Névtelen

Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
BRUJAH
[A Klán regénysorozat 11.]

Szüleimnek
(Ezt nyugodtan elolvashatjátok.
Csak egy kedves, erıszakmentes szerelmi történet.
Ígérem!)

ELSİ RÉSZ
Füst és tükör

1999. október 14., csütörtök, éjjel 1:47

A mólón, U.S.S. Apollo, a Belsı-öböl
Baltimore, Maryland

Soha nem fog beleegyezni.

A víz mellett sétáló Theonak nem voltak illúziói. Ez a mostani feladat biztos kudarccal fog végzıdni. Kicsi volt az esélye,
hogy nyerhetnek vele valamit, ugyanakkor nagy volt a veszteség kockázata. A Patapasco folyó északnyugati ága felıl
fújó lankadt szél osztozott Theo borúlátásában. Az éjszaka az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt, de a Brujah
arkón most is viselte a nehéz bırdzsekijét, és a fején most is ott volt az elmaradhatatlan fekete baseballsapka.
A Sabbat itt liheg a nyakunkon, én meg diplomatát játszom - gondolta, és megrázta a fejét.
A Belsı-öböl csendes volt. A múzeumok, a boltok, az éttermek, az akvárium - mind a turisták dollárjaira pályáztak, és a
turisták általában korán lefekszenek. A városnak ez a „gazdaságilag újjáélelesztett” része volt Garlotte herceg
büszkesége és öröme.
Theo ezt nem értette. Ennyi „eredetiségtıl” már felfordult a gyomra Személy szerint jobban kedvelte a város egyéb
részeit, az igazi részeket, ahol az igazi, hamisítatlan emberek éltek és haltak. Úgy tőnt, hogy a belvárosi városfejlesztık
lefelé csordogáló gazdagsága hozzájuk már nem ért el. Azonban a herceg, és a kifinomult, befektetı barátai nem
azokon a környékeken töltötték az éjszakáikat, úgyhogy miért is érdekelte volna ıket? Már amúgy is ık voltak a hegy
urai. Odafenn nekik mindenük megvolt, amit csak akartak, úgyhogy másoknak már nem sok maradt. Nem kellene
ennek így lennie. A pénz és a befolyás olyan volt, mint a víz: magukban a lejtın lefelé folytak. Csak az volt a baj, hogy
soha nem hagyták ıket magukra. Valami mohó, nyakig gombolt seggfej mindig épített egy gátat, úgyhogy odalenn a
szomjas szerencsétleneknek lószar se jutott.
A világnak szüksége lett volna valakire, aki felrobbantja azt a kibaszott gátat.
Azonban ha ıszinte akart lenni, akkor Theo sem állíthatta, hogy az elıbbi filozófia szerint élt volna. Legalábbis nem
mindig. Legtöbbször nem. A mai estéhez hasonló alkalmakkor inkább egy átkozott kifutófiúnak érezte magát. Igen,
uram. Nem, uram. Az volt az igazán bosszantó, hogy nem tiporhatott bele Garlotte-ba. Persze Theo elérhette volna,
hogy a herceg úgy lássa a dolgokat, ahogy ı is - vagy legalábbis aszerint cselekedjen. De soha semmi nem volt ennyire
egyszerő. Késıbb még több gond adódik, ha most túl erıs kézzel rendezi el a dolgokat. Az önmérséklet különböztette
meg az arkónt a banditától.
Talán a bandita jobban jár - gondolta Theo. Elıbb zúzd be a fejeket, és csak aztán kérdezz. Már ha egyáltalán akarsz
kérdezni. Ez persze nagyjából ráillett az arkónok munkaköri leírására, de a dolgok nem így mőködtek, ha egy hercegrıl
volt szó. Különösen, ha egy Ventrue hercegrıl volt szó. Ehhez túlságosan szorosan összetartottak a kékvérőek. Túl sok
barátjuk, vagy ha nem barátjuk, akkor talpnyalójuk volt odafenn. Fenyegess csak meg egy Ventrue-t, és az inkább
enged, mint hogy bevállaljon egy pofont, de hamarosan arra ébredsz, hogy az Interpol a seggedet akarja, a helyi
városrendezıknek hála, lebontásra ítélték, és ledózerolták a menedékedet, és törölték az összes hitelkártyádat. Öreg
hiba. Ilyen ez a selyemkesztyős kéz.
Mintha lenne idım az ilyesmikre.
Ha a Sabbat bemasírozik a városba, akkor úgysem számít majd. hogy ki sértıdik meg. De Theo mégis a szabályok
szerint játszott.
Százyardnyira Garlotte csónakjától megtorpant - vagyis inkább Garlotte kibaszott szkúnerétıl. Egy tizenkilencedik
századi kereskedıhajó steril másolata. Theot leginkább egy rabszolgaszállítóra emlékeztette. Idıben ugyan legalább
néhány évtizeddel tévedett, de mindig ez volt az elsı gondolata, amikor meglátta. Csak Isten tudja, hogy Garlotte nem
ilyesmivel kereste-e a vagyonát. De hát melyik herceg nem?
Theonak erıs volt a gyanúja, hogy az Ölelés elıtt Garlotte csak egy csıdbe jutott angol nemes lehetett, és hogy az
élıholt lét sokkal jobban bánt vele, mint maga az élet. De Garlotte Baltimore hercege volt már pár száz éve. Ez azért
már sok mindent elmondott a férfiról. Lehet, hogy csak egy lobbanékony és arrogáns szarzsák, de mégis valami
mellette szólt. Még ha ez a valami csak a szerencse volt is.
- Ha választanom kellene a szerencse, és az ész között, akkor a szerencsét választanám. Bármikor - mormolta maga elé
Theo.
Benyúlt a dzsekijébe, és elıhúzott egy csomag füstszőrı nélküli cigarettát és egy doboz gyufát. Végül is, nem igazán

1. oldal
 Névtelen
kellett aggódnia a rák miatt. Meggyújtott egy gyufát a cipzárján, rágyújtott, és mélyen leszívott egy hatalmas rákkeltı
slukkot. A füst csiklandozta a torkát, majd végül kifújt két gomolygó szürke füstoszlopot az orrán.
Egyes Vértestvérek - akik elég félénkek voltak - telente eljátszották, hogy dohányoznak, hogy a hidegben a
halandóknak ne tőnjön fel a lélegzetvétel hiánya. Theo egyszerően kedvelte ezt az ízt. Ugyanígy szerette az öreg
pörkölt kávét, és alkalmanként egy-egy kortyot egy egyhetes hullából.
Nyomában a gomolygó füstfelhıvel elindult a herceg játékhajója felé.
Soha nem fog beleegyezni - gondolta újra. İ tudta ezt, Jan is tudta ezt, de az udvariasság megkívánta, hogy legalább
megpróbálják meggyızni a herceget arról, hogy Jan terve mőködni fog. Garlotte ellenkezni fog, aztán keményen
odalépnek neki. Ennek ez lesz a vége. Semmi kétség. Politikai lószar. Errıl szólt ez az egész látogatás. Fedezd a segged
101. Theo győlölte ezt, és még jobban győlölte, hogy részt vesz benne. Mégis itt volt. Nem számít, hogy a Sabbat észak
felé lopakodik Washingtonból. Nem számít, hogy vagy százezer hasznosabb dologgal is eltölthetné az idejét. Theo
emlékeztette magát, hogy ennek a látogatásnak, az egész tervnek sok köze volt a Sabbathoz, de ettıl még nem lett
jobb a kedve.
Egy sötét alak bukkant fel a hajóhíd tetején, amikor Theo odaért a herceg hajójának közelébe. Az alak egy
szemvillanásnyi ideig habozott, aztán kilépett az árnyékból. Katrina, Garlotte herceg Gyermeke, macskaszerő,
ragadozóra valló léptekkel sétált végig a hídon. İ is fekete bırdzsekit, és fekete baseballsapkát viselt, bár nála a sapka
alól egy kurta lófarok kandikált elı.
Theo majdnem elmosolyodott, ahogy a móló szélénél összetalálkozott formás hasonmásával. Mintha tükörbe nézett
volna, ezekkel a hasonló ruhákkal - vidámparki tükörbe, ahol a tükörképe legalább egylábnyival alacsonyabb, és úgy
százfontnyival könnyebb volt, mint ı, és persze a sötétbarna bırt nála sápadtfehér helyettesítette.
- Anyukád mindig ilyen ruhákat ad rád? - kérdezte komoly, mélyen dübörgı hangon.
- Találkozód van? - kérdezett vissza a nı.
Theo most már halványan elmosolyodott.
- Azt hiszem, fogad majd - fonta össze maga elıtt a karjait. Katrina is összefonta maga elıtt a karját.
- Én most még nem mennék be.
- Miért?
A Theo kérdését megválaszoló hatalmas robbanás ledöntötte a két Vértestvért a lábáról. A hosszúra nyúló pillanatban,
miközben a levegıben repültek, Theo megpillantotta azt a hatalmas tőzgolyót, ami egy másodperccel korábban még
Garlotte herceg hajója volt, aztán a Brujah arkón velıtrázó erıvel csapódott a földhöz. A becsapódás hatására forogni
kezdett vele a világ.
Theo néhány másodpercig még azután is a hátán feküdt, hogy a világ lecsillapodott körülötte. Egy kisebb tőz- és
faanyagkitörés ismét megremegtette a dokkokat, és lángoló romokkal borította be ıket. Ösztönösen eltakarta az arcát,
ami a kezein kívül az egyetlen szabad bırfelület volt a testén.
Végül, miután a U.S.S. Apollo darabjainak nagy része földet ért körülötte, Theo felült. Most úgy egy tucat yardnyira volt
attól a helytıl, ahol állt. A hajótest egy nagyobb darabja lenyőgözı sziszegés közepette lassan elsüllyedt az öbölben,
aztán - eltekintve a szanaszét heverı izzó daraboktól - a hajó eltőnt.
- Affene!
Theo feltápászkodott, de nem vette a fáradtságot, hogy leporolja magát. Mélyet sóhajtott, Garlotte-nak - illetve a néhai
Garlotte-nak - elég kapcsolata volt a városi rendırségnél, hogy ne háborgassák. De ez... ez már felhívja magára a
figyelmet. Rászánt néhány újabb másodpercet arra, hogy szemügyre vegye a roncsokat - és megpillantotta a tıle alig
néhány lábnyira heverı Katrinát.
- Affene! - rázta meg a fejét.
Theo elindult a nı felé, és Katrina felnyögött, majd felkönyökölt. A sapkája elveszett, a ruhája összegyőrıdött, és még a
haja is összekócolódott. Arcának sápadt, valaha tökéletes bıre lehorzsolódott, bár a vére máris kezdte eltüntetni a
legsúlyosabb sérüléseket. Theora pillantott, de túl zavarodottnak tőnt ahhoz, hogy elmeneküljön.
Az arkón megállt fölötte, és csípıre tette a kezeit.
- Állj fel!
Katrina elıször csak bólintott. Úgy tőnt, hogy felfogta a szavakat. Egyik lábát láthatóan kímélve lassan, fájdalmasan
feltápászkodott. Theo még mindig fenyegetıen meredt le rá. A távolban szirénák keltek életre, és lassan közeledni
kezdtek.
- Tudod, ha itt találtalak volna, akkor le kellett volna tépjem a kibaszott fejed - mondta Theo.
Katrina rámeredt, és pislogott. Kétszer egymás után. A szemeibıl lassan kezdett kitisztulni a zavarodottság, és óvatos
pillantással méregetni kezdte az arkónt. Nem volt annyira ostoba, hogy megpróbáljon elfutni, de az is lehet, hogy csak
a robbanás rázta meg túlságosan.
- Ige'?
A lány hangja szkeptikus volt, nem reménykedı.
- Ige'.
Kétség sem férhetett ahhoz, hogy Theo képes lenne megtenni - csak ki kellett volna nyújtania a kezét, hogy
kettéroppantsa. Az sem volt kérdéses, hogy meg kellene tennie.
- Nem ez az a város, ahol sokáig szeretnél még idızni - mondta a kettéroppantás helyett Theo.
Katrina ismét bólintott. Csak lassan fogta fel, mire céloz a másik. Hirtelen mintha eljutott volna a tudatáig a szirénák
egyre közeledı hangja, és lassan kezdett eloldalazni Theotól. Óvatosan próbálgatta a súlyát a sérült lábán, de aztán az
elsı néhány lépés után gyorsabb tempóra váltott.
- Hé - szólt utána Theo.
A lány összerezzent a hangtól, de megállt és megfordult.
- A herceg két ıre ott van hátul, azon a két épületen - bökött a hüvelykjével a háta mögé Theo, mintha stoppot akarna
fogni. - Hacsak nem akarsz tanúkat hagyni.
- Aha. Tudom - mondta Katrina. - Gondom lesz rá.
Ezzel amilyen gyorsan csak tudott, elbicegett a megperzselıdött dokkból.
Theo megrázta a fejét.
- Affene! - mormolta ismét maga elé.

2. oldal
 Névtelen
A helyszínre érkezı tőzoltók és mentık már csak a hőlt helyét találták.

1999. október 14., csütörtök, éjjel 2:45

Babcox Ipari Park
Green Haven, Maryland

- Látod ıket?
- Nem. Nem látom ıket. Fogd már be - mondta Clyde mogorván.
- Az Isten szerelmére, hogy tudtál elveszíteni egy Chevettet? - kérdezte mégis Maurice.
- Csak fogd be - markolta meg szorosan a kormányt Clyde.
Élesen befordult két öreg raktárépület közé. A fényszórók mögött az éjszaka fenyegetıen sötétnek és csendesnek tőnt.
Egy pillanatnyi feszült csönd - aztán:
- Még csak nem is egy igazi autó.
- Nézd - fogta vissza az ordítását nagy nehezen Clyde - megfordultak az úton, és pontosan felénk jöttek... Mit akarsz,
mentem volna beléjük?
- Ne velem kiabálj miatta - mondta Maurice.
- Nem kiabálok! - ordította Clyde.
- Nekem nagyon kiabálásnak hangzik - felelte Maurice, és lassan kezdett ı is egyre idegesebb lenni.
- Talán Eustace és Reggie megtalálták ıket.
- Kétlem - felelte Maurice. - És miért ık kapták a kisteherautót? Fogadni mernék, hogy senki sem tudott volna egy
Chevette-el leszorítani minket az útról, ha a kisteherautóban ülünk.
- Leszakadnál már végre a teherautóról?
- Megint kiabálsz.
- Nem kia... Nézd. Láttad, hányan voltak?
- Az egy Chevette volt, az Isten szerelmére. Nem lehettek többen, mint ketten, vagy hárman.
- Talán Reggie és Eustace megtalálták ıket - mondta kissé kétkedıen Clyde.
- Kétlem.
Lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól a mellettük elsuhanó raktárakat, különösen így éjszaka. Clyde raktárajtók,
és alumíniumfalak hosszú sora mellett hajtott el, aztán két épület között balra fordult.
- Nem jártunk már erre? - kérdezte Maurice.
- Nem - felelte Clyde. Fogalma sem volt, hogy jártak-e már itt, de nem akarta megadni Maurice-nak ezt az elégtételt.
- Hol van ilyenkor Eustace és Reggie, amikor szükségünk lenne rájuk? Itt kellene lenniük. Nem mintha sokat
segíthetnének. De náluk van a teherautó.
- A-ha!
Clyde lefékezett, és kikapcsolta a fényszórókat. Elıttük nem messze egy Chevette állt az egyik raktárajtó elıtt. Egy
pillanatig mindketten csak ültek, és a másik autóra meredtek. Clyde-nak hirtelen kiszáradt a szája. Érezte, hogy
elıcsúsznak az agyarai, ahogy mindig, ha ideges, vagy izgatott volt. Maurice-ra nézett, de Maurice még mindig az üres
Chevettet bámulta.
- Van fegyvered? - kérdezte Clyde.
- Aha. Remélem, hasznát veszem majd.
- Rendben.
Clyde benyúlt az ülése mögé. Volt egy baseballütıje. Nem lıtt valami jól, és különben is, tetszett neki az ütı súlya.
Az ajtók nyikorogtak, amikor kiszálltak. A két Vértestvér közelebb óvakodott a Chevette-hez, aztán lehajoltak, és
benéztek a kocsi alá. Bekémleltek az oldalsó üvegeken: vér pettyezte a kárpitot. Clyde megnyalta a száját: ı maga sem
tudta, hogy ez válasz volt a vér látványára, vagy csak meg akarta nedvesíteni az ajkait.
Kétségek rohanták meg Clyde-ot, ahogy a raktár ajtaja felé közelítettek... Talán nem is Sabbat-vámpírok szorították le
ıket az útról. Talán csak képzelte azt a vöröslı szemő, agyarakat villogtató mániákust a Chevette volánja mögött. Talán
a vér valamilyen teljesen hétköznapi okból került az autóba. Mondjuk... mondjuk...
Maurice megkopogtatta a vállát, és odasúgta:
- Te mész elıre.
- Köszi.
Clyde átvette az ütıt a jobb kezébe, a balját pedig kinyújtotta a kilincs felé. Az ajtó nem volt bezárva. Odabenn sötét
volt. Lasombra sötétség - gondolta Clyde. Orrát megcsapta a vér szaga, éppen az ajtó mögül - csak néhány csepp a
cementen. A szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és kezdte kivenni a hosszú fémpolcokat megtöltı nagy
dobozokat és fa raklapokat. Volt egy villanykapcsoló az ajtó mellett, de talán a Sabbat - vagy akárki legyen is itt - még
nem tudja, hogy ı és Maurice is megjöttek. Clyde talált egy törött fadarabot, és a lehetı legnagyobb csendben
kitámasztotta vele az ajtót, aztán Maurice-szal a nyomában mélyebbre nyomultak a sötétbe.
A fal melletti folyosón óvakodtak elıre, és a polcok között benéztek minden sötétségbe veszı merıleges folyosóba. A
vérnyom is ebben a folyosóban futott. Clyde orra párlépésenként megrándult, ahogy megérezte a padlóra csöppent
folyadékot. Mintha éppen ki tudta volna venni a cseppeket, ahogy megpróbálta átlépni ıket, de ebben nem volt biztos.
Maurice-szal már elhagyták a kitámasztott ajtón beszőrıdı fény hatókörét, és a sötétség minden egyes lépéssel egyre
mélyebb lett. Egyetlen nesz sem hallatszott a cementpadlón csosszanó lépéseiken kívül. Elıttük az egyik merıleges
folyosó - talán a középsı folyosó? - szélesebb volt a többinél, és Clyde úgy ötvenyardnyira ki tudta venni a raktár hátsó
falát. Az egyik ajtó nyitva állt, és bár odakinn sötét volt, azért nem volt annyira sötét, és a raktárépület egy
kicsavarodott négyszöglető része enyhén meg volt világítva. A megvilágított terület közepén egy nı, vagyis inkább egy
lány feküdt. Gúzsba kötözték, és a száját szürke ragasztószalag takarta. Clyde orra még ebbıl a távolságból is ki tudta
venni a véres horzsolásokat a lábán és a karjain, ahol a kötelek ellen küzdött. De az is lehet, hogy csak a vágást érezte
az arcán, vagy a szétmázolt vérfoltot, amiben feküdt, vagy a lábától kiinduló vércsapást.
- Ó, jézus... - suttogta Maurice, aztán folytatta: - Ez csapda.

3. oldal
 Névtelen
Clyde bólintott. Ez valószínőleg csapda. De a lány szemei nyitva voltak. Nem látta ugyan Clyde-ot és Maurice-t, de élt,
eszméletén volt, és gyengén bár, de még küzdött.
Clyde-nak a hosszú élıholt évek alatt még soha nem kellett megvernie senkit. Eddig még csak nyílt sebet sem hagyott
maga után... de ezek a Sabbat-szörnyetegek mintha élveznék a fájdalmat és a szenvedést. Úgyhogy megértett benne
egy elhatározás - még akkor is, ha ez itt egy csapda. Még jobban megszorította a baseballütı nyelét.
- Gyerünk!
- Ööö... úgy érted, arra? Clyde?
Maurice habozott, de aztán követte Clyde-ot, mielıtt a középsı folyosón túlságosan eltávolodott volna tıle.
Clyde képtelen volt levenni a szemeit a lányról. Még élt. Vérzett, de Clyde most már látta, hogy magánál van, és a seb
felületesnek tőnt. Az arcsebek általában bıven véreztek. Felkaphatják Maurice-szal, és kitörhetnek az ajtón.
Megmenthetik a lányt. Csakhogy Clyde ekkor meghallotta a háta mögött a dulakodás fojtott zajait. Éppen akkor fordult
meg, amikor a Maurice-t hátulról megragadó hatalmas, izmos alak felnyitotta a társa torkát. Persze ez még nem
végzett volna Maurice-szal, de ha valakinek elvágják a torkát, akkor ösztönösen pánikba esik. És Maurice pánikba esett.
A támadója kicsavarta a kezébıl a pisztolyt, odanyomta a halántékához, és meghúzta a ravaszt.
Clyde összerezzent. A pisztolylövés nem tőnt valóságosnak. Nem lehetett valóságos. Nem lehetett valóságos Maurice
koponyájának a tartalma, ami szétterült a földön, hogy mindenki jól láthassa. Nem lehetett valóságos a támadó
vérpettyezte vigyora sem.
Maurice ernyedten a földre rogyott. A támadóját tetıtıl talpig fekete gumi borította, amit csak imitt-amott tarkított
egy-két cipzár vagy fémtüske. Borotvált fejét tetoválások borították. Egyik kezében Maurice pisztolyát tartotta, a
másodikban egy kést, a harmadikban pedig egy bozótvágó kést.
Clyde döbbenten pislogott. Harmadik kéz?
A férfinak - vagyis ennek a lénynek - volt egy harmadik karja a mellkasa közepén.
Clyde megpördült, és nekiiramodott. Fogd a lányt, és tőnés. Csak erre tudott gondolni. Képtelen volt tudomást venni az
ırületrıl, ami elıl menekült. Most képtelen volt erre gondolni. Fogd a lányt, és tőnés!
De a lány többé már nem volt egyedül. Két újabb szado-mazo ruhás sabbatista állt fölötte, hajszálra egyforma vigyorral
az arcukon. De volt itt még valami más is, ami nem volt rendben... valami természetellenes. Clyde vetett egy pillantást
a háta mögé. A háromkarú, tetovált fejő lény, aki végzett Maurice-szal, közeledett. A harmadik kéz finomkodva
integetett. Clyde visszanézett a lányra, és a két gumi kezeslábast viselı alakra. A két bandita pontosan ugyanolyan volt,
mint a harmadik. Csak éppen nem néztek ki ugyanolyannak - ugyanolyan ruhák, ugyanolyan borotvált fej, ugyanolyan
tetoválások - még az arcuk is egyforma volt, mintha ugyanabból az anyagból gyúrták volna ıket. Clyde többször is
ide-oda kapta a pillantását közöttük. Megtántorodott. A sötétség mintha közelebb jött volna. Azon gondolkozott, hogy
vajon miféle pokoli rémálomba csöppenhetett. De nem, mégis volt valami különbség hármójuk között - döbbent rá. A
karok. A lány melletti két sabbatistának nem három volt - vagyis három volt nekik, de összesen. Egyiknek két karja
volt, a másiknak csak egy. Clyde a saját kezeire nézett. Két kéz. Ez a rendes mennyiség, nem? A Maurice torkát
elmetszı háromkarú szörnyeteg képe olyan élesen égett bele az elméjébe, hogy most már valahogy a három tőnt
normálisnak.
Nem számít. Ezek a démonok biztos valahogy olvastak a gondolataiban, és most hajlandóak egy kicsit hozzá idomulni
Clyde hitetlenkedı szemei elıtt a lány melletti álló egykarú sabbatista egyetlen megmaradt végtagja mintha elsorvadt
volna, és a társa mellkasából kitüremkedı harmadik kar elıbb kidudorodott, majd átfurakodott a szorosan testre simuló
gumi ruhán.
Ebben a pillanatban olyan viszolygás lett úrrá Clyde-on, ami mellett eltörpült a legsúlyosabb undor is, amit valaha
önmaga, illetve az iránt érzett, amivé vált. A saját szorongásai a tudatosságot jelezték, és az emberség olyan
mérföldkövei voltak, amelyet ezek a teremtmények már messze maguk mögött hagytak. Clyde elırelépett, felemelte az
ütıt...
...és hátulról kicsavarták a kezébıl. A háromkarú szörnyeteg lecsapott, és a záporozó ütések térdre kényszerítették. A
karok nélkül maradt sabbatista lábánál heverı lány kétségbeesett, kidülledı szemei esdeklıen szegezıdtek Clyde-ra.
Kérlelték, tegye meg a lehetetlent.
A kartalan pedig szó szerint táncolt, és vidáman ugrándozott.
- Ci-ci-cicc - mondta sipító hangon, és a szavait minduntalan megszakították a sikoltó kuncogások. - Itt a tejecske,
ci-cicc... - mondta, majd rugdosni kezdte a lányt. Megtaposta a fejét, és a bakancsával az arcába lépett.
Clyde nem tudott segíteni neki. Összekucorodott a démonok csapásai alatt. A saját ütıjét, az ökleiket, és a bozótvágó
kést fordították ellene. Egy kicsit megkönnyebbült, amikor a fejét ért egyik elsı rúgás hatására a lány elveszítette az
eszméletét. Apró könyörület. Remélte, hogy ı is megmenekülhet az ırületbıl. Gyors halált kívánt.
De nem volt ilyen szerencséje.

