nyelıcsöve elıtt kihívóan ingatni kezdte a testét. A nı megbotlott. Még mindig sírt és a sápadt
könnypatakok végigcsorogtak az arcán és lecsöpögtek a kígyó tompa fényő testére.
Thompson feljebb emelte a kezét és biztosabban megragadta a nı karját.
38. oldal
Névtelen
A nyakék szemkápráztató gyorsasággal csapott le a kínálkozó célpontra, azonban Thompson készen állt és gyorsan
arrébb vetette magát, amint biztos volt benne, hogy a rézfejő ırá és nem a nıre támad. A férfi érezte, amint a hosszú,
görbe agyarak jóval a kesztyő fölött az alkarjának izmaiba mélyednek. A karja felhasadt és a vér szabadon záporzott a
padlóra. Az öreg hüllı egyik foga beletört az áldozatába, de a támadás lendülete és Thompson vetıdése leszakította ıt
Elizabeth nyakából. Thompson gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, a vállára dobta a magatehetetlen nıt és egyenesen
a lépcsık felé iramodott.

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
Hesha az összetekeredett nehéz testek nyomására ébredt. A rézfejőek tömege összetekeredve feküdt rajta és a
legöregebb védelmezıén a vállaira tekeredett. Azonnal megérezte a fülében a pátriárka kioltott villás nyelvét a füle
körül, amint megmozdult.
– Fényt. – mondta lágyan és a rejtett gömbök fényt kezdtek árasztani. Hesha tekintetét az öreg kígyó szemeibe
mélyesztette és visszasziszegett neki.
A Legöregebb megsebesült. Kivicsorította a törött fogát és meggörbítette a nyakát, hogy jobban láthatóvá tegye a
szájpadlásáról lassan leereszkedı pótlást. Panaszkodott. Összetekeredett, majd ismét kiengedett és ezzel nagy
riadalmat keltett az alacsonyabb rangú kígyók között. Nagyon ingerült volt. A fészek nem volt biztonságos. Akik tudtak,
a szövetségesük testén kerestek menedéket, a többiek pedig elmenekültek a Laurel Ridge környékén található
telelıbarlangjaikba.
Hesha megnyugtatta a hőséges, öreg szolgálót. Kezeivel végigsimított az öreg rézfejő leszármazottainak hátán. Idıvel
mindannyian ismét a padlót érezték a nyakuk és a hasuk alatt és a kı semmi váratlan dolgot nem produkált. A Setita
csupasz lábfeje lágyan siklott át közöttük. Hesha egyáltalán nem riasztotta ıket: a családhoz tartozott, a szaga az ı
szaguk is volt.
Miután megnyugtatta magát, hogy a betörés csak korlátozott mértékő volt – a kincsei és a munkái érintetlenek voltak –
Hesha a középsıjáraton keresztül Vegel kriptájába ment. Érdeklıdve vette észre, hogy az Elizabeth szobájába vezetı
ajtót egy reszelıvel eltorlaszolták.
– Thompson.
Tizenöt éve most elıször nem érkezett válasz.
– Thompson. – emelte fel Hesha a hangját.
– Uram. – a hang Áspisé volt – Thompson most éppen Beteg egy kicsit.
– Beteg.
– Igen, uram. Nem tudna... nem tudna esetleg idejönni és segíteni nekem?
Thompson szobája kényelmes volt, de nem volt benne túl sok bútor. A könyvespolcait zsúfolásig megtöltötték az öreg
folyóiratok, a szalagok, a viharvert, valódi bőntények adatait tartalmazó dossziék. A hagyományos hanglemez
győjteménye figyelemre méltó volt, de soha nem hallgatta ıket. A falon néhány öreg bizonyítvány lógott vékony
keretben. A padlót egy jóféle, Afganisztánban vásárolt szınyeg borította. Gyönyörő és értékes darab volt, de a
rendırnek fıleg a mintája miatt tetszett: bár minden egyéb tekintetben hagyományosnak volt mondható, a
véletlenszerő motívumok helyett ezt a darabot gépfegyverek és helikopterek egyszerősített ábrázolásai borították.
Hesha Ruhadze biztonsági fınöke egy állítható támlájú öreg és viharvert fotelben ült és egy apró szemetes kosarat
tartott az ölében. Az arca egészségtelenül kékes színő volt, a szemei pedig annyira megdagadtak, hogy csak félig tudta
kinyitni ıket. A jobb karja egy újságpapírból, mőanyag tasakokból és átvérzett törölközıkbıl álló hevenyészett
kötésben hevert. A bordáinak bal felét hasonló módon párnázták körbe.
Az Áspis mindkét kezében törölközıkkel megrakodva éppen akkor érkezett vissza a fürdıszobából, amikor Hesha
belépett az ajtón. Óvatosan felemelte Thompson feldagadt karját és a vöröslı vásznakat fehérre és bézsre cserélte. A
szemétkosár végképp tele lett az éppen lecserélt kötésekkel és Mercurio lecserélte egy levesestálra. A konyhából
beáramló savas gızök igazolták, hogy szükség volt valamiféle tárolóedényre. A két férfi fáradt, megbántott és bizakodó
tekintettel pillantott fel fınıkére. Hesha egyetlen másodperc alatt felmérte a helyzetet és gyorsan letörölte az emberei
arcáról az elégedett kifejezést, amikor sarkon fordult és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.
– Mercurio! – üvöltötte a házi telefonba.
– Mi a fenét csinál, fınök? – az Áspis egyszerre volt dühös, zavarodott és rémült, amikor a fınökét követve berontott a
bunkerbe – Ron beteg, az Isten verje meg. Meg fog halni és maga csak...
Hesha hirtelen szembefordult vele.
– Mosdd le a kezed, te ırült!
Rafael tekintete a vérrel átitatott ingujjáról és vértıl csöpögı kezeirıl a fınöke állati szemeibe mélyedt és a rettegéstıl
halálsápadtan hátrált ki a szobából.
– Melegítsen meg négy zacskót, és gyorsan hozza ide ıket.
Rafael botladozva nyargalt le a hallba, de közben egyszer sem fordított hátat a bunkernek és az oda bezárkózott
lénynek.
Hesha leült a kapcsolótábla elé, hogy ott várja ki, amíg teljesítik az utasításait. A Thompson szállása felıl érkezı szag
mindent elsöprı erejő volt... alvadt és friss vér illata, félelem, betegség, méreg... a kibuggyanó friss vér, amely kárba
veszett a padlón, a törölközıkben, az újságpapírokban... friss vér... a szemeivel a Thompson szobáját mutató monitorra
tapadt.
Képtelen volt elfordítani a tekintetét, de a kezei még engedelmeskedtek a parancsnak. A monitor fényei kihunytak.
Az átok a lábai irányításáért küzdött. A férfi ajtaja csak ötlábnyira van. A férfi most túl gyenge a harchoz. A férfi bízik
benne és nem fog elhúzódni a Bestia elıl. Nem ismerné fel a különbséget Apep rabszolgája és az aszkétikus, elmélkedı,
racionális lény között, amelynek létrehozásáért a Setita évszázadokig harcolt. A férfi pedig már elhatározta magát:
fájdalmai voltak és véget vetne az életének, hogy egy újat kezdhessen.
39. oldal
Névtelen
Hesha hagyta, hogy a csábítás hullámai a józanság bástyáját ostromolják. A vihar hideg szívében szinte
szórakoztatónak találta, hogy elemezheti a rohamokat. A Bestia makacsul és nyersen támadott, és bár szörnyen erıs
volt, mégis a fegyverei gyengének bizonyultak. Hesha hálát adott Szethnek az átok szavainak esetlen logikájáért, és
mert az elméje végig tiszta maradt.
Egy testmeleg és meglepıen nehéz mőanyag zacskó esett az ölébe.
Gyorsan felkapta, és az utolsó cseppig kiszívta a tartalmát. Az átok még többet követelt és a Bestia és Hesha tökéletes
összhangban nyújtotta ki a kezét a következı zacskó után, amelyet Áspis azonnal oda is hajított. A hideg nyelıcsı ezt
is ugyanolyan gyorsan elnyelte, mint az elsıt. Hesha erıt vett magán és a harmadikat már csak lassan kortyolgatta. A
Bestia még mindig tombolt: feldühítette Thompson vérének illata, a zacskós vér rettenetes íze, és az irányításért
folytatott harcának kudarca.
Hesha végzett az ivással és úgy tőnt, hogy a belsejében tomboló ösztönlény lassan lenyugszik. Még mindig dühös volt,
de már megfékezte... nem lakott jól, legalábbis annyira nem, hogy dühöngve követeljen még több vacsorát, és
valamilyen szinten megértette, hogy nemsokára többet is kaphat.
– Kígyóharapás. – szól Hesha.
– Igen, uram. – az Áspis visszavonult a folyosóra. Valójában egyik lába a felvonóban volt. – Ma reggel.
– Ellenméreg?
– Igen, uram. Rögtön a harapás után.
– Miért vérzik?
– Rángógörcsök gyötrik, uram. A vécében hányt, amikor hirtelen rátört. Esés közben összetörte a tükröt és azután a
szilánkokban forgolódott. Több mint egy órán keresztül húzgáltam ki belıle az üvegcserepeket.
– Melegítsen meg még három zacskót. Kopogtasson, mielıtt bejönne. – utasította Hesha és felemelkedett a székbıl – A
zacskókat hagyja az ajtó elıtt és tőnjön el onnan. Értette?
Raphael bólintott. Figyelte a Thompson szobájába belépı teremtményt és visszamenekült a hőtıbe. Boldog volt, hogy
egy nehéz, szigetelt ajtó választja el a mesterétıl.
– Thompson. – térdelt le Hesha a szolgálója mellé és a negyedik zacskót úgy tartotta kettejük közé, mint valami
talizmánt.
– Uram. – Ron szemei ırülten küszködtek, hogy élesre állítsák a lencsék által szolgáltatott képet – Uram, nem Önt
láttam éppen az elıbb?
– De igen.
– Hála Istennek. Azt hittem, hogy képzelıdöm.
Thompson a levesestál fölé hajolva öklendezni kezdett. A száraz rángások még a fotelt is megrengették alatta. Hesha
megpaskolta a hátát és ujjaival végigsimította a köpeny szakadásai alatt a felszakadt bırt. Nem talált üveget a sebben.
Ezek szerint az Áspis alapos munkát végzett.
A Setita két kezével megragadta Thompson fejét és a szemébe nézett.
– Nyugodj meg.
Az öklendezés lassan abbamaradt.
– Eljött az idı, uram? – krákogta Ron.
– Nem. – válaszolta Hesha, aki tökéletesen értette, hogy mire vonatkozik az ember kérdése – Ma este csak egy elıre be
nem tervezett leckét kap Szeth vérének hatalmából. – Thompson tompán meredt rá felduzzadt szemhéjai mögül – De
elıször hadd ellenırizzem a karját.
Hesha percekig ügyködött a fogóval és a szikével. Az Áspis által félig megtöltött tálba került még néhány tükörszilánk és
egy vagy két kígyófog is elıkerült a harapásokból. Hesha kivitte a tálat és az orvosi eszközöket a mosogatóba, majd a
kezében egy nagy kávéspohárral és egy késsel tért vissza a konyhából.
– Igya ezt meg.
– Nem vagyok képes semmit sem lenn tartani, uram...
– Igya meg.
Thompson belekortyolt az italba. A szemei elismerıen villantak a pohár sötét tartalmára, és Hesha látta, hogy egy
kérdés formálódik a férfiban.
– Igya meg mindet, Thompson.
A pohár kiürült és Hesha a csuklóján ejtett sebbıl ismét megtöltötte. Thompson engedelmesen vette át a poharat és a
mester és tanítvány együtt ivott... a halandó a pohárból, a Setita a kezében tartott zacskóból. Az Áspis az utasítás
szerint elhozta a többi zacskót és a hideg testbe lecsorgó vér a Setita csuklójából kifolyva ismét megtöltötte a poharat.
– Elég lesz. – Hesha a sebesült ember elé húzott egy fotelt. – Most égesse el. Használja. Ne mondja nekem, hogy nem
tudja, mire gondolok. Csak figyeljen. A gyomrában most tőz ég... olyan, mint a félelem. – mondta lágyan a Setita –
Mint a düh... mint az adrenalin... mint a whisky... – a hangja hipnotikusan duruzsolt – A régi idıkben maga is ivott egy
keveset, Thompson nyomozó ırmester...ragadja meg a tüzet, ragadja meg a whiskyt és kényszerítse ki a gyomrából.
Áramoltassa a karjába. A méreg, ami ma a szervezetébe került... lángolt az ereiben és meg akarta ölni magát. A tőz az
ereiben elpusztítja a mérget. Gyújtsa fel a karját... perzselje fel a mérget... égesse ki az üveget, a vágásokat és a
horzsolásokat.
– Nézze a karját, Thompson.
Thompson fájdalmasan megmozdította a fejét és látta, hogy az elszínezıdött, felduzzadt karja változni kezd. A fehér és
vörös sávok elhalványultak. Az édes burjánzásnak indult lilás kék foltok elıször zöldes-arany, majd halványbarna
színőre fakultak, végül visszaállt a bır természetes színe. A beteges szín visszahúzódott az ujjairól, a csuklójáról...
– Összpontosítson. Ne hagyja abba.
– Mit csinálok?!
– Meggyógyítja önmagát. Szeth vére még felhígítva is képes meggyógyítani az élıket. Csakúgy, mint ahogy tudomásom
szerint Káiné is... – Hesha Thompson szemébe nézett, lehúzta vállairól a rongyokká foszlott köpenyt és megvizsgálta a
férfi meggyötört hátát – Hozza el a karjából. Javítsa ki a lábát, majd terítse el a tüzet a hátán. Még mindig vérzik. – a
vágások összezáródtak – Jó. Maga irányítja a tüzet. Most álljon fel és gyızıdjön meg róla, hogy minden sebe
begyógyult.
Thompson felállt és megpróbált engedelmeskedni.
40. oldal
Névtelen
– A tőz kialudt, uram. – rázta meg a fejét egy kicsivel késıbb.
– Nagyszerő. El is kellett égetni mindet. Vannak mellékhatásai. Gondoljon arra, hogyan érzett irántam azelıtt, hogy
ivott a vérembıl, és mit érez most. Ha egyszer iszik belıle, akkor valószínőleg hálát, barátságot, nosztalgiát,
gyengédséget, megmagyarázhatatlan bizalmat érez.
Thompson arckifejezésében most nyoma sem volt ezeknek a gyengéd érzelmeknek. Hesha felsorolása túlságosan is
pontos volt.
– A második alkalom után szinte szerelmes lenne belém. Thompson még mindig duzzadt arcán félelem áradt szét.
– A harmadik alkalom a vér gazdájának rabszolgájává teszi azt, aki vért issza. Ezt a kötelék hívják Vérbilincsnek,
Vinculumnak, Coeur Vrai-nak, Eskünek, Apep Szorításának és még vagy ezernyi más néven is nevezik... viszont örökké
tart.
Hesha testıre krétafehérré vált, hogy az elhangzottak jelentıségét lassan kezdte felfogni.
– Örökké?
Hesha a földet bámulta és egyik hosszú, vékony kezével elhessegette az örökké szót.
– Amíg meg nem hal, vagy amíg meg nem hal újra. Azt mondják, hogy hét féle módja van a kötelék megtörésének:
ebbıl öt legendákba illı, hármat lehetetlen kivitelezni, négy nem praktikus... mindegyik nehéz és csak egyetlen vezet
gyorsan eredményre. Thompson arcán egy árnyalatnyit sem enyhült a rémület.
– Tehát Ön... Ön bármelyikünkön használhatta volna ezt a... Hesha szemöldöke megrándult.
– De nyilvánvalóan nem tettem. – mondta, majd rövid szünet után folytatta – Ellenkezı esetben nem tehetné fel nekem
ezt a kérdést, Thompson.
Sietség nélkül összeszedte az üres zacskókat, a véres kést és a vörös foltokkal tarkított kávés poharat és az egészet
kivitte a konyhába. Egy pohár gyümölcslevet és egy új tálat hozott magával, amikor visszatért, majd az egészet
Thompson kezébe nyomta és folytatta a leckét.
– Sokkal, de sokkal jobb elnyerni az olyan emberek lojalitását, akikben meg kell bíznia. Úgy gondolom, hogy a
rabszolgák nem eléggé megbízható szolgálók. Az ellenségeim közül sokan kötelékben tartják a szolgáikat – és ez bizony
egy nagyon jól kihasználható információ, Thompson.
Hesha ismét leült és a viselkedése megváltozott.
– A leckének vége. – mondta – Jelentést, Thompson.
Elizabeth egy magas, keskeny zsámolyon ült a stúdióban. A bal könyökére támaszkodott, a kezében pedig egy lazán
összegöngyölt pamut törlıkendı csomagot tartott. A jobb kezével kivett egyet a csomagból, bemártotta az üvegben
csillogó folyadékba, és óvatosan törölgetni kezdte a festmény légypiszkos, füsttıl megfeketedett felszínét. Idıvel a
törlıkendı piszkos sárga színővé vált és a nı egy laza csuklómozdulattal a földön álló szemetes kosárba dobta. Ismét
kivett egy tiszta kendıt a csomagból, és az eljárás megismétlıdött. A festmény széleitıl a tiszta sáv lassan terjedt
befelé.
Hesha belépett a szobába. Maga köré tekerte az árnyékokat, ahol voltak ilyenek, ahol pedig nem, ott egyszerően
észrevétlenül átsiklott a fénykörökön. A nı semmit sem hallott. A szemei körül új, elcsigázott ráncok jelentek meg. A
finom bır a halványuló foltok színéhez hasonló árnyalatúra változott. A szemei véreresek voltak és az arcán só illata
érzıdött.
Hesha visszasétált az ajtóhoz, és ismét engedélyezte a fénynek, hogy megvilágítsa ıt.
– Elizabeth.
A nı meglepetten pillantott fel.
– Hello. – dobta az asztalra a törlıkendıt – Azt hittem, hogy mindannyian bementek a városba és csak holnap este
jönnek vissza. Thompson hagyott egy üzenetet...
– Hazugság volt.
Elizabeth felkapta a fejét, szemei védekezıen szőkültek össze, és az asztal mellett szembefordul a házigazdájával. Nem
szólt egy szót sem, de szemei Hesha arcát kutatták. De azt az arcot akár márványból is faraghatták volna.
– Jöjjön ide, kérem. Szeretnék beszélni Önnel.
Hesha hátralépett és utat engedett a nınek. Liz egy pillanatnyi habozás után felkelt és követte.
– Az irodámban, ha nem bánja.
A Setita kinyitotta neki az ajtót, amelyen eddig még soha nem lépett be. Hesha pontosan azon a ponton állt meg, amely
a fal melletti székbe kényszeríti a vendégét és a nı le is ült a megfelelı helyre.
– Meséljen nekem a tegnap esti álmáról. – kezdte.
– Tessék? – pirult el Elizabeth.
– Ön járkált és beszélt álmában. Liz lesütötte a szemét.
– Az alvajárók nem emlékeznek feltétlenül az álmaikra, Hesha.
– De Ön emlékszik Elizabeth, különben egyszerően megmondta volna, hogy nem. – a férfi szinte mosolygott – Ön
nagyon diplomatikus, amikor nem ıszinte.
Liz összeszorította a száját és nem válaszolt. Hesha leolvasta az érzelmeit az arcáról: düh, óvatosság, sértettség,
logika. Legalább most már felkészült arra, amit az igazság tenni fog vele.
– Azt hiszem, hogy Önt rémálmok gyötrik. – folytatta a férfi lágyan – Szeretnék segíteni. Valójában feltétlenül
szükséges, hogy közbelépjek. – mondta végül ismét szigorú hangon.
– Nem értem, hogy mirıl beszél.
– A napkeltéig hátralévı órákban mindenképpen meg akarok gyızıdni arról, hogy megértett engem. – mondta, majd
tartott egy kis szünetet – Más körülmények között soha nem hozattam volna ide. Azért hoztam magammal New
Yorkból, hogy elterelje a figyelmemet néhány sokkal sürgısebb teendımrıl. – a nı erre elfintorodott – Ön... egyedi
jelenség. Nem, inkább elbővölı. Arra gyanakszom, hogy Ön ritka megfigyelési képességekkel rendelkezik.
Megmutattam a szobrot, amely kifogott rajtam és Ön egyetlen éjszaka alatt rátapintott a probléma lényegére és
eltávolította a szemet. Le voltam nyőgözve, és úgy döntöttem, hogy gyakran meg fogom látogatni, New Yorkban. –
fejezte be nehezen Hesha.
41. oldal
Névtelen
– De Ön egyetlen nap alatt keresztülhúzta a számításaimat. Kettridge nyomában... – Hesha láthatóan a megfelelı
szavak után kutatott – olyan szörnyő dolgok jártak, hogy tiszta lelkiismerettel nem hagyhattam Önt hátra, hiszen
magára bukkanhattak volna. Úgyhogy idehoztam Önt, hogy megvédjem, és hogy elkerüljem az igazság ismeretébıl
adódó aggodalmakat. Idıvel aztán biztonságban visszavitettem volna New Yorkba. Vagy... – halkította le a hangját –
reméltem, hogy idıvel kevésbé sietısen és sokkal kevésbé felkavaró körülmények között is sort keríthettem volna erre
a beszélgetésre.
– Ez nem beszélgetés, Hesha. – csattant fel Elizabeth – Ez egy monológ.
Az érzelmei vezetik – sóhajtott magában Hesha. Gyorsan levetkızte a lágy hangnemet és a zavarodottságot, és kurtán
elıadta a probléma lényegét:
– Hogy megóvjuk a helyzet valóságától, az Áspis, Thompson és én egy kis színjátékba kezdtünk. Azonban a ma reggeli
események bebizonyították számomra, hogy tudatosan, vagy öntudatlanul, de Ön átlátott a színészkedésünkön és a
díszleten. A mi kis színjátékunk csak még nagyobb veszélybe sodort mindannyiunkat.
Az utolsó szavakkal Hesha hangja elhalt és a következı mondat úgy tört elı belıle, mit valami mennydörgés:
– Most pedig mesélje el az álmát Elizabeth, mielıtt az Ön észlelési képességei megölnének valakit közülünk.
Elizabeth hatalmasra tárt szemekkel meredt rá. Az arca sápadt volt és szorosan összezárt száján egyetlen hang sem
jött ki. A torka elszorult a dühtıl és a kitörni készülı zokogástól, és a gyomra görcsbe rándult a félelemtıl. Ez megırült.
A fejében ırülten kergették egymást a gondolatok, de semmi nem jutott eszébe, ami segíthetne rajta. Istenem, vajon
mit gondol, mit láttam? És most miért nem látom, ha tényleg láttam? Nem tőnik ırültnek, inkább... minden mondattal
egyre zavarosabb lesz minden... ı pedig nyilvánvalóan azt hiszi, hogy elmagyarázott valamit... de téved... vagy
paranoiás... de az arca... Liz elfordította a szemeit Hesháról. Az arc látványa fájdalmat okozott neki, akár ırült volt a
férfi, akár nem. Azok az éjfekete szemek, körülöttük az erıs szemöldökkel és a ravasz mosollyal... egyszer vagy kétszer
látott már valami gyengédséget is bennük, valami nyíltságot és biztatót... Elizabeth inkább a férfi kezeit nézte. A hosszú
csontok gyönyörőek voltak, mintha egy isten rejtett volna szobrokat a hús alá... a bır barnasága olyan gazdag, olyan
sötét és annyira érett... erre nincs is szó. Mint a lovak gesztenyebarnája és az öreg nyergek színe és... ez megırült, azt
hiszem.
Hesha hidegen szemlélte a nı reakcióit. Akaratlanul is meglepıdött azon, hogy Liz képes volt csendben ülni azok után,
ahogy bánt vele. A nı vagy tökéletesen buta volt – Hesha pedig tudta, hogy ez nem igaz – vagy sokkal erısebb volt,
mint gondolta. Szeth a mélységekben. – gondolta ingerülten – Miért találgatok?
Kinyújtotta a kezét a nı télé.
– Jöjjön velem. – szólt.
Miközben hagyta, hogy a férfi maga után húzza, Elizabeth arra gondolt, hogy milyen hidegek az ujjai és mennyire
lehetetlen ez az ember.
Hesha kinyitotta a nagy hallba vezetı ajtót, és maga után húzta a nıt. Megállt egy könyvekkel telepakolt és szilárdnak
tőnı polc elıtt és félretolta a bútordarabot. A feltáruló keskeny járat sötét volt, de a falakon semmi szokatlan nem volt.
Befordultak egy sarkon és egy tágasabb, jobban megvilágította térre érkeztek. Egy szilárd fém ajtó állta el az útjukat.
– Kinyit.
Hesha keményen tartotta Liz kezét, és csak akkor engedte el, amikor az ajtó kitárult.
Elizabeth a férfi elıtt lépett be az acéllal, üveggel és mőanyaggal zsúfolásig megtelt hosszú, alacsony szobába. Az Áspis
a szobában tartózkodott és az arcán elviselhetetlen kifejezés ült. Liz szerint ez a meglepetés és a rosszindulat keveréke
lehetett, azonban Hesha sokkal jobban ismerte Raphaelt. Tudta, hogy a gyilkos élvezettel szemléli a romokban heverı
illúziókat, és azt is, hogy miért. Hesha elmosolyodott és úgy döntött, hogy az Áspis megérdemli ezt a kis szórakozást. A
büszkeség omlik össze leghamarabb. – gondolta gonoszkodva és várt.
Elizabethet léptei a biztonsági berendezéshez vitték. Mindegyik kamera be volt kapcsolva és a monitorok is mőködtek. A
nı leült az egyik székbe és szó nélkül, hidegen sorra végignézte az összes monitor képét. A hall. A konyha. Egy külsı
kép. A lépcsı. A kocsifelhajtó. Egy fal... a garázs egy része, villant át az agyán. Képek a vendégszobáról, Thompson
szerény ágyáról és az Áspis vackáról. Egy kép a pincébe vezetı lépcsıkrıl. A múzeum minden lehetséges szögbıl. Üres
folyosók. Egy zsúfolt szoba, amelyet nem ismert fel. Egy másik, nem kevésbé rendetlenül. Hesha dolgozószobája, benne
a két üres fotel. Hesha szobája egy másik szögbıl. A kép hátterében egy hatalmas ágy állt, az oldalán pedig egy pedáns
öltözıszoba részlete látszott. Több kép az éjszakai szélben lágyan hajladozó fákról. Nem is lepıdött meg, amikor a saját
szobáját mutató képhez ért. A bunker, a válla fölött a száját tátó miniatőr Áspissal, a saját apró, mozdulatlan alakjával
a székben és Heshával, aki sajnálatos módon a kamerán keresztül ıt nézte. A székben fekvı Thompson, egy ismeretlen
szobában. Kıbe vájt termek. Kıfalak – faragásokkal.
Elizabeth közelebb hajolt a monitorhoz és a dombormővekre meredt. A kép homályos volt és rossz volt a perspektíva,
de felbukkant egy emlék...
– Áspis. – csendült fel Hesha hangja – Mutatkozzon be Miss Dimitrosnak.
Liz megpördítette a széket. Ha a szakács arcán korábban meglepetés tükrözıdött, – amiben Liz erısen kételkedett,
hiszen aki ebben a szobában ült, a tökéletes pontossággal tudta, hogy ki közeledik felé – akkor a mostani kifejezés az
elképedés groteszkül tökéletes maszkja volt. Az apró, sötét szemek haragosan összeszőkültek.
A szakács semmit sem mondott és Hesha hangja töltötte meg a csendet.
– Elizabeth, ez itt Raphael Mercurio.
– Nem Angelo. – motyogta Liz hangtalanul.
– Angelo nem létezik. – mondta az Áspis sértıdött hangon – Raphael és Gábriel. A testvérem, az ikertestvérem volt itt,
amikor megérkezett. Angelot... mi találtuk ki. İ a mi mesteri alkotásunk. A nagy alibi. – fejezte be és felvetette a fejét
és hamis ıszinteséggel, kihívóan felvonta az egyik szemöldökét.
– Alibi mire?
– Mindenre. – válaszolta fenyegetı hangon az Áspis, majd Hesha arcára pillantott és elhátrált. Büszkén és győlölködve
eltőnt szem elıl.
Hesha lágyan megérintette Elizabeth vállát. A nı otthagyta a széket és hagyta, hogy a férfi a bunkeren keresztül egy
egyszerő faajtóhoz vezesse. Hesha egyet kopogott, de rögtön be is nyitott.
– Thompson.
– Uram. – Thompson arcán bocsánatkérı fintor jelent meg – Hé, Liz. – felemelte a dönthetı háttámlát, de nem kelt fel
42. oldal
Névtelen
– Bocsásson meg ezért.
Hesha nem hagyott idıt nekik az udvariaskodásra.
– Vegye le az ingét, Thompson.
Thompson és Elizabeth lopva egymásra pillantottak és a bocsánatkérı fintor ismét megjelent a rendır arcán.
– Igenis, uram. De segítségre lesz szükségem. A vágások beforrtak, de a duzzadás ismét elkezdıdött...
– Még mindig a jobb válla? – ráncolta össze a homlokát Hesha – Segítsen neki. – utasította a nıt.
Liz a fotel fölé hajolt és lehúzta a laza pólót a férfirıl. A mozdulata nagyon óvatossá vált, amikor megpillantotta az elsı
kötést. A pulóver alatt Thompson testét elbontották a kötések és a friss hegek.
– Vegye le a kötést a jobb válláról és nézze meg.
Elizabeth letekerte a kötést és a hőtıpalackot. Thompson karján a hús duzzadt volt és elszínezıdött. A szövetekben
felhalmozódott folyadék szinte szétfeszítette a seb közepén található két apró szúráson képzıdött friss rózsaszín bırt.
Elizabeth szótlan szakértelemmel helyezte vissza a kötéseket.
A nı leült az öreg fotel karjára és kutatóan nézett az öreg rendır szemébe.
Thompson boldogtalanul viszonozta a pillantást. A lány szereti a fınököt – legalábbis nem is olyan régen még szerelmes
volt belé. És megbízott a „barátjában”, Ronban. És az idıs férfi talán évtizedek óta elıször, szégyellte magát a tetteiért.
A lány pedig otthagyta, a pillantása megtört. Követte Heshát a labirintusba. Thompson halvány rosszulléttel küszködve
nyúlt a tál után.
Elizabeth idegesen állt az ajtóban. A háta mögötti folyosóból érkezı fény halvány volt ugyan, de ahhoz mégis elég erıs,
hogy az árnyékát messzire vetítse. A küszöb magaslatáról hallotta a Hesha által a sötétségben keltett lágy hangokat...
sziszegés és törékeny sercegés, mint egy seprőé. A hang elhalt, majd hosszú szünet után Hesha halkan így szólt:
– Fényt.
És feltárult elıtte Hesha szentélye.
A távolabbi falat – majd körülnézve rájött, hogy minden falat – festett dombormővek borítottak. Az okker, sötétbarna,
téglavörös és éjkék színek három sorban borították a falakat és mindegyik sor magasabb volt a saját testénél... hirtelen
rájött, hegy tizenkét szakasznak kell lennie. Ez itt az Am Duat – a Halottak Könyve a nemeseknek – Rá tizenkét órás
utazása az alvilágban. Minden órát három részre osztottak és minden rész az isten utazásának egy jelenetét örökítette
meg. Az utazásét, amely alkonyattól pirkadatig tartott és a halálból az életbe vezetett. Liz belépett a szobába és
körbefordulva az egészet szemügyre vette.
Csupasz padló, derékmagasságig kék és fekete falak, aztán következtek a színek: vörös, fekete, okker, fekete, egy
sötétbarna színő hieroglifa sáv, aztán a puszta kıre feketével festett rajzok. A mellette lévı falat a Kilencedik Óra
töltötte be és Elizabethet lenyőgözte a munka pontossága. Felpillantva meglátta, hogy a legmagasabban elhelyezkedı
sor fölött a mővész tökéletesen reprodukálta az odatartozó díszítı elemeket – már amennyire az általa látott fotók
alapján ezt meg tudta ítélni. A mennyezetet az éjszakai ég képe bontotta: az ötágú nyurga csillagokat elegáns
szabályossággal helyezték el.
A szoba óriási volt, de ezt már a lépcsı tetején állva is érezte. Most már azt is látta, hogy szinte teljesen üres. A fal
mentén szétszórtan apró ládák és keskeny dobozok hevertek a számukra készített alacsony asztalkák és padok
társaságában. Néhány közülük aranyszínő volt, néhány pedig poros és féregrágta. A falak furcsa módon görbültek,
mintha az éppen erre sétáló kımővesnek a vésı mutatta volna az utat. Egyedül a padló és a mennyezet volt
párhuzamos. A szoba távolabbi végében az ívek mögött, félig az élı kıbe rejtızı dolgokat is látott.
A legnagyobb és legnyilvánvalóbb látnivaló pontosan elıtte magasodott. Hesha elragadtatva figyelte, ahogy a nı
elıször szigorúan a szoba többi részét vette szemügyre.
Nem akarta észrevenni.
Egy egyszerő készítéső, sima doboz volt. A fedele szorosan illeszkedett. A padlóból negyvenhüvelyknyi magasságra
emelkedett ki. Szélessége negyven hüvelyk, hossza pedig valamivel több, mint nyolc láb volt. Elizabeth egy hosszúra
nyúló pillanatig bámulta a tárgyat, de végül közelebb lépett a szarkofághoz.
– Álmomban itt jártam. Ebben a szobában. Hesha mozdulatlanul várakozott a folytatásra.
– De a padlót akkor kovácsolt bronzlapok borították és nem voltmennyezet és égbolt. A déli nap egyenesen besütött ide
és nem voltak árnyékok.
A tenyere élével végigsimította a kıbıl faragott koporsó szürke felszínét.
– Ön itt feküdt. A fény az arcába sütött, a kı és a köntöse pedig vakító fehéren verte vissza fényt. Azt hittem, hogy
alszik. Kinyújtottam a kezem, hogy... hogy...
A nı úgy meredt a saját kezére, mintha nem ismerné fel.
– Kinyújtottam a kezem, hogy mondjak valamit Önnek. Hogy megmutassam a napot, azt hiszem... de nem ébredt fel. –
a hangja eddig olyan volt, mintha transzban lenne, és most egy kicsit kétségbeesettebbé vált – Nem tudtam
felébreszteni. Hideget kezdtem érezni. A fém padló fagyos volt. De nem lehetett volna hideg abban a napsütésben, és
az ágy... a masztaba?... is hideg volt és Ön is olyan hideg és mozdulatlan volt, mint a kı.
– És akkor hirtelen felismertem, hogy halott. – Liz visszanyelte a könnyeit – Halott volt és én lenéztem magamra, és
többé már nem Elizabeth voltam, hanem...
A varázslat hirtelen láthatóan összetört. A kezei végigsimítottak a kulcscsontján, ott, ahol reggel a Legöregebb pihent és
a nı szemeibıl eltőntek az emlékek. A bırén megjelent a harag pírja.
– Nem kell ezt elmondanom, Hesha. – az arca lángolt, de a hangja jeges volt – Ott vannak a kamerái és a kémei.
Kívülrıl is nagyon jól végignézheti az álmaimat.
Elizabeth az ajtó felé iramodott.
Hesha háromszor olyan messze volt a kijárattól, mint Liz, mégis ott állt, mielıtt a nı megtehette volna a harmadik
lépést.
Elizabeth nem látta, mikor ment oda: a szemei nyitva voltak, de az agya túl lassú volt ahhoz, hogy felfogja a mozgást.
Hirtelen egyszerően megjelent az ajtóban és elzárta az útját. A lábaiba az üzenet túl késın jutott el ahhoz, hogy
visszafogja a lendületét. Elizabeth belerohant a karjaiba és a lendület a fal és a szörnyeteg közé lódította. A férfi a
karjainál fogva megpördítette, magához szorította és kényszeríttette, hogy ránézzen. Liz nem sikoltott és késıbb
csodálkozott is rajta, hogy miért nem.
Hesha nem szólt semmit. A szemére vörös köd borult és az agyarai elıbukkantak a tokjukból és szétfeszítették az
43. oldal
Névtelen
állkapcsát. Az egyetlen hang, amit érdemes volt meghallani, az a nı szívverése volt, a gyors, nedves lélegzése, a
mellkasában rekedt apró sikoly... karmos kezei a nı nyaka után nyúltak. A kezei eltőntek a nı hosszú, barna hajában
és elkezdte maga felé húzni a fejét. A fejét a nyaka felé hajtotta – lecsapott, de Liz az utolsó pillanatban megvonaglott,
és így a tágra mohó száj nem a nyaki vénára, hanem az ajkaira tapadt rá. Vér töltötte meg Hesha száját – élı vér – és
ı szívni kezdte. A Bestia magával ragadta Heshát és a nıt. A szörny utolsó gondolatait a nı íze töltötte ki... Csak
altatás. Csak illúzió. İ egyáltalán nem különleges...
A reszketı és a Csók tüzében égı Elizabeth összerogyott és Hesha vele együtt zuhant a földre: követte a vért. A nı a sír
harmadik lépcsıfokán hevert és Hesha fölötte térdelt. A Lizt átkaroló karjai végigkarcolták a padlót, és az aprócska
fájdalom észhez térítette. Bár csak éppen hogy. Gyorsan elszakította a száját a nıtıl, a nyelvével tisztára nyalta az
ajkait és hátradılt. Hosszú másodpercekig meredt a nıre... legalább lélegzik... most még egyszer... Liz kinyitotta a
szemét, elfordult tıle és talpra akarta küzdeni magát.
Hesha megdörzsölte a lehorzsolódott ujjakat és abban a pillanatban döbbent rá, hogy a Bestia majdnem elvette a lány
életét. Hogy ez a gyilkosság nagyobb gyönyört okozott volna neki, mint bármely más élılény lemészárlása. És hogy ez
a gyilkosság egy évszázad óta elıször fájdalmat okozott volna neki. A lényének egy része azt kívánta, hogy bárcsak a
Bestia gyızött volna.
Elizabethnek annak ellenére sikerült ülı helyzetbe küzdenie magát, hogy a lábai még nem engedelmeskedtek az
utasításainak. Négykézláb felküzdötte magát a negyedik lépcsıfokon, de nem nézett a férfi felé.
– Elizabeth. Várj. – Hesha utána rohant és meg akarta ragadni a kezeit, majd a küszködı ujjakat a csuklójára nyomta –
Keresd meg a pulzusomat. – követelte.
Liz rettegve pillantott rá. A sötét, sötét íriszek rámeredtek a tágra nyílt szemekbıl... Hesha meghallotta, hogy a Bestia
ismét felordít, és a nı kezeit gyorsan a nyakához nyomta.
– Érezd. Hol van a szívdobogás, Elizabeth? Nem fogod megtalálni. A nı már nem küzdött ellene. Az ujjaival
végigtapogatta az áll vonalát, a mélyedést a füle alatt és a nyelıcsı kiemelkedését.
– Emlékszel, – szólalt meg Hesha szinte normális hangon – amikor elıször találkoztunk, és én elestem, meg akartad
nézni a pulzusomat. Én azonban nem engedtem.
A rá meredı sötét szemekben megvilágosodás keveredett a tagadással. A nı most már remegett.
– Hány rémálmod volt, mióta találkoztál velem? – Liz pislogott és a harcos pír eltőnt az arcáról – Azt hiszem, hogy azon
az éjszakán nem voltam elég gyors és nem sikerült távol tartanom az ujjaidat a csuklómtól. Akaratlanul is megismerted
a titkomat... mint ahogy azt is megérezted, hogy az egyik Áspis barátságos, a másik félelmetes... meg azt, hol találod a
kı közepén a győrőt... tudtad, hogy mi vagyok.
– Mi vagy? – suttogta a lány.
Hesha megtorpant. Megnyalta az ajkait és a kezei akaratlanul is jobban szorították a lányét.
– Akiért nem jön el a halál.
1999. július 11., vasárnap, hajnali 4:13

