Névtelen

Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
VENTRUE
[A Klán regénysorozat 5.]

Mrs. Gherbod Flemingnek

– halhatatlan szeretettel

ELSİ RÉSZ
Vendégjog

1999. június 25., péntek, éjjel 11:30

Baltimore kikötıje, Tizenhármas móló
Baltimore, Maryland

A limuzin lassan haladt a kikötı épületei között. A dokkok gyér világítása képtelen volt áthatolni a foncsorozott
üvegeken, de élesen visszatükrözıdött a makulátlan króm alkatrészekrıl és a csillogóra suvikszolt felületekrıl. A jármő
lassított, és megállt egy kisebb teherhajó pallója elıtt - amely persze csak az ezer- és ezertonnányi rakományt elnyelı,
naponta ezrével érkezı hajómonstrumokhoz viszonyítva volt apró. A kikötıi raktár éjszakai személyzete ügyet sem
vetett a limóra. Bár az idıpont egy kissé furcsa volt, azért egyáltalán nem volt szokatlan, hogy egy gazdag befektetı,
vagy hajótulajdonos személyesen ellenırizze a vagyontárgyait.
Kinyílt az autó hátsó ajtaja.
- Várjon itt. - mondta Alexander Garlotte, mielıtt kilépett volna a jármő légkondicionált belsejébıl a sós éjszakába.
A férfi arcának sápadtsága éles kontrasztot alkotott a dús, hollófekete szakállával és a vállaira omló hajával. Az öles
termető alak úgy állt ott, mint a régmúlt idık angol lordja, aki éppen szemügyre veszi a gazdaságát; a mellette álló
limuzin pedig az erıs, nemes vérbıl származó paripát helyettesítette. A legtöbb gazdag úriemberben rossz elıérzetett
keltett volna, ha az éjszakának ebben a késıi órájában kell ellátogassanak Baltimore ezen részébe, de Garlotte herceg
nem aggódott. Ez az ı városa volt.
Felsétált a feljárón az El Vigoroso fedélzetére. A perui teherhajó nem rendelkezett megfelelı papírokkal, amikor
behajózott a kikötıbe. Ezeknek a nyilvántartási problémáknak a tisztázása, és az ezzel járó bürokratikus aktatologatás
legkevesebb egy hetet vesz majd igénybe, és Garlotte emberei a vámhivatalban és a kikötıi tanácsban nem igazán
sürgették a folyamatot. Addig is Garlotte talált megfelelı elfoglaltságot a hajónak és a legénységnek. Az éhbérért
dolgozó, alultáplált tengerészek pedig nagyon örültek annak, hogy nem fordítják vissza ıket a nyílt tengerre, ahol
tovább éhezhettek volna.
A fedélzeten minden csendes volt. Garlotte belépett, és odasétált a hosszú, keskeny folyosón a kapitány lakrészeként
szolgáló kabinhoz. A herceg halkan bekopogott.
- Lépjen be.
A hang olyan volt, mint a hullámok muzsikája, bár a szokatlan él most is bántotta Garlotte fülét. A férfi kinyitotta az
ajtót és méltóságteljesen belépett. A nı egy nagymérető ruhásszekrény mögött állt, amelyet elhúzott a faltól és így egy
rögtönzött paravánt alakított ki. Maga a kabin szők és jellegtelen volt, és nagyon is ráfért volna a festés, takarítás, és a
fertıtlenítés.
- Ön túlságosan is kedves, Alexander. - szólt ki a nı a paraván mögül.
- Badarság. Bármit megtennék, ami a hatalmamban áll...
A férfi hangja elcsuklott, amikor Victoria kilépett a szekrény mögül. Azt az elegáns fekete estélyit viselte, amelyet a
herceg korábban küldetett neki, kezeit pedig a könyöke alatt végzıdı, a ruhához illı selyemkesztyő takarta. Nem
túlságosan szertartásos, semmi flitter vagy toll. Garlotte jól emlékezett: Victoria sugárzó szépsége néhány egyszerő, de
jó minıségő kiegészítıvel túlragyogott minden cicomát.
- Istenem, Ön elragadó. - bukott ki a bók a hercegbıl.
Victoria álszemérmesen elmosolyodott, és lopva megrebbentette
a szempilláit. A szépsége a láthatónál több is és kevesebb is volt egyszerre: több volt egyszerő fizikai tökéletességnél,
és nem szorítkozott egyszerően a külsıségekre. Hatalmának alapja a titokzatosság volt. És Garlotte ezzel tökéletesen
tisztában is volt. Mégis bódítóak voltak a csupán a közelségétıl feléledı érzelmek. Olyan szenvedélyek lángoltak fel,
melyeket nem érzett már... nos, sok-sok éve. Közelebb lépett hozzá, mint egy gyertya lángjától megbabonázott lepke.
- Soha nem leszek képes meghálálni Önnek ezt a lenyőgözı ruhát, Alexander.
A férfi belépett Victoria mögé, de ott megtorpant. Itt volt ismét. Az árnyalatnyi feszültség a hangjában, amelyre nem
emlékezett a korábbi találkozásaikból.
- Kedvesem, már az is túlzott fizetség, hogy láthatom Önt, amikor viseli. - felelte Garlotte.
Kedvesem. - ismételte el a fejében a herceg. Hogy hízelgek magamnak.
Csak azért vette észre a fizetség szó hatására Victoria meztelen vallanak megfeszülı izmait, mert már korábban
felfigyelt a nı hangjában bujkáló feszültségre.
Hatalmas adósságokat kell visszafizetnie. - elmélkedett a herceg. Talán segítségére lehetek; így talán magamhoz
láncolhatom. A herceg azonban csak egy szempillantásnyi idıre torpant meg.
- Vettem a bátorságot... - kezdte és elıhúzott két bonyolult faragásokkal díszített arany fülbevalót, és Victoria

1. oldal
 Névtelen
tenyerébe fektette ıket - Megtisztelne?
Victoria felé fordította kipirult arcát, elmosolyodott és feltette az ékszereket.
- És természetesen... - folytatta Garlotte, és a zakójának zsebébıl kivette a fülbevalókhoz tartozó nyakláncot is.
- Alexander, maga hízelgı.
- Az Ön szépsége annyira letaglózott, hogy képtelen lennék a hízelgéshez hasonló hamisságokra.
A herceg a nı háta mögül Victoria nyakára fektette a nyakláncot. A viszonylag nagy mérető, körülbelül tenyérnyi medál
enyhén lapított volt. A formája a ruhához hasonlóan egyszerőségében volt elegáns, de a felületét elborították a
fülbevalókat díszítı faragások. Sok nı számára a medál már túl sok lett volna. Nem így Victoriának. Garlotte
leeresztette a mellei közötti völgybe, és a tarkóján bekattintotta a kapcsot. Victoria bıre sugárzóan meleg volt. A herceg
belélegezte a mennyei illatot. Már hosszú ideje nem érintette, de még csak meg sem nézte a nyakláncot. Az ékszer a
feleségéé volt, aki társa volt a halandó években, és jó ideje elzárta már az összes általa kiváltott érzelemmel együtt. De
ma éjjel sürgetı késztetést - vágyat, szükséget - érzett, hogy magával hozza. Victoria szembefordult vele, és Garlotte
úgy sóhajtott fel, mint a szerzetes, aki már régóta fontolgatja a fogadalomszegést, és most megkönnyebbül, mert végre
feladta a harcot.
Victoria gyengéden megérintette a herceg arcát.
- Alexander, ez gyönyörő.
Garlotte érezte a feltörni készülı könnyeit. Elırehajolt, és lágyan megcsókolta elıbb az egyik, aztán a másik arcát.
Jéghideg ajkai átforrósodtak a nı tüzétıl.
Nem volt véletlen, hogy a hajón a kapitány kabinjában folyó beszélgetéstıl eltekintve tökéletes csend uralkodott.
Amikor Garlotte Victoria sürgetı hívásának engedelmeskedve megjelent tegnap éjjel, a nı beburkolódzott egy takaróba,
amely teljesen elrejtette a testét és az arcát. Nem engedte meg a hercegnek, hogy rá pillantson, és alig szólt hozzá.
Garlotte hallotta a fájdalmat és a félelmet a hangjában. Victoria célzott rá, hogy vérre lenne szüksége, és miután a nı
nem volt hajlandó elmenni a herceg valamelyik menedékébe a sok közül, Alexander végül a rendelkezésére bocsátotta
ezt a félreesı szállást. Most pedig a legénységnek nyoma sem volt, és Victoria majd kicsattant az energiától. Tizennégy
férfi. Vajon ez az angyali lény a mohóság bőnébe esett? Nem használhatott el ilyen hatalmas mennyiségő vért, bár a
herceg halványan erotikusnak tartotta a gondolatot.
- Csak egy pillanat, Alexander. Azonnal indulhatunk.
Victoria belépett a rögtönzött paraván mögé, és gondjaiba vette rejtett tulajdonát. A korábbi nehézségekre csak a
hangjában bujkáló árnyalatnyi feszültség árulkodott.
A herceg tisztában volt vele, hogy a nı Atlantából érkezett, de arról fogalma sem volt, hogy miként menekült meg az
ottani vérontásból, és hogy hogyan került a városába. Most pedig, mikor a kapocs kattanása után Victoria ismét
csatlakozott hozzá, Garlotte nem volt hajlandó felhozni ezt a témát. Inkább egyszerően csak sütkérezett a nı ragyogó
szépségének glóriájában.

*****

Victoria könnyedén becsusszant a limuzinba és helyet foglalt az autóban várakozó Isaac és Garlotte herceg között. A
herceg elégedetten figyelte, amint Isaac egy kissé megmerevedett, amikor Victoria nyilvánvalóan mindenféle
szándékosság nélkül hozzáért a fiatalabb Vértestvér lábához. Isaac láthatóan tisztában volt a vendégük vonzerejével, és
ezért nagyon óvatosan viselkedett.
Lehet, hogy ez a gyermek kissé szeleburdi, de nem tudatlan. - gondolta Garlotte. Azonban éppen az volt a helyzet
rejtett iróniája, hogy az ilyesfajta elıkészületek szinte semmit sem értek, ha Victoriáról volt szó.
- Victoria. Hadd mutassam be Isaac Goldwint, Baltimore seriffjét. - mondta a herceg - Isaac, Ms. Victoria Ash,
Azt már nem tette hozzá, hogy aki eddig Atlantában élt. Az ehhez hasonló szurkálódásokat majd akkor veti be, ha
Victoria jelenlétének újdonsága és az általa keltett lenyőgözı izgalom kissé megkopik.
Isaac megcsókolta a felé nyújtott kezet, és hangsúlyozottan nem vett tudomást Victoria keblének ringásáról, amikor a
nı közelebb hajolt hozzá. Az autó belsejében uralkodó árnyékok csak még jobban kiemelték alakjának vonalait.
Azt hiszi, hogy egész jól megy neki. - gondolta magában mulatva a herceg. Természetesen Victoria szándékosan
ügyetlenkedett a seriff elcsábítására tett lagymatag kísérleteiben. Az áldozat sokkal könnyebben esik áldozatul a
jövıbeni próbálkozásoknak, ha abba a szilárd meggyızıdésbe ringatja magát, hogy egy próbálkozást már sikeresen
visszavert.
- Goldwin seriff. - mondta Victoria - El vagyok bővölve.
A kijelentést követı mély - és a herceg véleménye szerint teljesen fölösleges - sóhaj ismét a kebleire irányította Isaac
közvetlen és megfontolt nem odafigyelését.
Édes Istenem, ha nem vigyáz, még kiégeti az agyát azzal a medállal. - gondolta Garlotte.
- A legjobb tudásom szerint szolgálom a hercegemet. - felelte Isaac.
- Micsoda szerénység. - mondta Victoria és megveregette a seriff térdét.
Garlotte ellenállt a kísértésnek, és nem forgatta a szemeit. Ez már kezdett goromba lenni, de a nı komédiázása késıbb
még egy értékes Szókratészi dialógusra adhat alkalmat a gyermekével. A herceg önkéntelenül is elgondolkodott azon,
hogy a kezdeti bemutatkozások után a seriff-gyermeke nem fogja-e alábecsülni az elbővölı Toreadort? Számára
tökéletesen nyilvánvaló volt Victoria szándéka. A találkozót bizonyos távolságtartással figyelı Garlotte nagyra értékelte
a Toreador stratégiáját, és felismerte a féltékenység apró szúrását, amikor a nı mást ajándékozott meg a figyelmével.
Istenem, milyen körmönfont. - gondolta a herceg - De mellette ismét érzem, hogy élek. A herceg még nem készült fel
arra, hogy megtagadja magától Victoria társaságának örömét - és veszélyeit - bár elégedettséggel töltötte el, hogy
Isaac ilyen derekasan ellenállt a csáberı rohamának. Bármikor hátat fordíthatnék neki, ha akarnám. - bizonygatta
önmagának. Persze jól tudta, hogy ez hazugság, de nem érdekelte.
- Nagyon megnyugtató a tudat, hogy teljes biztonságban lehetek az utcákon. - mondta Victoria a fiatal seriffnek.
Az Isaac-kal évıdı Victoriát hallgatva a hercegnek feltőnt még valami. Most teljesen eltőnt a nı hangjában bujkáló
kemény él, a félelem, a sebezhetıség, ami a hajón jól érzékelhetı volt. Victoria ugyanolyan magabiztosan alkalmazta
azt, amihez értett, mint eddig bármikor. Talán a fiatal Vértestvérrel őzött sport elfeledtette vele a gondokat, de az is
lehet, hogy csak Garlotte számára mutatta meg lényének sebezhetı részét, és mások elıl elrejtette. A gondolat

2. oldal
 Névtelen
hatására magasra csaptak a remények, de a herceg nem hagyta, hogy a hatalmukba kerítsék. Kitépte a hamis
reményeket a laza talajból, amelyben gyökeret vertek, és a kezében úgy fordította ıket, hogy meglássa a valóságot -
az önámítást. Most saját magának hízelgett... de mi baja lehet belıle, ha tisztában volt mindezzel?
Mindenesetre a herceg már eleget látott és hallott abból, ahogy Victoria flörtölt a gyermekével.
- Remélem, megengedi nekem, hogy rendelkezésére bocsássak egy sokkal kényelmesebb szállást? - mondta
Victoriának.
Az ártatlan javaslat tele volt kimondatlan kérdésekkel: Mi volt a baj tegnap éjjel? Elég tengerészt szívott már szárazra?
De a herceg túlságosan taktikus volt ahhoz, hogy nyíltan a Toreadornak szegezze ezeket.
- Talán egy lakosztály a Lord Baltimore szállóban?
Victoria a herceg felé fordult. Összeráncolta a homlokát és az ajkait éppen annyira biggyesztette le, hogy az összhatás
ízlésesen könyörgı legyen.
- Már így is annyi gondot okoztam Önnek, Alexander.
- Badarság. - folytatta Garlotte, a kötelességtudó házigazda - Elküldessek a csomagjaiért?
Nagyon jól tudta, hogy a hajón csak az általa küldetett ruhanemők maradtak, semmi pótolhatatlan. Koldusként érkezett
a városába, bár most, hogy... felépült, már biztosan rendelkezésére áll néhány bankszámla.
- Azt hiszem, nem szükséges. - mondta Victoria. Kezét a herceg könyökére tette, és egy idıre elfelejtette és félredobta
Isaac-et. - Ön túl jó hozzám, hercegem.
- Badarság.
A limuzin méltóságteljesen haladt észak és nyugat felé az üzemelı dokkok mellett a kikötıben, majd a Belsı Öböl
hatalmas kereskedelmi épületei mellett kelet felé fordult.
- Ön olyan sokat tett ezzel a hellyel amióta legutoljára itt jártam, kedvesem. - mondta elismerıen Victoria. Rövid ideig
az alsó ajkát harapdálta: nyilvánvalóan megpróbált visszaemlékezni. - Valami kellemetlenség zajlott éppen. Talán a
Polgárháború?
- Az 1812-es háború. - emlékeztette a herceg.
- Azt hiszem, igaza van. - vont vállat Victoria - A férfiak mindig sokkal jobban élvezik a háborút.
Röviddel éjfél után a limuzin befordult a Thames Street-re és megállt a Lord Baltimore szálló elıtt. Garlotte segített
Victoriának kiszállni az autóból. A Toreador egy hosszú pillanatig állt még a limuzin nyitott ajtaja mellett, és
megcsodálta az épület tengerre nézı tizennyolcadik századi homlokzatát, amelyet tökéletes szépségében állítottak
helyre. Az emléktárgyakat árusító boltok zárva voltak, de néhány kocsma még most is nyüzsgött az élettıl. Victoria
tudomást sem vett ezekrıl a modernebb találmányokról, és a mólóhoz kötött vitorlás hajók idejébıl származó,
helyreállított épületre koncentrált.
- Ez lenyőgözıen régies, Alexander. Mondhatom, Ön tökéletesen otthon van itt.
- Valóban. Feli foka. - rövid elıadást tartott a nınek a terület kötelezı történelmérıl, aztán odanyújtotta neki a karját,
de végül mégis megtorpant - Csak egy pillanat, kedvesem.
A herceg behajolt az autóba, és Isaac gyorsan felkapta a fejét, amelyet azért hajtott le, mert az autóút utolsó részében
tudomást sem vettek róla.
- Isaac, a hajó, amelyen Miss. Ash lakott... gondoskodjon róla, hogy messzire kivigyék a tengerre és elsüllyesszék.
Isaac a mobiltelefonja után nyúlt, hogy intézkedjen. Garlotte kurtán bólintott a sofır felé, aki megérkezésük óta
tisztelettudóan állt az ajtó mellett, majd ismét Victoria felé fordult.
- Indulhatunk?
Victoria belekarolt, és egymás mellett léptek be a Lord Baltimore szállóba.

*****

A mozgás még mindig gyötrelmes volt. Victoria küszködve próbált nem grimaszolni, amikor kilibbent az autóból. Álló
helyzetben ismét elborították a fájdalom izzó tői - nem is tők, inkább hatalmas acél dárdák. Hálát adott Istennek
Garlotte locsogásáért. Miközben azért küzdött, hogy visszanyerje önuralmát, a herceg elıadást tartott neki a felújított
épületekrıl, az utcák burkolásához felhasznált macskakövekrıl, amelyek hajszálpontos másai voltak az eredetieknek, és
a... nos, nem tudta volna megmondani, hogy még mi mindenrıl. A herceg szavai egyetlen hosszú, monoton
mormolássá olvadtak. És közben Victoria végig érezte a néhány lábnyi távolságban álldogáló halandó sofır életet adó
vérének illatát, mégis a mosolygáson és az udvarias bólogatáson kívül képtelen volt bármi más cselekvésre.
Még egy már biztosan eloltaná a szomjamat. - gondolta, amint a szeme sarkából megpillantotta a sofırt. De már a
hajón is ezzel áltatta magát... újra és újra és újra.
Nagy sokára Garlotte végre odanyújtotta neki a karját, és ı engedte, hogy bevezesse a szállóba. Az épületet fényőzıen
rekonstruálták: természetesen erezett fa szerkezetek és keményfa padló, bronz rögzítıelemek, keleti szınyegek, és a
személyzet - most már alkalmazottak, emlékeztette magát - természetesen korabeli ruhát viselt. Az átlagos turistának
vagy üzletembernek ez csak egy mellékkörülmény lehetett, de nagyon sok Vértestvérnek így lehetısége nyílt arra, hogy
egy rövid idıre elmenekülhessen a zavaróan modern kor elıl, és egy kis önámítással kényeztesse magát. Victoria
gyanította, hogy Garlotte rengeteg idıt tölthet itt.
Victoria a hall közepén megtorpant, és mélyen beszívta a környezet illatait: a hordár - A pozitív, a recepciós - B pozitív,
a házfelügyelı - B negatív...
Ma eléggé egysíkú a gondolkodásom. - döbbent meg saját magától, de képtelen volt bármit is tenni ez ellen. A
megmenekülése legyöngítette - nem maga a menekülés, inkább a rabság hosszú éjszakái. Elford, az a Tzimisce
szörnyeteg, az emberiség megcsúfolása... Már a puszta gondolatra is összerezzent.
- Csak nem fázik, szerelmem? - kérdezte Garlotte halkan, miközben a felvonó felé vezette, és megsimogatta a vállait.
Az ujjai jegesek voltak a bırén, de ı biztatóan rámosolygott.
Elford... rosszul bánt vele. Nagyon. A tevékenysége olyan sérüléseket okozott, hogy Victoria nem volt biztos benne,
hogy valaha is meggyógyulhat. De a bujkáló kényelmetlenség ellenére, legnagyobb részük meggyógyult. Eléggé
begyógyultak ahhoz, hogy viselhesse a hercegtıl kapott kihívó ruhát. A kesztyők hasznos kiegészítınek bizonyultak, és
szerencsére a hátrész sem volt túlságosan mélyen kivágva. Mindig lenyőgözte az élıholt testébe kerülı vérnek - az élet
eszenciájának - a hatalma. Mégis meghökkentette az a hatalmas mennyiség, amire szüksége volt... de csak miután

3. oldal
 Névtelen
rádöbbent, hogy mit is tett.
De ami történt, az megtörtént, ahogy mondani szokták. - gondolta.
A liftben csak az elsı öt szinthez voltak gombok. Garlotte egy kulcsot dugott a kapcsolótáblába, és így eljuthattak a
hatodik és a hetedik emeletre is.
- Iderendeltem ıket, a kérésének megfelelıen. - tért végre rá az üzletre a herceg.
Victoria is az elıtte álló eseményekre fordította a figyelmét.
- Meghívta ıket, kedvesem. - szorította meg játékosan a herceg karját - Meghívta. Nem akarjuk perbe fogni ezeket a
kedves embereket.
A gondolatai azonban egészen máshol jártak, miközben rápirított a hercegre önkényeskedı viselkedése miatt.
Tizennégy. A hajón tizennégy tengerész szolgált. Most már tovább vihette a terveit. A hajó papírjai tizenkilenc
tengerészt tartottak nyilván, és ez katasztrofális következményekkel járhatott volna, de legalábbis megakadályozhatták
volna ıt abban, hogy tovább lépjen. Azonban a kapitány némi gyengéd rábeszélés hatására beismerte, hogy kitalált öt
tengerészt, hogy felvehesse a bérüket. A jó öreg Dél-Amerikai ipar, és a csalásai. Victoria komolyan fellelkesedett.
Mielıtt Garlotte magára hagyta volna a hajón, Victoria megkérte, hogy hívja össze az összes fellelhetı Vértestvért,
különösen a Sabbat déli akcióinak túlélıit és a menekülteket. A kedves Setiták, akik kimenekítették ıt a hóhér karmai
közül, rengeteg információval szolgáltak a szinte a semmibıl felbukkanó ellenállhatatlan támadásról, amely az elmúlt
néhány éjszaka alatt a keleti part nagy részén végigsöpört. Atlanta, Savannah, Charleston, Columbia... rövid idı alatt
mind elesett. Elképzelései szerint a támadások túlélıi - már ha voltak ilyenek, hiszen például Atlanta esetében
tudomása szerint ı volt az egyetlen túlélı - egy ideig nagyon barátságtalannak találják majd a régi lakhelyeiket.
Néhányan talán kelet felé menekülnek majd, Chattanooga, Knoxville, vagy a kézenfekvıbb New Orleans felé. De sokan
indulnak majd észak felé is, fıleg ha nincs tudomásuk arról, hogy a Sabbat erıi szintén észak felé törnek a nyomukban.
Ez is nagyon valószínő.
Victoria tisztában volt azzal, hogy az ilyen tömeges menekültáradat eredménye minden esetben a káosz. A hercegek
elpusztultak, vagy a legjobb esetben kiőzték ıket a városaikból, a tömegek elvesztették a lábuk alól a talajt és
rettegtek. Igen komoly babérokat győjthet be az a személy, aki visszaállítja a rendet a zőrzavarban.
Tehát megkérte Garlotte herceget, hogy hívja össze a Vértestvéreket, és a férfi eleget tett a kívánságának. İ fogja
ismét, úgymond összevonni a csapatokat. Önzetlenül az elveszett lelkek pásztorává válik, ı, aki maga is menekült... és
ık imádni fogják. Könyörögni fognak, hogy vezesse ıket. Atlantában már olyan közel állt a hatalomhoz, és az átkozott
Sabbat miatt mindent elvesztett. Az összes játékos összegyőlt, és mindannyian készen álltak. Nyilvánvaló volt, hogy
Benison herceg vagy elesik a Július arkónnal vívott küzdelemben, vagy a Kamarilla váltja le a Brujah arkón
elpusztításáért. Thelonius és Benjámin óvatos szövetséget kötöttek, és Eleanor, a herceg szajha felesége szerencsétlen
véget ért volna. Talán még az egyik összeesküvıt is magával vitte volna a pusztulásba. A hatalom csarnokaiba vezetı
ajtó szélesre tárult volna elıtte, és Victoria akadálytalanul elfoglalhatta volna az ıt megilletı pozíciót. De a háromszor
átkozott Sabbat szétzúzta a fogadást - szó szerint - és tönkretette minden gondos elıkészületét.
Azonban volt egy gyanú, amelyet képtelen volt kiőzni, amely befészkelte magát a csontjaiba, amely félelmetesebb volt
még a kudarcnál és az alávaló Tzimisce kezétıl elszenvedett kínzásoknál is, mégpedig az, hogy İ maga is csak egy
egyszerő sakkfigura volt egy nagyobb játszmában. Igaz, hogy ez a gyanú már sok-sok éve ott pislákolt benne, és nem
is nélkülözött minden alapot. Ahogy a halandók sem ismerték a Vértestvérek árnyékba rejtızı társadalmát, amely
uralta az éjszakát, és a halandó ügynökein keresztül komoly befolyással rendelkezett a nappal eseményei felett is, úgy
a legtöbb Vértestvér még csak nem is sejtette azoknak az ısibb és sokkal hatalmasabb erıknek a létezését, akik az
irányítókat irányították. Victoria azonban tudott az ısi lények létezésérıl. Nem mintha megcáfolhatatlan bizonyítéka lett
volna... de ilyen senkinek sem volt. Azonban a megérzései olyan erısek, olyan megkérdıjelezhetetlenek voltak, hogy
számára felértek a bizonyossággal.
İ pedig már régóta éberen ırködött cselekedetei sérthetetlensége felett, és megpróbálta biztosítani, hogy a tervei
valóban a sajátjai, és nem egy láthatatlan játékos lépései a Dzsihádban - a rejtett erıknek a küzdelmében, amelyeknek
még a Kamarilla és a Sabbat is csak egyszerő figura a sakktáblán. Victoria szándékosan kiszámíthatatlan volt: ezzel
próbálta biztosítani azt, hogy senki, egyetlen lény se számíthasson arra, hogy ı tudatlanságában szépen eljátssza a
neki szánt szerepet. A felszínen úgyis mindenki azt várta, hogy egy Toreador nagyasszony könnyelmő lesz. Az csak
külön szerencse, hogy azzal, hogy eleget tesz felszínes elvárásaiknak, még egy sokkal mélyebb célt is elérhet.
Még a legegyszerőbb, alacsony kockázat mellett nagy haszonnal kecsegtetı terveit is alávetette a véletlen
szeszélyének. Szokás szerint az atlantai terveit is alávetette a függetlenség tesztjének. Erre a célra a Szépmővészeti
Múzeum faragásokkal díszített hatalmas ajtóit használta. Menny és Pokol. Victoria megfigyelte, hogy ki melyik ajtót
használta. Leopold, az a szánalmas majom, a Poklot választotta, és Victoria az általa kitalált bonyolult formulának
elıírásának megfelelıen a Menny kapuján keresztül lépett be a galériába. Az éjszaka eseményei mégis ellene fordultak,
ráadásul igen drámai módon. Véletlen egybeesés? Victoria erre igen kevés esélyt látott.
Szerencsére Victoria ugyanolyan könnyedén cserélte le és dobta félre ezeket a módszereket, ahogy azt a ruhákkal és a
szeretıkkel tette. Mivel az Atlantában alkalmazott bizánci módszerek cserbenhagyták, itt már sokkal egyszerőbb módon
döntött a terveivel kapcsolatban. A minden részletre kiterjedı egyenlet helyett egyetlen félreérthetetlen tényezıtıl tette
függıvé a cselekedeteit: ha a hajón páratlan számú tengerész szolgál, akkor el sem megy a Vértestvérek győlésére,
nem számít, hogy Garlotte pontosan az ı kérésére hívta össze ıket. De tizennégyen voltak - ez pedig nem csak hogy
pátos szám, de maradék nélkül osztható héttel, amely pontosan a Kamarillában található klánok száma. Ennél
világosabb már nem is lehetett volna az eredmény. Ezek a jelek Victoria szemében világosan elırevetítették a Sabbat
támadások elleni akciókban rá váró dicsıséget. Bizonyos szempontból az Atlantai kudarc egyenes következménye volt a
jelenlegi lehetıség. Tálán csak azért kellett leszállnia a Pokolba, hogy végül a Mennybe emelkedhessen.
- Egyetért velem, Victoria?
Victoria felpillantott a hercegre, és hirtelen rádöbbent, hogy semmit sem hallott a kérdésbıl.
- Természetesen, kedvesem. - ütögette meg Garlotte kezét.
Nem volt jelentısége. Garlotte soha nem tett fel fontos kérdéseket.
A lift megállt a hatodik emeleten. A feltáruló ajtó mögötti folyosó két oldalán tucatnyi frakkot viselı férfi állt.
Biztonságiak. Kétségtelenül ghoulok. Garlotte átvezette közöttük Victoriát. Bár emberi mivoltukhoz képest
meglehetısen jóképőek voltak, azért egyikıjük sem ért a herceg remekbe szabott fekete öltönyös alakjának nyomába.

4. oldal
 Névtelen
Victoria komoly küzdelmet folytatott azért, hogy a minden egyes lépésnél beléhasító fájdalomból semmi ne látszódjon
meg az arcán.
A folyosó végén egy hatalmas dupla ajtó állt, amelyre egy utolsó ırszem vigyázott. Vértestvér volt, nem ghoul. A
torzonborz, vad szemeket villogtató lényt valaki megpróbálta egy blézerbıl és khakibıl álló öltözékkel szalonképesebbé
tenni, de még így is reménytelenül kirítt ebbıl az elegáns környezetbıl.
- Victoria, engedje meg, hogy bemutassam Önnek Malachit, a seriff segédjét, és a Gangrel klán mélyen tisztelt
képviselıjét. - mondta a herceg.
Korbács - gondolta Victoria. Elég kézenfekvınek tőnt. Nyilvánvalóan ez a lény volt az ököl Goldwin seriff döntései
mögött. Isaac nem volt végrehajtó, ı csak a politikai döntéseket hozta. Garlotte valószínőleg úgy tervezte, hogy
valamikor majd a gyermeke követi ıt a trónon, és a kiképzését már most elkezdte. Azonban a piszkos munkát erre a
szerencsétlenre bízták. A Gangrel csatlósok, ha valakinek sikerült rávennie a bestiák valamelyikét a szolgálatra,
hőségesek voltak, mint a kutyák, de legalább kétszer olyan hasznosak és a legtöbb fajtánál sokkal intelligensebbek
voltak.
Victoria ügyet sem vetett a Gangrelre, inkább megigazította Garlotte nyakkendıjét.
- Csatlakozzunk a mosdatlan tömeghez, hercegem?
A Toreador ismét belekarolt a hercegbe, és kart karba öltve léptek be az aprócska elıadóterembe. A hátuk mögött
Malachi beleszimatolt a levegıbe, majd becsukta az ajtót.

1999. június 26., szombat, hajnali 1:44

McHenry Elıadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Káosz. Vegytiszta, fékevesztett káosz.

A helység inkább egy elıadóteremmé elıléptetett tárgyaló volt, benne öt, lépcsızetesen elhelyezett széksor. A sorok
tíz-tizennyolc székbıl álltak, és jelen pillanatban mindegyik ülıhelyet az alvilág sikoltó szellemei foglalták el. Legalábbis
Garlottenak ez volt az érzése. A „konferencia” légköre az elmúlt másfél órában egyre romlott.
- Ön is megérthetné az érveimet, ha nem lenne ilyen csökönyös, bárgyú, tiszteletlen fajankó. - vetette oda Victoria a
zsivajt túlkiabálva az egyik hátsó soros Brujahnak.
A Brujah válaszul kidugta a nyelvét a mutató és a középsı ujja által alkotott V csúcsában. A csıcselék helyeslıen
felmorajlott és a többiek is átvették tıle a gesztust.
Talán Victoria mégsem mozog itt olyan otthonosan. - vélte a herceg. Kétségtelen, hogy egyenként képes lenne a kecses
ujjacskája köré csavarni az összes kölyköt, majd egy karóval a szívében otthagyni a napnak, miközben a szerencsétlen
repetáért könyörögne. Azonban a nagyobb nyilvánosság elıtt, ahol minden lázadó érezte a társai támogatását, egy
kicsit elveszettnek tőnt. Victoria rádöbbent, hogy sem csábítással, sem érvekkel nem nyerheti meg a ma esti vitát, és
ezután a puszta sértésekhez folyamodott.
- Vajon miért vártuk, hogy az agybeteg perverzek epeömléses társaságából bárki is megértsen minket?
Garlotte a terem közepén, Victoria a balján foglalt helyet. A Toreador csendben kivárta, amíg a herceg megnyitotta a
konferenciát, köszöntötte a városában a Vértestvéreket, és bemutatta a tanácskozás jelentısebb résztvevıit. Miután a
kötelezı formaságok végére értek, Victoria felállt, és röviden ecsetelte az elmúlt hetek Sabbat által okozott
kellemetlenségeit, és egy egységes Kamarilla fellépés szükségességét. Azonban hangot adott a kétségeinek, amikor az
egyik Brujah, akinek a túl feszes pólóját majd szétrepesztette a tesztoszteron, a szavába vágva biztosította arról, hogy
szerinte is „szét kell rúgni a tökét” minden Sabbat vámpírnak ezer mérföldes körzetben.
- Mintha szükségünk lenne azoknak a menekülteknek a tanácsára, akiknek már kiporolták egyszer a hátsóját. - felelte a
Brujah, és ettıl a pillanattól a hangulat gyors ütemben romlani kezdett.
Garlotte nem értette teljesen, hogy Victoria miért hagyta magát belehajszolni egy ilyen elmérgesedett és láthatóan
eredménytelen vitába. Ráadásul kezdte egyre jobban zavarni ezeknek a faragatlan elemeknek a viselkedése.
Természetesen legnagyobb részük Brujah volt. Általában ık vezették az Anarchokat, akik szabadon mozogtak Baltimore
és Washington között. Fittyet hánytak a klánbeli kötelezettségeiknek, és csak akkor bukkantak fel a Vértestvérek
összejövetelein, ha bajt keverhettek, vagy maguknak követelhettek valami szerintük lényeges jogot. Azonban eddig a
pontig két okból is engedélyezte nekik, hogy szabadon kifejthessék a véleményüket: elıször is, Victoria javaslatának
bizonyos következményei még neki sem tetszettek, és ezért nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy feltétel nélkül
támogatja ıt, másodszor pedig a konferencia jelentısebb résztvevıi talán nem néznék jó szemmel, ha túl korán
elfojtaná a lázadozást.
A résztvevı persze talán túlságosan nagylelkő megnevezés ebben az esetben. Theo Bell mostanáig egyetlen szót sem
szólt. A harmadik sor jobb szélsı székében ült, bár mint a Brujah ítélethozó, Pascek arkónjának, joga lett volna egy
központi ülıhelyhez az elsı sorban. A fekete színő, mélyen a homlokába húzott baseball sapka, és a tükrös
napszemüveg csak félig takarta el az ébenfekete arcán látszólag folyamatosan eluralkodó mogorva kifejezést. Hatalmas,
izmos férfi volt, és a mellén összefont karok és a terjedelmes bırdzseki csak még jobban kihangsúlyozták az alkatát.
Már csak a jelenléte miatt is szükségessé vált, hogy visszafogottabban bánjon a többi Brujahval. Mindezek ellenére
azonban Garlotte türelme kezdett elfogyni.
A hátsó sorokból ismét modortalan gesztusokat tettek Victoria felé, és a társaságból valaki elkezdett dobogni. Egyetlen
másodpercen belül tucatnyi bakancsos láb csatlakozott.
Garlotte elıre lépett és felemelte a kezét. A felzúdulás gyorsan elhalt, eltekintve néhány tétova dobbanástól. Az egyik
kevésbé fegyelmezetlen Brujah - Lydia, ha Garlotte jól emlékszik a nevére - tenyerével a rebellis nyakára húzott, és a
dobogás végképp elcsendesedett.
- Vannak olyanok, akiknek még nem hallottuk a véleményét. - mondta nyugodtan a herceg, és acélos tekintetét az
Anarch tömegre meresztette. Szándékosan nem pillantott Victoria felé - ı kétségtelenül zokon vette, hogy nem sietett
azonnal a segítségére - és a legmegnyerıbb kifejezéssel az arcán a konferenciaterem másik oldala felé fordult.
Maria Chin, a Tremere klán által az összejövetelre küldött egyetlen résztvevı válaszul felemelkedett, és higgadtan

5. oldal
 Névtelen
kivárta, amíg legalább a teremben tartózkodó Vértestvérek többsége rá irányította a figyelmét. A herceg közbelépése
lecsendesítette a duhaj Brujahkat, ha nem is törte meg ıket teljesen.
- Ön egységes fellépésrıl és összehangolt válaszlépésekrıl beszél, Ms. Ash. - fogott bele mondandójába a klán
Washingtoni kápolnájából érkezett boszorkány - Azonban nekünk úgy tőnik, hogy jelenleg még nem mértük fel
tökéletesen a helyzetet.
A kijelentés láthatóan jót tett Victoria hangulatának.
- Végre egy figyelemre méltóan lényegre törı észrevétel... - tette hozzá, és a terem felsı része felé pillantott. A tömeg
válaszul felszisszent, de Garlotte jelentıségteljes pillantása elfojtotta az újabb felzúdulást.
- Ha válaszolni akarunk a Sabbat betörésre, hiszen válaszolnunk kell, akkor elsı lépésként annyi információt kell
győjtenünk, amennyit csak lehet. - jelentette ki ismét Victoria - Ön talán fel tudna világosítani minket arról, hogy
milyen eredményre jutottak a Tremerek az elmúlt néhány éjszaka alatt...?
Chin gondosan mérlegelte a válasz minden egyes szavát. A keleti arcvonásokon nyoma sem látszott az érzelmeknek.
- A többi klánhoz hasonlóan mi is elszenvedtünk némi... veszteséget.
Chin semmitmondó válasza nem lepte meg Garlotteot. A Tremere nem fogja senkinek a tudomására hozni, hogy a
Sabbat meggyengítette-e a boszorkánymestereket, és ha igen, akkor milyen mértékben. Ezzel Victoria is tisztában kell
legyen. - gondolta.
Most egy másik Toreador, Garlotte alattvalója szólalt fel.
- Nyilvánvaló, hogy egyetlen klán sem vészelte át sértetlenül az elmúlt heteket. - vetette fel Robert Gainesmil - De hány
mőködıképes kápolna maradt a lerohant városokban - kérdezett rá nyíltan - Ismernünk kell a saját lehetıségeinket, ha
meg akarjuk állítani a bestiákat.
- Cseszd meg a boszikat! - ordította az egyik Brujah, és a terem ismét helyeslı felzúdulással telt meg.
Garlotte ezúttal türelmesen várakozott. Az is feltőnt neki, hogy valamilyen kiismerhetetlen okból Gainesmil, a herceg
régi, megbízható támogatója, Victoria oldalára állt. A titokzatos Tremeret nem lehetett volna a szekta iránti lojalitásra,
és ha már itt tartunk, akkor akármi másra hivatkozva rávenni olyan információk kiadására, amelyek szerinte - és ami
még fontosabb, a felettesei szerint - titkosnak minısültek.
A Tremere sziklaszilárd nyugalommal viselte a felzúdulást. Az Anarchok nyivákolása éppoly kevéssé hatott rá, mint az,
hogy a két Toreador hőtlenséggel vádolta.
- Mi is belátjuk, hogy létfontosságú a megfelelı információk összegyőjtése. - mondta Chin.
Megfelelı? - gondolta Garlotte. Ez itt a bökkenı.
- Rendelkezünk az elesett városok megbízható listájával? - kérdezte Chin.
- Atlanta, Savannah.
Az új felszólaló erıs, mély hangja azonnal magára vonta az összes jelenlévı figyelmét, beleértve a hátsó sorok lázongó
elemeit is. Theo Bell tényszerően számlálta a városokat az ujjain.
- Charleston, Columbia, Greenville, Asheville, Raleigh, és Willmington és North Carolina tegnap éjjel esett el. Norfolkot
ma éjjel ostromolják. Az újságok a hajóépítı munkások elégedetlenkedésérıl írnak majd. Charlottesville-lel és
Fredericksburg-gal megszakadt a kapcsolat.
- Édes Istenem. - suttogta döbbenten Gainesmil és elırehajolt a székében - A barbárok a kapukat döngetik.
- Csak jöjjenek! - kiáltotta a Brujah, aki korábban a Tremereket ócsárolta. A társai buzgón visszhangozták a
véleményét. Theo ismét karba fonta a kezeit, és felvette korábbi egykedvő tartását.
Chin is helyet foglalt, miután a konferencia figyelme az ellenszegülésérıl a Sabbat félelmetes elıretörésére terelıdött.
- Mindenki számára nyilvánvaló kell legyen, hogy fel kell vennünk a harcot. - ragadta ismét magához a kezdeményezést
Victoria.
- Pontosan mit javasol? - kérdezte Garlotte. Voltak már sejtései, de eddig még nem hangzott el semmi konkrétum. -
Biztos vagyok benne, hogy Vitel herceg Washingtonban, és Thatchet herceg Richmondban megteszi a szükséges
elıkészületeket. Mint ahogy én magam is.
- De vajon képes-e egyetlen herceg megfelelıen felkészülni? Ilyen körülmények között... - lengette meg Gainesmil a
karját, mintha csak az elesett városokra akarna utalni, és feszülten hol a hercegre, hol Theo Bélire pillantott.
A herceg elnyomott egy fintort. Elképesztı arcátlanság volt, hogy a saját alattvalója kérdıjelezi meg a hercege
képességét arra, hogy megvédje a városát, de úgy tőnt, hogy Gainesmil otromba kérdését az aggodalom miatt tette fel,
és nem állt szándékában aláásni a herceg tekintélyét.
- Én is pontosan erre utaltam. - mondta Victoria - Önmagukban a városok el fognak esni...
- Nem tarthatják fenn sokáig ezt az iramot. - vágott közbe Lydia, a Brujah - Erre nem képesek.
- Úgy tőnik, eddig képesek voltak rá. - felelte Victoria - Képesek voltak meggyilkolni Július arkónt.
A kijelentést követı döbbent csendet hamar megtörte a hátsó sorokból felharsanó méltatlankodás. A durvább Brujahk
folyamatosan özönlı, nyomdafestéket nem tőrı sértései közepette Garlotte óvatosan Bell felé pillantott. Látszólag a
klánjuk bırruhás tisztviselıje nem vette zokon, hogy Victoria a képükbe vágta arkón-társának halálát. Ugyanakkor
azonban hihetetlenül nehéz volt bármit is kiolvasni Theo Bell arcából.
- Ennek a győlésnek a felelıssége az ellenállás megszervezése. - sikerült Victoriának valahogy túlkiabálnia a hangzavart
- Nekünk kell összehangolni a védelmet, különben a városaink dominóként fognak elbukni.
- Mint az a kibaszott Dél-kelet Ázsia? - ordította elkeseredetten egy Anarch, aki a kinézete alapján akár vietnami
veterán is lehetett.
- Ez nem feltételezés. - csattant fel Victoria - Hallották a listát, hallották Theo felsorolását. - A többi Brujaht egy kicsit
elgondolkodtatta, hogy ebben a tálalásban úgy tőnt, mintha az arkón támogatná Victoriát. - Egyik város a másik után
esik majd el, ha nem cselekszünk.
Ekkor felpattant egy rongyokba öltözött, furcsa öreg madár, akinek a szakálla elég hosszú volt ahhoz, hogy a
nadrágszíja alá győrje, és a magasba tartotta a mutatóujját.
- Washingtont soha nem veszik be. - jelentette ki a hasonlóan fésületlen társa buzgó bólogatása mellett.
A hirtelen jött, heves érdeklıdés nagyon meglepte a herceget. A két Malkávita, akiket mindenki csak úgy ismert, mint
Bırnyak és Kvéker, általában nem folyt bele a beszélgetésbe. Azonban Garlotte azzal is tisztában volt, hogy nem
engedheti, hogy a holdkórosok bármelyik cselekedete meglephesse.
- Soha nem hittem volna, hogy beveszik Charlestont. - szólt közbe az egyik menekült.

6. oldal
 Névtelen
- Vagy Savannah-t. - helyeselt egy másik előzött déli.
- A kezünkbe kell vennünk az irányítást. - jelentette ki Victoria.
- Milyen jogon?
Minden szem a felszólalóra, Garlotte hercegre tapadt. Itt gyökereztek a fenntartásai. Számára is világos volt, hogy
valamit tenniük kell, de elfogadhatatlannak tartott minden olyan megoldást, amely korlátozná a saját szuverenitását.
- A kényszer jogán. - felelte Victoria - A túlélés jogán. Én ott voltam Atlantában, és egy hajszálon múlt, hogy el tudtam
menekülni. - olyan hideg pillantást vetett az Anarchokra, hogy egyikük sem merte kigúnyolni - Nem leszek még egyszer
áldozat.
Egy hosszú pillanat telt el, és mindegyik Vértestvér megpróbálta elképzelni, milyen is lehet, ha a Sabbat áldozatául esik.
De közülük csak Victoria tudta. A nehezen kordában tartott érzések jól észrevehetıek voltak a hangjában.
- El kell döntenünk, hogy mire van szükség, aztán segítséget kell kérnünk a klánoktól, a hercegektıl, a Belsı Körtıl... -
rövid szünetet tartott, és gyorsan összeszedte magát - Mindent meg kell tennünk, amire csak szükség van.
Ebben a pillanatban feltépték a tanácsterem végében álló dupla ajtót. Malachi félreállt, és Isaac Goldwin viharzott be a
terembe. Egy csöppnyi gyengédség nélkül félrelökdöste azokat az anarchokat, akik a székekbıl az est folyamán
kiáramlottak a folyosóra, majd Garlotte mellett torpant meg.
- Hercegem. - hajolt meg tisztelettudóan - Bajok vannak Washingtonban.
Halálos csend ereszkedett a teremre.
Garlotte csendben forrongott magában. Elıször a hőséges Gainesmil áll nyíltan Victoria mellé, mielıtt még a herceg
világosan kifejezte volna a saját álláspontját, és most a saját pimasz gyermeke jelent be teátrálisan olyan
információkat, amelyeket valószínőleg négyszemközt kellett volna közölnie.
- Miféle bajok? - kérdezte zordan. Ezen a ponton már lehetetlen lett volna visszatuszkolni a dzsinnt a palackba.
- Erıszak. - felelte Isaac vészjóslóan - Lövöldözés az utcán... még a fıvároshoz képest is hatalmas méretekben.
A seriff szinte undorodva köpte a fıváros szót, mintha már maga a gondolat is sértı lenne, hogy egy város magasabb
pozíciót foglalhat el Baltimore-nál.
A bejelentést követı hangzavar könnyedén megszégyenített minden eddigi rendbontást. A termet megtöltötték a „Ez a
Sabbat! Itt vannak!” és a „Öljük meg ıket! Öljük meg mind!” kiáltások.
- Jézus Krisztus a kereszten! - ordította Bırnyak - Washington elesett!
- Tudtam, hogy ez lesz... hogy ez lesz... - tört ki mellette elkeseredett sírásban a Kvéker.
Victoria megpróbálta kihasználni a hirtelen felindulást.
- Látják? Pontosan errıl...
De senki nem figyelt rá.
Az anarchok forrongtak. Dühöngve rohangáltak fel s alá, kitépték a székeket, egymás vállát csapkodták, és
összességében tömeges ırjöngésbe lovalták magukat.
- Mocskos kurafiak!
- Nyírjuk ki az utolsó...
- Felhasítom a... kitépem a... szétrúgom a.,.
Most már azok is a széksorok közötti folyosókra áramlottak, akik mostanáig még a székükben maradtak. A tömeg
néhány pillanatig látható izgalommal kavargott a széksorok között. Néhányan a tapétát tépték le a karmaikkal, mások
fenyegetı üvöltés mellett megszaggatták a ruháikat, de végül mindannyian kisorjáztak az ajtón. Az „...el kell jutnunk
D.C.-be... szétrúgunk néhány segget... mocskos kurafiak...” távolodó kórusa lassan elhalt a folyosón.
Az erıszakos frakció távozása nem enyhítette a feszültséget. Garlotte ügyet sem vetett seriff-gyermekére. Victoriát
figyelte, aki bosszantó önelégültséggel dobolt a lábával. Theo Bell nem csatlakozott a kisebb banditákhoz: a szokásos
kiismerhetetlenségével ült továbbra is a helyén, és a karjait még mindig összefonta maga elıtt. Maria Chin, a mogorva
Tremere úgy nézett ki, mint aki citromba harapott. Bırnyak csatlakozott az anarchokhoz, és hátrahagyta a Kvékert, aki
meglehetısen sikertelenül próbált meg elbújni az egyik szék alá. A többi menekült idegesen járkált és beszélgetett.
Garlotte-ot bıgı tehenekre emlékeztették.
Victoria odalépett a herceghez.
- Kapcsolatba kell lépnünk az ítélethozókkal, hogy értesíthessék a Belsı Kört. - mondta.
- Nem gondolja, hogy már tudnak a történtekrıl? - kérdezte Garlotte.
- Gyanítom, hogy tudnak. De vajon érdekli-e ıket? - vonta meg a vállát Victoria - Hajlandó vagyok-e megkockáztatni,
hogy külön kérés nélkül nem küldenek erısítést? Ön hajlandó lenne ezt megkockáztatni... amikor Baltimore a tét?
Garlotte Bélire pillantott. Talán az arkón felvilágosíthatná ıket ebben az ügyben, de Theo láthatóan nem volt közlékeny
kedvében. A herceg tudta, hogy Chin egy senki volt a Tremerek között. A középvezetésbıl érkezett, és azért küldték
ide, mert az adott pillanatban éppen ı tartózkodott a legközelebb. Neki kellett megfigyelnie a többi Vértestvért.
Garlotte-nak kell meghoznia a fontos döntéseket, ha arra kerül a sor. Victoria nagyon közel állt hozzá. Erezte testének
melegét, látta a medálon, az imádott felesége medálján megcsillanó fényt.
- Kapcsolatba lépek Lucinde-vel. - jelentette ki végül a herceg. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a városára irányítsa a
Ventrue ítélethozó és a Kamarilla igazi urainak figyelmét. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy mit határoznak el. Mégis
meg fogja tenni. A Sabbat Washingtonban volt. Meg kellett tennie. Garlotte hátat fordított Victoriának.
- Isaac, vezesse Ms. Ash-t a szobájába. - utasította az idısebb gyermekét - Aztán térjen vissza hozzám. Beszélnem kell
Önnel.

1999. június 28., hétfı, hajnali 3:47

U.S.S. Apolló, Belsı Öböl
Baltimore, Maryland

A fı tartógerendán lágyan lengedezett egy lampion. Malachi a vastag asztallapon kuporgott. Sokkal kényelmesebben
érezte magát az öreg, elhasznált pólójában, mint azokban a flancos göncökben. Érdektelenül figyelte a földhöz bilincselt
Isaac-ot. Ez volt a második éjszaka, amit a seriff a földön, egy szétteregetett mőanyag fólián heverve töltött. Végül is a

7. oldal
 Névtelen
herceg rengeteg pénzt ölt a tizenkilencedik századi kétárbocos berendezésébe, és a vér mindig olyan csúnya foltot
hagy.
Garlotte egy egyenes hátú, nemezzel kárpitozott fotelben ült, és az egyetlen lampion fényénél a Washington Post
tegnapi számát olvasgatta. A szomszédos városból érkezı jelentések aggasztották. A nemzet fıvárosát már régen
megfertızte a drog, prostitúció és erıszak. A bőnözés legnagyobb részét élıholtak irányították - de legalábbis
támogatták. Azonban a zőrzavarban eddig mindig felismerhetı volt valamilyen rendszer, és volt benne valami
megnyugtatóan ismerıs.
A bandaháborúk, idınként egy kisebb zavargás - mind-mind része volt a halandók és a halhatatlanok életének. Ezek az
események azonban nem véletlenszerően történtek, függetlenül attól, hogy mi volt az elfogadott nézet a halandók
világában. Általában Garlotte-ot elıre értesítették az események irányítói. Most azonban már nem létezett olyan, hogy
szokásos. Errıl a Sabbat gondoskodott.
Az adatok lassan csordogáltak észak felé, de Garlotte az összegyőjtött információk alapján úgy hitte, hogy a
villámháború kevesebb, mint egy hete kezdıdhetett Atlantában. A külvilág számára a látszólag véletlenszerő
lövöldözések, a Szépmővészeti Múzeumot és más épületeket ért támadások egy döbbenetes terrorista akció részei
voltak. A többi városban fellángoló erıszak - újabb lövöldözések Savannah-ban, pusztító tőzvész Charlestonban, kikötıi
robbantások Wilmingtonban - csak még jobban felkorbácsolta a halandók paranoiáját.
Azonban Garlotte tudta, hogy a Szépmővészeti Múzeum az egyik legjelentısebb Elizium volt Atlantában, és a leégett
épületek közül az egyik Benison herceg menedéke, egy másik pedig a Tremere kápolna volt. Azzal is tisztában volt,
hogy a Savannah-i lövöldözés áldozatai közül jó néhányan a herceg bábjai, vagy éppen ghouljai voltak, és az elpusztult
városrészek között volt Prudel herceg büszkesége, a Battery. És akkor még ott van a Norfolk-i hajóépítık váratlan
éjszakai erıszakkitörése. Theo Bélinek igaza volt.
És most, ahogy azt két nappal ezelıtt Isaac olyan ékesszólóan bejelentette, olyan hatalmas méreteket öltött a nyílt
háború Washington D.C. utcáin, hogy az már minden bizonnyal felhívja magára a világ figyelmét. Világos volt a
fenyegetés, hogy a harcok - és velük együtt a Sabbat! - tovább haladhatnak észak, azaz Baltimore felé.
Garlotte összehajtotta az újságot, és a szoba túlsó végébe hajtotta. Felemelt egy ónpoharat, egy pillanatig a kezében
forgatva megcsörgette a tartalmát, majd visszatette a helyére.
- És most Isaac, megkérdezem nyolcadszor. - mondta kedvesen a herceg - Hogyan kerülheted el, hogy a jövıben is
elégedetlen legyek veled?
A fiatalabb Ventrue egy mély lélegzettel próbálta megnyugtatni magát, de a hangja mégis megremegett egy kicsit.
- A fontos információkat mindig négyszemközt adom át, és soha nem a tömegek elıtt.
- Nagyon jó. - mosolygott melegen Garlotte. - Ezzel most gyorsan végezz. - vetette oda Malachinak.
A Gangrel lemászott az asztalról, és felkapta a mellette heverı vörös nyelő drótvágót. Garlotte gondolatai azonnal
visszatértek a politikai helyzethez. Szinte észre sem vette a gyermeke sikolyait, amelyek szánalomra méltó
nyöszörgésbe fulladtak. Malachi bedobta a többi közé az ón pohárba Isaac jobb mutatóujjának elsı percét.
- Még két alkalom, és végeztünk. - emlékeztette gyermekét a herceg.
Garlotte éppen felvette az újságját a földrıl, amikor kopogtak az ajtón. A hangból már tudta, hogy a túloldalon Katrina
áll. Élesen dörömbölt, mintha szét akarná rombolni az ajtót. Nem azért, mert az útjában állt, hanem azért, mert
létezett.
- Lépj be.
Katrina kinyitotta az ajtót, és belépett a kabinba. Gyorsan körülnézett a helységben, és a fényes kék szemek tétovázás
nélkül siklottak át Isaac-on és helyzetén.
- Remélem nem zavartam meg semmit.
Malachira ügyet sem vetett.
- Badarság. - mondta Garlotte és kinyújtotta a kezét a lány felé - Jöjj hozzám.
Katrina engedelmeskedett. Mennyivel engedelmesebbek, amikor valamelyik testvérüket éppen fegyelmezem. - jegyezte
meg magában a herceg. Természetesen nem voltak valódi testvérek, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a
halandók használták ezt a szót. Azonban összekötötte ıket a vér.
Katrina megfogta a herceg kezét. Garlotte egyszerően imádott ránézni: a szemei, az apró, szemtelen orr, a keskeny
ajkak, az erıs, széles állkapocs és a hegyes járomcsontok. Kezdetben éppen az ı imádott Amáliájához való hasonlóság
vonzotta a lányhoz, és amikor Katrina csendben volt, majdnem képes volt meggyızni magát, hogy ismét eltávozott
felesége áll elıtte. Bárcsak örökké csendben maradna, bárcsak ne szegülne folyton ellen, és bárcsak ne érezné
szükségét, hogy úgy öltözködjön, mint egy közönséges utcai punk. Istenem, vajon hány ezer marhának kellett
elpusztulnia, hogy a Vértestvérek bırbe öltözhessenek? - elmélkedett Garlotte.
- Látogatód jött. - mondta Katrina és megzavarta a herceg gondolatait - Jobb, ha saját magad nézed meg. - felelte
Garlotte felvont szemöldökének ki nem mondott kérdésére.
Garlotte érdeklıdve emelkedett fel ültébıl.
- Hol van Fin?
- Biztos a ringyójánál. - vonta meg a vállát a lány.
A herceg felsóhajtott. Az én Amáliám soha lett volna ennyire közönséges. Lágyan a tenyerébe vette Katrina arcát.
- Ó, én finom kis virágom, vezess a vendégünkhöz.
- Fenn van a fedélzeten.
Garlotte kezei megfeszültek a lány arcán. Elkapta a tekintetét, és nem eresztette.
- Nagyon jó. Akkor nem kell messzire vezetned.
Az U.S.S. Apolló hangszigetelt belsejébıl kiléptek a Belsı Öböl hajnal elıtti fuvallatába. Katrina nemtörıdöm
viselkedése alapján Garlotte bárki másra számított volna, csak éppen arra a személyre nem, aki e fedélzeten várta.
- Vitel. - Garlotte nem tudta elrejteni a meglepetését.
- Üdvözlet, Garlotte herceg. - mondta Marcus Vitel. Mélyen meghajolt, majd felegyenesedett. - Menedéket keresek a
városában.
Vitel lenyőgözı jelenség volt. Magas, bár nem annyira, mint Garlotte. Határozott vonások, néhány ısz tincs a hajában,
kék szemek, amelyek sötétebbek és keményebbek volt, mint Katrináé. A látogatóba érkezett herceg drága, méretre
készült öltönyt viselt, amely azonban eléggé megviseltnek tőnt: a bal válla el volt szakadva, és a győrött anyagot

8. oldal
 Névtelen
tetıtıl-talpig por borította.
Garlotte nem érhette el a lépcsı korlátját onnan, ahol állt, ezért Katrina vállába kapaszkodott. Vitel jelenléte, és az,
hogy menedéket keres a városában, nagyon súlyos következményeket sejtetett.
- Természetesen szívesen látjuk Baltimore-ban. - jelentette ki Garlotte - Kérem, jöjjön be. - mutatott egy ajtóra a
mellett, amelyen éppen kijöttek Katrinával.
- Katrina... - kezdte a herceg, de aztán elbizonytalanodott. Azt tervezte, hogy Katrina fogja kiszolgálni ıt és Vitelt. A
lány általában elég okos volt ahhoz, hogy ne feleseljen az atyjával mások jelenlétében, de nem akarta a
megszégyenülést kockáztatni azzal, hogy bízik Katrina magaviseletében. Tekintettel a vendég státuszára, Garlotte úgy
döntött, hogy jobb az óvatosság.
- Küldess Gainesmil után, drágám.
Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy titoktartásra utasítja a lányt, de miért adjon olyan parancsokat, amelyeket Katrina
megszeghet, amikor minden elıvigyázatosság ellenére a Vitel jelenlétérıl szóló hírek hamarosan úgyis napvilágot
látnak?
Katrina elfintorodott a feladatra, de arra ügyelt, hogy Vitel ne láthassa.
Legalább a szemeit nem forgatta. - gondolta Garlotte - Az már túlzás lett volna, és kénytelen lettem volna elcsúfítani
azt a gyönyörő arcocskát. Tényleg nem kellene ennyire elkényeztetnem.
- Dennis. - szólt Garlotte, miközben Katrina leviharzott a hajó feljárón.
A közeli árnyékokból egy blézert és pantallót viselı, zömök, sötét hajú férfi lépett elı. Egyike volt a hajón és a környezı
dokkokban posztoló biztonsági ghouloknak, bár a jelenlétét alig lehetett észrevenni, amíg meg nem mozdult.
- Dennis, vezesse Vitel herceget a fogadószobába.
Garlotte még egy rövid ideig a fedélzeten maradt, és Katrina távolodó alakját nézte. Ezt nem tudta megunni. Képes volt
órákig bámulni a lányt. Annak ellenére, hogy a lány egyfolytában azon erılködött, hogy keményebbnek látsszon, mint
amilyen valójában, a lépteinek kecsessége, és ahogy a haját kisöpörte az arcából, mind annyira emlékeztetett Ameliára.
Garlotte tudott arról, hogy a lány nem átallott szóba állni az Anarchokkal. Tudomása volt néhány sokkal felkavaróbb
adatról is Katrinával kapcsolatban, de azokat szándékosan távol tartotta magától.
Egy fontos vendég várt rá.
Baltimore hercege elgondolkodott azon, hogy elküldessen-e Victoriáért is, de végül úgy döntött, hogy nem. Ma estére
elég egyetlen Toreador is. Gainesmil, az építészbıl lett várostervezı és élıholt hadnagy, már régóta segédkezett a
herceg stratégiájának kidolgozásában. Neki hallania kellett, amit Vitel mond.
Victoria távol tartása technikailag nem volt tiszteletlenség, bár természetesen annak is lehetett tekinteni. Garlotte még
nem állt készen arra, hogy elismerje a Toreadort, mint a Sabbat támadás visszaverésének nélkülözhetetlen
résztvevıjét. Megengedi neki, hogy bizonyos befolyásra tegyen szert, élvezni fogja a bájait, de azért meg kell neki
mutatni, hogy hol a helye. Semmi szükség nem volt rá, hogy ıt is bevonják a ma esti megbeszélésbe. Mellesleg
Gainesmil itt lesz, tehát Victoria úgyis nagyon hamar értesülni fog a történtekrıl. Nem árt szemmel tartani ezt a
Toreador társulást, bár nem volt feltétlenül szükség arra, hogy tegyen is ellene valamit. Gainesmil bizalmas viszonyát
ezzel a fontos menekülttel Garlotte talán felhasználhatja majd a saját céljai érdekében.

