Névtelen

Vampire: The Masquerade

Justin Achilli
GIOVANNI
[A Klán regénysorozat 10.]

Könnyek, hiábavaló könnyek

Feltörnek valami isteni kétség mélyérıl
Fel a szívbe, és összegyőlnek a szemekben,
emlékezz a régmúlt idıkre!

Tennyson

ELSİ RÉSZ
Vegas

1999. június 20., vasárnap, éjjel 1:50

Faust Nightclub
Manhattan, New York

- Mennyi a belépı?
Julie egyik kezével mélyen az Oleg Cassini hátizsák zsebében turkált.
- Neked? - vetette oda Tony, az ajtónálló érdektelenséget sugárzó arccal. - Húsz dolcsi.
Julie lenézett a férfi elıtt álldogáló sorra. Tony feltolta a napszemüveget az orrán, és elrejtızött a felöltı gallérja
mögött. Julie lehelete tünékeny gızpamacsokban örvénylett az orra elıtt.
- Az biztos, hogy utálok sorban állni - mondta kimérten.
- Ez vicces. Ezek itt mind imádnak - bökött hüvelykjével a tömeg felé Tony.
Csúfondáros kurafi, de valószínőleg vagy ezerszer hallotta már ugyanezt a megjegyzést.
- Sajnálom. Mennyi is volt a belépı? Ötven dolcsi?
Julie lehántott egy bankjegyet a kötegrıl, de a kezét nem húzta ki a zsebbıl. Nem lenne túl okos dolog túlságosan
magára vonni a bugrisok figyelmét.
- Úgy van - felelte Tony, és végre észrevette, hogy itt nem csak a szájukat koptatják. - A ruhatár itt van rögtön a
bejárat után.
Tony elvette az ötvenest, majd kinyitotta az ajtót, és ezzel szabadjára engedte a percenként 150-es ritmusú dübörgı
house zene egy hullámát.
A sorban egy lány tiltakozni kezdett, de Julie már be is lépett, mielıtt az ajtónálló meghallgathatta volna a
mondanivalóját. Megütögette a hamis személyigazolványát rejtı tárca dudorát, majd a felöltıjét átadta a ruhatáros
lánynak. A lány elmosolyodott, adott neki egy jegyet - a 231-est - aztán rákacsintott. Julie dobott neki egy csókot.
Egy vodka-narancsot, Absolut vodkából ordította Julie a pincér felé a bárpultnál, és remélte, hogy meghallja ebben a
hangzavarban.
Ma éjjel teljes erejével kivonult a kitőnık csapata: klubsrácok, speedesek, feltőnı orrsüti királynık, gyönyörő népek
ólálkodtak a táncparketten és tették közszemlére magukat a klub magasföldszintjét tarkító a fülkékben. Bingo. Julie
észrevette a célpontot.
- Mondom hét dolcsi, napszemcsi.
Julie a pultra dobott egy tízest, elvette az italt és elindult nyüzsgı terem hátsó része felé.
Frankie Gee a táncparkett végében ült egy asztalnál. El kell mennie mellette, ha be akar menni a mellékhelységbe.
Felpillantott a DJ-k fülkéiébe, ahol két hermafrodita ringott ide-oda csillogó ingükben. A fülhallgatót a fejükre
szorították, és a keverıpult gombjait csavargatták. A levegı itt már nehéz volt a friss cigarettafüsttıl, az alkoholbőztıl
és a hangrendszer mindenhol jelen lévı basszusa nagyon értékes árucikké tette az oxigént.
Kezében az itallal Julie a fülkék melletti tömegen át a mellékhelység felé kezdett furakodni. Az elsı fülkében egy pár nıi
láb térdelt arccal egy pár határozottan férfihoz tartozó láb felé. A második fülke szabad volt. A piszoároknál egy pár
buggyosgatyás fiatal klubpatkány álldogált.
- Segíthetek, uram? - kérdezte a mexikói vagy Puerto Rico-i alkalmazott, aki már legalább száz éves lehetett.
- Azt hiszem tegnap éjjel itt felejtettem a kalapomat.
- Ó, igen, uram. Megtaláltam.
Az ısöreg mexikói kinyitotta a kredencet, és kivett belıle egy New York Yankees baseballsapkát. A sapkát és a benne
található madzaggal bekötözött szájú barna papírzacskót átnyújtotta Julienak. Adott a férfinak egy húszast. A mexikói
mosolyogva, és mindent tudó - bár téves következtetésen alapuló - orr rándítással nézett fel rá. Julie napszemüvege
elrejtette az undorát.
Visszament az üres fülkébe. Ügyet sem vetett a másik ajtó mögül kiszőrıdı torokhangú szörcsögı nyögésekre. A sapkát
a földre dobta, feltépte a papírzacskót, és a csészébe ejtette a csomagolóanyagot. A pisztolyt a veséje alatt a
nadrágjába dugta, majd eligazgatta a zakóját, hogy a fegyver ne dudorodjon ki túl feltőnıen. Végül, hogy megerısítse
a mexikóit a tévhitében, néhányszor hangosat, csattanósat szippantott. Hadd higgye, hogy kokainon vagyok vagy amit

1. oldal
 Névtelen
tetszik.
Mire kilépett a fülkébıl a srácok már elmentek. A mexikói rámosolygott, és miután megmosta a kezét odanyújtott neki
egy törölközıt. Julie távozni akart, de a mexikói utána szólt:
- Rossz karma!
- Micsoda?
- Rossz karma! Hagyjon borravalót.
- Baszd meg. Épp az elıbb adtam. - Elképesztı ez a fickó.
- Az ez elıtt volt. Adjon a törölközıért. Nincs borravaló, az nagyon, nagyon nagy szerencsétlenség.
- Itt a borravalód: fogd be a kibaszott pofád - köpte oda Julie, és kirontott a klubba.
A füst belement a szemébe, és ez bosszantotta.
Frankie Gee még mindig a fülkében ült egy tükörrel borított fal mellett. A csapatából két fickó is ott volt vele, és
mindegyikük mellett egy-egy túlsminkelt ribanc ült. Úgy húsz, talán harminc pohár állt elıttük az asztalon - koktélok,
rövidek, martinis poharak vegyesen. Jó kis buli. Az egész bagázs nevetett. A férfiak hevesen gesztikuláltak a késükkel.
A nık gyakran pislogtak.
Julie úgy helyezkedett, hogy oldalról közelítse meg az asztalt, így ha van egy kis szerencséje, akkor észrevétlenül
közelítheti meg az asztalt. Az útjába kerülı embereket félrelökdöste, és úgy haladt a testek tömegében, mint Mózes a
Vörös tengerben.
Az asztaltól egy lábnyi távolságban megtorpant. A verılegények és a lányok arcukon a félbeszakított nevetés emlékével
pillantottak fel rá. Frankie Gee az italába meredt, egy kifacsart citrommal díszített teli pohár... talán vodkába.
- Ismerünk téged, haver? - recsegte az egyik verılegény.
- A fınökömet ismeritek.
A csajok szétspricceltek. A szıkeség átmászott a pad háttámláján, csak hogy elmenekülhessen. Tudták, hogy itt nem
egyszerő pofozkodás várható: ez a szar valószínőleg komoly lesz.
- Ki a fınököd? Van vér a pucájában, ha egy olyan fickót bérel fel, aki ilyen cipıt visel - vágott vissza a másik bandita.
- Big Paul.
- Baszd meg, punk. Te nem vagy Gambino. Big Paul már tíz éve meghalt.
- Hívj lojalistának.
- Inkább mentıt hívok neked, seggfej - mondta az elsı gengszter. A keze elindult a kabátzsebe felé, de Julie gyorsabb
volt nála.
Elıkapta a fegyverét, és belerepített három golyót a fickóba, még mielıtt kihúzhatta volna a kezét a felöltı zsebébıl. A
következı négy lövés a másik verılegényt érte, és az egyik levitte a koponyája negyedét. Tíz lövés maradt. Julie
hallotta a sikolyokat. A szeme sarkából látta a körülötte rohangáló tömeget. Az emberek kétségbeesetten próbáltak
menekülni, mielıtt ık is bekapnának egy golyót. Frankie Gee csak ült nyugodtan.
- Te faszszopó. Épp most öltél meg két jól használható embert.
- Nem sok mindenre tudtad használni ıket, Frankie.
- Azt hiszem, igazad lehet. Basszák meg.
Tíz lövés, mind Frankie mellkasába. A férfi átbukott az ülésen, ahogy Julie zárótüze elıször feltolta majd átbillentette a
bırborítású háttámlán. Vér és belsıségek szennyezték be a fülke melletti tükröt.
Julie megkerülte a padot, hogy megtekintse keze munkáját. A munkát, amelyre Isten adta a megbízást.
Valami nem volt rendjén. Frankie kicsavarodva hevert a földön, és mosolyogva nézett fel Juliera. Aztán feltápászkodott,
és lepillantott a mellkasára. Tíz eltéveszthetetlen lyuk. Világos, mint a nap.
- Te szar. Kinyírod a srácokat, és tönkreteszed az öltönyömet? De azért szépen összetartanak a lövések - dugta bele az
ujját Frankie az egyik lyukba.
- Mi a picsa? - tántorodott meg Julie, és Frankie-re emelte hasznavehetetlen fegyverét.
Ilyen nincs. Senki nem áll fel, ha félfontnyi ólmot pumpálnak bele. A fejében újra lejátszotta az eseményeket, és érezte,
ahogy tompa, görcsös rettenet kezd formálódni a gyomrában. Meg fog halni. Rossz karma.
- Milyen szellemes - mondta Frankie, és belenézett Julie szemébe. - Azért meg kell mondjam, hogy nem is vártam
többet egy hozzád hasonló harmadrangú kecskeszartól. Joenak igaza volt a cipıkkel kapcsolatban. Ezen a héten te vagy
a második. Mi a fasz van veletek, félnótásokkal? Mostanában a kibaszott fal repedéseibıl rajzotok elı...
Mi ez a fickó? A saját vérétıl latyakos fényőzı öltöny, a kirakatba való cicababák és a fegyveres kísérık, a százezer
dolláros Mercédesz a parkolóban. Megvolt minden, amire Julie számított, csak hogy keményebb volt a vártnál, és sokkal
hatalmasabb. Sokkal gonoszabb, döbbent rá Julie. Az ördög gondosan válogatja meg a szolgálóit. Frankie-ben volt
valami... szentségtelen.
Ezt a szentségtelen hatalmat kihasználva Frankie egy ötliteres V12 motor erejével vágta szájon Juliet, aki szó szerint
tízlábnyit repülés után csapódott neki az egyik szabadon álló asztalnak. Még sikerült felnéznie a felborogatott székek
közül, bár a szivárgó vér elhomályosította a látását, és azt az érzést keltette benne, mintha a fülei lassan leolvadnának
a fejérıl. Frankie Gee ott magasodott fölötte, majd lehajolt, és a gallérjánál fogva felemelte a földrıl.
- Pete! - kiáltotta Frankie. - Gyere ide!
- Igen, Frankie. Mi van?
Julie elgondolkodott azon, hogy vajon ez a fickó miért nem döbbent meg, mint a pánikba esett és menekülı tömeg
többi része.
- Mondd meg Tonynak, hogy ki van rúgva.
Pete elfutott. Julie látása végképp elhomályosult. Az utolsó dolog, amit látott, a Frankie Gee szemeiben tükrözıdı mohó
vágy volt, ahogy a férfi közelebb tolta az arcát Julie torkához.
Hirtelen éles fájdalmat érzett - mintha lángra lobbant volna a lelke. Lángoló kín töltötte meg az összes idegszálát, ami
még képes volt érezni, és Julie tudta, hogy a vére vörös folyóként árad ki a testébıl - Frankie tényleg a vérét itta?
Többé már nem számított. Julienak vége. Ezt a kört az ördög nyerte.

1999. június 20., vasárnap, hajnali 5:00

2. oldal
 Névtelen
Egy magánautó
Manhattan, New York

Nickolai mosolygott. Néha a legegyszerőbb fortélyok voltak a leghatékonyabbak.

- Halló. Klikk.
És ez így ment tovább még néhány alkalommal. Nickolai tudta, hogy a kitartó, lenyomozhatatlan, bár talán kissé
kezdetleges tréfa az ırületbe kergeti Benito Giovannit.
Benito végül feldühödött. Nickolai negyedik hívására - vagy a hatodik lenne már - a Giovanni kimért üzleti modorban
felelt.
- Miért most?
Ó, mesteri húzás, Benito - gondolta magában Nickolai. Ezúttal védekezésbe kényszerítesz. De mégsem vagyok
elégedett a játékoddal. Gyerünk, kutya, vár egy újabb lángoló karika!
- Várok. Miért most? Nickolai felnevetett.
- Honnan tudhatta volna, hogy én vagyok az?
Vajon tényleg tudta? Vagy Nickolai egyszerően megsajnálta a szegény halottidézıt, amiért ilyesmire fogja kérni?
- Bárcsak néhány évvel ezelıtt is ilyen jól átláttad volna a dolgokat, Benito.
Bárcsak ne kellene megtennem, amire készülök. Nickolai kegyetlenül elmosolyodott magában, és erejét megfeszítve
próbálta elrejteni a rosszindulatú örömet, ami megpróbált belopakodni a hangjába. A, a pokolba vele, ezt élvezni
fogom.
- Akkor ravaszul dolgozott - felelte Benito, szinte már túl gyorsan. - De most szégyentelenül feltárja erıszakos
természetét.
Zavart kifejezés jelent meg Nickolai arcán. Ravaszság? Ez hozzátartozott a Vértestvérek mindennapjaihoz! A ravaszság
most is éppen olyan fontos volt, mint eddig bármikor. Ez a bikafejő ostoba nem veszi észre, hogy Nickolai feltörte a
Giovannik kódját? Hogy ismeri a Giovannik mobiltelefonjaihoz használt az elkülönített, biztonságos hálózat területi
hívószámát? Ostoba játékot játszik, Don Giovanni, amit nem is nyerhet meg. Benito is már minden bizonnyal
rádöbbent, hogy a végtelen éjszakák nagyon hosszúra nyúlnak, és egy másik Vértestvér ott keresi a vidámságot, ahol
rá tud bukkanni. Az örökkévalóság súlyos teher a kárhozottak lelkén, vagy valami ehhez hasonlót mondott Nickolai
növendékévei alatt valamelyik Tremere öreg. Csak az arra érdemesek döntenek úgy, hogy nem csak elpazarolják az
idejüket, és vajon nem a nevetés a legjobb orvosság?
Elég.
- Miss Ash és a parti... nem vehet részt rajta. Szükségem van Önre. Mondja le a terveit, és cselekedjen az
utasításoknak megfelelıen.
Velıs, de hatékony. Nickolai válaszra sem várva letette a kagylót. És most, várnak a lényegesebb dolgok. El kell érnem
a gépet.

1999. június 27., vasárnap, este 9:57

Roma Classico Import/Export
Brooklyn, New York

Frankie Gee azt mondta, hogy Las Vegas, úgyhogy Las Vegas lesz.
- Beszélj Miloval, és keresd meg Benitót.
Chas Giovanni Tello úgy gondolta, hogy ez nem lesz túl bonyolult.
Beszélt Annievel, aki az utazásokat szervezte, és ı gondoskodott az egészrıl.
- Csinos lány vagy te, Annie, de valami nincs rendjén a fejedben, ha a kibaszott Frankie Gee-hez hasonlóan nehéz
alakok körül lógsz. Manapság ti kölykök szerettek rossz elemekkel vegyülni. Azt hiszitek, hogy ettıl kemények lesztek.
Ettıl nem leszel kemény, Annie. Csak korán kiégsz.
Chas rágyújtott egy német cigire - Sheperd's Hotel -, és a füstöt Annie feje fölé fújta.
- Baszódj meg, Chas. Tudok én magamra vigyázni. Mellesleg senkit nem tudtok lóvá tenni a felfújt
gengszterkedésetekkel. Lefogadom, hogy David az aktatáskáddal és az öltönyöddel együtt úgy el tudna nyomni, mint
egy csikket.
David volt Annie barátja. Chas felemelte az állát és a mennyezet felé fújta a füstöt, közben pedig résnyire szőkült
szemekkel nézett le a lányra.
- David egy punkseggő szarcsimbók, Annie. Az izompólóival és a bı nadrágjaival úgy néz ki, mint egy kibaszott seprő.
Nos, fiúk, lányok, a divathóbortjaitok szart se jelentenek. Egy éjszakán... egy nap majd felnıttök, és rádöbbentek, hogy
seggfejkedésre vesztegettétek a fiatalságotokat és az energiátokat. Ha nincs egy aktatáskád és egy öltönyöd, mire
eléred a harmincat, akkor annyi eszed sincs, mint egy lapostetőnek - ütögette meg Chas a halántékát a hatás kedvéért.
- Én is voltam fiatal valamikor, úgy, mint ti most. Én is azt hittem, hogy mindent tudok. Én is éreztem a fiatalokban
általában tomboló legyızhetetlenség érzetét. És tudod mi történt? Felnıttem. Nem vagyok annyival idısebb, mint te,
Annie - mondta Chas, de magában elmosolyodott. Nos, talán nem néz ki annyival idısebbnek, mint a lány. - Ebben a
koponyában még mindig ott vannak az ostoba fiatalsághoz hasonló baromságok emlékei.
- Kibaszott jeles, Chas, most akarod azt a jegyet, vagy nem? Nem tudom felhívni a kibaszott utazási irodát, ha itt
ordibálsz velem.
Annie unatkozó arckifejezéssel, és tátott szájjal rágózva nézett fel Chasre.
Azonban Chas nem tőrhette, hogy egy kis ribanc visszapofázzon neki.
- Annie, azt hiszem, elfelejtettél valamit. Talán egy kicsit meg vagy zavarodva. A te szempontodból én vagyok a
kibaszott fınököd. Persze, persze, Frankie Geenek dolgozol, de én szintúgy, és egy kicsivel több a beleszólásom a
dolgokba, mint bármelyik telefonokat emelgetı, miniszoknyát viselı pinának, aki ebben a hónapban a hirdetésre
jelentkezett. Csak próbálj így beszélni velem, és kiverem a kibaszott okosságot az átkozott pofádból.
Annie csak egy újabb ostoba kölyök volt, bármilyen csinosan is tudjon kinézni néha. Chas elgondolkodott azon, hogy

3. oldal
 Névtelen
vajon mennyi ideje van hátra, amíg véletlenül történik vele valami... mondjuk Frankie, vagy éppen ı?
- És gyızıdj meg arról, hogy a repülı már legalább három órával napkelte elıtt leszáll.
Annie pukkantott a rágójával, és a szemeit forgatva intett Chasnek, hogy húzzon már a búsba.
- Kisanyám, te nem tudod, kivel baszakodsz. Add azt az istenverte kagylót. Add már ide a kagylót, Annie.
Chas kikapta a telefont Annie kezébıl, és beütött egy számot.
- Jerry? Itt Chas. Megkérhetlek egy szívességre? Ismered Anniet az irodából? A vöröset? - Chas Anniere meredt, aki
karba fonta a kezét, és ráfintorgott. - Aha, emlékszel a barátjára? Az a fickó, akit elküldtünk Salliehez, hogy hozzon el
valamit? Igen, ı az. Keresd meg. Keresd meg, és vágd le mindkét kisujját. Aztán küld ide ıket Annienek. Tedd bele
valami ékszeres dobozkába. Annienek meg kell tudnia, hogy én itt nem szórakozom. Kösz.
Chas Annie ölébe ejtette a kagylót.
- Most pedig szerezd be a jegyeket, Annie. A csikket elnyomta az asztalon, és belepöckölte a szemetesbe.
A jegyek egy kicsivel késıbb megérkeztek.
- Ki a fene szállítja ki éjszaka a jegyeket? - kérdezte csak úgy a levegıtıl Chas. - Áh, a francba. Kit érdekel?
Frankie, Victor és Chas megosztottak egy-egy korty vitaet és ánizslikırt, közben Frankie gondoskodott róla, hogy
mindent megtudjanak, amit kell. Victornak, a Chas szolgálatában álló ghoulnak találkoznia kell a Rothstein kapcsolattal
Las Vegasban, és a szükséges nyomás alkalmazásával meg kell találnia egy bizonyos Benito Giovannit, aki öt, illetve
lassan már hat éjszaka óta nem adott hírt magáról. Ha Milo Rothstein túl kemény diónak bizonyulna, akkor Chas is
nekifekszik a fickónak. Ha pedig még ekkor sem törik meg, akkor Milo jobblétre fog szenderülni. Semmi fegyver, semmi
szemtanú, semmi rendırség.

*****

Las Vegas afféle lapostetőktıl nyüzsgı hajlat volt az élıholtak számára - a Kamarilla vámpírjai igényt tartottak a
városra, ami persze lószart se ért. A Kaliforniai Anarchok is megmutatták itt a képüket, és a Giovanniknak is legalább
annyi ügynökük volt itt a sivatagban, mint mondjuk egész Bostonban, Seth Követıi pedig egy szörnyőséges templomot
tartottak fenn valahol a sivatag homokja alatt.
Vegas. Villogó fények, hatalmas város. A népesség elég nagy volt nagyjából egy tucatnyi vámpír eltartásához, de már a
város természete is legalább harmincszor ennyit vonzott oda. Ez nem igazán zavarta a város hercegét, Benedicet, amíg
ezek az átutazóban lévı Vértestvérek a hagyományoknak megfelelıen viselkedtek. Nem mintha a Kamarilla
rendíthetetlen támogatója lett volna... inkább csak felismerte, hogy milyen célt szolgálnak ezek az ısi, és látszólag
önkényes törvények.
Las Vegas úgy húsz „állandó” Vértestvér lakóval büszkélkedhetett, akik menedéket tartottak fenn a városban. A
Giovannik folyamatos tüskét jelentettek Benedic körme alatt, ami nem kis teljesítmény egy ilyen kis létszámú frakciótól.
A család helyi ága, a Rothsteinek már akkor kihasítottak maguknak egy darabot a tortából, amikor Bugsy Siegel
kitalálta, hogy szerencsejáték paradicsomot építtet a sivatag kellıs közepén. Nos, Benedic nem volt pancser -
rendelkezett egy hatalmas kapcsolatrendszerrel, és ennek köszönhetıen mindig tisztában volt a Las Vegas-i széljárással
- de úgy tőnt, hogy nem tud a Giovannik fölé kerekedni. Azt azonban meg kell hagyni, hogy nagyon is szorossá tette a
„versenyt”. Valójában a Las Vegas-i Vértestvérek gyanították, hogy Benedic már évekkel ezelıtt kiszorította volna a
Rothsteineket, ha nem kellene folyton a hercegség jelentéktelenebb, de nagyon is sürgetı teendıivel foglalkoznia.
Chas csak ezt a vázlatos ismeretanyagot vitte magával a „találd meg Milot és Benitót” Las Vegas-i útjára. Frankie
elvárta, hogy mindent úgy végezzen el, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: jelentkezzen be a hercegnél, mondja
el világosan, hogy miért jött és meddig szándékozik maradni, végezze el a dolgát, aztán repüljön haza.
- Kis szerencsével Milon kívül azok a kibaszott Rothsteinek nem is fogják megtudni, hogy ott voltál - jelentette ki
Frankie. - Csak akkor beszélj, ha feltétlenül szükséges. Hagyd, hogy Victor végezze el a munkát. Ez nem tartozik rájuk.
- Fogtam, Frankie. És ha a dolgok rosszra fordulnak? - kérdezte Chas.
- Ne engedd, hogy rosszra forduljanak. Tőnj a francba az útból. Ne hagyd, hogy rád másszanak, de senkit ne küldj
nyaralni, hacsak nem válik feltétlenül szükségessé. Ami Milot illeti... le se szarom, hogy mi történik vele. Ha baja esik,
senki nem fog sírni utána. De ne úgy menj oda, hogy azt hiszed, le fogsz számolni Miloval. Te csak biztosíték vagy.
- Te vagy a fınök, Frankie.
Chas tudta, hogy vannak fejek Frankie fölött is. Nem volt teljesen biztos abban, hogy hogyan is mőködik ez a hierarchia
- láthatóan a Giovanni „családi vállalkozás” bıven túlnıtt a szervezett bőnözés régi határain. Chas már többször is
érezte, hogy ı csak egy nagyon kis hal egy nagyon nagy tóban. Végül is, ha még Frankiénál is öregebb vámpírok - és
ezt még akkor is nehéz volt felfogni, ha történetesen ı maga is egy volt közülük - rángatták a fınököt, akkor vajon
hány lépcsıfok létezhet még? Már korábban is beszélt olyan Giovannikkal, akik nem tartoztak az amerikai cosa
nostrához, de arról fogalma sem volt, hogy ezek kinek dolgoznak, vagy mi lehet a feladatuk.
Robert, az unokatestvére egyszer azt mondta neki, hogy ha túljutsz a család maffia részén, akkor a szabályok
gyökeresen megváltoznak. Valójában a család nagy része - aminek nem volt maffia kapcsolata - le is nézte a
„goombákat”, akik nagyon is szívesen „pazarolták” élıholt létüket arra, hogy gengsztert játszanak. A család öregjeinek
megvolt a maguk hobbija és érdekeltsége, amihez a maffia részleg láthatóan csak a szükséges anyagi forrásokat
biztosította. Ez is pont úgy mőködött, mint a régi rendszer, ahol a Giovanni nagykutyák a védelemért cserébe azoktól a
fickóktól szedték le a sápot, akik valójában vásárra vitték a bırüket. De Robert azt mondta, hogy az egész dolog inkább
egy befektetési vállalathoz hasonlított, és ez a „mi ügyünk” mindössze csak egy újabb bejegyzés volt valahol egy öreg
kakas fıkönyvében. Sem Chasnek, sem Robertnek nem volt még csak halvány fogalma sem arról, hogy a Giovannik
miként keveredtek bele ebbe a maffia ügyletbe. A család gyökerei végül is Velencében voltak, de a nagyokosok
központja még most is Szicíliában volt.
Azonban az ehhez hasonló problémák egyelıre nem szerepeltek Chas azok között, amelyeket a közeljövıben meg
szeretett volna oldani. Old meg a Benito ügyet, és szedd be a pénzt. Könnyő, mint az egyszeregy.

*****

A Delta Flight 2065-ös járatáról átszálltak a 893-as Las Vegas-i gépre, ami néhány perccel éjfél elıtt szállt le. Chas és

4. oldal
 Névtelen
Victor nem vittek sok csomagot magukkal, mivel két, legfeljebb három éjszakát szándékoztak maradni. Milo Rothstein
kedd este, azaz 29-én várta ıket.
A gépen beszélgetéssel ütötték el az idıt. Chas elırehajolva suttogott a ghoulnak.
- Victor, ez a Frankie még rám is rám hozza a kibaszott frászt. Rám... pedig én aztán sok mindent végigcsináltam.
Frankie-vel az a helyzet, hogy ı nem csak megteszi ezt az egész szart, hanem úgy intézi, hogy minden, amit csak
csinál, egy kibaszott felkiáltójel legyen. Baszd át Frankie-t, és ı nem csak hogy bántani fog, de a családod vagy a fiaid
szeme elıtt fog nagyon bántani.
- Emlékszem, egyszer, amikor még csak egy ghoul voltam, aki a Giovanni családi csöcsbıl szopta a vért, Frankie
behozatott velem egy srácot, aki pénzt kért tıle kölcsön, és a legutolsó törlesztésnél kifelejtett néhány bankjegyet a
borítékból. A srác csak egy kibaszott kölyök volt, és valami hatszáz dollárral maradt lógva. Baszd meg... csak aprópénz,
nem igaz?
- De nem Frankie Geenek. Leülteti a gyereket, és én odaragasztószalagozom az ostoba kurafit a székhez. Aztán Frankie
elkezdett beszélni, és a gyerek azonnal falfehérre váltott, ha érted, mire gondolok. Kibaszott falfehérre. Gondoltam túl
sok gengszterfilmet látott, és most azt hiszi, hogy Frankie vele akarja lejátszani a Ponyvaregényt. Én meg úgy
gondolom, hogy Frankie körbepofozza a gyereket, elveszi a pénzt, ami nála van, talán eltöri az egyik vagy esetleg
mindkét hüvelykujját, aztán szélnek ereszti. Még mókásnak is találom az egészet, Victor. Röhögök rajta, mert tudom,
miféle szar járhat a fejében, és hogy a képzeletében sokkal rosszabb dolgokat lát, mint bármi, amit Frankie tenni fog
vele. Ahogy én látom a dolgokat, ennek pontosan így is kell lennie. Megfagyasztod még a szart is a fickóban, aki
keménykedett veled, aztán elengeded - ı meg azt fogja hinni, hogy neki volt a legnagyobb kibaszott szerencséje a
világon, és többet soha nem baszakodik veled.
- De azt hiszem, Frankie egész másképp látja a dolgokat.
- „Mit gondolsz, mit fogok most tenni veled, fiú?” - kérdezi Frankie a gyerektıl. „Azt hiszed, el fogom törni a térdedet?
Vagy belelövök az arcodba?” Frankie egész végig mosolyog, és meg egy kicsit hangosabban röhögök, mert a gyerek
már tényleg keményen izzad. „Tartozol nekem hat százassal, és megpróbáltad elfelejteni? Ez nem volt valami
felelısségteljes próbálkozás tıled.” Az egész hely csak úgy bőzlött ettıl a furcsa gázolajszagtól.
- „Tartsd nyitva a kibaszott szemeit, Chas” - mondja nekem, és én úgy is teszek. Át kell karolnom a fejét, és ki kell
csípnem a szemeit. Gondolom a gyerek már sejti, hogy a dolgok most el fognak durvulni, úgyhogy pokoli keményen
próbál ellenállni. De semmi haszna, mert bedugom az ujjam a szemhéja alá, és szétfeszítem, mint abban a filmben,
ahol azokat a náci filmeket nézetik a bőnözı gyerekekkel... mi is a címe?
- Na mindegy, ott tartottam, hogy széthúzom a szemhéját, ugye? És ott vagyunk a raktárban. Frankie behúzza a
kisfurgonját, és valaki hátulról kinyitja az ajtót, és kilöki ezt a lányt. A lánynak nincs semmi baja - nem verték meg,
vagy ilyesmi, de megkötözték telefonzsinórral, vagy azzal a madzaggal, amivel felhúzhatod a redınyt, tudod, nem?
Frankie felkapja a lányt a földrıl, és odatartja a gyerek elé. A barátnıje lehet, vagy a nıvére - én aztán nem tudom.
Frankie Gee elıvesz egy túlélıkést, vagy Bowie kést, vagy mittudomén mit, és elkezdi ide-oda lóbálni, mintha tényleg
meg akarná döfölni a lányt.
- Na, és itt kezdett elbaszódni az egész. Én mostanra már rég megálltam volna. A gyerek már így is összeszarta magát,
hogy egyáltalán belekeveredett ebbe az egészbe. Aztán elkapjuk és megkötözzük... és máris hajlandó lenne odaadni
mindent, amilye csak van, és rabszolgaságra adná a fejét, hogy letörlessze a fennmaradó részletet. Aztán felbukkan a
csaja... maximális feszültség, érted? Az agya ezerrel pörög, ahogy próbálja kitalálni, hogy hogyan öli meg ıt is és a
lányt is... nem azon agyai, hogy megölik-e, hanem azon, hogy hogy fog meghalni, érted? Én itt meg is álltam volna. A
gyerek gondolja csak azt, hogy valami csoda mentette meg az életét. De Frankie teljesen bepipázott, amiért átbaszták.
Rendesen el akarta kapni a gyereket. Hogy példát mutasson, érted?
Chas itt egy szusszanásnyi szünetet tartott.
- Frankie megbaszta a lányt a késsel, Victor. Beleszúrt a pinájába. Tizenháromszor. Az elsınél a lány szemei szinte
kiugrottak a kibaszott koponyájából. De ez nem volt elég. Frankie még egy tucatszor elkapta.
- A gyerek teljesen elveszti az eszét, ahogy ez elkezdıdik. Rángatózik a széken és sír, és az arca csak úgy dagad kifelé
a ragasztószalag alól. Végül felborítja a székét - én nem is voltam képes végignézni ezt a szart, úgyhogy el kellett
engedjem. Csak azért tudom, hogy tizenhárom volt, mert hallottam, ahogy a kés tizenháromszor keltette azt a
kibaszott gyomorforgató hangot. Aztán ahogy befejezte a döfködést, Frankie már végzett is az egésszel. Ugyanazzal a
késsel elvágja a gyereket tartó szalagot, aztán beszállunk az autóba, és a pofa a volánnál már indult is. Nem is törıdött
a gyerekkel - az egész helyzet ott kötött ki a lány lábai között.
- Nem akarok kibaszni veled Victor. Csak azt akarom, hogy tudod, ez így mőködik. És nem is leszek pityergıs vagy
szentimentális vagy ilyen lószarság, de megmondom neked a nagy igazságot, hogy egy részed meghal, amikor
belekeveredsz ebbe.
- A picsába, éppen tegnap vágattam le Annie barátjának a kisujjait csak azért, mert a csaj visszapofázott. Na ez milyen
beteg? Most már azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. Érzem, hogy valami bennem imádja az ilyen elbaszott dolgokat,
mintha boldoggá tenném, amikor ilyeneket csinálok.
- Tudom, hogy még nem tartozol közénk, Victor, de az is eljöhet, ha visszamegyünk Vegasból. Komolyan el kell
gondolkoznod ezen a lószaron. A világnak nincs szüksége még több ilyenre, de Frankie megpróbálhatja az egészet a
válladra tenni. Csak ne felejtsd el, hogy nem leszel képes megmaradni annak, aki most vagy. Valami egészen más
leszel, és az lesz az egyetlen reményed, hogy belekapaszkodsz annak az emlékébe, ami elıtte voltál. És ezt aztán
kibaszott nehéz megtenni.
- Tudom, tudom... Össze-vissza ködösítek itt... rejtélyes vagyok. De vannak olyan titkaink, amiket meg kell tartanunk.
Csak ne felejtsd el, hogy nem akarod te tudni ezeket a titkokat, még akkor sem, ha elsıre nagyon jó üzletnek tőnik is.
Ezt megígérhetem neked.
Victor nyelt egy nagyot, és nem akart megszólalni. Chas odaintett egy utaskísérıt, és rendelt neki egy whiskyt és egy
kis vizet.

1999. június 22., kedd, este 11:43

5. oldal
 Névtelen
A Mauzóleum loggiája
Velence, Olaszország

Isabel lenézett a szédítıen mély kürtıbe, amelybıl nem fújt semmiféle hősítı szellı és nem szivárgott állott kipárolgás.
Ez a ház, a loggia, a Giovanni klán vámpírıseinek háza szó szerint ezer éve állt itt. Az eltelt évszázadok alatt a ház
növekedett - vagyis inkább a Giovanni családfa borzalmas paródiájaként tekeregve beásta magát az eredeti alapok alá.
Mire Isabel odaállhatott a lépcsısor tetejére, addig a család több mint harminc emeletet adott hozzá az eredeti
épülethez, és a lakhely legnagyobb része már a föld alatt helyezkedett el.
Az ásatásoknak nem az volt az egyedüli célja, hogy elegendı helyet biztosítsanak az egyre növekvı létszámnak (amely
mindössze maroknyiról indult valamikor... mikor is... a Reneszánszban?), hanem hogy elhelyezzék azoknak a halott és
élıhalott Giovannik tetemét és hamvait, akik nem szolgáltak rá többre egy egyszerő emlékhelynél. A Mauzóleum alatt
megtévedt Giovanni Vértestvérek és megbukott ivadékok nyugodtak olyan elrendezés szerint, amelyet egyedül a kripta
ırei értettek. A Catherine Giovanni hamvait tartalmazó urna éppen Marco Gracchus Giovanni konzerválódott keze és
genitáliái mellett pihent. Az elıbbi tervelte ki a tizennegyedik században azt a hihetetlenül jövedelmezı szerepet,
amelyet a család játszott a Babilóniai fogság és az azt követı római és avignoni pápák közötti szakadás során, míg az
utóbbi feladta a létfontosságú szövetséget a Sivatagi Rókával, és elmenekült Észak-Afrika sivatagából. A maradványok
elhelyezkedésének miértjével csak az ırizık voltak tisztában, de szinte minden Giovanni megértette az elhunyt társaik
körülményeit. A klán tagjainak mindennapjaiban igen fontos szerepet játszott az ısök imádata (és éppoly gyakran, az
ısök győlölete is). Még azok a ghoul vagy halandó családtagok is tudtak legalább egy keveset a Giovannik
történelmérıl, akik egyébként könnyen meglehet, hogy egyáltalán semmit nem tudtak a család legsötétebb,
vérszívással kapcsolatos titkáról. A Giovanni család hatalmas és grandiózus történelemmel büszkélkedhetett, a középkor
utáni szerény kezdetektıl, amikor a feltörekvı nyugat-európai középosztály elıhírnökei voltak, a Keresztes háborúk
gazdagságot hozó nyerészkedésein és a római és a spanyol inkvizícióval fenntartott bizonytalan kapcsolaton keresztül
egészen a dicsıséges Felfedezések Koráig, és család fiataljai mindig is tanultak a gyökereikbıl.
Ezen az éjszakán éppen ez a történelem aggasztotta Isabel Giovannit. A Giovannikat már azóta kísértették - gyakran
szó szerint - a múlt kísértetei, hogy megalapozták a hírnevüket. Mert a megszerzett elıkelıség egyre mélyebben
gyökerezı elfajzottságot hozott magával. Ennek az elfajzottságnak a legszembetőnıbb tünete a sötét mővészet, a
nigromancia gyakorlása volt. A történetek szerint a Giovannik egyre gyarapodó vagyona azt eredményezte, hogy egyre
jobban és jobban megcsömörlöttek mindentıl. Elkorcsosulásuk során olyan aktusokban kezdték örömüket lelni, amit a
társadalom egésze visszataszítónak talált. A családi krónikák csak úgy hemzsegtek a szodómiától, pederasztáktól,
vérfertızıktıl, coprofilektıl, hullagyalázóktól, szippantóktól, rabszolgatartóktól, gyermekrablóktól, és a listán szereplı
szinte mindenfajta más perverziótól. Ezek a szokások a modern idıkben sem változtak. A Giovannik vagyona oly
hatalmas, és közönyük oly mélyen gyökerezı volt, hogy csak a szigorú társadalmi erkölcsök kigúnyolásával voltak
képesek akár csak egy pillanatra is megtörni. Még életében Isabel kihordta a bátyja gyermekét, kedvére tett atyjának,
no és a nagynénjeinek és a nagybátyjainak, keleti ópiumot szívott a milánói dzsigolókkal, mielıtt végkimerülésig baszta
volna ıket, és elmetszette Garibaldi Vöröskabátosai közül azoknak az inait, akik magukra vonták a haragját. A családi
krónika pedig nem is jegyzett fel minden egyes tettet, amit a Giovanni elfajzás és ambíció motivált - Isabel lánya
valójában nem krónikus kólikában halt meg, és ha valaki megvizsgálta volna azt a bizonyos legapróbb koporsót, akkor
csak egy bárány csontjaira bukkant volna a belsejében. De még ezek az aberrált cselekedetek is csak addig voltak
képesek kielégíteni a Család étvágyát, amíg a nigromancia mély gyökeret nem vert közöttük. Ahogy egyre
tekervényesebbé, és önmagába fordulóbb lett a családfájuk, a Giovannik uralma a Halál Mágiája fölött úgy lett egyre
erısebb és erısebb. Ami egyszerő árnyak idézésével kezdıdött, az elıbb háziipar, végül pedig jól fejlett fogékonyság
lett.
A Giovanni klánnak nem voltak erkölcsi kifogásai a dolgok alakulásával szemben. Kezdetleges epikureizmusuk
könnyedén magába fogadta a belsı szervek kezelését és a kapcsolatot a halottakkal. A nigromanciának valójában volt
az egyszerő élvhajhászáson kívül egy másik oka is: a holtak szellemeinek bosszantásával a Giovannik képesek voltak
irányítani ıket. Éppen ezek a láthatatlan zaklatókból lett szolgálók képezték az ügyleteikben felhasznált leghathatósabb
érvet. A biztonságosnak vélt hátsó irodákban elrejtett titkok kifürkészésétıl kezdve az ellenfeleik rémálmokkal és ennél
kézzelfoghatóbb módon történı zaklatásáig a holt lelkek rengeteg olyan lehetıséget nyújtottak a Családnak,
amelyekhez nem tudtak hozzáférni azok, akikkel a Giovannik üzleteltek (vagy más módon kapcsolatba kerültek). Ha
tetszett, ha nem, ha valaki a Giovannikkal üzletelt, akkor valószínőleg üzleti kapcsolatba került néhánnyal a láthatatlan
szövetségeseik közül is.
Azonban mostanában igencsak hóbortossá váltak ezek a láthatatlan szövetségesek, és ez komolyan dühítette a klán
prominens személyiségeit, joggal! A korábban mindenhol jelen lévı és megbízható adu ászok hirtelen durcásakká
váltak, vagy, és ez fordult elı gyakrabban, egyszerően eltőntek. Mintha... valahol máshol hívták volna össze a
szellemek nagygyőlését. Korábban a Giovannik könnyedén segítségül tudtak hívni akár tucatnyi szellemet, most pedig
egyszerre legfeljebb egyet szólíthattak magukhoz, feltéve, hogy egyáltalán sikerült akár egyet is megidézni, mert még
ebben sem lehettek biztosak. Mintha a hatalmukat valamiféle korlát kötné. A klán halállal foglalkozó tudósai csak
találgatni tudtak. Szerintük hihetetlen mérető a felzúdulás az Alvilágban, a holtak titokzatos szellemvilágában. Mások
úgy vélték, hogy a Giovanni ısök lassan ellenük fordulnak, ahogy közelednek a Gyehennának a Vértestvérek többi,
öregebb családja által hirdetett tomboló éjszakái. Néhányan azzal a feltevéssel álltak elı, hogy maga a mágia változik,
vagy kopik ki teljesen, mert az ısi módszerek egyszerően túl idejétmúltak és hatástalanok a modern világban. A
hitetlenség korában a miszticizmus elvesztette korábbi hatalmát.
Isabel azok közé a Vértestvérek közé számította magát, akiket aggaszt a nekromanta hatalom hirtelen elerıtlenedése,
bármi legyen is ennek a közvetlen oka. Alig egy hónap múlva közvetítenie kell a Giovanni birodalom bostoni ága, és a
Kamarilla - egy vámpír szervezet, amelybıl a Giovannik készséggel kimaradtak - néhány jeles képviselıje között.
Egyszerően el sem tudta volna képzelni, hogy a megszokott lehetıségeitıl megfosztva induljon a találkozóra, így hát
Isabel válaszok után kutatva elment arra az egyetlen helyre a világon, ahol biztos lehetett abban, hogy a halálmágiája
mőködni fog. Amióta megépült a Mauzóleum, és kivájták az elsı kriptát Velence vízzel borított iszapos kıágyazatából, a
családi szellemek folyamatosan vigyázták a családot - és késıbb a klánt. Így történt hát, hogy Isabel Giovanni
leereszkedett néhány tucatnyi lépcsıfokot, hogy arccal a földre boruljon a nagyanyja, Giulia csontjai elıtt. Giulia maga

6. oldal
 Névtelen
soha nem volt Vértestvér - ezért is léteztek még mindig a csontjai - de mindig is „érzékeny” volt a szellemvilágra.
A Giulia Giovanni Ambruzzina maradványait ırzı alkóv elıtt térdelve a könnyő gyapjú köntöst viselı Isabel háromszor
elsuttogta a nagyanyja nevét.
És ismét.
Majd újra, még egyszer.
Giulia már eljött volna, ha nem lenne minden másnál fontosabb az az átkozott titkos afférjuk, és ezek szerint most
valami sokkal sürgetıbb feladattal lehetett elfoglalva. Azonban Isabelnek szüksége volt az éleslátására, úgyhogy nem
volt választása.
Egyetlen másik lehetıség maradt, ha a szellemek nem válaszoltak a nekromanta hívására: rá kellett kényszeríteni ıket,
hogy testet öltsenek. Ennek pedig az a legbiztosabb módja, ha feldühíti a szellemet, akit aztán késıbb kiengesztelhet,
és lehetıvé válhat az építı jellegő együttmőködés. Bár Isabelnek voltak fenntartásai, de most is, ahogy mindig, a
Giovannik gondolkodásában a cél szentesítette az eszközt.
Összegyőjtötte Giulia csontjait az alkóvból, és takaros kis kupacot rakott belılük a földön. A fáklyák megrebbentek, és
gyorsan szétosztó fekete füstcsíkokat eregettek a sírboltban. Isabel a kupac tetejére helyezte a csontváz álkacsát, majd
az óra járásával ellentétes irányban háromszor megkerülte a csonthalmot, bal kezével keresztet vetett rá, és ismét
elsuttogta háromszor Giulia nevét.
Ismét semmi.
Isabel lassan kezdte elveszíteni a türelmét. Felborította a csonthalmot, aztán összeszedte és visszatette ıket egy rossz
alkóvba. Végül hátat fordított a fali fülkének, és megnyitotta a köntösét. Remélte, hogy ez a cselekedet megfelelıen
fajtalan lesz, és vulgaritásával felkelti a szellem figyelmét.
Mőködött.
Erıs, hideg fuvallat söpört végig a termen. A légmozgás kioltotta az egyik fáklyát, és a füstje egy vékony, táskás szemő
arccá állt össze.
- Slampos gyermek - kiáltotta az arc olyan hangon, amely mintha egy szurdok mélyérıl jönne. - Jó oka volt annak,
hogy nem feleltem a hívásodra! Hogy merészeled a saját önzı szükségleteidet az én rideg céljaim elé helyezni?
- Sajnálom, Nagymama, de a te bölcsességed semmi máshoz nem fogható.
Isabel tisztában volt vele, hogy a hízelgés sohasem árt, ha valaki az eltávozottak türelmetlen szellemeivel üzletel. A
szellemeket csak a saját értékük felmagasztalásával lehet megnyugtatni, és sokan közülük ilyen vagy olyan módon még
mindig mélységesen kötıdtek a fizikai világhoz. Ugyanakkor az ember soha nem lehetett elég óvatos a Nyughatatlan
Holtak közelében - néhány szívességért cserébe bármikor könnyedén kifecsegték bárkinek a titkait.
- Akkor mi lenne az? Szólj már, gyermek!
Nyilvánvalóan volt valami halaszthatatlan dolog a világokat elválasztó Fátyol másik oldalán.
- Éppen ez a sietség aggaszt engem, Nagymama. Mi történik az Alvilágban?
- Ó, végre észrevették az élık földjét járók is... - kezdte Giulia, de aztán aggodalmasan elhallgatott.
- Igen, Nagymama, észrevettük.
Isabel hagyta a levegıben lógni a megjegyzést, hátha ezzel további részleteket csikarhat ki a szellembıl. De nem úgy
tőnt, mintha sikerrel járna.
- Van valami a halál fátylán túl, ami engedelmességre kényszerít? - tett egy újabb kísérletet Isabel.
- Hatalmas erık rázzák meg a halál birodalmát - suttogta alattomossá váló hangon Giulia. - Nem mondhatok többet,
mert én magam sem ismerem az igazságot. De azt elmondhatom, hogy a csapataink minden éjjel mozgásban vannak.
A sötétség hullámai korábban soha nem látott módon kavarognak és örvénylenek. Villámok csapkodnak, és a
mennydörgés túlságosan nagy zajt csap. Hamarosan hatalmas változások következnek be.
- Nagymama, segíts nekem. Ebbıl én semmit sem értek - kérlelte Isabel.
Giulia hirtelen ismét feldühödött, és az arcáról azonnal eltőnt a korábbi rettegı arckifejezés.
- Elmondtam mindent, amit elmondhattam, modortalan leszármazottam. Takard el magad! A holtaknak nem feladatuk
téged tájékoztatni a magánügyeikrıl. Azonban figyelmeztetlek téged, hitvány ribanc, hogy egy ısi gonosz új testre lelt.
A sír után várakozók akkor is üldözni fognak benneteket, ha az élık alatt zajló háború következményei nem zavarnának
benneteket. Augustus nem csak egy módon vezetett kárhozatba benneteket. Az életbıl távozottakkal őzött szennyes
praktikák csak az elsık a benneteket emésztı mételyek közül. Az árulás tıre forró, különösen, ha hideg, élıholt szívbe
fúródik...
- Rébuszokban beszélsz, banya!
Isabel úgy döntött, hogy változtat a taktikáján. Jelenleg Giuliát vagy a tudatának sötétebb része irányította, vagy pedig
szándékosan próbálta kerülni a témát. Isabel tisztában volt vele, hogy mennyire fontosak azok a tárgyak, amelyek az
élık világához kötötték a kísérteteket. Ezek láncolták le ıket, és nem engedték, hogy valódi nyugalmat találjanak a
halál után. Giulia után semmi más nem maradt, csak a csontjai, úgyhogy ez volt az egyetlen kötelék, ami tudomása
szerint az élık világához köthette a szellemet. Az élettelen vénáiban álló Giovanni vér hatalmas tartalékokkal
rendelkezett az elfajzottság terén, és Isabel remélte, hogy a tabuk megsértésében az ı képességei meghaladják a
nagyanyjáét.
- Nem hagysz számomra más választást.
Durván kisöpörte a csontokat a fali fülkébıl, és a maradványok úgy csörömpöltek a padlón, mint valami kísérteties
xilofon. Ledobta magáról a köntösét, aztán megnyitotta az egyik vénáját, és hideg, halott vérrel fröcskölte be a
csontokat és saját meztelen testét.
- Fajtalan némber! - sikította a szellem, és Isabel érzékien rávigyorgott.
Lassan, érzékien letérdelt, majd négykézlábra ereszkedett a csontok fölött, ahogy azt egy halandó nı tenné a
kedvesével.
- Csak beszélj velem ıszintén, Nagymama, és azonnal abbahagyom.
Ujjaival végigsimított minden egyes csonton, kigúnyolva ezzel az élık cirógatásait az érzéki aktus során. Minden
gesztus már önmagában is maga volt a tisztátalanság. Vértıl iszamos fallikus csontokat simogató kezek, Isabel kezének
minden vágyakozó érintése az elefántcsontszínő hagyatékán feldühítette rég halott nagyanyját. Lenyalogatta a
csontokat, és a szájában érezte a saját vitae-jének ízét. Önmagát cirógatta velük: végighúzta a csontokat a karján lévı
seben, a mellein, és a terméketlen és szırtelen nemi szervein. Az istenkáromló cselekedetek során egyes csontokat

7. oldal
 Névtelen
félredobott, mert ezek a visszautasított, impotens eszközök nem nyújtottak számára elegendı élvezetet, míg más
darabokhoz többször is visszatért. Azonban a pokoli, szemérmetlen cselekedet alatt Isabel egyetlen egyszer sem
veszítette el az önkontrollját. Még a legérzékibb cselekedetek sem voltak képesek kielégíteni egy Vértestvér vérszomját.
A halandó szex nem nyújtott neki kirobbanó élvezetet - bármennyire csalárdan tetette is az ellenkezıjét. A vulgáris
cselekedetek egyetlen célja az volt, hogy megmutassa, fölötte áll a szellemnek. Giulia kísértete újra és újra
összerezzent a romlott halandó gyönyör minden egyes emlékére, amelyet életében ez az aktus okozott volna, mert a
földi maradványai most csak valaki más bujaságának eszközéül szolgáltak. A kísértet maradék bosszúszomja is
elpárolgott, amikor az unokája, a valaha élı, halandó méhének gyümölcse a szeretı behatolásának paródiájaként a
saját szeméremcsontjához szorította a medencecsontot.
- Elég a szemérmetlenségbıl! Elmondom, amit tudni akarsz. Vess véget ennek a bemutatónak.
Isabel lélekben felkészült a bőntudat támadására, ami várható volt egy ilyen rettenetes cselekedet után. Ilyen
szemérmetlenül kéjelegni annak a nınek a maradványaival, aki nélkül nem lehetne a világon! Ilyen durva és érzéki
gesztusokat tenni egy hulla darabjaival! Elképzelhetetlen!
De a bőntudat mégsem nem horgadt fel a lelkében. Biztosította a kísértet közremőködését - elérte, amit akart - és nem
érzett ezért lelki ismeretfurdalást. Korábban éjszakákon át tőnıdött volna vég nélkül, de ezúttal ez elmaradt. Ezúttal
egyszerően - tudomásul vette. És ennyi.
- A holtak szellemei háborúban állnak - kezdte Giulia, miközben Isabel feltápászkodott, és eltakarta magát a
köntösével. - A frakciók közötti küzdelem nem csak a Vértestvérek kiváltsága. Olyan vihar készül a halál birodalmában,
amely nem csak azzal fenyeget, hogy elborít minket, de még a másikat is megmérgezheti. A fajtád több tagja is
letelepedett - építettek egy várost kıbıl, amelyet szentségtörı módon Isten elsıszülötteinek városa után neveztek el.
Azonban ık nem kívánatos személyek ebben a világban, mint ahogy én is az lennék a tiedben. Úgy tőnik most jött el az
idı, amikor a halott királyság urai el akarják távolítani ıket az Alvilágból. De ezek az urak túl szőklátókörőek ahhoz,
hogy belássák, mi lesz a tetteik következménye. A vihar... már elkerülhetetlen, mert túl sokáig lobogtak féktelenül az
indulatok. Magával ragad majd minket. És át fog hatolni a fátylon. A világod megismeri annak a bosszúját, aki
hatalmasabb az embernél, vagy bárkinél, aki az emberek között jár. Az Isten sokak fölött ítéletet mond majd, mielıtt
végképp eljönne a bosszújának éjszakája. Kívánom, legyen könyörületes a hozzád hasonló méltatlanokhoz. De addig is,
fel kell készülnünk.