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
Ronald Thompson haragosan várakozott. Beteg volt és a Vegel szobájában lejátszódó jelenetet is csak azokon a kis
vágásokon keresztül szemlélhette, amelyeket képes volt a feldagadt szemhéjain nyitni. Ingerlékeny volt. A tétlenséget
nem neki találták ki és a lábadozás még annál is rosszabb volt. Azonban türelmes volt és valószínőleg meglehetısen jól
átvészelte volna az éjszakát, he Hesha menet közben meg nem változtatja a taktikáját. Thompson össze volt zavarodva
és ezért most a hálózata közepén ült és várt, ahelyett, hogy megfogadta volna Janet telefonon keresztül érkezı kérlelı
szavait, és ágyban maradt volna.
Hesha hátrált ki Elizabeth szobájából és jó éjt és szebb álmokat kívánt a lánynak. Thompson majdnem megfulladt, és az
egyik dagadt ujjával felkattintott egy kapcsolót, amikor a mestere a dolgozószobája és a síremléke felé indult. Hesha
felpillantva várakozott egy kicsit, majd a múzeumon keresztül inkább a könyvespolcnak álcázott ajtóhoz ment.
Thompson kihúzta meggyötört testét a székben és egy várakozó és kihívó pillantást küldött Hesha télé.
Hesha egykedvően mérte végig a szolgáját.
– Igen, Thompson?
– Uram... – kezdte Thompson, de nagyon gyorsan elakadt. Hogy is kellene folytatni?
– Uram, feltehetek egy személyes kérdést?
– Kérdezhet tılem bármit. – válaszolta Hesha, de a szemeiben az tükrözıdött, hogy a rendır nem igazán számíthat
válaszokra.
– Mi történt a tervvel, uram? – vakkantotta Thompson.
– Melyik tervvel?
– A család tervvel. – lökte oda élesen a halandó.
Thompson az ajkaiba harapva kereste a megfelelı kezdést mondandója számára. Olyan szavak után kutatott, amelyek
eléggé udvariasak ahhoz, hogy ne rontsák meg a viszonyát a munkaadójával, mégis elég erısek a benne tomboló
indulat kifejezésére. Az elméjébıl azonban minduntalan azok az átkozott, maró átkozódások bukkantak fel, amelyekkel
a napot kezdte.
Hesha figyelte, amint a leendı örököse a saját indulataiban fuldoklik. A férfi ide-oda kapkodta a szemeit és az egész
lényébıl sugárzott a helytelenítés. Hesha odahúzott egy széket, kígyószerően sikamlós mozdulattal leült és megszólalt:
– Rendezze el a gondolatait, detektív. Kezdje elölrıl. Kifogásai vannak a módszereim ellen, amelyekkel a Miss Dimitros
ügyet intéztem? Természetesen az óta hallgatózott, amióta visszavittem ıt a szobájába... és ha nem lett volna tanúja
az elıadásomnak élıben, akkor ragaszkodtam volna ahhoz, hogy nézze vissza szalagról.
Thompson kis híján felrobbant. A hatalmas indulatok miatt az ordítás bennrekedt a mellkasában és látta, amint Hesha
magában mulatva enyhén megrebbenti a szemhéját. Az öreg rendır végül nem robbant fel, hanem magába roskadt.
Tehát a fınök kijátssza ıt. Ez is csak egy vizsga – ismerte fel hirtelen. Egy újabb vizsga. Vajon átmegyek?
44. oldal
Névtelen
– Azon a helyen hagytam ıt magára, Thompson, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát. Elmondtam neki az
igazságot a ma reggel történtekkel kapcsolatban. Maga és az Áspis nagyon is hısies színben tőntek fel a történetben,
ahogy azt meg is érdemelték. Néhány éjszaka alatt kiheveri majd biztonsági intézkedések által okozott sokkot – intett a
zártláncú megfigyelı rendszer felé Hesha – és biztos vagyok benne, hogy maga és ı egy hónapon belül ismét a legjobb
barátok lesznek. Ha nem csalódom, akkor csütörtökig meg fogja köszönni magának, hogy megmentette az életét.
– Én most nem errıl beszélek.
– Nem is érdekli, ha ma éjjel győlölte magát.
– De igen. És Ön azt állítja, hogy ezt elrendezte. Én pedig hiszek Önnek, mert az emberekkel kapcsolatban mindig igaza
van, és az ösztöneim is ugyanezt súgják nekem. De a múlt héten még azt mondta, hogy mi leszünk majd az ı
családja... hogy Ön el szándékozik érni, hogy Liz számára Ön egy „apafigura” legyen. – csapott le az öklével Thompson
a szék vaskos karfájára – Ha azt hiszi, hogy a ma esti események akár csak egy hajszálnyit is szülıi jellegőek voltak...
– Attól tartok, hogy túlságosan is elmerült az „idısebb testvér” szerepében. – vágott Thompson szavába Hesha.
– Nincsen semmi bajom a vámpírokkal, uram, de nem örülnék neki, ha a húgocskám férjhez menne az egyikhez.
– Milyen konzervatív idısebb testvér. – jegyezte meg Hesha azon a veszélyt sugalló hangján, amelyet eddig még soha
nem használt Thompsonnal szemben – Én nem vagyok vámpír, és magának volt már elég ideje arra, hogy erre rájöjjön.
Elvárom, hogy soha többé ne használja ezt a szót, hacsak nem Stokerrel, vagy Hollywooddal kapcsolatban teszi.
Megértett engem?
Thompson óvatosan bólintott.
– Továbbá. Elizabeth nem a húga, és jól teszi, ha ezt mélyen az agyába vési. Veszélybe sodorhatja magát, ha túl
mélyen beleéli magát egy szerepbe. Ha pedig éppen ebbe éli bele magát túl mélyen, akkor ezzel könnyedén Miss
Dimitros halálát okozhatja. A nı egy megvédendı célpont, Thompson. Ne hagyja, hogy az érzelmei irányítsák.
Egyszerően csak tegye a dolgát. Ami pedig a házasságot illeti... – Hesha kiélvezte a szinte hangtalan nevetését.
– Most pedig térjünk vissza a vendégünkkel ma este folytatott beszélgetésem megvitatásához. Elmondtam neki, hogy
rengeteg kérdése lesz és megígértem, hogy megválaszolom ıket. Lesznek is válaszok, Thompson, méghozzá meggyızı
válaszok. Elmondtam neki, hogy ı zavarodott volt és sebezhetı. Elmondtam, hogy törıdöm vele. Elmondtam, hogy ma
este nem akarok túl sok mindent mondani, és hogy nem akarom, hogy elmenjen. Elmondtam, hogy eddig nem is
tudtam, hogy ı ennyit jelent nekem és hogy még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Bocsánatot kértem,
vallomást tettem, leborultam elıtte, csak hogy mindent rendbe hozzak.
– És abból, amit elmondott neki, van egyáltalán valami, ami igaz is?
– Mit tenne, ha azt válaszolnám, hogy nem? – kérdezte Hesha majd várt egy kicsit a válaszra – Maga elhitte, amit
mondtam, amikor hallott engem beszélni vele?
– Igen. – mondta Thompson színtelen és érzelemmentes hangon.
– Jó. – vette tudomásul a választ Hesha, majd az Elizabethet mutató képernyıre nézett.
A lány most már tudott a kameráról, ezért úgy döntött, hogy a takaró alatt veszi fel a hálóingét.
– Akkor bízom benne, hogy ı is hitt nekem. Maga ismer jobban engem kettejük közül. Kétségei vannak? Legyenek is.
Hesha levegıt vett a beszédhez és egy érintıleges témával folytatta a beszélgetést.
– Hány alkalommal járt már Vegel kamrájában, Thompson? És az enyémben?
– Uram?
– Vegel szobájában földmőveseket, vadászokat és kézmőveseket láthat, Thompson. A fáraó testırségét, urakat és
hölgyeket, írnokokat és kımőveseket. Mindannyian dolgoznak életük szakaszában és a folyó áramlik mellettük, a zöld
mezık eltartják ıket, a szomjukat vízzel oltják, éhségüket munkájuk gyümölcsével csillapítják, és a nap ragyogva süt le
mindannyiukra, legyenek írnokok vagy földmővesek, urak vagy szolgák. És ez az élet.
– Az én szobámban a király halott, minden férfi, asszony és gyermek lelkét kiszakítják, és darabokban küldik az
ítélıszék elé. Védtelenül és cél nélkül vándorolnak a sírjukból a Ma'at felé. A világ örökké sötét és hideg, és a
nekropolisz határain túl nincs más, csak a semmi. A sivatag hideg és szörnyeket rejt. A folyókból nem ihatnak, a mezık
gyümölcsibıl nem ehetnek. Csak abból tarthatják fenn magukat, amit az élık hoznak el nekik. És ez a halál.
– A szerelem képes megélni a nap alatt. És azt mondják, hogy a túlvilágon is kivirágozhat. De a közöttük elterülı
sivatagban, Thompson... Az újjászületésük után sem az én fajtám, sem a Káiniták, sem Apep ivadékai nem ismerik már
a szó jelentését. Két lelkem is itt lehet, de a szívem a sötét alvilágban van Ammit, a Holtak Felfalójának agyarai között.
Értse ezt meg. Fogadja el. És aztán mondja ki újra, hogy szeretne csatlakozni Szeth gyermekeihez.
– Legyen átkozott, Hesha. – suttogta Thompson.
– Már az vagyok. – a lény hangjában semmilyen érzelem sem tükrözıdött.
Jó öt percen keresztül a két férfi csendben ült egymás mellett. Vegel szobájában kialudt a nagy lámpa. Elizabeth az
oldalán feküdt és az éjjeliszekrényen álló lámpa fényénél olvasott.
– Még mindig nem árulta el nekem, hogy miért változtatta meg a terveit. – szólalt meg Thompson – Még ma este is az
volt a benyomásom, hogy változatlanul folytatjuk tovább a családi színjátékot.
– Miss Dimitros nagyon éles megfigyelı. Amint megláttam ıt az Áspissal, rögtön tudtam, hogy Raphaelnek esélye sincs
arra, hogy megtévessze. Raphaelnek megvannak a saját korlátai. Kettejük közül messze Gábriel a jobb színész és
pontosan ezért szeretem, ha ı van a vidéki házban. A látogatók, akiket ott szoktam fogadni, idıvel még a téglafalakon
is képesek átlátni... – Hesha nem fejezte be, amit elkezdett – Kérem, hogy naplementekor majd emlékeztessen rá,
hogy változtassuk meg az itteni berendezkedésünket. Beszélnem kell Janettel a Greywhether Buildingrıl.
– És Elizabeth.
– Hagyja békén. Adjon idıt neki. – Hesha felállt a székbıl és hozzátette – Aranyozza be a kalitkát.
A bunker ajtaja bezáródott mögötte.
Elizabeth az ágyában feküdt és úgy tett, mintha aludna. Megırizte azt a testhelyzetet, amelyben akkor feküdt, amikor
visszanyerte az öntudatát. A fejében azonban gyors leltárt készített a helyzetérıl. Maga elé képzelte a térképet és rajta
Baltimore-t, és megpróbált visszaemlékezni a vidéki házhoz vezetı autóút részleteire. Aztán a házra, a kamerákra és a
tanyát körülvevı erdıkre gondolt. Hesha emléke villant tel benne és kénytelen volt beismerni, hogy ez a férfi egy
45. oldal
Névtelen
vakfolt a számára. Egyszerően képtelen volt analizálni ıt, és nem volt képes megjósolni a reakcióit. Csak akkor érhette
el, ha ı is úgy akarta.
De voltak más dolgok is.
Elizabeth fáradtan kicsusszant az ágyból és átült az íróasztal melletti székbe. Felvette a telefont, és a füléhez szorította
a kagylót. A készülék felbúgott. Beütötte Amy Rutherford számát és várt. A kapcsolást egy kattanás jelezte... majd egy
újabb kattanás tudatta, hogy a vonal megszakadt. A kagylóban tisztán és élesen megszólaló hang lényegesen rövidebb
utat tett meg a kábelekben:
– Kellemes délutánt, Liz. Szüksége van valamire? – kérdezte Thompson.
– Szeretnék New Yorkba telefonálni. Hogy kapok külsı vonalat. – kérdezte a nı és említést sem tett arról a tényrıl,
hogy eddig semmiféle külön kódra nem volt szüksége a telefon használatához.
– Sajnálom, Liz. – a rendır a szobájában a kagylót a fülére szorítva várt és elıkészítette az elıre kigondolt
magyarázatokat, bocsánatkéréseket és felsıbb parancsokat.
– Azt hiszem értem. – Liz letette a kagylót.
Itt az elsı pont, Dimitros. – gondolta. Szórakozottan az asztalán – Vegel asztalán – heverı könyvek és szerszámok felé
fordult. Az egyik fiókban irodaszereket tartottak: tollak, ceruzák, gemkapcsok és ragasztószalag.
Elizabeth kihúzta a telefont, elgondolkodva letette a ragasztószalag tekercsét az asztalra, és ırjítı lassúsággal és
megmagyarázhatatlan szédüléssel elkezdte átkutatni a szobáját.
Thompson mereven leült a kapcsolószekrény elıtti széles székre. Minden lámpa zölden világított, a kamerák is be voltak
kapcsolva és jól is mőködtek. Az Áspis már régen távozott, de a morzsakupac és a hátrahagyott csomagolópapírok arról
tanúskodtak, hogy nappal ı volt szolgálatban. Thompson lesöpörte a szemetet és nekilátott, hogy telefonon ellenırizze
az ügynökeit.
Az utolsó hívással éppen akkor végzett, amikor Elizabeth kilépett Vegel szobájának ajtaján. A nı nem tartott semmit a
kezében, de a fotósokéhoz hasonló, könnyő zubbonyt viselt, amelynek viszont rengeteg zsebe volt. A rendır tapasztalt
tekintete hamar megállapította azonban, hogy semmit sem gyömöszölt beléjük.
A lány a múzeum küszöbén megtorpant. Kezét még mindig a kilincsen tartotta és idegesen körülnézett.
A fınök személyes rendeletére senki sem tartózkodott odalent, de a kis asztalka, amelyre korábban az Áspis a vacsorát
tette, most az ajtó mellett állt. A rajta lévı tálcán ott várta a reggelije... bár most már inkább ebédnek kellene hívni. Liz
felemelte az egyik tányérról a fedıt, megvizsgálta az ételt, majd ismét visszaejtette a kupolát a szendvicsre. Egy
pillanattal késıbb felemelte a tálcát és ismét eltőnt a szobájában.
Thompson kamerát váltott és figyelte, ahogy a nı az ágyra tette a tálcát. Vajon miért nem az asztalra tette? Thompson
jól látta, hogy annak teljesen üres a teteje.
Elizabeth ismét elıbújt, becsukta maga mögött az ajtót és habozó léptekkel ismét odament a stúdióhoz. Gyorsan
kutatni kezdett a fiókokban és vödrökben. Thompson a középsı monitorra vetítette a mőhely képét és ráközelített a
nıre. Aha. Szóval erre kellett a zubbony. A nı a szerszámaival töltötte meg a zsebeket – oldószeres üvegek,
ragasztószalag, nagyító, puha és kemény ecsetek – majd felkapta a legkisebbet a gondjaira bízott festmények közül,
aztán hátat fordított a stúdiónak és visszatért Vegel szobájába, ahol a zsákmányt kipakolta az asztalra.
Thompson bólintott. Jó. A munka majd elvonja a figyelmét. Megdörzsölte a szemeit, nyújtózott egyet, majd
megpróbálta saját magát is ezzel a módszerrel kúrálni.
– Thompson.
– Uram. – pattant fel Ron. Most nem a megszokott helyén az ajtó mellett várakozott, hanem megpróbált a lehetı
legkényelmesebben elhelyezkedni Vegel kıpadján.
– Jobban néz ki.
– Jobban is érzem magam, uram.
– Hol van az Áspis?
– Az asztal mellett. Éppen Janetet tájékoztatja a helyzetrıl.
– Jó. – ült le Hesha a kıpadra – Janet.
– Itt vagyok, uram. Bekapcsoljam Mr. Mercuriot is?
– Igen, kérem. – a hangszórókból egy pillanat múlva még több zaj szőrıdött be – Jelentést.
Thompson kezdte.
– A vidéki és a városi ingatlanok biztonságosak. Az Áspis nem jelentett látogatókat. Azt mondja, hogy unatkozik, uram.
Unatkozik és egészséges.
Janet Lindbergh megköszörülte torkát.
– Már az utolsó menekült is távozott, uram. Mr. Vargas ma éjjel, Seattle-be szóló jegyekkel a zsebében hagyta el a
búvóhelyét. Hagyott egy üzenetet Önnek, amelyet majd elküldök egy futárral.
– Jó.
– Dr. Oxanti klinikáját a helyi Vöröskereszt egy kisebb kitüntetésben részesíti az önkéntes munkáért. – folytatta a
titkárnı – A doktor szeretne visszatérni Baltimore-ba, hogy részt vehessen a ceremónián.
– Nem. – vágta rá azonnal Hesha – Mondja meg neki, hogy nem. És tartsa szemmel a jegyfoglalásokat az
Anchorage-ba tartó és az onnan induló járatokra. Fagyassza be a számláit, ha szükséges. Egyéb?
– Miss Dimitros ma reggel New Yorkba akart telefonálni. A szám...
– James és Amaryllis Rutherford, 6724 Laké Park Drive. – vágott közbe Janet...
– Megmondtam neki, hogy nem telefonálhat. Úgy tőnt, nagyon jól fogadta a hírt, uram. Három órakor bevitte az
ebédjét és az egyik festményt a szobájába. Azóta olyan csendben volt, mint egy kisegér és legalább kétszer olyan jól
viselkedett.
A házi telefonból horkantó nevetés hangzott fel Thompson megjegyzésének hatására.
46. oldal
Névtelen
– Áspis?
– Szeretne mondani valamit, Mr. Mercurio? Az Áspis ismét felnevetett.
– Nagyon jól viseli, uram. Oh, hiszen gyönyörően viselkedik. Csendes, mint egy egérke. De többé már nem láthatjuk,
hogy mennyire csendes, Ron. Megtalálta az összes átkozott kamerát Vegel szobájában és most azzal foglalatoskodik,
hogy szalaggal leragassza ıket. Kiszúrta a mikrofont is.
A konferencia nem sokkal ezután véget ért.
Az Áspis letette a Vegel ajtaja melletti asztalkára a tálcát és egyszer kopogott. Ezután a családjára annyira jellemzı
halk léptekkel távozott.
Hosszú, legalább két perces, szünet után az ajtó résnyire kinyílt. A bent rejtızı nı kikémlelt, majd kidugott egy
kézitükröt és körülpásztázta a pincét. Az ajtó ismét bezáródott.
További öt perc elteltével felbukkant maga a sápadt, sovány és ideges Elizabeth is és óvatosan felemelte a tálcát. Úgy
hátrált vissza a szobájába, mint egy borz az odújába. És rögtön bezárta maga mögött az ajtót. A zár a helyére kattant
és a vastag fán keresztül is hallani lehetett, hogy valami nehéz tárgyat húz a bejárat elé.
A ház ura a dolgozószobájától nézte a fogoly mozdulatait.
A bunkerben Thompson látta Lizt, amint begyőjti a vacsoráját. Látta, hogy az Áspis hogyan falja fel a saját ételét és
látta Hesha tökéletesen és természetellenesen mozdulatlan alakját, amint Elizabethet nézi.
1999. július 12., hétfı, éjjel 3:18

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
Elizabeth átmanıverezte a vásznat az ajtaja elıtti barikádon, majd letette a festményt a „szobaszolgálat” asztalára és
becsukta maga mögött szobája ajtaját. Ezután a festménnyel a kezében a stúdióba ment és néhány percen keresztül a
mőhelyben pakolászott. A lapos fiókok egyikébıl elıhúzott egy másik alkotást, ezúttal egy olajfestményt, majd kezében
a szerzeményével visszament a nagyszobába. Amíg távol volt a kisasztalon megjelent az ebédje, de már senkit sem
látott, jó. – gondolta.
A festményt nekitámasztotta az asztalkának és a lépcsı felé indult. Bekukkantott a konyhába – üres – és megpróbálta
az elıszoba ajtaját. Zárva volt és a tolózár elmozdításához kulcsra is szüksége lett volna. Azt is rögtön látta, hogy ez
miért van így. Még egy hozzá hasonlóan kezdı betörı is betörhette volna az ajtó üvegét, hogy a túloldalról elhúzhassa
a kallantyút.
Elizabeth hallgatózott. A ház csendes volt. Elindult jobb felé és a régi házrészen keresztül a hallba, és onnan a bejárati
ajtóhoz ment. Ezen az ajtón nem voltak ablakok, de volt rá egy halvány esély, hogy a zár kevésbé bonyolult.
Elfordította a kilincset, de nem volt szerencséje. Talán valahol találhatna egy pótkulcsot. Persze ez valószínőleg nem az
a ház volt, ahol a lakók csak úgy szanaszét hagynák a holmijukat. Elizabeth elırehajolt és megvizsgálta a kulcslyukat,
amely a padlóval párhuzamosan helyezkedett el. Ha jól emlékezett, akkor a konyhai zár függılegesen állt.
Liz visszament a konyhába és egy percnyi kutakodás után rálelt a megoldásra: összesen három zár volt. Az egyik a
kilinccsel együtt fordult el és rugós ütközıje volt. Ezt hamar sikerült kiiktatnia. Egy másikat egy furcsa alakú gomb
mozgatta, amelyet elsı alkalommal észre sem vett. A kulccsal nyitható zár nyitva volt, amikor elıször próbálkozott az
ajtóval. Egyetlen pillanattal késıbb az ajtó nyitva állt. Elizabeth kétszer is ellenırizte a rugós zárat. Nem állt szándékán
visszatéréskor csengetni, ha nem sikerülne civilizált vidéket találnia – a szökés szó ötlött fel benne, de a lány gyorsan
számőzte a gondolataiból.
A nap vékony, viaszfehér felhıtakaró mögött világított. A takaró vízszürke fodrai gyorsan haladtak, de a föld felszínén a
levegı zsibbasztóan nedves, vaskos és mozdulatlan volt.
A fény bántotta Elizabeth szemeit. Szinte el is felejtette, hogy milyen sötét is volt a házban. A látvány halványkék
lenyomata még ott izzott a szemében, amikor Liz megindult fölfelé a hegyen. Fürge ujjaival gyorsan kicipzározta a
zubbony összes zsebét. A ruhadarab túl nagymérető volt és a belsejében kezdett kényelmetlenül meleg lenni. A nı már
ez után a rövid gyalogút után is szinte úszott az izzadtságban. Mégis, sokkal jobban érezte magát attól a tudattól, hogy
a zubbony minden zsebében valami hasznos holmi lapult. A Vegel szobájából és a stúdióból zsákmányolt szerszámok
persze nem jelentettek túl sokat, de...
Tíz perc alatt megmászta a gerincet. A hegység már pusztult és többé már nem is lehetett volna elıhegységnek
nevezni, de ez volt az öreg Appalachian gerince, és talán egy-két bordájának a csonkja is. Az óriás lecsupaszított
gránitgerince alkotta a hegytetıt. Elizabeth az egyik kiugró megkerülése után talált egy megmászható helyet. Az
aprócska fal túl meredek volt ahhoz, hogy a por túl sokáig megtapadjon rajta és a többi oldalon kemény harcok árán
elırenyomuló szederbokrok itt valamivel ritkásabbak voltak. Liz feltornászta magát a falon és a magaslatról körülnézett.
A pokolba. Fenséges kilátás nyílt a sötétzöld, gomolygó vidékre. A tájat megtöltötték a fák, azonban az erdı rései
között nem találta azt, amit keresett. Még magát a házat, vagy az odavezetı kocsifelhajtót sem látta.
Liz leült a legmagasabb ponton, elıbányászott egy viharvert bronzdobozos iránytőt és megkereste az északkeleti irányt.
Baltimore arrafelé van, legalábbis ott kellene lennie, és ha az adótorony felé veszi az irányt, amikor megpillantja, akkor
hamarabb beleütközhet valamibe. Remélte, hogy elég jól ismeri a házhoz vezetı utat ahhoz, hogy felismerje, ha
véletlenül belebotlana. A legkevésbé arra vágyott, hogy Thompson pontosan akkor álljon meg mellette a szedánnal,
amikor eléri a postaládát.
Elizabeth elindult a túrára.
A szeder árnyékában a Legöregebb lustán követte távolodó alakját a szemeivel.
Elizabeth pókhálóval bontottan vergıdött ki a rododendron bokorból. Gyorsan lesöpörte magáról a szálakat és
megszabadult néhány potyautastól, és lassan tovább küzdötte magát a vastag avarrétegben. A leereszkedésben
segítségére volt egy csuklóvastagságú fácska is, majd egy öreg tölgy ágait használva létrának kimászott a még most is
47. oldal
Névtelen
nedves vízmosásból.
Az Áspis a fa másik oldalán várt rá. Hagyta, hogy a nı elmenjen mellette, majd elroppantotta a kezében tartott ágat. A
mozdulatlan levegıben pisztolylövéshez hasonlatos hang megtorpanásra késztette a nıt.
– Hello, Lizzie. – a szavak barátságosak voltak, de a hangsúly nem – Hová, hová?
Második találat. – gondolta Elizabeth.
– Ezt a szép idıt mintha kifejezetten sétára találták volna ki. – válaszolt hangosan a férfinek.
– Tényleg olyannak tőnt. – mondta Raphael, majd lebiggyesztette a száját – Most azonban úgy tőnik, hogy vihar van
készülıben. Jobb ha visszamegy a házba, Nem szeretném, ha idekint érné magát.
– Köszönöm.
Elizabeth áthelyezte a testsúlyát a hegy felıli oldalára és egy lépéssel eltávolodott az Áspistól, a fától és a hátuk mögött
megbújó háztól. A férfi félig leeresztett szempillái mögül követte a mozdulatait.
– Liz... abba az irányba biztosan nem akar menni.
– Valójában azt hiszem, hogy mégis. – mondta Liz és tett még egy lépést.
Raphael egyik kezével a csuklója után nyúlt. A férfi gyors volt, de Elizabeth eléggé ijedıs volt ahhoz, hogy gyorsabb
legyen nála, és elkerülte a felé nyúló kezet. A szurdoktól kétyardnyival távolabb, egymással szemben álltak meg.
– Azt mondják, maga okos kislány, Lizzie.
A férfi ismét elırevetıdött, és ezúttal a gyakorlat gyızött az ideges ösztön fölött. Az Áspis levonszolta Lizt a leejtın és
egy cseppet sem gyengéden nekiperdítette a tölgy ferde törzsének.
– Ugye nem gondolta, hogy ennyire könnyő lesz?
Raphael Elizabeth arcához tolta a sajátját. Alig egyetlen hüvelyk távolságból az Áspis kemény, szigorú pillantása Liz két
szeme között ugrált... bal, jobb... majd ismét vissza. Liz állta a pillantást, bár a csuklója sajogni kezdett a férfi kemény
markának csavarásában.
– Jöjjön. – mondta – Erre.
A fájdalom megmozdult a kezében és Raphael a könyökénél fogva könnyedén vezette ıt maga elıtt a vízmosás partján
vezetı ösvényen. A fák egyre ritkábban nıttek, ahogy haladtak elıre, és végül leereszkedtek egy szők vájatban és
átmentek az alapjánál található nedvesebb talajon.
– Mercurio! – Liz érzékei szerint a kiáltás az Áspis vállából tört elı – A pokolba, Áspis. Engedd el. – a feszültség szinte
vibrált a hangban. Thompson volt az. – Azonnal engedd el. Cseszd meg, Raf. Mi lesz, ha este ellenırzi a felvételeket?
Raphael eleresztette Elizabeth csuklóját, aki szembepördült vele és háromyardnyi hátrálás után dörzsölgetni kezdte
meggyötört kezét. Sem ı, sem az Áspis nem mutatott semmiféle érzelmet.
– El akart menni, Ron. Csak a munkámat végeztem.
– Tudom. Én a módszert kifogásoltam, nem az eredményt. Add át Liznek egy másodpercre.
Az Áspis az ingzsebébıl elıbányászott egy nagyon apró, lapos, fekete korongot és odadobta neki. A korongról kiderült,
hogy egy telefon.
– Hello, Liz. – szók benne Thompson távoli hangja – Megtenne nekem egy szívességet?
– Talán. – válaszolt a nı.
– Ismeri az ösvényt, amin haladtak? – sóhajtott fel Thompson – Menjen rajta tovább, amíg el nem éri a kocsifelhajtót.
Ott felveszem az autóval és hazaviszem.
– Manhattan-be?
A kérdésre csak statikus zörej volt a válasz.
– Nem. – jött végül a felelet.
– Milyen messze van innen a ház gyalog?
– Tizenöt perc, legfeljebb húsz.
– Akkor ott találkozunk.
– Köszönöm. Adja vissza nekem azt a fickót. Még el kell beszélgetnünk, mielıtt a fınök felébredne.
– Kávét?
– Ha maga is iszik. – bólintott Elizabeth.
Thompson egy pár percig a pult mellett szöszmötölt. A lassan megtelı kannából kezdett felszállni a gız és az öreg
rendır féloldalasan nekitámaszkodott a konyhaszekrénynek és a lányra pillantott. Liz levette a tömött zsebő zubbonyt,
és a székre akasztotta. A könyökét lazán az asztallapra támasztotta, a haját pedig beigazította a fülei mögé. A kezeivel
egyre ugyanabban a mintában húzta végig az öreg bútordarab felületén látható karcolásokon.
Ron elıvett két poharat a polcról és letette ıket a tálcára. Ezeket követte a cukor, a tej, a kávéskanna és egy tálka
sütemény, majd az egészet felkapta az egyik ráncos kezével.
– Nem bánja, ha a szobájában isszuk meg a kávét?
– Miért? – csattant fel Elizabeth.
– Mert azt hiszem, hogy örülne egy kis magánéletnek. Ez persze a saját rendszabályaimnak mond ellen, de a pokolba is
– ha valami elıbújik a padlóból, akkor majd iderohan és megnyomja a riasztót.
Liz nem válaszolt.
– Nem viccelek, te leány. Jó oka van annak, hogy ötlábanként kamerákat szereltünk fel. És annak is, hogy az ajtókat
bedrótoztuk, mert így azokat is megfigyelhetjük, amelyeket a kamerák nem látnak.
Elizabeth elképedve vonta fel a szemöldökét és Thompson válaszul megrázta a fejét.
– Maga látta ıt. Hadd magyarázzam el. Képzeljen el... kettıt belıle. Vagy húszat. A gyengébb fajtát, hatos csapatban,
mint a dobozos sör. A láthatatlan embert, amint ellopja a dolgainkat. Csak a Jóisten tudhatja. Most már lemehetünk?
A nı ment elıl. A Vegel szobájához vezetı lépcsıknél megállt és elıhalászott egy kulcsot a zsebébıl. Kinyitotta az ajtót
és arrébb tolta a barikádot.
– Mi a fenét tart itt benn? Nem volt túl sok elmozdítható bútor... – Ron megdermedt és csodálkozva felnevetett – Jó
munka, Liz. Átkozottul jó.
A díszes szekrényajtók mindegyikét, a padlótól a plafonig érıktıl kezdve az apró gyógyszeres doboz ajtajáig, leemelte a
48. oldal
Névtelen
pántjaikról és az ajtó elé halmozta. A titkos bejáratot a fürdıszoba nehéz ajtaja támasztotta ki, és az alapját Liz az
ágykeret egyes darabjaival erısítette meg.
– A tálca elfér az asztalon. – utasította a vendégét Elizabeth – Adjon nekem egy percet, és felszabadítok egy másik
fotelt is.
Töltöttek, kavargattak és kortyolgattak, és végül Liz elengedte magát annyira, hogy megvizsgálja Gábriel süteményes
táljának tartalmát. Thompson meg sem próbált megszólalni, amíg a nı le nem győrt két csokoládé szörnyet, de utána
megköszörülte a torkát.
– Köszönöm, hogy beengedett. Nagyra értékelem.
– Köszönöm, hogy úgy tett, mintha az én ácsmunkám egy fikarcnyit is segítene rajtam, ha végül mégis be akarna jönni.
– Lelassítana minket. És nagyon okos elgondolás. – válaszolta habozva Ron – De igazán... boldog vagyok, hogy itt
vagyunk és nem a konyhában. Mondanom kell egy-két dolgot, és nem szeretném, ha az Áspis, vagy a fınök késıbb
visszahallgatná.
Elizabeth a szfinxek nyugodt, kımerev figyelmével hallgatta.
– Elıször is hadd mondjam el, mennyire sajnálom. – kezdett bele lassan Thompson a mondandójába – Tudom, hogy
magának ez már egy lyukas garast sem ér... de akkor is ki kellett mondanom, mert valóban így érzek. – a férfi idegesen
beletúrt bozontos üstökébe, majd folytatta – Szeretném, ha tudná, hogy én... nos nem mondhatom, hogy csak én – mi
mindannyian a kezdettıl hazudtunk Önnek valamiben. De az utolsó szóig minden igaz volt, amit a szülıvárosomról, a
rokonaimról és a középiskoláról mondtam, és az is, hogy miért lettem rendır és miért hagytam ott a szolgálatot, hogy a
saját vállalkozásomba fogjak. – a férfi szünetet tartott és reményvesztett arckifejezés lopakodott az arcára – Akár hiszi,
akár nem, és nagyon is kedvelem. És azt is meg kell mondanom, hogy csak még jobban megkedveltem, mióta ez az
egész dolog az arcunkba robbant. Küzdött és nem esett pánikba az elsı éjszaka után. Ha sajnálja is önmagát, ez nem
látszik meg a felszínen. – fintorgott Ron – Még a fınök sem számított a ragasztószalagra, Liz.
A nı ajkain egy mosoly halvány árnyéka jelent meg. Thompson bizonytalan volt: nem tudta, hogyan ragadja meg a
dolgok kedvezı alakulását. Hosszan meredt a kávéspoharába, majd vállat vont és egy sütemény után nyúlt.
– Szeretnék Raphael nevében is bocsánatot kérni. Nem olyan rossz fiú ı, ha az ember jobban megismeri. Neheztel is a
fınökre, amiért elmondta az Áspisok neveit. A fınök úgy gondolja, hogy maga tudta, hogy nem egyetlen személyrıl
van szó. És nekem is ez a véleményem, mert... mindent láttam a biztonsági kamerákon keresztül. Raf errıl nincs
meggyızıdve. Azt hiszem, túlságosan hozzászokott, hogy felsıbbrendőnek érezze magát Angelo bırében. Most nem
tudja, hogyan viselkedjen magával szemben, ezért eljátssza a keményfiút. Idıvel majd megváltozik, azt hiszem. Gabe
mindesetre magával hozza majd.
– Úgy beszél róla, mintha én még hosszú idıt töltenék itt. – mormolta Elizabeth.
Thompson egy kissé elpirult.
– Én magam se tudom pontosan. – válaszolta és a szája eltorzult, mintha a csoki belsejében valami rothadt dologra
harapott volna rá – Most arra várunk, hogy valamilyen a külvilágban tomboló vihar elvonuljon a fejünk felett. A fınök
attól tart, ha most elengednénk, akkor megölnék a...
– Kik ölnének meg? – a nı hangja keményen csendült.
– Dolgok. – fejezte be sután a mondatot Thompson – Más emberek, akik olyanok, mint ı, de mégis mások. Más dolgok,
egy egész hadseregnyi, akik most darabokra szaggatják az egész keleti partot. Látta az atlantai és a D.C.-beli
zavargásokról szóló riportokat? İk állnak a dolgok sőrőjében.
Liz nem válaszolt, de Thompson érezte a belıle áradó hitetlenkedést.
– Nézze, Liz. Remélem, azt elismeri, hogy ı létezik? Ha ı légzés és halál nélkül létezik, akkor mi más lehet odakinn?
– Mi más van odakinn?
– A láthatatlan ember. A hatos falkák. A nagyon késı éjszakai show. Azt kívánom, bárcsak én se tudnám. – válaszolta
Thompson és a hangjából kicsendülı fáradt véglegesség arra késztette Elizabethet, hogy ejtse a témát.
A férfi újratöltötte a poharakat, majd kortyolt egyet a sajátjából. A percek lassan teltek, és minden eltelt percben Ron
majdnem megszólalt, de aztán végül az utolsó pillanatban mindig visszatartotta magát. Mindig jobb belátásra tért.
Féltucatnyi félrecsúszott próbálkozás után a szavak szinte kirobbantak belıle:
– Bárcsak róla se tudnék, Liz.
– Mit nem akar tudni róla?
– Kettejükrıl... Ne nézzen így rám.
Elizabeth összeszorította az állát. Még csak meg sem akarta hallgatni.
A pokolba – gondolta Thompson – A fınök tényleg mélyen beépült az érzéseibe. Mély lélegzetet vett és felkészült, hogy
Hesha érdekében veszélyesebb vizekre evezzen.
– Kérem, Elizabeth. Nem vagyok vak. Maga szerelmes belé. A nı majdnem felnevetett.
– Nem. Ez nem igaz. Nem ismerem ıt. Nem szerethet valakit, akit nem is ismer. – mondta, majd ismét összeszorította
a száját. Az ajkai természetellenesen vékonyak és vértelenek lettek. – Nem szerethet valakit, aki bezárja. – folytatta –
Valakit, aki hazudik, aki folyamatosan kémkedik utánam, akinek a felbérelt... ırei... a saját biztonságomról fecsegve
rángatnak maguk után – és kérem, ne haragudjon meg, de be kell ismernem, hogy még mindig nem hiszek azokban a
„dolgokban”, akik csak arra várnak, hogy kitegyem innen a lábam.
– Egyáltalán nem haragszom. – válaszolta Thompson és küszködve kutatott a folytatás megfelelı szavai után – De
nekem nagyon úgy tőnik, hogy maga keményen dolgozik azon, hogy errıl meggyızzön valakit.
– Magát akarom meggyızni. – ragaszkodott Elizabeth a saját igazához – Végül is ez a maga elmélete.
– Természetesen. De engem nem kell meggyıznie. Egyszerően kinevethetne, és véget vethetne a beszélgetésnek. De
nem csak hogy folytatja, de szinte erılteti, hogy róla beszéljünk. Magát nagyon is mélyen érintette, és ı megbántotta.
Úgyhogy most szeretne beszélni róla. Ezért hát én nem hiszek magának. És neki sem hiszek, amikor nem akarja
ugyanezt elismerni. – fejezte be Thompson és csak akkor döbbent rá, hogy ez az utolsó állítás legalább igaz volt,
amikor a szavak már elhagyták a száját.
– Én kétszer nısültem, Liz. Ismerem a tüneteket. – dılt hátra Thompson a karosszékében – Hadd mondjam el, hogy mi
fog történni. Hesha nem fogja meglátogatni. Azt hiszi, hogy megrémül tıle? Maga is halálra rémítette ıt. – mondta
Thompson és keresztbe tette ujjait, hogy elhárítsa a lecsapni készülı villámokat.
Liz lesütötte a szemeit. Elhitte. Az Isten segítse ıt – gondolta Ron – és bocsásson meg nekem.
49. oldal
Névtelen
– Most pedig, ha valóban nem érdekli a dolog, vagy nem tudja túltenni magát a sokkon, vagy annyira rémült, mint ı,
akkor kivárhatja a vihar végét ebben a szobában. Ha valóban ezt akarja. Aztán ı hazaküldi magát New Yorkba, és soha
többé nem látja. De várakozás közben mind a ketten tisztában lesznek azzal, hogy csak egy vékony fal választja el a
másiktól. Végül ı többé már nem tudja ezt elviselni, és talál egy kifogást arra, hogy még messzebb szaladjon magától.
– Thompson megremegett a hazugság nagyságától, magába roskadt és kétségbeesetten egy klisé után nyúlt – Tényleg
nem fair, hogy magának kell megtennie a következı lépést. – Így már jobb – Minden az ı hibájából romlott el... azért,
mert az, ami. De én nem mehetek oda hozzá egy ehhez hasonló mondandóval. Ezért mondtam el mindezt magának.
És... megkérem... – Ron megrázta a fejét – Mert mindkettejüket szeretem.
Thompson idegesen játszadozott a kávéspohárral, és amikor megszólalt, a hangja minden volt, csak nem magabiztos.
– Látogassa meg. Beszéljen vele. Talán megengedhetné, hogy magyarázkodjon.
Thompson az órájára pillantott és felállt.
– Most mennem kell. Raf már biztosan keres. – a nıre pillantott, de Liz szemei még mindig a szınyegen idıztek –
Legalább gondolkodjon el azon, amit mondtam. Kérem. És ne... jobb lenne, ha nem szólna a fınöknek, hogy itt jártam.
Végül is én csak úgy idejöttem és... beleütöttem az orrom a... magánéletébe.
Ron kivitte magával a tálcát. Néhány pillanattal késıbb a zár nyelve a helyére kattant és az ajtó mögül kiszőrıdött az
elmozduló barikádok hangja.
– Jelentést.
– Miss Dimitros sétálni indult ma délután. – mondta Thompson.
– Az Áspis a belsı kerítéstıl nem messze állította meg és megkérte, hogy jöjjön vissza.
Hesha tekintetét a biztonsági fınökérıl Raphaelre fordította.
– Megkérte? – kérdezte érzelemmentes hangon.
– Naná. – Raphael hangja még a saját fülében is enyhén védekezınek hangzott – Visszahoztam. És átadtam Ronnak. –
majd folytatta, amikor meglátott egy lehetıséget arra, hogy megszabaduljon munkaadójának zavaró figyelmétıl –
Aztán ık ketten nagyjából egy órára eltőntek a nı szobájában.
Hesha hideg szemei ismét Thompsonra szegezıdtek.
– Az ı szobájában?
– Meg akartam nézni a berendezkedését. – hajtotta fel Ron a jegyzettömbjének fedelét – A barikádot, uram. Még a
rendszer mikrofonjain keresztül is lehet hallani, ahogy tologatja. Kiderült, hogy Vegel szekrényeinek ajtajából építette.
Készítettem egy vázlatot. Valójában az építmény nem bonyolultabb egy kártyavárnál, de meglehetısen hatékony és...
– Találékony. – mormolta Hesha a papírra pillantva. A jegyzettömböt visszaadta Thompsonnak.
– Nem kell ahhoz egy óra, hogy megnézd a szobáját, Ron. – vetette közbe az Áspis – Valami más is történt odabenn.
Thompson ügyet sem vetett Raphael kihívó tekintetére és a jegyzettömb lassú és gondos összehajtogatásával még azt
is sikerült elkerülnie, hogy egyenesen Hesha szemébe kelljen néznie.
– Raf „bátorítása” után úgy gondoltam, – kezdte – hogy talán szüksége lehet egy kis megszokott valóságra. – Ron
fellapozta a jegyzettömb következı oldalát és belenézett munkaadójának szemébe – Egy jelképes megnyugtató
ölelésre. Egyszerően vegye úgy, hogy a kalitka be van aranyozva.
Hesha csak hosszú idı múltán szólalt meg.
– Rendben. Más ügyek?
Elizabeth Hesha dolgozószobája felé tartott. A pince távolabbi vége felıl egy halk kattanás hallatszott és Hesha jelent
meg az ajtóban.
Elizabeth nyugalmat erıletett magára és megpróbált olyan nyugodt ütemben közeledni, amelyrıl remélte, hogy semmit
sem árul el a félelmeibıl.
– Jó estét, Hesha. – rabolta el a férfi kedvenc üdvözlését – Reméltem, hogy itt találom ma este. Rám tudna szánni egy
pár percet?
A vendéglátója oldalt lépett és egy mozdulattal beljebb invitálta. Elizabeth elmosolyodott.
– Hogyha nem bánja... – hanyag mozdulattal a saját szobája felé intett – Én egy árnyalatnyival személyesebb
megbeszélésre gondoltam.
Hesha nem mozdult.
– Kikapcsolhatom a rendszert, ha úgy kívánja. Liz felsı ajka megvonaglott.
– De én nem lehetek biztos benne, hogy valóban meg is teszi.
– Nos, rendben, ha ott nagyobb biztonságban érzi magát. – bólintott a férfi fekete feje.
– Egy árnyalatnyival.
Miután mindketten leültek, Elizabeth a tıle telhetı legszívélyesebb mosollyal elırenyújtotta a kezét.
– Hello. – mondta.
Hesha megértette a szándékát és megrázta a felé nyújtott kezet.
– A nevem Elizabeth Dimitros, Brooklynban születtem, és fıleg New Yorkban laktam. A kenyerem régi festmények
restaurálásával keresem egy antik tárgyakkal foglalkozó galériánál. Egy hihetetlenül homályos tudományterület doktori
disszertációját készítem éppen. Huszonkilenc vagyok, hajadon, és ez a tény nem tölt el különösebb örömmel. – fejezte
be az apjától örökölt heves, görög, az egész karját magába foglaló vállrándítással a mondandóját Elizabeth.
– Huszonnyolc. – szólt közbe Hesha. – Szeptemberig csak huszonnyolc.
– Harmadik találat. – mormolta Elizabeth.
– Pardon?
– Soha nem beszéltem a koromról. A születésnapomat pedig végképp nem említettem. Thompsonnak és az ikreknek
sem. – Liz mosolyából leolvadt egy kicsi – Felteszem, hogy Amy beszélhetett volna róla, de ı sem tette, igaz?
– Igen.
50. oldal
Névtelen
– Tehát ismer engem. – mondta Liz megfontoltan – Nagyszerő. Én semmit sem tudok – egyáltalán semmit – magáról. –
Elizabeth vett egy mély lélegzetet – Arra gondoltam, hogy talán nem bánná, ha bemutatkozna nekem. – a nı elnyomott
egy ideges, fulladó reflexet – Kérem!
Hesha összetette a kezeit, és furcsán meghajtotta a fejét és a vállait.
– A nevem valóban Hesha. Az anyámtól kaptam, ez a tejnevem. Sok más néven is ismernek. A Ruhadzét egy
barátomtól kölcsönöztem a halála után. Nem voltak fiai, és így akartam tisztelegni az emléke elıtt. Voltam már Hesha
Abn Yusuf, Hesha Washington, Hesha Ábrahám...
– Núbiában születtem, az Elsı és a Második vízesés között egy faluban, amely az Aswam Dam, az eltőnı emberek és
egy halottnak hitt vallás miatt már nem létezik. A terület most Szudánhoz tartozik. Beutaztam Észak Afrikát, Indiát,
Európát és Amerikát. A vagyonomat régiségekkel szereztem, és jelenleg egy szerteágazó üzleti birodalom tulajdonosa
vagyok. Megpróbálom a rossz kezeket megakadályozni abban, hogy eltemetett veszedelmeket fedezzenek fel.
Természetemnél fogva agglegény vagyok. – hangsúlyozta ki ezt a mondatot Hesha – Lényegesen idısebb vagyok annál,
mint amennyinek látszom. Nagyon élveztem az életemet egészen a mostani nyárig.
– A mostani nyárig? – kérdezte Elizabeth érzelmektıl mentes hangon.
– A napéjegyenlıség éjszakáján felfedték az egyik legrettenetesebb veszedelmet, amelyet bezárva akartam tartani.
Fogalmam sincs arról, hogy most kinek a kezében van. A napéjegyenlıség éjszakáján Erich Vegel, aki a társam és az
egyetlen... barátom volt, elfogadott egy meghívást egy gálaestre és a nevemben ott részt vett egy üzleti
megbeszélésen. Azt hiszem, hogy még azon az éjszakán, de legalább is nem sokkal késıbb, megölték. Lehetséges,
hogy az ellenségeink kezére került. Lehetséges, hogy az üzleti partnereink csalták tırbe, és akikben eddig megbíztam,
most már az ellenségeim. A napéjegyenlıség éjjelén egy éjszakai háború vette kezdetét, amely a Keleti Part fölötti
uralomért zajlik. A napéjegyenlıség éjszakáján találkoztam magával. Azóta pedig – Hesha minden egyes vétségért
feltartotta egyik ujját – ismét a nyomomra vezette Kettridget, felforgatta a házamat, betört a szentélyembe és
majdnem Thompson halálát okozta. – a felsorolás végére négy ujját tartotta fel, majd ugyanebben a hangnemben
folytatta, de minden tétel után ismét behajlította egyik ujját. – Azt is felfedezte, hogy hogyan lehet eltávolítani a fehér
szemet a szoborból, megtalált a két hiányzó kı egyikét, kivette a győrőt Vegel rögébıl és felfedett egy rést a biztonsági
rendszerünkben anélkül, hogy bárki is belehalt volna azok közül, akik a védelmem alatt állnak.
Amikor befejezte, ismét be volt hajlítva minden ujja.
– Sajnálom a barátját. – szólalt meg Elizabeth. – És semmit sem tudok a veszélyekrıl, vagy a háborújáról. – mondta
komoly hangon. A gyomra fájdalmas csomókba szorult. – Végül pedig... azt akarja mondani, hogy kvittek vagyunk?
Mert én nem értem, hogy mire céloz. – a nı Hesha ökléért nyúlt, amelyet a férfi még mindig kettejük között a
levegıben tartott – Ebben a helyzetben a négy-négynél több bújik meg.
Liz keze a férfi öklére simult, és Hesha megengedte, hogy ott is maradjon.
– Igen. Igaza van. Néhány dolgot nem említettem. Például a szabadságát és a biztonságát – amíg ezeket vissza nem
adhatom, addig az adósa maradok.
Hesha távolságtartó és hivatalos hangja hideg vízként ömlött végig Elizabethen, de a férfi pillantása megtalálta az övét
és a szemeibıl izzó forróság áradt.
Hosszú ideig csendben ültek egymással szemben.
Hesha egyetlen szó nélkül kinyitotta az öklét Elizabeth kezében. Megfogta a lány másik kezét is, majd szótlanul tovább
üldögéltek Vegel szobájában. Elizabeth gyomrából eltőntek a csomók, a helyüket pedig pillangók vették át: de nem a
félelem, vagy remény, vagy a régi szerelmek emlékébıl éledı szokásos fajta pillangók. Ezek veszettek voltak, amelyek
bántották és marcangolták öt. Ugyanakkor mégis csodálatosan érezte magát. Az elégedettség meleg hullámai futottak
végig a hátán és birokra keltek a rettenet fagyával, amely belevette magát a gerincébe. Remélte, hogy Hesha
megszólal. És rettegett attól, hogy mit fog mondani.
Hesha könnyedén fogta a halandó kezét. A mutató ujjai Elizabeth csuklóit támasztották alá. A szívdobogásának üteme
teljesen lenyőgözte. Milyen kellemes zene. – gondolta. Türelmesen kivárta a ritmus megváltozását – a dolgokat nem
lehet siettetni – és csak akkor hozakodott elı az elıkészített szavakat, amikor a tempó megfelelı lett.
– Elizabeth. – kezdte a Setita, miközben mélyen a lány szemébe nézett – Ne tegyen fel kérdéseket... – mondta, és csak
egy gondosan kiszámított szünet után folytatta – csak ha tökéletesen biztos benne... – újabb szünet – hogy hallani
akarja a válaszokat.
Hesha egymáshoz szorította Liz kezeit és gyengéden végigsimított a kézfején az ajkaival, aztán lágyan a nı ölébe
ejtette ıket.
– Még nagyon sok munka vár rám ma este – mondta Hesha és felállt a székébıl – De holnap is szeretném látni. Nincs
kedve tíz órakörül dolgozni egy kicsit a papiruszon?
Elizabeth komoran bólintott és Hesha méltóságteljes tartással áthaladt a barikádon.
Hesha a lakrészében rá várakozó vért tartalmazó zacskóra meredt.