*****

- Milyen gyönyörő hajó. - jegyezte meg Vitel - Tengerbíró?

- Ó, igen, nagyon is.
A beszélgetés hétköznapi témák körül forgott, mivel Garlotte elmagyarázta, hogy egy bizalmas tanácsosa már úton van.
- Bár attól tartok, hogy nem viszem ki elég gyakran a tengerre. Biztos vagyok benne, hogy Ön is tudja, hogy van ez: a
munka csak halmozódik, mindig akad valami, ami nem tőr halasztást, aztán egyszer csak - psszt! - és ismét eltelt egy
évtized.
- Meg kell tanulnunk, hogyan biztosítsunk idıt saját magunknak is. - bólintott egyetértıen Vitel.
- Ó, bárcsak képes lennék rá. - siránkozott tovább Garlotte a felelısségei fölött - Ó, Istenem, milyen gondatlan
házigazda vagyok. Szolgálhatok egy kis frissítıvel, Vitel herceg?
- Nagyon köszönöm, de most nem.
- Akkor remélem, nem veszi zokon, ha én magam iszom valamit?
- Kérem!
Garlotte intésére Dennis odahozott egy palackot és egyetlen kupát. Garlotte tisztában volt vele, milyen bonyolult feladat
egy másik Ventrue szórakoztatása. Valószínőtlen volt, hogy a vendéglátó rendelkezzen a vendégnek megfelelı itallal -
nem is volt valószínő, hogy ismerje az igényelt nedőt, hiszen ezt személyes ügyként kezelték a klánon belül. Azonban
azt elvárták, hogy a vendéglátó felajánlja a szolgálatait. Garlotte színültig töltötte a kupáját egy valódi angol vérével. A
modernkor kiterjedt utazási lehetıségeivel már egyre nehezebb volt hozzájutni ehhez a változathoz. Idıvel ez a
nehézség arra kényszerítheti, hogy visszatelepüljön az Anyaországba. Jelenleg azonban Dennis, és néhány másik ghoul
derekasan kivette a részét a tartalékok feltöltésébıl.
- Korábban a fedélzeten az Ön gyermekével találkoztam? - kérdezte Vitel.
A kérdés egy kissé meglepte Garlotte-ot. A legtöbb Vértestvér olyan féltékenyen győjtögette a társairól a tudás
morzsáit, mint az aranyfogú fösvény. Már maga a kérdés is azt sugallta, hogy Vitel rendelkezett egy dossziéval
Garlotte-ról és a társairól. Természetesen Garlotte is rendelkezett hasonlóval Vitelrıl. Azonban a herceg kijelentésében
nyoma sem volt fellengzısségnek vagy kivagyiságnak. Bármilyen furcsának tőnjön is, az elıbbi kérdés egy egyszerő,
ártatlan... kérdésnek tőnt.
- Igen. - felelte Garlotte - Katrina.
Vitel egyszerően bólintott. Az eddigi visszafogott, udvarias modora hirtelen komorra váltott.
- Nekem is volt két lányom... két gyermekem. És most... - vonta meg a vállát Vitel, majd a kezeit az ölébe ejtette és a
padlóra meredt.
Garlotte ismét megzavarodott. Vajon Vitel... együttérzést várt tıle? Baltimore hercege nagyon megkönnyebbült, amikor
Gainesmil ismerıs kopogtatása hangzott fel az ajtó felıl.
- Jöjjön be.

9. oldal
 Névtelen
Garlotte sürgetésére gyorsan túlestek a kötelezı udvariaskodáson. Nagyon szerette volna már hallani Vitel híreit, és
gyorsan fogyott a pirkadatig hátralévı idı. Washington hercege mogorván számolt be az elszórt összecsapásokról,
amelyek hihetetlen gyorsasággal alakultak át egy mindent elsöprı offenzívává.
- Ez nem hasonlított egyetlen korábbi Sabbat rohamhoz sem. - magyarázta Vitel - Tudták, hová kell lecsapni, és
keményen le is csaptak. Évek óta győjtögethetik az információkat.
- A Sabbathoz képest az egész túlságosan... szervezettnek tőnik. - mondta Gainesmil.
- Egyetértek. - felelte Vitel - Gyanítom, hogy Atlantában Benison is egyetértene velünk, és Charlestonban Purel...
- Igen, igen. - izgatottságában Gainesmil megfeledkezett magáról, és félresöpörte a herceg litániáját. Vitel láthatóan
leeresztett, és látszólag nem vette zokon az udvariatlanságot, de Garlotte észrevette az etikett sérelmét, és így késıbb
majd figyelmeztetheti rá Gainesmilt. - Itt valami más lépett akcióba. - folytatta a Toreador - Hogy voltak képesek...?
Gainesmil átgondolta az ilyen léptékő akciók irányításához szükséges összehangoltságot, a logisztikát és a stratégát,
aztán szigorúan megrázta a fejét.
- Lehetetlen. Kinek lehet ekkora támogatottsága? Borgesnak? Nem valószínő.
- İ lenne legközelebb Atlantához, de azért egyetértek Önnel. Talán Polonia. - vetette fel Garlotte.
- Én beszéltem a vezetıjükkel. - mondta Vitel. A vendéglátó és a tanácsadója várakozó hallgatásba burkolóztak. -
Sarah Vykos.
- Vykos? - ismételte meg Garlotte. Valami nem volt rendjén. - Sascha Vykos?
Vitel oldalra billentette a fejét, majd bólintott.
- Az is lehet. Feltételeztem, hogy a nı zsidó.
- Sascha Vykos? Azt hittem, hogy Vykos férfi. - mondta Gainesmil.
- Attól függ, mikor találkozik vele. - felelte Vitel keserő gúnnyal a hangjában.
- Azt hittem, hogy nem mozdul ki Európából. - tette hozzá Garlotte az általános zavarodottsághoz.
- Most már igen. - mondta Vitel.
- Függetlenül attól, hogy ki vezeti a rohamcsapatokat, a Sabbat kevesebb, mint ötvenmérföldnyire van innen. -
jelentette ki Gainesmil - Üzennünk kell a többi hercegnek, hogy...
Garlotte felemelte a karját és elcsendesítette a tanácsadóját.
- Robert, valóban szükség van további elıkészületekre, de a vendégünknek nem volt könnyő útja, mi pedig
folyamatosan faggatjuk, pedig még nem volt alkalma kipihenni a fáradalmait. Vitel herceg, kérem, töltse a nappalt a
hajómon. Megígérem, hogy holnap intézkedem megfelelı szállás felıl.
Miután Vitel tisztelettudóan elfogadta a herceg ajánlatát, Garlotte rádörrent Dennisre:
- Gondoskodjon Vitel herceg kényelmérıl.
- Igen, uram.
- Gainesmil, kérem, jöjjön velem. - mondta végül a herceg - Még fel kell tennem két kérdést Isaac-nek, mielıtt
visszavonulnék.

1999. június 30., szerda, éjjel 1:10

Spring Street
Laurel, Maryland

Fin három háztömbnyire állította le az autóját, majd csendben haladt a külvárosi házak között. Általában is óvatos volt -
hiszen micsoda szégyen, ha észreveszi egy félkegyelmő halandó ır - de ma még a szokásosnál is jobban vigyázott. A
Sabbat Washingtonban volt. Nincs olyan Vértestvér, aki ne hallott volna történeteket. A szörnyetegek pedig bármelyik
éjjel elindulhatnak észak felé. Baltimore-ban mindenki pánikba esett - legalábbis az élıholtak. Láthatóan még néhány
halandó is megérezte a nyugtalanságot a levegıben, bár az ı idegességüket valószínőleg a fıvárosban dúló nyílt
vérontás okozta, és nem a rejtızködı, begyulladt vérszívók. Mégis Fin már többször elgondolkodott azon, hogy vajon a
halandók nem érezték-e meg a félelem szagát? Egy ijedıs cowboy is megriaszthatja a csordát...
A herceg utasította Fint, hogy kerülje el ezt a helyet, és ne távolodjon el Baltimore-tól dél felé. Ha a Sabbat valóban
elindul észak felé, akkor ez lesz a támadás fı csapásvonala. De Finnek ide kellett jönnie.
A fiatal Ventrue-ra leselkedı nagyobbik veszélyt valószínőleg a kószáló Brujah bandák jelentették, akik az utóbbi idıben
járırözni kezdtek a két város között - a félkegyelmő ırök Vértestvér változatai.
A terület valóban csendesnek tőnt, és Fin akadálytalanul elérte célját. Elhaladt a ház mellett, és közben ügyelt, hogy ne
hozza mőködésbe a mozgásérzékelı lámpát - ezt a kis gyöngyszemet már az elsı látogatása során felfedezte - aztán
lopva felmászott a garázs tetejére, és odament a felsı lakás nyitott ablakához. A vékony csipke függönyök még csak
meg sem rebbentek, amikor besurrant az ablakon. Elégedetten vette tudomásul, hogy nem horzsolta le a fényes bır
dzsekijét.
Az asztalnál egy fiatal nı ült, háttal Finnek. Elıtte egy könyv hevert és a füleibe dugott fejhallgatók olyan hangos zenét
pumpáltak, hogy azt a szobán keresztül is tisztán lehetett hallani. A férfi nem aggódott, hogy könnyő léptei elárulják
jelenlétét. Közelebb lépett, és a kezét a nı finom nyaka felé nyújtotta.
A lány fülsüketítı visítással pördült meg, abban a pillanatban, hogy Fin jeges ujjai hozzáértek a nyakához. A könyve a
fızıfülkébe repült, és a fejhallgató zsinórja valahogy beleakadt a csuklójába, úgyhogy a kis füldugaszok körbefordultak
és a lány arcába vágtak.
Fin összerezzent és megpróbált lecsendesíteni.
- Moréna...Moréna...
A viharszerően csapkodó mozdulatok elcsendesedtek. A lány tágra nyílt szemekkel, zihálva állt vele szemben, és egyik
kezét a mellére szorította.
- Rohadt gumitalpú cipıid
Fin adott egy percet a lánynak, hogy összeszedje magát, és közben próbálta nem elnevetni magát. Az utóbbi
megjegyzés a lány esetében már komoly káromkodásnak számított. Ha azonban el találja nevetni magát, akkor csak
még jobban kihozza ıt a sodrából.

10. oldal
 Névtelen
- Tudod, nálunk van ajtó. - mondta Moréna, és kikászálódott a fülhallgatóból és a zsinórjából álló csapdából.
- Megláthatnak a szüleid.
- És?
Visszaszerezte a könyvét, és vadul lapozgatva kereste, hogy hol is tartott.
- Huszonnégy éves vagyok, már nem zárnak be. - becsúsztatott egy könyvjelzıt, majd durván az asztalra csapta a
könyvet - Persze azt még nem említettem nekik, hogy a barátom a Sátán húsevı ivadéka.
- Nem húsevı.
- Ó, ez igaz. Folyékony étrenden vagy. Anya, Apa... Fin átjön vacsorára. Csak facsarjatok ki neki egy véres húst, és
minden rendben lesz.
Fin ott termett a lány elıtt, mielıtt az egyáltalán rádöbbent volna, hogy megmozdult. Hátrafelé tolta, az ágyra, aztán
rátelepedett és leszorította a karjait. Moréna végre ki tudott préselni egy meglepett sikkantást, de a kuncogás a torkán
akadt, amikor megpillantotta a fiú szemeit - a lázas, vörösen izzó, éhes szemeket.
- Ez nem csak móka és kacagás. - mondta Fin.
Moréna mélyet sóhajtott, és rádöbbent, hogy képtelen elfordítani a fejét.
- Nem hiszem, hogy ennek akár egy kis része is móka és kacagás lenne.
- Hadd tegyelek olyanná, mint én. Örökké velem lehetnél.
A fiú hangja olyan volt, mint egy mélyrıl feltörı mordulás, de Moréna ki tudta venni a kérlelést a felszín alatt.
- Nem tehetem... nem hagyhatok itt mindent csak úgy... felelısséggel tartozom... a szüleim... a munkám... a
hörcsögeim.
- A hörcsögeid? Szent szar! Képes lennél kihagyni az örök életet, csak hogy a kibaszott hörcsögeiddel lehess?
- Idıre van szükségem.
Fin leereszkedett a lányra, arcát a nyakába temette, és egy hosszú, csendes percig mozdulatlanná dermedt.
- Nem maradhatok sokáig. - mondta végül, és végigfutatta a nyelvét a nyelıcsövén - Megtehetem, akár most is. Akár
akarod, akár nem.
Moréna eltolta magától - a fiú engedett - és felült.
- Megtehetnéd. De mégsem fogod.
Fin legurult róla és mellé feküdt. A hörcsögök fel s alá rohangáltak a mőanyag ketrecükben.
- Nem akarsz velem lenni. - mondta. Moréna a lábfejére meredt, de nem válaszolt. - Mit veszíthetsz?
- Az egész életemet!
Fin felsóhajtott. Igaza volt. Mint ahogy abban is igaza volt, hogy akarata ellenére nem rántaná magával a Vértestvérek
közé. Még nem. De a határozottsága napról napra gyengült.
- A tied lenne az egész örökkévalóság... velem. - mondta Fin.
- Akkor még rengeteg idınk lesz, ha elhatározom magam. Vagy ha én elhatározom magam. - gondolta Fin.
- Az hiszem, jobb, ha most elmész. - mondta Moréna.
Fin ujjai végigfutottak a hátán, követték a melltartó pántjainak függıleges vonalát. Gyengéden magához húzta a lányt,
és Moréna feje hátrahanyatlott, amikor ismét lágyan odadörzsölte az orrát a finom, csupasz nyakához.
- Hamarosan. - mondta Fin, miközben a lány megadta magát neki - Hamarosan.

1999. július 3., szombat, este 10:34

Egy magániroda a Harrison Buildingben
Baltimore, Maryland

Garlotte herceg gondolkodása szerint megérte a szárnyai alá venni Marcus Vitelt. A két Ventrue, akik két, egymáshoz
ennyire közeli város fölött uralkodtak, már harminc éve voltak egymás vetélytársai - Vitel ekkor vette át a hatalmat
Washington korábbi hercege, a Tremere klánból származó Marissá halála után. A hosszú évtizedek alatt Vitelnek jutott a
kiváltságosabb helyzet, a nagyobb megbecsülés, mivel a nemzetközi politika olyan volt, amilyen. Vitel szomorúan
kimaradt a klán ügyeibıl és csak a saját ügyeivel foglalkozott, mégis sokan keresték a kegyeit: Vajon mit gondol a bölcs
és hatalmas Vitel herceg errıl vagy arról?
Nem mintha Garlotte-nak keserő lett volna a szája íze.
Bármennyire kevéssé bízott is Vitelben, bármennyire megalázónak is érezte a többi Ventrue és más klánok illetlen és
behízelgı viselkedését, Garlotte mégis sokkal nyugodtabban pihent, mert egy másik Ventrue, és nem egy Tremere
boszorkány birtokolta a hatalmat a szövetségi fıvárosban.
És most, majdnem harmincévnyi rivalizálás után, Vitel rá volt utalva Garlotte nyilvánvalóan különb gondoskodására. Ó,
talán mégis van igazság ebben az életben. - gondolta Garlotte. Feltéve, hogy a szóban forgó élet jónéhány évszázadot
ölelt fel.
Egyetlen egy sem tört át ezek közül a gondolatok közül Garlotte tettetett figyelmének és aggodalmának álcáján, de a
csendes irodában az asztal túlsó felén helyet foglaló Vitel minden bizonnyal tisztában volt azzal, mi járhat vendéglátója
fejében. Vitel minden bizonnyal azzal is tisztában volt, hogy bár a klánjában szokás volt segítséget nyújtani a bajba
jutott társnak, azért Garlotte listája a neki tett szívességekrıl egyre hosszabb lesz. És Garlotte soha nem fárad majd
bele, hogy száz udvarias és ártatlan módon folyamatosan emlékeztesse erre a listára.
Jelenleg azonban sokkal kellemetlenebb ügyek kötötték le Garlotte figyelmét.
- A kormányzó bölcsen egyetért velem abban, hogy figyelembe véve a zavargások méretét Washingtonban,
szükségessé válhat a Maryland-i Nemzeti Gárda kivezénylése. - folytatta Garlotte a Vitellel folytatott megbeszélést.
Vitel hosszan eltöprengett a kijelentésen. Megérkezése óta a számőzött herceg nemigen érintkezett senkivel sem. Bár
Garlotte-nak el kellett ismernie, hogy hat éjszaka nem túl hosszú idı egy Vértestvérnek, ha gyermekeit akarja elsiratni,
mégis úgy gondolta, hogy a józan ész megköveteli tıle minden erıforrás felhasználását, amely még Vitel
rendelkezésére állhat, és amely erısítheti Baltimore ellenállását a Sabbatnak.
- Miért ne bátorítsuk a szövetségi csapatok bevetését? - kérdezte végül Vitel - Azok sokkal megbízhatóbbak lennének.
- Sokkal fegyelmezettebbek. - javította ki Garlotte felemelt ujjal - Azonban a mi szempontunkból egyúttal sokkal

11. oldal
 Névtelen
nehezebben irányíthatóak is. Hacsak nem rendelkezik komolyabb összeköttetésekkel a Pentagonban, mint azt
ésszerően feltételezhetném...?
Vitel alig láthatóan megrázta a fejét. Úgy tőnt, hogy egy kissé összeszedte már magát, azonban ezt a látszatot
leginkább az keltette, hogy a szakadt ruházatát egy méretre készített, vadonatúj öltönnyel pótolta. Azonban a
tartásában még mindig ott bujkált az a gránátnyomásos döbbenet, amelyet az előzetése okozott. Úgy tőnt, hogy már
azért is meg kell küzdenie, hogy teljesen odafigyelhessen a körülötte zajló eseményekre.
Annyira... legyızöttnek tőnik. - gondolta Garlotte. Természetesen senkinek nem volt elegendı magas rangú beépített
embere a szövetségi hadseregben ahhoz, hogy bármilyen rövid idıre is megbízhatóan befolyásolhassa a nagyléptékő
csapatmozgásokat. Garlotte-ot teljesen megdöbbentette volna, ha Vitel képes lenne ilyesmire - szinte annyira, mintha
ezt be is ismerte volna.
- Azt hiszem, Ön is belátja, hogy az állami csapatok felelnek meg legjobban a céljainkhoz. - folytatta Garlotte - A
kormányzó kész bevetni ıket. Már csak arra van szükség, hogy Washington polgármestere elfogadja a felajánlott
segítséget.
- A polgármester, vagy a Kongresszusi felügyelı bizottság. - mondta Vitel, és még mindig úgy tőnt, hogy csak félig
figyel oda a beszélgetésre - Megengedi...? - intett a Garlotte asztalán álló telefon felé.
- Kérem!
- Védett vonal? Jó! - Vitel beütötte a számot, és nem kellett sokáig várakoznia - Jó estét, szenátor. Kérem, bocsásson
meg, amiért az otthonában zavarom... Igen, szenátor. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mi folyik...
Garlotte látta, hogy beszéd közben hogyan tér vissza tőz riválisának szemébe. A látvány egyszerre volt lelkesítı és
nyugtalanító: lelkesítı, hiszen egy eszénél lévı Vitel sokkal többet használhat Baltimore védelmének és nyugtalanító,
hiszen az eszénél lévı Vitel, ravasz és fondorlatos, talán megpróbálja egy másik város megszerzésével kiköszörülni a
büszkeségén Washington elvesztésével esett csorbát.
- Ha az emlékezetem nem csal, akkor a barátai a Körzeti felügyelı bizottságban jónéhány szívességgel tartoznak
Önnek? - mondta Vitel a telefonba - Azt hiszem, már amúgy is azt fontolgatják, hogy kihirdetik a szükségállapotot és
felmentik a tisztségükbıl a városi tisztviselıket... Igen, igen. Nagyra értékelném, ha Ön is bátorítaná ıket ezeknek a
lépéseknek a megtételére. Ez lenne a legjobb mindenkinek, nem gondolja?
Garlottenak feltőnt, hogy Vitel kínosan ügyelt arra, hogy ne említsen neveket: sem a szenátorét, sem a „barátaiét” a
felügyelı bizottságban. Valószínőleg Vitel egy közbensı kapcsolóállomáson vagy egy telefonos bankon keresztül
kapcsoltatta a szenátort, bár természetesen késıbb azért személyesen ellenırzi majd a felvételeket.
- Igen, így igaz. - mondta Vitel - A kormányzó javasolni fogja a Maryland-i Nemzeti Gárda bevetését. Létfontosságú,
hogy a felügyelı bizottság elfogadja ezt a javaslatot. Tanácsos lenne bevezetni egy egész városra kiterjedı kijárási
tilalmat. Mit gondol, mennyi idı múlva léphetnek életbe ezek az intézkedések. - Vitel hallgatott, majd bólintott - Igen.
Megértem. Biztos vagyok benne, hogy Ön mindent el fog követni... Bocsásson meg... Igen. Halottam, hogy az Ön nevét
említették az alelnökjelöltséggel kapcsolatban... Hogy mit gondolok róla? Azt hiszem, hogy az Ön szolgálatai túlságosan
értékesek a Szenátusban. Jó éjt, szenátor.
Vitel letette a kagylót. A tőz már most kezdett kihunyni a szemében. A tárgyalás izgalma elhalványult, és bánat és a
veszteség érzése ismét eluralkodtak rajta.
- Harminc nap. A csapatok bevonulnak. Szükségállapot és kijárási tilalom. Azonban valószínőtlen, hogy a felügyelı
bizottság bele egyezne harminc napnál hosszabb idıszakba. - dobta a magasba a karjait.
Garlotte hátradılt a foteljában.
- Ezzel is nyertünk harminc napot.
Kelletlenül meredt az új listára az elméjében - szívességek, amelyekkel ı tartozik Vitelnek. Istennek hála, jelenleg ez
még sokkal rövidebb volt.
- Minden annyira lázas volt az érkezése óta, Marcus. - mondta Garlotte, aki érezte, hogy egy témaváltás az elınyére
válhat - Beszéljen nekem a gyermekeirıl.
Garlotte maga volt a megtestesült szimpátia. Nem akart mást, csak könnyíteni riválisa szenvedésein.

1999. július 6., kedd, este 9:23

Földmélyi barlang
New York városa, New York

A lámpa pislákoló fénye nem lett volna elegendı ahhoz, hogy egy halandó kényelmesen olvashasson, de Calebros észre
sem vette. A széles, mélyen ülı szemek hozzászoktak már a majdnem teljes és a tökéletes sötétséghez. Hálás volt
ezért. Hiszen az éjszakáit jelentések olvasgatásával töltötte. Néhány elektronikus úton érkezett a SchreckNET-en
keresztül. Ha Calebrosnak nem volt kedve felmászni a terminálig a nedves alagutakon keresztül, akkor Umberto lehozta
neki a kinyomtatott anyagot. Bekapcsolhatok egy terminált hozzád is, ha végre megszabadulnál attól az írógépnek
csúfolt ıskövülettıl és letakarítanád az asztalodat. - ajánlotta fel Umberto. Calebros jutalmul letépte a kölyök füleit.
Más üzenetek hírnökökkel érkeztek. Azonban messze a legtöbb jelentés Calebros tollából származott. Augustin, az
atyja, megtanította neki, hogy milyen értékes, ha látszólag össze nem illı tényeket egymás mellé ír a papíron. A kísérlet
gyakran eredménytelen maradt, de néha egy minta tőnt föl ott, ahol senki sem gondolta volna, hogy egyáltalán
létezhet. Itt van például az a győrött papír fecni, amelyet éppen most tanulmányozott:

1999. július 8., csütörtök, éjjel 3:02

Kormányzói lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

12. oldal
 Névtelen

A kandallóban izzottak a tuskók a gázlángok között. Victoria láthatóan élvezte, hogy hatalmában áll tőzet gyújtani
egyetlen csap elfordításával, miközben neki magának nem kell túl közel mennie hozzá. Teljes kapacitásra állította a
légkondicionálót, úgyhogy a tőz jólesı meleget árasztott, de közben a balkon francia ajtaja tárva-nyitva állt, és az öböl
felöl érkezı fuvallat a földig érı függönyökkel játszott.
- Tehát beszélt Vitellel? - kérdezte Gainesmilt.
A férfi lesöpört egy gézfoszlányt a mentazöld zsabójáról. Victoria figyelte, ahogy a férfi az ing fodrával babrál.
- Nem éri meg túlságosan aggódni amiatt az ing miatt, Robert. - mondta, majd felállt és odasétált a kétszárnyú ajtóhoz
- Csak mert drága, még nem jelenti azt, hogy viselnie is kell. De hát egyesek a zsebükben tartják az ízlésüket.
Gainesmilnek a szava is elakadt a megrovástól. Victoria korábban elég nagylelkően bánt vele, talán még kedvesen is, de
néha látszólag elfelejtette, hogy Gainesmil Garlotte herceg legbizalmasabb tanácsadója, és ilyenkor úgy bánt vele, mint
egy egyszerő, alacsonyabb rangú Toreadorral. Gainesmil úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a megjegyzésrıl.
- Ugye tudja, hogy a herceg komolyan meglepıdött, amikor Vitel megérkezett.
- Régi történet, kedvesem. - fordított neki hátat Victoria, hogy kinézhessen az öbölre - Az másfél héttel ezelıtt volt.
Gainesmil hebegett, de semmi más nem jutott eszébe. Döbbentében el is pirult. Ez a nı összezavarta. Amikor már úgy
érezte, hogy a társulásuk lassan megszilárdul, Victoria hirtelen hideg és leereszkedı lett. Ahhoz azonban, hogy
Gainesmil megcsalja a herceghez főzıdı jövedelmezı hőségét, biztosnak kellett lennie az új szövetségesében. Ha nem
lehetett biztos a jutalomban, amit Victoria ügyének szolgálatában várt rá, akkor egyszerően nem érte meg a
kockázatot. Nagyon is élénken emlékezett még az ón kupára, és arra, hogy Garlotte utasítására Malachi hogyan
csippentette le Isaac utolsó két újhegyét. Minden vér kifutott az arcából, ha csak eszébe jutott a jelenet. Gyorsan
elnyomta az emlékeket és ismét Victoriára összpontosított. A nyitott ajtón beáramló levegıben a nı vászonruhája
összeolvadt a hosszú, lengedezı függönyökkel. Gainesmil könnyedén el tudta volna képzelni, hogy Victoria meztelenül
áll a függönyök között, és a tengeri levegı végigcirógatja a sápadt testét - igazán zavarta, mikor rádöbbent, hogy
valóban el is képzelte.
- Nem felelt a kérdésemre. - mondta Gainesmil morcosan.
Victoria semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna. Egyszerően tovább gyönyörködött az öbölben. Gainesmil
elhatározta, hogy kivárja. Nem volt hajlandó a lábainál csaholni. Ha a nı nem értékeli kellıképpen a szolgálatait, akkor
hamarosan csak a saját forrásaira hagyatkozhat. Itt csak ı veszíthet.
Várakozás közben Gainesmil észrevette a kávézó asztalon heverı medált és láncot. Emlékezett rá, hogy Victoria ezt a
medált viselte a konferencián. Még most is maga elé tudta képzelni, ahogy a mellén feküdt... ezt a képet is elhessegette
magától. Gainesmil elırehajolt ültében. Elég nagy ahhoz, hogy legyen valami a belsejében. - gondolta, miközben
közelebbrıl is megvizsgálta a csillogó ékszert. Amennyi figyelmet neki szentelt, Victoria akár meg is feledkezhetett a
jelenlétérıl. Gainesmil lassan az arany medál felé nyújtotta a kezét.
- Ma este láttam Vitelt. - mondta Victoria.
Gainesmil olyan hirtelen rántotta vissza a kezét, hogy a heves mozdulattól be is ütötte a könyökét a fotelje mellett álló
asztalkába. Éles fájdalom hasított a karjába, de sikerült elkapnia a veszélyesen imbolygó lámpát.
- Vitel nagyon...
Victoria elfordult a nyitott ajtótól, de még mindig nem nézett Gainesmilre. Az állát felemelte, és elgondolkodva meredt
egy üres pontra a levegıben.
- ...szomorú. Nagyon szomorú.
A tekintete most a Toreadorra szegezıdött.
- Ön is érezte a veszteségét, Robert?
Gainesmil elveszett a bánatos zöld szemekben. Nem igazán tudta követni a nı gondolatmenetét, de nem állt
szándékában ezt beismerni.
- Én... igen, én... azt hiszem, valóban szomorú volt.
- Elvesztette a gyermekét a Washingtoni támadás során. - magyarázta Victoria kitörni készülı érzelmekkel a
hangjában, majd bezárta a kétszárnyú ajtót - Nem tudja, mi lett a másik gyermekének a sorsa. Ön Ölelt már, Robert? -
szegezıdtek ismét a férfira azok a zöld szemek.
Gainesmil megnedvesítette az ajkait. - Nem, én... nem.
- A hercegnek vannak gyermekei, nem igaz?
- Garlotte hercegnek? Ó, igen. - lett úrrá a zavarán Gainesmil, ahogy a beszélgetés ismét ismerıs terep felé
kanyarodott - Már találkozott Isaac-kal... - a véres, megcsonkított ujjak képe ismét felderengett a lelki szemei elıtt, és
egy kissé elgyengült a rátörı képektıl.
- A seriff?
- Igen. - bólintott Gainesmil - A seriff. A hercegnek van még két másik gyermeke, de egyikük sem mutat túl nagy
érdeklıdést a Vértestvérek ügyei iránt. Katrina gyönyörő lány, bár egy kissé nagy a szája. Annyira kivételezik vele. -
rázta meg helytelenítıleg a fejét Gainesmil - Már régen kivégeztetett volna bárki mást, ha az illetı ilyen módon
ellenszegült volna neki.
Victoria lassan odasétált a gázkandallóhoz, és kikapcsolta. A lángok kihunytak.
- Ellenszegült? Hogyan?
- Ó, minden lehetséges módon, amit csak ki bírt találni. - forgatta Gainesmil a szemeit - Nem is olyan régen engedély
nélkül magához Ölelt két halandót - nem is egyet, ugye hanem mindjárt kettıt.
- És ı nem cselekedett? - hitetlenkedett Victoria.
- A szınyeg alá söpörte az ügyet. - magyarázta Gainesmil - Bár mindenki tud róla, az ügy soha nem merült föl
hivatalosan.
- És Fin, a harmadik, ismét teljesen különbözı történet. - folytatta Gainesmil - De éppen annyira kiábrándító. Teljesen
belebolondult valami kis némberbe... öö, lányba.
Victoria leült a heverı Gainesmilhez közelebbi végébe. Az egyik ujját a férfi térdére fektette.
- Vitel mondott nekem valami nagyon érdekeset. - váltott hirtelen témát.
- Mi volt az? - Gainesmil megpróbált lépést tartani vele, de a szemei olyan közelrıl néztek az övébe, és az ujja apró
köröket rajzolt a térdére.

13. oldal
 Névtelen
- Azt mondta, hogy a Tremerek a kisujjukat sem mozdították, hogy megmentsék Washingtont.
- Igen, ezt több forrás is megerısítette. - bólintott Gainesmil - Hála Ms. Chinnek. Úgy tőnik, hogy Dorfman, Peter
Dorfman, a Pontifex nem tartózkodott a városban, sıt, az országot is elhagyta. A beosztottai pedig inkább a kápolnát
védték a város helyett.
- Most pedig a Tremere kápolna az egyetlen Kamarilla erıd Washingtonban. - mondta Victoria - Meg kellene büntetni
ıket a gyávaságukért.
- Vagy meg kellene dicsérni ıket érte. - javasolta Gainesmil, és elégedetten látta a meglepetést Victoria arcán - Ó igen.
Így fogják beállítani. Mennyivel rosszabb helyzetben lennénk, ha nem lenne egy kész hídfıállás, ahonnan
visszafoglalhatnánk a várost.
- De talán el sem veszítettük volna a várost! - ellenkezett Victoria.
- És közülünk vajon ki tanúsítaná, hogy a városban szétszóródva a kápolna erıi elegendıek lettek volna a Sabbat
támadás visszaveréséhez? - játszotta Gainesmil az ördög ügyvédjét.
Victoria megértette és továbbvitte a férfi logikáját:
- A kápolna pedig sokkal értékesebb szerepet játszhat a Sabbat utánpótlás vonalainak szabotálásában és a
kommunikáció zavarásában, ha esetleg az offenzíva folytatása mellett döntenének. - bólintott Victoria, majd
megszorította Gainesmil térdét és felállt a heverırıl - Ezek az ördögök. Beszélnem kell majd Ms. Chinnel. Mikor lesz a
következı konferencia?
Gainesmil az órájára pillantott.
- Ma este van nyolcadika. Tizenhatodikán győlünk össze ismét, vagyis inkább éjfél után, tizenhetedikén.
Victoria megállt a férfi elıtt, és az egyik hosszú, keskeny ujját az ajkaira tette.
- És mi hír jött az ítélethozóktól...?
- Amennyire én tudom, semmi. - rázta meg a fejét Gainesmil - Garlotte herceg petíciót küldött Lucinde ítélethozónak, de
azóta sem kaptunk választ. Ezek az európai öregek... számukra másképp múlik az idı.
- Nos, azt hiszem, ıket nem veszélyezteti az a lehetıség, hogy az aszott szemeik elıtt foszlik semmivé a birtokuk. -
mondta Victoria.
- Ha már az eltőnések kerültek szóba, - jutott eszébe Gainesmilnek a ma esti látogatás egyik oka - lenne itt egy kis
probléma a szálló egyik alkalmazottjával... a hordárral.
Victoria összerezzent és zavarodottan elmosolyodott. Gainesmil meg mert volna rá esküdni, hogy enyhe pír nyomát
látta a gyönyörő arcon.
- Szobaszolgálatnak hívják...
- Kérem, próbálja meg irányítani az ösztöneit, Victoria. - sóhajtott Gainesmil - A személyzetet csak végszükség esetén
használhatjuk. Egyébként, tekintettel a városban tartózkodó vendégek nagy számára, nemsokára saját magunkat kell
majd kiszolgálnunk.
Azt pedig nem engedhetjük, ugye? Irányítani fogom az ösztöneimet, Robert. - felelte Victoria és az ujjaival beletúrt a
férfi hajába - Ha ön is irányítja a sajátját.
Gainesmil szája kiszáradt. Victoria elment mellette és kinyitotta a hálószobába vezetı kétszárnyú ajtót. A kapcsoló
kattanására minden fény kialudt a szobában. Csak az öböl fényei szőrıdtek be az ablakokon. Victoria elfordított egy
másik kapcsolót, és a fény távoltatására felszerelt speciális redıny lassan kezdett leereszkedni.
- Miért nem látogat meg a herceg, Robert? Alig láttam ıt az elmúlt héten. Máris megunt volna? - dılt neki Victoria az
ajtófélfának.
A redıny fokozatosan kizárta az utolsó fényeket is, és Gainesmil szemei alkalmazkodtak a sötéthez. A nyelvét olyan
vastagnak érezte a szájában, mint egy téglát.
- Én... természetesen nem... huh, a hercegnek valójában...hihetetlenül elfoglalt volt a város védelmével, a...huh, a
menekültáradat nem apad, a Sabbat látszólagos tétlenségének ellenére sem...
- Értem. - súgta vágyakozóan Victoria - Egyszerően csak én nem vagyok olyan magasan a fontossági sorrendjében.
Gainesmil képtelen volt elfordulni, miközben Victoria a sötétben lassan odalépkedett a szomszéd szobában álló ágyhoz.
A ruhája egy szinte észrevehetetlen mozdulat hatására lecsúszott róla, és a meztelen Victoria becsusszant a takarók
alá.
- Annyira hiányzik. - sóhajtott Victoria - És Robert, ugye egyedül is kitalál?
Gainesmil szinte önkívületben emelkedett fel a fotelbıl és odasétált az ajtóhoz... a másik ajtóhoz, a kijárathoz. Csak
akkor tudta lenyelni a csomót a torkában, miután bezárta azt maga után.

1999. július 12, hétfı, éjjel 12:01 (helyi idı szerint)

Igazgatói iroda, Az International Ltd. épületében
Amsterdam, Hollandia

Jan Pieterzoon hátradılt a párnázott székben, és ujjaival masszírozni kezdte az orrnyergét, hogy eltőnjenek az asztalon
heverı drótkeretes szemüveg által hagyott apró, vörös gödröcskék. Sóvárogva kívánta a whiskyt. Szüksége volt rá.
Azonban mostanában soha nem esett jól. Gyanította, hogy a hosszú évekig tartó dologtalanság miatt már teljesen
elsorvadt a gyomra. A Vértestvéreknek természetesen errıl is rengeteg történetük volt, de hát ki tudhatja, hogy ezek
közül melyik érdemelt igazi figyelmet, és melyik volt egyszerő kitaláció? Ha pedig egy öregebb, sokkal tapasztaltabb
Káinitát kérdezne meg, azzal túlságosan nyilvánvalóvá tenné saját tudatlanságát. Mert a tudatlanság gyengeség volt, és
a gyengék csak ritkán éltek sokáig.
- Minden rendben, Mr. Pieterzoon?
Jan bólintott, de nem szólalt meg, s még csak a szemét sem nyitotta ki. Marja továbbra is aggódni fog. Meg fogja
kérdezni, hogy tehet-e valamit érte, és jelen pillanatban már maga a kérdés is elég lesz. A nı holland szavai
megnyugtatták az idegeit. Az üzleti kapcsolatai közül olyan sokan voltak franciák, vagy németek, vagy - Isten segítsen
- angolok.
- Tehetek Önért valamit, uram?

14. oldal
 Névtelen
- Nem, köszönöm, Ms. van Havermaete.
Mr. Pieterzoon. Ms. van Havermaete. Jan megengedte, hogy egy fájdalmas mosoly jelenjen meg lassan az ajkain. Mióta
is szolgálsz engem, Marja? Még mindig ezek a formalitások. És ez így is marad. Jan nem engedhette meg magának a
bizalmas viszonyt, és amíg ı nem tehette, addig a nı sem tette.
Ujjaival beletúrt rövid, szıke hajába, majd megdörzsölte az örökösen sima állának izmait. Úgy tőnt, hogy testének
minden izma újabb adag feszültséget tárol, és sajnos most nem volt ideje arra, hogy felkeresse az akupunktúrás
orvosát.
- Hamarosan az Egyesült Államokba utazunk. - mondta Jan, és kinyitotta a szemeit.
A hír újdonság volt Marjának.
- Az Államokba? Mikor?
- Amilyen hamar csak lehetséges. Néhány éjszakán belül.
Jan figyelte, amint a nı megemészti az információt, és a fejében elkészíti az elintézendı ügyek listáját.
- Üzlet? - kérdezte.
- Nem, technikailag nem.
Marja bólintott. Ebben az esetben az elıkészületeknél újabb körülményeket kell figyelembe venni. Az utazás teljesen az
ı hatáskörébe tartozott volna, ha azzal a céllal kelnek útra, hogy találkozzanak a befektetıkkel, vagy a munkások
képviselıivel. Ha azonban a kirándulás kapcsolatban állt a Vértestvérek homályos ügyeleteivel, amelyekrıl ı éppen csak
annyit tudott, amennyi feltétlenül szükséges, akkor más szempontok kerültek elıtérbe.
- Biztonság?
Jan egy pillanatig gondolkodott a válaszon.
- Ton és Herman.
- Az Ön segédei?
- Roel és Ön.
A rátermett és barátságos Roel jó társa volt Marjának. Jan ezért választotta pontosan ıt. Egyikıjüknek sem volt még
csak halvány sejtelme sem arról a rejtett közös vonásról, amely mindkettejüket Janhoz kötötte.
- Ennyi elég kell legyen. Késıbb még változtathatjuk a személyzetet, ha szükséges. - magyarázta röviden Jan - Nem
szeretnék egy teljes kísérettel bevonulni. A helyzet még a látszólagos feltételezések nélkül is meglehetısen... kényes
lehet.
Marja szorgosan jegyzetelt a memóriájában.
- Úticél?
- Baltimore. A Lord Baltimore szállóban lakunk majd Alexander Garlotte vendégeiként. Kérem, tegye meg a szükséges
lépéseket. - utasította Marját inkább megszokásból, mint szükségbıl.
Marja megfordult, és elindult kifelé az irodából. Az aktuális divat szerint túl hosszú szoknyája szinte a térdéig ért. Az
egyszerő, mégis vonzó pulóvere önkéntelen vonzerı benyomását keltette Janban - vagy keltette volna, ha még mindig
érdekelték volna az ilyen dolgok. Milyen ironikus. - gondolta - Csak egy áldozatot kerestem, és egy bizalmas társat
találtam.
- Ms. Havermaete. - szólt a nı után éppen mielıtt az ajtó becsukódott volna mögötte. Marja visszalépett az irodába. - A
bonni gyár... be kell záratni. Most nem lesz rá idınk, hogy megfelelıen foglalkozzunk vele.
- Ez ezerhatszáz dolgozót jelent, uram.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele. - mondta tárgyilagosan Jan - És a tizenhat befektetı pénzügyi érdekeltségeivel is.
A mérleg egyáltalán nincs kiegyensúlyozva. Gondoskodjon róla, hogy a szükséges papírmunkát reggel postázzák.
- Igen, uram. - mondta Marja, és távozott.
Jan nem vette zokon a nı humanitárius érzelmeit. Jó néhány vállalata támogatott lelkesen nonprofit szervezeteket.
Pontosan így talált rá Marjára is. A saját emberbaráti hajlamait talán sokkal jobban összpontosította, de azért azok is
legalább annyira ıszinték voltak. Ez egyike volt annak a néhány engedménynek, amelyeket a lelkiismeretének tett.
Ahogy Marja léptei lassan távolodtak az iroda ajtajától, Jan kelletlenül visszaterelte gondolatait, azokra az
eseményekre, amelyek miatt szükségessé vált az elıttük álló utazás.
- Az Atlanti óceán túlpartján a barátaink láthatóan képtelenek megbirkózni a nehézségekkel. - mondta Hardestadt.
Jan az idısebb Ventrue kérésére utazott Nantes-ba, Hardestadt számtalan menedékének egyikébe. Az ilyen személyes
kihallgatás nagyon szokatlan volt.
- Tudomással bír a Sabbat akciókról az Észak Amerikai kontinensen? - kérdezte Hardestadt, miközben helyet foglaltak
két tökéletesen egyforma Louis Quinze fotelben és átnyújtott neki egy ezüst kupát.
- Igen, atyám.
Jan annyira aprónak érezte magát a férfi mellett. Az évszázadok háttere csak tovább emelte az öreg erıs állának és
arisztokratikus vonásainak formátumát. A plüss szınyeg, a bársonyfüggönyök és a mahagóni könyvespolcok hívogató
melegsége ellenére a találkozás helyszínéül szolgáló dolgozószoba hideg volt. Steril. Változtathatatlan. Jan a szájához
emelte a kupát, és már a vitae illata elegendı volt ahhoz, hogy elszédítse a fiatal Ventrue-t. Egy apró korty -
réges-régen végsı halálba küldött öregek éltetı folyadéka - égette a száját és a torkát, de az égı érzés ırjítıén táncolt
a kín és a gyönyör közötti vékony határvonalon. Forróság ömlött végig Jan testén, karján és lábain. Erezte, ahogy szín
költözik az általában sápadt vonásaiba.
- Oda kell mennie, és helyretenni ezt a zőrzavart. - mondta Hardestadt.
Jan még mindig kába volt a második kortytól, és azt hitte, hogy rosszul értette. Hatalmas dicsıség rejtızött egy ilyen
megbízatásban, de néhány jelentéktelen részlet kezdte piszkálni egyre gyengülı figyelmét.
- Csatlakoznom kell a katonai parancsnoksághoz? - kérdezte.
- Ön a parancsnokság. - mondta Hardestadt nyersen - Néhány esemény nem engedi, hogy korlátlan forrásokat
fordítsunk a testvéreink kisegítésére. A Sabbat csak néhány bőnös hangoskodó. Ez volt már a kezdetektıl. Tegye helyre
ıket. És ne piszmogjon túl sokat.
A szavak jelentısége, és a feladat rettentı méretei lassan eljutottak Jan tántorgó elméjébe. Amerika utcáin nyílt háború
zajlott. A Sabbatnak valahogy sikerült a megalapítása óta soha nem látott szinten összehangolni az akcióit. A helyzet
méltó lett volna egy ítélethozó, egy egész csapatnyi ítélethozó figyelmére. És elküldik Jant, hogy vegye kézbe a dolgot.
Egyedül.

15. oldal
 Névtelen
- Igenis, atyám.
Jan akkorát kortyolt, amilyet még az udvariasság szabályai megengedtek. A belsı tőz megtisztította.
- Biztos vagyok benne, hogy nem hagy engem cserben ebben az ügyben. - mondta Hardestadt.
Nem hagyom cserben. - bólintott csendes egyetértéssel Jan. Nem hagyhatom cserben... mert akkor elpusztulok.

1999. július 12., hétfı, este 11:05

33-as lehajtó, 95-ös nemzetközi gyorsforgalmi
Laurel, Maryland

- A hedonizmusnak mindig is voltak követıi, emberek, akik csak a pillanat öröméért éltek. - mondta Christof árnyalatnyi
francia akcentussal - De most olyan sokan vannak.
- Most? Ellentétben melyik korral? - kérdezte Lydia.
- Ellentétben... - hirtelen úgy tőnt, mintha Christof teljesen megfeledkezett volna a beszélgetésrıl, annyira elmerült a
gondolataiban. A fesztelen, könnyed viselkedése szinte egyik pillanatról a másikra váltott mindent elborító melankóliára.
- ...ez elıttel. Nagyon régen ez elıttel.
Lydia a lehajtó sávba kormányozta az autót, és közben az utasára pillantott. Most már biztos volt benne, hogy nem
csak az akcentusa, és lángoló vörös sörénye miatt rítt ki a szokásos Brujahk közül. Klántársainak többsége érdekes
egyvelege volt a diákügyi aktivistának, exfegyencnek és motorosnak. Számukra a forradalom csak a „rombold le, ami
most van, aztán majd kitaláljuk, hogyan tovább” érzésnek volt a rövidítése. Christof egyike volt azon keveseknek,
akiknek egy kicsit nagyobb hajlamuk volt a filozófiára. Úgy tőnt, hogy neki tisztább elképzelései vannak arról, hogy
hová is szeretne eljutni.
Ennek biztos köze van ahhoz a csajhoz, akirıl mindig beszélni szokott. - gondolta Lydia, bár az igazsághoz
hozzátartozott, hogy a férfi nem beszélt mindig arról a lányról. Valójában mintha az agyarát húzták volna, ha a lányról
kellett beszélnie. Még ennyi idı után is Lydia mindössze annyit tudott, hogy a lánynak Anezka, vagy valami hasonlóan
ostoba neve volt, és Christof ıt kereste. Lydia gondolatait megszakította a hátsó ülésen kibontakozó felbolydulás.
- Hé, miért hajtasz itt le? - kérdezte Frankié.
- Igen! - szólt közbe Baldur - Még nem értünk D.C.-be.
- Szeretnétek benzint hugyozni a tankba? - kérdezte Lydia - És egyáltalán nem is megyünk D.C.-be.
Veletek nem is, seggfejek. - gondolta - És Theo nélkül sem. Valószínőleg nem mennek túl a Győrőn. Ez csak egy
felderítı küldetés volt, nem egy támadás. Mellesleg a Washingtonban életbe léptetett kijárási tilalom miatt néhányan a
nyugtalanabb Sabbat népek közül a várostól észak-keletre ütöttek tanyát. Ez az útszakasz elég veszélyes volt anélkül
is, hogy mindössze egyetlen filozófus, Seggfejke, és Bunkócska segítségével próbálná megnyerni a háborút.
- Hé, Frankie. - mondta Baldur, akit láthatóan kielégített Lydia válasza, és most visszatért az igazán fontos dologhoz: az
útitársa kínzásához - Mit szólnál Hollywoodhoz? [utalás a Frankie goes to Hollywood zenekarra]
- Hé! Én legalább nem egy agyatlan számítógépprogram alapján választottam nevet magamnak.
- Még csak ki sem tudnád betőzni azt, hogy számítógép. Nem az én hibám, hogy neked még mindig az Őrbeli Invázió az
abszolút csúcs. Vagy inkább a Pong?
- És mit szólnál, ha benyomnám a bakancsomat a te kapuidon?
Lydia felsóhajtott. Christof most láthatóan nem akarta folytatni a beszélgetést - az biztos, hogy filozófus volt, de a
hangulata kibaszottul befolyásolta, mint valami lányt - úgyhogy a lány inkább felerısítette a rádiót, és ezzel próbálta
meg elnyomni a hátsó ülésen zajló agyatlan veszekedést. Lehajtott az autópályáról, és behúzott az élénk forgalmat
lebonyolító benzinkúthoz. A többiek az autóban vártak, amíg ı tankolt. Mivel most nem kellett odafigyelnie az
autópályát uraló seggfej vezetıkre, az autóban tartózkodó seggfejekrıl nem is beszélve, Lydia gondolatai ismét Theo
Bell felé kalandoztak. Az arkón számos szempontból pontosan Lydia ellentettje volt: magas, sötét és masszív, amíg a
lány alacsony, sápadt és csontos - de Lydia szerette azt hinni, hogy egyformán gondolkodtak. Ez persze nem jelentette
azt, hogy nem tanulhatott sokat tıle, mert ez nem volt így. A taktikáról, a türelemrıl, és arról, hogy hogyan veheti rá a
többieket, hogy megtegyék, amit kell. Természetesen Theonak ebben az utolsó témában hatalmas elınyt jelentett,
hogy akkora volt, mint a Rushmore hegy, de a puszta megfélemlítésen túl Theo tudott olvasni az emberekben. És azt is
tudta, hogy minél többet ugráltatod a népeket, azok annál kevésbé fognak hallgatni rád.
Azon az éjszakán, amikor a konferencián elıször derült ki, hogy a Sabbat Washingtonban van, Lydia biztosan elcsábult
volna, és jól fenéken billenti az Anarch hordát, mielıtt lövöldözni kezdenek az utcákon. Ezt a játékot a Kamarilla nem
nyerhette meg. De Theo hagyta, hadd menjenek. Csak ült ott, és egyetlen szót sem szólt, amikor a fiatal Brujahk vadul
dél felé indultak. Szétrúgták a seggüket. Néhányan soha nem tértek vissza. De a többség visszatért. Levezették azt a
hatalmas adrenalin mennyiséget, és készen álltak arra, hogy hallgassanak Theora. A dolgok azóta viszonylag simán
mentek. Theo felderítı járıröket küldött ki, és néha megszervezett egy-egy rajtaütést a déli részeken, hogy felmérjék a
Sabbat erejét és szervezettségét. A D.C. és Baltimore között elterülı terület továbbra is nagyjából senkiföldjének
számított, de ha a Sabbat úgy dönt, hogy tömegesen észak felé indul, akkor arról Theo is tudni fog.
A kúton pörögtek a dollárokat és gallonokat jelzı számok. Lydia megfordult, és a sziget túloldalán álló ütött-kopott
Buickot tankoló fickóra meredt. Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire Lydia felfogta, hogy mi is keltette fel a
figyelmét: a természetellenesen sápadt arc, a feszes bır és a szinte csontvázszerő profil.
Vámpír lenne? - elmélkedett. Nem tudta volna biztosan állítani, de annyit azért tudott, hogy ha ez tényleg Vértestvér,
akkor nem közülük való.
Pontosan ebben a pillanatban a fickó megfordult, és megpillantotta Lydiát. Egy hosszú pillanatig mindketten csak
meredten bámulták a másikat, nem egészen tizenöt lábnyi távolságból, és a felismerés lassan eljutott a tudatukig a kút
mindkét oldalán. Aztán a fickó felsziszegett.
Az inge alá nyúlt, de Lydia már a levegıben volt. Az acéllal bélelt bakancs a másik arcába csapódott, és mindketten
keményen a cementhez csapódtak. Lydia kigurulta a zuhanást, és fedezékbe vonult az egyik autó mögött. Mintha
másokat is látott volna a Buickban, és ık nemsokára lövöldözni kezdhetnek.
- Christof! Frankie! - kiáltotta, és hallotta a kinyíló ajtókat.