1999. október 14., csütörtök, este 11:48

Telegraph Road
Baltimore-tól délre, Maryland

Volt valami abban a csomagszállító teherautóban, ami felkeltette Theo figyelmét. Nem volt rajta semmilyen árulkodó
jel, nem volt semmi határozottan gyanús benne. A teherautón nem volt jelzés, de nem volt különösebben öreg, piszkos,
vagy ütött-kopott. Számtalan hely volt, ahová egy ilyen teherautó tarthatott. Végül is a Baltimore és Washington közötti
területet teljesen elborították a lakóparkok, irodák és kereskedelmi övezetek. Sokan ezek közül a srácok közül éjjel
dolgoztak, hogy elkerüljék a forgalmat. A teherautó éppen csak pár mérfölddel ment gyorsabban a megengedett
sebességnél. Talán pontosan ez keltette fel Theo érdeklıdését.
Ezek a srácok általában úgy hajtanak, mint egy beszipózott NASCAR-pilóta.
Bármi legyen is az ok, láthatóan Mr. Marylandi Országúti Járırnek is ugyanez volt a véleménye. Theo jócskán
lemaradva követte a teherautót, amikor észrevette, hogy egy járırkocsi követi. Elıször azt hitte, hogy a zsarut ı érdekli
- faji elıítélet, és egy fekete fickó motoron. Theo elképzelései szerint a rendırség nem volt valódi fenyegetés, de olyan

4. oldal
 Névtelen
bonyodalmat jelenthettek, amit jobb volt elkerülni. Az ügyek már így is elég csúnyák voltak, nem volt rá szükség, hogy
a halandók felfegyverzett félkatonai szervezetei is belemásszanak a képbe. Persze a helyi herceg az ujja köré csavart
néhányat a közép-, és talán még a felsı vezetık közül is, de ez általában lószart sem jelentett, ha egy járır megállított
az úton. Ez a járır beérte, és követni kezdte Theot.
Az arkón már elég lassan hajtott ahhoz, hogy ne kerüljön közelebb a teherautóhoz, most pedig még jobban visszavett a
gázból - lelassított a sebességhatárra, aztán elıbb három, aztán már öt mérfölddel lassabban ment. A rendır most már
gyakorlatilag belebújt a kipufogójába. Végül kihúzott balra, elment mellette, és néhány másodperc alatt beérte a
teherautót. Theo tartotta a távolságot.
A járır úgy fél mérföldön át követte a teherautót, mielıtt felvillantak volna a lámpák az autó tetején, hogy kék
villogással dobják fel az utcai lámpák egyszínő sárgáját. Theo lelassított, és még jobban lemaradt.
A teherautó sofırje is lelassított, aztán befordult az elsı irodaépületek közötti mellékutcába. A járırautó követte. Theo
éppen idıben fordult be, hogy lássa a járırautót eltőnni egy újabb bal kanyar mögött. A kék fények még mindig
láthatóak voltak, és a járır egy sor formatervezett fa és bokor mögött állt meg, egy alig kivehetı parkolóban.
A Brujah a kanyarban állította meg a motort. Az árnyékok nyújtózkodva üdvözölték, ahogy a lábnyi széles, gondosan
nyírt fő fölött belépett a fák és a bokrok takarásába. A tizenhármas bakancsok alatt egyetlen gally, levél vagy tőlevél
sem reccsent.
Theo az árnyékból figyelte, ahogy a járır kiszáll az autóból, és hátulról megközelíti a teherautót. Annyi volt a
„bandaháború” az elmúlt hónapokban, hogy a zsaruk mindig idegesek voltak. „Kábítószer-háború”, így nevezték az
újságok, és a tévés hírmősorok. Erıszakos átszervezıdés, ahogy a Crack Király elveszítette újdonságának varázsát, és
a kokain és heroin újabb, halálosabb formái - és a terjesztıik - megküzdöttek a felemelkedésért. Lószar az egész,
természetesen. De ettıl még tény maradt, hogy mostanában valakik, valamilyen okból kifolyólag sokszor elsütötték a
fegyverüket, és az árat sokszor az ártatlan járókelık fizették meg. Ezt a rendırök is nagyon jól tudták. Ez a járır is
kezét a fegyverén tartva közelítette meg a teherautót.
Theo várakozott. Ha kiderül, hogy ez is csak egy rutinszerő közúti ellenırzés, akkor visszaül a motorjára, és soha senki
nem fogja megtudni, hogy itt volt. Éppen ez járt a fejében, amikor a kéz, amely odanyújtotta a forgalmit a járırnek,
egyúttal megragadta a csuklóját, és a lehúzott ablakon keresztül berántotta a teherautóba.
- Affene!
Theo kilépett a bokrok közül, és kocogásra váltva elindult a teherautó felé. Menet közben ügyelt arra, hogy se az
oldalsó, se a belsı tükörbıl ne lehessen látni, és a járır autójának jobb oldalára felszerelt videokamera látókörébe se
kerüljön bele. A halott járır autójának - gondolta magában.
Benyúlt a dzsekije alá, és amint elfoglalta a pozícióját, kipattintotta a kis kedvencét: egy Franchi SPAS 12-es tizenkét
lövető katonai puskát. Gyakorlat szülte könnyedséggel hajtotta ki és pattintotta a helyére a fémagyat, és kattintotta ki
a dupla biztosítóreteszt. A fegyver egyenkénti lövésre volt állítva, ami jelenleg meg is felelt neki.
A teherautó motorja életre kelt. Theo nem vesztegette tovább az idıt: felhúzta a fegyvert, és lıtt. A lövés és a
szétfröccsenı bal elsı kerék szinte egyidejő robbanása belehasított az éjszakába.
A sofır kihajolt az ablakon, hogy megnézze a kereket, és túl késın döbbent rá, hogy mi okozta a defektet. Az elsı lövés
nem egész húsz yard távolságtól egyenesen az arcába, nyakába és vállába vágódott. Négy golyó, negyvennyolc
ólomlövedék tépett bele a húsba és a csontokba. A sofır feje eltőnt, a bal karja pedig az aszfaltra esett.
Mielıtt a lövések hangja elcsendesült volna, Theo széles ívben megkerülte a járırautó hátulját, és megállt a teherautó
utasfelıli oldalán - éppen akkor, amikor a vérrel borított utas kivetette magát az ajtón. Valódi csomagszállító
egyenruhát viselt - a drapp kezeslábasra varrott zöld vászondarabon az állt, hogy „Wallace”. Theo pillantása elıl
azonban ez sem tudta elrejteni a sajátjához hasonló élettelen húst, amit csak az elorzott vér mozgatott.
Wallace nyugtalanul figyelt abba az irányba, ahonnan az elsı két lövés érkezett, és soha nem tudta meg, hogy mi
történt. Még akkor sem, amikor a következı lövés felnyitotta a mellkasát.
Theo közelebb lépett a véres húscafathoz, ami nemrég még a Wallace nevet viselte, és benézett a teherautó
vezetıfülkéjébe. A fülkében ott hevert az országúti járır, akit még Wallace-nál is több testnedv borított. Eltörött a
nyaka - legalábbis a testével bezárt szögbıl ítélve, törött kellett legyen -, de a szemei még nyitva voltak. Talán még
mindig kapaszkodott az életbe.
Nincs idı az együttérzésre. A Brujah nem tudta, hogy hívott-e erısítést a járır, de ami még ennél is fontosabb volt,
mozgást hallott a teherautó hátuljából. Még egy perc sem telt el azóta, hogy kilıtte a kereket. Néhány újabb másodperc
leforgása alatt benyúlt a zsebébe, elıhúzott hét újabb töltényt - ezúttal szilárd volfrámgolyókat - és újratöltött. A vér
sebességével felruházott hosszú, fürge ujjak még az ı szemei elıtt is összemosódtak.
Theo hátrált néhány lépést, aztán beleeresztett egy rövid sorozatot a raktér falába. A könnyő páncélzat leküzdésére
kifejlesztett lövedékek átütötték a vékony fémlemezt. Odabentrıl rémült kiáltások hallatszottak. Theo hallotta a
fedezékbe vetıdı testek hangját. Odasuhant a teherautó hátuljához, és megeresztett még néhány lövést a hátsó ajtón
keresztül. Bentrıl újabb rémült és fájdalmas kiáltások jutalmazták erıfeszítéseit.
Ez majd a földön tartja ıket néhány másodpercig.
Most, hogy nyert egy kis idıt, Theo ismét újratöltött. A töltények a helyükön voltak, mielıtt még újabb tízyardnyit
hátrálhatott volna. Amikor a Sabbat-rakomány egyik tagja elég bátorságot szedett össze, hogy kitárja az ajtót, a
hátráló Theo leadott két lövést a benzintankra.
A fém és a tőz dübörgı ordítása megrázta a közeli irodaépület ablakait. A robbanás több lábnyival hátrébb repítette a
járırautót. Theo megállt, és néhány másodpercig gyönyörködött a keze munkájában. A teherautó karosszériája
megfeketedett, és lángokban állt. Orrfacsaró szagú fekete füstfellegek gomolyogtak az éjszakai égbolt felé. Nincs több
sabbatista. Senki nem fog sok holttestet találni - csak egy kis port a hamuban, és egy szerencsétlen országúti járırt.
Egy pillanatra felötlött benne, hogy a rendır vajon halott volt már, vagy a robbanás végzett vele. Ezen a ponton már
nem igazán számított. Theo letörte a videokamerát az ablakról, a markában összeroppantotta, aztán a tőzbe dobta a
szerkezetet.
Ennyi volt. Az arkón alig volt több, mint egy fuvallat a sötétben. A fegyver visszakerült a tokjába, és visszament a
motorjához. Alig tíz perce hagyta ott a jármővét. Mire az egyik épületet takarító személyzet jelenthette volna a
robbanást, Theo már messze járt.

5. oldal
 Névtelen

1999. október 15., péntek, hajnali 3:01

Little Patuxent autópálya
Columbia közelében, Maryland

Szent szar!
Octavia megsuhogtatta a fejszét - pedig alig volt elég hely a mozdulathoz, hiszen a kormány mintha belenyomódott
volna az arcába - és valakinek a keze lehuppant mellé az anyósülésre. A kar többi része pokoli gyorsan visszarándult az
ablakon át. De nem volt idı az örvendezésre.
Alig néhány hüvelyknyire az arcától valami kemény ütött rést az üvegen - egy ököl. Elvetıdött, és arcát a levágott
kéznek nyomva próbálta elkerülni a markolászó ujjakat. A teste fölött meglendítette a baltát. Bár a könyökét beverte a
kormányba, a balta feje így is talált, és szétválasztotta a kéz bütykeit. Egy újabb véres kezet rántottak vissza az
autóból.
Jenkinsszel azért álltak meg, hogy ellenırizzenek egy elhagyatott autót. Mintha ez is az ı dolguk lett volna. Itt forduljon
föl, ha ezek a valamik nem rohanták meg az autót, még mielıtt leállíthatta volna a motort. És milyen gyorsak voltak.
Egyikük átdöfjön egy kibaszott fémrudat a motorblokkon. Ez még az elıtt volt, hogy az a valami kirángatta volna a
rugdalózó és sikoltozó Jenkinst az ablakon.
Most már körülötte minden csak repkedı üvegszilánk és markolászó kéz és fröccsögı vér volt. A hátsó ablak eltőnt.
Onnan közeledtek. Többen a szélvédıt ütötték. Még pár másodperc, és az is eltőnik, és akkor onnan is bejönnek.
Octavia ismét lendített. A fejsze beleállt egy homlokba, de aztán kirántották a kezébıl. Sikolyokat hallott, és nevetést.
Bumm!
Ez a szélvédı volt! A becsapódástól kibomlott a kibaszott légzsák, és ahogy az ülésbe szorította, elvesztette tıle az
eszméletét. Markolászó kezek, aztán a saját fejszéje...

1999. október 15., péntek, hajnali 3:27

Pendulum sugárút
Baltimore, Maryland

- Kérem, kövessen, uram - mondta a lakáj, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vendég nem szándékozik átadni a
dzsekijét.
A magas, tágas elıtér ellenére Theo úgy érezte, mintha csapdába esett volna. A kifogástalan díszítés, a vázák, a
csecsebecsék tökéletes elhelyezése hibátlanul illeszkedett a berendezéshez, és az egészbıl csak úgy sugárzott a
visszafogott elegancia. Nem volt csiricsáré vagy hivalkodó, inkább ízléses és kulturált. Ezt e! kellett ismernie. Végül is
Don Cerro a tizenkilencedik század végének jó részét azzal töltötte, hogy Európa egyik pompás Vértestvér-udvarából a
másikba kísérte ıt. Theotól nem volt idegen a patríciusok kifinomult ízlése. Egyszerően csak nem tetszett neki. Egy
fiatalabb Brujah talán összesározta volna a tündöklı padlót, leborított volna valamit, vagy hátba veri a lakájt és eltöri
néhány bordáját, hogy ezzel a gesztussal adjon hangot a véleményének. Theoban is ott bujkáltak a pusztító ösztönök -
csak nem ilyen szégyenlısek, aprók és szánalmasak. Miért köpnél szemen valakit, amikor beverheted az orrát? Nem, a
düh mindig ott izzott közvetlenül a felszín alatt. Ez a vérrel járt. Talán Theo már elégszer cselekedett a düh sugallatára,
vagy már eleget látott az évek során ahhoz, hogy tudja, nem Gainesmil az ellenség. İ csak a tünet.
Így hát követte a lakájt a széles és magas folyosókon. A Brujah arkón általában nem válaszolt volna Gainesmil
hívására. De ez a mai éjszaka más volt - elızı éjjel Theo látta cafatokra robbanni Baltimore elızı hercegét. Látta az
esetet, látta, ki volt az elkövetı, és mégis hagyta elmenni. Most tehát nem árt odafigyelni. Pedig máskor egyáltalán
nem érdekelte volna, hogy mit mondanak a helyiek. Úgyhogy amikor a város körüli ırjárata után - és miután
megszorongatta azt az ırjáratot, amelyik nem vette észre a teherautót - megkapta Gainesmil üzenetét, úgy döntött,
hogy elfogadja a meghívást.
Néhány perc múlva megérkeztek a dolgozószobához. Ahhoz elég messze volt a bejárattól, hogy megmutassa a
vendégnek a ház méreteit, de annyira nem, hogy a végletekig kihangsúlyozza. A lakáj elfordította a kilincsek gombját,
és enyhe taszítására a kétszárnyú ajtó kitárult.
- Mr. Theo Bell.
- Köszönöm, Langford - felelte a Toreador házigazda.
Gainesmil egy egyenes hátú fotelban ült, tökéletes tartással, térdeit egymáshoz szorítva, és könnyő cipıbe bújtatott
lábait a mélybarna színő szınyegen nyugtatva. Selyem mellfodros inge fölött egy vörös színő, hermelinprémes
szmokingot viselt. A háta mögött apró tőz lobogott. Gáztőzhely, jegyezte meg magában Theo. Nem volt valami jó ötlet
bevezetni a gázt egy Vértestvér menedékébe.
Elég tökös dolog bekapcsolva hagyni a tegnap esti események után - gondolta Theo.
- Frissítıt? - kérdezte Gainesmil és egy palack felé intett a közeli asztalkán.
- Nem, köszönöm - felelte Theo. Palackozott vér. Nem, köszi.
- Távozhat, Langford.
- Igen, uram.
A lakáj kihátrált a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót.
- Kérem, foglaljon helyet - intett Gainesmil az övével mindenben megegyezı fotel felé. Theo leült, és karba fonta a
kezét.
- Nagyra értékelem, hogy elfogadta a meghívásomat, Bell arkón - kezdte Gainesmil. - Tisztában vagyok vele, mennyire
zsúfolt a napirendje.
- Nem gond... amíg a Sabbat nem támad.
Gainesmil udvariasan nevetni kezdett a feltételezett tréfán, de aztán észrevette, hogy Theo arckifejezése szokás szerint
semmit sem változott. A Toreador öreg megköszörülte a torkát.

6. oldal
 Névtelen
- Nos, tehát. Hadd fogjam rövidre! - mondta Gainesmil, majd elhallgatott, mintha még nem alkalmazkodott volna
teljesen az önként vállalt tömörségéhez. Nyilvánvalóan gondosan megválogatta a szavait, mert talán egy olyan témát
akart felhozni, amirıl nem kívánt teljes nyíltsággal beszélni.
- Goldwin seriff célzott rá - kezdett bele végül a mondandójába -, hogy a herceg..., illetve a néhai herceg elleni múlt
éjszakai támadás valószínőleg egy városunk ellen irányuló Sabbat-offenzíva elsı lépése.
Gainesmil itt szünetet tartott, mintha azt várná, hogy a vendége hozzáfőzzön valamit az elhangzottakhoz, de Theo nem
szólt semmit.
- Garlotte herceg természetesen már nincs velünk... - folytatta Gainesmil, de itt egy alig érzékelhetı érzelemhullám
miatt elcsuklott a hangja.
Theo észrevette a közjátékot, de nem reagált. Ez vajon valódi sajnálkozás egy barát vagy szövetséges elvesztése fölött,
vagy csak ezeknek a gyengéd érzelmeknek a jelenlétét sugalmazó színjáték? A merényletet nem Gainesmil hajtotta
végre, de vajon lehetett hozzá valami köze? Theo végiggondolta ezt a lehetıséget. Vajon Gainesmil sarkallta Katrinát az
apagyilkosság Vértestvér megfelelıjének elkövetésére?
- A herceg biztonságáért felelıs személyzet jelentıs része odaveszett a robbanásban - folytatta Gainesmil. - És holtan
találtunk a hajó közelében álló épület tetején két ırszemet is. Azonban ami még a ghouloknál is fontosabb - intézte el
egy legyintéssel a ghoulok halálát Gainesmil - az az, hogy sem Malachit, sem Katrinát nem látta senki a merénylet óta.
- Itt ismét megtorpant, de Theo még mindig csak mereven nézte a Toreadort. - Feltételezzük, hogy ıket is megölték.
Theo várakozott. Gyerünk, bökd csak ki, bármi legyen is, amit mondani akarsz.
- Ön nagyjából tíz, tizenöt perccel a robbanás urán érkezett a helyszínre. A környéken járırözött.
Theo bólintott.
- A környéken járırözött.
- Éppen visszafelé tartottam egy távolabbi ırjáratból - mondta érzelemmentes hangon Theo. - A Belsı-öböl elég
biztonságos.
- Elég biztonságos, ahogy mondja - értett egyet Gainesmil, aztán egyik ujjával lassan háromszor megütögette az ajkait.
- Volt azonban egy alkalom... ööö, három hónappal ezelıtt, amikor a Belsıöböl nem volt biztonságos.
Theo ismét közönyösen várakozott. Már látta, hogy hová akar kilyukadni, de nem állt szándékában a segítségére sietni.
Bökd már ki!
- Megtámadták Mr. Pieterzoont. Úgy vélem, ön is értesült az eseményekrıl.
Theo bólintott.
Ez kényes pont lehet. Akkor éjjel Pieterzoon nyomába szegıdött, mert nem bízott a kurafiban, és egy kicsit többet akart
tudni arról, hogy mivel tölti az éjszakáit a Ventrue. Csak a vak szerencsének köszönhetı, hogy a sabbatista
rohamosztag pontosan aznap éjjel bukkant fel - persze a szerencse nem nekik, hanem Jannak, és, ahogy arról késıbb
Theo meggyızıdött, a Kamarillának kedvezett.
Azonban ha Gainesmil tudta, hogy Theo a közelben volt, amikor Jant megtámadták, és ı közelebb volt a merénylet
helyszínéhez, mint ahogy állítja, amikor a U.S.S. Apollo átrepült a másvilágra, akkor... Ez nem fog jól festeni, még
akkor sem, ha valójában nem volt semmilyen valódi kapcsolat. Elég lehet ahhoz, hogy bajt okozzon. Már ha ez volt a
Toreador szándéka.
- Miért tartotta titokban a Mr. Pieterzoont ért támadást? - kérdezte Gainesmil.
- Pontosan azért, amiért Garlotte herceg és Mr. Pieterzoon sem beszélt róla - felelte Theo. - És gondolom pontosan
azért, amiért maga is titokban tartotta. Elég kínos egy herceg számára, ha a város szívében megtámadják az egyik
vendégét. Semmi okom nem volt rá, hogy kínos helyzetbe hozzam Garlotte-ot.
Gainesmil elgondolkozott a válaszon. Úgy tőnt, elfogadja az érveket. Vagy talán nem ez volt az, ami a leginkább
érdekelte.
- A támadás... a robbanás helyszínén - kérdezte -, nem vett észre semmit, ami Goldwin seriff Sabbattal kapcsolatos
feltételezéseit támasztaná alá?
- Mire gondol?
- Semmire. Látott bármit, ami arra utalna, hogy... valaki másnak is köze lehet az esethez?
Theo kifejezéstelen arccal rámeredt.
- Én nem vagyok detektív, tudja. Nem szoktam nyomok után kutatva átfésülni a tetthelyet.
- Természetesen nem. Természetesen nem. De ennek ellenére észrevehetett valamit... vagy valaminek a hiányát.
Theo gondolkozott egy percet. Jelentıségteljesen megkocogtatta az ajkait. Háromszor.
- Nem - mondta végül.
Gainesmil várakozásteljes lelkesedése láthatóan lelohadt.
- Nem szeretném sürgetni. Nyugodtan...
- Nem. Nem láttam semmit.
Jó néhány másodperc is eltelt, mire Gainesmil rájött, hogy még mindig nyitva van a szája. Gyorsan becsukta.
- Tudja - folytatta némileg feszült, de még mindig meglehetısen kellemes hangon - Goldwin seriff néhány munkatársa
átvizsgálta a tetthelyet, és...
- És maga nem bízik bennük - mondta Theo.
Gainesmil ismét tudatosan be kellett zárja a száját, de aztán viperamosollyal az arcán folytatta:
- Gondolom, Ön is egyetért velem abban, Bell arkón, hogy mindig megéri a lehetı legtöbb szemszögbıl megvizsgálni
egy ügyet.
- Én általában maradok a saját szemszögemnél - felelte Theo. - Hacsak Jaroslav mást nem mond nekem, mert akkor
általában elfogadom az ı szempontjait.
- Értem. - A Brujah ítélethozó említése mintha egy kicsit felzaklatta volna Gainesmilt.
Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz, Varangy-fiú. Theo nem bánta, ha alábecsülik. Higgyék csak, hogy ı nagydarab és
ostoba, ha ezt akarják. De azt nehezen tőrte, ha lekezelik. Egy-egy elejtett név csodákra képes - csak egy kis
emlékeztetı, hogy Theot személyesen választotta arkónnak egy Vértestvér, akinél kegyetlenebb, fanatikusabb, vagy
egyszerően gonoszabb kurafi már hosszú ideje nem bukkant fel a Kamarilla felsı régióiban.
- Értem.
- Tehát azt hiszi, hogy Goldwin emberei elbaszták, vagy visszatartják, amit találtak - mondta Theo.