– Thompson. – mondta hangosan a levegınek.
– Uram? – nyílt meg egy csatorna.
– Készítse elı a kocsimat.
– A kocsiját, uram?
– Hacsak nem akarja végignézni, amikor vadászom, akkor a személyes autómat készíti elı a sofırös modell helyett.
– A kocsiját, uram. – válaszolta gyorsan Thompson. A házi telefon egy kattanással elnémult.
1999. július 13., kedd, déli 12:34

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
51. oldal
Névtelen
Ron megmerevedett a konyhában a lépcsıkön felhangzó léptek zajára.
Elizabeth elérte a lépcsı tetejét és szembe találta magát az ıt bámuló Thompsonnal.
– Hello. – mondta a nı.
– Hé, Liz. – válaszolt Thompson – Minden rendben?
– Nem. De mit tehetnék? – Thompson csendben maradt – Van rá esély, hogy segít nekem ismét összerakni a
szobámat? – Elizabeth reménytelenül sóvárgó pillantást vetett az öreg rendırre – Gondjaim vannak a méretesebb
ajtókkal. Nem tudom egyszerre felemelni ıket, és közben a sarokvasakba illeszteni a zsanérokat.
– Szívesen.
– Beszélt vele? Liz bólintott.
– Ron... talán korábban kellett volna mondanom, de... köszönöm. – Liz rövid szünetet tartott és Thompsonra elemi
erıvel sújtott le az a gyorsan tovatőnı hasonlóság, amelyet a lány és a mestere között vélt felfedezni – A tanácsért. És
hogy leszedte rólam az Áspist néhány nappal ezelıtt. És... hogy kihozott. A kígyóverembıl. Egy nap majd el kell nekem
magyaráznia Ron, hogy miért van egy kígyókkal teli szoba a házban. Csak ne ma. Köszönöm, hogy megmentette az
életemet. – fejezte be sután – Istenem, ugye mennyire alkalmatlannak tőnnek ezek a szavak, amikor az ember
valójában kimondja ıket.
Thompson mosolyogva megrázta a fejét, de nem válaszolt. Ron az üres üveg után nyúlt. Kedd. – gondolta – „Keddig
meg fogja köszönni, hogy megmentette az életét.” Átkozott.
Raphael bukkant fel a felvonót rejtı sarok mögül és nekitámaszkodott a bunker falának.
– Mit csinálsz, Ron?
– Ügynökségi jelentések. Ezek szerint a vicces fickók szerint Kettridge tegnap St. Louisban, Philadelphiában és
Memphisben volt. A saját anyjukat nem ismernék fel egy szembesítésen. Az Áspis együttérzést csempészett a hangjába.
– Szükséged van egy italra, Ron.
– Akkor iszom valamit. De nem nyelek le egyetlen kortyot sem abból a festékoldóból, amit te piának hívsz. – kezdte
Ron, de ekkor meglátta a felé nyújtott üveget. – Szent szar. Ezt meg hol szerezted?
– Ajándék a fınöktıl. Mert visszahoztam a lányt a házba és nem törtem össze. – vonta meg a vállát – Azt hiszem,
tartozom neked. Minimum elszakítottam volna valamit, he nem lépsz közbe.
Raphael egy öblös üvegpoharat tett a konzolra és belezúdított egy jókora duplát.
Thompson belekortyolt az italba, köszönetképpen bólintott és újra felvette a jelentéseket az asztalról. Az Áspis
belevetette magát egy üres székbe és a képernyıkre meredt. A középsı monitoron Elizabeth és Hesha a papiruszon
dolgoztak. A hang ki volt kapcsolva, de az ülı alakok láthatóan eléggé barátságos beszélgetésbe mélyedtek.
– Szóval. – töltötte újra elégedetten Raphael a poharát – Minden visszatért a rendes kerékvágásba, mi, Ron?
Elizabeth sóhajtva tette félre Vegel rendezett jegyzeteit. A kézirat kifogott rajta. A székét egy vagy két lábbal lejjebb
gördítette az asztal mellett, ahol a tekercs rajzokkal teli része helyezkedett el.
– Elfáradt? – kérdezte Hesha.
Inkább csak frusztrált vagyok.
Liz az asztal szélérıl közelebb húzott egy papirusz foszlányt. A darabka sarkán egy apró, fekete vonal rajzolódott ki, de
nem illett arra a részre, amelyre Elizabeth tippelt.
– Múlt péntek óta annyira jól ment.
A vendéglátója további megjegyzések nélkül folytatta a munkát.
– Hány éves, Hesha? – szegezte neki hirtelen a kérdést Elizabeth.
– Harminchárom, azt hiszem. Talán harmincnégy. – válaszolta a Setita és derős, meglepett pillantást vetett a nıre.
Elizabeth szkeptikusan vonta fel a szemöldökét. – Nem számítva a halálom óta eltelt éveket, természetesen.
– És ez milyen régen történt? Hesha arckifejezése megkeményedett.
– Az igazságot szeretné hallani? – Elizabeth bólintott. – K. u. 1700 körül lehetett. Gyakran arra gyanakszom, hogy még
ennél is régebben. A régi naptárak nem illenek egymáshoz túl jól. Nem tőnik meglepettnek. – tartotta szemét a nın
Hesha.
– Nem. Fel voltam készülve. Elég sokszor célzott már burkoltan erre. – Liz felemelte a fogóját és talált egy olyan
darabkát, amelyik illett az elızıhöz – A nagyapja 15. századból származó észak afrikai konyhafelszerelései. –
mosolygott Hesha asztalról tükrözıdı arcára Elizabeth – Mit mond ez a papirusz?
– Azt hiszi, hogy én el tudom olvasni? Liz felnevetett.
– Igen. – és újabb két vörös darabkát illesztett össze. Hesha fekete szemeivel felpillantott a nıre.
– Az igazságot? Ez egy Nephtysrıl szóló népmese templomi másolata. A kép, amin most dolgozik, éppen ıt ábrázolja,
amint elhagyja testvére, Szeth udvartartását Felsı Egyiptomban, hogy meglátogassa Alsó Egyiptomba Isist és Oziriszt,
a testvéreit, akik összeházasodtak. Ez a rész egy ima – mutatott Hesha egy összerakott részletre – és ez – intett egy
másik elkészült részletre – az istennı kiengesztelésére szolgáló füstölı receptje.
– Ó.
Elizabeth Vegel jegyzetei után nyúlt és elıhúzott egy darab tiszta papírt. Lemásolta a négy istenség és a két udvartartás
jeleit és nekilátott a nevek után kutatni a papirusz darabkák között.
– Hogyan találkozott Kettridge professzorral?
– Egy libanoni ásatáson. Baalbeknél. Ez egy hosszú történet.
– Siet valahová? – fintorgott rá Elizabeth.– Nem.
Hesha várakozóan nézett a nıre, és megadta neki a lehetıséget, majd felszabadultan kezdett bele a történetbe, amikor
Elizabeth sem szóban, sem a pillantásával nem kérte az igazságot. Jordán Kettridge talán nem ismerte volna fel a
történetben megelevenedı események mindegyikét, de Hesha igazán izgalmas történetet kerekített belılük. Kettridge
professzor a nemzetközi bonyodalmak által elsodort becsületes tudós szerepét kapta. Thompson bátran szembeszállt a
52. oldal
Névtelen
névtelen terroristákkal és Erich Vegel egy teljes éjszakán keresztül egyes egyedül védte meg az ásatást a hatalmas
túlerıvel szemben. Hesha egy jó adag szerénységgel önmagára a nyelvész, idegenvezetı és a színfalak mögött
megbújó csendes ember szerepét osztotta. A beszámoló végére Kettridge rájött Hesha titkára, túlreagálta a dolgot és
elég hihetı módon elmenekült.
– És azóta nem is beszélt vele? A Setita nem válaszolt azonnal.
– Azt hiszem, hogy ugyanazok a rémálmok kínozzák miattam, mint Önt, bár egészen más okból kifolyólag. – pillantott
fel a nıre Hesha és a szemének lágy és feszengı pillantása a félrevezetés mesterien félrevezetı volt. Egy árnyalatnyi,
de jól látható erıfeszítéssel elhessegette az érzelmeit – Kettridge tudós és engem... nehéz megmagyarázni. Nem
erıltettem túlzottan a dolgot. – Hesha letette a szerszámait az asztalra – Azt hiszem, mára végeztem. – jelentette ki és
kinyújtóztatta az izmait.
Elizabeth az inge alatt megfeszülı testre pillantott, majd gyorsan másfelé nézett, amikor rádöbbent, hogy bámul.
– Önnek is pihennie kellene egy kicsit.
Együtt álltak fel az asztaltól. Lassan, egymás mellett lépkedve vágtak át a múzeumon. Elizabeth habozva torpant meg
azon a ponton, ahol az ı Vegel szobája, Heshának pedig a dolgozószobájába felé kellett volna fordulnia.
Megkönnyebbülten vette észre, hogy a férfi még mindig ott áll mellette. Hesha a nı válla felé nyúlt.
– Menjen. – mondta Hesha rekedt hangon.
Elizabeth az ajkába harapott. A zsebébıl elıhúzta a kulcsát és elindult a szobája felé. Elfordította a kulcsot a zárban és
közben a puha léptek egyre távolodó neszeit figyelte és egy pillanatra ismét elbizonytalanodott. Bújj be az ágyba,
Lizzie. Ne is gondolj rá. Gyorsan kirántotta a kulcsot a zárból és kinyitotta az ajtót. A küszöbrıl akarata ellenére még
egyszer hátrapillantott...
...és megpillantotta Hesha földön heverı alakját.
– Hesha!
A sikoltással egy idıben a fekvı alak felé iramodott és teljesen kifulladt mire a kezein és a térdén csúszva közvetlenül
mellette megállt.
– Hesha! – Elizabeth kezei reménytelenül remegtek.
Nincs pulzus, amit kitapinthatna, nem hallgathatta meg a nem létezı lélegzést. A szemei – a szemei csukva voltak, a
szemhéjak és az íriszek mozdulatlanok. Öklével a földre csapott és ismét felugrott. A könyvespolc. Gyorsan odarohant
és megpróbálta kinyitni.
– Thompson! – sikította – Thompson! Liz dühödten rugdalta a nehéz faajtót. – A pokolba, Ron!
Gyorsan körbefordult a tengelye körül és megpróbált visszaemlékezni... körös-körül mindenütt mikrofonokat rejtettek
el, de hol lehet a legközelebbi telefon? A saját szobájában? Hesha dolgozószobájában?
– Thompson! – kiáltotta el magát újra.
Elizabeth sarkon pördült és a saját szobája felé iramodott. A háta mögött a könyvespolc félrecsúszott és a Thompson és
az Áspis a nıt kikerülve a mesterük felé futottak. A két férfi szinte leverte Liz a lábáról, de ı ezt szinte észre sem vette.
Ron Thompson Hesha mellett térdelt. Ügyelt, hogy ne érintse meg se a mesterét, se annak ruháit, feltartott kezével
pedig távol tartotta a többieket.
– Uram?
Senki nem vett levegıt.
– Uram?
A Setita bal kezével a gallérja felé tapogatózott. A nyakában lógó zsinórok közül szinte földtani lassúsággal kiválasztotta
a legújabbat.
– Szem. – mondta. Thompson intett Raphaelnek.
– Fogd meg a lábait.
Az Áspis engedelmeskedett és ketten felemelték Hesha magatehetetlen testét a földrıl.
– Liz, nyissa ki a szobájának ajtaját.
1999. július 14., szerda, hajnali 3:56

Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland
– Fényt. – mondta Thompson – Uram? Az utolsó lépcsıfokon állunk. Nem mehetünk tovább anélkül, hogy...
A karjaiban tartott teremtmény felsziszegett és a teremben mindenütt hasonló hangok válaszoltak neki.
– Köszönöm, uram. – lendült ismét mozgásba Thompson. – Vigyázz hová lépsz, Raf. Nem marnak meg, miután
kimondta a szót, de azért vigyázz, hová teszed a lábad. Most forduljunk jobbra. Óvatosan.
Elizabeth becsukta a szemét, majd mély lélegzetet véve lágyan belegázolt a kígyók bokáig érı, tekerızı tömegébe.
Elhaladt a Nyolcadik, majd a Hetedik Óra mellett. Gyakran meg kellett állnia, hogy egy tiszta területen pihentesse egy
kicsit a lábait. Az volt az érzése, hogy a csillagok a feje felett együtt mozognak az állatokkal, és végig magán érezte a
hüllık tekintetét.
– Tiszta az út a portartóhoz, Raf. Liz? Erre jöjjön.
A kis csapat elérte a síremlék üres középsı részét. Elizabeth azzal a biztos érzéssel követte ıket, hogy valami a
nyomában van.
– Jó. Tegyük le.
Thompson a fehér homok nagy, kör alakú foltjának közepén elhelyezkedı hosszúkás, keskeny, alacsony padra fektette
a mesterét, amely szinte egy priccsnek tőnt. A kör mellett álló apró fiókos szekrénybıl elıhúzott egy fekete szíjon lógó
bronz amulettet és egy zsinórral szorosan körültekert szájú zacskót. Szó nélkül átadta ıket Heshának és a Setita ujjai
életre keltek.
– Mi baja? – suttogta Elizabeth.
– Csendet. – utasította Thompson, majd a nı arcára pillantva megenyhülve hozzátette – Jól van, csak... koncentrál.
Semmi másra nem marad energiája. Ne vonja el a figyelmét.
53. oldal
Névtelen
A fal mellé vezette a lányt és megtisztított annyi helyet, hogy mindketten leülhessenek. A homok szemközti oldalán az
Áspis is hasonlóan cselekedett.
Hesha kezei megálltak. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán hirtelen felült a padon, elırenyújtotta összeszorított
karjait, és mozgatni kezdte a száját, mintha beszélne. A három halandó csak szélsuhogáshoz hasonló halvány fütyülést
hallott. A bronz figurát tartó bal kéz lassan leereszkedett. A szobor fehér szemét a tetejére csomózták. Az amulett
hegye megérintette a fehér homokot. A Setita bal kezét az ölébe ejtette és az inga vadul kilendült, annak ellenére, hogy
a férfi teste teljesen mozdulatlan maradt.
Elizabeth lenyőgözve figyelt. A kis ingasúly a fizika törvényeinek körülbelül felét szegte meg: gyorsan kicsapott az egyik
oldalra és teljes hosszában kifeszítette a zsinórt, majd ugyanilyen sebesen visszaesett a középpontba, irányt
változtatott és lustán leírt egy rövid ívet. Lassú, gyors, rövid, hosszú. Éles kanyarok, széles szögek – mint egy
mágneses fej. – gondolta a nı. Mint valami játékszer. Mindkét térdét maga alá húzta és a kezeire támaszkodva feljebb
emelte a testét, hogy jobban lásson. Az amulett nyomában finom fekete vonalak jelentek meg a homokban...
Az amulett végül hirtelen megtorpant. A szem és a súly még egy utolsó, kétségbe esett rántással a hosszú vonal
irányába lendült, majd a levegıben lebegve remegve szórta a fekete port a homokra. Hesha megmarkolta az amulettet
és a kezében tartott zsinór ellazult.
– Kettridge Philadelphiában van. – mondta tökéletesen hétköznapi hangon – Utasítsa az ügynökséget, hogy szervezzék
meg a védelmét. Nem tudhat a csapatról, és nem avatkozhatnak a dolgaiba... de több szemre és nagyobb tőzerıre lesz
szüksége, mint amennyit szerintem egyedül elı tudna teremteni. Ki látta ıt ott?
Pauline Richards, uram. Szeretném ıt megbízni a csapat vezetésével, ha Ön is egyetért. İ egyike azoknak a
jelölteknek, akiket a megüresedı posztra kiszemeltem.
– Úgy legyen.
– Hesha kinyitotta a szemeit. Kettridge megfogadta a tanácsomat. Érdekes. A második vörös szem továbbra is New
Yorkban volt. Gyanúja szerint egy boszorkánymester tulajdonában volt. De ha ez igaz, akkor miért... hanyagolta el? A
második vörös szemhez egyetlen jelenlét sem kötıdött. A Szem maga még mindig Atlantában rejtızött és ez így volt jó.
Maradhat, ahol van, hiszen most már felismerte a forrást. Hesha az ujjai között görgette a fehér kıszemcsét, majd
leakasztotta a zsinórról és felkötötte a nyakába. A hosszú vonal, amely az elsı éjszakán ott New Yorkban túl halvány és
zavaros volt ahhoz, hogy követhesse. Most már tudta, hogy hol végzıdik. Hesha az Áspis felé fordult.
– Köszönöm a segítséget. Odafigyelne a biztonsági asztalra, amíg Thompson és én intézkedünk? – kérdezte, majd
mintha hirtelen eszébe jutott volna, hozzátette: – Mutassa meg neki is a biztonságos utat kifelé.
– Igen, uram.
Raphael fürgén áttáncolt a bronzfejőek teste között. Elizabeth habozott és majdnem elindult Hesha felé, de a
teremtmény szigorú hangja megállította.
– Jó éjt, Elizabeth.
A nı összeszorította a száját, de a vezetıje után iramodott és mindketten eltőntek a lépcsı tetején ásító bejáraton
keresztül.
– Thompson, a Szem Atlantában van, de a hatalmának forrását Kalkuttában találjuk. Azonnal indulunk Indiába.
A Setita talpra állt és nyílegyenesen a szarkofághoz ment. A kígyók elhúzódtak az útjából és Thompson szorosan a
nyomában járt.
– Azonnal hívja fel Janetet, amint innen távozott. Készítse elı a saját és az Áspis felszerelését. Készüljön fel a
legrosszabbra. Megbeszélés napnyugtakor, a szokásos módon, de hozza el Miss Dimitrost is.
– Uram? Csak nem... nem vihetjük ıt is magunkkal!?
– Nem? – torpant meg Hesha kıbıl készült fekhelye szélénél – Nem hagyhatjuk magára. Nem engedhetjük, hogy
visszatérjen New Yorkba, amíg nem lehetünk biztosak felıle. A doktor Alaszkában van és kétlem, hogy a helyettese is
olyan elnézı lenne a szokásos tárolási módszerünkkel szemben, még ha kockára is akarnám tenni Elizabeth egészségét
egy hetekig, vagy akár hónapokig tartó kómával. Természetesen meg is ölhetnénk... de azt hiszem, hogy még hasznát
vehetjük Kalkuttában.
– Hacsak nem akarja megváltoztatni ezt az álláspontomat, Thompson.
– Nem. – sápadt el Thompson pirospozsgás arca – Nem, uram, köszönöm.
– Hagyjon magamra. – mondta a szörnyeteg és lefeküdt – Közeledik a nap.
Elizabeth bizonytalanul, de eltökélten lépett be a saját szobáját Vegel faragott kriptájától elválasztó ajtón. Thompson
biztató mosollyal az arcán állt fel és a mellette lévı székre mutatott. A férfi egy vastag iratköteget nyújtott át neki,
amelyben Liz megtalálta a New Yorki lakásában hagyott eredeti útlevelét, a számláit és az egyetemi feljegyzéseit. A
rendır kinyitott egy vadonatúj jegyzettömböt – ezt teljes egészében Kalkuttának szentelte – és várakozóan ült vissza a
helyére. Raphael is helyet foglalt, majd egy színpadiasan hatásos hosszúságú szünet után maga Hesha is csatlakozott a
csapathoz.
– Jó estét. – mondta a Setita és helyet foglalt a kıpadon – Janet? – szólt a mennyezet felé.
– Itt vagyok, uram.
Hesha Liz felé fordult és a testetlen hang forrása felé intett.
– Elizabeth Dimitros, Janet Lindbergh. Attól tartok, a körülmények nem tesznek lehetıvé ennél személyesebb
bemutatkozást. Ma délután elutazunk Kalkuttába, Miss Dimitros.
Elizabeth meglepetten vonta fel a szemöldökét, majd dacosan felvetette a fejét. A szeme arany szikrákat szórva villant
Heshára, de nem ellenkezett. A férfi már készen állt egy gyors és csendes beszéddel, amellyel meggyızheti, de végül
nem volt rá szüksége, hát gyorsan félretette.
– Thompson és az Áspis velünk utazik. Mrs. Lindbergh és az Áspis itt maradnak és ırzik a hátunkat. A jelentéseket,
kérem. Janet?
Janet tökéletes hatékonysággal ismertette az eddigi intézkedéseket és az utazás idejére érvényes
személyazonosságokat, beleértve az Áspis diplomata útlevelét.
– Minden csomagján diplomáciai pecsét lesz – beleértve Önt is, uram.
54. oldal
Névtelen
– Kiváló. – mondta Hesha – Hotel?
– Az Oberoi Grand. Központi fekvéső, drága és hagyományos, de jól karban van tartva. Ráadásul rendelkezik egy olyan
lakosztállyal is, amelynek a felszereltsége meghaladja Thompson alapvetı igényeit.
– Több megfelelı rejtett szobát is foglaltunk a város megfelelı területein. Az ügynökeim már úton vannak, hogy idıben
elfoglalják ıket és kialakítsák az ıregységeket. És egy H. M. Ruhadze át fogja lépni a határt, hogy fedezze az Ön
nyilvános megjelenéseit vagy eltőnését, szükség szerint.
– Lıszer?
Thompson Elizabethre sandított. İ és az Áspis elkészítették a listát, de... azok egy kissé sokat árultak el. Így hát inkább
átnyújtotta a lapot Heshának, ahelyett, hogy hangosan felolvasta volna, aki kımerev arccal futotta végig a sorokat. Oda
sem pillantva Thompson felé nyújtotta a kezét és Ron a kezébe csúsztatott egy tollat.
– A bekeretezett felszerelésekbıl többet hozzunk magunkkal. Lehet, hogy el kell majd adnunk belılük a feketepiacon.
Ha pedig erre nem lesz szükség, akkor távozáskor szétoszthatjuk a kapcsolataink ápolása érdekében.
– A személyes holmikkal kapcsolatban pedig készüljenek fel mindenre. Ha nem szólal meg, akkor az Áspis helybélinek is
kiadhatja magát. Azt akarom, hogy a teljes ruhatára készen várja, amikor leszállunk. A személyes felszerelésemmel
ugyanez a helyzet. Vásárolhatunk ott is bennszülött ruházatot, de ezzel magunkra vonhatjuk a figyelmet, hacsak nem
olvadunk be a tömegbe, mielıtt bemennénk az üzletbe.
– Thompsonnak nyugati ruházat. Turista felszerelés, üzletember ruházat, testır a késelıtıl a csillogóig. Hozzátehetünk
még egy indiai angol árnyalatot is, ha képes felvenni az akcentust.
– Elizabeth. Pakolja meg a bıröndjeit, de azért ne hozzon magával minden könyvet. Nézze át az útvonaltervezetét, és
olyan köteteket hozzon, amelyek segíthetik a disszertációs kutatásait a benne szereplı állomásokon. Használja szükség
szerint Vegel könyvtárát és hozzon el mindent a bengáli mitológiával kapcsolatban. Az ott tartózkodásunk java részében
azt és a hieroglifákat fogja tanulmányozni. Hozza a saját ruháit a saját bıröndjeiben. Thompson, ügyeljen rá, hogy Miss
Dimitrost turista, üzleti és estélyi ruhák várják, amikor megérkezünk az Oberoi Grandba.
– Nincsenek estélyi ruháim, Hesha. Feltételezem, hogy az útlevelemhez hasonlóan az emberei azt is ellophatnák a
lakásomból, de az a szürke ruha az egyetlen...
– Majd gondoskodunk róla. – vágott a szavába a férfi.
Elizabeth elnémult. Thompson egy új oldalra lapozott a jegyzettömbjében. A ház ura megszervezte a csomagbeosztást,
elrendezte a ládák különbözı címkék alatti szállítását, és az összejövetel egyre csak húzódott.
Az öreg rendır egy nosztalgiához hasonló érzés kerítette hatalmába. Itt volt Hesha, az expedíció parancsnoka, akinek a
figyelmét egyetlen apró részlet sem kerüli el. A halálos, de megszokott Áspis, sikamlósán és csendesen. Janet, értelmes,
alapos, aki mindent majdnem olyan gyorsan átlát, mint a fınök. Bár Vegel nem volt jelen, hogy egy kicsit felmelegítse a
hangulatot, legalább Elizabeth most már velük volt és már nem hátráltatta ıket. Szinte már látta ıt, amint egy év
múlva a múzeumban dolgozik, szegény magányos Janettel cseveg, az ikrekkel viccelıdik. İ pedig majd arra tanítgatja,
hogy hogyan kezelje a tanya biztonsági rendszerét. A kis húgom. – gondolta – Majdnem.
HARMADIK RÉSZ:
Kalkutta
1999. július 16., péntek, helyi idı szerint este 8:06

Az Oberoi Grand hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália
Hesha hirtelen ébredt fel. A Gangesz fölött éppen lenyugvó nap már tíz órával korábban magára hagyta Baltimore-t. A
hosszú utazás során zavaróan sokszor repültek be, majd újra ki az éjszakából. A lökhajtásos gép rakterében elkerülte
az álom, így végre volt elég ideje önmagára. Az atlantai kudarc óta igencsak ritkán imádkozott Szeth-hez, a meditációit
túl gyakran szakította meg a Szem és a vele járó hercehurca. Egy pillanatig még hagyta, hogy az elméjét kitöltsék az
istene által küldött álom képei – fájdalmas és mégis ígéretes víziók – és a tervek megszilárdultak a gondolataiban.
A Setita megfordult és kinyújtózott. A szarvasbırrel kibélelt láda és a tőz elfojtására szolgáló gél, amivel kitöltötték,
csak egészen enyhén akadályozta a mozgását. Rövid idı múlva ismét ura volt a kezeinek és a lábainak, a fülei pedig
ismét megfelelıen mőködtek. Egy fényes karmú kézzel körültapogatózott a sötétben. Közvetlenül a feje mellett volt egy
kis zselé- és bırdugó, amelyet most félrehúzott és hallgatózni kezdett.
– Raf? Mi a fenére kellenek neked ezek?
– Feketepiac. Ezek itt nagyon forrók.
– OK. Akkor pakold el. Jöjjön csak ide, Liz.
Hesha kinyitotta a dugó mögött rejtızı apró tolóajtót. A kinti fény halvány volt és enyhén kékes árnyalatú. Ennyi
információval már megelégedett és felkészült, hogy ı maga is megjelenjen a színen.
Kintrıl beszőrıdött Thompson magabiztos baritonja.
– Szóval, Kalkuttának nincs említésre méltó telefonhálózata, igaz? És akkor sem használnánk, ha lenne. Fogja. Van egy
hívószámlista, amit meg kell tanulnia. Egy másodperc múlva meg is kapja tılem. De elıbb meg kell tanulnia az elsı és
utolsó biztonsági protokollt: nincsenek nevek. Soha. Azonnal fel kell bontania a vonalat, ha valaki telefonál és Liznek,
Dimitrosnak, Elizabethnek, Lizzienek, vagy bárminek szólítja – vagy név szerint bármelyikünket kéri a telefonhoz. Ha ez
megtörténik, akkor biztos lehet benne, hogy a hívás csapda. Majd abban is eligazítom, hogy ilyen esetben mikor kell
hátrahagyni a telefont, mikor hívjon fel minket, mikor lépjen olajra, stb. De elıbb még a fejébe verem a kódokat. Most
pedig, mi az elsı szabály?
55. oldal
Névtelen
– Nincsenek nevek.
– Utolsó szabály?
– Nincsenek nevek.
Hesha elılépett az alumínium utazóládából a kékes félhomályba. A személyes tárgyai meggyızıen szét voltak szórva a
szobában. Az igazán személyes csomagjait a zselével töltött láda mellett hevertek és látszott rajtuk, hogy az
utasításainak megfelelıen senki sem nyúlt hozzájuk. A szoba győrött ágynemője egy repülıútban kifáradt utazóra
utaltak. A fürdıben is elég nyoma maradt a használatnak. Úgy tőnt, mintha lezuhanyozott volna mielıtt lepihent. Hesha
elindult, hogy most valóban megtisztálkodjon. Fél óra múlva a könnyő, ám ízléses ruházatott viselı kipihent és
felfrissült Setita kinyitotta a szobájából a lakosztály többi részébe vezetı ajtót.
– Jó estét.
Megjelenésére az emberei abbahagyták azt, amivel éppen foglalkoztak. Az Áspis visszatette a kezében tartott bonyolult
géppisztolyt a tokjába, és helyet foglalt mellette a fegyverekkel zsúfolt heverın. Thompson otthagyta a számítógép
csatlakozókat és egy üres tálalóasztalon talált helyet magának. A központi asztalnál ülı Elizabeth is felpillantott. Az új
telefonja, egy jegyzettömb, egy útikönyv és egy helyi újság hevert szétszórva körülötte.
– Kérem a jelentést, Thompson.
– Janet hírei a laptopjában várnak Önre. Itt eddig a pillanatig minden zökkenımentesen haladt, uram. – Thompson egy
rövid, elutasító mozdulatot tett a kezével – Természetesen még csak félig költöztünk be.
Hesha kivett egy pisztolyt az Áspis egyik csomagjából és a kezében próbálgatta a súlyát.
– Akkor az újabb jelentéseket hajnalban várom.
Letette a pisztolyt, hátat fordított a társaságnak és magukra hagyta ıket.
1999. július 16., péntek, este 11:27

Az Albert Hall kávéház
Hesha egy könyvvel a kezében sétált be az öreg, füstös kávéházba. A könyv a Kalkuttai népmesék elnyőtt, újrakötött,
foltos és viharvert példánya volt. A Setita leült egy apró asztalka mellett álló egyenes támlájú székre és rendelt egy
kávét. Úgy helyezkedett el, mint aki ráér egész éjszaka olvasgatni. A teremben valószínőleg nem volt két olyan izzó,
amelyik ugyanabból az országból származott volna, és Hesha a félhomályos helységben sietség nélkül elkapta az ajtótól
legtávolabbi sarokasztalnál ülı férfi pillantását. A sötét bırő és üres tekintető indiainak a haja és a szakálla már teljesen
ısz volt. A férfi kellemes mosollyal az arcán éppen két buzgó, fiatal diákkal beszélgetett. Ha a járókelık netalán még
kételkedtek volna a beszélgetıtársai személyazonosságában, akkor diák voltukat megerısítette a pólóikra, könyveikre
és táskáikra ragasztott és kitőzött rengeteg egyetemi- és diákjogi jelvény. Hesha azonban egy pillanatig sem
kételkedett: ezek ketten – bármi legyen is a szándékuk – többé soha nem vesznek már részt egyetlen elıadáson sem
Kalkutta egyetemeinek napfényes termeiben. A Setita az ajkához emelte a kávéscsészét, majd véletlenszerően felütötte
a könyvet. A sarokban ülı hármast azonban mindvégig szemmel tartotta.
Az idıs férfi lassan és udvariasan útjára bocsátotta vendégeit. A diákok elégedetlenül, de büszkeségüket megırizve
távoztak, de észre sem vették azt a simára borotvált fekete bırő jövevényt, aki miatt a kihallgatásuk ilyen gyorsan ért
véget.
Hesha tisztelettudóan kivárta, amíg az idıs férfi feléje bólint, majd áthaladt a zajos, zsúfolt termen és csatlakozott
hozzá.
Hesha meghajolt, eltakarította a diákok által hátrahagyott szemét egy részét majd barátságosan helyet foglalt a sötét
zöld és kék mintákkal díszített fal mellé állított egyik széken. Az öregember – no meg Hesha is – így könnyedén
szemmel tarthatta az egész kávézót.
– Nomoshkar, Subhas Babu.
– Nomoshkar, Hesha Bhai. Hogy megy a sorod, kistestvér?
– Köszönöm, jól, Subhas. Nagyon jól. És neked?
– Bevallom, hogy könnyedén elkezdek unatkozni. Egyébként édes az életem.
Az öreg felemelt egy kávéscsészét – nem a sajátját – és Hesha követte a példáját. Úgy tettek, mintha innának, majd a
csészéiket olyan csészék közelébe helyezték, amelyekben a kávé szintje már alacsonyabb volt.
– Bocsánatodat kérem, amiért váratlan felbukkanásom miatt el kellett küldened a barátaidat vagy üzlettársaidat,
Subhas. Boldogan visszatértem volna egy késıbbi idıpontban, ha az lett volna a kívánságod.
– Éppen ellenkezıleg, kistestvér. Azok a gyermekek átfecsegték volna az egész éjszakát. Hálás vagyok, hogy
megmentettél tılük. – az öregember egy hidegebb csészét emelt a szájához, majd elmosolyodott – Mulatságos. Minél
jobban ragaszkodom ahhoz, hogy nekem nincs családom, annál erısebb lesz a meggyızıdésük, hogy az övékbe
tartozom, csak szégyellem ıket.
– A fiatal harcosok elméd bölcsességét keresik?
– A csıcselék keresi a vezérét, Hesha. Ne hízelegj neki, hízelegnek ık eleget önmaguknak. Persze nekem hízeleghetsz,
amennyit csak akarsz. – nevetett lágyan az idıs férfiú – Most pedig, mondd el mi hozott el hozzám, kistestvér. A Kígyók
Fesztiválja még messze van.
– Beszélni szeretnék veled, Subhas.
– Ezért utaztál ide Amerikából? Legközelebb repíts inkább engem az ajtód elé. Szívesen megnézném magamnak a
gazdagság földjét.
Hesha közelebb hajolt a beszélgetıtársához.
– Az ügy engem szólított ide ma éjszaka. Kalkutta sokat változott, amióta utoljára az utcáit jártam...
– Már vannak utcái. – vetette közbe az öregember.
– És bízom benne, hogy te tudsz mindent, amit tudni érdemes.
– Megtisztelsz. – Subhas megnyalta az ajkait, távolabb tolta a székét az asztaltól és keresztbe tette a lábait –
Helyezkedj el kényelmesen, kistestvér. Dohányzol?
56. oldal
Névtelen
Hesha bólintott.
– Itt ezt szokás csinálni, ugye, megérted? Accha! – intett ráncos, foltos kezével egy pincér után – Drága leányom. –
mondta a nı üveges szemeibe pillantva – Takarítsd el ezt a rendetlenséget, majd hozz nekünk két égı pipát és két
használt poharat.
Subhas csak akkor kezdett bele Kalkutta éjszakájának katalógusába, amikor a nı már elment.
– Mondhatjuk, hogy a Kamarilla uralkodik, kistestvér. İk természetesen ezt állítják. Hercegük is van, meg
udvartartásuk és ugyanaz a szereposztás ebben a kis komédiában, mint... mondjuk Lisszabonban. A Ventruek azt
állítják, hogy náluk van a hatalom. A Tremere boszorkányok a háttérben maradnak. A Toreadorok úgy tesznek, mintha
mindennek fölötte állnának. A Gangrelek győlölik, hogy szükségük van a többiekre. A Brujahk az öklüket rázzák a
Ventruekra. A Nosferatuk pedig figyelnek és hallgatnak. De persze Lisszabonban a ritkán fordulnak meg Ravnosok, és
nem is látják ıket szívesen. Itt pedig, merem állítani, hogy többen vannak, mint az európaiak.
Megérkezett a lány és átadta az üres csészéket és a teli pipákat a vendégeknek.
– Kérlek, bocsáss meg nekem, kistestvér. Hagytam, hogy elragadjon a költészet. De neked nem erre van szükséged.
– A legöregebb angolszász vértestvérek a Fehér Toronyban tanyáznak. A fiatal vérszívók bárhol elalszanak, ahol
biztonságban érzik magukat. Persze gyakran téves ez az érzésük. Nagyon, nagyon sok veszélyes hely van a közelben.
Elıször ezeket sorolom fel neked. Tudom, hogy úgyis oda mész el elıször – rázta a fejét Hesha felé az öreg – úgyhogy
akár kezdhetem ezekkel is. A Cigányok a folyó mellett táboroznak, a versenypályától északra, egy épülı híd alatt. Ne
menj a házaik közelébe, ha meg akarod ırizni az érzékeid épségét és a bırödet. A Gangrelek és a Ravnosok egy valódi
kis háborút vívnak, hogy megvédjék a területet egymás ellen. Kerüld el a Kínai Negyedet. Ez elég nehéz, mivel hét,
vagy talán nyolc kerület is versenyben van ezért a névért. Különös lények érkeztek oda Bangladesbıl és Tibetbıl, mióta
legutóbb itt jártál. Óvakodj tılük. Délen mágusokat találhatsz. Már egy ideje nem hallottam arról, hogy megtámadták
volna a fajtánkat – de csak akkor, ha a fajtánk távol tartotta magát Káli templomaitól. A templom negyed...
bizonytalan.
– A Sunderban dzsungel tele van tigrisekkel. Remélem nincs szükség további magyarázatra.
Mindkét férfi mélyen, de teljesen értelmetlenül beleszívott a pipájába, majd mindketten hátradıltek a székben.
– A vadászmezık?
– Mindenfelé. Ha egy újonnan érkezett, tömeget keres sötétedés után, akkor a Park Streetre küldenem. A hotelek is
jók. A Maidan melletti területek soha nem ürülnek ki teljesen, de én nem kockáztatnám meg. Túl sok a fa és túl kevés
az épület.
– Elysium?
– Aha. Szóval a Kamarilla ügyeibe akarsz belekeveredni? Nagyon rossz ízlésre vall, kistestvér. Nos, rendben. Most is
szerencséd van, mint mindig. Holnap éjjel az úgynevezett herceg és az udvartartása összegyőlik, hogy egymást
csipkedjék. A Bhooter Bariban találod ıket. – fejezte be a mondandóját az öreg és engedte, hogy a jól fejlett megvetés
megmutatkozzon arcának minden ráncán.
Hesha felvonta a szemöldökét.
– A Kísértetjárta Ház. – fordította a szavakat.
– Attól tartok... azt hiszem, hogy a monszun alatt, Malkáv udvaroncai rendezik az ünnepségeket.
Ismét beleszívtak a pipáikba, és elgondolkozó arckifejezést mutattak az elhaladó halandóknak. Végül hosszú idı után
Hesha törte meg a csendet.
– Nagyon leköteleztél, hogy rám áldoztad az idıdet és rendelkezésemre bocsátottad bölcsességedet, Subhas Bábu.
– Felajánlhatok egy lehetıséget arra, hogy azonnal leródd a tartozásodat?
Hesha diplomatikus pillantást vetett a kalkuttai öregre.
– Ó igen, uram. Kérlek, tégy úgy.
– Nagyon sok híresztelést hallottam már az Egyesült Államokbeli helyzetrıl. Megtisztelnél azzal, hogy megosztod velem
azt ottani eseményekkel kapcsolatos átgondolt véleményedet?
Hesha bólintott és pipafüstbe burkolta magát.
– Természetesen én nem vettem részt az eseményekben, úgyhogy csak kívülállóként szólhatok, – mondta, és így a
történetbıl kihagyhatta a Szemet és a saját veszteségeit – de megosztom veled az általam ismert tényeket...
Sokkal késıbb egy sötét és rongyos alak üldögélt, az Albert Lanerıl nyíló egyik kanyargós sikátorban megbújó
könyvesbolt piszkos lépcsıjén. A törpék szemszögébıl a várakozó kém megfigyelte a magas, sötét és kopasz idegent,
aki elhaladt mellette. Még sokáig nézte az esıs éjszakában távolodó alakot, majd kihámozta magát a rongyokból, amint
az alak kívül került a látó- és hallótávolságon. A kém alacsony volt, de mégis magasabb, mint azt az ülı alak alapján
gondolta volna az ember. A ruházata szegényes volt, de nem annyira, ahogy azt elsı látásra gondolnánk. Koszos volt és
komor, de a piszokrétegek alatt egy igazán megnyerı külsı rejtızött. Nedves haját egyetlen fejmozdulattal kisöpörte a
szemébıl, majd a lépcsı melletti üres térhez intézve szavait megszólalt:
– İ az?