1999. június 29., kedd, éjjel 3:14

Ceasar's Palace
Las Vegas, Nevada

A repülı zökkenımentesen leszállt, és kitette Chast és Victort a McCarran Nemzetközi repülıtéren, ahonnan taxival már
csak egy rövid utazás volt a hotel.
- Győlölöm ezt a várost - mondta elgondolkodva Chas a taxi hátsó ülésén.
- Miért? - kérdezte Victor.
- Majd meglátod.
A bejelentkezés szintén zökkenımentesen zajlott. Chas úgy döntött, próbára teszi a szerencséjét a kaszinóban. Talán
nyer egy kis pénzt, és legalább észreveszi, ha a szerencse katasztrofális fordulata valamiféle rossz elıjelet hordozna.
Végül arra a következtetésre jutott, hogy ez a kirándulás eredményesen zárul, már ha hinni lehet a kártyáknak és a
kockáknak. Nyert hatszáz dollárt blackjacken, kétszázat pedig kockán. A felét borravalóként mindkét esetben odaadta
az osztónak.
- Csak szórakozásból játszom - tért ki a kérdı tekintetek elıl. Végül is valójában nem volt szüksége a pénzre. Mellesleg
jó lesz
alibinek, ha valami nagy esemény történne a városban, amíg itt vannak, és ık nyernek rajta néhány dollárt -
mondhatja, hogy nagyot szakított a kaszinóban, és a hatalmas borravalók alátámaszthatják az állítását. Ez a mostani
még mindig az utolsó elıtti váltás volt az asztaloknál, és az italok (amelyeket lopva mindig kicserélt a mellette ülı
játékoséval - a kártyáikra és a zsetonjaikra mindig odafigyeltek, de az italaikra soha) még mindig megállíthatatlanul
jöttek. Azonban hamarosan eljönnek a Rossz Idık, amikor az összes sportból játszó aludni tér, és a kétségbeesett
hazardırök csótányokként elborítják a kaszinókat. Sápadt, puffadt arcú biztosítási ügynökök és középmenedzserek
Iowából, akik hiábavalóan próbálják egy szerencsés osztással vagy kockadobással visszanyerni a következı havi
jelzálogrészletet, miközben a féleségük érmékkel tömi a játékgépeket. Könnyő préda a kaszinónak, és könnyő préda a
Chas-hez hasonló vámpírok számára.
Nem mintha aggódnia kellett volna az étkezés miatt. A város tele volt ehhez hasonló kétségbeeséssel. Az érzés ott volt
mindenütt, és az olajmágnásoktól kezdve a hajléktalan csavargókig mindenkit megérintett a városban. Az egyik
pillanatban még bárki lehetett a Szerencse Istennı legkivételezettebb kegyence, míg a másikban már a bejárat elıtt
találhatta magát, részegen, és egyetlen fillér nélkül. Az egyetlen dolog, ami elválasztotta ıket egymástól az volt, hogy
hol helyezkedtek el a sors spektrumában.
Basszus. Egy hetes. Ez elszállt.
Chas otthagyott egy húszast a krupiénak, és felállt az asztaltól. Különben is kezd késıre járni.
Hol lehet Victor?
Lifttel ment fel a szobájukba. Az ujjaival beletúrt a hajába, és végignézett magán a falitükörben. Szipákolt egyet, és
ezzel magához térítette az öreg nıt a felvonóban, aki kiszállt a tizennyolcadikon.
Hölgyem - gondolta magában Chas - éppen most utazott egy fülkében az ördöggel, és ezt soha nem is fogja megtudni.
Szerencséje, hogy életben van Önelégülten elvigyorodott - egy némileg ıszinte, de álszerény rándulása a szájnak - és
nekidılt a korlátnak.
Negyvenhatodik emelet.
Áthúzta az elektronikus kulcsot a záron, és hallotta, ahogy a zár nyelve visszahúzódik, és szabaddá teszi a bejárást.
Victor felpattant az ágyból - meztelenül. A farka lankadtan lógott, és az orra és a szemei vörösek voltak. Megpattant

8. oldal
 Névtelen
hajszálerek. Alatta egy tizenhét éves forma lány térdelt négykézláb. A fenekén durva fehér vonalak világítottak, és a
finom fehér por apró felhıje lassan leszállt a hátára és a combjaira. Alatta egy másik, lapos mellő lány feküdt a hátán,
akinek akkorák voltak a pupillái, hogy Chas még az ajtóból is jól látta.
- A francba, Chas. Azt hittem, hogy még néhány kibaszott óráig nem jössz vissza.
- Victor, te ostoba szarzsák. Mi a francért hoztad ide ezeket a kurvákat?
- Hé, miszter, mi nem vagyunk kurvák. Mi kísérık vagyunk - mondta a felsı lány, aki most már félig felemelkedett, de
még mindig lovagló ülésben ült a partnerén.
- Fogd be a szád, ribanc, vagy kitolom a kibaszott szemeidet, és belevágom a farkam a lyukba. Rendben, hölgyeim, a
bulinak vége. Gyerünk, öltözni. Pakolás. Ideje menni.
Chas a tenyerével tapsolva vakkantott oda a lányoknak, és mozgásra buzdította ıket. A lányok lomhán mozdultak, de
láthatóan fel voltak húzva, hála a kokainnak, vagy a főnek, vagy bármi legyen is az, ami bennük tombolt, és huncutul
várták, hogy mi fog történni.
- Kibaszott komolyan beszélek. Victor, öltözz fel. És eltakarnád azt a valamit? Jézus Krisztus.
- Mi a bajod, Chas? Úgy értem, hagyd már, Vegasban vagyunk: itt legális ez a szar.
Victor visszavezette a felsı lányt az ágyhoz, lenyomta, hogy elıre dıljön, aztán az egyik kezével az ínyébe dörzsölte a
fehér port a fenekérıl, a másikkal meg megpróbált valami életet lehelni a farkába. Felkészült rá, hogy hátulról elkapja a
lányt. A sovány, lapos mellő lány - aki mellesleg platinaszıke volt - kuncogott, és sokatmondó pillantást vetett Chasre,
miközben rácsapott a barátja lábára.
- Igen, gyerünk már, Chaaaas... - húzta el a nevét, és csinált egy lehetetlen háromszótagos szót belıle. - Vegasban
vagy.
- Kussolj már, némber. Én már akkor is jártam Vegasban, amikor te még csak egy kósza gondolat voltál apád fejében.
Végigmérte a lányt, és észrevette a szúrásnyomokat a karján, miközben a másik kurva alatt vonaglott.
- Ugyan, bébi. Durván szereted? - mászott ki mosolyogva a másik alól, és közelebb lépett Chashez. Sárga fogak.
Cigaretta és heroin. Rossz hír. Ezt nem - kapta el a gondolatot a saját fejében Chas.
Micsoda? Nem gondolod komolyan - szólt rá magára. Azonban nem volt képes letagadni az igazságot - csak haragjában
eddig nem vette észre. Érezte a lány vérének hívását, hallotta az ereiben doboló pulzust. Kinézett az ablakon: egy
sivatagi villám a neon és a halogén mögött.
Chas megrázta magát.
- Nem is tudod, milyen durván, te lány. Most pedig csomagolj, fogd a nıvéredet, és tőnjetek vissza a kibaszott
utcasarkotokra.
- Victor - gügyögte a vékony lány -, szerintem a barátod egy buher. Így van, te nagy melák? - hajolt elıre, ragadta
meg durván Chas lába között a nadrágot. - A fiúkat szereted? Nekem eléggé fiús az alkatom... még egy mőbránerem is
van a táskámban, amivel...
Chas félresöpörte, és ezúttal már az ösztönnel küzdött, ami most csak bajba sodorhatná ıket. Victor még csak oda sem
figyelt - nem számíthatott rá, hogy megoldja a helyzetet helyette. Elıre-hátra mozgatta a csípıjét a lány mögött, aki
nyitott szájjal feküdt az ágyon és félig leeresztett szemhéjai mögül buja pillantást vetett Chasre a pupillák és az íriszek
félig eltakart félkörével. Chas érezte a szex pézsmaillatát, amely a kokain most már tisztán kivehetı csípıs szagával
keveredett.
Elég. Érezte, ahogy elborítja a vörös köd.
A torka összeszorult, és alig tudta kipréselni magából a szavakat:
- Volt stricijük a kurváknak, Victor?
Victor még mindig a másik lány feltámasztott fenekét döfölte az ágyékával.
- Baszd meg - nyögte, - Mi van? Mi a szar van?
- Volt stricijük, de anyabaszó szarcsimbók?
A nyomás egyre nıtt... kezd minden elhomályosulni...
- Nem. Nem volt. Egyedül... - nyögés - egyedül voltak. Jó. Senki nem fog a darabjaik után kutatni.
- Már mondtam, Miszter Chaaas - csivitelt bele a vékony lány - mi kísérık vagyunk, nem ku...
Chas kitört. Egyik hatalmas mancsával megragadt a kagylót, és lekapta a telefont az éjjeliszekrényrıl. A kábel
megfeszült, aztán vakolatdarabok záporától kísérve kiszakadt a falból. Chas lecsapott a cuccal a sovány lány fejére.
Aztán újra. Majd harmadszor is. A negyediknél a fej megadta magát, mint egy érett dinnye. A bezúzott koponyából vér
szivárgott, befröcskölte a kárpitot, foltot ejtett a falon, és finom vérpermettel hintette be a másik lány himbálózó
melleit, akinek az arcán a sóvárgó kifejezés azonnal átadta a helyét a rettegésnek.
Még Victor is abbahagyta a lázas üzekedést. A szemei kidülledtek, és még az álla is leesett. Kijött a lányból, és maga
után húzta a síkosító egy rövid csíkját.
- Basszus, Chas, mi a szart csi...
Chas megpördült, és magasan a feje fölé emelte a telefont, mintha Victort is le akarná ütni. A szemeiben lángolt az
indulat, az arca eltorzult, és a vicsorgó szájából kivillantak a kegyetlen agyarak.
- Kotródj innen, Victor.
Miközben a ghoul erıtlenül maga elé kapta a kezeit, hogy elhárítsa a soha be nem következı támadást, Chas már le is
dobta a telefont.
Egyetlen villanással késıbb már meg is ragadta a másik lány torkát, aztán a magasba emelte a kurvát, és kegyetlenül
beleverte a fejét a mennyezetbe. A lány azonnal elveszítette az eszméletét, mintha lekapcsolták volna a villanyt.
Chas belemart a torkába, valamivel a kulcscsont és a nyak találkozása fölött. A bır engedett. A sebbıl spriccelı vér
hullámokban áradt lefelé a lány meztelen restén, és útközben elsodorta a csípıjét és a tomporát borító fehér
porcsíkokat. Chas nagyokat kortyolt, és tisztában volt vele, hogy ezek kortyok sikítozó rongycsomóvá változtatták volna
a lányt, ha még eszméleténél lett volna. Az aroma elborította. A sós karcossága, és a gazdag zamat, szinte mint valami
fémes burgundi...
...És aztán abbahagyta. Megölné a lányt, ha túl sokat inna, és már így is gondot okoz majd nekik. Nemtörıdöm módon
megnyalta a rettenetes sebet, ami ettıl bezárult, aztán félredobta a lányt, mint egy szeméttel teli mőanyag zsákot.
A meztelen Victor reszketve kuporgott a sarokban. Sápadt volt, és a szája még mindig nyitva volt a döbbenettıl.
Azonban a dühnek nyoma sem volt. Sıt, valójában a sajnálatnak sem. Az arcán csak a vegytiszta hitetlenség látszott.

9. oldal
 Névtelen
Chas közben egy törölközıvel letörölte magáról a vért, aztán lecserélte az öltönyét, megigazította az óráját, és vetett rá
egy gyors pillantást.
- Takarítsd ezt el, Victor - mondta Chas a lehetı legkimértebb hangon -, aztán keress meg a kaszinóban. Fél órát kapsz
rá.

1999. június 29., kedd. hajnali 5:22

Ceasar's Palace
Las Vegas, Nevada

Chas dühösen ült az elıtérben. Úgy érezte, hogy szinte ı is a csótányemberek közé tartozik. Elvesztette az önuralmát
Vegasban, egy kicsit átlépte a határt, és most azon kellett aggódnia, hogy hogyan hozza helyre a dolgokat. Bár Victorra
maradt a piszkos munka, ez mégis az ı akciója volt. Egy, talán két halott - a picsába! Miért? Még csak nem is volt
szüksége a vérre! Csak egy rossz helyzet, és ı elvesztette az önuralmát, nem igaz? Egy rövid ideig azzal próbálta
nyugtatgatni magát, hogy a lányok rászolgáltak a halálra. Valószínőleg elkábították volna Victort, ragasztószalaggal
összekötözik, és amikor végeznek vele, csak egy véres lyuk marad a veséje helyén. Vagy ellopták volna a csomagokat,
a pénzt, és mindent, ami mozdítható a szobában, aztán vettek volna egy kis cuccot a pénzen.
De tudta, hogy csak szalmaszálakba próbál kapaszkodni. Tisztában volt vele, hogy elbaszta, és hogy ez csak egy újabb
lépés a pokolba vezetı úton, az ördög lakosztálya felé. A tenyerébe temette az arcát. Istenem, még úgy is nézett ki,
mint a csótányemberek.
Az ujjai között meglátta Victort, aki a bárpult mellett belépett a terembe. A ghoul a páholy mellett elindult felé, és az
arcán csak az a gondolat tartotta féken a kokainfüggık paranoiáját, hogy ha most nem uralkodik magán, akkor a
dolgok még ennél is sokkal pokolibb fordulatot vehetnek. Fáradtnak tőnt, és a szemei alatt jól látszottak a fáradtság és
a drog dagasztotta táskák.
- Mindent elrendeztél? - mordult rá Chas, és a szeme szarkából rá pillantott.
- Igen. Minden rendben. A szoba tiszta - szipákolt Victor. - A telefon eltőnt, a töröközı és a lepedık, meg az egész
szarság már úton van Long Beachre.
- És a lányok?
- Az egyik hordágyon vitték el. Azt mondtam a mentıknek, hogy elszállt az amfetamintól, amit a vérvizsgálat is igazolni
fog. Ó, és ha arról kezdenek karattyolni, hogy valaki széttépett valakit, akkor azt egy drogos képzelgésének fogják
tekinteni.
- Kihívtad a mentıket? Hogy a picsába sikerült ilyen gyorsan megszabadulni tılük?
- Ez itt a kibaszott Vegas, ember. Adtam nekik fejenként egy százast. Szerintem azt hiszik, hogy én csak egy újabb
kokain jani vagyok, aki szeretne minden fölösleges kérdezısködés nélkül megszabadulni az ócska kurvájától.
- Rendben. És a másik lány?
- Öö... Ha véletlenül meglátogatnád az éttermet, akkor én a helyedben nem rendelnék az étlapról. Legalábbis holnapig
nem. Majd telefonálok egyet, és a dolgok elrendezıdnek, mire holnap este felébredsz.
Chas kipréselt magából egy sóhajt, és összeszorította a száját. Hála Istennek, hogy végzett ezzel a kibaszott dologgal.
Most már csak be kell fejezni, és holnap beszélni kell a Rothstein csapattal...
- Ezért győlölöm ezt a kibaszott Vegast, Victor.

1999. június 29., kedd, hajnali 5:36

Ceasar's Palace
Las Vegas, Nevada

- Ó, baszd meg - bugyogta Chas ahogy egy véráram visszaszaladt, felfelé a torkán, és kispriccelt a száján és az orrán. -
Baszd meg. Victor. Basszus, Istenem, Victor, nem érzem jól magam.
Victor tudta - a dolgok normális esetben nem így történtek. De nem tudta, hogy mi történik. Talán rossz volt a vér,
vagy valami ilyesmi.
- Vigyázzanak! Ez a férfi beteg. Gyomorfekély. Én az ügyvédje vagyok, és baj van a szívével!
Mindegy, csak az emberek tőnjenek a francba az útból.
Chas megtántorodott, és a lábai mintha elkocsonyásodtak volna. A látómezeje egy alagúttá szőkült össze, és ebben az
alagútban mintha minden és mindenki ıt bámulta volna. Érzett minden egyes kis kiemelkedést az ujjlenyomatán, és az
ing szövetében minden egyes szálat. Érezte hogy a kihányt vér mikor híg, és mikor vastag és darabos. A
csótányemberektıl eljutott hozzá néhány szófoszlány, de számára megszőnt a körülöttük uralkodó nagyobb zsivaj.
- Elbaszta - mondták a hangok. - Vigyázz. Micsoda kupi.
- Vajon meglıtték?
- ...Számolta a kártyákat...
- ...Túl sokat ivott...
- ...Gengszterek!...
- ...Valaki csináljon már valamit...
- ...Ezt a férfit el kellene távolítani...
- ...Ne nézz oda, Gladys...
Érezte a varrást, ami összetartotta a cipıjét, és az aprócska emelkedıt, amikor a padlószınyeg egy kisebb
egyenetlenséget takart a padlón. Egy újabb adag vér furakodott fel a gyomrából, és hirtelen mindenki ıt nézte. Egy
halálra vált pincérnı iszkolt el az útból, és két kidobó nézett rá rosszallóan. Intettek neki és - ki a franc fogja a karját -
hogy menjenek ki a kaszinóból a hallba.
Victor. A kibaszott Victor volt az. Chas felnézett, és résnyire szorított szemhéjakkal Victor arcára fókuszált. A ghoul

10. oldal
 Névtelen
betuszkolta egy felvonóba - hányás - és két zsíros hajú, olcsó nadrágot és sportzakót viselı csótányember oldalazva
kiiszkolt a fülkébıl.
- Jézus, Chas, mi a fasz van veled?
Chas rámeredt Victorra, és látta az arcának minden egyes apró kis részletét: a pórusokat, a serkenı szırszálakat,
amelyekbıl a szakáll lesz, majd ha jobban megnınek, a szarkalábakat a szeme sarkában és a szája mellett. Az
orrcimpák széle még mindig vörös volt.
- A kurva kibaszott anyaga. Vagy a meszkál. Valószínőleg utazott a ribanc. Baszd meg, Victor, vigyél a szobába, mielıtt
még...
Az újabb sugár beterítette Victor ingét és a felvonó tükrös falát. Chas megragadta elıl Victor ingét, és elmerengett
azon, hogy vajon meg tudná-e számolni egyesével a szálakat.
- A kibaszott szobába, Victor. Beszarás.
- Nyugodj meg, Chas - tolta el magától Victor, részben, hogy nem csapódjon neki a falnak, de leginkább azért, hogy ura
maradjon a helyzetnek. - Ura vagyok a helyzetnek. Victor kézbe vette a dolgokat, hallasz? Ne támadj rám, mert akkor
vissza kell tartsalak, és kibaszott valószínő, hogy csak kinyírnál.
Berontottak a szobába, és a nap elsı sugarai közül néhány már kelletlenül átfurakodott a behúzott sötétítı résein. A
véres izzadtság patakokban folyt végig Chas homlokán, és átszivárgott az ingén, ahol eddig még nem itatta át.
- A pokolba, Victor - hányás - kész vagyunk már?
- Egy perc, Chas. Egy kibaszott perc. Már majdnem ott vagyunk. Victor berúgta a fürdıszoba ajtaját. Feltőnt neki, hogy
a padló
még mindig nedves ott, ahol korábban feltörölte a törölközıkkel. Na mindegy. Ezzel kell beérniük. Betolta Chast a
fürdıbe, és minden kecsességet mellızve beledobta a kádba. Felötlött benne egy gondolat, úgyhogy visszament, és
kiakasztotta a „Ne zavarjanak” táblát az ajtóra, aztán bekattintotta a zárat. Kibaszott Fort Knox ez a hely - vigyorgott
magában. Végül bezárta a fürdıszoba ajtaját, és meggyızıdött róla, hogy elég szorosak az ajtó alatti hasadékba
gyömöszölt lepedık.
Chas az ördögrıl gondolkozott, ahogy belezuhant a rendszertelen, rángatózó önkívületbe. Az ördög, a csótányok ura.

1999. június 29, kedd, este 11:56

Ceasar's Palace, Szenátusi Ülésterem
Las Vegas, Nevada

A gigantikus mérető, piszkos tölgyasztal egyik oldalán Milo Rothstein ült. Mellette balról a de facto tanácsadója, Benedic
herceg Nosferatu kifutófiúja, Montrose foglalt helyet, aki leginkább egy drága ruhákat viselı megnyúzott és kifacsart
hadifogolynak tőnt, a másik oldalán pedig a Rothstein Giovannik egy ideges és rosszul tájékozott tagja feszengett.
Tisztában volt vele, hogy ha a dolgok balul sülnek el, akkor ıt valószínőleg odadobják a farkasoknak. Csak azért volt
ott, mert elsajátította azt a tudományt, amivel kifürkészhette mások auráját. Eredetileg azért tanulta meg ezt a „kis
trükköt”, ahogy Milo nevezte, mert hatalmas elınyt jelentett neki, miközben az utcákon és a kaszinókban vadászott.
Végül azonban hamis ajándéknak bizonyult ez a képesség, mert elsırendő árucikket csinált belıle a család és a Las
Vegas fölötti egyeduralomra vágyó többi vámpír között zajló pitiáner torzsalkodásban.
Az asztal távolabbi végében Victor Sforza a tollával dobolt az elıtte heverı nyitott jegyzettömbön. Chas mögötte állt, és
eljátszotta, hogy ı csak az izom a tárgyalást intézı küldött mögött.
A Giovanni újszülött Milohoz hajolt, és belesuttogott a fülébe.
- Az álló fickó egy vámpír. Az ülıvel kapcsolatban nem vagyok biztos magamban. Jó közel tartja magához a lapokat.
Szerintem vagy Vértestvér, vagy ghoul.
Milo bólintott.
- Minek köszönhetjük a megtisztelı látogatását, Mr. Sforza? Victor felállt, és megigazította a nyakkendıjét.
- Nos, Mr. Rothstein, úgy tőnik, hogy a megbízóm, Francis Giovanni, tudomást szerzett egy ismerıs eltőnésérıl. Mr.
Giovanni gyanítja, hogy talán itt keresett menedéket, vagy önnek talán tudomása lehet arról, hogy hol lehet... most.
Úgy értem, most.
Milo elmosolyodott, és egymáshoz illesztett ujjai mellett lepillantott az ölébe.
- És vajon miért keresne fel engem az Ön megbízójának a barátja?
- Mert Mr. Giovanni tudja, hogy Önök már korábban is kapcsolatba kerültek.
- Valóban? - vonta fel Milo a szemöldökét. - Mennyire ügyel a szavaira! Nos, pontosan mi is lenne az én feltételezett
kapcsolatom Benitóval?
Victor azonnal visszavágott, mielıtt még Chas egy köhintéssel figyelmeztethette volna.
- Eddig még nem említettem Benitot. Tudnia kell, mirıl van itt szó, különben nem ötlött volna fel Önben éppen az ı
neve, nem igaz?
Chas megfeszült. A labda végig Milo térfelén volt, de 8 úgy döntött, hogy átengedi az elsı néhány szervát nekik, hogy
lássa, mi lapul a vendégei tarsolyában, Chas gyanította, hogy csıbe húzták ıket, és most Frankie Gee és a Rothsteinek
egy megbízotton keresztül rendeznek le egy régi feszültséget. Akaratával vért irányított a végtagjaiba, és érezte, hogy
az élıholt erı végigáramlik a testén.
- Nem, Mr. Sforza, attól tartok, Ön nem látja át a teljes igazságot. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Önök miért
jöttek ide, és az én látszólagos elszólásom csak azt akarta jelezni, hogy többet tudok annál, mint amennyit Önök
gondolnak. Ha csak egy egyszerő alulértékelés lenne az egyetlen hibája, akkor még tisztán kijöhetne ebbıl a
találkozóból.
Montrose, a torzszülött, figyelte, ahogy Chas megrezzen, és félig fel is emelkedett ültébıl, amikor Milo kinyújtotta a
kezét, mintha le akarná csillapítani, vagy vissza akarná ültetni. Montrose Milora pillantott, és a szemei kissé
összeszőkültek. Olyan apró volt a rezdülés, hogy szinte észre sem lehetett venni, de Chas elkapta a jelenetet, és
gyorsan megpróbálta magában összerakni a darabokat: Montrose nem volt elégedett Rothsteinnel. Rothsteinnek
tudomása lehet Benito hollétérıl, de valamilyen ok arra készteti, hogy ne beszéljen róla, és talán ugyan ez az ok felelıs

11. oldal
 Névtelen
a feszültségért kettejük között. A csendes fickó, akit be sem mutattak, talán csak egy kerékszög, vagy mondjuk egy
füstölt hering. A jól látható feszengésébıl ítélve valószínőleg az utóbbi. De akár ez is lehet része a... Chas megálljt
parancsolt a gondolatainak. Inkább nem akart most belemenni ebbe. Jobb, ha hagyja, hogy a dolgok menjenek a
maguk útján, mintha félig halálra vernék.
Victor visszakozott, amit meglehetısen bölcsen tett.
- Nem akartam tiszteletlen lenni, Mr. Rothstein. A megbízón kérése hozott ide, aki úgy véli, hogy ezt az ügyet baráti
alapon könnyedén elsimíthatjuk. Talán rosszul ítéltem meg Önt, de a viselkedése védekezınek tőnt. Elnézést kérek az
elbizakodottságomért.
Úgy tőnt, hogy ez megnyugtatja Rothsteint, de Montrose továbbra is izgatott maradt. Chas kiengedett egy kicsit, és
átkozta magát, amiért ilyen hamar megidézte az élıholt vitae erejét. Persze tudta, hogy az erı megmarad, de
megpróbálta láthatóan összehúzni magát. A terem falakba mélyesztett fluoreszkáló világítása megvillant a fı
világítótestek sárgás fényében. Montrose felvonta az egyik eltorzult szemöldökét.
Victor folytatta.
- Mi Benitot keressük, de csak azért, hogy törleszthesse egy adósságát a megbízónk felé. Attól tartok, hogy nem
tekintené baráti gesztusnak, ha Ön okot adna rá, hogy úgy gondolja, hogy Ön emiatt az adósság miatt aggódik.
Chas pislogott egyet. Frankie egy szót sem szólt neki semmiféle adósságról. Most vagy tájékozatlanul küldte oda Chast,
vagy Victor most találta ki ezt az egészet. Nagyon remélte, hogy ez az utóbbi az igaz, mert ha Frankie úgy küldte el ide
egy kibaszott ghoul biztosítására, hogy nem ismerte a teljes képet...
- Sajnálom, Mr. Sforza, de nem segíthetek önnek - szakította ki Milo kijelentése Chast a gondolatai közül. - Benito
Giovanni egy rövid idıre megállt itt úgy nagyjából két héttel ez elıtt, de akkor is csak egyetlen éjszakára maradt, és
utána azonnal távozott.
- Értem. Nos, akkor sajnálom, hogy pazaroltam az idejét. A megbízóm csalódott lesz, de talán újabb adatot szolgáltat
majd a számára az, hogy nemrég látta itt Benitot.
Victor felállt a székébıl, látványosan bejegyzett valamit a jegyzettömbjébe, aztán megfordult, mint aki távozni készül.
- Köszönet a vendéglátásért, Mr. Rothstein. A társam és én csak még egy éjszakát kérünk Öntıl, hogy végére
járhassunk az ügyeinknek, és hogy legyen elegendı idınk visszatérni a mieinkhez anélkül, hogy a nap sugaraitól
kellene tartanunk.
Ez jó volt - gondolta Chas. - Hadd higgyék, hogy te is Vértestvér vagy. Nyilvánvaló, hogy Victornak helyén van az esze.
- Ez csak természetes. Hol szálltak meg?
Chas küldött egy gyors pillantást Victor felé. Most Rothsteinnek vagy nem volt tudomása a tegnap esti gondjaikról, vagy
ismét csıbe akarta húzni ıket.
- Itt a Ceasar's Palaceban. A toronyban - huszonhatodik emelet. Szép a kilátás a Stripre - jegyezte meg mintegy
mellékesen Victor, miközben távozni készült, és a kabátját gombolta be.
Kérlek, kérlek, kérlek - gondolta magában Chas - ne célozgass a Treasure Islandre. Ott volt Montrose menedéke,
legalábbis az információik szerint, amelyeket még akkor szereztek, mielıtt Frankie Gee és a Rothsteinek között kialakult
volna a mostani ellentét.
De fölöslegesen aggódott. Victor befogta a száját.
Útban a felvonó felé Chas megveregette Victor vállát.
- Nem rossz. Még engem is átvertél egy pillanatra. Kis szerencsével alábecsült téged. Vagy talán túlbecsült, ami eltereli
a figyelmet arról... nos, akire nem lett volna szabad ráterelıdjön.
- A pokolba Chas, megérdemlem az elismerést - vágott vissza Victor. - Úgy is lehet üzletet kötni, hogy közben senkinek
nem vágod le az orrát. Egyszerően csak utálok olyan Vértestvérekkel tárgyalni, akik el is hiszik, amit másoknak
önmagukról mondanak. A beszélgetés felerészben hízelgésbıl áll, a másik fele meg azzal telik, hogy megpróbálod
rávenni, hogy bekapja a csalit. A Milo Rothsteinhez hasonló Vértestvérek beszéd közben mindig ugyanazokat a köröket
futják. Csak abban kell reménykedned, hogy közben elszédülnek. Azt a szart az adósságról most találtam ki...
fogalmam sincs, Frankie miért keresi Benitot, de nem akartam tudatlan kifutófiúnak tőnni. Minél jobban játszom a
játékot, annál több lehetısége lesz Milonak a botlásra.
Chas csak nézett maga elé, és az arcán megjelent egy szórakozott félmosoly.
Victornak igaza volt - néha a Vértestvérek sokkal jobban átverik saját magukat, mint ahogy bárki más átverhetné ıket
bármilyen színjátékkal.
Chas csak abban reménykedett, miközben a felvonó lassan felmászott a negyvenhatodik emeletre, hogy távozásuk után
az asztalnál ülıknek nem pontosan ugyanezek a gondolatok jártak a fejében.

1999. Október 6., szerda, este 11:47

Si Redd's Resort Hotel & Casino
Mesquite, Nevada

Dan Nussbaum nekitámasztotta a pocakját a bárpultnak. A csapos azonnal észrevette „azt a pillantást” - ez a pillantás
jelezte, hogy hamarosan elmondanak neki egy történetet. Talán egy válás, vagy talán valami más szerencsétlenség
történetét. Vagy egy igazán hátborzongatót, amilyet néha-néha hallhatott egyik másik ırülttıl, aki már túlságosan
különös volt ahhoz, hogy a nagyobb kaszinóvárosok ragyogó fényeiben is felbukkanhasson.
Dan rendelt egy rövidet.
- Valami jár a fejében, igaz, barátom? - puhatolózott a csapos. Jobb az ilyesmin minél hamarabb túlesni.
- Aha. Azt hiszem, hogy elég sok mindent látok, de idırıl idıre akad valami, ami nem illik a többi dolog közé. Úgy
értem, valószínőleg eléggé eltompultan már. Pop legalábbis ezt mondja rólam. Én pedig azt hiszem, hogy ı csak
megöregedett. Láttam már drogosokat, bálkirálynıket és srácokat az apjuktól lopott autóban. Pop biztosan már vagy
tucatnyinál is többször látott ilyet, mint én, de még mindig megdöbbenti. Ilyen az ı generációja, gondolom.
- A családomnak van egy benzinkútja és egy kis butikja az U.S. 95-ös mellett, a városon - Vegason kívül, a légierı
tábora mellett. A család, az Pop meg én. Mama meghalt rákban hat évvel ezelıtt. Darlene Los Angelesben él, de soha

12. oldal
 Névtelen
nem ír, és nem is telefonál.
- Na mindegy, szóval így van az, hogy látom ezeket a dolgokat... egyszerően odajön minden hozzám. Az éjszaka
közepén, mielıtt beizzítanák a pénznyerıket, reggeli után... akármikor megeshet. És bárhonnan elıbukkanhat egy-egy.
- Mint ez is a múltkor... ülök a pult mögött, egy baseball magazinnal a kezemben - van egy bukim Vegasban - amikor
bejön ez az igazán furcsa fickó. Éjszaka volt, de mégis napszemüveg volt rajta. Az elsı ajtón jött be, és a hosszú haja
csak úgy lobogott mögötte. Egy kicsit még le is kellett hajolnia az ajtóban, hogy beférjen a szemöldökfa alatt. A bır
ruha úgy bőzlött rajta a sok marihuánától, mintha jó egy, vagy két napja nem jutott volna már zuhanyhoz. Odabiccent
nekem, aztán bejön. Nincs értelme a keménykedésnek, gondolom, szóval egy „Isten hozott” mosollyal az arcomon
kinézek a válla fölött a parkolóba. Odakinn a neonfényben a fém védıtetı alatt egy Cutlass áll a bogár és porfelhıben.
Az utas oldalon hiányzik az egyik keréktárcsája. Az elsı ülésen ül egy nı, de vagy alszik, vagy elbambult, mert
egyenesen elıre néz, vagy alszik.
- A fickó járkál egy kicsit az üzletben, de én nem igazán figyelek rá. Majd szól, ha kell neki valami. A legtöbb úton lévı
ember nem akar mást, mint fizetni, és hajtani tovább.
- Aztán elıbukkan a rágcsálnivalók közül, és a pultra szórja a cuccait: egy csomag fekete szemeteszsák. egy tekercs
szigetelıszalag és egy csomag Twinkies.
- „Nyolc hatvanhárom” - mondom. - „Maga verılegény?” - viccelıdtem vele.
- Az egyik zsíros zsebébıl elıbányászik néhány bankót és odadobja ıket a pultra.
- „Vámpírok. Tartsa meg a visszajárót. Van vécéje?” - válaszolja.
- „Igen, uram, a sarok után.” Odaadom neki a 64-es Impala kormánykereket, amin a kulcs lóg.
- Aztán kimegy, kinyitja a csomagtartót, bedobálja a cuccait - tiszta erıbıl - aztán kiált valamit. A lány nem moccan,
úgyhogy szerintem nem hozzá beszélt. Lecsapja a csomagtartót, de az nem záródik be, úgyhogy lecsapja még egyszer.
Valami biztos az útjában volt, hogy nem záródott le elsıre. Talán egy vámpír - nevetett bele Dan Nussbaum a sörébe.
- A fickó aztán eltotyog az épület mögé, és két perc múlva már jön is visszafelé. Bejön a boltba, leteszi a
kormánykereket a pultra, és kimegy.
- Egyet pislantok, és már el is tőnt. Csak két pozíciólámpa, és egy hatalmas porfelhı. De ez nem az én dolgom.
A csapos nyugodtan elmosogatott néhány poharat. Az összes jó történetben volt legalább egy halott ex-barátnı. De
talán az volt a csomagtartóban...

1999. június 30., szerda, éjjel 12:52

Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

Chas és Victor visszatértek a szobájukba, és a telefonon villogott az üzenet érkezett lámpa. Ez biztosan Frankie Gee
lehet valami új meglepetéssel, vagy egy kéréssel, hogy hazafelé álljanak meg valahol.
Chas átvette az üzenetet a recepción. Hívja vissza Frankie-t New Yorkban. Sürgıs. Volt valami az üzenetben, amitıl
ideges lett. Soha semmi nem húzta fel annyira Frankie-t, hogy valamit azonnal meg kellett volna tegyen. O olyan típus
volt, aki ha kibasztak vele, akkor csak ült magában, rágódott, és hagyta, hogy a csavaros esze a hideg győlöletbıl
táplálkozva kiötöljön valami odaillı bosszút. Frankie az a típus volt, aki csak hat héttel az után látogat meg, hogy
beintettél neki. És mekkora felhajtást csapott ilyenkor az ügy körül - valami számodra jelentéktelen apróság, valami,
amirıl azt hitted, hogy már rég elmosta az esı, szóval valami ott fortyogott az epéjében, és most megkapod a
fizetséged érte, de kamatostul.
Úgyhogy Chas azonnal felhívta Frankie irodáját.
- Hé, Frankie. Itt Chas. Mi a gond?
Felötlött benn, hogy vajon miért nem Annie vette fel a kagylót, de azonnal el is felejtette ezt a gondolatot.
- Ez az ügy súlyosabb, mint gondoltam volna, Chas. Benito láthatóan nálam sokkal nagyobb kutyáknak is tartozik.
Üzenetet kaptam valami régi motoros citromfejőtıl a felsıbb körökbıl, hogy jobb lesz, ha még a szokásosnál is
kibaszottul óvatosabbak leszünk ebben az ügyben.
- Hogy érted ezt? Beadta a kulcsot?
- Nem, nem errıl van szó. Én csak kismiska vagyok ezeknek a vén seggrepacsizóknak, ha érted, mire gondolok. Nem
mondtam el nekik, hogy odaküldtelek benneteket, de ha Benito ott van Las Vegas környékén valahol, akkor ezek a
fickók odaküldenek egy csapatot.
- Hát, mit akarsz, mit csináljak? Rothstein úgy tesz, mintha szart se tudna, de én biztos vagyok benne, hogy valaki más
is belekeveredett itt az ügyekbe. Magával hozta az egyik kisemberét, hogy felrázzon minket, de volt még vele egy igazi
szörnyszülött is. Nem semmi ez a Nosferatu. Mond neked valamit a Montrose név?
Chas végighúzta a hotel egyik tollát a jegyzettömbön. Nincs benne tinta.
- Nem, nekem nem mond semmit. De talán a goombák sejthetnek valamit. Tartsd nyitva a szemed és a füled. Figyelj
oda valami Isabel nevő nıre. Valami nagyágyú a régi családból, Velencébıl.
- Isabel Giovanni?
- Amennyire én tudom. Ahogy mondtam, ha Las Vegasban van valami, akkor ı ott lesz.
- Rothstein azt mondja, hogy Benito csak idejött, és már tovább is állt. Itt volt, de aztán eltőnt. Senki sem tudja, hol
lehet.
- Nos, az öreg buzeránsok állig fegyverbe vágták magukat miatta. Bárhol legyen is, szerintük ott is kellene maradnia.
- Ugye már nem akarod, hogy itt maradjunk?
Chasnek eszébe jutott az elızı éjszaka, Victor kis kalandja, és a saját találkozása Las Vegas egyedi lakkozott,
középszerő bujaságával.
- Ha már így rákérdeztél, akkor szerintem maradnotok kéne még. Vártok még néhány éjszakát, és figyeltek, hátha
felbukkan az öregek csapata.
- Baszd meg, Frankie, ezért bajba kerülök náluk, ugye? Úgy értem...
- Hé, azt teszed, amit mondok, értesz? Ne siránkozz irt nekem, mint valami kibaszott kisiskolás, csak mert azt

13. oldal
 Névtelen
mondom, hogy maradj ott még néhány éjszakát. Mi a fasz bajod van, Chas? Kezdesz puhulni?
A kérdés felpörgette Chas agyát. A cosa nostra, különösen a Giovanni féle, nem olyasmi volt, amibıl az emberek csak
úgy egyszerően visszavonulnak. Mire véged, addigra vagy egy kupac hamu leszel a sitten, vagy egy kupac hamu az
utcán, vagy pedig egy kupac hamu a sütıben a saját kibaszott menedékedben. Ha Frankie úgy gondolja, hogy kezd
puhulni, akkor az öreg haver eltávolítja ıt a képbıl, mielıtt esélye lenne elbaszni valamit. Gyorsan kivonta magát a
középpontból.
- Nem, Frankie, nem ezt mondom. Azt mondom, hogy ha ezek az új srácok a saját ügyüknek tekintik ezt az egészet,
akkor talán nem akarják, hogy mi is a környéken lábatlankodjunk. Család vagy nem, az ı szennyesük csak az ı
szennyesük, és én nem akarok belekontárkodni, ha ezzel elbaszhatom az ı ügyüket, vagy a sajátunkat.
- Nos, jó, hogy gondolkozol, Chas, de hagyd, hogy én intézzem az ügyeknek ezt a részét. Te és Victor ott maradtok, és
nyitva tartjátok a szemeteket. Gyanítom, hogy nagyobb ez az ügy annál, amilyennek mutatják. Már azzal felfújták,
hogy a fejem fölött beléptek a képbe. De úgy van, ahogy mondod: ez az ı bajuk. És ha nem képesek elintézni, akkor
talán nekem lesz ott egy emberem, aki képes rá, és a végén ık fognak tartozni nekem, capice?
- Aha, értem.
- Még valami, Chas - tette hozzá Frankie mintegy mellékesen.
- Mi lenne az?
- Légy óvatos.
Ez olyan volt, mint a halál csókja. Csak egy egyszerő véglegességét sugalló és hangsúlyosan tiszteletlen kijelentés.
Chas tudta, hogy jó eséllyel ebbıl már nem tét haza. Ami eddig könnyő volt, mint egy pofon, hirtelen valami egészen
mássá változott.

1999. június 30., szerda, éjjel 1:42

Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

Tizenöt perccel késıbb megcsörrent a telefon.

Victor leballagott a kaszinóba. Nem akart beleırülni a semmittevésbe, és megterhelte a szobát vagy húszezerrel. Chast
ez egy kicsit gyanakvóvá tette. A Frankie-vel folytatott legutóbbi beszélgetése után már nem igazán akart megbízni
még a saját családjában sem, nem hogy egy kokainseggő ghoulban, aki nagy valószínőséggel pontosan ebben a
pillanatban néhány pincérnıt gyömöszölt éppen a blackjack asztalnál.
Második csörgés.
Chas gyorsan felpattant, odament az ablakhoz, és a szálló tornyából lenézett a parkolóra. Nyoma sem volt szirénáknak,
vagy a Crown Vice-oknak és a kormányzati Chevyknek, vagy a mentıautóknak. Csak egy fehér limuzin állt ott, de
biztos volt benne, hogy azt már korábban is látta errefelé. Az ajtó alatti résben nem látott árulkodó árnyékot. Csak egy
Bruce Willis film ment a tévében, amiben szépen sorra minden felrobbant, és mindenkinek szétverték a pofáját.
Harmadik csörgés.
Chas beleszimatolt a levegıbe. Egy halvány... mandula?... illaton kívül semmit sem érzett. Na nem mintha meg lehetne
ıt mérgezni. Legalábbis hagyományos módon nem. Korábban már milliószor megfutotta ezeket a paranoid köröket, és
végül talán egy kicsit fatalisztikusan, de meggyızte magát, hogy ha valaki holtan szeretné látni - mármint véglegesen -
akkor ı semmit sem tehetne ellene. Mindenképpen elkapják, akár elég körmönfontak ahhoz, hogy az egyik Vértestvér
orgyilkost alkalmazzák, akár elég hagyománytisztelık ahhoz, hogy telepumpálják ólommal, vagy elég szemtelenek
ahhoz, hogy felgyújtsák a hotelszobáját. Nem, a halhatatlanság, vagy ha már itt tartunk, a hosszú halandó élet titka
abban állt, hogy kerülni kellett a feltőnést. Benedic, Las Vegas hercege is így tett - a város határain kívül tartotta fenn
csendes, és ízléses kis menedékét. Frankie Gee is így tett - számtalan capo és caporegime mögé rejtızött, és minden
porcikájában úgy nézett ki, mint egy alsókategóriás csirkefogó, és nem mint egy százötven éves Don, aki fél
évszázaddal ez elıtt vitorlázott be Ellis Islandre. Néha a láthatatlan emberek is megsérültek, de soha senki nem
bántotta ıket szándékosan. Csak húzd meg magad, és hagyd, hogy más kapja be a golyókat.
Negyedik csörgés.
Elég már ebbıl a paranoiás szarságból - vélte Chas és felkapta a kagylót.
- Itt Chas.
- Jó estét, Chas. Itt Isabel nénéd. Volna egy kis idıd, hogy megigyál egy csésze kávét a kedvenc nénikéddel?
Chas agya ismét magasabb fokozatba kapcsolt. A nı számított rá, hogy ismeri a nevét, úgyhogy valószínőleg kitalálta,
hogy Frankie (vagy valaki más) leadta neki a drótot arról, hogy valami alakulóban van. Arra kérte, hogy találkozzon
vele, ráadásul egy nyilvános helyen, ami vagy azt jelenti, hogy fedezni akarja magát, mert már korábban is volt dolga
Frankie embereivel, vagy pedig éppen ıt akarja megnyugtatni. Önmagának hízelegve az elsı lehetıség mellett döntött,
még akkor is, ha ennél azért okosabb volt. Isabel nem kérdezett Victor felıl, úgyhogy errıl a dologról hallgatni fog, és
kivárja, hová sodorják az események.
- Persze. Mindjárt ott leszek.
- Csodálatos. Várlak.
Édes volt a hangja ennek az Isabel néninek, az már egyszer fix. Annyira édes, hogy Chas úgy döntött, biztonságra fog
játszani. Ellenırizte a tárat és a golyókamrát a nagymérető automatában - remélhetıleg legalább egy kis idıt nyerhet
majd vele, ha a beszélgetés kellemetlenre fordulna - aztán kiment a szobából, és kimérten becsukta maga mögött az
ajtót.
Igen, a szobának tényleg mandula szaga volt.

1999. június 30., szerda, éjjel 1:19

Ceasar's Palace, Nero étterme

14. oldal
 Névtelen
Las Vegas, Nevada

Isabelnek csak néhány percet kellett várnia, mielıtt Chas megérkezett volna. A férfi meglehetısen kellemes
megjelenéső volt a maga durván faragott, nagycsontúan amerikai módján. Egyszerő, tiszta szabású fekete öltönyt
viselt, de nem kötött nyakkendıt, és az ing gallérját sem gombolta be. Mennyire halandós! És vajon ezek a közönséges
gengszter típusok soha nem jutnak már túl a fekete öltönyön? Ha valaki lát egy fekete öltönyös férfit - gondolta Isabel -
akkor biztos lehet benne, hogy vagy a kormánynak dolgozik, vagy pontosan a másik oldalnak.
Nem számít, döntötte el végül Isabel. Las Vegasban úgyis csak úgy nyüzsögtek a nagymenık és lelkes utánzóik, és nem
volt semmi olyasmi Chasben, ami gyanússá tette volna. Végül is a férfi csak egy erıforrás a számára, és valószínőleg
soha többé nem látja, ha egyszer végére ér itt a dolgának.

1999. június 30., szerda, éjjel 1:19

Ceasar's Palace, Nero étterme
Las Vegas, Nevada

Chas úgy vélte, hogy a szánalmasan izgatott alárendelt szerepét fogja játszani, ezért nem is gombolta be az ingét, és a
haját sem rendezte el tökéletesen. Miután kilépett a liftbıl úgy gondolta, hogy gyorsan végigmegy a kaszinón, mielıtt
csatlakozna Isabelhez a steak houseban. Jobb, ha megnézi, mire készül Victor a fınök nevére terhelt húsz ronggyal a
zsebében.
De Victornak nyoma sem volt. Ezért ráérek majd késıbb aggódni - gondolta magában.
Így hát egy kicsit elmerülve a gondolataiban besétált Nero éttermébe, és közölte az ıt fogadó pincérrel, hogy itt van
találkája a nagynénjével, aki már vár rá.
- Nagynéni? - kérdezte a pincér.
- Házasság útján - felelte Chas, bármit jelentsen is ez az egész.
Hamarosan aztán rájött. Isabel ránézésre úgy a húszas évei végén, a harmincas évei elején járhatott, és túlságosan is
fiatal volt ahhoz, hogy a szı hagyományos értelmében a nagynénje lehessen. Halvány olajbarna bırével (tehát így
néznek ki az élıholt európaiak), sötétbarna, szinte már fekete hajával, és karba font hajlékony karjaival a megjelenése
nagyon európai volt. Egyelıre még nem vette észre Chast. Fejét lehajtotta, így a férfi teljes szépségében
megcsodálhatta klasszikus szépségét, amelyet csak még érdekesebbé tettek azok az apró vonások, amelyeket csak a
csendes, több generáció óta zajló beltenyészet eredményezhet. Kicsit vékony áll - jegyezte meg Chas - és
veszedelmesen magas járomcsontok. A szeme megakadt a melleinek fiatalos ívén, és ahogy a selyemruha a vállairól
leomlott, azt leginkább a buja jelzıvel lehetne leírni. A nı elıtt egy zöld üveg Pellegrino állt - kinyitva, de érintetlenül.
A francba - gondolta szinte hangosan Chas - kívánom a nénikémet. - Leült a nı asztalához, aki az érkezı felé fordította
a fejét, és rávillantott egy halvány mosolyt.
- Egy úriembernek nem kellene megvárnia, amíg egy hölgy hellyel kínálja?
- Öhm... - felelte elmésen Chas. - Azt mondták, hogy itt vársz rám. - Te mamlasz...
- Nos, örömömre szolgál, hogy találkozhatom egy ilyen jóképő unokaöccsel. Vagy unokatestvérrel. Vagy bármi legyél is.
Még én magam se vagyok tökéletesen tisztában a rokonsági fokunkkal - mondta egy nevetés kíséretében Isabel.
Chasnek feltőnt az illata.
- House of Ghivency - mondta a nı.
- Bocsánat?
- Ghivency. A parfümöm.
- Ismerem a Ghivency nevet, de nem tudtam...
- Megmozdult az orrod. Láttam. Észreveszem az ilyen apróságokat.
- Most biztos bohócnak tartasz. Általában nem jövök ennyire zavarba, de ez a mai éjszaka tele volt meglepetésekkel.
- Ebben biztos vagyok
Remek - gondolta Isabel. Azonnal a lényegre tér. Bölcs választás, és így gyorsan elém kerülhet. Most én jövök.
- És miféle meglepetések lennének azok?
- Nos. kaptam egy hívást a fınökömtıl, hogy errefelé tarthatsz, és hogy jó lenne, ha vendégszeretıen viselkednék -
mosolygott Chas. - Úgy tőnik, hogy mindketten egy hallgatólagos ismerıst keresünk.
- Tehát a fınököd tudja, hogy itt vagy?
- Elnézést? - ismételte Chas. A pokolba, túl sok lépéssel jár elıttem. Mi a fenérıl beszél?
- Nekem azt mondták, hogy a családnak az az ága, amelyhez te is tartozol, nem küldött ki ide embereket.
- Nos, akkor honnan tudtad, hogy hogyan találhatsz meg?
- Onnan, Chas, hogy a családunk tele van hazugokkal. És ha elfelejtünk megemlíteni bizonyos dolgokat, az éppen olyan
hazugság, mint az igazság bármilyen más elferdítése.
- Gondolom, nézhetjük így is a dolgokat. De Frankie engem Benitora állított rá. Úgy gondoltam, hogy Vegas is legalább
annyira jó kiindulásnak, mint bármelyik másik város. Ez a hely szinte az elıtérbe tolakodik, ha valaki a Ma... a
családom üzletére gondol, és az elmondottak alapján Benito nem tőnt valami szuper kreatív, majd én felrúgom a
szokásokat típusnak.
- Értem. Hm. Nos, az „ismerıs” talán egy kicsit túl erıs szó Benitoval kapcsolatban. Benito egy alapanyag a fölötte
állóknak. İ és a hozzá hasonlók meglehetısen gyakoriak a sorainkban.
Ez a megjegyzés kizökkentette Chast. Fogalma sem volt, mihez kezdjen Isabel kijelentésével. Láthatóan ı valami más
pozíciót foglalt el a családon belül, mint Benito, de közben egyszerre volt több is, és kevesebb is nála? A szavai arra
utaltak, hogy nem állt a férfi „fölött”, de Benito valamiképpen kevésbé volt értékes, mint ı.
- Attól tartok, hogy elvesztettem a fonalat, drága nénikém. Chas remélte, hogy Isabel pontosan azt érti majd ez alatt a
mondat alatt, amit ı.
- Kaphatnék még egy kis információt? Nem segíthetek, ha nem tudom, mit kellene tennem.
- Ó, éppen ellenkezıleg, Charles. - A teljes nevem - gondolta Chas - ez a fordulat lenne a fair play. - Ha egyszerően

15. oldal
 Névtelen
csak azt teszed, amire utasítanak, akkor sokkal hatékonyabb és értékesebb vagy. A világon kétféle ember van: akik
vezetnek, és akik követnek. Nincs is ezzel semmi baj - nem szégyen az, ha a követık közé tartozol. Egyszerően ez az a
szerep, amiben a legjobban teljesítesz. Én magam is követı vagyok, mivel már réges-régen elveszítettem az éleslátás
képességét. Része a családi átoknak, ha érted mire gondolok.
Chas valóban értette. Az Ölelésrıl beszélt. Bár a vámpírrá válás rengeteg adománnyal járt, de a hátrányok jócskán
ellensúlyozták ezeket. A Chashez hasonló embereknek ezek közül több nem jelentett semmit. Egyáltalán nem érdekelte,
ha többé soha nem láthatja a napot. Mostanában pedig valósággal kezdett beleszeretni a Giovanni Csók gondolatába - a
klánjába tartozó Vértestvérek óriási fájdalmat okoztak ivás közben az alanynak, ellentétben a többi Vértestvérrel,
akinek a csókja ırült extázist okozott, miután az alany megadta magát neki. Végeredményben azonban az Ölelés
egyszerően és nyilvánvalóan maga volt a kárhozat, függetlenül attól, hogy miként tekintettek rá egyes személyek. Még
ha a Vértestvér egy kis megnyugvásra is lelhetett az élıholt test hatalmában, ez valójában nem volt több, mint Isten
ironikus és rosszindulatú humorérzékének eredménye. A legendák szerint Káin Átkával Ádám és Éva idején a kígyókkal
teli kertben verték meg az Elsı Vámpírt, bátyjának, Ábelnek gyilkosát. Ami Chast illeti, neki ez az egész csak egyetlen
dolgot jelentett - az Ótestamentum Istene hozta létre a vámpírokat, amikor İ még dühös, tomboló szemétláda volt. Az
Ótestamentum tele volt Isten haragjának bemutatásával. Egyfolytában lesújtott és megátkozott egy-egy
embercsoportot valamelyik másik embercsoport kicsapongásáért vagy kapzsiságáért. Isten csak az Újtestamentum
hajnalán nyugodott meg egy kicsit. A modern éjszakákon nem találsz egyetlen a vámpírokhoz, vagy a véresıkhöz, vagy
a sóbálvánnyá változtatott emberekhez hasonló átkot sem, de nem ám. És valószínőleg pontosan ez volt az, amiért a
világ a pokol felé tartott egy kézikosárban. Istent többé már nem érdekelte. Mintha azt gondolná, hogy csak rajta,
basszátok el az egészet, ha úgy tetszik. Nektek adtam a teremtést, és ti arra akarjátok használni, hogy elpusztítsátok
egymást. Nos, akkor jó szórakozást hozzá, mondta Chas képzeletében az Úr, mielıtt hátat fordított és távozott volna,
hogy keressen magának valami értelmes elfoglaltságot. Chas megrázta a fejét. Honnan jött ez az egész? Az asztal fölött
a felé mosolygó Isabelre pillantott.
- Ezt te csináltad? - kérdezte.
- Mit csináltam én? - kérdezett vissza a nı szemérmesen.
- Azt, ami éppen most történt. Te töltötted tele a fejemet azokkal a fura gondolatokkal? Úgy értem, soha nem
tekintettem magam vallásos embernek, de éppen most öntötte el egy... hm... nagyon is erényes gondolatsor az
agyamat. Persze most, hogy így belegondolok, ezek a gondolatok nagyon is beleillettek a szokásos gondolataim közé,
de miért kezdenék el én most hirtelen az Istenrıl gondolkodni?
- Chas, te pogány, nekem aztán fogalmam sincs róla. Talán nem ártana, ha idırıl-idıre gondolnál egy kicsit Istenre.
Nekem segített, azt tudom.
- Ez lószar, Isabel. Úgy értem, szerintem én még mindig hiszek Istenben - elég ostoba dolog lenne hinni a
Vértestvérekben, benne pedig nem - de İ nem nagy része az én... hm... életemnek.
- Senki nem mondta, hogy annak kell lennie Chas. De komolyon azt hiszed, hogy azok a szakadár tettek lennének az
élet és az élıholt lét Alfája és Omegája, amit te és a családod végrehajtottatok? - Isabel körbepillantott, és lehalkította
a hangját, hogy senki ne hallja meg azokat a furcsa dolgokat, amikrıl beszélgettek. Élıholt lét, mi? - Azt hiszed, hogy
egy olyan hatalmas átok, amelyet a család a saját döntése alapján a vállára vett, csak azért létezik, hogy ti az
örökkévalóságig játszhassatok a Keresztapát, és pofán lıhessetek a többi vámpírt? Ennyire hiú lennél? Vagy ennyire
egyszerő?
- Hé, csak nyugi Isabel. Jézus Krisztus, ez a szar kezd egyre különösebb lenni. Azért jöttem ide, hogy a Benito ügyrıl
beszéljek veled, és a következı pillanatban már a kibaszott Genezis 3:16 megy a fejemben. Te voltál, igaz?
Isabel feltőnıen sóhajtott.
- Kisfiam, ha fel akartalak volna húzni, akkor olyan módszert választok, ami a hasznomra van. Nem igazán szolgálja a
céljaimat, ha hirtelen beleveted magad egy lázas, elragadtatott önfeloldozásba. Ugye ezt te is belátod? Ha feltétlenül
tudnod kell, akkor elmondhatom neked, mi történt veled, de valószínőleg nem leszel tıle túlságosan boldog.
Chas várakozóan meredt a nıre.
- Kísértetek.
- Kísértetek - ismételte Chas keserő gúnnyal a hangjában.
- Így van. Kísértetek.
- Csattanós válasz, Isabel. Nagyon vicces - Chas már félig felállt a székébıl, amikor elkapta Isabel tekintetét, és
megtorpant. - Te ezt kibaszott komolyan mondtad.
- Vigyázz a szádra, és igen, komolyan mondtam.
A pincér éppen ebben a pillanatban állt meg mellettük.
- Eldöntötték már, hogy mit szeretnének vacsorázni? Vagy kezdetnek hozhatok esetleg egy koktélt? Egy újabb
Pellegrinot?
Chas láthatóan el akarta zavarni a pincért, de Isabel a karjára tette a kezét. Nincs értelme feldühíteni a személyzetet,
és ezzel jelezni nekik, hogy készülsz valamire.
- Sajnálom. Egyelıre csak történeteket meséltünk egymásnak. Régóta nem láttuk egymást, tudja? Azt hiszem, kell még
néhány perc, hogy döntsünk a vacsora felıl. De addig is, hozna nekem egy negronit?
Chas szinte már vádló pillantást vetett Isabel felé, mintha azt akarná mondani, hogy ez történik akkor, ha egy
étteremben találkozunk, aztán a pincérre pillantott, és gyorsan rendelt egy whiskyt szódával. A pincér mosolyogva
bólintott, és elindult az italokért.
Isabel pajkos pillantást vetett Chasre.
- Mit eszel vacsorára? - kötekedett vele.
- Soha nem ennék itt - felelte Chas, és lenyugodott egy kicsit. - Rettenetes történeteket hallottam a hőtıszekrényükrıl.
- Nos, akkor valószínőleg meglehetısen gyorsan távoznunk kell, miután megérkezik az italunk. Nem hinném, hogy
örülnének, ha foglaljuk az asztalaikat, ha nem akarunk enni semmit.
- Ja, mert annyira tömve vannak hajnali fél kettıkor - intett széles gesztussal Chas a szinte kongóan üres terem felé.
- Csak pazarlod az idıt - jegyezte meg Isabel - pedig be kellene fejeznünk ezt a beszélgetést, és el kellene indítanunk
téged. Sok dolgunk van még ma éjjel.
Chas kérdı pillantást vetett rá, és az járt a fejében, hogy vajon most mirıl beszél.