7. oldal
 Névtelen
- Magától értetıdı a Sabbat felelısségére gyanakodni - hátrált ki a korábbi bizalmaskodásából Gainesmil, amilyen
gyorsan csak a kis jelentéstani lábacskái lehetıvé tették. - De a seriff csak kevés valódi bizonyítékot tud felmutatni, és
vannak... egyéb lehetıségek is.
- Miféle bizonyítékot akar... eltekintve az öbölben szétszóródott kibaszott apró csónakdarabkáktól?
- Nos... természetesen az is lehetséges, hogy soha nem találunk megdönthetetlen bizonyítékot. De nem zárhatunk ki
más lehetıségeket sem, legalábbis egyelıre nem, még akkor sem, ha nem lehet ıket bizonyítani. Végül is a Sabbat
részvétele is csak feltételezés, bármennyire valószínő legyen is.
- Más lehetıségek - mondta Theo. - Miféle lehetıségek?
- Amint már említettem, feltételezzük, hogy Malachit és Katrinát szintén elpusztították.
- Az is csak feltételezés, hogy Garlotte meghalt - mutatott rá Theo.
- Én magam találkoztam a herceggel a hajó fedélzetén, alig egy órával a robbanás elıtt. Aznap már nem szándékozott
elmenni.
- Talán közölte volna, ha azt tervezi?
- Garlotte hercegnek nem sok titka volt elıttem.
- Legalábbis nem sokról tud.
Gainesmil vetett rá egy heves pillantást, de az arckifejezése végül ellágyult.
- Nagyon is igaz.
- Azt hiszi, hogy Malachinak és Katrinának köze van az ügyhöz - mondta Theo.
Gainesmil összevonta a szemöldökét. Felállt a fotelbıl, és lassan járkálni kezdett a szobában.
Ha most rövidre fogta - gondolta Theo - akkor nem szeretnék itt lenni a bı lére eresztett változatnál.
- Kétségtelenül a Sabbat volt - mondta Gainesmil - de - tartotta magasba egyik ujját, mintegy kihangsúlyozandó a
szócska jelentıségét - bizonyítékok nélkül nem kifejezetten vad vagy elképzelhetetlen azt feltételezni, hogy egyéb,
rossz szándékú feleknek is köze lehet az eseményekhez.
- Akár vad, akár nem, mégis csak egy feltételezés - mondta Theo. - Nem látom, mi a különbség.
- Lehetséges - ragaszkodott a maga igazához Gainesmil.
- Nézze - mondta Theo. - Szeretne odamenni Xaviarhoz, és mindenféle bizonyíték nélkül közölni vele, hogy a Garlotte
fizetési listáján található egyetlen Gangrelt gyanúsítja a robbantással?
- Xaviarnak ehhez semmi köze.
- Xaviarnak nagyon is sok köze van hozzá. Vagy valaki hozzá hasonlónak. Csak célozgasson ilyenfajta rágalmakra, és
hamarosan felbukkan majd egy sértıdött Gangrel, aki nem akarja megvitatni önnel, hogy mit gondol, és aki nem éri be
annyival, hogy levizeli a postaládáját. Nem, szerintem elkapja majd, és egyszerően ki fogja fordítani.
Gainesmil még mindig járkált a szobában, de az anatómiájának említésére megtorpant. A gondolat láthatóan nem
tetszett neki túlságosan. Összeszorította az ajkait, és ismét leült a foteljébe.
- Ezenkívül - tette még hozzá Theo - úgy véli, hogy a robbantás lett volna Malachi kedvenc módszere? Úgy értem, az a
fickó akkor volt boldog, ha valaki odavetett neki egy nyers csontot.
Erre Gainesmil savanyúan felkuncogott, de a derültsége nem tartott sokáig.
- Katrina - gondolkodott hangosan Theo. - Nem hinném, hogy a lánynak lett volna elég...
Elképzelése? - javasolta Gainesmil.
- Aha - értett egyet Theo. - Ez jó lesz.
És igaz is volt.
- De hát rosszindulatú volt. Ó Istenem, de még mennyire rosszindulatú.
- Mutasson nekem egy csajt, aki nem az.
Gainesmil ismét halkan felnevetett, de leginkább a saját gondolatai foglalkoztatták.
- Mindenesetre nem sokat számít, bárki volt is a hunyó, ha közben felrobbantotta magát - állt föl a székbıl Theo. - Ha
találunk valakit, aki még mozog, akkor majd lesz mirıl beszélnünk. De addig is, még rengeteg dolgom van.
- Természetesen. Természetesen - rántották ki a gondolatai közül Gainesmilt Theo szavai.
İ is felállt, és meghúzott egy közeli bojtot. Theo hallotta, hogy nem túl messze megcsörren egy csengı - persze egy
halandó fülének túl halk lett volna ez a nesz. A lakáj néhány másodperccel késıbb már nyitotta is a dolgozószoba
ajtaját.
- Langford - mondta Gainesmil.
- Uram?
- Bell arkón távozni óhajt. Kérem, kísérje az ajtóhoz.
- Igenis, uram.
Theo búcsúzóul odabiccentett Gainesmilnek, aztán követte a lakájt a folyosókon át. Útközben félig elszívott egy
cigarettát, aztán a kijárat közelében az egyik vázába pöckölte a csikket. Idınként megnyugtatóak lehetnek az ilyen
apróságok is, döntötte el magában.

1999. október 15., péntek, hajnali 4:15

Little Patuxent autópálya
Columbia közelében, Maryland

A Dodge kisteherautó lehúzódott a járda mellé, és teljes húszyardnyira állt meg a romos Crown Victoriától. Az autó
motorját nem állították le. A fényszórók végigsöpörtek a horpadásokon és a bezúzott ablakokon.
- Az ott Octavia autója? - kérdezte Reggie.
Eustace egy hosszú percen át tanulmányozta a másik jármővet, aztán lehúzta az ablakot, és kiköpött a járdára.
- Baszd meg, ez az.
- Én is azt hiszem.
A páros továbbra is az autóban ülve bámulta a másik autót. Eustace kinyújtotta a kezét, és másik állomásra váltott a
rádión. Az ablakon kellemes szellı fújt be a fülkébe.

8. oldal
 Névtelen
- Gondolod, hogy lehet még odabenn valaki? - kérdezte Reggie.
- Tudom én? - mondta Eustace.
Benyúlt az ülése mögé, elıhúzott egy lefőrészelt csövő, kétlövető tizenkettes puskát, és még egyszer ellenırizte a tárat.
- Majd megnézem.
Még egyszer kiköpött, mielıtt kiszállt volna, aztán a pulóvere ujjába törölte a száját.
Reggie feszülten figyelt, miközben Eustace megközelítette a másik autót, és csak egyetlen pillanatra fordította el a
szemét a társáról, amíg másik adóra váltott a rádión. Eustace megállt a Crown Victoria mellett, és figyelmesen
szemügyre vette az autót, aztán megvakarta a fejét, és ismét köpött egyet. Hamarosan visszasétált a kisteherautóhoz.
- Valaki jól szétkúrta mondta.
- Nem mondod.
- Legjobb lesz, ha hívjuk Slicket. Nem lenne szerencsés, ha a rendırség belebotlana.
- Rendben.
Reggie elıvette a mobilját, és Eustace közben kinyújtotta a kezét, hogy másik állomásra váltsa a rádiót.

1999. október 16., szombat, este 11:20

McHenry ülésterem, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Theo! Hála Istennek... - sietett elé Lydia az ülésteremhez vezetı folyosón.

A háta mögül dühödt kiabálás hallatszott. A drága szınyegekkel borított folyosón közömbös ghoulok sora álldogált - a
Garlotte biztonságáért felelıs osztag maradéka, akik két nappal ez elıtt nem voltak a hajó fedélzetén, és így megúszták
a jobblétre szenderülést. Malachi, a Gangrel ítéletvégrehajtó, és az ülésterem ajtajának állandó ırzıje, láthatóan
szintén nem volt jelen.
A teremben tovább visszahangzott a kiabálás. Theo azonnal felismerte az egyik hangot - a leghangosabbat - amelyik
folyton elnyomta a vele szembeszálló többi hangot.
- Lladislas - mondta Theo.
- Aha - felelte Lydia.
A lány Theo elé sietett, amikor meglátta, de a férfi nem állt meg, úgyhogy kénytelen volt irányt változtatni, és sietve
elindulni az ülésterem kétszárnyú ajtaja felé, hogy beérje az öreget.
- İ akar lenni az új herceg. Támogató szavazást követel.
Theo megtorpant. Lydia továbbment. Csak késın döbbent rá, hogy a férfi megállt, és ismét irányt változtatott.
- Szavazást? - mordult fel Theo. - Mi szeretne lenni - herceg, vagy kibaszott bálkirálynı?
Az arkón minden figyelmeztetés nélkül ismét elindult, éppen, amikor Lydia odaért hozzá, és ismét maga mögött hagyta
a nıt. Lydia ismét megfordult, és a nyomába eredt.
Theo nem lökte ki a kétszárnyú ajtót maga elıtt. Nem volt dühös, vagy elégedetlen, legalábbis nem jobban, mint
általában. Semmi szüksége nem volt egy drámai belépıre. Másokra hagyta a feltőnısködést. A vita mégis azonnal
alábbhagyott, amint belépett, és elindult lefelé a széksorok között. A lejtıs terem elejében tartózkodó Vértestvérek nem
félelemmel, és nem is csodálattal pillantottak rá - legalábbis nem mindannyian. Ez csak egy rövid szünet volt a vitában,
ami nem ért véget. Theo nem volt egy fölöttük álló bíró. Azonban a jelenléte teljesen más megvilágításba helyezte a
korábbi „megbeszélést”.
Az arkón megérezte a változást ebben a néhány másodpercben - a feszültség nem csökkent, sıt, még inkább elıtérbe
került. Érzett azonban még valami mást is, valamit, ami Theo gyanúja szerint egyenes következménye volt Garlotte
pusztulásának - veszedelmes volt, hogy a vitából hiányzott a visszafogottság.
De az is lehet - gondolta magában - hogy ez csak Lladislas érdeme.
- Theo Bell - mennydörgött Lladislas egész auditóriumot betöltı hangja. - Pontosan az a férfi, akire szükségünk volt.
Senki mád nem szólt. A többiek Jan, Vitel, Gainesmil, Isaac, és még néhányan - csendben figyelték, ahogy Theo a
terem elsı részében álló konferenciaasztal felé közeledik - egy új konferenciaasztal felé, vette észre az arkón. Valaki
kicserélte azt, amelyikbe Xaviar belevájta a karmait. Az aztán tényleg egy kényes este volt. Mind Garlotte, mind a
Gangrel Ítélethozó elég hatalmas egóval rendelkezett ahhoz, hogy önmagukban megtöltsék az egész termet. Mennyire
megváltoztak azóta a dolgok. Garlotte a halak vacsorája lett, Xaviar pedig sértett büszkeségében éppen a klánját
vezette ki a Kamarillából. Theo megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét.
Lladislas láthatóan azt hitte, hogy a gesztust neki címezték. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.
- A város ostrom alatt áll, az Isten szerelmére - folytatta Buffalo számőzött hercege. - Új hercegre van szükség,
méghozzá azonnal. Én már tapasztalt vagyok ezen a téren. Én már vezettem egy várost. Valóban vezettem - nem csak
másodhegedős voltam - vetett egy jelentıségteljes pillantást Robert Gainesmil és Isaac felé. A páros hidegen viszonozta
Lladislas pillantását. - Én meghoztam a nehéz döntéseket az életrıl és a halálról - tette még hozzá a Brujah.
- És az önéletrajzában a legutolsó bejegyzés az, hogy a városát elfoglalta a Sabbat - szólt Marcus Vitel, Washington
D.C. korábbi hercege.
Lladislas szemei lassan elkerekedtek. Amúgy is pirospozsgás arca - ami meglehetısen természetellenes volt egy vámpír
esetében - jól láthatóan tovább sötétedett.
- Az ön városát elfoglalta a Sabbat, csakúgy, mint az enyémet. - Vitel hirtelen nagyon fáradtnak tőnt. Kezét nyitott
tenyérrel maga elé emelte, mintha ezzel a gesztussal szeretné biztosítani a hallgatóságot arról, hogy a megjegyzésében
nem volt semmi rossz szándék.
A megnyugtató kézmozdulat lélegzetvételnyi idıhöz juttatta Lladislast, és talán ez akadályozta meg abban, hogy
erıszakos támadásra ragadtassa magát, azonban a trónkövetelı még távol volt attól, hogy megnyugodjon. Vitel nyila
célba talált, és mélyre hatolt.
- Az összes Vértestvér közül éppen Öntıl várnám a legkevésbé a támogatást. Ön egy vetélytárs, és egy Ventrue -
vicsorogta Lladislas.
Vitel továbbra is nyugodt maradt, sıt, még azt is hagyta, hogy egy kissé szórakozott mosoly üljön ki a szája sarkába.

9. oldal
 Névtelen
- Nyilvánvalóan Ventrue vagyok... de vetélytárs? - emelkedtek fel kérdıen a szemöldökei. - Önnek nincs semmije,
amire igényt tartanék, Lladislas, és egy város nélkül én sem rendelkezem semmivel, amit elirigyelhetne tılem. - Ezzel
Vitel arcáról lefagyott a mosoly. A modora megváltozott, meglátszott benne a fájdalom. - Ami pedig ezt a várost illeti:
Baltimore csupán menedék a számomra. Tekintse magát vetélytárs nélküli kérelmezınek. Foglalja el magát
csecsebecsékkel, ha úgy tetszik. Én nem elégszem meg kevesebbel, mint a disznók patái alá került igazgyönggyel.
Lladislas, az asztal körül ülıkhöz hasonlóan csendben maradt. Theo azt vette észre, hogy még az asztal elıtt
megtorpant, hogy meghallgathassa Vitel mélységes veszteségérzettel terhes szavait. A Brujah arkón most elfoglalta a
helyét, és Lydia leült mellé.
Ez a rövid szónoklat volt a leghosszabb, amit Vitel nyilvánosan elmondott, amióta a trónfosztott herceg elmenekült
Washingtonból. Vitel majdnem mindegyik vezetıségi ülésen részt vett, és idınként még a véleményét is elmondta. Még
arra is hajlandó volt, hogy a kapcsolatait felhasználva idıszakos szükségállapotot vezessen be a nemzet fıvárosában -
ami természetesen nem volt egy mindent helyrehozó csodaszer, de azért akadályozta a Sabbat hadmozdulatait, amíg a
Baltimore-ba özönlı kamarillás menekültekbıl egy elfogadható védelmi erıt kovácsoltak. Vitel tehát hozzájárult az
erıfeszítésekhez, de ideje nagy részét visszavonultan töltötte az elmúlt hónapokban. Elrejtızött a színfalak mögé,
bármilyen játékot játsszon is - hiszen Ventrue volt, tehát valamit forralnia kellett. Pieterzoon többször is megpróbált
áttörni ezen a falon, és Victoria is kétségtelenül megkísérelte a maga oldalára állítani Vitelt, mielıtt eltakarították volna
Atlantába. Jan megemlítette Theonak, hogy Vitel most megtört embernek tőnik, és hogy a városának és a
gyermekeinek elvesztése hatalmas súlyként nehezedik a vállára.
Mintha egy kicsit is érdekelne - gondolta Theo. A kékvérőek kis személyes tragédiái nem fogják visszatartani a Sabbatot
attól, hogy lerohanja a várost. És ebben a pillanatban az agitálásával Lladislas sem javított a helyzeten, annak ellenére,
hogy Brujah volt.
- Ha engedélyt kell kérned - törte meg Theo hangja a csöndet - akkor nem vagy herceg.
Karbafonta a kezeit, és egyenesen a klántársára meredt, mintha csak arra várna, hogy amaz ellent mer-e mondani
neki.
Lladislas visszafogta magát - bár csak éppen hogy - és ezt mindenképpen a javára kell írni. Az arca ismét elsötétedett,
ökölbe szoruló kezein pedig kifehéredtek az ízületek, de befogta a száját. Theo ezt reménykeltı jelként értékelte
Lladislas jövıjére nézve. Az ex-herceg láthatóan felfogta azt, ami mások számára - Jan és Vitel számára biztosan -
teljesen nyilvánvaló volt: Lladislasnak nem volt hatalmi bázisa Baltimore-ban. Nem volt elég hőséges támogatója. Túl
sok idıs Vértestvér volt jelen ahhoz, hogy erıvel küzdje fel magát a csúcsra, és a saját városával ellentétben itt senki
nem tartozott neki szívességekkel.
Azonban Lladislas nem volt bolond - nyers igen, de ostoba nem. Rendes körülmények között soha nem próbált volna a
csúcsra törni. De Garlotte-ot elpusztították, és a Sabbat egyre nyomult észak felé Washingtonból, úgyhogy ezeket most
semmiképpen sem lehetett rendes körülményeknek nevezni. A szokványos politika most felborult. Lladislas még hatalmi
bázis nélkül is herceggé válhatott volna - ha az öregek tanácsa támogatja. És ez valószínőleg be is következett volna,
ha Theo kiáll a klántársáért. De Theo tisztában volt olyan dolgokkal is, amikkel Lladislas nem.
Tehát Lladislas magában füstölgött, de nem szólt egy szót sem. Theo támogatása nélkül nem volt értelme tovább
erıltetni a dolgot.
- Nagyon is igaz, hogy minden városnak szüksége van egy hercegre - mondta Jan Pieterzoon, és a hangja megtörte a
kínos csendet. - A rendszeretetünk különböztet meg minket azoktól a szörnyetegektıl odalenn délen.
Pieterzoon elég szürke jelenség volt alacsony termetével, drótkeretes szemüvegével és tüskés, szıke hajával - de ez a
szürke megjelenés veszedelmes volt. Vele évszázados gyakorlat szülte ravaszság és olyan pedigré jelent meg az
asztalnál, ami számtalan Vértestvért késztetett arra, hogy már csak a neve hallatára elsápadjon. Ha pedig Hartford
eleste után mások, például Lladislas is, kevesebbre értékelték, mint korábban, az csak azért volt, mert ık nem ismerték
azokat a részleteket, amiket Theo.
Miután meghátrálásra késztette Lladislast, Theo azonnal látta, hogy Jan nagyon is fel volt készülve erre a fordulatra.
- Figyelembe véve, hogy a Sabbat elırenyomulásának megfékezésére tett erıfeszítések összehangolása mellett maga
Garlotte herceg nevezte ezt a testületet egy amolyan ad hoc Elsıszülötti Tanácsnak - folytatta Jan - úgy vélem teljesen
helyénvaló, ha mi választunk ki egy jelöltet, aki majd magára veheti a hercegi címmel járó terheket.
Theo sem a helyeslésnek, sem a helytelenítésnek nem adta semmi jelét, bár gyanította, hogy hová akar kilyukadni Jan.
Ügyes hadmozdulat - gondolta Theo. Csak javasol valakit. Nem próbál túl sok hatalmat magához ragadni, bár ebben a
városban senki sem tudná megfélemlíteni ezeket a népeket ebben a teremben. Most majd választ egy helybelit...
- Biztos vagyok benne, hogy mindannyian egyetértenek majd velem, amikor azt mondom, hogy ezekben a vészterhes
idıkben kívánatos, sıt, létfontosságú a stabilitás a saját vezetésünkben - mondta Pieterzoon. - A Garlotte herceg
szakavatott vezetése alatt megszokott stabilitást pedig úgy biztosíthatjuk legkönnyebben, ha olyan személyt
választunk, aki jól ismeri ezt a várost.
Theonak nem kellett az asztal felé pillantania ahhoz, hogy felismerje a két lehetséges jelöltet, amelyek közül Jan már
kétségtelenül választott. Kizárásos alapon: Lydia, bár ügyes kölyök, de csak Theo helyett volt itt, amíg az arkón meg
nem érkezett. Lladislas már kijátszotta a kártyáit, és vesztett. Vitel visszalépett. Marston Colchester, a Nosferatu küldött
még csak itt sem volt - legalábbis hivatalosan nem. A két Malkáv, Bırnyak és Kvéker, nem voltak elég befolyásosak
ahhoz, hogy egy várost vezessenek, hogy a személyiségükrıl már ne is beszéljünk.
Így csak Robert Gainesmil, Garlotte régi bizalmasa, és Isaac Goldwin, a korábbi herceg seriffje és gyermeke maradtak
versenyben.
Azonban Bırnyaknak, a Malkávnak, más elképzelései voltak.
- Nagyon is igaz minden, amit mond, Mr. Pieterzoon. Nem vitatkozni akarok, ugye megérti...
A Malkáv haja és hosszú szakálla ápolatlan és kócos volt. Beszéd közben Bırnyak folyamatosan bele-beletúrt az
arcszırzetébe, és a szemei mereven tapadtak egy meghatározhatatlan pontra az asztal közepén.
- Azonban Theo pokoli jó herceg lenne. Baj esetén senki sem kekeckedne vele. És máskor sem, ha már itt tartunk.
- Pokoli jó herceg - visszhangozta Kvéker, aki a hajléktalanok között töltötte az éjszakáit, és úgy is nézett ki, mint ık.
Theo érezte, hogy a teremben minden tekintett rá szegezıdik. A Malkáv szinte láthatóan összezsugorodott a pillantása
súlya alatt, amikor Theo vad tekintettel rámeredt, pedig a szemét továbbra sem vette le arról a bizonyos pontról az
asztalon. Idıközben Kvéker a természetéhez illıen remegni kezdett, és lopva zavart pillantásokat vetett az asztal körül