Bhagyalku Roy palota, amelyet Bhooter Barinak is hívnak
Hesha dél felıl közelítette meg a palotát. Az út repedéseibıl elıtörı gazt az elıtte erre járó számtalan láb már teljesen
letaposta. Az útja egy gyakran használt ösvényen vezetett a lelkesen támadó fő- és bokorhordák között. Az esı vastag,
szürke fátylán keresztül szemügyre vette az öreg épületet. Az építész görög szobrok olcsó utánzatával díszítette fel, és
a bérlık még ennél is csúnyább drótból készült televízió antennákkal egészítették ki a képet. Az eredeti tulajdonosok
gazdagságukat a márvány és egyéb ritka kıanyag felhasználásával akarták fitogtatni, de az idı, az árvizek, a finom
pusztulás és az elıtörı fák már elpusztították habarcsot és megrepesztették az elegáns homlokzatot. Az ablaktalan fal
még mindig állt, Az oszlopok és a boltívek még épek voltak, de a nyitott elıcsarnokban, ahol az eredeti tulajdonosok fél
tucat libériás inasa fogadta a látogatóba érkezı vendégeket, most kéttucatnyi rongyos, mosdatlan férfi keresett
57. oldal
Névtelen
menedéket a vihar elıl. A kezükben tartott pipákból és nedves cigarettákból füst szállt fel az éjszakába. Az olcsó
hangszórókból egy nı hangja áramlott: rágógumi popzene, bengáli szöveggel.
Hesha vetett egy pillantást a háta mögött magasodó fák felé, majd elindult felfelé a törött lépcsıfokokon. Az egyik
oszlop tövében fontossága teljes tudatában üldögélı hatalmas férfi felemelkedett, hogy üdvözölje.
– Salaam, sahib. Csak tagoknak. – mondta unottan és felkészült, hogy ismét helyet foglaljon.
– Salaam, bhai. – ejtette ki Hesha a parancsoló szavakat és a férfi megmerevedett – Üzenetem van az egyik tagnak.
– Ez igazán remek, sahib. Adja át nekem, én pedig majd továbbítom a címzettnek.
Hesha fellépett az utolsó lépcsıfokon és lenézett a szerencsétlen emberre.
– Elmondom neked, – mondta – te pedig azonnal átadod az uradnak.
Az ır most már teljes komolysággal vette át a papírt és a hangjából tisztelet csendült ki, amikor ismét megszólalt:
– Nagyon jó, sahib.
A férfi gyorsan áttört a társai között és hálásan lépett be a hátuk mögötti árnyékokba.
Az ır fél órával késıbb parancsokat vakkantva tért vissza. A többi ır úgy pucolt vissza az épületbe, mint patkányok a
csatornába, majd maga a vezér is eltőnt. Az ily módon megtisztult színpadon pedig megjelent Kalkutta Kamarilla
udvartartása.
Hesha három lépcsıfokkal lejjebb várta ıket, vizesen, de nyugodtan. Ha a köntöse vizes lett, akkor annál nehezebb volt
átlátni rajta. Ha a sétapálcája, a monoklija és a kopasz koponyája természetfölöttien csillogott a ház fényeiben, akkor
annál nagyobb hatást kelt magányos alakja. Végsı simításként láthatóvá tette a fejére tetovált tekerızı kígyót.
Egy elnyújtott arcú, szıke úriember lepett az oszlopcsarnok széléhez, majd ı és a látogató hosszú, kényelmes csendben
szemügyre vették egymást. Végül a férfi, a hozzá legközelebb álló vértestvérek legnagyobb megrökönyödésére a széles
lépcsın Hesha mellé állt.
– Sétáljunk. – mondta Lord James Abernethie, Kalkutta hercege – És mondja el nekem, hogy miért kér kihallgatást
tılem Szeth Követıinek egy tagja, aki nyíltan megmutatja hovatartozását.
– Egyszerően csak bejelentkezem Önnél, a szokásoknak megfelelıen. – válaszolt Hesha – Ez egyike az Önök
törvényeinek, nem igaz?
– Nem vártam volna Öntıl, hogy alávesse magát ennek a törvénynek. – mosolyodott el halványan a herceg.
– Ebben az esetben tekintsük az ügyet egyszerően gyakorlatiasságnak. Törvényes ügyletek szólítottak ide engem. Nem
akartam riadalomra okot adni, és azt is el akarom kerülni, hogy ügyeim bonyolítása közben rám támadjanak.
Lord Abernethie megtorpant. Sem ı, sem Hesha nem volt annyira könnyelmő, hogy egy másik vértestvér szemébe
nézzen, hacsak nem teljesen biztos abban, hogy mit fog ott találni, de most ingerültségében a herceg annyira közel
ment a határhoz, amennyire azt biztonságosan megtehette.
– És mi okom lenne arra, hogy a törvényeink szerint bánjak Önnel?
– Mert a saját Elysiumát döntené romba. – kezdte Hesha – Tagadhatatlan, hogy az udvar felsorakozna Ön mögött. De
vajon mennyire biztonságos, ha valaki Ön – rövid szünet – mögött áll? További megfontolnivalónak három dolgot
hoztam magammal. Egy ajándékot...
Hesha összeütötte a tenyerét és egy apró, ingerlékeny emberke lépett ki a fák közül a háta mögött. A szolga nagy
nehézségek árán vonszolta a kézikocsit az aljnövényzeten keresztül. A kocsin egy olajzöld és khakiszínő láda hevert.
Hesha feltartotta az ujját, és az Áspis félúton a ház felé megállította a kocsit.
– Föld-levegı rakéták. Angol gyártmány, nem orosz. És a kilövı-állvány, természetesen.
– És miért fogadnám el ezeket Öntıl?
Hesha elgondolkodva támaszkodott rá a sétapálcájára.
– Mondjuk a keleti gondok miatt?
Az esı szakadatlanul verte a földet körülöttük, de James Abernethie egy ideig nem szólalt meg.
– Elfogadom. – enyhült meg végül a herceg – Feltéve, hogy valóban olyanok, amilyeneknek leírta ıket és hogy
tökéletesen mőködıképesek. Mi lenne a második dolog?
– Az ígéretem, hogy nem szándékozom letelepedni Kalkuttában. Lord Abernethie hangosan felnevetett.
– És a harmadik?
Hesha a mellényzsebébıl elıhúzott egy vékony, mőanyag irattárcát és átnyújtotta a hercegnek. Lord Abernethie
kinyitotta, és a mőanyag fedéllel óvta meg a tartalmát az esıtıl. Átolvasta a levelet és felismerte a kézírást. Halottfehér
bıre még inkább elsápadt, és annyira megfeledkezett magáról, hogy egyenesen Hesha szemöldökére szegezte a
pillantását.
– Üdvözlöm a birtokomon. – mondta kurtán – Fáradjon beljebb.
– Köszönöm, méltóságod. – válaszolta Hesha.
Lord Abernethie bemutatta a látogatót a legelıkelıbb vendégeknek – a vendéglátó eltőnt és nem is találták sehol –
majd társasági kötelezettségeit átadta egyik gyermekének. Rani Surama, a sötét és gyönyörő gyermek ezen a földön
született – ellentétben Lord Jamesszel – lángvörös szárit viselt és tökéletes volt a modora. Körbevezette Heshát
teremben, bemutatta ıt minden egyes vendégcsoportnak, majd egy félreesı sarokba vezette a vendéget. A Setita új
ismerısei közül nem egy próbált meg beszélgetésbe elegyedni vele, de gyönyörő kísérıjének elbátortalanító viselkedése
hamar véget vetett az udvariaskodásuknak. Az egy óra már elmélyült beszélgetésben találta ıket.
Surama hosszú és kifinomult ujjaival lágyan egy zitheren játszott. Az antik hangszert atyja hozatta a palotába, és a
fiatal Ventrue játszani kezdett rajta, megmutatta vele a gazdagságukat és felhasználta arra, hogy egy elmélyült és
tapogatózó beszélgetést kezdeményezzen a bengáli mőkincsekrıl. Hesha nevetett, mosolygott és elhalmozta a fiatal
hölgyet a tehetségérıl és szülıföldje kincseirıl szóló bókokkal. A civilizált maszk mögött azonban olyan pontosan
felismerte a káprázatos teremtmény cseleit és támadásait, mintha a nı nem is szócsatát, hanem igazi kardpárbajt
vívott volna vele. Valószínőleg Lord Abernethie parancsára a Setita történetét ellenırizte, de megpróbálta a saját
kíváncsiságát is kielégíteni. Hiszen a várakozó udvar semmit sem tudott a Setita három ajándékáról. A szegény
gyermek megpróbálta elcsábítani.
Hesha végül észrevett egy tizenéves fiút a tömegben, akinek vékony, csontos alakja tisztelettudóan utat tört magának
Hesha és Surama felé.
– Rani, az atyja már keresi Önt.
– Valóban? Köszönöm, Michael.
58. oldal
Névtelen
A herceg gyermeke magára hagyta Heshát és elvegyült a tömegben. Michael vágyakozó szemekkel követte útját: az
érzései az arcára voltak írva. A fiú halkan, ısi kurd dialektust használva szólalt meg:
– Mi ütött beléd, hogy ilyen nyíltan közeledtél? – kérdezte és testtartása azt sugallta, hogy valami szerelmes
költeménybıl idézett.
– Kevés az idım. – válaszolta Hesha ugyanazon a nyelven.
– Thyphon kedvenc prófétája siet. – rázta meg a fejét az öreg Tremere mágus, aki már régóta Hesha lekötelezettje volt
– El sem hiszem.
– Hazimel szeme elszabadult Amerikában.
– Akkor örülök, hogy én itt vagyok. – mondta, majd rövid szünet után hozzátette – Csak hogy tudd: én a legfiatalabb
újszülött vagyok, akit a New Delhi-i rendház küldött. Érkezésem óta pedig a kis Rani leghőségesebb rabszolgájává
váltam.
– Minden tılem telhetıt megteszek, hogy megerısítsem ezt az elképzelést. – felelte a Setita – De a Szemet irányító erı
Kalkuttában van.
Michael arckifejezése, ha lehet, akkor még szánalomra méltóbb lett.
– Biztos vagy benne?
Hesha nem fárasztotta magát a felelettel, és Michael felvette Surama elárvult zitherjét.
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Keresd meg a forrást és mondd el, hol találom.
– Hmm. – kezdett bele Michael egy szerelmes dalba – Ha sietsz, akkor gyorsan mondd el nekem a részleteket, mielıtt
még visszajönne.
– Nem fog visszajönni.
– Miért nem? – pillantott a boszorkánymester a társára, de a Setita nem válaszolt – Sajnálom. Hogy is felejthettem cl?
Semmiért semmi, Hesha, mint mindig. Lássuk csak... Lord Abernethienek a lányok a gyengéi a vérben... a nagyon fiatal
lányok.
– Rani Surama, Lord Abernethie gyermeke egy nagyravágyó fiatal vérszívó, akinek igen rossza az ízlése a barátok
terén. Ma este bizonyítékot hoztam az árulására. – Michael Heshára meredt – Nem lépnék kapcsolatba veled, ha a
találkozásunk elıtt nem látom el a jó Udvart valami sokkal érdekesebb látnivalóval. – mondta egyszerően a Setita.
A teremben kezdett elterjedni a hír és Hesha csak azokat a részleteket osztotta meg a Tremere-rel, amelyeket
feltétlenül szükségesnek ítélt. A külsı szobában egyre hangosabb lett a tömeg és a Setita befejezte a mondandóját:
– Az Oberoi Grand-ban megtalálsz. Minden este álcázásként egy barna hajú nıvel vacsorázom valamelyik étteremben.
Gyere oda az asztalunkhoz, és kezdj régiségekrıl beszélni. Nem veszélyeztethetem a helyzetedet, és a városban
tartózkodó vérszívóknak a felét is erre bíztattam.
– Akkor holnap találkozunk. Nem fog sokáig tartani, ha a nyom valóban olyan erıs, amint mondod. – válaszolta
magabiztosan a boszorkánymester.
A sarokban megbúvó két ördög már készen állt a szerepe eljátszására, mire Michael „barátai” odaértek, hogy elmondják
neki, milyen veszélyben van a szerelme. A fiú rémülten és aggódva elrohant a herceg fogadószobája felé. A kezében
még mindig ott szorongatta Surama zitherjét. Hesha nem tartott vele. Inkább keresett egy pletykálkodó Káinita
csoportot, amelybe beolvadhatott és felkészült egy hosszú, drámai és fárasztó éjszakára.

Hesha lakosztálya, az Oberoi Grand hotelben
A hatalmas szoba utolsó zárt ajtaja is kitárult, és Hesha lépett ki rajta. Egy laza, egyszerő fekete öltönyt viselt, amelyet
éppen csak egy hajszálnyi választott el attól, hogy frakknak lehessen nevezni. A várakozó nıre pillantott és elkezdte a
zsebébe pakolni a felszerelését: telefon, cigarettatárca, öngyújtó...
– Forduljon meg, kérem. – utasította a nıt.
Elizabeth engedelmeskedett és a sápadt kék és borostyánszínő anyagrétegek lazán meglibbentek. Thompson
megvakarta borostás állát és az Áspis nyíltan bámulta a bemutatót. Hesha közönyösen szemlélte meg, majd unott
hangon megszólalt:
– Janet. A karjai, válla és a melle bengáli mércével mérve túlságosan is fedetlen. Minden választása ilyen fazonú?
Janet Lindbergh hangja rögtön felcsendült a telefonból.
– Igen, uram. Azt mondta, estélyi ruháról van szó. A „Társaság” mostanában ilyet visel. Liz... – Elizabeth már nem
mosolygott és most gyorsan a telefonra nézett, hogy elszakítsa a pillantását Hesháról – Az egyik bıröndben van egy
aranyszínő sál. Viselje azt. Azért csomagoltattam be, hogy legyen mit felvegyen, ha az idı rosszra fordulna.
– Idehozom. – ajánlkozott Thompson.
– Elizabeth. – szólította meg Hesha – Most lemegyünk és megvacsorázunk. Evett már Mughlai ételt korábban? Jó. Akkor
két adagot rendelünk belıle. Nyújtson felém darabkákat a tányérjáról és én is így teszek majd. A végén maga
fogyasztja el a feltálalt étel nagy részét. Az egy hónappal ezelıtti önmagát kell eljátszania. Semmit sem tud a házamról,
vagy a biztonságomért felelı emberekrıl. A Rutherford ház az én kérésemre küldte Kalkuttába, és maga segít nekem
régiségeket vásárolni és visszaszállítani ıket Amerikába.
– Nagyjából fél tucat embert várok ma este az asztalunkhoz. Néhányan közülük teljesen ártatlan üzleti partner.
Megemlítem majd Amy Rutherford nevét, amikor bemutatom nekik. Néhányan ennél kevésbé ártatlanok. Ilyenkor
Agnes Rutherford nevét hozom majd fel, és maga feláll az asztaltól, meglátogatja a hölgyek helységét, majd visszatér
és bekapcsolódik a beszélgetésbe. Ha viszont Hermione Rutherford kerül szóba, akkor otthagyja az asztalt, kimegy a
mosdóba, és ott is marad. Tegyen úgy, mintha rosszul lenne. Addig marad a mellékhelységben, amíg telefonom további
utasítást nem kap tılem.
Thompson jelent meg és odanyújtotta Liznek a sálat.
– Csodálatosan néz ki. – formálta a szavakat a szájával. Elizabeth gyengén elmosolyodott, de továbbra is mereven
59. oldal
Névtelen
tartotta magát.
– Kövessen. – mondta Hesha, és a nı elindult.
1999. július 19., hétfı, éjjel 11:54

La Rotisserie, Oberoi Grand hotel
Elizabeth az utolsó kortynyi kávéjával játszadozott. Hosszú este volt, tele Hesha hosszú sorban érkezı partnereinek
látogatásaival. Agnes neve hétszer hangzott el és Elizabethnek hétszer kellett meglátogatnia a hölgyek szobáját, hogy
ott hihetıen remegjen egy széknek, egy tükörnek vagy egy lefolyónak. A személyzet elegáns ruhát viselı, középkorú
tagja udvariasan és nyomatékosan ırizkedett attól, hogy megjegyzést tegyen. Most már csekély színészi tehetséggel is
könnyedén el lehetett volna hitetni vele, hogy a hiú, bolond amerikai rosszul is lett.
Liz aggódva figyelte a társát. Ezen a két éjszakán a nyilvánosság elıtt Hesha ugyanolyan figyelmes és elbővölı volt vele
szemben, mint amikor elıször találkoztak. Mosolygott rá, együtt nevettek, kezével pedig idırıl idıre az övé után
nyúlt... de a szeme továbbra is hideg maradt. Végül Elizabeth úgy gondolta, hogy lassan képes lesz olvasni a férfi
álarcában. A felszín alatt egészen mostanáig egyetlen gyengéd szó sem volt, egyetlen egy sem abból a pillantásból,
amire úgy várt. A férfi... aggódott.
Hesha körültekintıen mérlegelte kapcsolatának személyiségét. Michael megbízható, rátermett és magabiztos volt. A
Tremere állítása szerint a boszorkányság már vasárnap éjjel eredményre kellett volna vezessen. Ezt komolyan is
gondolta, és Hesha, aki még emlékezett a közös erıfeszítéseikre az Oszmán birodalomban, hitt is neki. Talán a rituálé
tovább tartott, mint ahogy azt a pimasz öreg fiú gondolta. De a vasárnap már elmúlt és néhány perc múlva véget ér a
hétfı is, és a boszorkánymester nemcsak hogy nem bukkant fel, de még üzenetet sem küldött. Az is lehet, hogy Michael
még annyira új jövevénynek számított a városban, hogy nem merte rábízni senkire az üzenetet. De Hesha nem tudta
elképzelni, hogy a körmönfont Öreg csak ilyen kevés eszközzel rendelkezne. Merengésének az étterem zárásával
foglalkozó személyzet vetett véget.
– Elizabeth. – szólt csendesen és megérintette a karját.
A nı felnézett rá és várta az utasítást. Fáradt volt: már majdnem négy órája ültek itt a kirakatban. Nagyon jól játszotta
a rá osztott szerepet, de a fáradtság jelei kezdtek megmutatkozni rajta. Hesha elıtt egy pillanatra felvillantak a nı
valódi mosolyainak emlékei és Hesha most elıször vette észre igazán, hogy mit is visel ma este Liz. Janet ma este egy
pánt nélküli, borvörös selyemruhába öltöztette a lányt és az Áspis a bazárban vett neki egy másik sálat, amivel
letakarhatta a vállait. A vérvörös és koromfekete mintás brokát láttán Hesha gyanakodni kezdett arra, hogy a szolgái a
humorérzéküket a lány rovására élik ki.
– Indulunk. – mondta Hesha.
Tartotta Liz székét és segített neki felállni. A nı lesütött szemmel vette magához a táskáját és a sálját, majd Hesha
felajánlotta neki a karját.
– Az esı szerencsére elállt, úgyhogy az édességet elfogyaszthatjuk a teraszon. Ezzel is nyerünk egy kis idıt.
Elizabeth magasan tartotta a fejét, de a válla leereszkedett egy kicsit a férfi szavai hallatán. Súlyának egy töredékével
Hesha erıs karjára támaszkodott és kettesben elindultak a medence melletti kávézó nedves, gızölgı sötétje felé.
1999. július 20., kedd, éjjel 2:16

Öt Csillag piac, Kidderpore
A csuromvizes, olcsó ruhákba öltözött Hesha erısen a botjára támaszkodva tántorgott lefelé a bazár szők sikátoraiban.
Még a saját emberei sem ismerték volna fel. Arcát egy züllött és goromba álarc takarta a halandó tekintetek elöl, a
kezeit betegségek aszalták össze és mezítláb gázolt a Kalkutta mélyebben fekvı részeiben felgyülemlı piszkos és állott
vízben. Egy lepusztult, alacsony mennyezető, lyuk-a-falban bolt elıtt megtorpant és elkezdett elıre-hátra imbolyogni.
Hesha felpillantott a tulajdonosra. Egy ötvenes éveiben járó, csont sovány, aszott embert látott, csillogó szemekkel,
ugyanakkor İ... az... egy szinte csontvázszerő teremtmény is volt egyben, akinek lelógó szürke húsa inkább tőnt
darázsfészeknek, mint bırnek.
– Rendben. Én látlak téged, te látsz engem. – szólalt meg és a hangja leginkább egy szemétbe vágó láncfőrészre
hasonlított – Mit akarsz?
– Információt.
– Hah. Nos, abból jó nagy készletekkel rendelkezem. – válaszolta a bejáratnál üldögélı valami – Mire gondolsz, öreg
Nag?
– Elıször is mondd meg: ellenségek vagyunk?
– Ismerlek, öreg Nag, és hallottam a nevedet a csatornában, de ennyire jól azért nem ismerlek. – a Nosferatu egy
árnyalatnyit megmoccant ültében – Van valami ok, amiért azok kellene legyünk?
– Nincs... legalábbis én nem tudok róla. – rázta meg a fejét Hesha – Én mindig is úgy tekintettem a népedre, mint az
egyetlen szövetségesre, amely valóban ér valamit, de attól tartottam, hogy a társaidnak megváltoztatták a
véleményüket rólam. – Hesha egy rövid szünet után folytatta – Nem a bosszút keresem, hanem a segítségedet kérem.
Hallottál híreket Bombaybıl?
– Lehetséges.
– Bombay felszólalhat értem, ha ı is úgy gondolja. Néhány éve tettem nekik egy szolgálatot.
A szürke teremtmény lenézett a Setitára, majd lassan válaszolt:
– Elmondok neked mindent a státuszodról a klánomnál, cserébe te elmondasz nekem mindent arról, hogy nekünk miért
kellett volna megváltozzon a véleményünk rólad.
60. oldal
Névtelen
– Rendben.
– A Kísértetjárta Házban tett látogatásod elıtt még soha nem hallottam rólad. – Hesha arca elsötétült a válasz
hallatám, de a Nosferatu egyik rothadó keze elejét vette a tiltakozásának – Tudom, tudom, úgy tőnik, mintha
becsaptalak volna. Szavamat adom rá, hogy körbe kérdezısködöm, és megtudom, ha bajban vagy és azt is, hogy
miért. A megszerzett információ átadásának idejére pedig tőzszünetet kötünk. Ha ellenségek vagyunk, akkor elıször
figyelmeztetlek. Rendben?
– Így már én járok jobban, azt hiszem.
– Nem, nem, nem. Majd meghalok a kíváncsiságtól. Biztos vagyok benne, hogy itt egy jó kis történet lapul.
– A néped kierıszakolt tılem egy találkát. Egy atlantai partin, az úgynevezett Elysiumban. Ragaszkodtak hozzá. Más
elfoglaltságom miatt a hadnagyomat küldtem magam helyett. A partiról kiderült, hogy halálos csapda. A rokonomat
megölték, és én még mindig nem tudom, hogy vajon a klánod engem akart-e csapdába csalni. – ismerte be
tudatlanságát Hesha – Nem kaptam sem megerısítı, sem cáfoló üzenetet.
Nehéz csönd ereszkedett a párosra. Körülölelte ıket a bazár éjszakai hangja, az óntetıkön doboló esı zaja és a
szomszédos utcában található vöröslámpás negyedbıl átszőrıdı zene és kiabálás. A szürke lény zizegı hangot
hallatott, majd kibökte a következı kérdést.
– És mi lenne az, amit valójában szeretnél? Hogy elıtte fegyverszünetet kellett kötnünk, csak hogy feltedd a kérdést.
– Ismersz egy Michael nevő fiatalembert?
– A vaj-van-a-füle-mögött boszorkánymestert? Mi van vele?
– Találkoznunk kellett volna, de nem jelent meg. Nem akarok értelmetlenül várakozni, de az az érzésem, hogy... nem
vall rá a pontatlanság. Aggódom, hogy talán valaki az útjában van. Ha így van, akkor ez az illetı nekem is az utamban
áll. Szeretném megtalálni Michaelt, vagy megtudni, hogy mi történt vele. – fejezte be Hesha sötéten.
– Most pedig, – folytatta kellemesebb hangon – mit kívánsz tılem cserébe?
– Úgy hallottam, hogy át tudsz hozni dolgokat a vámon. Árura lenne szükségem. – Hesha szemöldöke a magasba
szaladt – Tiltott könyvek, underground újságok, szennylapok, ilyesmi. – zörögte a szörnyeteg – A könyveimet a
halandók is vásárolják, Nag testvér.
A Setita elmosolyodott.
– Az Oberoi Grandból intézem az ügyeimet. Hozd el a listádat, és az embereimmel annyi ilyesmit hozatok neked,
amennyit csak tárolni tudsz. Elég vérszívó kér tılem hasonló szívességet ahhoz, hogy te tökéletesen beleolvadhass a
tömegbe.
1999. július 21., szerda, éjjel 11:24

A Ming Court étterem az Oberoi Grand hotelben
Michael a fıkapun lépett be. Váltott néhány szót a fıpincérrel, majd Hesha asztala felé indult. Elegáns öltözéket viselt,
bár a nadrágja hajtókája vizes és sáros volt. Szinte tökéletes természetességgel vágott át az asztalokkal és vacsorázó
vendégekkel zsúfolt termen, de Hesha legparányibb részletekre is érzékeny szemeinek azonnal feltőnt, hogy valami
nincs rendjén. Michael ideges volt, és szinte rettegett. A pánikra utaló testtartása Heshát is nyugtalanná tette.
– Mr. Ruhadze? – mondta a fiatalember reménykedve.
– Michael. – pattant fel Hesha – Ülj csak le. Hozassak neked valamit? – a Tremere megrázta a fejét és a milliomos
kurtán visszaparancsolta az ugrásra kész pincéreket – Engedd meg: Elizabeth, hadd mutassam be Michael Singhet. A
családja egy kiváló befektetési céget vezet Bombayben, és szabadjára engedték a fiatalabb generációt Kalkuttában.
Michael, a hölgy Elizabeth Dimitros, a régiségek és az antik tárgyak szakértıje. Abban a szerencsében volt részem,
hogy sikerült meggyıznöm a Rutherford házat, adják kölcsön ıt nekem erre a kis kirándulásra. Ha jól emlékszem, akkor
Hermione Rutherforddal beszéltem. Ismered?
– Attól tartok, még nem volt szerencsém. – mormolta bátortalanul a harmadik székben a fiú.
– Annyira örülök, hogy megismerhetem, Michael. – kapcsolódott be a sziporkázó Elizabeth.
Michael felnézett és ı is tett egy kis erıfeszítést, hogy barátságosnak tőnjön.
– Óh, hát persze, természetesen. Le vagyok nyőgözve, Ms. Dimitros – Elizabeth. – javította ki magát a fiú abban a
pillanatban, ahogy Elizabeth javasolni akarta. Egy pillanatra mindhárman elmosolyodtak.
– Nos. – szólalt meg Liz, mintha az emlékei között kutatna – Hol is tartottunk... oh, hát persze. Igazán szörnyen érzem
magam Michael, amiért így el kell szaladnom, alig hogy megismertem, de éppen az... – intett kecsesen a hölgyek
helysége felé Liz – orromat akartam bepúderezni. Megbocsátanak egy pillanatra, uraim?
Michael nyomban közelebb hajolt és beszélni kezdett, amint a nı hallótávolságon kívülre ért.
– Követtek. Segítened kell. Hesha azonnal felpattant.
– Gyere velem.
A kezei eltőntek a zsebeiben: a telefonba beütötte a vészhelyzet kódját, készenlétbe helyezte a fegyvereit. Megpróbált a
társa és a teremben összegyőlt tömeg közé helyezkedni. Gyenge. Michael fáradtnak és hajszoltnak tőnt. Gyermekarca
beesett volt és mindenekfölött: gyenge.
Michael közben folyamatosan beszélt.
– Természetesen megtaláltam, amit kerestél. Ezért vannak itt. Tévedtél, Hesha – nem hittem volna, hogy ezt is
megérem, de borzalmasan nagyot tévedtél. A Szem nem Kalkuttából szerzi az erejét, amikor aktív, hanem Kalkutta
küld neki a hatalmából.
Hesha a biztonságosabbnak ítélt konyhaajtó felé terelte a fiút. A szolgálati felvonó... kisebb tömeg... kevesebb tanú...
elérték a falat és miután a lehetséges támadási szögek felét ilyen módon elzárta, Hesha megengedte magának, hogy
szemével végigfusson a tömegen. Végül meglepetten nézett le Michaelra, aki elvesztette az irányítást a teste fölött – és
az eszméletét is – amikor egy apró, véres tenyérnyom jelent meg az arcán.
Hesha a láthatatlan kar felé kapott. Semmi. Kényszeríttette a szemeit, hogy megleljék a vadászt... de nem járt sikerrel.
Megragadta Michaelt a dereka és a vállai alatt, de a boszorkánymesterre egy másik, láthatatlan test nehezedett. Hesha
61. oldal
Névtelen
egyik kezét a kapcsolatának vállán tartotta és elıre, hátra, jobbra, balra mozgatta a magatehetetlen testet, de a
támadó túl gyors volt neki. A fiú bırén sebek – páros lyukak – jelentek meg, és a hiábavaló igyekezetén feldühödött
Setita a feje fölé emelte Michael testét, majd sarkon pördül és az ajtók felé iramodott.
A szeme sarkából ekkor megpillantotta a támadót.
A parányi nı nem lehetett volna több nyolc évesnél, ha halandó lett volna. Csupasz volt, mint egy béka és kétszer
gyorsabb egy lecsapó kobránál. A haját tıbıl lemetszették, bıre sötét volt és az ujjbegyeinél és a lábujjainál
ébenfeketére sötétedett. Parányi, finom ajkaival Michael lelógó karjára tapadt.
Hesha egy pillanattal azelıtt kapta el és törte össze a nyakát, hogy a lány rájött volna, hogy észrevették. A miniatőr
orgyilkos leesett és elszaladt. A léptei bizonytalanok voltak, a feje egyik vállától a másikig csapkodott, de még így is
olyan gyorsan cikázott át a tömegen, hogy Hesha képtelen volt szemmel követni a mozgását.
A Setita a fıbejárat ajtaja felé nyúlt, átfurakodott a megzavarodott hotel személyzeten és a túlsó oldalon meglátta a rá
várakozó Thompsont. Egyetlen szó nélkül az öreg rendır karjaiba nyomta Michael magatehetetlen testét és a gyermek
után iramodott.
Elizabeth éppen idıben bukkant fel az elıcsarnokból, hogy lássa a mellette elrohanó Heshát. Gondolkodás nélkül
követte, miközben a vészhelyzet jelzıhangja szünet nélkül sikított a telefonjából. İ bajban volt. Liz nekiiramodott és
megpróbálta nem szem elıl téveszteni a Setitát.
A szabadban a monszun teljes erıbıl zuhogott. Az utcákon bokáig ért a víz. A rohanó lábak térdmagasságig felcsapták
a tócsákat és a permet csillogott az utcai lámpák fényében. Az özönvíz függönye mögött egy apró árnyék bújt meg és
Hesha ezt követte. Az Assamita gyorsabban tud mozogni nála, de örökké ı sem képes tartani az iramot. A Setitának
pedig hosszú lábai voltak. Ha nem téveszti szem elıl... Az utcán az orgyilkost elárulja léptei által felcsapott víz. Hesha
átkozódott. A törpe nyugat felé fordult egy keskeny sikátorban. Követhetné ıt oda, de az orgyilkos nyilvánvalóan a
Maidan parkba tartott, a szegényesen kivilágított, füves, elszórt fákkal tarkított hatalmas nyílt területre. Hesha
Szeth-hez fohászkodott gyorsaságért és továbbrohant.
Elizabeth hanyatt-homlok rohant le a sikátorban. A záporban Hesha mindössze egy körvonal volt elıtte, de az utcákat
legalább kivilágították. Felemelte a szoknyáit, és a víztıl elnehezedı szatént átkozva keresztül ugrott a szeméten és a
patkányokon. Ki, majd fel egy utcán, aztán ismét lefelé egy ırült sikátorban, át egy sugárúton, keresztül a forgalmon –
végül pedig bele a sár és a dús növényzet mocsarába. Hesha már csak éppen hogy látható volt amint éppen egy
háromszög alakú víztócsában gázol egy dús facsoport felé. Elizabeth lerúgta a cipıit és utána rohant. A kavicsok
elszakították a harisnyáját. Meztelen talpával belelépett a sárba és az oldalára zuhant a tócsában. Hesha már eltőnt,
mire ismét felnézett. Mennydörgés gördült végig a nyílt parkon és Liz fájdalmasan bicegve kecmergett elı a piszkos
vízbıl.
Az esıtıl és a csapkodó ágaktól megvakított Setita Michael vérének szagát követve vágott át a fák között. A keskeny
liget túlsó oldalán ismét megpillantotta a gyereklányt. Egy gyors sprinttel ismét ledolgozta a lány erdıben szerzett
elınyét és elkezdte ledolgozni az ıket elválasztó távolságot.
Becsapott a villám.
Hesha felsikoltott a villanásra. A gödrében égı szemei felmondták a szolgálatot, a világ elhalványult és a Bestia vette át
rohanásának irányítását. Az átok vakon hajszolta elıre, neki a fáknak, a köveknek, a testeknek és a Bestia magával vitt
minden életet, amit csak találtak. Amikor tökéletesen megvakulva ismét a saját testének ura lett, Hesha a biztonság
kedvéért négykézlábra ereszkedett, de megcsúszott és beleesett egy pocsolyába. Arccal lefelé mélyebbre ásta magát a
sárba, és nyersvörös szemhéjait a hideg vízbe nyomva várta, hogy alábbhagyjon a fájdalom. Közben végig Szeth-et
kérlelte, hogy védje meg ıt a fénytıl.
A távolból egy vékony, csilingelı nevetés ütötte meg a fülét és a zuhogó esıcseppeknél alig valamivel nehezebb léptek
lassan eltipegtek.
1999. július 23., csütörtök, éjjel 2:48

Az Oberoi Grand Hotel
– Ne is törıdjön velük, Ron. Semmiség.

Elizabeth kihúzta összekarcolt lábát az öreg rendır kezei közül. Fáradtan nekidılt a heverı karjának és csupasz lábait
elrejtette ruhájának romjai alá. Az anyag bronz-zöld vizes szatén volt valamikor, de most már tönkrement: megsárgult
sárfoltok borították és merev volt a rászáradt kéregtıl.
– Semmiség, egy fenét. A Maidanban betegséget terjesztı patkányok kószálnak. A jobb lábat, Liz. És egye meg a
reggelijét.
Az idı lassan vánszorgott. Elizabeth csak keveset evett, míg Thompson a lábával volt elfoglalva. Mind a ketten a
telefonjukat bámulták – mintha ez segítene – és várakoztak. Az Áspis a sajátján halkan rövid, kódolt megbeszéléseket
folytatott a város különbözı részeibıl érkezı suttogó hangokkal. Thompson kétszer fogadott bejövı hívást: az elsı az
aggódó Janet Lindberghtıl jött, a másodikban Pauline Miles értesítette, hogy Kettridge Philadelphiából Albanyba utazott.
– Thompson... – kezdte óvatosan Elizabeth – nem kellene hajnalig visszaérnie?
Ron lesütötte a szemeit.
– Persze hogy nem. De be kellene jelentkeznie. A szabályokat ı találta ki, úgyhogy akár meg is szegheti ıket. Menjen
és zuhanyozzon le, Liz. A forró víztıl majd gyorsabban gyógyul a lába.
Thompson felsegítette Lizt és a fürdıszoba felé tessékelte.
İ és az Áspis még ébren maradtak addig, amíg a felhık ellenére sem lehetett már egy csöppnyi kétségük sem afelıl,
hogy a nap meghódította az égboltot. Ezután egyetlen szó nélkül mindketten elmentek lefeküdni, de az álom még
órákon át elkerülte ıket.
– Elizabeth Ariadné... – szólította meg a férfi, akinek a hold a homlokán tündökölt – Mit csinálsz itt?
Liz egy fotelben üldögélt a hotel elıcsarnokában. A hangra felemelte a fejét és hagyta, hogy a jegyzettömb kicsússzon
az ujjai közül. Hirtelen eltőnt a fotel, a jegyzettömb, de még a föld is a lábuk alól. Liz felállt – hiszen az embernek állnia
62. oldal
Névtelen
kell, ha egy isten szól hozzá – és akkor is, ha nincs mire ülni – és megpróbálta kivenni az alak arcvonásait. A hold
sugarai azonban elvakították, és csak a hangot hallotta.
– Én... én azért jöttem, hogy megnézzem a táncosokat. Ma éjjel a Szarvas Átkát adják elı a Mahabharatából.
– A halálra ítélt szerelem. Értem.
A férfi, akinek a hold a homlokán tündökölt, sarkon fordult és elindult. Elizabeth követte, anélkül, hogy megmozdította
volna a lábait. A talaj puha volt a lábuk alatt, mint a bır, de ugyanakkor hideg és kemény, mint az éjkék égbolt. A
csillagok úgy tértek ki az útjukból, mint Hesha kígyói gazdájuk léptei elıl.
A holdisten megtorpant és ismét szólt hozzá.
– A táncosok túl koraiak ebben a ciklusban. Ma éjjel egy másik fejezet veszi kezdetét, Elizabeth Ariadné. Nézz le a
lábaimra.
Liz engedelmeskedet – nem tehetett mást – és látott: egy apró, halvány, szembántóan vörös fényő csillag pislákolt az
üres térben, ahová a többi csillag nem merészkedett – ahonnan elmenekültek, hogy megadják a kellı tiszteletet a
holdnak.
– A ma esti tánc, Elizabeth Ariadné, a Rakshasa Háborújából származik. Ravana, a Király visszatért... Ravana, a Démon
felébredt... Ravana, a Rakshasa ismét háborúba indul, – az idegen fénylı tenyere eltakarta a szemeit és a vörös csillag
elengedte a tekintetét, amit eddig olyan hatalmas erıvel vonzott magához – Emlékezni fogsz a szavaimra?
Elizabeth kétkedve megrázta a fejét.
– Álmodom.
– Álmodsz. – mondta az isten – De lesz rá egy mód. A te kezedben lesz rá a mód... – hirtelen megszakította a mondatot
– Utánad jönnek, Elizabeth Ariadné. Emlékezz, Elizabeth...
– Elizabeth... Liz... ébredjen.
Az Oberoi Grand hotel elıcsarnokában lévı foteljében Elizabeth kinyitotta a szemeit és Thompson pirospozsgás arcát
pillantotta meg. A férfi busa szemöldöke alól izgatottan meredt rá. – Visszatért. – mondta Thompson – Megbeszélés fél
óra múlva.
Elizabeth halkan bekopogtatott a lakosztály ajtaján. Az Áspis nyitott ajtót, gyorsan ellenırizte a folyosót Liz háta
mögött, majd behúzta ıt és gyorsan bezárta az ajtót. Az Áspis ezután elviharzott mellette, magára hagyta az
elıszobában álldogáló nıt és a nappali felé intett a kezével. A beszélgetés nyomban folytatódott. A suttogó, sietıs
hangok pontosan annál a szónál folytatták a mondandójukat, ahol a kopogtatás és az ajtó kinyitásának apró válsága
elıtt miatt abbahagyták.
– ...esıcsatornában töltötte a nappalt?
– Jobb, mint a folyóban. Emlékezzen erre, amikor eljön a maga ideje.
Ügyet sem vetettek Lizre, aki magányosan és félénken csatlakozott a megbeszéléshez.
– Hol van Michael? – kérdezte Hesha Thompsont.
– Halott, uram. Nagyon gyenge volt, amikor átadta nekem. Felhoztam az emeletre, lemostam a kéznyomot az arcáról
és megpróbáltam... újraéleszteni. A teste azonban elporladt, mielıtt még bármit tehettem volna. – rázta meg
Thompson a fejét – Nem volt kiszáradva. Vérzett, de az egyik folt nem az ı vére volt. Azt hiszem valamiféle sav
lehetett. Üvegszilánkok voltak az ingén, de az az anyag szétmarta ıket.
A szobára, hosszú, kényelmetlen csend telepedett. Hesha egyenesen és méltóságteljesen állt az ablak mellett és
Kalkuttát nézte. Az üvegnek nekicsapódtak a hatalmas esıcseppek. A zuhogó esı, és a vihar mögött a város fényei
halványan pislákoltak. A színes neonok, a közlekedési lámpák, az ízléstelen cégtáblák és az erıs utcai lámpák mind úgy
imbolyogtak, mint a lampionok. Kalkutta víz alatti városnak tőnt és a Setita még a horizontig sem látott el.
– Jelentést.
Thompson és az Áspis elıadták az elızı huszonnégy óra eseményeit. Elizabeth füleiben idegenek nevei zsongtak:
Pauline Miles elvesztett szem elıl egy férfit, Das Gupta és Forest bejelentkeztek, a Fehér Házat figyelı csapat felismerte
Smith-t, Jonest és Robinsont, de elvesztette Tom, Dick és Harry nyomát... Johnson, Jackson, Jameson... Alex, Abigail és
Albert Street. Ramóna, Ramana, Ravena, Ravana... Elizabeth pillantása a jegyzettömbjére, a hieroglifáira és a
töltıtollára tévedt. Az információ úgy zuhogott körülötte, mint az esı odakint.
– Maga meg mit csinál, Elizabeth? – szakította meg Hesha nyers és ingerült hangja a mélázását.
– Azért jöttem, hogy megnézzem a táncosokat. – vágta rá gondolkodás nélkül – Ma este Ravana Felemelkedését adják
elı.
– Elizabeth! – a Setita hangja ezúttal valóban eljutott hozzá és a nı összerezzent.
Sarokba szorított állat tekintetével Heshára meredt. A Setita felvette a papírjait. A felsı három lap kilazult és
értelmetlen irkafirka borította ıket. Az értelmetlen vonások között elszórtan angolul lejegyzett gondolat foszlányok és
egy háromszemő démon rajzai bújtak meg. Hesha Liz szeme elıtt hevesen kettétépte ıket és visszasétált az ablakhoz.
– Jelentést, Elizabeth.
Elizabeth Dimitros megfontolt mozdulatokkal összecsukta a jegyzettömbjét. Enyhén az asztal tükörfényes lapjára
támaszkodva felállt, és a haragtól sápadtan, de nagyon összeszedetten a férfi felé fordult.
– Nem. – csattant össze az állkapcsa – És nem fogom „uramnak” szólítani. Én nem vagyok egy titkos ügynök, sem
pedig csalétek. Egészen mostanáig akkor kerültem a legközelebbi kapcsolatba a saját szakterületemmel, amikor
benéztem a földszinten található régiségboltba. Nem tudom, miért hozatott ide. – vett egy nehéz lélegzetet a lány – és
most már nincsenek illúzióim sem arról, hogy egyáltalán valaha is elmondja nekem a valódi okot. A papiruszon
megtettem, amit innen tehettem. Memorizáltam Vegel átírt szövegét. Mindent megtettem azért, hogy figyelmen kívül
hagyjam a törvénytelen, lehetetlen és megmagyarázhatatlan cselekedeteit – hiszen sohasem magyaráz meg semmit, ha
kérdezem. Ha meg akarja állítani, hát, csak tessék. Nekem megvan a saját dolgom, amivel foglalkozhatok. – mondta és
sántikálva a hálószobája felé indult – De átkozott legyek, ha egy perccel is tovább üldögélek itt.
Az ajtó bezáródott mögötte és a zár jól hallhatóan a helyére kattant.
Thompson és az Áspis hallgattak. Gyorsan egymásra néztek, és a szemük sarkából aggódó pillantásokat vetettek Hesha
felé, aki nyugodtan és precízen összehajtogatta a széttépett lapokat. Félbehajtotta ıket, aztán még egyszer, majd az
egészet a mellényzsebébe süllyesztette. Mikor végzett úgy szólt az élı telefonvonalhoz, mintha semmi sem történt
volna.
– Janet. Jelentést.
63. oldal
Névtelen
1999. július 22., csütörtök, éjjel 4:02