16. oldal
 Névtelen
- Nyisd ki a csomagtartót, Bubby. - mondta valaki, aki a hangja alapján éppen a törött állkapcsát markolta.
Cseszd meg. - döntött Lydia. Megragadta a 38-ast a zsebében, és folyamatosan tüzelve talpra ugrott. A Buick hátsó
ablaka szilánkokra robbant. Egyetlen másodperccel késıbb Christof hosszú csövő 44-ese bömbölve csatlakozott a
zőrzavarhoz. Frankié és Baldur szorosan a nyomában voltak. Mindegyikük egy-egy 9 milliméterest tartott a kezében, és
buzgón használták is a fegyvereket. A Buick imbolyogni kezdett a golyózáporban. Minden irányban üvegszilánkok
záporoztak. A vásárlók sikoltozva futottak fedezékbe.
De valaki a Buickban elérte a csomagtartót nyitó gombot. A fedél felpattant... és a csomagtartó belsejébıl valami
széthajtogatta magát.
A feje és a teste nagyjából emberi volt, de az alsóteste egy ötlábú pókra emlékeztetett, amikor kilépett az autóból. A
hosszú, ízeit lábak addig nyúltak, amíg ez a dolog már majdnem nyolclábnyi magasra tornyosult. Egyenesen Lydia felé
iramodott.
A lány a lény mellébe küldte az utolsó két golyóját, de az még csak le sem lassult. Lydia a zsebébe nyúlt további
golyókért, de a fém borítású hengerek kicsúsztak a hirtelen ügyetlenné vált ujjai közül. Egészen addig tapadtak a
szemei a rohamozó szörnyetegre, amíg az egyik lába el nem találta a mellkasát. Hirtelen a levegıben találta magát. Az
arcával csapódott be az aszfaltba, és érezte, hogy a törött orráról lehántódik a bır. A szájában érezte a vér ízét. A keze
üres volt, elvesztette a 38-ast.
Lydia felnézett a föléje tornyosuló póklényre - hogy mozoghat ilyen gyorsan? - de túl kába volt ahhoz, hogy
félreguruljon az útból.
Az acél villanása - és az arcába fröccsenı vér - szinte megvakította. A pók összerázkódott és felordított fájdalmában.
Újabb villanás. Még több vér.
Lydia kényszerítette magát, hogy távolabb guruljon a szörnyetegtıl. Christof volt ott. A 44-es helyett most egy kardot
forgatott - Lydia sokszor ugratta, amiért ilyen régiséget hurcol magával a kabátja alatt.
A lány a kezeibe törölte az arcát, és lenyalogatta a vért a tenyerérıl. Segítenie kellett volna Christofnak, de úgy tőnt,
hogy a férfi kézben tartja a dolgokat. Nem tehetett róla. Annyi volt itt a vér. Teljesen elborította.
Egy golyó belefúródott a lábába, és ez már felkeltette a figyelmét. Christof legyızhette a póklényt, de még mindig ott
volt a Sabbat vámpírok apró problémája. Ráadásul úgy tőnt, hogy a csatazaj felkeltette annak a több autóra való
szemétládának a figyelmét, akik a benzinkút távolabbi végében várakoztak.
A közelben valaki beindított egy motort. Egy autó - az İ autója - egyenesen Lydia felé tartott. A vezetı elkapta a
kormányt, és az autó csikorgó gumikkal pontosan az orra elıtt állt meg.
- Gyerünk innen!
A kormány mögött Frankié ült. Christof és Lydia még jóformán be sem ugrottak, de ı máris tövig nyomta a gázpedált.
- Tárcsázz! - kiáltotta Lydia - Hívd Theot!

1999. július 12., hétfı, este 11:43

A süllyedı katedrális
Cranberry Bogs, Massachusetts

Benito Giovanni már azóta várta a kínzásokat, hogy a Nosferatuk kezére került.
Beletörıdött, és felkészült rá. Már szinte várta. De nem valamilyen perverz vágyakozás miatt. Ugyanúgy várta, mint
egy csavaros üzleti megállapodást megpecsételı kézfogást. A bizonyosság nyugalmára áhítozott - ebben az esetben az
évek óta tartó titkolózás és aggodalom végére.
A tetıtérben berendezett irodájából rabolták el, a személyes szentélyébıl, világi hatalmának jelképébıl.
A befolyása - a Giovanni klán befolyása - beárnyékolta egész Bostont. Boston az övék volt. És a Giovannik megtartották
mind a Kamarilla, mind a Sabbat erıivel szemben. A polgármester, a rendırfınök, az ipar vezetıi, az érsek, a régi
mágnás-családok - Benito ezeket mind segítségül hívhatta volna a gyorshívó egyetlen gombjának megérintésével. A
kapcsolatok és manipulációk kifinomult hálójának közepén trónolt. Ezek jelentették a birodalmát.
A Nosferatuk pedig besétáltak, és elrabolták.
Meg fogják kínozni, ez az egy biztos volt. İ pedig el fog nekik mondani mindent, amit errıl az egész kellemetlen
ügyletrıl tud.
Benitonak azonban be kellett látnia, hogy szerencsétlen módon csak nagyon keveset tudott errıl a bizonyos üzletrıl.
Attól tartott, hogy talán túl keveset is ahhoz, hogy azzal kielégítsen egy elszánt Inkvizítort.
Természetesen ı volt az, aki intézkedett a megbízatásról. De ı csak kiközvetítette a megbízást. A Vértestvérek között
nyílt titok volt, hogy Benito Giovanni különösen jó kapcsolatokkal rendelkezett a mővészvilágban. Komoly hírnevet
szerzett magának azzal, hogy rendre felbukkantak nála olyan mőalkotások, amelyekrıl már mindenki azt hitte, hogy
elvesztek az idı, vagy a politikai felfordulások zőrzavarában. Ez a hírnév nagymértékben azon a tényen alapult, hogy
Benito a Második Világháború végét követı években kisebbfajta keresztes háborút folytatott a Reich által összeharácsolt
felbecsülhetetlen értékő mőalkotások csendes felkutatására. Ezek a kincsek pedig folyamatosan áramlottak Bostonba,
onnan pedig tovább vándoroltak néhány válogatott múzeumhoz és magángyőjteményhez.
A mőkincsekért szinte vallásosán rajongó Toreador klánban úgy tekintettek Benitora, mint egy szent és egy
szeszcsempész keverékére. Benito nagyon zavarónak találta volna ezt a hódolatot, ha kiderült volna az igazság.
Azonban komoly erıfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megırizze és elmélyítse a Toreadorok jóakaratát. Bár
személyesen a „Les Artistes” tagjai nagyon csapongóak és szeszélyesek tudtak lenni, mégis ismereteik és kapcsolataik
döntı elınynek bizonyultak Benito munkájában.
A rengeteg meghívó a bálokra, gálákra és összejövetelekre, amelyekkel a „Les Artistes” a szezonok végtelen múlását
jelezték, volt az egyike annak a rengeteg elınynek, amely a Toreadorokkal való de facto együttmőködésébıl fakadt.
Ezek a dekadens ünnepségek unalmasságukért cserébe alkalmat adtak arra, hogy Benito találkozhasson az óceán
mindkét partjának igazi hatalmasságaival - a városok hercegeivel és Elsıszülötteivel.
Benito engedélyezett magának egy elfojtott szitkot, amikor ismét megpróbálta megnézni az óráját. Természetesen azt
is elkobozták tıle elrablásának éjszakáján. Ez a mostani lehetett talán az ezredik alkalom, amikor ennek a kis rituálénak

17. oldal
 Névtelen
a közepén rádöbbent a mozdulat hiábavalóságára. Eszébe jutottak a lekésett találkozók, és Victoria Ash a Nyári
Napéjegyenlıség tiszteletére adott fogadása Atlantában, amely mostanra már rég véget ért.
Elszalasztott lehetıségek.
Victoria egy feltörekvı játékos volt, olyasvalaki, akire oda kell figyelni az elkövetkezı éjszakákon. A Toreador
nemrégiben azért költözött Atlantába, hogy egy vakmerı húzással megszerezze magának a megüresedett széket az
Elsıszülöttek Tanácsában. A Napéjegyenlıségi party afféle bemutatkozás lett volna a részérıl - a kezdı szerva a nagy
lehetıségért folytatott játszmájában.
Bár Victoria nagyon értékes kapcsolat volt, mégsem ı volt az egyetlen attrakciója a Napéjegyenlıségi partynak. A
Toreador elhitette vele, hogy nem csak Atlanta ırült hercege, Benison jelenik majd meg az estélyen - amint az várható
is volt - de Július, a Brujah arkón is megtiszteli jelenlétével az összejövetelt. Ez az instabil kombináció robbanással
fenyegetett, és egy ilyen robbanás a hatalom, tekintély és befolyás morzsáit szórja majd szét, amelyekre a kellıen
vakmerıek lecsaphatnak. Benitot fájdalmasan érintette, hogy nem lehetett ott a tőzijátékon, de a hang a telefonban -
az az átkozott hang, amelyrıl remélte, hogy soha többé nem hallja már - arra kényszerítette, hogy lemondja a
meghívást.
Milyen ironikus, hogy a hang késıbb ismét lecsapott rá, és közvetlenül utána áldozatul esett jelenlegi fogvatartóinak.
Ironikus, de nem véletlen.
A foglyul ejtıi, a Nosferatuk, híresek voltak arról, hogy képesek megismerni a titkokat. Benitonak nem voltak illúziói
arról, hogy ı majd eljátssza itt a hıst, és a szemébe köp a vallatójának. De mindent csak a megfelelı idıben tudhatnak
meg.
És aztán még többet akarnak majd tudni. Kényszeresen akartak tudni. Szenvedélyesen rajongtak érte. Egyre erısebben
fogják kényszeríteni, és kérdéseiket tőzzel és karóval támasztják majd alá. Szégyentelenül el fogja sírni nekik mindazt,
amit tud. Aztán további részleteket varázsol elı a kétségbeeséstıl megtámogatott képzeletébıl.
És ık még mélyebbre fognak ásni.
Benitonak csak egyetlen reménye maradt, ha még oly halvány is. Odaad nekik mindent, amit csak kérnek tıle. Persze
csak kielégítıen hosszú szenvedés után adja majd meg magát. Elég sokáig ki kell tartania ahhoz, hogy ezzel meggyızze
ıket a vallomás igazságáról - vagy legalább a vallomás kikényszerítéséhez felhasznált eszközök hatékonyságáról. Aztán
a lábuk elé veti magát, és könyörögni fog a torz, rettenetes, groteszk számkivetetteknek, hogy hagyják meg az életet a
szerencsétlen, összetört testben.
Bár nem volt valószínő, mégis ez maradt az egyetlen reménye.
Ennek az illékony reménynek a fenntartásához Benito elıször meg kellett gyızze önmagát arról, hogy a Nosferatuk a
tudás valódi fanatikusai. Ha sikerülne elhitetnie magával, hogy ebben az ügyben a legmagasabb rangú - vagy ne adj
Isten egyetlen - céljuk az igazság megismerése, akkor még nem veszett el minden. El fogják engedni, ha megismerik
Benito szerepét az eseményekben - és rájönnek, hogy neki nem tapad vér a kezéhez.
Az egyetlen apró, de nagyon zavaró részlet ebben a mutatós légvárban az volt, hogy Benito egyáltalán nem volt
meggyızıdve arról, hogy a Nosferatuk hajlandóak akár egyetlen lyukas garast is áldozni a Tudás oltárán. Valahol
mélyen a lényében gyökeret vert a gyanakvás, hogy az ı bálványuk a Titkok satnya istene lehet.
A titkok pedig a tudás nagyon különös formáját képviselték - amelyek az ereje egyre csökkent az ismerıik számának
növekedésével.
Ha pedig Benito megosztja tudását az Inkvizítorokkal, a titkok ereje felhígul, felére csökken. Az elveszett hatalom
visszaszerzésének egyetlen módja pedig az, ha kiiktatják az egyik felet. Nem volt nehéz megbecsülni Benito esélyeit a
túlélésre, ha a titkok szektájával hozta össze a sors.
Benito felkészült a tüzes vasra, a kegyetlen késekre és a fogazott karókra. Azonban az egymást követı egyházi
idıpontok egyenletes ritmusára nem készült fel.
A harang jelezte az idıt. Hajnali zsolozsma, találgatta, bár nehéz volt bármi biztosat mondani. A dolgukra sietık
lépteinek tompa zaja soha nem hagyott alább, és még csak esély sem mutatkozott rá, hogy egyszer teljesen elhal. De a
nappal és az éjszaka ısi ciklusa minden bizonnyal még a Nosferatukra is hatással kellett legyen, pedig ık a végtelen
emberöltık alatt hozzászokhattak már a földalatti léthez.
A fogságát betöltı összetett hangáradatnak a harangok csak a legjelentısebb elıadói voltak. Idınként suttogás
szőrıdött be az aszkétikus cellájának ajtaja mögül. Máskor kántálás. Megint más alkalommal a pergamenen sercegı toll
éles hangja.
De soha nem hallotta azt a hangot, amelyre a leginkább várt: a zárban elforduló kulcs csikorgását. Annak semmi
mással össze nem téveszthetı jelét, hogy végre eljött hozzá az Inkvizítora.
Teljes éjszakák, teljes hetek teltek el, ha hinni lehetett a harangok kongásának. Mostanáig még csak egy pillantást sem
vethetett a körültekintı fogvatartóira. A természeténél fogva gyanakvó Benito még nem akarta kizárni annak a
lehetıségét, hogy a harangzúgás nem más, mint egy kifinomult kínzási módszer - hogy a börtönırei így akarják
összezavarni az érzékeit, eltompítani az idıérzékét, és felszítani a kétségbeesését. A harangok halmozódó üzenete
eléggé nyilvánvaló volt: ha a nyomok már több hetesek, akkor Benitonak kevés reménye maradt arra, hogy kívülrıl
segítséget kap, hogy megmenti a családja, vagy a számtalan ügynök valamelyike. Minden egyes harangkondulással
egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Benito teljesen egyedül van, kiszolgáltatva a kínzói kénye-kedvének.
A templomi harangoknak volt még egy járulékos hatása, amellyel az elrablóinak is tökéletesen tisztában kellett lenniük.
A szent zajok általában elhárították a Szürkeség mögött létezı szövetségesek mindenféle közbelépését. Benito már
számtalan alkalommal próbált kinyúlni a szellem útjain, hogy kapcsolatot teremtsen, hogy üzenetet küldjön, hogy
segítséget hívjon, de nem járt sikerrel. A szellemvilág lakói messzire elkerülték ezt a megszentelt földet - annak
ellenére, hogy már számtalan emberöltı óta nem használták, és az egész épület romokban hevert.
Az aggodalom, a kétségbeesés, és az éhség pedig minden egyes éjszakával egyre nıtt. Benito az elmulasztott találkák,
és az elvesztegetett lehetıségek összeszámlálásával tartotta számon a fogságának idejét.
És közben a Fenevad egyre merészebb lett. Lassan elfojtotta az értelmet, és egyre erısebben feszült neki a béklyóinak.

1999. július 12., hétfı, este 11:49

18. oldal
 Névtelen
A Lord Baltimore szálló elıcsarnoka
Baltimore, Maryland

- Hozhatok Önnek még valamit, asszonyom?

Victoria megemelte a gazdag árnyalatokban pompázó vörösborral telt poharat, és megnedvesítette az ajkait. Csak
ezután méltóztatott észrevenni az egyenruhába bújtatott fiatal férfit.
- Pillanatnyilag nem, köszönöm.
A férfi meghajolt, és olyan elégedetten hátrált el, mintha Victoria százdolláros borravalót adott volna neki. Victoria a
Lord Baltimore szálló elıcsarnokában álló párnázott fotelben ült, és a szálló különbözı alkalmazottai úgy gondoskodtak
minden szükségletérıl, mint egy királyról az udvartartása.
Mi értelme lenne megtőrni magunk mellett a halandókat, ha nem végezhetnék el helyettünk azt a rengeteg alantas
munkát, amitıl olyan hasznosnak érzik magukat? - gondolta. Ebben a helyzetben mindenki jól érezte magát,
legfıképpen Victoria. Tökéletesen elemében érezte magát most, hogy ennyien hízelegtek neki, és ez a helyzet kellemes
és ártatlan változatosságot hozott az információgyőjtéssel töltött éjszakákhoz képest. Sajnos egyetlen adat sem
bizonyult túlságosan hasznosnak.
Két és fél héttel a Sabbat Washingtoni támadása, és három héttel a szabotált atlantai gála után a városba érkezı
menekültáradat apró csermellyé apadt. Mert szabotázs kellett legyen. Ebben teljesen biztos volt. És legalább még két
dologban volt teljesen biztos: az elsı, hogy rá fog jönni, kik a felelısek az elárulásáért, és a második, hogy a felelısök
fizetni fognak.
A két elsı számú gyanúsított Rolph, a csatornapatkány, akit merı szívjóságból hívott meg, és Erich Vegel, a Setita
antikvárius, akivel olyan hatékonyan eljátszadozott, voltak. Úgy tőnt, hogy mindketten röviddel a Sabbat támadás
kezdete elıtt tőntek el, és egyikük sem jelentette be a távozását a vendéglátójának úgy, ahogy azt az illendıség
megkívánta volna. Rolph eltőnése nem volt feltétlenül különleges. A Nosferatuk mindig is a náluk sokkal tiszteletre
méltóbb Vértestvérek köreinek szélén ólálkodtak, és az igazat megvallva, Victoria talán még akkor sem vette volna
észre ıt, ha még mindig ott tartózkodik. Vegel esete azonban sokkal zavarba ejtıbb volt, hiszen az urától érkezı
telefonhívás hívta fel Victoria figyelmét a hiányára - feltéve, hogy a vonal másik végén valóban Hesha volt, és ha a
hívás nem csak arra szolgált, hogy ıt meggyızze Vegel hirtelen távozásának spontaneitásáról. Lehetséges. Terv a
tervben. De Vegelt keresték azok a Setiták, akik akaratlanul is megmentették Victoriát Atlantában. Ebbıl látszólag az
következett, hogy maga Vegel is bajba került. Hacsak maga a felmentı sereg nem szolgálta ugyanazt a célt, mint
korábban a telefonhívás: megerısíteni Victoriát abban a hitében, hogy Vegel is bajba került. Vajon Hesha ennyire
agyafúrt? Vagy esetleg Vegel árulta el ıt is és egykori munkaadóját is - már ha ilyesmi lehetséges egy Setitánál?
Az ebben az irányban folytatott kutatások... nos, nem vezettek sehová. Ennek a legfıbb oka az volt, hogy eddig még
nem találkozott egyetlen másik túlélıvel sem Atlantából. Egyetlen eggyel sem. Victoria megtudta Gainesmiltıl, aki
kimeríthetetlen információforrásnak bizonyult, hogy Hesha éppen Baltimore-ban lakott, bár Garlotte herceg még nem
nyugodott bele végleg ebbe a helyzetbe. De amíg a Setita nem zavart sok vizet, egy nagyszabású kígyóvadászat
várható költségei megakadályozták a konkrét lépések megtételét.
Ott volt még Benito Giovanni, aki az utolsó pillanatban mondta le az Atlantai utazását. Vajon ı tudhatott-e valamit a
várható Sabbat támadásról? Victoria soha nem zárná ki annak a lehetıségét, hogy az alattomos Giovanni klán egyik
tagja a Sabbattal cimborálna, de szinte lehetetlen volt bármi bizonyosat megtudni errıl a zárkózott klánról. Hallott
olyan híreszteléseket - ismét csak Gainesmillen keresztül - hogy nagyjából abban az idıben, amikor a party zajlott,
Benito is eltőnt. Azonban a Giovannik esetében ki tudhatja, hogy ez mit jelent?
Különben Victoria azzal foglalta le magát, hogy megpróbált minél több menekülttel találkozni. Mindannyian nagyon
hálásak voltak, de Victoria meg volt gyızıdve róla, hogy ha mondjuk az elkövetkezı tíz évben bárkivel is együtt kell
éreznie, akkor biztosan felfordul a gyomra. A tömegek majd nyújthatnak neki némi támogatást az alig négy nap múlva
esedékes következı konferencián, de a kulcsjátékosok, akik majd meghatározzák az események kimenetelét, továbbra
is kicsúsztak az irányítása alól.
A menekültáradat elapadása után Garlotte herceg látogatásai megszaporodtak. Victoria a nyakához emelte a kezét, és
ujjait végigfutatta a láncon. A medál az utóbbi napokban mindig ott volt a közelében. Úgy tőnt, a hercegnek örömet
okoz, ha Victoria viseli a láncot. A szívéhez közel pihenı lágy fém a maga módján Victoriát is megnyugtatta. A herceg
azonban a nyilvánvaló vonzalma ellenére is óvatos maradt vele szemben. Victoria nem várta tıle, hogy átadja neki a
városát - nem mintha nagyon ellenkezne, ha ez megtörténne - de azt azért elvárta volna, hogy gyakrabban támogassa
ıt a nyilvános összejöveteleken. Ha ez a támogatás nem jelenik meg, méghozzá gyorsan, akkor kemény lépéseket kell
tennie. Jelenleg a herceg kereste a társaságát. Elég erısnek képzelte magát, hogy ellenálljon Victoriának, és talán
valóban elég erıs is volt. Jelenleg.
Gainesmil ellenben csak egy agyaggalamb volt, amelyet Victoria a legkisebb erıfeszítés nélkül leszedhetett a levegıbıl.
Elegendı szabad akaratot hagyott neki ahhoz, hogy elhitethesse magával, hogy még mindig ura saját magának, és
nagyon szórakoztatónak találta a férfi lelkiismeretében a herceghez és a klántársához való lojalitás között zajló nemes
küzdelmet. Victoria tisztában volt vele, hogy ebben a morális kérdésben nagyobb volt a széljárás befolyása, mint a
lelkiismereté. Gainesmil mindig ott lesz, ahová az erısebb szél fújja.
A Malkáviták szokás szerint jelentéktelenek voltak. Eltekintve Benison hercegtıl Atlantában, Victoria még soha nem
találkozott ennek a klánnak egyetlen olyan tagjával sem, amely megért volna akár egyetlen győszőnyi vitae-t is.
Nem volt alkalma arra, hogy beszéljen Theo Bellel, és gyanította, hogy a Brujah nem fogadná el a meghívását egy
négyszemközti eszmecserére még akkor sem, ha a lehetıség tálcán kínálná magát - és ennek elég kicsi volt a
valószínősége. Az óriás a csıcselékkel járırözött a Washington és Baltimore között található ingatlanok között, sıt,
néha még kisebb behatolásokat is vezetett a nemzet fıvárosába. Jó neki. - gondolta Victoria. Ez a fajta elkötelezettség
garantálta Victoria biztonságát, és ez így volt rendjén. Ráadásul az arkón láthatóan a Brujahk egy igen ritka fajtájához
tartozott - tudta, hol van a helye.
A másik város hercege - volt hercege, hiszen Victoria a Brujahk minden lelkesedése ellenére is csak kevés esélyt látott
arra, hogy visszahódítsák Washingtont a Sabbat karmai közül - Marcus Vitel látszólag teljesen elmerült az önsajnálatba:
hogy a városa, vagy a gyermekei miatt, azt Victoria nem tudta volna megmondani. Azt rebesgették - és Gainesmil ezt
meg is erısítette - hogy Vitel legalább részben felelıs volt azért, hogy Washingtonba bevezették a szükségállapotot, és

19. oldal
 Névtelen
ez nagymértékben megnehezítette a Sabbat dolgát, amikor a hatalmát akarta megszilárdítani a fıvárosban.
Vitel egy lakóházba költözött, és bár soha nem zárkózott el Victoria látogatásai elıl, de egyetlen-egy alkalommal sem
bizonyult túlságosan beszédesnek. A Toreadornak mégis sikerült nekilátnia Vitel belsı énjének feltérképezéséhez, és
lassan meghatározhatta, hogy mi is lesz az, ami megnyitja számára a volt herceg vágyaihoz vezetı utat. Talán az
együttérzés az elveszett gyermekek miatt érzett fájdalommal lesz majd a csali, ami Vitelt Victoria horgára akasztja.
Édes Istenem. - gondolta Victoria - Még több szimpátia.
Ezek után gyakorlatilag csak a Tremere klán képviselıje, Maria Chin maradt. Victoria érezte, hogy még hasznára válhat
az az információ, hogy Chin saját kápolnája, a washingtoni Tremerek semmit sem tettek a város megmentéséért. Talán
megegyezhetnének. Victoria védelmébe vehetné a klán cselekedeteit, ha ık támogatnák a konferencián. Természetesen
még volt az a bonyolító tényezı, hogy a Tremerek egyszerően kijelenthetik, hogy İket sokkal jobban izgatta a
Kamarilla hosszú távú érdekeinek védelme - vagyis a Kamarilla jelenlét fenntartása a nemzet fıvárosában - mint egy
Ventrue herceg hatalmának megóvása. Erre a lehetıségre elıször Gainesmil utalt, de késıbb Vitel herceg is felvetette.
Lehetséges, hogy a Tremereknek nem lesz szükségük Victoria támogatására. Azt azonban minden bizonnyal ık s
belátják, hogy nagyon értékes lehet, ha az embernek van egy barátja a konferencia résztvevıi között. Semmi kára nem
származhatott abból, ha megpróbálja lefektetni egy késıbbi hallgatólagos együttmőködés alapjait.
Ez volt az elsıdleges oka annak, hogy Victoria most a Lord Baltimore szálló elıcsarnokában várakozott. Chin
beleegyezett egy találkozóba. Victoria vetett egy pillantást a gyémántokkal díszített órájára, és egyáltalán nem lepıdött
meg, amikor Chin pontosan éjfélkor besétált a szálló ajtaján. Éppen idıben.
Victoria felállt, hogy üdvözölje a vendégét. Ügyet sem vetett a szálló alkalmazottaira, akik a szélrózsa minden irányába
szétrebbentek a mozdulatra, mivel mindegyikük attól tartott, hogy ı volt az, aki valamivel megsértette az elegáns
vendéget, és így ı okozta azt a tragédiát, ami a távozásával a szállót fenyegette.
- Maria. - mondta Victoria barátságos, bizalmas hangon.
A Tremere arckifejezése mit sem változott, továbbra is semleges maradt.
- Ms. Ash.
Hosszú, szürkéskék köpenyt viselt, hátravetett csuklyával. Victoria szemében ez az öltözék egy kissé idejétmúltnak
tőnt, bár ezt a Vértestvérek csak ritkán tekintették bőnnek. Általában a régimódi öltözködés még csak szokatlannak
sem számított.
Victoria belekarolt a vendégébe és a felvonó felé vezette.
- Szívügyemnek tekintettem, hogy személyesen fogadjam Ont - tudom, mennyire esetlen dolog volt ez részemrıl - de
attól tartok, hogy egyetlen szolgálóm sem csatlakozott hozzám az észak felé vezetı utamon, és eddig még nem volt
idın felvételi elbeszélgetésekre...
Victoria tovább fecsegett, és a témák meglehetısen ártatlannak tőnhettek a körülöttük áramló halandók tömegének.
Chin nem csatlakozott a beszélgetéshez, és meg sem próbált felelni a költıi kérdésekre.
Ez meg majd szétpukkan a hatalmas személyiségtıl. - gondolta Victoria. De hát nem ez volt a helyzet minden Tremere
esetében? Miközben elfordította a kulcsot, amely lehetıvé tette, hogy eljussanak a hetedik emeletre, a Toreador
hatalmas kísértést érzett, hogy itt és most megpróbálja elcsábítani Mariát. Legalább kicsikarhatna belıle valamiféle
reakciót. Megtehetném, mielıtt elérnénk az ötödik emeletet. - gondolta Victoria, de végül elvetette az ötletet. Nem lett
volna sok értelme veszélybe sodorni a jövıbeni hasznot, ilyen pillanatnyi elégtételek miatt.
Az ötödik emelet elérése elıtt lezajló események azonban gyökeresen különböztek Victoria fantáziálgatásaitól. A
Toreador tovább fecsegett és helyettesítette a továbbra is hallgatásba burkolózó társát is. A felvonó egyik utasa sem
hallotta meg a fejük fölött kinyíló csapóajtót, és egyikük sem látta a lassan leereszkedı különleges fojtóhurkot. Victoria
csak akkor döbbent rá, hogy valami nincs rendjén, amikor Maria Chin lábai kétlábnyival a padló fölött kapálóztak, és
még ekkor is kellett neki egy pillanat, amíg a Tremere kidülledı szemeinek és hadonászó karjainak látványa eljutott a
tudatáig.
Victoria látta kesztyős kezeket, amelyek erısen tartották a drótot Maria tarkójánál, és a vészhelyzetek estén beinduló
ösztönei azonnal átvették az irányítást - torkaszakadtából sikoltozni kezdett.
Úgy tőnt, hogy Victoria sikolyai adták meg a szükséges lökést a drótnak, mert ebben a pillanatban a fojtóhurok átvágta
Chin torkát. Victoria teljesen a fülke faláig hátrált, és tátott szájjal nézte, ahogy a drót végképp elválasztja a koponyát a
gerincoszloptól, és Maria Chin mindkét darabja a fülke padlóján koppan.

MÁSODIK RÉSZ
Birtok

1999. július 17., szombat, este 12:37

McHenry Elıadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Komoly biztonsági intézkedések léptek életbe, ami nem meglepı, ha figyelembe vesszük a közelmúlt eseményeit. Jan a
lehetı legkisebb feltőnést keltve surrant be az ajtón, és elfoglalt egy üresen álló széket az elsı sorban. Útközben
udvarias biccentéssel üdvözölte Garlotte herceget, aki a terem közepén állt. Azonban úgy tőnt, hogy jelen pillanatban
Victoria Ash uralta a terepet, akinek a szavai megértı fülekre találtak a hallgatóság körében.
Jan tudta, hogy Victoria is jelen lesz a megbeszélésen, mégis halvány remegés ébredt a mellkasában, amikor elıször
megpillantotta. Elıször évekkel ezelıtt, egy párizsi társasági eseményen találkozott vele, majd ugyanilyen körülmények
között látta újra Londonban és New Yorkban. Legutoljára három évvel ezelıtt látta ıt, amikor Victoria részt vett az
egyik vállalati gáláján Amszterdamban. Minden találkozásuk rövid volt, és udvarias, és a társalgás a felületes

20. oldal
 Névtelen
udvariaskodással nagyjából ki is merült, mégis Jan minden egyes alkalommal úgy érezte, hogy... a szavaknak töltésük
volt, minden mondat a rejtett jelentés és a szenvedély apró, ártalmatlannak tőnı, ırjítı morzsáit hordozta magában.
Nem volt olyan szó, vagy pillantás, amelyhez konkrétan hozzáköthette volna az érzést, a benyomás mégis megmaradt,
sıt, minden újabb találkozással egyre erısödött.
A mai este sem volt kivétel. Victoria egy piszkosfehér, gyöngyökkel díszített ruhát viselt. A magasan záródó gallér
konzervatív volt, de a ruha szorosan tapadt, és szépen kiemelte az alakját. A hosszú kesztyők, és a nyakába akasztott
láncon lógó arany medalion méltóságteljessé tette megjelenését, miközben a hátrész merész kivágása érzékivé tette a
kisugárzását. Jan az elsı pillanatban szerette volna kikísérni ıt ebbıl a zsúfolt terembıl valahová, ahol kettesben
lehetnének, és ahol órákat tölthetne azzal, hogy hangjának csengését hallgatja, és szépségét csodálja.
Jan erısen összeszorította a szemeit és erısen megdörzsölte az orrnyergét. A mozdulatért csak részben okolhatta a
kimerültséget. Küszködve próbálta kitisztítani az elméjét. A Garlotte herceggel folytatott korábbi beszélgetései, és az
egyéb forrásokból származó információk alapján valószínőnek tőnt, hogy Victoria csak hátráltatni fogja a feladatában.
Jan nem engedhette meg magának, hogy gyengéd érzelmek állják az útját. Azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a
Victoria iránt érzett vonzalmának nem csak a Toreador elbővölı személyisége és szemet gyönyörködtetı megjelenése
voltak az egyedüli okai. Itt sokkal titokzatosabb erık léptek mőködésbe, és nem lenne túl bölcs dolog hagyni, ha
elbővölje egy Victoriához hasonló személy. Azonban még ez a tudás sem volt képes csökkenteni a lehetıség vonzerejét.
- Baltimore-nak a Kamarilla ellenállás bástyává kell válnia. - jelentette ki Victoria. A hallgatóság egyetértıen
felmorajlott. - Ez a város lesz az erıd, amely ellen a Sabbat szörnyetegeknek nem lesz reményük a gyızelemre, és
aztán megfordítjuk az áradatot. Másként hogyan remélhetnénk, hogy valaha is visszahódíthatjuk Charlestont, Abigail?
Vagy Richmondot, Peter?
A megnevezett személyek, és mások is komolyan bólintottak, és hangot adtak egyetértésüknek.
Jan mintegy mellékesen végignézett a termen. Theo Bell láthatóan azok közé tartozott, akiket Victoriának nem sikerült
meggyıznie. Karba tett kezeivel a Brujah arkón csendesen ült, mint egy szfinx. A sötét arkón körül helyet foglaló
személyek megjelenésük alapján a Brujah klánhoz tartozhattak - bár Jan tudta, hogy nem mindig bölcs dolog a látszat
alapján ítélni. A csoport látszólag nem volt olyan népes és hangos, mint azt az elsı konferenciáról érkezı jelentések
alapján gondolta volna. Valószínőleg a Theo Bell által szervezett elkeseredett külvárosi ellenállás tizedelhette meg a
soraikat és lohaszthatta le a lelkesedésüket.
Ott volt még Robert Gainesmil, Garlotte herceg Toreador tanácsosa, és egy másik, nemes tartású alak. Jan még soha
nem találkozott személyesen Marcus Vitellel, de eleget tudott Washington D.C. hercegérıl ahhoz, hogy felismerje, ha
látja. Victoria szólamai láthatóan hidegen hagyták a számőzött herceget, aki a vesztesek szemével figyelte a
konferenciát. Míg Victoriát csak egy városból üldözték el, addig ı a saját városából kellett elmeneküljön. İ sokkal
jobban tisztában volt az esélyekkel.
A fogékony tömegben egy másik szkeptikus arc a Tremere klán képviselıjéhez, Aisling Sturbridgehez tartozott. A New
Yorki kápolna régense vékony testalkatú, halandó mércével mérve harmincas évei közepén járó nı volt - bár ez a
Vértestvérek között nem jelentett túl sokat. Egy hosszú, fekete lófarok lógott a feszes öltöny vállára, és az ölében egy
nyitott laptopot tartott. Jan tisztában volt a korábbi Tremere küldött halálának minden véres részletével. Victoria
szemtanúja, ártatlan szemlélıje volt az orgyilkosságnak, feltéve, hogy hinni lehetett a szavának. Az orgyilkos,
természetesen, elmenekült - annyira nyomtalanul szívódott fel, hogy néhány Vértestvér kezdte kétségbe vonni egyes
Nosferatuk hőségét, míg mások egy sokkal fenyegetıbb lehetıségrıl suttogtak: az Asszamita klán.
Jan kínosan ügyelt arra, hogy kordában tartsa a gondolatait, miközben pillantása ismét Victoriára vándorolt. Az üzletre
kell összpontosítania. Hardestadt nem tőrné a kudarcot.
A Brujah botrányos közbeszólásai nélkül Victoria láthatóan alig ütközött ellenállásba a tömeg részérıl. A menekültek
továbbra is bólogattak, és hangot adtak egyetértésüknek az összevont válaszlépések szükségességét illetıen. Victoria
éppen egy természetes szünethez érkezett a szónoklatában, és a vibráló, zöld szemek egyenesen Janra szegezıdtek.
Victoria lassan, egyetlen egyszer pislogott, és Jan lágy bizsegést érzett az arcán, mintha a hosszú szempillák a köztük
lévı néhány yardnyi távolságot áthidalva a bırét cirógatták volna.
Garlotte herceg elıre lépett és magára vonta az egybegyőltek figyelmét.
- Vértestvéreim, engedjék meg nekem, hogy megragadjam az alkalmat, és bemutassak Önöknek egy vendéget, aki
jelenlétével megtisztelte ezt a konferenciát: Mr. Jan Pieterzoon Amszterdamból.
Jan ismét biccentett a herceg felé, majd felállt, és a teremben minden szem rászegezıdött.
- Hölgyeim, uraim. - hajolt meg a gyülekezet felé.
A herceg, aki az elsı találkozásuk alkalmával vegyes érzelmekkel fogadta Jant, most csendben maradt, úgyhogy az elsı
kérdés joga látszólagos természetességgel Victoriát illette:
- Üdvözöljük Baltimore-ban és az Egyesült Államokban, Mr. Pieterzoon. - A mosolya úgy söpört végig a vendégen, mint
valami meleg, nyári zápor. A szemei delejes vonzerıt sugároztak, de Jan kitartott. - Milyen híreket hozott nekünk az
európai barátainktól?
Jan egy pillanatig még állta a tekintetét, és megmutatta neki, hogy nem fog meghátrálni, majd úgy helyezkedett, hogy
ne mutassa a hátát a többi egybegyőltnek, miközben a herceg és Victoria felé néz. Halványan elmosolyodott, és
végignézett az üléseken. Ezek kényes másodpercek voltak, és Jan nem engedte, hogy siettessék. Gondosan
megválogatta a szavait.
- Köszönöm Garlotte hercegnek, és mindannyiuknak ezt a szívélyes fogadtatást. Már jónéhány év eltelt, amióta utoljára
látogattam el ezekre a partokra. Csak azt kívánom, bárcsak kellemesebb körülmények között találkozhattunk volna.
A teremre nehezedı várakozó csend gyorsan elnyomta nyugtalan mozgolódás neszeit.
- Örömmel hallottam, hogy Önök is a Sabbat elleni összpontosított fellépésrıl tárgyalnak, hiszen jómagam is azért
jöttem, hogy ezt a stratégiát javasoljam. - mondta - A Sabbat támadások, amelyek közül az elsı Atlantát érte alig
három héttel ez elıtt, gyökeresen különböznek minden eddigi akciójuktól. Minden eddiginél komolyabb veszélyt
jelentenek ránk nézve.
Jan szünetet tartott, és hagyta, hogy a szavai megtegyék a hatásukat. Semmi olyasmit nem mondott nekik, amit eddig
ne tudtak volna, és nem is próbálta megnyugtatni ıket. Egyszerően csak hangot adott a mindannyiukban ott bujkáló
jelentıs, és megalapozott félelmeknek, de ı nem folyamodott a Victoriától hallott népszerő frázisokhoz.
- A Kamarilla öregei engem küldtek, hogy segítséget nyújtsak az erıfeszítéseikhez, és a védelem koordinálásához. -

21. oldal
 Névtelen
mondta Jan.
Mormolás söpört végig a hallgatóságon. A szinte kézzel fogható szorongás Jan szándékának megfelelıen egy kissé
alábbhagyott.
- Vagyis csapatokat hozott a Sabbat elleni harchoz? - kérdezte Victoria.
- Nem. - vágta rá gyorsan Jan. Végzetes lehetett volna, ha ebben a helyzetben köntörfalazni kezd, hiszen azt mindenki
a gyengeség jeleként értelmezte volna. - Az öregek, és az Atyám, Hardestadt, az ı öregjük, úgy véli, hogy Önök is
rendelkeznek minden szükséges forrással ahhoz, hogy ellenállhassanak a Sabbat fenyegetésnek.
Tökéletes csend. Jan vakmerıen beszélt. İ maga is hitt az elhangzottak nagy részében, bár egy kissé eltúlozta azt a
részt, amelyben arról beszélt, ahogy az európai öregek egy hosszú, és gondos elemzés után jutottak erre a
következtetésre. Igazság szerint fogalma sem volt arról, hogy miként született ez a döntés, és arról sem, hogy
pontosan ki hozta a döntéseket. Csak azokat a tényeket ismerte, amelyekkel Hardestadt olyan szőkmarkúan bánt a
találkozásuk alkalmával. Most pedig Jan az elkerülhetetlen ellencsapásra várt.
Az amerikai Vértestvérek közül elsıként Victoria találta meg a hangját.
- Nem? Csak... nem? Semmiféle katonai erıt nem hozott magával?
- Így van. - felelte Jan egyetlen ütem kihagyás nélkül - Elhoztam a személyes tapasztalatomat, és a...
- Árulás! - kiáltotta valaki, és mások is osztoztak az érzésében.
Az eddig visszafogott Brujahk - Theo Bell kivételével, akinek arcizma sem rezdült - egy emberként ugrottak talpra. A
többiek tiltakozóan üvöltöttek. A levegı megtelt a Janra és az Óvilágban maradt uraira szórt sértésekkel. Egyetlen
pillanat alatt Victoria lelkes támogatóivá váltak. Jan tudta, hogy nem tehetnek mást.
A többi menekült is hevesen reagált a hírekre. Heves és elkeseredett beszélgetések bontakoztak ki a teremben
mindenfelé. Az Egyik Vértestvér - Jan remélte, hogy egy Malkávitáról van szó - szó szerint a haját tépte, és elsírta
magát. A többség kevésbé szélsıségesen, de egyáltalán nem jóindulatúan reagált.
Garlotte herceg közelebb lépett Janhoz. Jan korábban már közölte a herceggel ezeket a híreket, úgyhogy Garlotte, bár
nem volt elégedett, de legalább nem lepték meg az elhangzottak. Valószínőleg nem lepte meg a fogadtatás sem, amit
Jan kapott. Most a vendége biztonságáért aggódott.
- Talán jobb lenne, ha velem jönne. - mondta a herceg, és a közeli ajtó felé intett, amelyen Jan korábban a terembe
lépett.
Jan tiltakozólag a klántársa, a herceg felé emelte a kezét.
- Maradok.
Garlotte szemügyre vette az egyre fenyegetıbb tömeget, aztán tisztelettel fejet hajtott Jan felé. A Brujahk nekiláttak
kitépkedni a székeket, amelyek közül az egyik Janhoz és a herceghez igencsak közel süvített el. Garlotte intett
Gainesmil-nek, majd a kezeit nyugtatóan maga elé tartva közelebb lépett a tömeghez. Gainesmil elvegyült a tömegben
és csendesen beszélni kezdett azokhoz, akiket személyesen ismert. A zőrzavar fokozatosan, és látszólag saját
jószántából lecsillapodott. Hamarosan visszatért a terembe a viszonylagos nyugalom.
A Victoria szemeiben izzó hitetlenkedés képviselte a körülötte állók érzelmeit.
- Minden tiszteletem ellenére, Mr. Pieterzoon, mi hasznát vehetjük Önnek? - kérdezte alig palástolt gúnnyal a
hangjában - Hogyan fogja egy magányos... nagykövet visszafordítani a Sabbatot?
Jan elgondolkodó arckifejezést öltött. A háta mögött összefogta a kezeit, és eltávolodott az ajtótól. Elhaladt Garlotte,
majd Victoria mellett, és megállt a terem közepén. Ügyet sem vetett a körülbelül ötven összegyőlt Vértestvérre, akik
alig egy pillanattal korábban még azzal fenyegették, hogy ízekre szaggatják, karót döfnek a szívébe, kiterítik a napra,
vagy még ezeknél is szörnyőbb dolgokat mővelnek vele. Nem vett róluk tudomást, de érezte, hogy mindegyikük
feszülten figyeli kimért mozdulatait. Hadd nézzenek. - gondolta.
- Egyetlen személy sem lenne képes visszafordítani a Sabbatot, Ms. Ash. - mondta végül - Sem én, sem Ön, Sem a
herceg, de még a rátermett Bell arkón sem. - intett Theo felé Jan - De segíthetek a védelem megszervezésében. A saját
védelmünk megszervezésében. Mert a Kamarilla egyetlen test, és ha a Sabbat gyızedelmeskedne Észak Amerikában... -
és itt egy hosszú lélegzetvételnyi szünetet tartott - akkor már csak idı kérdése lenne, hogy mikor gyızedelmeskedik
Európában is. Ezzel a ténnyel az öregek is tisztában vannak. İk is tudják, hogy meg kell állítanunk a Sabbatot, itt és
most.
- Engedje meg, hogy megkérdezzem, - folytatta gyorsan, mielıtt Victoria közbevethetett volna egy megjegyzést - hogy
Ön szerint mi a célja ennek a konferenciának, amelyet, úgy hiszen, az Ön kezdeményezésére hívtak Össze, Ms. Ash?
Victoriát zavarba hozta a kérdés, de egy pillanat múlva már összeszedte magát, elmosolyodott, és csiszolt modorában
válaszolt Jannak:
- Véleményem szerint ez a konferencia a legalkalmasabb arra, hogy összehangolja a Kamarilla megmaradt területeinek
védelmét, és az elveszett területek visszaszerzésére irányuló erıfeszítéseket.
- És hogyan kellene mőködnie? - kérdezte Jan.
- Ezt hogy érti...? - vonta fel Victoria a szemöldökét.
- Úgy értem, hogy Ön szerint pontosan milyen szerepet kellene ennek a konferenciának betöltenie? - mondta Jan, és
lassan leckéztetı hangnemet vett fel - Minden Kamarilla városban van herceg, és vannak tanácsadók. - intett Garlotte
felé - İk vajon nem szervezik meg a saját védelmüket?
- Természetesen minden herceg megvédi a saját városát. - felelte Victoria - De az elszigetelt városok nem állhatnak
meg a Sabbat dühe, az ellenünk felvonuló szörnyetegek serege elıtt.
- Akkor ismét felteszem a kérdést, hogy hogyan kellene mőködnie ennek a testületnek? Pontosan milyen legyen a
viszonya a hercegekkel? Alá kellene vetniük magukat az Ön konferenciája által hozott döntéseknek?
- Ez nem az én konferenciám. - csattant fel Victoria, miközben valamilyen furcsa módon látszólag nem vesztette el az
önuralmát - És a döntéseket a testületnek kell meghoznia.
- A hercegeknek alá kellene vetniük magukat a konferencia által hozott döntéseknek?
- Igen. - jelentette ki Victoria - A tömegek érdekében alá kell vetniük magukat a konferencia döntéseinek. - kezével
körbemutatott a győlés résztvevıin, és a helyeslı mormolás ismét felhangzott a sorok között.
Garlotte herceg önkéntelenül is Theo Bell viselkedését utánozva karba tette a kezeit.
- A hercegek már most is felelısséggel tartoznak egy magasabb hatalomnak. - mondta Jan - Azt pedig Kamarillának
nevezzük. - a helyeslı mormolás gyorsan elhalt. - A Kamarilla döntéshozó testületeit konklávéknak nevezzük, amelyek

22. oldal
 Névtelen
közül a legmagasabb rangúnak a neve: Belsı Kör. - Jan Victoriához beszélt, de szavai a szélesebb hallgatóságot
célozták meg - Ön, Ms. Ash, ítélethozó lenne, akinek hatalmában áll egy konferenciát konklávénak nyilvánítani? Vagy ez
a testület bitorolni kívánja a Belsı Kör hatalmát azzal, hogy kinevezi Önt ítélethozóvá?
- Természetesen nem! - vágta rá Victoria, de aztán elbizonytalanodott - Én soha nem állítottam... itt senki sem...
- Garlotte herceg petíciót intézett Lucinde ítélethozóhoz, a Kamarilla törvényesen kijelölt képviselıjéhez. - folytatta Jan
- Eri magam is a Kamarilla és a klánjaink öregjeinek törvényesen kijelölt képviselıje vagyok, akit azzal bíztak meg,
hogy segédkezzem a Sabbat elleni védekezésben és az ellentámadás megszervezésében.
Acélos kék szemek kapcsolódtak össze egy izzó zöld szempárral, ahogy Jan Victoriára nézett. Aztán a férfi elfordult tıle,
és szembenézett az egybegyőlt Vértestvérekkel. Most talán ismét eltúlozta egy kicsit a saját kinevezésének
jelentıségét, de vajon ki lenne az, aki megkérdıjelezné a szavait? Ki szállna szembe Hardestadt, az Öreg, a Kamarilla
alapítójának akaratával?
- Nem azért vagyok itt, hogy bárkitıl is hódolatot várjak el. - mondta Jan. A jelenlévı Vértestvérek közül többnek is
mélyen belenézett a szemébe, majd közelebb lépett Garlotte herceghez. - Azért jöttem, hogy segítı kezet nyújtsak
Észak Amerika hercegeinek, hogy segítségükre legyek erıfeszítéseik összehangolásában. És nem azért, hogy
feltételeket szabjak nekik.
Victoria ugyanúgy érezte a helyzet változását, mint bárki más a teremben.
- Én nem azt javasoltam... az csak természetes, hogy a hercegeknek is lesz szavuk a konferencián...
- Kérem, bocsássák meg nekem a ma esti késlekedést. - mondta Jan, és ügyet sem vetett a Toreador mentegetızésére
- New York hercegével, Michaela-val tárgyaltam. Jelentése szerint az ottani helyzet stabil, legalábbis annyira stabil, mint
eddig bármikor. Láthatóan már nem terjedtek ki azok az erıfeszítések, amelyekkel az ellenségeink olyan sokat nyertek
délen. Hasonló híreket kaptunk Hartfordból és Buffaloból. Az ottani hercegekkel tegnap esti érkezésem után beszéltem.
- De a washingtoni Sabbat sereg a mi kapuinkat döngeti. - állt Victoria pártjára Gainesmil. - Miért is lenne bármiféle baj
északon?
Az auditórium helyeslı megjegyzésekkel telt meg. Úgy tőnt, hogy a tanácsadó legalább az egyik lábát már szilárdan
megvetette a másik Toreador táborában. A korábbi megbeszélésük során Garlotte herceg elfelejtette megemlíteni ezt a
tényt.
- Déli irányból ijesztı sereg áll velünk szemben. - ismerte el Jan
- De komoly hibát követnénk el, ha azt hinnénk, hogy a kontinensrıl az összes Sabbat Washingtonba sereglett.
Forrásaim jelentése szerint néhány személy New Yorkból részt vesz ugyan a támadásokban, de gyakorlatilag
elhanyagolható a részvétel Montrealból, Detroitból, Pittsburghbıl, Philadelphiából, Portlandbıl...
A különbözı Sabbat erısségek felsorolása közben rengeteg Vértestvérnek ült ki a döbbenet az arcára. Sokan abba a
hitbe ringatták magukat, hogy összeszednek egy sereget, és a mexikói öbölbe szorítják a Sabbatot. Számukra csak
most vált világossá, hogy pontosan milyen reménytelen is a helyzetük.
- Talán még ki sem mutatták a foguk fehérjét. - jelentette ki vészjóslóan Jan.
- És az urai mégsem küldenek erısítést. - mondta Victoria, aki még mindig nem akarta feladni.
- Az erısítést sokkal közelebb kell megtalálnunk. - mondta Jan
- Onnan kell beszereznünk, ahonnan tudjuk. Már ebben az irányban is megtettem a szükséges lépéseket... de úgy
érzem, nem lenne ildomos ilyen nagy nyilvánosság elıtt feltárnom a részleteket.
Az utolsó mondta hangsúlyából kiderült, hogy Jan nem gyanúsítja az egybegyőlteket. Nem tételezi fel, hogy Sabbat
kémek bujkálnak a sorai között, egyszerően csak a Kamarilla iránti hőségükre hivatkozott. Hiszen nyilvánvalóan
közülük senki sem szeretné, ha a most részletezett tervek kiszivároghatnának a Sabbat felé.
Victoria nyugalmának álarca repedezni kezdett, ahogy Jan minden kezdeményezését lassan a saját hasznára fordította.
Az arca, amely egyébként mindig élettel (és a halandókra jellemzı pírral) volt teli, most a korábbinál sokkal élénkebb
vörösnek tőnt. Jan szinte látta, ahogy a kerekek fordulnak, és Victoria a tömeg pillanatnyi hangulatához igazítja
álláspontját. Azonban Garlotte herceg ismét elıre lépett, mielıtt a Toreador megfogalmazhatta volna a válaszát.
- Így igaz, még rengeteg elıkészületet kell tennünk. - mondta - És hogy azon nyomban hozzá is láthassunk a
feladatainkhoz, javaslom, rekesszük be a konferencia mostani ülését. Szeretném a város minden vendégét emlékeztetni
arra, hogy a Belsı Öbölben a vadászati jogok korlátozottak. És ez kétszeresen is érvényes ennek a létesítménynek az
alkalmazottaira. Rendelkezésükre állnak bizonyos környékek, ahol kielégíthetik a szükségleteiket: Cherry Hill, McElderry
Park, a keleti Broadway...
A győlés lassan kezdett feloszlani, ahogy a Vértestvérek kis csoportokra válva megbeszélték a hallottakat, vagy a
szállásukról, a vadászati jogokról, vagy azokat a nehézségekrıl panaszkodtak, amelyekkel az élıholtaktól jelentısen
túlnépesített Baltimore-ban kellett szembenézniük. Jan figyelte a helyzetrıl társalgó távolodó csoportokat, de az egyik
beszélgetés különösen felkeltette a figyelmét. A herceg közbelépésének idején éppen a tömeget figyelte, és nem
Victoriát, de úgy tőnt, hogy a Toreador hamar magához tért lehangoltságából, és lépteit Aisling Sturbridge felé
irányította. A Tremere régens és Victoria civilizált módon köszöntötték egymást: Victoria arcán nyugodt, kellemes
kifejezés ült, Sturbridge pedig minden szempontból kifejezéstelen arccal fogadta közeledését. Aztán mindketten
elfordultak egy kissé, éppen eléggé ahhoz, hogy Jan már képtelen legyen kivenni, hogy mirıl beszélnek. Bár Hardestadt
gyermeke nem rajongott különösebben az angolért, mégis elég járatos volt ebben a nyelvben is ahhoz, hogy képes
legyen szájról olvasni. Ez a képesség, valamint hogy egy asztal mögül el tudott olvasni egy fejjel lefelé álló szöveget,
számtalan alkalommal bizonyult felbecsülhetetlen értékőnek. Az élıholtak természetfölötti világában forgolódó
Vértestvérek gyakran lenézték az ilyen egyszerő trükköket, amelyekre akár egy egyszerő halandó is képes lehetett.
Nem sok értelme volt azon elmélkedni, hogy pontosan mi zajlott Victoria és Sturbridge között, de Jan ennek ellenére
kíváncsi volt. A beszélgetés, csakúgy, mint egy lehetséges újabb szövetség a Vértestvérek folyamatosan változó
világában legalábbis figyelemre méltó volt.
- Mr. Pieterzoon...
Jan elfordult a beszélgetéstıl, és Robert Gainesmillel találta szembe magát.
- A herceg beszélni kíván Önnel. - mondta Gainesmil - Feltéve, hogy rá tud szánni néhány percet, természetesen.
Jan megrázta Gainesmil kezét, aki láthatóan mind a herceghez, mind Victoriához kötıdött.
- Kérem, szólítson Jannak. - A másik kezével megragadta Gainesmil vállát, ahogy azt egy régi ismerısével tenné. - Az
idım, csakúgy, mint a szolgálataim mindig a herceg rendelkezésére állnak.

23. oldal
 Névtelen
A herceg már távozott a terembıl, és Gainesmil a közeli ajtó felé intett.
- Csak Ön után, Jan.
Jan feltőnés nélkül még egyszer Victoria és Sturbridge felé pillantott. A Toreador felnevetett, majd a páros szétvált. Jan,
Gainesmillel a nyomában, szintén távozott. Nem ez volt az elsı, és tudta, hogy nem is az utolsó.