10. oldal
 Névtelen
ülıkre - kivéve természetesen Theot.
- Nekem már van munkám - mondta végül Theo.
- Valóban - szólt közbe Jan, és a Malkávok nagy megkönnyebbülésére ismét átvette a szót. - Bár köszönjük a javaslatot
- Theo humortalanul a Ventrue felé fordult, de Jan viszonzásul csak udvariasan mosolygott, aztán folytatta: - Pascek
ítélethozó soha nem válna meg önszántából a legmegbecsültebb arkónjának szolgálataitól. - Jan itt tartott egy rövid
szünetet. - Így Mr. Gainesmil és Goldwin seriff marad a két legesélyesebb jelölt Garlotte herceg címére. Szeretne
valamit hozzáfőzni, Bell arkón?
Theo visszatartott egy sóhajt. Vajon Jan valami okból élvezi ezt? Nagyon jól tudja, hogy Theot egyáltalán nem érdeklik
ezek a politikai manıverezések. Egy ilyen ügyet nem egy bizottságnak kellene intézni. A királycsinálás a hátsó szobák
számára fenntartott figyelemelterelés. Ez az egész jelenet úgyis csak üres látszat. Theo odafordult a két jelölthöz:
Goldwin, a Ventrue, és Gainesmil, a Toreador. Egy pillanatig hidegen figyelte ıket, aztán megszólalt:
- Dobjanak fel egy érmét, vagy ahogy tetszik.
Jan halványan összerezzent a megjegyzés hallatán. Gainesmil sokkal sztoikusabban fogadta. Garlotte halála utáni
éjszakán a Toreador kétségtelenül megkísérelt kétségeket ültetni Goldwin szavahihetıségét illetıen az arkón fülébe - és
a hőségét illetıen is, annak ellenére, hogy nem próbálta közvetlenül kapcsolatba hozni a seriffet a robbanással. Theo
semmi okot nem adott Gainesmilnek arra, hogy a támogatására számítson, úgyhogy ez a nem éppen felemelı
visszautasítás nem volt meglepetés. Bár így is csalódás lehetett számára. Az auditóriumra ismét kínos csend telepedett.
- Ahogy mondottam - folytatta Jan ott, ahol a Malkáv megjegyzése elıtt abbahagyta, és így nem hagyta, hogy Theo
gúnyos szavai túl sokáig lebegjenek a levegıben - a hatalom zökkenımentes átruházása érdekében...
Theo kizárta Jan játszmájának nagy részét. A klánjának legtöbb tagjához hasonlóan Pieterzoon is gyakran száz szót is
elhasznált arra, hogy elmondjon valamit, amit néhány szóban közölni lehetett volna. Egyes Vértestvérek úgy hitték,
hogy ha többet beszélnek, azzal kihangsúlyozzák a saját fontosságukat. Jan valószínőleg nem dılt be ennek, de
Theonak akkor is végig kellett ülnie az egészet, még akkor is, ha a virágnyelv csak arra szolgált, hogy elfedje a valós
történéseket.
- ...az elhunyt herceg gyermeke, és a város régi seriffje, Isaac Goldwin tökéletes hercege lenne a városnak - fejezte be
végül Jan.
A bı lére eresztett szónoklat alatt Theo árnyalatnyit változtatott a tartásán, úgyhogy egyszerre láthatta mind Isaac,
mint Gainesmil reakcióját. Ily módon az arkón egyáltalán nem kellett kimutassa az érdeklıdését, még csak oda sem
kellett fordulnia, amikor Jan végre kibökte a lényeget. A legvalószínőbb tiltakozó az lesz, akit nem választanak meg,
akár Isaac, akár Gainesmil legyen az.
A felmagasztalódott, és a nagyon is megkönnyebbült Isaac megkísérelte nagylelkőnek feltüntetni vigyorát, és láthatóan
kihúzta magát ültében. Érdekes módon azonban Gainesmil csak egyetértıen rábólintott Jan javaslatára.
Vajon mit ígérhetett neki Pieterzoon? - elmélkedett Theo. Nagyon is jellemzı volt az, hogy Jan, Lladislasszal ellentétben
még az ülés elıtt a maga oldalára állította a támogatókat. Azonban Lladislasnak nem kellett túl sok ellenvéleménnyel
megküzdenie, amíg Buffalót irányította - nem mintha az embereknek nem lett volna, méghozzá valószínőleg gyakorta,
ellenvéleménye, de soha nem mondták a szemébe.
- Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen tiszteletre méltó gyülekezet támogat... - kezdte Isaac.
Theo gondolatai elkalandoztak. Most Isaac-en volt a sor, hogy a száját járassa, és hogy benyaljon az öregeknek, akik
gyakorlatilag éppen most emelték herceggé. Senki sem csap majd túl nagy zajt egy olyan döntés ellen, amit
Haardestadt, az Öreg gyermeke, Washington és Buffalo exhercegei és egy Brujah arkón támogatott. Gainesmil és a
Malkáv jelenléte, valamint az, hogy a választás Goldwinra esett, amolyan provinciális törvényességgel ruházták fel ezt a
döntést. Különben, ki más lehetne itt herceg. Úgy tőnt, ha Gainesmil feladja a küzdelmet, akkor nincs más jelölt - és a
Toreador most láthatóan feladta. A menekültek közül senki sem fog egy másik menekültet támogatni, és Garlotte jó sok
energiát fordított arra, hogy legyengítse az uralmát fenyegetı vetélytársakat, úgyhogy a helybeliek közül senki sem
rendelkezett megfelelı politikai kapcsolatokkal ahhoz, hogy kiállhasson saját magáért. Az pedig tuti biztos, hogy
Theonak nem kell ez a munka. Természetesen mostanában rengeteg Vértestvér munkaerı volt a városban, de ennek
nagy része az elkerülhetetlennek tőnı Sabbat-támadás elleni elıkészületekkel volt elfoglalva, ami elıbb vagy utóbb
végül csak megindul majd a város ellen.
- ...és folytatni kívánom azt a kemény, de igazságos kormányzást, amelyet atyám oly sokáig alkalmazott...
A Sabbat. Na ezért már érdemes volt aggódni. Ez már olyasmi volt, ami rászolgált a kitüntetett figyelmére. Az észak
felé irányuló portyák egyre gyakoribbak, és egyre erısebbek lettek. A kurafiak a védelmet próbálgatják, és felkészülnek
a nagy rohamra. Az utóbbi két hétben Theo már visszavonta a járırök nagy részét a Fort Mead melletti külsı győrőbıl,
és megerısítette a reptér melletti második vonalat. Ezt a hadmozdulatot már jó ideje eltervezte. Jannal még
augusztusban, Buffalo eleste után beszéltek errıl. Akkor készítették el a terveiket. Jan orra nem volt olyan mélyen a
saját seggében, mint ahogy elıször gondolta, de még így is fájdalmasan érintette, hogy mennyi idıt és energiát kellett
ezekre a találkozókra pazarolnia. Ha idırıl idıre - tényleg csak nagyon ritkán - nem merült volna fel valami igazán
fontos dolog ezeken az öltönyös megbeszéléseken, akkor Theo valószínőleg nem is veszi a fáradtságot, hogy részt
vegyen rajtuk.
- ...mert Baltimore a remény városává vált minden Vértestvér szemében...
Azonban Jan és most Isaac, illetve elıttük Garlotte és Victoria pontosan azért játszhatták ilyen szabadon a kisded
játékaikat, mert Theo személyes ügynek tekintette a város védelmét. Hagyjuk csak a Brujahra a fárasztó dolgokat.
Az igazi munka elvégzésének ez az egyetlen módja - gondolta Theo. És ha már itt tartunk...
Miközben Isaac tovább locsogott a hercegi kötelezettségekrıl a többi Vértestvérnek, Theo benyúlt a zsebébe, és
kihúzott egy csipogót. Hosszan nézte a szerkezetet, aztán visszadugta a zsebébe, és felállt, hogy távozzon.
- Mennem kell - mondta minden további magyarázat nélkül, amikor Isaac végre szünetet tartott a beszédében.
Megütögette Lydia vállát, és a nı követte. Elhaladtak a várakozó ghoulok mellett, és, mivel Theo nem volt hajlandó
kivárni a liftet, a lépcsıkön lementek a díszes elıcsarnokba. Az arkón nem sietett, de annyival magasabb volt, hogy
Lydiának igencsak szaporáznia kellett a lépteit, ha nem akart lemaradni.
- Sabbat-portya? - kérdezte szinte várakozóan Lydia.
- Hm-hm.
- Gond van az egyik járırrel?

11. oldal
 Névtelen
- Nem.
Lydia az arkón mellett haladt, miután kiléptek a Lord Baltimore Szállóból.
- Akkor meg ki a fene csipogott rád?
- Senki - felelte Theo. - Csak már nem bírtam ott tovább.
- Akkor nem is sietsz sehová? - kérdezte Lydia.
- Pillanatnyilag nem.
- Elviszel Sikkhez? Most valahogy nincs kedvem ellopni még egy autót.
- Persze - mondta Theo. - Hol vannak a fiúk?
- Valószínőleg már ott lesznek.
Theo a szállótól nem messze parkolt. Megvárta, amíg Lydia felmászik mögé a motorra, aztán bepöccintette a járgányt.
- Kapaszkodj.
- Már kapaszkodom.
Theo lenézett, és a pokolba is, a lány már tényleg kapaszkodott. A karjai nem érték át a derekát, de a kezével már
belekapaszkodott a dzseki szíjaiba. Minden dzseki, ami illett Theora, terjedelmes volt, és ez még az átlagos bırnél is
vastagabb volt, mivel úgy tervezték, hogy megállítson egy kis kaliberő golyót, vagy egy nem túl sikeres vágást. Az a
kevés vér, amit az ilyen bosszantó sebek gyógyítására el kellett használni, nagyon tud hiányozni a közelharcban, és
Theo tisztában volt ezzel.
Ha nem tudja, hogy a lány ott ül mögötte, akkor Theo még azután sem érezte volna ıt, hogy elindultak a városon
keresztül. A lány apró volt, és pehelykönnyő, de Theo látta, hogy a szavai és a tettei milyen hatással vannak az övéire -
az Anarchokra. Közülük sokan Brujah-k voltak. Többségük pedig a legfiatalabb Vértestvérek közül került ki. Egy Anarch
viszonylagos fiatalsága egyszerre volt oka és következménye annak, hogy Anarch volt: az oka, mert az illetı igencsak
alacsonyan állt a ranglétrán, és nem volt türelme a hatalmat gyakorlókkal szemben, és következménye, mert egy
befolyásos személy, vagy egy herceg védelme nélkül egy Anarch csak nagyon ritkán élte túl a saját korát. Nagyon
kevés öreg Anarch létezett.
Theo elég szerencsés volt ahhoz, hogy egy olyan Atya Ölelje magához, aki hajlandó volt több évet rászánni arra, hogy
kitanítsa ifjú pártfogoltjai. Valami okból a modern korban csak nagyon kevés atya volt ennyire türelmes. Vagy talán
maga a halandó életben függetlenséghez szokott gyermek követelt magának hasonló függetlenséget az Ölelés után. Az
Anarchok szabadságot akartak, de azonnal, vagy ha lehet, akkor még hamarabb. Ezt pedig nem vették jó néven azok
az atyák, akik „Káin átkát” inkább egy ajándéknak tekintették, és cserébe rabszolgaszerő elkötelezettséget vártak volna
el az újdonsült élıholttól. Rengeteg Vértestvér esett áldozatul az Atyák szigorának.
Theo a válla fölött Lydiára pillantott. Az arkón általában nem szállítgatta a közkatonáit, de ez itt ígéretesnek látszott. A
lány láthatóan a becsületesebbek, a pragmatisták közé tartozott. Elıfordulhat, hogy elkerüli a rá váró buktatókat, és
viszi valamire. Vagy talán mégsem. Az idı majd eldönti. Jobb lesz, ha nem kerül túl közel hozzá.
A lány észrevette, hogy Theo ıt nézi, úgyhogy közelebb hajolt a: arkón füléhez, hogy túl tudja kiabálni a bömbölı
motort.
- Éppen Garlotte-ról és a robbanásról beszélgettek, mielıtt odaértél volna a győlésre - kiáltotta a szélbe.
- Valóban? - kérdezte Theo egykedvően.
- Azt mondták, hogy nem lehetett baleset. Ahhoz túl nagy volt. Theo bólintott. A fejét továbbra is félig oldalra fordította,
és a szeme sarkából figyelte az utat.
- A Sabbat kellett legyen - folytatta Lydia. - Az Asszamiták nem lettek volna ennyire felületesek.
Theo ismét bólintott, majd elfordult Lydiától. A lány semmi olyasmit nem mondhat el neki, amit még ne tudna, és ezzel
a néhány megjegyzéssel máris kielégítette a kíváncsiságát. A lány világosan tükrözte az Anarchok, és az utca
hangulatát. Lydia elhitte, amit éppen elmondott Theonak. Számára tökéletesen ésszerőnek tőnt, hogy a Sabbat
belopózott a városba, és felrobbantotta a herceget. És miért is ne? Theo is segédkezett abban, hogy eladják ezt a
magyarázatot.
A robbanás után elhúzott a francba a dokkokból, tett egy kört nyugat felé, és tíz perccel késıbb visszatért, hogy
aggodalmasan végignézze, ahogy a halandó hatóságok kordont vonnak a „baleset” helyszíne köré. Ez volt az esemény
megnevezése a halandó sajtóban. Bármennyire elégedetlen legyen is Gainesmil azzal, ahogy Goldwin az ügyeket
intézte, azért még ismerte Garlotte kapcsolatait a városi tanácsban és a médiánál, és gondoskodott arról, hogy ennél
mélyebbre ne ássanak a nyomozás során. Gainesmil talán nem hiszi el, hogy a Sabbat végzett Garlotte-tal, de a
Toreadornál ennek ellenére izzottak a vonalak.
Jó neki - gondolta Theo. Az egész Garlotte ügy amúgy is csak figyelemelterelés. Szándékosan nem gondolt azonban
arra, hogy véget vethetett volna az ügynek, de mégsem tette.
A két Brujah észak felé robogott, és a motor szakadozott ösvényt vágott az éjszaka csendjébe. Hamarosan maguk
mögött hagyták a kiglancolt Belsı Öblöt. A következı háztömbök irodák, régiségboltok, éttermek és a dzsentri sorházak
kusza egyvelegének adtak otthont. Az utcai parkolókban semmi sem törte meg a luxusautók makulátlan sorozatát:
BMW, Mercedes, SUV, SUV, SUV... Theo félig-meddig elcsodálkozott azon, hogy vajon az emberek tényleg
meggyızték-e magukat, hogy négykerék-meghajtásra van szükségük ahhoz, hogy átjuthassanak a városi utak kátyúin.
A kiváltságosak enklávéi hamarosan átadták helyüket a kevésbé csillogó területeknek. Itt a festés már nem volt friss, és
nem minden grafiti maradványt tüntettek el. Az üzletek és a lakások ablakait berácsozták. Itt már több autón
éktelenkedett horpadás, össze nem illı színő ajtó, vagy hiányzó dísztárcsa.
Vezetés közben többé már nem Lydia, hanem egy másik sápadt nıi Vértestvér járt Theo fejében: Katrina. Egy zavaró
kérdés bukkant elı minduntalan a cselekedeteivel, illetve a cselekedetek hiányával kapcsolatban. Az elmúlt néhány
éjszakán járırözés közben, vagy amikor megpróbált gondoskodni arról, hogy Gainesmilnek fogalma se legyen arról, mi
is történt valójában, Theo, szokásához híven, egyszerően félretette ezt a kérdést. Egy örökkévalóság alatt túl sok
zavaró apróság bukkan fel. Ezt Theo már nem egész kétszáz év után el tudta dönteni. Túl sok a részlet ahhoz, hogy
mindegyikre odafigyelhessen. Szerette magukra hagyni ıket egy idıre, hogy kristályosodjanak. Legnagyobb részük
magától elpárolgott, míg végül már nyoma sem maradt. Az idı és a figyelem hiánya megdolgozták, megrontották és
végül teljesen eltüntették ıket. Azonban a fontos részletek kiállták az idı próbáját. Az ilyenek szilárdan kitartottak, és
ezek voltak azok, amelyekre oda kellett figyelni.
Három éjszaka nem volt elég hosszú idı ahhoz, hogy bármit is el tudjon dönteni. Nem igazán. Azonban manapság