Földmélyi barlang
New York Városa, New York
A rozoga asztal, bármilyen hatalmas is volt, alig volt képes az ısöreg, kézi írógép köré halmozott könyv- és
iratkupacokat megtartani. A közelben felállított ütött-kopott lámpa még ennél is gyatrábban látta el a feladatát. A
sötétség elnyeléssel fenyegette az asztak és a mellette ülı torz alakot.
A szoba lakóján nem látszott, hogy zavarná a környezet. Az egyik méretes lábát feltette az asztal lapjára, és ezzel
majdnem felborította a különféle kupacok kényes egyensúlyát. A lény figyelmét egyetlen papírlap kötette le – az,
amelyiket a bütykös kezében tartott.
1999. július 23., péntek, éjjel 3:43

Hesha késın és bejelentés nélkül lépett be a lakosztályba. A várakozó Thompson és Áspis felpattantak, hogy fogadják,
de ı egyetlen bólintással elhessegette a párost. A két halandó hálásan biztosította a területet és elment aludni.
– Jó éjt, uram. – mondta távoztában Thompson.
Nem, – gondolta Hesha – ez nem volt jó. Lehámozta magáról a felszereléssel teli esıkabátot, egymás mellé rendezte az
eszközöket, majd a gızölgı ruhadarabot kiakasztotta száradni. Miközben a zsebei kiürítésével volt elfoglalva, tekintetét
Elizabeth üres helyére villantotta. Lassan letette a kétmaroknyi apró szerkentyőt, majd kiválasztott közülük egy apró,
hajlított acéldarabot. Levetette a cipıjét és a zakóját, majd odalépett a nı ajtajához. A kezét a fára fektette és
hallgatózott: a szobában a lassú, mély lélegzés és a gyenge, egyenletes szívverésen kívül semmilyen hang nem
hallatszott. Az acéldarab visszahúzta a reteszt, és a Setita résnyire nyitotta az ajtót.
A szoba illatai megrohanták: fiatal nı, öreg könyvek, tinta és tiszta papír, halvány félelem, harag és könnyek. Hesha
követte a nyomokat: itt torpant meg dühöngve, itt kezdett sírni, itt jött a rettegés... Biztonságosan maga köré csavarta
a sötétséget és lekuporodott az ágy szélénél.
Hesha elgondolkozva nézte a nıt.
Azt talán túlzás lenne állítani, hogy megbánta, hogy elvesztette a türelmét. Az önkontrol falai mögött lefolytatott
elemzés szerint a magaviselete... nem kielégítı. Szükségtelen volt, hogy a nı is részt vegyen a napnyugtakor tartott
konferenciákon, sıt, ez valójában még veszélyes is lehet. Még annyira sem kellett volna átlássa az ügyeket, mint a
többi szolgája. Elizabeth feladatait ugyanolyan könnyedén ismertethette volna vele négyszemközt. Most sikerült elérnie,
hogy a saját önuralmának hiánya által okozott szakadék túloldalán a nı olyan távol kerüljön a befolyásától, amilyen
távol eddig még sohasem volt. És a maszkot egy jelentéktelen apróság, egy semmiség miatt hagyta félrecsúszni.
Ráadásul még az Átkot sem hibáztathatta. Az egészet a saját hangulata okozta, és a Bestia egyszerően hátradılt és
élvezte az elıadást. Michael halála nem lehetett kifogás, nem lehetett meglepetés. Tegnap az esıcsatornában hasalva is
tudta, hogy az Assamita gyermek így vagy úgy, de végrehajtja a küldetését, és magában felmérte az események
következményeit és a felmerülı nehézségeket.
Hangulat. Vegytiszta harag kerítette hatalmába, és ı késıbb magával vitte Kalkutta utcáira is. De nem lett volna rá
szükség: az ingerültség mindenütt ott hullámzott a város levegıjében. A Nosferatu kapcsolata nem bukkant fel. Érthetı
volt a távolmaradása, Hesha mégis megmagyarázhatatlanul bosszankodni kezdett emiatt. Elbandukolt az Albert
Streetre, ahol megtalálta a kávéházat uraló Subhast. A fehér hajú úriemberbıl lassan elpárolgott az udvariasság,
szavaiból csendben eltőnt a tisztelet, és Hesha saját civilizált maszkja is lassan darabjaira hullott. A két öreg
szövetséges hirtelen nyílt háború küszöbén találta magát. Mindössze a harci ösztön tartotta vissza ıket, amely támadás
elıtt a másodperc törtrészére átvette az irányítást az ellenségek fölött. A halálos csendben a tapasztalt, óvatos páros
felismerte vitájuk hamisságát. A nyílt ellenségeskedés gyorsan zavart számítássá változott: az erısen ırzött
szellemüket egy külsı erı háború felé taszította. Subhas az asztalra fektette a kezét, Hesha pedig hátratolta a székét és
vérontás nélkül váltak el egymástól.
A kávéházból kifelé Hesha észrevette az érkezı diákokat. A fiatal brujah-k elvesztették a fejüket, és a hangok – a
menekülı vendégek ordítása, a pajzsrázó gyermekek üvöltései, akik harcos kedvében találták Subhast, a szétrobbanó
ablaküvegek csilingelése, a csontok ropogása – elérték a távolodó Hesha érzékeny füleit.
Hesha még több nyom után kutatva az emelkedı vízben felkereste az épülı hidat. Tombolt a káosz. A tájfun ereje
teljében volt. A cigánytábor a város többi részéhez hasonlóan el volt árasztva, de ahol egyszerően évek megszokásával
szárazabb helyre kellett volna húzódjanak, ott ordító, kavargó csıcseléket talált. Egy magányos, visszafojtott dühtıl
reszketı Gangrel fordította vissza Heshát. A macskaszerő teremtmény elárulta, hogy a törzsek teljesen megırültek. A
Bhanjarak és a Khana Buddosok együtt. Átkozódva az egészért a Ravnosokat hibáztatta. Hesha magára hagyta, mielıtt
a tomboló düh elnyomta volna az elhatározását, hogy megvédje a védenceit.
Többé már nem volt kétsége afelıl, hogy egy befolyás járta át Kalkuttát. A Setita megfordult, hogy megadja az
Átoknak, ami jár. Bejárta az éjszakai utcákat és olyan esetlenül vadászott, mint egy ma született Káinita. A gyomrában
eddig ismeretlen tőz tombolt, amely túlmutatott a szokásos éhségen és a Bestia falánkságán. Ez a félszeg, nyugodt,
izzó vágy behajszolta egy bárba, ahonnan világos bırő, hosszú hajú, Elizabeth-hez hasonló korú és testfelépítéső
lánnyal jött elı. Hesha betaszította ıt egy sikátorba, és könyörtelenül kiszipolyozta. A Bestia nem vette át az uralmat.
Még csak meg sem próbálta. Miért küzdene az irányításért, mikor már amúgy is egyetlen elme voltak? Önelégülten és
kielégítve úgy tekeredett Hesha újsütető dühe köré, mint egy kobra a tojásai köré. A Setitát ez még jobban feldühítette.
64. oldal
Névtelen
Természetellenes. – gondolta. Kalkuttában valami mélyen és baljóslatúan rossz volt. A védıfalai mögé rejtızı Hesha
remélte, hogy most már képes ellenállni a hatásnak, de imádkozott Szeth-hez, hogy gyorsan véget érjen, bármi legyen
is ez. És azért is fohászkodott, hogy a város idısebb lakói eléggé ismerjék önmagukat ahhoz, hogy képesek legyenek
ellenállni.
Elizabeth egy halvány rúgással az oldalára fordult és Hesha rámeredt. Az álom előzte a gondjait... és békét hozott neki.
A kezei kilıttek, mintha saját akaratukból tennék, és kisimítottak egy hajtincset a megbékélt arcból. A szemei
megrándultak a szemhéjak mögött és az arca lassan kevésbé boldog vonalak mentén rendezıdött át. Újabb rémálmok.
Honnan tudja? A teremtmény elhúzta a kezét, visszazárta az ajtót és a saját nyughelyén keresett feledést.
– Hesha... – szólt a maszk mögé rejtızött Isten – Vér a vérembıl.

– Uram?
Hesha kinyitotta a szemét és felült.
– Mit kívánsz tılem?
Az utazóládája és a hotelszobája eltőnt és a halott álmok feketesége vette körül.
– Nézz rám.
Hesha a hang felé fordult. Lassan alakokat kezdett kivenni a sötétségben. A látóterét egy hatalmas, szuroktestő
kígyótest töltötte ki. A szörny húsa és az éjszaka a látóhatáron találkoztak. Pontosan alatta, a hatalmas test
szorításában egy vörös oroszlánsörényő, madárcsırő, kosszarvú óriás feküdt. A szemei elıtt az Isten megvonaglott a
csapdában és addig küzdött, amíg az erek jól láthatóan kidagadtak az izmain. Kiszabadította az egyik karját, és
ellenfelének kötélszerő végtagjai addig csapkodtak, amíg jobb fogást nem találtak a nyakán. Nyakának kiszabadításáért
az Isten feláldozta a kart, és a harc visszatért a kezdıpontra.
– Uram. – mondta Hesha és letérdelt.
A fenevad szénfekete csápjai elborították az ı lábait is.
– Állj fel. Nem engedheted meg magadnak, hogy meghajolj elıttem, amíg ki nem szabadultam. Vedd inkább szemügyre
a társaimat.
Az álarc mögé rejtızött Isten mindkét oldalán más alakok helyezkedtek el. Egyesek nyitott szemekkel, teljesen
mozdulatlanul feküdtek, de szinte teljesen megszabadultak a lénytıl. Más, hasonlóan mozdulatlan formákat tejesen
beborított a szurokfekete pikkelyes test és semmi nem látszott már a testükbıl. A szörnyeteg mindent meghódított és
az áldozatokra csak kiemelkedı alakjuk emlékeztetett. Néhányan – nagyon kevesen – az óriáshoz hasonlóan küzdöttek.
– Most pedig nézz a mögötted állóra.
Hesha megfordult és az ébredéskor tapasztalt üres sötétség fogadta.
– Nézz fel, vér a vérembıl, és láss.
Hesha engedelmeskedett az Isten parancsának és hirtelen észrevett egy formát az éjszakában. Az alatta tekerıdzı lény
testébıl formálódott oszlop hegymagasságba emelkedett a halottak tompa egére. A csúcsán álló jól ismert alak szinte
eltőnt a szorításban. A birtokában lévı szobor ezt a lényt ábrázolta. A négykarú, rettenetes fegyverzető démon kéken
és feketén csillogott, testérıl pedig vérpatakok csordultak le az ıt tartó oszlopon. Folyók. – gondolta Hesha – Százezer
férfi vére... millióké...
– Nagyapám most nyugodni tér. – mondta az álarc mögé rejtızı Isten.
Hesha az ura felé fordult, de az álom halványulni kezdett. Még hallotta Szeth Apep tekerıdzı teste alól elıtörı hangját:
– Emlékezz!
– Valami baj van, Thompson?
Ron szemöldöke a magasba szaladt és nyelt egy hatalmasat.
– Nem emlékszik, uram? – rázta meg a fejét az asztal szélén egyensúlyozva – A pokolba. – mondta, és összeszedte
magát – Napnyugtakor felébresztettem és kiáltott valamit, nem angolul, de olyan erıvel, hogy beleremegtek az
ablakok. Bejöttem, hogy ellenırizzem, hogy van. – tekintete aggodalmasan fürkészte mestere arcát – Nem emlékszik
rá? Nos... úgy tőnt meditál, és mivel láthatóan nem támadták meg, így kimentem. Ez körülbelül fél órával ezelıtt volt.
A Setita az emlékei között kutatott. Volt egy álom... valami fontos... de eltőnt. A fotelrıl felkapta a tegnap éjszaka viselt
zakót és leült. A kép talán visszatérne, ha valóban meditálna. Azonban kételkedett abban, hogy a Kalkuttára telepedett
dühödt befolyás megengedné a nyugodt, összeszedett emlékezést és a légkondicionálók zajától és az emberi beszédtıl
hangos hotel soha nem lesz megfelelı hely az elmélkedésre. Most éppen egy nı beszélt, elég közel ahhoz, hogy
hallhassák. Hesha a karjára hajtotta a zakót és megpróbálta megtisztítani a gondolatait. A szövet alatt papír zizegett.
Kihúzta az összehajtott lapokat a zsebébıl és széthajtogatta ıket maga elıtt.
Elizabeth lerajzolta a szobrot – álmomban a szobrot láttam. Az angol nyelvő írások között megtalálta a saját és
Elizabeth nevét, egy feljegyzést, hogy „Indiai táncok, Mindennap 6:30-tól”, egy kezdetleges ábécét, hétszer a „vörös
király”-t és tizenegyszer a „vörös csillag”-ot. A gondosan megformált betők egy gyakorló írnok munkáját jutatták az
eszébe. Az „r” a vörösben minden egyes alkalommal egyre kifinomultabbá vált és az angol szavak lassan ennek az egy
betőnek az ismétlésébe váltottak át. A betőbe lassan egy elnyújtott, vízszintes ovális is belekeveredett – a száj jele, ami
a hieroglifákban az „r” jele.
Hesha ismét szemügyre vette az eddig értelmetlennek tekintett egyiptomi szöveget. A betőket tanuló nı... azon a
nyelven gyakorolta az írást, amelyikben már otthonosan mozgott: angolul. Az írás nem értelmetlen firkálmány volt,
hanem egy akaratlan rejtjel. Hesha összevonta a szemöldökét és nekilátott az átirat elkészítésének.
„Ris'bth” – ez a nı nevét jelölte. „Hsh” – ez volt ı, bár a lány gonosz szimbólumokat választott. Az „Rwn” valószínőleg
„Rauna” kell legyen, de... kicsit odébb szerepelt ugyanez a minta, egyetlen bető különbséggel. Az „Rfn” Indiában inkább
„Ravanát” sugallt. A nı folyamatos váltásai a német felé hajaztak... Hesha nagy nehézségek árán megfejtette a „vörös
csillag”, a „rakshasa”, a „király” és a „felébredt” szavakat.
A Setita egy pillanatig még a szavak visszhangjára figyelve ült a székben. Bármit is küldtek neki a nap folyamán, az
már elveszett, de biztos volt benne, bár nem tudta miért, hogy volt valami közös Elizabeth jegyzeteiben és az álmában.
– Kérje meg Miss Dimitrost, hogy csatlakozzon hozzánk, ha nincs ellenére.
Thompson elfintorodott.
65. oldal
Névtelen
– Én... – kezdte fájdalmasan – én nem hiszem, hogy képes lenne rá, uram. – Hesha kérdı tekintete foglyul ejtette, és
az öreg rendır folytatta – Félrebeszél. Átaludta az egész napot és démonokról, szellemekrıl és királyokról kezdett
fecsegni, amikor felébredt. Azt hiszem, megfázhatott, amikor a múl éjjel Ön után rohant.
A Setita elviharzott mellette és berontott Elizabeth szobájába. A lány az ágyán ült, és megpróbált elbeszélni az Áspis
mellett, aki teljesen tanácstalanul próbálta ágyba dugni ıt.
– ...És a négy utazó eljött a Rettenetes Éj Városába, hogy megkeressék Rá Hercegét... hagyd abba. Hagyd abba! Hé!
De a Rakshas – engedj el, te kígyó – de a Rakshas Királya a hegyek szíve alatti álmában is meghallotta a... – Elizabeth
éppen csak annyi idıre hagyta abba a történetét, amíg beleharapott a Raphael karjába, aki ezután olasz szitkokat
mormolva vonult vissza – De Ravana Hírnöke elküldte a majomdémont, hogy végezzen az átkozott varázslóval...
– Hagyjanak magunkra. – parancsolta Hesha egy hideg, kemény pillantással a kegyenceinek – Majd én a gondjaimba
veszem.
Hesha az ágyhoz verekedte magát: valaki – Liz, vagy az Áspis – a földre hajtotta a takarót és a lepedıket. A magára
hagyott Elizabeth a szabókhoz hasonló pózban letelepedett az ágyára, lesimította összegyőrıdött hálóingét, és ismét
folytatta a történetet.
– Egyszer, a Mindig Éber Városban élt egy szerény családból származó lány...
– Elizabeth.
Hesha a nıvel szemben ült le és a szemeiben kutatott a tekintetével. Úgy tőnt, hogy csak az üresség rejtızik bennük.
– Ki aludt a Hegy Szíve alatt?
– Ravana, a Rakshasák Királya tízezer éven át aludt a hegy szíve alatt, de többé már nem alszik. A hegység a lábától a
csúcsáig meghasadt és a Király elılépett, hogy fogadja a Hármakat, akik Keletrıl érkeztek.
– Ki a Herceg?
– A Rakshasák Hercege, Hazimel, aki az atyja ellen fordult és a Rettenetes Éj Városa alatt alszik.
– Mi a Vörös Csillag?
A lány szája sírásra görbült.
– A Vörös Csillag nem engedelmeskedik a Holdnak, Hesha. A szoba mennyezetén jártam és a Vörös Csillag betolakodott
az égboltra. – az üres szemek fájdalommal teltek meg – Hesha?
– Itt vagyok veled, Elizabeth, de nem látok valami jól. – ragadta meg a kezét – El kell mondanod, hogy vagyunk.
– A Herceg körül elterülı mezıkön állunk. Vihar közeledik és egyre sötétebb lesz. A felhık eltakarják az eget.
– Jó. Akkor a vörös csillag nem láthat minket. Kell legyen egy épület a közelben, egy templom. – sugallta a Setita –
Lótusz formájú oszlopai vannak, és szobrok övezik a hozzá vezetı utat. Most már látod a templomot, Elizabeth.
– Igen... – mondta habozva – De eddig nem volt itt...
– Mindig is ott volt, csak nem vetted észre. A templom belsejében keresünk menedéket a vihar elıl, Elizabeth. Most
elindulok felé. Kövess, hagyd ott a mezıt.
A nı arckifejezése megváltozott.
– Ez egy rémálom. – mondta lassan.
– Akkor hagy ott. Lát engem? Kövessen engem, ki az álomból.
Elizabeth hirtelen magához tért, mintha hirtelen a kötélhúzás közepén elengedte volna a kötelet. Hesha továbbra is
szemmel tartotta, mert attól tartott, hogy a transz ismét visszahúzza. A nı szemei teljesen kitisztultak és Hesha
elfelejtett másfelé nézni. Azon elmélkedett, hogy ezek a szemek miért voltak világosak és sötétek is egyszerre?
Háromszáz év alatt már biztos látott az övéhez hasonló szemeket...
– Hol jártam?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem tudom biztosan. Thompson azt hiszi, hogy lázas volt. Szerintem bennragadt egy látomásban. Én magam is
valami hasonlót éltem át.
Elizabeth lepillantott a Hesháéban pihenı kezeire.
– Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek a tegnapi viselkedésemért. Kalkuttában már senki sem az, aki volt. – Liz ismét
a férfi arcára emelte a tekintetét és Hesha lassan folytatta – Úgy értesültem, hogy a múlt éjjel követett, miután Michaelt
megtámadták. Ez nagyon bátor dolog volt. – szorította meg a nı kezeit – Soha többé ne tegye. – tette hozzá rögtön –
Szeretném biztonságban tudni.
Hesha felállt, és kinyitotta az ajtót.
– Thompson, Elizabeth és én vacsorázni megyünk. Maga és Mercurio szabadok. – mondta anélkül, hogy a testıre felé
fordult volna – Csukja be a száját. Ma éjjel Kalkutta eléggé veszélyes ahhoz, hogy ne tudjon minket megvédeni még
egy hadsereggel sem – és azt hiszem, Kalkutta elég nagy veszélyben van ahhoz, hogy békén hagyjon minket.
Ron Thompson a járırözı rendırök lassú, gördülékeny lépteivel haladt a Maidan mentén. Járırözött az esıben, egy
rossz napon, miután összeveszett az ırmesterével és miközben bandaháború dúlt az utcákon. Egyik szemét az
ırpozíciót elfoglaló Áspison tartotta, a másikkal az egymás mellett sétáló Heshát és Elizabethet figyelte. Minden józan
ész ellenére úgy tőnt, hogy azok ketten jól érzik magukat. A telefonjának nyitott vonalán keresztül folyamatosan
mormoló átkozódást hallott. Mercurio a rosszkedvét az éterbe is szétkürtölte, nem elégedett meg az egyszerő
testbeszéddel.
Hesha Ruhadze embereinek győrőjében sétált és úgy döntött, hogy nem vesz tudomást róluk. Kezében egy nevetséges,
rózsaszín és fehér mintázatú golfesernyıt tartott. Teljes figyelmét a mellette sétáló lányra fordította, aki vékony, fekete
ruhát és vékony, fekete esıkabátot viselt. A Hooghly vize szabadon keresztülfolyt Elizabeth szandálján, és szemében
végre felszáradtak a könnyek, amelyek Kalkuttába érkezésük óta kitöréssel fenyegettek. A Maiden füvén lépkedve a
péntek esti karneváli hangulat az esı ellenére is megérintette ıket. A kígyóbővölık, koldusok, virágárusok, és utcai
szórakoztatók hada temérdek témát adott Heshának, hogy elkerülje a... kellemetlenségeket.
Egy gyöngyárus közelítette meg ıket, akit százával borított a saját portékája és hevesen kínálgatni kezdte az áruját a
hölgynek. Az Áspis közelebb lépett és Hesha megérezte, hogy Thompson sugárzó rosszkedve is közelebbrıl érinti.
Elizabeth mosolyogva hallgatta a férfi sipítozását, de megrázta a fejét:
– Na, dhonyabad.
Hesha kuncogva húzta ıt maga után.
– A bengáli kiejtése nagyon érdekes.
66. oldal
Névtelen
– Miért nem tudom ezt bóknak venni?
– Biztos vagyok benne, hogy az az ember megtisztelve érzi magát, amiért egyáltalán megpróbálta. A legtöbb amerikai
nem veszi magának a fáradtságot.
A páros megfordult, kikerültek egy pavilont és ismét a város fényei felé indultak.
– Nem akar szuveníreket?
– Olcsó gyöngyöket? Ugyanilyet New Yorkban is vehetek... már ha egyáltalán valamikor visszajutok New Yorkba. –
pillantott fel haragosan Elizabeth.
– Vissza fog jutni New Yorkba. – biztosította Hesha. Fogást váltott az esernyın és megpaskolta a kezét.
– Megígérem.
Elizabethen nem látszott, hogy megnyugodott volna, de nem is próbált vitatkozni vele. Hagyta, hogy Hesha séta közben
továbbra is fogja a kezét.
– Menjünk fel a bazárba és nézzünk körül. A boltok lassan zárnak, de én majd találok olyan szuvenírt, amit érdemes
megvenni. Valami szép dolgot a lakásába? Egy kézzel készített bır asztalkészletet Sleipnirnek? – kérdezte, majd
komolyan hozzátette – Mit szólna a bronzhoz?
– Bronz?
– Indiában nagyon jó a bronz...
Hesha az aprócska utcák útvesztıjében észak felé vezette a nıt, és egy boltokkal zsúfolt szélesebb sugárúton
bukkantak fel. Az Áspis felderítette elıttük az utat, és Thompson meggyızıdött róla, hogy nem követik ıket. Hesha is
nyitva tartotta a szemeit. És Elizabeth szinte oda sem figyelve két dolgot vett észre: elıször, hogy cégtáblák egyre
kevesebb és kevesebb angol és szanszkrit betőt és egyre több arab írásjelet használtak, másodszor pedig, hogy Hesha,
akin eddig még csak a nyaka körül látott ékszert, most egy gyöngyökkel díszített karperecet is magára öltött. A
csuklójuk összedörzsölıdött, miközben kéz a kézben sétáltak és a gyöngyök nekinyomódtak a bırének.
Felfelé haladtak a kis bazárban és utolsó vásárlóként még benéztek az éjszakai zárásra készülıdı boltokba és
nézegették a muzulmán boltok kirakatait, amelyek a szent nap tiszteletére már naplementekor bezártak. Ekkor
Elizabeth, aki eddig hagyta, hogy a kísérıje vezesse, hirtelen maga kezdte megválasztani az útirányukat. Kezdetben a
fordulóknak még volt értelme – be egy antik árukat kínáló üzletbe, egy száriszövıhöz, az utolsó édes pa'an süteményét
kínáló bódéhoz – de lassacskán bármilyen apró dolog képes volt magára vonni a figyelmét és a kis társaságot minden
magyarázat nélkül ide-oda rángatta maga után az utcákban.
Hesha teljesen átengedte a városnézés irányítását a nınek, és még akkor sem szólt, amikor már maga Elizabeth is
elcsodálkozott azon, hogy ez az épület, vagy az a keresztezıdés miért is olyan érdekes. Liz megtorpant egy apró, rossz
állapotban lévı mecset mellett, tett egy megjegyzést az építészeti elrendezésre, majd hirtelen bevetette magát egy
közeli szők átjáróba. A Setita mellette tocsogott a vízben és Elizabeth szemében úgy tőnt, mintha számára teljesen
normális lenne ez a hirtelen vágta a két ház közötti szők résben. A pöttöm utcácska derékszögben elkanyarodott ott,
ahol az egyik utcára nézı házak ferdén a másik utcai házsornak vetették a hátukat.
Hesha egy pillanat múlva érezte, hogy Hesha elengedi a kezét. Mire ismét meglátta, a férfi a vonagló sötétséget tartotta
a kezében. Thompson és az Áspis furcsán eltompult zseblámpáinak fénye visszaszorította az árnyékokat és Elizabeth
elborzadva látta meg, hogy Hesha változó kezei egy gyermeket markolnak.
Hesha a stukkóval díszített falnak szorította a pöttöm leánykát és a csontos, szénfekete csavargó vékony hangon
felkiáltott. A gyermek meghajlította a testét, majd a maga alá húzott térdeivel kirúgott. A vakolat megrepedt, de a
pálca vékonyságú végtagok elég erıt fejtettek ki ahhoz, hogy ıt és a Setitát keresztülrepítsék az úton. A gyermek feje
úgy tapadt Hesha alkarjára, mint valami bögöly és ismét kirúgott. A harcoló felek egy sokkal puhább felületnek ütköztek
– Elizabethnek – és az elsı fal romjai közé repítették a halandót.
Imbolygó fény közelített, majd torpant meg hirtelen mellette. Liz megérezte maga mellett az Áspist és érezte, amint
egy kéz lenyúl érte, hogy talpra segítse. Miután felállt ismét a csata felé pillantott. A meleg fény ellenére a szürkésbarna
apró alak alig volt látható. A magas harcos furcsán ízelt végtagokon magasodott fölé és pikkelyes karmokkal csapott le
az ellenfelére. Korbácsszerő, villás nyelvével sebeket hasított a gyermek meztelen bırén.
Elizabeth mély levegıt vett egy sikolyhoz, de az Áspis gyorsabb volt. A Karja a nyakára kulcsolódott és kérges
tenyerével beborította a száját, mielıtt akár csak egyetlen hangot is ki tudott volna préselni. Elizabeth megpróbált az ıt
szorongató kézbe harapni, de hirtelen megtorpant. Az orrának feszülı nyomás figyelmeztette, hogy a férfi az
elnémításához hasonló könnyedséggel képes lenne megfojtani. A másik öklében egy pisztoly körvonalát látta, amely
szinte mechanikus precizitással követte az ellenfelek mozgásának megfelelıen a célpontot. Amikor a fegyver
megtorpant, és a szörnyetegek kavargó tömege elcsendesedett, Mercurio elıre lökte Elizabethet. A csata véget ért.
– Kesztyőket. – parancsolta Hesha.
Az ellenfele testét ledobta a lába elé a vízbe. Az megvonaglott és a Setita ráállt a vastagtalpú szandáljával. Az egyik
sarka az úttesthez szorította a gyermek arcát. Elizabeth összerándult. A gyıztes leöblítette a karmait a csordogáló
esıvízben, és az elırelépı Thompson gumikesztyőket húzott ura újraformálódó kezeire. Hesha azonnal ledobta a
véráztatta esıkabátot, majd kihámozta magát az ingjébıl és a nadrágjából és beleejtette ıket a csobogó patakba.
Önmagát is ellenırizte, és gondosan kimosta a sebeibıl a vöröses fekete váladékot.
– Tiszta, uram. – erısítette meg Thompson.
Elizabeth megremegett, amikor a Hesha pikkelyes bırén tátongó sebek szépen lassan bezáródtak és a lábai alatt heverı
lény által okozott vágások és harapások begyógyultak. Egyetlen seb sem vérzett. Ezután lassan leolvadtak a pikkelyek
is, és a bır változásával egy idıben a furcsa izületek és a természetellenes magasság is eltőnt. Ron intett az Áspisnak,
és Raphael célba vett egy víz alatti pontot. Thompson levette az esıkabátját és odaadta a mesterének, majd a
lépcsıkhöz hátrált és biztos, kétkezes fogással ı is célra emelte a fegyverét. Hesha kesztyővel védett kezeivel
megragadta a lány homlokát és állkapcsát, majd a téglákból készült lépcsınek szorította a foglyát. A fejletlen
gyermekizmok iszonyatos küzdelmet vívtak a nyomás ellen, és az összeszorított fogak közül félig megformált szavak
törtek elı. A Setita hirtelen elengedte a lány állát, akinek a szorítás ellen küzdı izmai tágra nyitották a száját. A
halandó szeme által követhetetlen gyorsaságú ujjak lecsaptak és mikor ismét felbukkantak, egy szürke, halott
szövetdarabot szorítottak: a lány nyelvét. Hesha a csatornába hajtotta a nyelvet, ismét leszorította a gyermek
koponyáját és a szemébe nézett. A lány gyorsan behunyta a szemeit.
– Thompson. Adjon egy pisztolyt és egy hangtompítót. És feszítse szét a szemhéjait. – Ron mormolt valamit a bajusza
67. oldal
Névtelen
alatt, de Hesha így is meghallotta – Akkor vágja le ıket. – válaszolt a mormolásra.
Az öreg rendır elırelépett, összecsavarta a fegyvert és Hesha keze mellé a lépcsıre tette. A kabátujjából elıhúzott egy
apró kést és a lány fejéhez hajolt. A Setita ezután közelebb hajolt a szürke archoz és rövid, parancsoló szavakat
suttogott neki. A lány ajkai szótagokat kezdtek formálni. Hesha arabul kiáltott rá, suttogott neki és a megnyomorított
szemekben engedelmesség vagy bizonytalanság után kutatott.
– Csendet. – próbálkozott angolul.
– Fogja le a fejét. – mondta kurtán.
Ismét eleresztette az állát. A kislány álla egy roppanással szétrobbant az áthaladó golyó hatására és az arcának
egynegyede szétkenıdött a környezı falakon, mire a gyorsasága miatt elmosódott vergıdés abbamaradt. Hesha ismét
megpróbálkozott a parancsokkal. Az apró, elszánt lény a lépcsıkön végül sikerült kipréseljen egy hangot magából,
miközben a fogva tartója az akaratának legyőrésével próbálkozott.
Hesha nemtörıdöm, türelmetlen mozdulattal beledöfte az egyik karomban végzıdı ujját, de rögtön meg is bánta, hogy
ilyen elhamarkodottan cselekedett – a gyermekben már nem maradt elég ahhoz, hogy elviselje a cafatos vágást. A lány
felsikoltott, a teste összeaszalódott és ott helyben porrá omlott.
A következı üres pillanatban egyetlen nesz sem hallatszott a sikátorban.
Az esı ütemesen dobolt a romokon, ahogy eddig is tette és ezután még sokáig folytatni is fogja. Kalkuttában az ég
minden júliusban a városra zuhan. És az esı sárrá változtatta a port, amely nemrég még egy Assamita volt.
Az Áspis még mindig tartotta Elizabethet, akit rettenetes, szívszaggató zokogás rázott. A tüdeje égett, és az arcán nem
az esıvíz csillogott. Tágra nyílt, égı szemei lassan pásztázták a fénykört. Félt attól, ami a körön kívül rejtızködhet, és
rettegett a fényben álló három férfitól. Hesha az Áspishoz lépett és a háta mögött Thompson összeszedte a borzalmas
mőtét kellékeit. Liz gyorsan félrenézett. Nem akarta látni egyiküket sem.
– Engedje el. – mondta Hesha – Engedje el.
A szorításból megszabadult Elizabeth megtántorodott, de a szörnyeteg elkapta a karjainál fogva. Hesha gyengéden
kivezette a sikátorból. Egyre távolabb kerültek a lépcsıkön gyorsan porladó holttesttıl és egyre közelebb a hotelhez.
1999. július 24., vasárnap, éjjel 2:24

A mosdó fölé görnyedı Elizabeth a lefolyóból felpillantott a vízcsapra. Egy sötétbarna kéz egy nedves törölközıt nyújtott
felé. A nı a tükörbe nézve megpillantotta a háta mögött Heshát. A rosszullét ismét rátört, és ı tartotta a vállát, amíg a
teste azért küzdött, hogy kiürítse a már amúgy is üres gyomrot. A sav elkeveredett a csapból folyó vízzel. A nedves
törölközı hővösen végigsimított a homlokán. A görcsök elcsendesedtek és Hesha megvárta, amíg a nı kiöblíti az epét a
szájából.
– Ne érj hozzám! – rántotta ki magát hevesen Liz a lény gyengédszorításából.
Hesha meg se moccant, és hagyta, hogy a nı a szoba másik sarkába hátráljon tıle.
– Csak egy gyermek volt. Egy gyermek. – sikoltotta az utolsó szót Elizabeth.
– Nem. – válaszolta Hesha.
– Meggyilkoltál egy kislányt. – köpte a szavakat a nı – Egy gyermeket. Halálra kínoztál egy kislányt.
– Nem. – ismételte nyugodtan a szörnyeteg – Ez is csak a korábbi rémálom része.
– Az Isten verje meg. Az Isten verje meg, ez valóság volt. Láttam. – a könnyek patakzani kezdtek az arcán – Miért
gyilkoltad meg?
Hesha óvatosan közelebb lépett és egy gondosan megválasztott ponton megtorpant. Pontosan annyira közelítette meg
Lizt, amennyire az megengedte volna neki.
– Ez az egész csak a rémálom része. A Vörös Király a hegy alatt. A majomlány, akit a varázsló meggyilkolására küldtek.
A rémálomban semmi sem az, aminek látszik.
– Láttam, amikor meggyilkoltad. – suttogta vészjósló hangon Elizabeth. – És téged is láttalak.
Elizabeth gyomra ismét háborogni kezdett és ı nyelt egy nagyot.
– Mi vagy te?
– A rémálom egy másik szereplıje. – rázta meg a fejét a Setita.
Liz az elfehéredett öklökbe szorított kezeivel elégedetlenségében a combjait püfölte.
– Az igazságot! Mi vagy te? Mi vagy te? Mi vagy te?
Hesha odalépett a nıhöz és a karjaiba zárta. Talán öt percig állhattak ott így. A reszketı halandó nı próbált elhúzódni
tıle. Karjait védekezıen maga elé emelte, de ugyanakkor a férfi vállaira borulva zokogott. Hesha nem szólt, de
megtartotta a görcsös zokogásban rángatózó testet. A rángások lassan alábbhagytak, a gyötrelmes kiáltásokat csendes
szipákolás váltotta fel és Hesha elengedte a nıt, amikor már biztos volt benne, hogy Liz ismét ura saját magának.
Elizabeth ismét megpróbált elhátrálni, de már nem volt hová menekülni. A sarokban lerogyott a szınyegre és tompa
hangon megszólalt:
– Hagyj magamra.
Hesha éppen kartávolságon kívül letérdelt a padlóra. Hirtelen nagyon élesen megérezte a meleget, ahol a nı teste
hozzáért az övéhez és az ingét átitató könnyek forróságát. A nı szaggatott lélegzése mögött kezdte kivenni a
szívverését. Lerázta Liz vérének ritmusát és megtörte a csendet.
– Azért öltem meg az a lényt, – kezdte nyugodtan – mert megízlelte a véremet és veszélyeztette a küldetésemet és az
embereimet. És azért, mert megölte Michaelt.
A szavak megfelelı ütemben hangzottak el, és Hesha hagyta, hogy Liz felfogja a jelentésüket.
– Ki volt Michael.
– A varázsló. És a lány volt a majomdémon, akit az elpusztítására küldtek. İ – az – nem egy elsiratandó gyermek volt.
Egyszer talán, évszázadokkal ezelıtt, ı is volt kislány. De az ellenségeim elragadták, kiképezték, megölték és egy
orgyilkost csináltak belıle, akit ık irányítanak. – mondta, majd egy kis szünet után hozzátette – Egy gyilkos eszközt.
68. oldal
Névtelen
Egy suttogás szőrıdött elı arról a helyrıl, ahol valaha a szíve volt: És te miféle eszközzé formálod majd Elizabethet?
– Már elmondtam neked, hogy megpróbálom megakadályozni, hogy az eltemetett veszedelmek rossz kezekbe
kerüljenek. Azért jöttem Kalkuttába, mert az egyik legrettenetesebb most rászabadult a világra. A Vörös Csillag,
amelytıl annyira rettegsz az álmaidban. – Hesha a nıre pillantott. Legalább meghallgatja. A Vörös Csillag említése
megrázta, és most már talán felkészült arra, hogy higgyen abban, amiért Hesha idejött. – Michael megkereste volna
nekem a forrását. Azt hiszem, együtt eleget kideríthettünk volna ahhoz, hogy megállítsuk a Szemet – a csillagot – ha
rosszra akarnák használni. – Hesha hangja megkeményedett – Az orgyilkos szétfoszlatta ezt a reménysugarat. Most
még több ember fog szenvedni miatta, és a megbízója miatt. Azért pusztították el Michael, hogy ne beszélhessen velem.
Beszéd közben Heshába hirtelen beléhasított a felismerés, hogy akár még igaz is lehet az, amit mond.
Nekidılt a nehéz függönyöknek és kinyújtóztatta a lábait, majd szomorú hangon ismét megszólalt:
– De neked... neked nem kellett volna ezt végignézned. Rettenetes volt és nagyon sajnálom, hogy ennyire közel kerültél
a középpontjához.
Hesha végignézett a nı ágyán, éjjeliszekrényén és a szobán mögöttük. Gondosan megválasztott idı elteltével Liz felé
nyújtotta a kezét.
– Bocsáss meg. – kérlelte, majd megrázta a fejét és megismételte a mondandóját – Nem kellett volna végignézned az
egészet.
Istenem, – adott hálát magában – Küldtél nekem egy látnokot, amikor tudtad, hogy szükségem van rá, mert
elvesztettem Vegelt. És ezért hálás vagyok. De miért pont ezt a nıt? És miért kellett ennyire hamar ennyire sokat
látnia?
Hesha megérezte a kezére fonódó meleg ujjakat és sóhajtva kifújta a tüdejében maradt levegıt. A nıre pillantott, majd
követte a pillantását az összefonódó kezeikre és szomorúan elmosolyodott.
Elizabeth mindkét kezével megragadta Hesháét. Az ingének hajtókája eltakarta a csuklóját, de ı úgy gondolta, hogy...
igen, ott volt. A kenderbıl sodort karperec és a fényes, fejér gyöngyök. A legnagyobb a csuklója alatt lógott és Elizabeth
körbefordította a karperecet, hogy jobban lássa. Nem is lepıdött meg, amikor felismerte benne a szobor szemét.
Egyikıjük sem szólalt, de a szoba korábbi békés csendjét egy vihar elıtti feszültséggel terhes, halálos csend váltotta fel.
– Ezt mindig a nyakadba akasztva viseled egy szíjon. – mondta Elizabeth – Ma miért van a csuklódon? – kérdezte, majd
még azelıtt levonta a logikus következtetést, hogy a férfi válaszolhatott volna – A csuklódra kötötted. Elvittél sétálni és
hozzáérintetted a csuklómhoz. – mondta elgondolkodva, majd lassan folytatta – Aztán én... mindenféle ok nélkül
kezdtem kiválasztani az utcákat, ahová bementünk.
Liz becsukta a szemét és a karjaival átölelte a térdeit.
– Ezért voltál kedves hozzám ma éjjel. Hogy megfoghasd a kezem, és hozzám érinthesd a gyöngyöt. Én... csak az inga
szíja voltam...
– Kihasználtál.
Hesha növesztett egy karmot és levágta a karperecet a csuklójáról, majd elrejtette a pikkelyes kezeibe.
– Igen. – válaszolta.
– Hogy megtaláld a lányt.
– Nem. Nem tudtam elıre, hogy hová vezetsz majd.
A Setita elhallgatott és a kezében egymáshoz dörzsölte a karperec gyöngyeit. A kövek úgy koccantak egymáshoz, mint
rég elveszett hazájának kék imagyöngyei.
– Én magam is képes vagyok bármit megtalálni a világon, ha van elég idım. Most nincs idım, Elizabeth. Ezért keresem
a rövidebb utat. Gyors válaszokra van szükségem. Azért hoztalak... kapcsolatba... a kıszemmel, hogy megtaláld a
forrást. Az igazság az, hogy nem azt vártam tıled, hogy megtaláld az orgyilkost.
– De én akkor is csak az inga szíja vagyok neked. – suttogta nagyon halkan Elizabeth.
– Nem. Az inga szíja lehet bármilyen zsinór vagy kötél. De te pótolhatatlan vagy. – mondta Hesha és rájött, hogy
valójában ez az igazság, amint kimondta a hazugságot.
– Pótolhatatlan. – ismételte halkan kuncogva Elizabeth.
A nı hangja teljesen megváltozott: a korábbi vékony, hisztérikus szavak után, most olyan kiszámíthatatlan, cinikus
szintre ereszkedett, hogy Hesha nem volt biztos benne, hogy képes lesz ott elérni ıt.
– Mi olyan vicces? – kérdezte élesen.
– Kérlek. – válaszolta Elizabeth a fejét ingatva – Menj el. Fáradt vagyok.
A szomszéd szobában megcsörrent a telefon. Hesha kelletlenül az ajtó felé pillantott. Liz ismét felnevetett és felmászott
az ágyára.
– Menj, Hesha. A rakshasák keresnek, és valaki azt akarja, hogy aludjak.
– Hesha Ruhadze? – szólt egy erıs akcentussal beszélı férfi hangja angolul a telefonból.
– Igen.
– Találkoznunk kell. Személyesen. Most rögtön. Nem hiszem, hogy a nevem bármit is mondana, de néhány napja
beszéltem Michaellel. Azt hiszem, hogy Önnek is pontosan olyan sürgetı ez a találkozás, mint számomra. – mondta
fölényesen az idegen, és rövid hatásszünet után folytatta – A földszinten vagyok, a Rózsaszín Elefántban. Legyen itt tíz
percen belül, vagy el se jöjjön.
Hesha szerényen vágott keresztül az elsötétített és zenétıl hangos klubbon. A kitartó basszus a cipıje talpán keresztül
felkúszott a lábaiba. A füst és a színes fények zavarták a szemét. Felderítette a bárt, kért egy whiskyt szódával és
ismerıs arcok után kezdett kutatni a teremben. Megnyugodva vette tudomásul, hogy nem talált ismerıst és úgy tett,
mintha belekortyolna az italába. Egy eltökélt késı éjszakai iszákos arckifejezésével és mozgásával elhaladt a
táncparkett mellett és megcélzott egy néhány üres fülkével és szabad asztallal tarkított területet. Leült az egyik íves pad
hajlatába és hátát a falnak támasztva nekilátott, hogy eltüntesse az italát.
69. oldal
Névtelen
Rövid idı elteltével egy alak vált ki a villogó fényben vonagló lánycsoportból. A férfi fesztelen léptekkel megközelítette
Hesha asztalát és bepréselte a csípıjét az asztal alá.
– Ruhadze. Milyen kedves, hogy benézett.
Az idegen sötét hajú és jóképő volt, de ápolatlan. Gonosz kinézető, zsíros kecske szakállt viselt és az ívelt szemöldöke
legalább annyira hegyesnek tőnt, mint a szakálla és a bajusza. Mosolyogva dobta hátra a természetellenesen sápadt
homlokára hulló göndör, vad hajtincseket. Hesha egyetlen szó nélkül vette szemügyre az alakot. Az idegen elvesztette a
csatát a csend ellen és türelmetlenül belekezdett a mondanivalójába.
– Rendben. Azért vagyok itt, hogy egy üzletet ajánljak. – vakarta meg az állát – Ön keres valamit. Én tudom, hogy hol
van. Elvezethetem hozzá.
– Hogy hívják? – vágott közbe Hesha.
– Nem érdekli? Azt hittem, hogy ég a vágytól...
– A nevét. – parancsolta a Setita.
– Ravana. Khalil Ravana.
– Folytassa, Khalil. És kérem, szólítson Heshának.
Az idegen lendülete megtört és a rakshas nevét viselı idegen habozott. Hesha a segítségére sietett.
– Mibıl gondolja, hogy keresek valamit.
– Michael miatt. – válaszolta Khalil – Felkeresett, és egy csomó kérdést tett fel nekem a... egy helyrıl, amit ismerek.
Már korában is lett volna elég ideje errıl kérdezısködni, de nem tette, csak miután maga felbukkant. Aztán a
meggyilkolják, mégpedig a maga küszöbén. Azt beszélik, hogy még leülni sem volt ideje, mielıtt elkapták. Úgyhogy
összeraktam a dolgokat. Maga is azt keresi, amit ı. És nem volt ideje elmondani, amit megtudott, mert elıtte İk
elkapták. Hát, és nem tudom, kik azok az „ık”, de vannak sejtéseim, és úgy érzem, hogy többé már nem vagyok az az
„egészséges” halott ember, aki voltam. Azért jöttem, hogy elmondjam, amit tudok. Akkor majd magát fogják üldözni
helyettem.
– Milyen kedves, – Hesha összekulcsolta a kezeit – És pontosan mit is akar tılem?
– Nos, még nem tudom pontosan. Talán mondjuk azt, hogy jön nekem eggyel.
– Mondja meg az árat. – rázta meg a fejét Hesha.
– Nézze. – vonta meg a vállát Khalil – Megmutatom az árut. Elvezetem oda. Ha valóban azt keresi, akkor ott majd
megállapodunk. Mondjuk, legyen ez egy olyan szolgálat... – úgy tőnt, mintha a jobb oldalán álló valakinek a szavait
hallgatná – amelyet a jövıben majd megfontolunk. – mondta és megpödörte a bajszát – Elıször is, eltőntethetne
engem Kalkuttából.
– Ezt képes vagyok megtenni. – ismerte el a Setita.
– Jó. – bólintott Khalil – Szóval, holnap találkozunk itt, pontosan naplemente után, és elvezetem arra a helyre.
Hesha felvonta a szemöldökét.
– Nem. Holnap, kilenc órakor, találkozunk magával a hotel elıtt.
– Ki az a mi?
– Kik vagyunk mi?
A Setita karba tette a kezét, és egy pillanatig csöndben meredt a szerencsétlen Ravnosra.
– Az az én dolgom. – mondta Hesha – Legyen a könyvárusnál holnap kilenc órakor.
– Soha egy szót nem szóltam arról...
– És én sem kérdeztem magát más személyekrıl. Mégis, maga holnap kilenc órakor találkozik velem és a követıimmel
a könyvárus mellett, nem pedig itt a húspiacon. Ha maga és a barátja – intett Hesha Khalil jobbjára – itt várnak rám,
akkor maguk itt maradnak, amikor távozom Kalkuttából.
– Várj csak egy kibaszott percet, te mocskos kígyó. – pattant fel ordítva a Ravnos, akit elragadtak a város alatt rejtızı
befolyás által felerısített indulatai – Nem kell nekem eltőrnöm tıled ezt a sok szarságot. Senki más nem tud elvezetni
téged oda... Egyszerően kisétálhatnék, és akkor mi a fenéhez kezdenél?
– Meggyızıdésem, Mr. Ravana, hogy maga valamilyen oknál fogva képtelen csak úgy kisétálni ebbıl a dologból.
Mondja meg a munkaadójának, hogy jobb szeretek a fınökkel tárgyalni. A kedvéért azonban ebben az esetben kivételt
teszek. Manapság valószínőleg nem rendelkezik túl sok olyan gyaloggal, akit tényleg... könnyő szívvel feláldozhatna.
A Setita felállt, gúnyosan meghajolt a látható férfi, és ıszintén a megbeszélés láthatatlan résztvevıje felé.
Kifelé menet a zenén keresztül is halotta, hogy a dühöngı Ravnos belerúg az asztalba. A bútordarab fejeket és
poharakat törve repült át a termen és nyomában szitoközön csapott fel. Amikor visszanézett, a fiatalabb szörnyeteget
félig kialakult formák és fénybuborékok vették körül, amelyeknek semmi köze nem volt a klub megvilágításához.
Hesha a helyére illesztette a monokliját, majd megfordult és elindult fölfelé a széles holland lépcsısoron. Útközben
megengedett magának egy félmosolyt.