16. oldal
 Névtelen
- De elıször is térjünk vissza a kísértetekhez - folytatta Isabel. - Tudom, hogy nincs szükség hosszú bevezetésre, de ha
készen állsz rá, hogy higgy a vámpírokban, akkor arra is készen kell állnod, hogy a kísértetekben higgy.
Chas szárazon, alattomosan elmosolyodott, mintha az egész csak egy ügyes trükk lenne.
- Komolyan beszélek. Biztos vagyok benne, hogy te lennél az elsı, aki beismeri, hogy vannak olyan dolgok, amikrıl
fogalmad sincs a Giovannikkal kapcsolatban. Ez így tökéletesen meg is felel neked - látom benned. Amíg téged személy
szerint nem zavar, addig örömmel hagyod, hogy a Giovanni klán azt tegyen, amit csak akar. A legtöbb Giovanni így van
ezzel, Chas, és ezért vagy még most is Vértestvér, és nem ez kupac hamu valamelyik öreg lábainál. Elvégzed a
munkád, és nem teszel fel kérdéseket. De a dolgok mögött megbújó igazság kellemetlen lesz még egy olyan kemény
fickónak is, mint amilyen te vagy.
Chas arcáról lassan lefagyott a mosoly. Miközben a nı beszélt, ı lassan elkezdett úgy nézni rá, ahogy egy szarvas
nézhet a farkasra: nem mint ellenségre, hanem mint egy olyan teremtményre, amelyrıl tudja, hogy csak addig
létezhet, ameddig a másik jónak látja. A farkas nem kedvtelésbıl öli meg a szarvast, hanem szükségbıl. A szarvasnak
pedig csak az éhes farkastól kell tartania. De vajon Isabel most éhes-e a szó bármilyen metaforikus vagy hétköznapi
értelmében is?
- Semmi gond. Nagy fiú vagyok már. El fogom viselni.
- Igen, ez igaz. De ami a kísérteteket illeti, az valami olyasmi, amihez a Giovannik eltéphetetlenül hozzákötötték
magukat... magunkat. Te is nagyon jól tudod, hogy a halál kézen fogva jár a személyes és az üzleti ügyeink legnagyobb
részével. Na, akkor én most azt mondom neked, hogy sokan vannak olyanok, akiknek a halál még nem a vég. A holtak
szellemei - lelkei - még az után is tovább szolgálnak minket, hogy távoztak a fizikai világból Ez a család egy évszázados
titka. Még a reneszánszból, sıt, még azelıttrıl. Engedelmességre szorítjuk a holtakat.
- De nemrég történt valami. Valami, amitıl a hatalmunk a nyughatatlan holtak fölött... nem is tudom pontosan, hogy
mi történt vele. Most is ugyanúgy képesek vagyunk uralni a szellemeket, de mintha mostanában kevesebb lenne
belılük, és még azok sem ott találhatók, ahol eddig.
- Nem akarlak az összes fölösleges részlettel untatni, de azt hiszem, hogy éppen ez történt veled az elıbb - egy kísértet
elszórakozott veled, Chas. Belelátnak a mi világunkba, és tudnak rólunk egy s mást. Pontosan ezért annyira értékesek a
számunkra. De ez egy kétélő fegyver. Ok tudják például, hogy te Giovanni vagy, és győlölnek érte. Ennek nem
feltétlenül te vagy az oka, valami, amit tettél, vagy mondtál, bár lehet az egyik áldozatodnak a szelleme. Zokon veszik
azt a tényt, hogy Giovanni vagy, mert a Giovannik kényük-kedvük szerint felhasználhatják a nyughatatlan holtakat.
Chas jól láthatóan kételkedett Isabel szavaiban.
- Azt mondod, hogy a kísértetek elıítélettel viseltetnek irántam. Ezt mondod nekem? Hogy nem csak hogy a Giovanni
család képes vodoot használni? de az apró démonok emiatt nem kedvelnek minket, és ezért kitolnak velünk?
- Nos, Chas, ez talán egy kicsit tiszteletlen megfogalmazás, de úgy gondolom, hogy a maga módján helyes. Megértem,
hogy így elsıre ezt nehéz elhinni, de jobban teszed, ha komolyan veszed. Végül is a holtak komolyan veszik.
Chas hátradılt a székében. Tenyerét az asztal szélére tette, az ujjai pedig az asztal lapján pihentek, mintha undorodva
el akarná tolni magát. Megjöttek az italok, és Isabel kikönyörgött még néhány percet a pincértıl, aki még örült is
annak, hogy visszatérhet a konyhába a tizenhetes asztalnál ülı különös párról folytatott a pletykához.
- Mellesleg mi a negroni? - kérdezte Chas, és hálás volt, amiért elterelhette a beszélgetést a korábbi határozottan bizarr
témáról.
Be kellett ismernie, hogy a maga kicsavart módján az egésznek volt valami értelme - ha a földön Vértestvérek jártak,
akkor mi a túróért ne járhatnák kísértetek is? Már ez a gondolat is felidézett benne néhány történetet, amiket azoktól a
Vértestvérektıl hallott, akikkel jártában-keltében összefutott. Történetek azokról a dolgokról, amelyekkel a Vértestvérek
akarva vagy akaratlanul az éjszakán osztoztak... más szörnyetegekrıl, és még azoknál is kevésbé beazonosítható
valamikrıl. Chas gondolkodása hirtelen kiélesedett, és hirtelen megvilágosodott: a világban más erık is munkálkodnak.
És rádöbbeni, hogy ı retteg tılük - ezt a gondolatot pedig egyetlen, a lapockái között legördülı hideg vércsepp kísérte.
Nem ismerte ıket, és azt sem, hogy az éjszaka bármely másik teremtményének mi jár a fejében - még azoknak sem,
akik annyira létfontosságúak voltak számára, mint Frankie Gee. A halandóknál ez nem volt nehéz. Ok még csak nem is
gyanították, hogy a kollektív tudatalattijukban létezı szörnyetegek a valóságban is közöttük rejtızködnek. De hogy ı
egyike ezeknek a szörnyetegeknek, és tisztában van azzal, hogy a többiek...
Chas nem is akart többet erre gondolni. Jobb lesz visszatérni a rá váró ügyekhez, amelyeket képes befolyásolni. A világ
meg csak forogjon tovább.
- Az mi? Áfonyadzsúz? Ugye nem kevertek neked egy kis vérkoktélt ott hátul?
Még mielıtt befejezte volna, Chas már rá is döbbent, hogy ez könnyen meglehet. Csak egy újabb példája lenne annak a
messzire elérı befolyásnak, amivel a mennyei lények rendelkeznek a világban. Chas rádöbbent, hogy valószínőleg nem
is akarja tudni a választ.
- Ez csak gin, vermouth és Campari.
A válasz hétköznapisága valahogy nyugtatólag hatott a férfira, aki megrázta a fejét.
- Idegesít ez a hely - panaszkodott Chas. - Eltőnhetnénk innen?
- Természetesen.
- Jó. Menjünk át a kaszinóba. Ott senki sem sürget majd, hogy rendeljünk vacsorát, és ha nem játszunk, akkor még az
ingyen italaikat se akarják majd ránk tukmálni.
Chas két húszast hagyott az asztalon, mielıtt kimentek volna.

1999. június 30., szerda, hajnali 2:12

Ceasar's Palace Kaszinó
Las Vegas, Nevada

- Ne nagyon zörgessük itt a bokrokat, Isabel. Nekem haladnom kell ezzel a Benito üggyel - mondta halkan Chas.
Az embernek még a félkarú rablók csörgése és csilingelése közepette is ügyelnie kellett arra, hogy milyen hangosan
beszél - már amelyeket nem cseréltek le azokra az elektronikus szarokra. A vegasi kaszinókban hemzsegtek a

17. oldal
 Névtelen
videokamerák, és némelyikben mikrofonokat is elhelyeztek.
- Találkoztál egy Montrose nevő Vértestvérrel? - kérdezte Isabel, és egyenesen Chasre nézett.
Még mindig nem ismerte eléggé ahhoz, hogy megbízzon benne, úgyhogy az éles érzékeivel azok után az árulkodó jelek
után kutatott, amelyek elárulhatták volna, hogy el akar hallgatni valamit. Pokolba ezzel a családdal.
- Azzal a torz szarzsákkal? Mi köze neki ehhez? Azt hittem, hogy ı csak a Rothsteinek verılegénye.
Chas gyorsan megérintette az orrát, mintha viszketne. Egy jel.
- Mibıl gondoltad?
- Egybıl megszívta magát, és készen állt egy kis dulakodásra, amint Victor kezdett rátartiskodni. Ráadásul nem is tőnt
túl okosnak, mintha csak az ürügyre várt volna, hogy idejöjjön, és Giovanni salátát kezdjen aprítani.
- Nos, ez igen... kifejezı. Tennél nekem egy szívességet? Eltekintenél ezektıl az utcai szófordulatoktól? İszintén szólva
nem zavar az átkozódás, de az angol nem az anyanyelven, és ha lehet, nem töltenem azzal az idıt, hogy megpróbálom
lefordítani az angolt angolra. És a salátát aprítani szleng más helyzetben egészen mást jelent, és biztos vagyok benne,
hogy nem arra gondolsz, de attól függetlenül igencsak mulatságos képeket idéz fel bennem - felelte Isabel, és Chas
válla fölött végignézett a termen.
- Arról a sittes szarságról beszélsz? Aha, hallottam már róla. Ha pedig vádaskodni akarsz...
- Ó, higgadj már le. Térjünk vissza Montrosera. Neki több köze van Benito eltőnéséhez, mint Rothsteinnek. Rothstein
csak a kirakat, ami mögé Montrose elbújik. Persze Rothstein azt hiszi, hogy veled szívességet tesz Montrosenak. Igen
tudom, hogy ez milyen nyakatekert, de figyelj rám. Milo Rothstein jelképezi a Las Vegas-i Giovanni-befolyás jelentıs
részét, és ı azt hiszi, hogy ez majd megvédi. Pedig nem: túl sok ellenséget szerzett magának azzal, hogy lefölözte azt,
amit már föntrıl is le akarnak fölözni. Valójában ráfizetés a Giovanniknak, hogy ıt itt tartják, de a más Giovannik által
ide befektetett pénzmennyiségnek hála Las Vegas még így is kifizetıdı. Tudod, a többi Rothstein. Az ı családjuk is
legalább annyira bonyolult, mint a miénk, csak egy kicsivel kisebb.
- Mindenesetre Milo tudja, hogy Montrose-nak köze van Benito eltőnéséhez, és az adósává akarja tenni a Nosferatut
azzal, hogy téged félrevezet. A végösszeg az, hogy Milo valószínőleg nem tud az elsı ügyrıl Benitoval kapcsolatban, de
ezt nem fogja elmondani Montrosenak, különben Montrose rájön, hogy Milo át akarja verni, és hogy nem tartozik neki
semmivel.
- A gond csak az, hogy Montrose már tudja, hogy mekkora balek is Milo, de viszonzásként ı ezt tartja titokban Milo
elıtt. Montrose rajtad keresztül játssza ki Milot, és Milon keresztül téged.
Chas bandzsított egy kicsit, aztán közbevágott:
- Ennek semmi értelme.
- Tényleg nincs. És pontosan ezért csinálja. Hogy benneteket egymásnak uszítson, miközben mindkettıtök gondjainak ı
az oka.
- Miféle gondot jelent ı Milonak?
- Gondold csak át, Chas. Más Giovannik is idejönnek Milo városába, hogy a Benito ügyben kutassanak. Nem te vagy az
egyedüli. Scotték is ideküldtek valakit. Mivel pedig Milo túl sokat fölöz le magának, a külsıs Giovannik jelenléte olyan
helyzetet teremt, amiben ez kiderülhet.
- De ezt te honnan tudod?
- Ó, Jézus, Chas, azt hiszed, hogy nem vagyok legalább annyira okos, mint Montrose? Én is játszom ezt a játékot.
Neked sem ártaná megtanulnod, ha még sokáig itt szeretnél maradni errefelé.
Chas felvonta a szemöldökét.
- Oké, de van itt még valami.
- Igen, drága unokaöccsöm? - villantott rá egy csalárd mosolyt Isabel a szája egyik sarkából.
- Honnan tudod, hogy Montrose van az egésznek a hátterében? Vagy legalábbis a mögött, ami... mögött ı áll. Érted,
mire gondolok?
- Mert hanyag. A biztonságiak jelentettek egy kézbesítési kísérletet a Trans-State Expediters részérıl azon az éjszakán,
amikor Benitót elrabolták. Öt perccel késıbb a szállítójármő visszatért, de nem próbálta meg kézbesíteni a
szállítmányát. A Trans-State Expediters a The Architects' Group leányvállalata, ami kockázati befektetésekkel
foglalkozik itt Las Vegasban. A vállalat igazgatótanácsában pedig ül egy bizonyos Theodore Benedic, ami Las Vegas
Vértestvér hercegének az egyik álneve.
- Na és? Valójában Montrose a herceg? Ne, várj, ez csak egy másik álnév.
- Nem - mosolygott önelégülten Isabel. - Benedicnek ehhez semmi köze. Benito néhány évvel ezelıtt keresztbe tett
Montrose-nak egy mőtárgyüzletben, vagy valami balul sikerült ügyletben. Azt hiszem Benito felajánlott egy befektetési
lehetıséget Montrose-nak valami rejtett nizzai eredeti mőtárgy győjteményben, amelyre a ghouljai bukkantak rá
Franciaországban. Úgy tőnik, hogy valaki azért rejtette el azokat a mőtárgyakat, hogy ne kerüljenek az állam kezébe a
Francia Forradalom alatt. Azt hiszem volt köztük egy Millet, és talán egy David. Nem számít. Benito kiszorította
Montrose az üzletbıl, mielıtt még nyélbe ütötték volna, úgyhogy Montrose neheztelt rá. Ugyanakkor nemrég lebukott,
hogy egy kémet akart elhelyezni a herceg menedékében, úgyhogy nyilvánvalóan megorrolt a hercegre is, de legalábbis
szeretne egyenlíteni. Mindezek fényében nekem az a véleményem, hogy Montrose vagy megpróbálta csıbe húzni a
herceget, hogy neki kelljen elszenvednie a Benito ügy néhány következményét - ami talán nagyon érzékennyé tette
volna itt a Giovanni ügyeket - vagy egyszerően csak még egy réteg elterelést akart elhelyezni önmaga, és az ügyben
mozgatott bábok között.
Chas felállt, és úgy meredt Isabelre.
- Te biztosan viccelsz velem... - mondta, és nem fejezte be, mintha ezzel is arra akarna utalni, hogy Isabel biztosan
csak viccel. Isabel szemérmesen forgatta a szemeit.
- Nem annyira bonyolult, ha egy-két darabkáját már a helyére tették - felelte megfontoltan. - Ha már kezded látni a
teljes képet.
- Ó igen, de te egy sor feltevést változtattál darabkává a teljes képben - rázta meg a fejét Chas. - Még miután
meghallgattalak, még az után sem vagyok biztos benne, hogy a teljes képet raktad össze, és nem csak egy nagyobb
darabkát, vagy egy kupac valamit, ami lószart sem jelent, kivéve, hogy könnyő egy jó történetet kerekíteni egy
maroknyi spekulációból.
Isabel elmosolyodott.

18. oldal
 Névtelen
- Nos, drága unokaöcsém - fuvolázta, miközben megcsókolta a tenyerét, aztán odanyomta Chas homlokához -
feltételezem, hogy akkor majd meglátjuk.
Ezzel búcsút intett, megfordult, és elsétált a Las Vegasi tömegben. Chas egyedül maradt, és azon rágódott, hogy nem
ez volt-e a második halál csókja a mai éjszakán.

1999. június 30., szerda, hajnali 2:47

Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

- Frankie, hogy érhetem el Milo Rothsteint?

Chas tisztában volt vele, hogy néhány perc múlva feljön a nap, és Frankie-nek el kell bújnia a halálos sugarak elıl. Az
üzleti ügyeknél a vámpírok legnagyobb ellenségei az idızónák voltak.
- Jézus, Chas, tudod mennyi az idı?
- Persze hogy tudom, mennyi az idı, de ez most egy vészhelyzet. Emlékszel, mit mondtál nekem azokról a nagykutya
Giovannikról? Na, hát itt vannak, vagyis Isabel itt van, és Milo útban van. A mi emberünk, Benito valami olyasmibe
keveredett, ami elég messzire elér, és Milo fedezi azokat, akik tudnak róla.
- Mi a faszról pofázol itt, Chas?
- Gyerünk, Frankie, neked próbálok segíteni. Isabel azt mondja, hogy ha keményen odalépünk, akkor kiugraszthatjuk a
seggfejeket a bokorból, és legalább megtudjuk, hogy hányadán állunk. Szerintem igaza van. Úgy értem, nincs semmi
kibaszott veszítenivalónk. Milo és a csapata már úgyis a végét járja, te mondtad, és már azzal is szerencsém volt, hogy
ezt a keveset megtudhattam. Így megtehetem, amit te mondtál.
Chas tudta, hogy Frankie nem szokott bedılni az ilyen uszításoknak, de most csak ehhez nyúlhatott. Késıbb, ha már
visszaért New Yorkba, majd összesöpri a darabokat, és összerak mindent. Most azonban próbált egy lépéssel a többiek
elıtt járni a játékban, mert tudta, hogy Milonak esze ágában sincs elengedni a városból Frankie Gee vérebeit, ha még
mindig Benito után szaglásznak.
- Chas, ez el van baszva. Megadok neked egy számot, és imádkozom, hogy tudd, mit csinálsz. Mert tudod, hogy mit
csinálsz, ugye? Ez szar meg egyszerően nem várhat holnap estig?
- Nem, Frankie. Itt még mindig van három óra napkeltéig, és nem akarom átengedni az elsı lépést a kibaszott
Rothsteineknek. Te is tudod, hogy az egész város tele van az embereikkel, még ha ma éjjel nem is történik semmi. Jó
tizenhat órányi elınyük lenne velünk szembe, és addig még csak pályára sem léphetnénk ellenük. Vincent jó gyerek, de
nem ismerjük a várost, és senki sincs a zsebünkben.
- Akkor miért nem léptek ki a képtıl, és hagyjátok lehiggadni a kedélyeket?
Chas egy kissé meghökkent. Frankie nem olyan fickó, aki visszakozik, ha a nagy lehetıség bekopogtat az ajtón. Akkor
meg mi a fene ez a tétovázás?
Frankie nem kedvelte a Rothsteineket - ez még az óvilági olasz Giovanni és zsidó Rothstein ellentétbıl fakadt. Bár a
Rothsteinek a Giovanni klánba tartoztak, de nem tartoztak a családhoz. Ami jót tesz az üzletnek, abból nem lesz
feltétlenül jó beszédtéma az ebédlıasztalnál - ahogy azt Frankie szokta mondani. A Giovannik jó pénzt kerestek a
Rothstein kapcsolattal, ahogy jó pénzt kerestek a maffiás fickókkal, és ahogy feltehetıen jó pénzt kerestek a többi
érdekeltségükkel. A végén mindig csak ez számított.
De akkor meg mi baja van Frankie-nek? Egyszer már mondta, hogy elıfordulhat, hogy Chasnek ki kell vonnia Milot a
forgalomból - akkor most miért változtatott hirtelen a hozzáállásán? Alig néhány óra alatt veszedelmes krízissé nıtte ki
magát az az ügy, ami egy gyors és könnyen feledhetı erıfitogtatásként indult, és ez a néhány óra teljesen megcserélte
Frankie álláspontját.
- Ugyan, Frankie, ne hagyj itt kint, mint egy félig szívott csikket. Azt mondtad, hogy Milot kiiktathatjuk, ha szükséges,
és most szükséges. Mi a gond?
Chas tisztában volt vele, hogy most ez kicsit átlépte a határvonalat, de számított arra, hogy Frankie-t sürgeti az idı, és
hogy egy kicsit még meg van zavarodva, és remélte, hogy ezeknek a tényezıknek köszönhetıen hozzájuthat
valamihez, amivel már el tud indulni.
Chas néhány kattanást hallott a vonal másik végérıl, aztán valaki gyorsan vett egy mély levegıt.
- Rendben, Chas, akkor figyelj, de nagyon - Frankie hangja fojtottá vált, mintha suttogna, és magához szorítaná a
kagylót, hogy más ne hallhassa meg, amit mond. - Ezt csak egyszer mondhatom el neked. Beszélsz Miloval, és nyíltan a
tudomására hozod, hogy ha nem mondja el neked a tiszta igazságot Benitóval kapcsolatban, akkor kicsinálod. Ha nem
mondja el, hol van Benito, akkor pontosan ezt is fogod tenni - gondoskodj róla, hogy jó hosszan szenvedjen, és mond
meg, hogy ezt én küldöm neki - és elintézed, hogy soha többé ne lássa a holdfelketét, capisce? De akkor is kinyírod, ha
elmondja, hol van az a kibaszott Benito Giovanni. Itt a száma.
És Frankie elsuttogta a tíz számjegyet a telefonba (vagy valójában a hét számjegyet, mert a titkos és egyedi területi
hívószám - **# - azoknak a Giovanni Vértestvéreknek a tulajdona volt, akiknek biztonságos vonalakra volt szüksége).
Két pislantás után Chas mindenféle istenhozzád nélkül letette a kagylót. Lejegyezte a számot, bár csak a fele látszott a
papíron. Kibaszott olcsó hotel tollak. De szerencsére eléggé benyomta a papírt, hogy minden lényeges adatot ki tudjon
venni rajta. Letépte a lapot a jegyzettömbrıl, aztán kiment a mosdóba, és a többit bedobta a vécébe. Senki másnak
nincs szüksége arra a számra. Vagy legalábbis a mai éjszaka után már senkinek nem lesz rá szüksége.
Frankie Gee eddig még soha nem utasította Chast arra, hogy öljön meg valakit. Eddig ez mindig alkalom, vagy a
túléléshez elengedhetetlenül szükséges feltétel dolga volt. Ha valaki útban volt, és Chas nem tudta kikerülni, akkor
talán elég keményen odacsapott, hogy többé ne kelljen fel. De most más volt a helyzet. Ez most parancs volt.
Frankie-nek voltak gyilkosai, de Chas inkább egy fenyegetı szócsı volt számára. De most egyedül ı volt itt
Frankie-nek, és ilyesmit nem fog rábízni Victorra. Victor még csak nem is tartozott teljesen a családhoz - tizenkét,
tizenhárom évvel ezelıtt valahol valami Giovanni elvette a nıvérét. Nem, Frankie Chasre bízta, hogy egyedül vigye ezt
véghez. Vajon mi folyik odaát Frankie-nál, amitıl ennyire érzékennyé váltak az ügyek?
Bassza meg. Erre majd késıbb válaszolunk. Milo már vár.

19. oldal
 Névtelen
- Gyerünk - szólt oda Victornak, aki végignézte az egész beszélgetést, de engedelmesen kikapcsolt azoknál a részeknél,
amiket nem volt szabad meghallania. Jó fiú. - Hozd a táskát.
Victor szemei elkerekedtek. A táska bajt jelentett.
- Mi készül, fınök?
- Lemegyünk a hallba, hogy telefonáljunk, és hogy megvárjuk a barátunkat, Milo Rothsteint. Aztán elhúzunk valami
biztos helyre, és úriemberekként megbeszéljük az ügyet - vonta fel a szemöldökét Chas.
A páros lifttel ment le a hallba. A telefonfülke sor pontosan a nyilvános vécék mellett állt. Chas bement a
legtávolabbiba, behúzta az ajtót, hátat fordított a halinak, és feltárcsázta a Frankie-tıl kapott számot.
- Milo.
- Igen, Mr. Rothstein, itt Earl. Én vagyok Mr. Sforza segédje, korábban már találkoztunk a megbeszélésen.
- Igen, Earl. Kíváncsi lennék, hogy jutott hozzá ehhez a számhoz.
- Nos, Mr. Rothstein, Mr. Sforzától kaptam. Akadt egy kis gondja a... hm... az anyacégével, és azt mondta, hogy
legjobb lesz, ha felhívjuk önt, és intézkedünk egy másik szálláshelyrıl.
- Ezt mondta volna? Ez nagyon furcsa. Mr. Sforza idıközben mintha megváltoztatta volna a véleményét.
- Ezt én nem tudom megmondani, uram.
Gyerünk már, te szarzsák. Elég a tiszteletkörökbıl és küld azt a kibaszott Urnát.
- Nos, nagyon szeretném tudni, hogy mi bosszanthatta fel ennyire Mr. Sforzát... hajnali háromkor. Küldök egy autót,
ami hamarosan oda is ér. Szedjék össze a holmijukat, és várjanak a hallban. Azt mondta Ceasar's Palace, ugye?
Seggfej. Ennyire ostobának nézel?
- Nem én mondtam, uram. Mr. Sforza említette a találkozójukon.
- Ó, igen. Mindesetre várjanak a hallban. Az emberem hamarosan odaér.
- Köszönöm, uram. Várni fogjuk.

1999. június 21., hétfı, este 9:17

Boston Financial Corporation
Boston, Massachusetts

Egy fehér ponyvás kisteherautó gördült oda a Boston Financial Corporation Ltd.-nek otthont adó épület rakodó
beállójához. A biztonsági szolgálat éjszakás vezetıje kijött, hogy elküldje furgont, és tájékoztassa a sofırt, hogy a
szállítmányokat reggel kell kihordania. Azonban ahogy a biztonsági ır elhagyta az épületet, egy feketébe öltözött alak
fürgén besurrant, miután hosszú, vékony ujjú kezével elkapta a becsukódni készülı ajtót. Az alak úgy suhant el a
rakodóterület betonja fölött, mint valami fekete folyadék.
A furgon sofırje bólintott, búcsúzóul még odaintett a biztonsági ırnek, aztán elhajtott.
De csak megkerülte a háztömböt, és nem egészen két perc múlva visszatért a rakodóajtó elé. Leparkolta az autót,
aztán a kocsi hátuljából leeresztett egy raklapot.
A raklapon hat zsugorfóliával rögzített hosszú, téglalap alakú láda kapott helyet. Miután végzett a sofır visszamászott a
kocsiba, és ezúttal végleg távozott.
A csendes behatoló végig az árnyékban lapulva végiglopakodott a rakodóterületen, és közben amennyire csak lehetett
próbált a falhoz lapulni. Széles körben megkerülte a rakodóterületet. Végig takarásban maradt, végül pedig befordult
egy sarok mögött, és egy szokásos mérető ajtón keresztül csendesen kiment az épületbıl. Ragasztószalaggal gondosan
rögzítette az ajtó zárjának nyelvét, aztán fürgén odarohant a négyszögletes ládákat tartó raklaphoz, és egy hosszú
késsel nekilátott lehámozni a zsugorfóliát. Miután ezzel végzett, felnyitott három ládát, amelyekbıl újabb három
hasonló öltözetet viselı alak került elı. A csoport leginkább úgy nézett ki, mint egy csapat denevér vagy szakadt
köpenyt viselı megtépázott és csendes csontváz. Tökéletes csendben kinyitották az ajtót, amelynek a zárját a társuk
korábban a ragasztószalaggal rögzítette, és beáramlottak az épületbe, mintha a szél hordaná magával a szemetet.
Odabenn az alakok libasorban elindultak a hátsó lépcsı felé. Patkányokként vagy rovarokként pattogva a fordulókban
egyre följebb és följebb másztak az épületben. A sápadt fluoreszkáló fény rettenetes ragyogásba vonta a hol sápadt, hol
zöldes, hol pedig márványszerő és feszes bırüket. Azért döntöttek a lépcsık mellett, mert éjszakánként senki sem járt
erre, és itt nem voltak biztonsági kamerák - bár az épületben dolgozók szemei elıl képesek voltak elrejteni magukat, a
durva szerkezetek elcsípték volna az épületben szabadon járkáló rongyokba burkolódzó csontvázfalka minden
mozdulatát. Nem, az ilyesfajta hanyagság csak a nyakukba zúdítaná néhány másik Vértestvér haragját, ha valaha is
fény derül erre hadmozdulatra. A Maskarádé, amelyet a körülöttük nyüzsgı halandók között észrevétlenül elvegyülni
szándékozó Vértestvérek oly sokra tartanak, sokkal fontosabb volt, mint Benito Giovanni elrablása. Benito
végeredményben csak egy bábu volt a játékban, míg a Maskarádé szabályait minden józan Káinita tiszteletben tartotta.
Ez különösen igaz volt a Nosferatu klán szörnyő és eltorzult tagjaira, akik pontosan úgy néztek ki, mint valami
szörnyeteg. Mint az a szörnyeteg, amellyé minden Káinita vált az Ölelés pillanatában. Csak a többi Vértestvér úgy tett,
mintha ez nem így lenne.
A körmeik és a karmaik csattogtak és csikorogtak a lépcsıkön, ahogy feltartóztathatatlanul nyomultak egyre feljebb. A
zaj leginkább egy sereg éhes rovar ollóinak csattogásához hasonlított. A csattogó, bőzös, szörnyő alakok amorf csapata
hajlott végtagokon és pálcika vékonyságú nyúlványokon gördült elıre.
Négy emelettel az áldozatuk irodája alatt a csontsovány csapat kiáramlott a lépcsıházból, és gyorsan besorjáztak egy
terembe, amely nappal egy építımérnöki cég fogadóterme volt. A Nosferatuk megtisztították az asztalt a papíroktól és a
szeméttıl, csattogó karmokkal felmásztak a tetejére, aztán lenyitották az egyik szellızıt takaró rácsot. Szétterpesztett
lábujjaik és vállaik segítségével kitámasztották magukat a csı oldalán, és belevonaglottak a vezetékbe. Egyetlen
hétköznapi ember sem fért volna bele a csıbe, az pedig már végképp lehetetlennek tőnt, hogy bárki halandó is képes
legyen izmai hullámmozgásával elırepréselni magát benne. Az utolsó szörnyeteg lábának egyetlen mozdulatával
behúzta maga után a rácsot, így a szállingózó rothadásbőzön kívül semmilyen bizonyítéka nem maradt annak, hogy
jártak a lenti irodában.
További négyemeletnyit vonaglottak fölfelé, és a céljuknál úgy özönlöttek elı, mint valami testfészekbıl és fekélyes

20. oldal
 Névtelen
bırbıl álló egészségtelen massza. Magukra öltötték a mentális láthatatlanság álcáját, és háborítatlanul elmasíroztak az
áldozatuk titkárnıjének asztala elıtt. A háta mögött résnyire nyitották az ajtót, és villámgyorsan besurrantak Benito
Giovanni irodájába, aki éppen a telefonba átkozódott és frusztráltan hadonászott a kezével, úgyhogy ı sem vette észre
az érkezésüket.
Aztán, amikor elérkezett a támadás pillanata, felfedték magukat a prédájuk elıtt. Benito Giovanni és egy erıs, de
látszólag győlölködı szellem rövid, de halálos ellenállást fejtett ki az emberrablási próbálkozás ellen. Benitonak sikerült
megszólaltatnia az épületben a riasztót, de a Nosferatuk rejtve maradtak, még a közvetlenül rájuk irányuló kutató
pillantások elıtt is, amelyek a hívásra érkezı állig felfegyverzett biztonsági osztagtól érkeztek. De ez már nem
számított. Teljesítették a feladatot, még ha ez két társuk életébe került is.

1999. június 30., szerda, hajnali 3:50

Stardust Hotel, 2901-es szoba
Las Vegas, Nevada

Egy terjedelmes, fehér Lincoln Continental vette fel Chast és Victort a Ceasar's Palacenál. Egyikük sem hitte, hogy Milo
annyira ostoba lenne, hogy a saját menedékébe vitesse ıket, és Chas nem volt biztos benne, hogy talál majd egy autót
a randevú helyszínén, úgyhogy utasította Victort, hozza el a táskát.
A táska azt jelentette, hogy Chas bosszút akar állni, és színültig tele volt mindenféle kellemetlen eszközzel. A
ragasztószalag, a telefonzsinór és a selyemkötél mind ugyanazt a célt szolgálta: megakadályozta a mozgásban azt, akit
vissza kellett tartani. Rengeteg vágószerszám is helyet kapott benne, a durvától a kifinomultig, és ezek segítségével
bárkit rá lehetett venni, hogy bármirıl beszéljen. Ugyanezt a célt szolgálta a cipészkalapács, a bikacsök, és a „vipera”,
ami pokoli hurkát hagyott maga után a csupasz bırön. A táska normális esetben tartalmazott volna egy öngyújtót is, de
Chas úgy gondolta, hogy a hotelszobákban mindig van kéznél néhány levélgyufa. Végeredményben a kötelékeken kívül
egyik eszközre sem volt igazán szüksége. Eddig, ha Chasnek szóra kellett bírnia valakit, mindig elég volt megkötözni az
illetıt, aztán megfenyegetni a táska tartalmával. Nem mintha Chas igazi kínzómester lett volna. Általában hagyta, hogy
a brutális erı és a nyers fájdalom végezze el a munkát. Az biztos, hogy nem volt a szakma mővésze, de elvégezte, amit
el kellett végezni. Az egész gonosz eszközkészletet betekerték a hotelbıl lopott törölközıkbe, úgyhogy a táska úgy
nézett ki, mintha váltás ruhákkal, és nem emberek kínzására alkalmas eszközökkel lenne tele.
Pontosan még ı sem tudta, hogy miért is kell bosszút állnia. A képbe valahogy beletartozott Benito Giovanni, de hogy
pontosan mi volt az ı szerepe, azt sem Chas, sem Victor nem tudta. Az agyuk lázasan próbálta összeilleszteni azt a
néhány darabkát, amihez hozzájutottak, de semmi nem vágott egybe. Chas befogta a száját, és tovább játszotta a
színjátékot, amit Victorral kezdtek el, hátha a sofır tisztában van a helyzettel. Úgy tett, mintha ı lenne Victor inasa, és
testıre, és hagyta, hogy látszólag a kisebb férfi legyen a kapitány.
Mindkét Giovannit meglepte, hogy az autó a Stardust Hotel és Kaszinó elıtt tette ki ıket. Arra számítottak, hogy a
Rothsteineknek lesz egy rejtekhelye valahol a városon kívül, és amolyan személyes biztosításként ott fogják tartani
ıket. Azonban nagymértékben növelte az önbizalmukat, hogy egy ennyire nyilvános helyre hozták ıket.
- 2901-es szoba - mondta a sofır, amikor kiszálltak.
Chas vetett egy gyors pillantást a távolodó Continental rendszámtáblájára. Minden törvényes (legalábbis ránézésre),
nyoma sincs kölcsönzıi matricának. Ez is jó elıjel volt.
Lifttel felmentek a huszonkilencedik emeletre, és miután kiléptek a fülkébıl, Chas gyorsan felderítette a szintet.
Egyetlen hívatlan vendég sem lábatlankodott az elıtérben - kivéve egy zümmögı kóla-automatát. A lépcsıház is üres
volt, legalábbis ezen, és a két szomszédos szinten.
Chas bekopogtatott a 2901-es szoba ajtaján.
A kopogtatásra Milo Rothstein nyitott ajtót. Chas kitolta az ajtót, és intett Victornak, hogy menjen be. Rothstein
felnézett Chasre:
- Mintha egy kissé vakmerıek lennénk, nemde? - de aztán vállat vont.
A szoba sokban hasonlított ahhoz, amelyikben a Ceasar's Palace-ban laktak. A feledhetı Rothstein a találkozón szintén
itt volt, és egy kicsit lazított egy túlságosan puha fotelben, de sehol sem látta Montroset, azt a torz Nosferatut. A
tévében ugyanaz a Bruce Willis film ment, amit Chas már korábban is látott. Már éppen belekezdett volna egy kis
megnyugtató, de teljesen haszontalan csevegésbe a filmmel kapcsolatban, amikor eszébe jutott, hogy ı csak egy
„biztonsági”, legalábbis egyelıre.
- Remélem, ez a szoba megfelel majd - mondta Milo.
Ez azt jelentette, hogy a Rothstein amolyan szolgálatként itt akarta elszállásolni Victort, mivel valószínőleg úgy vélte,
hogy Victor Frankie Gee ellen fordult. Azaz kis szerencsével azt hitte, hogy Victor átállt a másik oldalra. A Vértestvérek
között lehetetlen lett volna megmondani, hogy pontosan ki mennyit tudott, még akkor is, ha egyébként elmondták.
- Nagyszerő, köszönöm - felelte Victor. A táskát letette az ágy mellé, és leült.
- Ó, vigyázzon, ezek az ágytakarók mocskosak - mondta Milo, és lerángatta az ágytakarót az ágyról, aztán
begyömöszölte a szekrénybe. - Ezeket soha nem mossák ki, és biztosan Ön is tisztában van vele, hogy micsoda
szennyes üzelmek folynak ezekben a lakosztályokban.
Milo mosolygott. Vajon tud róla? A picsába.
- Nos, ha ez is olyasmi, ami bárhol a világban megtörténhet bármelyik másik hotelszobában, akkor azt hiszem, igaza
van - felelte Victor.
Jó. Locsogjatok csak. Itt mindannyian barátok vagyunk, te hazudós fasz - gondolta Chas. Várj egy pillanatot. Mirıl is
hazudott! Vegyél vissza, cowboy. Semmi szükség rá, hogy megint bepöccenj.
- Milyen igaz. Azonban attól tartok, hogy meg kell kérdeznem: minek is köszönhetjük ezt a hirtelen pálfordulást? Az
embere - intett Milo Chas (vagyis hite szerint remélhetıleg Earl) felé - azt mondta, hogy volt egy kellemetlen
telefonbeszélgetése.
- Többé kevésbé - vont vállat Victor. A névtelen Rothstein kikapcsolta a tévét, és felállt a székbıl. - Ne haragudjon, de a
megbeszélésen nem hallottam a nevét.

21. oldal
 Névtelen
- Benjamin. Vagyis inkább Ben. Ben Rothstein.
- Örülök, hogy találkoztunk Ben, bár azt kell mondanom, hogy bárcsak másak lennének a körülmények - mondta Victor,
aztán Milora pillantott. - Úgy tőnik, hogy a terveim füstbe mentek, de remélem, hogy meg tudom majd hálálni az ön
utolsó pillanatban érkezett vendégszeretetét, amire ráadásul nem is szolgáltam rá. Egy órával ez elıtt még azt hittem,
hogy rábasztam, már ha megbocsátja az alpári nyelvezetet.
Milo felnevetett. Ben vette a lapot, és ı is felvillantott egy ideges kis vigyort, amint világossá vált, hogy nem lehet
belıle semmi baja. Chas el sem tudta képzelni, hogy hogyan Ölelhették be a klánba ezt az ostoba kis vakarcsot - már
ha vámpír volt egyáltalán.
- Nos, én mindig azt mondom, hogy soha sem késı játszani - elmélkedett Milo.
Le merném fogadni - gondolta Chas.
- De hogy visszatérjünk a korábbi témához, még mindig kíváncsi vagyok, hogy miért. Nem várom el, hogy most
elmondja az egész történetet - a részleteket holnap este is tisztázhatjuk. Nos, valójában ma éjjel, de gondolom, tudja,
mire gondolok.
Milo szórakozottan járkált fel s alá az ágy lábánál.
- A hosszú történet röviden annyi, hogy Frankie azt akarta, hogy keményen odalépjek a Benito sztori miatt. Én azt
mondtam, hogy maguk nyilvánvalóan nem látták azóta, hogy néhány héttel ez elıtt távozott, és hogy már így is jövünk
maguknak eggyel, és hogy miért is kell még itt maradnunk. Ha keménykedünk, akkor csak felbasszuk az agyukat -
ismét bocsánatot kérek a szóhasználatért, de egy kicsit már fáradt vagyok - pedig gyakorlatilag a maguk hátsó
udvarában játszunk. Tudok róla, hogy a háttérben van valami feszültség a Rothsteinek és Frankie között, de annak nem
én vagyok az oka, és nem is az én dolgom, hogy helyrehozzam. Szerintem egyszerően össze kéne ölelkezni, és ki
kellene békülni, de ez már elıttem is itt volt, és tudom, hogy ebben a szakmában az emberek mennyire haragtartóak
tudnak lenni. De Frankie csak ragaszkodik a maga elképzeléseihez, és én megmondom neki kerek perec, hogy én nem
akarok az a fickó lenni, aki elkezd egy háborút. Benito elıbb vagy utóbb fel fog bukkanni, de valaki még akkor is meg
fogja látni, ha esetleg nem bukkanna fel, és ezért nem éri meg felnyitni a régi sebeket, nem igaz? Ez után Frankie
egészen kikelt magából, és úgy gondoltam, hogy jobb lesz nyitva tartani a lehetıségeket. Nem mintha hátat fordítanék
Frankie-nek - maga is tudja, hogy a mi szakmánkban ez nem így mőködik - de egyetlen hidat sem kell felégetni, ha
nem feltétlenül szükséges, nem igaz?
- Nagyon hathatós érvelés, Mr. Sforza. Csodálom a lojalitását. Manapság egyre ritkábban és ritkábban tapasztalni
ilyesmit.
Chas magában elmosolyodott.
Jó kis történet, feltéve, hogy Milo nem a felszín alatt paranoiás típusba tartozik. Ha pedig mégis ebbe a típusba
tartozna, akkor azonnal megérdemelné a kibaszott Oszkár díjat a játékával, mert nem adott egyetlen jelet sem, ami
egyébként elárulná a hazugságot. Victor igazán jó tudott lenni, ha nem volt elszállva, és nem kurvákkal üzekedett
éppen.
- Remélem, felhív minket, amint felébred, Mr. Sforza. Késıre jár, és mi távozunk, nem raboljuk tovább az idejét.
Benjamin, elıre mennél és elıhoznád az autót?
Bong. Csak ilyen egyszerően. Milo Rothstein hiúságában aláírta a saját halálos ítéletét. Annyira szeretett volna
nagymenınek látszani a riválisának dolgozó ember elıtt, hogy nem is törıdött azzal, hogy a szobában tartsa Bent, és
ezzel kiegyenlítse az esélyeket.
Ben elment, hogy az inassal kihozassa az autót. Chas levette a zakóját, ahogy az ajtó bezáródott a távozó Rothstein
mögött, és meghallotta a helyére kattanó elektromos zár mechanikus zümmögését. A zakót felakasztotta a fogasra,
aztán kigombolta a kézelıjét, és elkezdte feltőrni az ingujját. Milo mindezt enyhe nyugtalansággal nézte végig.
Így van, seggfej. Eljött a te idıd.
- Most már én is távozom, Mr. Sforza. Nyugodtan élvezze a kaszinót az éjszaka hátralévı részében - intézkedtem egy
aprócska keretrıl, hogy kényelmesebbé és szórakoztatóbbá tegyem az itt tartózkodását.
- Tévedés, te faszszopó - vicsorogta Chas. - Válaszolni fogsz néhány kérdésre, mielıtt hazamennél.
Victor úgy mozgott, mint egy veterán. Mire Milo megfordult, hogy ránézhessen, ı már ki is nyitotta a táskát, és kivette
belıle a telefonzsinórt. Chas még a repülıúton elmondta neki, hogy a telefonzsinórt kedveli a legjobban. Pokoli nehéz
elszakítani, és ha valakinek mégis sikerült eltépni az erıs külsı mőanyagburkolatot, még akkor is ott volt a belsejében a
sok rézdrót, ami csíkokra szabdalta a húst, ha valaki erıszakkal próbál megszabadulni tıle. Csak akkor volt remény
arra, hogy elkerüljük a komolyabb vágásokat, ha a drótok is elpattannak, amikor a külsı mőanyag borítás.
Chas meglendítette az öklét. Az ütés az állán találta el Milot, aki tátott szájjal hátrazuhant. Victor kihasználta a
helyzetet: átvetette a drótot Milo fején, és az oldalához szorította vele a karjait, aztán jó szorosan még kétszer
rátekerte Milo testére. Victor tisztában volt vele, hogy nagyon óvatosnak kell lennie - a Rothsteinek végül is Giovannik
voltak, és minden Giovanni Vértestvér képes volt embertelen erıt kifejteni. Persze korábban ennek semmi jelét nem
adta, de ha Milo ne adj Isten mégis egy rejtett erımővész, akkor esetleg képes lehet elszakítani a drótot és eltörni
Victor nyakát, mielıtt még Chas maga alá győrhetné.
Azonban nem kellett aggódnia. Még öt teljes hurkot vetett át Milo testén, mire Chas odahúzta a széket, ahol a
megkötözött Rothstein állt.
- Kötözd meg jól, Victor. Milo, most velem fogsz beszélni, és egyenesen beszélsz, mert akkor nem török el semmit, amit
nem kell feltétlenül eltörnöm.
Chas megcsodálta a keze munkáját. Az ökölcsapás - Chas saját figyelemreméltó Giovanni erejével megtámogatva -
eltörte Milo állkapcsát, és az állán néhány törött csontdarabka átfúródott a bırén. Azonban a csontdarabok a szeme
elıtt visszahúzódtak, és a tátongó seb összezárult, ahogy Milo dacosan meggyógyította a sérüléseit.
- Jobb lenne, ha takarékoskodnál azzal az értékes vitae-vel, bibsi. Ha így folytatod, akkor még szükséged lehet rá.
- Ez igazán ellenszenves viselkedés valaki másnak a birtokán, már ha mondhatok ilyet, Earl.
Milo hirtelen már nem tőnt olyan típusnak, aki könnyen feladja. Chas legjobb lehetısége az volt, ha gondolkodik, és
folyamatosan beszél. Ha hagyja, hogy Milo összezavarja, akkor az egész csak idıpocsékolás.
- Oké, Milo. Most elmondom a szabályokat. Elsı szabály: tartod a szád, ha nem kérdezlek. Ha megszeged az elsı
szabályt, akkor kapsz egy ilyet.
Chas ökle ismét kalapácsszerően lesújtott Milora. Ezúttal a bal szeme mellett találta el Milot, és eltörte a csontot és

22. oldal
 Névtelen
megrepesztette a pupilláját. A Rothstein ezúttal úgy döntött, hogy nem gyógyítja meg azonnal a sérülést. Összerezzent,
és vadul felpillantott Chasre, miközben az egyik szembogara elıször összeszőkült, aztán gyorsan a másik sokszorosára
tágult.
- Második szabály: nem pofázol közbe, amikor én beszélek. Ha megszeged a második szabályt, akkor kapsz egy ilyet -
ezzel Chas elhelyezett egy hasonló ütést Milo arcának jobb felén. Ezúttal nem törte be a koponyát, de az áldozat másik
szeme is az elızıhöz hasonlóan reagált az erıszakra.
- A harmadik szabály az, hogy én vagyok itt a kibaszott fınök. És te nem baszakodsz a kibaszott fınökkel, értve? Szegd
meg a harmadik szabályt, és kapsz egy ilyet.
Chas ismét belecsapott az öklével Milo arcába, de ezúttal egyenesen a közepébe. Az ütés eltörte az orrát, és
vérpermetet fröcskölt szét a zakóján és az ingén.
- Ezek a szabályok. Megértetted ıket? Milo nem mozdult.
- Ezt igennek veszem. Jó. Ezt már szeretem.
Chas elırehajolt, és lenyalogatta a vitae egy részét Milo szétzúzott arcáról. Vértestvér vitae - sokkal sőrőbb, mint a
halandóké. De Chas visszafogta magát. Milonak beszélnie kell, és ha most elveszti az önuralmát, akkor elbassza az
egész tervet.
Valahol az agya hátuljában felötlött, hogy mostanában ezt egyre többször mondogatja magának. Beszélnie kell az
ördöghöz, hogy féken tarthassa, mint ahogy Milonak csendben kellett maradnia, amíg nem vált szükségessé, hogy
beszéljen. Legalábbis így gondolta.
- Na, térjünk a lényegre. Hol van Benito?
- Nem tudom - mondta bizonytalanul kalandozó szemekkel Milo.
- Rossz válasz.
Chas ezúttal nyitott tenyérrel pofonvágta. Az ütés ereje elrepített egy adag véres nyálat, és vér spriccelt szét a
szobában Milo csöpögı orrából.
- Vegyük még egyszer. Hol a picsában van Benito?
- Mondtam, hogy nem tudom - nézett fátyolos tekintettel Chasre Milo.
Szinte már úgy nézett ki, mintha kihívó lenne, vagy arra próbálná rávenni, hogy kérdezzen többet. Azonban Chas nem
szándékozott színészkedni. Ez az ı különbejáratú pokoli showja volt. Itt ı diktált, ı szabta meg a szabályokat.
- Nem ezt akartam hallani, Milo.
Egy újabb pofon hatására Milo orra alól kiszabadult egy megalvadt vérrög, és úgy csapódott a szınyegre, mint egy
feloldódó félben lévı sótömb.
- Earl, azt hiszem jobb lenne olyan kérdéseket feltenni, amelyek a meghatározott válaszokhoz vezetnek, feltéve, hogy
bizonyos válaszokra vagy kíváncsi. Nem tudhatod meg az Arany Hét Városához vezetı utat, ha Detroit felıl érdeklıdsz.
Detroit? Mi a fasz köze van Detroitnak az egészhez? Valószínőleg semmi. Azonban ez a közbeszólás csak megerısítette
azt, hogy Milo nem fog elmondani neki semmit, ha nem dolgozik meg érte. Így lekötözve ezen kívül már semmije sem
maradt.
Chas ránézett az órájára. Már eltelt nyolc perc. Véleménye szerint úgy húsz perce volt, mielıtt Ben kíváncsiskodni
kezdene, és összeszedné a bátorságát ahhoz, hogy utána nézzen a dolgoknak.
- Igazad van Milo, de kérés nélkül beszélni azt jelenti, hogy megszegted az elsı szabályt, és most ideje megfizetni érte.
Chas ismét lecsapott Milo koponyájára: ezúttal pontosan a tetejére, de mivel még szüksége volt a válaszaira, ezért
most semmi sem törött el.
- Szentséges Isten, te fajankó! Hát nem nyilvánvaló, hogy nem tudom? Miért nem kérdezed meg Montrose-tól?
- Az úr nevét hiába a szádra ne vedd - mosolygott rosszindulatúan Chas, és bal kezének ujjaival végigsimított a jobb
kezének bütykein. - Ez bőn, azt hiszem. Valójában biztos vagyok benne, hogy bőn, ha egy zsidó tesz ilyet. És már
különben is tudok Montroseról, de nem tudtuk, hogyan beszélhetnénk vele. Neked viszont meg volt a számod.
Szerencsés flótás vagy te, nem igaz. Ó, és ha többször nem szeged meg az elsı szabályt, akkor többször én sem
csinálok ilyet.
Az arcra mért újabb masszív ütés úgy szakította be Milo koponyáját, mint egy töklámpást. A szeme kiugrott az
üregébıl, és koponyájának riasztó alakja súlyos traumára utalt. Az arcán fekete vér csordogált a sebbıl, amelyet Chas
bütykei az ütés elemi ereje miatt szakítottak az arcbırén. Milo beharapta az ajkait - amennyire csak tudta - hogy
csendben maradjon.
- Na látod! Ez az! Gyorsan tanulsz. Oké. Most másféle taktikát választunk. Már feldobtad nekünk Montroset, de arról
már tudtunk, hogy szükségünk van valami másra. Hol van Montrose?
- Baszódj meg.
Durr.
- Kinek dolgozik Montrose?
- Baszódj meg!
Durr.
- Hogy készítesz egy Manhattant?
- Három rész bourbon, egy rész édes vermouth, maraschino cherry.
- Nem rossz, de túl sok a vermouth.
Durr.
- Úgy látom, nem érted, Milo. Én addig nem hagyom abba, amíg meg nem halsz, vagy nem adsz nekem valamit, amit
hazavihetek. Ki a fasznak dolgozol? Mi az a kibaszott nagy titok, amiért hajlandó vagy hagyni, hogy centirıl centire
szétverjelek a saját kibaszott kezeimmel? - hajolt elıre Chas, hogy homlokát a megkötözött Vértestvér homlokához
szorítva belevigyorogjon Milo képébe. - Mi a válasz a hatvannégyezer dolláros kérdésre?
- Tényleg tudni akarod?
- Nem, faszfej, csak szórakozom itt.
- Nem, úgy értem, hogy tényleg akarod tudni?
- Mi a fasz van, Milo? Éppen most mondtam, hogy hajlandó vagyok addig ütni téged, amíg bele nem döglesz, nem?
Tudod te, hogy milyen elszánt kell legyen valaki ahhoz, hogy halálra verjen valakit? Tudod, milyen fáradt leszek holnap
éjjel, amikor felkelek, és még három kibaszott órán át ütnöm kell téged? Olyan kibaszott komoly vagyok, mint a

23. oldal
 Névtelen
vakbélgyulladás.
- Rendben, akkor gyere ide.
- Mi?
- Hallottad. Gyere ide. Hajolj közelebb, hogy belesúghassam a füledbe.
- Elment az a maradék kibaszott eszed is, ha azt hiszed, hogy odahajolok, hogy leharaphasd a kibaszott fülemet.
- Nem fogom megharapni a füledet. Akkor még a szart is kivernéd belılem, még az után is, hogy meghaltam - Ebben
igazad van, gondolta magában Chas. - Hajolj ide, hogy elmondhassam.
- Milo, esküszöm az élı Istenre, ha megharapsz...
- Nem foglak megharapni. Nem, közelebb.
Chas odatolta a fülét Milo szájához, és szinte már remélte, hogy ez a bolond megharapja, mert akkor ragacsos péppé
verhetné. Ilyen közelrıl Milo már nem egy Vértestvér volt, hanem egy bőzlı, pazar, nedves vérfelhı. Mond el gyorsan,
seggfej, mielıtt én harapnálak meg téged.
- A titok...
- Igen, bökd már ki.
- A titok az... hogy menj és baszódj meg. Faszszopó!
Milo felültette - és kijátszotta.
- Rendben, szarzsák, most aztán beváltottad a kibaszott csekkedet. Az Isten verje meg! Basszus! Victor, tartsd rajta a
szemed ezen a kurafin! - mintha fel tudna kelni, és el tudna szaladni innen. - Ne hagyd, hogy megmoccanjon!
Chas néhány másodpercig fel s alá rohangált a szobában, és minden másodpercben vadul megrázta a fejét. Bekapcsolta
a tévét. A képernyın még mindig ugyanaz a Bruce Willis film dübörgött. Pisztolylövések, meg robbanó helikopterek,
vagy ilyesmik. A csótányemberek imádják az ilyen szarságokat. Chas addig erısítette a hangot, amíg az nagyjából
kétszer olyan hangos nem lett, mint egy szokványos beszélgetés, aztán kiment a mosdóba, és gondosan megmosta a
kezeit és a homlokát, sıt, még az ingét is ellenırizte vércseppek után kutatva. - Várj itt, Milo - rontott ki az ajtón Chas.
Milo Victorra nézett. Victor Milora pillantott, aztán vállat vont, mint akinek semmi aggódnivalója nincs a világon. Kintrıl
valami nehéz, szaggatott karistoló hangot hallottak. Aztán még egyet. Aztán egy gyors bang. Aztán valami hatalmasat
vonszoltak a szınyegen.
- Mr. Sforza, a társa ugye...
Chas berúgta az ajtót. Az arcán vékony vérverejték réteg csillogott, és odakinn valami nagymérető tárgy takarta el a
folyosó világítását.
- Igen, itt is van Milo, a Keményfiú. Olyan kibaszott... kibaszott kemény vagy, hogy meg fogom neked mutatni, hogy
mirıl is szól ez az egész. Most már a nagyok között játszol.
Chas a szónoklat közben betolta a nagy Coca-Cola automatát a folyosóról a szobába. A szerkezet éppen hogy nem fért
be az ajtón, mert beleakadt a kilincs üreges fémgombjába - úgyhogy Chas addig nyomta, amíg a gomb kiszakadt a
fából, és be nem szórta ıt is és a gépet is egy maréknyi fehér porral.
Victor szipákolt egyet.
- Ezt nem gondolhatod komolyan - hebegte Milo tágra nyílt véreres szemekkel és tátott szájjal.
- Akármibe lefogadhatod, hogy komolyan gondolom, te fasszopó. Ebben a pillanatban én vagyok a legkomolyabb
anyabaszó, akit csak ismersz.
A kilincs gombja kifordult, és Chasnek sikerült beszuszakolnia a gépet a szobába. Aztán tolta tovább, és csak addig állt
meg, amíg egy gyors csípımozdulattal félretolta az ágyat az útból.
- Earl, ez egyszerően abszurdum.
- A pokolba, befognád végre? Dolgozni próbálok. Minél hamarabb odatolom ezt, ahol... lennie... kell... Itt is van... annál
hamarabb végzünk. Victor, hozd a ragasztószalagot.
Victor kotorászni kezdett a táskában. Közben Chas egymaga felemelte Milot és a széket, és minden teketória nélkül
odahajtotta az automata elsötétült elülsı része elé.
Victor talált egy teljesen új tekercset - még rajta volt a csomagolás - és odadobta Chasnek.
- Jó ötlet ez, Chas?
- Fogd be, Victor. Earl vagyok. Tudom, mit csinálok. Milo, neked Earl lesz a halál angyala.
Milonak nem volt semmi hozzáfőznivalója a helyzethez. Inkább csak hitetlenkedve forgatta a szemét. Hét nagy
ragasztószalag tekeréssel késıbb látszólag elválaszthatatlanul az automatához volt rögzítve.
- Rendben, Milo, megkérdezem még egyszer utoljára. Vigyél egy kis értelmet az egészbe, jó? A pokolba, add meg
nekem Montrose számát.
- Nézd, Earl, már mondtam...
- Rendben. Neked kicsöngettek. Victor, gyújtsd fel ezt a faszt.
Victor rövid kotorászás után elıhúzott egy ezüst öngyújtót a zsebébıl. Odasétált a minibárhoz, miközben Chas gyorsan
kiment a folyosóra, és leakasztotta a poroltót a falról. Lehúzta a mőanyag borítást, és beindult egy halk pityegés, és
villogni kezdett egy aprócska vörös lámpa.
A szobában Victor bıven megöntözte Milot az erıs rummal.
- Fel fogsz gyújtani, aztán eloltasz? - kérdezte Milo, aki nem tudta mit gondoljon, vagy mint higgyen.
- Nem, te csökönyös seggfej! - ordított rá Chas, és kidobta a poroltót a csukott ablakon.
A poroltó üvegszilánkok kíséretében eltőnt az éjszakában, és hatásos csörömpölés kíséretében ért földet huszonkilenc
emelettel lejjebb.
- Most kidoblak a kibaszott ablakon.
Victor meggyújtotta az öngyújtót, és Chas megemelte az automatát. Milo szemei hihetetlenül kidülledtek, ahogy a
ragasztószalaggal a géphez rögzítve a ruhái és a vértıl csöpögı haja lángra lobbant.
Egy ellentmondást nem tőrı, végsı erıfeszítéssel Chas felemelte és kitolta a gépet az ablakon, Milo Rothstein pedig
megkezdte lángoló, halálosan örvénylı végsı útját a föld felé.
Chas és Victor kirohantak a szobából. Az utóbbi felkapta a táskát, és a földre dobta a még mindig égı öngyújtót, hogy
eltőntesse a vérnyomokat, aztán a folyosón a lépcsık felé iramodtak. Három ugrással három emelettel lejjebb
teremtek. Victor folytatta az útját, hogy néhány újabb emelettel lejjebb megnyomhassa a lift hívó gombját. Chas
megrántotta a tőzjelzıt a huszonhatodik emeleten, aztán rohanvást Victor nyomába eredt. Szerencsésen tartotta

24. oldal
 Névtelen
magát, amiért nem kellett lélegeznie, különben most hangosan - és meglehetısen gyanúsan - zihált volna.
Végül hanyagul átfurakodtak a zőrzavaron és a tőzoltókon és a sikoltozó vakációzókon, és a hotel mögött fogtak egy
taxit. Kis szerencsével Milo elég öreg volt ahhoz, hogy mostanra már porrá omoljon, és ez az egész úgy fog kinézni,
mint egy rock sztár magánszáma, vagy néhány huligán randalírozása. Senkinek nem volt oka gyilkosságra gyanakodni.
Senkinek, kivéve persze Montroset és a Rothsteineket Las Vegasban, de ezzel majd foglalkozhatnak késıbb.

1999. június 30., szerda, este 10:57

Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

Chas ágyban találta Víctort, amikor este felébredt.

De Victor halott volt.
A tévé be volt kapcsolva, és éppen egy csokorra való elızetes ment a hamarosan bemutatásra kerülı filmekbıl. Az
éjjeliszekrényen egy felborult kávéscsésze állt. A Las Vegas Review Journal és a Wall Street Journal hevert nyitva az
ágyon, illetve kávéfoltosan a földön. A szobát megtöltötte a mandulaillat.
Valaki ciánt tett a kávéba.
- Mondtam neked, hogy győlölöm ezt a várost - mondta Chas Victor még mindig merev tetemének.
Ahogy a vér a gravitációnak köszönhetıen lefelé szivárgott, Victor el fog kékülni és zöldülni mire bárki is rátalálna.
De ez már nem Chas gondja. El kellett érnie egy teherjáratot, amivel visszarepülhet Bostonba. A reptéri hivatalból egy
gyors telefon Frankie Geenek, és ı elintézi, hogy az ügyeletes gondoskodjon arról, hogy a rendırségi jelentésekben
nem bukkanjon föl senki, akire illik Chas személyleírása.
- Viszlát, csótányok.
Szegény, idióta Victor. A saját és mások ambíciójának áldozata.
Soha még csak fel sem merült Chasben a gondolat, hogy miért mérgezték meg Victor kávéját, ha nem döftek karót a
fürdıszobában alvó Vértestvér szívébe. De még ha eszébe is jutott volna ilyesmi, akkor is azt hitte volna, hogy piszok
szerencsés az élıholt élete.