12. oldal
 Névtelen
gyorsan zajlanak az események. A világ most már teljesen másmilyen volt, mint akkor, amikor Theo csatlakozott az
élıholtak világához. A számítástechnika és a kommunikáció fejlıdése megismételte azt, amit korábban az ipari
forradalom tett a társadalommal, csak ezúttal a hatás exponenciálisan nıtt. Az élet minden éjszakával egyre gyorsabb
és gyorsabb lett. És a halál szintúgy.
Theo a legtöbb Vértestvérnél jobban alkalmazkodott. Oly sok Vértestvérrel ellentétben soha nem zárkózott el a világtól.
A legtöbb éjjelen kapcsolatba került valakivel, vagy halandóval, vagy Vértestvérrel, sıt, gyakran mindkettıvel. A
legtöbb mogorva öreg, akivel dolga akadt, gyakran évekig nem szólt egyetlen szót sem senkihez. Theo megrázta a
fejét. Így túl sok idejük marad gondolkozni. Túl sok idı az önelemzésre.
- Valami nincs rendben? - ordította túl a válla fölött a motor zaját Lydia.
- Áhh.
Túl sok gondolkodás - gondolta Theo. - Talán pontosan ez történik velem is. Talán kezdek túl öreg lenni.
De akár kezdett öreg lenni, akár nem, akár elég volt három éjszaka ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjon egy zavaró
gondolatot, akár nem, a Katrinával kapcsolatos kérdés mégis elég közel lebegett hozzá ahhoz, hogy elvonja a figyelmét
- és ha elvonja a figyelmét, különösen akkor, amikor bármelyik éjszaka várható a Sabbat-támadás, akkor könnyen
szétlıhetik a seggét.
A motor hangja körülvette Theot. Nem távolodott el veszedelmesen a körülötte nyüzsgı várostól - megállt a pirosnál,
kerülgette a kátyúkat - de a motor morgása körbevette ıt a belsı igazságokból és következményekbıl álló saját
világában. Ebben a világban még mindig nem érezte teljesen otthon magát. Itt nem mindig az öklök és a vér voltak a
megfelelı válasz. Egész halandó életét, és a Vértestvér lét során még ugyanennyi idıt élt meg úgy, hogy nem is tudott
ennek a helynek a létezésérıl. Don Cerronak sok-sok évre volt szüksége ahhoz, hogy erre megtanítsa Theot, akinek az
elsı reakciói mindig az erıszak és a düh voltak.
De Katrinára nem így reagált. Lelki szemeivel most is látta ıt. Ott állt a hajófeljáró tetején, elıször az árnyékban, de
aztán kilépett a fényre. A lány ruhái nagyon hasonlítottak az övére. Szórakoztató, de végül is elég jelentéktelen.
Amennyire túlnépesítették Baltimore-t a Vértestvérek jelenleg, nehéz lett volna elhajítani egy követ úgy, hogy ne
találjunk el vele egy fekete bırt viselı vámpírt. Mi volt még?
Katrina nem hagyta, hogy felmenjen a hajóra. Éppen ilyen könnyen elosonhatott volna, és ı akkor felmegy a hajó
fedélzetére és - bumm, arkón kaja a halaknak. De a lány visszatartotta, és közben majdnem ı maga is felrobbant.
Vajon ezért hagyta elmenni? Mert ez zavarta a legjobban - nem az, amit a nı tett, hanem az, amit ı. Ostobaság volt
hagyni, hogy elmenjen. Nem volt szüksége erre a bonyodalomra, ami egy éjszakán még visszatérhet, hogy
beleharapjon a seggébe. Vajon azért kímélte meg a lányt, mert a lány megkímélte ıt?
Kurvára nem valószínő - döntötte el magában azonnal. Talán már nem volt forrófejő ifjonc, de szentimentális biztosan
nem lett. Nem fog szipogni, ha valaki szétveri Garlotte gyerekét - valami mégis visszatartotta ıt attól, hogy bezúzza a
lány koponyáját, pedig a helyzet és a pozíciója szerint éppen ezt kellett volna tennie. Akkor mégis miért?
Önérdekbıl? Katrina bizonyos szempontból megkönnyítette Theo dolgát. Garlotte komoly akadályt jelentett volna, ha
figyelembe vesszük, hogy mit fıztek ki Jannal. Most pedig Isaac volt a herceg, és nem tőnt túl valószínőnek, hogy ı is
képes akkora felhajtást csapni, mint az elıdje.
Theo szinte azonnal elvetette ezt a magyarázatot is. Nagyon is hozzászokott már az akadályok leküzdéséhez. Ez volt a
munkája. Ráadásul hosszú távon a Kamarilla rosszabbul jár Garlotte nélkül, akármennyire tenyérbemászó volt is a
korábbi herceg. İ a stabilitást képviselte, és a Kamarilla mindenekelıtt ezért állt ki.
Mi a fene? - elmélkedett undorodva Theo. Nem végzett aprólékos számításokat, amikor úgy döntött, hogy futni hagyja
Katrinát. Még csak nem is döntötte el, hogy ezt fogja tenni. Egyszerően csak így esett. Ösztönösen cselekedett. Mint
amikor elıre tudta, hogy valami nincs rendjén azzal az átkozott teherautóval, amirıl kiderült, hogy
Sabbat-szállítójármő. Erezte a zsigereiben. Ez volt a munkája, és kibaszottul jól végezte. Számtalanszor próbálta
elmagyarázni Don Cerronak, hogy éppen az ösztönei a legjobbak.
Feltétlenül megbízni az ösztönökben az elsı lépés a Bestia teljes uralma felé - felelte mindig Don Cerro. - Ja, pontosan.
- Mi? - kiabálta a motor zaja fölött Lydia.
- Semmi.
Theo elkomorodott, és hirtelen felgyorsított, hogy még elcsípjen egy sárga lámpát. Lydiának erısen kellett kapaszkodni,
hogy le ne essen. Az arkón nem akart Katrinára gondolni. És kurvára biztos, hogy nem akart beszélni róla. Még néhány
háztömb, és odaérnek Slickhez, és voltak sokkal fontosabb dolgok is, amivel foglalkozhatna. Lehúzódott a szegélyhez.
A városnak ebben a részében a grafiti már nem kivétel, hanem általánosan elterjedt elem volt. Voltak színesek és
mővésziek, profának és erıszakosak, de mindenütt ott voltak. A festék még azokról a sorházakról is lepattogzott és
lepotyogott, amelyeket nem deszkáztak be, és nem hagytak magára. A zálogházak kettı az egyhez arányban nyerésre
álltak az élelmiszerboltokkal szemben. Az a néhány autó, ami az út szélén állt, vagy teljesen roncs volt, vagy vadonatúj
SUV - a drogkereskedık szerették, ha sok hely van a cuccnak és a fegyvereknek.
Kívülrıl a Slick lakása sem különbözött semmiben a többi viharvert sorháztól. A tornácon egy ápolatlan fehér srác
üldögélt egy fekete házisapkával a fején. A fickó a közeledı Theot és Lydiát figyelte.
- Figyelj a motoromra, Jeb - mondta Theo.
- El van sikálva - felelte Jeb. - Hahó, cicamica - köszönt oda Lydiának.
A lány bemutatott neki.
- Figyelj a motorra, nagyfejő.
A ház belsı része több is volt, meg kevesebb is, mint ami az utcáról látszott. Az utcafront felıli szoba tömve volt
szakadozott skótkockás kárpitozású romos, öreg bútorokkal. A fotelek és székek mellett győrött újságpapírok borították
a padlót. A szobában szanaszét hevert néhány hevenyészett hamutál - mőanyag poharak, söröskupakok, egy
szardíniásdoboz, amiben még volt egy-két szardínia, és egytıl egyig színültig tömve voltak csikkekkel. Az utcafront
felıli szobán túl - már nem volt ház. Ugyanez volt a helyzet bal felıl kettı, és jobb felıl további három házzal. A
háztömb két szélsı háza érintetlen volt, de a középsı hat ház gyakorlatilag csak egy egyszobás homlokzat volt.
A háztömb közepe egy hatalmas, az átalakítás és a javítás különbözı stádiumában leledzı autókkal zsúfolásig tömött
udvar volt, amit a hat házhomlokzat, kétoldalt a két teljesen ép ház, és hátulról egy magas téglafal övezett, amelyen
két nagymérető kapu tette lehetıvé, hogy a jármővek közlekedhessenek. Jobbra építettek egy hevenyészett
olajülepítıt. A munkatér közepén tíz autót parkoltak le egymáshoz nagyon közel. A legtöbbön méretes horpadások

13. oldal
 Névtelen
éktelenkedtek, és akadt néhány, amit golyók lyuggattak keresztül-kasul. Itt-ott néhány berepedt, vagy teljesen kitörött
szélvédı. A bal oldalon több férfi dolgozott a karosszérián és a festésen. Theo megállt, és egy pillanatig figyelte a
dolgozó Vértestvéreket és ghoulokat.
Egy gyors kerékcsere nem puszta luxus volt manapság, amikor ennyi járır volt odakinn, és ennyi üldözésbe keveredtek
a Sabbattal - amelyek mindegyike igen erıszakos volt, és a legtöbb esetben eldördült néhány lövés is. Az elsı néhány
hétben, amikor a Sabbat csak ímmel-ámmal szivárgott felfelé a Keleti parton Atlantából D.C.-be, Theo és csapata
minden éjjel leruccantak délre, hogy próbára tegyék a szervezetlen sabbatista erıket a nemzet fıvárosában. Ezek a
kiruccanások gyakran mélyen behatoltak a Beltway-be. Ha pedig a lehetı legmélyebben be akartak hatolni, akkor nem
vezethették ugyanazt az autót minden egyes átkozott éjszaka. Egy kis festék, meg egy gyors rendszámcsere sokat
számított, de idınként az autó maga is bekapott néhány lövést. A golyó ütötte lyukak igencsak árulkodóak voltak, és
vörös posztó voltak mind az ellenség, mind a rendırök szemében. Persze mindig volt ellopható autó, és a Kamarilla is
folyamatosan újította fel a „flottáját”, hogy pótolják a teljesen szétlıtt jármőveket, de a nagytételben elkövetett
autólopások száma már így is megháromszorozódott az elmúlt hónapokban, és ilyen hatalmas léptékben még egy
ellopott autóhoz hasonlóan hétköznapi valami is veszély jelenthet a Maskarádéra. Úgyhogy Theo emberei
újrahasznosítottak. És ebben Slick volt a mester.
- Theo! Itt az én emberem! - mosolygott az öreg fekete férfi a feltolt hegesztımaszk alól. A sziszegı forrasztópisztoly
fényes kékes narancssárgás elszínezıdéssel verıdött vissza az egyik aranyfogáról. - Azért jöttél, hogy elmondd, nem
haladok elég gyorsan? - szélesedett még nagyobbra a mosoly, és így napvilágra kerültek az aranyfog melletti üres
hézagok. - Akkor próbáljatok kevesebb autót szétcseszni!
- Csak erre jártam - mondta Theo.
- Lóhóhó-szart.
Theo lassan odasétált a szerelıhöz. Slick egy kicsit meg volt görnyedve. Mindig így járt. Volt egy nagy csomó a hátában
- ferde gerinc, sérülés, valami ilyesmi. Theo nem tudta biztosan, és még soha nem volt rá oka, hogy megkérdezze.
Azonban egyszer éppen itt volt, amikor egy ostoba köcsög „Nosfinak” nevezte Slicket. A híresztelések Slick reakciójáról
hamar elterjedtek, és amennyire Theo tudta, ez volt az egyetlen alkalom, amikor bárki is megjegyzést tett a púpjára -
és ha már itt tartunk...
- Nem kapcsolnád azt ki - mondta Theo. Nem volt helye vitának.
Slick még szélesebben vigyorgott, és elzárta a gázt a hegesztıpisztolyhoz.
- Miféle beteg Vértestvér kurafi használ hegesztıpisztolyt? - kérdezte a fejét rázva Theo.
- Úgyis tudom, hogy éppen ezért szeretsz - mondta Slick. Levette a hegesztımaszkot, és hátrasimította zsíros, vékony
szálú haját.
- Ja, ahogy tetszik.
Theo a nála sokkal alacsonyabb férfi vállára tette a karját, és hallótávolságon kívülre vezette ıt. Menet közben Theo
számba vette a javításra váró autókat, és hozzápárosította ıket az incidenshez, ami miatt szükségessé vált Slick
gondjaira bízni ıket: Reggie és Eustace nekivezették a Dodge kisteherautót egy betonkorlátnak, a Camarro bekapott
egy-két lövést egy Sandy Springs-i lövöldözésben. Lydia szétlövette a Pontiacot, a Pinto - szentséges Isten, miért pont
egy ilyen? - pedig Bırnyak kicsikéje volt. A mőhelyben látható közel húsz autó közül csak egyetlen egy akadt, amit
Theo nem ismert.
- Idióták vagytok mind a ketten - hallotta Theo Lydia hangját a motorok dübörgése és a kalapácsok csattanásai fölött. A
bandájából néhányan itt lógtak, és a készülı Grand Am-et nézték. Úgy tőnt, hogy ez nem lesz egy könnyes
viszontlátás.
- Te és a fiúk jól dolgoztok - mondta Theo Slicknek, és addig szorította az öreg férfi vállát, amíg az el nem fintorodon. -
Hogy állnak a dolgok?
Theo egyetlen megjegyzés nélkül végighallgatta a szerelı listáját azokról az autókról, amelyek készen álltak az újabb
bevetésre, aztán azokról, amelyeken még dolgozni kell, és végül azokról, amelyek már csak cserealkatrésznek lesznek
jók. Mikor végzett, az arkón még feltett neki néhány kérdést - a lóerıkrıl, meg hogy kik azok a Vértestvérek, akik a
legrosszabb állapotban hozzák be az autókat - csak hogy ellenırizze azt, amit már amúgy is tudott.
- Apropó - tette hozzá Theo, ahogy végeztek az összes lényeges részlettel. - Ki a fene vezet Lexust?
Rámeredt az autóra, amelyik nem illett ide. Le volt takarva egy ponyvával, de Theo felismerte az alakjáról. Talán valaki
csak poénból lopta el, vagy...
Slick habozott.
- Senki. Az egyik nagykutya.
- Ki?
- Tudod... csitt, csitt. Egyikük.
Theo ismét Slick vállára tette a karját, de most egyáltalán nem szorította meg.
- Ki?
Slick ismét habozott, de aztán gyorsan úgy döntött, hogy a „csitt, csitt” nem érvényes Theo Bellre, ha az arkón tényleg
tudni akarja a titkot.
- Pieterzoon.
- Pieterzoon? Neki van már autója. Importált egy párat a sajátjából.
- Nem tudnám neked megmondani - vonta meg a vállát Slick, aztán megérezte Theo szigorodó tekintetét. - Úgy
értem... úgy értem nem tudom - pontosított a szerelı. - Talán szereti fitogtatni a cuccait. Tudod, mert megteheti. Van
ám itt minden: önfelfújós gumik, páncél, golyóálló üveg...
- Mikor viszi el?
- Még nincs teljesen kész. Még kell egy-két éjszaka - mondta Slick. - Ezt kapd ki. Nem én hívom ıket. Az egyik embere
majd kapcsolatba lép velem. Azt akarják, hogy mi vigyük el nekik az autót.
- Kivel fogsz beszélni?
Slick beletúrt a hajába, és ezzel sikerült még több olajat kenni a fejbırére.
- Az egyik seggfej csicskásával. Nem tudom.
- Van Pel?
- Aha, azt hiszem. Éppen úgy hangzik.

14. oldal
 Névtelen
Theo nem tudta, mire vélje ezt az egészet, és azt sem, hogy miért zavarja az ügy. Miután megtámadták, és majdnem
beadta a kulcsot, Jan Amsterdamból behozatott néhányat a saját, felspécizett járgányai közül. Akkor most miért
készíttet még egyet Slickkel, és miért akarja titokban tartani az ügyet.
- Megmondom neked, hogy mi legyen most - mondta Theo. - Szólsz nekem, amikor hívnak... és ezt úgy értem, hogy
abban a percben, ahogy felhívtak. Megértetted?
- Persze.
- Jó - ütögette meg Slick hátát, aztán elindult kifelé, de végül mégis visszaszólt: - Oh, és még valami.
- Igen?
- Ott elöl - bökött hátra a válla fölött Theo. - Cigaretták és szemét mindenütt. Ha azt hallom a helyi hírekben, hogy tőz
ütött itt ki, és az egész helyen nyüzsögnek a rendırök és a tőzoltók, akkor szétrúgom a hülye seggedet.
Theo hátat fordított, és elment.
Lydia követte Theot Slick szervizébe. Jeb odakinn szokás szerint megint seggfej volt. Lydia már-már azt várta, hogy
Theo lekever egyet a majomnak, vagy vet rá egy hideg pillantást, amitıl megroggyannak a térdei, de az arkón ügyet
sem vetett Jebre. Nem mintha Lydia törıdött volna vele. Jeb nem érdemelte volna meg, hogy Theo rá pazarolja az
idejét. Egyszerően arról volt szó, hogy belefáradt már abba, hogy a legtöbbször képtelen volt megjósolni, mit fog
csinálni Theo, és mit nem. Idınként védelmébe vette, máskor, mint most is, egyszerően magára hagyta. Lydia csak
annyit szeretett volna, ha egy kicsivel jobban meg tudta volna jósolni a reakcióit.
Majdnem mindig szószátyárnak érezte magát, amikor az arkónnal volt. Mint most is idefelé jövet. Soha, senki más nem
keltette benne ezt az érzést. Egyáltalán nem volt beszédes típus, de Theonak valahogy sikerült azt az érzést kelteni
benne, mintha állandóan járna a szája. Ez talán annak az eredménye volt, hogy az arkón ritkán vette a fáradtságot,
hogy odamorogjon egy teljes mondatot. De idınként azért megtette. Még ezt is nehéz volt megjósolni.
Idefelé jövet Lydia egyszerően csak segítıkész szeretett volna lenni. Theo azért küldte el maga helyett arra az átkozott
találkozóra, mert tudta, hogy késni fog, úgyhogy Lydia úgy gondolta, hogy érdekli, mi történt. De nem érdekelte, vagy
egyszerően csak nem hallotta ıt a motor dübörgésétıl.
Ahogy tetszik.
Azonnal meglátta a bandáját, amint belépett Slickhez. Egyedül ık nem dolgoztak. Slick elég kemény tempót diktált. Az
emberei jók voltak abban, amit csináltak, és meg is maradtak a kaptafánál. Lydia emberei egyszerően idióták voltak.
Legalábbis kettı a háromból. Theo elvonult Slickkel, és Lydia elindult a láthatóan majdnem kész Grand Am felé. A festés
jónak tőnt. A lemezek simák voltak. Már csak a szélvédıt kellett beszerelni, és felrakni az új rendszámtáblákat.
Frankie megpillantotta Lydiát, és énekelni kezdett:
- Lydia, ó Lydia. Kemény, mint a vídia...
Baldur, partnere az agyatlanságban, hisztérikusan röhögni kezdett.
- Idióták vagytok mind a ketten - mondta Lydia. - Vajon ma melyik seggfejnek jutott az ész, vagy had találjam ki...
most egyszerően otthon hagytátok.
Frankie a mellkasát markolászva a falhoz tántorgott.
- Ó! Megsebeztél!
- Ezt sebezd meg - mutatta oda neki Lydia a megfelelı ujját, aztán odalépett a csoport negyedik tagjához,
Christophhoz.
A férfi bozontos, vörös haját hátrafogta, és egy falhoz tolt ládán üldögélt. A felöltıje úgy terült szét körülötte, mint egy
sátor. Lydia látta, hogy depressziós - most is, mint mindig. Elmélázva bámulta a Pontiac egyik dísztárcsáját.
- Mi van? - kérdezte Lydia. - Összefestékezték?
Christoph változatlan arckifejezéssel bólintott. Lydia csípıre tett kézzel várakozott, de a férfi visszatért a gondolataihoz.
- Aha, ahogy tetszik - mondta Lydia. - Miért nem élezed meg a kardodat, vagy valami?
- Hé, Lydia - szólt oda neki Baldur, aki éppen csak magához tért a röhögıgörcsébıl. - Nekünk miért kell megint
kimennünk, amikor senki más nem járırözik?
- Mi a francról beszélsz? Ki nem járırözik?
- Mindenki. Úgy értem, senki. Senki sem megy ki - torpant meg Baldur, aztán megvakarta a fejét, mert sikerült
összezavarnia önmagát.
Lydia felsóhajtott, aztán nagyon, nagyon lassan megszólalt:
- Ki... a fene... nem... megy... ki... járırözni?
- Nos... Jasmine azt mondja, hogy ki kellene lépnünk.
- Jasmine túl sokat dumál.
- Iga:, de... úgy értem, mit tett értünk valaha is a Kamarilla?
Frankie egyetértıen dörmögött.
Lydia hitetlenkedve meredt rájuk.
- Rendben. Pont itt van Theo. El akarod ezt mondani neki is?
Baldur kinyitotta a száját, de nem jutott eszébe semmi, amit erre felelhetett volna.
- Én is így gondoltam - kacsintott rá Lydia.
- Hé, nem tartozunk semmivel a Kamarillának - csattant fel méltatlankodva Frankie.
- Frankie, mit gondolsz, mi a franc fog történni, ha nem járırözünk? Bulizni mész? Keresel egy kisfiút, akit leszívhatsz?
Mi lesz azután, hogy a Sabbat bemasírozik a városba - és fellógatnak egy kampóra, mint a világ legcsúnyább kibaszott
plazmazacskóját?
- Nem vagyok csúnya.
- İ inkább az áruházi szatyor fajtájából lehet - mondta Baldur.
- Ti ketten tényleg otthon hagytátok az agyatokat, nem igaz? - sóhajtott fel Lydia, aztán ismét odafordult Christophhoz.
- Hát, akkor elég értelmesen hangzott, amikor Jasmine elmondta - morgolódott halkan Frankie és Baldur a háta mögött.
- Jobb lesz, ha vigyázol, Christoph - mondta Lydia. - Ha ezek ketten túl keményen kezdenek gondolkozni, akkor valaki
még megsérülhet.
Christoph most sem vett róla tudomást, mint ahogy figyelmen kívül hagyta az egész beszélgetést. Lydia felkapott egy
zsíros rongyot, és az arcába vágta.
- Hé te! - ordította. - Mi a túró? Jézus! Micsoda kibaszott vérpazarlás.

15. oldal
 Névtelen
- Hé, ti négy löttyedt seggő barom! - jött Slick hangja az udvar túlsó végébıl. Lydia megfordult, és észrevette Theot,
aki éppen a bejárat felé igyekezett. - Vonszoljátok elıre a seggeteket - mondta Slick - és takarítsátok fel a szemetet.
Ürítsétek ki a hamuzókat az utcára, vagy valami.
- Úgy nézek ki, mint egy szobalány? - kérdezte Frankie.
- Ó, bocsánat - felelte Slick. - Robbie, gyere, hagyd azt a Grand Am-et késıbbre. Elıbb még be kell fejeznünk úgy
tizenöt másik autót. Vagy inkább jobb lesz, ha kitakarítod azokat az átkozott hamuzókat, mert ezek a seggfejek
hamarosan ott végzik.
Lydia lekevert egy fülest Frankie-nek.
- Máris megyünk, Slick - mondta, aztán odafordult Frankie-hez, és lenyomott neki még egyet. - Szeretnél gyalog menni
Fort Meadebe, vagy mi van? Gyerünk már. Nagyjából két perc alatt végzünk. Ezért nem érdemes feldühíteni az öreget.
Frankie és Baldur - sıt, még Christoph is - minimális morgolódással engedelmeskedtek.

1999. október 17., vasárnap, éjjel 1:12

Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

A kirakójáték darabkái lassan kezdtek a helyükre kerülni, de ez nem igazán nyugtatta meg Calebrost. Hamarosan beérik
a hosszú évek munkájának a gyümölcse, de ugyanakkor érezte, hogy külsı tényezık is megcélozták ıt, amelyek
szükségtelenül és reménytelenül túlbonyolítják a helyzetet. Istennek hála, Emmett hamarosan visszatér. Már szinte
végzett a Benitóval kapcsolatos feladatával. Talán enyhít a rá nehezedı nyomáson egy olyan személy jelenléte, aki
ugyanabból a fészekaljból származik, mint ı. Mert ez a nyomás már úgy nehezedett rá, mint a feje fölött lévı
többtonnányi föld.
De addig is Calebros az eddig felfedezett legjobb módszerrel könnyített a nyomáson - divatmagazinokat tépett
darabokra. Életlen olló, borotva, a saját karmai, sıt, idınként még az arcát is odanyomta egy-egy oldalhoz, hogy az
agyaraival megjelölje egy nı ragyogó arcát vagy feszes hasát. Most egy ideig nem vesz tudomást a friss jelentésekrıl,
amelyeket a klántársaitól kapott.