Egy sikátor a Szürke Városban
A hidegtıl átjárt és csuromvizes Ron Thompson egy szamárkordé imbolygó hátuljában ücsörgött. A hangulata pontosan
olyan sötét volt, mint az ıket körülvevı éjszaka, ami azért igen sokat elárult. A CNN által százéves viharnak kikiáltott
tájfun a hajnallal együtt érkezett. Ha a nap fel is kelt, azt Thompson nem látta: a felhık túl vastagok voltak. A Justin
névre hallgató tájfun egy cseppet sem veszített az erejébıl, annak ellenére, hogy tizennyolc órája imbolygott a
szárazföld fölött. A Himalája csapdába ejtette a szelek által észak felé hajszolt vihart. A széllökések azonban nem adták
fel, annak ellenére, hogy képtelenek voltak átpasszírozni a tájfunt a hegyeken. A víz három láb magasan állt a
városban. A civilizáltabb kerületekben a pislákoló világítás végleges kapitulációval fenyegetett. A nyomornegyed,
amelyen a gyeplıt tartó ırült vezette keresztül ıket, már régen teljes sötétségbe borult. A látótávolság: nulla.
Thompson utálkozva húzódott vissza ırhelyérıl az Áspis mellé. A bokája körül kavarogtak a vízben levegı zöldségek, de
a kocsi rikítóan zöld oldalfalai legalább valamelyest megvédték ıt a széltıl.
70. oldal
Névtelen
Az apró kordé egy masszív, bonyolult lakóház romjai mellett állt meg. A repedezett falakon ömlött a víz, csakúgy, mint
a néhány megmaradt esıvízcsatorna és eresz mindegyikén. Thompson és az Áspis várakozott, a törött ablakokat, a
szakad napernyıket, és a rozoga ablaktáblákat bámulták. Gyorsan lekászálódtak a kordéról, amikor végre teljesen
bizonyosak lehettek benne, hogy az véglegesen megállt. Az Áspis ırködni kezdett, már amennyire az esıben erre
lehetısége volt és Thompson lesegítette Elizabethet a kordéról a térdig érı barna áradatba. Hesha egyedül lépett elı a
kordé másik oldalán.
Khalil Ravana a rozoga tákolmányról a szerencsétlen szamár mellé ugrott. Gyors, gyakorlott ujjakkal kifogta az állatot,
majd belerúgott a hátuljába. A szamár nem mozdult, úgyhogy közelebb hajolva rémségeket suttogott a fülébe. A
nıstény a tigris mordulásának hallatán megvadulva és a szeme fehérjét villogtatva felrohant a lépcsın a nyitott folyosó
biztonságába. Khalil felugrott a lépcsın és a rácsokhoz kötötte az állatot, majd megfordult, hogy ismét leugorjon.
– Aiii! – állta útját egy éles hangú sivítás és egy köpcös, hevesen hadonászó nı, aki hindusztáni nyelven követelt
magyarázatot a szamár jelenlétére.
Khalil csettintett az ujjával és a háta mögött egy fejszével felszerelt, kidolgozott izmokkal rendelkezı férfi emelkedett fel
a lépcsın. A fantom megnyalta a száját és a feje fölé emelte a véres fegyvert.
– Aiiiiii!
A kétszer hangosabban és háromszor élesebben sipítozó nı eltőnt a sarok mögötti sötét folyosóban.
Khalil önelégült arccal fordult a várakozó négyeshez. Lesétált a lépcsın, kinyitott egy meglepıen szilárdnak tőnı ajtót
és a szemével megkereste Heshát a csoportban.
– Megérkeztünk. Gyerünk.
A kis csapat elindult a nyitott ajtó felé, de Khalil felnevetett.
– Nem. Csak maga, Ruhadze.
A Setita szó nélkül meredt a vezetıjükre.
– Hogy? Hogy? Üres kézzel akar visszatérni a hoteljébe? Vagy egyedül jön, vagy sehogy. Ezt próbáltam elmondani
tegnap éjjel, maga beképzelt seggfej.
Hesha közelebb lépett a bejárathoz, és szemügyre vette a fát, a düledezı házat és a Ravnos vigyorát.
– İ velem jön. – mutatott Lizre a Setita.
Hesha minden izmot megfigyelt a fiatalabb teremtmény arcán. Khalil szemhéjai megremegtek és jobb halántéka fölött
rángatózni kezdett egy apró izom. Hesha egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi végleg kiborul – de ahogy a határon
imbolygott, az arcán egyszer csak megjelent a kifejezés, amire a Setita várt. Úgy tőnt, hogy Khalil egy közeli személy
szavait hallgatja és az arckifejezése letisztult.
– Rendben. – egyezett bele nyilvánvalóan saját magát is meglepve ezzel – De csak ı. A többiek itt maradnak.
– Adjanak Miss Dimitrosnak egy vakut és egy kamerát. – szólt hátra Hesha.
Thompson és az Áspis meg sem szólalt... de azt olyan hangosan, hogy Elizabeth minden szavukat értette. A fınök
megbuggyant. Ez az egész egy csapda. A lány még nem áll készen. A lány legalább farmert és szívós bakancsot viselt
ma este. A lány nem megy. A lány megy. A két férfi arca mindezt elárulta, miközben ráadtak egy szerszámokkal
teleaggatott övet és a nyakába akasztottak egy viharvert – de vízálló – öreg kamerát, majd az övébe tőztek egy
filmtekercsekkel teli hengeres táskát. Az utolsó dolog, amit az arcukról leolvasott mielıtt az Áspis meglódította volna, a
szánakozás volt. Nem egymást sajnálták, és a felé vetett egyforma pillantások arról beszéltek, hogy ık már jártak ott,
ahová most ı megy és egyáltalán nem tetszett nekik, és azt kívánják, bárcsak a lány most bárhol másutt lenne. A
furcsa módon jó érzésekkel eltöltött Elizabeth követte Heshát lefelé a járatban. A kezét a telefonján tartotta, és a
nyugalmának megırzése érdekében Thompson vészkódjait ismételgette magában.
A tompán megvilágított folyosó egy felfelé vezetı lépcsıben végzıdött. Követnek. – gondolta Liz – Hét-kettı-kettı. A
lépcsı egy fél erkélyre vezetett, amelynek a külsı része letörött. Valaki itt van velem a szobában: nyolc-három-négy.
Khalil egy üres lakásba vezette ıket, ahonnan kiléptek a tetıre. Megjött a rendırség: három-nulla-hat. A vezetı
elıhalászott egy létrát egy kupac vashulladék alól és a falnak támasztotta. Hesha megsebesült: kilenc-kilenc-kilenc.
Felmásztak, megkerültek egy öreg téglabástyát két épület között és megtorpantak egy zsákutcában. Tőz van:
öt-kettı-nyolc.
Khalil eltőnt a téglák között. Az égetett agyagból még mindig kiállt a feje és a kezei. Hesha megragadta a kérges
ujjakat és belépett az illúzióba. Hátranyúlt Elizabethért, és ı megfogta a kezét. A téglák belsejében semmit sem látott,
úgyhogy az elemlámpája után nyúlt. Az épület alá vezetı nagyon alacsony mennyezető csigalépcsın álltak. A téglát
felváltotta a csupasz kı, majd ismét visszatért a tégla, és a lépcsı tovább kanyargott lefelé a zseblámpa fojtott
ragyogásában. A lábuk alig csapott zajt a poros fokokon. A nedves ruhák nem suhogtak. Egy idı után már nem
csepegett belılük a víz és Elizabeth nagyon, nagyon tisztán hallotta, hogy övé az egyetlen lélegzet a dohos kürtıben.
Visszaigazolom az üzenetet. – gondolta védekezıen – Négy-kilenc-négy.
Az ereszkedés nagysokára véget ért és a hármas egy alagútban mászott tovább. Az alagút általában vízszintesen haladt
olyan romok között, amelyeknek semmi közük nem volt a fejük fölött található cementhez, téglákhoz vagy lakásokhoz.
A romok és a kı között Elizabeth szanszkritnak tőnı feliratokat látott. Szívesen megállt volna, hogy tanulmányozza
ıket, de a másik kettı négykézláb haladva is olyan iramot diktált, hogy ı alig tudott lépést tartani velük.
Senkit sem látok: nyolc-egy-nyolc.
A könyökhorzsoló, térdkoptató alagút hirtelen egy teremben ért véget. Liz felegyenesedett, kinyújtózott és végigfuttatta
az elemlámpáját a helységen. A helység egy gömbnegyed volt, elég magas ahhoz, hogy felegyenesedjen. Egy
függıleges, sík fal, erre szinte merılegesen egy téglapadló és a talajból kivájt nyílt tér. A hátuk mögött ott volt a nyílás,
amelyen keresztül idejöttek. Elıttük egy ajtó körvonalai rajzolódtak ki. Az ajtó története nagyon szembeszökı volt:
kıvel lezárták, betörtek rajta, téglával és agyaggal ismét elfalazták, másodszor is betörték, harmadszor is... és talán
még jó sokszor. Most nyitva volt a szemöldökfa és vállmagasság között, és Hesha épp most mászott át a törmeléken.
Elizabeth fellépett egy stabilnak látszó törmelékdarabra, a biztonság kedvéért megkapaszkodott a keretbe és
felküzdötte magát a lebontott elzáró falra. Ott egy pillanatra lekuporodott, hogy elrendezze a felszerelését. A zsinóron
lógó lámpa sugarában felvillant a mennyezet boltozatának íve. A sugárban felvillant Khalil vidám arca és nyugodt
71. oldal
Névtelen
tartású alakja. A szoba másik végében a férfi könnyedén nekidılt egy faragott korlátnak. Liz a padlóra irányította a
fény, hogy biztos helyet keressen az ugráshoz és felsikoltott...
A padlót holttestek borították – néhány friss volt, másokból már csak a csontváz maradt, egyesek pedig a bomlás
különbözı fázisaiban hevertek ott. A holttesteken patkányok nyüzsögtek. Az egészségtelen, csupasz, sebekkel borított
lények a sikoly hatására bemenekültek az üres állkapcsok, tátongó mellkasok és rothadó hús-alagutak rejtekébe, majd
egy másodperccel késıbb ismét megmutatták magukat. A vöröslı szemek jelentıségteljesen fordultak felé. Egy
maroknyi elindult a lány felé, a többiek visszatértek a lakomájukhoz.
Hesha hangja áthatolt a fogát csattogtató rágcsálóhordán.
– Hagyja ıt békén. – parancsolta.
A rettenet azonnal elenyészett. A csupasz kıpadló tisztán nyújtózott Liz elıtt és ı ezért nagyon hálás volt. A nı
gyanakodva és idegesen figyelte meg a valós környezetét. A mennyezet ugyanaz maradt. Az elıbukkanó falakat kıbıl
faragták, nem patkányokkal borított földbıl. Khalil még mindig a korlát mellett állt, de az arcán a vidámság helyét
csalódottság vette át. A korábban láthatatlan Hesha a kamra távolabbi jobb sarkában állt. A mutatóujja éppen csak
nem érintette a festett dombormőveket, miközben az ecsetvonásokat követte. A szemöldökét összevonta az
összpontosítástól. Liz ıt nézve lekuporodott az ajtó mellé.
Khalil türelmébıl jó öt percre futotta, aztán megköszörülte a torkát.
– Rendben? – tette fel az éles elméjő kérdést. Hesha a Ravnos felé fordult.
– Rendben. De ez itt még mindig nem a forrás. Khalil csettintett a nyelvével.
– Nem. – válaszolta, de semmi sem utalt arra, hogy el akar indulni.
– Mit akar?
– Nos. – emelkedett fel Khalil – Maga a Szemre vadászik. Ez szinte ordít magáról. – vonta meg a vállait – Én pedig igen
értékes útitárs lehetek ebben a hajszában. Végül is a Szem a miénk, nem a maguké. Úgyhogy tudhatok dolgokat,
amelyek késıbb hasznosak lehetnek. – mondta és megvakarta az állát – Tehát. Ha megmutatom az utolsó szobát,
akkor magával visz engem Kalkuttából. És meg fog védeni. És kedves lesz hozzám. – változott át rosszakaratúvá egy
pillanatra az eddig viselt szívélyes maszkja – Én pedig segítek megtalálni azt a Gonosz öreg Szemet.
Hesha egy pillanatra elgondolkodott a javaslaton, majd lassan, szavait gondosan megválogatva válaszolt.
– Magammal viszem, – kezdte lassan – és megvédem, – rövid szünet – egészen addig, amíg segít nekem Hazimel
Szemének keresésében.
– Megegyeztünk. – kiáltotta Khalil, majd kirobbant belıle a nevetés és pajtáskodva pillantott a társára – Képzelje el,
milyen képet vágna az öreg Abemethie arra, hogy egy cigány és egy kígyó kézpénznek veszik egymás adott szavát.
Nos, akkor jöjjön. Itt van lent. A lábával megkopogtatta a padlót és egy verem nyílt meg a talpa alatt. A nyílásban lefelé
vezetı kılépcsık látszódtak... és színültig megtöltötte a talajvíz. Khalil könnyedén beleugrott, majd a derékig érı vízbıl
Elizabethre fintorgott.
– Elhoztad a búvárfelszerelésedet, drágám? Hesha elkapta Liz tekintetét.
– Fényképezd le ezt a szobát.
Elizabeth bólintott és a férfi követte Khalilt a lyukba.
A magára maradt Elizabeth az egyik falnak támasztotta az elemlámpáját és nekilátott, hogy megörökítse a másikat a
filmen. Amikor mind a négy fallal végzett, más megvilágításból elölrıl kezdte az egészet. Vízálló tollal lejegyezte a szoba
becsült méreteit a jegyzettömbjébe, majd ölében a zseblámpával és a kamerával idegesen várakozott tovább. Egy idı
után ismét felállt, és egy harmadik szögbıl érkezı megvilágításban még egy fényképsorozatot készített a falakról, de
ezúttal a jegyzettömböt is odaállította, hogy legyen mihez viszonyítani a méreteket. Az idı lassan vánszorgott.
Elértem a találkozási pontot: kettı-hét-egy.
1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:34

Egy jelöletlen síremlék temetkezési szobája
Khalil teljesen elnyúlva feküdt egy sáros szarkofág tetején és szinte halálra unta magát. Az útitársa elemlámpájának
fénye úgy cikázott a sír falain, mint egy szitakötı. İ maga legszívesebben visszament volna a diszkóba, vagy, ami
sokkal jobb lett volna, szabadon kószált volna New York utcáin. Az a neki való bőnös város. A Ravnos az övébe
akasztotta a kezeit és Amerikáról álmodozott.
Hesha egyik faltól a másikig sétált, egymás után szemügyre vette a szimbólumokat, a faragott jelenteket és a kıbe
vésett írásjeleket. Végül elégedetten felsóhajtott. Bár elıször gyanakodott, hogy ez nem a keresett temetkezési szoba,
de végül meggyızıdött róla, hogy ugyanabból a kultúrából származott, mint a rakshasa. Valójában az volt az érzése,
hogy néhány mővet ugyanaz a személy alkotott, mint a szobrot. Lassan kieresztette a beszédhez a tüdejébe szívott
levegıt és a halott test biztonságosan letelepedett a csúszós padlóra. A biztosabb egyensúly érdekében lerúgta a
szandálját, majd elıhúzta a saját kameráját és hozzálátott a síremlék lefényképezéséhez.
A döntı fontosságú feljegyzésre a harmadik fal sarokhoz közeli részén talált rá. Hesha megtorpant, hogy elolvashassa a
jeleket és néhány pillanatig teljesen mozdulatlanul állt... Már több mint egy évszázada hajszolta a Szemet és a siker
sokkja egy pillanatra megmerevítette a testét – bár végig biztos volt benne, hogy elıbb-utóbb sikerrel fog járni.
Hazimel Szemének tárolása, elzárása és biztonságos szállításának utasításai most itt álltak a szemben lévı falon.
Hesha szinte felnevetett. A feladat hihetetlenül egyszerő volt... ha valaki ismerte a titkot. A szöveg lefordítása több
idejébe és erıfeszítésébe fog kerülni, mint a Szem bebörtönzése. Az egész egyszerő, paraszti mágia volt – szó szerint
gyerekjáték. A szemhéjak becsukódnak, ha egy szent folyó vízének és földnek a keverékét érintik a gömbhöz. A
Gangesz iszapja, – gondolta – vagy a Nílusé. A köréje kent vastag réteg „elaltatja” a Szemet. A megszáradt és
megkeményedett agyag megvédi az ereklyét a sérüléstıl... és a mágust az ereklyétıl. Az írnok a továbbiakban egy
történetet faragott a falra, amely részletesen elmesélte a Szem kiszabadítását néhány tolvaj kezébıl. A hatalmas
rakshasa története volt ez, aki bölcsen használta a Szemet, a nagy Hazimel dicsıítése. A véset még folytatódott a fal
alsóbb részein, de a feliratokat ott már nem lehetett elolvasni. Valami barbár kéz pontosan a Szem eredetét részletezı
72. oldal
Névtelen
vésetre rótt egy sekélyes szöveget, amely egy bengáli népmese változatát tartalmazta – a démonkirálynı szívének
elpusztítását egy pálmalevél alakú karddal. Hesha a grafiti alkotóját átkozva óvatosan lefényképezte a falnak ezt a
részét is. Talán késıbb majd megfejtheti a törött faragásokat. A munkát a következı falszakaszon folytatta, majd sorra
vette a mennyezetet és a szarkofág oldalait is. Nyugodtan és ráérısen végezte a munkáját.
Elizabeth egy újabb tekercs filmet tett a gépbe. Mostanra már a készlete felét elhasználta, és úgy gondolta, hogy a
többit jobb megırizni arra az esetre, ha netán még lenne néhány szoba, amit Khalil eddig elfelejtett megemlíteni. Ha
volt is a szobába még olyan szög, amit eddig nem használt ki, akkor az nem a próbálkozás hiánya miatt maradt ki. És
nem is a rászánt idı rövidsége miatt.
Liz visszacsatolta a kamerát a mellére és felemelte a zseblámpáját. A kíváncsiság az elsı (vagy utolsó) panelhez
hajszolta. Nehéz lett volna megmondani, hogy hol kezdıdött a mese – teljesen biztos volt benne, hogy a faragások egy
összefüggı történetet meséltek el és nem különálló jelenetek tarkították a szoba falát. Kezdetnek ez a panel is éppen
úgy megfelelt, mint bármelyik másik. Végül balról jobbra haladva olvasni kezdett, és a történet megelevenedett a lelki
szemei elıtt.
Az elsı dombormővön egy város esett áldozatul a betolakodóknak. A jobb oldalon megjelentek a magas, gyönyörő
épületek, a bal oldalt pedig a város falai elıtt álló támadók töltötték ki. A második táblán a torony elesett, a harcosok
uralták az utcákat és a menekültek kifelé áramlottak a városból. A tömegben az egyik furcsa kinézető menekülı férfi
nagyobb, és így valószínőleg fontosabb is volt a többieknél. Elizabeth alaposan szemügyre vette ıt. A férfi magán viselt
néhány szimbólumot, amelyek a démonokhoz – rakshasákhoz, vagy asurákhoz, vagy a gonosz holtakhoz – tartoztak,
de a mővész számára láthatóan a szemei voltak a legfontosabbak. A két szem nem volt egyforma. Az egyik legalább
háromszor nagyobb volt a társánál, és a festés azt is elárulta, hogy az íriszek színe is különbözı volt. A harmadik táblán
az asura egy mezı közepén állt, és láthatóan a távolban látszódó templom, vagy kastély építését irányította. A
negyedik táblán a démon a baloldalon harcolt néhány támadóval az elfoglalt városból, amelynek apró körvonala az
egyik felsı sarokban volt látható. A tábla jobb oldalán igazságot szolgáltatott a szinte befejezett épületének oszlopaihoz
kötözött foglyoknak.
Az ötödik tábla volt messze a legzsúfoltabb és a legnehezebben értelmezhetı. A távoli városból egy sereg érkezett,
hogy legyızze a férfit. Elizabeth még azzal a tudással sem volt képes értelmezni a jelentet, hogy a történet vízszintes
irányban bontakozik ki. Itt a sereg, amott az asura kastélya, az asura harcol. De kinek az oldalán küzdenek a csatában
részt vevı állatok? Ha a démon irányította a mezık állatait, akkor miért volt közülük néhány agresszív testtartásban a
kastély udvarának belsejében? Ha a lények a seregért harcoltak, akkor miért fordított olyan sok hátat az asurának, és
miért harcoltak az övéik ellen?
Sajnos az utolsó jelenet az asura gyızelmét ábrázolta. Elizabeth gondolatban beismerte, hogy elfogult a két különféle
szemmel rendelkezı démonnal szemben. A faragást az elkészült templomban a démon udvarát ábrázolta. Egy hatalmas
– vagy hihetetlenül fontos, hiszen a képírásnak ezen a szintjén a méret bármit jelenthet – százfejő és százkarú
démonisten állt a férfi háta mögött. Valószínőleg ı, vagy az küldhette az állatokat a démon segítségére a csatába,
döntötte el Elizabeth. Az isten fejeinek legalább a fele nem volt emberi. A hatalmas tömegben Liz felismert néhány
patkány, macska, kutya, majom és szamár fejet.
Elizabeth hirtelen minden figyelmeztetés nélkül elrepült a faltól. A lépcsı mellett ért földet, és a hátán fekve vadul
kutatott a támadója után. Végül rémülten döbbent rá, hogy maga a föld mozdult meg a lábai alatt. A rengés hatására
por szállt fel a padló repedéseibıl és a mennyezetrıl leszóródó homokszemcsék pettyezték be a kockaköveket. Elizabeth
négykézláb a korláthoz mászott és belekapaszkodott, magában pedig felkészült a legrosszabbra. A Miatyánk szavai
tolultak az ajkára, majd az Üdvözlégy Mária következett. Az utolsó lökés pontosan akkor mozgatta meg a talajt, amikor
a „most, és halálunk óráján” sorhoz érkezett. A boltív kövei a helyükön maradtak, a talajvíz abbahagyta az ugrálást és
a feltört ajtó melletti törmelék is megnyugodott.
A telefonja felcsipogott. Elizabeth nagyot ugrott ijedtében. A modern, barátságos hang abszurdnak tőnt a haragos
morajlás után. Liz majdnem felkuncogott a megkönnyebbüléstıl.
– Haló? – úgy sejtette, hogy ez Thompson hangja lehet, de a statikus zörejek miatt nehéz lett volna biztosan
megmondani – Még mindig itt?
– Itt vagyok. – válaszolta.
– Haló? Haló? Van ott valaki? – a jel egy teljes másodpercre megszőnt, majd – A hálózat él, csak... senki... nem kapok
választ.
– Itt vagyok! – ordította Liz a készülékbe – Itt vagyok. Mi történt? Hallanak engem?
– Próbáld újra... az utcáról... – érkezett a zajon keresztül az Áspis torz hangja.
A vonal megszakadt és Liz csalódottan meredt a parányi készülékre. Megpróbálta kicsikarni az agyából a Túléltem a
földrengést és hallak benneteket. A kapcsolat túl rossz a beszélgetéshez kódját, de a helyzet túlságosan különlegesnek
tőnt. Elküldte a négy-kilenc-négyet, majd eltette a telefont a tokjába és a medencére meredt. A hullámzó víz semmit
sem árult el a felszíne alatt uralkodó állapotokról. Liz ellenırizte, hogy a kamerája nem sérült-e meg, felvette a lámpát
a sarokból, ahová a földrengés közben gurult, majd a lábat matróz módra keresztbe téve leült a korlátra. A mai éjszaka
második adrenalin lökete lassan szétterjedt a gyomrából.
Elizabeth a lassan megnyugvó vízre meredve türelmesen várt egy fél órát, talán még többet is, de végül egy új
fodrozódást fedezett fel a felszínen. Újabb rengésre gyanakodva óvatosan leugrott a korlátról, majd mosolyogva fordult
az egyre határozottabban fodrozódó medence felé, amikor az ujjai semmi ilyesmit nem érzékeltek. A másik kettı
visszatér, és együtt nemsokára kijuthatnak a romok alól. A kockaköveken elırébb lépett, hogy üdvözölje a medencébıl
kilépı Heshát és a cigányt.
A víz szinte felforrt, és Khalil úgy ugrott ki belıle, mint egy rakéta. Repülés közben megrázta magát, mint egy állat, aki
meg akar szabadulni a bundáját lehúzó víztıl. Liz a kezével eltakarta a szemét és figyelmével továbbra is a medence
felé fordult. Egy súlyos puffanás keltette fel a figyelmét. Amikor felpillantott, a vezetıjüket látta, mint éppen nekicsapja
a testét az elfalazott ajtónak. A Ravnos gyorsan hátrébb húzódott és ismét nekicsapta a vállát a falnak – nyilvánvalóan
megpróbált utat törni magát, annak ellenére, hogy a nyílás mindössze egy karnyújtásnyira volt tıle.
Elizabeth meglepetésében eltátotta a száját.
– Mit csinál... – kezdte, de nyomban elnémult, amikor megpillantotta a férfi arcát.
Khalil szemei a semmibe meredtek, és annyira tágra nyíltak, hogy az íriszek körül jól látszott a szeme fehérje.
73. oldal
Névtelen
Vegytiszta, állati rettegés tükrözıdött bennük, amikor a pillantása rendre visszatért a medencére. A szája nyitva volt,
mint egy lihegı kutyának és az agyarai, a megnyúlt szemfogak kegyetlenül csillogtak a zseblámpa fényében.
– Oh, Istenem. – suttogta a halandó nı. Elhátrált a szörnytıl és a víz alatti láthatatlan veszélyforrástól.
A Ravnos ismét nekirontott a falnak, és ezúttal az ütközés ereje visszarepítette. Üvöltve hevert a földön. A szemei
változni kezdtek: az összeszőkült szemhéjak mögül a ragadozó most már nem menekülési útvonal, hanem áldozat után
kutatott. A lény odarohant Elizabeth-hez, karmos kezeivel felkapta, és a sarokba hajtotta. Lecsapott az összekuporodott
testre és orrát a nyakához nyomva megszaglászta a nıt. A gallérját félig lerántotta a válláról és megnyalt a csupasz
bırt. Liz négykézláb kúszva menekült a fal mellett. A Ravnos arcán egy pillanatra zavart kifejezés jelent meg, de végül
minden emberi gesztus eltőnt és az állat visszatért. Khalil ismét odaugrott hozzá, megragadta a vállait és...
...zaj hallatszott a medence felıl és a férfi arckifejezése ismét megváltozott. Fordulni kezdett...
Elizabeth hirtelen felismerte Heshát a közte és szörnyeteg között megjelenı elmosódott foltban. A jelenet
megmerevedett: a szétvetett végtagokkal a földön heverı Khalil Ravana, a falnak préselt Elizabeth, az elıtte álló
Hesha, aki még mindig a kezében tartja annak a sápadt valaminek a tompa végét, amely belefúródott a másik férfi
mellkasába.
– Ne sikoltozz. – mondta nyugodt hangon a Setita – A földrengés meggyengíthette az alagutakat. Megsebesültél?
– Csak karcolások, azt hiszem.
– Jó. Most segíts nekem. – Hesha elvonszolta a Ravnos tetemét az ajtóig – Mássz át. Most pedig tartsd egyensúlyban a
testet. Ne próbáld meg megemelni a súlyt.
Egyesült erıvel áttuszkolták a merev testet a nyíláson, és Hesha nekilátott, hogy nylon zsinórral szorosan körültekerje a
halott férfi törzsét. Elizabeth gyanúját a féri mellkasából kiálló fegyverre vetett pillantás erısítette meg.
– İ egy vámpír. – jelentette ki olyan különös hangsúllyal, hogy Hesha egy pillanatra abbahagyta a test megkötözését.
Végül nyugodtan folytatta a zsinór csomózását és ugyan ilyen nyugodtan válaszolt a kérdésre:
– Nem. İ egy shilmulo.
– Agyarai nıttek. Megkaróztad és meghalt, Hesha. İ egy vámpír. – ragaszkodott hővösen a maga igazához Elizabeth.
– Elizabeth. – mondta a Setita egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában – Te mozognál még azután is, hogy
keresztüldöföm rajtad ezt a karót? Túlélnéd, ha átszúrnám a szívedet? Khalil túléli, a shilmulok is, de az emberek nem.
A kötelek végét a saját lábához erısítette és lehajolt, hogy bemásszon az alagútba.
– Figyeld a karót. Azonnal szólj, ha kezdene meglazulni. Nem szívesen ismételném meg ezt a mutatványt egy ilyen szők
helyen. – Liz habozott és Hesha elkapta a tekintetét – Most mi van, Elizabeth?
– İ vért iszik? És most ne beszélj nekem moszkitókról, denevérekrıl és Maszájokról. Tudod, mire gondolok. Az igazat,
Hesha.
– Igen, iszik. – válaszolta Hesha, majd bemászott a lyukba és maga után vonszolta a Ravnos magatehetetlen testét.
1999. július 25., vasárnap, hajnali 4:45

– A szoba biztonságos, uram. – hangzott fel Thompson hangja három különbözı fülhallgatóban a hotel három
különbözı részében – A folyosót nem figyelik.
– Hozzák fel. Szállítás, ügyeljen a nyíló ajtókra. Zavarás, jelentse, ha bárki fölfelé indulna és tartsa fel a személyt. Én a
fıbejáraton jövök be, hogy egy sokkal vonzóbb célpontot kínáljak fel:
A szállítás, amely Áspisból, egy hordártaligából és egy gyanús kinézető ruháskofferból állt, baj nélkül áthaladt a hallon,
és elérte a szolgálati felvonót. A zavarás, Elizabeth személyében, lecövekelt a szállóvendégek felvonója elıtt és egy
meggyızı színdarabot adott elı a kamerájával, az órájával, a jegyzettömbjével, a szandáljának szíjával és a reggeli
újsággal. Az egyik korán munkába álló szobalányt kifaggatta a város egyik feltérképezhetetlen részében található
jelentıs kápolna pontos helyzetérıl. Amikor Hesha elhaladt mellettük, Liz éppen köszöntet mondott, még egyszer
ellenırizte a címet, és útjára engedte a kissé zavart leányzót.
– Megérkezett. – jelentette be Ron – Mindenki jöjjön haza.
A „zavarás” a folyosón elsétált a lakosztály ajtajáig. Az ajtót a fáradtan mosolygó Áspis nyitotta ki neki, majd együttes
erıvel ismét bereteszelték a bejáratot. Elizabeth besétált a nappaliba és egyik szerkentyőt a másik után pakolta le a
hatalmas asztalra. A filmeket a hőtıbe dobta. Beosont a hálószobájába, és a sáros ruhák helyett egy tiszta pizsamába
öltözve lerogyott a pamlagra, hogy a többieket figyelje. A kötelékeitıl megszabadított Khalil mozdulatlanul hevert a
földön egy paplan közepén. Thompson és az Áspis háromra felemelték a testet és átvitték Hesha részlegébe. A
csomagot a fogadószobába vitték, és Elizabeth hallotta a székek, ablakok és a shilmulo elrendezésének zajait.
Elgondolkodva eljátszadozott az elıtte álló számítógép billentyőin.
– Áspis. – mondta Hesha – A vendégünk nem lesz éppen a legjobb hangulatban, amikor holnap este felébred. Keressen
egy klinikát, vagy egy kórházat, és lopjon tíz vagy tizenöt egységet a készleteikbıl. Még a hideg vacsora is jobb a
semminél...
– Igen, uram. – hangzott a válasz és Raphael eltőnt a hálószobában.
– Thompson. Azt akarom, hogy Janettel együtt tudjanak meg mindent a mai rengésekrıl. Szükségem lesz a helyi
tudósításokra innen és a középpontból. Kell a teljes anyag a BBC-tıl, a CNN-tıl, az Amerika Hangjától, az NPR-tıl, a
kínai kormánytól és az orosz nyilvános és kalózadóktól. És nézzenek utána a hírügynökségi jelentéseknek is.
Az öreg rendır bólintott, felkapta a telefonját, átvette Liztıl a laptopot, és menet közben tárcsázva távozott.
Hesha megfordult és kíváncsian meredt Elizabethre, mintha csak most vette volna észre a csapatának utolsó tagját.
– Elizabeth? Mit akarsz? – kérdezte óvatosan a Setita.
– Ma éjjel megmentetted az életemet, ugye? – kérdezte Elizabeth csodálkozó hálával teli hangon.
Hesha bólintott. Most már jobban érezte magát: ezen a talajon szilárdan állt. Ez a hálás hozzáállás széles ösvényt
biztosított a lány irányítására. Az egyik kezét finom, elıkelıen rosszalló mozdulattal emelte fel, és közelebb lépett a
fotelhez. Úgy döntött, hogy leül a kanapéra a nı mellé. Amikor oda akart ülni, Liz rámosolygott.
74. oldal
Névtelen
– Ma éjjel majdnem megöltek miattad, ugye? – kérdezte gyökeresen megváltozott hangon.
Hesha helyet foglalt a dohányzóasztalon és óvatosan várta a folytatást.
– Éppen most néztem utána a shilmulonak az interneten. Öt kapcsolatot találtam különbözı roma szótárakhoz... és
többtucatnyit vámpíroknak szentelt oldalakhoz, Hesha.
– Olyan, hogy vámpír, nem létezik, Elizabeth. Ez csak a hozzá nem értı angol fordítók által odabiggyesztett szó,
amelyet mindenre ráakasztanak, ami visszataszító módon táplálkozik. A megtiszteltetéshez az adott szörnyetegnek nem
is kell vért innia, vagy élıholtnak lennie...
– Elég. – vágott közbe hirtelen Liz – Figyelj rám. – kérte megfontoltan és borostyán barna szemeit a férfi éjfekete
tekintetébe mélyesztette – Én... én azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. – kezdte, majd ugyan ilyen méltóságteljesen,
ugyanezzel a méltóságteljes, mégis kétkedı hangsúllyal a hangjában folytatta – És azt is hiszem, hogy ennél az
érzésnél még a halál is jobb lenne... hogy sokkal szívesebben látnálak holtan, minthogy így érezzek irántad. És nem
értem, hogy azok után, amiken keresztülmentem, hogy érezhetek még mindig így.
Liz itt levegıt vett és a vele szemben ülı lénynek eszébe jutott egy kis kék színő kávéspohár egy brooklyni lakás
hőtıjében, és rádöbbent, hogy ı valószínőleg tudja a választ a nı kérdésére.
– Kérlek Hesha... mond meg nekem az igazat. Mi vagy te?
A Setita gondosan megválasztotta a pillanatot, majd hagyta, hogy a mindennapi álarca lecsússzon. A felbukkanó bır
egy árnyalatnyival világosabb színő volt. A kopasz fejbırét egy részletesen kimunkált, soha el nem halványuló sötét
tintával tetovált kígyó díszítette. Nyílt és védtelen, ıszinteségtıl csillogó szemek néztek a pamlagon ülı nıre, és a
hangja megremegett egy kicsit, amikor megszólalt:
– Egy halott isten halott papja vagyok. Ez az igazság. Elizabeth keserően elmosolyodott.
– Minden egyes alkalommal egy másik választ adsz nekem. – mondta és egy könnycsepp gördült le az arcán, amikor
felállt, hogy távozzon.
– Mindegyik igaz lehet. – válaszolta lágyan a férfi.
A nı csak ment, de nem válaszolt. Hesha felpattant és elkapta az ajtót, mielıtt Liz bezárhatta volna, majd egy
könyörgı pillantást vetett a lányra.
– Csukd be a szemed. – suttogta a Setita és becsusszant Elizabeth szobájába.
Liz szemei becsukódtak – bár nem tudta, hogy a megadás, a fáradtság, a győlölet, vagy a szerelem volt ennek az oka –
és Hesha elırehajolt, hogy megcsókolja az ajkait. A lány egy pillanatnyi habozás után visszacsókolta. A Setita érezte a
nı ajkainak mozgását, de a bırének felszíne alatt semmit sem érzett. A Bestia elırohant a rejtekébıl, és Hesha
tudatának elıterébe tolta Liz szívverésének dobolását. Elizabeth karjai a hátára fonódtak, és még jobban összepréselték
a két testet. A Bestia felfogta és kiélvezte a lány életének vibrálását, és elvágták Hesha érzékeit: a férfi a külvilágból
már csak a hálóinget érezte az ujjai között, az ölelés nyomását a testén és a hátába nyomódó ujjakat. Hatalmas
erıfeszítéssel a Setita eltolta magától a nıt – lerázta a fátylat a szemei elıl – és felhasználta a tiszta pillanatot arra,
hogy az ágyhoz vigye Lizt. A Bestia Hesha elméjére vetette magát, és ı megkönnyebbülten és meglepetten vette észre,
hogy a Kalkuttát átjáró düh elpárolgott. Annak segítsége nélkül pedig az átok gyengébb volt nála, és ı elzárta azt
elméje egy távoli zugába.
A férfi kezei besiklottak Liz hálóinge alá. A szívverése érezhetı volt a bordáin és a húsán keresztül, és Hesha tenyerével
felfogta a ritmusát. Ismét a nı ajkait kereste, amelyek puhán, melegen és a korábbinál sokkal készségesebben
fogadták. Az agyarai elıcsúsztak és egy parányi sebet ejtett a lány alsó ajkain. Liz összerezdült, de Hesha vért csalt elı
a tőszúrásszerő sebekbıl, és ivott – lassan, alig szívott többet, mint amennyi amúgy is kifolyt volna a vágásokból és a
halandó elakadó, remegı lélegzet elárulta neki, hogy a küzdelem véget ért. Elizabeth elengedte magát az ölelésében.
Többé már nem állt ellen, és a karjai még mindig a férfit szorították.
Hesha gyengéden ivott szerelmének vénáiból; a szörnyeteg lassan felfalta az áldozatát. Hesha kiélvezte Elizabeth
különlegesen édes, adrenalintól savanyú vérét; a Setita egy fogolyból lakmározott. Hesha érezte a lány vadul dobogó
szívét és boldog volt, mert ı is osztozott az extázisban; agyának számító hidegsége a dobbanásokat számolta és
megmérte a hosszukat, majd megnyalta a vágásokat és ezzel elzárta ıket, amikor az egyenletes ütem megtört és
reszketni kezdett.
Hesha Liz zavarodott arcába nézett, rámosolygott és álmot suttogott neki. Elizabeth összekuporodott álmában és ı
átölelte az egyik karjával. A lány elmerült az álomban és Hesha lomhán az ablakokra pillantott. A hajnal... talán még
eléri a szobáját... de a függönyöket itt is gondosan összehúzták, az anyag pedig vastag volt... a halandó asszonyok
különös fontosságot tulajdonítottak annak, hogy utána a férfi mellettük maradjon... még hasznos lehet... segíthet
irányítani ıt... A szabad kezével maga köré tekerte a kétszer vagy háromszor összehajtott második paplant és a
párnákat a fejére tornyozta. Rá felbukkant a látóhatáron és a leszármazottja biztonságosan elmerült az álomban.
Thompson lefekvés elıtt még utoljára ellenırizte a lakosztályt, és Hesha utazóládáját nyitva találta. Odament Liz
szobájához, és kinyitotta az ajtót, de közben végig attól rettegett, ami odabent várhat rá. Egy pillanatig a lélegzı nıt
nézte, majd visszament, és a vészhelyzetre összeállított bıröndbıl elıhalászott egy mylar takarót. A kétségei ellenére is
teljesítette a kötelességét, és napállóvá tette Hesha rejtekét, majd magára hagyta a párt.
Késıbb a kezeit bámulva, magányosan ült az ágyán. Ha visszahajlította a csuklóit, és egy bizonyos szögbıl nézte ıket,
akkor láthatta a vér lüktetését. Hirtelen felpattant, széthúzta a függönyöket és hagyta, hogy a reggeli fény megfürössze
a testét. Ezután lefeküdt, és a felkelı nap sugaraiban aludt el.