MÁSODIK RÉSZ
Áss magadnak fedezéket!

Ismeretlen dátum
Mycerinus udvara
Memphis, Egyiptom

A csuklyás köpenyt viselı alak kilépett az árnyékból. Úgy mozgott, mint a korsóból kiömlı bor. Szemügyre vette a
környezetét, és beleszimatolt a nedves levegıbe.
Milyen különös illat - gondolta magában az alak. Mint a vér, csak.., mindenütt ott van. Mindent áthat. Mintha maga a
levegı...
Mennydörgés szaggatta szét az éjszakát. Megrázta az egyiptomi homokot, sıt, még magának az épületeknek az
oszlopait is. A fáraó ma éjjel kétségtelenül rosszul aludt, és ideges mocorgásával felriasztotta az ágyasait. Gonosz
szellem dúlta fel a békéjét már éjszakák óta, és nem létezett annyi engedelmes hús, vagy kellemes étel, ami képes lett
volna megnyugtatni. A király viselkedése nagyon kellemetlen volt, amióta a kegyvesztett fiú kimondta azokat a baljós
szavakat.
Mirıl is szólt az az átok? Hogy vér fog zuhogni az égbıl? Hogy a vért esı követi majd? Talán valami egy véres
uralomról? Az alak halkan elsuhant a templomtól, és a homokon odasétált az egyik melléképülethez. Ezekben a
csodálatos idıkben szinte bálmelyik esküvés valósággá válhat. Emberek és istenek - lehetetlen megérteni ıket. Míg az
egyik ország az egyetlen, és mindenható létezésére esküszik, addig a szomszédja számtalan isteni úr nevében ontja a
vért. Még ez az egyszerő Egyiptom is, a közöttük járó királlyal kapcsolatos elképzeléseivel - milyen furcsa! Hogy egy
isten megkeseríti, megrohasztja, és ihatatlanná teszi a vizet a saját népének! Igen, hogyan lehetséges, hogy ez az
Egyiptom éppoly messzire kiterjeszkedett, mint az emberiség bármelyik másik nemzete? Itt, oly messzire az Atya
Kertjétıl?
A palotától távol, egy újabb kıfalból nyílt egy kapu, amelyet mindössze egyetlen fiatal fiú ırzött.
Az alak megállt a gyermek elıtt, és vékony, csontos, hullaszerő kezeivel odamutatott neki egy jogart és egy
szkarabeuszt formázó brosst. A fiú kifejezéstelenül elmosolyodott, és ujjaival végigsimított a háta mögötti fal egyik
koponyát mintázó faragásán. Az ajtó kitárult.
A nyílásból dohos levegı tört elı, mint egy beteg ember lehelete. Az alak még mindig elmélkedve belépett a nyílásba.
Minden egyes pillanat egyszerre lehetetlen és csodálatos. Az élet szikrája, ami fenntartja ezt a fiút, ami a nyájamat
mozgatja - Isten vajon miért döntött úgy, hogy ilyen értékes ajándékot ad nekik? És miért győlöl engem, aki ismerem
İt, tisztelem İt, és félem İt, ahogy megkívánja. Miért kényszerít arra, hogy halottként járjak közöttük - a tudatlan
barbárok között! - akik csak úgy izzanak az élet színeitıl? Miért engedi meg nekik, hogy végignézzék a dicsıséges
napfelkeltéjét? Vagy hogy a makulátlan ege alatt elégítsék ki kéjsóvár ágyékukat? Hallasz engem, Isten? Itt vagy velem
a halálban, vagy a füleid süketek azoknak a szavára, akiket megtagadtál?
Ha Isten figyelt is rá, annak nem adta semmi jelét. Miközben az alak lefelé haladt, az egyik lépcsın egy magányos

25. oldal
 Névtelen
kígyó tekergett be a homokkı fal egyik repedésébe.
Ó, mennyire jellemzı az én haragvó istenemre. Mindig a tanácsost bünteti a kézmőves vétkeiért. Vagy talán a
gyermekeket az atyák bőneiért. Az alak önelégülten elmosolyodott a csuklya alatt. Ismerem az útjaidat, Isten. Hátat
fordítottál nekem, mégis megengedted, hogy tudtodon kívül közelebb lépjek hozzád. Nem látsz engem. Kényszeríted
Magad, hogy ne halld meg a hangom. És ez lesz a végzeted. Egy éjszakán megérzed majd az agyaraimat - pontosan
azt a csapást, amivel megvertél engem, és az atyámat és az atyám atyját - a torkodon. És akkor, hatalmas Isten,
megtudod majd, hogy micsoda félelem támadhat egy emberben - még egy halott emberben is. A halott szívem még
mindig dobog, de nem győlölettel vagy szeretettel. Nem, az én szívem a harag fekete vérét pumpálja... a haragot,
amelyet nagy bölcsességedben sebhelyként meghagytál nekem. Jobb lett volna lesújtani rám, mint megengedni a
csókot...
- Mester?
A gyermek hangja kiszakította az alakot az egyre álszenteskedıbb gondolatok közül. Egy utolsó lépéssel a kámzsás alak
belépett egy alacsony, boltíves terembe, amely csak úgy bőzlött az izzadtságtól, a fiatalságtól és a halandó testek
mocskától. A távolabbi falban egy magányos fáklya füstölgött, ami ugyan igencsak kevéssé világította meg a
nyomorúságos kamrát, de még így is jóval több fényt adott, mint amennyire a kámzsás alaknak szüksége lett volna.
Eltekintve az ürüléksávoktól és az imitt amott feltőnı vörösesbarna tenyérnyomoktól, a hideg kıfalakon semmiféle
nyom nem látszott. Egy anyaszült meztelen fiú lépett elı a távolabbi sarokból, akinek az arcát ismeretlen piszok takarta
el.
- Mester? - ismételte meg a kérdést a nyomorult, de nem tudta, hogy a mestere valóban ott áll elıtte.
Az alak megrázta a fejét. A fiú talán soha sem tanul - túlságosan következetesen meredt a sötétbe.
- Igen, Nusrat. Én vagyok az.
Az alak hátravetette a csuklyát, és felfedte az arcát. A vicsorgó fogú arc mintha egy élettelen tetem koponyájához
tartozott volna. Igazság szerint pontosan ez volt a helyzet...
A fiú a halott férfi hideg karjai közé vetette magát, és túláradó örömmel ágaskodva próbálta megcsókolni a mester
arcát. A mester elfordult tıle, és megkímélte magát a fiú ügyetlen hódolatától. A himlıhelyes üregekben csillogó
élettelen szemek végigpásztázták a sötétséget.
- Hol a nıvéred, Nusrat? Elisha? - kiáltott a sötétbe, de nem kapott választ.
- Alszik, mester. Még mindig beteg.
- İ nem beteg, drága fiacskám - emelkedett ki a köpeny alól egy csontvázszerő kéz, hogy megsimogassa a fiú fejét. -
Nem, ı nem beteg. Fáradt. Olyan sokat vettem el a kincset érı vérébıl, hogy nincs ereje járni. - Beszéd közben a halott
férfi karjánál fogva odavezette a védencét a sarokhoz, amelyikben Elisha hevert. - Látod? Elisha. Elisha...
A lány elnyúlva hevert a kıpadlón, és inkább egy csontkupacnak tőnt, mint élı embernek. Legyek dongtak körülötte -
Hogy juthattak be ide? - és a félig nyitott szemein mászkáltak, és bemásztak a szétnyíló ajkak között.
- Elisha? Nem vagy jól? - villantott fel a halott férfi egy különösen kegyetlen vicsort csontvázszerő koponyáján. -
Pihenésre van szükséged? Pihennie kell, ugye, Nusrat? Szüksége van erre a kis alvásra - bökdöste meg a lábával a
halott férfi Elisha fejét, miközben Nusrat panaszos pillantással nézett föl rá. - Ó, igen. Ez a lány nagyon fáradt.
- Kérhetek tıled valamit, fiacskám?
A halott férfi megsimogatta a fiú kézfejét, és csontos ujjai kérészélető világos csíkokat hagytak maguk után a gyermek
bronzszínő bırén. Arcán halálos nyugalommal lenézett a fiúra.
- Igen, mester?
- Vidd ezt el a lépcsı tetejére Djurannak.
Átnyújtott egy apró szkarabeuszt a fiúnak, amelynek emberi koponya volt a feje helyén. A tárgy egy mágikus, alkimista
elixír volt, amelyet a saját vérébıl készített. Ezzel tudta felerısíteni a szolgái hatalmát, és ezzel kötötte ıket az
akaratához.
- Rád is vár egy ilyen, amikor visszatérsz.
A halott férfi ismét Elisha felé fordította a figyelmét, ahogy a fiú meztelen talpa elcsattogott a sötétségbe.
- Én drága, édes lányom. Sajnálom, hogy így magadra hagytalak. Felemelte a lányt a földrıl - alig nyomott többet, mint
egy köteg
uszadékfa - és a karjaiba vette. Félretolta a lány ruháját, aztán eltolta magától az egyik elgyengült lábat, és feltárta a
comb húsát, és a fölötte rejtızı rózsaszínes redıt. A halott ember úgy meredt az elbágyadt lány csípıjére, mint egy
éhes ember a felnyársalt és megsütött ökörre. Lágyan, finoman beleharapott a lábába, és érezte, ahogy a pézsmaillatú
bır enged a fogai alatt. Elıször lassan, aztán egyre erısödve egy gyenge vérsugár spriccelt a szájába. A halott férfi
szenvtelen buzgalommal ivott. Kiélvezte azt az egyetlen szenvedélyt, ami az átkozott testét mozgatta, és magába szívta
a vérpatakocskát. Alig néhány másodpercnyi kortyolgatás után a patakocska végleg elapadt. A fiú éppen ekkor tért
vissza a feladatából.
A köpenyes kísértet a ledobta Elisha testét, ami tompa puffanással ért földet. Ajkát durván megdörzsölte az egyik
ujjával, és intett Nusratnak, hogy jöjjön közelebb.
- És most, szabadulj meg ettıl, légy szíves.
- Igen, mester - felelte a fiú, de a halott férfi már hátat fordított neki.
A halott férfi szembetalálkozott az ajtónállóval, még mielıtt elérte volna a lépcsı tetejét. A szolgáló szemei tágra nyíltak
a döbbenettıl.
- Mester, te... az ég...
- Bökd már ki, fiú. Engem nem szolgálhatnak félkegyelmőek - csattant fel a halott férfi, bár ennek ellenére aggódott,
bármi legyen is az, ami ilyen hatást gyakorolt odakinn a szolgálóra.
Djuran nem volt éppen a legértelmesebb rabszolga, de rendíthetetlen volt. Lehetséges volna, hogy a fáraónak végül
elege lett hullaszerő vezérének üzelmeibıl? Elküldte vajon a királyi ırséget, hogy letartóztassák, és kövek alá szorítsák?
Vajon eljött egy ırmester, hogy letartóztassa? Valószínőleg ez lenne a leghatalmasabb hiba, amit az ırmester életében
elkövetett...
A halott ember meglátta, mi zaklatta fel ennyire a szolgálóját, amint a tántorgó Djurannal a nyomában felment a
lépcsıkön.
Gyors, rubinszínő villámok világították meg az égboltot, és a nedves levegıben vér szaga terjengett. Ahogy a halott férfi

26. oldal
 Névtelen
végignézett a tájon, a nehéz barnásvörös esı beszennyezte Egyiptom falait és homokját.
Isten hatalmából véresı hullott Egyiptomra.

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:27

Season étterem, Bostonian Hotel
Boston, Massachusetts

- Tehát pontosan mi is a javaslata? - nézett szigorúan Isabel az elıtte ülı Vértestvérre.

A férfi Jan Pieterzoon kérésére érkezett Baltimoreból, hogy a Giovannik segítségét kérje a Sabbat ellen. Valamilyen
francia, vagy esetleg kanadai neve volt, de az angolján biztosan nem érzıdött semmiféle akcentus.
- Elismerjük a Giovannik igényeit Bostonra - felelte az ügynök. - A Kamarilla hivatalosan is elismeri a Giovanni klán
fennhatóságát Bostonban és a környezı területeken. Mindezt cserébe a segítségért, amit a Sabbat elleni háborúban
nyújtanak nekünk a keleti part mentén. Ez Önöknek is jól megfontol érdeke, tudja?
- Ne kezelj le minket, te kibaszott puhapöcs - vakkantotta Chas az asztal fölött. A találkozó Francis Milliner kérésére az
utolsó pillanatban ült össze.
Francis volt a Milliner család, a Giovannik bostoni ágának legöregebb tagja. Isabel véleménye szerint a férfi jól fejlett
paranoiával rendelkezett, de azért eleget tett a kérésének. Mostanában zajlottak az események Bostonban. Például ott
végezték ki az egyik legveszélyesebb elszabadult lázadót, aki valaha is kikerült a klán soraiból. Genevra Giovanni
Sabbat-szimpatizáns volt, és csak addig tartozott a családhoz, amíg ezzel a közvetlen szükségleteit szolgálta. Na nem
mintha nem lennének hasonlóan önzı megfontolásai minden egyes Giovanninak - vagy akár minden egyes vámpírnak,
ha már itt tartunk - de Genevra nagyhatalmú ellenségeket szerzett magának a klánban azzal, hogy az érzéseit nyíltan
ki is mutatta. Milliner egy mesteri húzással a szervezett bőnözés egy leszámolása mögé rejtette a kivégzését. Isabelnek
el kellett ismernie, hogy Francis mesterien oldotta meg a helyzetet - egy majdnem évszázados fortély füstfüggönye
mögé bújva kerülte el, hogy neki vagy a családjának megtorlástól kelljen tartania, és egy pillanatig sem habozott, hogy
Genevra likvidálása érdekében bevesse-e a cselt, vagy sem. Elırelátásáért és ügyességéért a klán öregjei úgy
döntöttek, hogy kiihatja a lázadó szívébıl a vért, és így közelebb kerülhet az öregek hatalmához. Ki tudja, hogy hány
ehhez hasonló elıre nem látható körülmények esetén alkalmazható terv lapult még Milliner tarsolyában.
Isabel éppen ezért nem szándékozott megbeszélni a részleteket egy másodosztályú bólintójánossal. A tervet Francis
fızte ki, de most ı volt a füstfüggönye, és ezt tudta is. A Kamarillának valószínőleg fogalma sem volt arról, hogy
Bostonban nem a Giovannik, hanem a Millinerek gyakorolják a hatalmat. Néhány személytıl eltekintve mindenki úgy
tudta, hogy ott a Giovannik rendelkeznek a hatalommal. A Millinerek természetesen Giovannik voltak, de a Vértestvérek
világának váltópénze éppen ezek a jelentésbeli játékok voltak. Megtévesztéssel és fortéllyal egy Vértestvér sokkal
messzebbre juthatott, mint nyers erıvel, és ennek éppen Isabel volt az élı - élıhalott - bizonyítéka.
- Kérlek Chas. Nyugodj meg - jegyezte meg Isabel A férfi még mindig makacs volt. Látszólag továbbra is a Benito ügyön
dolgozott, de jelenleg csak teher volt ebben a megbeszélésben. Chas igazolta azt a tételt, hogy néha a kellemetlen és
brutális alakok végzik el a munkát, különösen itt Amerikában. İ nem volt különösebben erıs, hatalmas vagy okos, de
volt a jellemében egy aljas réteg, ami lassan szinte már mérföldnyi szélessé vált, és éjszakáról éjszakára kevésbé
zavarta, hogy ezt meg is mutatja a riválisainak. Ez a személyiségjegy lassan a külsejében is megmutatkozott - a szemei
mélyebben ültek az üregükben, mint néhány héttel korábban, amikor Isabel megérkezett, és a valaha telt ajkai most
folyamatosan hátra voltak húzva a vicsorgáshoz vagy a morgáshoz. Az ökölbe szorított ujjainak a percei egyfolytában
fehérek voltak, mintha csak a legkitartóbb összpontosítással lenne képes féken tartani a Bestiát. Isabel tisztában volt
vele, hogy Chas hamarosan összeroppan. Azonban tökéletesen akarta megjátszani a kártyáit, és úgy tervezte, hogy
akkor engedi szabadjára a férfit, amikor a legkedvezıbb erre az alkalom, és végignézi dicsıségben ragyogó bukását,
amivel kétségtelenül még néhány más személyt is magával ránt majd. Azonban a kulcs most is az volt, hogy finoman
keverje a lapokat - a diszkréció ezúttal is gondoskodik arról, hogy nem lesz szükség az erıfeszítések
megsokszorozására - és gondoskodni kellett arról, hogy Chas elkerülhetetlen kamikaze akciójának ne legyenek nem
Vértestvér tanúi, mivel akkor nem kell szívességek árán eltőntetnie a médiában, a rendırségen, stb. felbukkanó
nyomokat. Most mindesetre volt valami abban, amit mondott. A kapcsolat rávicsorgott Chasre, aki láthatóan
összerezzent.
- De ne hagyja, hogy ez félrevezesse... bocsásson meg, mit mondott, mi is a neve?
Isabel helyre tette a diplomatát. A vendégük szeme résnyire szőkült, és hideg pillantást vetett Isabelre.
- Gauthier, Jacques Gauthier. Paul Levesque gyermeke, aki Shlome Baruch gyermeke, aki Christianne Foy gyermeke,
aki Vidal Jar gyermeke...
- Igen, igen - szakította félbe Isabel. - Nagyon hatásos. A Canterbury érsek, vanillia kivonat, magnézium tej, vagy hogy
is van az a régi vicc. Tudjuk, hogy a Kamarilla érdekeket képviseli ezen a megbeszélésen, és hogy most hájjal kellene
kenegetnie minket, és mindezt úgy kellene tálalnia, mintha ez lenne a legfantasztikusabb üzlet, ami valaha is az
ölünkbe hullott. De hadd ismertessem az én álláspontomat. Ebben a szobában az Ön fölényes „szuverenitás
elismerése”, és a többi félpolitikai sovinizmus fabatkát sem ér. Itt nem újszülöttekkel van dolga. Az Ön Kamarillája nem
egy kormány, és nem is egy fegyveres testület, csak egy egyszerő társadalmi egyezmény, amit a tagok csak a saját
céljaik elımozdítása érdekében támogatnak. İszintén szólva nem más, mint az a polgári sóhivatal, amivel az unatkozó
és elaggott öregek agyonütik az idejüket. Azt kellene hinnem talán, hogy ha most nem sikerült egyezségre jutnunk
ennél az asztalnál, akkor Bostonnak már holnap szembe kellene néznie a Kamarilla libériás rohamosztagainak
falanxával? Sokkal valószínőbb, hogy a részeg futballszurkolók néhány lázadó garázda bandája randalírozna néhány
éjszakán keresztül a városban, mielıtt éppen azok a Vértestvérek őznék el ıket, akiknek a menedékeit megzavarják.
- Az Önök elismerése nem jelent semmit. Az Önök támogatása nem jelent semmit. Az Önök szektája képtelen
fenntartani a rejtett befolyást a világ egyik leghatalmasabb nemzetének a keleti partja mentén, ahogy
cselekvésképtelennek bizonyult a Nyugati Parton a beözönlı ismeretlen Keleti Vértestvérekkel szemben is. Ö, Jacques
Gauthier, ne nézzen ilyen döbbenten - utána néztem a dolgoknak. Nem is álmodnék arról, hogy egy Önhöz hasonló
követet elszórakoztassak, ha elıtte nem ismerem a javasolt szövetség minden lehetséges következményét. Ha ezt

27. oldal
 Névtelen
összevetem a többi lehetıséggel, akkor a laza támogatási egyezmény egyetlen haszna az lenne, hogy a Bostoni
Giovannik hátat fordíthatnának addig, amíg a Sabbat és a Kamarilla fanatikusai darabokra tépik egymást az utcákon.
Na ez hogy hangzik? Kielégítı a válasz?
Jacques tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel és összeszorított fogakkal felállt a székébıl, és enyhén lefelé fordított fejjel
lenézett Isabelre. A nı mellett Chas összerándult, és az élıholt vénák úgy dagadtak ki a testén, mint egy roham közben
lekötözött epilepsziásnak.
- Ne higgye, hogy ennyire gyengék vagyunk, Isabel Giovanni - vágott vissza Jacques. - A Kamarilla nem egy katonai
szervezet, ahogy azt Ön is említette, de merı ostobaság lenne azt hinni, hogy emiatt nincs semmiféle hatalma. A
Sabbat sem egy katonai hatalom, de ezeket a csatákat nem kizárólag a lövészárkokban vívják. Minden egyes kézitusát
vívó bolond mögött, aki azt hiszi, hogy ez az egész csak hadtudományok kérdése, ott áll három másik Vértestvér, akik
csendesebb lépéseket tesznek. Ez a befolyás háborúja, és a Kamarilla forrásai nagyságrendekkel haladják meg a
Giovanni klánét. Egyszerően csak szeretnénk minimalizálni és lokalizálni az ellenségünk - és az Önök ellenségének - a
Sabbatnak a befolyását.
- A Kamarilla forrásai! Abszurdum. A Kamarillának nincsenek forrásai! Csak annyi hatalommal rendelkezik, amennyit a
tagjai önszántukból a rendelkezésére bocsátanak. Az Önök szektája sokkal kevésbé összetartó és sokkal inkább az
önérdek motiválja, mint ahogy azt velünk szeretné elhitetni. A Kamarilla semmit sem tesz egységes entitásként, ezt Ön
is tudja.
- De ez minden józan megfontolás szerint igaz a Giovanni Klánra is - vágott vissza Gauthier.
- Igaz, de ebben az esetben a Bostoni Vértestvérek közössége jelenti a Giovanni Klánt. Biztos lehet benne, hogy meg
fogjuk védeni az érdekeltségeinket, és a nagyobb ellenféllel szemben félre fogjuk tenni a személyes ellentéteinket.
Ebbıl a szempontból pedig lényegtelen, hogy a szóban forgó ellenfél a Kamarilla, vagy a Sabbat - esetleg mindkettı
egyszerre. Ismerem a férfit, aki ideküldte Ont. Ismerem Jan Pieterzoont. Igazán lenyőgözı hírnévre tett szert a
Vértestvérek között, és gyanítom, hogy egy éjszaka majd ı is a Kamarilla - minek is hívják? - arkónjai vagy
Igazságtevıi között találhatja magát. Azonban ezt nem azzal fogja elérni, hogy eljátssza a lázító szerepét. Inkább
tökélyre fejleszti a politikai képességet. Megígér valamit, aztán valami egészen mást teljesít, és végül meggyız önmaga
alatt mindenkit arról, hogy pontosan azt akarták ık is, amit végül megkaptak. Tudom, hogy ebben a pillanatban Boston
csak egy része Pieterzoon nagyobb léptékő hadmozdulatainak, de nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, milyen
kártyákat tart még a kezében. Jan sokkal szakavatottabb összeesküvı, mint amilyen én valaha is leszek, de én sokkal
jobb vagyok a rejtett összefüggések felismerésében. Pieterzoon és a hozzá hasonlók a hozzám hasonlóktól várják
azokat a lapokat, amelyekkel játszhatnak. Én... mi, a bostoni Giovannik csak bábuk vagyunk ebben a játékban, de
tisztában vagyunk vele. És igencsak veszélyes az a bábu, aki szembefordul zsinórjai rángatójával.
Isabel felállt, mereven kihúzta magát, és a mellkasa elıtt magasan összefont karokkal erélyes pillantást vetett
Jacquesra.
Azonban Gauthier semmi jelét nem adta a meghátrálásnak. Pieterzoon rábízta ezt a tárgyalást - figyelmeztette, hogy a
Giovannik veszedelmesek, mint a fészkükben a viperák - és nem fogadta volna el a kudarcot.
- Metaforákban beszél, Isabel. Kerüli a témát. Ez nem egy játék, amivé Ön oly sietve szerette volna lealacsonyítani. A
bábuk, és zsinórok és a sakkutalások a szóvirágos romantika kellékei, és mi nagyon is kézzel fogható dolgokról
beszélgetünk. Szükségünk van a segítségükre. Cserébe hajlandóak vagyunk békén hagyni Bostont. A Sabattól nem
számíthat egy ilyen nyílt és ıszinte ajánlatra, amint azt a Keleti Parti elırenyomulásuk is jelzi. Az is meglehet, hogy
valóban felkészültek a viharra. De semmi okom azt hinni, hogy inkább vállalnák az összetőzést, ha mi felkínáljuk a
lehetıséget, hogy kimaradjanak belıle.
- Ebben az esetben úgy tőnik, hogy ebben a pillanatban zsákutcába jutottunk. Magammal viszem, és figyelmesen
áttanulmányozom az Önök szövetséggel kapcsolatos ajánlatát. Tudja, hol érhet el. javaslom, találkozzunk néhány hét
múlva, hogy véglegesítsük a kapcsolatunk természetét - már ha úgy döntök, hogy egyáltalán lesz valamilyen kapcsolat
közöttünk.

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:48

Season étterem, Bostonian Hotel
Boston, Massachusetts

- Mi a faszt csináltál odabenn? - kérdezte Chas Isabelt, miután az épületbıl kilépve elindultak a nı által a kiránduláshoz
kölcsönzött Audi kupé felé.
Rendes körülmények között ez az autó egy egy egész nyolc literes négyhengeres típus lett volna, de Isabel elintézte,
hogy „kipróbálhassák” a következı évi hathengeres modell prototípusát.
- Nyugi, Chas. És ne beszélj így velem, vagy kitépem a nyelvedet. Szó szerint.
A páros bemászott az alacsonyan a földhöz tapadó autóba. Isabel utált vezetni, úgyhogy odaadta a kulcsokat Chasnek.
İ természetesen a minden kényelemmel felszerelt luxusautókat kedvelte, de egy olyan városban, amelyet hamarosan
darabokra szaggat a három szemben álló fél, a sebesség és a manıverezhetıség elınyösebb volt, mint a hasított bır.
- De ugye semmiképpen nem akarsz a Sabattal egyezséget kötni?
- Elment az eszed, Chas?
- Nem, de akkor meg miért mogyoróztad meg ennyire keményen?
- Ki mondta, hogy akárkivel össze kell adnom magam? És azt ki mondja, hogy a Millinerek betartanák azt az
egyezséget, amit én kötök?
- De hát nem pont ezért vagy itt, Isabel? Hogy nyélbe üsd az egyezséget?
- Azért vagyok itt, mert Francis Milliner engem akart. Azért vagyok itt, hogy a lehetı legkisebb befektetéssel az én,
vagy a Millinerek részérıl, a lehetı legtöbbet hozzam ki ebbıl a kis vállalkozásból. Te miért vagy itt, Chas?
- A Benito-dolog miatt.
- Így van. Akkor tehát te csak aggódj azért, és én majd aggódom ezért, jó? Sikerült valamit haladnod az eltőnési
ügyben?

28. oldal
 Névtelen
- Nem - meredt mogorván maga elé Chas, és a kezei újult erıvel kezdték szorongatni a kormánykereket.
- Abban reménykedtél, hogy ez a találkozó segíthet az ügyedben?
- Azt hittem, hogy az egyezség részeként felajánlanak némi információt Benitoról.
- Talán így is lesz, Chas. Hát nem érted? Minél többet akadékoskodom Jacques-kal, annál valószínőbb, hogy ha valóban
azt akarják, hogy létrejöjjön ez a megállapodás, akkor hajlandóak lesznek megadni, amit akarok. Pieterzoon nem
javasolna ilyesmit, hacsak nem feltétlenül szükséges, úgyhogy én tisztában vagyok vele, hogy most elég tág a
mozgásterem. És Pieterzoon nem akart személyesen eljönni, úgyhogy ideküldte ezt a kis talpnyalót, hogy úgy tőnjön,
mintha csak valami semmiségrıl lenne szó. Most azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy ez csak egy semmiség. De én nem
ezt hiszem, érted?
Isabel elmosolyodott. Korábban Chas eljátszotta vele ezt a „te azt hiszed, hogy én azt hiszem” játékot, és most
emlékeztette erre a férfit, még ha csak allegorikusan is.
Az Audi bevágódott egy kanyarba. A széles kerekek megragadták, és szorosan fogták az utat, miközben a karosszéria
lesüllyedt, hogy lecsökkentse a fordulási sugarat.
- De addig is, Chas, volna itt egy kis mellékfeladat a számodra. Megtanítok neked egy-két alapvetı nyomozói
képességet.
- Hó-hó, várjunk csak. Én nem miattad vagyok itt. Még mindig Frankie Geenek dolgozom.
- Igen, nos, szükséged van a gyakorlásra. Majd késıbb számlázok Frankie-nek.
Chas nyomatékosan sóhajtott egyet, mintha csak emlékeztetni akarná Isabelt, hogy ezzel valamit mondani akart, mivel
egyébként már nem kell levegıt vennie.
- Jó fiú. Tehát holnap éjjel mindent megtudsz errıl Jacques Gauthierrıl, amit csak lehet. És megtudod, hogy a Sabbat
részérıl kinek a kezében van a gyeplı ebben a városban.
- A második részre máris tudom a választ. Max Lowell.
- Ezt meg honnan tudod?
- A francba, New Yorkban van a menedékem. Boston csak egy köpésre van onnan. Már nem is emlékszem, hogy Frankie
mennyi cuccot csempészett ezen a Lowell fickón keresztül. A picsába, ha a fejünkre dılne ez az egész szar, akkor
valószínőleg Frankie fegyvereivel lınének ránk.
Isabel rezzenéstelenül nézett Chasre.
- Látod - mondta a férfi egy önelégült mosoly kíséretében. - Nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek tettetem
magam.
Nem is - gondolta Chas magában ahogy elindult vissza a hotelbe. Egyáltalán nem vagyok annyira hülye. Amint hazaért,
azonnal feltárcsázta Frankie számát - azt, amelyikhez a **# hívókód tartozott.

1999. július 6., kedd, este 9:48

Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros letette a furcsán agresszív patkányokról szóló jelentést az asztalra. Ellenségesen viselkedı patkányokkal - a
Nosferatukkal ellenségesen viselkedı patkányok! Mivé lesz a világ?
Valóban, vajon mivé?
Ezt a jelentést is az asztalán sorakozó ingatag papírhalmok egyikének a tetejére tette. Mostanában ırült tempóban
érkeztek az újabb és újabb adatok. A Kamarilla ellenállás hiánya Washington D.C.-ben. Az elmúlt héten a maradék
ellenállást is felszámolták, kivéve a Tremere kápolnát, akik beásták magukat, és a kisujjukat sem mozdították a város
érdekében. A távolságtartó boszorkány-mesterek elküldtek egy Maria Chin nevő fölöttébb középszintő képviselıt
Baltimoreba, ahol Garlotte herceg próbált valamiféle rendet teremteni a városába özönlı menekültek kaotikus
áradatába. A feladatát egyáltalán nem könnyítették meg Victoria Ash, a Torreádor bajkeverı, „elıkelıség” és
szemrevaló nıszemély mesterkedései.
Azonban az asztali lámpa tompa, villódzó fényében Calebros mégis egy olyan ügyön töprengett, ami sokkal közelebb állt
a szívéhez.

1999. július 17., szombat, este 9:54

Elfelejtett Világok Galéria
Boston, Massachusetts

Chas Giovanni nem volt boldog.

Bárki is akarta tudni, hogy hová a faszba tőnhetett Benito Giovanni, jobban járt volna, ha hagyja az egészet a fenébe.
Milo Rothstein emiatt halt meg. Victor emiatt halt meg. Ki tudja, hány Nosferatu szarzsák halt Végsı halált azok közül,
akik az elején zsákot dobtak Benito fejére. És ma éjjel új hírek érkeztek. Frankie úgy hallotta, hogy amíg Chas
Bostonban volt, Benito felbukkant New Orleansban. Chas abban a pillanatban tudta, hogy ez nem igaz, ahogy
meghallotta - Benito itt tőnt el, aztán Las Vegasban bukkant fel. Semmi oka nem volt annak, hogy most meg New
Orleansban legyen, hacsak a Nosferatuk nem indították be a Simogassuk Meg Benito Giovannit Utazó Állatkertet. Ha
kiszabadult volna, akkor hazament volna, vagy felhívott volna valakit útközben. Ha még mindig fogoly volt, akkor vagy
Bostonban, vagy Las Vegasban tartották hét lakat alatt addig, amíg az, aki elfogta, elı nem állt a követeléseivel. Az
egész ügynek nem volt semmi értelme.
Chas tudni akarta, hogy kitıl származik a tipp, de erre Frankie egyetlen másik embere sem tudott válaszolni. Ha már a
válaszoknál tartunk, Frankie már huszonnégy órája nem válaszolt a telefonhívásokra, annak ellenére, hogy Chas, és

29. oldal
 Névtelen
számtalan más goomba hívta szakadatlanul.
Aztán jött egy hívás Isabelnek Olaszországból. Frankie Gee halott. A nı elmondta a hírt Chasnek, elhadarta a megfelelı
részvétnyilvánító szavakat, aztán váltott egy jegyet, és elrepült Atlantába, hogy találkozzon az egyik kapcsolatával.
- Ez korrekt, Isabel. Van valami ötleted, hogy te miért elıttem értesülsz errıl, vagy hogy miért tud errıl Olaszország,
amikor New Yorknak, és Bostonnak még csak sejtése sincs semmirıl? - követelte Chas.
- Ne merj ilyen hangot használni, Chas. Egyáltalán nem kell neked válaszolnom. És hogy én miért értesültem róla? Nos,
kapcsolatban van valamivel, amit itt el kell végeznem.
- Azért vagy itt, hogy a Millinereknek vezesd a kibaszott tárgyalásokat a Kamarillával. Mi a fasz köze van ennek ahhoz,
hogy Atlantába utazol, vagy hogy hívásokat kapsz az én halott capomról?
Isabelnek hirtelen elege lett Chas folyamatosan romló modorából.
- Tudod mit, Chas? Igazad van. Azért jöttem ide, hogy tárgyaljak Pieterzoon emberével. És megtettem. Te azonban
azért vagy itt, hogy megtaláld Benito Giovannit, de még nem jártál sikerrel. Szóval, amíg én két különbözı dolgot is
elvégeztem a családnak, addig te még az elsınek sem értél a végére, és ráadásul a kudarc mellett még egyre nı a
hullák száma. Victor, meg Frankie, és biztos vagyok benne, hogy vannak még egy páran. Úgyhogy kérlek, mielıtt ismét
elnehezülne a kezed, és megsértıdnél, csak ülj itt, és várd meg, amíg visszatérek.
Isabel tudta, hogy Chas azért ideges, mert semmiféle nyomot nem talált Benito Giovannihoz, de a férfi nem mutatta
még csak jelét sem annak, hogy furdalná a lelkiismeret emiatt.
- Baszd meg, Isabel! Azt várod tılem, hogy csak üljek itt, és várjak? Elmegyek veled Atlantába, és segítek, bármi
legyen is ott a dolgod.
- Nem, nem jössz. Itt maradsz, és elkíséred azt a személyt, akit felbéreltem, hogy tárgyaljon Gauthierrel.
- Azt akarod, hogy testırködjek valaki másnak, amíg te vakációzol? Lószar. Kibaszott lószar. Én itt nem neked
dolgozom. Valójában azt hiszem, hogy jelenleg senkinek sem dolgozom. Szó sem lehet róla, hogy másodhegedős legyek
valami punk Vértestvér mellett, akit rábeszéltél, hogy elintézze Millinernek...
- Ó, a nı nem Vértestvér - vágott közbe Isabel. Felvillantotta azt az elbővölı mosolyát, ami ilyen körülmények között
azonnal alattomossá változott. - Nagyon is él. Könyvelési tanácsadóként dolgozik Millinernek, de mindent tud a
fajtánkról, és ismertettem vele minden részletet. Azért mész vele, hogy gondoskodj a testi épségérıl, és hogy tudasd
Gauthierrel és Pieterzoonnal, hogy nem állunk sem melléjük, sem a Sabbat mellé.
- Micsoda? Egy kibaszott halandónak leszek a jobb keze?
Az még csak elmegy, hogy Vegasban eljátszotta Victor inasát. Arra azért volt szükség, hogy becsapják a Rothsteineket.
De hogy egy halandót biztosítson, aki nem több mint annak a taknyos Millinernek a szócsöve, ami ráadásul még nem is
része valamiféle cselnek, nos, az megbocsáthatatlan volt.
- A faszom se csinál ilyesmit. Baszd meg magad, Isabel.
Isabel megpördült, és képen törölte. Keményen.
- Velem nem beszélhetsz ilyen hangon, megértetted? Egyébként rendben... ha ezt akarod, akkor nyugodtan elmehetsz.
Nem tartozol nekem semmivel, és nem nekem vagy a Millinereknek dolgozol. Úgyhogy menj csak vissza New Yorkba,
hadd tudja meg minden Giovanni, meg az összes kemény gyerek, hogy nem csak hogy képtelen voltál elvégezni egy
egyszerő munkát, de ráadásul még megöletted a fınöködet és az egyik emberedet is. Gyerünk, menj csak - intett egyik
kezét a csípıjére téve az ajtó felé a nı.
Chas pontosan ezért nem volt boldog.
Tudta, hogy Isabelnek igaza van... ha meg akarja ırizni a méltóságnak akár csak a látszatát is, akkor végig kell
csinálnia az ügyet. Ha pedig ez azt jelenti, hogy csatlakoznia kell Isabelhez, amíg a nı megszerzi a kirakós néhány
újabb darabkáját, akkor ezt kell tennie. Persze abszurd volt még a gondolat is, hogy eljátssza Milliner diplomatájának a
csatlósát, de még csak el sem akarta képzelni, hogy mi történne, ha úgy térne vissza New Yorkba, hogy csak
gyászjelentéseket vinne magával.
Az sem javított sokat a helyzeten, hogy Milliner új közvetítıje egy elsı osztályú ribanc volt. Már a neve is kérkedı volt:
Genevieve Pendleton. A nı természetesen egyetemet végzett, és ettıl automatikusan arrogáns volt a faragatlan
Chasszel szemben. Úgy tőnt, hogy már évek óta Milliner ügyvezetıi közé tartozik, és megengedték neki, hogy részt
vegyen a mőveletben, bár nem tették ghoullá. Az Óvilágban nem így mőködtek a dolgok, és Frankie és bandája sem így
bonyolította a gengszterügyleteket az Újvilágban. Az emberek csak akkor szerezhettek tudomást arról, hogy mi is vagy,
ha közvetlenül utána vagy felaprítod ıket, vagy ghoullá - esetleg Vértestvérré teszed ıket... különben túl sok az
elvarratlan szál.
A végeredmény: Chas nem vette jó néven, hogy a gondjaira bízott személy elıtt nyitva állt a kiugrás lehetısége, ha ez
az egész „Vértestvér-ügy” eldurvulna, és Genevieve pedig nem vette jó néven, hogy egy verılegénnyel próbálnak
nyomatékot adni a szavainak a Vértestvér érdekeltségekkel kapcsolatos tárgyalásokon.
Néhány pillanattal az után, hogy Isabel otthagyta ıket az asztalnál, már össze is vesztek.
Chas elmormolt egy megjegyzést arról, hogy Pendleton talán nem a legjobb választás a tárgyalások vezetıjének
szerepére - a nı nem volt Vértestvér, így hát nem is lehet képes megfelelıen képviselni ıket, különösen, ha bevetik
ellene a misztikus képességeiket. A nı ragaszkodott hozzá, hogy kívülrıl-belülrıl ismeri a Vértestvéreket, és nagyon is
képes volt feltalálni magát közöttük. Chas egy személyes megjegyzéssel vágott vissza, miszerint ha valaki a titkárnıjét
küldené el, hogy vele tárgyaljon, akkor mind a titkárnı, mind a szemtelen üzletfél holtan végezné. Pendleton - aki a
maga részérıl nem szándékozott eltőrni egyetlen sértést sem egy pisztolyforgató útonállótól - megjegyezte, hogy a
kevésbé kifinomult Vértestvérek biztosan így intézik az ügyeiket.
- Majd akkor derül ki, hogy ki a kevésbé kifinomult, amikor felbosszantasz egy másik Vértestvért, és nekem kell
megmentenem a cingár kis seggedet, Guinevere.
- Genevieve.
- Tök mindegy. Elıbb vagy utóbb úgyis valakinek a vacsorájaként végzed. Azt hiszed, hogy a Millinerek majd hagynak
szépen megöregedni, és kivárják, amíg magaddal viszed a titkot a sírba?
- Benne van a szerzıdésemben - vágott vissza Pendleton, és úgy fonta karba a kezét, és úgy húzta ki magát, mintha
pajzsként maga elé tarthatná azt a dokumentumot.
- Aha - horkantotta Chas. - Nos, a szerzıdésed egy rakás szar. A Millinerek habozás nélkül darabokra szaggatják majd
a szerzıdésedet és téged is vele együtt, abban a pillanatban, amikor már inkább teher leszel nekik, mint felhasználható

30. oldal
 Névtelen
erıforrás. Itt nem mehetsz el a legfelsıbb bíróságra, hogy vámpíroknak dolgozol, és rosszul bánnak veled - halkult el
Chas hangja. - Naiv, fontoskodó ribanc.
- Azt hiszed, jobb vagy nálam, csak mert te halott vagy? - rázta meg a fejét Genevieve. - Ó, hát ez jó. Akkor hadd
mondjak neked valami újat. Nem gyalogolhatsz csak úgy egyszerően át az embereken csak azért, mert te valami
titokzatos, félelmetes vámpír vagy.
- Pedig megtehetem, mégpedig azért, mert nekem többé már nem számít.
Furcsa volt ez a válasz. Genevieve félrehajtotta a fejét.
- Ezt meg hogy érted?
- Az illem. A kódex, amit ti halandók betartotok. Nem számít. Én Vértestvér vagyok, és lószart sem jelent nekem az
összes elidegeníthetetlen szemét, amiben hisztek. Nézz rám! Vért iszom, hogy életben maradjak! Embereket ölök, hogy
tovább... élhessek... vagy mi a fasznak kellene ezt a dolgot nevezni.
- Ennek nincs semmi értelme - mondta Pendleton. - Pszichológiai képtelenség. A vámpírtársadalom nem létezhet ilyen
vákuumban. Ez az oka annak, hogy végül elkapják a sorozatgyilkosokat, és hogy addig nem is hallani róluk, amíg
valami igazán iszonyatos dolog nem történik. Az egyre csökkenı reakciók törvénye érvényes a degenerált viselkedésre
is - minél iszonyatosabb cselekedetekben leled örömöd, annál több kell ahhoz, hogy örömödet leld az iszonyatos
cselekedetekben. Eltompulsz. Példának okáért ölnöd kell ahhoz, hogy akár csak egy szikrányi érzelmet is keltsen
benned, pedig korábban ugyanezt az érzelmi reakciót kiváltotta már mondjuk egy egyszerő bolti lopás is. És még csak
gondolni sem akarok arra, hogy mi történik, amikor már a gyilkosság is unalmassá válik.
- Nem semmi - vágott vissza Chas. - Van nekünk erre egy régi rejtvényünk: Én vagyok a Fenevad, különben Én leszek a
Fenevad. Mindannyiunkban ott bujkál az ördög, és idınként szabadon kell engednünk, különben teljesen átveszi az
irányítást. Mint a kibaszott védıoltásnál, vagy bacilus elméletnél, vagy ilyesmi.
- Ez nem lehetséges. Így nem lehet életben maradni - tette keresztbe a lábait és gyújtott rá egy cigarettára Pendleton.
- Lószart. Lószart. Ha annyiszor keresztülmész az egészen, hogy már csak a harag - a Bestia - marad meg, ha hagyod,
hogy gyızzön, akkor baszhatod. Véged.
- Most valami kibaszott sajnálatot vársz tılem? - Pendleton nem nézett Chasre, szemeivel a kifújt füst útját követte.
Chas szemei vörösen villantak.
Érezte a gyomrából feltörni készülı vér ízét a szájában, és a vörös köd ereszkedett a szemei elé.
Egyetlen pillanat alatt talpon termett, és az egyedi tervezési zakó hajtókájánál fogva talpra rántotta Genevieve
Pendletont. Ökölbe szorított kezei alatt megrepedt a szövet, ahogy a ruhájánál fogva felemelte a nıt a padlóról.
Pendleton szemei tágra nyíltak, és szinte kiugrottak a helyükrıl.
- Te szemét kurva - dübörögte Chas, pedig a vicsorba torzult száj és az elıfurakodó agyarak szinte lehetetlenné tették a
beszédet. - Soha a kibaszott életben ne merj azzal vádolni, hogy ilyesmire játszom. Nincs szükségem a kibaszott
sajnálatodra. Nincs szükségem az istenverte aggodalmadra, vagy a szaros szimpátiádra. Amikor te már halott leszel, és
vége, és kibaszott kukackaja lesz belıled egy kibaszott fenyıládában hatlábnyira a föld alatt, én még akkor is itt leszek.
Felfogtad? Eljutott a kibaszott agyadig? Átjutott a kibaszottul egoista agyadhoz? Szart se jelentesz nekem. Az egyetlen
oka annak, hogy nem tépem le a kibaszott fejedet eben a pillanatban az, hogy Isabel már fizetett neked ezért a
munkáért, és én nem akarok vele szembeszállni. Érted már, ostoba kurva? Nem tudsz semmi olyat mondani, ami akár a
leghalványabban érdekelne. Nekem te csak egy újabb kibaszott vértartó zacskó vagy.
Chas ezután összeszedte magát. Genevievet visszadobta a foteljébe, ami hátradılt, és a nı a legkevésbé sem elegáns
pózban terült el a földön.
- Baszd meg. Érted már, mirıl beszélek? Én... Férjnél vagy, Pendleton?
Genevieve nem tudhatta, hogy mit akar ezzel Chas.
- Mi?
- Van férjed? Házas vagy? Vagy esetleg egy „élettárs”, vagy hasonló szarság?
- Én, igen, férjnél vagyok - nyelt nagyot a nı, aztán feltápászkodott a földrıl, és lesimította a zakóját.
- Szereted a fickót?
- Igen.
- İ jelent neked mindent, igaz? Ö az „igazi”, ahogy mondani szokták, nem? İ az az egyetlen személy az egész világon,
aki tökéletes számodra, nem?
- Igen. Azt hiszem. Szeretem ıt... nem akarnék nélküle élni.
- Ez kibaszottul rendben is van. Na, tudod mit, Pendleton? El fogok mesélni neked egy történetet.
- Éppen miután átváltoztattak - nagyjából száz évvel ez elıtt, talán egy kicsivel régebben - én is találkoztam az
„igazival”. Tökéletes lány. Bele is szerettem néhány hónappal az után, hogy találkoztunk. Látod már, hogy mire akarok
itt kilyukadni? Én, a kibaszott vámpír, szerelmes vagyok egy halandóba. És nem mondhatom el neki, hogy egy kibaszott
Vértestvér vagyok. Úgyhogy szépen eljátszom mindent - az egész Maskarádé dolgot. Megpróbálok viszonyt kezdeni egy
növel, pedig tény, hogy ez nem történhet meg.
- De volt ott valami - a nı tudja. Nem tudja, hogy egy baszott hulla vagyok, de tudja, hogy van itt... valami. És ez
kibontja. De nem mintha elmondhatnám neki, tudod? Nem árulhatom el a titkot, mert az azt jelentené, hogy elıbb vagy
utóbb meg kellene ölnöm, és még nem vagyok kész rá, hogy ezt megtegyem. Legalábbis akkor még nem voltam készen
rá.
- Na, itt baszódott el az egész. Itt van a legtökéletesebb személy számomra az egész... életben, de nem lehet az
enyém. Nem mondhatom el neki, és amikor hagyni akarom, hogy csak megtörténjen, ı megérzi, hogy valami nincs
rendjén, és ez kiborítja. És a Vértestvérség minden kibaszott ajándékával együtt - erısebben ütök, mint bárki más, és
képes vagyok rákényszeríteni az emberekre, hogy azt tegyék, amit mondok - képtelen vagyok megoldani a helyzetet.
Szeretem ezt a nıt, de soha a kibaszott életbe nem lehet az enyém. Nem intézhetem el, hogy szeressen, nem
hagyhatom, hogy idıvel megszeressen, és egyszerően nem lehetek vele. Mintha ezer kibaszott mérföldnyire lenne, még
akkor is, amikor mellette ülök.
- És ebbe belebetegszem. Szó szerint. Minden kibaszott éjjel egy kibaszottul hatalmas, üres lyukkal a lelkemen ébredek,
amit nem tudok betömni. Soha. És minél rosszabbul érzem magam, annál többet gondolok rá, amitıl még
nyomorultabbul érzem magam, amitıl még többet gondolok rá... Soha nincs vége.
- Aztán ı megöregszik, de én nem. Örökké fiatal maradok. İ meghal. Talán férjhez megy, talán nem, de ez nem fontos,

31. oldal
 Névtelen
mert az egészhez nekem kibaszottul nincs már közöm.
- És aztán jön egy másik nı.
- És még egy.
- És így tovább, és így tovább, és minden alkalommal felszakad az a kibaszott seb, ami nem tud begyógyulni, mert nem
kaphatod meg, amire szükséged van - azt a személyt - aki begyógyíthatná, akitıl jobban lennél. Soha.
- Persze meg lehet ezt kerülni. Átváltoztathatod azt, akit szeretsz - Vértestvérré teheted - de akkor megölöd.
Behúzhatod egy kicsit az árnyékba: adhatsz neki a véredbıl, a ghouloddá teheted, de az nem egy méltányos kapcsolat.
A vér hatalmával kényszerítheted, hogy szeressen, de az nem igazi. Végül nem tehetsz mást, mint hogy végignézed a
halálukat, és közben egyre nagyobb és nagyobb lesz benned az a kibaszott lyuk.
- Úgyhogy nekem soha nem lehet meg az, ami neked van, kibaszott Genevieve Pendleton. Soha nem mehetek haza
ahhoz a személyhez, akit szeretek. Nem érinthetem meg úgy egyetlen nı arcát sem, hogy az az érzés, amit az
érintésem kivált belıle, ne lenne beárnyékolva attól a tudattól, hogy egy olyan kibaszott dolog érintette meg, ami
embereket öl. Bennem nem lehet más, csak kibaszott feketeség, ami egyre nagyobb lesz minden egyes kibaszott
éjszakával, és ami azt akarja, hogy pusztítsak el mindent, amihez csak hozzáérek.
- Elég száz év ebbıl a szarból, és nem marad más neked, csak a harag. Csak ezzel tarthatod féken a kibaszott Bestiát -
tőzzel a tőz ellen.
- Jusson eszedbe ez, amikor legközelebb jó éjt puszit adsz a férjednek, vagy reggel mellette ébredsz az ágyban. Jusson
eszedbe, hogy neked van valakid, akit valóban szerethetsz egész halandó életedben, és hogy ez nem mindenkinek
adatik meg. És ık emiatt soha nem lesznek teljes férfiak, vagy teljes emberek. Aztán gondolkodj el az egyetlen dolgon,
ami átveheti a szerelem helyét. Mi kedvünkre győlölhetünk, és a győlöletünknek önmagunknál nem is találhatnánk jobb
célpontot. Úgyhogy minden este azért kelünk fel, mert nem akarjuk még ennél is jobban győlölni magunkat. És még
ebben is kudarcot fogunk vallani.
Genevieve elnyomta a cigarettáját. Kilépek.

1999. július 18., vasárnap, éjjel 1:27

Ismeretlen helyszín
Boston, Massachusetts

Chasnek igaza volt. Francis Milliner még azon az éjszakán az építési vállalkozása által kivitelezett mélygarázs alapjába
betonoztatta Genevieve tetemét, hogy a nı megjelent elıtte és ki akart lépni.

1999. július 17., szombat, este 8:27

2065-ös Delta járat, Logan nemzetközi repülıtér
Boston Massachusetts

A rázkódás felébresztette Isabelt, annak ellenére, hogy úgy negyvenöt percig még nem tudott volna felkelni. Vagyis
inkább úgy negyvenöt perc múlva már fel tudott volna kelni, ha nem lett volna becsomagolva egy repülıgépbiztos
koporsóba a csomagtérben. Nem talált más módszert a biztonságos utazásra, amikor a legjobb járatok naplemente elıtt
indultak - nappal iszonyatos kockázattal járt a mozgás, és ı mindig nyomott volt, ha nap még nem ment le teljesen.
Nem mintha kellemes lett volna a csomagtérben utazni. Az egyetlen módszer az volt, ha hullaként utazik. A
légitársaságok bombák meg más dolgok után kutatva megröntgenezték a teherszállítmányokat, és ha egy emberi
formájú tárgy egy bejelentett, szállítható koporsón kívül bárhol máshol megjelent volna, akkor azt valaki biztosan
észreveszi. A koporsóban utazó vámpír még akkor is könnyedén el tudta hitetni a reptéri dolgozókkal, hogy valóban
hulla, ha valamilyen okból kifolyólag kinyitották a koporsóját - elég volt mozdulatlanul feküdni, és eltőrni a piszkálást.
Ez mindig szórakoztatta Isabelt. Nem számít, mennyire groteszknek tőnik, de valahányszor megbolygatták az
utazásnak ezt a csomagolt módját, valaki a koporsót felnyitó emberek közül biztosan megérintette. Valószínőleg a
kedves halottjukat szállító rokonok fel lennének háborodva, ha tudnák, hogy az eltávozottat molesztálták, de Isabel a
saját érdekében tartotta a száját. Nagyobb bonyodalmakat okozott volna, ha felkel, és számon kéri a rakodómunkáson
a tettét, de ettıl még mulatságos volt elképzelni a helyzetet - amint a kövér, zsémbes hordár elájul, miután a hulla
leharapja és kiköpi az ujját, amit a szájába gyömöszölt.
Ezek a gondolatok azonban mindig az utazás legkönnyebb részei voltak. A csomagként utazó Vértestvérnek
mozdulatlanul kellett feküdnie az egész utazás alatt - nem volt elég hely a mozgáshoz. Napközben, amikor a Vértestvér
amúgy is aludt, ez nem okozott gondot, de ha az utazás alkonyat után ért véget, akkor másként alakultak a dolgok: az
utazónak egyszerően ott kellett feküdnie. Egyes Vértestvérek, akiknek szokásukká vált a „hullareptetés”, különleges
koporsókat készíttetnek maguknak, amiben lehetıségük volt mozogni egy kicsit, de Isabel nem volt jó véleménnyel
errıl. Csak idı kérdése, hogy valaki felismerje azt a bizonyos koporsót, és kíváncsiskodni kezdjen a hulla után, akinek
az a szokása, hogy ide-oda repked az országban.
Az utazást szükségessé tévı ügyek azonban minden esetben súlyosan ránehezedtek a Vértestvérre. Pontosan ez volt a
helyzet Isabel Atlantába vezetı útja alatt. Azt már Las Vegasba érkezése elıtt is tudta, hogy valami gond támadt az
élık világát a holtakétól elválasztó határvonalon. Elıször a Giovanni klán öregjei úgy gondolták, hogy csak a holtak
szellemei keveredtek bele ebbe az ügybe. Még Ambrogino Giovanni, a kiugrott varázsló is az események hatása alá
került, és két hétre visszavonult a loggián található szentélyébe, hogy összeszedje magát a megpróbáltatások után.
Aztán a család tagjai kezdtek eltünedezni.
Az öregek, az ancillák és az újszülöttek éppúgy kezdtek kámforrá válni, mint néhány ghoul, a közvetlen családtagjaik és
kísérıik. A Giovannik évekig küzdöttek azért, hogy a befolyásukat az egész világra kiterjesszék, és most éjszakáról
éjszakára tünedeztek el világszerte.
Aztán Ambrogino hívatta. A területen az egyik Giovanni Vértestvér tett egy rövid kirándulást, és többé soha nem látták.