1999. október, 17., vasárnap, este 10:48

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Hogy mondtad?
- Moncadát megölték.
Igen. Jan tényleg azt mondta, amit Theo hallott, és a szavak másodszorra sem voltak kevésbé meghökkentıek, pedig
most már nem voltak annyira váratlanok.
- Hogyan?
- Asszamiták. Fatima.
- Affene! - ereszkedett le Theo a Jan íróasztala elıtt álló székbe. Ez a hetedik emeleti lakosztály egész mostanáig
Garlotte herceg tulajdonában állt. İ azonban jobban kedvelte a helyreállított hajót, úgyhogy Jan rendelkezésére
bocsátotta ezeket a szobákat - végül azonban ez a döntés nem vált be. Jan mát egész jól berendezkedett itt, és
Garlotte halála után valószínőleg addig maradhat, ameddig tetszik. Theo szerint ez azért nem lesz annyira hosszú idı.
- Találkoztál már vele? Fatimával? - kérdezte Theo.
Jan megrázta a fejét.
- Én sem - mondta Theo. - És tudod mit? Nem tudom, hogy akarok-e.
- Nagyon is egyetértek veled.
- Affene! - ismételte önmagát Theo. - Elintézte Moncadát? Biztos vagy benne?
- Amennyire csak lehetek - vette le Jan a szemüvegét, aztán letette maga elé az asztalra. - A részletek nem egészen
világosak. Nem tudjuk biztosan, hogy mikor történt, de a forrásaink megbízhatóak. Az Asszamiták nem dicsekszenek
olyan munkákkal, amit nem végeztek el - az ilyesmi hosszú távon rosszat tesz az üzletnek.
- Affene!
Az Ambrosio Luis Moncada név valószínőleg semmit sem mondana egy utcai Vértestvérnek, legalábbis az Államokban
nem, de a kardinális nagyon régóta tagja az európai köröknek. Már jóval Theo ideje elıttrıl. Egy igazi rosszfiú. İ talán
a Nyugat-Európai Sabbat egyik legnagyobb hatalmú alakja - vagyis csak volt, ha igaz, amit Jan állít.
Theo kivett egy szál cigarettát, és rágyújtott egy gyufával.
- Tudod, kinek dolgozott Fatima?
- Nem.
- Nem nekünk?
- Kétlem, hogy eleget tudtunk volna fizetni neki.
- Ebben valószínőleg igazad van - mondta Theo.
Az Asszamiták a vérért dolgoztak, és minél öregebb és hatalmasabb az a bizonyos vér, annál jobb. Valószínőleg Káin
jobb heréjét kérték volna azért, hogy egy Moncadahoz hasonlóan kiemelt célpont ellen egy a ranglétrán olyan magasan
álló orgyilkost küldjenek, mint Fatima. Sıt, talán hozzá kellett volna csapni még a balt is.
- Szerintem merı jószívőségbıl tette.
Bármennyire figyelt is Theo, nem tudta volna megmondani, hogy a Ventrue vajon többet tud-e annál, amit elmondott.
Talán igen, talán nem. Jan nem volt egy pirulós fajta. Végig megırizte a nyugalmát, miközben odaállt egy csapat

16. oldal
 Névtelen
ellenséges menekült elé, és végül ha a bizalmukat nem is nyerte el, de azt sikerült elérnie, hogy elfogadják. Végig
összeszedettnek tőnt, miközben addig manıverezett, amíg Victoriát, a riválisát a hatalomért folytatott küzdelemben,
akire folyamatosan oda kellett figyelni, elzavarták nyomokat keresni egy Sabbat-városba. Még akkor is kitartott, amikor
egy Sabbat-rohamcsapat szétlıtte a seggét és csak egy szívdobbanás - már ha mondhatjuk így - választotta el a Végsı
Haláltól.
- Jó évad ez az orgyilkosoknak - mondta Theo. - Fatima elkapja Moncadat. Valaki a Sabbatból rád küldte azokat a
kurafiakat. És még egy hónapja sincs, hogy Lucita kitekerte Borges nyakát.
Jan felvonta a szemöldökét, de aztán csak vállat vont a megjegyzésre.
- Ilyen a háború.
- Aha, azt elhiszem - nevetett magában Theo.
Jan nem fogja megmondani neki, hogy ı bérelte-e fel Lucitát, vagy sem. Kettejüknek már régebben is voltak közös
ügyeik, és nem mindig sültek el jól. A nıt, akinek a neve és a híre éppen olyan félelmetes volt, mint Fatimáé, a
jelentések szerint az elmúlt néhány hónapban Miamitól egészen Bostonig többször is látták a Keleti parton. Ki tudhatja,
hogy ezek közül melyik volt igaz, és melyiket szülte a túlfőtött képzelet. Az azonban biztos, hogy a nı hidegre tett több
sabbatista banditát, köztük Miami korábbi érsekét. És ettıl a többi sabbatistában feltámadt az Istentıl való félelem.
Theo személyesen is tapasztalta, hogy a Sabbat sokkal idegesebb volt, miután kezdtek elterjedni a Lucita
tevékenységével kapcsolatos híresztelések. És ez az egész pontosan olyan megtévesztésnek - az „erıforrások
leghatékonyabb kihasználásának”, ahogy Jan idınként nevezte - tőnt, mint amilyet az ember ettıl a Ventrue-tól várna.
Jan azonban nem fogja magától elmondani. Theo pedig nem fogja megkérdezni.
De volt itt még valami, ami foglalkoztatta Theot, és ha már Jan hozta fel a témát:
- Moncada pusztulása kihat majd ránk? - tette fel a kérdést.
- Elképzelhetı. Csak segíthet.
Theo bólintott. Jannak jó okkal hitte azt, hogy Moncada keze benne van az észak-amerikai eseményekben. Egyébként
mi másért hozakodna elı ezzel a Ventrue? Hiszen elıbb-utóbb Theo úgyis tudomást szerzett volna errıl. Moncada
benne van az észak-amerikai ügyekben. Ez nem volt megszokott.
Biztos elszállt a ló a kövér disznóval, miután kardinális lett belıle - gondolta Theo.
És ha Moncada benne van, akkor az mindjárt érthetıbbé tette, hogy miért rontja Vykos az Államokban a levegıt. Ez a
Tzimisce szörnyeteg önmagában nemhogy egy szövetség, de még egy fegyverszünet keresztülviteléhez sem lett volna
elég Borges és Polonia között, de ha Moncada bevetette a befolyását...
- Hm - dörzsölgette Theo a borostát az állán. - Igen. Ez a hasznunkra lehet. Ártani nem árthat.
- És még mindig olyan keményen nyomnak észak felé? - kérdezte Jan.
- Még keményebben.
- Mennyi idı múlva lesz elég nagy a nyomás a második vonalon ahhoz, hogy okunk legyen visszavonni?
- Talán egy hét - vont vállat Theo.
Ezen Jan eltöprengett egy ideig, összevetette a választ a saját számításaival, aztán bólintott.
- Azután - folytatta Theo - én úgy még... egy hétre tippelek. Talán kettı. Elég lesz?
Jan felállt az íróasztaltól, és szórakozottan odasétált a közeli asztalkán álló kristálypalackhoz. Furcsa módon a
palackban nem vér volt. Jan kihúzta a dugót, és Theo szinte azonnal megérezte az erıs skót whiskey illatát. Jan öntött
magának egy pohárral, aztán a szájához emelte, és éppen csak megnedvesítette az ajkait. Végül a poharat még mindig
az arca elıtt tartva egy kicsit megforgatta az italt, behunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet.
- Két hét - mondta még mindig csukott szemekkel. - Azután még két hétre lesz szükségem.
Theo nem felelt azonnal. Nem szokott sem ígérgetni, sem garanciákat vállalni, de most szükségük volt feltétlen
bizonyosságokra, ha sikerre akarják vinni a tervüket. Fontos volt az idızítés. Theo borotvaélen egyensúlyozott a Sabbat
elriasztása, és felbátorítása között. Jannak más feladatai voltak, amelyek ugyanennyire életbevágóak voltak, és
kétségtelenül ı tudta a legjobban megítélni, hogy mennyi idıre van még szüksége.
- Ha két hétre van szükséged, akkor két hetet kapsz - mondta Theo.
Jan láthatóan megnyugodva ült vissza a székébe. Ismét kortyolt egy aprót a whiskeybıl, aztán a poharat letette az
asztalra.
- Mi a helyzet Isaac-kal? Könnyő vele együtt dolgozni?
- Elég könnyő. Sem ı, sem Gainesmil nem próbálnak igazán beleavatkozni a védekezésbe, mert már az eredeti tervben
is szerepeltek. És mostanra már én is legalább annyit tudok a városról, mint ık. Idınként elıállnak egy-egy javaslattal.
Ilyenkor meghallgatom ıket, bólogatok, aztán teszem, amit kell.
- Akkor nem szállt Isaac fejébe a hercegség? - kérdezte Jan.
- Ó dehogynem. De engem nem zavar. Szeret fel s alá járkálni, és hercegeskedni. Tudod, elvegyülni idınként a szegény
menekültek között, lelkesítı beszédet tartani a csapatoknak. Ilyen szarságok.
- Mondj el nekem valamit - hajolt közelebb Theo. - Pontosan miféle csontot vetettél oda Gainesmilnek, hogy
visszalépjen? Mert azt tudom, hogy még azelıtt magad mellé állítottad, hogy Goldwint javasoltad volna.
- Egyszerően csak rámutattam, hogy milyen fontos a vezetés egysége az ilyen vészterhes idıkben - mondta Jan nyílt
arckifejezéssel.
- És...
- És biztosítottam arról, hogy teljes támogatásomat fogja élvezni, amikor Goldwin herceg utódját kell kiválasztani.
Theo bólintott, és hátradılt a székében. Elég ésszerőnek tőnt Isaac hosszú uralkodása ellen fogadni, és sokkal
könnyebb lesz egy gyenge herceg helyébe lépni, mint mondjuk a Garlotte-éba. Jó üzletnek látszott, az biztos. És ez volt
benne a legszebb. Theo emlékeztette magát, hogy próbáljon a közelben lenni, amikor Gainesmil rájön, hogy Pieterzoon
milyen tökéletesen lóvá tette.
- Azt ugye tudod - emelte fel a poharát Jan, és egy kicsit Theo felé billentette, mintha tósztot mondana - hogy a hercegi
cím a tied lehetett volna?
- Hm. Mintha kellene nekem ez a nyőg a nyakamba. És ha valaha is herceg akarnék lenni - amit nem akarok - akkor
sem szeretném, ha egy Malkáv jelölne. Szentséges Isten - nevettek közösen a helyzeten. - Van még valami? - kérdezte
Theo.
- Csak még egy dolog. Úgy hallom van egy kis zúgolódás a közkatonák között.

17. oldal
 Névtelen
Theo felállt, kinyújtózkodott, és megropogtatta az ízületeit.
- Had morogjanak.
- Akkor jı.
- Akkor jó - visszhangozta Theo, és elindult az ajtó felé. Azonban éppen mielıtt kilépett volna, még visszafordult Jan
felé.
- Ó, igen. Ha visszavonjuk a vonalakat, akkor nagyobb lesz az esély, hogy egy kibaszott sabbatista seggfej átcsusszan,
és idejön, hogy levadásszon valakit. Rendelnem kell melléd egy biztonsági csapatot.
- Ne fáradj - mondta Jan. - Több hasznukat veheted a járıröknél. Mellesleg nem is tervezem, hogy kimegyek innen, és
Anton, és Isaac emberei légmentesen lezárták a szállót.
Theo összeráncolta a homlokát.
- Ha te mondod - és behúzta maga után az ajtót.

*****

Theo szinte észre sem vette, ahogy a lefelé haladó lift minden egyes emeletnél csilingelt. Azonban újra és újra hallotta
azt a mondatot, amit utoljára hangzott el a hetedik emeleten, amit Jan utoljára mondott neki: Mellesleg nem is
tervezem, hogy kimegyek innen.
Ez a kijelentés akár teljes igaz is lehet. Azonban Theo már rengeteg Ventrue-val találkozott az évek során, és most már
jó néhány hete együtt dolgozott Hardestadt gyermekével. Közelrıl látta Jant, amikor akcióba lépett. Pieterzoon az
esetek többségében lesöpörte a pályáról a féltékeny és védekezı Garlotte-ot, és gyakorlatilag pontosan ugyanezt tette
Gainesmillel, aki azért maga is egy meglehetısen elismert Toreadornak számított. Jan elıször kiszorította Victoriát a
rivaldafénybıl, aztán pedig még a városból is eltávolította. És mi a helyzet magával Theoval? İ sem keserítette meg a
Ventrue életét. Ehelyett ı is részt vett a színjátékában.
De csak azért, mert volt ráció abban, amit ez a férfi csinált - gondolta Theo. Nem tépelıdött azon, hogy miként végezze
a munkáját, még akkor sem, ha ez ezúttal azt jelentette, hogy szabadjegyet ad egy Ventrue-nak. A végeredmény a
következıképpen nézett ki: Theo azért jött ide, hogy minden lehetséges módon, ami csak a hatalmában áll, tompítsa a
Sabbat térnyerését. Jant gyakorlatilag ugyanez a cél hozta Baltimore-ba, és úgy tőnt, hogy általában mindketten
ugyanazon a hullámhosszon vannak. A közös cél még nem egyenértékő azzal, hogy eladja magát.
Nem - gondolta Theo. Ha valaha is eladtam magam, akkor az akkor történt, amikor Pascek lett az ítélethozó, és én
megmaradtam arkónnak. De ez már egészen más lapra tartozott. Jelen pillanatban Theo leginkább Jan miatt aggódott.
Mellesleg nem is tervezem, hogy kimegyek innen - mondta neki.
Akkor Slick vajon miért készíti elı neked sunyiban azt a Lexust?
Valószínőleg volt erre valami teljesen szokványos és szabályszerő magyarázat. Pontosan emiatt nem kérdezett rá
nyíltan Theo - hogy Jan egy szokványos beszélgetés során mondhassa el neki. Nem is akarta hazugságon kapni Jant.
Remélte, hogy nem fogja. Persze még most is lehetséges volt, hogy Jan nem hazudott, és az autó csak egy lényegtelen
mellékkörülmény. De ha Theo nyíltan rákérdez, és tényleg folyik valami a háta mögött, akkor soha nem jött volna rá -
legalábbis addig nem, amíg már túl késı nem lesz. Jan eltusolta volna az egészet, vagy megváltoztatja a terveit, vagy
akármi. Theo így legalább nyitva tarthatta a szemét. Mert egy mőködı munkakapcsolat, ami jelenleg volt közötte és Jan
között, még nem egyenlı a bizalommal. Túl nagy volt az esély arra, hogy végül ı húzza a rövidebbet ahhoz, hogy
becsukja a szemét.
Mi Vértestvérek vagyunk. Vért iszunk. Kibaszunk az emberekkel.
Ez ennyire egyszerő volt. És Theo már megszokta, hogy gondoskodjon arról, hogy a végén nem ı lesz az, akivel
kibasznak.
A felvonó pittyegett, aztán csilingelt, ahogy az ajtó fölött kigyulladt az „L” Theo átrobogott a hallon, és közben ügyet
sem vetett a személyzetre és a koloniális öltözetükre. A szálló elıtt ott állt Lladislas, és egy csinos kis parkolóslánnyal
fecsegett. Buffalo korábbi hercege láthatóan nem vetett be egyetlen Vértestvér fortélyt sem, mert a még tizenéves
korban lévı lány nyilvánvalóan nem tudta eldönteni, hogy ez a látszólag középkorú fickó most ráhajtott-e, vagy sem. A
lány udvarias volt, és diplomatikus. Lladislas pontosan olyan közel állt hozzá, hogy megsértse a személyes terét, és
ezzel kényelmetlen helyzetbe hozza, de ahhoz nem állt elég közel, hogy a dolog túlságosan nyilvánvaló legyen.
- Igen, valóban - mondta Lladislas a lánynak azzal a lelkesedéssel, ami mindig is csak úgy áradt belıle, függetlenül
attól, hogy éppen mirıl beszélt. - A belsı égéső motorok megváltoztatták a világot. És milyen sokféleképpen. Olyan
sokféleképpen.
- Ha Ön mondja - felelte a lány.
A parkolóban szolgálatban lévı társa tisztes távolságot tartott tılük. Ami ıt illeti, a lány csak magára számíthatott. A
lány szemei kétségbeesetten kutattak valami kifogás, vagy valami elfoglaltság után, és így megpillantotta Theot, aki
éppen kilépett a szállóból. Lladislas követte a tekintetét, és ı is megpillantotta Theot, még abban a töredék
másodpercben, mielıtt az arkón kereket oldhatott volna.
- Theo Bell!
Theo felsóhajtott, de nem állt meg. Lladislas magára hagyta a lányt, és csatlakozott a Brujah arkónhoz.
- Hello Lladi. Ugye tudod, hogy a szálló személyzete érinthetetlen? Már így is túl sok volt az eltőnés.
- Csak beszélgettem a lánnyal. Elég intelligensnek látszott.
Lladislas könnyed modora szinte egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott. Megragadta Theo karját, és a két Brujah
megállt.
- Együtt uralhattuk volna ezt a várost, Bell. Tisztában vagy vele, ugye? Csak a támogatásodra lett volna szükségem.
Pieterzoon nem tett volna keresztbe neked, és Vitel csak Washingtont akarja visszaszerezni.
Theo kirántotta a karját a másik kezébıl.
- Te nem akarod ezt a várost.
Lladislas összezavarodott, mintha Theo valami érthetetlent mondott volna.
- Úgy tőnik, furcsa elképzeléseid vannak arról, hogy én mit akarok, és mit nem. Elıször azt hiszed, hogy ott akarom
hagyni a saját városomat. Most meg azt hiszed, hogy most már az örökkévalóság végéig vándorló koldus akarok lenni.
Nos, akkor hadd mondjam el neked - ragadta meg Lladislas ismét Theo karját - hogy már egészen hozzászoktam, hogy

18. oldal
 Névtelen
van egy város, amit a sajátomnak mondhatok. Buffalo talán nem egy Párizs, vagy egy Róma, de az enyém volt - amíg
meg nem fogadtam a tanácsodat.
Theo fenyegetıen meredt le az alacsonyabb férfira, majd halk, nyilvánvalóan visszafogott hangon megszólalt:
- Mindketten tudjuk, hogy Buffalót miért kellett feladnunk. Nem fogom még egyszer elismételni. És tisztában vagyok
azzal, hogy mihez szoktál hozzá. De hadd mondjam el neked, hogy én mihez nem vagyok szokva. Elıször is, nem
vagyok hozzászokva, hogy egy fehér ember megragadja a karomat. Másodszor pedig, nem vagyok hozzászokva, hogy
ugyanaz a fehér ember kétszer is megragadja a karomat.
Theo tovább meredt Lladislasra, és a másik Brujah elıbb lassan lazított a szorításán, aztán ugyanilyen lassan
visszahúzta a kezét.
- Sajnálom. De ez még nem változtat azon, hogy...
- Figyelj rám! - vágott a szavába Theo. - Nem fogom még egyszer elmondani. Nem fogok vitatkozni, nem fogok
válaszolni egyetlen kérdésre sem, és nem fogom végighallgatni a siránkozásodat. le nem akarod ezt a várost. Bízz
bennem. Ebben most fogadd el a véleményem. Nem fogok megfeledkezni rólad.
Lladislas arcán tisztán látszott a szkepticizmus, de, ezúttal legalábbis, nem vitatkozott. Hátrált egy lépést, aztán
anélkül, hogy a szemét egyetlen pillanatra is levette volna Theoról, megszólalt:
- Most ne árulj el, Theo.
Az arkón nem válaszolt. Megfordult, és elsétált a motorjához, ami másfél háztömbnyire parkolt a Lord Baltimore
Szállótól.
- Affene! - morogta, ahogy berúgta a motort, és besorolt a forgalomba. Arra gondolt, hogy vajon nem mondott-e túl
sokat Lladislasnak.
Buffalo korábbi hercege nyíltan beszélt. Eddig mindig ıszintén szól Theohoz, de ı ezt már nem mondhatta el magáról.
Persze, jó oka volt rá, hogy hazudjon Lladislasnak Buffalóban. Része volt a tervnek. Lladislas soha nem adta volna fel a
városát, és nem hozta volna magával népének nagy részét Baltimore-ba, ahol sokkal nagyobb hasznukat tudták venni,
ha nem hitte volna azt, hogy egy elsöprı erejő támadás közeledik. És a pokolba is, valóban megtámadták a várost.
Sokkal hamarabb, mint ahogy Theo várta. És ha végül igaznak bizonyul valami, akkor az valójában már nem is
hazugság, nem igaz?
Dehogynem, a pokolba is - gondolta Theo. Ez lesz a vége, ha egy Ventrue-val lógok.
Azonban mégis volt rá okuk, hogy hazudjanak, mint ahogy Theonak most is volt rá oka, hogy figyelmeztesse Lladislast,
annak ellenére, hogy valószínőleg nem kellett volna. Egy megtévesztésbıl szükségszerően születik egy újabb, aztán
megint egy újabb... A Buffalóval kapcsolatos hazugságoknak egyenes következményei voltak a Hartforddal kapcsolatos
hazugságok - és az újabb haláleseteknek. De ezen nem lehetett változtatni. Éppúgy, mint Buffalóban. Része a tervnek -
a három részes tervnek.
Buffalo és Hartford a terv elsı része voltak.
A második rész Jantól függ. És ez mindennél jobban zavarta Theot. A második rész kicsúszott a kezei közül. Meg kellett
bíznia Janban, csak éppen valahogy képtelen volt rávenni magát.
Azon az augusztusi éjszakán, amikor Buffalo elesett, Jan és Theo beszéltek egymással.
A terv számos részletét kidolgozták. Viszont elıször is egymástól függetlenül mindketten ugyanazt a következtetést
vonták le a kudarcról Lladislas városában, és arról, hogy mi mindent kellett tudjon ehhez a Sabbat.
- Nem vontak el erıket Washingtonból - mondta Jan.
- Nem is volt rá szükség - mutatott rá Theo. - Csak agyaras újszülöttekkel álltak szemben.
- De ezt nekik nem lett volna szabad tudniuk.
- Tudom.
Egyikük sem mondta ki szívesen, amit már mindketten eldöntöttek magukban.
- Vajon lehetséges lenne, hogy csak egy sikeres portya lett volna? - kérdezte Jan.
- Túl nagy volt ez egy portyához. És túl kicsi egy totális támadáshoz - hacsak nem tudták, hogy mire számíthatnak.
Semmi kétség. Tényleg az a helyzet, amit Theo magában eldöntött, amikor visszafelé tartott Baltimore-ba, és megtudta
a támadás részleteit. És Jan is egyetértett vele.
Egy kém. A Sabbatnak tudnia kellett, hogy mire számíthat Buffalóban. Így hát három okuk is volt rá, hogy feláldozzák
Hartfordot: hogy még több Vértestvért győjtsenek össze Baltimore-ban, hogy igazolják Theo és Jan gyanúját a
kiszivárgó bizalmas információkkal kapcsolatban, és hogy meggyızzék a kémet, hogy még most sem tudnak róla.
És ez vezetett el a terv második részéhez: Theo gondoskodik róla, hogy Baltimore szilárdan ellenálljon a Sabbatnak, és
közben Jan minden lehetséges eszközt felhasználva felkutatja a kémet. Mert ha ez nem sikerül neki, akkor a harmadik
rész lesz a világ legnagyobb tömeges rábaszása a Disznó-öböli partraszállás óta.
Theo és Jan még ugyanazon az augusztusi éjszakán elbeszélgettek arról, hogy ki lehet a kém. Victoria? A Sabbat
elfogta a nıt, és mennyire kapóra jött az a szerencse, hogy sikerült elmenekülnie. Azóta Jan gondoskodott arról, hogy
máshová küldjék - vissza a Sabbat uralma alatt álló Atlantába. Garlotte? Ha valóban ı lett volna a kém, akkor errıl az
ügyrıl valaki már végérvényesen gondoskodott - feltéve, hogy a robbanás nemcsak egy figyelemelterelés volt, amivel a
herceg megrendezte a saját halálát. De nagyon valószínőtlennek tőnt, hogy Katrina belement volna egy ilyen
színjátékba. Hacsak nem verték át ıt is... Malachi, a Gangrel? Vele is ugyanaz a helyzet, mint Garlotte-tal. Gainesmil?
Theo úgy gondolta, hogy a Toreador túlságosan ıszintén megdöbbent a Sabbat korai gyızelmei láttán ahhoz, hogy ı
legyen a kém. Vitel? Isaac? Colchester? Bırnyak? A pokolba, hiszen bárkinek lehetett rá oka, akinek agyarai voltak, és
túl sokan férhettek hozzá az információkhoz. Ez volt a nagy baj - az egyik nagy baj - azzal, ha egy tanács kormányzott.
És ez volt az oka annak, hogy Theo és Jan titokban tartották a tervüket. A lehetıségek száma így lényegesen leszőkült,
már ami a lehetséges kémeket illeti, akik hozzáférhetnek olyan információkhoz, amelyek valóban nagy kárt tudnak
okozni.
De ez még nem oldotta meg feltétlenül a problémát.
Theo lehúzott az út szélére, és kikapcsolta a motort. Még mindig a vízparton járt. Önkéntelenül is néhány háztömbnyire
- éppen látótávolságra - megközelítette azt a kormos dokkrészletet, ahol Garlotte hajója volt kikötve. A robbantás volt
az egyik abból a számtalan - és valószínőleg egymáshoz nem is kapcsolódó - dologból, amelyek zavarták Theot.
Önmagában újra és újra visszapörgette az eseményeket: Katrina lesétált a hajóról, beszélgetnek, felrepül a levegıbe,
és hagyja, hogy a lány elmenjen. Még most sem tudott elfogadható magyarázatott adni arra, hogy miért hagyta