– Khalil? Hall engem? – hajolt Hesha finoman a vendégének megbénított teste fölé – Magához tért? Fordítsa kétszer
balra a szemét, ha megértett.
A szurokszínő szemek elég értelmesen jeleztek.
– Jó. Készüljön fel.
75. oldal
Névtelen
A Setita egyik kezét a cigány mellkasára tette, a másikkal megragadta és kirántotta a karót. Úgy tőnt, hogy mostanra
elenyészett az a sugallat – az az agresszív sugallat – amely hatalmába kerítette a kalkuttai vértestvéreket. Hesha úgy
gondolta, hogy Khalil most már eléggé ártalmatlan lehet.
A kiszabadult Ravnos vadul hadonászva húzódott el az idısebb szörnyetegtıl, és patkány módjára a szoba ellentétes
sarkába iszkolt, ahol védekezıen lekuporodott.
Hesha hagyta elmenekülni, egy árnyalatnyit hátrébb lépett, és a kezeit láthatóan maga elıtt tartva leereszkedett a
dívány karfájára.
– Bocsánatot kérek azért a módért, ahogyan tegnap éjjel véget vetettem a... rohamának. – kezdett bele a
mondandójába – Nagyon hirtelen veszítette el a józan eszét, és mivel megígértem, hogy megvédem, ezért nem
engedhettem meg, hogy ilyen állapotban belevesse magát a kalkuttai éjszakába.
Hesha lábai elıtt egy kis kék színő hőtıtáska hevert. A Setita kinyitotta a táskát, kivett belıle egy zacskót és odadobta
a vendégének.
– Biztosíthatom, hogy ebbıl egy csepp sem az enyém.
– Na igen, hát hogyne.
Hesha elroppantotta a karót és vállat vont.
– Felteszem, hogy az alkalmazója teljesen a saját szolgálatához kötötte, Khalil. Távolból is hallja a hangját, és
nyilvánvalóan még akkor is engedelmeskedik neki, amikor egyébként nem tenné. Még nagyon sok dolgom van, és nem
vesztegetem a véremet, ha valaki már elıttem odaért. Igya meg és hozza rendbe a mellkasát. Még többet is talál ebben
a táskában.
A Setita lehajolt és magának is kivett egy zacskót, majd a többit a szobán keresztül odacsúsztatta a Ravnosnak. Hesha
a zacskóba mélyesztette a fogait és elfintorodott a folyadék ízétıl. Khalil egy pillanatnyi habozás után csatlakozott
hozzá. A Ravnos elég nagy koszt csinált, amikor evett: egyszerően félredobta a kiürült zacskót, majd megragadta a
hőtıtáskát, és még hét vagy nyolc másikkal is végzett, mielıtt abbahagyta volna.
– A szekrényben tiszta ruhák várnak magára, ha szeretne átöltözni. És a zuhany, természetesen... – pillantott
jelentıségteljesen Hesha a shilmulo sáros hajára és piszkos lábaira – Az a szokásom, hogy napnyugta után
megbeszélést tartok a csapatommal. Szívesen látom magát is, ha úgy gondolja, hogy szeretne részt venni a munkában.
Feltéve természetesen, hogy vigyáz a viselkedésére – még a szövetségeseimtıl sem tőröm el, hogy zavarják a
követıimet.
– Ha akar, szabadon távozhat.
A Setita tisztán látta a másik szemében felvillanó pánikot és hagyta, hogy a mondat önmagát fejezze be. Khalil
halálosan rettegett valamitıl. Hesha felállt, és elindult, hogy csatlakozzon a halandókhoz a megbeszélésen. A Ravnos
nem mozdult a sarokból, és most sokkal jobban emlékeztetett egy sarokba szorított állatra, mint eddig bármikor.
Az Áspis, Thompson és Janet már vártak rá – ez elsı kettı a fotelekben, a harmadik az élı kapcsolaton keresztül. Az
asztalon egy megnyitott hálózati kapcsolat és egy miniatőr lézernyomtató várakozott.
– Jó estét. – mondta Hesha – Jelentést.
– Igen, uram. – válaszolt azonnal Janet – Ron, az elsı fájlt, kérem.
– A következı tényeket minden forrás megerısítette. Elıször, a Justin nevő tájfun, amelynek a központja Nyugat
Bengália és Banglades fölött helyezkedett el, veszített a lendületébıl és végre egyszerő trópusi viharrá szelídült.
Másodszor, Banglades szinte minden részében hatalmas földcsuszamlások sújtják a lakosokat. Harmadszor, a jelentıs
földrengés középpontja Bangladesben volt, és a hatásait még Rangoonban és Delhiben is érezni lehetett.
Hesha az elıtte fekvı jelentésen rágódott.
– Hogy vannak az embereink? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna a papírokból.
– Mindenki idıben bejelentkezett, uram. – válaszolta Thompson.
– Elizabeth? – érdeklıdött a Setita ugyanazon a jellegtelen hangon.
– Alszik. Ha megpróbáljuk felébreszteni, akkor ismét Ravanáról kezd zagyválni. Úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha
békén hagyjuk, uram.
Thompson megkönnyebbülésére a mestere nem állt fel az asztaltól, és a megbeszélés hátralevı részében már nem is
említették a lányt.
Hesha megrázta az alvó nı vállát.
– Elizabeth? Hallasz engem?
Liz érthetetlenül mormolt valamit.
– Elizabeth! – mondta Hesha élesen és a nı megmozdult – Jó. Beszélj hozzám. Beszélj nekem Ravanáról.
– Ravana... a három legyızte Ravanát. Letaszították a hegyrıl, felnyitották a testét, és a szívét a nap elé vetették. A
Viharok Hercege kiengedte markából a királyságot... Ravana hatalmának szívében halt meg, a gyermekei körében. İk
nem siettek a segítségére, és ı a hatalmának szívébıl megátkozta ıket: Meg kell ırüljenek és el kell pusztuljanak. És
így történt. Az éjjeleik semmivé enyésznek... még a rakshasák sem szállhatnak szembe három átok hatalmával
egyszerre... gyilkosság, rágalmazás és az ırület... – a lány hangja egy pillanatra visszatért a normálisra – Ez egy
meglehetısen gyakori metafora, professzor. A nagyszüleik által megátkozott lázadó gyermek – általában egy
letelepedési ciklus része. Campbell túl nagyra értékeli, de Graves nyilvánvalóan jól...
A tiszta pillanat elhalványult, helyét egy gyermeki mese vette át, amely végül értelmetlen mormolásba fulladt.
1999. július 26., hétfı, este 10:02

A befejezetlen Második Hooghly Híd építési területe
Hesha a pénteken használt ösvényen közelítette meg a cigány tábort. Elérte a korábbi találkozó helyét, majd tovább
haladt és áthaladt a tábor északi részén. A vad ırszem akkor sem tartóztatta fel, amikor átment az épülı híd alatt.
Anélkül jutott át a tábor középpontján a túloldalra, hogy akár egyetlen Ravnos is megszólította volna, vagy
megpróbáltak volna bármit is tenni ellene. Teljesen valószínőtlennek tőnt, hogy minden egyes shilmulo képes legyen
76. oldal
Névtelen
visszatartani magát, amikor egy komoly, hovatartozását nyíltan vállaló, hithő Szeth Követıhöz hasonlóan csábító
célpont kínálkozott.
Hesha a tábor déli határánál megállt, és elgondolkodva nézett visszafelé. Feltőnt neki, hogy nagyon sok tőz ég a
kunyhók és a sátrak között. Ezek nem fızıtüzek voltak, ahhoz nem kellett volna ilyen nagynak lenniük, és nem is
szárítkozási céllal gyújtották ıket, hiszen egyetlen árvíz által eláztatott szövetdarab sem lógott a közelükben. Hesha
most a legközelebbi felé irányította a lépteit. Olyan közel ment, amennyire csak a bátorságából tellett, és szemügyre
vette a tőz izzó szívét.
A kiszemelt tőzet fatörmelékbıl rakták. A kupac körülbelül térdig érhetett és majdnem négy láb átmérıjő volt. A tőzben
pörkölıdı és olvadó szövetdarabok hevertek a törött ládák és a lefőrészelt deszkavégeken: egy papírbırönd, egy törött
hegedő, egy halom könyv, fésőkészletek, féltucatnyi kártyapakli, amelynek minden egyes lapja izzón hamvadt el. A
hamvak tovalebegtek a szélben és a füst magával sodorta a régi ruhák foszlányait is.
Hesha visszahúzódott a sokkal kellemesebb árnyékok közé és megfigyelte a közelben tartózkodó embereket. Majdnem
biztos volt benne, hogy a tőz egy cigány életének volt a végállomása... a halott nı vagy férfi tárgyait összetörik és
elégetik... de senki sem sírt a máglya mellett vagy a környezı sátrakban. Egyetlen siratóasszony sem állt a tüzek
mellett – és még azok is elfordították a tekintetüket, akik elhaladtak a lángoló halmok mellett.
A Setita fél órával késıbb besétált az Albert Hall Kávézóba.
Subhas asztala üresen állt.
Hesha egy pillanatra elgondolkodott, majd helyet foglalt az öregember szokásos helyén. A kezeit az asztalra fektette, és
az a pincérlány bukkant fel mellette, aki a látogatása során Subhast is kiszolgálta.
– Nomoshkar, sahib. Mit parancsol ma este.
– Török kávét, kérem. – a pincérnı megfordult, hogy kihozza a rendelést, de Hesha megköszörülte a torkát – Bocsásson
meg. Meg tudná mondani, hol van most a barátom, aki általában ennél az asztalnál szokott ülni?
A sötét bırő, udvarias lány megrázta a fejét.
– Oh, nem, uram. – zaklatottnak tőnt, amikor beszédes arccal visszafordult Hesha asztala felé – Tudja, elég különös,
hogy ezt kérdezte. Mi mindannyian már nagyon aggódtunk. İ egy nagyon kedves és bıkező úriember volt, és a
földrengés éjszakája óta senki sem látta. – Hesha bólintása biztatta a lányt, hogy folytassa – Minden este napnyugta
után érkezett, és csak zárórakor ment el. Soha nem maradt távol egyetlen éjszaka sem... egész a földrengésig. Ez a
mai pedig már a második olyan éjszaka, amikor nem jött el. Attól tartok, hogy valami történhetett vele. A tulajdonos
azt hiszi, hogy az öreg Babu – ó, bocsásson meg, uram – az öreg úriember elveszthette a családját Kelet Bengáliában. –
mondta, de a szemei ennél többet árultak el: a nı attól félt, hogy Subhas meghalhatott – Ha találkozna vele, uram,
kérem, mondja meg neki, hogy mi itt mindannyian nagyon aggódunk miatta. Kérje meg, hogy üzenjen nekünk, ha jól
van.
– Rendben. – mondta Hesha – Átadom neki az üzenetet, ha látom ıt.

Öt Csillag piac, Kidderpore
– Öreg Nag! – a kufár egy pillanatig meglepetten meredt a Setitára, majd megrázta a fejét – Legyek átkozott, ha nem
örülök neked. – jelentette ki a Nosferatu csodálkozva.
– És én is nagyom megkönnyebbültem, amikor itt találtalak. – válaszolta Hesha.
A bevezetı szavakat követı csend még a hozzájuk hasonlóan türelmes lények számára is hosszúnak tőnhetett.
– A megállapodásainkkal kapcsolatban... – recsegte végül a szürke bırő szörnyeteg.
– Igen? – Hesha hangjából kiérzıdött, hogy nem szándékozik túl nagy teret engedni az alkudozásnak, és az arc a kis
könyvüzletben idegesen megrándult.
– Úgy hallottam, hogy még elıttem megtaláltad Michaelt. Így ez az üzlet már érvénytelen, attól félek. De a másik...
Legalább néhány hónapig még nem leszek képes eleget tenni a kívánságodnak. Idılegesen elérhetetlen az összes
forrásom.
– Ezt elfogadom, mint magyarázatot a tartozás ki nem egyenlítésére. – válaszolta Hesha és a magazinok mögött
megbújó szörnyeteg láthatóan megkönnyebbült – De azt áruld még el, hogy hol voltál vasárnap reggel... amikor
elkezdıdött a földrengés.
– Egy esıvíz elvezetı csatornában. – válaszolta óvatosan a Nosferatu.
– Víz alatt és föld alatt.
– Igen. – jött a válasz még óvatosabban.
– Rajtunk kívül nincs más éjszakai teremtmény Kalkuttában, ugye?
– Nem. – válaszolt a Nosferatu egy rettenetes, szörcsögı sóhaj kíséretében – Egy sem. Azon az éjjelen éppen egy
baráti találkozóra siettem, de mind eltőntek, mire feljöttem az utcaszintre. Mind egy szálig eltőntek. A Ravnosok is
eltőntek, az udvar eltőnt, a Herceg halott... Most én vagyok a város Hercege, öreg Nag! – kiáltotta árnyalatnyi
hisztériával a hangjában a könyvárus, majd lehalkította a hangját és hozzátette – Az elsı rendeletemmel lemondok a
trónról. Mit szólsz hozzá? Akarsz egy várost, Hesha Herceg? Lord Ruhadze?
– Azt hiszem, távozom a városból. Gondoskodom róla, hogy legalább részleges fizetséget kapj az erıfeszítéseidért.
Hesha a botjára támaszkodott és folytatta az útját a hotel felé.
– Ha valaha is lehetıséged nyílik rá, hogy válaszolj a kérdéseimre, akkor a Grandban tudni fogják, hogyan érhetnek el.
Kérdezısködj utánam a recepción.
Az alacsony, szürke, sovány teremtmény lenézett rá, és Hesha hosszú léptei megtorpantak. A remegı, ajkait nyalogató,
ideges Nosferatu közelebb hajolt.
– Mit tettél Kalkuttával, öreg Nag? – kérdezte.
Hesha egy pillanatig az ocsmány arcba bámult, majd megrázta a fejét és elsétált.
77. oldal
Névtelen

Elizabeth takarókba burkolva feküdt az ágyán. A szemei mozogtak, mintha álmodna, de az arcán nyoma sem volt az
alvók békés nyugalmának. A takarói szépen, kisimulva melegítették: valószínőleg nem sokat mocorgott, amióta
Thompson és a mestere benéztek hozzá napnyugta után. Vasárnap óta nem evett, és inni is csak akkor ivott, ha
beleerıltették a vizet. És akkor is csak néhány apró kortyot. Hesha aggódva figyelte a kedvenc antikváriusát: ha a
következı napon sem törik meg a transz, akkor kénytelenek lesznek kórházba vinni, hogy bele ne haljon a
dehidratációba.
Hesha a vállainál fogva ülı helyzetbe emelte a nıt és párnákat tornyozott a hátához. Liz egyáltalán nem reagált. A
nevén szólította – lágyan, élesen, parancsolóan. Még kedveskedéssel is megpróbálta elcsábítani, bár ehhez erıt kellett
vennie magán. A Setita megragadta a kezét, de a lány nem állt ellen, és nem is viszonozta a szorítást. Az
arckifejezésében a szobán túl látott jelenetek tükrözıdtek, nem a Hesha jelenléte által keltett öröm, vagy rettegés.
Hesha bőntudat nélkül visszaemlékezett, hogy elég sokat ivott belıle. Semmi veszélyes, legfeljebb egy vagy kétpintnyi,
de a legyengült test valószínőleg nem volt képes ugyanolyan jól védekezni a... transz ellen, mintha egészséges lett
volna. Hesha a fürdıszobában megtöltött egy poharat vízzel, majd lassan, néhány cséppel rávette az öntudatlan szájat,
hogy megfelelıen nyeljen. Hozott még vizet, és sikerült anélkül megitatni a nıt, hogy az megfulladt volna. Az üres
pohárral a kezében egy ideig az ágya mellett üldögélt. Hirtelen egy halvány, kopogó hangra lett figyelmes és
lepillantott... az elıcsúszó karmai a vékony üveget kocogtatták. Hesha beledöfte a hüvelykujját a csuklójába, és hagyta,
hogy a vér megtöltse a poharat. A vöröses fekete folyadékot Elizabeth orra alá tartotta, és ismét a nevén szólította. A
felismerés apró jele jutalmazta az erıfeszítéseit, és ı a nı kezébe nyomta a poharat és a szájához emelte a peremét.
– Elizabeth? Hallasz engem? Próbáld ezt meginni.
Ron Thompson az alkalmazóját keresve halkan lépett be a betegszobába. A szeme elé táruló látvány jobban felkavarta,
mint eddig bármi Kalkuttában: a láthatóan éber Elizabeth felült, és semmibe révedı szemekkel értelmetlen dolgokat
mondott királyokról, szörnyekrıl, kifutófiúkról és démonokról. A nyakában amulettek lógtak. Egy bekapcsolt diktafon
hevert az éjjeliszekrényen. A lány ajakait vörös foltok tarkították és a feszülten figyelı Hesha az ágy lábánál ült és üres,
vérmocskos poharat tartott a kezében.
Hesha elkapta a sofır pillantását, és csendre intette.
– Mi az? – formálta a hangtalan szavakat az ajkaival. Thompson úgy meredt rá, mint egy viharfelhı és vadul intett a
Setitának, hogy kövesse. Hesha óvatosan lemászott az ágyról, hogy ne zavarja meg a nıt a szavalásban, és
csatlakozott Thompsonhoz az ajtó másik oldalán.
– Uram. – kezdte Thompson a legvészjóslóbb hangnemben. Hesha, Ron válla fölött végignézett a tanácstermen. Janet
vonala élt, és az Áspis és Khalil az asztalnál kártyáztak.
– Thompson. – suttogta figyelmeztetıen Hesha – Tudja, hogy milyen nagyra tartom a véleményét. Azonban ez itt most
nem a megfelelı idı, vagy hely, vagy társaság ahhoz, hogy meghallgassam a mondandóját. – vetett jelentıségteljes
pillantást a Ravnos felé – Megértett? Késıbb majd négyszemközt folytatjuk.
– És most, – folytatta szokásos hangerıvel Hesha – miért keresett meg?
Ron habozott, nem volt képes követni ezt a gyors sebességváltást. A mellényzsebébıl önmaga megnyugtatására
elıhúzta a jegyzettömbjét.
– Az ügynökeim megkapták a kiürítési parancsokat, uram. Készen állunk, hogy az elsı szavára bezárjuk az üzletet. –
mondta a megjelölt oldalakat lapozgatva, de alig pillantott beléjük – A magunkkal hozott „ajándékokat” elszállítottuk az
Öt Csillagba a könyvárusnak. Az úriember eléggé meglepıdött a küldemény láttán, de mi meggyıztük, hogy fogadja el.
– Akkor... haladnak. – mondta Hesha.
– Igen uram. De mostanáig... az ügynökök ismerik az úti céljukat. De saját magunk számára még nem tudtam
intézkedni, hiszen nem adott semmiféle információt. Mi lesz a következı lépés, uram?
A Setita ellépett a faltól és hirtelen magasabbnak és sokkal parancsolóbbnak tőnt. Megközelítette az asztalt és enyhe
rosszallással pillantott le a kártyapartira. Thompson kitalálta, hogy mi következik, és tapintatosan letelepedett az asztal
végénél. Az Áspis arccal leterítette a kártyáit és tisztelettudóan várta, hogy az alkalmazója megszólaljon. Khalil Ravana
megérezte a hangulatváltozást, tökéletes eleganciájú mozdulattal összecsukta a kártyáit, és a leosztást letette az
asztalra. Kényelmesen belesüppedt a fotelba. A karjait a karfákon nyugtatta, és egyik keze a póker tétjével babrált.
– Golyók? – jegyezte meg Hesha.
Khalil felkapta az egyik golyót és megpörgette a hegyén.
– Nem volt hajlandó pénzre játszani.
– Figyelmeztettem, hogy ne tegye.
– Khalil pedig nem akart gyufaszálra játszani. – vicsorgott az Áspis.
– Értem.
Hesha is helyet foglalt az asztal mellett, feltárcsázta Janet számát, és kezdetét vette a megbeszélés.
– Mint ahogy azzal mindannyian tisztában vannak, jelenleg a legfontosabb elintézendı ügyem a Hazimel Szemének
felkutatása. Khalil Ravana, – bólintott a Ravnos felé – értékes segítséget nyújtott nekem ebben az ügyben. A
szolgálataiért cserébe gondoskodunk a szállításáról és ellátjuk elegendı hamis irattal ahhoz, hogy az Egyesült
Államokba emigrálhasson.
– Amit még egyiküknek sem mondtam el, az az, hogy Kalkutta, mint a Családi tevékenységek központja, többé nem
létezik. – Hesha kimérten végigmérte a vendégét – Esetleg szeretné megerısítetni ezt a hírt?
Khalil megrázta a fejét és Hesha magában elmosolyodott. Legalább négy túlélı volt – a könyvárus, ı maga, ez a
szemtelen kölyök és a mestere. Természetesen Khalil ura nem kellett feltétlenül a városban tartózkodjon abban az
idıben... Hesha úgy döntött, hogy ezt majd késıbb gondolja át, és folytatta a beszédét.
– Az egyességünk második felének alapját az Ön Szemmel és tulajdonságaival kapcsolatos ismeretei képezték,
amelyeknek hasznát vehetem a keresésben. Ezt a megbeszélést azért hívtam össze, hogy eldöntsük, mi legyen a
78. oldal
Névtelen
következı lépés, és nagyon hálás lennék, ha hozzá tudna járulni az információival.
Raphael arca enyhén összerándult, amikor a mestere kimondatlanul is azt sugallta, hogy bármit is „megbeszélnek”.
Thompson már jobban hozzászokott a mester harmadik féllel szemben alkalmazott fogásaihoz. Az ı véleményét Hesha
jóval gyakrabban ki is kérte, az Elizabeth-el kapcsolatos korábbi jelenet ellenére is. Az öreg rendır most megköszörülte
a torkát és beszélni kezdett.
– Nos, uram, talán eljött az ideje, hogy mi magunk is ellátogassunk Atlantába. Ha teljes biztonsággal tudnánk, hogy mi
történt... – Thompson egy pillanatig kereste a megfelelı kifejezést, ami mögé elbújhat – ...az üzlettársaival, akkor talán
kezdhetnénk valamit az információval. Nem oda vezetett az elsı vonal?
– Ez igaz. – mondta Hesha.
Thompson belekapaszkodott a szalmaszálba és folytatta.
– Kalifornia? Ott megtalálhatjuk a professzor jegyzeteit, és Ön már tudja Liztıl, hogy Kettridge lényeges információkkal
rendelkezik. Valószínőleg nem mondott el mindent Miss Dimitrosnak.
Áspis most már képes volt lefordítani magának a „megbeszélni” jelentését: lépj fel és játszd el a hülyét.
– Nekem tetszik az Atlantával kapcsolatos ötlet. – mondta lassan – De akaratlanul is elgondolkodtam a New Yorkban
végzıdı rövid vonalhalmazon. Az abba az irányba vezetı nyomok közül néhányat soha nem követtünk végig.
Hesha bólintott, és Raphael lassan kieresztette a tüdejében felgyülemlett levegıt. Sikerült – bármit vártak is tıle, a
fellépés egész jól sikerült. Most hagyjuk, hogy Ron folytassa...
Khalil öntelt, felsıbbrendő mozdulattal magasba emelte mind a két karját és megszakította a beszélgetést. A fejét
közben végig lekezelıen ingatta.
– Uraim, uraim... teljesen rossz nyomon járnak. Professzorok jegyzetei? Kihőlt gyilkosságok? Szerencséjük, hogy én itt
vagyok. Atlanta már nagyon, nagyon régi hír. És New York sem jó. Bármit higgyenek is, a Szem soha nem volt abban a
városban. – a hangja hatásvadász módon elvékonyodott és az utolsó szót jelentıségteljesen ejtette ki – Chicago.
– Chicago? – kérdezte Hesha mindenféle érdeklıdéstıl mentes hangon.
– Chicago. – mosolygott Khalil.
– Biztos benne?
– A Szem Chicagóban van. – válaszolta az arcátlan fiatal cigány – Esküszöm. Látja? Megmondtam, hogy még a
hasznára leszek. A pokolba Atlantával...
Hesha az üzlettársát tanulmányozta.
– Nagyon jó. – mondta – Thompson. Janet. Helyfoglalás és biztosítás Chicagóba.
Hesha többé már semmi hasznát nem látta Kalkuttának. A víz alatti sírban tett felfedezés felkészítette a következı – és
egyben talán utolsó – lépésre a küldetésében.
– Napnyugtára ki akarok kerülni Indiából. Khalil, van két órája napkeltéig. Álljon készen, mire a nap megérkezik. Ha
olyan teendıi is lennének, amelyeket ennyi idı alatt nem képes elintézni, akkor készítsen egy listát, és a csapatom
majd gondoskodik mindenrıl.
A Setita felállt.
– Kérdés? Senki sem szólt.
– Akkor mindannyiukkal találkozunk... szerda este, azt hiszem.
Amikor a halottak bementek pihenni a lakosztály számukra elkülönített részébe, Hesha megragadta a testıre vállát, és
Thompson érezte, hogy egy összehajtogatott papírlap csúszik a kezébe. Az ajtó bezárult mögöttük, és a felkelı nap
fényében Ron leült az asztalhoz és elolvasta az üzenetet.
Thompson!
Ne törıdjön Khalillal. Tudja meg Milestól, hol van most Kettridge, és intézkedjen arról, hogy szállítsanak minket oda. Ha
a jó professzor Chicagóban ásta be magát, akkor jó – a Ravnos igazat beszél. Egyszerően gondoskodjon róla, hogy mi
érjünk oda hamarabb.
Khalilt Chicagóba küldje, attól függetlenül, hogy mi hova utazunk.
H.
1999. július 28., szerda, este 7:27 (helyi idı szerint)

New York állam északi része
Az apró kunyhó új, volt és durva, és öregebbnek és vidékibbnek akarták feltüntetni az ízlésesnél. Ráadásul bőzlött a
fertıtlenítı szertıl, tisztítótól, kutyáktól, turistáktól, főtıl, haltól és kosztól. A „country” függönyök mögött fekete
ragasztószalag tartotta a fekete mőanyag lapokat az ablakokon és a falakon. Az ajtó és a mennyezet körül a napellenzı
darabkák árulkodtak arról a mindenre kiterjedı figyelemrıl, amivel a lény szolgái végezték a munkájukat. A Setita ott
találta a türelmesen várakozó Ron Thompsont, amikor Rá végül szabadon engedte ıt.
– Jó estét, uram. Elhoztam a reggelijét.
– A helyi bankból?
– Saját termés, uram. Felhozattam a kocsival. Mellesleg New York állam északi részén vagyunk.
– Nagyon tevékeny volt. Jelentést.
– Igen, uram. Pauline Miles és csapata eddig követte Kettridget. Khalil valószínőleg csak vakon tippelt Chicagóra.
Remélem, hogy az elveszett csomagok irodája nappal nyitja fel a görény ládáját. – túrt bele Thompson a sörényébe.
79. oldal
Névtelen
– Pauline csapata meggyengült a korábban felsorolt vesztségek miatt. A legkeményebbeken kívül mindenkit
hazaküldtem hétvégére pihenni. Szükségük lesz rá... sokkal többet láttak a kelleténél. Kettridge rendkívül népszerő volt
az elmúlt három héten.
– Pauline-t itt tartottam. Mostanra már biztosan tökéletesen tájékozott, és elég jól viselte a vihart. Még mindig ıt
választanám magam helyett a detektív munkára, ha én végül jegyet váltok, de a nyers erı és annak kezelése terén
bizony még sokat kell tanulnia. Ezért idehívtam Matthew Vosst, hogy kipróbáljam. İ az üzlet végrehajtó-védelmi
szakterületét őzi. A csapata kipihent és készen áll a bevetésre, de mostanáig távol tartottam ıket Pauline csoportjától,
hogy a lehetı legalacsonyabbra csökkentsem a Családi pletykák terjedésének veszélyét. Rendelkezésünkre áll egy
kisebbfajta hadseregre való testır, egy meglehetısen jól felszerelt arzenál, mindkét autó, Miles és Voss, az Áspis – aki
mellesleg már belıtte a fegyverek felét – a csomagokkal kapcsolatos bonyodalmakat intézı Janet, jómagam és Ön
uram.
– Hol van Elizabeth?
– Felébredt és teljesen eszénél van. – válaszolta Ron elégedetten.
– Éppen a többiekkel vacsorázik.
Hesha felkelt, kinyújtózott és a félkész asztalon heverı kupacból kiválasztott egy térképet.
– A saját pótlására Milest, vagy Vosst javasolná? Vagy esetleg mindkettıt?
– Mindkettıt, azt hiszem.
– Hajlok rá, hogy egyetértsek.
Hesha átböngészte az ország térképét. Volt mindenféle térképük, kezdve a körvonalaktól az erdıs területeken keresztül
a helyi utakig, a gyalogösvényektıl az iskolai negyedekig, és a talajrétegzıdéstıl az irányítószámokig. Végül egy
egyszerő turista térképet választott, amely megjelenítette a tájékozódási pontokat és elmélyült a tanulmányozásában.
– Azonnal indulunk, amint a többiek befejezték az evést. Voss csoportja lesz a tartalék. Maga, az Áspis, Pauline és
Elizabeth velem jönnek. – a rendır vállai megrándultak a felsorolás hallatán – Érzem, hogy nem ért egyet velem,
Thompson, de ı már rég bebizonyította, hogy milyen értékes az érzékenysége. İ tudni fogja, ha baj van. Valószínőleg
még hamarabb, mint mi.
– Továbbá, – folytatta Hesha – ha ezek ketten beválnak, akkor Ön csatlakozhat Szeth seregéhez, amint biztonságba
helyeztük a Szemet.
Thompson rezzenéstelen ült a helyén.
– Köszönöm, uram. Természetesen folyamatosan gondolkodom rajta.
Elizabeth egy meredek, kanyargós ösvényen kaptatott felfelé. Az eget egyetlen felhı sem takarta és a telihold olyan
vakítóan ragyogott a fejük fölött, hogy a hegymászók közül senki sem kattintottá fel az elemlámpáját. Egy pillanatra
Hesha tőnt föl elıtte az ösvény egyik hajtőkanyarjában. A lány felnézett rá és megcsodálta a mozgó alakot, a csillogó,
kékes fekete bırt és a csillagként ragyogó szemeket. A férfi eltőnt a kanyarban. Közvetlenül a nyomában Thompson
tőnt fel, és Liz tisztán látott minden holdfénytıl beezüstözött szürke hajszálat. Megsajnálta a férfit, amikor észrevette a
hajlott hátát és a kimerültségrıl árulkodó válltartást. A könnyebb léptő, rejtızködı, ravasz mozgású Áspis a kanyarban
beérte a társát, kinyitotta Ron hátizsákját, elıvett belıle valamit és a saját zsákjába gyömöszölte a tárgyat. Az
öregember ezután sokkal könnyedebben lépkedett és vaskos kezeivel hálásan szorította meg Raphael vállát. Az Áspis
úgy tett, mintha nem vette volna észre a gesztust, és gyorsan eltőnt szem elıl.
Elizabeth elıtt Pauline Miles lépkedett egyenletes ütemben. A közelben mozgó Áspist meghallani volt nehéz, Pauline
pedig szinte láthatatlan volt. A nı alacsony volt, természetes sötét bıre és tompa, sötétkék öltözete pedig könnyedén
beleolvadt az ıket körülvevı árnyékokba.
A kanyar után közvetlenül az ösvény kiszélesedett és a két nı egymás mellett lépdelt az utolsó néhány yardon. Három
társuk közvetlenül elıttük, néhány fa mellett állt meg. Pauline és Elizabeth beérte ıket, megálltak Ronnal és az Áspissal
szemben és csendben várakoztak. Hesha egy teljes percig teljes mozdulatlanságban várakozott, majd nyílegyenesen
átvágott az elıttük elterülı réten.
Elizabeth utat tört egy csoport émelyítıen édes növény között, és az egyikrıl magával vitte egy letört ágat. Egy újabb
fárasztó kapaszkodást sejtve pillantotta meg az útjuk célját: a sekély völgy fölé emelkedı fák és sziklák lenyőgözı,
kusza csoportját. Hesha már meg is tette az oda vezetı út kétharmadát.
– Liz... ügyelj a főzıdre. – suttogta Pauline.
Elizabeth fél térdre ereszkedve tette rendbe a bakancsát. A másodperc egy törtrészére hıhullám söpört végig rajta: a
talaj lábai alatt inkább hasonlított aszfaltra, mint bármi másra. Elizabeth pislogott és meglátta a csillagokat – megrázta
a fejét, és ismét a szilárd talajt érezte a lába alatt. A füves, gyökerektıl átjárt földet. Az ujjaival beletúrt a talajba és
talált néhány gilisztát és ászkát. Annyira elırehajolt, hogy az arca már szinte érintette a földet, de az égetı érzés nem
tért vissza. Liz kétségek között emelkedett fel és az út hátralevı részében megpróbált a szeme sarkából mindenre
figyelni.
Hesha megközelítette a ferde kı alatti nyílást, bekémlelt rajta, majd magabiztosan odaintett a többieknek. A kis
társaság jobbról megkerülte a sziklát, majd felmásztak egy méretes szilatömbre és letekintettek egy városi
mellékutcának megfelelı szélességő, kétembernyi magas járatba. Réges-régen a kıfal kettéhasadt. A kızetet
megrepesztı erık a járat alját szélesebbre formázták, mint a tetejét, és így létrehoztak egy szabálytalan alakú, a föld
mélyébe vezetı alagutat. A moha és az apró növények csak addig a pontig hódították meg a falait, ameddig a napfény
be tudott hatolni.
A Setita ezt az egészet megállás nélkül figyelte meg. Felkattintotta a lámpáját és bevezette a többieket a hegy
gyomrába. A háta mögött sorra felvillant a négy lámpa.
Az ereszkedés végén az alagút egy hatalmas, idomtalan kamrában végzıdött. A hatalmas nyílt térben elhalványuló
lámpások végigcikáztak a barlang hullámzó falain. Elizabeth felismerte a víz által koptatott mészkı sima és furcsa
alakzatait. Úgy állította be a lámpáját, hogy a lehetı legmesszebbre világítson el, majd a mennyezet felé fordította a
fénysugarat, amely a jobbján még így is a hatósugáron túlra emelkedett. A bal oldali mennyezet alig volt négylábnyira a
padlótól. A klausztrofóbia, a tériszony és a szédülés bizarr kombinációban tört rá a lányra. Liz gyorsan a lábára szegezte
a tekintetét, ismét élesre állította a lámpa fényét és megpróbált szemmagasságban világítani maga elé. Elıtte a többiek
mindannyian más-más úton kerülgették a földbıl elıtörı sztalagmitokat és oszlopokat. Hesha egy keskeny, alig
észrevehetı nyíláshoz ment és a csoport követte – bár a járat annyira szők volt, hogy Thompson csak komoly
80. oldal
Névtelen
nehézségek árán tudta bepréselni magát.
A másik oldalon egy zavaróan ismerıs kamra várta ıket. Elizabethnek az volt az érzése, hogy egy természetes
kápolnában jár, mivel a barlang teteje egy katedrálishoz hasonlóan ívelt volt. Itt több volt a sztalaktit, sztalagmit és az
oszlop, mint az elsı teremben és a legnagyobbak két egyenetlen sorban követték egymást... mint egy rom oszlopsorai.
A terem középsı részén található néhány alakzatot lerombolták. Az enyhén hullámos padlón párnák, kötéltekercsek és
gombok hevertek szerte szét. A kétoldalt lógó jégcsapok és függönyök éppen az „oszlopok” tetejéig értek.
– Várjanak itt. – mondta Hesha és a hangja visszhangot vert a teremben. Jóval halkabban folytatta: – Egyedül
könnyebben szót értek a professzorral. Nem szeretném, ha valamelyikük akár véletlenül is megsebesítené. – mondta az
Áspisra pillantva – És azt sem akarom, hogy ı bármelyiküket lelıje vagy elégesse helyettem.
Elizabeth felmászott egy nedves kıtömbre és ülıhelyet keresett magának. Onnan figyelte, amint Hesha az egyik
csomagban keresgél, a hátára szíjaz egy nehéz, nagy mérető vízhatlan hátizsákot és átvág a „kápolnán”. Egyetlen
megingás nélkül haladt át a csúszós, sima talajon, kiválasztott egy mély árnyékot a barlang távolabbi sarkában, és
megingathatatlanul elindult a célja felé. Az árnyékok mozgásából Liz kikövetkeztette, hogy a kápolna hátsó falát
egyetlen szabadon álló, hihetetlen mérető oszlop alkotja. Pislogva próbált meg többet látni.
Hesha elérte a kiválasztott oldalfolyosót és megfordult, hogy ı maga is szemügyre vegye az óriási oszlopot. A lámpája
élesen kirajzolta a képzıdmény profilját és Elizabethnek elakadt a lélegzete. Egy pillanatig az volt a benyomása, mintha
az oldalról megvilágított alakzat mozogna: az érzékcsalódás ezernyi mozgó szörnyarccal és eltorzult végtaggal ruházta
fel. A Setita tovább haladt és a sötétség ismét birtokba vette a barlang távolabbi végét, de Liz mégis lemászott a
kakasülırıl. Felismerte a szellemalakot: legutóbb a Kalkutta alatti sírban látta. Felkapta az egyik erıs lámpa szőrıjét és
végigrohant a kápolna „hajóján”.
Az izzó halogén gömb fénnyel árasztotta el a hatalmas termet. Lehántotta az oszlopról az árnyékokat, és a távoli
sarokba számőzte ıket. A fényében felsejlett a vékony kalcit film alatt rejtızı piszok- és rozsdaréteg. De az arcok
eltőntek. Elizabeth figyelmesen szemügyre vette a százfejő démon felszínét, és kétségbeesetten próbálta megkeresni
azt a szöget, ahonnan ismét megpillanthatná a valószínőleg több földtörténeti kor óta növekvı természetes, két emelet
magasságú kıoszlop felszínén az arcokat. Azonban még a legerısebb fény sem hozta újra elı azokat a körvonalakat,
amelyek becsapták a szemeit. A szőrın áthaladó, a Hesha zseblámpája által szolgáltatotthoz hasonló fénnyel sem tudta
ismét elıállítani a megfelelı feltételeket. A zavarodott, de segítıkész Thompson megfogta a lámpát és pontosan arra a
helyre állt, ahol Liz szerint az alkalmazójuk is állhatott abban a pillanatban. A lány újra megmászta a kıtömböt, de
annak ellenére sem sikerült ismét láthatóvá tenni az arcokat a kıben, hogy a magasból kiáltozva irányította az öreg
rendırt.
A kíváncsi és halvány aggodalommal telt Ron visszatért és megkérdezte Lizt:
– Mi volt az?
– Azt hittem, hogy láttam valamit.
– Mozogni? – pattant fel az Áspis. – Nem. Csak... ott.
Elizabeth nem mondott többet. Thompson mellette maradt, amíg az Áspis és Pauline sokkal kézzelfoghatóbb dolgok –
például kijáratok – után kutatva körbejárták a termet. A hangjuk ide-oda ugrált Ron és Liz körül a falakon, és a lány
elfintorodott.
– Valamiféle megérzés? – kérdezte lágyan a férfi.
– Nem. – fintorgott Elizabeth – Csak... a visszhangok... úgy tőnt, mintha valaki más is lenne még itt négyünkön kívül.
Visszamehetnénk az elsı barlangba?
– Persze. – válaszolta Thompson és együtt ugrottak le a tömb tetejérıl.
Hesha könnyedén követte a vörös szem köve által hagyott nyomokat – szinte önelégülten, a jóllakottsághoz hasonló
elégedettséggel. A nyakában lógó gyöngy szinte húzta maga után, és a hideg, vérszínő kalcedon érzése fáklyaként
világított elıtte, amikor a megfelelı irányba haladt.
A Setita kiélvezte a siker lehetıségét. Most még semmije sem volt, és tisztában volt vele, hogy milyen veszélyes elıre
inni a medve bırére – de mire az éjszaka véget ér, talán eléri a célját. Lehetséges volt, hogy hajnalra Szethé lesz a
Szem. Lehetséges volt, hogy a küldetése véget ér, és ez egy döbbenetes lehetıség volt.
Örömmel várta az elıtte álló összecsapást is. Hesha beismerte önmagának, hogy alig várja, hogy ismét találkozzon
Jordán Kettridge-el. Fajának kivételes példánya volt ez a fiatalember – aki már nem is olyan fiatal, döbbent rá a lény.
Hesha ritkán találkozott ilyen keményfejő és megingathatatlan emberrel. Kettridge-et meglehetett nyerni egy ügynek,
de soha nem lehetett megvenni. A bizonyítékok meggyızhették, de Hesha semmiféle csábítással nem volt képes
eltéríteni a céljától. Természetesen bármelyik halandót meg lehetett törni, de utána már nem sok hasznukat lehetett
venni. Az elmúlt tizenhat évben Kettridge pályafutása amolyan hobbivá vált Hesha számára. A Setita azzal
szórakoztatta magát, hogy pénzelte Jordán munkáját, és ajándékokkal és kisebb nyomokkal látta el, hogy alátámassza
a régész elméleteit. Elsimította a kormányzati nehézségeket, visszatartotta az akadémiai hiénákat, és a befolyását
felhasználva megszerezte a professzor számára a belépési engedélyt bármelyik ország területére.
Egy napon talán majd elmondja Jordannek, hogy mit tett érte. De ennél sokkal vonzóbb volt az a kép, hogy a halott
Kettridge Ozirisz elıtt áll (már ha Ozirisz képes lesz valamikor visszaállítani uralmát a holtak birodalmában), Ma'at tollai
elıtt, és miután felsorolták a tetteit, az Isten kérdıre vonja Szeth Hesha Ruhadze nevő gyermekéhez főzıdı kapcsolatai
miatt... és a professzor ártatlanságában mindig rossz válaszokat ad a kérdésekre.
A vörös vonal egy szinttel lejjebb zuhant. Hesha bepréselte magát egy létraszerő kürtı sarkába, könnyedén lemászott
és óvatosan kilépett a csúszós kıre.
Egy zsákutcába érkezett.
A franciaágy mérető, odú alakú teremben egy férfi teste hevert elterülve a földön. A Setita felkészült az elıtte álló
megpróbáltatásokra és megérintette a rongyos alak karját. Az ujjai alatt a hús hideg volt, mint a kı, de nem volt
merev. Egy öreg tetem? Nagyon is hullaszaga volt... de a bırszerkezete inkább utalt a mélyben sorvadó húsra, mint a
sír rothadására. Egy Káinita... alszik... vagy egy eddig soha nem látott módon halt Végsı Halált.
A Setita körbejáratta a lámpája fényét, hogy megvizsgálhassa a tetemet. A csontsovány, aszott alak félmeztelen volt,
de bı nadrágot, cipıt és övet viselt. A sár, piszok és a lecsorgó váladék elrejtette a ruházat eredeti színét, és teljesen
beborította a test nagy részét. Hesha szemében azonban ennél sokkal nagyobb jelentıséggel bírt, hogy a többi folton
valami halványabb anyag hagyott nyomot egy széles sávban. A zsíros, sárga folyam a férfi duzzadt, cafatos szélő bal
81. oldal
Névtelen
szemgödrénél kezdıdött, lecsorgott az arcán, a nyakán és a vállain, mintha egy faggyúgyertya égett volna a rettenetes
sebben. A váladék egy része még mindig nedvesen csillogott, és az anyag friss cseppjei a padlón csillogtak, mintha a
férfitıl csak nemrég vették volna el a gyertyát.
Hesha lehajolt a tetemhez és felemelte a vörös Szemet. A kezei között tartotta a gyöngyöt egy pillanatig, hogy
ráhangolódjon, majd ezt is ráfőzte a fehér párját tartó amulett szíjára. Visszatért a kémény tetejére, majd kétszer
körbefordult és rájött, hogy egy új problémával találta szembe magát. A fehér kı olyan jól követte a vöröseket, mint
egy véreb. A nyakában lógó vörös viszont csak légvonalban adta meg a Szem helyzetét és haladási irányát. A mészkı
barlang labirintusában azonban nem haladhatott nyílegyenesen a célja felé.
A Setita elıhúzta az iránytőjét és a telefonját.
– Vagy a professzor nagyon, nagyon agyafúrt, – mondta a csapatának – vagy valaki egészen mással állunk szemben.
Valaki sokkal veszélyesebbel. Találtam egy alvó Káinitát. A díj eltőnt, de küzdelemnek semmi jelét nem láttam. Hogy ez
hogyan sikerülhetett a barátunknak, azt nem tudom, de nála van a tárgy, amiért jöttünk. Hívják fel a hátvédet, hogy
biztosítsák a kijáratot. Meg kell akadályozzák, hogy bárki más beléphessen a barlangba. Ha a célszemély megpróbál
távozni, akkor engedjék elmenni, de azonnal értesítsenek engem a fejleményekrıl. Kövessék és védjék meg.
Semmilyen körülmények között, ismétlem, semmi esetre se lıjenek rá.
– Idıközben Ön és a többiek oszoljanak azonos létszámú csapatokra, – folytatta Hesha – és keressék meg a
barátunkat. Jelenlegi pozíciója: tılem délkeletre, nagyjából nyolcvanlábnyival magasabban és körülbelül fél mérföld
távolságra. Úgy becsülöm, hogy attól a ponttól, ahol elváltunk, körülbelül negyvenlábnyival feljebb és úgy
egymérföldnyi távolságra lehet nyugati irányban. Összpontosítsák a keresést arra a területre, és indulás elıtt jelöljék
meg mindenkinek a talpát. Ismét felveszem Önökkel a kapcsolatot, ha keresztezem bármelyikıjüknek a nyomát, vagy a
célpontunk megváltoztatja a pozícióját.