1999. július 17., szombat, éjjel 1:40

Cherry Hill
Baltimore, Maryland

Fin mindig is úgy érezte, hogy a megjelenése nagyon kirívó ezen a környéken. Talán azért, mert valóban az is volt. A
beszögelt ablakú, elhagyatott házak között úgy nézett ki, mint egy drogdíler. Kincsek a mocsokban. A vadonatúj
bırdzsekije túl fényes, fekete haja túl tökéletes volt. Győlölte, ha a Camarojával az utcán kell parkolnia. Na nem mintha
nem lett volna képes felkutatni a kocsiját, és azt, aki elég bolond volt ahhoz, hogy ellopja, mert erre nagyon is képes
volt, de akkor kénytelen lett volna helyrehozni a lopás során a jármővön keletkezett sérüléseket.
Fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért jöttem ide. - gondolta. Bizonyos éjszakákon egyszerően nyugtalannak érezte
magát, és a következı pillanatban már a porladó járdán igyekezett a viskó felé, amelyet láthatóan csak az utolsó
festékréteg tartott össze - és még az is sietısen pattogott és kopott le a házfalról. Az ilyen éjszakákon még Moréna
társasága sem segített. Szerette ıt, de voltak dolgok, amelyeket a halandók egyszerően képtelenek voltak megérteni.
Na nem mintha itt túl sok szimpátiára számíthatott volna.
Jazz nyitott ajtót.
- Nézd csak, a mi kis piperkıcünk. Ez egy új dzseki? Remélem gondosan kipucoltad. Tudod, milyen hatalmas kosz van
errefelé. Hé, Katrina! - kiáltott be a házba - A szépfiú bátyád van itt.
Jazz félreállt, és Fin belépett.
- Nem vagyok a bátyja.
- Mindig elfelejtem, hogy mőködnek ezek a dolgok. - mondta Jazz - Nekem nem olyan felsıbbrendő a származásom,
mint egyeseknek. - vetett rá egy széles, sziszegı mosolyt, amely megmutatta a hovatartozását igazoló agyarait.
Tarika egy öreg, félrebillent fotelben heverészett, amely szó szerint az utolsó lábán állt. A bıre színe szinte tökéletesen
megegyezett az öreg Naugahyde-al.
- Milyen csinos vagy, Fin. Nem bánod, ha elviszem a kocsidat egy körre?
Jazz és ı laza katonai pólót, és szők farmert viseltek.
Fin megpróbált tudomást sem venni a két nırıl, megpróbálta elrejteni, hogy mennyire kényelmetlenül érezte magát a
társaságukban. Rámenısek voltak, érzıdött rajtuk az utca. A halandók világának alsó spektrumából származtak,
amellyel Fin soha nem kötött közelebbi ismeretséget. Most sem szeretett volna igazán közelebb kerülni ehhez a
réteghez, de Katrina itt volt. A lány mezítláb csoszogott be a szobába. Egy túl szők, fehér pólón, és egy festett farmeren
kívül nem viselt semmit.
- Mit akarsz?
Fin habozott. Fogalma sem volt, hogy miért remélt másfajta fogadtatást. Ez mindig így ment. Katrina véleménye szerint
valami oka kellett legyen, ha már idejött. Esélyt sem látott arra, hogy Fin egyszerően csak úgy beugorjon.
- Hogy megy a sorod? - kérdezte Katrinát.
- Ahogy mindig. - Katrina csak állt ott, és arra várt, hogy Fin végre kibökje, hogy miért jött.
- Hogy van az a kis sündisznó a külvárosban? - suttogta Jazz Fin fülébe - Miért nem hozod egyszer el hozzánk?
- Mire felel meg jobban: harapásra, vagy nyálasra? - kérdezte Tarika olyan gonosz vigyor kíséretében, amely a
legnagyobb hatás eléréséhez megfelelı módon mutatta meg az agyarait. A nyelve hegyét lassan a fogaihoz dörzsölte.
Fin szándékosan nem harapott rá a csalira.
- Mit gondolsz... a történtekrıl? Úgy értem, ami a városban folyik. És Washingtonban.
A kérdés Katrinának szólt, de Tarika nem késlekedett a válasszal.
- Lószar. Kiárusítás van agyarakból a K-Martban, vagy mi? A környéken nem tudsz úgy eldobni egy téglát, hogy fejbe
ne kólints vele egy vámpírt.
- A nappali népek idegesek lesznek, ha az emberek folyton eltünedeznek. - szólt közbe Jazz - De mi, mi nem ölünk
embereket. Mindig életben hagyjuk, és elengedjük ıket. Annyi halat akarunk a tóba, amennyit csak lehet. Nincs
igazunk?
- Mh-hm. - értett egyet Tarika.
Idegesítı volt ez a két nı, de bizonyos szempontból Fin még örült is annak, hogy itt vannak. İk legalább beszéltek
hozzá, míg Katrina csak állt, és nézett.
- Te mit gondolsz róla? - kérdezte tıle Fin.
- Semmit sem gondolok róla. - felelte, és szemeit a másik két nıre szegezte, hogy tudják, mikor lesz szerinte túl sok a
dumából - Azok a vesztesek úgyis hamar továbbállnak, vagy talán én magam tanácsolom el ıket, ha az utamba
akadnak.
- Arra gondoltam, hogy talán... - mondta Fin - tudod, aktívabb szerepet kellene vállalnom. Úgy értem, az atyánk mégis
csak a város hercege, és ha meg kell változtatni bizonyos dolgokat...
- Miért mondod ezt el nekem? - vágott közbe Katrina - Azt csinálsz, amit akarsz.
- Úgy gondoltam, hogy talán segíthetek. - próbálta elmagyarázni Fin - Úgy értem, ez a sok Vértestvér veszélyeztetheti a
Maskarádét...
- Vértestvér. - köpte gúnyosan a szót Katrina - Mi a fenét akar ez jelenteni egyáltalán? Garlotte nem az én apucim, te
pedig nem vagy a bátyám. Azt csinálsz, amit csak akarsz, és azt mondasz nekik, amit csak akarsz. Engem nem érdekel.
Minket nem érdekel.
- Igazat szóltál. - mondta Jazz, és Finn mellett odalépett Katrina mellé - Egyikükre sincs szükségünk.
Katrina átölelte Jazzt, és ujjaival végigcirógatta a nı csupasz nyakát. Jazz felemelte az állát.
- Egyikkıtökre sincs szükségünk. - mondta Katrina, majd a nyelvét végighúzta Jazz nyakán, egészen az álláig. A

24. oldal
 Névtelen
mozdulatot egy hosszú, sóvárgó csók zárta le.
Fin sarkon fordult, és kiment a házból. Elég világosan fejezték ki magukat. Bolond volt, amikor azt hitte, hogy Katrina
valaha is el fogja ıt fogadni. Úgy tőnt, minden egyes látogatása után pontosan ezzel a végkövetkeztetéssel távozott.
Talán egy látogatás Morenánál mégis segíthetne rajta.

1999. július 17., szombat, éjjel 1:48

Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Ön meglehetısen sokat engedett meg magának a város védelmének megszervezésében. - mondta Garlotte herceg
közvetlenül a Jan szállására vonatkozó felületes érdeklıdése után.
A herceg egyenes hátú, fából készült széke egy árnyalatnyival magasabban állt Jan foteljénél, és egy trónján országló
király halvány érzetét keltette. A két Ventrue egyedül volt a teremben. Gainesmil legnagyobb bosszúságára a herceg
nyomban elbocsátotta, amint Jannal együtt beléptek a fogadószobába. Jan óvatosan szemügyre vette a herceget és
összeszedte a gondolatait. A herceg szavai nem voltak éppen dühödtek, de a kihívás nyíltan érzıdött az elıbbi
megjegyzésben.
- Azt remélem, hogy még mindig képesek lehetünk megvédeni azt, ami a Kamarilla terültébıl megmaradt. - felelte Jan.
Jelen pillanatban Baltimore-t fenyegeti a legközvetlenebb veszély. Igyekeztem felhasználni a városon kívüli
kapcsolataimat, mivel sejtésem szerint az Ön erıfeszítései a belsı rend fenntartására irányulhattak. Egy ekkora
Vértestvér áradat mellett fenntartani a Maskarádét nem lehet könnyő feladat. Ha azonban túlléptem a hatáskörömet,
akkor csak a bocsánatát kérhetem, hercegem, és azt, hogy adjon lehetıséget a hibáim kijavítására.
Jan nyugodtan, mégis tisztelettudóan beszélt. A könnyed modora egyáltalán nem mutatta a következı percek
jelentıségét. Bár nyilvánvalóan kívánatos, mégsem feltétlenül szükséges a herceg teljes együttmőködésének
biztosítása. Ha azonban a herceg nyíltan szembeszegül vele, akkor bizony nagyon kevés terület marad a
manıverezésre, és a helyzet nagyon gyorsan szükségtelenül bonyolulttá - talán véressé - válhat. Jannak máshol kellene
támogatók után néznie - Victoria, Gainesmil, Sturbridge? - és talán még a herceg leváltása is szükségessé válna, ha
véghez akarja vinni a terveit. És még ebben az esetben is meg kellene birkóznia Garlotte utódjával, bárki legyen is az.
Úgyhogy Jan feszülten figyelte az elhangzottakon elmélkedı Garlotte herceget.
- Kapcsolatba lépett New York, Buffalo és Hartford hercegeivel. - szólalt meg végül a herceg - És még kikkel?
Jan habozás nélkül válaszolt. A nyílt ıszinteség egy herceggel szemben mindig veszélyes volt, de jelenleg sokkal
nagyobb veszélyt jelenthetett volna, ha csőrni-csavarni kezdi a szót.
- Beszéltem a Gangrel klán ítélethozójával, Xaviarral. - mondta Jan, majd szünetet tartott, hogy felmérhesse a herceg
reakcióit. Ha a herceg szerette volna illendıségi kérdésekkel hátráltatni a megbeszéléseiket, akkor ez a cselekedete
nyilvánvalóan kiváló alkalmat szolgáltathatott volna neki.
- Tegnap éjjel, ebben a városban találkoztam az ítélethozóval. - vágott elébe Jan a herceg következı kérdésének. - A
gyorsaság és a titoktartás érdekében az ítélethozó úgy döntött, hogy nem jelentkezik be nyilvánosan.
Garlotte tartsa egy árnyalatnyit merevebb lett Jan szavait követıen. Szinte észrevehetetlenül megremegtek az
orrcimpái.
- Az ítélethozó talán kételkedik a diszkréciómban?
Jan egy árnyalatnyit leeresztette a tekintetét.
- Soha nem szólnék egy ítélethozó helyett, hercegem. - mondta, majd csendben várakozott.
- És én sem kérdıjelezném meg egy ítélethozó... etikai elveit. - mondta Garlotte kurtán - Mondja csak, Pieterzoon
nagykövet, vajon Xaviar győjt-e sereget a városom felszabadítására?
- Nem, hercegem. - nézett ismét Garlotte szemébe Jan - Xaviar valóban sereget győjt, de Buffalot fogják védeni.
- Buffalot? - a herceg komolyan meglepıdött, és egyáltalán nem örült a hírnek. Egyre kevésbé volt hajlandó szemet
hunyni Xaviar sértése fölött - pedig egy ilyen apróság igencsak alacsony ár lett volna a várost védelmezı Gangrel
seregért cserébe. - Könyörgöm, mondja el, miért?
- Az a város látszik a legsebezhetıbbnek, hercegem. - magyarázta Jan - Ott vannak a legközelebb a Sabbat területek,
és Buffalo védelme a leggyengébb. Attól tartok, hogy ha nem helyezünk el legalább közepes erısségő helyırségeket jó
néhány városban, akkor a Sabbat egyszerően felprédálja a szétszórt helyeket - mint a farkasok, aki a gyengéket és
betegeket támadják meg elıször - míg végül teljesen elszigetelnek bennünket. Ugyanebbıl az okból felvettem a
kapcsolatot a Giovannikkal Bostonban, és megpróbáltam rávenni ıket, hogy nyújtsanak segítséget Hartfordnak.
Azonban a fáradozásaimat itt nem koronázta maradéktalan siker. A nekromanták tudnak a nehézségeinkrıl, érzik
gyengeségünket, és nem sietnek túlságosan a segítségnyújtással. De nem engedhetik meg maguknak, hogy teljesen
figyelmen kívül hagyják a kérésünket, hiszen még akár gyızhetünk is.
- Igazság rejlik a szavaiban. Mr. Pieterzoon. - bólintott lassan, ünnepélyesen a herceg.
- Talán megbocsátja a merészségemet, - folytatta Jan, mikor érezte, hogy Garlotte ingerültsége csillapodik - de szintén
felvettem a kapcsolatot néhány Chicagói barátunkkal. Beleegyeztek, hogy a segítségünkre küldjenek néhányat az
alacsonyabb rangú Vértestvérek közül, mivel úgy tőnik, hogy a városukat nem célozzák közvetlenül a Sabbat akciói.
Garlotte szemei összeszőkültek, ahogy Janra meredt, majd lassan egy mosoly árnyéka jelent meg az arcán.
- Ön nagyon alapos, Mr. Pieterzoon. Gondolom, van még néhány tanács a tarsolyában.
Jan nagyon vigyázott, hogy az arckifejezése és a hangja továbbra is semleges és tisztelettudó maradjon.
- Ha a herceg úgy kívánja, akkor lenne néhány javaslatom...

1999. július 17., szombat, hajnali 4:43

Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

25. oldal
 Névtelen

- Istenem! - ordította Garlotte - Nem is tudom, hogy voltam képes elviselni ıket! Jan Pieterzoon túl óvatos ahhoz, hogy
kimutassa, de én tudom, hogy a hátam mögött rajtam nevet. És a többiek is. Biztos vagyok benne.
- Itt állok - a város ura és hercege, aki a vendégek biztonságáért felelıs. És orgyilkosok garázdálkodnak szabadon, akik
meggyilkolják a méltóságokat - nem a város szélénél, nem a nyomortanyák félreesı, árnyékos zugában, hanem
pontosan itt, az átkozott menedékem kellıs közepén. Hogyan történhetett ez? Mondd el nekem. Hogyan?
Isaac vonakodott megválaszolni a herceg kérdését, aminek az egyik legfontosabb oka az volt, hogy nem tudott igazán
jó választ adni. És akkor még ott volt Dennis. Dennis egyfolytában ıt bámulta.
Vagyis inkább Dennis feje bámulta ıt folyamatosan.
Dennis régebben volt Garlotte herceg biztonsági szolgálatának vezetıje és elsı számú ghoulja, mint Isaac a gyermeke.
És most, Dennis csak egy fej volt. Egy nyitott szájú, tágra nyílt szemő, meredten bámuló fej.
Isaac azon kapta magát, hogy miközben igyekezett elkerülni a döbbent szemek pillantását, folyamatosan
elernyesztette, majd ismét ökölbe szorította az ujjait - nyit, szorít, nyit, szorít. Nagyon hálásnak érezte magát, amiért a
vámpírok vitae-ja lehetıvé tette bizonyos testrészek viszonylag gyors regenerálódását. Mondjuk az ujjakét.
Isaac biztos volt benne, hogy a fej nem tartozik a regenerálható testrészek közé.
Garlotte herceg ujjaival a székének karfáján dobolt. Sajnos az utolsó kérdése nem csak szónoki volt.
- Orgyilkos. - mondta gyámoltalanul Isaac.
- Hogyan? - Garlotte a gyermekére sandított és félrehajtotta a fejét - Természetesen orgyilkos volt. Tudom, hogy egy
orgyilkos volt. Innen Buffaloig minden Vértestvér tudja, hogy egy orgyilkos volt. Miért is zavartatom magam? - lökte az
ég felé a karjait - Miért? Miért zavartatom magam?
Isaac csomót érzett a torkában. Dennisnek többé már nem volt ilyen problémája. - gondolta. A seriff megnyalta az
ajkait. A herceg nem értette meg, hogy mire utalt a megjegyzésével Isaac, és, bár a seriff nem volt meggyızıdve róla,
hogy bölcs dolog tovább erıltetni az elméletét, mégis annyira bántotta, hogy Garlotte ostobának tartotta, hogy végül
úgy döntött, hogy ennek ellenére tovább erılteti a dolgot.
- Véleményünk szerint csak egyetlen egy volt. Egy orgyilkos. Nem orgyilkosok.
- Honnan a pokolból tudhatná bárki is, hogy csak egy vagy éppen ezer orgyilkos volt? Senki nem látta ıket. Senki,
kivéve Victoriát. - tette hozzá Garlotte - És mit tesz ı? Visítva kirohan a felvonóból, és átszáguld az egész szállón.
Briliáns! Ez aztán briliáns. Édes Istenem, ha nem ı lenne Jean D'Arc óta a legszívderítıbb nı, akkor én... én...
Isaac nagyon aprónak érezte magát. Talán Pompei lakói is így érezhették magukat, amikor a Vezúv végre rászánta
magát a cselekvésre.
Legalább ordít. - gondolta Isaac. Általában akkor volt a legkisebb esélye annak, hogy a herceg valóban erıszakhoz
folyamodik, amikor a legerıszakosabbnak tőnt. A Pieterzoon találkozó után valószínőleg Garlotte higgadtan magához
hívatta Dennist, aztán nekilátott, hogy letépje a fejét. Ez valószínőleg levezette a mérgének javát. A többi - a dübörgı
ordítás, a tombolás - már csak a tökéletes lenyugvást szolgálta.
Valószínőleg.
A lenyugvás még eltarthat egy ideig. Végül is maga az orgyilkosság négy éjszakával ezelıtt történt. Akkor Garlotte
nyugodtan fogadta a híreket - és ez mindig rossz ómennek bizonyult. Az azóta eltelt napok és éjszakák minden egyes
óráját azzal töltötte, hogy féktelen dühöngésbe lovalta magát.
Rosszabb is lehetne. - gondolta Isaac. A herceg már bebizonyította, hogy napok helyett éveket is tölthet azzal, hogy
ilyen dühöngésekbe lovalja magát. Ezzel telt a 80-as évek közepe.
Isaac hirtelen rádöbbent, hogy az elmúlt néhány percben a herceg nyugtalanítóan csendben volt, ezért megkockáztatott
egy gyors pillantást. A tapasztalatlanok számára úgy tőnhetett volna, hogy a Garlotte herceg visszanyerte önuralmát -
az arca egészségesebb sápadt színt öltött, és többé már nem remegett - de Isaac jobban ismerte annál, hogy ilyen
külsıségek megtévesszék.
Úgy döntött, hogy talán kıkemény profizmussal lecsillapíthatja a herceget. Végül is ı lenne a seriff, vagy nem?
- Gyanítjuk, hogy egy Asszamita volt.
- És vajon miért? - gúnyolódott Garlotte - Mert csak egy véglegesen halott holttestet hagyott hátra a senki által nem
látott gyilkos? Tehát csak egy Asszamita lehetett.
- Uh... igen.
- Hmm. Ugye tudod, hogy nem messze innen véletlenül egy Sabbat sereg állomásozik? Vajon nekik nem állt volna
érdekükben meggyilkolni egy Tremeret? Én gyanítom, hogy igen. - mondta Garlotte, majd rövid szünet után folytatta -
Mindössze annyit tudunk, hogy legalább egyiküknek két keze volt. Ez pedig néhány átkozott Sabbat harci ghoul
kivételével nem nagyon szőkíti le a kört.
Isaac óvatosan elkezdett reménykedni benne, hogy az atyja kezd lehiggadni. Talán jó stratégia, ha tovább beszélteti.
Isaac úgy döntött, hogy megpróbálkozik valami nem túl kényes, eléggé ártalmatlan megjegyzéssel.
- Ön nem is szereti a Tremereket.
A remegés lassan kezdıdött. A beszédes szín visszatért Garlotte arcára. Isaac ösztönösen a háta mögé rejtette a kezeit.
- Édes Istenem! - robbant ki Garlotte - Nem szeretem a Tremereket. Lenézem ıket. De ez nem jelenti azt, hogy
szeretnék egy lefejezett Tremeret a felvonómba.
Aztán a herceg kimondta azokat a szavakat, amelyekre Isaac annyira várt - amelyekért imádkozott, amelyekbe minden
reményét fektette:
- Mars ki! Tőnj a szemem elıl! Mielıtt még...
- Igenis, hercegem.
És Isaac, a mindig tisztelettudó és szófogadó gyermek, sietve engedelmeskedett.

1999. július 18., vasárnap, este 12:22

Lord Baltimore szálló, Hetedik emelet
Baltimore, Maryland

26. oldal
 Névtelen
Victoria határozott céllal lépkedett a folyosón. Tudomása szerint a herceg csak neki és Jannak engedélyezte, hogy
magában a Lord Baltimore szállóban lakjanak. Rendes körülmények között a herceg maga is a szálló vendége volt,
azonban tekintettel a városban tartózkodó nagyszámú Vértestvérre, most inkább a hajóján tartózkodott. Vitel szintén
kevésbé központi elhelyezkedéső lakóhely után nézett, bár eltekintve a konferenciáktól, az épület meglehetısen
unalmasnak bizonyult. Theo Bell egyfolytában úton volt, és azzal foglalkozott, ami egy Brujaht szórakoztathat, míg
Aisling Sturbridge láthatóan nem kívánt a feltétlenül szükségesnél egyetlen perccel sem hosszabb ideig Baltimore-ban
tartózkodni. A Tremere a kápolnában rá váró sürgıs ügyekre hivatkozva visszautazott New Yorkba, de Victoria
gyanította, hogy cselekedeteit legalábbis részben a félelem motiválta. Ez nem volt meglepı, tekintettel arra, hogy
milyen sorsra jutott az elıdje a konferencián.
Micsoda szégyen, - gondolta Victoria - ha egy Tremere már egy ilyen apróság miatt is kevésbé lelkesen vesz részt a
Kamarilla ügyeiben. Elhaladt a szálló közepén található két gyors forduló mellett, majd folytatta útját a folyosón.
Rajtuk kívül nem volt egyetlen megfelelıen magas rangú Vértestvér sem, akinek járt volna egy lakosztály a Lord
Baltimore szállóban. Csak ö, a szálló egyik végét elfoglaló Kormányzói lakosztályban, és Jan, Garlotte személyes
lakrészében a szálló másik végében.
Victoria örömmel nyugtázta, hogy most már sokkal kevesebb volt a merevség a mozdulataiban. Éppen most érkezett
vissza egy különösen kielégítı vadászatról. A herceg kivételezett vendégeinek egyikeként ı akár a Belsı Öbölben is
vadászhatott, és rengeteg turisták számára nyitott kocsma és a közeli kongresszusi központ jelentısen megkönnyítette
a számára, hogy megfelelı prédára leljen. Ma este elegendı volt egy rövid látogatás az egyik felsıbb osztályú bárba, és
máris sikerült magához vonzania három középkorú üzletember táraságát. Egy kevés bátorítás után ketten figyeltek az
egyik mellékutca bejáratánál, míg Victoria „kielégítette” a harmadikat. A három üzletemberke bezáródott sebekkel, és
egy titokzatos hölggyel való találkozás halvány emlékével távozott.
A ma esti és az utóbbi néhány hétben megszerzett vér jót tett Victoriának. Fizikailag teljesen felépült, és, ami sokkal
fontosabb volt, szinte az összes szégyenfoltja meggyógyult, amit a Tzimiscek között töltött idı alatt szerzett.
Feltételezte, hogy egyszerően csak több vérre lesz szüksége ahhoz a kettıhöz, amelyik még megmaradt. Hamarosan
már semmilyen külsı nyoma nem marad a rajta elkövetett leírhatatlan szörnyőségeknek. Miközben Jan lakosztályának
ajtajához közeledett, kezével önkéntelenül megérintette a nyakában lógó medaliont.

*****

Jan sejtette, hogy a nem túl távoli jövıben valamikor még találkozni fog Victoriával, és a rettegés és a felajzott
várakozás különös keverékével nyitotta ki az ajtót. Az ajtó által keretezett Victoria életnagyságú portrénak tőnt
számára. A skarlátszínő, pántnélküli ruha hosszú ujjai kihangsúlyozták ragyogó bırét, míg az anyag árnyalata elıhozta
hajának gesztenyeszín fényét. Ma este nem viselt kesztyőket, és a kezében egy apró, gyöngyökkel kivarrt erszényt
tartott. A fény megcsillant a nyakában lógó medálon és a zöld szemekben.
- Most kellene beljebb invitálnia. - javasolta játékosan Victoria.
- Bocsásson meg. - mentegetızött Jan - Ön maga a megtestesült szépség.
Victoria illedelmesen lesütötte a szemét és Jan mellett belépett a lakosztályba. A férfi követte a tágas nappaliba. Victoria
még a Garlotte herceg által oly nagy gonddal győjtögetett mőalkotások - klasszikus mellszobrok, Caillebotte, Cézane és
Renoir festményei - között is kitőnt tökéletes szépségével.
- Lenyőgözı a herceg ízlése. - mondta - De gyanítom, hogy Ön ettıl különbözı díszítést választana.
Jan nem válaszolt azonnal a váratlan kérdésre.
- Még nem gondolkodtam el ezen a kérdésen.
- Ó, de az ön vonzalma biztosan nem egyezik meg tökéletesen a hercegével. - mondta Victoria, miközben egyik képtıl a
másikhoz lépett. Jan habozott. - Kérem! - sürgette Victoria - A hercegre nézve nincs abban semmi sértı, ha megosztja
velem az... elınyben részesített díszítıelemek leírását.
Jan errıl nem volt tökéletesen meggyızıdve. Nem állt szándékában átrendezni a herceg személyes lakosztályát. Jan
mégis vágyat érzett arra, hogy kedvében járjon Victoriának, és belemenjen ebbe az apró játékba.
- Azt hiszem, én... egy kicsivel több könyvet szeretnék.
- Ó, könyvek. Most valami érdekeset tudhatunk meg Mr. Pieterzoonról. - mondta Victoria - Milyen könyvek?
- Attól tartok, hogy vállalati fıkönyvek, és hasonlók. - hessegette el a kérdést Jan, aki hirtelen zavarba jött a saját
unalmasságától - Talán néhány történelmi témájú munka.
- És a klasszikusok? - kérdezte Victoria, és egy kicsit lebiggyesztette az ajkát - Semmi regényesebb?
Jan jónéhány pillanatig nem volt képes semmi másra, minthogy a Toreadort bámulja, és pislogjon. Végül nagy nehezen
sikerült elfordulnia.
- Attól tartok, hogy a segédem ma éjszakára már visszavonult, és nincs kéznél semmi, amivel megkínálhatnám...
- Ön túlságosan szerény, Mr. Vállalati Fıkönyv Pieterzoon. Victoria néhány lábnyira megközelítette Jant.
- Kérem, a „Jan” tökéletesen megfelel.
- Nos, Jan, akkor jobb szeretné, ha rátérnék jövetelem céljára? Jan mintegy mellékesen megfordult, és eltávolodott
tıle. Nem igazán tudott tisztán gondolkodni, amikor Victoria ilyen közel volt hozzá. Ráadásul beszéd közben hevesen
gesztikulált, és ez még egy okot jelentett az eltávolodásra.
- Attól tartok, Ms. Ash, hogy tekintettel az eseményekre, valamint a közelmúlt eseményeire, mostanában nem vagyok
valami szórakoztató partner.
- Na de kérem. - szólalt meg Victoria közvetlenül mögötte. Lépésrıl lépésre a nyomában járt. - Ha Ön „Jan”, akkor
ragaszkodnom kell ahhoz, hogy én „Victoria” legyek.
- Nos akkor... Victoria. - ült le Jan a fotelbe. Szándékosan kerülte a kétszemélyes szófát, ahol Victoria közvetlenül mellé
ülhetett volna. - Mit tehetek Önért ma este?
- Bárcsak lett volna alkalmunk elbeszélgetni a tegnap esti konferencia elıtt. - mondta Victoria egy kissé túlzott
komolysággal - Attól tartok, hogy sajnálatos félreértés áldozatai lettünk. Végül is mindketten vissza akarjuk fordítani a
Sabbat hordáit. - A Sabbat szónál különös hevesség költözött a hangjába, amely egyébként nem volt jelen. Hideg,
mélyen gyökerezı győlöletre utalt, de amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is tőnt. - Nagyon illetlen dolog, ha a
szövetségesek egymással civakodnak.

27. oldal
 Névtelen
- Semmit sem szeretnék jobban, mint visszafordítani a Sabbatot.
- értet egyet Jan a megjegyzés egy részével.
- És nem lenne hasznosabb, - kérdezte Victoria, és közelebb hajolva az ujjai hegyével végigsimított Jan térdén - ha
együttmőködnénk?
Jan lelki szemei elıtt hirtelen minden erıfeszítése ellenére megjelent egy kép, amelyen ı és Victoria egymás mellett
fekszenek, összefonódó végtagokkal, a lázasan félredobott ágynemő maradványai alatt. Aztán azon kapta magát, hogy
mélyen Victoria szemeibe néz. Azok a szemek valóban a lelkének tükrei voltak: hívogatták ıt, lépjen be, ı pedig
megosztja vele a legféltettebb titkai, Jan pedig megoszthatja vele legtitkosabb vágyait. Jan félrekapta a tekintetét. A
szoba veszélyesen forogni kezdett. Erezte a késztetést, hogy megragadja a kezeit, de ellenállt. Ugyanolyan szédülés
tört rá, mint amikor lenyelte Hardestadt ısi vitae keverékét. Jan erıt merített az atyjával kapcsolatos gondolatokból. İ
nem tőrné a kudarcot.
Csak egyetlen dologra van szükségem. - emlékeztette magát - Egyetlen dologra vágyom: vérre.
- Én magam is szívesebben mőködnék együtt Önnel. - mondta végül Jan. Nem tudta volna megmondani, hogy hány
másodperc telt el, amióta feltette a kérdést, és úgy tőnt Victoria sem nehezményezi, hogy ennyire megfontoltan
válaszolt.
- Akkor ragadjuk magunkhoz ennek a háborúnak az irányítását. - sürgette a nı - egyetlen herceg sem képes
felülemelkedni a városa szükségletein. A döntéseket nekünk kell meghozni.
Jan azt vette észre, hogy nagyon is logikusnak tőnik számára a javaslat, de megacélozta magát a csábítás ellen.
Gondolkozz, ember! Gondolkozz! - parancsolt magára - İ képes létrehozni egy tanácsot, amelyen keresztül
uralkodhatna, de mit tud nyújtani a Sabbat megállítására tette erıfeszítésekben. Talán felemeli a szoknyája szélét, és
reméli, hogy ráveheti ıket a távozásra? Már nyitotta is a száját, hogy a szemébe vágja ezeket a gondolatokat, és nyílt
opportunizmussal vádolja. De ekkor ismét belenézett azokba a mélyzöld szemekbe, és a gondolatai más útra terelıdtek.
- A hercegek be fogják látni, hogy szükség van az együttmőködésre, hogy a személyes érdekeik megegyeznek a köz
érdekeivel. Ez fog megmenteni minket.
Victoria hátradılt, és karba tette a kezeit.
- Túlságosan bízik a hercegek belátásában. Én láthatóan sokkal kevésbé bízom ebben, mint Ön. Biztosítanunk kell, hogy
a megfelelı döntéseket hozzák.
- Ez nem egy konklávé. - mondott ellen Jan - Ez egyszerően néhány Vértestvér győlése, egy nem hivatalos konferencia.
- Mi összehívhatnánk egy átkozott konklávét! - vetette fel hirtelen indulattal Victoria - Az a szokás, hogy egy ítélethozó
hívja össze a konklávét, de léteznek más lehetıségek is. Ha Ön és én, Sturbridge és talán Bell a többi Vértestvér
támogatásával összehívnánk egy konklávét, akkor Garlotte hercegnek nem lenne más választása, mint elismerni a
próbálkozás törvényességét.
- És a háború a konklávé döntéseinek megfelelıen zajlana. - vonta le a következtetést Jan.
- Pontosan.
- És minden jelenlévı azonos szavazati joggal bírna, a legutolsó Brujah újszülöttıl kezdve egészen magáig Garlotte
hercegig.
- Igen.
Jan felállt a fotelbıl, és járkálni kezdett a szobában.
- Képtelen vagyok felfogni, hogy Önök, amerikaiak miért rajonganak annyira a demokrácia eszméért. - mondta erısen
túlozva - Ebben az érzelmükben az európai öregek a legkisebb mértékben sem osztoznak. Errıl biztosíthatom.
- A városban összegyőlt Vértestvéreket nem fogják elnyomni. - mondta Victoria - Azt nem tőrnék el.
Jan megtorpant, és szembefordult a Toreadorral.
- Ó, valóban? Ellenszegülnének a hercegnek, aki menedéket nyújtott nekik? Aki ebben a pillanatban is távol tartja a
farkasokat? Bár eltúlozta a dolgot - hisz végül a halandók többségéhez hasonlóan a Vértestvérek többsége is csak birka
volt, akiket vezetni kellett - mégis Victoria rátapintott a herceg egyik komoly problémájára. A menekültáradat miatt a
város Vértestvér népessége annyira felduzzadt, hogy az már veszélyes lehetett. A közrendő Vértestvérek, akik távol
álltak a hercegtıl és a normális körülmények között a rend fenntartásáért felelıs merev szervezettıl, robbanásveszélyes
elegyet képeztek. Olyanok voltak, mint a herceg szívének szegezıdı töltött fegyver, vagy éles karó. Jan és Garlotte a
múlt éjjel több órán keresztül tárgyaltak errıl a kérdésrıl, és számos döntést hoztak a megbeszélés végén. Azonban ı
ezek közül egyetlen egyet sem akart megosztani Victoriával, annál is inkább, mert ı láthatóan a tömegek jóakaratát
akarta megnyerni.
- Nem tőrnék el. - ismételte meg Jan hitetlenkedve - Hmm. Azt tőrik el, amire a herceg utasítja ıket. Kivéve persze, ha
van más választásuk. - nézett jelentıségteljesen Victoriára - Azt tervezi, hogy átveszi Garlotte herceg helyét?
- Oh, ne legyen bolond, Jan. - forgatta a szemeit Victoria.
Jan vállat vont, és ismét járkálni kezdett.
- Valahogy az a gyanú ébredt bennem, hogy az Ön rajongása a demokráciáért csak addig terjed, amíg azzal tiltakozhat
egy diktatúra ellen, amelyben nem Ön a diktátor.
Victoria kerülte a tekintetét, és nem válaszolt.
- Ennek ellenére nem ismerek egyetlen Vértestvért sem, akit egy demokrata részesített az Ölelésben. Ha Ön annyira
vágyik a szabadságra, akkor talán le kellene utaznia Washingtonba. Úgy hallom, hogy a Sabbatban csak úgy tombol a
személyes szabadság.
A kirohanása után Jan meglehetısen elégedett volt magával, mert a látvány elsı sokkja után olyan tökéletesen ellenállt
Victoria bájainak. Amikor azonban ismét a Toreadorra nézett, valami olyasmit látott a gyönyörő szemekben, amit eddig
nem: teljes ıszinteséget.
- Én egyszer már megszöktem azoknak a szörnyetegeknek a karmai közül. - mondta Victoria olyan hevesen, hogy Jan
összerezzent - Legközelebb csak akkor találkozom majd velük, ha az összezúzott testeiken táncolhatok.
Bár a nı nem mondta ki nyíltan, Jan mégis felismerte a lealjasított áldozat bosszúszomját. A hangszíne megerısítette
azt, amirıl már más forrásokból is értesült. De ha nem is létezett volna ilyen forrás, a szavakban annyi győlölet
rejtızött, hogy Jan akkor is kitalálta volna.
- Hallottam, hogy elfogták önt. - mondta.
A kijelentés láthatóan meglepte Victoriát, de nem tagadta. Ehelyett hirtelen nagyon fáradtnak tőnt: mindent elsöprı

28. oldal
 Névtelen
szomorúság lett úrrá rajta, és hatalmas súlyként lenyomta a vállait.
- El sem tudom mondani Önnek, mit... - kezdte, majd elfordította a fejét - Nem fogok beszélni róla.
Ez a dacos fájdalom megérintette Jant, magához vonzotta. Odament Victoriához, és leült mellé a szófára. A nı úgy
markolta a medaliont, mintha az meg nem történtté tehetné a szörnyőségeket.
- Nagyjából már felépültem, de... - mondta Victoria elcsukló hangon.
A testét remegés rázta meg, és Jan nyugtatólag a vállára tette a kezét. Victoria hátat fordított neki, majd lassan a
lapockái között a ruhája cipzárja felé nyúlt.
Jan szája és torka hirtelen annyira kiszáradt, hogy valószínőleg akkor sem tudott volna megszólalni, ha akart volna.
Látta, ahogy a saját ujjai megfogják és lehúzzák a cipzárt. Lassan mozgott, hiszen nem volt biztos benne, hogy
Victoriának mi a célja, de a nı nem állította meg, úgy hogy folytatta a mozdulatot: le a háta mentén, egészen a csípı
vonalában található végpontig. A nı megfogta a kezét, és a gerincének alsó hajlatára helyezte. Jan érezte a bırének
selymes puhaságát, de nem volt felkészülve a húsából kiálló apró csonttüskére. Nem volt nagyobb az ujjbegyénél, de a
bır vörös és gyulladt volt körülötte. Hogyan? - csodálkozott Jan.
Egyszer már megszöktem azoknak a szörnyetegeknek a karmai közül. - mondta Victoria korábban.
Szörnyetegek. Tzimisce. A hús szobrászai. És a csonté.
Jan megpróbálta elhúzni a kezét, de Victoria szorosan tartotta. Még most is kissé elırehajolt a felsıtestével, és a ruhája
lecsúszott a vállairól és a dereka körül állapodott meg. Jan a hátának lágy ívét bámulta. A tarkójától a csípıéig csak
egyetlen apró tökéletlenség csúfította el szépségének tökéletességét: a démoni kínzómester által elhúzott csonttüske.
Mi mást tettek még vele? - elmélkedett Jan, de tisztában volt vele, hogy soha nem tenné fel neki ezt a kérdést, és a
kínzásoknak semmi egyéb látható jele nem maradt. A másik kezének ujjaival megérintette ıt éppen a válla fölött, majd
végigsimította a gerincét. Ahogy meztelenül ott ült elıtte, Victoria sokkal kevésbé tőnt ádáznak. Nem jelent veszélyt
rám nézve. - gondolta Jan miközben a kezei a derekára simultak, egy árnyalatnyival a ruha redıi alá. Az elsı érintés
elemi izgalma már csak egy régi, halvány emlék maradt. Vajon hány évtized telt már el azóta, hogy az étkezésen kívül
ilyen közel tartott egy nıt magához? A gondjai - a Sabbat, Hardestadt, akaratos hercegek, Tremere boszorkányok -
most nagyon távolinak tőntek.
Toreador csábító? Jan elméjének egy része visszautasította a jelzıt. Milyen rettenetes eseményeket élhetett át. Victoria
szenvedett, vigaszra volt szüksége. Janra volt szüksége. Mégis a fejében vadul kavarogtak a gondolatok. A nı érzelmi
sebezhetısége miatt kerülhetett ilyen közel hozzá, de nem ez vonzotta ıt hozzá. Lelki szemei elıtt az ujjai lassan felfelé
haladtak a bordák apró kiemelkedései mentén, aztán Victoria megfogta a kezeit, és a melleire vonta ıket. Jan magához
húzta ıt, és Victoria az arcának döntötte a fejét, és felnyögött a cirógatás alatt.
A valóság ismét közbeszólt. Jan valóban lassan csúsztatni kezdte a kezeit felfelé. Victoria félig felé fordította az arcát, és
felsóhajtott. Valami a fejtartásában magára vonta Jan figyelmét. A kezei megálltak, amikor éppen az állának vonala
fölött meglátta az apró jelet. Egy apró hiba volt azon a nın, akinek nem voltak természetes hibái. Jan a jelhez emelte
az ujjait, lágyan megérintette. A folt egy saját farkába harapó kígyót ábrázolt.
- Mi ez...?
- Nem!
Victoria egy pillanattal késıbb már néhány lábnyival távolabb állt a szobában. Egyik kezével a melléhez szorította a
ruháját, míg a másikkal lázasan kutatott az erszényében. Jan teljesen összezavarodva figyelte, amint Victoria kinyitott
egy kis dobozt, és púdert kent arra a foltra, amit Jan az elıbb megérintett - a saját farkába harapó kígyóra. Victoria
rendbe hozta a sminkjét, és a ruhája is felcipzárazva a helyére került, mielıtt még Jan visszanyerhette volna az uralmat
az érzékszervei felett. A medaliont kihúzta az anyag alól, így az ismét szabadon pihent a mellén.
Jan dermedten meredt rá. A jel az állán már nem volt látható. Kezdett kételkedni abban, amit látott. Vajon valóban
látta, vagy a kígyó csak a zavarodottság káprázata volt? Victoria néhány másodpercig a ruháját és a hajtincseit
igazgatta. İ legalább annyira izgatott volt, mint amennyire Jan megdöbbent.
- Attól tartok, mennem kell. - mondta, és határozottan az ajtó felé indult.
Jan nem tért elég hamar magához, így nem kísérhette ki. Az ajtó becsapódott, és Victoria távozott. Jan mozdulatlanul
bámult utána.
Mikor jónéhány perccel késıbb visszafordult a szoba felé, egy magas alak támaszkodott a falnak a szófa másik végénél.
A teremtményt rövid, barna, szürke rühfoltokkal tarkított szır fedte mindenütt, ahol a viseltes öltöny szabadon hagyta a
testét. Az öltöny jónéhány évvel és mosással ezelıtt talán még elegáns is lehetett, de most már szinte a széthullás
határára jutott. A teremtény hatalmas szemei teljesen feketék voltak - nem volt látható fehérje, vagy írisz - és
egymástól távol ültek az orr helyén tátongó üregek felett. Arcának egyik oldalán töredezett fogak döfték át az ajkait,
úgyhogy látszólag a szájának csak az egyik felét tudta kinyitni.
- Hát, az volt aztán a gyulladt szemeknek való látvány. - mondta Jan a fotel hátlapjába kapaszkodva visszanyerte az
egyensúlyát.
Bizonytalannak érezte magát, és egyáltalán nem állt készen arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak.
- Mirıl is beszélgettünk... elıtte?
- Róla. - mondta Marston Colchester - Hiszen tudja, emlegesd az ördögöt... - a teremtmény ismét olyan asztmás
zihálást hallatott, amelyrıl Jan már tudta, hogy nevetés lenne, ha lenne orra - Én mondom, eddig rossz társaságban
tartózkodtam. Victoria Ash még soha nem sétált be az irodámba, hogy ledobhassa a bugyiját, köszönöm, hölgyem.
Jan leült a fotelbe.
- Ha jól emlékszem, akkor a „bugyija” az egész látogatás alatt a helyén maradt.
- Hát, akkor az volt az egyetlen dolog. Lám, lám. Csak csodálni tudom azokat a nıket, akik nem viselnek melltartót.
Jan ügyet sem vetett a Nosferatu megjegyzéseire, hiszen különben a beszélgetés soha nem jutott volna túl a különbözı
nıi alsónemők egymáshoz viszonyított elınyeinek megvitatásánál. Érkezése után elsıként ezt az obszcén Vértestvért
kereste fel. Vajon hogyan uralkodhatott olyan sokáig Garlotte herceg, ha teljesen elhanyagolta ezt a klánt? -
elmélkedett. A herceg kifejezte megvetését a Nosferatuk iránt. Rengeteg Vértestvér esett ebbe a hibába, közöttük,
sajnálatos módon, számos Ventrue is. Jan enyhén hitetlenkedve vette tudomásul, hogy Colchester jelen volt a legutóbbi
konferencián. Hiszen meglehetısen alaposan körülnézett az auditóriumban. Hogy lehet, hogy egy ekkora férfit nem vett
észre? Jan gyanította, hogy valószínőleg ugyanígy rejtette el magát Victoria látogatása alatt.
Victoria. El kellett ıt távolítani a gondolatai közül. Témát kellet váltania, vagy legalábbis sokkal hasznosabb irányba

29. oldal
 Névtelen
kellett terelnie a beszélgetést.
- Tehát hallotta a Victoria és Sturbridge között lezajló beszélgetést? - tapogatózott Jan.
- De hallottam ám. No, az a Tremere aztán nem rohangálna letolt bugyival.
- A beszélgetés...?
- Igen. - ereszkedett le Colchester a szófára, és végigfutatta az ujjait a finom kárpiton - Szóval, a kis barátnıje, a
Toreador, csintalanul odalejtett Sturbridgehez, és folyamatosan mosolyogva valami olyasmit mondott, hogy: „Vajon
Önök Tremerek engedelmeskednek-e a Ventruek parancsainak, miközben ık még arra sem veszik a fáradtságot, hogy
segítséget küldjenek?”. Erre Sturbridge: „Ha azzal kell boldogulnunk, amink van, akkor kénytelenek leszünk ennyivel
beérni.”
Jan szinte itta a jelentést. A mondatok nyilvánvalóan kicsit átalakultak Colchester megfogalmazásában, de a jelentésük
elég hihetınek tőnt. Aztán Victoria megkérdezte, - folytatta a Nosferatu - hogy Strubridgenek nincs-e kedve
négyszemközt elbeszélgetni ezekrıl a dolgokról, mire Sturbridge kijelentette, hogy neki bizony nagyon gyorsan vissza
kell mennie New Yorkba.
Értem.
A hosszú évek során már megtanulta, hogy ne vonja kétségbe a Nosferatuk adatainak hitelességét. Tehát Victoria nem
egyezett meg a Tremerekkel. - gondolta. Ez pedig számos szempontból jelentıs hírnek számított. A titokzatos, és a
Vértestvérek között általános bizalmatlanságtól övezett Tremerek mindig is potenciális veszélyforrást jelentettek. Az a
tény, hogy láthatóan nem mőködtek együtt Victoriával, nagyban csökkentette a Toreador veszélyességét. Látszólag
nem volt túl nagy az egyetértés Sturbridge és Victoria között. Ez a tény pedig komolyan csökkentette annak a
valószínőségét, hogy Victoria, azért hogy a konferencián egy sokkal együttmőködıbb Sturbridge képviselje a
boszorkánymestereket, valamilyen módon kitervelte az orgyilkosságot, vagy részt vett Chin meggyilkolásában.
Természetesen azért még ott volt annak a lehetısége, bármilyen valószínőtlennek tőnjön is, hogy a páros gyanította,
hogy figyelik ıket, és ezért az egész beszélgetést egyszerően megrendezték.
- Késıbb találkoztak még? - kérdezte Jan.
- Nem. Sturbridge nem sokkal ezután elhúzott New Yorkba.
- Értem. - dılt hátra Jan a karosszékben, és masszírozni kezdte az orrnyergét.
Az ujjai azonban még mindig emlékeztek arra, hogy milyen érzés volt megérinteni Victoria ruganyos bırét. Egy soha
meg nem történt jelenet képe kísértette - a kezei ráfonódnak a melleire, és a testét a sajátjához szorítja. Megrázta a
fejét, hogy elhessegesse a fantáziaképet.
Sokkal óvatosabbnak kell lennem. - döntötte el magában. Nem volt értelme túlbecsülni az ellenálló képességét. Távol
tartom magam tıle, és többet nem találkozom vele kettesben. De ezek a gondolatok tompa fájdalmat ébresztettek a
mellkasában. Bárcsak ne lenne ez a sok politikai játszadozás... Ha nem lennének a politikai játszadozások, akkor ügyet
sem vetne rád. - emlékeztette magát.
- Marston, szemmel tudná ıt tartani az elkövetkezendı néhány éjszakán? - kérdezte Jan.
A Nosferatu összedörzsölte szırös tenyerét.
- Hát, a magasabb cél érdekében...
A félig átdöfött ajkakon megjelenı torz vigyor hatására végigfutott a hideg Jan hátán.
Colchestert nem kellett kikísérni. Egyszer csak már nem volt ott. Jan megpróbálta a fejében helyükre rakni a
kirakósjáték darabkáit, és közben erısen próbált nem gondolni a puzzle egy különösen gyönyörő darabjára.

1999. július 19., hétfı, éjjel 2:12

Federal Hill
Baltimore, Maryland

- Szeretne felsétálni a dombra, uram? - kérdezte Marja.

- Nem.
Janra rátört a bezártság érzése. Nem számít, hogy a limuzinban még úgy is rengeteg volt a tér, hogy ı és mindkét
asszisztense ott ült az üléseken. Marja visszahúzódott, majd Roel felé hajolva kinézett az ablakok elıtt elsuhanó parkra.
- Gyönyörő esténk van, uram. - tette hozzá a sofır, Herman. Az anyósülésen helyet foglaló társa, Ton Baumgarte
helyeslıen bólintott.
- Mr. Abeel. - mondta Jan kimérten - Legyen nyugodt, Ön lesz az elsı, akinek szólok, ha szükségem lesz a szabadidı
eltöltésével kapcsolatos tanácsaira.
Hermán figyelmét ismét a Key Highway-re irányította. A limuzin lassan haladt. A forgalom elég gyér volt, és Roel és
Marja láthatóan élvezte az éjszakai kirándulást, még ha Jan nem is osztozott az örömükben. Maga az autó egy szokásos
bérelt jármő volt. A rengeteg rendelkezés és kapcsolatfelvétel mellett Jan nem látta szükségét, hogy áthozassa
Amszterdamból a saját páncélozott, napfény ellen is védı limuzinját. Valójában a mai volt az elsı éjszaka, amikor egy
jármővet kívánt használni. Az elmúlt három éjszakán alig volt szüksége az asszisztensei szolgálataira. Minden
megbeszélés és kapcsolatfelvétel Vértestvérekkel volt kapcsolatos - nem volt közöttük „törvényes” üzleti érdekeltség -
így mindig személyesen Jan részvételére volt szükség. Tehát ebbıl a szempontból szükségtelen volt a halandók
jelenléte.
De természetesen ott volt még a táplálkozás szükségessége. Jan Marjára pillantott. Nyakának feszes izmai magára
vonták a vámpír figyelmét, ahogy a nı Roelen áthajolva kinézett az ablakon - sternomastoid, sternohyoid, omohyoid, és
a közöttük rejtızı, lüktetı nyaki véna. Az elmúlt éjszakákon Jan annyira elfoglalt volt, hogy elhanyagolta a
táplálkozást, és most érezte, ahogy az éhsége felébred.
Talán ezért voltam annyira... fogékony Victoriára tegnap éjjel. - merült fel benne a gondolat, de aztán gyorsan félretolta
az egész témát. Hiszen az autóút végül is nem csak a szolgái szórakoztatását szolgálta. Jan elıször arra gondolt, hogy
társaságra van szüksége, de most jobban átgondolta a helyzetet. Leginkább arra vágyott, hogy minél távolabb legyen a
Lord Baltimore szállótól, pontosabban a hetedik emelettıl, és a sajátjával ellentétes oldalon található lakosztálytól.
Nagyon sok mindent elért már, mióta Hardestadt rábízta ezt a kivitelezhetetlennek tőnı feladatot. Egy könnyed autózás

30. oldal
 Névtelen
a városban megfelelıen kellemes kikapcsolódás kellene legyen. Most Jan mégis úgy érezte, hogy be van szorítva a
nevezetességek bámuló szolgái közé, miközben az egyetlen olyan személy jár a fejében, akire pedig egyáltalán nem
akart gondolni.
Átkozott Toreador.
Jannak akaratlanul is eszébe jutott a Victoria állán éktelenkedı aprócska jel. A saját farkába harapó kígyó. Csak a vak
szerencsének köszönhetıen láthatta meg. És a legkülönösebb az egészben Victoria reakciója volt. Jan gondolatai között
új aggodalom ütötte fel a fejét. Egy Tzimisce szimbólum... Lehetséges volna, hogy ı...? Azonban Jan képtelen volt
összpontosítani, mert egyszerően képtelen volt kitörölni az emlékei közül Victoria meztelen hátának ívét, bırének
fényét, a bordák finom hullámait az ujjai alatt...
- Mi ez a hely? - kérdezte Jan Marját, és az emelkedı felé intett, amelyre a nı korábban fel akart sétálni. A
gondolkodásnál, és az emlékezésnél minden csak jobb lehet.
- Federal Hill.
- A Polgárháború alatt egy erıdítményféleség állt rajta. - magyarázta Roel.
A fiatal férfi Marjához hasonlóan jó képességekkel rendelkezı asszisztens volt, és emellett egy újabb élelemforrás.
Egyikıjük sem volt tudatában a másik hasonló, nem hivatalos képességének, vagy annak a közös kapocsnak, amely
miatt annyira értékesek voltak Jan számára.
Azonnal eszem, ahogy visszaértünk. - gondolta Jan. Nem volt túl bölcs dolog elhanyagolni a saját jólétét, és ha Victoria
továbbra is szembeszáll a tekintélyével, és próbára teszi az önuralmát, akkor bizony nagy szüksége lesz az erejére az
elkövetkezendı hetekben.
Hermán nem vette észre idıben azt a hatalmas alakot, aki az autó elé lépett az úttesten. Az ütközésbe minden utas
beleremegett. A Federal Hillel és Victoriával kapcsolatos gondolatok azonnal kiröppentek Jan fejébıl. A kettıs légzsákok
felfújódtak, és az üléseikhez szorították Hermant és Tont. Hátul senki nem kötötte be magát. Jan és a segédje az
elıttük lévı üléshez csapódtak.
- Édes Istenem. - mondta Marja, miközben feltápászkodott az ülésrıl - Elütöttünk valakit.
Ekkor észrevette a Roel orrából patakzó vért. Jan is észrevette.
- Roel, te vérzel. Meg...
Az autóba csapódó lövedékek félbeszakították a kérdést. Az utas oldali ablak ezer darabra robbant. Az automata
fegyverekbıl zárporzó golyók darabokra szaggatták Tont és Roelt. Hirtelen minden tele lett üvegcserepekkel, vérrel és
golyókkal. Marja görcsösen vonaglott a találatoktól. A becsapódás Janhoz vágta, majd mindketten nekivágódtak az
ajtónak. Jan karjain, mellkasán és arcán golyók robbantak át.
Hermán kiszabadította magát a leeresztı légzsák mögül, és kitárta az autó ajtaját. Jan a másodperc törtrészével azután
nyúlt az ajtónyitó gomb után, hogy a sofırnek sikerült felállnia, és az autó teteje fölött célra emelnie a saját
félautomata pisztolyát. Azonban Hermant hátulról az autónak csapták. A fegyvere az úton csattant, és a férfi a
tarkójába fúródott nyílvesszıvel lassan követte a pisztolyt.
Jan hirtelen rádöbbent, hogy Hermán tarkójából nem egy nyílvesszı, hanem egy karó állt ki.
Az ı ajtaja is nyitva volt, de menekülés helyett inkább pajzsként használta. Gyorsan felkapta Hermán fegyverét, majd
beugrott az autóba Roel és Marja holtteste mellé - csak minél távolabb a karókat lövöldözı ismeretlentıl. Az autó másik
oldalán álló fegyveres eléggé meglepıdött, amikor meglátta a törött ablakon keresztül egyenesen felé repülı Jant. A
meglepetése csak tovább fokozódott, amikor a Ventrue beleürítette a pisztoly tárát. Jan soha nem gyakorolt ezekkel a
modern fegyverekkel, ezért ı is legalább annyira meglepıdött, mint a támadó maga, amikor annak szinte felrobbant a
mellkasa és a nyaka.
Miközben a támadója a földre rogyott, Jan teljesen átpréselte magát az ablak maradványain. Az elsı gondolata a
menekülés volt, de aztán meglátta a fegyveres mozdulatlan kezei között a rohamkarabélyt. Jan eldobta az üres
pisztolyt, felkapta az új fegyvert, és megpördülve az autó eleje felé irányította a csövet. A lény, amely ütközött az
autóval, sértetlenül állt a motorház és a hőtı roncsai között.
Harci ghoul. - gondolta Jan, bár nem lehetett biztos a dolgában. Eddig még egyet sem látott közelrıl, de átkozottul
nagy volt ahhoz, hogy teljesen emberi legyen. Na és egy hatalmas szarvszerő valami nıtt ki a homloka közepébıl. Az
összhatás inkább emlékeztetett egy rinocéroszra, mint egy egyszarvúra.
Jan tombolni kezdett a karabéllyal. Tucatnyi lövedék csapódott az autóba és az úttestbe. Egy gumi felrobbant, csakúgy,
mint a fél háztömbnyi távolságba lévı egyik utcai lámpa. Jan mindent ficnikké lıtt, ami csak a szeme elé került -
mindent, kivéve a ghoult. Aztán elhallgatott a fegyver.
Pokolba.
Beragadt? Kifogyott? Nem sokat számított. Jan futni kezdett a füves dombocska felé. Néhány yard után eszébe jutott,
hogy a háta mögött valaki karókat lövöldöz egy... puskából? Vagy nyílpuskából? Úgyhogy megpróbált jobbra-balra
hajladozni futás közben, hogy ne nyújtson olyan tiszta célpontot. Ez elıször jó ötletnek tőnt, de hamar feladta, miután
majdnem sikerült felbuktatnia saját magát.
A domb tetején megállt, és visszanézett. A nyomában három alak igyekezett felfelé a domboldalon: a rinocérosz, egy
emberi testalkatú és egy harmadik, aki négy lábon haladt. Jan ismét próbát tett a rohamkarabéllyal. A csövet a trióra
irányította, és folyamatosan nyomkodta a ravaszt, de nem dördült el több lövés.
Pokolba.
A fegyvert a földre dobta, aztán sarkon fordult, és menekülıre fogta a dolgot.
Sabbat.
A szó a léptei ütemére pattogott a fejében.
Sabbat.
De hogy juthattak keresztül a Washingtontól északra járırözı csapatokon? Ott nem juthattak át. Annyi azonban
pokolian bizonyos volt, hogy valaki szétlıtte a csapatát.
Sabbat.
Szétlıtték a csapatát? Öt magát is szétlıtték!
Jan megpróbálta számba venni a sérüléseit, miközben a park fáit kerülgette. Legalább még mindig képes volt mozogni.
Egyébként mostanra már biztosan elpusztították volna. Egy rövid pillanatra eszébe jutott Marja, Ton és Roel, és a
limuzin padlójára csöpögı vérük. Aztán felvillant a karóval a tarkójában az aszfalton heverı Hermán képe. De most

31. oldal
 Névtelen
nem volt ideje érzelgısségre. Elıször a túléléssel kellett foglalkoznia.
A golyó ütötte sebek fájdalmasak voltak ugyan, de szerencsére egyik sem tette mozgásképtelenné. Megpróbálta
meghatározni a lyukak helyét, és vitae-t irányítani a legsúlyosabb sérülések meggyógyítására. Néhány felszínhez közel
beragadt golyó kilökıdött, ahogy a felületi sebek feltöltıdtek. A többi lövedék egy ideig még bennmaradhat. Késıbb is
kivágathatja ıket, ha életben marad. Az egyik golyó áthatolt mindkét arcán, és útközben szétzúzott néhány fogat is.
Egy másiknak sikerült letépnie az egyik füle nagy részét. Ismét csak fájdalmas, de nem végzetes sebek. Jan valahol
tizenöt golyó körül belezavarodott a számolásba. Semmi olyasmi, amit vérrel ne lehetne helyrehozni.
Milyen vérrel? - kérdezte magától, miközben a kétségbeesés hullámaival küzdött. Már az a kis gyógyítás is komolyan
igénybe vette, amit az imént megengedett magának, és most lassan érezni kezdte a kimerültség elsı jeleit. Egy
pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy egy nagy körrel visszafordul, és megpróbált visszajutni Marjához és
Roelhez, mielıtt még teljesen kihőlnének. De talán az orgyilkosok pontosan emiatt hátrahagytak egy ırt, és Jan ilyen
állapotban nem is remélhette, hogy gyızhet egy nyílt párharcban.
A kimerültséggel küszködve Jan tovább rohant dél felé a parkon keresztül, majd a környezı negyedben is tartotta ezt az
irányt. Befordult az egyik mellékutcába, és ismét dél felé vette az irányt, aztán elrejtızött az épület sarkánál. Nem
kellet sokáig várnia, amíg az üldözık befordultak a mellékutcába. Elöl a hatalmas, kutyaszerő lény haladt, és a földet
szimatolta. A szagomat követi. - döbbent rá Jan. A következı üldözı a kezében tartotta a lény nyakához erısített
pórázt, és végül a sort Rino zárta. Úgy tőnt, hogy a ghoul enyhén sántít. Talán mégis megsérült az ütközésben -
azonban még így is az autó húzta a rövidebbet.
Jan még egy pillanatig nézte ıket, és abban reménykedett, hogy rossz helyen fordulnak majd be, de a véreb hibátlanul
követte a nyomát. Jan ismét futni kezdett, és minden egyes lépes egyre több erejét emésztette fel. Átkozta magát,
amiért olyan sok éjszakán keresztül elhanyagolta az étkezést. Ha több vér lenne a szervezetében, akkor talán képes
lenne széles ívben kitérni nyugat felé, nem az autóhoz, hanem vissza a Lord Baltimore szállóhoz. Ott biztosan találna
segítséget. De soha nem jutna el olyan messzire.
Gondolom, Garlotte azonnal a szívébe zárna, ha berohannék az elıcsarnokba nyomomban egy Sabbat rohamosztaggal.
- gondolta. A Maskarádé veszélyeztetésével kapcsolatos gondolatok eszébe jutatták a limuzint, és a körülötte és benne
heverı négy holttestet. Jan most semmiképpen sem gondoskodhatott errıl a kis problémáról. Garlotte kénytelen lesz
eltakarítani utánam.
Ismét megtorpant, és megpróbálta a fejét rázva megtisztítani a gondolatait Garlotte-tól, a Maskarádétól és az
étkezéstıl - de végül csak egy törött fog meglazult darabkájától sikerült megszabadulnia. Elıtte egy újabb park terült
el, utána pedig ismét a dokkok. Áthaladt a keskeny félsziget nyakán. Jelenleg nem látta az üldözıket, de volt egy olyan
beteges érzése, hogy még mindig mögötte vannak, és ıt követik. A véreb nem fogja elveszíteni a nyomát, és a Sabbat
nem adja fel. Úgy döntött, hogy a park nem kínál semmit a számára. Biztos rátalálnak, ha megpróbál elbújni, vagy
felmászni egy fára. A dokkok mellett talán beleszalad egy portyázó Brujah bandába. Ezen kívül nem igazán volt más
terve. Vagy más reménysége.