19. oldal
 Névtelen
elmenni a lányt. Egyszerően ezt súgták neki az ösztönei. Azonban még ennél is jobban zavarta az a tény, aminek
tanúja volt: Katrina felrobbantotta a herceget.
- Szétrobbantotta a seggét - mondta csak úgy magának Theo, és próbálta meggyızni magát arról, amit látott -
csakhogy sehogy sem sikerült.
Egyszerően nem akarta elhinni. Ezt gyakorlatilag közölte is Gainesmillel a következı éjszakán. Katrina nem tőnt
robbantási szakértınek. Theo látta, amit látott, de ez még nem jelenti azt, hogy mindent látott. Talán Katrina
robbantotta fel Garlotte herceget, de minél többet gondolkozott rajta, Theo annál kevésbé hitte, hogy teljesen egyedül
is képes lett volna erre.
Tehát talán tényleg jól tette, hogy nem tépte le a fejét. A lány talán még elvezetheti azokhoz, akik rajta kívül még
benne voltak a dolgokban - feltéve, hogy tényleg volt valaki más is. Feltéve, hogy Theo képes lesz ismét megtalálni ıt.
A lány biztos komolyan vette a figyelmeztetést, és elment a városból.
Theo jó néhány percig csak ült a motorján, és a móló megfeketedett részét figyelte, ahová a hajót kikötötték. A
törmeléket már teljesen eltakarították, de Theo szinte érezte a mellette becsapódó romok füstjét - az apró darabkák
lassítva, szinte lágyan lebegtek alá, olyan természetesen, mint a hó, vagy a simogató esı. Látta a hátán fekvı Katrinát
az utcán, és a könnyő esı a lány körül is esett. Az esıcseppek lecsorogtak a bırén, és sápadt fehérrıl sötétvörösre
változtatták a színét. Az esı nem vízbıl, hanem vérbıl állt - évszázados Vértestvérek vére, a csatornába öntött vér.
Theo erısen összeszorította a szemeit, és amikor újra kinyitotta, már csak az elhagyatott utcát, és a sérült dokkot látta.
Eltőnt a manipulált fiatal nı, és a gyilkosság és az igazságtalanság látképe.
- Van, hogy szarba lépsz - mondta csak úgy magának Theo, és ismét beindította a motort.
Sem ideje, sem gyomra nem volt az idealizmusra, és a szentimentalizmusra. Az utca, és a reálpolitika voltak az ı
világa. Elhajtott a helyszínrıl, de erıs fonattá álltak össze azok a gondolatok, amelyek ehhez a helyhez kötötték, és
sokáig már nem hagyhatta figyelmen kívül ennek a fonatnak a húzását.

1999. október 20., szerda, hajnali 3:12

A Presidental Hotel
Washington, D.C.

Lady Sascha Vykos lakosztálya többé már nem volt az a kéjlak, amit Marcus Viteltıl, Washington számőzött hercegétıl
szerzett alig négy rövid hónappal ezelıtt. De az is lehet, hogy ezek a hónapok nem is voltak annyira rövidek.
Parmenides nem volt biztos benne. Gyakran úgy érezte, mintha örökké a Tzimisce úrnıjével élt volna. A lény, aki most
volt - Parmenides/Ravenna - természetesen mindig is Vykos-szal élt. İ hozta létre. A Haqim gyermekeivel töltött
éjszakák oly távolinak tőntek már. Bár a hősége még mindig annak a klánnak a véréhez kötötte. Parmenides
engedélyezte magának, hogy megbújjon Ravenna mögött, annak a ghoulnak az arca és a teste mögött, akit megölt, és
akinek aztán a helyébe lépett. Voltak pillanatok, mint ez a mostani például, amikor Parmenides úgy érezte, hogy
nagyon közel van a felszínhez. A kezek és a karok engedelmeskedtek az akaratának, bár a kinézetük megváltozott.
Máskor azonban mintha egy óceánnyi feketeség mélyén lebegett volna. A szemek az elhunyt ghoulhoz tartoztak. A
kezek csak esetlen, hasznavehetetlen eszközök voltak, és nem egy mővész csodálatra méltó szerszámai. Parmenides
feltartotta maga elıtt a kezeit, és egyenként megmozgatta minden egyes ujját, miközben megpróbálta nyomon követni
az impulzust az agyból az idegeken keresztül az izmokig. Megpróbálta összekötni az akaratot a cselekedettel, a lelket a
testtel.
- Hozz vért! - szólt ki a másik szobából Vykos.
Hangjának ridegsége felkavarta a fekete vizeket, és Parmenides hirtelen már nem volt biztos benne, hogy a felszín alatt
van-e, vagy éppen fölötte. Mindenesetre elindult, hogy engedelmeskedjen.
A lakosztály legnagyobb szobájából, ami korábban a nappali volt, egy hatalmas raktárhelységet alakítottak ki. A bútorok
nagy részét félretolták - már amit nem aprítottak apró darabokra, hogy kevesebb helyett foglaljanak. Mindenfelé
asztalok álltak, amelyeket zsúfolásig elborítottak Vykos jegyzettömbjei, és a százféle sebészmőszer. Imitt-amott
fel-felbukkant néhány gazdátlan testrész - ezek voltak a frissebbek. Parmenides az asztalokat kerülgetve az amerikai
konyhába ment, ahol az egyik hőtıbıl kivett egy vérrel színültig teli kancsót. Ha elıre tudta, hogy Vykos várhatóan vért
kíván majd, akkor elıre kivette a hőtıbıl a kancsót, és hagyta, hogy a szekrényen felmelegedjen egy kicsit, azonban
nem mindig sikerült elıre kitalálnia minden óhaját, és Vykos mostanáig nem közölte vele, hogy fagyosan, vagy
szobahımérsékleten kívánja inkább a vért.
Parmenides óvatosan felvette a kancsót, és - vigyázva, hogy ki ne löttyintse a padlóra - az asztalok között besietett a
lakosztály kisebbik hálószobájába - ahol a nem annyira friss testrészeket tárolták. Vykos, ha úgy hozta kedve,
megszabadult a hulladéktól, de most már hetek óta teljesen lefoglalták a kísérletei, és nem akarta egy pillanatra sem
elvonni róluk a figyelmét.
Parmenides belépett a nagyobbik hálószobába, és azonnal megcsapta a hihetetlenül erıs vitae szaga - nem az egyszerő
halandó vér kellemes illata, hanem a Vértestvér vitae csábító aromája. Vykos saját véréjé.
Parmenides összpontosítása egy pillanatra megingott. Elıregörnyedt, és megfogta a térdeit, hogy össze ne rogyjanak
alatta.
Pusztítsd el. Most már ez volt a küldetése. Fatima hozta a parancsot... vagy az a teremtmény, aki a mennyezetrıl
ereszkedett alá? Parmenides gondolatai ködbe vesztek, és hirtelen a különbözı kapcsolatrendszerek kiismerhetetlenné
váltak. Nem - emlékeztette magát - az a lény a mennyezetrıl Nosferatu volt. İ nem adhat neki parancsot. Ismét
megmutatta gusztustalan arcát. Fatima volt az, aki elmondta neki...
Pusztítsd el.
Pusztítsa el Vykost. Parmenidesnek nagyon erısen kellett összpontosítania ahhoz, hogy értelmet nyerjen ez a gondolat.
İ egy Asszamita volt, aki Ravenna, a ghoul álcájában rejtızködik. Vykos tette ezt vele. İ tudott a színjátékról, de azt
hitte, hogy ıt nem érheti el Parmenides bosszúja. İ azonban várni fog. Kivárja a megfelelı idıt, és csak akkor csap le.
Pusztítsd el.
Parmenides érezte, hogy ismét elsüllyed a feketeségben, de a köd lassan oszladozni kezdett. Lénye távol volt ugyan, és

20. oldal
 Névtelen
elsüllyedt a sötétben, de képes volt a ghoul szemeivel látni.
Jobbra egy alacsony fotel állt, és a fotelben egy test hevert. Egy véres, meztelen, köldöktıl mellkasig felnyitott és
kifordított test. A test a legutóbbi - immáron a harmadik - hígvérőhöz tartozott, aki nem volt elég erıs ahhoz, hogy
meggyógyítsa magát. Ott hevert hát értetlenül, tágra nyílt szemekkel, és eltátott szájjal. Most már semmit sem érzékelt
a környezetébıl, bár akkor még nagyon is magánál volt, amikor Vykos felnyitotta és kiürítette a hasát. A lány a saját
vérétıl szaglott, ami teljesen beborította ıt, a testérıl levágott ruháit, a fotelt, és a szınyeget a test körül.
Azonban nem ez volt az az illat, ami elıször megcsapta Parmenidest.
Az ágy maga is egy véres, hatalmas mérető szörnyeteg volt. A lepedık, a takaró és párnák szanaszét hevertek, és
mindet teljesen átitatta az értékes folyadék. Ragadós vitae tócsák győltek össze minden bemélyedésben. Az ágynemőbe
csavarodva ott hevert a Káin Átkától bőzlı Vykos.
- Vért! - követelte újra.
Parmenides közelebb lépett. A lábai, amelyek valójában nem voltak az ı lábai, közelebb vitték ıt, hogy odaállhasson
Vykos elé. A hígvérőhöz hasonlóan Vykos is meztelen volt. A bıre, már ahol nem borította vastagon a vér, a
legmakulátlanabb alabástromhoz volt hasonlatos. Lábait térdben behajlította, széttárta, és bırkengyelekkel rögzítette
ıket. Parmenides végignézett a szırtelen, nemi jegyeket nélkülözı testen. Az aprócska mellek Vykos színlelt a
nıiességének maradványai voltak - a mellek, no és a felnyitott hasában vonagló magzat.
- Add ide! - nyúlt mindkét kezével a kancsó felé.
Parmenides odanyújtotta neki, és ı mohón inni kezdett. Vérpatakok csorogtak végig az arcának mindkét oldalán.
Lefolytak és szétterültek a párnán, és új mintával gazdagították a már amúgy is túlzsúfolt vásznat.
Vykos kiitta, aztán félredobta a kancsót. A vér végiglüktetett a lemeztelenített artériákon, ahogy belepumpálta a
magzatba. Fogait összeszorította fájdalmában, kezeivel összegyőrte a lepedıket, és a lábaival nekifeszült a
kengyeleknek. Parmenides pedig ott állt a sebezhetıen vonagló Vykos fölött.
Pusztítsd el - parancsolta neki egy hang. İ azonban nagyon távol volt: képtelen volt felküzdeni magát a felszínre. Csak
arra volt képes, hogy a ghoul szemein keresztül nézze az úrnıt. És a ghoul nem ı volt.
Egy fojtott nyögés szakadt ki Vykos összepréselt ajkai közül. Nem a fájdalom, hanem a düh szülte ezt a kiáltást. A
belepumpált vér hatására az apró gyermekképzıdmény félig kifejlıdött végtagjai görcsösen rángatózni kezdtek, és
kifröcsköltek egy keveset a Vykos felnyitott hasürege által alkotott edényben felgyülemlett folyadékból. A meg nem
született gyermek a Vykos által az apró testbe pumpált élet ellenére - vagy talán éppen azért - úgy küzdött, mint a
partra vetett bal.
Aztán amilyen hirtelen jött, éppen olyan hirtelen abba is maradt a vergıdés. Vykos mozdulatlanul feküdt, bár minden
izma megfeszült. Az élıholt anya méhébıl kiszakított, aztán sokkal erısebb átkozott vitae-vel megitatott gyermek nem
mozdult.
Vykos nyögése lassan erısödni kezdett, míg végül ellenállhatatlan, elemi dühöt kifejezı üvöltéssé teljesedett. A
Tzimisce belevájt a saját hasába. Hosszú, karomszerő ujjai beletéptek a lágy, húsos üregbe, és a szétszaggatott
artériákra és szerves szalagokra ügyet sem vetve kiszakították az engedetlen gyermeket a Vértestvér méhébıl. Vykos
üvöltése crescendóba váltott, ahogy a földre dobta a magzatot, és véres karmaival végigszántott saját hófehér
koponyáján.
Parmenides pontosan ebben a pillanatban hallotta meg egy csengı távoli hangját. A felvonó elindult felfelé. Vykos is
meghallotta a hangot.
- Nem! - sikoltotta, és felült meztelen, véres dicsıségében.
Egy hihetetlenül rövid pillanatig Parmenides lenyőgözve meredt az egyik csupasz borda végén egyensúlyozó kövér
vércseppre, aztán Ravenna akcióba lépett.
Kisietett a hálóból, és behúzta maga után az ajtót. A felvonó ajtaja fölötti nyíl éppen azt mutatta, hogy a fülke a
második és a harmadik emelet között jár. A hotel igazgatósága, amely valaha hőséges volt Vitelhez, de könnyen rá
lehetett venni, hogy átálljon az új gyıztes oldalára, már régóta tudta, hogy a tetıtéri lakosztályba nem szabad
személyzetet küldeni. Egyetlen alkalmazott sem léphetett a hatodik emeletre, kivéve, ha Vykos, vagy Ravenna, a
szolgálója, személyesen másként nem rendelkeznek.
A felvonó most már mégis az ötödik emeleten járt, és tovább jött felfelé.
Parmenides türelmesen állt az elıszobában. Gyorsan ellenırizte a testén elrejtett különféle pengéket. Mire a felvonó
ajtaja kinyílt, ı már hanyagul a botra támaszkodott, bár járás közben már nem volt szüksége erre a támaszra. Lady
Sascha Vykos, Washington érsekének szolgálójaként készen állt arra, hogy visszafordítson bárkit, aki annyira ırült volt,
hogy magányában rá merészelt törni. Kiképzett, és álcája mögött rejtızködı orgyilkosként készen állt az esetleges
támadás visszaverésére.
Még így is meglepıdött, amikor Francisco Domingo de Polonia, New York érseke, oldalán egy-egy Lasombra csicskással,
kimasírozott a fülkébıl.
- Beszélni kívánok İfelségével, Vykos érsekkel - mondta erıteljes hangon Polonia, és szavaiban erıteljesen érezhetı
volt halandó éveinek spanyol akcentusa.
Polonia magas volt, és tartásában ott volt a gyızelmében bizakodó harcos méltósága. A fekete óceán mélyén
Parmenides szerette volna próbára tenni, kihívni ezt a férfit, de az idıpont most nem volt megfelelı. Polonia csak egy
árnyalatnyit fintorította el az orrát a rothadás bőze miatt, amit Parmenides már megszokott az elmúlt hetekben, de a
kísérıi már nem voltak ennyire diszkrétek.
- Jézus Krisztus! - mondta Costello, Polonia frakciójának egy hadnagya, egy középvezetı New Yorkból. - Jártam már
olyan Nosfi pöcegödörben, aminek ennél jobb volt a szaga.
Polonia másik oldalán egy Lasombra gyilkológép - és késelı - Joseph Hardin állt, aki meglehetıs hírnévre tett szert az
Atlantától Washingtonig elırenyomuló villámháború alatt. Nemtörıdöm brutalitása miatt vált hírhedtté, ami a kamarillás
ellenállókkal szemben éppúgy megnyilvánult, mint a saját alárendeltjeivel szemben.
- A szobalány tutira ki fog akadni - mondta Hardin.
- İfelsége - mondta nyugodtan Parmenides - gyengélkedik.
Costellót és Hardint azonnal elhagyta a humora. Mindketten feszültek, ugrásra készek lettek. Ezzel szemben Polonia, aki
eddig halálosan komor volt, most elmosolyodott. Mosolya hideg volt. Krokodilszerő.
- Nem engedélyt kértem - mondta.

21. oldal
 Névtelen
Parmenides észrevette, hogy Polonia nem visel kardot, ami a jelentések szerint a kedvelt fegyvere volt. A hamis ghoul
szinte ösztönösen felmérte ezeket a harcban lényeges részleteket, mert a szobában szinte tapintani lehetett a
feszültséget, annak ellenére, hogy mind Polonia, mind Vykos a Sabbat felsı vezetésének tagjai voltak, azaz elméletileg
ugyanabban a csapatban játszottak.
Costello el akart lépni Parmenides mellett, de ı felemelte a botját, és útját állta. Costello szemei kidülledtek, és
sértettségében szinte felfújta magát.
- Mi a faszt képzelsz...
- Ravenna - jött Parmenides háta mögül Vykos hővös hangja. - Hozz néhány széket a vendégeinknek.
Costello pillantása Parmenides háta mögé vándorolt, és a haragja elpárolgott.
- Attól tartok, a berendezés egyszerően nem tartott ki elég hosszú ideig - tette hozzá Vykos.
A Tzimisce a nagyobbik hálószoba zárt ajtaja elıtt állt. Testének nagy részét egy sötét selyem köntös takarta, ami olyan
kontrasztot alkotott, hogy az arca, a kezei és a lábai szinte világítani látszottak. Nyoma sem volt a vérnek. Bıre
makulátlan volt, és apró árkok futottak hátra a fején, mintha ujjaival csak beletúrt volna a hajába, ami, ma éjjel, szinte
nem is létezett. A köntöst szorosan összezárta a nyakánál. Parmenides elgondolkozott, hogy a köntös alatt vajon még
mindig látható-e a felnyitott hasában a terméketlen anyaméh, aztán szó nélkül indult, hogy engedelmeskedjen.
- Nincs szükségünk székekre - mondta Polonia, aki már nem mosolygott. - Nem tervezem, hogy sokáig maradok.
- Milyen kár - fuvolázta Vykos.
Parmenides feszülten kutatta rajta a gyengeség jeleit. Tudta, hogy micsoda fizikai megerıltetésnek tette ki magát, hogy
micsoda hatalmas mennyiségő vért fogyasztott és használt el az utóbbi idıben. De most is, mint általában, Vykoson
nyoma sem látszott a fizikai, vagy másmilyen gyengeségnek.
- Biztos vagyok benne, érsek, hogy Ön is ismeri a legújabb madridi híreket - mondta Polonia.
Vykos embertelen, érzelmektıl mentes szemei végigmérték a riválisát. Parmenides számára ı abban a pillanatban nem
a Sabbat egyik nemese, nem is egy nı, még csak nem is ember volt, hanem egy isten, akit nem érinthet a körülötte
fortyogó belviszály és öldöklés. Erezte, ahogy a fekete óceán felszínére emelkedik. Eltöltötték a vér, az erıszak képei,
de nem sikerült elérni az eltávolodást, ami a sok-sok évnyi kiképzés eredménye volt. Eltöltötte az elemi győlölet - a
mesterei, és az úrnıje iránt egyaránt. És a szerelem, ami legalább ugyanilyen erejő volt.
- Mindig érkezik valamilyen hír Madridból - felelte Vykos, és elenyészett a másság illúziója - vagy talán visszakerült a
helyére az emberség illúziója. Pillantása foglyul ejtette Poloniát és kísérıit, és felboncolta ıket, ott helyben, ahol álltak.
Parmenides félreállt, és utat engedett a lakosztályba, de egyik Lasombra sem mozdult. Costello és Hardin képtelenek
voltak megállni, hogy pillantásuk ide-oda ne vándoroljon Polonia és Vykos között.
- A jelentéseket megerısítették - mondta Polonia. - Moncada kardinális, az Ön patrónusa, elhunyt.
A szavak ott lebegtek a levegıben, és még a rothadó hús bőzét is elnyomták erejükkel. Bár Costello és Hardin már
minden bizonnyal hallották korábban is a hírt, most mégis úgy tőnt, hogy Polonia szavai ıket is megrázták. Élesen
figyelték Vykos reakcióját - de erıfeszítésüket nem koronázta siker.
Vykos tökéletesen mozdulatlanul és szótlanul fogadta a hírt. Nem dermedten, hanem összeszedetten, nem döbbenten,
hanem tartózkodóan.
- És...? - kérdezte végül.
- És - felelte Polonia a kérdésre - most én vagyok a kardinális. Igényt tartok a címre, és a régens egyetért.
Vykos még mindig kifejezéstelen arccal derékban mélyen meghajolt. Az egyik keze könnyedén pihent az ajtón a háta
mögött (Parmenides gyanította, hogy szüksége volt a támaszra, de Vykos semmi jelét nem adta a gyengeségnek). A
másik keze elegáns bókot írt le a levegıben. Amikor felegyenesedett, arcán ugyanazzal a semmitmondó arckifejezéssel
nézett vendégeire, mint korábban. Ügyet sem vetett Costellora és Hardinra, akik minden erejükkel azon voltak, hogy
idegességükben ne fészkelıdjenek - bár nem jártak túl nagy sikerrel.
Polonia egy bólintással nyugtázta a gesztust.
- Moncada segítsége nélkül...
- Úgy érti a zavaró közbeavatkozása nélkül - javasolta Vykos.
- Szükség van egy erıs kézre - folytatta Polonia, mintha Vykos nem is vágott volna a szavába. - Biztos vagyok benne,
hogy megérti - villant elı ismét a krokodilmosoly, csak ezúttal nem az arcon, hanem kizárólag a szemekben. - Vallejo és
a légiósok visszatértek Madridba. Szegény katonát nagyon megrázták az események, bár elismerésre méltó, ahogy
szigorúsággal palástolta döbbenetét. A Kis Szabó is távozott, de ı és Bolon parancsnok némileg... rendbehozták a harci
ghoul állományunkat. A Parancsnok természetesen hőséget esküdött nekem.
Vykos lassan ismét meghajolt. Ezúttal nem kapaszkodott az ajtóba, hanem mindkét kezével bókolt - csak kisebbet, mint
korábban.
- Fogadja gratulációimat, és engedje meg, hogy biztosítsam a hőségemrıl - tette hozzá, miközben felegyenesedett. -
Igyunk az Egyesült Államok kardinálisára.
Polonia értıen felnevetett.
- Az Egyesült Államok Keleti részének kardinálisára. Ön hízeleg, érsek.
- Nem hinném.
Egy hosszú, kellemetlen pillanatig csak álltak mozdulatlanul: a négy Káinita, és mellettük az Asszamita.
- Érkezett valami hír a kémétıl? - kérdezte végül Polonia. - Vagy túlságosan elfoglalt volt?
- Oly kevés az újdonság - felelte titokzatosan Vykos. A válasz nyilvánvalóan nem volt kielégítı, és egy újabb feszült
csend telepedett az érsekre és a kardinálisra. - Semmi említésre méltó nem érkezett a kapcsolatomtól, Eminenciád.
- Azonnal tudassa velem, ha érkezik valami - mondta Polonia. - Hamarosan támadunk.
- Ahogy óhajtja, Kardinálisom.
Poloniának kelletlenül meg kellett elégednie ennyivel, és megfordult, hogy távozzon. Costello - aki eléggé
megkönnyebbült ahhoz, hogy vigyorogjon - és Hardin követték, de a kardinálisuk megtorpant, és visszafordult Vykos
felé.
- Alkalmanként nézzen körül a városában, érsek - mondta. - Az embereim nem foglalkozhattak a baltimore-i
támadással, mert olyan vadászmezıkkel és ehhez hasonlókkal kapcsolatos vitákat kellett elrendezniük, amelyek az Ön
hatáskörébe tartoznának.
- Ahogy óhajtja, Kardinálisom.