32. oldal
 Névtelen
Ez volt Frankie Gee, Francis Alberto Giovanni del Agrigento - Chas fınöke. Isabel úgy érezte, hogy Chasnek tudnia kell
Frankie eltőnésérıl, de arról már nem, hogy sejtése szerint ennek mi lehet az oka. Isabel véleménye szerint Chas nem
értette volna meg, és túl súlyos teher volt ez ahhoz, hogy a Millinereket terhelje vele.
Ambrogino említést tett az ısi klánról.
Isabel túl fiatal volt ahhoz, hogy pontosan tudja, kik voltak a „ısi klán”, de azt tudta, hogy a Giovannik nem becsületes
úton jutottak a jelenlegi állapotukhoz. Valamikor a múlt ködös távolában a Giovannik fellázadtak az ellen, aki vámpírrá
tette ıket, elpusztították az ivadékait, és lediablerizálták ıt magát is. Természetesen az ısi klán több tagjának is nyoma
veszett, és azóta sem bukkantak fel. Ha Ambroginónak igaza van, akkor a gondok, amikkel a holtak birodalmában meg
kellett küzdeni, egyúttal kiszabadították az ısi klán tagjait, akik ott kerestek menedéket. İk pedig kétségtelenül
dühösek lesznek a balsorsukat okozó lázadókra, és nekilátnak, hogy valamilyen módon elégtételt vegyenek rajtuk.
Ambrogino kutatni kezdett, és a felfedezései igazolták ezt a megérzését - a halott és eltőnt Giovannik - vagy a
teremtıik - mindannyian részt vettek valamilyen szinten az elıdeik kiirtásában. Prágában eltőnt Don Pietro Giovanni két
gyermeke. A faragatlan Martino della Passaglia végignézte, amint atyját elragadja valami, ami a saját menedékében
rejtızködött a mennyezett árnyékaiban. Ludo Giovanni, a brémai krónikás csak egy befejezetlen mondatot hagyott
hátra a jegyzeteiben.
Ambrogino szerint az ısi klán most már A Koponyák Hírnökeinek nevezi magát, és addig nem pihennek, amíg a
Giovanniknak írmagja sem marad.
Nos, láthatóan komoly ambíciókkal rendelkeztek. Bár nem a Giovannik klánja volt a legnépesebb Káin klánjai között, de
nem is ık voltak a legkevesebben. Egy ilyen pogrom évtizedeket, ha nem évszázadokat venne igénybe. De, amint azt
Ambrogino is megjegyezte, egész mostanáig vártak, és semmi más nem szólt mellettük, csak az idı.
A Giovanni öregek sietve számtalan rátermett ügynököt küldtek szét a világban, hogy a lehetı legtöbbet megtudjanak
errıl az ügyrıl. Az összegyőjtött információk alapján ezek a Vértestvérek arra következtetésre jutottak, hogy a
Koponyák Hírnökei kevesen vannak, de mindannyian igen nagy hatalommal rendelkeznek. Isabel egyike volt azoknak,
akik az elsı híreket összegyőjtötték, és tisztában volt a zord valósággal - az, akit ı keres, kétségtelenül legalább öt
évezrede létezik.
Ez a válság természetesen csak a Giovannikra hatott - ettıl a föld még nem fordult ki a sarkaiból. Isabelnek máris két
újabb fontos ügyben kellett eljárnia: meg kellett figyelnie a Keleti Parton futótőzként terjedı Sabbat hódítást, és ott volt
még Benito Giovanni elrablásának kényes kérdése.
A Keleti Parti ügyekkel kapcsolatban Isabel leginkább csak tanácsadóként játszott szerepet. Kapcsolatot tartott mind a
Sabbat, mind a Kamarilla képviselıivel, és mindegyiküknek a tudomására hozta, hogy a Giovannikat nem érdeklik az
ügyeik. A Giovannik befolyása alatt álló Boston nem lesz a következı fogás a Sabbat asztalánál, és nem válik a
Kamarilla menekültek menedékévé. A legfontosabb feladata azonban az volt, hogy elrejtse a bostoni Giovanni befolyás
valódi természetét a többi Vértestvér elıl - a vámpírok közül csak nagyon kevesen tudták, hogy a Giovanni érdekeket a
Millinerek képviselték Bostonban, és egyszerően feltételezték, hogy csak azok a Giovannik, akiknek ez a neve. Mások
tudatlansága nagyhatalmú fegyver volt a Giovannik arzenáljában, és a Millinerek pontosan azért kérték fel Isabelt, hogy
ne veszítsék el ezt a fegyvert.
Ami Benitot illeti, Isabel elıször az ısi klán akciójának tudta be az eltőnését. Azonban miután átnézte a családfáját úgy
találta, hogy a férfi csak nagyon távoli rokoni és leszármazási kapcsolatban áll bárkivel is, akinek köze lehetne a
Giovanni ısök elpusztításához. A Vértestvérek közötti kapcsolatai aztán informálták arról, hogy egy mostanában
lezajlott mőkincsügylet kapcsán Benito kétes alakokkal került kapcsolatba. Ezek után némi hétköznapi nyomozói munka
árán sikerült elıásnia néhány tényt Benito elrablásával kapcsolatban, illetve sikerül a Nosferatukhoz kapcsolni az
eseményeket.
Ebben a pillanatban mind a három ügy súlyosan Isabel Giovanni vállára nehezedett, és így nem sikerült elaludnia.
Láthatóan kénytelen lesz az egyik ügyet félretenni a másik kettı kedvéért, és azonnal tudta, hogy szegény Benito húzta
a rövidebbet a sorsolásnál. Végül is ı csak egyetlen Vértestvér volt - a másik két ügy egy egész város, ha nem a világ
összes Giovanniját érintette. Azonban gyanította, hogy nem most hallott utoljára Benitóról. Még nem akarta ıt leírni, de
az egyik ügyet félre kellett tennie, és az ı elrablásánál volt a legnagyobb esély arra, hogy minden magától rendezıdik,
ha nem foglalkozik az üggyel.
Az ısi klán feltőnése ugyanígy sokkal fontosabb volt a Benito ügynél, és Isabel Atlantában akart találkozni egy
kapcsolatával, akinek a révén információkhoz juthat a csoport egyik tagjáról. Az a valami láthatóan New Orleansban
ütötte fel a tanyáját, aztán valamilyen módon elérte, hogy Frankie elmenjen hozzá, és elpusztította. Frankie már
nagyjából négy évszázada volt Vértestvér egyike volt a valódi szicíliai rablóbáróknak, aki mindig a kornak megfelelı
köntösben jelent meg. Az a tény, hogy egy ennyire elırehaladott korú valakit így rá tudott venni, hogy belesétáljon a
saját Végsı Halálába, jelezte az általuk keresett lény hatalmát. Isabelnek fogalma sem volt arról, hogy miként
várhatják tıle, hogy sikerrel járjon ott, ahol más, sokkal öregebb Vértestvérek már kudarcot vallottak, de ha jó elıre
megkapja a figyelmeztetést, akkor jó elıre fel tud készülni. Elınyhöz juthat, ha akkor és ott találkozik a lénnyel, ahol,
és amikor azt ı akarja, még akkor is, ha a találkozás egyetlen oka az, hogy megfigyelje, és a megfigyeléseit eljuttassa
a többi Giovannihoz.
Most már csak arra kellett ügyelnie, hogy ne veszítse el ezt az elınyét.
A repülıgép remegve életre kelt, elıre lódult, és lassan levegıbe emelkedett.

1999. július 21., szerda, éjjel 11:18

Lafítte bárja
New Orleans, Louisiana

Jake leült. Az alacsony mennyezető, francia ajtós helység úgy nézett ki, mintha már legalább száz éve állna, itt -
csakúgy, mint minden egyéb New Orleansban.
Természetesen a legtöbbször ez így is volt.
De Jake nem azért jött a Lafitteba, hogy az építészeten tőnıdjön. Még csak nem is azért, hogy a többi asztalnál ülı

33. oldal
 Névtelen
„vámpírokhoz” hasonlóan bámulatos mennyiségő turista színvonalú daiquirit döntsön magába. Nem, Jaket egy
személyes ügy hozta ide.
Körbenézett a teremben, ahol csak úgy nyüzsögtek a melegek, a léhák, és az elveszettek. Hétvégi mulatozók, akik egy
korai tivornya reményében látogattak el ide, helybeliek, akik pénz, vagy segg után kutattak a vendégek között, egy
agyonhajszolt csapos, és hihetetlenül terjedelmes szarzsák a zongoránál, aki minden tıle telhetıt megtett, hogy olyan
dalokat énekeljen, amelyeket az eltompult részegek is ismertek. A nóták fele újdonság volt, amiket dupla sebességgel
játszott el, míg a többi „örökzöldnek” számított. Jaket mosolyra késztette a gondolat. „Örökzöld” volt az a dal, amit
1950-ben vagy 60-ban vettek fel. İ már az elıtt negyven évvel is itt volt - akkor ı vajon mi lehet?
Nem számít. Az ivászatok egyetlen résztvevıje sem látta ıt, vagy ha látták is, hát nem törıdtek vele. Számukra csak
egy részeges bajtárs volt, aki jó murik, és olcsó pia után kutatva járja sorra a bárokat. Nem jelent veszélyt - igyál egyet
az egészségünkre!
A bárban senkinek nem volt még csak sejtelme sem arról, hogy mi is ı. Vagy mi az a nı, akivel itt kell találkoznia.
Marcia Gibbert, egy másik Vértestvér. A nı komoly érdeklıdést mutatott New Orleans után az elmúlt néhány hétben,
mióta egy hónappal ezelıtt megérkezett valahonnan... Annaheimbıl? Valahányszor találkoztak, az emberek mindig azt
hitték, hogy ı és Jake egy pár, két excentrikus, fekete, nouveau-riche kedvelı ember. Az igazság az volt, hogy Marcia
egy ötezer éves gyilkosról akart információkat szerezni, és Jake hasznot akart húzni a nı ırült keresztes hadjáratából.
Öt egyáltalán nem érdekelte, hogy mi zavarja Marciát. Családi ügynek mondta, és aztán annyiban hagyta a dolgot. Ezt
Jake megértette. Brujahként jól tudta, hogy egyes Vértestvérek a vérvonaluk alapján gyorsan beskatulyáznak másokat.
A nı szerinte Szét Követıje lehetett. Talán Gangrel, vagy éppen egy másik Brujah. Lehetne még Caitiff is, bár nem tőnt
annyira lecsúszottnak, mint azok, akikkel eddig találkozott. Nem számított, bármi legyen is az igazság. Volt pénze, és
Jake nem hagyhatta ki a napi munkát. Talán elvihetné a morbid turistákat egy éjféli temetınézı körútra...
Marcia lehajtott fejjel belépett az alacsony ajtófélfa alatt. A füstön keresztül meglátta Jake-et, aki egy jelöletlen
összespárgázott csomaggal a kezében odaintette a nıt az asztalához. Marcia elnyomta az arcára kiülni készülı
izgatottságot, rendelt egy italt a pultnál, hogy fenntartsa a látszatot, aztán csatlakozott Jakehez az asztalnál.
- - Talált nekem valamit? - mosolygott Marcia. Bár tudta, hogy Jake nem fektetett bele túl sok energiát, de azért nem
volt rá semmi oka, hogy ne legyen barátságos.
Jake végigmérte a vendégét. Széles arcvonásai és barna, talán mulatt bıre volt. És a szemei kékek voltak, ami
meglehetısen szokatlan volt. De ez sem tartozott rá. A pénzéért jött, úgyhogy elég legyen a paranoiából.
- Igen, találtam valamit, ami érdekelheti. Attól tartok, hogy nem tobzódnak benne a tények... úgy hangzik, mintha egy
részeges, vagy egy ópiumfüggı írta volna, de bizonyos részeknek hasznát veheti.
Odacsúsztatta a csomagot a nınek, de közben végig a reakcióit leste. Ha gyorsan felkapja, vagy megpróbálja elrejteni,
akkor talán megéri majd késıbb a nyomába szegıdni, és kiszimatolni, hogy miben sántikál. Ugyanakkor, ha ez valóban
egy családi ügy volt, ahogy a nı állította, akkor így csak a klán egy öregjének a menedékéhez juthat el, ami, bár
érdekes információ, mégsem olyasmi, amit személyesen szeretne megtapasztalni.
Marcia megfontoltan kinyitotta a csomagot, lassan hámozva le róla a spárgát, és elıhúzott belıle egy kupac
megsárgult, a széleken töredezett és szakadozott lapot. Az írás egyenletes és tetszetıs volt rajtuk, bár a nedvesség és
a papírban visszamaradt savak itt-ott tönkretették a tintát.

Nem hiszem, hogy Vak Tom mindig is vak lett volna. Úgy néz ki, mint egy olyan férfi, aki ezt kiérdemelte. A kékesfehér
hártyával borított bal, és az orrát is érintı ólomszürke sebhely alatt eltőnt jobb szeme miatt félelmetes volt a
megjelenése. Azt hiszem, valahol az emlékeimben még elıfordul kétszemően (vagy legalább egy szemmel), de
amennyire emlékszem, amióta a nevén szólítom, mindig is Vak Tomnak hívtam.
Rettenetesen jókat szórakoztunk együtt, Vak Tom és én. Születésem elıtt kvártélymester vagy ırmester, vagy valami
ilyesmi volt, de az anyám háza alatti pincében lakott azóta, hogy elveszítette a látását. Anya a gondjaira bízott - azt
hiszem úgy vélte, biztonságban vagyok, ha ı vigyáz rám - azokon a napokon, amikor a hölgytársaival teázott, vagy
egyéb ügyeket intézett. Vak Tom és én katonásdit játszottunk, vagy felderítettük a házunk közelében található fás
ligetet. Néha a fák tetejérıl kövekkel dobáltuk az aligátorokat, de úgy tőnt, hogy Vak Tom ezt soha nem élvezte
annyira, mint én. - Soha ne köpd szembe az ördögöt a saját portáján!
Az igazsághoz hozzátartozna, hogy ideges gyermek voltam, folyton betegeskedtem vagy aggodalmaskodtam vagy
aludtam, és hajlamos voltam bámulatos energia kitörésekre. Anya csak nevetett. - Kísérteteket látsz! Az erdı
gyermekeit látod táncolni a hold fényében! Nem tehettem róla, de én is mindig vele nevettem, amikor ilyen humorosan
nézett a dologra, és reméltem, hogy a nevetésem visszatartja azokat a dolgokat, amiket láttam. És az esetek
többségében vissza is tartotta ıket.
Azonban a nevetés bőbája nem tarthat örökké. Úgy a nyolcadik születésnapom környékén néha arra ébredtem, hogy az
éji órákon különös zajok szőrödnek be szobámba az ágyam alól. Hol egy kecskebak mekegésének, hogy egy ırült kakas
kukorékolásához hasonlított, vagy Vak Tom óbégatásához a templomban. Anyámért kiáltottam, de a hangok mindig
elhallgattak, míg mielıtt bejött volna a szobámba.
- Az isten szerelmére, fiam, azt hinné az ember, hogy az aligátorok jöttek el érted!
De én tudtam, hogy a hangok nem az aligátoroktól származnak. Az aligátoroknak olyan a hangja, mint a disznóké, vagy
mint Vak Tomé, amikor túl sok bort ivott. Azonban Anya mindig előzte ıket, és én nem is gondoltam rájuk, amikor
másnap felkeltem...
Ahogy nıttem, úgy kezdett egyre fáradtabbnak tőnni Vak Tom, és mintha egyre kevésbé vigyázott volna magára.
Gyakran láttam vágásokat a megviselt arcon, vagy vérzı, megsebzett ujjakat a kezein.
- Miért akarsz ennyire kíváncsi lenni, fiú? Hát nem tudod, hogy a kíváncsiság vitte sírba a macskát?
- Borotválkozás közben vágtam meg magam - felelte, vagy - Odacsuktam az ujjam ahhoz az átkozott pinceajtóhoz.
Az izgatottságomnak gyakran volt értelme - azt is mondhatnánk, hogy korán érı típus voltam (bár hallottam, hogy
egyesek elvarázsoltnak neveznek). Hamarosan észrevettem, hogy az ágyam alól felhangzó rettenetes zajok után mindig
egy újabb sérülés jelenik meg Vak Tom testén. A kíváncsiságom felébredt, és meg kellett tudnom az igazságot.
- Vak Tom, te csaptál akkor zajt tegnap éjjel a szobám alatt? - kérdeztem ártatlanul.

34. oldal
 Névtelen
- Fiú, figyelj rá, és jól nyisd ki a füled.
Vak Tom ezt olyan hangnemben mondta, amit eddig még soha nem hallottam tıle. Szigorú volt, és követelızı. Anyám
soha nem beszélt így - bár Vak Tom szerint elkényeztet engem, ahogy tréfálkozik és szórakozik minden szavamon.
- Az Öreg Csikar volt a padló alatt, de te maradj csak a takaróid alatt, amikor azt hallod, hogy itt táncol.
Ezt nem tudtam elhinni! Be kell vallanom, hogy rettenetesen megrémültem. Anyám elvesztette a türelmét azon az
éjszakán, amikor a számtalan figyelmeztetés és vég nélküli kérlelés ellenére sem voltam hajlandó lefeküdni. Végül saját
kezőleg cipelt be a szobámba, és belezsuppolt az ágyba, aztán figyelmeztetett, hogy egy egyszerő pofonnál többtıl kell
majd tartanom akkor, ha el merészelném hagyni a fekhelyem nyújtotta biztonságot: odavet az aligátoroknak a
mocsárban, vagy a manóknak az erdıben.
Nem kellett volna aggódnia: a zajok elkezdıdtek, alig kit perccel az után, hogy távozott, és szó sem lehetett arról, hogy
kimásszak az ágyamból. Egyre csak hívtam és hívtam ıt, de azt hihette, hogy sírógörcsöt kaptam, vagy egyszerően
farkast kiáltok, úgyhogy nem válaszolt a hívásaimra.
Nem tudom, hogy ez meddig tarthatott, de több órányi lepedıt átizzasztó rettenet után eljött a reggel. Aznap egy szót
sem szóltam a reggelinél, és Anya kíváncsian nézett rám, de végül elment a szokásos ügyeket intézni.
- Vak Tom - kérdeztem lenyőgözve, és észrevettem, hogy az öreg jól láthatóan sántít - mi volt az a felfordulás tegnap
éjjel a padló alatt?
- A pokolba, fiú. mondtam már neked, hogy törıdj a magad dolgával, nem? Mondtam már egyszer, hogy az Öreg Nick
volt odalenn, és jobban tennéd, ha magára hagynád ıt a saját gonoszságával!
Aznap éjjel Anyám ismét ágyba tett, pedig úgy futottam elıle, mintha maga az ördög kergetne. Teljesen kimerültem,
mire végül elkapott, és gyámoltalanul rogytam az ágyamra.
A hangok azonnal elkezdıdtek, amint az árnyéka eltőnt az ajtónyílásból. Ezúttal mintha egy dudás játszott volna egy
pokoli dallamot. A félelemtıl dermedten bámultam a plafont. Meg sem mertem moccanni, nehogy a túl heves mozgástól
Lucifer karjaiba essek. Aznap éjjel ismét bevizeltem, mert eltökéltem, hogy addig nem mászom ki a lepedık közül, amíg
el nem jön a hajnal.
A következı reggelen Anya megjegyezte, hogy betegnek látszom, és hogy pihenjek a nappaliban addig, amíg vissza
nem tér Madame Pouncelucard otthonából (a frissen eljegyzett lánya tiszteletére összejövetelt rendeztek aznap). Azt
mondta, hogy szól Vak Tomnak, hogy nézzen be hozzám, és gondoskodjon róla, hogy semmiben nem szenvedjek
hiányt.
A nap eszelıs homályban telt, és a nappali hosszú árnyékaiban manók viháncoltak. Én legalábbis így láttam. Vak Tom
kora délután benézett, hogy a hogylétem felıl érdeklıdjön, és én észrevettem, hogy kíméli a bal kezet. Talán csak a
burgundi függönyökön átszőrıdı fény játéka volt, de én mintha fekete vért láttam volna a kabátján a kérdéses kar
fölött.
- Vak Tom - könyörögtem remegı hangon - meg tudnád mondani, hogy ki csapott akkora lármát tegnap éjjel a
hálószobám alatt?
Vak Tom fáradtan és öregesen sóhajtott egyet, mielıtt válaszolt volna.
- Az Ördög volt az, fiacskám. Soha többe ne kérdezısködj felıle!
Az Ördög! Az anyám háza alatt! Elképzelhetetlen, de Vak Tom válasza mégis kézzelfoghatóan valóságos volt. Tényleg
azt várta tılem, hogy elhiggyem, hogy minden látható sérülése ellenére nem ı volt az az éjjel, aki fel akarta ébreszteni
Káint?
Talán mondanom sem kell, de aznap éjjel rettegve vártam a lefekvés idejét, ami könyörtelen sietséggel érkezett, mivel
anyám valamiféle bujkáló betegségre gyanakodott. Hosszú órákon keresztül meredtem a mennyezetre, és reméltem,
hogy ki tudom majd zárni a zajokat, amikor eljönnek.
Aznap éjjel a zajok késın kezdıdtek, de ahogy megérkeztek, acélos eltökéltséggel megkeményítettem az akaratomat.
Bármennyire rémült voltam is, mégsem tőrhettem, hogy ez a báránybırbe bújt farkas tovább őzze gonosz praktikáit a
házam alatt. Már biztosan odalenn volt, és egy gonosz varázslatot készített elı, aminek a segítségével sorvadást
bővölhet rám, vagy himlıt, vagy vakságot. Mennyire féltékeny volt, hogy megorrol egy kisfiúra az életerejéért, és
nekilát megfosztani ıt a szeme világától.
Az egyre duzzadó rettegésben elég volt a leghalványabb foszlány abból az átkozott sípolásból ahhoz, hogy kiőzzön az
ágyamból. A hátam mögött a hálóingem csapkodó szárnyaival felkaptam egy gyertyát a nappaliban, és a konyhai
tőzhely parazsánál meggyújtottam. Kirohantam a házból, és odafutottam a hátsó részhez, ahol Vak Tom pincéjének
ajtaja állt. A rettenetes sípszó valóban onnan szőrıdött ki, és én tudtam, hogy ha nem zavarom meg a zenéjét, akkor
én is az ı rettenetes sorsára jutok.
Így hát felrántottam az ajtót.
- Vak Tom! - sikítottam. - Törd meg a varázslatodat!
Ezzel bevetıdtem anyám házának rosszul megvilágított alagsorába, és a gyertya villódzó lángjával majdnem
felgyújtottam a hálóingemet.
Vak Tom ott állt elıttem, és láthatóan megdöbbent az érkezésemtıl. Ahogy felém fordult - és ez a cselekedete ara utalt,
hogy valaha látott - megláttam a pánsíp elıtt résnyire nyitott véres ajkait, amelybıl izzadva elıkényszerítette a
hangokat.
Ebben a pillanatban egy mély mordulást hallottam, és Vak Tom visszafordult, de már elkésett. Testét egy láthatatlan
erı rántotta görcsbe, és a feje durván hátrabicsaklott. Vak Tom a földre rogyott, is kiejtette a kezébıl a sípot.
- Átkozott kölyök! - recsegte, és felköhögött még egy utolsó ragacsos vércsomót. - Mondtam, hogy maradj távol. Most
elszabadult.
Döbbenten meredtem rá, de aztán ismét felnéztem, ahogy a dübörgı hang egy szót formált:
- Holnap.
És ott, a szoba távolabbi sarkában egy köntöst, vagy kámzsát viselı halott ember állt. Kegyetlen ajkai rettenetesen
elégedett vigyorba torzultak. Hozzám intézte a szavait, és a hangja olyan volt, mint a kövön csikorduló acél:
- Köszönöm neked, fiú. Most emberekkel kell találkoznom, és el kell végeznem a feladatomat - és ezzel a szörnyő
jelenés elhalványult, magára hagyva a nehéz levegıjő, árnyékokkal zsúfolt szobát.
Ekkor történt, hogy elmenekültem a pincébıl, és vissza sem nézve addig rohantam észak felé, amíg össze nem rogytam
a kimerültségtıl. Még napokig minden csepp energiát, amit ki tudtam facsarni a testembıl, arra használtam, hogy

35. oldal
 Névtelen
egyre távolabb, és távolabb kerüljek attól a pokoli helytıl. Soha többé nem szóltam egy szót sem, még akkor sem,
amikor egy ismeretlen városban kikeveredtem az ırült, éhhalál szélén imbolygó mániámból. És soha nem tértem vissza
anyám házába, ahol a holtak járkálnak, és csak a rettenetes altatódalok képesek visszatartani ıket.

- Mi ez? Honnan való? - kérdezte gyors szavakkal és tágra nyílt szemmel Marcia Jake-et. - Kitıl kapta? Az illetı látott
valamit abból, ami ebben a papírban áll?
- Lassabban, a pokolba is - tolta el egy kicsit magát az asztaltól Jake, mintha ezzel a távolsággal szeretné lecsendesíteni
egy kissé a beszélgetést. - Ennél sokkal fontosabb az, hogy meg akarja-e venni? És mit tud fizetni azért, hogy nekem
megérje átadni Önnek?
Marcia nem most elıször tárgyalt Vértestvérekkel, így alacsonyan indította a licitet - végül is a készpénz pótolható volt,
különösen, ha a Giovannikról volt szó.
- Hajlandó vagyok hatezret fizetni érte, ha válaszol a további kérdéseimre. A pénz itt van, New Orleansban, és még ma
este megkaphatja készpénzben.
- Hat rongy egy halott ember naplójáért? Elég meredeken hangzik. Akkor biztosan ér valamit. Vajon mi lehet még a
tarsolyában?
Jake kitartott, és így eljátszotta a rá esı részt a Jyhad végtelen színdarabjában, bármilyen kis epizódszerep jutott is
neki.
- Az azonnali ajánlatom készpénzrıl szól. Hatezerötszáz, még ma éjjel - védekezett Marcia.
- Mondok én valamit, nıvér. Nincs szükségem a pénzre. Odaadom a papírokat, sıt még a háttéradatokat is, de jön
nekem eggyel. Egyszer, valamikor kérhetek egy apró szívességet. Nem biztos, hogy feltétlenül itt kell lennie ahhoz,
hogy teljesítse az eljövendı kérésemet, de segítenie kell, amikor szükségem van rá.
Marcia úgy tett, mintha egy pillanatig fontolóra venné az ajánlatot. Jake egy kisebb szolgálatot akart tıle. A Kamarilla
nagyon oda volt az ilyesfajta ígéretekért. Igazán nem nagy ár, ha ez valóban egy korabeli és megbízható leírás volt
arról, hogy az általa keresett ısi gyilkos a múltban valóban itt ütötte fel a tanyáját.
- Rendben - mondta végül Jakenek.
- Oké - élcelıdött Jake, ahogy kezet ráztak. - És most, mit akar még tudni?
- Elıször is, hogy pontosan mi is ez? Valami nagyobbnak a része?
- Nem, ez egy naplóbejegyzés, amit egy ismerısöm talált az egyik házban a mocsár mellett. A kézitáskában ezek
mellett csak néhány feljegyzés hevert - pénzügyi papírok, születési anyakönyvi kivonatok, lejárt szerzıdések, és így
tovább. Nekem nem úgy tőnt, mintha ilyesmiket keresne.
- Valóban nem. Nekem csak a helyszínekre van szükségem, pontosan hol találták ezeket?
- Azt mondanám, hogy úgy húszmérföldnyire innen. Elvezethetem oda.
- Volt ezen kívül bármi más a pincében? Egy hevenyészett kripta, vagy ilyesmi?
- Jézus, vegye vissza a hangerıt. Ezek a fickók csak részegek, de nem bolondok. És nem, a hely ki volt takarítva. Úgy
negyven éve senki nem járt arra - annak is van már egy ideje, hogy valaki dolláronként néhány centért megvette a
helyet, de azóta sem költözött be senki.
Úgy tőnt, hogy Marcia nincs meggyızve.
- Hogyan lehet egy háznak pincéje a mocsárban?
Felvonta a szemöldökét, és ezzel mintegy jelezte Jakenek, hogy azt reméli, most hazugságon kapja. Nem lett volna túl
nehéz kitalálni egy ilyen történetet. Ha még most rájön a csalásra, akkor sem veszít semmit, de ha soha nem jön rá,
akkor a semmiért fizette volna vissza a szívességet.
- A házat egy barlangra építették. A pince egy természetes barlang, ami a vízfelszín fölött van. Egyszerően rászereltek
egy ajtót a barlang szájára, és mellé építették a házat. Azt hiszem, még a napló is említést tesz a kıfalakról.
- Oké, és honnan tudjuk, hogy ez a ház szerepel a naplóban? Ott az áll, hogy a férfi soha nem ment oda vissza.
- Nézze meg az utolsó oldal hátát. Ezt levélben küldték vissza a házhoz. Végeztem egy kis nyomozást, és találtam egy
Pouncelucard névre bejegyzett ingatlant úgy fél éjszakányi járóföldre a szóban forgó helytıl. A bejegyzés még 1860-ból
származik, és valószínő, hogy ez a bizonyos Pouncelucard akkor vásárolta a házát. Ráadásul, és nem bánom, ha itt egy
kicsit a saját okosságomat dicsérem, a házban, ahol ezt találták, az egykori nappaliban burgundi függönyök rothadtak
az ablakokban. Természetesen ez önmagában nem bizonyít semmit, de ez is egy újabb egybevágó apró részlet.
- Tehát ezt a házban találta? - folytatta Marcia.
- Nem, egy ismerısöm találta. Én csak késıbb ellenıriztem a részleteket. Én adom az arcom az árumhoz, ha érti, mire
gondolok - mosolygott Jake, és Marcia komolyan viszonozta a mosolyt.
- Nos, tiszteletben tartom a titkait.
- Nem kívánja tudni, hogy készítettem-e másolatokat?
- Nem zavar, ha készített.
- És nem akarja látni a házat.
- Megvan a cím - mutatott rá Marcia az utolsó oldal hátuljára.
- Tehát akkor számíthatok a szívességre? Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.
- Igen, számíthat.
- Akkor minden jót - jegyezte meg Jake, és az arcán nyoma sem volt mosolynak. - Tudja, hol talál meg, ha szüksége
lenne rám.
- Köszönöm, Jake. A szokásos módon távozom.
Jake a szemeit forgatta, miközben Marcia felállt, és „véletlenül” feldöntötte az italát - így senki nem veheti észre, hogy
hozzá sem ért.
- És soha többé nem akarlak látni - vakkantotta Jake felé a nı, és kiviharzott a Lafittebıl.
Nem volt túl hangos, nehogy túl nagy legyen a felhajtás, de ahhoz eléggé színpadias volt a távozása, hogy meggyızze a
körülöttük ülı részegeket, hogy ı és a „barátja” éppen most szakítottak.
A mögöttük álló asztaltól egy vörösképő férfi megveregette Jake vállát.
- Nem akar utána menni?

36. oldal
 Névtelen
Jake megrázta a fejét, de nem nézett együttérzı támogatójára.
- Nem, mi végeztünk egymással. Most láttam ıt utoljára. Aztán elgondolkozott, hogy vajon valóban így van-e.

1999. július 23., péntek, éjjel 12:27

A Tabernacle
Atlanta, Georgia

Egy narancssárga pólót és túlméretezett nadrágot viselı, és nyilvánvalóan valamiféle hallucinogén démon befolyása
alatt álló fiatal tántorgott el a bárpult mellett. Odaordított valamit a társaságának, ami láthatóan meglepte a többieket,
mivel egyikük vetett „Ó Istenem” pillantást az egyik társára, mielıtt egyetlen hatalmas korttyal kivégezte volna a
kezében tartott mőanyag pohárban lötyögı sör maradékát.
Isabel Giovanni és Marcia Gibbert értı pillantást vetettek egymásra - ha bármelyiküknek vitae-re lenne szüksége az
éjszaka vége elıtt, itt könnyedén kielégíthették a szükségleteiket. Természetesen ez a vér számtalan mesterséges
kemikáliával és más szerves anyaggal szennyezett lesz. Mindketten az összegyőlt koncertjárókéhoz igazították a
viseletüket: egyenes szárú khaki nadrágok, és testhez tapadó, aprócska pólók. Marcia egyenesen hátrafésülte a göndör
fürtjeit, míg Isabel két copfba fonta egyenes szárú haját. Tökéletesen beleillettek a tömegbe.
Pedig bárki tökéletes képtelenségnek találta volna ezt a helyzetet, ha tisztában van ezeknek a Vértestvéreknek a
titkával - egy egyenként legalább száz éves Káinita, akik olyan ruhákba öltöztek, amelyeket a halandók alig egy évvel
ezelıtt kezdtek hordani.
Szinte már ironikus volt, hogy még ebben az öltözékben is lenyőgözıen néztek ki, és a felajzott rajongók látszólag
végeláthatatlan áradata fenyegette ıket azzal, hogy meghívja ıket egy italra.
- Mond csak el még egyszer, hogy miért is vagyunk itt? - mondta félig viccelve Marcia.
- Mert senki nem jönne ide az ismerıseink közül. Mert ezek közül az emberek közül senkit nem érdekel, hogy mit
csinálunk, és még ha érdekelné is ıket, akkor sem fog senki emlékezni ránk - mosolygott Isabel.
Felmentek egy lépcsın, ami a táncparkettıl távolabb, éppen a mosdók fölött elhelyezkedı széksorokhoz vezetett. A
színpad elıtt a tömeg energikusan hullámzott: egyesek természetes örömmámorban vonaglottak, másokat a drogok
hajszolták ırjöngésbe. Az elıadó a színpadon az egyik saját számának egy furcsa változatát mixelte éppen, és a punk
dance motívumok egy öreg Rolling Stones szám dallamára és harmóniájára épültek rá. Isabel és Marcia csak két újabb
vendég voltak egy érdes partin.
Marcia levette a hátáról a stílusos, és mégis funkcionális hátizsákját - ez a tartozék most hatalmas népszerőségnek
örvendett a tömegben - és elıhúzta belıle a naplót, amit elızı éjszaka vásárolt New Orleansban. A páros leült két
viharvert bırfotelbe, és ezzel még jobban elhúzódtak a tömegtıl.
- Ez az? - kérdezte Isabel.
- A teljes anyag. Úgy tőnik, hogy az a lény, akit keresel, az egyik ültetvényen lakott az elmúlt száz évben. Ez a
legfrissebb észlelés, amit csak találtam. Ha a lény valóban olyan öreg, ahogy hiszed, akkor azóta valószínőleg
visszazuhant a torporba, mivel azóta senki nem látta. Az ésszerőség határain belül szóba jöhetı minden egyes helyet
leellenıriztem Louisiana kétállamnyi körzetében, sıt, még néhány partmenti olajfúrótornyot is a Mexikói Öbölben.
Semmi. El nem tudom képzelni, hogy egy Matuzsálem miért menne Mississippibe, vagy Kelet Texasba, hacsak nem akar
elrejtızni, márpedig ha ránk vadászik, ahogy te gondolod, akkor nem ez a szándéka.
- Valószínőleg igazad van - nem hiszem, hogy akárcsak elgondolkodtak volna azon, hogy megkeressük. Azonban ez is
vitatható. Nem is akarok úgy tenni, mintha ki tudnám találni a gondolatait. Ha valóban annyira öreg, ahogy gondoljuk,
akkor nagyon ravasz kell legyen, ha nem hagyott nyomokat maga után.
- Tényleg azt hiszed, hogy az ısi klánba tartozik? - kérdezte Marcia.
- Nem tudom. Most még lehetetlen lenne megmondani, de úgy tőnik, hogy tényleg eléggé győlöli a Giovannikat ahhoz,
hogy csak minket öljön meg. Frankie Gee csak a legutolsó áldozat volt, amikor eltőnt New Orleansban, és én tudom,
hogy ennek semmi köze nincs a Milo Rothstein ügyhöz. Valószínőleg abban a pillanatban kiszagolta ıt, ahogy betette a
lábát a városba
Isabel az elıtte lévı dokumentumra összpontosított. Nyomok után kutatott, amelyek igazolhatják, hogy az újságíró
otthona alatt rejtızködı Vértestvér valóban azonos a bosszúálló szörnyeteggel. A napló furcsa volt - az ember nem
várná, hogy egy egyszerő naplóban ennyire költıien emlékezzenek vissza egy eseményre. Ugyanakkor nemcsak hogy
nem tudta azonosítani a szörnyeteget, de még a szerzı kiléte is homályban maradt. De a napló nem szanszkritul, Enok
nyelvén, vagy egyiptomi hieroglifákkal íródott, úgyhogy talán kizárhatta, hogy maga a lény próbálja meg rászedni.
- Elmentél a házhoz is?
- Nem - felelte Marcia. - Nem tartottam bölcs ötletnek. Ha az a valami még mindig ott van, akkor esélyem se lett volna,
és akkor csak az eltőnésem tényével kellett volna boldogulnod.
A nı a koncertterem rekkenı hısége ellenére összerázkódott, pedig az itt táncoló halandók még a szokásos Georgiai
hımérsékletnél is magasabb hıfokra hevítették a levegıt.
- Remélem, segítenek neked ezek az oldalak. Cserébe oda kellett ígérnem egy szívességet.
Isabel egy vékony mosollyal az arcán pillantott fel a papírokból.
- Jake Almersonnak? Ha legközelebb beszélsz vele, akkor mond el neki, hogy nem tartozol semmivel. És azt is, hogy ı
sem tartozik nekem semmivel.
Marcia szeszélyesen bólintott, aztán a figyelmét a naplóra fordította.
- Dolgozat lesz holnap reggel?
A zene és a napló annyira lekötötte a figyelmüket, hogy sem Marcia, sem Isabel nem látták a teniszpályán használatos
napellenzıt viselı fiatal férfit.
- Kopj le - vágott vissza szinte automatikusan Marcia miközben felnézett, hogy elkapja a férfi pillantását, azonban
abbahagyta a fiatalember szavakkal történı előzésére tett kísérleteit, amint megérezte a karján Isabel hideg kezét.
- Ne, várj - mondta Isabel. - Ezzel minden rendben van. Marcia Isabel felé fordult, és észrevette, hogy a másik nı
rákacsint. Isabel remélte, hogy az udvarlójuk is meglátta a kacsintást.

37. oldal
 Névtelen
A jövevény lehuppant közéjük, miután a fenekével széttolta ıket egymástól.
- A nevem Scott. Szeretnétek inni valamit?
Isabel azonnal teljes flörtfokozatba kapcsolt, és jelentıségteljesen Marciára pillantott.
- Ó, hát nem is tudom. De azt hiszem, hogy eléggé szomjas vagyok.
Erre a megjegyzésre Marcia megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Nincs benned semmi szégyenérzet, te lány - mondta, aztán Scott felé fordult. - Én Patrice vagyok. Örülök a
találkozásnak, Scott. Sajnálom, hogy így rád kiabáltam, de mostanában elég sőrő az éjszakánk.
- Nos, én se számítottam rá, hogy itt bárki is egy jegyzettömbbe fog mélyedni - nézett Isabelre Scott. - Sajnálom,
szépségem, téged hogy is hívnak?
- Chlöe.
- Ez egy nagyon király név. És tudod mit. Nagyon szépek a...
- Szemeim - vágott közbe Isabel.
- Honnan tudtad, hogy ezt fogom mondani - mondta Scott egyre szélesedı mosollyal az arcán.
- Mert minden kurvapecér ezt mondja, ha megpróbál hazavinni magával egy elsı osztályú muffot - vágott közbe Marcia,
és vágott egy groteszk arcot Isabel felé, hogy ezzel adja tudtára, mennyire ostobának találja az éppen eljátszott
üresfejő klubcica szerepét
Azonban Isabel ezen a ponton már nagyon jól szórakozott. Tudta, hogy Marcia szerepe sem ostobább, mint a
célpontjuk. Igazán csodálatos volt, hogy milyen gyakran hullik egy Vértestvér öleb egy áldozat, aki nem is tudja, hogy
mi vár rá.
- Fogd be, Patrice. El akarod rontani az esélyeimet ennél a csodálatraméltó Déli úriembernél.
Ó, szóval ez most már egy játék, igaz, Isabel? - gondolta Marcia magában. - Nos, én még nálad is jobb játékos vagyok.
Lássuk, hogy a te öreg fejed lépést tud-e tartani valakivel, aki még mindig fiatal, és akiben még megvan a tőz. Isabel
elnyomott egy mosolyt, mintha olvasott volna Marcia gondolataiban. Megindult a vadászat.
Természetesen Scott minden egyes másodpercet élvezett. Még csak nem is sejtette, hogy ilyen kedvezı fogadtatásra
talál, amikor kiválasztotta a két lányt arra, hogy rájuk villantsa káprázatos megjelenésének fényét. Még csak nem is
kellett túl sokat bevetnie határtalan vonzerejébıl - írjuk ezt fel a természetes karizma számlájára. Valójában számára a
legnagyobb nehézség ezeknél a lányoknál az volt, hogy el kellett döntenie, melyiket válassza. Mi a fene - érvelt Scott
magában, és úgy döntött, megpróbálja mindkettıt ágyba vinni. Végül is az élet elég unalmas egy kis kockázat nélkül. A
dolgok állása szerint a legrosszabb, ami történhet az, hogy csak az egyiküket kapja meg.
A célozgatás folytatódott. Isabel és Marcia egymást és Scottot heccelték, és a férfi válaszai kétséget sem hagytak a
gondolatait teljesen kitöltı cél felıl. „Patrice” karját az udvarlójuk vállára tette. „Chlöe” keresztbe tette a lábait, de így
az egyik lába a férfién nyugodott. Scott elvigyorodott, és hátradılve kényelembe helyezte magát. Hagyta, hogy a két nı
megvívja a csatáját a testének hadszíntere fölött. Marcia elıre hajolt, hogy megcsókolja a fülét, de Isabel elhúzta Scott
fejét, és a vállára vonta. Scott széttette a lábait, hogy mindketten jobban és egyenlı módon hozzáférhessenek buja
férfiasságához. Marcia matatni kezdett Scott ingén, majd egyik lábát átvetette a férfi combján, és a lábához préselte a
csípıjét. Isabel szájával Scottéra tapadt, és nyelve fürgén a férfi lusta nyelve után eredt. Scott immár biztos volt a
küszöbön álló érzéki gyızelmében, és egy kicsit merészebbé vált: egyik kezét becsúsztatta Isabel pólója alá, és a
teremben dübörgı zene ritmusára sután dörzsölgetni kezdte a nı mellét, láthatóan ügyet sem vetve arra a tényre, hogy
a hús szokatlanul hideg volt. Isabelnek le kellett győrnie a feltörni készülı nevetést, amit a férfi esetlensége csalt elı
belıle - de a vér az vér, úgyhogy kitartott. De azért odavillantott egy vigyort Marciának, miután kiszakította magát a
csókból.
- Miért nem megyünk vissza a hotelbe? - javasolta Isabel. - Innen nincs is messze.
Scott homályos szemekkel beleegyezett. Marcia a kezénél fogva felhúzta a székbıl. A férfit láthatóan nem zavarta, hogy
a szeretıi nem helybeliek. Valójában egyedül a folyamatosan a fejében dübörgı ezt el sem tudom hinni számított.
A szerelmes trió hamar megtette az öt háztömbnyi távolságot a Westin Peachtree hotelig. A bárban még megálltak egy
rövid, jobbára érintetlenül hagyott vodka martinire, és ezzel kiérdemelték a náluk megfontoltabb vendégek lekicsinylı
pillantásait. Az italok azonban csak rövid ideig hátráltatták okét, és tíz percen belül már ki is fizették a számlát, lifttel
felmentek az emeletre, és megálltak Isabel szobája elıtt.
„Patrice” jelentıségteljesen matatott a kulcsaival, bár tudta, hogy erre valószínőleg semmi szükség - Scott azóta nem
figyelt a részletekre, hogy odaszambázott hozzájuk a Tabernacleben. Végül belökte az ajtót, betántorgott a szobába és
ernyedten elterült a hatalmas ágyon.
Scottnak nem is volt szüksége több bátorításra. Odalopakodott a nıhöz, miközben részegen megpróbált erotikus
mozgást produkálni, aztán befurakodott a térdeivel a nı enyhén széttár és térdben behajlított lábai közé.
Isabel közben levedlette magáról az eddig viselt álarcot, és gyorsan becsukta az ajtót, és helyére csúsztatta a reteszt.
Leoltotta a villanyt, amit akkor hagyott égve, amikor elmentek a koncertre.
Scott idıközben minden kecsességet nélkülözı mozdulatokkal lehámozta Marciáról a hátizsákot, és az ágy szélére
hajította, aztán áthúzta a nı ingét a fején, és a hátizsák tetejére ejtette a ruhadarabot, Marcia felkuncogott, jézus, ez
megnyalta a szája szélét.
Isabel kihasználta az alkalmat, és az általa annyira kedvelt módon megszabadította Scottot az ingétıl - megragadta a
nyakánál, aztán kettészakította és lehámozta róla, mint valami fordítva felvett dzsekit.
A férfi egy pillanatra hátrafordult, szemeiben a kétségtelenül rá váró kéj iránti vágyakozással, és észrevette, hogy
Isabel szemrevételezi a testét. Scottnak szépen kidolgozott izmai voltak, de nem volt eléggé sok belılük ahhoz, hogy túl
nagy legyen. Hiú gyönyör cikázott át az idegvégzıdésein: Igen, tudom, hogy jól nézek ki. Azonban Marcia elkezdett
matatnia a nadrágja elsı, és ezzel ismét magára vonta a figyelmét. A nı ujjai gyorsan befurakodtak az öve mögött az
alsónadrágjába. Isabel ujjaival végigsimított a hátán és a pillangóizmain. Scott egyetlen további pillanatra sem kívánta
megtagadni a szeretıitıl a létezı legnagyobb ajándékot, úgyhogy gyorsan kigombolta és kizipzárazta a nadrágját,
miközben Isabel félredobta a szemellenzıjét. Marcia megragadta a felbukkanó boxeralsó rugalmas felsı részét, és
lerántotta a férfirıl a ruhadarabot, ezzel szabaddá téve a vérbı nemi szervet.
Végül is minden oka megvan, hogy öntelt legyen - gondolta magában Marcia, mielıtt a szájába vette volna a
férfiasságát. És várta a fizikai jelet...
Marcia érezte, ahogy Scott teste egyetlen pillanat alatt teljesen megmerevedik. Éppen akkor pillantott fel, amikor Isabel

38. oldal
 Névtelen
erıs kezei a szájára tapadtak és elfojtották a férfibıl elıtörni készülı pokoli sikolyt - és egyúttal eltörték az állkapcsát.
Isabel is Marciát nézett. A szemeit a fiatal férfi vitae-jén hízó falánk Bestia ködösítette el, ahogy a nı beleharapott Scott
vállának és nyakának találkozásánál a bırbe. Ekkor Marcia is kieresztette az agyarait, átütötte a bırt Scott duzzadó
péniszén, és nyelni kezdte a nemi izgalom által odaáramoltatott gazdag vért.
Scott vadul rángatózott, de Isabel egyik kezével a testéhez szorította a karjait, a másikkal pedig elnyomta a sikolyait,
míg Marcia a lábait ragadta meg, és így akadályozta meg, hogy eldıljön, vagy összerogyjon. A férfi úgy érezte, mintha
savba merítették volna a testét - a vére tőzben égett, és kifolyt a testébıl azoknak a boszorkányoknak a szájába, akik
becsapták ıt. Rugdalózott és rángatózott, de erıfeszítései semmiféle eredményre sem vezettek. Még az oxigénhiány - a
vére már nem tudott elegendı oxigént szállítani a végtagjainak - okozta fáradtság is gyötrelmes volt számára. Ilyen
érzés lehet, amikor halálra égsz - gondolta magában Scott. Az arcán könnyek csorogtak, vérzett az orra, és a szájában
érezte a vér fémes ízét, ami a Chlöe puszta kezei által széttört állkapcsából csordogált. Ilyen érzés lehet a tüdıdbe
jutott méregtıl meghalni. És ezek a szörnyek valódiak.
A Vértestvérek nem siették el a dolgot. Szép lassan szívták ki az értékes vitae-t a testébıl, és ezzel elnyújtották a
kínszenvedését. A vérveszteségtıl legyengült Scott már nem volt képes ellenállni nekik, és ık abbahagyták a csókot, és
elkezdtek testének más részeivel is foglalkozni. Felnyitották a csuklóját, és a combjának belsı részét, ittak a nyelvébıl
és a bal mellbimbója alatt szakított sebbıl. Marcia és Isabel fél órán keresztül ittak a nyomorult áldozatból, és úgy
elnyújtották az aktust, mint a halandók a szexet - izgató, buja, kéjes, elemi és katartikus volt egyszerre.
Isabel felállt, amikor végeztek vele, és kisimított egy tincset az arcából.
- Nem akartam végezni vele.
- Én sem - mondta Marcia, miközben visszavette a felsıjét. - De miután elkezdtük, már képtelen voltam abbahagyni.
- Segíts felöltöztetni. Kivisszük innen, mintha elájult volna az alkoholtól, aztán valahol megszabadulunk a testtıl.
- Kezd elkékülni!
- Igen, ez történik, ha nincs vér az ereidben. Gyorsan - a sminkem ott van a fürdıben. Kend be alapozóval és rúzsozd
ki, én közben hívok egy taxit.
Marcia engedelmeskedett.
Húsz perccel késıbb a két Vértestvér és halott útitársuk taxival az Atlanta déli részén elhelyezkedı Fort McPherson
környékére ment. Betörtek egy elhagyatott ládagyárba, aztán korhadó dobozokat halmoztak a tetem köré, jól
lelocsolták öngyújtóbenzinnel, és felgyújtották az egész kupacot.
- El van ez baszva - jegyezte meg Marcia, bár a szavait senkinek sem szánta.
- Nos, sokkal kényelmetlenebb, mint bármi más. Tekintsd úgy a belefektetett idıt, mintha halandóként vacsorát fıznél.
Csak Vértestvérként elıbb eszel, aztán készíted el az ételt - vont vállat Isabel.
- Nem, csináltam már ilyet ez elıtt is. Csak soha nem lesz könnyebb - mondta Marcia.
Isabel látta a másik nı arcán csorgó vérkönnyeket. Ellenállt a késztetésnek, hogy közölje vele: idıvel könnyebbé válik.
Néha már túlságosan is könnyővé.
Egy órán keresztül újra és újra felgyújtották a testet és a maradványokat, aztán a hamut szétsöpörték a gyárban, végül
összegyőjtötték a csontokat, amelyeket aztán felismerhetetlen porrá zúztak, a port pedig szétszórták a gyárban, a
kukában, a gyár elıtti füves részen és a csatornában.
Egy dolog biztos: Scottot senki sem fogja megtalálni.
Marcia megtörölte a szemeit, és ezzel véres foltokat hagyott az alkarján. A két nı fogott egy taxit, és visszamentek a
hotelbe.

1999. július 29., csütörtök, éjjel 3:43

Seasons Étterem, Bostonian Hotel
Boston, Massachusetts

Ez az éjszaka csak tragédiával végzıdhetett. Ennyit Chas biztosan tudott. Isabel azt várta tıle, hogy elkísérje
Genevieve Pendletont a találkozóra a Kamarilla diplomatával, Jacques Gauthierrel. Genevieve halott, Gauthier pedig
nagyképő volt. A legutóbbi találkozón Isabel nem üdvözölte kitörı örömmel a diplomatát, és Chas már csak elvbıl is
ketté akarta tépni a fickót.
Chas meglehetısen mérsékelte a részvételét a dolgokba, mivel szerette volna elkerülni, hogy az ügyek teljesen
elbaszódjanak. Isabel nem telefonált, ami azt jelentette, hogy a Millinerek szerint ı gondoskodik a dolgokról, miután
elfogadták Pendleton visszavonulását, és a nıt nem érdekelte a dolog. A legjobb, amit tehet, az, hogy...
Nos, mi lenne a legjobb? Nyerjen idıt? Vezesse le az egészet? Mondja meg Gauthiernek, hogy kapja be? Találkoznia
kellett a fickóval - nem tudta elérni Gauthiert, hogy elhalaszthassa a találkozót - de fogalma sem volt arról, hogy mi
lesz a Giovannik álláspontja. Természetesen az Isabellel folytatott beszélgetés után volt valami elképzelése, de semmit
sem tudott az apróbb részletekrıl, és a „cseszd meg, mi semlegesek maradunk” nem tőnt igazán jó módszernek az ügy
kezelésére.
Chas végül úgy döntött, hogy a legjobb lesz, ha találkozik Gauthierrel, és közli vele, hogy a Giovanniknak még egy kis
idıre van szükségük, hogy eldönthessék, mi lenne a legkedvezıbb lépés. Ezután majd Isabel kezelésbe veszi a
dolgokat. Ha minden rendben megy, akkor Chas megelızi, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, és végül csak
egy kisebb büntetéssel megússza, amiért közvetetten - na jó, közvetlenül - elbaszta az egészet.
Azonban Chas tudta, hogy a szart soha nem ilyen könnyő levakarni. Valami rossz fog történni. Már ébredéskor,
borotválkozás és öltözködés közben is érezte, ahogy az éhség mellett az aggodalom is rágja belülrıl. A biztonság
kedvéért a Millinerek vendégházába hagyta a pisztolyát és a boxerét, és a csomagtartóból sem vette magához a
lefőrészelt csövő Louisville Slugger puskáját. Végül is, ha nem akar bunyói, akkor nem lenne jó, ha úgy nézne ki, mint
aki akar, nem igaz?
Jacques korán érkezett, ami jó jel volt. Azt mutatta, hogy komolyan veszi a dolgokat, és jobban érdekli a találkozó
eredményessége, mint a saját státusa. Talán végül mégsem lesz. ez akkora nagy durranás
- gondolta magában Chas. Ugyanakkor Jacques és Chas nem voltak éppen barátságosak egymással szemben a

39. oldal
 Névtelen
legutóbbi találkozón.
- Jó estét, Mr. Gauthier - üdvözölte Chas a követet.
- Jó estét, Mr. Giovanni - felelt hasonló hangnemben Gauthier.
- Hol van a mélyen tisztelt Miss. Giovanni?
- Az utolsó pillanatban közbejött valami, amirıl már nem tudta értesíteni Önt.
- Egész éjjel elérhetı voltam. Valójában minden éjjel el lehetett volna érni engem az utóbbi két hétben. Még azt is
lehetıvé tettem, hogy ha valami furcsa esemény történne, akkor hogyan hagyhat nekem üzenetet nap közben.
- Ezt értem, Mr. Gauthier, és bocsánatot kérek.
Chas jobb szerette volna a korábbi találkozón használt megszólítást, de attól nem mentek volna zökkenımentesebben a
dolgok.
- Miss. Giovanni a klán egy másik képviselıjét bízta meg, hogy részt vegyen a tárgyaláson - ez nem járt túl messze a
valóságtól - de egy váratlan esemény következtében ı sem tudott eljönni.
- Értem. Tehát, az eredeti tárgyalópartner, akivel a közös aggodalmunkról tárgyaltam távozott, és megbízott valakit, aki
végül nem vesz részt a találkozón, és így nem maradt más, aki részt vehetne a megbeszélésen, mint az a testır, aki
már az elsı találkozón is ott volt. Az biztos, hogy ez egy nagyon tapintatlan megoldás.
- Na, csak nyugalom. Én nem vagyok Isabel testıre.
- Akkor micsoda Ön, Mr. Giovanni.
- Mi egy másik ügyön dolgozunk együtt.
- Elnézését kérem. - Gauthier hitetlenkedınek tőnt.
A felvont szemöldöke jelezte, hogy igazán kíváncsi lenne, hogy egy szektaháború közepén mi lehet fontosabb egy
megbeszélésnél egy Kamarilla méltósággal.
- Egy másik ügyben. Ami nem kapcsolódik a Kamarilla bostoni érdekeltségeihez.
- Ó, most már tökéletesen értem. Engedje meg, hogy vázoljam, hogy én miként látom a helyzetet. A klánjuk egy
képviselıje fogad engem, de aztán úgy dönt, hogy van fontosabb elintéznivalója is, mint végére járni az eredeti
ügyeknek. Önmaga helyett kijelöl egy képviselıt, akinek szintén máshol támad elintéznivalója. És annak a személynek,
aki végül méltóztatik eljönni a találkozóra, semmi köze nincs az egészhez. Attól tartok, hogy ez nem fest valami jól, Mr.
Giovanni. Még a legjobb esetben is, ha úgy tekintem, hogy a Giovanni klán nem szimpatizál a Sabbattal, még akkor is
nyilvánvaló, hogy nem kíván szövetségre lépni a Kamarillával, mivel még arra sem hajlandó, hogy elküldjön valakit, aki
meghallgatná a szektám követét. Igazam van?
- Nos, nem, nem egészen.
Chas érezte, hogy elıször zavarba jön, aztán feldühödik. Persze tudta, hogy milyennek tőnik a helyzet kívülrıl, és fel
volt készülve, hogy emiatt el kell majd viselnie egy kis piszkálódást, de semmi szükség nem volt arra, hogy tovább
fokozzák a helyzetet.
- Ó, szóval nem egészen? Nos, Mr. Giovanni, akkor kérem, mondja el nekem, hogy milyen benyomásom kellene legyen
pontosan az események ilyetén fordulatát látva?
- Nézd, ember, azt próbálom elmagyarázni...
- Ne engedjen meg magának ilyen bensıséges hangot, Mr. Giovanni. Biztosíthatom arról, hogy még ha hajlandó lennék
is figyelmen kívül hagyni az Ön nyilvánvaló tiszteletlenségét, amit irányomban tanúsított - amire természetesen nem
vagyok hajlandó - még akkor sem hunyhatnék szemet a tény fölött, hogy bostoni Giovanni közösség olyan kevéssé
becsüli a Kamarillát, hogy még akkor sem hajlandó komoly partnerként kezelni, amikor még ıt is veszélyezteti egy
közös ellenség. Akár elfogadják, akár elutasítják a javaslatunkat, Mr. Giovanni, a Sabbat fenyegetés nem fog elmúlni
csak azért, mert nem vesznek róla tudomást.
Hé, figyelj már ide egy kicsit, ember. Én basztam el. Ez nem Isabel hibája, és a klán nem ezt akarta. Én voltam az, aki
véletlenül elszartam az egészet a nıvel, akivel találkoznod kellett volna, és nem tudtam, hogyan érhetnélek el. És
ahelyett, hogy el se jöttem volna, vagy egyszerően elhúztam volna innen, inkább idejöttem, hogy elmondjam ezt az
egészet.
- Micsoda ostobaság!
- Hé, haver, a dolgok idınként elszaródnak. Ez most egy ilyen eset. Sajnálom, hogy éppen veled esett meg.
- Sajnálhatja is. Van fogalma arról...
- Nézd, ne kezdj itt el kibaszott álszenteskedni. Nem akarhatod, hogy visszamenjek, és mindenkinek elmondjam, hogy
mennyire felháborodtál, mert ez talán nem tenne jót a drágalátos kapcsolatoknak, vagy mi a nyavalyáról akartál éppen
nyavalyogni.
Chas képtelen volt kihagyni a ziccert. Annak ellenére, hogy majdnem sikerült leszerelni Gauthiert, a természete nem
engedte, hogy visszakozzon.
Gauthier most ismét döbbentnek tőnt. Eddig soha senki nem beszélt vele ilyen nyíltan - legalábbis szemtıl szembe nem
- különösen nem olyasvalaki, aki minden józan megfontolás szerint meg kellene hunyászkodjon.
- Jobban tenné, ha abbahagyná, amíg még megteheti, Mr. Giovanni. Azt hiszem, vigyáznia kellene a szájára, amíg nem
okoz még több kárt ebben a potenciálisan robbanásveszélyes helyzetben.
- Ne merj leugatni, de ostoba szemétláda, vagy olyan verést kapsz, amilyet eddig még nem kaptál a halálod óta.
Bocsánatot kértem, Isabel majd helyrehoz mindent, úgyhogy fogd be a pofád, és hagyd, hogy minden rendezıdjön.
Mi a faszt csinálok? - csodálkozott magában Chas, de képtelen volt abbahagyni. Gauthier túlfeszítette a húrt - csak
néhány szóval! Chas, fogd már vissza magad. Már akkor tudtad, hogy fontoskodó lesz, amikor idejöttél, úgyhogy hagyd
annyiban az egészet.
De a hangnak Chas fejében nem volt hatalma a cselekedetei fölött... valami másnak viszont volt. Semmi olyasmit nem
mondott, ami valóban elıfordult volna a gondolatai között. Lényének irányíthatatlan része felébredt, és átvette az
irányítást.
- Fenyegetés?
Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Jacques hangja fenyegetıen elmélyült, és a szemei fenyegetıen meredtek elıre.
- Nem tőröm, hogy fenyegessenek. Hallottad, fiú!
Az utolsó szónak egy köpéssel és egy mordulással adott nyomatékot. Az agyarai elıvillantak, és felfedték azt a
szörnyeteget, ami Jacques Gauthier valójában volt. A kezein karmok nıttek, és az arca dühödt álarcba torzult.