*****

A menet élén Lox folyton elıre akart rohanni, de Terrence visszatartotta. Nem volt semmi oka, hogy eddig fajuljon a
helyzet. - gondolta Terrence - Nincs okunk, hogy a fél városon keresztül kövessük ezt a nagyfiút. De Sonny elfuserálta a
munkáját. Terrence meglepıdött, amikor Eurócsávó lelıtte Sonnyt, de nem bántotta a dolog. Sonny egy segg volt.
Megérdemelte, amit kapott. Blaine láthatóan számított valami ilyesfajta végkimenetelre. Ezért volt itt Terrence és Lox.
Terrence még úgy is maga mögött hagyta Jammert, hogy közben egyfolytában visszatartotta Loxot. Úgy tőnik, az a
szarvas szörnyszülött kificamította a térdét, amikor megállította a limót, és mivel sem Vykos, sem Bolon, sem pedig -
Isten ne adja - a Kis Szabó nem tartózkodott a közelben, senki sem tudta kijavítani a sérülését. Terrence-et már
ezeknek a magas oktánszámú Tzimisceknek a gondolatától is kirázta a hideg. Nagyon is örült, hogy nem lógtak itt a
közelben. Persze klántársak voltak, meg ilyesmi, de a frászt hozták rá.
Jammer csak hadd bicegjen. - gondolta Terrence. A nagydarab idióta okosabb is lehetett volna, mint hogy saját magát
használja emberi - na, csak úgy nagyjából - úttorlasznak. Na de ha azt mondod neki, hogy állítsa meg az autót, akkor
megállítja az autót. Végül is Blaine nem a modora, intelligenciája vagy beszédkészsége miatt választotta Jammert.
Lox hevesebben kezdte rángatni a pórázt.
- Hagyd már abba a röfögést, te hülye torzszülött.
Terrence gyorsan belerúgott a lény eltorzult kutyaszerő lábába. Lox a barátja volt, egy másik Tzimisce, amíg egy
égbekiáltó baklövés miatt Vykos átváltoztatta azzá a vérebszerő dologgá, ami most volt. Könnyen jött, könnyen megy. -
gondolta Terrence. Lox még egészen jól megúszta, összehasonlítva néhánnyal azok közül, akik feldühítették Vykost.
Lox izgatottsága azt jelentette, hogy a nyomok frissebbek lettek. Elfogyott a nafta. - gondolta Terrence. Talán Sonny
mégiscsak kilyuggatta néhányszor, mielıtt a főbe harapott. Természetesen Sonnyt még meg lehetett volna menteni -
feltéve, hogy Blaine szerint érdemes fáradozni egy ilyen elcseszett Lasombráért. Terrence nem fogadott volna rá.
De Eurócsávó esélyeire sem fogadott volna. Jammer már majdnem beérte ıket.
- Gyerünk, te elcseszett egyszarvú idióta. - vetette neki oda Terrence, majd hagyta, hogy Lox ismét maga után
vonszolja.
A véreb rángatta a bırbıl készült pántokat. Olyan erıteljesen szimatolt jobbra-balra az ösvényen, hogy a heves
mozdulatoktól himbálózni kezdtek a golyói.
Terrence legnagyobb meglepetésére a préda bal felıl megkerülte az elıttük álló parkot. Azt hittem, hogy egy bokor alól
fogja az anyját szólongatni. Távolabb a város dokkjai kezdıdtek, de ez sem menti majd meg az Eurócsávót. Nem bújhat
el sem a benzin vagy a víz szaga, sem a daruk és emelık zaja mögé. Legalábbis nem sokáig. Lox ki fogja szagolni.
Terrence nem is próbálta elrejteni magát. Egészen normális volt a külseje, Lox pedig akár egy kibaszottul hatalmas
kutya is lehetett volna. Ha pedig valaki meg akarta kérdezni Jammert, hogy miért ilyen piszkosul ronda, akkor csak
rajta. Általánosságban Terrencet egy fikarcnyit sem érdekelte, ha meglátták ıket. Ez egy Kamarilla város volt. Ha
gondot okozott a csípıficamos hercegnek, hogy eltusolja az általuk kevert zőrzavart, akkor ı annak csak örült. A
dokkmunkásokat úgysem érdekli. - gondolta Terrence - İk szakszervezeti bérért végzik ezt a disznó munkát.
A nyomok egyenesen haladtak a víz melletti bekötıúton. Elindultak a mólók mellett, és Jammer nem túl távolról követte

32. oldal
 Névtelen
ıket. Majdnem mindegyikhez kikötöttek egy hajót, amelyek közül sok most végezte a be- vagy kirakodást. 24-7. -
gondolta Terrence - Kibaszott parasztok. Nekem legalább jár néha egy szabadnap.
Lox kezdett bekattanni. Veszettül rángatta a pórázt és ırülten morgott.
- Higgadj le, te idióta. Még belefulladsz a saját nyáladba. Egyszer már majdnem megtörtént.
Terrence megállt az egyik hatalmas hajó mellett. Visszatartotta Loxot, és szemügyre vette a környezetüket. Az egyik
hatalmas daru platókat rakodott ki a bekötıút másik oldalára. Jammer már csak néhány yardnyira volt tılük. Lox
ırjöngve rángatni kezdte a pórázt, és megkettızött erıfeszítéssel igyekezett kiszabadulni.
- Ó igen, közel vagyunk. - mormogta maga elé Terrence - Odaszögelem Eurócsávó füleit a...
Lox hihetetlen erıvel megrántotta a szíjat, mire Terrence elvesztette az egyensúlyát, és elıre tántorodott. Térdre
rogyott és a véreb maga után vonszolta. Közben a hátuk mögött a földhöz csapódott egy nagy plató. Pontosan oda,
ahol az elıbb álltak. A becsapódás ereje a levegıbe lökte Terrence-t. Keményen a földhöz csapódott, és dermedten
bámult a romokra. Látta, mi történt. Az egyik pillanatban Jammer sántikált felé, a következıben pedig negyven
kibaszott tonnányi törött láda és kiömlött cukor állt halomban ugyanazon a helyen.
Terrence a csuklójára hurkolta a pórázt, úgyhogy amíg ı azt a cukorhalmot bámulta, amely egy pillanattal korábban
majdnem palacsintává lapította, addig Lox mindent elkövetett, hogy a másik irányba rángatva kificamítsa a vállát.
Néhány másodperc alatt a fájdalom felkeltette Terrence figyelmét. Éppen idıben fordult meg ahhoz, hogy észrevegye az
egyik hajó feljáróján felfelé iszkoló Eurocsávót. Terrence kiszabadította a kezét a pórázból.
- Tépd ki a szívét. - kiáltotta.
Lox egy pillanat múlva már felfelé vágtatott a feljárón.

*****

A darukezelı egy kicsit kiegyenlítettebbé tette az esélyeket. Jan túl kifinomult volt ahhoz, hogy hálátlan legyen, bár
többre számított. A plató alatt szétlapuló Rino látványa tényleg édes volt. De Jan csak néhány másodpercig
gyönyörködött a keze munkájában. A véreb és a gazdája még mindig éltek. Sokat nıttek volna Jan esélyei, ha
elpusztult volna az... az a valami, ami a szagát követte. Jan most közelebbrıl is látta - és ennél közelebbrıl nem is
akarta látni: nagyjából humanoid volt az alakja, bár négykézláb haladt. A kezeit egy kutya mancsaihoz hasonlóvá
alakították, az arca pedig groteszkül szétlapult.
Tzimisce. - gondolta Jan. Vagy a klán egyik ocsmány teremtménye.
Ha a véreb is elpusztult volna, akkor Jan talán képes lenne elosonni, és visszatérni a szövetségeseihez. De a Sabbat
még most is képes volt követni a nyomait, és Jan nem kételkedett benne, hogy követni is fogják.
Jan felrohant a legközelebbi teherhajó feljáróján, mielıtt a bestia gazdája feltápászkodhatott volna a földrıl. Mikor
átlépett a korláton meghallotta a kutya egyre közeledı csaholását. Sajnos a fedélzeten sokkal többen tevékenykedtek,
mint azt Jan szerette volna. A cukorplató irtózatos csattanásának hangjára kisebb tömeg verıdött össze a korlát
mellett. Jannak fogalma sem volt róla, hogy miként lehetne megmagyarázni egy olyan bestiális lényt, mint ami most a
nyomában loholt. De a Maskarádé azonnal sokkal kisebb jelentıségőnek tőnt, amint a véreb felért a feljárón és
begaloppozott a fedélzetre. A halandó szemtanúk két homlokegyenest ellentétes reakciót produkáltak: vagy a
rettenettıl dermedten meredtek a lényre, vagy lélekszakadva elrohantak. Jan az ordítozás és a zőrzavar fedezékében
ismét futni kezdett.
Azonban a véreb csak egy pillanatra torpant meg, mielıtt ismét a nyomába eredt volna. Szagot fogott, és néhány
izgatott halandó nem téríthette el a céljától. Az egyik szerencsétlen tengerész a nekiiramodó bestia útjába került, de az
még csak le sem lassult. A hátsó karmai mélyen a tengerész testébe vájtak, ahogy a lény eliramodott Jan után. Néhány
erıteljes ugrással beérte a menekülı vámpírt. Jan érezte, hogy közeledik, és a véreb mordulásai visszhangot vertek a
mellkasában.
A bestia ugrott, és Jan a hajó felépítményének legközelebbi ajtaja felé vetette magát.
Becsapta a fedélzeti nyílást. A véreb becsapódott az ajtóba, és az ütközés ereje hátrataszította Jant. A csattanástól
halkan rezegni kezdtek a fém válaszfalak. De az ajtó kitartott. Jan gyorsan a helyére csapta a nehéz reteszt, és lassan
elhátrált, miközben folyamatosan szemmel tartotta az ajtót. A bestia folyamatosan csapkodta a fémet, és megpróbálta
a karmaival kitépni a helyébıl az akadályt, amely elzárta ıt a prédájától.
Jan akaratereje megfeszítésével elfordult az elreteszelt ajtótól, és szemügyre vette a környezetét. Egy folyosón volt,
nem egy zárt kabinban. Hála Istennek. - gondolta. Nem esett csapdába. De ez egyben azt is jelentette, hogy a véreb is
eljuthat hozzá, és valószínőleg azonnal elkezdi majd keresni a másik bejáratot, amint rájön, hogy az ajtó minden
erıfeszítése ellenére kitart. Ha az ajtó valóban kitart, és másodperceken belül le nem szakad a sarkairól. Jannak
mindenképpen el kellett indulnia.
Elindult a folyosón. A véreb már nem volt mögötte, és most ismét elıjött a szédülése. A nyílegyenes átjáró ide-oda
imbolygott a szemei elıtt. Vér. Nemsokára vért kell szereznie. A sebei mindenképpen végeztek volna egy halandóval, és
elpusztítottak volna sok Vértestvért - vagy legalábbis mozgásképtelenné tették volna, ami jelen esetben gyakorlatilag
egy és ugyanaz. Jan csak Hardestadt és a Ventrue vének vérének köszönhette, hogy még mindig élt. De, még ha képes
is egyszerre két tucat lıtt sebet is elviselni, végül mégis csak vérhez kell jutnia. Idegen földön pedig ez a feladat
egyáltalán nem volt könnyő, hiszen a Ventrue klán áldásos szívósságával együtt megkapta azt az egyedi átkot is, amely
nem volt jellemzı egyetlen más klánra sem. Bárcsak megragadhatná az elsı útjába kerülı tengerészt, hogy kiszívja a
vérét - talán nem túl elegáns megoldás, de jelen pillanatban a stílus volt a legkisebb gondja. De nem tehette.
Mozogj már, a pokolba is! - bíztatta magát Jan.
A vér ugyan valóban létkérdés, de most mégsem ez volt a legsürgetıbb gondja. Nem tudta volna megmondani, hogy
elült-e már a vonítás az ajtónál, de nem állt szándékában megállni, hogy ellenırizhesse. Ekkor megpillantotta azt, amit
keresett - egy létrát. Egyetlen pillanatnyi habozás után mászni kezdett lefelé. Elsı szint. Második. Aztán rádöbbent,
hogy a létra fokaira kell összpontosítania, különben még lezuhan, és így végül már fogalma sem volt arról, hogy milyen
mélyre mászott le a hajótestbe.
Aztán minden óvatossága ellenére megcsúszott.
Egy örökkévalóságnak tőnı pillanatig szabadon esett. Túllépett a kézzelfogható világon, megszabadult tıle - aztán a
kezei fogódzót találtak. A zuhanás hatalmas rándulással megakadt, és az arca a létrának csapódott. Sokáig lógott ott,

33. oldal
 Névtelen
és úgy markolta a létrafokot, mint ahogy egy tékozló fiú szoríthatja magához az anyját. Pedig nem késlekedhetett.
Néhány további fok után Jan egy újabb folyósóra érkezett. A szédülés ırjítı örvényléssé alakult, és Jan megtántorodott.
Csak akkor vette észre a tengerészt, amikor az elkapta a derekát, és ezzel megakadályozta, hogy a földre zuhanjon. A
fedélköz sárga fénye szokatlan módon bántotta Jan szemeit, aki vaksin pislogott a tengerészre.
- Rosszul érzi magát, uram?
Jan alig hallotta a szavakat. A vér ütemes lüktetése a fiú bıre alatt minden más zajt elnyomott. Mennyi vér áramlott a
közelben, és mégis milyen haszontalan Jan számára. A tengerészbe kapaszkodva talpra küzdötte magát.
- Merre van a gépház? - kérdezte Jan suttogásnál alig erısebb hangon.
A tengerész láthatóan meglepıdött.
- Orvosra van szüksége?
- Merre van? - sziszegte Jan, és erısen tartotta a fiút, aki hirtelen el akart hátrálni tıle, amikor a halandó elme
szembekerült a felfoghatatlannal - A gépház?
Ebben az irányban. - mutatott lefelé a folyosón a tengerész - Nincs messze.
Hangjában nyoma sem volt félelemnek, csak engedelmességnek.
- Vigyél oda. - utasította Jan.
A fiú, csakúgy, mint korábban a darukezelı, eléggé könnyen kezelhetı volt. Jan képtelen lett volna idıben megtanulni a
daru kezelését, mint ahogy most sem lett volna képes saját erejébıl megtalálni a gépházat.
Jan megpróbált odafigyelni a véreb hangjaira miközben a folyosón haladtak, de a fülei csengésétıl semmit sem hallott.
Nem lehetett biztos benne, hogy az észlelt zajok valóban a fölöttük lévı fedélzeten csaholó szörnyetegtıl származnak,
vagy az üldözésére induló véreb létrafokokon csikorgó karmai keltették. Esetleg csak az ı fejében léteztek? Minden
egyes lépésnél arra számított, hogy maga alá temeti a hátulról rávetıdı véreb súlya. Végül a páros elérte a gépház
ajtaját.
- Van másik kijárat? - kérdezte Jan.
- Három. - bólintott a tengerész - Az egyik a terem másik végébıl nyílik erre a szintre. Két másik van még a függıhíd
mindkét oldalán.
- Legénység?
A fiú az órájára pillantott.
- Nincs. Legalábbis nem kellene legyen.
Jan nekidılt az ajtónak. Jó. - gondolta. Ma este már elég halál nyomta a lelkiismeretét. Ez a fiú kérdés nélkül végre
fogja hajtani az utasításait. Ha Jannak szerencséje lesz, akkor mindketten túlélik a kalandot. Ha nem... nos, akkor már
nem kell a lelkiismerete miatt aggódnia. Egy, vagy két percig még az ajtónak támaszkodva pihent, és közben
megvizsgálta a gépház falán közvetlenül a bejárat mellett található vészkapcsolót.
Aztán egy vérfagyasztó üvöltés visszhangzott végig a folyosón - a szagot megtaláló vadász diadalüvöltése. A fiú
idegesen visszapillantott a folyosóra. Jan megnyugtatóan a vállára tette a kezét, bár ı maga egy cseppet sem volt
nyugodt. Várt még egy pillanatot. Az üvöltés ismét felharsan, de ezúttal közelebbrıl. A véreb nyilvánvalóan követte a
nyomaikat.
- Gyerünk. - mondta végül Jan.
Jan félig vezette a tengerészt, félig a vállára támaszkodva haladt keresztül a gépházon. A vibráló és zümmögı motorok
között nagyjából egyenes vonalú átjáró vezetett keresztül a termen, de a gépház körülbelül ötven méter hosszú volt.
Jan tudta, hogy ha a távolság túl hosszú, vagy túl rövid, akkor meg van pecsételve a sorsuk. A halandó egyfolytában
hátrapillantgatott a válla fölött - és hirtelen elkerekedtek a szemei a félelemtıl.
- Mozogj már, a pokolba is. - próbálta Jan gyorsabb haladásra ösztökélni a halandót, bár éppen az ı ingatagsága
lassította le ıket.
Elkapta a fiú tekintetét, és minden fogyatkozó energiáját az irányítás fenntartására összpontosította. Ha meginog, és a
tengerész elmenekül, akkor már semmi reménye sem marad.
A gépház mintha a végtelenbe nyúlt volna elıttük. Úgy tőnt, hogy a sietıs léptek sehová sem vezetnek. Végül Jan
megkockáztatott egy pillantást a háta mögé, amikor már úgy gondolta, hogy legalább a fele távolságot megtették.
Valójában már jócskán túljutottak a félúton, azonban a másik ajtón éppen ekkor lépett be a véreb és a gazdája. A póráz
ismét az idomár kezében volt.
Nem engedd el. - gondolta Jan. - Csak ne engedd el.
Megragadta a fiú állát, és a szemébe nézve kimondta azokat a szavakat, amelyek megmenthetik ıket, ha a tengerész
engedelmeskedik.
- Fuss. Üsd be a fedélzeti tőz vészkódját, és várj rám pontosan az ajtó mögött. Most.
A fiú égett a vágytól, hogy engedelmeskedjen - vagy legalább elfuthasson. De sajnos a futó alak látványa jelzés volt az
idomárnak, aki elengedte a pórázt.
- Ölj, Lox!
A szörnyetegnek nem volt szüksége parancsra, sıt, talán nem is hallotta az idomárt. Nekiiramodott a hosszú, keskeny
termen keresztül. Jan is futásnak eredt. Mindössze egyetlen másodperccel maradt le a tengerész mögött, mégis úgy
tőnt, mintha mindenki más teljes sebességgel mozogna, csak ı haladna úgy, mint egy lassított felvétel. Követte a
tengerészt az ajtó felé, és közben egyfolytában azért imádkozott, hogy a lábai ne mondják fel a szolgálatot.
A fiú elérte a vészkapcsolót, és rekordidı alatt ütötte be a kódot és ugrott ki az ajtón. A tőzbiztos ajtó már ereszkedett
lefelé, mire Jan a kijárat közelébe ért. A lemez már az ajtó negyedét elzárta... a felét. Hallotta a közeledı vérebet, és az
idomár hangját, aki egyfolytában kiáltozott:
- Ölj, Lox! Ölj!
Jan lelki szemei elıtt megjelent egy kép, amelyen az ajtó még azelıtt bezáródik, hogy ı odaérne, aztán egy másik,
amelyen nem záródott be idıben ahhoz, hogy csapdába ejtse a vérebet. Elképzelte, hogy a bestia leteperi, mielıtt
elérhetné az ajtót. Erezte a lábai zsibbadtságát. Valószínőleg saját maguktól mozoghattak, mivel ı egyáltalán nem
érezte ıket. Jan még többméternyire volt az ajtótól, amikor elırevetıdött, és gurulni kezdett a földön. A tőzálló ajtó
már jócskán túljutott félúton. Néhány másodpercen belül teljesen leereszkedik, és akkor Jan vagy idebenn reked, vagy
szétzúzódik a lemez alatt.
A szörnyeteg felüvöltött, és Jan után vetette magát, éppen amikor a vámpír átcsúszott az ajtó alatt - és elkapta a lábát.

34. oldal
 Névtelen
A karmai belemélyedtek a húsba, ahogy a véreb húzni kezdte magát elıre. Jan lábai, és a szörnyeteg felsı teste
pontosan az ajtó alatt voltak. Még egy fél méter, és a lemez lezáródik.
Jan éppen idıben vonaglott körbe ahhoz, hogy meglássa a tőzoltó készüléket meglendítı tengerészt. A fémpalack
tompa vége egyenesen a véreb pofájába csapódott. Csontok recsegtek. A bestia fintorgott és vért köpött, de nem
eresztette el Jan lábait. A Ventrue belerúgott a szörnybe a szabad lábával, de nem sokat ért vele. Úgy tőnt, hogy a
vérebet csak felbıszítették a támadások, és agyarait Jan lábszárába mélyesztette. A tengerész pontosan ebben a
pillanatban ismét meglendítette a poroltót.
Jan és a bestia egyszerre üvöltöttek fel fájdalmukban. A padlón törött fogak pattogtak. A véreb visszahúzta szétzúzott
arcát. A Ventrue éppen idıben húzta ki törött bokáját a lezáródó tőzbiztos lemez alól.
Jan visszahanyatlott a földre. Összeszorította a szemeit, és megengedett magának egy elnyújtott fájdalomkiáltást,
ahogy a lábaiból és a bokájából sugárzó fájdalom elborította. A különös csend rögtön feltőnt neki, ahogy a visszhangok
elültek. Különös, hiszen az ajtó túloldaláról nem szőrıdött át sem dörömbölés, sem kaparászás hangja.
- Minden kijáratot lezártál? - kérdezte Jan a biztonság kedvéért. A fiú bólintott. A szája résznyire nyitva volt, de a
korábbi események látványa teljesen elnémította.
Jan komoly nehézségek árán feltornászta magát a könyökére, megvizsgálta a sérüléseket a bokáján - és megpillantotta
azt a két lemetszett kezet, amelynek karmai még mindig a lábába mélyedtek. A nadrágszárát vér itatta át. A
veszélyérzet által elnyomott szédülés most visszatért, és dühödt bosszút állt rajta. Jan ismét lehanyatlott.
Azonban az agya nem pihent. Áthidalhatják a rendszert. Kinyithatják az ajtókat, találhatnak másik kijáratot, vagy egy
szellızıt. Nem volt vesztegetni való ideje, de csak hatalmas erıfeszítések árán tudott ismét felülni. Óvatosan kihúzta a
karmokat a húsából, és félredobta a levágott kezeket.
- Segíts fel.
Kénytelen volt felállni, de attól a mozgás még nem lett sem kellemes, sem kényelmes.
- Vigyél a kapitányhoz. - mondta Jan - És ha odaértünk, akkor keress nekem egy átkozott mankót.

*****

Egy maroknyi tengerész segített Jannak kilépni a feljáróra. Fogalmuk sem volt arról, hogy ki lehet ez a mankóval
sántikáló, megviselt látogató. Csak annyit tudtak, hogy a parancs, az parancs, és a kapitány most azt parancsolta, hogy
segítsenek ennek a személynek a távozásban. Az óvatos pillantások ékesszólóan beszéltek zavarukról. Elgondolkodtak
azon, hogy vajon a látogató jelenlétének köze lehet-e a darubalesethez, vagy a fedélzeten elszabadult veszett
kutyához. De nem tettek fel kérdéseket, és nem is ácsorogtak a dokkoknál. A hajó motorjai életre keltek, és a férfiak
siettek vissza a fedélzetre. A hajó szinte azonnal kifutott, amint a tengerészek visszaértek.
Jan kikerülte a cukortartó ládák romja köré győlt tömeget. Idıközben érkezett egy mentıautó - persze nem lesz rá túl
nagy szükség - de a rendırség nem jelent meg a helyszínen. Úgy tőnt, senki sem tudja pontosan, hogy mi történhetett.
Szükség lesz egy vizsgálatra, és a biztonsági elıírások részletes újratárgyalására. Egyetlen dokkmunkás sem tőnt el, de
néhányan határozottan állították, hogy a ládák maguk alá temettek valakit. Jan tudta, hogy végül nekilátnak elhordani
a halmot, és a zsákok és faszilánkok alól elıkerülı összepréselt testrészek felismerhetetlen egyvelege komoly
felzúdulást okoz majd.
Garlotte-nak errıl is gondoskodnia kell majd. - gondolta Jan. A hercegnek el kell intéznie, hogy az emberei
megmagyarázzák a balesetet. És a golyó lyuggatta limuzint, az öt holttesttel. És a teherhajót, amely engedély nélkül
kifutott a tengerre, mert a kapitány azt hitte, hogy a gépházban tomboló tőz miatt a hajó fel fog robbanni, és hajlandó
lett volna feláldozni a saját és a legénysége életét azért, hogy megmentse a számtalan dokkmunkást. A kapitányt
minden hısiessége ellenére biztosan megbüntetik és kirúgják, amikor végül a hatóságok megállapítják, hogy nem volt
semmiféle tőz. Nyilvánvalóan részeg volt. Vagy rosszabb. De addigra a kapitány már eljátszotta a szerepét.
Értesítenem kell a herceget. - gondolta Jan. Természetesen Garlottenak küldenie kell egy csapatot, hogy „fertıtlenítsék”
a gépházat. Remélhetıleg a véreb és az idomár még akkor is ott lesznek, amikor a csapat megérkezik.
Mindent egybevetve ez a mai éjszaka nem tett túl jót a Maskarádénak. Jant minden bizonnyal legjobb esetben is
megfenyítették volna, ha nem lenne ilyen magas a rangja. De ı befolyásos ember - és, ami sokkal lényegesebb,
Hardestadt gyermeke - volt, és ezért a kihágását meg fogják bocsátani. A Sabbat orgyilkosok elpusztítójaként fogják
ünnepelni, míg egy újszülöttet legalábbis megbüntettek volna elıvigyázatlanságáért, annak ellenére, hogy az adott
körülmények között nem igazán lett volna más választása.
Jan két szürke raktárépület között távolodott tántorogva a dokkoktól. Minden lépésnél földrengésszerő fájdalom hasított
a bokájába. Örült, hogy eltávolodhatott a halandók tömegétıl - a golyó lyuggatta ruhákban és átlıtt arccal sántikáló
alak túlságosan gyanús lett volna nekik. És a halandók aromája kegyetlenül gúnyolódott vele. Eszébe jutott Marja és
Roel, és a vérük, amelyet elzártak elıle. Voltak mások is - Amszterdamban. Egyetlen telefonhívással megoldhatná a
gondját - de az idıbe telne.
Tovább támolygott dél Baltimore-ban. Távolról érzékelte az utcák neveit.
Winder, Wells, Barney, Health.
Kerülj nyugat felé. - emlékeztette magát. Nem mehet túl közel a Federal Hillhez, a limuzinhoz és a testekhez. Most már
biztosan megérkezett a rendırség.
Charles, Olive, Hanover, Clarkston.
Jan úgy hitte, hogy irányt változtatott - nagyjából - de képtelen volt koncentrálni. Nem tudta felidézni a város térképét,
és hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz az utcák. Nem volt messze az óceán, de mivel egy félszigeten tartózkodott,
ez nem segített túl sokat. A dokkok mentén található nagyobb raktárakat felváltották a sokkal visszafogottabb tároló
épületek. Az egyik pontosan olyan volt, mint a másik: agyagtégla, vagy zsalu, és a reggeli sötétben elszürkülı csupasz
falak. Vagy talán csak Jan agya volt képtelen felfogni az egyik épületet a másiktól megkülönböztetı apró részleteket?
A távolból egy autó zaját hallotta. Nem volt túl közel, mégis hirtelen, és minden logika ellenére felütötte fejét a félelem,
hogy valaki rátalálhat. Amilyen gyorsan csak a fájdalom és a mankó lehetıvé tette beszökdécselt a két épület közé, és
fáradtan nekitámaszkodott a fém falnak.
Pihenj. - mondta magában. Csak néhány percig. Bár tudta, hogy a pihenés vér nélkül semmit sem ér, mégis hagyta
ellazulni az ujjait. A mankó a fal mellett a földre esett. Lassan Jan is lecsúszott, és leült az aszfaltra.

35. oldal
 Névtelen
Csak néhány percet.
A gondolatai kezdtek elkalandozni.
A Sabbat csak néhány bőnös hangoskodó. Ez volt már a kezdetektıl. Olyan tisztán hallotta Hardestadt szavait, mintha
az atyja éppen elıtte állna. Tegye helyre ıket. És ne piszmogjon túl sokat.
- Tedd helyre ıket magad, te középkori vén kurafi. - mormolta Jan.
Most már bármelyik percben elhatározhatta magát, hogy felálljon, és folytassa útját észak felé, körbe a Belsı Öböl
mentén egészen a Lord Baltimore szállóig. Nem vesztegethette az idıt. Hardestadt várta az eredményeket. De olyan
megnyugtató volt a falnak dılve ülni a földön. A bokái csak tompán sajgott a villámcsapásszerő éles fájdalom helyett.
Kóválygott a feje. Fogalma sem volt róla, hogy képes lesz-e tovább menni. De muszáj volt tovább menni. Csak még egy
perc.
- Európában kellett volna maradnod. - mondta Hardestadt, és Jan fáradtan bólintva értett egyet vele - Ott a vámpírok
öregek, fáradtak és lassúak.
Öregek, fáradtak és lassúak. A szavak a fájdalom és a kimerültség ködén át is eljutottak Jan tudatáig. Ez nem úgy
hangzott, mint Hardestadt. És vámpír. Jan atyja soha ki nem ejtett volna ilyen vulgáris szót a száján - mindig
Vértestvér vagy Káinita.
Jan felnézett, és a közvetlen környezete ismét elfoglalta méltó helyét a valóságban. Baltimore-ban volt, a dokkok
közelében, és sérült testében túl kevés volt a vér. Éppen legyızött, vagy legalábbis kijátszott egy Sabbat falkát. Vagy
mégsem?
- Valamit az utolsó szó jogán, Mr. Jan Pieterzoon?
A hang ismerısen csengett, és mikor Jan képes volt fókuszálni a szemeit, ismerısnek bizonyult a hozzá tartozó arc és
alak is.
- Blaine.
- Emlékszel. Milyen megindító.
Az orgyilkos még akkor is jócskán fölé magasodott volna, ha az alacsonyabb Ventrue nem ült volna a földön.
- Soha nem feledkezem meg a klántársaimról. - felelte Jan.
- Klántárs, hm. Baszd meg, klántárs.
Blaine egy számszeríjat irányított Jan mellkasának. Egy ahhoz hasonló fából készült vesszı szolgál majd karóként, mint
amilyen leterítette Hermant. Jan gondolkodni próbált, de az agya nem engedelmeskedett. Az egyetlen reménye az volt,
hogy a megfelelı pillanatban félreugrik, és reméli, hogy a szíve helyett a vesszı a vállába fúródik. De Blaine annyira
közel volt. A megfelelı pillanat a másodperc legapróbb törtrészéig fog csak tartani. És akkor mi lesz, ha sikerrel jár?
Nem volt meg az ereje, hogy legyızze az ellenfelét, vagy hogy megkíséreljen elmenekülni.
- Még most sem késı. - mondta Jan - Még mindent jóvátehetsz. A Kamarillának értékesek lennének a Sabbattal
kapcsolatos ismereteid.
Blaine hangosan felnevetett.
- Talán tényleg patkány vagyok, de annyira nem vagyok hülye, hogy felugorjak egy süllyedı hajóra.
- Az uraid biztosan kíváncsiak az információkra, amikkel szolgálhatok.
Jan szalmaszálak után kapkodott. Nem rajongott túlságosan a Tzimisce kínvallatásért, de most a rövidtávú túlélés volt a
legfıbb gondja. És amíg életben volt, addig volt esélye a szabadulásra.
- Ne aggódj. - felelte Blaine - Ok tudnak mindent, amit te tudhatsz. Na nem mintha szükségünk lenne segítségre ahhoz,
hogy ki...
Soha nem fejezhette be a mondatot. Jan szemei elıtt egy sötét villanás lefelé lökte a számszeríjat. A kiröppenı vesszı
aszfaltdarabkákat szórt Jan arcába. Ezzel egy idıben egy sötét alak fejbe vágta Blaine-t, aki a falnak csapódott, majd a
földre rogyott.
Jan agyának szüksége volt néhány másodpercre, hogy feldolgozza a látottakat. Blaine helyett most egy hatalmas,
tükrös napszemüveget viselı férfi állt fölötte. Úgy tőnt, mintha a nehéz bırdzsekije még azt a kevés fényt is magába
szívná, ami az utcáról beszőrıdött a sikátorba. Jan ismerte ezt a hatalmas férfit, felismerte az arcát.
Theo Bell.
Végre felfogta. Bell kezében egy lefőrészelt csövő puskát tartott, amelynek megerısített markolatát friss vér piszkolta
be. Jan Blaine mozdulatlan tetemére pillantott, és észrevette a megfelelı mérető krátert a homlokán.
- Túléled? - kérdezte Bell.
Jan képtelen volt válaszolni. Még mindig azt próbálta rekonstruálni, ahogy a Brujah harcos félreütötte a számszeríjat és
bezúzta Blaine koponyáját, mielıtt még bármelyik Ventrue egyáltalán ráeszmélt volna a jelenlétére.
Jan ismét Blaine győrött és véres arcára pillantott. Az orgyilkos, akárcsak a klántársa, Jan, kétségtelenül eszméletlen
mennyiségő fizikai sérülést volt képes leviselni, Bell csapása alatt mégis úgy hasadt szét a koponyája, mint egy túlérett
görögdinnye. Jan ismét a herkulesi termető Brujahra pillantott.
- Mi van a többiekkel? - kérdezte Bell.
- A hajón vannak. - próbálta elmagyarázni Jan - A gépházba zárva, legalábbis ott voltak. A kapitány kiviszi ıket a nyílt
tengerre.
Elmenekülhetnek, vagy kiszabadulhatnak, és átvehetik az uralmat a hajó felett, de jelen pillanatban nem voltak útban.
- Egy másik szétzúzódott a dokkok között. Egy másik...
Jan megpróbálta mutatni az irányt, de az irányérzéke teljesen összezavarodott. Ujjaival erıtlenül a levegıbe bökött.
- A kocsim mellett volt. Lelıttem. De lehet, hogy magához tért.
- Azt már elintéztem. - mondta Bell, de nem főzött további magyarázatot az ügyhöz - Tudsz még másokról?
Jan megrázta a fejét.
- Oké. Én is csak ennyit láttam.
Bell belenyomta a puska csövét Blaine tátott szájába, és meghúzta a ravaszt. A robbanás magához térítette Jant.
- Menjünk. - mondta Bell - Tessék. - nyújtotta oda Jannak a mankót, majd elindult vissza az utca felé, és hagyta, hogy
Jan tántorogva kövesse.
A Ventrue tudta, hogy követnie kell. A lövés zaja könnyen magára vonhatja a figyelmet, és jelenlegi állapotában még
egy halandó rendırrel sem tudott volna elbánni, nemhogy egy Sabbattal, aki a környéken ólálkodhat. De a zárt térben
szinte minden mást elnyomott a vér szaga. És ez nem halandó vér volt, amellyel Jannak vigyáznia kellett volna. Ez egy

36. oldal
 Névtelen
vámpír vére volt. Vértestvér vitae. Amelyet Káin átka változtatott át a legcsábítóbb, és egyben legátkozottabb nektárrá.
Jan éhsége maga alá győrte a fáradtságot és a fájdalmat, és odakúszott ahhoz a fejetlen tetemhez, amely nemrég még
Blaine volt. A test mögött vérpatakok csordogáltak lefelé a falon. Micsoda pazarlás. - gondolta Jan, de ennél sokkal
jobban érdekelte az, amely még nem ment kárba. Megragadta az ernyedt kart, és átengedte magát az éhségnek.

*****

Mire kilépett az utcára, már biztosabban mozgott egy kicsit. Nem szívta ki teljesen a testet, hanem azonnal elszakította
magát a gazdag nedőtói, amint képes volt rá. A bokája még mindig komoly fájdalmat okozott. A gyógyító vitae
segítségével most már sokkal könnyebben ment a járás, de Jan attól tartott, hogy most nem lesz ideje többet tenni. Az
utca teljesen üres volt, de vajon meddig marad ez még így? Néhányan biztosan meghallották a lövés zaját, hiszen a
dörrenés még mindig ott visszhangzott Jan füleiben. Ilyen közelrıl a zárt helyen a puskalövés hangja akár egy ágyúval
is felért. Úgyhogy Jan összeszedte az erejét, és beérte néhány ırjítıén édes korttyal. Az erejébıl még most is csak arra
futotta, hogy kordában tartsa a benne lakozó démont, amely ordítva tiltakozott a vitae hátrahagyása ellen. Minden
egyes lépéssel, amely távolabb vitte ıt Blaine szétzúzott tetemétıl, Jan uralma az ırjöngı Bestia fölött egyre erısebb
lett.
Bellt nem látta sehol. Miközben Jan próbálta összeszedni magát, hogy nekiindulhasson a szálló felé vezetı bicegésnek,
egy motor zúgása kezdett veszélyesen közeledni. Visszaaraszolt az árnyékok közé, de a motor csikorogva befordult a
sarkon. Jan megdermedt - még nem nyerte vissza eléggé az erejét a harchoz, de még a meneküléshez sem, de ekkor
észrevette, hogy a motoron szerencsére Bell ül. A Brujah Jan mellett állt meg.
- Szállj fel.
Jan sajgó testtel felmászott a motorra.
- Találkoznom kell a herceggel. - kezdte magyarázni. - A rendırség...
- Már intézkedtünk. - mondta Bell, majd beindította a motort, és elszáguldottak.

1999. július 19., hétfı, éjjel 4:36

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Jan óvatosan becsukta a dupla ajtót. Mintha attól tartana, hogy a lágy kattanás valamilyen módon megszakíthatná a
túloldalról átszőrıdı tompa sikolyokat. A nappaliból három hálószoba nyílt, és Jan megpróbálta elfelejteni, hogy ez az
egy egyáltalán létezik. Bizonyos kellemetlenségeket nem lehetett elkerülni, és jelenleg nem volt itt az ideje a személyes
gyengeségnek, sem fizikai, sem morális síkon.
Garlotte herceg szobájában a szınyeg szokatlanul vastagnak tőnt. Jan attól tartott, hogy elsüllyed benne, és örökre
elveszik. De lehet, hogy csak a lábai fenyegették minden lépésnél azzal, hogy végül felmondják a szolgálatot. Nem is
emlékezett rá, hogy az Ölelés éjszakája óta bármikor is ennyire megviseltnek, ennyire halálosan fáradtnak érezte volna
magát. Már akkor is megbotlott, amikor leszállt Theo Bell motorjáról. Nem lett volna szabad elhajtanom a mankót. -
gondolta. A szálló felé vezetı úton dobta el. A szájában visszamaradó vitae mámorító illata megszédítette, és rosszul
ítélte meg a saját állapotának javulását. A Vértestvérek vére nagyon erıs volt, de ı csak viszonylag keveset vett
magához. A sebek teljes gyógyulásához több vérre lesz szüksége, és ha a bokája rosszul forr össze, akkor, ha ideje
engedi - néhány hét, vagy év múlva - szüksége lesz mőtéti beavatkozásra is. Azonban ez a lehetıség inkább
kellemetlen, mint veszélyes volt. Néhányan nyugat Európa legjobb orvosai közül nagyon is szívesen siettek volna Jan
segítségére. Idıvel ismét teljesen épp lesz.
Jelen pillanatban azonban még az is gondot okozott, hogy kikerülje a nappali remekbe készült bútorait. Nem egészen
egy órával ezelıtt, amikor betántorgott a szálló hátsó bejáratán, alig volt képes eléggé összpontosítani ahhoz, hogy
rávegye az éjszakai mőszak vezetıjét - helyettes vezetıjét - arra, hogy megtegye, amit kér tıle.
De mostanra minden el volt intézve. Vagy éppen most intézıdött. Épp úgy, mint korábban már számtalanszor, annak
ellenére, hogy Jan intézkedései eléggé ügyetlenek és nehézkesek voltak. Nem volt választása. Azonnal elintézte az
Amszterdami telefont, amint belépett a lakosztályba, de nem merte megvárni az erısítés még aznap éjszakára várható
érkezését. Azonnal rendbe kellett hoznia magát. Nem volt túl valószínő, hogy újabb veszély fenyegetné idıközben, és
minden bizonnyal minden rendben lett volna. Azonban Jan nem bízott semmit a véletlenre. Most már biztosra akart
menni. Túl sok olyan esemény tanúja volt már, amelyek minden várakozás ellenére következtek be. És túl sok ilyen
esemény bekövetkeztéért volt személyesen is felelıs.
Az új csapattal kapcsolatos gondolatok felidézték benne azoknak az emlékét, akik többé már nem szolgálták ıt:
Hermán, Ron, Roel. Hiányozni fognak a szolgálataik. De az egész elpusztult csapatból mindössze Marja elvesztése
keltette fel benne a sajnálat morzsáját - amelyet gyorsan el is fojtott. Már túl sok eltelt év állt mögötte ahhoz, hogy túl
sokáig sajnálkozzon egyetlen halandó távozásán.
Egy dohányzóasztal orvul pontosan oda helyezte magát, ahova Jan lépni akart. Beverte a térdét, és az orra alatt
szitkozódni kezdett. De azért tovább tántorgott. A rengeteg golyó ütötte lyuk és a bokájának sérülése miatt, Jan nagyon
kényelmetlenül érezte magát, de nem vált cselekvésképtelenné. És nem is pusztították el. Az elkövetett baklövéseket
figyelembe véve, sokkal jobban megúszta a Sabbat falkával való találkozást, mint azt megérdemelte volna. Végül is a
feje még mindig szerves része volt a testének.
Olyan átkozottul ostoba voltam!
Miközben átsántikált a nappalin a saját hálószobája felé és a golyó lyuggatta ruháit egyszerően a földre szórta, Jan a
megmaradt energiáit az átkozódás és az önvád helyett a hibák elemzésére fordította. Kettıt is elkövetett. Az elsı az
volt, hogy Baltimore-t nem tekintette harctérnek. A város volt a hadmőveleti bázisa, de ez nem jelentette, hogy egy
biztonságos bunkerben ücsörög, távol a harcoktól. Többé már nem létezett ilyen hely a keleti part mentén. A Sabbat
rohamai gondoskodtak errıl. A Kamarilla ellenállásnak már csak néhány szétszórt gócpontja ékelıdött be az ellenséges
területre: Baltimore, Buffalo, New York egyes részei, a Tremere kápolna a szövetségi fıvárosban és Hartford.

37. oldal
 Névtelen
Édes Istenem. - gondolta Jan - Hová süllyedtünk, ha már Hartford az egyik erısségünk?
Nem ez volt az elsı alkalom, hogy úgy érezte, a rábízott roppant feladat maga alá győri. Az újvilágbeli marakodó
Kamarilla tagok felhasználásával meg kellett akadályoznia, hogy a Sabbat teljesen az ellenırzése alá vonja a keleti
partot, amelynek a négy-ötödét már most a hatalmában tartotta.
Lehetetlen.
Jan érezte, amint az elszántsága lassan elpárolog, mint a déli nap tüzének kitett harmatcsepp. Talán képes betapasztani
egy lyukat, kettıt, esetleg hármat, de vajon van-e elég ujja, hogy a végeredményen bármit is változtathasson? Vajon
ı, vagy bárki más, képes lehet-e visszatartani az áradatot?
Kénytelen leszek. - gondolta - Nincs más választásom. Hardestadt nem hagyna más választást.
Jan meztelenül ment be a tágas mosdóba. Ügyet sem vetett a hatalmas pezsgıfürdıre, inkább bemászott a zuhany alá,
és a csapot a lehetı legforróbbra állította. Az égetı vízsugarak tőszúrásai belehasítottak a félig gyógyult
golyónyomokba. Jan örült ennek az apró fájdalomnak: segített koncentrálni, segített lerázni magáról ezt a morbid
vereségtudatot, amely a végzetét jelenthette volna. Segített ismét a hibáira összpontosítani - a hibákra, amelyeket soha
többé nem fog elkövetni.
Valóban alábecsülte a város veszélyességét. De azt nem tartotta hibának, hogy ilyen kis kíséretet hozott magával az
Államokba. A helyzet elég kényes volt itt, ahogy azt elıre sejtette. Jan úgy érezte, hogy sikerült felülkerekednie
Victorián, és elérte, hogy Garlotte herceg együttmőködjön vele - legalábbis egy idıre. Legjobb esetben is kétségesnek
tőnt, hogy sikerült volna mindezt elérnie, ha a személyes szolgák kisebbfajta seregétıl kísérve érkezett volna ide, mint
egy koronázásra váró király. Könnyen lehet, hogy ebben az esetben a többiek összefogtak volna ellene - bár ennek a
veszélye még most sem múlt el. Azonban most már elfogadták, mint a Kamarilla ellenállásának vezetıjét, és Jan inkább
vállalta a veszélyt, de többé már nem kockáztatja a biztonságát.
A hibát valójában nem a kíséret méretének megválasztásával követte el, hanem akkor, amikor úgy döntött, hogy
kikocsizik a városba. Olyan erıs volt benne a vágy, hogy eltávolodjon a Lord Baltimore szállótól, pontosabban
Victoriától. Úgyhogy elhagytam az egyetlen biztonságos menedéket a városban. Vagy legalábbis viszonylag biztonságos
helyet. - javította ki magát gondolatban, amikor eszébe jutottak a Tremerek elsı képviselıjének, Maria Chinnek
meggyilkolásáról szóló jelentések. Felötlött benne, hogy Victoria belekeveredett a Tremeret ért támadásba is. Jan
elraktározta ezt a gondolatot, hogy késıbb majd tüzetesebben is megvizsgálhassa.
Az általa elkövetett második hiba, amely tökéletesen illett az elızıhöz, az volt, hogy a hadi és politikai kötelezettségek
miatt elhanyagolta a személyes szükségleteit. Pontosabban hagyta, hogy megcsappanjon az ereje. Túl sokat várt a
táplálkozások között. A mulasztás érthetı volt, de elfogadhatatlan.
Mit fog szólni Hardestadt, ha megtudja? - elmélkedett Jan, bár nem akarta igazán megfontolni ezt a lehetıséget. Az
atyja talán érdektelenséget színlel majd, de a különös hozzáértéssel félvállról odavetett szurkálódó megjegyzések
végeláthatatlan áradata indul majd el, és Hardestadt alig leplezett rosszallását kifejezı szavak nagyobb fájdalmat
okoznak majd Jannak, mint egy szívbe szúrt karó. És ez csak a kezdet. Jan talán soha nem tudja meg, hogy a
rátermettsége hiánya miatt eljátszotta-e az atyja jóindulatát, de ha a rátermettség hiányához még egy kudarc is járul...
Jan látott már olyan társakat, akik kiestek az atyjuk kegyébıl. Talán még évtizedekig is eltengıdtek, és egyfolytában
azon elmélkedtek, hogy miként bánthatták meg ilyen súlyosan az atyjukat. Végül azonban minden egyes esetben
visszavették tılük az ajándékot és az átkot - a vitae-t. Jan gyanította, hogy a vég nem lehetett olyan rossz, mint a
kétségek között töltött hosszú évek, de nem állt szándékában errıl meggyızıdni.
A megérkezése után olyan sok mindent kellett elintéznie, olyan sok személlyel kellett felvennie a kapcsolatot: ott volt
Colchester, Xaviar, a Gangrel ítélethozó, a bostoni Giovannik, az a sok herceg, a chicagói ügynökök. Azonban minden
elıkészület pocsékba mehet, ha nemtörıdömség vagy oda nem figyelés miatt ıt elpusztítják. Az volt az igazság, hogy
egy hajszálon múlott, hogy volt elég ereje a Sabbat orgyilkosainak legyızésére.
Nem múlott hajszálon. - javította ki magát - Túl gyenge voltam. Ha nincs Bell, akkor most én lennék halott, és Blaine
még mindig élne.
Jan és Blaine ha nem is voltak barátok, de már hosszú ideje ismerték egymást. Fogalma sem volt róla, hogy mi bírta rá
az antitribu-t arra, hogy elárulja a klánját, de nem is igazán érdekelte. Blaine soha nem volt igazán kifinomult. Már
azelıtt is Jan alatt volt a társadalmi ranglétrán, hogy árulóvá vált volna, és most elpusztult. Az ügy lezárva.
Theo Bell ennél sokkal érdekesebb rejtély volt. Megmentette ugyan Jant, de ez még nem magyarázta meg, hogy
egyáltalán hogy került oda. Véletlen egybeesés? Lehetséges, bár eléggé kétséges. - gondolta jan. A hosszú évek során
Jan már felismerte, hogy általában a véletlen egybeesés volt az események legvalószínőtlenebb magyarázata. A
nyilvánvaló tervek mögött mindig rejtızött valamilyen rejtett cselszövés, amelyek mögött gyakran rejtett hatalmak
bújtak meg. Jan nem volt idegen a Vértestvérek hatalmi harcaiban - a származása gondoskodott errıl. De a saját
mahinációi közepette gyakran nem ismerte fel Hardestadt terveit, aki pedig olyan közel volt a Belsı Kör manıvereihez.
Néha pedig meg volt gyızıdve róla, hogy más, sokkal misztikusabb kezek húzgálták a szálakat - azokat a szálakat,
amelyeknek a létezésérıl talán tudott a tiszteletre méltó Hardestadt, de amelyeknek még ı sem volt képes ellenállni.
Dajkamesék. - feddte meg magát Jan. Majdnem olyan színesek, mint azok, amelyek az Antediluvianokról szólnak. A
Kamarilla öregei bölcsen a képzelet szüleményének minısítették ezeket a történeteket, mégis annyi Vértestvér hagyta
figyelmen kívül a legendák mitikus természetét. Ádám és Éva, az Édenkert, Káin és Ábel - ezek a mítoszok bizonyos
metafizikai témák köré épültek fel, de a kevésbé képzett tömegek közül sokan történelemnek tekintették a meséket.
Jan szünetet tartott az elmélkedésben. Valami sima nyomódott az arcának. Fehér csempe. A fülke csempézett falának
dılt, és töprengés közben súlyának nagy részét az arca viselte. Eltolta magát a faltól, és elzárta a vizet. Korábban nem
fárasztotta magát azzal, hogy behúzza a zuhanyzó ajtaját, így a langyos víz tócsába győlt a padlón. A levegıt nehéz,
vastag gız töltötte meg, amely eltakarta a szoba másik végét. Jan óvatosan lépkedett a vízben, elıre a semmibe.
A gız hullámokban menekült elıle, amikor kinyitotta a hálószobába vezetı ajtót. A fürdıben megragadta az egyik
plüsstörölközıt, és lassan, élvezettel megszárítkozott. A légkondicionáló teljes kapacitással mőködött, és a hővös
levegıben összehúzódott a gızben elernyedt bır. Gyorsan kiőzött minden zavaró gondolatot a fejébıl. Az agya és a
teste túlságosan fáradt volt. Az elkalandozó gondolatokkal csak az idejét pazarolta, és emellett ráadásul a fegyelem
hiányának tünetei is voltak. Módszeresen megvizsgálta testének minden porcikáját. Megjegyzett minden egyes golyó
ütötte lyukat, és felbecsülte, hogy mennyi vérre lesz szüksége a meggyógyításukhoz. Tett egy gyors próbát a bokájával,
majd úgy döntött, hogy a komolyabb javításokkal várnia kell a következı éjszakáig. De nem tőrhette tovább ezt a

38. oldal
 Névtelen
legyengült állapotot. Még egy újabb órán keresztül sem.
A sérülések okozta elcsigázottságon felül rátelepedett valami hatalmas letargia. Odakinn hamarosan felkel a nap. A
lakosztály minden ablakát nehéz függönyök takarták, de Jan mégis tudta. Kényszerítette magát, hogy ne vegyen
tudomást a hajnal altatódaláról. Laza, szürke szatén öltönyt vett fel, amely nemsokára hálóöltözékként fog szolgálni.
Mezítláb átment a nappaliba, ahol egy kócos férfi - a kitőzıje szerint Jeffrey Taylor - ült arcát a tenyerébe temetve.
Jan közelebb ment, és megállt a férfi fölött, akin a hotelegyenruha oda nem illı kelléknek tőnt. Az éjszakai mőszak
helyettes vezetıje - és tulajdonképpen a szálló teljes személyzete - rendes körülmények között mindig vidáman
viselkedett a vendégekkel, de ez a férfi zokogva vájta bele a körmeit az arcába és a fejbırébe. Jannak ismét feltőnt az
örökösen hideg lábaihoz simuló szınyeg kényelme. Az érzékei a várható étkezés reményétıl hiper-érzékenyekké váltak,
mint általában.
- Jeffrey. - szólította meg halkan Jan.
A férfi csak vonakodva volt hajlandó felnézni. A véreres szemek élethően tükrözték a testét és a lelkét marcangoló
szenvedést, azonban Jan hangja, ha csak kis mértékben is, de megnyugtatta a férfit.
- Jeffrey, hogy hívják a nıt?
Jeffrey válaszra nyitotta a száját, de egy újabb zokogógörcs belefojtotta a szót. Jan türelmesen várakozott, és hagyta,
hogy megnyugtató jelenléte megzabolázza a férfi hisztériáját.
- Jeffrey?
- A neve... Estelié. - nyögte ki végül.
Estelié. Jan eszébe véste a nevet. Ez megkönnyíti a dolgát, bár kényelmetlenül is érintette, hogy tudja a nevét. Estelié.
A nı már ezzel is inkább személlyé vált. A neve egy újabb adalék volt az átlagos recepciós személyiségének. Estelié.
- Jeffrey. - helyezte Jan a férfi homlokára a kezét - Estelié kettıs mőszakban dolgozik. Nem fog hazamenni. Hívja fel
azokat, akiknek errıl tudniuk kell.
Jan szünetet tartott, és kivárta, amíg az utasítások beépülnek, de nem eresztette el az éjszakai mőszak helyettes
vezetıjét.
- Nem érzi túl jól magát, Jeffrey. Menjen haza, és felejtsen el mindent. Megértett engem?
Jeffrey erıtlenül bólintott, majd mélyet sóhajtott és felállt.
- Van... van még valami, amiben a szolgálatára állhatok, Mr. Pieterzoon?
- Nem. Köszönöm, Jeffrey. - fogta a tenyerébe Jan Jeffrey arcát - Vigyázzon magára.
- Igen. Úgy... úgy lesz, uram.
Még egy mély sóhaj után elindult az ajtó felé. Az elméjében csak lassan oszlott a sőrő köd.
- Köszönöm, Mr. Pieterzoon.
Jan hagyta, hogy elszálljanak a halandóval kapcsolatos gondolatai. Jeffrey Taylor el fogja intézni a telefonhívást, aztán
hazamegy. Holnap estére már kutya baja sem lesz, kivéve, hogy mostantól kezdve mindig kényelmetlenül fogja érezni
magát egy bizonyos recepciós társaságában. A nı közelében mindig kényelmetlen bőntudat fogja gyötörni - bár fogalma
sem lesz róla, hogy ennek mi lehet az oka. Kerülni fogja a nıt, és amikor ez lehetetlen, akkor megbirkózik majd a
kellemetlenséggel. De élni fog.
Jan megfordult, és lassan, megfontoltan odalépett ahhoz a dupla ajtóhoz, amelynek a létezésérıl alig egy órával ezelıtt
még csak tudomást sem akart venni. Elfordította a kilincset, és belépett a hálószobába.
Estelié.
A győrött nı szinte eltörpült a hatalmas ágyon. A nyála és a könnyei átnedvesítették a selyem nyakkendıjébıl
rögtönzött szájpecket. A kezeit összekötözték a háta mögött, és a ruháit letépték a testérıl. Fejét a párnák közé fúrva
halkan zokogott.
Estelié.
Jan kényszerítette magát, hogy ne fordítsa el róla a tekintetét. Ennek te vagy az oka. - mondta magában. Ezt ne feledd.
Lágyan megszólította a nıt, még mielıtt odaért volna az ágyhoz, még mielıtt gyengéden letérdelt volna mellé.
- Estelié.
Eloldozta a csuklóit, és észrevette a horzsolásokat, amelyeket a függönyzsinórral folytatott reménytelen küzdelem során
szerzett.
- Estelié. - csitítgatta a zokogást, és eltávolította a szájából a nyakkendıt.
A nı mélyet lélegzett, és arcát Jan térdéhez préselte. İ volt a védelmezıje, a megmentıje. Jan hangja gyógyír volt a
sebeire.
- Estelié, ez nem a te hibád.
Ez az én hibám, de szánalomba fojtotta a bőntudatot. Jan megigazította a ruháit, és Estelié közben nyöszörögve
kapaszkodott belé - visszahúzgálta a szoknyáját a helyére, bekapcsolta a melltartóját, és begombolta azokat a
gombokat, amelyeket nem szakadtak le az ingérıl. Úgy tett, mintha a lány elképzeléseinek megfelelıen ı valóban a
megmentıje lenne, és nem az az embertelen szörnyeteg, aki ezt az egészet elindította. Jan a mellére vonta a nı fejét,
és gyengéden simogatta a haját. Közben azonban azt kívánta, hogy bárcsak az ingét átitató könnyek hirtelen éles
késekké változnának, amelyek kivágják azt a fekete szívét. Bizonyos szempontból valóban azok is voltak.
Jan jobb szeretett az esemény után érkezni - jóval az esemény után. Amikor a pusztítás oroszlánrésze már lezajlott, és
ı a maga kevésbé romboló módján a saját elınyére fordította a helyzetet. Azonban a körülmények néha kegyetlenek
voltak. Nem volt mindig olyan szerencséje, hogy ráleljen egy Marjára vagy Roelre. Az otthonok, amelyek közül nem
egyet Jan anyagilag támogatott, nem voltak mindig megfelelıek. Néha az alapoktól kellett építkeznie, és ilyenkor nem
rejthette el maga elıl a szörnyeteget, amivé vált.
- Estelié. - nyugtatta még akkor is, amikor megharapta a nyakát.
Nem. - mondta magában, miközben az erıszaktevıkre gondolt. Én sem vagyok jobb náluk. Legjobb esetben kihasználta
az áldozataikat. A legrosszabb esetben, mint például ma este is, ı maga teremtett áldozatokat.
Én sem vagyok jobb náluk.
Estelié úgy simult hozzá, mint egy rettegı gyermek, és elaludt. Riadtan verdesı szívének szőnni nem akaró
vádaskodása Jan fülében dobolt. Jan érezte a fényzáró falak mögött felkelı nap hatalmas terhét, de még jónéhány óra
eltelt, mire megadta magát a nappalnak.