New York állam északi része
Ron Thompson óvatosan csúszott lefelé egy meredek lejtın, amely laza kövekkel volt teleszórva. Ismerte már a talaj
veszélyeit, hiszen az elızı fél órát azzal töltötte, hogy megmászta a lejtıt, és ellenırizte, hogy az árnyékok a tetején
vezetnek-e valahová.
– Vakvágány. – mondta a társának – Menjünk vissza a keresztezıdéshez és próbálkozzunk a középsı járattal.
Liz megpróbált az Áspishoz hasonlóan mozogni, aztán elvetette ezt a példát és megpróbálta Pauline Milest utánozni. Ez
már jobban sikerült. Csupasz kırıl csupasz kıre – a laza kavics nem jó, mert megindulhat a lábad alatt. Kerüld a
nedves helyeket és a tócsákat. Még mindig hallotta a saját lépteit, de már nem volt olyan hangos, mint a nehéz
léptekkel haladó Thompson.
A középsı járatról gyorsan kiderült, hogy sehová sem vezet. A végében tátongó szakadék túl széles és túl mély volt
ahhoz, hogy átkelhessenek rajta. A logika azt diktálta, hogy Kettridge sem volt képes átkelni rajta, és a páros visszatért
a keresztezıdéshez. A baloldali lyukak közül az elsı lefelé vezetett. Elképzelésük szerint még mindig Kettridge szintje
alatt jártak, úgyhogy a másikat választották. Egy órával késıbb mentálisan kimerülve a rengeteg rejtekhelytıl, amelyet
az általuk felfedezett méhlepény nyújtott, visszatértek a lefelé vezetı nyíláshoz. Az legalább széles volt és egyenletes,
tehát könnyen járható.
Elıször úgy tőnt, hogy a járat egy veremben végzıdı zsákutca lesz, de Thompson végigfutatta a lámpája fényét az
alagút végén, talált egy újabb megmagyarázhatatlan árnyékot és a páros lerohant, hogy ellenırizze. A fényben az
árnyékról kiderült, hogy egy újabb patakmeder. Átkúsztak a mennyezetrıl lelógó késpengeszerő kövek alatt, és egy
létraszerő oldalú kürtıben egyenesedtek fel újra, amelynek tetejéig nem hatolt el a lámpák fénye.
Thompson a mellkasára erısítette a lámpáját és mászni kezdett. Intett a kezével, hogy Elizabeth egy másik úton
másszon, ne pontosan alatta. A nı megkapaszkodott a kıben, felemelte a lábait és ı is mászni kezdett felfelé a falon.
Felnyúlni, megmarkolni, fellépni, felnyúlni... a lámpája folyton a szemébe villant, az ujjai lehorzsolódtak a durva kövön,
és most már a farmerja sem tőnt annyira lazának, mint amikor a hegyoldalban kaptattak fölfelé. Liz kezdett lemaradni.
Csak akkor vette észre, hogy a férfi jó két testhosszal lehagyta, amikor ismét Thompson felé pillantott. Ron hirtelen már
nem felfelé, hanem elıre mozgott – elérte a fal tetejét. Elizabeth elfintorodott, majd ismét nekiindult. Már legfeljebb
csak tizenkét láb van hátra...
K... – hallatszott a feje fölül.
Ping. Tszup. Puff.
Elizabeth megmerevedett.
– A pokolba.
A férfi hangja ismerıs volt, de nem Thompson szólalt meg.
– Liz... – ez már Thompson volt, de a hangja nagyon furcsa volt. A nı gyakorlatilag rohanva tette meg a hátra lévı
nyolc lábat. A sietség miatt kétszer is megcsúszott, és a fejét a lehetséges következményekkel mit sem törıdve dugta ki
a szikla pereme fölé. Thompson ott feküdt elıtte, félig magzat pozícióba kuporodva az oldalán. A ragacsos piros
pöttyökkel borított jobb kezével megérintette a mellkasába fúródott aranybarna karó tompa végét. Liz a perem fölé
emelte a lámpáját és a fényben megpillantott egy másik férfit, aki a barátja mellé rohant és letérdelt mellé. Jordán
Kettridge volt az.
– Pokoli rosszul célzol. – mondta dühösen Thompson – Úgy érzem, az egész a tüdımbe ment.
Jordán hangja elcsuklott.
– Azt hittem egyedül fog jönni. – Oh, a fenébe. Ron... leengedtem a fegyvert, amikor láttam, hogy te vagy az,
esküszöm az égre... de a ravasz...
– Hagyd csak –, Jordán.
Ron köhögni kezdett és Elizabeth odarohant hozzá. Felemelte az öreg rendır fejét és megpróbálta mozdulatlanul tartani
a testet. Az arcán patakzottak a könnyek, és lázasan matatott a telefonja gombjain.
– Várjon. – nyögte Ron – Hagyja abba. Ne hívja fel. Elizabeth félretárcsázott. Kitörölte a számot, és újra kezdte az
82. oldal
Névtelen
egészet.
– Segíthet magán. – kérlelte a férfit – Azt mondta, hogy ı gyógyította meg a kígyóharapásokat...
– Talán meggyógyítana. De az is lehet, hogy megölne. – Thompson felnézett Lizre és megpróbálta elmagyarázni –
Szeretné pótolni Vegelt. – Ron elkapta Kettridge pillantását, és a fiatalabb férfi elfordította a tekintetét – Azt hittem,
hogy én is akarom. De azóta... – a hangja elcsuklott, és a sebébıl ismét felbukkant egy kis vér – Most már tudom, hogy
nem akarom. De nem hiszem... hogy Hesha... hagyna bárkit is csak úgy elmenni...
Thompson ujjai Elizabeth kezére fonódtak, és ı hagyta, hogy a készülék kicsússzon az ujjai közül.
– Hadd mondjak el valamit. – mondta lágyan a férfi – Azt hiszi, hogy törıdik magával? Még nem látta elégszer hazudni.
Azt hittem, hogy maga jelent neki valamit. Aztán láttam, hogy hogyan manipulálta magát. Már semmit sem hiszek el
neki... és többé már nem akarok olyan lenni, mint ı...
Ron hangja elhalkult, mint egy félálomban lévı gyermeké, és a szemei lecsukódtak egy pillanatra.
Aztán hirtelen tágra nyíltak a szemei és erıteljes hangon szólt Elizabeth-hez:
– Szereti ıt? – Liz szemei kényelmetlenül megvillantak – Valójában nem is szereti ıt. A vére – a vérük – hatással van
az emberekre. Egy korty és törıdni fog velük. Kettı, és szeretni fogja ıket. A harmadik a rabszolgájukká teszi. Hát így
érte ezt el, húgocskám.
– De én nem...
– De igen. Kétszer. – Ron hangja éles suttogássá halkult – A másnaposság elleni orvosság, azon az estén New Yorkban.
– Liz tiltakozni akart, de a haldokló belefojtotta a szót – Aztán Kalkuttában. Rajtakaptam, amikor megitatta. Amikor
transzba esett és történeteket mesélt... két alakalommal, Liz.
– Természetesen én is hazudtam. Mellette egyszer csak te magad is... a legjobb szándék ellenére. De én csak egy
hazug vagyok. Az Áspis pedig csak betörı és orgyilkos. És Hesha egy vámpír, nem számít, hogy milyen sallangot aggat
rá, vagy hogy melyik meghatározást vesszük alapul. İ a lény a késı esti filmbıl. Úgyhogy ne hívja fel. Adjon nyugalmat
nekem.
Thompson egy árnyalatnyit oldalra fordult, Jordán Kettridge felé és a lassan fehéredı arc könyörgıen meredt a másik
férfira.
– Távolítsd el ıt tıle. – suttogta – Tőnjetek innen a pokolba. Hagyd a Szemet... ne sodord veszélybe önmagad és ıt
is... vidd innen Lizt...
Thompson keze magához húzta Elizabeth-et és ı szorosan átölelte a haldoklót.
– Ron... kérem... hívjuk a mentıket...
– És ık majd helikopterrel kiemelnek a barlangból? – próbált viccelni az öregember. A testét ismét megrázta a köhögés
és a szájába folyni kezdett a vér. – Ne aggódj, húgocskám. Én elmenekülök. Figyeld, hogy futok, Nézz rám...
Ronald Thompson mosolyogva menekült el az életbıl, és szemeivel végig Elizabeth arcát nézte.
Kettridge lezárta az öreg rendır szemeit és Elizabeth lehajtott fejjel keserően zokogott. Jordán elsétált és hosszú idıre
magára hagyta a nıt.
– Miss Dimitros. – közelítette meg Kettridge óvatosan a térdelı nıt.
– Igen. – érkezett a tompa válasz.
– Sajnálom. Ron és én... barátok voltunk, hosszú idıvel ezelıtt. Ha azt akarta volna, hogy Hesha...
– Ezt most már könnyő mondani.
– De én komolyan gondolom.
Elizabeth meglátta a szürke szemekben tükrözıdı ıszinteséget.
– Most mi legyen?
– Ha megengedi, ismét megpróbálkozom Ruhadzéval.
– Meg akarja ölni?
– Igen. – bólintott Jordán, majd hozzátette – És mindannyiunk érdekében megpróbálom elpusztítani a Szemet. Egy
kicsit feljebb van egy kijárat. Ha sikerül megkaróznom a vámpírt, akkor majd én is ott távozom. Ha nem, akkor
meghalok. – mondta nyugodtan – Most távozhat, ha megígéri, hogy nem figyelmezteti ıt.
Elizabeth vett egy mély lélegzetet és eleresztette Thompson lassan kihőlı kezét.
– Segítek magának.
– Biztos benne?
Elizabeth hevesen bólintott és felpattant. Kivette Thompson fegyverét a rendır övébıl és Kettridge akaratlanul is
hátralépett.
– Akkor hívja fel. Mondjon neki valamit... valami meggyızıt. Liz a telefonjára meredt. Beütötte Hesha számát és várt.
– Igen. – szólt a gazdag, mély hang, amelyre emlékezett. Elizabeth lenézett Thompson testére. Nincsenek nevek. –
gondolta. Használhatnám a nevét, hogy figyelmeztessem...
– Hello.
Valahol a labirintusban Hesha megtorpant. A nı hívása... szokatlan volt.
– Jelentést. – kérte óvatosan.
– Találtunk egy tábort. A társam éppen most vizsgálja át. Úgy gondoljuk, hogy látnod kéne. A nálad lévı felszerelés
nélkül nem mer belenézni a csomagokba. – mondta a Hesha zsákjában lapuló nedves Gangesz iszapra célozva.
– Miért te lépsz kapcsolatba velem?
– A telefon nem mőködik azon a területen. Talán túl sok kı van közöttünk – vagy a tárgy zavarhatja az adást.
Visszaküldött az utolsó keresztezıdéshez, hogy onnan próbálkozzak.
Részletesen elmagyarázta az ide vezetı utat, majd megszakította a vonalat. Kettridge a vállára tette a kezét és
megkerülte vele a sarkot, majd leültette a hátizsákja és egy összetekert hálózsák mellé. Egy tábor. – gondolta
meglepetten. Milyen igaz. A professzor elvonszolta Thompson testét a kürtı mellıl, felhúzta és megtöltötte a
számszeríjat, és várakozóan lekuporodott.
Szinte egyetlen órán keresztül egyetlen hangot sem lehetett hallani a kürtıbıl.
Alig hallható, csusszanó lépés.
Kettridge megpördült, célzott és lıtt. Ping. Tszup. Puff. Egy újabb karót helyezett a számszeríjba, majd felkattintotta
Thompson elemlámpáját, és a szőretlen fényt a fekvı alakra villantotta. A test nem mozdult. Elizabeth csatlakozott
hozzá és ellenırizte Hesha bırének színét. Most halványabb és szürkébb volt, mint amit az ébrenlét óráiban magára
83. oldal
Névtelen
öltött... valójában emlékezett erre az árnyalatra: látta az álmában, amikor a halott Heshát látogatta meg a sírban, és
látta Kalkuttában is, amikor a szörny leeresztette a maszkját. A tetoválás tisztán látszott a lámpafényben.
Liz közelebb óvakodott, és megpróbálta megemelni a testet, amely mereven, egy darabban mozdult. Hesha szemei
panaszosan meredtek rá, és ı gyorsan elfordult.
Jordán Kettridge leeresztette a számszeríjat. A kamra közepére vonszolta Heshát, a táborhelyére, majd az övén lévı
táskából elıhúzott egy átlátszó, cipzárral zárható tasakot. Az oldalán kidudorodott a baseball labda mérető Szem.
Kettridge a Szemet Heshától háromlábnyira letette a földre.
– Elmegyünk.
Lizzel együtt visszament a járatba, felkapta a hátizsákját, és rohanni kezdett felfelé egy ösvényen. A táskából,
amelyben az ereklyét is tartotta, elıhúzott egy szürke fémdobozt, amelynek a tetején három fény világított és négy
gomb várta, hogy megnyomja ıket. Jordán megnyomta a másodikat, majd hátrapillantott, hogy lássa a háta mögötti
szobát elemésztı lángokat és a leomló köveket. Befordult egy újabb felfelé vezetı folyosóra és futni kezdett. A lányt
egész úton maga elıtt terelte. Megnyomta az egyes és a hármas gombot, és a hátuk mögött felrobbant a járat,
amelyen eddig haladtak. Az alagút végében egy apró lyukon beáradt a hold fénye. Liz átfurakodott rajta, Kettridge
pedig elıször átdobta a hátizsákját, majd fejjel elıre ı maga is megérkezett.
A füves lejtı meredeken leejtett, és nem kellett egy perc sem ahhoz, hogy a páros elérje a völgy szintjét. A nehezen
lélegzı, a hátizsák súlya alatt roskadozó Kettridge felrobbantotta az utolsó töltetet, és úgy tőnt, hogy a hegy fele
összeomlik a robbanásban.
A Manhattan felé vezetı úton Jordán folyamatosan szemmel tartotta a védencét a bérelt autóban. A nı egy ideig
sírdogált, és Thompsonról beszélt. Megpróbálta elrendezni magában a férfival kapcsolatos emlékeit. Néha dühöngeni
kezdett, de az indulatainak java részét Heshára zúdította, bár Kettridge is jócskán megkapta a magáét. Győlöli ıt. –
gondolta a vadász. Többé már határozottan nincs az irányítása alatt. Jordannek hatalmas kı esett le a szívérıl, és
végre nyugodtan elengedhette magát a kormány mögött. Hesha Ruhadzét az áldozata, Ronald Thompson mellett érte
utol az utolsó halál. Hesha Ruhadze többé már nem kísért egyetlen régiségkereskedési eladót, vagy tizedrangú Berkeley
régészprofesszort sem.
1999. július 30., péntek, délután 2:43

Újra itthon. – gondolta Elizabeth. Egy pillanatra megállt a küszöbön. Soha nem hitte volna, hogy viszontlátja a lakását.
Egy másodpercig ezek a szobák voltak a leggyönyörőbb helyek a földön. Aztán Liz végignézett magán, összerezzent és
eliramodott a fürdıszoba irányába.
Gyorsan megszabadult a megkérgesedett vértıl merev ruháktól, kidobta ıket a szemétbe, és bemenekült a teljes erıre
állított vízsugár alá. A víz elıször túl hideg volt, majd túl forró. Egykedvően állítgatta a csapokat. A farmerját Thompson
vére itatta át. Ott volt a hajában és a körmei alatt. Lesikálta magáról az alvadt vért, majd ismét lemosta magát, és
megpróbálta elfelejteni, hogy Hesha bármikor, vagy bárhol megérintette volna. Negyven perc múlva a víztıl ráncosan
és elevenre sikáltan került elı a fürdıszobából. A ruhásszekrényhez ment, és hirtelen rádöbbent, hogy ruhatárának
legnagyobb része Hesha házában maradt... és a disszertációs jegyzetei... meg a kedvenc ruhája... a nagyanyja ezüst
ékszerei... Liz belebújt egy fehér ingbe, amelyet eredetileg a sógornıjének vásárolt, és felhúzott egy khaki melegítıt,
amely valamilyen csoda folytán elkerülte a Baltimore elıtti csomagolást.
Betámolygott a konyhába és megbámulta az üzenetrögzítıt. A szerkentyő tudatta vele, hogy negyvenhét üzenete van.
Odament a hőtıhöz, és közben megnyomta a START gombot. Egy régi barátja kereste, hogy lássa, él-e még, és a hőtı
üresen állt. A belsejében egy cetli várta, amelyen Amy tudatta vele, hogy kitakarította. Egy hosszú kattanás sorozat
jelezte a téves hívásokat és a telefonos ügynököket. Liz elıbányászott egy kartondobozos vacsorát a fagyasztóból, és
bevágta a mikroba. Még több kattanás. A múzeum érdeklıdött, hogy be tudna-e ugrani egy sábeszre utazó állandó
alkalmazott helyett. Elizabeth gyümölcslevet készített egy fagyott koncentrátumos üvegbıl, és töltött magának egy
pohárral. Belepiszkált a vacsorájába, majd leült a kávézóasztalhoz, hogy átnézze a postáját. A szokásos szemét furcsa
módon elégedettséggel töltötte el. A kuponok, a hitelkártya ajánlatok, a vásárok értesítıi. Végül is a szırmebundáknak
és a mosogatógépeknek nem sok közük volt a halottakhoz a hegyekben. Liz áttelepedett a mőhelybe.
A Rutherford Ház fı kiszállítója, Antonio hátrahagyott néhány kisebb darabot és egy üzenetet. Liz átnézte ıket, és egy
idıre félretette a tárgyakat. A munkaasztalon megpillantotta a szemrıl készült mintákat, és gyorsan megszabadult
tılük.
Sleipnir ott állt elıtte, és ı szeretettel végigsimított a hátán. Leült a fényezett asztallapra és kinézett a hatalmas,
lenyőgözı ablakokon. Eszébe jutott Amy... jobb lesz, ha csak holnap hívja fel, amikor a történtek már leülepedtek egy
kissé. Ha jobban belegondolt, akkor rájött, hogy nehéz lenne minderrıl elbeszélgetni egy kívülállóval – és Amy most
már kívülállónak számított. Kettridge megadta a számát. A férfi hagyta, hogy beszéljen, amikor erre volt szüksége, és
még oda is figyelt rá. A sokk elmúltával megértette. Még mindig heves volt, és egy kissé esetlen, de nagyon kedvesen
és figyelmesen bánt vele. Jordán paranoiás volt, döbbent rá Liz. Megpróbált tippeket adni neki a napfényrıl és a tőzrıl,
és hogy szükség esetén hol szerezheti be a megfelelı fegyvereket. A professzor rettegve menekült és fogalma sem volt
arról, hogy hogyan állhatna meg. Elizabeth feltételezte, hogy egy Heshához hasonló lény képes ezt tenni az emberrel.
New York lassan megnyugodott az aranyló délutánban. Az emberek kijöttek az épületekbıl, és elsétáltak a buszig, vagy
kinyitották az autókat és leszerelték a kormányzárat. A helybéliek leugrottak a sarki vegyesboltba, majd visszatértek a
lakásaikba. A hajléktalanok egyszerően csak léteztek. Elizabeth mindannyiukat megfigyelte, és a gerince mentén egy
vészjósló érzés kezdett felfelé kúszni. Ösztönösen az egyik spray után nyúlt, felkapta a könyvtárban található gyertyák
mellett heverı öngyújtót, és kísérletezve érintette össze ıket. Fáradozásainak jutalma egy nagyon meggyızı lángcsóva
volt. Hosszú ideig ült még Sleipnir hátán. A fémdobozt az ölében dajkálta, az öngyújtót pedig a szorítástól elfehéredett
öklében tartotta.
A nap lassan lenyugodott. A raktár árnyéka egyre hosszabb és hosszabb lett, és az utcai lámpák egyenként villódzó
84. oldal
Névtelen
életre keltek. Elizabethet hirtelen tenni akarás öntötte el. Összegyőjtötte az összes sprayt, gyufát, öngyújtót,
lámpaolajat és gyertyát, és elhelyezte ıket a lakás stratégiai pontjain. Még egyszer ellenırizte az – Istennek hála
hüvelyknyi vastag acélból készült – ajtó zárját, gondosan bezárta az összes ablakot, és egy kupac könnyő, csörömpölı
szemetet halmozott fel a tőzlépcsıre vezetı bukóablak elıtt. Behúzta a függönyöket és visszavonult a díványra. A
rögtönzött lángszóróját a keze ügyében helyezte el. A kezei a legkisebb zajra is a fegyver után nyúltak. A hirtelen
beálló, váratlan csöndnek ugyanez volt a hatása. A vámpír megtanította, hogy nappal aludjon. Most azonban már
szabad volt, úgyhogy ezt is helyrehozhatta. Késıbb rájött, hogy addig nem fogja behunyni a szemeit, amíg azok
maguktól le nem záródnak.
Elizabeth érezte, hogy megszorítják a vállait. Összerezzent és a hátrapillantott. Biztos volt benne, hogy valami van a
háta mögött. Nem volt ott semmi. Jobbra fordította a fejét – és hirtelen Hesha arca jelent meg elıtte. A szemei sárgák
voltak, pupillái pedig embertelen, függılegesen hasítékok. Liz szíve majd kiugrott a helyérıl, miközben a jelenésre
meredt. Eszébe jutott a tőz, de a teste átvette az irányítást, és nem volt hajlandó megfordulni. Még arra is képtelen
volt, hogy elfordítsa a tekintetét.
Hesha nem szólt semmit.
Liz szobormereven ült. A bénulása annyira teljes volt, hogy a tüdejébe is csak gyors, felszínes lélegzetek jutottak le. A
lélegzés ritmusa egyre szaporább lett, ahogy Liz pánikba esett, és nemsokára szédülni kezdett a lihegéstıl. A rettenet
jeges karmokat mélyesztett a lelkébe, és a vámpír aranyló szemei átfúrták az agyát. Szédülni kezdett, és majdnem
elesett, de a teste még azt is megtagadta, hogy összerogyjon.
A szörnyeteg végül megszólalt.
– Jó estét, Elizabeth. – nyújtotta ki a kezét a lány mellett álló dobozért és az öngyújtóért – Okos, mint mindig. És
odafigyeltél az együtt töltött idınk alatt. Nem a te hibád, hogy nem jártál sikerrel. Nem harcolhatsz láthatatlan ellenfél
ellen.
Hesha a nı mellkasára tette a kezét és visszanyomta az engedelmes testet a díványra.
– Helyezd kényelembe magad.
Egyetlen lendületes karmozdulattal leseperte a nı arzenálját a kávézó asztalról. A dobozok rettenetesen csörömpöltek a
padlón és a rekedt hangzavar visszhangot vert a szarufák között. Hesha leült az asztalkára és rezzenéstelen szemeit a
foglyán tartotta.
– Szükségessé vált, hogy megöljelek. Kétlem, hogy értékelni tudnád az indokaim legtöbbjét, és nem is szokásom
magyarázkodni. Ha pedig ennek ellenére elmondanám neked a teljes igazságot, akkor sem lennél képes felfogni azt. –
mondta, majd rövid szünet után folytatta – Azonban amíg a halálodra vársz, talán igényelnél valamit, amin
elgondolkodhatsz, ami eltereli a gondolataidat a jelen helyzetrıl. Javaslom, gondold át a következıket: ha nem hagytad
volna meghalni Thompsont – igen, tudok róla – akkor most nem jöttem volna el, hogy végezzek veled.
– Elárultál engem, de ezt megértem. Az egész az én hibám volt. Kezdettıl fogva rosszul kezeltelek. Bőnbe estem.
Szinte részvétet éreztem irántad. Hagytam, hogy a Szem összezavarjon engem és az elmélkedéseimet. Alábecsültem
ugyanazt a halandót – többször is. Láttam a nyilvánvaló jeleket, de félreértettem ıket.
– Te ölted meg Thompsont, Elizabeth. – mormolta zavartan – És én ennek még csak az árnyékát sem láttam benned. A
legtöbb dolgot látom... – az aranyszínő szemek annyira közel jöttek hozzá, hogy Elizabeth úgy érezte, hogy mindjárt
beléjük fullad – Van valami mondanivalód? – húzódtak lassan vissza az íriszei – Ha nyugodtan ülsz, akkor suttoghatsz.
Elizabeth megpróbált talpra ugrani, és teljes erejébıl sikítani. Hesha csalódottnak tőnt, és felvonta az egyik
szemöldökét.
– Honnan tudsz Ronról? – kérdezte Liz, de még ı maga is alig hallotta a saját hangját.
– Ugyanabban az idıben találtam rá Kettridge barlangjára, mikor ti is. A professzor azt hitte, hogy csak két bejárat van.
Elfeledkezett azokról a lyukakról, amelyeken egy ember nem képes keresztülpréselni magát. Végighallgattam az egész
beszélgetést.
– Miért hagytad meghalni?
– És te miért hagytad. – kérdezte ıszinte kíváncsisággal a hangjában Hesha.
Liz nagyot nyelt.
– Hogy menekültél meg?
– Megkaróztatok. Én nem vagyok vámpír. Én Szeth Gyermeke vagyok. Nincs szívem, amibe Kettridge beledöfhetné a
dárdáját, és elég nehéz engem elpusztítani. De nincs több kérdés. Nincs több magyarázat. Szeretnél mondani valamit?
Elizabeth elgondolkodott egy pillanatra.
– Ölj meg gyorsan.
– Nem. – változott ismét aranyszínőre Hesha szeme.
– Ma éjjel Thompson kedvéért halsz meg. – szavalta a Setita – Ma éjjel meghalsz, hogy az Úr visszafogadjon a
kegyeibe. Ma éjjel meghalsz, mert mindig csábítani fogsz, amíg életben vagy.
Hesha egy Elizabeth számára ismeretlen nyelven kántálni kezdett, majd folytatta.
– Nem tudlak irányítani. Gátja vagy az akaratomnak.
Az idegen nyelvő kántálás ismét felcsendült. Hesha hangja megemelkedett, fél tucatszor elismételt egy sort, majd
minden elcsendesedett.
Hesha ujjai végigsimítottak Liz állának vonalán. A kezével hátrahajtotta a fejét, és a karjai kígyóként fonták át a testét.
Elizabeth látta, ahogy a rettenetes, viperáéhoz hasonló agyarak leereszkednek a szemfogai mögül. Lehunyta a szemét
és felkészült a feltépett torok és a szétszaggatott légcsı kínjára, Azért imádkozott, hogy az öntudatlanság hamar
eljöjjön érte, ég akkor is, ha a szörnyeteg elhatározta, hogy a halál a saját tervei szerint jön majd el érte.
Váratlan gyengédséget érzett: egy csókot az ajkain. A lágy érintés sokkja szinte rosszabb volt a várt sebeknél. Eszébe
jutott Hesha, amint úgy tesz, mintha kívánná ıt abban a kalkuttai hotelszobában... a férfi ajkai végigcirógatták az
arcát, belecsókoltak a füle alatti gödörbe, és végül az agyarak belemélyedtek a vénájába.
Elizabeth egy örökkévalóságnak tőnı másodpercig sikított, de a sikoltás soha nem hagyta el a torkát. A lélegzete
elakadt, és egy nyögés szakadt fel a mellkasából. A támadás legszörnyőbb része nem a fájdalom volt, hanem a
szívszaggató, édes-keserő extázis. Kétségbeesetten kapaszkodott a lénybe, közelebb húzta ıt magához, és elfelejtett
mindent... hozzásimult... a szíve sajgott – már nem volt képes elég gyorsan dobogni. Az arca hozzáért a férfiéhoz, és ı
érezte, hogy a másik bıre felmelegszik attól, amit tıle elrabolt. Egy rövid pillanatra elpirult, és érezte, hogy a szín
85. oldal
Névtelen
elhalványul az arcán, ahogy egyre több vért vesztett. Elizabethnek már nem volt ereje ahhoz, hogy belekapaszkodjon a
férfiba, és ernyedten rogyott a karjai közé. Az idı lelassult – vagy Hesha ivott óvatosabban – és úgy tőnt neki, hogy egy
pompás óceánban lebeg. A fülét harangszó töltötte meg, és fények táncoltak a szemei elıtt. A harangokat és a színeket
egyetlen pillanat alatt maga mögött hagyta, és nem maradt más utánuk, csak az óceán. Már nem érezte a nyomást a
kezein, vagy az ujjbegyeinek bizsergését, csak az extázis óceánja maradt, a sötétség, és egy test halvány emléke,
amely valahol... egy apró, szúró fájdalmat érzett a nyakán. Egy percig ebbe az emlékbe kapaszkodott szédülve és egyre
távolodva. Nem azt sajnálta, hogy véget ér az élete, hanem hogy ı többé már nem érinti meg... még emlékezett a
karjaira...
Nem volt más, csak a semmi. Az is csak éppen elég ideig, hogy mostantól kezdve mindörökké tudja, hogy mit is jelent
pontosan ez a szó...
...és egyetlen cseppnyi tőz zuhant a szájába.
Volt szája, és volt teste is, amely egyetlen jéghideg, merev, tompa fájdalomcsomó volt. Belerúgott és beleharapott
valamibe, amit nem láthatott – az pedig visszatámadott, és megpróbálta elpusztítani azt a keveset, ami még
megmaradt belıle. A tőz pedig visszatért a szájába. Bor, tiszta víz, szamóca, sav, ırült szenvedély, anyatej, savanyú
epe, ecet, izzó győlölet... vádló bőntudat... egy hatalom... más férfiak emlékei... ízletes és egyúttal kellemetlen ital,
amelyet lehetetlen nem lenyelni. Az anyag eltöltötte a szívét, szétáradt az ereiben és az éles fájdalom elhalványult.
Amikor tovább keringett, az agónia véget ért.
Elizabeth kinyitotta a szemeit.
Az apja öreg íróasztali székében ült. Hesha kifejezéstelen arccal nézte ıt. A szemei aranyszínőek voltak. A kezeiben
bilincseket és láncokat tartott, és Elizabeth megpróbálta felfogni, hogy miért nem ölte még ıt meg. Közben Hesha a
kezeire csatolta a béklyókat, és az öreg szék háta mögött a lakás központi oszlopához láncolta.
A Setita egyetlen szó nélkül távozott.
1999. július 31., szombat, hajnali 3:56

Elizabeth Dimitros pontosan a lakásának közepén ült és várakozott. Már végzett az emlékekkel. Még elképzelni sem
tudta, hogy mennyi fény lesz már túl sok – a félhomály, vagy a hajnalt megelızı ragyogás, esetleg csak a nap
egyenesen rávetülı sugarai? De elég hamar meg fogja tudni, hogy pontosan mennyi szükséges egy vámpír
elpusztításához. Hogy Rá pontosan milyen halálos egy újszülött Szeth Gyermeke számára.
Idırıl-idıre a hallban felhangzó léptek után hallgatózott. Ha a többi lakó közül valaki elhaladna erre, akkor segítségért
kiálthatna, és talán még menedéket is találhatna napkelte elıtt. Antonio néhanapján öt órakor kezdte a szállításokat. Az
vajon már túl késı lenne? Ha Hesha visszajönne, akkor használhatná az ajtót – de nem fog visszajönni, gondolta
keserően.
Az ég egyre sápadtabb lett.
Talán így lesz a legjobb...
Léptek zaja... közeledı léptek zaja. Elizabeth szíve megugrott. Kiáltson? Nem, az illetı már amúgy is a szobája felé
közeledett... semmi más nem volt a hallnak ebben a végében. Megtekerte a törzsét a fotelben, és kétségbeesetten
pillantott a belépıre.
Elıször nem ismerte fel a férfit... csak annyit tudott, hogy ez nem Hesha.
A férfi elmosolyodott, lassan tetıtıl talpig végigmérte, majd a béklyóira pillantva megnyalta felfelé görbülı ajkait.
– Hello, aranyoskám. – mondta Khalil Ravana és gonoszul elvigyorodott – Hiányoztam?
A SZERZİRİL
Kathleen Ryan 1993 óta dolgozik a White Wolf háza táján. Az elsı írásai a Mage: the Ascension elsı kiadásának
fejezetkezdéseiként jelentek meg, és egy Amanda nevő fiatal mágusról szóltak. Hízelgéssel és fenyegetéssel sikerült
elérnie, hogy egy Amanda történet azóta is mindig bekerüljön minden egyes fontosabb Mage megjelenésbe.
Megkaparintotta magának a Tradition Book: Euthanatos legszórakoztatóbb részeit, és lopva becsempészte a Changing
Breed Book: Kitsune nagy részét a Hengeyokai: Shapeshifters of the East könyvbe. A Klán Regények: Setita az elsı
olyan regény hosszúságú mőve, amely napvilágot látott.
Jegyzetek:
1. lefordíthatatlan angol szójáték: a relish szó egyik jelentése lekvár, íz, a másik pedig az élvez
2. kaduceus – Merkúr kígyós botja
86. oldal
Névtelen
Tartalom:
I. New York
II. Maryland
III. Kalkutta
A szerzırıl
Jegyzetek
87. oldal

A Klán Regénysorozat: 5. Setita

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

A Klán Regénysorozat: 5. Setita

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Névtelen

Vampire: The Masquerade

1999. július 31., szombat, éjjel 12:33

A nı pontosan a saját lakásának a közepén ült és várakozott.

1999. június 21., hétfı, este 11:46

1999. június 22., kedd, éjjel 12:08

– McDonough. – mondta Hesha.

1999. június 22., kedd, éjjel 12:50

1999. június 22., kedd, éjjel 12:53

1999. június 22., kedd, éjjel 2:36

1999. június 23., szerda, éjjel 2:24

1999. június 23., szerda, este 7:30

– Miss Dimitros? – hallatszott Agnes Rutherford ingerlékenyhangja.

1999. június 24., csütörtök, reggel 10:17

1999. június 24., csütörtök, délután 6:58

1999. június 24., csütörtök, este 8:23

1999. június 24., csütörtök, este 9:57

1999. június 25., péntek, este 11:12

1999. június 26., szombat, délután 1:16

Kedves Kettridge Professzor!

1999. június 26., szombat, este 9:14

1999. június 28., hétfı, délelıtt 9:15

1999. június 29., kedd, délután 2:14

1999. június 30., szerda, délelıtt 11:58

1999. június 30., szerda, Déli 12:53

1999. június 30., szerda, este 7:37

Hesha megmoccant álmában.

1999. július 1., csütörtök, délelıtt 11:20

A fekete szedán belsejében kellemetlenül nagy volt a csend.

1999. július 2., péntek, délután 6:20

1999. július 3., szombat, este 11:42

1999. július 4., vasárnap, este 7:56

1999. július 4., vasárnap, este 10:00

1999. július 5., hétfı, este 8:06

1999. július 6., kedd, délután 3:41

Ron Thompson könnyedén beugrott a mőhely nyitott ajtaján és elkiáltotta magát:

1999. július 7., szerda, délután 2:03

– Thompson. – mondta Hesha – Mi a helyzet az új feladatával? Az öreg rendır becsukta a jegyzettömbjét.

A papiruszról beszélgettek éppen, amikor Hesha a jövetele céljára terelte a társalgást.

1999. július 8., csütörtök, délelıtt 9:14

Ronald Thompson egy rándulással ébredt fel.

– Az Öné a megtiszteltetés. – mondta Elizabeth és a már majdnem kiszabadított cserépdarabot megragadta a

1999. július 9., péntek, este 10:43

– Hesha? – kérdezte Liz anélkül, hogy felpillantott volna a papiruszból.

1999. július 10., szombat, délelıtt 9:28

1999. július 10., szombat, este 7:48

1999. július 11., vasárnap, hajnali 4:13

1999. július 12., hétfı, éjjel 3:18

Hesha a lakrészében rá várakozó vért tartalmazó zacskóra meredt.

1999. július 13., kedd, déli 12:34

1999. július 14., szerda, hajnali 3:56

1999. július 16., péntek, helyi idı szerint este 8:06

1999. július 16., péntek, este 11:27

1999. július 17., szombat, este 11:33

1999. július 18., vasárnap, este 9:16

1999. július 19., hétfı, éjjel 11:54

1999. július 20., kedd, éjjel 2:16

1999. július 21., szerda, éjjel 11:24

1999. július 23., csütörtök, éjjel 2:48

– Ne is törıdjön velük, Ron. Semmiség.

1999. július 22., csütörtök, éjjel 4:02

1999. július 23., péntek, éjjel 3:43

– Hesha... – szólt a maszk mögé rejtızött Isten – Vér a vérembıl.