40. oldal
 Névtelen
Chas megsemmisülten vonult vissza Gauthier hervasztó bemutatójától...
...egy röpke pillanat erejéig, mielıtt a saját Bestiája elszakította volna a láncát. Ökölbe szorított kezekkel
megrohamozta Gauthiert, miközben lelki szemei elıtt a vérengzés és a gyilkolás képei peregtek.
Azonban Jacques túl fürgének bizonyult, és gyorsan kipördült elıle. Chas elrohant mellette, és szétröpítette a szobában
az útközben felborított asztalon heverı tárgyakat. Gauthier résnyire szőkült szemekkel visszanézett rá a válla fölött, és
a démoni szájából egy kacaj tört elı. Aztán eliramodott a konyha felé, szinte már ahhoz is túl gyorsan, hogy Chas
szemei követni tudják. Valójában, ha nem látta volna a kitáruló ajtót, akkor nem tudta volna, hogy Gauthier átment
rajta. Chas megdühödött állatként követte. Olyan erıvel robbant be az ajtón, hogy bárkit messzire röpített volna, aki
mögötte lapul.
Szerencsére ebben az idıben már a személyzet is távozott az étterembıl, különben a padló már minden bizonnyal tele
lett volna holttestekkel. Steril fehér fény világította meg a szobát... aztán a helyét hirtelen sötétség foglalta el. Ha Chas
ésszerően gondolkodott volna, akkor rájön, hogy Gauthier valószínőleg beéri kevesebb fénnyel is, úgyhogy felkapcsolta
volna a világítást, hogy elınyhöz jusson. Azonban az ésszerőség távol állt tıle a tombolás közben, úgyhogy vakon
nekiindult abba az irányba, amerre a kapcsolót sejtette. Egyik oldalon több tőzhely, és sütı sorakozott egy sorban, míg
a másik oldalon magas polcok egymás utáni során az étel elkészítésére szolgáló túlméretezett edények sorakoztak.
Chas erıteljesen megtaszította, és ezzel feldöntötte az elsıt, ami aztán dominószerően magával rántotta a többit is.
Chas észrevette az utolsó ledılı polc mögül elıvillanó sebességtıl elmosódott alakot. Fél másodperccel késıbb egy
hatalmas fémvilla állt bele a mellkasába, és egy pillanatra összegörnyedt a döbbenettıl, mielıtt a konyhát
összefröcskölı vérzuhatag kíséretében kirántotta volna a testébıl a szerszámot. A konyha ajtaja ismét meglendült
Gauthier kimenekült a konyhából. Chas felmordult, és kezében a villával a nyomába szegıdött - ami talán ostobaság
volt tıle. Azonban Gauthier érte el az elsı vért, és ettıl csak még dühösebb lett. Berontott a terembe, és megpillantotta
Jacques alakját, amit hátukról világított meg a kintrıl beszőrıdı fény. A fény, ami egy pár fényszórótól származott.
Jacques Gauthier ismét felnevetett.
- Te faragatlan barom! Nem tudsz elkapni, ugye tudod?
De Chasnek nem is volt rá szüksége, hogy gyorsabb legyen. Valaki belépett az étterem bejáratán. Jacques
hitetlenkedve a betolakodóra pillantott, és Chas kihasználta a kínálkozó lehetıséget: teljes erejébıl Gauthier-ra vetette
magát, és estükben felborították a fıpincér pódiumát. Miközben a földhöz szorította Gauthiert, a szeme sarkából
észrevett egy másik alakot odakinn, pontosan a mögött, aki belépett az ajtón. Késıbb majd foglalkozhat velük.
Gauthier vonaglott alatta, de Chas sokkal erısebb volt nála. Többször egymás után lesújtott a nehéz villával Jacques
arcára, és a döfések ütemével hangsúlyozta ki a köpködve kiejtett szavait:
- Te... hülye... fasz! Mit... vártál... mi... fog... történni...
Egy új hang szólalt meg a háta mögött, és ez megállította a következı döfés, és a mondat közepén.
- Nem mozdulj. Jessica! Fújd le!
Hideg pára vágott végig Chas testén. Meglepetten, vicsorgó arccal pillantott fel.
- Mi a fasz bajotok van? Nem látjátok, hogy megpróbálom kinyírni ezt a kibaszott fickót? Tőnjetek innen!
A hang azonban rezzenéstelenül folytatta.
- Távozz tıle, Sátán. Ne kísértsd Szét Gyermekeit, és térj vissza a pokolba, ahonnan elıbújtál!
Gauthier megvonaglott Chas alatt. A mozdulat meglepte a támadóját, és sikerült eldobnia magáról Chast, aki elterült a
hátán. Jacques követhetetlenül gyors mozgással már el is tőnt az éjszakában. Csak egy viszkózus vérnyom maradt a
nyomában.
- Az Isten verje meg. Az Isten verje meg! Mi a fasz van veletek? Ezért most szét fogják rúgni a seggemet!
Újabb adag hideg permet csapódott Chas arcába.
- Sötétség teremtménye! Élık vérének tolvaja! Nyílt sértés Isten igazsága ellen!
- Ó, a picsába, hagyd már abba! Ez nem mőködik! Jézus, honnan a faszból jöttetek? Elıször Frankie ügye New Yorkban,
most meg ez? Kik vagytok?
Chas a sötétbe kémlelt, és meglátott valamit kirajzolódni egy halvány derengésben, ami két kéz kellett legyen. A hideg
pára bal felıl jött, ahol egy méretes hátizsákot viselı vékonyabb alakot látott.
- A szentelt víznek nincs hatása! Jessica, a másik tartályt! Chas egy kattanást hallott, amit egy apró szisszenés
követett, majd egy újabb adag benzinszagú pára következett. - Hó-hó, na ezt már kurvára nem kéne - mordult fel
Chas, és a derengı kező fekete körvonalra vetette magát.
A konyhából szerzett villával felfelé vágott, és a mozdulatba beleadta minden pokoli erejét. A villa gyomorforgató
csattanás kíséretében átvágott az ismeretlen férfi állkapcsán, behatolt a szájába, áttörte a szájpadlását, átment az
agyán, majd úgy vágott át a koponya felsı részén, mint egy puskagolyó egy vékony fémlemezen. A férfi egy szánalmas
hang kíséretében azonnal Chas ölébe omlott, de ı ledobta a testet, és szembepördült a másik támadóval - egy
alacsony, vaskos nıvel, aki valamiféle szórópisztolyt tartott a kezében. Egy barkácsboltban vásárolhatta, mert úgy
nézett ki, mint amit a kerti permetezésnél használtak. A nı dermedten állt partnere halála elıtt, és Chas kiütötte az
esetlen szórófejet a kezébıl.
- Rendben. Mi a fasz volt ez az egész? A nı csak tántorgott.
- Helló! Hozzád beszélek, te ırült picsa. Mi van, lelocsolhatsz szentelt vízzel, aztán fel is gyújthatsz, de beszélni már
nem beszélhetsz velem?
Chas taszított egyet a nın, aki átesett egy kis asztalkán. A hasznavehetetlen szórópisztoly elgurult mellıle. A nı szemei
hatalmasra kerekedtek. Valami egyszerő, ismétlıdı imádságot mormogott, valószínőleg védekezésképpen, de nem tőnt
valószínőnek, hogy válaszolni akarna.
- Kibaszott komolyan beszélek. Ki a faszok vagytok? Ha vámpírvadászok lennétek, akkor azt hiszem, legközelebb nem
ártana egy kicsit több házi feladatot csinálni, mert ez a szenteltvíz baromság nem mőködik.
A nı gyengén belerúgott a közeledı Chasbe, de nem volt elég ereje, hogy megállítsa. Chas meglegyintette a combját. A
ütés megpörgette a nıt, és Chas elkapta a fejét, amikor odaért elé.
- És most, válaszolsz a kibaszott kérdésre, vagy meg kell, hogy egyelek?
A nı még mindig megpróbált ellenállni, de ezek gyenge próbálkozások voltak. Túlságosan megrémítette, hogy ennyire
közel van egy szörnyeteghez, és nem volt képes összeszedni az erejét.
- Jézus, te köcsög, inkább meghalnál? Nekem mindegy. Legyen, ahogy akarod, te segg.

41. oldal
 Névtelen
Chas minden erejét összeszedve beleharapott, és még csak azzal sem törıdött, hogy keressen egy nagyobb vénát vagy
artériát. A nı végre rátalált a hangjára: a torkából elıtörı elnyújtott, éles sikoly képes lett volna megrepeszteni az
üveget. Chas addig ivott, amíg a nı össze nem rogyott, aztán megnyalta a sebet, amely azonnal összezárult. Kis
szerencsével, amikor valaki rátalál erre a szemétre, és megpróbálja összeadni a kettıt meg a kettıt, arra
következtetésre jut majd, hogy két eszement - egy villával átszúrt fejő, és egy fura folyadékokkal töltött permetezıt
hurcoló - csapott itt össze. Basszák meg - a helyzetrıl nem ordított, hogy vámpír volt, és az egész valószínőleg elég
bizarr ahhoz, hogy a rendırség ne tálalja ki a médiának.
Ezzel Chas a lehetıségekhez mérten rendbe szedte magát, beszállt az autóba, és visszament a Millinerek
vendégházába. Nem lesz egyszerő ezt megmagyarázni nekik és Isabelnek - de ezt jobb egy másik éjszakára hagyni.
Ahogy Chas távozott, Gauthier kiosont az árnyékból, és magához vette a nı megmaradt vérét. Aztán elmenekült az
éjszakába.

1999. július 25., vasárnap, éjjel 1:18

A Malecón
Havana, Kuba

- Van egy javaslatom.

Anastasz di Zagreb, a Tremere varázsló-vámpírok ítélethozója mintegy bátorítóan billentette oldalra a fejét.
- És mi lenne az a...
- Ön és én, mi nagyon is hasonlóak vagyunk - kezdte Isabel
A megjegyzés egyáltalán nem nyugtatta meg a Tremeret - ismerte már a Giovanni klán romlott Vértestvéreit, és
tisztában volt az elıtte álló személy sajátos étkezési szokásaival is. jelen pillanatban semmit sem szeretett volna
kevésbé, mint a legkisebb mértékben is hasonlítani a nıhöz.
- És a történelmünkben is sok a közös vonás. Anastasz győlölte ezt a részt.
Bosszantották a Vértestvérek és a szánalomra méltó ügyeik. Jobb szeretett a „harcmezın”, vagy a saját szentélyében
tartózkodni. Kétségtelen, hogy a csinos-de-hideg nı kéréseit követi majd egy szívességnek álcázott kellemetlen kérés. A
Tremerek is otthon voltak az ilyen kétélő társadalmi praktikákban - az általa betöltött magasztos tisztséget is rejtett
szívességeknek és kegyeknek köszönhette. Meghökkentı módon még csak fontolóra sem vették elıdjének, a
nagyhatalmú Karl Schrektnek az újraválasztását az ítélethozói székbe. Helyette a Tremerek a Kamarilla Belsı Körének
1998-as ülésén di Zagrebet, a titkos esélyest javasolták a pozícióra. Az ajánlat, amit Isabel most készült elıadni,
nyilvánvalóan egy ehhez hasonló, óvatosan ékesszólás és megtévesztés mögé rejtett fortély kell legyen.
- Mindkettınk klánja egy-egy másik klán hamvaiból emelkedett a magasba. Mindketten kiemelkedı képességő atyák
hosszú sorát tudhatjuk az ıseink között, akik felismerték a gyengeséget, és inkább gyertyát gyújtottak, minthogy a
sötétséget átkozzák. Természetesen soha nem tennék úgy, mintha ismerném azoknak a sorsdöntı éjszakáknak a titkait
- ne kezelj engem ilyen leereszkedıen, te ékesszóló ribanc, gondolta magában Anastasz - de azt tudom, hogy a
klánjaink fınixként emelkedtek magasba mások butaságából. Nem ért egyet velem?
- Bármennyire nem szeretnék is, mégis kénytelen vagyok egyet érteni Önnel. Hová akar mindezzel kilyukadni, Isabel?
Micsoda pökhendiség! Az ezekhez hasonló pillanatokban Anastasz élvezte a pozícióját. Szinte elképzelhetetlen lenne,
hogy egy hozzá hasonlóan fiatal - alig egyetlen évszázadot megélt - Vértestvér ilyen érdektelenül beszélhet a Giovannik
leszármazottjával! De Anastasz jól tudta, hogy csak a Kamarilla ereje miatt élvezheti ezt a luxust. Ha a Tremere klán is
oly távol állna a Vértestvérek ügyeitıl, mint a Giovannik, akkor most a címe semmit sem jelentene. A nı eltaposná,
mint egy bogarat, ha nem állna ott a háta mögött az a bizonyos mindenütt jelenlévı elefántcsonttorony.
- Türelem, Ítélethozó. Ne hozzon elhamarkodott ítéletet. Hadd magyarázzam el.
- Akkor lásson hozzá, Isabel. A nyári éjszakák rövidek, és én éhes vagyok.
Mesteri! Elutasító, de egyúttal ellentmondás nem tőrı! Talán a politikai játékoknak is megvan a maguk elınye...
- Rendben. Biztosan értesült már a Ravnosok sorsáról?
Anastasz bólintott. Nem is olyan régen, éppen ebben a hónapban az egész Vértestvér világ alapjaiban rázkódott meg,
amikor az egyik eredeti, Bibliai Vértestvér felébredt álmából. A klánalapító a világ végéhez túl hamar ébredt fel, és
elpusztították, de ı magával rántotta a gyermekeit is a Végsı Halálba. Legalábbis így szólt a történet. A történtekben
részt vevık közül senki nem sietett elıállni - és a legtöbben elpusztultak azok közül, akik ott voltak.
- Igen.
- Akkor biztosan azt is sejti, hogy ık most készen állnak arra, hogy visszaszerezzék elveszett státusukat. Mégpedig
éppen úgy, ahogy a mi Atyáink megszerezték a klán megnevezés használatának jogát. Káin Gyermekei most ismét
végignézhették testvéreik halálát, és közben magukban hálát adnak, hogy nem ık voltak azok, akik ellen a Sors
fellázadt. De hozzánk, Giovannikhoz hasonlóan Önök Tremerek is tudják, Anastasz, hogy a gyengék és kevesek is
képesek változtatni a sorson, és képesek kiragadni a gyızelmet az elnyomás karmai közül.
Édes Istenem - gondolta Anastasz - ezek aztán tényleg epikus ecsetvonások.
- Számos Ravnos túlélte a Rémálmok Hetét. A megmaradtak pedig kihasználhatják azt a homályt, amit az események
köréjük vontak. Korábban is buktak már el klánok, és ez mindig komoly következményeket vont maga után. Az Ön és
az én klánom hasonló események eredményeként keletkezett, és suttognak arról is, hogy a Sabbat megalakulása is
hasonló körülmények között történt.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy a Tremerek és a Sabbat...
- Természetesen nem. Én azt szeretném mondani, hogy addig kellene ütnünk a vasat, amíg meleg. A Ravnosok most
komolyan legyengültek. A munka szinte készen van... egyszerően csak a végére kellene járni.
- Pusztítsuk el a megmaradt Ravnosokat?
Anastasz eltöprengett a lehetıségen. Nyilvánvalóak voltak az elınyök. A Ravnosok, a misztikusok és semmirekellık
nyomában mindig csak a baj járt. Európában és az Újvilágban sok Vértestvér herceg kereken megtagadta, hogy
Ravnosokat engedjen be a birtokára. A Ravnosoknak nem voltak szövetségeseik, és nem is akarták, hogy legyenek.
Gyakorlatilag kikövetelték maguknak, hogy elpusztítsák ıket. Ez a tett nemcsak, hogy eltávolítana egy régi tüskét a

42. oldal
 Névtelen
Kamarilla oldalából, de egyúttal megszilárdítaná a szekta hatalmát, és lehetıvé tenné, hogy másfelé irányítsa az erıit.
És ha jól forgatja a kártyáit, akkor bebizonyíthatná rátermettségét a Belsı Körnek, amely még mindig kételkedett a
képességeiben.
Anastaszt megdöbbentették a saját gondolatai, és megtorpant. Valóban népirtást fontolgatott az imént? Tényleg úgy
gondolta, hogy a saját hírneve ért annyit, mint más Vértestvérek élete? Milyen vak és ösztönös lénnyé vált, ha ilyen
könnyedén képes eljátszani más lények halálának gondolatával? Még ragadozóként is ragaszkodott az emberségéhez -
ez volt az egyetlen sánc, amit felhasználhatott a mindannyiukban ott lapuló bestiális ösztönök ellen. Ha teljesen feladja
az ellenállást, akkor többé már nem lesz értelmes lény... végképp szörnyeteggé válik.
- Igen. - Isabel válasza kiszakította Anastaszt a gondolatai közül. - Ok semmik, és minden Vértestvér érdeke, hogy
elszigeteljük és elpusztítsuk azt a veszélyforrást, amit még így is jelentenek.
A hold sugarai Isabel arcára vetıdtek, ami ettıl élıholtszerővé vált. Anastasz csak még kényelmetlenebbül kezdte
érezni magát, miután a javaslat elhangzott.
- Ez gyilkosság, Isabel.
- Nem, ítélethozó, ez a túlélés. A halál része az élet... és az élıholt lét ciklusának. Talán az utóbbinak még az elıbbinél
is jobban. Biztosíthatom, hogy egyetlen Ravnos sem habozna Önt hozzásegíteni a végsı nyugalomhoz.
- Ez lehetetlen lenne megmondani, Isabel. Mi Vértestvérek vagyunk... az indítékaink kizárólag ránk tartoznak. Nem
vagyunk mindannyian gyilkos szörnyetegek.
- Nem hiszi, ítélethozó? Bolondot csinál önmagából. A Ravnos ısatya felébredt álmából, és elpusztította a saját
gyermekeit! Ezek után milyen érv lenne az, ami meggyızhetné Ont, ha ez nem?
- Azt javaslom, hogy vigyázzon a szájára, Isabel. A megbeszélés csúnya fordulatot vett.
- Mi még akkor is igényt tartunk Önökre, ha az Ön klánja nem fogadja el a Kamarilla tagságot - suttogta tömören
Anastasz. - A szavai megmutatják, hogy nem igazán törıdik a Maskarádéval, és most egy nyilvános helyen vagyunk,
halandókkal körülvéve. Nem fogok habozni, hogy megtegyem a szükséges ellenlépéseket...
- Csak figyeljen oda a saját szavaira, Anastasz - felelte Isabel ugyanolyan halkan. - Ön szelektíven alkalmazza a
Maskarádéját és a keresztes hadjáratát. A csalárd Ravnosok sokkal hatalmasabb veszélyt jelentenek a Maskarádéra,
mint amit én valaha is remélhetek...
- Nem fogok tömeggyilkosságot javasolni az Ön hízelgései alapján, Isabel. Nem lépek fel a Ravnosok ellen csak azért,
mert néhány bigott Vértestvér nem kedveli ıket. Az ı boszorkányságuk és illúzióik sokkal kevésbé veszélyesek, mint az
Ön viselkedése... tudunk az Ön kis hajlamáról, kedvesem. Tudjuk, hogy az áldozatok lefőrészelt fejébıl issza a vitaet.
És biztosíthatom, hogy nem minden Vértestvér tompult el és vált érzéketlenné annyira, mint Ön. Nem engedem, hogy
egy klán, amely nem fogadja el az élıholt léttel járó felelısséget, kihasználjon engem, vagy a pozíciómat.
- Most már látom, hogy félreismertem Önt, ítélethozó. Szánalmas, halandó vélelmek alapján ítél el engem. Ez a politikai
korrektség nem azoknak az idıknek a terméke, amelyekben mindkettınket Beöleltek. A modern nem jelent
automatikusan jobbat, és az Ön érvei elporladnak a rideg igazság súlya alatt. Én ismerek olyan Tzimisceket, akikkel az
ön klánja a legelsı éjszakák óta küzd. Az a varázslók háborúja, amelyben mindkét vérvonal a saját hatalmának
növelése érdekében gyilkolja a másikat. Ön, és a Tremere Ház sokkal rosszabbak nálam, mert az én indokaim
haszonelvőek. Önök gıteszemek és elfeledett varázslatok miatt gyilkolják egymást, ugyanakkor morálisan fölém helyezi
magát, amikor azt javaslom, hogy szüntessünk meg egy gondot, mielıtt komollyá válna. Undorító az álszenteskedése.
Anastasz lehunyta a szemeit, és megdörzsölte ıket - ezzel jelezte kimerültségét Isabelnek. Aztán kezeit maga mellé
ejtette, és kinézett az Atlanti Óceánra, mintha csak azt akarná mondani Isabelnek ezzel, hogy mondja el az utolsó
érvét, vagy hagyja elmenni. A nı látta, és kihasználta az egyre növekvı frusztrációját.
- Mindent tudok a New York-i helyzetrıl, Anastasz. Az ítélethozó villogó szemekkel pördült meg.
- És mi köze van annak ahhoz, amit most elém tárt?
- Pieterzoon elmondott nekem mindent. Nos, nem közvetlenül, hanem a követén, Jacques Gauthieren keresztül. Arra
kértek, hogy gyızzem meg a Giovanni klánt arról, hogy segítenünk kell. Veszedelmes pozícióba kényszerítene minket ez
a segítség, ítélethozó. A Sabbat nem egy kellemes ellenség. Mi, Giovannik úgy ıriztük meg a függetlenségünket, hogy
soha nem álltunk egyik oldalnak a pártjára sem - ha nem csalnak a történelmi ismereteink, akkor ezt éppen a Kamarilla
kívánságára tettük - és most arra kérnek minket, hogy pontosan ennek az ellenkezıjét tegyük.
- Pieterzoon hataloméhes, Gauthier meg egy pojáca.
- Igen, nos, az Ön személyes véleménye másodrendő a tényekkel szemben, Anastasz. Bármit gondoljon is Janról és
honfitársáról, Önöknek közös az érdekük a Kamarillán belül. Biztos vagyok benne, hogy Ön is felismeri mennyire
hasznos a lehetı legtöbbet megtudni egy helyzetrıl, mielıtt cselekednénk. Nem vagyok hajlandó Pieterzoon egója miatt
belerángatni a Giovannikat az Önök Jyhadjába. De hajlandó vagyok egyezséget kötni a gyıztessel.
- New York csak egy eszköz, és nem maga a cél.
- Ezt megértem, ítélethozó, de Jan igen csábító ajánlatot tett az asztalra. Biztosan Ön is tud Boston elérhetetlenségérıl.
Isabel nem tudta megállni, hogy oda ne döfjön az ítélethozónak. Di Zagreb, és bárki, aki bemocskolta magát a politikai
játékokban, tudott arról, hogy Boston látszólag megmásíthatatlanul három részre osztódott a Kamarilla, a Sabbat és a
Giovannik között.
- Nos, akkor mit csinál itt, Isabel?
- Önnel beszélgetek, ítélethozó.
- Nem, úgy értem, mit csinálnak itt a Giovannik?
- Amit mindenki más Havannában. Várjuk, hogy Castro meghaljon.
- Miért?
- Puszta gazdasági megfontolásból, kedves Anastaszom. Ez az ország lesz a nyugati félteke legnagyobb szabad piaca,
attól a pillanattól kezdve, ahogy az öregember elnyeri végsı jutalmát.
- Háromszög kereskedelem, Isabel.
- Micsoda?
- Háromszög kereskedelem. Ez az, amit a Kövér Ember szeretne, és Önök támogatni akarják. Ha, ahogy Ön mondja,
Castro meghal, ez az ország lesz az Újvilág leghatalmasabb fekete piaca.
- Na és? - mosolygott kedvesen Isabel. - A mohóság többé már nem lesz bőn, amint átváltanak kapitalizmusra... inkább
az lesz a megszokott mőködési alapelv. Még csak nem is lesz feketepiac, mert Kuba kormányzati szinten is nemzetközi

43. oldal
 Névtelen
bevásárlóközponttá változik majd. Bármi lehetséges.
- De ez csak az egyenlet egyik része. Kuba továbbra is fenn fog tartani néhány kemény drogellenes törvényt, mert ezt
diktálja a saját jól felfogott érdekük. A kormány egyik fele ellenzi, és törvényeivel üldözi majd a drogkereskedelmet, míg
a másik fele benne lesz az üzletben, úgyhogy a megvesztegetési pénzekbıl még jobban meg tudnak gazdagodni, ha az
egész üzlet törvényellenes. Egyébként sem kezelhetik túl lazán a drogokat, mert különben az Egyesült Államok
politikailag szétzúzná ıket.
- Hová akar ezzel kilyukadni, Anastasz?
- Nos, ha jól ismerem Önt, és a klánja többi tagját, akkor egy kis legális üzlet csak még jobban meghozza majd az
étvágyukat. Természetesen milliókat - vagy akár milliárdokat is - keresnek majd a kirobbanó turizmussal, de ez is csak
része lesz a háromszög kereskedelemnek. Heroint fognak szállítani Olaszországból Kubába, ahonnan aztán vagy
beviszik az Államokba Bostonon keresztül, vagy eladják, és a pénzbıl kokaint és marihuánát vesznek, aztán azt
csempészik be Bostonon keresztül, mert ott a zsebükben van a vámhivatal. A pénz aztán visszamegy Olaszországba,
ahol még több heroint vesznek rajta, ami ismét Kubában köt ki, és így tovább.
Isabel felvonta a szemöldökét, és a szája sarka egy árnyalatnyit felfelé görbült.
- Nem is rossz, ítélethozó. Egyáltalán nem rossz. De ennek nem lesz semmiféle hatása Önökre, nem igaz? Boston már
most is egy Giovanni menedék, Velence mindig is az volt, és csak néhány Vértestvérre van szükségünk itt, hogy
irányítsák a mőveletet. Nekünk nem számít, hogy Kuba a Kamarilla vagy a Sabbat játszóterévé válik... néhány
százalékért mindketten befogják majd a szájukat.
- De nem kell befognunk, Isabel. Ezt akartam mondani ezzel az egésszel. Éppen annyira kifizetıdı lenne számunkra, ha
figyelemmel kísérnénk minden egyes import-export vállalatot, ami csak megalakul a területen, és aztán bezárnánk
mindet, aminek csak egy kicsit is Giovanni-szaga van. Valójában, bárki is kerüljön ki gyıztesen a végén, sokkal
jövedelmezıbb lenne számára, ha kiszorítaná a sírásókat az üzletbıl... mert akkor annyit kérhet a javak szabad
átáramoltatásáért, amennyit csak akar.
- Hajlandó vagyok végigjátszani ezt a játékot, Anastasz. A Vértestvérek már nagyon régen mesteri szintre fejlesztették
az ilyen manıverezgetéseket, és ez itt csak egy újabb lenne a sorban. Ki tudhatja, Kubából akár még Utópia is lehet,
ahol a Vértestvérek anélkül a kellemetlen, mesterséges batyu nélkül intézhetik az ügyeiket, ami látszólag olyan fontos
az Önök ideológiai háborújában. A Giovannik boldogan vállalják ezt a kockázatot, ítélethozó. Nekünk ez az élet
sava-borsa, ez a mi vitae-nk, és már a keresztes háborúk óta, sıt, még annál is korábban... több mint ezer éve őzzük
ezt a játékot. Az ehhez hasonló üzletek számunkra a raison d'etre. Ön is elmondhatja ugyanezt? Kuba a miénk... már
csak az a kérdés, hogy mikor. Anastasz elfordult Isabeltıl, és csendben maradt.
- De, amint már mondtam, ítélethozó, hajlandóak vagyunk üzletet kötni a gyıztessel. Nincsenek illúzióink. Önök többen
vannak, és igazság szerint szívesebben is üzletelünk a Kamarillával, ami nagyrészt sokkal polgáribb és urbánusabb,
mint azok a vihogó eszementek a Sabbatban. De egy percig se higgyék, hogy bármiféle befolyásuk lenne azon kívül,
amit mi engedélyezünk Önöknek. Kegyetlen lenne a harc közöttünk, és nagy valószínőséggel Önök kerülnének ki
gyıztesen. De mi lenne a gyızelem ára?
- Egyelıre gondolkozzon el ezen, ítélethozó. A Giovannik egyelıre nem állnak senki mellé, de a Kamarilla bírja a
szimpátiánkat. És azt Se feledje el, hogy a szimpátiánkat szabad akaratunkból adtuk Önöknek.
Ezzel Isabel megfordult, és elsétált. A Tremere ítélethozó elgondolkodott a szavain. Talán még mindig sokat kell
tanulnia.

1999. július 23., péntek, este 8:17

Westin Peachtree Hotel
Atlanta, GA

Marcia Gibbert korán felkelt... tudta, hogy még Isabel elıtt fel kell ébrednie, ha meg akarja tenni, amit meg kell tennie.
Odasétált az asztal végéhez, kivett egy Westin emblémával díszített jegyzettömböt és egy tollat a táskájából, és írt egy
üzenetet Isabelnek.

Ez után Marcia amennyire csak tudta eltakarta a testét egy fürdıköpennyel, lifttel felment a legfelsı emeletre,
felmászott a tetıre vezetı létrán, és kisétált a nap utolsó, egyre halványuló sugaraiba.

HARMADIK RÉSZ
A semmi közepén

Ismeretlen dátum
A Pride of Rodrigo raktere
Valahol az Atlanti-óceánon

A halott ember kívánsága ellenére ismét felébredt. Csapdában volt a fojtogató dobozban, a ráhalmozott több száz
fontnyi hulladék leszorította, de ı mégis érezte az öntudat mozgolódását, amelyet a tengeren ringatózó hajó mozgása
követett. Jobb-bal-jobb.

44. oldal
 Névtelen
Fölötte a tengerészek úgy rohangáltak ide-oda a hajó fedélzetén, mint az idomított majmok a vásárban. A hajón
kétségtelenül utaztak néhányan rajta kívül is, de egy olyan hatalmas szomj, mint a halott emberé, kétségtelenül felére
csökkentené a számukat - úgyhogy ı úgy határozott, hogy a torpor hideg menedékében vészeli át az utazást. Azonban
a halott embernek soha nem sikerült elérnie azt a halálszerő állapotot. Már pontosan hússzor felébredt, és minden
egyes alkalommal közelebb került ahhoz, hogy minden veszélyre fittyet hányva felkeljen nyughelyébıl, kitörjön durva
fekhelyébıl, és elvegye szentségtelen jussát a halandóktól, akikkel ugyanazon a hajón utazott.
Micsoda szégyen, hogy eddig kellett süllyednem - gondolta magában a halott ember. Hogy el kell menekülnöm az undok
és barbár újvilágba. Új Világ, valóban! Tucatnyi új világ felemelkedését és bukását néztem végig! Ez egyszerően csak
egy újabb a halandó bogarak véget nem érı tündöklésének és bukásainak sorában.
A harag évtizedek óta rágta belülrıl a halott embert - ı, aki egykor királyok udvarában ült, most el kell meneküljön a
gyilkos bitorló kereskedık klikkje elıl. A valaha hatalmas vérvonala már évszázadokkal korábban megcsonkította magát
a gıg miatti vezekléssel, és most egy másik, de hasonló sorsra jutott, csak ezúttal éppen az a család döntötte romlásba
ıket, akiket ık Öleltek be a soraikba.
Micsoda szégyen! Egyetlen pillantással porrá omlaszthatnám bármelyiküket, ık mégis falkákban vadásznak még a
hozzám hasonló, nagyhatalmú Káinitákra. Úgy járnak a nyomunkban, mint egy falkára való kopó. Győlölet fortyogott a
halott ember élettelen ereiben. A vér hideg volt bennük a stázistól, de tehetetlen haragtól fortyogott.
Pedig valaha micsoda magasságokat értünk el! Istennel és az Ö Angyalaival beszélgettünk! Ezrek életét tartottam a
markomban! Most pedig ily becstelenül menekülök egy csapatnyi csavargó elıl, akiknek egyetlen fegyvere az ambíció
brutalitása. Hiú voltál, öreg. Túl messzire tekintettél elıre, és megengedted, hogy az ellenség beférkızzön a sorainkba.
Miért nem hallgatták meg? Japheth és Constanzia is tudta. De természetesen az Öreg a mártírok bölcsességével...
Bolondok voltunk.
Azonban a halott ember nem volt bolond, amikor elıkészítette a menekülését. Természetesen néhány leszármazottja
elpusztulhatott. A büszke Elodie, a saját, és a: alantas Giovannik vérével szennyezett ezüst hajával. Giovanni fáklyák
égették hamuvá Jehoviet, Urdrat és Abelárdot. Imitt-amott még a saját testvérei a vérben, Constanzia Nıvér gyermekei
is áldozatul estek a Végsı Halálnak. A Giovannik elrejtıztek a csatornák mocskában, és akkor csaptak le, amikor már
Ashur legkörültekintıbb ivadéka is félretette a félelmeit, és a nappali alváshoz készülıdött. Ürülékkel kenték be
magukat, hogy elfedjék saját halandó szagukat. Az élıholtak a soraikban nehéz gyapjú szıtteseket viseltek, és a saját
rokonaik visszataszító nedveivel dörzsölték be testüket, hogy elkendızzék saját kriptaszagukat. Elımásztak a
csatornákból, elbújtak a szarkofágokban a korábban háborítatlan csontok alatt, és rosszindulatú pókokként rajzottak elı
a kenotáfionok és síremlékek alól. Kezükben fáklyákkal, késekkel és megfeketedett karókkal úgy lovagoltak oda atyáik
menedékeihez és szentélyeihez, mint valami rókavadászat résztvevıi. Ajkaikat nyalogatva gyújtották fel Ashur
gyermekeit, vagy vetették ıket a torpor hideg karjai közé. Kegyetlen elszántsággal cselekedtek, és a friss halottak
csillogó csontjaiba, vagy a saját testvéreik méhébıl bestiálisan kitépett magzatok testébe börtönözték azoknak a lelkét,
akik elkeseredetten próbáltak menekülni a testükbıl. Eltelve a saját és öregeik vérével a Giovannik belülrıl falták fel az
ıket teremtı Káinitákat - és mindennek a tetejébe még az Angliában ülésezı kurafiak kívánságának megfelelıen
hajlandóak voltak Vértestvéreknek nevezni magukat! Ha valaki példát akar mutatni, akkor miért választana olyan
földet, ahol a skótokat embereknek tekintik, és a férfiak a bárányaikkal üzekednek!
Hallasz engem, Isten? Hallasz engem itt, a fedélzet alatt? A fenyıdeszkák és a férgek ürüléke alatt? Legyenek mind
átkozottak, amiért a kisujjukat sem mozdították, amikor a drágalátos Vértestvéreik a szemük elıtt fulladtak bele a saját
vérükbe!
Azonban a halott ember jól tudta, hogy a bosszú olyan étek, amit legjobb a korok főszerével tálalni. A menekülésen
kívül nem volt más választása - menekülnie kellett, hogy tırt döfhessen az elvetemült Giovannikba egy jövıbeni
éjszakán. A szentek csontjainak árúba bocsátásával közel négy évszázaddal ez elıtt szerzett pénzen vásárolta meg az
„utazást” a Pride of Rodrigón. Néhány számőzött valdens leszármazottja szállítja majd át Kubába érkezésük után a
drága szállítmányt az Észak Amerikai kontinensre. Onnan aztán társzekéren utazik tovább a fából készült szállítóeszköz
a Kreolok mocsaraiba, akik okosabbak voltak annál, semhogy kérdéseket tegyenek fel a halottaknak vagy azoknak, akik
kapcsolatban voltak velük. A legrosszabb esetben a mocsárba temetik a halott embert, ahonnan csak akkor kel fel, ha
eljön az idı, és a nap már nem perzselheti meg a testét. Ott kénye-kedve szerint szólíthatja majd magához az Újvilág
lakóit, hogy a vérükbıl lakmározzon, és zavartalanul élesítheti a kését a Giovannik ellen, hogy akkor kezdje használni,
amikor kiirtották a fajtájának maradékát. Az útiterv hibátlan volt - szellemküldöttein keresztül már generációk óta
tartotta a kapcsolatot a valdensekkel, és tudta, hogy feltétel nélkül megbízhat bennük. A kreolok francia katolikusok
voltak, vagy fekete és spanyol mulattok, saját barbár hitvilággal, akik közül csak kevesen mernének provokálni egy
nyilvánvalóan halottat szállító eszközt. Magát az egyszerő koporsót hatalmas mennyiségő olajjal és méhviasszal
dörzsölték be, hogy a sós óceáni levegı, és az Újvilág nedves klímája ki ne kezdhesse. Igen, minden terv készen állt.
Ha a halott ember képes mozogni és beszélni, akkor még egy katasztrófa esetén is átviheti a lelkét az Alvilágba, hogy
ott tervelje ki a visszatérést az élık világába.
A terv tele volt biztonsági intézkedésekkel. Most már csak annyit kellett tennie, hogy átvészeli a megérkezéséig
hátralévı éjszakákat. Ha pedig megérkezik, akkor a halott ember rázúdíthatja az eónjainak minden győlöletét azokra a
sakálokra, akik annyira kiérdemelték. És mekkora ár lehet néhány újabb éjszaka egy olyan lénynek, aki Ádám
árnyékában járta a földet, és aki megcsókolta Isten orcáját?
Aprócska ár. Parányi ár. Néhány újabb éjszaka elenyészı árnak tőnt azért, hogy évezredeket védelmezhessen meg.

1999. augusztus 22., vasárnap, éjjel 12:32

Margaret Reilly menedéke
Manhattan, New York

- Fáradtnak tőnsz, Isabel.

Isabel éppen a dzsekijét vette le, de megtorpant a mozdulat közepén.
- Ez szerinted egy kellemes megjegyzés volt, Margaret?

45. oldal
 Névtelen
Hatalmas, barna szemeivel a vendéglátójára nézett, és megpróbálta leolvasni róla a szándékát. Vajon megpróbálja
sértésekkel kibillenteni az egyensúlyából, hogy aztán hibát kövessen el? Vagy ı is olyan faragatlan, önzı, és a világtól
eltávolodott volt, mint a többi Sabbat, hogy még csak erıfeszítést sem tett arra, hogy civilizáltnak tőnjön?
Margaret, annak a falkára való veszett Káinitának a vezetıje és papja, akik egyenesen Sascha Vykosnak feleltek, csak
megvonta a vállát.
- Nem azért jöttél, hogy hízelegjek neked.
- Valóban nem, de egy kis udvariasság azért mindenképpen helyénvaló lenne.
- Rendben. Egyszerően csodálatosan nézel ki. Ha nem lennék halott, még a szart is ki akarnám kefélni belıled.
- Milyen édes. Azonban ha nem lennél halott, még egy éjszakát sem adnék neked, különösen ebben a szerelésben. És
most, csak néhány újabb bon mottra számíthatok tıled, vagy van valami célja is a meghívásodnak.
Isabel megnézte magát a Margaret elıcsarnokában álló tükörben, ahogy elhaladt elıtte. A boszorkánynak igaza volt -
tényleg fáradtnak tőnt. Isabel önkéntelenül vett egy mély lélegzetet. Az utóbbi néhány hónap eseményei megviselték,
és nem szándékozott hagyni, hogy ez a találkozó is úgy elromoljon, mint amelyiket Chas véletlenül elfuserált Pieterzoon
csicskásával. Ha a szerencse egy kicsit is az oldalára áll, akkor hamarosan értesül róla, hogy Gauthiert minden nagyobb
felhajtás nélkül kitették Pieterzoon környezetébıl, amiért ı maga is ilyen rossz fellépést produkált. Bár nem állt
szándékában semmiféle egyezséget kötni sem a Kamarillával, sem a Sabbattal, mégis mindent megtett, hogy
udvaroljon nekik. Ha bármelyikük fenyegetést látna a Giovannikban, akkor szüneteltethetnék a háborús erıfeszítéseiket
egy idıre, hogy minden figyelmükkel a nekromanták felé fordulhassanak.
- A meghívás célja egyáltalán nem lesz kellemes, azt garantálhatom neked. De én soha nem tompítottam egyetlen ütést
sem, úgyhogy most sem fog meggátolni semmiben egy ilyen haszontalan megfontolás.
Margaret diplomáciai hozzáállása igencsak eltért a Gauthierétıl. Isabel ismét mozdulatlanná dermedt.
- Akkor egyáltalán miért zavartatod magad azzal, hogy ajánlatként állítod be? Tudom, hogy mirıl szól ez az egész. A
Kamarilla és a Sabbat felsorakozott Boston két oldalán, és mindketten igényt tartanak a városra.
- Okos kislány.
- Nos, ehhez nem kell egy zseni. De valamit elfelejtettél.
- És mi lenne az?
- Nem minden város kell feltétlenül a Sabbat, vagy a Kamarilla uralma alatt álljon.
- Isabel, azt hiszem, most egy kicsit naiv voltál, nem? Te is tudod, hogy háború van, és ha egy város nem velünk van,
akkor ellenünk.
- De mit jelent ez? Megmondom neked nyíltan, a Giovannik nem szándékoznak szövetségre lépni a Sabbattal. Ne, várj:
de nem szándékoznak szövetségre lépni a Kamarillával sem.
- Igen, hallottam róla, hogy mi lett a végeredménye a Pieterzoon emberével folytatott megbeszélésednek. És, csak úgy
mellesleg, a Giovannik már szövetségre léptek a Sabbattal, bár még csak az egyének szintjén.
- Genevrára gondolsz? İ halott, ugye tudod?
- Hát nem vagyunk halottak mindannyian?
- Én nem így értettem.
- Én sem - mosolygott kegyetlenül Margaret. - Elıbb vagy utóbb még közülünk a legöregebbek is elhullanak. Genevra
nem az egyetlen nekromanta, aki szóba állt a Sabbattal.
- Nos, ı volt az egyetlen közülük Bostonban. Tudok arról, hogy Francis Giovanni fegyvereket adott el Max Lowellnek, de
az egy kereskedelmi ügylet, és nem valamiféle magasröptő filozófiai szövetség a ti vallási háborútokban.
- Micsoda elbizakodott hangvétel! Ugye tudod, hogy összpontosíthatnánk egyszerően a bostoni Giovannikra, hogy csak
akkor kezdjünk el újra a Kamarillával foglalkozni, ha velük már végeztünk?
- Tudom, hogy megtehetnétek, de mégsem fogjátok megtenni. A Kamarilla abban a pillanatban elözönli Bostont, hogy ti
egy prioritássá teszitek a bostoni Giovanni ellenségeskedést. Talán - szeretném kihangsúlyozni, hogy ez csak egy
lehetıség - sikerülne kiőzni a Giovannikat Bostonból, de így kétszeresére növekedne a megfertızéséhez szükséges
erıfeszítés.
- Megfertızés, mi?
- Igen, mint a patkányok. Te is tudod, én is tudom, hogy az erıforrásokat jobban fel lehetnek használni a Kamarilla
ellen, vagy sokkal ésszerőben - bár tudom hogy a magadfajta fanatikusoktól távol áll az ésszerőség - ha elvennétek
Bostonból, ami kell, és nem egy olyan ködös dolog miatt aggódnátok, mint a város szekták iránti hősége, ami
egyébként sem egy kézzel fogható dolog. Legalábbis mi Giovannik így látjuk a helyzetet. Tudjuk, hogy Bostonban is
vannak embereitek, de a Kamarillának szintúgy. És ez minket a legkevésbé sem érint. Azonban az utcákon harcoló
Vértestvérek... bocsánat, Káiniták senkinek sem tennének jót.
Isabel helyet foglalt egy ülıalkalmatosságban, amirıl feltételezte, hogy egy bırfotel, és az ölében összefonta a kezeit.
Margaret követte a példáját.
- A mértéktartás nem diplomácia, Isabel. Azonban igyunk egy kis frissítıt, mielıtt folytatnánk. Jonathan!
A szoba árnyékai közül kilépett egy húszas évei elején, vagy esetleg a tízes évei végén járó vékony, sápadt fiatalember.
Nem viselt ruhát, és a nemének minden külsı jegyét eltávolították róla... nem volt sem fallosza, se fanszırzete, és
Isabel csak az izmok tónusából gondolta, hogy ez a lény férfi lehetett. A feje és az arca szintén szırtelen volt. A
legzavaróbb az volt, hogy Margaret teljesen eltávolította az arcáról az orrot és a szájat. Szomorú szemei a máskülönben
teljesen makulátlan alabástrom arcból meredtek elı.
Isabel legyőrte az utálkozását - bár gyakran tett olyat életében és holta után, amivel mások nem értenének egyet, de
az ı tettei legalább alapvetıen emberi természetőek voltak. Minden, amit egyesek szexuális perverzitásnak,
brutalitásnak vagy éppen eltorzult közönyösségnek tekintenének, szóval mindez az elkövetı eredeti emberségében,
vagy - még ennél is gyakrabban - az alany vagy áldozat halandóságában gyökerezett. A Sabbat Margarethez hasonló
tagjainál azonban a kegyetlenségnek gyakran semmi köze nem volt az emberséghez. Itt van például Jonathan, akit egy
olyan kétnemő ideálnak a képére formáltak újjá, amit Margaret valamikor esztétikusan kellemesnek talált. Vagy talán a
nı oly kevés empátiával vagy emberek iránti szimpátiával rendelkezett, hogy Jonathan mindössze azért létezett, hogy
kiszolgálja az ı igényeit, és megtagadja a sajátját. Azonban ha ez a lény egy ghoul, akkor valamilyen módon biztosan
vért kell kapnia a nıtıl. Még akkor is ennie kell, ha nem lenne ghoul. Talán ı egyike volt azoknak a Tzimisce
„teljesítményeknek”, amelyeket Margaret idırıl idıre az éppen aktuális igényeknek megfelelıen újraformázott, csak

46. oldal
 Névtelen
hogy késıbb visszaalakítsa az eredeti alakjába. Isabel felhagyott ezzel a gondolatmenettel: úgysem tudta volna kitalálni
az igazságot olyasvalakinél, aki annyira eltávolodott a normális emberi gondolkodástól, mint Margaret.
- Ó, ne légy már ennyire körülményes. Külön a számodra zártam le a száját, hogy ne kelljen a sikolyait hallgatnod,
amikor elveszed a vérét. Tisztában vagyok vele, micsoda kínszenvedést okoz az áldozatnak a Giovannik Csókja. Azt is
be kell vallanom, hogy kíváncsian lesem, hogyan zajlik a valóságban a te kis étkezési különcséged. Ugye téged nem
zavar, Jonathan, hogy a barátném, Isabel, le fogja szedni a fejedet?
- Nem mondod, hogy elhiszed ezt a sületlenséget, Margaret? Hogy csak levágott fejekbıl tudok inni? Nos, ha ez igaz
lenne, akkor nem süllyedtem volna már régen a te szintedre romlottságban? Végül is, ha mindent elhinnénk, amit csak
hallunk, akkor a Sabbat is csak agyatlan, pusztító, ırülten vihorászó sátánisták gyülekezete lenne. Már maga a tény is,
hogy itt vagyok, és hajlandó vagyok megbeszélni a Bostonnal kapcsolatos terveket, azt bizonyítja, hogy a
híreszteléseknek néha nincs valóságalapja, nem igaz? Leülnék a tárgyalóasztalhoz egy ilyen idiótával?
- Csalódást okozol nekem, Isabel. De mindenképpen igyál. Az ırület és a szertelenség bemutatójában reménykedtem,
és helyette azt mondod nekem, hogy túlságosan megbíztam egy városi legendában.
Isabel kihasználta az alkalmat, hogy egyen. Jonathan összerogyott alatta, és a térdre esett, ahogy Isabel a nyakából
szívta az életet adó vért. Ivás közben Isabel néhány érthetetlen kattanással meg-megszakított fuvolázó nyüszítést
hallott. A vitae égetı izgalmában elveszve lepillantott, és Jonathan mindkét tenyerében megpillantott egy-egy
folyamatosan nyitódó és záródó körkörös nyílást. Úgy tőnt, hogy Margaret nem látta el ıket hangszálakkal, és a vékony
sivítást mindössze a ki-be áramló levegı keltette. A kattanások a nyílásokat körbevevı apró tőhegyes agyaraktól
származtak, amelyek a kéz-száj vonaglásának ütemére dörzsölıdtek össze és csapódtak egymáshoz. Isabel undorodva
tolta el magától a férfit.
Margaret vigyorogva nézett a szemébe.
- Nos, a fiúnak valahogy ennie kell, nem igaz? Gyere, Jonathan, szegény gyermekem, vegyél vissza egy keveset abból,
amit a mi hamis szentünk, Isabel elvett tıled.
Margaret megoldotta a selyem inget a mellén, és felfedett egy makulátlan elefántcsontszínő mellet, aminek a hegyét
úgy formázta meg, hogy ne legyen rajta bimbó. Jonathan kinyújtotta a kezét, és megcirógatta a fölötte uralkodó nı
bırét, majd apró szúrást ejtett rajta, amelybıl kétségtelenül ínycsiklandozóan gazdag vércseppeket szívott ki.
- Örülnöd kellene, Isabel. Biztosan azzal gyanúsítottál volna, hogy megpróbállak vérkötelékbe vonni, ha elıbb
odaadtam volna Jonathannak az esti járandóságát.
- Elegem volt ebbıl.
Isabel véget vetett a beszélgetésnek. Felállt a székbıl, visszament az elıcsarnokba, és felkapta a dzsekijét. Még
visszakiáltott a másik szobába, de többé már nem nézett Margaret szemébe.
- Biztos vagyok benne, hogy te is látod, nincs bennük semmi közös, így hát semmit sem nyerhetnénk még egy üres
szövetséggel sem. Nem légy annyira ostoba, hogy azt hidd, érett szilvaként leszakíthatod Bostont. A veletek szemben
álló egyetlen Vértestvér csoport sem engedné ezt meg.
- Ah, együgyő Isabel. Az engedély nem okoz problémát. Buffalo egy héten belül elesik. Hartfordot még az év vége elıtt
megszerezzük. Az érsekek haditanácsa máris összegyőjtött egy csapatnyi Káinitát, hogy erıvel vagy szerencsével az
uralmuk alá hajtsák Bostont. Fogadd meg a tanácsomat, Isabel. Fizessetek adót, vagy pusztuljatok, mint a keleti part
többi része.
De Isabel ezt már nem hallotta. Elhagyta Margaret nyomorúságos menedékét, magához hívott egy privát autót, és a
Grand Central állomásra vitette magát.

1999. augusztus 27., péntek, éjjel 12:03

Wisconsin Avenue
Washington, D.C.

Polonia és Borges arcán szigorú kifejezés ült, ami hamarosan kapzsi, rókaszerő mosolynak adta át a helyét. Polonia
felvonta egyik szemöldökét, aztán behunyta a szemét, és összpontosított.
Több száz mérfölddel távolabb egy halandó, akit Polonia mérhetetlen akaratereje késztetett mozgásra, felállt a földrıl,
és a feje fölé emelte a karjait. Körülötte szoros körben állt egy kiéhezett Sabbat falka, akik éppen erre a jelre vártak.
Polonia akarata elengedte az alanyt, akinek utolsó tudatos gondolata az volt, hogy „mit keresek én itt?”, mielıtt az
ırjöngı Káiniták csöpögı cafatokra tépték izgatottságukban. Egy kifejezéstelen arcú vámpír még egyenként
megérintette az üvöltı Káiniták homlokát, mielıtt kiengedte volna ıket az éjszakába.
A falka veszett farkasként csapott le Bostonra.

1999. október 25., hétfı, éjjel 12:15

A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

- Martino nagybátyám üdvözletét küldi.

A köntöst viselı Isabel Giovanni makulátlan arcán megjelent egy félmosoly, ahogy a kamrájába vezetı ajtóban álló
vendég felé fordult. A fiatal Kwei della Passaglia, az egyik legkiemelkedıbb Giovanni vámpír „unokaöccse” állt elıtte,
kezében egy apró, becsomagolt dobozzal: egy ajándékkal.
- Isten hozott, Kwei. Kérlek, lépj beljebb. Megkínálhatlak valamivel?
Egy próba - gondolta Isabel. Ha Martino ghoullá tette az unokaöccsét - aki gyakorlatilag még csak egy gyermek! - akkor
a fiú talán egy korty vitae-t kér majd. Összehúzta magán köntöst, és vállára vetett egy nehéz köpenyt.
Kwei a fésülködı asztalkára tette a csomagot, és körülnézett a szobában. Ahhoz a néhány másik hálószobához
hasonlóan, amelyeket a Mauzóleumban látott, Isabelé is inkább egy átmeneti szállásnak, vagy vendégszobának tőnt,

47. oldal
 Névtelen
semmint valódi lakhelynek. Imitt-amott szétszórtan megtalálható volt néhány személyes jegy, de a szoba egyáltalán
nem úgy nézett ki, mint amelyikben laknak. A fiú észrevett egy palackot a szoba távolabbi végében álló ételhordó
kocsin.
- Innék egy kis brandyt, ha nem bánja. Ma éjjel szokatlanul hővös van odakinn.
- Szolgáld ki magad. És hogy van a bácsikád? - mosolygott Isabel.
Martino már legalább két évszázada Vértestvér volt, sıt, valószínőleg még ennél is régebben. Hacsak Kwei nem egyike
a kivételesen jól konzerválódott ghouloknak, akkor a fiú valószínőleg Martino tizedik unokaöccse lehet, már ha van
közöttük egyáltalán bármiféle rokonság.
- Nagyon jól, köszönöm kérdését. A selyem nagyon szép hasznot hozott ebben az évadban. - Kwei nyilvánvalóan
könyvekbıl tanulta az olaszt. - A bácsikám tisztában van vele, hogy Ön mennyire rajong a selyemért, és ezért küldte
ezt az ajándékot. Bocsássa meg a tudatlanságomat, de Ön a nıvére?
- Valami olyasmi.
Isabel kikefélte a haját, miközben Kwei öntött magának egy ujjnyi brandyt. Valójában Martino az atyjának volt a társa.
Egykor benısült a Giovanni családba, és aztán hamarosan tagja lett a Giovanni klánnak. Nem igazán kedvelte Isabelt,
és a nı sem volt oda ıérte - Isabel szerint a férfi egy sárgalázas strici volt, míg Martino úgy vélte, hogy - a
kicsapongástól az élvezetekig, és mindaz, ami közöttük van - nı testesíti meg mindazt, ami rossz volt a klánban.
- Nehéz ezt... követni. A család nagyon régi. Kwei elmosolyodott, és kortyintott egyet a pohárból.
- Kérlek, Kwei, foglalj helyet. - Isabel levett egy ruhát az egyik fotel karjáról, aztán beakasztotta a szekrénybe, és ezzel
felszabadított egy helyet a vendég számára. - Van még valami, amit Martino bácsikád szeretett volna tudatni velem?
Halottam atyja szerencsétlen haláláról.
Szinte hallotta az idézıjeleket ebben az utolsó mondatban. Ha Kwei bármit is tudott a család természetfeletti
vonásairól, akkor ez volt a megfelelı pillanat, hogy ezt Isabel tudomására hozza.
- Micsoda tragédia. Köszönöm a részvétet - felelte Kwei. Valószínőleg még csak nem is ghoul. - De hát ilyen veszélyes a
nagybátyám foglalkozása. Keleten sokan kívánják a bukását.
- Igen, nos, Nyugaton is sokan kívánják a bukását. A nagybátyád egy határozott férfi, Kwei, de ezzel biztosan te is
tisztában vagy.
Kwei felvonta a szemöldökét.
- Mit ért ez alatt?
Rosszul ejtette ki a kérdést, és a hangsúly az „alattra” esett a „mit” helyett.
- Biztosan tudod, hogy mi nem vagyunk éppen a legbarátságosabb viszonyban egymással - felelte Isabel. - De ezt
biztosan elmondta neked, araikor felkészített az útra.
- Nem, nem mondta el. Sajnálattal hallom.
- Nem a te hibád. Nem foglak megbüntetni, hacsak a nagybátyád különösen nagy erıfeszítést nem tesz arra, hogy
megsértsen. Most pedig, hadd lássam azt az ajándékot - villantott fel egy tüskés mosolyt Isabel.
Kwei egy ideges pislantás kíséretében átadta Isabelnek a csomagot. Súlyos volt. Isabel azon elmélkedett magában,
hogy vajon Martino elégedetlen-e a fiúval, vagy hogy Kwei tett-e valamit, amivel magára haragította a „nagybátyját”. A
csomagban rejtızı ajándék majd elmondja az igazságot. Természetesen maga a kirándulás izgalmas lehetett a fiúnak,
aki valószínőleg még soha nem hagyta el ez elıtt Hong Kongot. Azonban Martino tudta, hogy van egy kiegyenlítetlen
számlája Isabel felé. Évekkel ez elıtt Isabel elküldte az egyik saját ghoulját, hogy elvigyen egy ajándékot a férfi egyik
halandó családtagjának az esküvıjére. Martino hatalmas sértésnek vette a közvetítın keresztül küldött ajándékot -
Isabel nemcsak, hogy nem volt hajlandó személyesen elhozni az ajándékát, de ráadásul egy füstölıt küldött, amit egy
olyan illatanyaggal töltött meg, amire a menyasszony iszonyatosan allergiás volt. Szegény lány csak beleszagolt, és
azonnal kómába esett. Martino elküldte a zavart ghoult a helyszínrıl, de órákkal késıbb elvágatta a torkát. Della
Passaglia kézzel írott levele tudatta Isabelt a baklövésérıl. Nem mintha valaha is kedvelte volna a férfit, vagy
egyáltalán hajlandó lett volna elmenni az esküvıre. Azonban az események tükrében Isabel vagy rosszindulatúnak,
vagy amatırnek tőnt, attól függıen, hogy miként akarták értelmezni a történteket.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben kinyitotta a dobozt, amelyben egy áttetszı papírba csomagolt szögletes
tárgy lapult. Egy kettéhajtott rizspapír lap hevert az ajándék tetején. Isabel széthajtott, és elolvasta az üzenetet.