39. oldal
 Névtelen

1999. július 19., hétfı, este 10:16

Kormányzói lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- De igazán, Alexander, nem látom be, hogy miért nem hajlandó nekem megtenni ezt az apróságot.
Victoria már régen túl volt a duzzogáson és a toporzékoláson, és kezdte valóban dühbe lovalni magát. A tökéletes,
sötétbarna haj egy tincse a homlokába hullott, és ı ingerülten söpörte félre a kezével.
Garlotte herceg nyugodtan állt, és figyelte a dühkitörést. A gyermeke, Isaac, szintén állt - Victoria nem kínálta hellyel
ıket, bár bizonyos értelemben ı volt a vendég. A fiatal seriff figyelte az eseményeket, és megpróbált nem fészkelıdni,
miközben a Toreador az atyját sértegette. Ugyan mi másnak lehetne nevezni azt, hogy ultimátumot nyújtott be a
hercegnek, aztán gorombán visszautasította a vendégszeretetét, amikor Garlotte nem volt hajlandó elegei tenni a
kérésének? Gainesmil két alattvalója pakolta össze sürgölıdve Victoria holmiját - amelyek szinte az utolsó ruháig mind
Garlotte herceg ajándékai voltak. Egy újabb sértés.
- Ugye tudja, hogy milyen fájdalmat okoz nekem, hogy bármiben is vissza kell utasítanom önt, kedvesem? - mondta
Garlotte.
- Akkor ne utasítson vissza. - csattant fel a nı.
- Óh, Victoria.
A herceg kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a Toreador karját, de ı kecsesen, de jelentıségteljesen elhúzódott az
érintés elıl. Garlotte figyelte, ahogy Victoria ismét kisimítja a homlokából a hajtincset. Milyen tökéletes ez a
koreográfia, Victoria, egészen az utolsó csavarig. - gondolta. Istenem, milyen gyönyörő, amikor ilyen tőz lángol a
szemeiben! Garlotte észrevette, hogy Isaac ijedten összerezzen, amikor Victoria hátat fordított neki, de ıt magát
túlságosan magával ragadta a gerincének íve, a csípıjének tökéletes domborulata ahhoz, hogy megsértıdjön.
Victoria visszafordult a herceg felé és szóra nyitotta a száját, de aztán megtorpant és a korábbi esetekhez hasonlóan
ismét Isaac felé pillantott.
- Biztosíthatom róla, hogy nyugodtan beszélhet Isaac elıtt. - mondta Garlotte - İ a diszkréció mintaképe.
A herceg büszkén figyelte, ahogy a gyermekének majdnem sikerült elrejtenie meghökkenését. Fejlıdik. Még néhány
évtized, és...
- Az én leghıbb vágyam az, hogy megóvjam Önt, hercegem. - mondta végül Victoria, és a magára erıszakolt nyugalom
eltompította a dühét.
- Hát persze, kedvesem.
Victoria a csípıjére tette az ökleit.
- Úgyhogy elismétlem Önnek még egyszer: el kell távolítania Jant.
- És én ismét felteszem a kérdést: Miért? - válaszolta a herceg.
Victoria hirtelen támadt türelme egyetlen pillanat alatt elpárolgott. A pillantás, amit Garlotte és Isaac felé küldött, egy
egyszerő halandót biztosan térdre kényszerített volna. Sıt, Isaac is hátrált egy lépést.
- Azt tervezi, hogy átveszi az uralmat a város felett.
Garlotte hagyta a vádat a levegıben lebegni... mielıtt elvetette volna.
- De hát Isaac és én éppen most tekintettük meg a város védelmének egy részét, amelyet Jannak köszönhetıen
Chicagóból érkezett Vértestvérek alkotnak.
- Nem Jannak, hanem a vérszomjas atyjának köszönhetıen. - javította ki a herceget Victoria.
- Vajon közülünk ki ne lenne vérszomjas? - kérdezte tettetett ártatlansággal Garlotte.
Victoria elkeseredetten a nyitott kétszárnyú ajtó és a balkon felé fordult.
- Ne legyen ostoba, Alexander. Az csak természetesen, hogy fizikailag meg akarja védeni a várost. Semmi haszna nem
származna egy újabb Sabbat fészekbıl. De ki fogja Önt túrni a hatalomból.
- İ mondta ezt? - kérdezte a herceg.
Victoria nem válaszolt a herceg abszurd kérdésére, de helyette inkább a két meglapuló Toreadorra zúdította haragját,
akik egyre másra cipelték ki a holmiját tartalmazó ládákat.
- Távozzanak! Egyetlen fillér nélkül jöttem ebbe a városba. Boldogulok majd anélkül is, ami még itt marad. Várjanak
rám a teherautóban.
Ahogy a két Toreador eliramodott, Garlotte tovább már nem zárhatta ki az elméjébıl a jelenlétükbıl mindkét
alattvalójára levonható következtetéseket. Elıször is, Gainesmil eldöntötte, hogy kinek a pártjára áll ebben a
kérdésben, de legalábbis sikerült beférkıznie Victoria kegyeibe. De a szemére vethetem-e azt a kívánságát, hogy a
közelében lehessen? - elmélkedett Garlotte. Néhány másodpercnyi megfontolás után megválaszolta a kérdést:
Mindenképpen. Gainesmilt helyre kell tennie. Garlotte meg fog bizonyosodni arról, hogy az építész belátta mennyire
hibás döntéseket hozott.
Másodszor: figyelembe véve, hogy a költöztetık szinte Garlotte-tal és Isaac-kal egyszerre érkeztek, Victoria
valószínőleg nem igazán bízott benne, hogy meg tudja gyızni a herceget. De vajon miért kívánhat nyílt szakítást? -
elmélkedett Garlotte, miközben a sötét szakállát simogatta. Vajon a lovagiasságomat szeretné kihasználni? Arra számít,
hogy megpróbálom majd visszahódítani? Nem voltak megkérdıjelezhetetlen bizonyítékai, de a herceg azért egy
dologban teljesen biztos volt: Victoria leglehetetlenebb szeszélye mögött is valamilyen körmönfont és felfoghatatlan cél
bújt meg. És ma este ez a cél eltávolította ıt tıle.
- Nem maradhatok a vendége, miközben tétlenül nézem, hogy elpusztítják. - mondta Victoria.
Garlotte nem válaszolt, egyszerően csak csodálta - arcának erıs, kecses vonásait, a fehér kardigán hullámait a keblén,
az arany medaliont, amit ı adott neki.
Nem engedhetem, hogy elmenjen. - mondta magában a herceg, és bár tudta, hogy ez az igazság, mégis a tény, hogy
ennek ellenére képes volt elengedni ıt nem jelentette azt, hogy el is akarta engedni.
- A konferencia nem fogja eltőrni az esetlenkedését - folytatta Victoria - A következı győlés elıtt a résztvevıknek van
elég idejük ahhoz, hogy felismerjék benne a bitorlót.
És egy kis meggyızéssel fel is fogják benne ismerni... - fordította le Garlotte a Victoria szavaiban megbújó jelentést. De

40. oldal
 Névtelen
ı maga is tisztában volt a félrevezetett tömegek jelentette potenciális veszéllyel.
- Nem lesz több konferencia.
Victoria nyílt kihívással a szemeiben meredt a hercegre.
Tényleg azt hitte, hogy meg fogom engedni a csıcseléknek, hogy beleszóljon a politikába, miután visszaállt a
stabilitásnak egy halvány illúziója? - csodálkozott Garlotte. Vajon túlbecsülte Victoriát, vagy a látszólagos felindultsága
csak egy újabb csel része volt?
- A menekültek többsége a város védelmében vesz részt. - magyarázta a herceg - İk, Victoria, tisztában vannak azzal,
hogy a legtöbb, amit remélhetnek, az egy erıs város, egy menedék a Sabbat ellen. A régi lakhelyükön sem uralkodtak
szabadon, és ezt itt sem várhatják el.
- Értem.
Victoria kezei lassan a medál felé nyúltak. A pillantása megrebbent, és megállapodott Isaac-on. Egy hosszú pillanatig a
fiatal Ventrue-t tanulmányozta, de az érdeklıdése láthatóan hamar eloszlott.
- De nincs semmi szükség arra, hogy elmenjen. - javasolta Garlotte.
Victoria ismét Garlotte felé fordult. Megrántotta a medaliont, éppen elég erısen ahhoz, hogy a tarkóján szétváljon a
lánc, majd mintegy kihangsúlyozandó visszautasítását, az asztalra tette a medál, és egyetlen szó nélkül távozott.
Garlotte herceg behunyta a szemét, és élvezte a nı illatának utolsó foszlányait. Bele akarta égetni az emlékét az
emlékezetébe, hogy Victoria örökké vele maradjon. Egyetlen tünékeny pillanatig az egész világ visszahúzódott, nem
volt más, csak ık ketten, míg...
- Kövessem? - zúzta szét Isaac hangja a látomást.
Garlotte visszafojtotta a gyomrából feltörni készülı mély mordulást.
- Követni? Gainesmil menedékéhez? Azt hiszem, tudom, hogy azt hol találom.
A herceg hanghordozása elejét vette a további kérdéseknek. Az asztalról felvette a felesége medálját, amely egy
pillanattal korábban még Victoria mellén pihent. A láncot elég könnyen meg lehet javíttatni. Garlotte azonban
érdeklıdve vonta fel a szemöldökét, amikor kinyitotta a medaliont, és egy összeaszalódott nyelvet talált benne.

*****

A sorsomat én irányítom. - bizonygatta magának Victoria. A Gainesmil által küldött limuzin lágyan röpítette ıt a város
utcáin. Közvetlenül mögötte haladt a teherautó, amely a holmiját szállította. Kezei önkéntelenül megérintették a
nyakát, ahol korábban a lánc nyugodott. Visszaadta Garlottenak, és vele együtt a szörnyeteg Elforddal Atlantában
töltött idı mementóját.
Nem hiszik, hogy komolyan gondolom. Alexander, Jan, Theo Bell, az új Tremere boszorkány - egyikük sem vette
komolyan Victoriát. Elford is elkövette ugyanezt a hibát. Rothadó nyelvét figyelmeztetésnek szánta. Csak hadd értse
meg Garlotte, ha van szeme az igazságra. - gondolta. Nem fogja megérteni. Addig nem, amíg már késı nem lesz.
A herceg nem tévedett, amikor gyanakodott Victoriával kapcsolatban, de ha megbízott Janban, akkor teljesen ırült volt.
És viselnie kell majd a következményeket. Vagy Jan taszítja le ıt a trónról, vagy Victoria kénytelen lesz ezt saját maga
megtenni. De erre még sok-sok hetet, vagy hónapot kell még várni. Ma este meghozta a legújabb áldozatát. Ha
Garlotte azt hiszi, hogy kibírja a társasága nélkül, akkor próbálja csak meg. És akkor ott van még egy tényezı: ha
Victoria már nem szegül aktívan ellen Jannak, akkor a hercegnek eggyel kevesebb oka lesz támogatni a klántársát. Már
elültette a herceg fejében a gyanút, hogy Jan fenyegetést jelent rá nézve. Az is nagyon valószínő, hogy Garlotte Jan
jelenlétét fogja hibáztatni azért, hogy szakításra került sor közöttük.
Majd meglátjuk, hogy mikor jelennek meg az elsı repedések a Ventruek kedves-öregfiú szövetségén. - gondolta
Victoria.
De Victoria nem Garlotte-tól, még csak nem is Jantól tartott igazán. Képtelen volt lerázni magáról azt a kényelmetlen
érzést, hogy egyszerően csak eljátssza a számára kiosztott szerepet a drámában. Ez volt a legnagyobb félelme,
amelytıl soha nem tudott megszabadulni, és ezért ismét megtette a megfelelı lépéseket annak érdekében, hogy kizárja
ezt a lehetıséget.
Magával hozta a gyermekét. A herceg engedelmeskedett Victoria hívásának - vagyis inkább meghívásának - de magával
hozta Isaac-et. Tehát Victoria távozott. Szembehelyezkedett a herceggel, legalábbis bizonyos mértékig. Ha egyedül
érkezett volna, akkor hagyta volna magát rábeszélni a maradásra. Végül elküldte volna Gainesmil alárendeltjeit, és ı
nem tartott volna velük. Nem cselekszik a legutolsó tervei szerint. Mindennél erısebben élt benne az elhatározás, hogy
egyetlen nála ısibb lény sem járhat túl az eszén. Legalábbis nem minden alkalommal.
Mégis Atlanta óta egyre erısödött az a lázálomszerő érzés, hogy valaki másnak az álmában botladozik tehetetlenül. Az
érzés folyamatosan vele volt, mióta kiszabadult a hitvány Tzimisce karmai közül. Victoria ujjai most megérintették az
állán található apró foltot - a saját farkába harapó kígyó képét - amelyet úgy tőnt, hogy mostanáig csak a sminkje
tudott elrejteni.
A sorsomat én irányítom. - ismételgette magába újra és újra, miközben a limuzin suhant elıre az éjszakában.

*****

Garlotte herceg már elküldte Isaac-et, hogy ellenırizze a város védelmének néhány pontját. A herceg most hátradılt a
fotelben, és úgy tett, mintha Victoria még mindig ott lenne. Ez sokkal könnyebben ment úgy, hogy a gyermeke nem
fecsegett egyfolytában semmiségekrıl. Garlotte elképzelte, hogy Victoria testének fotelbe vagy a hálószobában található
ágyba nyomódott körvonalai még mindig sugározzák a meleget - pontosan úgy, mint a hajón azon az éjszakán, amikor
a teste valóban meleg volt. Megpróbálta meggyızni magát arról, hogy még mindig képes megérezni az illatának
nyomait a levegıben. Talán megtarthatná a hátrahagyott tárgyait - kivéve természetesen az oszló nyelvet a kávézó
asztalon - és úgy tehetne, mintha Victoria még mindig a szállóban lakna. Lezárathatná a lakosztályt, és akkor soha
senki nem zavarhatná meg a teret, amelyben ı lakott.
Édes Istenem. - sóhajtott fel a herceg. Egyáltalán nem számított arra a sajgó fájdalomra, amely alig egy órával a
távozása után tört rá. Nem mintha szüksége lett volna arra, hogy egyfolytában vele legyen. Valójában az elmúlt néhány
hétben viszonylag kevés idıt töltött a társaságában. De elég volt a tudat, hogy vele lehetne, ha úgy akarná, hogy

41. oldal
 Névtelen
Victoria a kívánságát lesi... Most pedig már nem láthatta. Talán nem is akarna találkozni vele... nos, ez könnyedén
elterelhetné a figyelmét.
Nos, rendben. - próbált belenyugodni a megváltoztathatatlanba - Talán valóban szükségem van rá, hogy valami
elterelje a figyelmemet róla.
- Mit gondol? - mondta Garlotte az üres szobának.
- Azt vártam, hogy felvillantja a melleit. - érkezett a válasz - Szerintem ı egy olyan nı, aki elég lett volna Önnek és az
ifjabbnak egyszerre - és én, nos én beérem a látvánnyal.
Garlotte felült és szembekerült a Nosferatuval. Colchester összedörzsölte a tenyerét, és közben a távolba révedt, mintha
ismét lepörgetné a lelki szemei elıtt a történteket.
- Az ember azt hinné, hogy mostanra már belefáradt a kukkolásba. - dorgálta a herceg.
Colchester sípolt és... vigyorgott? Nehéz lett volna megmondani az ajkait átdöfı agyarak miatt.
- Általában így is van. De ı aztán visszahozza az ízt a tiltott gyümölcsbe.
Garlotte elkomorodott. Nem tőrte, hogy ilyen alpári stílusban beszéljenek Victoriáról a jelenlétében. Colchester
láthatóan rádöbbent, hogy hibát követett el. A viselkedése azonnal kijózanodott.
Garlotte folytatta.
- A két nappal ezelıtt jelentett... légyotton kívül nem találkozott ismét Pieterzoonnal?
- Így van.
Colchester vidámsága elenyészett, és a herceg nem tudott semmit kiolvasni a szurokfekete szemekbıl és a kráterekkel
tarkított arcról. Jobban tettem volna, ha nem bízom rá ezt az ırséget. - gondolta a herceg, de a Nosferatu bujasága
szinte irracionálisán zavarta. Bizonyos dolgoknak nem kell racionálisnak lenniük. - döntötte el a herceg, és ismét
megerısítette a cselekedetei szükségességébe vetett hitét.

1999. július 22., csütörtök, éjjel 4:31

Földmélyi barlang
New York városa, New York
Calebros az íróasztal elıtti székben fészkelıdött. A gerincének sajátságos görbülete miatt csak nagyon nehezen talált
kényelmes széket magának. Visszatette az összedılés határáig leterhelt asztal egyik papírhalmára a papírlapot -
amelyen egy bizonyos Setitával kapcsolatos gyanúit jelentette. Calebros egy újabb megjegyzést írt a lapra egy másik
Tremere Baltimore-i meggyilkolásáról. Baltimore volt a Setita mőveleti bázisa.
Átfutott egy újabb jelentést - a legújabbat Washingtonból - majd megfordult, és egy barna papírzacskó egyik darabját
befőzte az írógépébe.

1999. július 27., kedd, éjjel 3:16

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Mindegyiket, Regentia? - kérdezte a túlterhelt novícia.

- Mindegyiket. - felelte Sturbridge - És minden papírját: a jegyzeteit, a levelezését, és ha már itt tartunk, akkor a
bevásárló listáját is. Hozzon ide minden könyvet, amelyik nem a megfelelı helyen van. Ha nyitva állnak, jelölje meg a
lapot. Ha nincsenek, nézze át ıket széljegyzetek után, és jelölje meg a helyüket.
- Alaposan nézze át rezonanciák után az egész szobát - legyen inkább a szoba, és az egész odavezetı út az Exeunt
Tertius-on keresztül. Hozzon ide mindent, amit találnak. Ez már elég kell legyen az induláshoz. Mit tud a rituáléról,
amellyel akkor foglalkozott, amikor... megzavarták?
A novícia szemei akaratlanul is állandóan a győrött, üres test felé tévedtek, amely a szoba közepén hevert.
- Én nem... Úgy értem, a diagrama hermetica alapján ez nyilván valóan egy Kutatás, de... Jacqueline biztosan jobban
meg tudná válaszolni ezt a kérdést. İ segédkezett az elıkészületekben... - a novícia hangja elcsuklott, de hamar
összeszedte magát - İt is ideküldöm. - tette hozzá sietve, megelızve ezzel a következı parancsot.
Sturbridge megtorpant, majd leeresztette az ujját, amelyet pontosan azért emelt fel, hogy kiadja ezt a parancsot
Evanak. Elmosolyodott.
- Így már jobb. Mi a véleménye, hogyan történt az eset?
- Valami elromlott, Regentia. A védıkört néhány helyen megtörték, a gyertyákat felborogatták. Szerencsések vagyunk,
hogy az egész szoba lángra nem lobbant...
- Az lehetetlen, de azért folytassa. - vágott közbe Sturbridge. Eva kérdı pillantást vetett a Régensre, de folytatta a
spekulációit, mikor nem kapott további magyarázatot.
- A rituálé rosszul sikerült. Valami... átjött. Megölte, elvette a vitae-t, majd elmenekült az Exentus Tertius felé, aztán
kijutott. Aaron megpróbálta megakadályozni, hogy elmeneküljön, és ıt is megölte.
Sturbridge lassan megrázta a fejét.
- Túlságosan elıre rohant. De talán nem értékeli eléggé a veszélyt. Itt most a halállal kerültünk szembe - a Végsı
Halállal. Felfogta? A kapkodás csak a halandók vadászatánál megengedett. Azonban ha a Halállal kel versenyre, akkor
minden szenvedélytıl mentesnek kell lennie. Fegyelmezettnek kell lennie. Türelmesnek. A Halál hihetetlenül... türelmes.
Az utolsó szó olyan volt, mint egy simogatás, de nem volt benne semmi melegség.
- Túl sok a feltételezés. Elıször is, hogyan romlott el a rituálé? Foley egy adeptus volt. Két növendék is segédkezett
neki, egyikük ráadásul a hetedik körbıl. A két segéd bármelyike akár egyedül is könnyedén lebonyolított volna egy
egyszerő Kutatást. Az egész egyszerően nem áll össze.
Eva tiltakozni akart, de a Régens a szavába vágott.

42. oldal
 Névtelen
- Másodszor. Egy egyszerő Kutatáson nem lehet csak úgy „átjönni”. Sem nekünk, se a „túlsó oldal” lakóinak. Ezek a
rémtörténetek csak arra jók, hogy az újoncokat rémisztgessék velük. A Kutatás nem olyan, mintha kitárnánk a
kiskaput. Inkább csak bekukucskálunk a kulcslyukon. Inkább látás, mint mozgás. Vagy, ahogy azt egy igyekvı novícia
mondaná, egy fürkészés, és nem...
- Egy megidézés. - fejezte be gyorsan Eva, és ezzel elkerülte a Régens szemeinek villanásából sejthetı meglehetısen
hosszú kioktatást - De mi van akkor, ha ez nem csak egy egyszerő Kutatás volt? Mi van akkor, ha itt egy teljes értékő
Idézés történt? Látom, hogy a szokásos elıvigyázatosságok teljesen hiányoznak - nem szerepel sehol egyetlen
arkangyal védelmezı neve sem, nincsenek óvó jelek a sarkalatos pontokon, semmi, ami hatékonyabb lenne a krétánál
és a gyertyafénynél, a pergamennél és a tintánál. De talán nem is akarta, hogy bárki megtudja, hogy egy teljes
Idézésre készül.
A Régens szigorú, szemrehányó tekintettel nézett a novíciára.
- Nagyon jól tudja, hogy szigorúan tilos bármiféle Idézést végrehajtani a domicilia területén. Már azzal is bárki magára
vonná kifejezett rosszallásomat, ha csak segédkezne egy ilyen botor vállalkozásban.
Az utolsó megjegyzés hanghordozása a szavaknál sokkal fenyegetıbb üzenetet hordozott. Eva azonban túlságosan
belemerült a darabok összerakosgatásába a kis elméletéhez, így nem vette az üzenetet.
- Ez csak egy újabb ok arra, hogy elrejtse a rituálé valódi természetét! Egyetlen védı diagrama elárulhatta volna a
szándékát. A segítıi megtudták volna a valódi célt, és... - rövid, diadalittas szünetet tartott, majd hirtelen rádöbbent,
hogy kivel is beszél éppen - És lebeszélték volna az engedetlenségrıl. - fejezte be a kissé sántító mondatot.
- Igen, a segítık. - vette át a szót Sturbridge - De vajon mi oka volt Foleynak arra, hogy ıket is beavassa ebbe a titkos
rituáléba? Nekem úgy tőnik, hogy sem a druidák, sem a Templomosok, de még maguk a sátánisták sem fáradoznak
annyit azért, hogy a titkos rituáléikban ilyen rátermett segítıik legyenek.
- Beszélhetek ıszintén, Regentia? - kérdezte alázatosan Eva - A kápolnánkban vannak olyanok is, akik nem
ragaszkodnak olyan szigorúan az interdicti-hez, mint Ön, vagy én.
Sturbridge teljes magasságában kihúzta magát, és egy pillanatig úgy tőnt, hogy meg fogja ütni a novíciát. Eva a maga
részérıl megadóan lehajtott fejjel vizsgálgatta a padló egyik különösen bonyolult részletét.
Sturbridge jól hallhatóan kiengedte a levegıt a tüdejébıl,
- Az interdicti pontosan azért létezik, hogy megakadályozza az ostoba növendékeket abban, hogy könnyelmőségükben
a saját vesztüket okozzák.
- Akár hajlandó felfogni, akár nem, - folytatta a Régens - mi itt ostrom alatt állunk. Tisztában van vele, hogy mi van
ezeken a falakon kívül?
Egy halvány mosoly jelent meg Eva arcán, mielıtt még elfojthatta volna. Eszébe jutottak az Barnard College viszonylag
zárt épületegyüttese, ahol a kápolna épülete is állt. Azonban nagyon bölcsen nem öntötte szavakba a gondolatait.
- A falakon túl ellenséges terület vár. - mondta Sturbridge - New York egy Sabbat erıd. A Sabbat erıd. Eddig a pontig
gondosan óvtuk Önt ettıl a durva és rendíthetetlen valóságtól. De biztos vagyok benne, hogy még a kápolna
biztonságot jelentı falai mögött is tisztában van vele, hogy mi forog most itt kockán.
- Igen, Regentia. - válaszolta Eva alázatosan.
Sturbridge felemelte a novícia lehorgasztott fejét.
- Képesek vagyunk visszatartani a Sabbat ragadozóit. Vissza fogjuk tartani ıket. De ezt a helyes módon fogjuk
megtenni. Nem folyamodunk magas kockázatú rituálékhoz - különösen olyanokhoz nem, amelyekhez nem használunk
megfelelı óvó jeleket - a kápolna területén belül. A jobb fegyverek felkutatására tett kísérleteinkkel nem sodorjuk
veszélybe a nıvéreinket. Nem vonunk be más hatalmakat a küzdelmünkbe - olyanokat pedig különösen nem, akik nem
e földrıl származnak.
- A szörnyekkel folytatott harcban a legfontosabb megbizonyosodni arról, hogy...
- Közben nem válunk mi magunk is szörnyetegekké. - fejezte be a filozófustól vett idézetet Eva.
Nietzsche a honfitársa volt, és része az ı komplex intellektuális és misztikus örökségének. Evanak azonban
önkéntelenül eszébe ötlött, hogy egyúttal a Reich örökségének a része is volt. Vajon hány alkalommal használták ezt az
aforizmát arra, hogy megvédelmezzenek és megmagyarázzanak egy pogromot, vagy népirtást, amely elhomályosította
a halhatatlanok legszélsıségesebb túlkapásait?
Úgy tőnt, hogy még a szavak is kétségbeesetté és szörnyőségessé válhatnak.
Sturbridge a novícia vállára tette a kezét, és a kijárat felé irányította.
- Nagyon kimerültnek tőnik. Menjen a refektóriumba, és vegyen magához némi táplálékot. Azután - de csak azután -
térjen vissza ide, és szedje össze azokat a dolgokat, amelyeket kértem.
Eva rögtön meggörnyedt, amint az ajtó becsukódott Sturbridge mögött. Mintha egyedül a holttest közelsége tartotta
volna vissza attól, hogy összeessen. Tántorogva indult el a folyosón a refektórium felé. Egy alvajáró. Sturbridge figyelte
a távolodó alakot, amíg el nem érte az elsı fordulót, mintha csak arról akarna meggyızıdni, hogy addig nem fog
megbotlani és elesni. Mikor meggyızıdött róla, hogy nem kell ilyesmitıl tartania, utána szólt:
- Eva...
Az alak látható erıfeszítéssel megfordult.
- Legyen óvatos. Nem minden szörnyeteg jön a falakon túlról.
Sturbridge határozottan elindult a szobája felé. Az a néhány novícia, akik mellett elhaladt, azonnal behúzódott elıle egy
ajtónyílásba, vagy egy közeli folyosóra, amint észrevették, hogy a Régens nincs túl jó hangulatban.
A Régens szórakozottan hadonászott az arca elıtt, mintha csak egy pókhálót akart volna szétszaggatni, vagy el akart
volna hessegetni egy különösen kitartó rovart. Nem kevesebb, mint három védelmi rendszert hozott szándékosan
mőködésbe - két csendesen, és egy nagyon is hangosat. Ezeket hátrahagyta, hogy a biztonsági csapat hatástalanítsa
ıket. Egyáltalán nem volt megelégedve a nyilvánvaló hiányosságaikkal, amelyekrıl két éjszakával korábban
bizonyságot adtak, és ma este egyáltalán nem állt szándékában élvezetesebbé tenni a munkájukat.
Végül még elkapta a grabancát egy különösen kellemetlen ır-szellemnek, majd elküldje ıt, hogy gyızze meg a kápolna
autonóm védelmi rendszerét, hogy a domicilia lángokban áll. Ez a nyilvánvaló képtelenség biztosan lefoglalja ıket egy
ideig. Valószínőleg kénytelenek lesznek a „hibásan mőködı” rendszert kikapcsolni, és az egyik óvó jelet a másik után
lebontva kikapcsolni a misztikus, elektronikus, biokémiai és geomechanikai érzékelık komplex hálózatát.
Ez talán apró kis kegyetlenség volt, de Sturbridge nem bánta. Ez a büntetés túlságosan is enyhe volt ahhoz a vérben

43. oldal
 Névtelen
fizetendı árhoz képest, amelyet a két nappal korábbi hibájukért követelhetett volna - hiszen ez a hiba eredményeként a
saját munkaszobájában gyilkolták meg a kápolna második emberét.
Belépett a saját szentélyébe, és elégedetten nyugtázta, ahogy a háta mögött hidraulikus sziszegés és a helyükre vágódó
acél reteszek fémes hangjának kíséretében az ajtó becsukódott a háta mögött. Lekérte a kápolna kijáratainak állapotát.
Mindegyik biztonságosan le volt zárva. Odalépett az asztalához, majd begépelt egy magas szintő felülíró parancsot,
majd kinyitotta az egyik kijáratot - az Exeunt Tertius-ét, csak hogy még ezt is az orruk alá dörgölje. Néhány gyors
gesztussal elhelyezett rajta egy riasztót - egy sikoltót, méghozzá egy nagyon hangosat - amely akkor lép majd
mőködésbe és kiáltja el a pontos reagálási idıt, amikor ismét biztosítják a bejáratot. Csak ez után engedélyezte
magának, hogy lerogyjon a szoba legtávolabbi sarkában álló párnázott karosszékbe. Ez a bútordarab volt az egyetlen
áldozat a kényelem oltárán az egész zord dolgozószobában. De még így is volt benne valami impozáns, valami
trónszerő.
Úgy tőnt, mintha a szék a felhalmozott könyvek díszemelvényén állna. Néhány helyen jóval váll fölé magasodó
könyvkupacok imbolyogtak. Nem volt túl ritka, hogy a felvilágosodott kéziratokból, divatmagazinokból, papirusz
tekercsekbıl, jegyzetekbıl, agyagtáblákból és elszabadult papírlapokból álló építmény egész szárnyai
földcsuszamlásszerően szétszóródjanak a földön.
Miután kényelmesen elhelyezkedett, Sturbridge végre képes volt figyelmen kívül hagyni azokat a sötét alakokat,
amelyek a látómezeje szélén próbálták meg magukra vonni a figyelmét. Inkább Evara összpontosított, vagyis a lány
által felépített hibás elméletre. Johnston Foleyt nem egy szellemszörny küldte a Végsı Halálba - a rituálé elıkészületei
mind hibásak voltak. A halál sokkal inkább egy hús szörny, egy élıholt szörny keze - és pengéje - által jött el érte. A
gyilkos, Eva feltevésének megfelelıen, valóban elvette Foley vitae-t, de magával vitt még valami mást is - egy bizonyos
drágakövet is, amelyre az egész rituálé épült. Ezen a ponton volt Sturbridgenek határozott elınye szegény Evaval
szemben. A régens sokkal több adathoz hozzáférhetett. Annyival több mindennel volt tisztában - tudott például a
Tremere klánt sújtó nyugtalanító orgyilkosságokról, amelyek közé tökéletesen beillett Foley halála is.
Sturbridge még mélyebbre süllyedt a hatalmas mérető karosszékbe, mintha a morbid gondolatok, és a körülötte ismét
felbukkanó fekete villanások nyomták volna le. Szorosan a körülötte magasodó könyvfal fedezékébe húzódott. Érezte
megnyugtató közelségét, a melegét, a védelmét. Az arca elıtt csattogó fekete szárnyak lassan kezdtek visszahúzódni.
Már nem egyszer került közelebbi ismeretségbe árnyékos érintésükkel - a záporozó ütésekkel, amelyek nem vágtak, és
nem is zúztak, inkább fojtogattak. A dögevı madarak rikoltásai a fülében csengtek. Szinte érezte a fölötte lebegık
várakozó súlyát. Olyan volt, mint a déli nap. Egyikük, aki a többieknél merészebb volt, kísérletképpen megcibálta
köpenyének ujját. A régens visszarántotta a kezét a könyvgubó oltalmazó belsejébe. Az ösztöne azt súgta, hogy sújtson
le, sikoltson, ijessze el és oszlassa szét a varjak seregét. Hatalmas erıfeszítéssel elnyomta az állati ösztönök
késztetését.
Jól tudta, hogy úgysem érne el semmit. Nincs értelme elpazarolni az energiáit arra, hogy megbosszulja magát egy
egyszerő futáron, a vég hírvivıjén. Megvetését a mesterüknek, az egyetlen igazi nemezisnek tartogatta.
És így jött el ı ismét közéjük. Sturbridge azon kapta magát, hogy önkéntelenül is felépíti a védelmét, ravasz
védelmeket körvonalaz, és láthatatlan szövetségeseket szólít. Nem táplált illúziókat ennek az élethosszig tartó
mérkızésnek a végeredményével kapcsolatban. Még az ı nem elhanyagolható hatalma sem segíthetne sokat a hívatlan
vendég ellen. Sturbridge nem volt legendás szépség, hogy arra sarkalljon hódolókat és riválisokat, hogy átszeljenek
óceánokat és generációkat. Ez az udvarló azonban emberfeletti türelemmel és kitartással rendelkezett.
Nem ez volt az elsı alkalom, amikor a Halál eljött érte. Sturbridge csak abban reménykedett, hogy ezúttal nem akar
sokáig idızni ezen a környéken.

1999. július 28., szerda, este 11:09

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Volt újabb Sabbat behatolás a város körzetébe? - kérdezte Jan.

- Nem. - felelte Jan jelenlegi asszisztense, Hans van Pel ropogós, akadozó angolsággal. Mint mindig, most is magánál
tartotta a jegyzettömbjét és a tollát, bár Jan még soha sem látta, hogy bármit is felírt volna. És ez rendben is volt,
hiszen az írásos jegyzetek elveszhettek, sıt, akár el is lophatták ıket. Hans kiterjedt adattárral rendelkezett az
agyában, és a tökéletes volt a memóriája. - Volt néhány kisebb próbálkozás, amelyekkel megkísérelték felmérni a
védelmünket, de egyik sem hatolt be mélyebben a Mr. Bell által Fort Meade-nél felállított külsı vonalnál.
Jan bólintott. Bell védıvonalainak hatékonyságát hihetetlen mértékben megnövelték a hirtelen megszaporodott
építkezések, amelyekbe az 1-95-ös, a Gladys Spelmann autópálya és a Washington felıli fıbb bevezetı utak mentén
kezdtek bele. Garlotte hercegnek a kormányzati tisztségviselık közötti kiterjedt befolyásával nem okozott túl nagy
gondot ennek a túlságosan ambiciózus tervezettnek a beindítása a Szállítmányozási Részlegnél. A feltorlódott, egyetlen
sávban egymást érı kocsisort könnyő volt szemmel tartani, és a halandók szemében egyáltalán nem volt szokatlan,
hogy a Szállítmányozási Részleg egyre másra vájja fel a mérföldnyi hosszúságú útszakaszokat, pedig még csak remény
sem volt arra, hogy egyszerre ennyi helyen dolgozhassanak.
- Készen állnak a belsı vonalak?
- Igen. A második vonal a Baltimore-Washington Nemzetközi repülıtérnél, a harmadik az elkerülı autópályán, a
negyedik pedig a város határában annyira biztonságos, amennyire az az adott körülmények között lehetséges.
Jan elkezdte pörgetni az ujjai között azt a két golyót, amelyek a testében maradtak, majd a gyógyulást követıen
elıbukkantak. Az asszisztense minden tıle telhetıt elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja a fém lövedékek egymáshoz
csikorduló hangját.
- Ha már szóba került Mr. Bell, - folytatta van Pel - a legutóbbi Washingtoni portyáján észlelt erısebb ellenállás azt
sugallja, hogy a Sabbat hatalma kezd megszilárdulni.
- Ami egybevág a Sabbat vezérkarába beférkızött informátorunk jelentéseivel, miszerint teljes támadásra készülnek
Baltimore ellen.

44. oldal
 Névtelen
Jan a golyók sima felszínét cirógatta, átpörgette ıket az egyik ujja fölött, majd a másik alatt.
A titokzatos informátor említésére halvány rosszallás suhant át van Pel arcán.
- Uram, Ön teljesen megbízik a forrás hitelességében?
Jan pillantása az asszisztensére fókuszált.
- Nem.
Találkozásuk elsı éjszakáján Colchester tájékoztatta a ghoullá változott orgyilkosról, aki Lady Sascha Vykos
szolgálatában állt, de a Nosferatukon keresztül még mindig jelentett az Asszamita mestereinek. Jannak gyanús volt az
információ áramlása. Nem mintha attól tartott volna, hogy Colchester félrevezeti, de túl sok volt a kapcsolat, és így túl
sok a lehetséges hátsó szándék. Ha azonban a forrás adatait más helyrıl is megerısítették...
- Bell viszonylag könnyő veszteségeket szenvedett a portyáján. - mondta van Pel - És végül is mindegyik Brujah volt.
- Minden Brujahra szükségünk lesz, amikor eljön az idı.
Jant már az is lenyőgözte, hogy Bell képes volt bármennyi katonával visszavonulni Washingtonból. Már többször
jócskán túljutott az Övön, és mindig kiverekedte magát. Bizonyos veszteségeket nem lehetett elkerülni, és Jan nagyon
jól tudta, hogy könnyebb lenne palackba zárni egy hurrikánt, mint a Brujah arkónt irányítani.
- És a menekült csapatok? - kérdezte Jan.
- Garlotte herceg rendelete alapján a Baltimore-ban menedéket keresı Vértestvérek többségét beosztották - ez a
biztonság ára. A seriff és Gainesmil csapatokra osztották ıket, és most ık vannak a belsı védıvonal ırposztjain. A
Brujahkat és a chicagói barátainkat sokkal érzékenyebb és fontosabb pontokra osztották be.
- Jó. - a golyók tovább kopogtak az ujjai között, és Jan képtelen volt szabadulni egy gyötrı gondolattól - Miért
támadnák meg Baltimore-t elıször? - mormolta maga elé.
- Uram?
- Miért támadnák meg Baltimore-t elıször? - ismételte Jan, és a szemei a semmibe révedtek - Hiszen még más pontok
miatt is aggódniuk kell: Buffalo, New York, Hartford. Persze New York túl erıs, de miért ne pipálnák ki elıször a
többieket, hogy aztán teljes erejükkel Baltimore ellen vonulhassanak? Én ezt tenném.
- Eddig nem okozott nekik túl nagy gondot az, hogy felfelé terjeszkedjenek a part mentén. - sugallta van Pel.
- De akkor még egyetlen herceg sem számított ilyen kiterjedt támadásra. Most azonban volt idınk megerısíteni a
vonalainkat, miközben a Sabbat megszilárdította a hódítások fölötti uralmát.
- Talán elıször megtámadják az itteni védelmünket, mielıtt szembeszállnának a Gangrelekkel Buffalonál. - mondta
Hans.
- Lehetséges. - Jan levette a szemüvegét, és megdörzsölte az apró vörös foltokat az orrnyergén - És Xaviar talán elég
közel lenne ahhoz, hogy támadás esetén segítsen Hartfordnak.
Hartforddal kapcsolatban más gondok is felmerültek Janban. A Bostoni Giovanniknak tett tapogatózó ajánlatai nem
találtak túlságosan meleg fogadtatásra. A vérfertızı klán képviselıi nagyon is készek voltak a tárgyalásra, de amíg a
Keleti Part menti összetőzés végkimenetele ennyire kétséges volt, addig nem igazán akartak segítséget nyújtani a
Kamarillának. Természetesen a Giovannik olyan diplomatikus nyelven közölték a visszautasítást, amely gyakorlatilag
úgy hangzott, mintha egyetértenének Jan javaslataival. De nem sodornák veszélybe magukat a Kamarilláért. Csak úgy
maradhattak fenn független klánként ilyen hosszú idın keresztül, hogy soha nem kötelezték el magukat egyetlen oldal
mellett sem. Ha arra kerül a sor, - gondolta Jan - akkor talán kénytelen leszek rámutatni, hogy ha nem a Kamarillát
választják, az egyenértékő lehet azzal, hogy a Sabbat mellé állnak. Ha nincsenek velünk...
- Uram, van még valami?
Jan elbocsátotta az asszisztensét.
- Közölje Baas-szal, hogy ma éjjel már ne zavarjanak, kivéve, ha a herceg, vagy Bell arkón hív.
Hans van Pel, akinek hatékonysága már szinte felért egy hibával, távozott. A vészjósló felelısség ismét ránehezedett
Jan vállára, és nem szándékozott újabb részleteket megvitatni, hacsak nem feltétlenül szükséges. Baas, aki Hermán és
Ton halála urán a biztonsági szolgálatot vezette, ügyelni fog a nyugalmára. A pótolt kíséret már több mint egy hete a
helyén volt. Van Pel mellett még négy hivatalnok dolgozott mellette, és mind az öten megfeleltek Jan étkezési
kívánalmainak. És ott volt még persze Anton Baas, és a biztonsági szolgálat tizenöt tagja. Garlotte herceg nem szólt
semmit a további fegyveresek jelenlétéhez. Hogyan is tehette volna, miután Jan tájékoztatta a gyilkossági kísérlet
részleteirıl? Azonban a herceg saját fegyveres ıreinek a száma is gyanúsan megnıtt a szálló környékén. Vajon ez a
Jant ért támadásra, vagy a saját megszaporodott kíséretére volt válasz?
Garlotte nem gondolhatja azt, hogy veszélyt jelentek rá, vagy hogy el akarom venni tıle a városát. - gondolta Jan. Bár
minél többet gondolkodott, annál erısebb lett benne a szomorú vágyakozás. A hercegi rang és egyetlen város
irányításának megpróbáltatásai gyerekjátéknak tőntek a Hardestadt által ráruházott felelısséghez képest: különbözı
hercegekkel tárgyalni, akik szinte szokásszerően ragaszkodtak a saját szükségleteikhez és vágyaikhoz, nyomon követni
a Tremere klán titokzatos tevékenységét, akik mostanáig furcsa módon passzívnak tőntek a krízis ideje alatt,
megfejteni az olyan kiszámíthatatlan szereplık motivációit, mint Bell arkón és Victoria.
Jan mellkasa Victoria puszta gondolatától is önkéntelenül összeszorult. Akarata ellenére azonnal megjelent lelki szemei
elıtt a keskeny derékon nyugvó kezeinek képe. Látta a fájdalmat és a félelmet a szemeiben, amikor észrevette az apró
jelet az állán.
Megjelölték a Tzimiscek. - gondolta. Vajon az ı bábjuk lenne? Nem lehetett biztos benne - Colchester már megfigyelés
alatt tartotta egy ideje, de olyan sok teendı akadt máshol is. Azonban a puszta gyanú is elég indokot szolgáltatott
ahhoz, hogy távol tartsa ıt magától, hogy megırizze a kellı távolságot, és így ne kelljen megküzdenie azokkal a
vágyakkal, amelyeket nem érzett már... már sok-sok éve, a Lucitával folytatott viharos viszony óta.
Lucita. Ez volt az a név, amelyhez Jan már jó ideje hozzáedzette a szívét. Victoria összehasonlíthatatlanul
sérülékenyebb volt Lucitánál. Nem csak akarta ıt, de meg is akarta védeni, oda akart figyelni rá. Egészen más
érzéseket keltett benne, mint Lucita. Ezek az érzések csak egy dologban hasonlítottak egymásra: Jan egyiket sem
akarta érezni. Az öröklétben elegendı fájdalom és csalódás volt azok nélkül a szentimentális gyengeségek nélkül is,
amelyek sokkal inkább a halandókra voltak jellemzıek.
Jan gyanúja, hogy Victoria akarva vagy akaratlanul a Sabbat befolyása alatt állt, elegendı okot szolgáltattak arra, hogy
kerülje a társaságát. Az csak megkönnyítette a dolgát, hogy Victoria másfél héttel korábban elköltözött a szállóból. A
támadás óta Jan ki sem mozdult a szállóból és Baas és a biztonsági csapat védıszárnyai alól. Jan még a gondolatát is

45. oldal
 Névtelen
győlölte annak, hogy milyen nehéz lenne ez az önkéntes fogság, milyen zavaró lenne a tudat, hogy Victoriától csak egy
hosszú folyosó választja el. De Victoria hála Istennek elment. İ és Garlotte herceg vitatkoztak valamin, aztán ı
elviharzott, és azóta Robert Gainesmilnél ütötte fel a tanyáját. Jan nem tudta, hogy hálás legyen a Toreador építésznek,
vagy győlölje, amiért megörökölte Victoria közelségét.
Ennél sokkal jelentıségteljesebb volt a távozás idızítése. Victoria a gyilkossági kísérletet követı éjszakán távozott.
Van-e itt valamilyen kapcsolat? - elmélkedett Jan. A gyanakvás lángjai magasra csaptak, de vajon jogos volt-e a
kétkedés, vagy csak így próbálta meg elnyomni a Victoria iránt érzett többi érzelmét? Nem lehetett biztos benne. Úgy
tőnt, képtelen teljesen racionálisan gondolkodni, ha errıl a nırıl volt szó.
Jobb, ha egyáltalán nem is gondolok rá.
Jan felállt, és bizonyos szempontból megkönnyebbült, amikor a bokájának merevsége, és a belıle áradó hasogató
fájdalom elnyomott minden gondolatot. Az Amszterdami kíséret érkezése óta többször is evett, de egyszerően képtelen
volt annyi vért magához venni, amennyi a teljes gyógyuláshoz szükséges lett volna. Mellesleg most nem volt idı a
törött csontok helyretételéhez szükséges mőtétre - amelyre idıvel szüksége lesz. Úgyhogy sántított. Mindig az elsı
néhány lépés volt a legrosszabb. Vagy ha túl sokáig állt egyfolytában, akkor ugyanis a fájdalom elviselhetetlenné
fokozódott. De néha, amikor bizonyos gondolatok piszkálták, amelyekkel nem akart szembekerülni, Jan hasznosnak
találta ezt a figyelemelterelést.
Odabicegett a lakosztályhoz tartozó legkisebb hálószoba ajtajához.
- Estelié. - mondta, miközben csendben belépett.
A nı nem emelte fel a fejét, de Jan tudta, hogy meghallotta ıt. Sötét, vállig érı haja fénylett a gyér megvilágításban.
Jan tegnap éjjel megmosta a nı haját, megmosta ıt magát is meleg szappanos vízzel és egy puha mosószivaccsal. A
testét drága krémekkel kényeztette. A finom parfümös illat még most is érezhetı volt a levegıben. És bár a figyelmes
törıdés megnyugtatta, Hans jelentette, hogy a nı egész nap csak az ágyon feküdt és zokogott. Megint.
- Én Estellem. - mondta Jan.
Kezével kisöpörte a haját az arcából, és óvatosan eltávolította a könnypatakokba ragadt hajszálakat. Marjával soha
nem engedett meg magának ilyen intimitást. - Meg foglak védeni. - suttogta Jan.
Az ajkai alig néhány inchre voltak a nı fülétıl, finom nyakától és egyre sápadtabb bırétıl.
Miért csinálom ezt? - kérdezte magától. Hans és a többiek bıven ellátták étellel, de ı mégis újra és újra visszatért
ehhez a szegény, rettegı lányhoz. Garlotte herceg egyáltalán nem örült. A család számára kitaláltak egy bonyolult
mesét egy házon belüli sorsoláson nyert vakációról. De a herceg kisegítette Jant. Nem nagy dolog. Jan tudta ezt. De
Garlotte ezzel itt fölébem került. Miért csinálom ezt?
Azonban a kérdés megválaszolása helyett Jan inkább belefúrta arcát a lány selymes hajába. Érezte a könnyek sós
illatát, és hallotta, a mennydörgésnél is hangosabban, a szívének dobbanásait.

1999. augusztus 1., vasárnap, éjjel 1:21

Pendulum Avenue
Baltimore, Maryland

Gainesmil olyan hanyagul említette meg:

- Ms. Ash, a házam vendége megkért, hogy hívjam meg Önt. Még nem volt szerencséje találkozni Önnel.
- Victoria Ash találkozni szeretne velem? - kérdezte Fin.
Gainesmil biztosította róla, hogy pontosan ez a helyzet. Úgyhogy
Fin most itt volt az udvarháznál. Gainesmillen és Garlotte hercegen, az atyján kívül a városban egyetlen Vértestvér sem
merészelt volna így hivalkodni, de az építész hosszú éveken áttartó hősége a herceghez járt néhány kiváltsággal is. Fin
hirtelen nagyon ápolatlannak érezte magát csillogó bırdzsekijében és fekete bakancsaiban. Követte a szertartásosan
öltözött szolgát az átriumba, miközben egy inas félreállt a Camarojával.
- Egyenesen tovább, uram.
A fıkomornyik, vagy inas, vagy hogy a pokolba is hívják, felvezette Fint egy masszív ívelt lépcsısoron, majd keresztül
egy portrékkal és padlótól-plafonig érı tükrökkel díszített tágas halion. A tükrökbıl visszaverıdve a néhány bronz csillár
fénye kellıen megvilágította a helységet. Fin kényelmetlenül tudatában volt annak, hogy a csizmái minden lépésnél
megnyikordulnak a fényesre polírozott kıpadlón.
Végül a férfi kinyitott egy viszonylag apró, bensıséges hangulatú társalgóba vezetı ajtót. És ott ült Victoria Ash.
Miközben a szolga távozott, Victoria felállt, hogy üdvözölje Fint, és megfogta a kezét.
- Jöjjön. Üljön ide mellém.
A társalgón keresztül egy pár kényelmes fotelhez vezette Fint.
- Olyan jó, hogy meg tudott látogatni. - mondta a nı, miközben helyet foglalt az egyik fotelben.
- Gondolom, eléggé elfoglalt lehetett, mióta megérkezett a városba. - ajánlotta Fin.
Fogalma sem volt, hogy pontosan mit is kellene mondania. Végül is ı hívta ide. Victoria laza modora lebilincselı volt, de
mégis már csak attól, hogy ilyen közel ült hozzá, volt valami feszültség, amit Fin nem igazán tudott megmagyarázni.
Laza szatén blúzt, és hosszú szoknyát viselt, amely egészen a bokájáig beborította a lábait. Fin szinte akarata ellenére
vette észre, hogy a telt, vörös ajkakat bármelyik modell megirigyelhetné. Egy picit Morenára emlékeztették, de képtelen
volt maga elé idézni szerelme arcát.
- Alexander mindig dicsérıen szólt Önrıl. - mondta Victoria.
Kellett egy pillanat, amíg Fin felfogta a szavakat. Alexander.
Garlotte herceg. Az atyja.
- Tényleg? Rólam?
Fin ezt csak nehezen tudta elhinni, és még soha nem hallotta, hogy bárki is Alexanderként hivatkozott volna a hercegre.
Pontosan így van. - mondta Victoria, és szavainak megnyugtató ıszinteségét nem lehetett kétségbe vonni - És ami az
én elfoglaltságomat illeti, - folytatta - valójában vajmi kevés dolgom van itt. Hiszen tudja, milyenek a férfiak - mind
meg akarnak óvni engem a város védelmének fárasztó és veszedelmes teendıitıl.

46. oldal
 Névtelen
- Nos, a Sabbattal nem jó packázni. - mondta Fin - Volt már valaha...
- Úgyhogy nagyon kedves Öntıl, hogy meglátogatott. - hallgattatta el és terelte másfelé a beszélgetést egyúttal Victoria
- Tudja, - folytatta, és közben az egyik ujját hívogató ajkaihoz emelte - Alexander nem beszélt errıl sokat, de én azt
hiszem, hogy Ön az a szerencsés, akit arra nevel, hogy egy éjszakán kövesse ıt a hercegi székben.
Fin akarata ellenére elnevette magát.
- Ön biztosan összekever engem Isaac-el.
Victoria megpaskolta a térdét, hogy elejét vegye a további tiltakozásnak.
- Nem. Isaac rátermett seriff, de én azt hiszem, hogy Alexander komolyabb jövıt szán Önnek.
A szavak, amelyek annyira abszurdnak tőntek egyetlen másodperccel korábban, jobban utána gondolva kezdtek egyre
hihetıbben hangzani. Fin hozzátette Victoria szavaihoz a saját közelmúltban hozott döntését, miszerint aktívabb
szerepet kíván vállalni Baltimore Vértestvéreinek ügyeiben.
- Nem áll szándékomban megsérteni az Ön vérrokonát. - mondta Victoria, és megigazított egy tincset Fin hajában - De
Önben vannak olyan mélységek, amelyek hiányoznak Isaac-ból.
Finnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Nem mintha nem ét-tett volna egyet Victoriával. Éppen ellenkezıleg.
Egyszerően csak korábban még soha senki nem mondott ki hangosan a saját gondolatival ennyire egybeesı tényeket.
- Én... Én már... egy ideje sokkal... rámenısebb szeretnék lenni. Én... Én megpróbáltam beszélni errıl Katrinával...
- Katrina. Hm.
Victoria arcát egy fintor sötétítette el. Fin hirtelen szerette volna megmasszírozni a Toreador halántékát.
- Már találkozott Katrinával.
Victoria arcán elmélyült a rosszalló kifejezés.
- Igen. Beszélgettünk, de a beszélgetés... nagyon kurtára sikerült. És nem volt különösebben gyümölcsözı.
- Néha tud így viselkedni.
- Gondolom túlságosan lefoglalják a gyermekei.
Fin ismét késett egy ütemet, de aztán felfogta, hogy mire is célozhatott Victoria.
- Együtt lakik Jazz-el, és Tarikával, de ık nem... - Fin megrázta a fejét - Garlotte herceg soha nem adott nekünk
engedélyt, hogy bárkit is magunkhoz Öleljünk.
- Oh, de ık azért természetesen Katrina gyermekei. - magyarázta türelmesen Victoria. ismét édesen mosolygott, és
ettıl Fin rögtön jobban érezte magát. - Alexander talán valóban nem adott Önöknek engedélyt nyilvánosan. Tudja - a
kedvencek és ehhez hasonlók.
Finben lassan felderengett, hogy Victoriának igaza lehet. Ez már korábban is eszébe jutott, de soha nem merészkedett
odáig, hogy ezt bárkitıl is megkérdezze. Inkább úgy vette, hogy Katrina társai egyszerően... nos egyszerően csak a
társai, nem a gyermekei. Fin Morena-ra gondolt, és arra, hogy mennyire vágyott rá, hogy ı is csatlakozzon hozzá az
öröklétben. Azonban a vonásait még mindig nem tudta felidézni. Victorián kívül, aki odahajolt hozzá és annyira
aggódott érte, nem létezett semmi más.
- Katrina. - mondta Fin egyre gyengülı hitetlenkedéssel - İ Ölelte magához ıket. Tényleg azt hiszi?
- Igen. Azt hiszem, hogy pontosan a makacssága miatt kedves annyira Alexandernek. Az aktív gyermekeket kedveli.
Victoria szavai édesen áradtak. Felemelték Fint, és megmutatták neki a magaslatokat, amelyeket elérhet.
- És hadd mondjam el Önnek, hogy mit gondolok még...