Isabel kicsomagolta az ajándékot, egy selyembe kötött könyvet. Martino tudta, hogy győlöli a selymeit. Ugyanolyan
durvának és számtalan hibától elcsúfítottnak tartotta az anyagot, mint a férfit. Ez volt a férfi bosszúja a füstölıért -
Isabel ízlésének rejtett, de figyelmen kívül hagyhatatlan kigúnyolása. A Vértestvérek világában pedig hatalmas súlyuk
volt az ilyen rejtett dolgoknak. Káin faja így egyenlítette ki a kifinomult sérelmeit, és ezekkel szereztek pontokat a
Jyhad nevő játék különbözı fázisaiban. Martino, a saját szemszögébıl nézve, kiegyenlítette az adósságát, amikor annyi
évvel ez elıtt megölette Isabel ghoulját. Most, ahogy Isabel látja a dolgokat, alkalmat talált arra, hogy elınyre tegyen
szert azzal, hogy nem vette figyelembe az ízlését, és arra kényszeríttette, hogy félretegye azt, ha igénybe akarja venni
Martino segítségét.
De Isabelnek volt egy kibúvója. Martino „ajándéka” kétségtelenül kapcsolatban volt azzal az ısi vámpírral, akinek a
nyomában járt - talán egy geomantikus mátrix, amivel meg lehet határozni a tartózkodási helyét, vagy egy keleti
nekromanta rituálé, ami képes hatástalanítani az egyiket a nagyhatalmú képességei közül.
Isabel erre alapozta a kockázatvállalását. A napló, amit Marcia talált megadta a valószínő - vagy legalábbis egy nem
régi - tartózkodási helyét a lénynek, akit meg akart találni. Ha visszaküldi Martinonak az ajándékot, akkor a
meggátolja, hogy a férfi egy jelentéktelen gyızelmet arasson fölötte. És ez volt a kockázatvállalás lényege.
Megengedheti-e magának, hogy adatokat utasítson vissza, ha lehetséges, hogy ezzel feladja az adatok ismeretébıl
fakadó elınyét? Vagy hagynia kell, hogy Martino elınyre tegyen szert a személyes háborújukban, amely eltörpült az ısi
klán visszatérésével kapcsolatos sokkal súlyosabb gondok mellett?
Azonban a Vértestvérek végül is büszke lények. Isabel egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül döntött.
- Nos, Kwei, attól tartok, hogy a nagybátyád sajnálatos módon lemaradt az eseményekrıl. Ennek biztosan a loggiától
való távolság az oka. Én nem ezt a könyvet kerestem. Nem hagyhatom, hogy nekem ajándékozza - ez a könyv Martino

48. oldal
 Névtelen
személyes könyvtárának a része, ahol valaki más talán nagyobb hasznát veheti nálam. - Óvatosan visszaadta a könyvet
a fiúnak, és hangsúlyosan nem volt hajlandó megérinteni az ajándékot. - Kérlek, vidd ezt vissza neki, és mond el, hogy
nem fogadhatom el, hogy az én érdekemben ennyire kizsákmányolja a saját erıforrásait. Ezzel kitessékelte Kwei della
Passagliát a kamrájából a folyosóra, és jó éjt kívánva még egyszer rámosolygott, aztán bezárta az ajtót.
Kwei nem volt ostoba, és gyanította, hogy mi zajlott le az elıbb a szemei elıtt. Sokszor látta már kibontakozni a bizánci
és határozottan nyugati részleteit az elıbbi társadalmi drámának a nagybátyjával, és a nagybátyja alkalmazásában álló
más európaiakkal és amerikaiakkal kapcsolatban. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mert tudta, hogy egy röpke pillanatig,
mielıtt távozott volna Isabel Giovanni szobájából, az élete veszélyben forgott. Egy újabb sóhaj kíséretében aztán
megfordult, és elsétált a saját vendégszobájába, mert tudta, hogy az élete ismét egy hajszálon fog múlni, amikor a
hírekkel visszatér a nagybátyjához.

1999. október 26., kedd, hajnali 4:02

A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

- Ennek nincs semmi értelme - pillantott összevont szemöldökkel a szobában tartózkodó többi Vértestvérre Chas.
- Ez sajnálatos tény, de sajnos nem tudok ennél jobb magyarázattal szolgálni. Ez a dolgok állása, és ennél jobban
magyarázatot nem is adhatok, hacsak nem akarok mélyebben belemenni a mi szellemi mágiánk mélységeibe, amit
valószínőleg még te magad sem szeretnél - felelte Ambrogino Giovanni. - Isabel is csak azért értett meg annyit,
amennyit megértett, mert neki vannak gyökerei a nekromancia gyakorlatában. İszintén szólva, nem is kellene,
számítson neked. Te csak izom vagy.
Chas nem tudta, hogy ez most egy sértés volt, vagy egy egyszerő ténymegállapítás. Néha ezek az öreg vámpírok olyan
sokáig nem kerülnek kapcsolatba másokkal, hogy elkopik az udvariasságuk.
Ne aggódj, Chas. Ez az egész a következıképpen mőködik - dılt hátra Isabel a foteljében, láthatóan hálásan azért,
hogy alkalma nyílt visszalépni az Ambroginoval folytatott heves beszélgetésbıl. - Emlékszel rá, hogy egyszer már
beszéltünk a szellemekrıl, igaz? Nos, úgy tőnik, hogy egy hatalmas, pszichikai energiából álló lökéshullám lerombolta a
világukat. Úgy képzeld el, mint egy hurrikánt, ami átsöpör egy városon, és mindent lerombol, ami az útjába kerül. A
spirituális vihar utóhatásaként az élık és a holtak világa közötti határvonal egy kicsit elhomályosult. Bizonyos helyeken
ez a határvonal annyira elvékonyodott, hogy bármely szellem képes áttörni rajta... a vihar tátongó lyukakat hagyott a
világokat elválasztó fátylon.
- Oké, és ez mit jelent? - szólt közbe Chas, aki biztos akart lenni benne, hogy érti. - Elszabadultak a kísértetek? Itt
járnak a világban? Mi a faszt jelent ez? Hacsak nincs valami közvetlen dolgunk ezzel, akkor mit számít nekünk ez
egyáltalán?
- A következményei miatt számít nekünk is - szólt közbe Ambrogino. - Elıször is tudnod kell, hogy a nekromanta mágia
nem mővészet, hanem tudomány. A halálmágia hatásainak létrehozásakor szinte minden esetben megbízhatóan
elıállnak a mérhetı eredmények. Ha nem érjük el a kívánt eredményt, akkor valami hibádzott az elıidézéshez
szükséges eseménysorozatban. Ez bizonyos esetekben lehet nem befolyásolható körülmény, mint például az adott
kísértet hatalmas akaratereje. Lehet egy formális lépés, amit a nekromanta elmulasztott megtenni. Lehet olyan apró,
mint a figyelem pillanatnyi lankadása, vagy egy szó rossz kiejtése. Bármi legyen is, az ok bizonyosan az, hogy
valamelyik követelmény nem teljesült.
- Oké - mondta Chas ismét hitetlenkedve, és lassan résnyire szőkülı szemekkel.
- Nos, ezeket leszögeztük. A szellemi vihar esetében azonban valami más is az egyenlet részévé vált - valami
meghatározhatatlan. Ez lehet egy nagyon erıs vértestvér, vagy egy elképzelhetetlenül hatalmas szellem - folytatta
Ambrogino.
- Vagy, ahogy néhány Vértestvér állítja, lehet Isten Ujja is - vetette közbe Isabel.
Chas felhorkant.
- Isten? Azt hiszed, hogy Isten lejött a mennybıl, és elkezdte ide-oda pofozgatni a vámpírokat és a kísérteteket? Az
nem lenne ennél egy kicsit... ó, nem is tudom... nyilvánvalóbb mondjuk? Nem dobálna villámokat az égbıl, vagy nem
tartaná fenn a napot egész éjjel?
Ambrogino felállt és megvetıen Chas felé bökött az ujjával.
- Ne gondold, hogy megértheted Istent, kölyök. Számára te nem vagy több mint egy porszem a világot körülvevı
felhıben. Tudhatnád már: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Az a tény, hogy empirikusan képtelenek vagyunk okot
találni a viharra és a vihar következményeire, valami olyasmire utal, aminek még a megértése is messze meghaladja a
képességeinket, nemhogy az irányítása. Valami, ami sokkal erısebb a mágiánknál, vagy valójában mindenkinek a
mágiájánál, aki egy kevésbé misztikus magyarázattal állt elı.
Isabel közbevágott, mert remélte, hogy hatástalaníthatja Ambrogino dühét, és visszaterelheti a beszélgetést az eredeti
témára.
- Azonban nem a kísértetekkel kapcsolatos helyzet jelenti a legsúlyosabb következményt, bár pillanatnyilag ez a
legkellemetlenebb. Azért említettem Istent, mert úgy tőnik, hogy nem İ küldte a vihart. Valójában úgy tőnik, hogy Ö
lépéseket tett azért, hogy eltakarítsa a törmeléket a nyomában. Isten ügynökei most vissza akarják foglalni az éjszakát
- el akarják pusztítani a kísérteteket, akik erıszakkal visszatértek a halálból. Ok pedig néha rátörnek a vámpírokra,
akiket szintén kiirtandó szörnyetegeknek tekintenek. Ezzel találkoztál Bostonban, azon a bizonyos félresikerült
Kamarilla-találkozón.
Chas akarata ellenére elpirult, és a harag vörösen felvillant benne.
- Victor, a társad halálának módja szintén megegyezik ezeknek az új vadászoknak a modus operandijával. Egyik
csapatuk Las Vegas-ban vert tanyát. Úgy hisszük, hogy ıt hitték vámpírnak - te a fürdıkádban aludtál, hogy elkerüld a
nap sugarait, és még csak meg sem fordult a fejükben, hogy ott is körülnézzenek. Mivel fogalmuk sem volt, hogyan
pusztítsanak el egy „vámpírt”, ezért kísérleteztek, és megmérgezték. Ez volt az a mandulaillat, amire emlékszel - ne
nézz ennyire döbbenten, te is tudod, hogy olvashatok a gondolataidban. Szóval, cián.

49. oldal
 Névtelen
- Oké - talált vissza a beszélgetésbe Chas. - És hogy kapcsolódik ez az egész a másik két dologhoz, amit üldöztünk? Mi
köze van ennek a „ısi klánhoz” vagy mihez, és hogy illik bele a képbe Benito?
- Nos, Chas, ha ıszinték akarunk lenni, akkor Benito nem illik bele a jelenlegi krízisbe. Az eltőnésének idıpontja
véletlenül egybeesett azzal a ponttal, amikor rádöbbentünk az Alvilágbeli gondokra. Nos, biztos vagyok benne, hogy
Benito legalább bizonyos mértékben tudatában volt annak, hogy mi folyik itt, hiszen ı maga is gyakorolta a fekete
mővészetet, de ı nem kulcsfigurája a Giovanni dráma azon bizonyos fejezetének - tudatta Chasszel Isabel bizalmasan.
- Töredelmesen bevallom, hogy nem fordultam teljes figyelemmel az eltőnése felé, mert az egész klán jóléte
szempontjából nem olyan fontos, hogy nyoma veszett egyetlen Giovanninak, mint az, hogy visszatért az a klán,
amelyrıl azt hittük, hogy a múltban már kiirtottuk.
- Ez pedig elvedet a kérdés második feléhez - vágott közbe Ambrogino. - Az ısi klán. Amikor elıször magunkhoz
ragadtuk a klán megnevezés használatának jogát, biztosítanunk kellett, hogy soha senki nem vonhatja kétségbe ezt a
jogot. A Vértestvér, aki az Ölelésben részesített minket, már nem segített, hanem hátráltatott minket. Elpusztítottuk az
ivadékait, amennyire a képességeink engedték. Egy erdélyi kastélyban, ahol a legendás Drakulával is elbeszélgettem az
ügy etikai vonzatairól, én magam vadásztam le azt a személyt, akit a vérvonal utolsó tagjának hittünk.
- Úgy tőnik azonban, hogy az erıfeszítéseink nem hoztak maradéktalan sikert. Alábecsültük a szülıinket - sokat
eltanultak az általunk oktatott nekromanciából. Ashur nagyobb hatalmú gyermekei közül többen is az Alvilágba
menekültek, ahol könnyedén elbújhattak elılünk. Amíg a holtak földjén bujkáltak, nem volt hatalmunk fölöttük, mivel
nem váltak valódi kísértetekké. Nem kényszeríthettük ıket arra, hogy megjelenjenek a hívásunkra. Még mindig
Vértestvérek voltak, így nem vethettük szolgaságba ıket. De fogságba estek a szellemek világában.
- Teltek az évszázadok, és elbizakodottak lettünk. Nagyon hosszú ideig semmit sem hallottunk ezekrıl a
Vértestvérekrıl, és egyszerően feltételeztük, hogy elnyelte ıket az Alvilág, ami egyébként nagyon barátságtalan egy
hosszú ideig ott tartózkodó Vértestvérrel számára.
- Tévedtünk. Az igazság az, hogy az ısi klán elmenekült tagjai gyarapodtak abban a pokolbeli birodalomban. A világok
közötti határvonal nem gátolta ıket a nigromancia gyakorlásában. Többé már nem választotta el İket a misztikus
hatalmuk forrásától az a fátyol, amely a szellemek világába zárta ıket. A Vértestvérek által gyakorolt nekromanciát
ugyan a Giovanni klán találta fel, de az ısi klán tökélyre fejlesztette a mővészetét az évszázadok alatt, amit a Lepel
mögött töltöttek.
- Végül pedig, amikor a vihar meggyengítette a fátylat, az ısi klán kihasználta az alkalmat, hogy áttörjön az élık
világába... ide. Nos, ezek a Vértestvérek nincsenek sokan. Becsléseim szerint, összesen talán ha húszan lehetnek. De az
ısi klán tagjai, akik elmenekültek, és a holtak világában gyarapodtak, nagyon hatalmasak. Talán még annak a
Vértestvérnek a gyermeke is közöttük van, aki magához Ölelte Augustus Giovannit. A tisztogatásunk idején csak a
leghozzáértıbbek voltak képesek a Leplen túlra menekülni, és azóta a hatalmuk elképzelhetetlen mértékben
megnövekedett.
- Tehát egyszerően szó sem lehet arról, hogy szétrúgjuk a seggüket - jegyezte meg Chas.
- Nos, egyszerően megfogalmazva, igen - felelte Ambrogino. - Ilyen idıs és fortélyos lényekkel szemben az egyetlen
reményünk a cselvetés maradt. Egy ennyire öreg lény igazán ravasz lehet, de a fizikai összecsapás egyszerően
öngyilkosság lenne. Léteznie kell valamiféle mágikus módnak is... a Giovannik legjobb nekromantái éppen ezek után
kutatnak.
- Hmm, akkor feltehetnék egy kérdést? - próbálkozott Chas.
- Természetesen.
- Ha nem tudjuk szétverni azt a valamit, és még mágikusan is sokkal erısebb, mint mi, akkor Isabel mi a faszért lohol
utána? Nem akartalak megsérteni, Isabel, de te nem vagy olyan öreg, mint azok a lények, és valószínőleg még a
halálmágiájuk is erısebb néhány átkozott nagyságrenddel a tiednél. Úgy értem, tisztában vagyok vele, hogy ezen a
ponton nem kell veled tartanom, de én mégis úgy döntöttem, és ha ez a választásom végül mindenképpen ki fog nyírni,
akkor tudni szeretném, mert akkor megpróbálok más lehetıséget keresni, érted?
Isabel elmosolyodott.
- Ó, Chas. Te mindig képes vagy komolytalanságot vinni a megbeszélésbe. Amit Ambrogino elmondott, az csak
feltételezés. A klánból még senki sem élte túl, vagy látta azokat a lényeket. Atyja halála elıtt Hong Kongban még
Martino is csak egy halvány villanást látott, ami bármi lehetett. Látnunk kell, hogy tudjuk, létezik, és el kell vennünk
tıle mindent, amit csak tudunk. Ha nem tekint fenyegetésnek, akkor talán képes leszek jelentést tenni. A hírszerzési
adatok felbecsülhetetlenül értékes erıforrások.
- De ha megöli a Giovannikat... - Chas befejetlenül hagyta a mondatot.
- Nem minden Giovannit. Úgy tőnik, hogy az ısi klán azokkal kezdi, akik személyesen is felelısek azért, hogy
megtizedelték a soraikat, és aztán szoknak a vérvonalán haladnak lefelé - tette hozzá Isabel.
- Akkor miért nem jöttek még el érted, Ambrogino? Ambrogino elıször Isabelre nézett, aztán vissza Chasre.
- Nem tudom biztosan. Az én képességeim is elég erısek, és elıször talán a kisebb fenyegetésektıl akarnak
megszabadulni, mielıtt rátérnének a hozzám hasonlóan erıs ellenfelekre.
- Még mindig nem értem - mondta Chas úgy nagy általánosságban mindenkinek.
- Az ısi klán kivételével senki sem érti - vallotta be neki Isabel. - Amíg meg nem tudjuk, hogy pontosan mit is
szándékoznak tenni, addig nem tehetünk mást, mint hogy fedezékbe vonulunk.
- És én ismerek egy Vértestvért, aki éppen ebben segíthet nektek - tette hozzá Ambrogino.

1999. Október 28., csütörtök, éjjel 1:17

Francia negyed
New Orleans, Louisiana

- Hölgyeim és Uraim, büszkén mutatom be Önöknek... Natasiát!

A mulatozók beszélgetésének tompa, de nehéz moraja rövid idıre átadta helyét az éljenzésnek, de hamarosan ismét
visszaváltott a monoton mormogásra. A résztvevık közül csak nagyon kevesen ismerték Natasiát, és azért jöttek el

50. oldal
 Névtelen
ebbe a lerobbant házba a szokásos helyek helyett, mert a parti már majdnem egy teljes napja tartott. Az elhagyott
lakóház tömve volt vendégekkel. Rengeteg embertípus jelent itt meg, akik a szóbeszédbıl értesültek, hogy Jake
Almerson örökbefogad egy gyermeket, vagy ilyesmi, és, nos, miért ne segítenének ennek a Jake fickónak megünnepelni
a nagy eseményt. Természetesen néhányan ismerték Jake-et - és tudták, hogy Jake valóban a Gyermekével ünnepel,
de náluk ennek a szónak rettenetesen különbözött a jelentése attól, amit a többi vendég feltételezett.
Jake Almerson valóban nagyszerő mulatságot rendezett annak tiszteletére, hogy a körülbelül egy éve magához Ölelt
gyermeke kirepül a fészekbıl. Natasia Brujah atyja a város minden tivornyázó emberét értesítette a küszöbön álló
mulattságról - Jake néhány kapcsolata még ezekben a percekben is a Bourbon Street-et járta, hogy a néhány
háztömbnyi távolságban zajló epikus mérető ünneplés felé terelgesse a részeg turistákat és az alázatos helybelieket.
Hat órával ezelıtt felbukkant két rendırautó. Két rendırtiszt sétált oda a bejárathoz a fejét csóválva és magában
mosolyogva. Minden lelkesedés nélkül rövid próbálkozást tettek, hogy találjanak valakit - bárkit - akinek bármi köze van
ennek az összejövetelnek a megrendezéséhez, de aztán feladták. Jobban járnak, ha elviselik azt a néhány bejelentést,
amit a szomszédok tesznek majd, és hagyják, hogy a buli magától kifulladjon, mint ha jól fejlett zendülést idéznek elı.
Mellesleg idehívtak már néhány mentıt, hogy elszállítsák a kimerült, vagy éppen a mérgezés különbözı stádiumában
lévı vendégeket. Egy-egy ilyen jármő látványa minden esetben visszavetette a hangulatot néhány fokkal. Rövid
vállvonás után, kezükben egy-egy útravaló pohárkával a rendırök visszatértek az autóikhoz, és elhajtottak.
Az emeleten valaki átesett az aprócska könyvtárszoba padlóján, de nem sérült meg, mert a zuhanását tompította az a
két ölelkezı tinédzser, akikre ráesett a tessék-lássék átalakított mosókonyhában. A vécékagyló jelen pillanatban a
nappali közepén helyezkedett el. Most éppen „Bacchus Király”, egy ismeretlen származású, tök részeg Pokol Angyala
trónolt rajta. Nemrég volt egy kis verekedés, de hamar vége lett, amikor a gyıztes ellenfele fejével betörte az egyik
ablakot, és végighúzta a homlokát a törött üvegcserepeken. Azonban a mulattság legnagyobb részt nem volt több
egyszerő összejövetelnél.
Chas Isabel nyomában végig ment a töredezett feljárón, és átlépett egy eszméletlen baseball játékoson a Texasi
Egyetemrıl.
- Kellemes kis hely, de nem hinném, hogy te ilyen népekhez vagy szokva - vigyorgott Isabelre Chas.
- Hosszú ideje ismerem már Jake-et - felelte akadozva Isabel. - Mindenkinek van valami hobbija. Az övé a
parti-rendezés.
- Azt mondtad, hogy nem éppen ı a legbarátságosabb ember a világon.
- Nézz csak körül. Szerinted, annak kellene lennie?
Ahogy beléptek, úgy tőnt, hogy egy kisebb csoport ugrál fel s alá a sarokban. Chas megragadta az egyik arra járó
zavarodott résztvevıt.
- Mi a fasz történt ott?
A fickó véreres szemei egy röpke pillanatra Chasre fókuszáltak.
- Eloltották azt az átkozott tüzet. Ez Natasia születésnapja, tudod? Hé, te tudod, ki ez a Natasia?
- Nem - Chas elengedte a szerencsétlent. - Tőz, mi? Nekem úgy tőnik, hogy pokoli jó ez a parti.
Isabel nem főzött hozzá semmit Chas utolsó megjegyzéséhez, inkább megragadta a karját, és nekilátott a lépcsı
megmászásának. Ez nehéz feladatnak bizonyult, mert több tucatnyi embert kellett félretolni az útból.
A lépcsı tetején nyíló folyosót megülte a marihuána bőze, amelybe belekeveredett a kokain füstjének kevésbé átható,
de erıs kémiai illata. A halandók izzadtságszaga szintén összecsapott a rothadó ház szagával, és mindehhez még egy
halvány árnyalatnyi hányásbőz is keveredett.
Isabel tovább nyomult elıre, de Chas megrázta magát, és kiszabadította a karját a nı kezei közül. A tömeg kezdte
idegesíteni. Egy dolog rendezni egy partit, de megint más összecsıdíteni egy ekkora sereg ırültet.
Chas vett egy szükségtelen lélegzetet, fenyegetıen kihúzta magát, és körülnézett, hátha talál valami indokot, hogy
beverje valamelyik részeg képét. Legnagyobb meglepetésére úgy tőnt, mintha a tömeg utat engedne neki. Az emberek
félreálltak az útjából, mintha csak öntudatlanul megérezték volna az ellenségességét, és éppen ilyen öntudatlanul
kitértek volna elıle.
Chas kapott néhány gyors simogatást azoktól a nıktıl, akik már túl részegek voltak ahhoz, hogy észrevegyék a szinte
tapintható fenyegetést, és csak egy gyors szerelmes kapcsolatot kerestek valakivel... nos, akárkivel. Chas ügyet sem
vetett rájuk. Ha verekedésbe kell keverednie itt, azt akkor sem egy részeg ribanccal teszi, akit egyetlen ütéssel
kettétörhetne. Mindesetre talán valamelyik szukának volt egy barátja, aki benne lenne némi kis szabadúszó fogorvosi
munkában...
A folyosón lépdelı Isabel látványa kizökkentette erıszakos fantáziái közül. A nı éppen most csukta be az egyik ajtót,
aztán megfordult, észrevette Chast és odaintette, mielıtt benyitott volna a szemben lévı ajtón.
- Akarsz egy kibaszott italt, ember?
Az a fickó állt Chas elıtt, akit odalenn megállított. Valószínőleg éppen most mászott fel a lépcsın, és észrevett egy
ismerıs arcot.
- Nem köll lemenni érte. Asszem van valami pia... van sör a kádban.
- Nem, kösz. - Chas elnyomta a késztetést, hogy elroppantsa a punkot, mint valami száraz gallyat. Isabel integetett
neki, ami valószínőleg azt jelentette, hogy megtalálta Jake-et, és végre elhúzhatnak innen a faszba. - Én... öö... nem
szeretem a sört.
- Ahogy tetszik, testvér. Valami komolyabbat szeretnél? Ismerek itt egy srácot, akinél van spangli, meg süti...
- Nem, ember, csak oda megyek, hogy találkozzam...
Chas ellépett az újsütető ismerıse mellett, és hagyta, hogy a beszélgetés véget érjen. Különben sem tudta, hogyan
fejezte volna be a mondatot.
Csatlakozott Isabelhez, aki tettetett rosszallással megrázta a fejét, aztán kinyitotta az ajtót.
- Basszameg, az a kibaszott ajtó nem véletlenül van bezárva - bömbölte egy hang a szoba sötétjében.
A kemény baritonból világosan érzıdött, hogy tulajdonosát valaki már korábban is megzavarta. A levegıben nehéz
pézsmaillat terjengett.
- Sajnálom, hogy zavarok, Jake, de azt hiszem, beszélnünk kellene.
Úgy talán tucatnyi szanaszét heverı test népesítette be a szobát. Egyesek törött fotelek oldalán feküdtek, mások a
földön, vagy a viharvert heverın, amit odatoltak a falhoz. A szoba ablakait eltakarták, majd ragasztószalaggal foltos

51. oldal
 Névtelen
kartonpapír lapokat ragasztottak rájuk. Egyetlen fénysugár sem szőrıdött be az utcáról a szobába. A helységet egyetlen
fáradt gyertya világította be. A levegı nehéz volt a párától.
- Nos, ki a faszom kérdezi? - mozdult meg az egyik alak, a legsötétebb, aztán átváltozott egy férfivá. - Ó. Tudhattam
volna, a picsába is.
- Micsoda durva beszéd. - Isabel észrevette, hogy a szobában az összes többi alak nı volt. - Ezúttal mit használtál?
Nem érzem a füst szagát. Berúgtak?
- Elszálltak az abszinttól. Én magam fıztem.
- Neked ez vicces?
- Hé, csinos kis Isabel, ez itt New Orleans. Lestat is ezt tenné - mosolygott Jake. A nı látta, mennyire véreresek a
szemei, és csak remélni tudta, hogy még elég értelmes, hogy segítsen neki.
- Ez kedves, Jake. Meghalt már valamelyikük? Nem szeretném, ha bárki emlékezne rám, amikor a rendırök
rábukkannak egy egész szobányi halott kurvára.
- Nem kurvák. Azt hiszem Zéták a Georgiai Államiról. Vagy talán a Sam Houston államiból. Nem emlékszem. De ki a
faszt érdekel?
- Nem ez volt a lényeg. Azt kérdeztem, hogy halottak-e.
- Ez itt halott - szólt közbe Chas, és felemelt egy fiatalabb nıt, aki úgy lógott a karjaiban, mint egy törött baba.
- Nem haltak meg. Legalábbis nem hiszem. Azt hiszem, csak kihőlt. Az abszint ellened fordul, ember. Soha nem igyál
abból a kibaszott szarból. - Jake mosolygott. - Hé, találkoztatok Natasiával? Itt kell lennie valahol. Én büszkeségem, és
örömöm... bébi - a saját Gyermekem.
- İ is Zéta volt? - kérdezte negédesen Isabel, és a kérdést csak még groteszkebbé tette, hogy közben lelökte az egyik
lány magatehetetlen testét a heverırıl, hogy helyet csináljon magának.
Chas odasétált az ajtóhoz, és nekitámaszkodott a széles hátával.
- Nem, a francba, Isabel. Azt hiszem, hogy ı... valamiféle légikisasszony lehetett. Nem, várj csak... a picsába, nem
emlékszem. De ı most már az enyém. - Megfordult, és Chasre nézett. - Mi van, kisköcsög, assziszed, hogy valaki
megpróbál majd kitörni innét?
Chas lenézett a földön heverı Jake-re, aki az egyik lány csupasz hasát használta párnának.
- Nem, attól tartok, hogy valaki más is bejöhet. Veled el tudok bánni, de nem akarok megölni senkit, akit nem kellene.
- Basszus, Isabel, mi a faszért hoztad magaddal ezt az anyabaszó punkot? İ a játékszered?
- İ vigyáz rám, Jake. És segít nekem valamiben. A te segítségedre is szükségem van.
- Cseszd meg ezt a szart. Nem mehetek el. Én vagyok a házigazda ezen a kibaszott találkozón. Egyébként nem tetszik
nekem az embered. Össze fogunk verekedni.
Chas felnevetett.
- Nem hiszed, hogy el tudok intézni egy merevre szívott niggert? Nézzük csak, hm? Mit is mondogattok ti feketék
egymásnak? Nyomjuk le, yo.
- Ez itt egy igazi gyıztes, bébi - fordult Jake Isabel felé.
- Chas, nem tudnál odafigyelni magadra, kérlek?
Isabel Chasre nézve feltartotta a kezeit és megrázta a fejét. Csak remélni tudta, hogy a férfi felfogja a jelzéseit, és
annyiban hagyja a dolgot.
- Nos, akkor húzzunk bele, Isabel. Bírjuk szóra ezt a kibaszott majmot, aztán menjünk - tette karba a kezeit Chas.
Jake hangosan felnevetett, és felemelte a kezét, hogy megdörzsölje a szemeit.
- Mit akarsz, Isabel? Mit akarsz itt ezzel a Robert de Niroval? Hadd menjek már vissza a hárememhez, he?
- Meg kell találnunk Oliver Prudhomme-ot - mondta Chas. Nincs értelme hagyni, hogy Isabel még ennél is jobban
elhúzza a dolgokat.
- Prudhomme? Annak a kurafinak elment az esze. Nincs neki semmije, ami nektek kell.
Valóban. Ambrogino is figyelmeztette Isabelt, hogy Prudhomme-nak megbomlott az elméje. Láthatóan súlyos teher volt
számára a Vértestvér lét. Ugyanakkor Ambrogino mégis csak jobb nekromanta volt, mint Isabel, és a tıle kapott
információk még soha nem vezették félre a nıt. Ha Ambrogino azt állítja, hogy Prudhomme a kulcs, akkor nem
valószínő, hogy bármi, amit Jake tud, el tudná ıt tántorítani.
- Ezt hadd döntsük el mi, Jake - mondta.
- Nos, különben is el van baszva, mert fogalmam sincs, hogy hol lakik a csávó.
- Ó, ne, Jake, ez nem lehet igaz. Azt akarod elhitetni velem, hogy létezik olyasmi, amit New Orleans leendı hercege ne
tudna?
- Baszd meg, Isabel. Soha nem akartam herceg lenni. És te is baszódj meg, kiskomám - integetett az egyik kezével a
válla fölött Chasnek.
- Tehát nem tudod. Hasznavehetetlen vagy - tette le a kezeit maga mellett a heverıre Isabel, mintha fel akarná tolni
magát.
- Hasznavehetetlen? Nem én voltam olyan seggfej, hogy elmenjek egy partira, oszt megizzasszam a testvért, aki csak
jól akarta érezni magát. Ha meg akarod találni azt a kibaszott Oliver Prudhomme-ot, akkor nézz körül a
szemétkonténerek körül Emeril bárja mögött, vagy az InterContinental hotel parkolójában. Van néhány problémája.
- Ez nem elég jó, Jake, ezt te is tudod. Attól tartok, hogy valamikor majd vissza kell fizetned azt a szívességet. Persze,
majd ha képes leszel rá. Biztos vagyok benne, hogy New Orleans Vértestvérei nyugodtan alszanak majd éjjelente, ha
megtudják, hogy Jake Almerson nem tudja megtalálni ıket.
Talán majd még mókásnak is találják.
- Ó, szóval így állunk, ugye? Nagyon jó - fordult Jake ismét a hátára. - Csak hallani akartam, hogy kimondod. Ezzel
most éppen kvittek vagyunk, igaz? Úgy értem, nagyon utálnám, ha azt hinnéd, hogy az öreg Jakeben nem lehet
megbízni, mert nem tartja be a szavát.
Isabel megrázta a fejét.
- Úgy van, Jake. Kvittek vagyunk.
- Na, a testvér ezt akarta hallani. A ti Oliver Prudhomme-otok egy öreg iskolában lakik úgy húszpercnyire az államin.
Egyike a régi városoknak, ahol egy ideje már nincs semmi. Felismered, ha odaérsz.
- Köszönöm, Jake. Igazán nagyvonalú házigazda voltál.

52. oldal
 Névtelen
- O, enyém az öröm. Valamikor majd gyere el, és látogass meg. Még a nagyesző barátodat is elhozhatod.
- Baszódj meg, tejbetök.
- Viszlát - integetett nekik Jake az egyik lány ernyedt kezével. Isabel és Chas átgázoltak a lépcsı tetején ácsorgó
mulatozók.
tömegén, és csak addig álltak meg, amíg félretoltak az útból egy matrózt, aki éppen egy hatalmas fojtást gyömöszölt be
egy friss almából készített pipába.
- Kértek egy szívást az almából?
- Nem, kösz - söpörte félre Chas a matrózt.
Ahogy a ház elıtti pázsiton átvágtak, a két Giovanni Vértestvér észrevett két újabb közeledı rendırautót, amelyek
éppen akkor álltak meg a ház elıtt, amikor ık kiléptek a kapun a járdára.
- Elég nagy itt a lárma, nem? - szólt oda az egyik rendırtiszt a párosnak, ahogy éppen elımászott az autójából, és a
zseblámpáját és a gumibotját beletömte az övén sorakozó tartókba.
Mintha csak a kérdést akarná nyomatékosabbá tenni, egy lángoló valami éppen ebben a pillanatban bukkant elı onnan,
ahol valaha a ház manzárdszobái lehettek, és egy kerítésnek támaszkodó csavargóból sugárban kezdett dılni a hányás.
- Igen, tiszta cirkusz - mormolta félvállról Chas. - Ó, igen, biztos úr, még valami. A lépcsık tetejétıl jobbra lévı
szobában egyáltalán nincs semmi kábítószer.
Isabel belebokszolt Chasbe, és olyan pillantást vetett rá, hogy azt észrevette a rendır is, és a nehézkes társa is.
- U-hümm. Legyen kellemes az estéjük - felelte a rendır, és ellenırizte a pisztolytáskáját, és a könnygázsprayét
- Ó, úgy lesz, uram. Önnek is hasonlókat.
Ezzel Chas kikormányozta az Audit az útra, és elhajtott a város szélei felıl benyomakodó sötétségbe.

1999. október 29., péntek, hajnali 2:02

A Ponchartrain iskola
La Lac Blanc, Louisiana

Chas a kanyarban állította meg az Audit, ahonnan egy viharvert lépcsısor indult jó húszlábnyi magasságba. A lépcsısor
tetején magasodott az elhagyatott iskola. A kormányzat másként mőködött Louisianában - az államban nem voltak
megyék, hanem az egyház által irányított egyházmegyékre volt osztva - az iskolát egyszerően otthagyták, miután a
közösséget, amelyet kiszolgált, úgy hatvan évvel ezelıtt elnyelte a mocsár. A városka egyszerően eltőnt, és a
létezésének csak néhány jelét hagyta maga után, amelyeket már több növényi- és megkövesedett mészréteg borított. A
még álló hat épület megpenészedett és rothadni kezdett az esıben. Az egész hely betegnek tőnt, mint egy kupac csont,
amit otthagytak, és amelyek lassan, de elkerülhetetlenül porrá fognak omlani. Még az utat is benıtte a gaz, és a
felszínén felhalmozódó vastag talajréteg kitőnı táptalajt biztosított az új, rosszindulatú vegetációnak. Az autó
összkerék-meghajtása is megcsúszott néhányszor, amikor Chas túl gyorsan ment bele egy-egy enyhe kanyarba. Az sem
segített, hogy a fák lomkoronája természetellenes sátorrá egyesült, ami jócskán megszőrte a talajra érkezı holdfényt,
és csontvázszerő árnyékokat rajzolt azokra a helyekre, ahol a megvilágításnak valahogy sikerült keresztülvergıdnie az
ágak sőrőjén. Még a levegı is mozdulatlan és halott volt, olyan nehéz és nedves, mint magának a mocsárnak a vize,
ahol elmondhatatlan borzalmak siklottak könnyedén a homályban.
- Hogy a picsába kellene bárkinek is megtalálnia ezt a helyet itt a kibaszott semmi közepén? - gondolkodott hangosan
Chas.
- Azt hiszem, éppen ez a lényeg - felelte Isabel, és megigazította a vállán a hátizsákot, amelyben ott lapult a Marcia
Gibbert által megszerzett furcsa kézirat.
Ügyetlenül botladozva a sötétben megmásztak a lépcsısort, de végül komolyabb sérülés nélkül feljutottak a tetejére.
Chas apró elektromos lámpája nem igazán tudta megvilágítani a környezetüket. Mintha a sugár néhány láb után
elveszett volna a félhomályban, és teljesen elhalványult, mire felértek az épület bejáratához. Ahogy az ajtó felé nyúlt,
Isabel egy ziháló, sziszegı hangot hallott.
- Hallottad, Chas?
- Sajnálom, csak én voltam - felelte Chas, és a hanghordozásából Isabel kihallotta az arcára kiülı vigyort.
- Mi olyan vicces?
Ránézett a férfira, akinek az elefántcsont fogai és a beesett szemei démonikus arcot kölcsönöztek az elıtte lebegı
sötétségben.
- Nem igazán vicces, inkább csak furcsa - felelte Chas. - Tudod, már milliószor csináltam ilyet, de eddig még soha nem
ilyen körülmények között. Megtettem, amire Frankie Gee utasított. Belemásztam már néhány bizarr helyzetbe, és
beszéltem már emberekkel, akik elbaszott helyen laktak. Beszéltem egy Nosferatuval, aki a kibaszott Chelsea Hotel
alatt tanyázott. Beszéltem Vértestvérekkel a Szent Márk alagsorában, és egyszer egy egész napig a New Yorki metró
szervízalagútjában rejtızködtem. De az nem olyan, mint ez - az az egész szar le van aszfaltozva. Nincsenek fák. Nincs
semmi, csak beton. Még a Central Park is olyan, nem is tudom... inkább mesterséges, mint természetes. De ez a szar -
soha nem hittem volna, hogy egyszer idekinn találom magam. Még az sem érdekel, hogy ez nem egy város. Ami zavar,
az az, hogy senki sem irányítja. Ez egyszerően egy elbaszott hely, amit egy Vértestvér megtalált, és úgy döntött, hogy
itt lesz a menedéke. Mintha a világ többi része nem akarná ıt. Mintha a többi Vértestvér semmi hasznát nem venné, és
rákényszerítették volna, hogy elmenjen.
- Hát nem mindig ez a helyzet? - kérdezte Isabel, aki egyre idegesebb volt, amiért valami ennyire nyugtalanította
Chast.
Már hónapok óta nézte közönyösen a férfi hanyatlását. Nem az ı feladata, hogy valamiféle morális vég felé irányítsa. Ez
talán annak az eredménye volt, hogy Chas lassan inkább vadállat volt, mint ember - talán egyre inkább összhangba
került azokkal a bizonytalan érzésekkel, amelyeket az állatok láthatóan olyan jól fel tudtak fogni, és amelyeket az
emberek észre sem vettek.
- Nem kell mindig oda mennünk, ahová mehetünk? Az az érzésem, hogy a mi kis barátunk itt nagyon is nyugtalan, és
ennél közelebb nem mehet másokhoz anélkül, hogy a többieket teljesen le ne rohanná az, hogy ı mi is valójában.

53. oldal
 Névtelen
Ugyan Chas, mi ragadozók vagyunk, és nem maradhatunk sokáig a juhok között. Ez a fickó valószínőleg már egyetlen
pillanatig sem maradhat közöttük.
- Én nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, hogy mi a fasz is ı, Isabel. Csak olyan... halott érzést kelt bennem.
Isabel kinyitotta az ajtót, amit Chas nyitva tartott elıtte, míg a másik kezével intett a nınek, hogy menjen elıre.
Tényleg állattá változott - gondolta magában Isabel. Még csak nem is udvariatlan - csak valami rettenetest érez
odabenn, és az ösztönei arra késztetik, hogy engem küldjön elıre. Isabel ösztönösen mőködésbe hozta az okkult
képességeit, amelyek segítségével képes volt bepillantani a fátyol mögötti világba. Nos, az iskola termei még a
valóságosnál is sokkal kísértetiesebbnek tőntek a holtak birodalmában. Vékony ökörnyálszövetek sodródtak a beteges
szellemszélben, és a falakat rengeteg apró fekete kéznyom szennyezte. A kísértetfolyosó minden ablaka be volt törve,
és rajtuk keresztül szabadon be lehetett látni az üresen tátongó, szétszórt papírokkal borított irodákba, vagy a
tantermekbe, ahol fantomdzsekik lógtak a fogasokon.
Az üres folyosókon halk muzsika visszhangzott. Chas és Isabel csendben összenéztek, mielıtt elindultak volna felé. A
muzsika erısödött, amint befordultak a sarkon, és mindketten meglátták az egyik elıttük nyíló osztályterembıl
kiszőrıdı narancssárga fényt. A tanteremnek biztosan nem volt a homlokzatra nyíló ablaka, különben biztosan
meglátták volna a tőz halvány fényét odakintrıl.
Ahogy közelebb léptek, a tisztuló zene alatt meghallottak egy hangot. A gyászos zene Hank Williamsé volt. Mintha millió
mérföld távolságból az ı magányos gitárjának hangjai töltötték volna meg a mozdulatlan levegıt. A dal szövege fölött
valaki órát tartott.
- És mit tehetünk, ha önmagunkban már nem találunk reményt, gyerekek? Mit teszünk, ha a világ láthatóan jobb lenne
nélkülünk? Nem adhatjuk meg magunkat a reménytelenségnek - az Úr azt mondja, hogy a kétségbeesés bőn, mert
megtagadja azt a hitet, amit Ö bennünk akar tudni. Bízzatok az Úrban: İ a mi pásztorunk, és megváltónk. Ezt kell
tennünk, gyerekek. Kérnünk kell Istentıl a segítségét. Imádkoznunk kell. İ szeret minket, és csak annyit kér tılünk,
hogy adjuk oda neki magunkat. Emlékezzetek, hogy az İ fia, Jézus, mindannyiunkért halt meg - magára vette minden
bőnünket, és ezzel lehetıvé tette Istennek, hogy megbocsásson nekünk. Isten szeretete végtelen. Isten szeretete
feltétel nélküli. De meg kell engednünk, hogy nekünk adhassa a szeretetét. Nem akarja ránk erıltetni, ha mi nem
akarjuk - Isten megengedi, hogy válasszunk.
- Ezt ti, gyerekek, még nálam is jobban tudjátok. Ti istennek vagytok. Ti tudjátok. Én még mindig itt vagyok - még nem
tudom, mit kellene tennem, és csak a hit maradt nekem. Ö meghallgatta az imáitokat, és elküldött engem, hogy
találkozhassatok vele, nem igaz? Nem annyira bonyolult, ahogy hangzik. Én nem vagyok kegyetlen ember. Bár a
szüleitek között vannak, akik azt mondanák, hogy én az Ördög eszköze vagyok - vagy akár hogy én magam vagyok az
Ördög - de ti okosabbak vagytok annál, hogy ilyesmit elhiggyetek. Ti tudjátok, hogy Istennek megvannak a tervei, és
én csak egy eszköz vagyok az Ö kezében, és nem az Ördögében. Hogyan állíthatnánk, hogy az Ördög eszközének Isten
van a szívében? Hogy végezhetné az Ördög munkáját egy férfi, aki hozzám hasonlóan Isten kezébe helyezi a hitét és a
sorsát? Megtévesztettek volna, gyerekek? Nem hinném. Imádkozom. Én beszéltem Istennel, és Ö elmondta nekem,
hogy még egy tıle hozzám hasonlóan távol álló személy sem került ki az Ö szeretetének palástja alól.
- Imádkozzatok, gyerekek. Imádkozzatok, hogy láthassatok még egy napfelkeltét. Imádkozzatok, hogy Isten minden
alkotása nyitva álljon elıttetek. Imádkozzatok, hogy Isten megmutassa, miként kerülhetitek el a Pokol kapuját - a Pokol
ez a világ, gyerekek, és én megmentettelek benneteket a lángjai közül. Én a pokolban vagyok, és elküldtelek
benneteket Isten házába, az Ö karjai közé. Gyerekek, figyeljetek! Ne győlöljetek engem! Nektek adtam a létezı
legnagyobb ajándékot! Nektek adtam a Mennyországot! Ha ti magatok végeztétek volna el, akkor még most is itt
laknátok, vagy még egy körrel lejjebb. Gyerekek! Feleljetek nekem! Mondjátok, hogy nem győlöltök engem, hogy csak
Isten szeretetét érzitek! Istenem! Istenem, visszaadtam neked ezeket a gyerekeket. Visszaküldtem ıket a Te
asztalodhoz! Ott haltak meg, ahol a nevük nem számít. Elvágtam a vékony, ezüst béklyót, ami ehhez a pokolhoz
kötötte ıket. Most már ismét Hozzád tartoznak!
- Isten?
- Gyerekek?
Isabel bekopogtatott az ajtófélfán.
- Mr. Prudhomme.
A férfi semmi jelét nem adta, hogy meglepıdött volna. Úgy ötven halandó év körüli férfi volt, fehér hajjal, és furcsán
egyenesre nyírt bajusszal és szakállal. Pliszés nadrágot viselt és kardigánt, amelyeken furcsa módon nyoma sem volt az
elhagyatott mocsárvároska növényi mocskának.
- Igen? Elnézéseteket kérem, gyerekek. Vendégem érkezett. Ez itt Miss. Isabel az Házfınök irodájából. Köszönjetek
Miss. Isabelnek, gyerekek!
Csend.
Isabel a férfi válla fölött - akirıl feltételezte, hogy ı lesz Ambrogino kapcsolata, Oliver Prudhomme - benézett a
terembe, amelynek a közepét oszlopokba és sorokba rendezett apró asztalok foglalták el. Minden asztalnál egy
kisgyerek ült. Egyesek láthatóan régebben voltak itt a többieknél, és már annyira elrothadtak, hogy az egyetlen
halványan emberi dolog rajtuk az alakjuk volt. Mások csak nemrégiben csatlakozhattak az osztályhoz, és a hideg
bırükön és a kék ajkaikon még nyoma sem volt a bomlásnak. Mindannyiuknak lezárták a szemét, és a kezeiket imára
kulcsolták. Nagyjából kéttucatnyi fiú és lány foglalt helyet az osztályban. Egyesek a modern gyerekek farmerját és
pólóját viselték, másokon sokkal ünnepélyesebb ruhák rothadtak. Elıfordult néhány egyenruha is, ami régmúlt
évtizedekre utalt.
Az egyetlen zaj, a csendet megtörı Hank Williams dal lágyan csilingelt a teremben.
- Mr. Prudhomme, Ambrogino Giovanni küldött Önhöz - kezdte Isabel.
- Tudom, Isabel, tudom. Tudom, mit akar.
Hirtelen Prudhomme nagyon fáradtnak tőnt, mintha kimerítette volna az, hogy félbeszakították a buzgalmát. Az orráról
levette a csíptetıt, és az ujjaival megdörzsölte a szemeit.
- Elnézésetek kérem, gyerekek. Kérlek, kezdjétek el az imát. Én is hamarosan visszatérek.
Prudhomme elindult kifelé a terembıl, és várakozó pillantást vetett Isabelre és Chasre.
- Különben ez meg mi a fasz? - állította meg Prudhomme-ot Chas kinyújtott keze. - Mi a pokol folyik itt ezekkel a
gyerekekkel? Te valami beteg fasz lennél?

54. oldal
 Névtelen
Prudhomme döbbenten hátrált el Chas kezétıl.
- Miss. Isabel, Önnel érkezett ez az arcátlan ifjú?
Úgy húzódott el Chas érintésétıl, mintha nem provokálták, hanem megdorgálták volna.
A maga részérıl Isabel is megdöbbent.
- Chas, te meg mit csinálsz?
- Ez a fickó az, Isabel. İ a felelıs azért, hogy a hely annyira elbaszott érzést kelt bennem. Nem igaz, te eszelıs? Te
pontosan tudod, hogy vannak azok a gyerekek.
- Chas, mit akar...
- Ne baszakodj velem, Isabel! Te is tudod, hogy igazam van. Igazam van, nem igaz, Prudhomme. Palackba zártad itt
valahol az összes kibaszott gyerekeket. Valami kibaszott halálmágiás szart használsz, hogy ezek a kibaszott gyerekek
itt maradjanak.
Chas elırelépett, megragadta Prudhomme kardigánját, és odahúzta a saját vicsorgó arcához.
- Te kibaszott disznó.
Isabel megfogta Chas vállát, és arra kényszerítette, hogy megforduljon, és a szemébe nézzen.
- Engedd el, Chas. Most.
Chas szemei elhomályosodtak. Felsziszegett, és bandzsított a szemeivel, ahogy letette Prudhomme-ot a földre. Oliver
hátrafelé mászott, el a kínzójától, miközben Isabel felnézett az útitársára.
- Velem meg ne próbáld ezt a szart. Meg nem próbáld. Kettétörlek, te ribanc. - Chas Isabel fölé magasodott, de a nı
nem volt hajlandó meghunyászkodni, inkább az egyik kezét a szegycsontjára téve megakadályozta, hogy még jobban
ráhajoljon.
- Kérem vigyázzon a szájára a gyerekek közelében - tiltakozott Prudhomme.
Isabel megerısítette magát. Lágyan eltolta magától Chas, és rezzenéstelen tekintetével fogva tartotta Chas pillantását.
- Vissza fogsz lépni.
És Chas engedelmeskedett. Képtelen volt ellenállni. Továbbra is vicsorgott, és vörös köd ereszkedett a szemei elé.
Isabel látta, hogy hamarosan dühöngeni fog, és ı is hátrébb lépett tıle.
- Nyugalom, Chas - suttogta. - Még csak nem is közülünk való. Nem tartozik a családba. Nem képes ilyesmire.
Chas megrázkódott, mintha valamiféle álomból ébredne. A komorság mintha belevésıdött volna az arcába, de a
szemeirıl felszállt a vörös düh.
- Én... Ó basszus. Én... sajnálom. Nem tudom, mi történt.
- Nem vagy jól, Chas. Túl közel vagy a Bestiához - mondta Isabel.
- Isabelnek igaza van. Túl sok idıt töltöttél a rossz részeddel - fejtegette Prudhomme miközben feltápászkodott. Még
mindig habozva közelebb lépett a férfihoz. - Hadd lássam... nézzem rám - Prudhomme eltartotta magától a kezeit, hogy
megmutassa Chas-nek, nincsenek ártó szándékai. - Hadd nézzem csak. Igen, egyáltalán nincs messze. Az Embert
legyızték.
- Mi a faszt jelent ez, vénember? Hogy bajt hozok rád? A francba, hát persze. Én magam vagyok a baj. Az olyanoknak,
mint te.
- Chas, figyelmeztetlek. Nyugodj le - emelte meg a hangját Isabel.
Most Chasen volt a sor, hogy leeresszen. A vállai megereszkedtek, és nekitámaszkodott a falnak.
- Ó, bassza meg. Mi bajom van? - kérdezte, de nem várt választ. Arcát a tenyerébe temette, és Isabel segített neki
leülni. - Mi folyik itt, Prudhomme? Te vagy a tanár?
- Attól tartok inkább a diák.
- Mi volt az az egész szarság Istenrıl, meg arról, hogy visszaküldöd hozzá a gyerekeket?
- Úgy van, ahogy mondtam. Ezek a gyerekek meghaltak. Valakinek törıdnie kell velük.
- Te küldted vissza ıket Istenhez? Te ölted meg ıket? Oliver Prudhomme félénken Isabelre nézett, aki közbelépett.
- Chas, megvárnál a kocsiban, kérlek? Itt minden rendben van. Köszönöm, hogy gondoskodtál róla, hogy biztonságban
ideérjek.
Chas feltápászkodott, majd vetett egy fáradt pillantást Prudhomme-ra, mielıtt megfordult volna, hogy távozzon.
Távolodó léptei hideg visszhangot vertek a folyosón.
- Bocsánatot kérek emiatt. Már nem a régi, mióta...
Isabel hangja elhalkult. Nem talált mentséget a férfinek. Ez nemcsak hogy nem az ı dolga volt, de ı végignézte, ahogy
Chas lassan hagyta, hogy a Bestia lassan elkoptasson mindent, ami az Ölelés után megmaradt belıle.
- Ne is törıdjön vele, kedvesem. - Oliver Prudhomme megdörzsölte az orrnyergét a mutató és a hüvelykujjával. - Csak
mutassa meg nekem a papírokat, kérem. Már vártam Ont.
Isabel hitetlenkedınek tőnt.
- Ambrogino értesítette?
- Ambrogino? Fogalmam sincs, kirıl beszél. Láttam, hogy el fog jönni. A gyerekek nagyon izgatottak voltak. Egész éjjel
Önrıl suttogtak. Az ifjú Cleveland Thibodeuax már nagyon várta. Valamiért szüksége van rám.
Isabel jobbnak látta, ha nem tesz fel szükségtelen kérdéseket. Kinyitotta a táskáját, és odaadta a naplót
Prudhomme-nak.
- A hibátlan emlékezetére lenne szükségem, Mr. Prudhomme. Ön már itt van, amióta Amb... a férfi, aki Önhöz küldött,
emlékszik önre. Nemrégiben az egyik ismerısöm rábukkant erre, és abban reménykedtem, hogy tud majd nekem
mondani valamit errıl a helyrıl. Bármilyen furcsa esemény, bármi furcsaság, amire emlékszik. Tudjuk, hol található a
hely, de úgy tőnik, hogy valaha valami igazán kellemetlen volt ott, és úgy véltük, jobb egy szakértıvel megbeszélni a
dolgot, mielıtt közelebbrıl is megvizsgálnánk.
Prudhomme visszatette az orrára a csíptetıt, aztán lepillantott, és lapozgatni kezdte a naplót. Lassan mintha felismerés
költözött volna az arcára, és az arcszíne még a szokásos Káinita sápadtságnál is halványabbra váltott.
- Ó, édes Istenem - tántorodott meg.
- Mi? Mi az? Emlékszik valamire ezzel kapcsolatban? Tudja, hogy mirıl szól?
- Természetesen tudom. Pontosan tudom, hogy mirıl van szı a naplóban. Olyan tisztán emlékszem rá, mintha csak
tegnap történt volna. Arról a szörnyetegrıl szól, akinek innen nem messze volt a menedéke - a halott lény, aki a hideg
víz mélyén aludt, és mindent felfalt, amit le tudott oda csalogatni.

55. oldal
 Névtelen
- Igen, igen! - Isabel egyre izgatottabbá vált, és a testén végigfutott az izgatott rémület hulláma. - Emlékszik rá! Mit
tud róla? Mit tud biztosan arról a lényrıl?
- Nos, mindent tudok róla. Tudja, másfél évszázaddal ezelıtt én írtam ezt a naplót.

1999. október 27., szerda, este 11: 24

95-ös fıút
Las Vegas mellett, Nevada

Benito hallotta az autó motorjának morgását, és érezte, ahogy vibrál körülötte a levegı. Nem láthatott semmit: a fejére
húzott fekete zacskót szorosan megkötötték a nyakánál, és azon kapta magát, hogy akaratlanul is vakon nyeldekel.
Erezte az arcára száradt vér szagát, és érezte a bal szeme alatt a megkeményedett vér apró kidudorodását. Most is
érezte a fogvatartóihoz elválaszthatatlanul hozzátartozó szagot. Vajon mennyi ideje társa már ez a szag? Isten tudja.
Éjszakák? Hetek? Jézus, talán hónapok óta? Fogalma sem volt róla. Az illatos emberrablók elegendı vérhez juttatták
ahhoz, hogy öntudatánál maradjon, de annyit soha nem kapott, hogy akár csak gondolhatott volna a szökésre. Éppoly
erısek voltak, mint ı - talán Brujahk, esetleg Nosferatuk voltak. Az is meglehet, hogy néhány rivális Giovannival állt
szemben, de azt nem tudta elképzelni a pöffeszkedı Nickolairól, hogy elég értelmes lenne ahhoz, hogy kijátsszon
egymás ellen két Giovanni frakciót.
Nem, minden jel a Nosferatukra utalt. Benito el tudta képzelni, hogy annak a megkopasztott szörnyetegnek,
Montrosenak is köze van ehhez, és a fogsága alatt bizony komolyan megpróbálták kipréselni belıle az információkat. De
úgy tőnt, hogy most már végeztek vele.
- Mi folyik itt? - kiáltotta Benito, hátha valaki veszi a fáradtságot, hogy feleljen, vagy valaki elég együttérzı lesz a
felelethez.
De nem így történt. A kitörésével csak egy ütést szerzett a fejére, és megkapta a durva „fogd már be a pofád!”
felszólítását.
Az akusztika megváltozott. Benitot megtaszította és átfordította valami, és a motor hangja tompa morgássá változott -
betették valamiféle jármőbe. Egy csúszóajtó éppen a feje mellett csapódott be.
Csak nyugalom, öregfiú - gondolta magában Benito. Ha meg akarnának ölni, akkor nem fáradnának azzal, hogy elıbb
átszállítsanak valahová.
A fogvatartói ettıl kezdve csendben maradtak. Benito még abban sem volt biztos, hogy helyénvaló volt a többes szám
használata, hiszen az is elıfordulhatott, hogy egyetlen személyt bíztak meg azzal, hogy átszállítsa a megfelelı helyre a
viszonylag passzív szállítmányát. Vagy a csapat ismét a korábban megismert hatékonyságával mőködött - profikkal volt
dolga.
Most, hogy ismét közel került a kinti világhoz, Benito megérezte a levegı hővösséget. Ugyanakkor a levegı viszonylag
száraznak tőnt
- ez itt nem Boston, az már biztos. A levegıben nem érzıdött a só halvány illata, és a közeli város forgalmának tompa
zaját sem hallotta. Nem, Benito tudta, hogy valószínőleg a semmi közepére vitték, bárkik legyenek is ezek a faszok,
akik elfogták, ahol tetszés szerint bármit megtehettek vele, akár még meg is szabadulhattak tıle, és soha senki nem
fog megtudni róla semmit.
A motor végtelennek tőnı ideig morgott - Benito már olyan régóta nem fért hozzá az órájához, vagy akár egy
naptárhoz, hogy képtelen lett volna megsaccolni, mennyi ideig tartott ez a kis utazás. A legvalószínőbbnek tőnı
becslése szerint nagyjából tíz percig tarthatott.
Az teherautó, mintha csak a gondolataira válaszolna, lelassított, egy kicsit elmozdult oldalra (Benito súlypontja erısen
eltolódott balra, majd túlkompenzálta az egészet jobbra) és végül megállt. Két ajtó nyílt ki és záródott be, aztán
elhúzták a csúszóajtót. Benitot kirántották az autó hátuljából, és ismét megérezte a szabad levegıt
- nagyon hideg volt.
A két ismeretlen fegyır ez után a földre dobta Benitot, majd, miután elhelyezett néhány elkerülhetetlen és brutális
rúgást a bordáin, elhajtottak. A szállítójármő hangja lassan halkult el a távolban.
Mozdulatlan, hideg levegı. Hideg, laza föld. Homok? A távolban felsikoltott egy prérifarkas. Prérifarkas? Homok? Egy
kibaszott sivatagban lenne?
Nagyszerő. Egyszerően nagyszerő. Várt egy ideig, majd miután meggyızıdött arról, hogy senki nem maradt hátra,
hogy valamilyen okból ügyeljen arra, hogy ott marad mozdulatlanul és megkötözve, Benito Giovanni összeszedte
gyorsan fogyó erıtartalékainak maradékát, és elszakította a kezeit fogva tartó kötelékeket. Lefejtette a fejérıl a
zacskót, és körbehordozta pillantását a Nevadai sivatag végtelen horizontján.

1999. október 29., péntek, este 11: 59

A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

Ambrogino Giovanni elrendezte maga elıtt a kellékeket: egy magányos fekete gyertyát, egy meghurkolt durva kötelet,
egy darabka burgundi színő bársonyt. Eloltotta a szobát megvilágító lámpásokat, aztán gyufát gyújtott, odatartotta a
gyertya kanócához, és megvárta, amíg vastag füstoszlop kezd felszállni a gyertyából. Ambrogino a csöpögı gyertyát a
hurok fölé tartotta, és néhány nehéz, sötét színő viaszcseppet cseppentett a kötélre, majd a bal kezének mutatóujja alá
tartotta a gyertya lángját, és lassan mozgatta elıre-hátra. A kezén izzani kezdett a bır, aztán meggyulladt,
megfeketedett, végül szétrepedt, és durván befröcskölte vérrel a kötelet. A fájdalomtól fintorgó Ambrogino felitatta a
vért a bársonydarabbal.
Akaratával utasította halhatatlan vitae-jét, hogy zárja be a sebet, aztán megszólalt:
- A révész tanácsa alapján, Charon dala alapján, megparancsolom neked, William Burke, hogy jelenj meg elıttem.

56. oldal
 Névtelen
A gyertya lángját kioltotta a szobán végigsöprı hideg fuvallat.
- Mi a véres fasz van má' megin? - szólt egy testetlen, durva hang. - Mi, egy újabb utazás? Megin' el kıne mondani
valakinek valamit?
- Így van, én rosszindulatú legénykém - felelte Ambrogino. - Ismét az Újvilágban... keresztül a tengeren.
- Ez a rakás trágya. Én osztán nem csinálom, nem én. Te nem mondhatod meg Billy Burkenek, hogy mit csinájjon. İ a
maga ura, úgy bizony. Billy Burke csak saját magára hallgat, ez így van.
- Ó, Mr. Burke, attól tartok, Ön téved, és úgy fog cselekedni, ahogy mondom. Amint látja, többé már nem a maga ura,
és én vagyok az Ön halott népének fejedelme.
Ambroginot különös örömmel töltötte el, ha gyilkosok, tolvajok, és hasonlók kísérteteit idézhette meg. Nagyon
ironikusnak találta, hogy ezekkel az önzı szellemekkel végeztetheti el a munkát, vitetheti el az üzeneteit, vagy
félemlítheti meg az ellenfeleit. William Burke életében sírrabló volt, aki az elcsent tetemeket orvosoknak,
anatómusoknak, és hasonlóknak adta el, akiknek friss alanyokra volt szükségük, hogy tanulmányozhassák ıket, és
kísérletezhessenek velük. Burke annyira élénk forgalmat bonyolított Skóciában, hogy hamarosan kimerítette a
természetes hullautánpótlást, és a továbbiakban gyilkosságok árán tartotta fenn az életszínvonalát.
- Nyald ki és az Ördög népe búbozzon meg. Én többet már nem dogozok neked.
Ambrogino elmosolyodott, és énekelni kezdett kísérteties vendégének:
„Fel az ablak, le a lépcsın; Kinn is, benn is Burke és Hare; Burke hentes, Hare a tolvaj; Knox már fut is lógó orral.”
- Hagyd má' abba ezt a fecsegést - dörögte Burke szelleme.
İ, és a társa, William Hare, a tizenkilencedik század elsı felében azért rabolták ki a sírokat, és gyilkolták az embereket,
hogy egy bizonyos Knox nevő orvost friss példányokkal lássanak el. Amikor a rendırség elfogta, Hare rövid idın belül
bevallott mindent, és feladta a társát. Burke-öt felakasztották, és nyilvánosan kibelezték, de bosszúszomjas szelleme
csak nem akart nyugodni. Az egész eset tovább élt, mint egy morbid versike, és ez végtelen szenvedést okozott Burke
kísértetének.
- Mi lenne a', te pincsi? Mi az? Elmegyek, oszt megcsinálom, csak hogy ne is lássalak többet.
- Ilyen egy jó fiú, Burke. Azt akarom, hogy beszélj ugyanazzal a Vértestvérrel, akivel legutóbb. Elmondod neki, hogy
lesz valaki - Isabel - aki meglátogatja, de a nınek túl kell élnie a találkozót, és vissza kell térnie hozzám. Tudasd vele,
hogy ha bármi történik vele, akkor nagyon mérges leszek. Megértetted, William Burke? Minden világos?
- Ez az a koponyakoronás lenne, mi?
- Pontosan az, William Burke.
- Ó, ı osztán egy hideg ember, nem iga'? Nem értem, hogy mi neked ebben az üzlet, de ha így távol maradhatok tıled,
és tıle, akkor megteszem, és má' el is tőntem.
- Ilyen egy jó fiú, William Burke. Jól van.

1999. október 29., péntek, este 10:11

95-ös fıút
Las Vegas mellett, Nevada

Benito egy kiugró kı alatt töltötte az elmúlt két éjszakát. Nyugtalanul aludt, mert nem tudta, hogy vajon a nap
mozgása visszaszorítja-e az árnyékokat annyira ebben a kezdetleges menedékben, hogy a halálos sugarak elérjék a
testét. Nap közben többször felébredt, a drága vér verítékében fürödve - amelyet azonnal le is nyalt az ujjairól - aztán
kábultan odébb húzódott az egyre beljebb kúszó fény útjából.
Péntek estére Benito annyira összeszedte magát, amennyire ilyen körülmények között lehetséges volt. Titokban evett az
elmúlt két éjszaka, amint valami lehetısége adódott: egyszer egy falatnyi gyík, máskor egy kígyó hideg, sőrő vére.
Emlékezett a gyík fájdalmasan rángatózó farkára. Az állat testében alig egy felespohárra való vér volt. Nem elég a
megélhetéshez, de megakadályozta, hogy végképp kiéhezzen. Az igaz, hogy éhes volt, de nem annyira, hogy minden
akaraterejét és figyelmét a Bestia féken tartásának kelljen szentelnie. Azonban Benitonak kétsége sem volt afelıl, hogy
holnap már nem ez lesz a helyzet. Ennie kellett, amilyen gyorsan csak lehet.
Gyalogolt egy ideig, aztán összeszedte magát. A Nosferatuk (feltételezés) az útjelzı táblák, és a mérföldkövek szerint
harmincmérföldnyire tették ki Las Vegastól. Az autópályán - U.S. 95-ös - meglehetısen sőrő volt a forgalom, de most
még nem akart stoppolni. Tisztában volt vele, hogy pokolian nézhet ki, és nem szerette volna, ha valami fogorvos
bepánikol, és neki kellene szembe néznie a „sivatagi ırült” után kutató járırökkel. Hamarosan biztosan találnia kell egy
benzinkutat, ahol megtisztálkodhat, sıt, akár még egy város felé tartó buszra is felszállhat. Benito tudta, hogy a vegasi
Rothsteinek nem rajonganak érte túlzottan, de amúgy sem akart sokáig itt maradni, vagy letelepedni. Egy, legfeljebb
két éjszaka, hogy összeszedje magát, aztán irány Boston. İ oda tartozik.
És valóban, a következı dőne fölött Benito megpillantotta egy benzinkút fényreklámját. Megszaporázta lépteit,
amennyire anélkül lehetett, hogy nagyon megerıltette volna magát. Nem lenne okos dolog, ha kiizzadná az utolsó
vértartalékait is, mire odaér, hogy aztán elveszítse az önuralmát, vagy egy véres „sivatagi ırült” nyomába ugrasztani a
járıröket. Úgy egytizedmérföldnyire a kútról lelassított, és a hátralévı távolságot lassan sétálva tette meg.
A kút egy amolyan megszokott rozoga építmény volt - az az egyetlen tulajdonos birtokában lévı egység, amelynek már
az ötvenes évek végén el kellett volna tőnnie, amikor az olajcégek vagy tönkretették, vagy felvásárolták az ilyeneket. A
kút pontosan úgy nézett ki, mint a férfi, aki üzemeltette. „Dan” - állt a kitőzıjén - valószínőleg itt lakott: az irodájában
aludt, és nap közben Jerry Springert nézte a tévében, amikor nem volt sok a vevı.
Benito gyorsan végigment a boltban a sorok között. Felkapott egy szappant, egy eldobható borotvát (arcán délutáni
borosta sötétlett, amikor magukhoz Ölelték, és ébredés után minden este megborotválkozott - illetve minden este
megborotválkozott, amikor nem tartotta vissza egy bandára való Nosferatu útonálló), és egy turistáknak szánt pólót,
aminek az volt a hatalmas elınye, hogy nem borította vér, és Isten tudja mióta rászáradt sivatagi mocsok. Végül a
kiválasztott árukkal a kezében odasétált a pénztárhoz, ahol fáradt vidámsággal a szemében már várt rá Dan.
- Maga egy vámpír, vagy egy verılegény? - kérdezte „Dan” a pult mögül.
- Elnézést, hogy mondta? - nézett hitetlenkedve Benito az eladóra.

57. oldal
 Névtelen
- Vámpír, vagy verılegény?
- Attól tartok nem értem.
- Ó, nem számít. Csak idınként felbukkan itt néhány különös alak. El sem hinné, micsoda ırült sztorikkal traktálnak.
- Nos, biztosíthatom, hogy nem vagyok sem vámpír, sem verılegény. Belefutottam néhány kellemetlen alakba, akik
kidobtak a sivatagban, de némi tisztálkodás után már itt sem vagyok. És csak örülni tudok annak, hogy magam mögött
tudhatom ıket.
- A pokolba, Mister, ki kellene hívni a zsarukat.
Ó, dehogy is. Nem én vagyok a sivatagi ırült.
- Nem, arra nem lesz szükség. Nem akarom túlfeszíteni a húrt.
Benito arcán akarata ellenére megjelent egy ironikus mosoly.
- Akkor rendben. Ez így huszonnégy kilencvenhét lesz. A fenébe.
- Öm...
Benito matatni kezdett a zsebeiben. Pénz! Elı nem fordulhatna, hogy azok az átkozott Nosferatuk a méltóság halvány
árnyékát meghagynák neki, amikor otthagyták a sivatagban.
- Huszonnégy hetvenkilenc - ismételte „Dan”.
- Igen, hallottam. Csak az a helyzet... - Benito gyorsan elhallgatott. Semmi szükség arra, hogy sértegetni kezdje az
öreget.
- Ó, igen. A kellemetlen társaság. Elfelejtettem.
Benito összerezzent.
- Nézze, barátom. Becsületesnek látszik. Mondok én valamit. Hagyja itt a jogosítványát, és reggel majd visszajön, és
kifizeti a cehhet.
- Én, ö... Elvették a jogosítványomat is.
- Nem akar felhívni valakit? Nem akarja idehívni a feleségét, vagy a barátait, hogy kisegítsék?
Úgy tőnik, „Dannek” tényleg szüksége volt minden vásárlóra. Nem mintha Benito tudta volna bárkinek is a számát Las
Vegasban, de odatelefonálhat Francis Giovanninak New Yorkban, vagy éppen elıkerestetheti a titkárnıjével, Miss
Windhammel a Rothsteinek telefonszámát.
- Ö...oké.
Dan odaadta neki a telefont, és Benito felhívta a bostoni irodát.
- Jó estét. Boston Pénzügyek. Segíthetek?
Ms Windham, hála Istennek.
- Ms Windham! Micsoda öröm hallani a hangját!
- Mr Giovanni?
- Én vagyok! Elnézést kérek, amiért nem voltam ott. Valószínőleg furcsa fordulatot vettek a dolgok arrafelé, nem igaz?
Benito odafordult „Danhez”, akinek az arcán a szimpátia keveredett egy szarevı mosollyal. Elvette a kagylót a szájától,
és megkérdezte:
- Küldethetek ide Western Uniont?
„Dan” bólintott.
- Ó, a minden a feje tetejére állt, amióta elszólították innen, uram! Mr. Lorenzo magán kívül volt az elmúlt négy
hónapban, és senki sem tudta, hogy visszatér-e valaha is, uram.
Négy hónap? Jézus.
- Minden rendben van?
- Azt hiszem, Ms. Windham, hogy a körülményekhez képest minden a lehetı legnagyobb rendben van. Nos, megtenne
nekem valamit.
- Természetesen, Mr. Giovanni. Mi lenne az?
- Pénzt kell küldenie nekem. Jelenleg... mondja csak, Dan, mi is ez a hely?
- Nussbaum Üzemanyag - ragyogta büszkén „Dan”.
- Hallotta, Ms. Windham? Nussbaum Üzemanyag Las Vegas mellett. Küldene nekem százhuszonnégy dollár kilencvenhét
centet? Köszönöm.
- Természetesen, Mr. Giovanni. Kiveszem a házipénztárból, és fél órán belül ott lesz az összeg.
- Még egyszer köszönöm, Ms. Windham.
Benito ennyivel már megtisztálkodhat, foghat egy taxit és bemehet a városba, ahol igénybe veheti vagy a hitelkártya
cégét, vagy a vendégszeretetet, hogy szerezzen magának egy szobát.
Ms. Windham ígéretének megfelelıen a pénz fél órán belül megérkezett. Benito kifizette „Dant”, és elkérte tıle a mosdó
kulcsát.

1999. október 30., szombat, este 10:54

New Orleans mellett
New Orleans, Louisiana

- Lenne egy kérdésem - törte meg a csendet Isabel.

Sem ı, sem Chas nem szólt egy szót sem már egy negyed órája, annyira lefoglalta ıket az elıttük álló monumentális
feladat. A tervezgetés véget ért - a páros, akinek az esélyei egyáltalán nem voltak rózsásak, ha a beszélgetésen és
megfigyelésen kívül bármi másra is sor kerülne, tudatosan és szándékosan elindultak egy lénynek a barlangjába, akirıl
könnyen kiderülhet, hogy egy valódi Matuzsálem. Nem sok vámpír venne könnyedén egy ilyen feladatot, és a helyzet
komolysága rányomta a bélyegét a hangulatukra. Nagyon is lehetséges, hogy a Végsı Halál felé tartanak. Éppen
ennyire lehetséges, hogy valami teljességgel felfoghatatlan szándéka volt velük az ısi Vértestvérnek, aki átköltözött a
kísérteties Alvilágnak abba a részébe, ami átváltott Louisiana elhagyatott mocsaraiba (amelyek valószínőleg még
feltérképezetlenek voltak az önként vállalt számőzetésének idején). Játékszerként ugráltatja majd ıket? Bábbá teszi
ıket, és felhasználja ezeket az új játékszereket a következı lépéséhez a Jyhadban? Elpusztítja a testüket, és rabságba

58. oldal
 Névtelen
veti a lelküket? Nem tudhatták - amíg meg nem érkeznek.
- Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha fel is teszed. Ki tudja, talán többször nem is lesz rá esélyed - felelte Chas, és
hangjában világosan érzıdött a fatalista hangulata.
- Mostanában gondjaid voltak, nem?
- Ez a kibaszott kérdésed? - nézett a válla fölött Isabelre Chas. A nı észrevette, hogy Chas keze megszorult a
kormányon, a
bütykei elfehéredtek, és a karjai megremegtek a dzsekije alatt.
- Ne légy korcs. Tudod jól, hogy nem kell eljönnöd velem. Igazság szerint pontosan nem is tudom, hogy miért jössz
velem egyáltalán. Ne érts félre - nagyon is nagyra értékelem, hogy itt vagy - de mi az?
- Oké, ez a kérdés?
- Nem, de azért felelj csak. Talán lesz egy kis hátterem, mire eljutok a kérdéshez. - mosolygott Isabel, és remélte, hogy
a mosoly megnyugtatja a társát.
- Nos, ha ez egy film lenne, akkor most jött volna el az ideje, hogy azt mondjam, szeretlek.
- Ó, Chas, ne...
- Nyugalom, nyugalom. Csak egy kibaszott vicc volt. Már csak erre vagyok képes: kiborulok, és mindent tönkreteszek.
- Nos, ez lett volna a második kérdésem. Vagyis inkább az elsı. Mitıl vesztetted el a fejed Prudhomme iskolájában.
- Ó, akkor? Semmitıl. Csak valami elbaszott szar még a fiatalságomból.
- Igen....?
Chas megnyalta a száját, és csak egy kis idı múlva folytatta.
- Ez a kibaszott család az oka. Ha Giovanni vagy, akkor bizonyos döntéseket meghoznak helyetted. Nem mindig
irányíthatod a saját sorsodat. Egy éjszaka egy ırült tejesnek - már meg ne sértıdj - felcsúszik egy hajszál a seggébe,
és olyasvalaki fizet meg érte, akinek semmi köze sincs az egészhez.
- Nem tudom, mirıl beszélsz. Nos, van valami sejtésem róla, de pontosan mirıl is van itt szó?
- Rendben, de ezt nem adhatod tovább. Ez nem valami nyilvános dolog.
- Kérlek - forgatta a szemeit Isabel.
- Rendben. Nekem már volt családom, mielıtt úgy döntöttek volna, hogy magukhoz Ölelnek. Csinos feleség, ház
Jerseyben, minden tulajdonom más nevére bejegyezve, vasárnaponként templom, néhány gyerek - a szokásos
maffiacucc, érted? Aztán egyszer csak felbukkan Frankie Gee - idınként már dolgoztam neki, inkább olyan cowboy
szarságokat, és nem olyasmit, hogy ı az én capom. Azt mondja nekem, hogy teljes munkaidıre akar, be akar venni a
csapatba. De én tudom, hogy ez nem lehet, mert úgy tizenhatod részben spanyol vagyok, és a Lagok azt akarják, hogy
száz százalékban olasz légy, de ha bekerülök a csapatba, az azt jelenti, hogy ott leszek a közelben. Azt jelenti, hogy
többé már nem kell alkalmi lószarokkal foglalkoznom - részt kapok minden svindlibıl, ami beesik, és több leszek, mint
egy egyszerő csicska. Az emberek eljönnek hozzám, ha valamit el kell intézni, és magamnak is szervezhetek dolgokat.
Mintha valakihez tartoznál. Megvédenek az összes környékbeli anyabaszótól, akik szét akarják tépni a kisfiúkat, érted?
Úgy értem, néha csináltam egy kis buki dolgot, és ha az egyik fickó a megfelelı kapcsolatokkal szándékosan, vagy
véletlenül úgy döntött, hogy nem fizeti ki azt a hatezret, amivel tartozik, hát akkor megszívtad. A csapatba tartozik, és
Frankie Gee, vagy valaki hozzá hasonló szétveri az arcod, ha keménykedni próbálsz... meg kell védenie az embereit,
érted?
- Szóval, a csali egy része, amit Frankie elhúzott az orrom elıtt, a biztonság volt. Feladod a nappali meló biztonságát a
nagy lehetıségért. Feladod a biztosítási egyleteket és a nyugdíjalapokat, meg ezt az egész régi vágású szart - nem is
tudom, van-e még egyáltalán ilyesmi a modern világban, annyira régen történt már ez. Áldozatot hozol, és ezért jobban
élsz... vagy, ha úgy tetszik, jobb lesz tıle neked az élıholtlét. A családhoz tartoztam, és szerettek volna elıléptetni:
ghoullá akartak tenni, érted? Ki akarták próbálni, hogy mit érek, hogy aztán Vértestvért csináljanak belılem. Na, hát
jelesre vizsgáztam a próbán. Valami egyszerő volt. El kellett rabolni egy teherautót, aztán gondoskodni arról, hogy
eljussanak oda, ahol nem lesz gond azokkal a fickókkal, akik megveszik, és be kellett szedni értük a pénzt. Ezzel a
rablással tettek próbára, hogy érdemes vagyok a maffiatagságra, meg hogy Vértestvérré váljak. Elég egyszerő volt, ha
engem kérdezel.
- Még abban az évben átváltoztattak. Nem tudom, hogy zajlott a te Ölelésed, de az enyém igazán középszerőre
sikeredett. Az egyik fickóval kiszívatták a véremet - ami egy másik kemény-fickó része volt a próbának, mert biztos te
is tudod, milyen kibaszott rossz érzés, amikor egy közülünk való iszik egy szegény nyomorultból - aztán odaloccsantott
egy nyeletnyi vért az ajkaimra, miután végzett. Emlékszem arra gondoltam, hogy milyen furcsa helyzet, mert az egész
egy New York-i hentesüzlet pincéjében történt. Persze ez az egész úgy száz éve történt, és minden nagyon új volt
nekem - érted, mire gondolok. Nem, mint mostanában, amikor minden kibaszott punk, aki látott egy filmet, és minden
feketébe öltözött kísérteties gyerek tudja, hogy mire számíthat. Úgy értem, hogy a családunk szándékosan elég
elbaszottan tartja a dolgokat, nem? Úgy értem, amíg ghoul voltam, és ittam a vért, végig azt hittem, hogy ez valami
római katolikus magasröptő közösség dolog, és hogy odakinn mindenki így csinálja. Soha nem olvastam Drakulát, és
nem volt ott az az Anne Rice-féle szar, amibıl megtudhattam volna, hogy mirıl is szól ez az egész vámpírdolog. Úgy
értem, a vámpírok kibaszottul kihasználják ezt az egész torz pszichológia szarságot - bizonytalanságban tartanak, és
soha nem tudhatod, hogy mi a tervük veled. Én is csináltam már ilyet. Gondolom, ettıl nem unjuk meg a kibaszott örök
életet. Pokoli egy játék ez.
- Mintha egy kicsit témát váltottál volna, ugye? - vágott közbe Isabel.
Chas egy idıre elhallgatott a megjegyzést követıen.
- Igen, azt hiszem tényleg témát váltottam.
Akkor mi történt? Kibillentetted magadat, miután Vértestvér lett belıled?
- Nos, ez az, látod? Az a kibaszott Frankie, meg a sok duma az áldozatról. Nem beszélt arról, hogy valami lószar
ragaszkodást kell feláldoznom. Azt akarta, hogy áldozzak fel valamit - hogy bebizonyítsam, hogy többet ér nekem az,
amivé válok, mint az, ami elıtte voltam. A szemetek, miután átváltoztattak, bezárták a kibaszott pinceajtót, és
elmentek. Én meg megırülök az éhségtıl, és körbe-körbe rohangálok a pincében, hátha találok valamit. Arra gondolok,
hogy talán a fönti hentestıl átszivárgott valami kis vér a padló résein, vagy lejön majd ide néhány patkány, vagy kutya,
vagy valami, amit elvihetek vacsorázni.
- Aztán meghallom, hogy valami van a fagyasztóban. Ne feledd, ez a századfordulón történt New Yorkban. Még

59. oldal
 Névtelen
nincsenek nagy, fémbıl készült, légkondicionált hőtıhelységek a húsnak, csak hatalmas fémdobozok, amelyeket
többrétegnyi szigeteléssel, és igazi jéggel tartanak hidegen. Már nem vagyok magamnál az éhségtıl, és eszembe jut,
hogy még mindig életben lehet, bármi ugráljon is odabenn, úgyhogy rávetem magam a kibaszott hőtıre, mint egy
megszállott.
- És a kibaszott gyerekeim vannak odabenn. A kibaszott Ruth és Amanda. De volt egyáltalán más választásom?
Kibaszottul nem.
Vérkönnyek csorogtak végig Chas arcán. Az útra meredt az autó elıtt a sötétben, mintha egyszerően csak elmehetne az
autóval, és hátrahagyhatna mindent, ami a múltban történt.
- Sajnálom, Chas.
- Ó, még nincs vége. A feleségemet szándékosan nem tették oda, úgyhogy miután lehiggadtam, és kiengedtek, el
kellett mennem utána. Nos, szó szerint nem kellett volna, de ık nem akarták könnyővé és egyértelmővé tenni a
dolgokat. Ha ott megöltem volna a feleségemet is, akkor nem lett volna más választásom, mint továbblépni a kibaszott
élıholtélet felé. De ık szándékosan nem tették ıt oda, hogy nekem szét kelljen tépni magam, amíg eldöntöm, hogy mit
csináljak.
Csend telepedett az autóra.
- És? - szólalt egy perc múlva Isabel. Chas megrázta a fejét, és felsóhajtott.
- İt is meg kellett ölnöm. Nem hagyhattam, hogy egy ennyire elbaszott dolog felfordítsa az életét. Úgy értem, hogy a
picsába reagálsz egy ilyen dologra? Én, nekem ezzel kellett élni, és el kellett fogadni, de csak azért, mert én csináltam.
Mit csinálsz, ha ilyesmi történik veled? Hogy a picsába tudnál kimászni az ágyból, ha tudod, hogy akár aznap is
történhet veled valami éppen ennyire, vagy még ennél is elbaszottabb dolog? A kibaszott feleségem nem csinált
semmit, amivel kiérdemelte volna ezt... csak egy maffiás fickóhoz ment feleségül. A legrosszabb, ami történhetett volna
vele az volt, hogy kinyírnak, és ı megy tovább a maga útján, vagy újra férjhez megy. Az istenverte gyerekeim - ık sem
választhattak, hogy Anna és én legyünk a szüleik. Egyszerően csak rossz fickó lett az apjuk, és az ı elbaszott társai
odatették ıket egy teljesen elbaszott dolognak az útjába. Én pedig ezzel ébredek minden kibaszott éjjel... próbálok
kibaszottul túljutni rajta, érted?
Az arcán ismét csorogtak a könnyek.
- Igen, de nem...
- És alapvetıen ezért tartok veled. Talán nem a legönzetlenebb cél, segíteni egy rakás kibaszott vámpírnak kitalálni,
hogy mi is jár a nyomukban, de kezdetnek nem rossz, nem igaz? Ez legalább vitathatatlanul pozitív, nem? Frankie
halott. A kibaszott Victor is halott. Nem mintha lenne bármi is, amihez visszamehetnék, ha nem számítjuk, hogy még ki
tudja, hány éjszakán át bánthatnám az embereket, és vehetném el tılük a szarságaikat, amikor csak kedvem szottyan
hozzá, és így legalább úgy érzem, hogy hozzáteszek valamit.
- És ez baszta fel az agyam a múlt éjjel... amikor megláttam azt a rengeteg kis gyereket ott ülni a padokban
Prudhomme kibaszott iskolájában. İ megölte azokat a gyerekeket. Úgy döntött, hogy megöli ıket. Még idıt is fordított
rá, hogy egyenként kiválassza a kibaszott gyerekeket, aztán szárazra szívta ıket. Minden reggel, amikor lefekszem,
csak az az egyetlen dolog tart vissza attól, hogy szembenézzek a nappal egy száz kibaszott évvel ezelıtti elbaszott
tettemért, hogy nem tehettem róla, és akkor ez olyasvalami számára, amit képes megtenni és elfogadni, és kibaszott
boldogan ébred, és nincs gondja a világra. A gyerekeim és a feleségem... bárkit kinyírtam volna, ha csak hozzájuk ér.
De az nem volt elég. İ pedig még csak nem is gondolkozik el rajta.
- A kurafi.
Isabel tisztában volt vele, hogy nem tud semmi olyat mondani, ami megváltoztatná Chas állapotát. Ez volt a férfi
démonja, amivel minden éjjel szembe kellett nézzen. Amikor a bestia orcáját látja, akkor az kétségtelenül a felesége
árulást ordító arcát viseli, és a gyermekei sztereó hangján mondogatja, hogy Miért, Apu, miért. Mit csináltunk?
Ebben a pillanatban megcsörrent Isabel mobiltelefonja. Chas megugrott, amikor a digitális hang felciripelt, és
kizökkentette kellemetlen emlékei közül. Isabel gyorsan felvette a telefont.
- Halló?
- Egész idı alatt ott volt?
- Las Vegasból? - vetett egy hangsúlyos pillantást Chasre.
- Úgy van. Tegnap éjjel. Nem, ma reggel?
- Rendben. Köszönöm.
Isabel kikapcsolta a telefont, és ismét Chasre nézett.
- Nos, van egy újabb okod, hogy velem maradj.
- Ó, igen? Nagyszerő. Mi az?
A szarkazmus szó szerint csöpögött Chas szavaiból.
- Az emberünk, Benito... halott.

1999. október 29., péntek, este 11:43

Nussbaum Üzemanyag
Las Vegas mellett, Nevada

Benito, kezében a frissen vásárolt árukkal, kinyitotta a mosdó ajtaját. Az üzlet bejáratától túlzottan hosszú volt az út a
mosdó ajtajához - a kulcs egy hatalmas kormány kerékhez volt kötve, és Benito keze már amúgy is tele volt a vásárolt
tisztálkodó szerekkel. Odabenn ellenırizte az egyetlen viharvert fülkét, hogy biztos lehessen benne, hogy egyedül van.
Teleengedte állott vízzel a mocskos kagylót, aztán megnézte magát a tükörben. Rondán nézett ki. Kezdjük az elején.
Levette az ingét, és begyömöszölte a kukába, aztán beszappanozta a kezét, és lemosta a sivatag mocskát az arcáról, a
kezeirıl és a nyakáról. Még a hajába is fröcskölt egy kis vizet, hogy meglazítsa a belecsomósodott vért és mocskot.
Jézus, ha én dolgoznék egy benzinkúton az éjszaka közepén, akkor még azt sem hagytam volna, hogy megközelítsem a
boltot.
Mielıtt nekilátott volna a borotválkozás szertartásának, Benito megragadta a kagyló két oldalát, és megrázta a fejét. Mi

60. oldal
 Névtelen
hozta ide? Halványan emlékezett arra, hogy beszélt a szagos ismeretlenekkel, de azok nagyon keveset árultak el
magukról, és most már abban sem volt biztos, hogy az ismeretlenek Nosferatuk voltak.
Visszarángatta magát a jelenbe, és körülnézett a nyomorúságos helységben. A bejárati ajtó úgy nézett ki, mintha
egyszer már betörték volna, de aztán visszacsavarozták a kerethez. Valaki ráírta a belsı részére, hogy
P.O.E.
O.P.E.
és egy majdnem üres pomádésdoboz hevert a kagylón a fal mellett. Egy félig elszívott szivarka árválkodott a padlón,
ami annyira száraznak tőnt, mintha már legalább húsz éve heverne ott.
Még a fény is nyomorultnak és kétségbeesettnek tőnt - a linóleummal borított termet megvilágító hat lámpából kettı
kiégett, a többi pedig annyira megsárgult, hogy Benito arcát sápadtról epebajosra változtatták. A sarokban
felgyülemlett az utazók és a gázolaj mocska, és még a fal tégláinak réseibe is jutott belıle. A Formica mosdópult
összekarcolt lapját cigaretták égették meg, felismerhetetlen foltok tarkították, és imitt-amott még látszottak rajta a
félszívvel felkent csempetisztító nyomai.
Azonban Benitonak még volt legalább fél órája, amíg a taxi megérkezik, és ezt az idıt szívesebben fordítja arra, hogy
civilizálttá tegye a megjelenését, minthogy meghallgassa „Dan” történetét, bármennyire szerencsétlen, vagy mozgalmas
legyen is. Beszappanozta hát az arcát, belemártotta a borotvát a fodrozódó vízbe, és felkészült, hogy lenyírja a
borostát, ami az Ölelés óta minden éjjel megjelent az arcán.
- ...Rettenetes hely a halálra...
Benito körülnézett. Nem hallotta az ajtó nyílásának hangját, és akkor sem látott idebenn senkit, amikor belépett. Biztos
odakinn valaki. Mégis, milyen furcsa ilyesmit hallani.
- ...Elodie, Hazimel, Nickolai...
Az értelmetlen szóhalmaz megijesztette a derékig meztelen Giovannit. Megpördült, hátha „meglátja” honnan jön a
hang, legyen az egy mozgó árnyék az ajtó alatti résben, vagy, ami kevésbé valószínő, valaki, aki a vécében bújt el
valami mögött. De hol?
- ...Úgy csókol, mint egy pók...
Ezt az utolsó, furcsa kijelentést követıen Benito egy pukkanást hallott. A négy még mőködı lámpa egyike felrobbant,
és apró üvegszilánkok záporoztak a férfira, a kagylóra és a padlóra.
Mi a nyavalya folyik itt?
Pukk. Felrobbant egy újabb égı, és a szobára beteges félhomály borult.
És aztán a fülke ajtaja lassan, a rozsdás sarokvasak nyikorgásától kísérve kitárult. Benito hitetlenkedı pillantással
pördült meg - benézett a fülkébe, hogy biztos lehessen benne, hogy senki sincs idebenn.
Az apró helységbıl egy ismerıs, de mégis idegen alak lépett elı. A valaha sima, napbarnította bırt most fakó sebhelyek
rácsozata borította. Az alaknak felemás szemei voltak - az egyik pontosan ugyanolyan volt, mint amilyennek Benito
korábban is látta, de a másik úgy nézett ki, mintha durván kivájták, aztán visszagyömöszölték volna az üregébe. Az
idegen szem valósággal vörösben izzott, és a fényerı látszólag véletlenszerő idıközökben felerısödött, majd
elhalványult. Az alak ruhái rongyosak és piszkosak voltak, mintha a tulajdonosuk teljesen megfeledkezett volna a
külsejérıl, amióta régi önmaga átalakult egy ilyen... valamivé. A haja csapzott volt, és az ujjai mintha hosszabbá és
kifejezıbbé váltak volna.
- Leopold - csodálkozott tátott szájjal Benito. - Ugyanaz... ismét és mindig ugyanaz. Leopold ismer téged.
Leopold... oly sok éjszakát vesztegettünk rá, Benito. Oly sok idı... a véred többé már nem kiált felénk úgy, mint
korábban. Elveszett a söpredék között, Leopold... nem! Benito! Szóba álltál azokkal a bőzlı patkányokkal?
Leopold nyilvánvalóan félrebeszélt. Valószínőleg beleırült abba, ami így elváltoztatta.
Benito hátrált egy lépést. Nagyon is tisztában volt a helyzet furcsaságával. Itt volt félmeztelenül, félig
megborotválkozva a semmi közepén, egy benzinkút mosdójában, amirıl azt hitte - amirıl tudta! - hogy üres, és egy
torz Vértestvér kitántorog valahonnan, ahol pillanatokkal korábban még semmi sem volt.
- Mirıl beszélsz, Leopold? - kérdezte lassan Benito, és remélte, hogy nem ösztönzi a megviselt Vértestvért valami
elhamarkodott cselekedetre.
- Már mondtam neked, hogy ez rettenetes hely a halálra! - köpte Leopold, és a jó szemét (ha lehet ilyet mondani)
fájdalmában összeszorította. - Nem figyelsz rám? Az átkozottak nevei könnyedén gördülnek le a nyelvrıl!
- Ennek nincs semmi értelme, Leopold. Mirıl beszélsz? Meg kellene értselek?
- Nekem nem kell semmi!
- Rendben. Rendben. Nincs szükséged semmire. Akkor mit akarsz?
- Mit akarok? Azt akarom, hogy meghalj, de ez a hely rettenetes. Benito tudta, hogy nem mondta ki hangosan az utolsó
kérdést...
vagy mégis? Leopold felfalta a fejében felbukkanó gondolatokat, és egyre fenyegetıbben közeledett hozzá. Ami alig
néhány másodperccel ezelıtt még szánalmasnak és megvertnek tőnt, az most fennkölt és rosszindulatú volt, egy
szörnyeteg, ami a Benitoból átadó rettegéssel és aggodalommal táplálkozott.
- Egy rettenetes hely? Miért kell nekem...
Gyorsabban, mint ahogy azt Benito követni tudta volna, Leopold elırelökte a karját, ami egy borotvaéles peremmel
megtoldott húsos félholddá változott. A csáp végigvágott Benito derekán, felnyitotta a húst a hasán, és a sebbıl
elıtörtek a valaha létfontosságú szervek összeaszalódott maradványai. A sebbıl elıtörı vér ragacsos ragyogással vonta
be a padlót. A hátratántorodó Benito szemébe kiült a fájdalom és a döbbenet, ahogy akaratával a testében lévı
maradék vért a seb felé irányította. Ha Leopold meg akarta ölni, akkor nem sok esélye volt arra, hogy legyőrje az
eszement Káinitát.
A menekülési ösztön átvette az irányítást. Az éhség Benito viszonylag elırehaladott kora ellenére menekülésre bírta a
Bestiát. Megpördült, és minden élıholt erejét beleadva kiszakította a sarkából az ajtót, ami aztán kirepült a parkolóba.
És Benito nekiiramodott...
...de a lába megcsúszott a mosdó padlóját beszennyezı vérben, ami a saját sebébıl folyt oda.
Leopold habozás nélkül rávetette magát a prédájára. A testébıl elıtörtek a megnyúló bordák, amelyek átdöfték Benito
testét, majd megtekeredtek és szétnyíltak, ezzel darabokra szaggatva a másik Vértestvért. Benito mellkasának negyede
a fejével egyetemben hajmeresztı módon elvált a test többi részétıl. Egy kar esett a földre, amelyet Leopold behatoló

61. oldal
 Névtelen
csontjai fordítottak ki a helyérıl, majd elvágták a testtıl, amikor a bordaféreg visszafordult önmagába, hogy ismét
átdöfhesse a másik vámpírt. Másodpercekkel késıbb Benito Giovanniból nem maradt már, mint néhány kupac belsıség,
ami összemocskolta egy Nevadai mosdó padlóját. Aztán amint bekövetkezett a Végsı Halál, még ezek a maradványok
is porrá omlottak.
Mire a hamu szétterült a földön, Leopoldnak már nyoma sem maradt. Hogy elsétált-e az éjszakába, vagy visszatért
abba az öntudatlan világba, ahonnan elılépett, hogy meglepje Benitót, azt senki sem tudta volna megmondani, mert
senki sem látta.
Egy órán belül megérkezett Benito taxija. A sofır, a Giovanni család skót ágának egy ghoulja pontosan tudta, hogy mit
lát. Arckifejezésére gondosan ügyelve elegendı hamut kapart össze ahhoz, hogy egy rátermett nekromanta
remélhetıleg kivizsgálhassa Benito halálának körülményeit, aztán elhajtott az éjszakába.
Dan Nussbaum megvakarta a fejét, és elátkozta azt, aki kidöntötte az ajtót.
- Átkozott vámpír verılegények.

1999. október 31., vasárnap, éjjel 12:21

A Bourbon-birtok
New Orleans mellett, Louisiana

Már úgy egy évszázada nem lakott senki a Bourbon birtok udvarházában - abban az otthonban, ahol Oliver Prudhomme
átélte a megpróbáltatásokat Vak Tommal, és azzal a lénnyel, aki ott tanyázott. A pincében menedékre találó szörnyeteg
rettegésben tartotta a ház lakóit, és az özvegy és a szolgálók hamarosan követték Oliver példáját, és elhagyták a házat.
Azóta a mocsár minden erejével azon volt, hogy visszaszerezze a földet, ami valaha csakis az övé volt. Kúszónövények
igyekeztek fel a bokros dombon a ház felé, és bezárták egy szerves ketrecbe. Az idı és az elemek kikezdték a valaha
büszke épület alapját és falait. Nyomukban repedések, rothadás és rozzantság maradt. Bár a föld fölötti levegı nem volt
hajlandó megmozdulni, az emelet törött ablakain és a tárva nyitva álló francia ajtókon keresztül betörhetett valami
reszketeg légáram a házba, mert a nehéz burgundi függönyök úgy mozogtak az éjszakában, mint valami letargikus
fekete kísértetek
Isabel és Chas megkerülték a hatalmas épületet, hogy megkeressék a pince maradványait, amelyrıl Prudhomme írt a
levelében vagy naplójában. Hamarosan rábukkantak egy durva, korhadt faajtóra, amit ráfektettek egy tátongó grottára.
Kétségtelenül ez a grotta lehetett maga a pince. A levegı azonnal éles sikolyokkal telt meg, amint elérték a bejáratot.
Hideg széllökések kavarogtak a föld felszínén.
- A nyughatatlan holtak szellemei - mondta Isabel Chasnek. - Az a lény ırökként, vagy valami ehhez hasonló szereppel
hozzáláncolta ıket a házhoz. Valószínőleg dühösek, amiért tıle függnek - érzem, hogy nem önszántukból szolgálják.
- Segíthet ez nekünk? - kérdezte rá annyira nem jellemzı reménykedéssel a hangjában Chas.
Az autóút második felében mogorván magába fordult. Valószínőleg a múlt kísértetei zaklatták, és annak a Vértestvérnek
a halálhíre, akit elıször meg kellett volna találnia. Mielıtt mindenki meg nem halt, akit ismert, és belekeveredett ebbe
az ügybe.
- Kétlem - ismerte be Isabel. - A ház alatt lapuló Vértestvér valószínőleg öregebb, mint az összes szellem együttvéve,
és sokkal hatalmasabb is. Még ha együtt lépnének is fel ellene, a Vértestvér valószínőleg még akkor is egyetlen
kézlegyintéssel szét tudná oszlatni ıket, vagy számőzhetné ıket egy másik világba. Nem, attól tartok egyedül kell
szembenéznünk ezzel a lénnyel, méghozzá az ı feltételei szerint.
- Nos, akkor bassza meg - tette hozzá Chas.
Isabel megjegyezte magában, hogy ez legalább már illett az egyéniségéhez.
A sötétben a páros óvatos léptekkel megközelítette a faajtót, amely erıtlenül védte a lényt a kinti világtól. Chas kitárta
az ajtót, és a rozsdás sarokvasak által hallatott fémes sikoly nagyon is hasonlított a körülöttük sivalkodó megzavart
kísértetek hangjára.
Az ajtó mögött egy sávos barlang mélyedt a louisianai mocsár üledékes kızetébe. Imitt-amott hatalmas gerendák és
ciprusfa rakások emelkedtek a padlótól a mennyezetig, és támasztották alá a föléjük tornyosuló építményt. Nedves
növények bújtak elı a mennyezet számtalan repedésébıl, és ragacsos hálózattal borították be azokat a rövid
kiemelkedéseket, amelyek durvává tették a felületét. Az egyenetlen padló mélyedéseiben összegyőlt a mozdulatlan víz,
és a nyugodt levegıben súlyosan ült a rothadás halvány, émelyítı bőze. A Chas zseblámpája által bátortalanul
megvilágított kúpban úgy kavargott a pára, mint azoknak a kísérteteknek az éteri testek, akiket kétségtelenül kizártak
a Vértestvér menedékének belsejébıl.
Aztán egy hang szólalt meg Isabel fejében visszhangozva, mint valami templomi harang. A hang nem volt sem nıi, sem
férfi, csak egy nehéz, ragozás nélküli zengés az elméjében. Az itt élı Vértestvér, tudta, hogy megérkeztek, és kinyújtott
egy telepatikus csápot az elméjébe.
Miért jöttél? - kérdezte.
Isabel hangosan válaszolt, remélve, hogy Chasnek így lesz valami fogalma arról, hogy mi történik.
- Azért jöttünk, hogy az indítékaid iránt érdeklıdjünk. Tudni akarjuk, hogy miért vadásztál le oly sokakat a sorainkból.
Szemtelen gyermekek, ti ketten. Az ı dolga csak rá tartozik. Semmit sem kell elmagyaráznia nektek. Ti, és a fajtátok,
akik oly távolra őztétek ıt az éjszaka burkában... úgy cselekszik, ahogy kíván.
- De miért? A bosszúért? Bosszút áll azokon, akik a múltban rá vadásztak?
Sajnálatos módon Chas nem fogta fel, hogy mi történik.
- Mi a faszról beszélsz, Isabel?
- A szır... a Vértestvér az. Egy misztikus adomány segítségével beszél hozzám.
Ki az ott veled? Érzi a dühöt a másikban. Egy skarlát képet lát. Ne vezess dühös vendéget az otthonába! Már így is
vétkeztél. Megsértetted a menedéke szentségét. Elbizakodott és szemtelen.
- Ez itt az útitársam, Chas. Chas megvéd engem. Nem jelentünk fenyegetést rád nézve, ó nagy Öreg. Tudjuk, hogy
egyetlen legyintéssel elpusztíthatnál minket. Mindketten csak a tudást keressük itt. Ha nem tudjuk, miért neheztelsz
ránk, hogyan remélhetnénk, hogy kiengesztelhetünk?

62. oldal
 Névtelen
- Ez már kibaszottul az idegeimre megy, Isabel.
- Kérlek, Chas. Összpontosítanom kell. Már korábban is volt dolgom ilyesmivel. Csak hagyd, hogy beszéljek a
vendéglátónkkal.
A védelmezıd lobbanékony. Hogyan gondoskodhat a biztonságodról? Csak egyvalakit várt...
- Hogy érted, hogy csak egyvalakit vártál? Tudtad, hogy jövünk?
Tudja. Tudja. Ismeri a végtelent és a sötétséget. De vannak dolgok, amelyek még mindig meglepik. Még a hidegbıl
jövı hangok sem tudatták vele, hogy egy másik is érkezik. Nem adományozhatja neki is ugyanazt az
érinthetetlenséget, amit a köpenyes férfi kívánt. William Burke! Menj, és mond el az uradnak, hogy bető szerint
teljesítem a kívánságát!
- William Burke! Ezt meg hogy érted, tiszteletreméltó Öreg? - Isabelt meglepte a láthatatlan beszélgetıtárs
szófordulata. - William Burke nem utazik velem.
- Ki a fasz az a William Burke? - követelte szinte morogva Chas. - Ó, és mi a fasz ez az egész?
Chas körül a levegı Isabel szeme láttára vált párássá - sötét lett és sőrő, és egy fekete forgószél kezdett pörögni
körülötte. Számtalan túlvilági hang üvöltött kórusban, mintha odakinn orkán tombolna. Azonban a kamra levegıje
rémítıen nyugodt maradt, és ez a tény sokkal jobban nyugtalanította Isabelt és Chast. A férfit elborító vihar
természetellenes volt. A szellemek áradása idılegesen sem tudta megbolygatni az élık világát.
Ennek ellenére úgy tőnt, hogy az ısi Vértestvér ráérzett Chas gyenge pontjára, a közelségére a Bestiához. Isabel
figyelte, ahogy Chas arcát elborítja a düh, és a fájdalom. Szemei besüllyedtek a koponyájába és elsötétedtek, és
szájában, amellyel úgy tátogott, mint egy partra vetett hal, jól látszottak az agyarak. A kezei elıször ökölbe szorultak
az oldala mellett, majd ismét kinyíltak. Mintha meg akarta volna ragadni a túlvilági kínzóit, akik könnyedén kicsúsztak a
kezei közül.
A testetlen hang ismét megszólalt Isabel elméjében, és a rosszindulatú hanghordozásába mintha egy árnyalatnyi
vidámság vegyült volna.
A másik hamar elveszti az önuralmát. Ajánlatot tettünk neki, hogy lássuk, mit válaszol.
Ahogy egyre múltak a végtelenbe nyúló másodpercek, Chas érezte, ahogy elborítják a támadói által rázúdított
érzelmek. Az elıször érzett egyszerő frusztráció hamar felgyújtotta a haragját, de a kísértetek szenvedélye ırjöngésre
sarkallta. Tőnjetek innen a picsába - gondolta, és odacsapott az öklével, de csak egy maréknyi hideg levegıt talált el.
- Chas, ırizd meg a nyugalmadat. İrizd meg a nyugalmadat.
Isabel figyelmeztette, de mi a faszt tud az a nı? A vihar nem volt hajlandó megtörni - Chas látta az egyes mosolygó,
gúnyolódó, és ocsmányságokat suttogó arcokat a kísérteties forgószélben. A sikolyaik még a saját gondolatainál is
hangosabb visszhangot vetettek a fejében. Ismét ütött, aztán még egyszer, de egyszer sem talált. Dermesztı karmok
szántottak a hajában, emelték fel a dzsekijét, tapogatták a karját és zúdítottak rá ütéseket a világok között feszülı
sötét fátyol mögül. Egyes szavak és átkok elértek hozzá a kakofóniából - hideg, annyira hideg, gyere, érints meg
minket, válj eggyé velünk annyira meleg, oly sok győlölet, oly messze az embertıl, soha nem tudott igazán, elveszett!
Túl sok fekete oly távol egy kicsi, forró fekete mag.
Az örvénylı testek egyesültek, és kialakult belılük... valami. Egy arc. Chas hadonászni kezdett, remélve, hogy szét
tudja oszlatni a kialakulófélben lévı arcot, de a kezei ismét csak áthatoltak a jelenésen. Egyre felismerhetıbbé vált az
arc, a csontvázvigyor a kiugró csontok fölött. Egyre kifejezıbb lett, aztán a koponya nevetve megrepedt, és sikoltó
vidámsággal töltötte meg a halott levegıt...
...majd eltőnt. De a vihogás maradt, és Isabel számára is hallhatóvá vált, aki befogta a füleit, mielıtt megsüketült
volna. A nevetés valósággá homályosodott, és veszített egy kicsit erejébıl, és a szétosztó kísértetek üvöltésébıl
kialakult valami nagyon is valóságos, nagyon is jelen lévı nevetés, ami olyasvalakitıl származott, aki a kamrában volt.
Chas szemei résnyire szőkültek, és dühbe gurult.
- Mi ennyire vicces, he? Mi a picsáért röhögsz? Te kibaszott... gyáva! Hol a fenében vagy?
Összehúzta magát, mintha rá akarná vetni magát valakire.
- Chas! - kiáltotta Isabel. - İrizd meg a... Túl késı. Túl kevés.
Chas nekiiramodott a grotta nehéz őrjének, és Isabel ott volt szorosan a nyomában. Néhány yardnyira a barlangban
egy fekete forgószél kavargott, és a nevetés megváltozott: a hangzása alapján innen eredt. Chas forrongott. Isabel
odaugrott, hogy visszatartsa, de az ırjöngı férfi félresöpörte. Isabel felpillantott a földrıl Chasre. A szíjszerő izmok
megfeszültek a nyakában és kidudorodtak a gallérja fölött, az agyarai elımeredtek tágra nyitott szájából. A nı tudta,
hogy Chasnek vége. A férfi elıre vetette magát.
És még a levegıben megállt, és a földre zuhant.
A forgószélbıl kilépett egy fájdalmasan sovány alak, ami nem tőnt többnek egy másfél ember magas életre kelt
madárijesztınél. Ujjait karmok helyettesítették, és egy lepel cafatai lógtak rajta, mint a Kaszás köntöse. Az alaknak
nem látszott az arca, mert egy pókhálós fátylat viselt, ami egy állkapocs nélküli kis koponyákból álló tökéletes koronán
függött. A forgószél elhalványult, és beleolvadt a barlang jellegtelen sötétjébe, amint az alak elılépett belıle.
A lény megrázta a fejét, és a nevetés folytatódott. Az egyik csontos ujj Chasre mutatott, a másik kéz pedig
szeszélyesen csapongott.
Istennel együtt sétált. Látta az égbıl aláhulló véresıt. Túlélt egy évezredes vadászatot, majd egy újabbat. A fáraók
húsa alatt aludt, majd késıbb az élettelen csontjaikon. És egy ennyire ifjú valaki - ez itt - azt hiszi, hogy el tudja
pusztítani. Nem ma éjjel
Újabb nevetés.
Nem ma éjjel.
Chas ordítva ugrott fel a földrıl, kitárt karokkal...
...és egy finom hamuból álló felhıvé változott. Néhány pillanattal késıbb a hamu leülepedett az alak elıtt a barlang
padlójára.
A lény tovább nevetett. Hamut a hamuhoz, port a porhoz.
Gyötrelmes kifejezés suhant át Isabel arcán. Kétségbeesetten térdre ereszkedett, és otthagyta a tenyerének nyomát
Chas maradványaiban.
Ilyen az ı hatalma. Erre képes, és ezt fogja tenni Nem állíthatod meg, senki sem állíthatja meg. Most mégis elbocsát.
Azt akarja, hogy tudd, hogy elmenj a tiédhez, és elmond nekik. A köpenyes férfi azt akarja, hogy visszatérj hozzá, és ı

63. oldal
 Névtelen
is ezt akarja.
A halott alak elırelépett, lehajolt, és pokoli erejő kezével megragadta Isabel nyakát. Felemelte a nıt egészen addig,
ahol az arcának kellett volna lennie, majd félrebillentette a fejét, mintha csak meg akarná vizsgálni. Aztán ledobta a
földre.
Évszázadok óta itt van, mégis senki sem talált rá, csak néhány átkozott. És látod, ık mivé lettek? Bomlott elmével
tévelyegnek a mocsárban. Halottak, semmik, csak hamu maradt utánuk. Eltávoztak, hogy néhány éjszakára csillapítsák
a szomját. Azt teszi, amit jónak lát. És mindig is azt fogja tenni. Túllépett az idın. De hosszú az emlékezete.
Vidd ezt hírül az uraidnak.
- De... - tiltakozott Isabel.
Nem. Nincsenek kérdések. Ne csábítsd arra, hogy elszórakozzon veled, csak hogy megmutassa a köpenyes férfinek a
gyengeségét. Térj meg a tieidhez.
Isabel a válla fölött visszanézett a grotta bejárata felé. Mire visszapillantott oda, ahol korábban az alak állt, a
mozdulatlan levegıben alászállingózó porfelhın kívül semmit sem látott.

1999. november 4., kedd, éjjel 1:37

British Airways 2226-os járat
Valahol az Atlanti-óceán fölött

Isabel felnyitotta a szemét a durva fenyıkoporsóban, és felnézett arra a falemezre, ami a külsı világtól óvta ıt.
Kudarc.
Teljes kudarc.
Kudarcot vallott Benito Giovanni sorsának kiderítésében. Kudarcot vallott az istentelen hatalommal rendelkezı ısi
vámpírok csoportjával kapcsolatban is, és nem sikerült reményt hoznia a klán számára. Kudarcot vallott, amikor nem
sikerült megakadályoznia, hogy a szekták háborúja átterjedjen Boston utcáira is. Annak ellenére, hogy a Giovannik
megırzik majd vezetı szerepüket a városban, a Kamarilla és a Sabbat közötti háború miatt most egy idıre a föld alá
kell vonulniuk, és minden ügyet különösen óvatosan kell kezelniük.
De, nyugtatta magát Isabel, nem történt volna mindez ugyanígy vele, vagy nélküle? Nem helyettesíthetı-e Benito?
Ambrogino vajon tényleg azt várta tıle, hogy összezavarja egy Vértestvér cselekedeteit, aki könnyen meglehet, hogy
magának a legendás Káinnak az árnyékában járt - már ha maga Káin létezett egyáltalán. Vajon nem a túlélés a végsı
gyızelem a Jyhadban? Vajon nem zajlanak minden éjjel ehhez hasonló tragédiák, amelyek úgy fonódnak egybe a
Vértestvérek létével, mint a vérfertızı rokonság a saját családfájában?
Végül is az egész háború nem csak egy egyszerő figyelemelterelés volt, amely arról a tényrıl volt hivatott elvonni a
figyelmüket, hogy minden éjjel felkelnek, minden reggel lefekszenek, és a körülöttük élı halandókon élısködnek?
Egy magányos vérkönny futott le Isabel arcán, és beszennyezte a hátát támasztó puha fát.

1999. november 4., csütörtök, éjjel 1:37

A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

Ambrogino hátravetette a csuklyáját, és meggyújtott egy gyertyát. Aszott, szürke kezével húzott két kártyát a pakliból.
A Bolond. A Halál.
Aztán a tükörbe nézett. Valaki - valami - kétségtelenül a fényes felület túloldaláról is látta ugyanezt az arcot. Holnap
este találkozik Isabellel Londonban.

A SZERZİRİL

Justin Achilli egy vodkásüveg alján él, ahol New Ordert és Morisseyt hallgat. Azt már senkinek sem hajlandó elárulni,
hogy miként sikerült beilleszteni a számítógépét és a CD-lejátszóját az üvegbe. A macskája, Zöe, valószínőleg jócskán
túl fogja élni.

Tartalom:
I. Vegas
II. Áss magadnak fedezéket!
III. A semmi közepén
A szerzırıl

64. oldal