1999. augusztus 1., vasárnap, este 10:15

Hemperhill Road
Baltimore, Maryland

Jan türelmesen várakozott. Nem igazán tehetett volna mást. Nem kényszeríthette Vitel herceget, hogy beszéljen. Már
jónéhány perc eltelt, amióta Jan feltette a kérdését, és Vitel még mindig töprengett. Még mindig nem válaszolt.
Egy hatalmas, aranykeretes tükör uralta a szobát. Az egyik fal nagy részét kitöltötte, és a derékmagasságtól plafonig
terjedı tükörben megjelent mindkét Vértestvér képe. Mindketten modern öltönyt viseltek - Jan a legújabb európai
divatot követte, mivel ı sokkal gyakrabban került kapcsolatba a halandók világával. Vitel öltönye sokkal klasszikusabb
vonalakat követett, és mind a stílusa, mind a kivitelezése idıtlen volt.
Az utóbbi két hétben Jan többször beszélt már Marcus Vitellel, de ez volt az elsı alkalom, amikor meglátogatta a
trónjáról letaszított herceget az „otthontól távoli otthonában”, a menedékében az idegen városban.
Gyanítom, hogy ez csak az egyik menedéke a sok közül. - gondolta Jan, annak ellenére, hogy az asszisztensei
képtelenek voltak kapcsolatot találni Vitel és bármilyen ingatlan között, beleértve ennek a lakóháznak a papírjait is. A
Vitelhez hasonló státuszban lévı Vértestvérek - kétségtelenül egyike volt a kontinens legbefolyásosabb Ventrue-inak,
bár ritkán avatkozott bele a városán kívüli ügyekbe - általában több menedéket is fenntartottak más városokban. Mivel
Baltimore olyan közel volt Washingtonhoz, Jan gyanította, hogy Vitel jónéhány menedéket tartott itt készenlétben.
A hercegeknek rengeteg kihívással kellett szembenézniük: zabolátlan Anarchok, bosszúszomjas gyermekek, portyázó
Sabbat falkák, hogy csak néhányat említsünk. Ha körülmények úgy kívánták, a bölcs herceg nem habozott kényszerő
számőzetésbe vonulni. A számőzött hercegnek mindig volt rá esélye, tekintet nélkül az eltelt évekre, hogy egyszer
visszatérhet, és visszaszerezheti a városát.
Ez volt Marcus Vitel feltett szándéka is.
Jan csak szerencsét kívánhatott Vitelnek ebben az ügyben, de csak kevés kézzel fogható segítséget nyújthatott. A
Kamarilla szerencsésnek érezheti magát, ha egyáltalán Baltimore-t képesek lesznek megtartani, és nem túrják ki ıket
teljesen az egész keleti partról. Nem hogy visszafoglalják Washingtont! De minél sikeresebben végezte Jan a feladatát,
annál nagyobb volt annak az esélye, hogy egy éjszakán Vitel is elérheti a sajátját. A herceg számőzetése viszonylag
hasznosnak bizonyult a Kamarilla kétségbeesett erıfeszítései számára, amivel a Sabbatot próbálták meg megállítani.
Vitel, ellentétben egy bizonyos Toreadorral, nem próbálta meg összekapcsolni Baltimore védelmét a személyes
felemelkedésével. İ lendítette mozgásba azokat a kerekeket, amelyek a Washingtoni szükségállapot bevezetését
eredményezték. Aztán eltőnt a háttérben. Ahogy az egy előzött herceghez illik. - gondolta Jan. Pontosan a

47. oldal
 Névtelen
szükségállapot ügyében látogatott ide ma este.
- Nincs rá mód. - mondta Vitel.
A herceg hangja majdnem megriasztotta Jant, aki már teljesen hozzászokott a csendhez. Azonban nem erre a válaszra
várt.
- Kell legyen valamilyen mód rá, hogy a kijárási tilalmat harminc napon túl is fenntartsák. - unszolta Jan.
Vitel most sem válaszolt azonnal. Nem volt az a típus, aki kiadja a gondolatait, vagy hogy a részleteket hangosan
gondolkodva, vagy másokkal közösen dolgozza ki. Átgondolta a tényeket. Töprengett. Mérlegelte a lehetıségeket.
Amikor pedig készen állt, akkor beszélt.
Nehéz volt olvasni a vékony, szögletes arcon, amely belefagyott az idıbe, mielıtt még a ráncok megöregíthették volna.
A herceg szemei azonban egy olyan ember lelkét tárták fel, aki vereséget szenvedett. Az elmúlt hetekben Jan figyelte,
ahogy a herceg mind jobban visszahúzódik a másokkal való kapcsolat elöl. Talán a herceg egyre jobban rádöbbent,
hogy milyen rossz esélyekkel indul a Kamarilla, és milyen halvány a remény arra, hogy valaha is visszatérhessen a
városába, hacsak nem hadifogolyként, akit a Tzimisce szörnyetegek megkínoznak, aztán valamilyen elképzelhetetlen
módon megszabadulnak tıle.
A szemek - és a hajába vegyülı ısz tincsek - miatt tőnt öregnek és fáradtnak, döbbent rá Jan.
- Nincs rá mód. - mondta végül ismét Vitel.
- Maryland kormányzója hajlandó a városban tartani a Nemzetırséget - ha a Kongresszusi felügyelı bizottság is úgy
látja jónak. - adta át a Garlottetól kapott információkat Jan - Én tudom, hogy a csapatok nem végzik el helyettünk a
munkát. Ok nem harcolnak helyettünk a Sabbattal, és nem is vadásznak rájuk. De megnehezítik a Sabbat számára,
hogy végrehajtsa a terveit.
Vitel beleegyezıen, de lelkesedés nélkül bólintott.
- Így igaz. A csapatok és a kijárási tilalom újabb nehézségeket jelentenek számukra - hiszen hogyan végezhetnek el
bármit is a vámpírok, ha senki tartózkodhat az utcákon sötétedés után? - de Washingtonban nagyrészt már helyreállt a
rend. A felügyelı bizottság vissza fogja adni az irányítást a polgármesternek és a városi tanácsnak. Egyébként túl nagy
lenne a felzúdulás. A krízis elmúlt. A csapatok haza fognak menni.
- A krízis csak számukra múlt el. - mondta Jan - Számunkra még csak most kezdıdik.
Ezzel a kijelentéssel Vitel nem szállt vitába, és Jan eleget tudott ahhoz, hogy meghajoljon a herceg Amerika
fıvárosának belsı mőködésével kapcsolatos magasabb rendő tudása elıtt.
A páros néhány percig csendben ült. Jan levette a szemüvegét, és becsúsztatta a mellényzsebébe. Felötlött benne, hogy
vajon Vitelnek van-e egy kis whiskey-je a közelben, de úgy érezte, hogy botorság lenne megkérdezni.
Helyette Jan inkább a herceg hajtókájába tőzött aprócska kitőzıt nézte. Egy arany sas. Nála kevésbé tájékozott
Vértestvérek talán az amerikai emberek jelképét látták volna benne, de Jan tudta, hogy Vitel gyökerei a római
birodalom romjai közé nyúltak vissza, és hogy a hercegben több volt a hódító római légiósból, mint az újvilágbeli
demokratából.
Jan már majdnem újra kezdte a kérdezısködést: Teljesen biztos benne? Ne hagyjon cserben, csak, mert elvesztette az
átkozott városát. Itt most sokkal több forog kockán! De tudta, hogy fölösleges. Mivel az atyja az volt, aki, Jan sokkal
nagyobb mozgásszabadságot élvezett a többi Vértestvérnél. De még így is túllıhetett a célon, és ezzel csak az ügynek
ártott volna. És az ügy jelentett mindent. A Hardestadt-tól kapott küldetés mindennél elıbbre való volt.
- A Sabbat azzal is nagyobb mozgásszabadságot kap, ha Washingtonban már nem lesz érvényben a szükségállapot. -
mondta Jan, aki áldozatul esett házigazdája komolyságának.
Vitel csendben bólintott.
Aztán már semmi sem állíthatja meg ıket. - folytatta Jan magában. Volt idejük, hogy a gyızelmeik után rendezzék a
soraikat. Ezután már ránk zúdíthatják a teljes erejüket.
Jan felállt, és a tükörben önmagára és a hercegre meredt. Legalább nekünk is volt idınk felkészülni. - gondolta, de ettıl
még nem nyugodott meg.
Úgy tőnt, Vitel elmerült a saját gondolataiban. Jan nem zavarta meg, inkább kiosont a dolgozószobából, és kikísérte
saját magát.

1999. augusztus 2., hétfı, este 10:47

Spring Street
Laurel, Maryland

Moréna a szeme sarkából megpillantott valamit, de még így sem számított arra, hogy bárki is lesz az ablakban, amikor
megfordul.
- Ah!
A sikolya úgy hasított az éjszakába, mint egy pisztolylövés. Olyan hevesen reagált, hogy majdnem felbukott a fotelban.
- Fin! Te ostoba fajankó! Miért kell mindig ezt csinálnod?
- Nem mindig.
- Majdnem mindig. Így is elég pontos... - kutatott Moréna a szó után, amivel kifejezhetné rosszallását - a pokolba is. És
ezt hagyd abba! Ne merj kinevetni.
Fin felöltötte azt az ártatlan kifejezést, amiben annyira jó volt, és amely egyszerre mondta, hogy Nem nevetek, és hogy
Nem tehetek róla. Két oldala ugyanannak a hazugságnak. Még mindig az ablakpárkányon kuksolt, mint valami nagy,
lopakodó, vérszívó majom.
- Tudod, mit gondolok? - mondta végül a lány - Azt gondolom, hogy túlságosan el vagy telve magaddal. Persze fel tudsz
mászni egy garázsra, úgy tudsz mozogni, hogy a normális emberek nem hallanak meg, úgyhogy odalopódzol hozzájuk.
Azért, mert képes vagy rá. Ez olyan hatalom dolog.
Fin arckifejezése gúnyosan elkomorodott.
- Van ennek valami köze a patriarchális hegemóniához?
- És ahhoz is. És ne hidd, hogy nem tudom, hogy csúfolódsz velem.

48. oldal
 Névtelen
- Azt hiszem, hogy túl sokat olvasol.
Moréna karba fonta a karjait, majd odament hozzá az ablakhoz.
- Azt mondtad nekem, hogy lelıhetnének, és még csak nem is fájna igazán. Hogy gyakorlatilag elpusztíthatatlan vagy.
Igaz ez?
- Igen.
Fin félrebillentette a fejét és mulatságos kifejezéssel az arcán nézett a lányra. - Jó.
Moréna gyorsan lökött rajta egyet, és az ablak hirtelen megint üresen állt. Visszasétált az asztalhoz, és egy sóhaj
kíséretében leült.
Alig egy perccel késıbb Fin ismét az ablakban ült. Ezúttal meg sem próbálta elrejteni a vigyorát.
- Ez elég jó volt.
- Tudtad, hogy ezt fogom csinálni, ugye? - kérdezte a lány szinte vádlón.
A kis dacos bemutató ellenére úgy érezte, hogy vereséget szenvedett. Gyanította, hogy csak azért gyakorolhat
bármilyen jelentéktelen mértékő befolyást ebben a kapcsolatban, mert Fin megengedte neki. Nevetett rajta.
- Nem. Valójában nem.
A fiú bemászott az apró garázs fölötti lakásba, fogta a másik széket, és leült Morena-val szemben az asztalhoz.
- De még ha meg is leptelek, megkapaszkodhattál volna, vagy elkaphattad volna a kezemet, mielıtt egyáltalán
meglökhettelek volna. Igaz?
Fint láthatóan kijózanította a lány hangjából kicsendülı komolyság.
- Igaz. - mondta - Bármelyiket megtehettem volna, vagy félreléphettem volna, mielıtt egyáltalán hozzám értél volna.
Moréna bólintott, de hosszú ideig egy szót sem szólt. Úgy érezte, mintha egy új tudás küszöbére érkezett volna. Minden
félig megformált gondolat, amely Fin közelében rárontott, vagy amely akkor merült fel, amikor róla és a létezésérıl
gondolkodott, lassan valamiféle egységes egésszé kezdett összeállni. İ is két világ között volt, mint az ablakában
kuporgó Fin: az egyik világos volt, és ismerıs, a másik sötét és veszedelmes, egy lépés a feledésbe.
Fin azt akarta, hogy tegye meg ezt a lépést, hogy hagyja hátra a fényes, ismerıs világot, és kövesse ıt oda, ahol ı
mindent tudott, de Moréna semmit sem. Ahol teljes lenne az uralma. - gondolta Moréna.
- Velem kell jönnöd. - mondta Fin.
Moréna meglepetten nézett rá. Még a gondolataimban is olvasol? - csodálkozott, de a fiú arckifejezése nem volt annyira
mindent tudó. A gondolatai visszacsengtek Fin szavaiban, de ı most valami másról beszélt.
- Nem... nem örökre. - magyarázta - Ez a hely nem biztonságos. Az egész terület Baltimore és Washington között. Már
meséltem neked másokról, akik... olyanok, mint én.
Moréna bólintott. Már tényleg említette, hogy vannak mások is, de ez volt minden, amit valaha is mondott errıl a
témáról.
Úgy tőnt, Fin kényelmetlenül érzi magát, amikor arról beszélt, hogy... amirıl éppen beszélt. Tenyerét az asztalra
fektette, fészkelıdött a székében, ujjaival beletúrt sötét hajába, majd ismét az asztalra tette a kezét.
- Háború van a fajtársaim között. Itt is átsöpörhet. Valószínőleg pontosan itt fog elhaladni.
- Veled kell mennem. - mondta Moréna - Mi lesz a szüleimmel?
- Megpróbálhatok keríteni nekik is egy helyet. Nem kell örökre elmenniük, sıt, nem is nagyon messzire. Bár egy
nyaralás nem tőnik rossz ötletnek. Hová szerettetek volna mindig is elmenni a szüléiddel? Meg tudom szerezni a pénzt.
- mondta, majd a beálló rövid csendben felvillantott egy ideges mosolyt - Még a hörcsögeiddel is törıdnék.
Moréna egy pillanatig kész volt beleegyezni. Ma este Fin annyira másmilyennek tőnt, bár nem volt benne biztos, hogy
miként. Úgy érezte, hogy talán Fin ezúttal tényleg azt akarta, ami neki, Morena-nak a legjobb lenne, nem feltétlenül
csak azt, amit ı akar. De nem tudott megbízni az érzéseiben. Vajon igazi volt-e, amit iránta érzett, vagy ez is csak
része volt annak a befolyásnak, amit Fin rá gyakorolt? Soha nem lehetett biztos.
- Nem megyek sehová.
A szavai órákon át tartó vitát robbantottak ki, tele könnyekkel és vádaskodással. De Moréna már döntött.

1999. augusztus 7., szombat, éjjel 12:25

McHervry Elıadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- És igen, Vitel herceg, a támadások a Fort Meade vonal mentén - nem is igazán voltak ezek támadások - tehát a
portyák jelentették az egyetlen közvetlen próbát a védelmünk számára. De természetesen a Washingtoni
szükségállapotnak - a kijárási tilalomnak és a csapatok jelenlétének - most már vége.
Isaac velıs és informatív tájékoztatást adott az összegyőlt Vér-testvéreknek. Látszólag egyáltalán nem illetıdött meg,
amiért két herceg, és ugyanennyi Kamarilla tisztviselı elıtt kell beszélni, már ha Jant is egy ilyen tisztviselınek
számítjuk. Az ı szerepe lényegesen kevésbé volt formális, mint Bell arkóné.
Isaac, és vele együtt Gainesmil is, tanúbizonyságot tett némi szervezési készségrıl, és ık ketten tökéletesen ismerték
Baltimore-t és környékét. De a védelem stratégiáját Jan irányította. Titkon terelgette a seriffet és a Toreadort, és ık
megfelelı módon reagáltak.
Mivel az Isaac által elıadott hírek nem jelentettek újdonságot Jan számára, ezért a hollandus visszahúzódott egy kicsit
a beszélgetéstıl. Kevésbé figyelte a jelenlévı tizenkét Vértestvér szavait, inkább a hanghordozásra összpontosított,
amellyel kiejtették azokat. Mintha csak megváltoztatná a lencsék fókuszát, hogy az elıtér részletei helyett a teljes képet
mutassák. Jan megnyitotta magát a benyomásoknak, amelyek közül a legjelentısebb a katedrálisszerő
kiegyensúlyozatlanság volt az elıadóterem hatalmas tere és a benne tartózkodó személyek száma között. A korábbi
konferenciák forrongó tömegei helyett most csak tucatnyi személy jelent meg. A jelenlévık egy lélektelen, négyzet
alakú asztal mellett ültek, amelynek alakjából kifolyólag négy, egymástól egyenlı távolságban lévı fıhelye volt. Az
amfiteátrum öt széksora üresen állt. Az üres székek látványa arra késztette Jant, hogy Victoriára pillantson, aki mintha
csak erre a jelre várt volna, hogy megszakítsa Isaac magyarázatát a csapatok beosztásáról.
- Elıször is, kifogásolnom kell a menekült kifejezés használatát.

49. oldal
 Névtelen
- mondta Victoria - Ez mosdatlan afrikaiakat vagy koszovóiakat sejtet, és egyszerően elfogadhatatlan. Nos, Ön azt
mondta, hogy az előzött Vértestvérek: többsége, beleértve saját magamat is, köszönöm, a harmadik és a negyedik,
vagyis a város határaihoz legközelebb esı védıvonalakon kapott helyet.
- Így igaz. - Isaac fel volt készülve, hogy tisztázzon bármilyen részletet - A város... uh... vendégeinek többsége nem
feltétlenül katonai beállítottságú, ezért kaptak helyet a védelem utolsó vonalaiban. Az elsı két védelmi vonal - a
Brujahk, a herceg... azaz Garlotte herceg biztonsági emberei és a chicagói elemek - csatlakozhatnak hozzájuk, mire
nekik is szembe kell szállniuk a Sabbattal, tehát a vonalak elég erısek lesznek...
- Ez mind nagyon szép. - vágott közbe Victoria - Tehát bizton állíthatjuk, hogy ha szükség lesz ezekre a vendégekre,
ahogy Ön nevezte ıket, akkor errıl kapunk majd elızetes híreket?
Isaac nem válaszolt azonnal.
- Kapunk figyelmeztetést? - kérdezte ismét Victoria - Akkor egy komoly támadással kell szembenéznünk. A
vendégeknek valószínőleg több óra áll majd rendelkezésre ahhoz, hogy elfoglalják a helyüket.
Isaac lassan bólintott.
- Ez valószínőnek tőnik. Igen.
- Akkor miért van arra szükség, hogy például ma este a helyükön legyenek?
Isaac most sem válaszolt rögtön. Jan számára világos volt, hogy a seriff nem jött rá, hová akar kilyukadni Victoria a
kérdéseivel, bár fájdalmasan nyilvánvalónak kellett volna lennie.
- Miért tagadják meg tılük a lehetıséget, hogy szavuk legyen ott, ahol az ı sorsukról is döntenek? - folytatta Victoria.
- Bármikor jöhet egy támadás... - próbálta elmagyarázni Isaac - A Sabbat erıi...
- De hát éppen Ön mondta az imént, hogy többórányi idejük lenne a felkészülésre, mielıtt bármilyen támadás elérhetné
a belsı védelmi vonalakat.
- A védelmi vonalakat valóban el lehetne foglalni ennyi idı alatt. - vonult vissza Isaac - De ez nem jelenti azt, hogy
szeretnénk...
Victoria az asztalra csapott az öklével.
- Ez egy elıre megfontok kísérlet ezeknek a Vértestvéreknek a manipulálására. Nincs katonai oka...
- Ms. Ash.
Jan már éppen ki akarta segíteni a fiatal Isaac-ot, de, az asztal négy hatalmi pozíciója közül az elsıben helyet foglaló
herceg egy pillanattal megelızte ıt. A szavai úgy vetettek véget Victoria szónoklatának, hogy közben fel sem emelte a
hangját. Az elıadóterem hirtelen óriásinak, és nagyon csendesnek tőnt.
Garlotte herceg nyugodt, örömtelen módon ejtette a szavakat.
- Katonai tervezıim, - mutatott körbe az asztal körül - a seriff, Mr. Gainesmil, Mr. Bell, és Mr. Pieterzoon hozták meg a
rendelkezéseket, amelyeket szükségesnek ítéltek.
A Garlotte balján helyet foglaló Gainesmil kényelmetlenül megmoccant a székében. Jan gyanította, hogy az építésznek
hátsó szándékai voltak azokkal az információkkal, amelyeket megosztott a házának vendégével, és amelyek most nyílt
összetőzéshez vezethetnek a herceggel.
- A város egyetlen vendégének sem kötelezı itt maradnia. - mondta Garlotte.
Victoria egy árnyalatnyit megmerevedett. Bár a herceg az üres elıadóteremhez intézte a szavait, és így, látszólag, a
védelemben szolgáló menekültekhez, azért a kijelentés jelentısége nyilvánvaló volt a nı számára.
- Ami pedig a saját sorsuk felıl döntı Vértestvéreket illeti, - folytatta a herceg - a támadás elıtt Atlantában Benison
herceg alatt talán más volt a szokás, de Baltimore-ban a herceg belátása szerint egyeztet az Elsıszülöttek tanácsával. A
szokatlan körülményekre való tekintettel, ez a testület - mutatott az egybegyőltekre - szolgál tanácsadói minıségben,
amolyan ad hoc Elsıszülötti Tanácsként. Ha esetleg úgy döntenénk, hogy népszavazás alapján mőködjünk tovább,
akkor egy fokkal sem lennénk jobbak a Sabbatnál akik a leghangosabb hangot és a legélesebb kardot követik.
Garlotte az asztal lapjára tette a könyökét, kezeit összefonta, és ajkait az ökleire támasztotta.
- Ön talán nem ért egyet velem, Mr. Gainesmil?
Bár akadály állt a herceg szája elıtt, hangja mégis visszhangot vert a teremben. Nem fordult szembe a hadnagyával -
nem volt rá szükség.
Gainesmil már amúgy is sápadt volt, de most falfehérré vált.
- Minden bizonnyal, hercegem.
Jan elnyomott egy mosolyt. Gainesmil játszhatja a kisded játékait a hőségével, de ha túl messzire tévedne, azonnal
visszahívják a helyére. Jan Victoria válaszára várt. A herceg besöpört egy szónoki gyızelmet, de ı még most is
vitathatja a jelen helyzetre vonatkozó részleteket. Legalábbis Jan ezt várta. Azonban Victoria csendben maradt. A
herceg már nem viselkedett olyan barátságosan vele, mint korábban. A köznépre alapuló vezérségért folytatott
játszmáját elvesztette, és most még az elsıszámú szövetségesét is meghunyászkodásra kényszerítették. Vajon ez elég
lesz arra, hogy elvegye a kedvét a ki nem érdemelt befolyás további hajszolásától?
Kétséges. - gondolta Jan.
Mióta megérkezett Baltimore-ba, Jan folyamatosan azt tapasztalta, hogy Victoria inkább megjátssza a gyenge esélyeket
- és veszít - mint hogy kivárja a megfelelı alkalmat. A cselekedeteiben érzıdött bizonyos kétségbeesés - vagy ez talán
csak a Toreadorok hajlama lenne a szőklátókörőségre és az azonnali kielégülés hajszolására? A klánból hiányzott a
türelem. Könnyedén estek a meggondolatlanság hibájába, a Ventruekkal ellentétben, akikre jellemzıek voltak
metodikus és kimért tervek.
Victoria persze nem hagyta szó nélkül a dolgok - talán túlzás is lett volna ezt várni tıle - de Jan legnagyobb
meglepetésér most sokkal békülékenyebb hangot ütött meg.
- Természetesen alávetem magam a kívánságainak, Garlotte herceg. Bár az én meglátásom szerint ebben a kivételes
helyzetben inkább egy konklávéra lenne szükség, mint egy egyszerő Elsıszülöttí Tanácsra, Ön másként döntött. -
hajtotta meg tisztelettudóan a fejét.
- Nos, akkor. - mondta Jan, és remélte, hogy ezzel elıre mozdíthatja a megbeszélést.
İ a Garlotte-tal szemben álló hatalmi pozíciót foglalta el. A másik két ilyen helyen kétoldalt Vitel herceg és Theo Bell ült,
akik így szimbolikusan Jan fölött, de Garlotte herceg alatt helyezkedtek el.
- Theo, a portyáid továbbra is...
- Még szeretnék egy utolsó megjegyzést tenni, mielıtt meghallgatjuk a nagyra becsült arkónt. - szakította félbe Jant

50. oldal
 Névtelen
váratlanul Garlotte - Mr. Pieterzoon, kérem, ne higgye azt, hogy nem értékelem a chicagói úriemberek jelenlétét, akik
segítenek a város védelmében. Örök hálával tartozom a soraikban fellelhetı számos klánnak. Azonban, - szegezte a
tekintetét, amely eddig az elıadóterem ürességét pásztázta, ismét Janra a herceg - tudomásomra jutott, hogy
néhányan közülük nem szorítkoznak kizárólag azokra a vadászmezıkre, amelyeket a számukra különítettem el.
Jant készületlenül érte a szemrehányás. Szóra nyitotta a száját, de még a legtiszteletteljesebb mentegetızéseinek is
elejét vette a herceg acélkemény pillantása.
- Ha feltartóztatjuk az ellenséges hordát, de közben átadjuk magunkat a belsı káosznak, akkor a Sabbat
gyızedelmeskedik. - mondta Garlotte.
Jan tisztelettudóan várt néhány pillanatot, amíg biztos nem lehetett benne, hogy a herceg mindent elmondott, amit
csak akart.
- Gondoskodom róla, hercegem.
Az engesztelı szavak mögött Jan agya teljes sebességre kapcsok. İ rendezte el a majdnem ötvenfınyi chicagói
különítmény érkezését, de a gyakorlatban nem ı volt a parancsnokuk. Garlotte azonban mégis úgy látta jónak, hogy
Jant fedje meg - ráadásul nyilvánosan. A dorgálás pontos okánál sokkal fontosabb volt a nemtetszés kifejezése:
megmutatta minden jelenlevınek, hogy nem az európai Ventrue irányítja a városát, és nem kapott carte blanche-t a
hercegtıl.
Garlotte szavainak egy másik lehetséges jelentése is nyugtalanította Jant. A herceg azt találta sérelmesnek, hogy a
chicagóiak megszegik a vadászati tilalmakat. Biztosan értesült Jan kihágásáról is. Esteliérıl. Az elsı étkezés
szükségszerőségnek minısült ugyan, de Jan nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta Garlotte elıírásait, amikor továbbra is
maga mellett tartotta a nıt, ahelyett, hogy elködösítette volna az emlékeit, és szabadon bocsátotta volna. Vajon a
herceg dorgálásában a nyilvános figyelmeztetés mellett megbújt egy személyes intelem is?
Jan felírta az eredményt a lelki szemei elıtt megjelenı eredményjelzı táblára: Victoria, Gainesmil, én. Néhány egyszerő
mondattal Garlotte herceg mindannyiukat a helyére tette. Bár Jannak egyáltalán nem volt ellenére egy kis nyilvános
megszégyenülés, ha ettıl a herceg jobban érezte magát, azonban az a következtetés, hogy Garlotte valamilyen módon
egy szintre helyezte ıt a két Toreadorral, hogy ıt is veszélyforrásnak tekintette, komoly következményekkel járhatott.
Csak nem hiszi, hogy magamnak akarom a nyomorult városát? - csodálkozott jan. Talán hiba volt megnövelni a
biztonsági személyzet létszámát. Azt hiheti, hogy én rendeztem meg a gyilkossági kísérletet, hogy aztán
megerısíthessem a saját testırségemet, és ezzel együtt a pozíciómat a városában.
Jan a látszólag végtelen lehetıségeken töprengett, miközben Theo szőkszavúan elıadta a legutóbbi Washington
környéki portya részleteit. Többé már nem hatolt be mélyen a városba: a Sabbat már túlságosan erıs és jól szervezett
volt. Jan elıször úgy gondolta, hogy a Brujah minden eddiginél elengedettebbnek tőnt beszéd közben, de aztán
kiábrándultan döbbent rá, hogy tévedett. Bell ugyanolyannak tőnt, mint eddig bármikor - vadnak és
kifürkészhetetlennek - de most levette a sapkáját és a napszemüvegét. Valószínőleg ennél már nem lehetett volna
barátságosabb. Lydia, Bell társa, akire átruházta a parancsnokságot, ha néha távol volt a várostól, egy Brujahhoz
képest meglepı figyelemmel és jó magaviselettel követte a beszélgetést.
Jan ismét hagyta, hogy a figyelme egy kicsit eltávolodjon az asztalnál folyó beszélgetéstıl. Inkább arra összpontosított,
hogy mit tudhat meg az asztal körül ülık kérdéseibıl. Marcus Vitel továbbra is éleselméjő kérdéseket tett fel Bélinek és
Isaacnak Baltimore védelmével és a Sabbat taktikájával kapcsolatban. Victoria mellett a Washingtoni herceg alkották a
héják csapatát a társaságban. Vitel egészen addig elment, hogy kérdéseket tegyen fel Washington visszafoglalásának
lehetséges menetrendjével kapcsolatban, de amikor biztosították arról, hogy egy ilyen vállalkozás jelenleg gyakorlatilag
kivitelezhetetlen, ismét mogorva és hallgatag lett.
Mindig az áldozatok akarnak a leginkább visszavágni. - gondolta Jan. Vitel elvesztette a városát. Victoria a Sabbat
karmai között szenvedett - hogy pontosan hogyan, abban Jan nem lehetett bizonyos. Ekkor Jan gondolatai hirtelen más
áldozatokra terelıdtek. Vajon Marja és Roel is visszavágott volna? Vajon visszavágna-e Estelié, ha tudna. İ, aki még
ebben a pillanatban is rettegve kucorodik össze az ágyon, miközben ı az élıholt társaival tanácskozik. Vagy én olyan
tökéletesen elpusztítom az akaratukat, hogy nem is lennének rá képesek?
Jan egészen addig tartotta összeszorítva a szemeit, amíg sikerült visszaszorítania ezeket a gondolatokat. Nem ez volt a
megfelelı idıpont - már ha egyáltalán létezik erre megfelelı idıpont. Körülötte folytatódott a megbeszélés. Mikor ismét
kinyitotta a szemét, úgy tőnt, hogy senki nem vette észre pillanatnyi kihagyását, kivéve talán Bırnyakat, aki egyenesen
rá bámult. De a Malkávita, csakúgy, mint a társa, Kvéker, hajlamos volt minden ok nélkül bámulni. Jan egy pillanatig
azt hitte, hogy Colchester is figyeli, de valahányszor odapillantott, a Nosferatu látszólag mindig feszülten figyelt Bell
vagy Isaac vagy éppen Vitel szavaira. Ha ez itt valóban Colchester. - gondolta Jan. A Nosferatu megjelenése zavaróan...
normális volt. Nem volt elképzelhetetlen - sıt, valójában nagyon is gyakran elıfordult - hogy egy Nosferatu nem valódi
alakjában jelent meg. Azonban ez a visszafogott modorú, jólfésült üzletember a kifogástalan öltönyében egyáltalán nem
hasonlított arra az obszcén, torzonborz szörnyszülöttre, akivel Jan találkozgatott. A konferencia kezdetén Colchester
elnézést kért, amiért korábban nem tudott részt venni a megbeszéléseken - nem kedveli a tömeget - bár Jan tudta,
hogy a Nosferatu végig jelen volt.
A tanácskozás ügyei - a konferencia kifejezés többé már nem volt divatban, mióta, hála Istennek, kizárták a tömegeket
- tovább haladtak a saját medrükben, amikor az elıadóterem hátsó részének kétszárnyú ajtaja kivágódott. Malachi, a
Gangrel végrehajtó, a jelenlévı tizenkét Vértestvér közül az egyedüli, aki nem ült le, az ajtót ırizte, és azonnal készen
állt a támadás fogadására. Minden izma megfeszült, mintha ugráshoz készülıdne, de aztán a felismerés sokkja áramlott
végig az arcán. Malachi hirtelen fél térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét.
A térdelı ır mellett egy lenyőgözı alak masírozott be a terembe. A teremben, talán Bell kivételével, mindenkinél
magasabb volt. A háta közepébe lógó hosszú vörös haj a homlokán és a feje tetején már feladta a küzdelmet a
kopaszodás ellen. A hosszú, karomszerő ujjakkal összefogott, vállára kanyarított köpenybıl fekete bırbe bújtatott,
izmos lábak nyúltak ki. A legfeltőnıbb az érkezı arcát jól láthatóan eltorzító, alig fékezhetı düh kifejezése volt. Jan
három héttel korábban már találkozott Xaviarral, amikor a Gangrel ítélet-hozó belegyezett, hogy összegyőjt egy kisebb
sereget a klántársaiból, és megvédi Buffalot és New York állam északi részét a Sabbat ellen.
Mindenki csendben figyelte, amint az ítélethozó a széksorok közötti folyosón a konferencia asztal felé tart. A Xaviar
arcát uraló izgatott kifejezés minden egyes lépéssel egyre kézzelfoghatóbb lett.
Jan émelyegni kezdett. Buffalo elesett. - gondolta. A Sabbat bevette Buffalot. Ha az a kinyúló pont többé már nem volt

51. oldal
 Névtelen
a Kamarilla kezén, akkor itt hamarosan mindenkinek szorulni kezd a hurok a nyaka körül.
- Miben állhatunk a szolgálatára, Xaviar ítélethozó? - mondta Garlotte, amikor a Gangrel elég közel ért hozzájuk.
A herceg teljesen összeszedettnek tőnt, annak ellenére, hogy az ítélethozó bejelentés nélkül érkezett a városába.
Xaviar utolsó lépéseivel egy idıben a két Malkávita bölcsen elhagyta a székét, és pár lépésnyire eltávolodott az
ítélethozótól. Xaviar egyedül maradt az asztalnak azon az oldalán, alig néhány lépésnyire Jantól az egyik oldalon, és
Theo Belltıl a másikon. A Gangrel eltöltött néhány másodpercet azzal, hogy mindenkit szemügyre vegyen az asztal
körül. Látszólag megnyugodott egy kissé, de a feszültség még mindig jól látható volt a köpenyt a mellkasán összefogó
jobb kéz ujjaiban.
- Fel kell adnunk a várost. - mondta minden bevezetı nélkül Xaviar.
A szavak úgy söpörtek végig az asztalon, mint egy szélvihar elsı fuvallatai, de káosz helyett megmaradt a csend.
- Buffalo elesett? - kérdezte végül Jan, aki már nem bírta kivárni, hogy az illendıség szerint elıször Garlotte szólaljon
meg, de különben is, Garlotte valószínőleg nem ezt a legfontosabb kérdést tette volna fel elıször. Nem akarta belátni,
hogy annak a másik városnak is van stratégiai jelentısége, és hogy minden elveszhet, ha az északkeleten szétszóródott
Sabbat csapatok csatlakozhatnának a Washingtoni fıerıkhöz, és így halálos győrőbe foghatnák Baltimore-t.
Garlotte hirtelen sokkal kevésbé tőnt fontosnak, amikor Jan észrevette, hogy Xaviar úgy mered rá, mintha a kérdésnek
egyáltalán semmi értelme nem lenne.
- Buffalo. - próbálta újra Jan - A Sabbat elfoglalta Buffalot?
Xaviar megengedett magának egy minden vidámságot nélkülözı nevetést. - A Sabbat nem számít. - pillantása Janról
elıször Theora vándorolt, majd megállapodott Garlotte hercegen - Fel kell adnunk a várost. Minden Vértestvérre
szükség van.
Az asztal körül állók a zavarodottság, kíváncsiság és félelem különbözı mértékő elegyével meredtek rá. Jan meg volt
gyızıdve róla, hogy ırületet látott csillogni a Gangrel szemeiben.
A Sabbat nem számít.
- Attól tartok, nem értjük Ont, ítélethozó. - mondta Garlotte - Miért van szükség rájuk?
A herceg valószínőleg egyáltalán nem örült a javaslatnak, hogy hagyják magára a várost, de azért óvatosan bánt az
ítélethozóval.
Xaviar még Garlotte-ot is türelmetlenül kezelte. Jan azt hitte, hogy a Gangrel morogni kezd, de aztán észrevette, hogy
csak a szája szélén rángatózik egy izom.
- Eljöttek a Végsı Éjszakák. - mondta Xaviar.
A prófécia kemény idézete megdermesztette Jant. Az ítélethozó ajkairól felcsendülı, az Óhazában töltött évszázadok
akcentusával kiejtett szavak, megérintettek egy helyet a lelkében, amely olyan mélyen rejtızött, mint az áldozatok
utáni vágy, és olyan központi helyet foglalt el, mint maga az éhség. A Bestia megmozdult benne.
Eljöttek a Végsı Éjszakák.
A tudatlanok néha könnyelmően kiejtették ezeket a szavakat. Néha elhangzott olyanoknak az ajkáról is, akik ezzel
reméltek félelmet ébreszteni a hallgatóságukban. De Xaviar nem volt sem bolond, sem demagóg. Egyike volt a hét
ítélethozónak, akiket a Kamarilla azért választott ki, hogy végrehajtsák a döntéseit. Gangrel volt, annak a klánnak a
tagja, aki a hét közül legközelebb volt a Bestiához, és legérzékenyebb volt a kisugárzásaira.
A prófécia más szavai, sokkal újabb szavai tolakodtak elı Jan emlékezetébıl:
A Bestia elemésztette a Gangrelt. Hús a húsából. Lélek a lelkébıl. És az Angyalok szigetének csúcsán a Szentek
Tornyánál kiegészül a Szentségtelen Háromság. Testvérgyilkos. Áruló. Bestia. A Bestia a földre szállt. Káin
Gyermekeinek pusztulása nem várat már sokáig.
A szavakat a Vándor Szektájának tulajdonították, annak a homályos kultusznak, amely a Vér Átok hamvaiból bukkant
elı. Az idı végezetérıl szóltak. A Gyehennáról.
- Mit mond? - kérdezte Garlotte röviden az ítélethozót, aki az utolsó volt azoknak a Vértestvéreknek a sorában, akik
megmondhatták neki, hogy mit tegyen a városával.
Ha lehet Xaviar még a hercegnél is kevésbé volt hozzászokva az ellenkezéshez. Ezúttal valóban felmordult.
- Eljöttek a Végsı Éjszakák. - ismételte, mintha ezzel mindent megmagyarázna, de még mindig értetlen tekintetek
kereszttüzében találta magát - A próféciák valóra válnak! - vakkantotta végül - Feléledt egy ısi hatalom. El kell
pusztítanunk, vagy elvesztünk.
Jan küzdött az egyre erısödı válsággal, ami az ismeretei között alakult ki. A vonatkoztatási rendszerében nem volt hely
az ısi hatalmaknak és a Végsı Éjszakáknak. Hiába próbálta összebékíteni az általa ismert világot - Vértestvér politika, a
Sabbat, hercegek és klánok - azokkal a gyermeteg babonákkal, amelyeknek az ítélethozó indulata hirtelen hitelt adott.
Nem volt ez egyszerő indulat, döbbent rá hirtelen Jan. Félelem.
- İsi hatalom? - Garlotte herceg most már állt, és a türelme láthatóan a végletekig próbára lett téve. Elutasítóan
legyintett a kezével. - Ha egy nyomorék Gangrel elszabadult az erdıben...
- Ez nem egy Gangrel mőve! - bıdült el Xaviar, és ledobta magáról a köpenyét, majd a magasba tartotta a lehetetlen
módon deformálódott karját.
A bal alkarja nem volt eltörve. Megcsavarták, és természetellenes hajlatokat és görbületeket alakítottak ki benne. A
használhatatlanná vált végtag végérıl ismerıs karomszerő ujjak csüngtek alá.
Jan lassan egyre távolabb húzódott a székével a Gangreltıl. A herceg és az ítélethozó között a viszony hihetetlen
ütemben vált egyre feszültebbé, és attól tartott, hogy bármelyik pillanatban erıszakhoz folyamodhatnak. És nem volt
tanácsos egymással küzdı öregek közé állni. Azonban Xaviar megnyomorított karjának látványa olyan sokkot idézett
elı, hogy a krízis, ha csak idılegesen is, de megoldódott. Garlotte és a többiek tátott szájjal meredtek Xaviar
torzságára. Victoria elfordította a tekintetét. Az egyik Malkávita, a Kvéker, az asztal alá bújt és nyüszített. Elsıként
Theo Bell tért magához.
- Mi történt?
Xaviar lesütötte a szemét, és az asztal közepére meredt.
- Elpusztított mindenkit, akik velem tartottak a csatába. Még egy megmenekült, talán kettı... nem tudom.
- Hányan voltak a Gangrelek? - kérdezte Bell. Úgy tőnt, hogy hangjának mély baritonja minden Vértestvérben
visszatartja a rettegést.
- Mindannyian, akik Buffalot védték.

52. oldal
 Névtelen
Bell zordan bólintott.
Jan hiába próbálta elképzelni a lényt, amely képes elpusztítani egy ekkora Gangrel különítményt.
- Egy Antediluvian. - mondta Xaviar.
- Antedi... - sápadt el Victoria. Úgy tőnt, hogy a legendákból életre kelt név megakadt a torkán. Kezeit a szájára
tapasztotta, és rázni kezdte a fejét.
- Ébredezik a harmadik generáció. - mondta Xaviar - A Sötét Atya sem járhat már messze.
Victoria kezei lecsúsztak a nyakára, amelyet úgy szorongatott, mintha elvágták volna a torkát.
- Márpedig nem létezik olyan, hogy... - suttogta inkább saját magának, mint a hallgatóságnak, azonban nem jöttek az
ajkára a megfelelı szavak - Nincs olyan...
De Xaviar meghallotta, és a kétkedés feldühítette.
- Tüzet idézett ránk a föld mélyérıl! Még a lábunk alatt a talaj is engedelmeskedett neki!
A Gangrel szemei kidülledtek. Kivillantotta agyarait és felemelte eltorzított karját.
- A kezei alatt megolvadt a csont és a hús. És a szeme... lüktetett és pulzált.
A jobb kezét kinyitotta, mintha csak egy hatalmas gömböt tartana.
- Abban a szemben... - Xaviar szája mellett ismét rángatózni kezdett az izom, és ı megpróbálta elnyomni a remegést -
a Végsı Halál lakott.
De te mégis megmenekültél. - akarta mondani Jan, de ezzel kihívta volna maga ellen a sorsot, hiszen nem volt tanácsos
packázni még egy félkarú Gangrel ítélethozóval sem.
Xaviar sietıs szavakkal leírta a mészárlást, amelynek az Adirondack hegység lábánál, Buffalotól messze keletre
szemtanúja volt: a láva- és tőz gejzíreket, a földbıl elıbukkanó tüskéket, amelyek felnyársalták a társait, a Gangreleket
összezúzó kıtömböket, a tőz- és vértavakat. De végül mindig visszatért a szemhez - a fénylı, lüktetı szemhez, amely
mozdulatlanná bővölte a Káinitákat, miközben a felébredt Antediluvian ízekre tépte ıket.
- Xaviar. - kezdte Garlotte herceg, aki közben visszanyerte a nyugalmát - Biztos vagyok benne, hogy valami
megtámadta a népét. Efelıl nincs semmi kétségünk. De hogy feladjuk a várost...
- Mit számít a Sabbat vagy a Kamarilla, ha mindannyian elpusztulunk? - ordította Xaviar - A Sabbat velünk együtt
küzdene egy Antediluvian ellen!
- Árulás! - termett talpon Vitel és vádlón Xaviarra mutatott az ujjával - A Sabbat tagjai nem jobbak az állatoknál! Nem
vetem alá magam nekik!
Xaviar tett egy lépést elıre, mintha az asztalon keresztül akarna rárontani. A karmokban végzıdı kezét maga elé
tartotta. A kimutatott agyarakkal az arca hirtelen sokkal pofaszerőbbnek tőnt.
A veszély ellenére Jan az Antediluvianokkal kapcsolatos információfoszlányok után kutatott a memóriájában, azonban
az emlékezetében felötlı legendák és próféciák ellenére is tisztában volt vele, mit mondana az atyja ezzel a kérdéssel
kapcsolatban, és mit mondott már el számtalan alkalommal.
- Az Antediluvianok nem léteznek. - mondta Jan - Mi tisztában vagyunk ezzel, és a Sabbat is, bármilyen propagandát
ontanak is magukból a vezetıi, hogy irányíthassák a csıcseléket.
Xaviar úgy rándult össze, mintha megütötték volna. Hirtelen mozdulattal Jan felé fordította a fejét, és veszélyesen közel
lépett a Ventruehoz.
- Mi tisztában vagyunk ezzel? - bıdült el Jant gúnyolva - Ez, - nyomta Jan orra elé deformálódott karját - az igazság! Én
láttam az igazságot! Én ott álltam a szem elıtt, és éreztem az igazságot, miközben a testemmel játszott, mintha csak
puha viaszból lennék!
Xaviar elfordult Jantól, és fel s alá kezdett járkálni a teremben, miközben dühödten és hitetlenkedve hadonászott ép
karjával.
- Mi létezünk, függetlenül attól, hogy miben hisznek a halandók. Vajon az Antediluvianoknak szükségük van-e a mi
hitünkre? Vagy inkább lecsapnak egy felkészületlen tömegre?
- Legendák. - mondta Jan - Gyermekmesék és mítoszok. Semmi több.
Hardestadt mindig nyomatékosan kiemelte, és Jan igazán iskolázott és engedelmes gyermek volt.
- Kell lennie valami más magyarázatnak. - vonta le a következtetést Jan.
- Bah! - Xaviar olyan erıvel fordította el a fejét, hogy a szája sarkából messzire repült a hab. - A Ventruek
elrohadhatnak! - vetett kihívó pillantást Garlotte felé, de herceg karba fonta a kezét és csendben maradt.
- Theo, hozd a Brujahkat. - mondta Xaviar - Én összegyőjtöm a Gangreleket. A New Yorki kápolnából hozunk Tremere
boszorkányokat. Nincs szükségünk a többire - gyávák és gyengék!
Minden szem a Brujah arkón felé fordult. Mint mindig, ı most is teljesen mozdulatlanul ült, és nem szólt bele a
tanácskozásba.
- Pascek ítélethozó arra utasított, hogy tegyek meg mindent, amit tudok, hogy megállítsam a Sabbatot.
- Kételkedsz a szavaimban! - kérdezte Xaviar félig könyörögve, félig fenyegetıen.
- Nem. - felelte Theo, és ezúttal egyáltalán nem habozott - De Pascek biztosan nagyon kiakadna, ha itt hagynék
csapot-papot, mint ahogy te sem vennéd jó néven, ha az egyik arkónod oda se bagózna rád, vagy ahogy Hardestadt is
rossz néven venné, ha ez a Pieterzoon felpattanna és elhúzna. Szent szar, Hardestadtnak valószínőleg több skrupulusa
van, mint az én fınökömnek és neked együttvéve.
Xaviar összehúzott szemekkel nézett az asztal körül ülıkre. Csak a négy kiemelt helyen ülı Vértestvér - Garlotte, Theo,
Vitel és Jan - viszonozta rezzenetlenül a pillantását. Isaac és Gainesmil idegesen pillantgattak a herceg felé, és
gondosan kerülték a Gangrel tekintetét. Lydia, a Brujah is Theot figyelte nem létezı reakciók után kutatva. Colchester
azt tette, amiben a Nosferatuk a legjobbak voltak - nem vonta magára a figyelmet - míg Bırnyak motyogva járkált a
teremben és Kvéker az asztal alatt bujkált. Victoria az Antediluvianok elsı említése után visszahúzódott önmagába.
Teljesen elmerült a gondolataiban és az emlékeiben. Senkihez sem szólt egy szót sem, és talán nem is volt tudatában a
körülötte zajló eseményeknek.
Amikor Xaviar Jan felé fordult, a Ventrue meglehetısen sokáig állta a pillantását. A Gangrel félelmetes lény volt, de Jan
egy mester, a Kamarilla öregjeinek egyike alatt tanult. Nem létezett olyan csapása a Gangrel karmoknak, amely képes
lett volna lerombolni a lojalitást, amelyet Hardestadt évszázadok alatt épített fel - a lojalitást és a bukástól való
félelmet. Xaviar szemeiben kikristályosodott és valami egészen mássá, valami keményebbé és meg nem bocsátóbbá
alakult az a valami, amit Jan elıször ırületnek vélt.

53. oldal
 Névtelen
Xaviar hatalmas erıfeszítéssel visszanyerte az önuralmát. Ép kezével megdörzsölte a vörös borostát az állán.
Macskaszerő mozdulattal nyalogatni kezdte a kézfejét, majd lesimította a haját a bal füle mellett. Közben az ajkai
mellett folyamatosan ugrált az a kis izom, és a szemeibıl csak úgy sütött az undor. A feszültség nyomai még mindig
látszódtak az arcán, de most már sokkal emberibb volt az ábrázata.
Felemelte a nyomorék karját, de ezúttal már nem rázta meg olyan hevesen.
- Ez tizenkét éjszakával ez elıtt történt. Három éjszakán keresztül gyászoltam. Vak dühvel eltelve bolyongtam a
hegyekben. Aztán hat éjszakán keresztül vadásztam. Megsebesültem és elfogyott az erım. Állatokra, és halandókra
vadásztam. Találtam egy Sabbat falkát, amikor megérkeztem nyugat Buffalohoz, és megittam híg vérüket. Aztán három
éjszakán keresztül utaztam ide, és közben folyamatosan kerestem a nyomát annak a Gangrel látnoknak, aki a
mészárlás elıtt a népemhez szólt - ı beszélt nekünk a Végsı Éjszakákról. De nem találtam ıt sehol. Minden egyes
éjszakán, alkonyattól egészen pirkadatig küszködtem a vággyal, hogy visszatérjek a helyre, hogy harcoljak a lénnyel és
a szemével, hogy meghaljak, ahogy a klántársaim is meghaltak. De nem tettem. Figyelmeztetnem kell a Kamarillát,
mondtam magamban. Aztán együtt... együtt... visszatérünk arra a helyre. És akkor megkapjuk a vért és a bosszút.
A Gangrel ítélethozó ismét végignézett Garlotte-on, Bélien, Vitelen, majd Janón.
- Mint a Gangrel klán, és a Kamarilla ítélethozója átveszem a parancsnokságot a város összes Vértestvére fölött. El
fogjuk pusztítani az Antediluviant.
A döbbent csendet csak az asztal alatt rejtızı Kvéker rémült mormolása törte meg.
- Édes Jézus... édes Jézus...
Aztán Garlotte herceg lassan, kimérten felemelkedett ültébıl.
- Minden tiszteletem az Öné, ítélethozó, - mondta, és a döntés súlya tisztán érzıdött minden egyes szavában - de
jelenleg a Kamarilla égetı érdeke, hogy megtartsuk ezt a várost. Nem vonjuk kétségbe az intézkedései jogosságát, de
tekintettel a súlyos következményekre, amelyek minden Vértestvért érintenek, követeljük egy konklávé összehívását.
Jan feszülten figyelte Xaviart. A Gangrel már korábban is közel állt ahhoz, hogy erıszakhoz folyamodjon a két herceg
ellen, és most ez a kis játék, amelybe Garlotte fogott, bár technikailag ésszerőnek tőnt, mégis hatalmas kihívás volt az
ítélethozó hatáskörére és hatalmára nézve. Xaviar, akinek már amúgy is pattanásig feszültek az idegei, könnyen
elvesztheti az önuralmát. És akkor már csak egyetlen kérdés marad nyitva: ki áll Garlotte mellé, és követi ıt a Végsı
Halálba, és ki állt félre, és nézi végig tétlenül az eseményeket.
Xaviar ökölbe szorította, majd ellazította jobb kezének karmait, és láthatóan nem is volt tudatában ennek. Tekintetét
Garlotte-ra meresztette.
- Ki száll még szembe velem? - kérdezte végül - Mindenki szóljon, többé ne legyen kétség közöttünk.
A beálló hosszú csendet Jan törte meg.
- Az Antediluvianok nem léteznek.
Most már nem volt visszaút, véglegesen Garlotte mellé állt, bár tekintettel atyjának sziklaszilárd álláspontjára, nem volt
igazán más választása.
- Szólt Hardestadt rabszolgája. - fordult Xaviar Theo felé.
Bell lassan megrázta a fejét.
- Végre kell hajtanom a rám bízott feladatot. Amíg nem tudunk többet...
- Szólt Pascek rabszolgája.
- Segítsen nekünk a Sabbat elleni harcban. - mondta Garlotte herceg, aki megpróbált kiutat biztosítani az ítélethozónak
a konfliktusból - Aztán majd foglalkozunk... ezzel az üggyel.
- Szólt a városának rabszolgája. - fordult Xaviar a hercegtıl a trónfosztott herceg felé - Vitel?
- Vannak más fenyegetések is a világban. - mondta Marcus Vitel - De én visszaszerzem a városomat, és elpusztítom a
Sabbatot, vagy elpusztulok.
Jan tökéletesen mozdulatlanul ült. Bár többé már nem fenyegetett erıszak, mégis valami sokkal monumentálisabb
lógott most a levegıben. Nyilvánvalóvá vált, hogy Xaviarnak esélye sincs rá, hogy egy konklávén érvényesítse az
akaratát. A válasza azonban könnyen megváltoztathatja a Vértestvérek történelmét.
Egy lélekrengetı mordulás tört fel mélyen az ítélethozó torkából, amelyben szinte alig érthetı szavak formálódtak:
- Akkor legyetek átkozottak mindannyian, Antediluvianok rabszolgái. - mondta, majd tekintete hosszasan elidızött
minden egyes Vértestvéren, mintha csak mélyen az emlékezetébe akarná vésni mindegyiküket - Legyetek átkozottak
mindannyian. Most és itt megfogadom ezért, hogy elpusztítom azt a lény, és porrá morzsolom a szemét. És aztán
elveszem a klántársaid vérét, még akkor is, ha egy egész tengernyi vért kell innom ahhoz, hogy ismét egészséges
legyek.
- bökött ujjával Garlotte felé - És a tieidét is. - mutatott Bélire.
Aztán Jan felé fordult.
- És talán az atyád vérét is.
Jan minden erıfeszítése ellenére a fenyegetés felélesztette benne a dühét. Nem mintha attól tartott volna, hogy Xaviar
beváltja a fenyegetéseit, hanem inkább a Hardestadt iránti tiszteletlenség miatt. Jan félig felemelkedett ültébıl. Csak
hihetetlen erıfeszítéssel volt képes visszatartani magát attól, hogy öklével az ítélethozó arcába vágjon - amely
kétségtelen egyenlı lett volna az öngyilkossággal, és az is nyilvánvaló volt, hogy Xaviar pontosan ebben reménykedett.
Jan visszaereszkedett a székébe.
- Biztosíthatom, tiszteletreméltó ítélethozó, hogy nem egykönnyen tagadtuk meg a kérését, és nem is okozott
számunkra örömet, hogy ezt kellett tennünk.
Xaviar vicsorgott. Ép karjával rátámaszkodott az asztalra.
- Tartogassa a szavait azoknak, akik meghallgatják. - vetett jelentıségteljes pillantást Theo felé - Bár nem gondoltam
volna, hogy a Brujahk ilyen olcsón adják el magukat a Ventrue uraiknak.
Bell a legkisebb mértékben sem reagált az ítélethozó csalijára.
- Nos, akkor rendben. - mélyesztette a karmait az asztal lapjába Xaviar - A Végsı Éjszakák közelednek. Hagyom, hogy
a vakok vezessék a vakokat. Nem ez az elsı alkalom, amikor a Kamarilla klánjai kifejezik megvetésüket a Gangrelek
áldozatai iránt. De ez lesz az utolsó.
Egyetlen gyors mozdulattal kitépett egy maroknyit az asztal lapjából, és szilánkokká morzsolta a kezével. Aztán hagyta,
hogy a maradványok lassan kiperegjenek az ujjai közül.

54. oldal
 Névtelen
- Lássuk, hogyan boldogulnak nélkülünk. Közöljék az uraikkal, ha akarják. Én magam hamarosan személyesen is
elmondom nekik. Hadd oszoljon fel a szövetség.
Miközben Xaviar kifelé tartott a terembıl, Jan szinte észre sem vette a még mindig saját elméje fogságában sínylıdı
Victoriát, akinek az ujjai szórakozottan simogatták szinte tökéletes állkapcsát. Nem látta azt az ébenfekete szobrot,
amely Theo Bell volt, sem a saját magát átölelı Malkávitát a távoli sarokban, sem pedig az asztal alatt magzati pózba
kuporodó másik ırültet. De még a többi döbbenten bámuló Vértestvért sem vette észre.
Helyettük Jan az ısi templom oszlopcsarnokát látta. Ez a templom volt a civilizáció egyetlen reménye - és az épületet,
amely a tudást, a törvényt és a rendet vigyázta, hét monumentális oszlop tartotta. De most a hét oszlop egyike
megrepedt, és kijavíthatatlan romokban a földre omlott. És Jan döntötte le.

HARMADIK RÉSZ
Ivadék

1999. augusztus 7., szombat, este 10:13

McHenry Elıadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

A sérült konferencia asztal körül komor Vértestvérek győltek össze. A többiekhez hasonlóan Jan is minden tıle telhetıt
megtett, hogy ne pillantson folyton a fa felszínébe vájt kráterre, amely alig néhány lábnyi távolságban éktelenkedett
tıle. Azonban a hely idırıl idıre magához vonzotta a tekintetét.
- Az biztos, hogy az egész klán nem lép ki a Kamarillából, függetlenül attól, hogy mit mond Xaviar. - jelentette ki
Gainesmil.
Jan követte a Toreador ideges pillantását a bejárati ajtó felé, ahol alig néhány órával korábban meg Malachi állt ırt, és
amelyen keresztül Xaviar beviharzott a terembe. Garlotte végrehajtója nem távozott az ítélethozóval - még nem - de a
legtöbb Gangrel nem kötıdött ennyire szorosan egy adott herceghez, vagy a Kamarilla hierarchiájához.
- Ha bárki is minden Gangrel nevében beszélhet, akkor az Xaviar. - mondta morózusan Jan, és a szemei az asztal
szörnyő sebére tapadtak - A hír el fog terjedni. Tömeges elvándorlásra számíthatunk.
- A hír máris elerjedt. - csattant fel Garlotte herceg.
Tegnap éjjel mindannyian egyetértettek abban, hogy, amíg csak lehet, titokban tartják Xaviar kirohanását és
fenyegetéseit. Garlotte nagyot csalódott, amikor kiderült, hogy a titok mindössze néhány óráig maradt titok.
Fenyegetıen nézett végig az asztal körül ülıkön.
Most a tegnapinál kevesebben jelentek meg. Isaac és Lydia a város védelmét ellenırizték valahol. A Kvékert annyira
sokkolták a Gangrel apokaliptikus kijelentései, hogy torporba esett. Colchestert sem lehetett látni sehol.
De ez még nem jelenti azt, hogy nincs is itt. - merengett komoran Jan. Az oly sok héten keresztül a vállaira nehezedı
felelısséget felváltotta - vagy talán csak hozzájárult még - valami bénító fatalizmus. A Gangrelek el fognak menni. A
Kamarilla városai egyenként elesnek. Jan kudarcot vall, és ha túléli, akkor visszatér, hogy szembenézzen Hardestadttal.
- Mi legyen Buffaloval? - kérdezte Theo Bell.
Mi legyen Buffaloval? - gondolta Jan. El fog esni. A Gangrelek nélkül el fog esni. Majdnem hangosan is kimondta ezeket
a szavakat - újabb végzetes próféciák: Káin Gyermekeinek pusztulása nem várat már sokáig. - de visszatartotta magát.
Az, hogy Bell most is a részletekkel foglalkozott, a Brujah letörhetetlen pragmatizmusa és akaratereje ismét arra a
kihívásra irányította Jan figyelmét, amely még nem volt teljesen reménytelen. Még nem. Kihúzta magát a székében és
sokkal hatékonyabb irányba terelte a gondolatait. Nem engedhette meg magának, hogy ırületbe és torporba
meneküljön, ahogy azt a Kvéker tette. És nem is vonulhatott vissza saját magába, mint Victoria. A Toreador ma este is
ott ült az asztalnál. Az arcán fájdalmas kifejezés ült, és csak akkor beszélt, ha egyenesen nekiszegeztek egy kérdést.
Nem volt önmaga. Xaviar vészmadárkodása ıt talán még mélyebben érintette, mint az instabil Kvékert.
Azonban Jannak ennél sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia.
- Buffalo a Gangrelek nélkül teljesen védtelen maradt. - mondta - Ha átcsoportosítjuk az itteni csapatokat... talán a
chicagóiakat...
- Nem fogadhatom el a város meggyengítését. - vágott közbe Garlotte. Szavai élesen, ellentmondást nem tőrıen
csendültek.
Jan megpróbálta elmagyarázni a saját álláspontját.
- Ha létrehozunk egy kis, mobil erıt, amelyet visszahozhatunk ide, ha...
- Meg kell tartanunk Baltimore-t. - ragaszkodott a saját álláspontjához a herceg - Ha megosztjuk erıinket, akkor egyik
város sem lesz elég erıs a védekezéshez.
- Egyetértek. - mondta Marcus Vitel - Ezen a ponton kell erısnek maradnunk, és ha képesek leszünk rá, akkor kitoljuk a
frontot dél felé.
Jan Garlotte hanghordozásából világosan megérthette, hogy a herceg nem szándékozik vitát nyitni ebben a kérdésben,
és bár ı komoly szabadságot élvezett a Kamarilla védelem irányításában, azért még mindig az ı városának a vendége
volt. Ráadásul mind a két herceg egyetértett a kérdésben, és mivel Theo nem érzett rá késztetést, hogy nyilatkozzon,
így Jannak vajmi kevés esélye maradt arra, hogy megváltoztassa azoknak a véleményét, akiknek elméletileg csak a
tanácsadója volt.
- Adjuk fel Buffalot. - javasolta Gainesmil.
- Nem. - Jan levette a szemüvegét, és masszírozni kezdte az orrnyergét. Helyzetének reménytelensége ellenére
késztetést érzett rá, hogy megértesse velük, milyen fontos valamilyen módon megtartaniuk Buffalot. - Baltimore
erısebb, ha csapástávolságra van egy másik Kamarilla város is, amikor a Sabbat lerohanja... még ha az a város csak

55. oldal
 Névtelen
látszólagos fenyegetést jelent is számukra.
Garlotte szkeptikus pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Jan ismét szóra nyitotta a száját, de meglepı módon Bell
sietett a segítségére:
- Ha a Sabbat elhiszi, hogy létezik egy sereg, amely a segítségünkre siethet, az majdnem olyan jó, mintha valóban
létezne ilyen felmentı sereg. Blöffölni fogunk.
- Igen. - értett egyet Jan.
- De tudomást fognak szerezni a Gangrelekrıl. - rázta meg a fejét Gainesmil - Ha pedig nem irányítunk át innen
csapatokat, akkor hogyan hitetjük el velük...
- Létrehozunk egy sereget. - mondta Jan.
Szemüvegét letette az asztalra, és járkálni kezdett a két üres szék között, ahol Xaviar állt korábban. Az ítélethozó
átkozott büszkesége. - gondolta Jan, amikor a szeme ismét megakadt az asztalba vájt kráteren. Pokolba Garlotte
büszkeségével is. És legyen átkozott az enyém. De nem volt más mód arra, hogy szembeszálljon egy ítélet-hozóval.
Most Vitel rázta meg a fejét.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy Öleljünk magunkhoz annyi halandót, amennyivel már meg tudjuk védeni a
várost?
Jan abbahagyta a járkálást.
- Pontosan ezt akarom javasolni. Theo... tessék?
Jan látta, hogy az arkónnak nem tetszik az ötlet. A Brujah sötét arcát haragos kifejezés jelent meg.
- Ne hiszem, hogy Pascek ezt bevenné.
- Inkább elveszítené az egész keleti partot?
- Talán. - mondta Bell - Én csak annyit tudok, hogy ı és még jónéhányan a fejesek közül sokszor dobálnak szart
Michaela hercegre New Yorkban, amiért egy egész hadsereget Ölelt magához. Nem maga az Ölelés a gond, hanem az a
sok kemény Ventrue fattyú. Már bocsánat.
Jan még nem készült fel rá, hogy feladja.
- Mire lesz jó a klánjaink közötti erıegyensúly, ha a Sabbat elfoglal mindent?
- Ne engem kérdezz. - vonta meg a vállát Bell - Kérdezd Pasceket. Vagy Hardestadtot.
Jan nagyon is értette, hogy mire céloz Theo. Az atyja nem értene egyet a tervvel. Bellnek igaza volt. Itt több forgott
kockán, mint a keleti part. Mire jó megmenteni a keleti partot, ha közben egymás torkának ugrasztják a klánokat. A
Gangrelek máris kiléptek a szektából. Senki nem egyezne bele egy Ventrue - vagy ne adj Isten Tremere - hadsereg
létrehozásába, hiszen ezek a klánok már így is túl erısnek tartották egymást. De ez még nem zárt ki minden
lehetıséget.
- Mit szolnál egy kisebb seregnyi Nosferatuhoz... meg egy-két Brujahhoz? - fordult Bell felé Jan.
- Annyira fiatalok lennének. - mondta Vitel - Még ha erıs lenne is a vérük, akkor is évekbe telne, amíg hozzászoknak a
mi létezésünkhöz, amíg képessé válnak az élıholtak adományainak használatára.
- De ez csak egy blöff. - kezdett bólogatni lassan Bell - Semmit sem kell használniuk.
- Pontosan. - mondta Jan - Nem kell visszaverniük egy támadást. Ha elégé nagy a Vértestvér aktivitás a városban, az
megzavarhatja a Sabbat kémeket, és késleltetheti a támadást. Legrosszabb esetben is idıt nyerünk vele, és Baltimore
addig is erısebb, amíg Buffalo a Kamarilla kezén van.
Jan ökölbe szorította a kezét, majd feltőnésmentesen Garlotte hercegre pillantott, aki láthatóan kevésbé volt
hajthatatlan. Bármibe beleegyezik, amíg nem gyengítjük meg vele a városát. - gondolta Jan.
Azonban Vitel még nem volt meggyızve.
- Lehet, hogy a klánokat nem zavarná az a sok új Káinita, de Ladislas herceg Buffaloban biztosan nem fog örülni. A
túlnépesítés nem használ a stabilitásnak.
- De az utcákon halandókat gyilkoló, és a herceget karókkal üldözı Sabbat horda sem. - mutatott rá Bell, majd
megvonta a vállát - De igaza van. Ladislasnak nem fog tetszeni.
Jan visszaült a helyére.
- Ez a legjobb esély arra, hogy megtarthassa a városát.
De azért ı is tisztában volt vele, hogy a többieknek igaza van. Ladislas egy keményfejő Brujah volt - de hát melyik
herceg nem volt makacs - aki inkább évekig érvel az erısítés szükségessége mellett, mintsem hogy elfogadjon egy
olyan tervet, amelyik telíti Buffalot egy csürhényi fegyelmezetlen és éhségtıl hajtott újszülöttel, akik porrá zúzzák a
Maskarádét.
- És mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a hírszerzésünk szerint küszöbön áll egy Sabbat támadás? - javasolta Jan -
Értesítjük, hogy úton a támadás. Nem küldhetünk erısítést - ami egyébként igaz is. Így legalább lenne egy hadseregnyi
újszülöttje, akik magukkal vinnének néhány Sabbatot. És a Kamarilla sem róná meg.
- Ezt már szeretné. - értett egyet Bell.
- Ladislas kiüríti a várost. - folytatta Jan - a megnövekedett Vértestvér jelenlét miatt a Sabbat azt hiheti, hogy valóban
egy hatalmas sereg vár ott rájuk. Nem mernek majd támadni... vagy ha mégis átcsoportosítanak egy akkora erıt, hogy
elbánjanak a látszólagos fenyegetéssel, akkor Washington legyengül, és talán visszavághatunk.
Ez az érvelés már Vitelt is meggyızte. Bármibe beleegyezett volna, amivel a Kamarilla esélyt kaphat arra, hogy
visszaszerezze a városát. Garlotte is hajlandó volt beleegyezni - ami azt jelenti, hogy Gainesmilt is kipipálhatják - mivel
Baltimore-t nem gyengítették meg. Bırnyak még akkor sem zavarna sok vizet, ha valamilyen okból tiltakozni akarna;
Ezzel gyakorlatilag egyetlen lehetséges vétó maradt.
- Ladislas megteszi... ha te kéred rá. - mondta Jan Theonak. Ez egy kényes dolog volt: arra kérni egy Brujah arkónt,
hogy vezessen félre egy Brujah herceget, és Jan nem lehetett túl rámenıs. Ebben Theonak kellett döntenie. Jan csak
abban reménykedett, hogy Theo belátja: valóban nincsenek hátsó szándékai azzal, hogy el akar távolítani egy Brujah
herceget a városából.
- Neki is ez az érdeke, de másként nem egyezik bele.
Theo kımerev arccal ült a helyén. Közremőködött a terv létrehozásában, de a végrehajtás nagy része szükségszerően
az ı feladata lesz. Végül Bell, ha nem is túl lelkesen, de bólintott.
- Ez a legjobb esélye. - értett egyet - És a Kamarilla legjobb esélye is egyben.
- Ennyi erıvel akár a Sabbat is lehetnénk.

56. oldal
 Névtelen
Minden tekintet Victoria felé fordult, aki váratlanul és az este folyamán elıször, kifejtette a véleményét. A zöld szemek
mintha elvesztették volna fényüket. Bár soha nem nézett ki elég rosszul ahhoz, hogy bárki is nyúzottnak tekintse, most
mégis fáradtnak tőnt, és csak érintılegesen kísérte figyelemmel a körülötte folyó eseményeket.
Jan nem értette pontosan a megjegyzését. Nem tartott attól, hogy a Toreador megváltoztathatná a többiek véleményét,
de néha megmutatta, hogy van némi befolyása a herceg fölött, úgyhogy Jan inkább megkísérelte meggyızni.
- Meg kell gyıznünk Ladislas herceget, hogy a saját jól felfogott érdekében cselekszik, különben...
- Hazudjon csak az átkozott Brujahnak, amennyit akar! - fakadt ki hirtelen Victoria - Mindannyian azt tesszük. Soha
nem veszik észre a különbséget.
Ha Bellt meg is bántották a szavak, az akkor sem látszott meg kiismerhetetlen maszkján.
- De hogy magunkhoz öleljünk húsz... ötven, vagy száz halandót? - folytatta a nı - Hogy rászabadítsuk ıket az
utcákra? Ez nem tesz jót a Maskarádénak. Olyanokká válunk, mint a Sabbat. Megéri-e a túlélés, ha azzá válunk, amit
megvetünk?
- Ez az egyetlen mód, hogy egyáltalán túléljünk. - vágott vissza Jan.
Egy kicsit meglepte, hogy Victoria hirtelen milyen finnyás lett. Törvény, moralitás - úgy tőnt, hogy véleménye szerint
ezek hirtelen már nem voltak abszolút érvényőek. A modorhoz hasonlóan ezeket a normákat is azért alkalmazták, hogy
a tömegek egymás közötti kapcsolatait irányítsák. Azonban bizonyos esetekben azok a Vértestvérek, akikre
felelısségteljes beosztást bíztak, akik egész fajok létezésért feleltek - például az emberiségért, bármilyen törékeny
legyen is - túl kell lépjenek az ehhez hasonló kötelékeken.
Jan már nyitotta a száját, hogy hangot is adjon véleményének, amikor az asztal körül ülı Vértestvérek figyelmét
magára vonta az ajtónál támadt hirtelen mozgolódás. Malachi közelebb lépett a dupla ajtókhoz, és felkészült minden
lehetséges látogatóra. Jan lelki szemei elıtt megjelent az ajtót kivágó Xaviar képe, amint ismét az asztal felé tart a
széksorok közötti folyosón, de Malachi nem hallotta meg a közeledı Gangrel ítélethozót, amíg az ajtószárnyak fel nem
tárultak.
Az ajtó végül kinyílt, és a herceg legfiatalabb gyermeke, Fin lépett be az elıadóterembe. Egy pillanatig megilletıdött,
amiért mindenki ıt nézte, de hamar erıt vett magán és elindult az asztal felé.
- Akkor a megbeszélés véget ért. - mondta Garlotte herceg - Mr. Pieterzoon, Mr. Bell, kérem, hajtsák végre a tervüket.
A herceg, miután elvetette Victoria tiltakozását, a figyelmét Fin felé fordította.
A fiatal Ventrue a maga részérıl határozottan viszonozta atyjának pillantását, eltekintve attól a gyors oldalpillantástól,
amelyet Victoriára vetett, és amelyet az nem viszonzott.
- Garlotte herceg. - mondta hivatalos hangon - Meg kell beszélnem Önnel valamit, és mivel olyasmirıl van szó, amirıl
hercegként, és nem az atyámként kell döntenie, ezért kerestem fel itt Ont.
- Azt látom. - mondta egykedvően a herceg.
Fin megtorpant, és megnyalta a száját. Jan hirtelen szimpatikusnak találta a tartózkodó, és látszólag mindenható
atyához szóló gyermeket. Bár a tanácskozás véget ért, a többi Vértestvér a herceg és gyermeke iránti tiszteletbıl a
helyén maradt. Fin láthatólag nagyobb ellenállásra számított az atyja részérıl, de mikor látta, hogy szabadon beszélhet,
belefogott mondandójába.
- Magamhoz szeretnék Ölelni egy halandót. Még soha nem kértem ilyesmit. - mondta, majd rövid habozás után folytatta
- Úgy érzem, jogom van hozzá.
- Jogod van hozzá. - Garlotte herceg nem nevette ki, és nem is dühödött fel. Teljesen nyugodt maradt.
- Igen. Katrina már Ölelt. Kétszer is. Nem hiszem, hogy túl sokat kérek.
Jan nem tudta nem észrevenni a fiú elszántságát ~ és a józan ész teljes hiányát. Láthatóan Baltimore-ban minden
Vértestvér tudott a herceg bajkeverı gyermekérıl és a jogosulatlan kotériájáról, de hogy szembesítse a herceget
azokkal a tényekkel, amelyekrıl láthatóan nem akart tudomást venni - legalábbis hivatalosan nem - egyáltalán nem
tőnt bölcs dolognak.
- Tisztában vagy azzal, hogy mi folyik itt? - kérdezte Garlotte herceg - Hogy mi foglalja le minden idımet - a város
kapuit döngetı Sabbat hordával, az ırült ítélethozóval? Már biztosan hallottál ezekrıl.
- Hallottam. - nyelt nagyot Fin, de rövid gondolkodás után tovább erıszakoskodott - Magamhoz akarom Ölelni
Morena-t, mielıtt valami történik. A Sabbattal. Mielıtt túl késı lenne.
Garlotte az öklén nyugtatta az állát. A hallgatóság feszengve, de türelmesen várakozott, hogy elrendezze az ügyet a
gyermekével.
- Jöjj hozzám, gyermekem.
Fin csak jónéhány másodperccel késıbb tette meg az elsı lépést. Az auditórium halotti csendjében minden egyes lépése
visszhangot vert. Fin letérdelt az atyja, a hercege elé, és lehajtott a fejét.
Garlotte felemelte a gyermek állát.
- Meg kell tanulnod türelmesnek lenni. Egy év és egy nap - elrendezzük ezt az ügyet, mielıtt eltelne ennyi idı. Többé ne
beszélj nekem errıl.
Fin bólintott és felállt. Az arcán csalódottság és megkönnyebbülés keveredett, azonban Jan akaratlanul is arra gondolt,
hogy mennyire szerencsés ez a fiatal Ventrue.

1999. augusztus 8., vasárnap, éjjel 1:42

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Biztos benne, hogy semmi sem utal a Buffalo elleni támadásra? - kérdezte Jan.
Colchester csak van Pel távozása után fedte fel magát. Most a rettenetes, agyaras arcát viselte, amely egyáltalán nem
hasonlított a konferencián megjelenı nyájas üzletemberre.
- Nincs nagyobb mozgás Washingtonból, sem Montrealból vagy New Yorkból. - mondta - És Vykos ghoulja is csak a
szokásos Baltimore elleni készülıdésrıl tett jelentést.
- A Vykos ghoulját eljátszó Asszamita.

57. oldal
 Névtelen
- Igen. Parmenides, aki most Ravenna.
- És az a másik Asszamitákkal kapcsolatos ügy...
- Rendben.
Colchester nyújtózkodott, és megropogtatta az ujjait, de olyan hangosan, hogy Jan szinte már azt várta, mikor esnek le
a helyükrıl.
- A Sabbat Háború kezdete óta négy Tremeret gyilkoltak meg: egyet Atlantában, egyet éppen itt, Baltimore-ban, aztán
Calcuttában, és végül New Yorkban. Mind a négy esetben vagy bizonyos, vagy erısen gyanítható az Asszamita
részvétel. A francba, úgy értem, ugyan ki más gyilkolná halomra a boszorkánymestereket?
- De vajon kinek dolgoznak? - gondolkodott hangosan Jan - Az Asszamiták nem piszkolják be ingyen a kezüket.
- Legalábbis eddig nem tették. - mondta Colchester - Azt beszélik, hogy ez talán megváltozhat.
Jan csak fél füllel figyelt a Nosferatura, mivel éppen a tényeket próbálta összerakni.
- És Vykosnak van egy saját Asszamitája. O... az... akármi... Vykos szövetségre lépett velük?
- Lehetséges. Ott van még egy Setita. - kezdte Colchester számolni az ujján - Baltimore-ból irányítja az ügyeit, az egyik
csicskása Atlantában volt, és Calcuttában éppen találkozott az egyikkel, amikor kicsinálták. Négybıl három.
- Hm. - vetette össze Jan az információkat a saját gyanúival - Garlotte herceg ismeri ezt a Setitát?
- Persze. - bólintott Colchester - Hesha nem zavar sok vizet. Nem éri meg háborút kezdeni csak azért, hogy
megszabaduljon tıle.
- Hesha Ruhadze? Nem is tudtam, hogy Baltimore-ból intézi az ügyeit.
- Nem veri nagydobra.
- Értem. És akkor ott van még Victoria. - mutatott rá Jan - İ is ott volt Atlantában, és éppen akkor találkozott Maria
Chinnel, amikor megölték.
- Az Asszamiták talán Tremere kuponokat osztogattak...
Jan megint hangosan gondolkodott, és ügyet sem vetett Colchester fecsegésére.
- Ez magyarázat lehet arra, hogy Aisling Sturbridge miért tölti az idejét a New Yorki kápolnában ahelyett, hogy itt lenne.
- ...vagy árleszállítás volt Tremerekbıl, egyet fizet, kettıt kap. Esetleg egy kis adó visszatérítés?
Jan gondolatai akaratlanul is a meggyilkolt Tremerekrıl Victoriára terelıdtek. Lényének egy része visszariadt attól a
lehetıségtıl, hogy a nı akár csak bőnrészes is legyen egy ilyen brutális tettben. Maria Chin fejét egy garottal vágták le.
Jan elképzelései szerint Victoria nem egy bőnrészes volt, aki a Tremeret lépre csalta, hanem egy rémült, félelemtıl
reszketı áldozat. És ott volt még az az állapot, amelyben tegnap látta - Victoria szinte katatónikus volt. Annyira
törékenynek tőnt.
Azonban Jan tudta, hogy ez nem a teljes történet. Ironikus módon éppen Colchester abszurd monológja segített Jannak
abban, hogy kitisztítsa a fejét, és ismét az elıtte álló feladatokra összpontosítson.
- Ne is törıdjön vele. - intette csendre Colchestert - Jelenleg nem az a legfıbb gondunk, hogy ki áll a gyilkosságok
mögött.
Majd csak elboldogulunk néhány átkozott Tremere nélkül is. - gondolta, de aztán gyorsan észbekapott. A Tremerek
nagyon is hatékony fegyverré válhatnak az ellenséggel szemben. De most már pokolian jó lenne, ha végre
elkezdenének cselekedni.
- Most a következıket fogjuk tenni... - kezdte Jan sorolni Colchesternek.

1999. augusztus 8., vasárnap, éjjel 4:19

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros az elmúlt negyvenöt percben a barlangjának sötét sarkaira meredve próbált megnyugodni. A kezei azonban
még mindig remegtek. Miután megkapta a híreket, még sikerült lekopognia a lényeges adatokat az írógépén, mielıtt
rátört volna a remegés. A tintával írt szépítgetések egyáltalán nem nyugtatták meg.
Talán most megoldódik egy rejtély, amely már hetek óta nem hagyta nyugodni, de milyen áron?

1999. augusztus 8., vasárnap, este 11:59

Pendulum Avenue
Baltimore, Maryland

- Tehetek Önért még valamit, Ms. Ash?

- Igen, Langford. Távozhat.
Gainesmil komornyikja általában hangtalanul távozott, de ma este a szétszórt üvegcserepek minden lépésnél
megcsikordultak kínos gonddal fényesített cipıi alatt. Victoria csak akkor nyitotta ki a szemeit, amikor hallotta az ajtó
záródásának hangját. Senkivel sem volt ereje szembenézni. Ma este nem. Képtelen volt elviselni még a gondolatát is,
hogy valaki ránézzen. Még a saját szemébe sem tudott belenézni. De már nem is kell belenéznie. Most nem. Minden
tükör, minden tükrözı felülető váza, a festmények üvegei mind porrá zúzva borították a padlót. A függönyöket behúzta,
a fényeket eloltotta.
Jobb kezének ujjait végighúzta az állán, és megsimogatta az aprócska, saját farkába harapó kígyót formázó sebhelyet.
Aztán ujjai a nyakára vándoroltak, az arany lánc és a medalion helyére. Visszaadta ıket Garlottenak, és velük együtt
Elforddal, a Tzimisce szörnyeteggel töltött idejének mementóját is. A test sérülései begyógyultak, eltekintve a kígyótól.
Eltekintve a kígyótól.
Óriási mennyiségő vért fogyasztott, mióta megérkezett Baltimore-ba, és a testi fogyatékosságok - a kiálló csonttüskék,

58. oldal
 Névtelen
a megfeszített és összeforrasztott bır - már a múlté voltak. De miközben a szörnyeteg által okozott förtelmes leépülés
lassan gyógyult, valami sokkal rosszabb - még az elcsúfított szépségnél is rosszabb! - kerítette ıt hatalmába. Teljes
erejével a politika kisded játékába vetette magát, hogy megfeledkezhessen a belsı démonairól, de Xaviar két éjszakával
ezelıtti szavai után többé már nem tagadhatta rettegését. A közelmúltban nem kevesebb, mint három terve ért a
megvalósulás küszöbére, és ı mind a három esetben elmulasztotta az alkalmat. A szakadás már elkezdett formálódni
Garlotte herceg és Jan között, és ı mégsem tudta beljebb verni az éket. Aztán az irónia különös szeszélye folytán maga
Garlotte követelte egy konklávé összehívását, de ı ezt a lehetıséget is hagyta kicsúszni a kezei közül. Aztán az a
szegény, befolyásolható Fin szembe merészelt szállni az atyjával. A herceg természetesen kényelmetlen helyzetbe
került, de sokkal több is kisülhetett volna a helyzetbıl, ha Victoria támogatja a fiút, vagy akár csak szót emel az
érdekében: Igaz ez, Alexander. A lány nem is egyszer, de kétszer is Ölelt?
De ı félelmében teljesen összezavarodott. Lebénították a szavak, amelyek azóta is kísértették.
Antediluvianok rabszolgái.
Victoria úgy érezte, hogy egy kéz szorul rá a szívére. Elford meggyalázta. Vykos megsebezte. De ez valami sokkal
mélyebb, sokkal alattomosabb volt. Kezét a mellére szorította, a szívére, amely már nem dobogott. A másik kezével a
dívány finom hímzéseit simogatta, így próbálta elejét venni a remegésnek.
- Nem vagyok a magam ura. - suttogta a sötétségnek.
Minden fanatikus vizsgálat ellenére, amelyeknek a saját cselekedeteit vetette alá, most már teljes biztonsággal érezte,
hogy minden szabadság csak illúzió és tudatlanság. Az élıholt testben keringı vérhez hasonlóan, a lelke sem volt az
övé.
Antediluvianok rabszolgái.
Eljöttek a Végsı Éjszakák.

1999. augusztus 16., hétfı, éjjel 3:55

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Ez a bizonyos kéz még soha nem kopogtatott az ajtaján, de Jan azért már azelıtt is tudta, ki áll az ajtajában, hogy van
Pel bejelentette volna a vendégét.
- Mr. Bell szeretné látni Ont, uram.
- Vezesse be, kérem.
Egy pillanattal késıbb Bell tornyosult az ajtóban. A Sabbatnak ı volt a halál sötét angyala. Jan számára a Brujah lehet
a leghőségesebb szövetséges. Míg Victoria számításait át lehetett húzni, és Garlotte herceg általában pontosan abba az
irányba tapogatózott, amerre Jan szerette volna, Bellel nyíltan kellett tárgyalni. Szerencsére ez megfelelt Jan
szándékainak, hiszen ı és Bell rendíthetetlenül hőségesek voltak uraikhoz - bár nyílt titok volt, hogy az arkón
megvetette Pascek ítélethozót - és mindkettejükre ugyanazt a feladatot bízták: fordítsák vissza a Sabbat hordát.
- Rossz hírek. - vágott egyenesen a közepébe Bell - Buffalonak vége.
Jan csendben fogadta a sokkoló híreket.
- Ladislas benne volt a tervben. Az Ölelést rábízta néhány senkire, majd az utolsó vonattal elhagyta a várost. Én még
nála is jobban meglepıdtem, amikor a Sabbat támadott.
Jan mélyen a gondolataiba merülve ült a cseresznyefából faragott asztalnál. Intett Theonak, hogy csatlakozzon hozzá. A
Brujah meglepı kecsességgel mozgott, a méretei ellenére is. Miközben leereszkedett egy székbe Garlotte személyes
szállásának kifinomult berendezései között, minden volt, csak nem egy elefánt a porcelánboltban.
Jan már készített terveket erre az eshetıségre - ha Buffalo elesik. De olyan hamar megtörtént. İ hetekben, és nem
éjszakákban gondolkodott.
- Nem irányítottak át csapatokat Washingtonból. - jegyezte meg Jan.
- Nem volt szükségük rá. Csak agyaras bébikkel kellett szembeszállniuk.
- Tudom.
A Ventrue és a Brujah kemény tekintete összekapcsolódott, és néhány másodpercig meg sem rezzent.
- Vajon csak egy szerencsés portya volt? - kérdezte Jan.
- Ahhoz túl nagyszabású volt. De túl kicsi egy valódi támadáshoz - hacsak nem tudták, mire számítsanak. Bell levette a
baseball sapkáját, és az asztalra dobta. Karjának mozdulataira megreccsent a bırdzsekije. - Ott kellett volna
maradnom. Megállíthattam volna okét.
- Nem tudhattad elıre. És itt nagyobb szükségünk van rád.
Bár Jan kissé hatásvadász szándékkal tette a megjegyzéseit, de azok attól még igazak voltak.
- Bárcsak rá tudtam volna venni Garlotte-ot, hogy legalább néhány osztagot küldjünk át...
- Nem hagyta volna, hogy bármit is elvegyünk Baltimore-tól. - mondta Bell - Ha pedig ultimátumot adsz neki, akkor
szépen hazaküld. Tudja, hogy meg van kötve a kezed. Nem mehetsz vissza üres kézzel Hardestadthoz.
Ezzel Jan már nem szállhatott vitába. Hardestadt... csalódott lett volna, hogy enyhén fejezzük ki magunkat. Jant
meglepte a Brujah éleslátása. Talán alábecsültem. - gondolta Jan. És talán ezt az éleslátást más ügyekben is
kamatoztathatja.
- Túl nagy volt egy portyához. - ismételte Jan Theo alig egy perccel korábban elhangzott szavait - Túl kicsi egy igazi
támadáshoz - hacsak nem tudták elıre, hogy mire számíthatnak.
- Nekem úgy tőnt.
Theo keresztbe tette a karjait. Úgy ült ott, egyenesen, mint egy tölgy.
- Ami azt jelenti...?
- Tudták.
Theo a bizonyosság erejével ejtette ki ezt az egyetlen szót. Nyilvánvalóan ı is éppen ezen a kérdésen töprengett, mióta
elhagyta Buffalot.
A Brujah meggyızıdése megerısítette a gyanúkat, amelyek már egy ideje piszkálták Jant. Pontosan azóta az éjszaka

59. oldal
 Névtelen
óta, amikor megpróbálták eltenni láb alól. Ismét eszébe jutott Blaine egy elejtett megjegyzése, amely akkor nem igazán
mondott sokat neki és abban a pillanatban túlságosan az életben maradás foglalkoztatta ahhoz, hogy igazán
eltöprengjen rajta: İk tudnak mindent, amit te tudhatsz. Ezek a szavak, és Theo meggyızıdése megkönnyítette
számára, hogy elfogadja a dolgot. Már csak egyetlen kérdés maradt.
- Ki az?
Theo eltöprengett a válaszon.
- Talán valaki Buffaloból? - kérdezte Jan.
- Talán. De pokolian szők volt a határidı. - mondta Theo - Csak én és Ladislas tudtunk mindenrıl. De azt hiszem, hogy
kitalálhatták, mit tervezünk.
- Lehetséges. - mondta Jan - Ki még... ezen az oldalon.
- Bárki, aki ott volt, amikor határoztunk. - vágta rá ezúttal rögtön Theo.
Jan felidézte a sérült konferencia asztalt, és elkezdte sorra venni a résztvevıket.
- Garlotte, Gainesmil, Bırnyak, te, én, Victoria, Vitel, Colchester és Malachi.
- Colchester nem volt ott azon az éjszakán. - javította ki Theo. Jan felvonta a szemöldökét, mire Theo felsóhajtott. -
Igazad van. Nem ült az asztalnál, de akkor mi van? Oké. Colchester. Fin is bejött. Meghallhatta.
- Terjedelmes lista.
- Várj még. - mondta Theo - Még nem végeztél. Add még hozzá azokat is, akikkel ezek a népek beszélhettek. Ezzel lesz
úgy, mennyi is... talán száz lehetséges kém?
- Gainesmil már bebizonyította, hogy mennyire megalkuvó. - javasolta Jan.
- És? - vont vállat Theo - Bırnyak pedig ırült, Victoria meg egy ribanc. Nem bizonyít semmit.
Jan nem sokat tudott Bırnyakról, de Victoriát nem lehetett ilyen könnyen kizárni.
- İt Atlantában elfogta a Sabbat. Talán... megbabrálták. Megszervezhette Maria Chin meggyilkolását, és kiadhatott
minket Buffaloban. Garlotte talán így akarta biztosítani, hogy Baltimore-on kívül más városban ne legyen szükség a
Kamarilla forrásokra. - folytatta Jan - Elég világosan a tudtunkra adta, hogy mindent és mindenki ide akar hozatni, hogy
megvédhesse a városát. Vitel?
Theo láthatóan nem szívesen találgatott, annak ellenére, hogy éppen most hallotta, amint Jan egy másik Ventrue
lehetséges árulásáról gondolkodott.
- Megpróbálja megkaparintani Baltimore-t? - vont vállat végül a Brujah arkón, de aztán megrázta a fejét - De nem
látom be, hogy mit használ neki, ha Buffalo elbukik. Talán ahogy ez Garlottenak is jó lenne, kivéve, hogy neki arra kell
a sereg, hogy visszafoglalja D.C.-t.
Jan nem talált hibát a feltételezésben.
- Akkor marad még Malachi - bosszú a Gangrelekért?
- És talán Colchester. - tette hozzá Theo - Ki a fene tudhatja? - láthatóan zavarta a sok lehetséges változat.
És te magad. - gondolta Jan. Végül is Theo mindent tudott Buffaloról, és ott volt a dokkokban is azon az éjszakán,
amikor meg akarták ölni Jant. Véletlen egybeesés? De akkor miért mentett volna meg Blainetıl...? Hacsak nem nyerhet
többet azzal, hogy én megbízom benne. Jelenleg semmilyen módon nem gyızıdhetett meg a feltevések igazáról. De
meg kell fejtenie a talányt, úgyhogy Jan felkészítette magát az elıtte álló feladatokra.
- Mindenképpen megtörtént volna, bár jól jött volna még néhány hét. - mondta, és ezzel visszaterelte a beszélgetést
Buffalora.
Néhány másodpercig figyelmesen nézte a Brujaht. Theo arca újra kifejezéstelen, kifürkészhetetlen volt, mint mindig.
- Több ötletem is van azzal kapcsolatban, hogy hogyan tovább. - mondta Jan - Szeretném kikérni a véleményedet.
- Úgy sincs semmi dolgom. - vont vállat Theo.

1999. augusztus 24., kedd, este 11:48

Cherry Hill
Baltimore, Maryland

- Hol a pokolban van Katrina? - kiáltotta Jazz.

- Beszélnie kellett apucival! - felelte Tarika a földszintrıl.
- Hm. - apuci, a vámpírok fenséges és mindenható hercege - Meg kellene mondania az öregnek, hogy csókolja meg a
saját seggét, ha akarja, de ne mindig Katrinával végeztesse ezt a feladatot. - mormolta Jazz az orra alatt.
Sóhajtva húzta fel a nadrágját. Az emelet dohos volt. Nem is csoda, hiszen a bedeszkázott ablakokat szurkos vászonnal
vonták be. Katrina mondott valamit arról, hogy be kéne vonni a lenti ablakokat is, de Jazznek fogalma sem volt róla,
hogy mi okuk lehetne erre. A rácsok hatékonyan távol tartották a behatolókat - a kíváncsiakat, a bőnözıket és az
ostobákat - és a napfény úgysem jelenthetett gondot, hiszen ı, Tarika és Katrina soha nem tartózkodtak odalent a nap
folyamán.
- Na mindegy.
Katrina úgyis azt tesz, amit akar, akár tetszik ez neki és Tarikának, akár nem. Jazz elgondolkodott azon, hogy nem
kellene-e megvetni a hatalmas ágyat, amelyben a trió a nappalokat töltötte, és már éppen úgy döntött volna, hogy nem
éri meg a fáradtságot, amikor egy zuhanás hangja ütötte meg a fülét a földszint felıl.
- Tarika? - indult meg Jazz lefelé a lépcsın, hogy megnézze, mi volt ez a zaj - Mi a pokol folyik odalent, te lány?
A nappali és a szófa üresen állt, de a konyhaajtó villódzásából Jazz látta, hogy az asztal fölött lógó csupasz lámpa
ide-oda himbálózik odabent. Belépett a konyhába és megbotlott valamiben.
Jazz agya egyszerre több részletet is felfogott. Meglátta Tarika fejét, amelyben megbotlott, és amely most a padlón
pörgött, a nyitott ablakot és az elhajlított rácsokat, a herceg egyik csicskásának, Malachinak a szırös arcát, és a nyaka
felé zúgó véres machete-t a Gangrel kezében.

60. oldal
 Névtelen
1999. augusztus 25., szerda, éjjel 12:05
U.S.S. Apolló, a Belsı Öböl
Baltimore, Maryland

Garlotte merengett ültében. Mindhárom gyermeke ott állt elıtte. Ma este még a lágyan hintázó lámpa is csak egy újabb
zavarforrás volt, pedig általában mindig megnyugtatta. Ujjaival a magas támlájú szék karján dobolt - a gesztus csak
félig volt a megszokás eredménye. Félig a hallgatóság kiszámított piszkálásának szánta. Nagyon jól ismerte ıket, bár
legtöbbször olyannak látta ıket, amilyennek szerette volna, és nem amilyenek valójában voltak. De ennek vége.
- Akarsz valamit? - kérdezte végül Katrina, mindössze másfél órányi várakozás után.
Garlotte elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy ı lesz az elsı, aki szembeszegül vele, de remélte, hogy ennél tovább ki
fog tartani.
- Ó, Katrina, miért rohansz ennyire, mikor az örökkévalóság vár rád? Vegyél példát az idısebb testvéredrıl. - intett
Isaac felé.
- Legyek én is kiscica? - vicsorgott Katrina.
A seriff, javára legyen mondva, nem válaszolt. Garlotte kelletlenül felemelkedett a székébıl, és maga köré vonta a
hosszú, királyi köntösét. Ez az öltözék hasznos volt, ha ki akarta hangsúlyozni a tekintélyét. Odalépett a gyermekeihez,
és megállt Katrina elıtt, aki pontosan középen várakozott. A kezét azonban Isaac vállára tette.
Metszı tekintet vetett a lányra és megszorította Isaac vállát.
- Ez az én fiam, akiben nagy örömömet lelem. - mondta Garlotte. A nagy talán egy kicsit túlzás volt, de a herceg már
így is kihagyta azt, hogy szeretett, és győlölte túlzásba vinni a költıi szabadságot. Isaac megbízható volt, ha nem is
túlságosan inspiráló, és az elkövetkezı években egyre fejlıdni fog a seriffi teendık ellátásában.
Garlotte elengedte Isaac-et.
- És te, Fin. - mondta, de a szemei nem mozdultak Katrináról - Amikor legutóbb beszéltünk, azt állítottad, hogy jogod
van magadhoz Ölelni azt a halandó lányt. Bár megelégedésemre szolgált, hogy egyszer végre kiálltál valamiért,
azonban a helyszín megválasztása nem volt igazán... megfontolt. Ki bátorított téged erre az elhatározásra?
- Ms. Ash. - felelte Fin rövid habozás után - İ javasolta...
Fin szavai hamar elhaltak.
- Belátod-e, hogy ı nem csak a te érdekeidet tartotta szem elıtt? - kérdezte Garlotte - Bár nem kétlem, hogy eléggé
meggyızı volt. Belátod?
Fin alázatosan bólintott.
- Belátom. - felelte alig hallhatóan.
- Jó.
Garlotte jobb keze villámsebesen kivágódott a köntöse alól, és belevágott egy karót legfiatalabb gyermekének
mellkasába. Fin megingott és a földre rogyott, mielıtt a két másik gyermek reagálhatott volna.
- Visszaveszem ezt a vért. - mondta Garlotte
A szemei egyetlen pillanatra sem hagyták el Katrinát. A lány küszködve próbált ellenállni a késztetésnek, hogy Garlotte
köntösére pillantson, és megpróbálja észrevenni, hogy a ruhadarab alatt rejtızködik-e másik fegyver. Talán egy másik,
neki szánt karó.
De a herceg elfordult tıle, és végül három kimért lépést tett a trónja felé. Kényelmesen elhelyezkedett, és csak azután
vett ismét tudomást két megmaradt gyermekérıl.
- A halandója halott. - intett Fin felé - Utasítottam Malachit, hogy ne érezzem fájdalmat.
A herceg összeillesztette az ujjbegyeit.
- Semmi ehhez hasonló utasítást nem adtam azonban neki a te... játékszereiddel kapcsolatban, Katrina.
A lány szemei elkerekedtek a meglepetéstıl és a félelemtıl. Ezért a megingásért győlölni fogja magát. - gondolta
Garlotte. És engem is győlölni fog.
- Menj hozzájuk. - mondta, és Katrina úgy iramodott neki, mintha a szavak feloldozták volna egy varázslat alól.
Lépteinek hangja néhány másodperccel késıbb beleveszett a távolba.

1999. augusztus 27., péntek, este 11:52

McHenry Elıadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Mi a pokol jár a fejében?

Ladislas herceg és kísérete alig egy hete érkezett a városba Buffaloból. Az eltelt idı nagy részében a trónfosztott herceg
meglehetısen jóindulatú vendégnek bizonyult. De nem mindig, és nem ma este.
- Mivel Buffaloban olyan jól bejött annak a nagy halom tudatlan újszülöttnek a magunkhoz Ölelése, hát megpróbálják
újra Hartfordban? Mi a baj Önnel, Garlotte? Így szabadon ereszteni ezeket a fiúkat? És Theo...
A Brujah arkón lágyan és higgadtan megfogta Ladislas csuklóját. A Brujah herceg abbahagyta a tirádát. Úgy tőnt,
maximális tisztelettel tekint Theora.
Hála Istennek. - gondolta Jan. Ladislas máskülönben elviselhetetlen lett volna.
Theo közbelépése lecsillapította, de nem bátortalanította el Ladislast.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretné idecsábítani az összes hajléktalan Vértestvért, hogy a maga városa erıs legyen. -
mondta Garlottenak - Nem bántam volna, ha ezt én tehettem volna. Jobb lett volna, mint elhagyni a városomat.
Jan szerette volna eltakarni a szemeit. Csak azért imádkozott, hogy Garlotte visszafogja magát, és ne feleljen valami
olyasmit, hogy nem pazarolhatjuk erıforrásainkat másodrendő városokra, Ladislas herceg.
És ez egyszer, Jan imái meghallgatásra találtak.
- A döntésünk csak a jelen helyzet alapján született, Ladislas herceg. Ha késıbb szeretné ezt megbeszélni Mr.
Pieterzoonnal, Mr. Bellel, vagy Mr. Gainesmillel...
Ladislas az ég felé lökte a karjait. Jan tudta, hogy még mindig csak szokja a számőzetésben lévı herceg szerepét.

61. oldal
 Névtelen
Meglehetısen kényes kérdés: meddig feszítheti a húrt az ember, ha egy másik herceg birtokán vendégeskedik, fıleg, ha
nincs otthon, ahová hazamehetne. Bár Ladislas méltatlankodása eléggé idegesítı volt, mégis bizonyos szempontból
nagyon ígéretes jelentést hordozott: azt jelentette, hogy Theo nem avatta be a másik Brujaht abba a tervbe, amelyben
Hartford csak az elsı lépés volt. Még Gainesmil is csak ennyit tudott, pedig neki még a stratégia kidolgozásában is
szerepe volt.
- ...és ön információkat hozott nekünk, Sturbridge Régens. - mondta Garlotte herceg.
Sturbridge könnyedén felállt, pedig Janban szinte nem is tudatosult, hogy mozog. A Régens bólintott a tanács
jelentısebb tagjai felé.
- Garlotte herceg, Bell arkón, Vitel herceg, Ladislas herceg, Mr. Pieterzoon.
A Tremere régens az elmúlt hét nagy részét a New Yorki kápolnában töltötte. Láthatóan úgy ítélte meg, hogy a
jelenlétére ott volt a legnagyobb szükség. A város Kamarilla által uralt része állandó Sabbat ostrom alatt állt, úgyhogy
akár még igaza is lehetett.
Miután Baltimore-ban pontosan ebben a szállóban gyilkolták meg Maria Chint, a régenst talán az is befolyásolta a
döntésében, hogy nagyobb biztonságban érezte magát a kápolnában, bár ha hinni lehetett Colchester jelentéseinek,
akkor maga a kápolna sem volt éppenséggel egy biztos menedék.
Volt valami a nıben, amit Jan... túlviláginak talált. Ez a valami biztosan nem volt angyali, de nem is feltétlenül démoni.
De távolságtartó, zárkózott. Eltekintve attól, ahogy az asztal körül ülıket köszöntötte, ilyen szenvtelen szavakkal akár
kisiskolásoknak is tarthatott volna órát, vagy útbaigazíthatott volna egy eltévedt motorost.
- Három héttel korábban Garlotte herceg tájékoztatott engem azokról a kijelentésekrıl, amelyeket a Gangrel klán
ítélethozója, Xaviar tett a tanács színe elıtt. A Tremere klán nevében hivatalosan kijelenthetem, nem fogadhatjuk el,
hogy az általa leírt jelenségnek bármi köze is lenne egy Antediluvianhoz. Azonban birtokomba kerültek bizonyos
információk, amelyek talán kapcsolatban lehetnek az ítélethozó által leírt eseményekkel.
A nı az asztalra tett egy bır aktatáskát, majd kivett belıle egy pergamenlapot, és átadta Jannak. A lapról egy hatalmas
szem meredt rá, vagyis inkább egy sietıs vázlat egy férfirıl, aki a bal szemét kivéve teljesen jelentéktelen volt. A szem
durván megnagyobbodott, és kitüremkedett a szemgödörbıl.
- Ez pedig ki lenne? - kérdezte Jan, majd továbbadta a pergament a jobbján ülı két Malkávnak.
- Ezt, Mr. Pieterzoon, mi sem tudjuk. - felelte Sturbridge - A festmény elkészítésének körülményei jelen pillanatban még
nem tisztázottak, de létrejöttének idıpontja szinte pontosan egybeesik a Xaviar ítélethozó által leírt... események
idıpontjával.
Annak ellenére, hogy Sturbridge csak mintegy mellékesen vetette oda ezt a megjegyzést, Jan mégis elcsodálkozott a
szavain. Egy Tremere - egy régens a legtitokzatosabb és leggyanúsabb klánból - nyilvánosan elismerte, hogy valamit
nem tudnak, és ezek után még be is ismerte, hogy kíváncsi a többi klán véleményére! Egyesek az együttmőködés
szempontjából ezt bíztató jelnek tekintették volna. Jan számára azonban ez csak egy újabb jele volt annak, hogy milyen
nehéz idıket él át a Kamarilla. Sturbridge nem lenne ma itt, ha a Tremere boszorkánymesterek nem látnák a közeledı
véget.
A pergamen a Malkávoktól Theohoz, tıle Ladislashoz, Gainesmilhez, majd végül Garlotte-hoz vándorolt.
- Ez a lény Vértestvér, halandó... vagy valami más?
- Érdekes kérdés. - mondta Sturbridge - A választ erre sem ismerjük.
A rajz Baltimore hercegétıl Isaac-hoz került, aki továbbadta Colchesternek, az üzletembernek.
- Nem tudom, ki ez, de megtudhatom. - mondta a Nosferatu.
Sturbridge bólintott.
- Reménykedtünk benne, hogy a tanácskozás után különbözı forrásokat vethetünk majd be a kérdés megoldása
érdekében.
Jant még most is megdöbbentette, hogy a nı ilyen készségesen beismeri tudatlanságukat ebben az ügyben. Ismét
elhangzott a mondat, amelyet az élıholt lét megannyi tovaszállt éve alatt eddig még soha nem hallott Tremere szájból:
Nem ismerjük a választ.
Colchester átnyújtotta a pergamendarabot Vitelnek, aki szemügyre vette, majd továbbadta Victoriának, aki éppen
Sturbridge másik oldalán ült. Victoria még mindig eléggé visszahúzódóan viselkedett, de most kihúzta magát a
székében, és figyelmesen meredt az arcképre.
Vajon mire számítanak a Tremerek? Mit akarnak nyerni az üggyel? - elmélkedett Jan. Azt hitték, hogy eloszlathatják a
többi klán gyanakvását, ha alkalmatlannak mutatják magukat? Nem, az nem lehet. - zárta ki a lehetıséget Jan. A klán
az ereje miatt maradt fenn ilyen sokáig. A Vértestvérek csak keveset tudtak a boszorkány-mesterekrıl, de az a kevés
ismeret, amely közkézen forgott - legyen az valós, vagy vélt - mind felkavaró, és nem megnyugtató volt. Jan nem tudta
elhinni, hogy a Tremerek megpróbálnák megfızni a többi klánt azzal, hogy mostantól jóindulatúnak állítják be magukat.
- Leopold.
A Victoria által kiejtett szó mindenkinek a figyelmét magára vonta az asztal körül.
- Ez itt Leopold. - mondta még egyszer halkan, és láthatóan nem akart hinni a szemének.
- Ismeri ıt? - kérdezte Sturbridge.
- Mindig így nézett ki a szeme? - faggatta aggódva Bırnyak.
- Ki ez a Leopold? - kérdezte Garlotte herceg.
Victoria ügyet sem vetett a hercegre, csak tovább bámulta a pergament. Jan el sem akarta hinni, hogy ez ugyanaz a nı
volt, aki annyira... felkavarta ıt, aki eddig szálka volt a kezében. Úgy tőnt, hogy Victoria a szemei elıtt megy össze és
veszíti el az erejét.
- Ki az a Leopold? - kérdezte ismét Garlotte.
- Senki. - legyintette Victoria, de még mindig nem pillantott fel a képrıl - Egy szobrász... egy Toreador, Atlantából.
Atlantából. Jan véleménye szerint túl sok minden kapcsolódott a városhoz ahhoz, hogy mindez egyszerő véletlen
egybeesés legyen: Victoria onnan szökött meg az elsı Sabbat támadás után, lehetséges, hogy meggyilkoltak ott egy
Tremeret, és most ez a vázlat arról a lényrıl, amely talán elpusztított egy hadseregre való Gangrelt...
Janban hirtelen tudatosult a lehetıség abszurditása.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy egy Toreador elpusztított harminc vagy negyven Gangrelt?
Victoria most már felnézett.

62. oldal
 Névtelen
- Én csak azt mondom, hogy ez itt Leopold. - meredt ingerülten a Ventruera.
A pergament az asztalon visszacsúsztatta Sturbridgenek.
- Biztos benne? - kérdezte a Tremere - Amennyire csak egy ilyen durva vázlat alapján biztos lehet?
Victoria egy pillanatig elgondolkodott, majd elıször lassan, de aztán egyre határozottabban bólogatni kezdett.
- Olyan... olyan érzés, mint Leopold. Nem tudom pontosan megmagyarázni, de biztos vagyok benne.
Sturbridge is bólintott, mintha ı megértett volna valamit, ami elkerülte a többiek figyelmét.
- Akkor meg kell tudnunk, hogy mi van ezzel a Leopolddal. - vágott közbe Garlotte - Ha tényleg köze van ahhoz, ami a
Gangrelekkel történt, akkor talán van kapcsolat közte, és Buffalo eleste között. Akár a Sabbat eszköze is lehet.
- De az már pokolian bizonyos, hogy ı nem egy Antediluvian. - jegyezte meg Bell, és ezzel elıcsalt néhány zord kacajt.
- Kétlem, hogy meg tudnánk találni Xaviart. - folytatta a herceg - De, még ha rá is lelnénk, akkor is meg vagyok
gyızıdve róla, hogy ezen a ponton nem lenne túl segítıkész. Ha a nyom Atlantából indul ki, akkor oda kell küldenünk
valakit.
Jan szinte ösztönösen csapott le a lehetıségre. A szavak szinte már az elıtt elhagyták az ajkait, mielıtt rádöbbent
volna, hogy beszél.
- Victoria, Ön ismeri a várost, és ismeri ezt a Leopoldot. Az lenne a kézenfekvı, ha Ön menne.
Azonnal halvány bőntudat támadt benne, de az üzletember gyilkolási ösztöne szinte azonnal elnyomta a sajnálatát,
amit a feldúlt Toreador iránt érzett. Ez volt az ı esélye arra, hogy megszabaduljon a nıtıl, aki szembeszállt vele, és
akinek nem tudott úgy a közelébe lenni, hogy ne akarta volna birtokolni.
Úgy tőnt, hogy Garlotte hercegnek fenntartásai vannak az ötlettel kapcsolatban, annak ellenére, hogy az utóbbi idıben
meglehetısen nyersen viselkedett Victoriával szemben.
- A Nosferatuk talán alkalmasabbak lennének...
- Igaz, hogy a Nosferatuk ismerik Atlantát, de Victoria ismeri Leopoldot is. - hangsúlyozta érveit Jan - Megérzései
vannak. Megbízom Ms. Ash intuíciójában.
Úgy tőnt, Victoria nem fogta fel a jövıjét érintı vita egyetlen szavát sem. A Sturbridge mellett pihenı vázlat után
nézett. A vitázók közül nyilvánvalóan Garlotte volt a kevésbé határozott. Egy hosszú pillanatig ingadozott, és Jan attól
tartott, hogy a herceg megvétózza a javaslatot.
- Hercegem. - szólt közbe Gainesmil, aki szintén aggódott a fejlemények miatt - Azt kell javasolnom, hogy...
- Hogy nem engedhetjük el egyedül? - adta a hadnagya szájába a szavakat a herceg - Önként akar jelentkezni a kísérı
feladatára, Robert?
Gainesmil szája jónéhány másodpercig állt tárva-nyitva.
- Én... uh... azt hiszem... a legmélyebb tisztelettel, hercegem... hogy talán az én kivételes képességeimre itt van
szükség?
Nyilvánvalóan nem kérdésként akarta elıadni ezt a javaslatot, de a hangja elárulta, hogy a pánik szélén áll, és az utolsó
szótagok legalább egy oktávnyival magasabban törtek elı a torkából.
Garlotte herceg jónéhány pillanatig fontolgatta a választ, és Gainesmil végig tökéletes mozdulatlanságba merevedve
várakozott.
- Azt hiszem, igaza van, Robert.
Gainesmil megpróbált nem túl hangosan sóhajtani. Úgy tőnt, hogy egy idıre még sikerült megmentenie a helyét a
herceg oldalán. Jannak el kellett ismernie, hogy a herceg nagyon fürgén reagált a helyzetre. Majdnem olyan fürgén,
mint ı maga. Garlotte akár bele is egyezhetett volna Jan javaslatába, de eddig is komoly erıfeszítéseket tett arra, hogy
csökkentse Jan befolyását, például azzal, hogy ragaszkodott hozzá, hogy Gainesmil is ott legyen a stratégia kitervelıi
között. Ugyanakkor sokan a gyengeség jeleként értelmezték volna, ha védelmébe veszi Victoriát, miután a nı
nyilvánvalóan kiesett a kegyeibıl, és gorombán visszautasította Garlotte vendégszeretetét.
Gainesmil akaratlanul is megmentette a herceget. Közbelépésével lehetıséget adott a hercegnek arra, hogy átirányítsa
a tanács figyelmét a saját nagyvonalúságára és könyörületességére, amivel megfegyelmezett egy önfejő alattvalót. És
Victoria természetesen megy.
Jan tervét elfogadták. Garlotte keblére ölelte a tékozló fiút. Gainesmilt nem küldték öngyilkos küldetésre. Mindenki jól
járt, kivéve...
- Elmegyek. - mondta Victoria, aki eddig egy szót sem szólt a témával kapcsolatban - Elmegyek. Meg fogom találni
Leopoldot.
Jan ismét érezte a bőntudat apró döfését. Ha a Tremere ma esti magatartása elgondolkodtató, akkor Victoria
viselkedése egyenesen megdöbbentı volt. Xaviar váratlan megjelenése óta a Toreador teljesen felhagyott a különféle
próbálkozásokkal, amelyekkel a tanácsot akarta befolyásolni. A körülötte lévı világ elıl önmagába rejtızött... akárcsak
Estelié. - döbbent rá Jan. Mint egy áldozat, aki inkább tagadta azt, amivel nem volt képes többé megbirkózni. Hirtelen
egészen más fényben tőnt fel elıtte Victoria - és Jan szerette volna megoltalmazni, szeretett volna vigyázni rá. Még
látta a szépségét és emlékezett korábbi vaskemény akaratára, a tőzre, amelyet talán még fel lehetne éleszteni.
De - az ı javaslatára - most visszaküldik a városba, ahonnan megszökött. Vissza a Sabbathoz.
- Nagyon jó. - mondta Garlotte, és továbbra is kézben tartotta a helyzetet - Találja meg ezt a Leopoldot. Tudja meg, mi
van ezzel a... szemmel.
Jan csendesen hátradılt a székében. Victoria többé már nem az ı problémája volt. Még mindig ott volt a Sabbat, akivel
el kellett bánni. Garlotte herceg szükségszerő, ha nem is állhatatos szövetséges. Vezetni fogja a herceget, ahol
lehetséges, és megkerüli a többi esetben. Egy egész világ súlya nyugodott Jan vállain. A gondolatai azonban
visszatértek Victoriához, és eszébe jutott, hogy milyen kegyetlenül elbánt vele. Egy dologban biztos volt: Hardestadt
elégedett lesz.

A SZERZİRİL

63. oldal
 Névtelen

Gherbod Fleming soha nem állt a Központi Hírszerzési Hivatal (CIA) alkalmazásában, és semmilyen módon nem is
kapott fizetést a hivataltól.
Az ı tollából származik a Klán Regény: Gangrel csakúgy, mint a Vampire: The Masquerade vér Átok trilógiája: Az Ördög
Ügyvédje, A Megmérettetés és a Sötét Prófécia

Tartalom:
I. Vendégjog
II. Birtok
III. Ivadék
A szerzırıl

64. oldal