22. oldal
 Névtelen
Polonia most már egy kicsit elégedettebben megfordult, és alárendeltjeivel a nyomában távozott. Parmenides pedig
ismét azokra a hideg, embertelen szemekre nézett, amelyek az újsütető kardinálist figyelték.

1999. október 21., csütörtök, éjjel 12:10

New York állam északi része

Az apró, elemes nyomtató elektromos zümmögése, ami távolról sem nevezhetı összeegyeztethetınek a kıbe vájt
barlanggal, megnyugtatta Ramonát. A lány hálás volt Heshának, bármi legyen is az oka arra, hogy szükségét érezte
elıször lefényképezni, aztán kinyomtatni... mindent, amit találtak. Nem úgy tőnt, mintha a férfi beszédes kedvében
lenne. Hála Istennek, túlságosan el volt foglalva a fényképeivel. Mondott valamit a nyomtatott másolatokról és a
technológiáról, de Ramona nem igazán figyelt rá. Túlságosan lefoglalta a gondolatait a groteszk szobor. A kıbıl, vérbıl
és húsból faragott emlékmő.
A lány hálás volt a nyomtató ritmikus morgásáért. A csend különben túlságosan sok lett volna neki, és átlökte volna ıt
a határvonalon. Sajnos a beszélgetés sem használt volna túl sokat, még ha képes is lett volna arra, hogy gondolatokra
és szavakra összpontosítson. A beszédhang kegyeletsértésnek tőnt a hellyel... és a halottainak méltóságával szemben.
Azokkal szemben, akiknek a vére az ı kezein, az ı szörnyőséges karmain száradt.
Így nem volt más, csak az elektromos mormolás. Hála Istennek. Különben meghallotta volna a kísérteteket.
Már az is elég szörnyő volt, hogy látta ıket. Látta ennek a helynek, és a kinti völgynek a kísértetét. Még a helikopterbıl.
A völgy pontosan úgy nézett ki, mint korábban - elégett, himlıhelyes, és elcsúfították az olvadt kıfolyamok, amelyek
mostanra megszáradtak. Elıször még csak rá sem mutatott, annyira szembeötlı volt. Aztán rádöbbent, hogy sem
Hesha, sem a pilóta nem látják. Még akkor sem látták, amikor egyenesen rámutatott a pusztításra. Nem láthatták.
- Csak tedd le a kibaszott gépet! - üvöltötte a helikopter motorjának zaja fölött.
A völgytıl délre szálltak le - a völgy Table Rockkal és Zhavon-nal ellentétes oldalán. A földrıl azonban minden
másmilyennek - normálisnak - tőnt. İ is azt látta, amit Hesha. Egy téli erdıt, az alacsony dombokat. Se többet, se
kevesebbet. Elhagyta a látás, amit Fekete Toll Edwardtól, a furcsa öregtıl kapott. Vagy pedig valami annál is sokkal
hatalmasabb szarakodott az agyával, amikor elrejtette elıle, ami ott volt, amirıl tudta, hogy ott kell lennie. De látni
nem látta.
Azt kívánta, bárcsak ne látta volna, mi van a barlangban. Nem, ez így nem volt igaz. Feladata volt, és felelıssége. Ez
azonban semmit sem változtatott azon a tényen, hogy most érezte, hogy kavarog az epe, vagy a vér, vagy akármi is
legyen a gyomrában.
Így hát lehajtotta a fejét, és hallgatta a nyomtató zaját. Tekintetével kerülte a szobor központját, és inkább a véres
feliratot figyelte, ami elkülönült a szobortól, de mégis úgy tőnt, mintha valamilyen módon kiegészítené a mészárlásnak
ezt az emlékmővét. Elvégezte, amiért idejött. Többé már nem kellett odanéznie. Az emlék elég rossz volt anélkül is,
hogy újra megerısítené. Végig kísérteni fogja a hátralévı éjszakáin.
Fel sem ismerte volna Tannert, ha nem lett volna a kísértet. A többiekhez hasonlóan ı is a szobor részévé vált, de a
többiektıl eltérıen Tanner felismerte ıt. Egyiküknek sem, egyik Gangrelnek sem volt ép a teste, és csak Tannernek, az
atyjának volt ép az elméje. Ramona látta a szenvedést a megkínzott, kétségbeesett szemeiben. Ismét lepergett elıtte,
ahogy a saját karmai átvágják Tanner torkát, és ahogy hagyja, hogy elszivárogjon a vér. Aztán még mélyebbre tépett,
a húsba, és a csontokba, amíg végre el nem tőnt a kísértet.
A többi kísértet halványabb volt. A többi Gangrel nyögött és lankadtan próbált ellenállni, ahogy Ramona végigkúszott az
oszlopok között, de bármilyen életutánzat maradt is bennük, az nem volt több, mint utánzat: halvány, és szánalmas. İ
azért megtette értük, amit lehetett, és most friss vér csordogált a fenséges szobor repedéseiben. Nem voltak többé
nyögések, sem erıtlenül integetı karok. Csend. Mozdulatlanság. Csak a nyomtató állhatatos zümmögı hangja.

*****

A szellemek csendben maradtak, talán le is nyugodtak a helikopterben. Még maga a föld is úgy tett, mintha minden
rendben lenne, mintha semmi sem történt volna. A sebhelyek rejtve maradtak. Csak fák, domboldal, és csendes
éjszakai erdı.
Ramona most már beszélni akart. Nem szeretett a helikopterben lenni, olyan magasan a föld felett, és a pörgı rotorok
is túl közel voltak. A hangjuk túlságosan hasonlított a felrobbanó monolitok, a tőz és a halál robajához. A kísértetek
talán hallgattak, de az emlékek nem.
- Már jártál itt korábban - mondta Heshának, és szinte ordítania kellett, hogy a motorzaj fölött érthetı legyen a hangja.
Valami másra kellett gondolnia, nem a mészárlás éjszakájára. Mindegy, hogy mire, csak valami másra.
Hesha bólintott. Mesélt egy keveset a lánynak a korábbi kirándulásáról a barlangba, arról, hogy birtokában volt a Szem,
de elveszítette. Kelletlenül, és titokzatoskodva megemlítette Leopoldot is, az ırjöngı lényt, aki visszavette tıle a
Szemet, és majdnem elpusztította a Setitát. Azt, aki elpusztította Ramona klántársait. Ramona rádöbbent, hogy Leopold
kell legyen az, aki létrehozta a szobrot, aki akaratához idomította a követ, és megkínozta azokat, akiket már legyızött.
Hogy lehet, hogy Hesha nem látta?
- Korábban nem láttad... azt ott a barlangban? - kérdezte Ramona. - Azt a szobrot.
Hesha megrázta a fejét. Nem, nem látta. Már ha igazat mondott. De hát miért hazudna? Aztán Ramona elgondolkozott
azon, hogy nem lenne-e helyénvalóbb az a kérdés, hogy miért ne hazudna. A Khalillal töltött idı után már nem volt
meggyızıdve arról, hogy egy Vértestvérnek valaha is szüksége volt valami olyan alapvetı dologra, mint az indok
ahhoz, hogy hazudjon. İ maga is többször hazudott Jennek és Darnellnek. Liz nagyon hangsúlyosan nem bízott
Heshában. Bármit mondott is neked, hazudott - mondta a nı Ramonának.
Nehéz dolog ez. Bizonyos szempontból Ramona meg akart bízni Heshában, el akarta hinni azt, amit a férfi mondott
neki. De Liz annyira kedves, okos nı volt, és annak ellenére, hogy Khalil királyi átbaszásban részesítette, ı mégis sokkal
jobban aggódott, sokkal keserőbbnek és sértıdöttebbnek tőnt Heshával szemben. Hesha Setita volt. İ tette azzá Lizt, ı
csinált belıle egy Ramonához hasonló szörnyeteget, aki csak az ízesítésben különbözött egy kissé. Ramona megérezte,

23. oldal
 Névtelen
hogy Liznek nem is igazán Khalil, hanem inkább Hesha elıl kellett elmenekülnie.
Vetett egy hosszú, kemény pillantást Heshára. Az elmúlt hetekben sok mindent tanult a férfitól - dolgokról, amelyek
megsebzik a fajtáját, és olyanokról, amelyek nem. Isten tudja, de sokkal segítıkészebb volt, mint Tanner valaha is, és
értelme sem lenne összehasonlítani ıt Khalillal. Ramona mégis azt érezte, hogy Hesha nem puszta szívjóságból segít
neki. Mindenre megvolt az oka. Ha nem hazudott neki, akkor arra is megvolt az oka: el akarta nyerni a bizalmát - de
Ramona nem volt biztos benne, hogy bárki is képes lesz még valaha elnyerni a bizalmát.
Úgyhogy talán Hesha már korábban is látta a szobrot, és most nem felejtette otthon a kameráját, de az is lehet, hogy
eddig még nem látta, és egyszerően csak mindenre fel volt készülve. Nem látta azt a vérzı sebet, amivé a völgy vált,
hiszen végül is most már Ramona sem látta. Mindenesetre segítettek egymásnak megtalálni a Szemet, és most ez volt
az, ami igazán fontos. Legalábbis egyelıre.

1999. október 21., csütörtök, este 11:14

Keleti Broadway
Baltimore, Maryland

A homlokzat teljesen beleillett a környezetbe: öreg tégla, keskeny, üveg nélküli, sima, feketére festett deszkák, és egy
vörös neonreklám, amin egyszerően annyi állt: „bár”. Lydiának tetszett a neonreklám. Semmi okos szójáték. És az
egész intézmény ugyanezt a sallangmentes felfogást követte. Nem volt kidobó, sem sorokban kígyózó szépségek a
bejárat elıtt. Idınként betévedt egy-egy halandó, de ezzel sem volt semmi baj. Volt egy italpult, amit hétköznapi
röviditalokkal és sörökkel töltöttek fel azoknak a kisebbségben lévı vendégeknek, akik még képesek voltak meginni
ezeket a löttyöket. Az elıtérben - a bárpultnál és az asztalok mellett - mindenki tudta, hogy jól kell viselkedni, ha egy
„élı” tévedt be a helységbe. Ha senki nem volt túl éhes, akkor néhány ital után a halandó akár távozhatott is. Ha
azonban valaki kiszúrta ıt magának, akkor elıfordulhatott, hogy az egyik hátsó szobában feltartották néhány
órácskára, és ilyenkor másnak néhány pintnyi vérrel könnyebben és iszonyatos másnapossággal ébredt az illetı.
Mindenesetre senkinek nem tőnt fel semmi. Ma éjjel eddig nem bukkant fel egyetlen halandó sem.
Lydia hallotta a történeteket azokról a Sabbat-mulatókról, ahol a még élı halandókat szó szerint kampókra akasztották,
és bárki tetszés szerint beléjük marhatott. Taszította ıt ez a gondolat. Éppolyan undorítónak találta, mint a
gruppenszexet, vagy hogy mások elıtt szarjon. Az étkezés személyes ügy volt. Azt azért nem mondta volna, hogy
spirituális, de soha nem volt oda a csoportos étkezésért, sıt, még a vadászatért sem. Vajon - elmélkedett - volt valami
a sabbatista vámpírok vérében, ami miatt úgy viselkedtek, mint a kibaszott állatok? Ez elég érdekes volt, mert voltak
olyanok a Kamarillában is, akik éppen ilyen gonoszak voltak, vagy akik éppen ilyen gonoszak lettek volna, ha nem
lettek volna a feljebbvalók, akik szétrúgták volna érte a deviáns seggüket. Akkor talán csak a társadalmi konvenciók
választották el a Kamarillát és a Sabbatot? Végül is a Kamarillához tartozó legtöbb klánnak voltak olyan tagjai, akik
átálltak a másik oldalra - az antitribuk - és vica versa. Nem lehet a vér, legalábbis nem lehet kizárólag ez az ok. Talán a
vérvonal kialakított egy általános mintát, és egyesek eltértek ettıl a mintától.
Milyen kár, hogy Christoph nincs itt, hanem el van foglalva azzal, amit általában magában szokott csinálni. Neki
valószínőleg lenne egy érdekes meglátása a kérdéssel kapcsolatban. De négy éjszaka óta ez volt az elsı alkalom, hogy
nem járıröztek. Akkor kapták vissza az autójukat Slicktıl, akinek a mőhelye alig néhány saroknyira volt innen. Ez a
négy éjszaka nem volt unalmas sem neki, sem a fiúknak: öt lövöldözés, két sabbatista áldozat, amit meg is erısítettek,
három nagy sebességő üldözés, egy a Sabbat után, egy a Sabbat, és egy a rendırök elıl. Bekapott egy golyót az
arcába, ami pokoli fájdalmas volt: szétrepedtek a fogai, és a lövedék kitépett egy jókora darabot a nyelvébıl. Kellett is
egy jó adag vér a gyógyuláshoz. Frankie-nek levágták a bal kezét, és még mindig nem nıtt vissza mindegyik ujja.
Lydiával szemben ott ült Frankie és Baldur, úgyhogy ahelyett, hogy komoly filozófiai eszmecserét folytathatott volna
Christoph-fal, most itt ülhetett a bandájának két tagjával, akiket a végletekig képes volt lenyőgözni egy olyan kérdés,
hogy mi volt elıbb, a tyúk, vagy a tojás.
- Hé, Frankie - mondta Baldur. - Ne keressünk neked egy zongorát? Játszhatnál evıpálcikákkal.
Frankie nem szórakozott annyira jól.
- Fogd már be a kibaszott pofád, te agyatlan köcsög.
- Bemutattál nekem? Nem láttam! - csapkodta az asztal lapját Baldur a saját humorától.
- Miért nem fogjátok már be mind a ketten? - javasolta Lydia.
Semmi mást nem akart, mint nyugodtan felhörpinteni az italát, amit sötét falú pohárban szolgáltak fel - nem túl nagy
figyelmesség az idınként felbukkanó halandó vendégekkel szemben - és hogy ne kelljen senki mással törıdnie.
- Még a saját gondolataimat sem hallom.
- Akkor biztos nem gondolkozol elég hangosan - mondta erre Baldur, és láthatóan valamit nagyon humorosnak talált
ebben a megjegyzésben, mert hisztérikus nevetésben tört ki.
Lydia rámeredt. Frankie is rámeredt. És Baldur, aki nem volt annyira ostoba, mint amilyennek látszott, befogta a
kibaszott pofáját.
Min is gondolkodtam? - elmélkedett Lydia, és úgy döntött, hogy ez az egész az ı hibája. Ha egyedül akart lenni, akkor
olyan helyre kellett volna mennie. Egyetlen helyen sem lehetett nyugodtan, ha ott volt Frankie és Baldur. És még ha ezt
a dugót nem is számítjuk, akkor is voltak olyanok a bárban, akik idegesítették. Az emberek úgy általában nem
idegesítették Lydiát. İ nem volt olyan igazi magányos típus, mint Theo. De a rajta, Frankie-n, Balduron és a csaposon
kívül a bárban tartózkodó négy Vértestvér közül az egyik Jasmine volt. És ı aztán tényleg kiborította.
Jasmine önmagában meglehetısen ártalmatlan volt. Olyan visszamaradt hippicsaj volt: hosszú, középen elválasztott
haj, hosszú szoknya, feszes ing, és olyan peckes mellek, hogy csak no. İ maga igazi nebáncsvirág volt, ha arról volt
szó, hogy a saját kezecskéit kellene összekoszolni, de keményen nyomta a szöveget - aljas volt, hangos és
folyamatosan hallható. Most is éppen ezt gyakorolta az egyik sarokba állított asztalnál.
- Nem kellene nekünk végezni a piszkos munkát - mondta Jasmine hódolói kis csoportjának.
Minden egyes mondatnál legalább kétszer a levegıibe bökött az ujjával, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.
Talán megpróbálta hipnotizálni a hallgatóságát. Úgy tőnt, hogy ez sikerül is neki. A három Vértestvér a hallgatóságában

24. oldal
 Névtelen
mind fiú volt - Lydia ismerte a fajtájukat. Komplett idiótának tőntek. Életükben valószínőleg abba a csoportba tartoztak,
amelyik a farka után megy, és most, hogy az a bizonyos testrész többé már nem mőködött ugyanúgy, meglehetısen
tanácstalannak érezték magukat. Könnyő volt ıket erıteljes szavakkal befolyásolni, és az sem volt baj, ha a szavakhoz
egy csinos arcocska és pimaszul meredezı bimbók is tartoztak.
- Ha a nagykutyák odaát a Lord Baltimore Szállóban annyira aggódnak a Sabbat miatt - folytatta Jasmine - akkor nekik
kellene fel s alá furikázniuk az autópályán.
Lydia ismét belekortyolt a kezében tartott átlátszatlan borospohárba, ami már félig üres volt. Már korábban is hallotta
Jasmine karattyolását, közvetlenül is, és Frankie-n és Balduron keresztül másodkézbıl is, de ezúttal sokkal jobban
kiborította. Ezúttal vissza kellett fognia magát, hogy ne húzza elı a dzsekijének zsebébıl a .38-ast, és nem küldjön
egyenesen Jasmine homlokába egy golyót.
- İk nem vállalnak semmiféle kockázatot. İk nem viszik ki az elıjogokkal védett seggüket a frontvonalba.
Hagyd a francba - mondta magában Lydia. Mindenki tudja, hogy csak üres fecsegés ez a nı.
- İk csak ülnek odafenn, és csak ülnek, és beszélnek, beszélnek, beszélnek. Mi végezzük el helyettük a piszkos munkát.
Hagyd a francba. Senki sem figyel rá. De figyeltek rá. A három eltévelyedett lázadó figyelt rá, Frankie és Baldur
figyeltek rá, bár pillanatnyilag a párosnak fogalma sem volt róla, hogy mirıl van szó. Frankie-t túlságosan lefoglalta a
szomorkodás, és Baldur éppen tornyot épített só- és bors tartókból.
- Mennyi az idı, Frankie? - kérdezte Lydia. Talán még van egy késıi mozi, amit elcsíphetnek, vagy valami. Bármi jobb
annál, mint itt ülni, és hallgatni, ahogy a virággyermek koptatja a száját.
- Kábé fél tizenkettı lehet.
Baldur kuncogni kezdett. Megpróbálta elfojtani, de nem sikerült.
- Mi az? - kérdezte jobb belátása ellenére Lydia.
Baldur fapofát erıltetett magára.
- Megkérheted, hogy mondja meg, mennyi az idı... de arra ne kérd meg, hogy bekösse a saját cipıjét!
Többé már nem tudta türtıztetni magát, és kirobbant belıle a röhögés. Egyúttal elbukott Frankie dühödt csapása elıl.
Lydia szeme elıtt elvörösödött a világ.
- Rendben. Ennyi volt - és benyúlt a dzsekijének zsebébe.
- Nekik nem éri meg - mondta Jasmine - kockáztatni a bırüket. Nem, minket hívnak...
Jasmine feje mellett habarcs és téglaporrá robbant a fal. A pisztolylövés robaja úgy rázta meg az aprócska helységet,
mint a mennydörgés. Jasmine arccal az asztal lapjához simult, a hódolói pedig a földre vetették magukat. A csaposnak
nyoma veszett. Frankie és Baldur döbbent hitetlenkedéssel bámulták, ahogy füstölgı .38-asát lazán az oldala mellett
lógatva Lydia odasétál a másik asztalhoz.
- Sokat dumálsz - mondta.
Jasmine arcát továbbra is az asztal lapjához szorítva lassan kikémlelt a karjai mögül. Lydia ott állt az asztal mellett, és
a kezében még mindig ott volt a fegyver, de nem emelte fel, úgyhogy Jasmine óvatosan felegyenesedett a székében.
- Sok mindent kell elmondani - felelte, és Lydiának feltőnt, hogy ezúttal nem döfködött a levegıbe az ujjával. Lassan a
hallgatóságának tagjai is felemelték a fejüket az asztal fölé, és lopva körbenéztek a teremben.
Lydia ügyet sem vetett rájuk.
- Sokan vannak, akik azért kockáztatják a seggüket, hogy a Sabbat nem rohanja le ezt a helyet.
- Igazad van - értett egyet vele Jasmine, és a korábbi tőz egy része visszatért a hangába. - És azoknak a hízott
kocáknak a Baltimore Szállóból is velünk kellene tartani.
- Mit gondolsz, mit csinál Theo Bell minden este?
- İ csak a Ventrue-k ölebe - felelte Jasmine, és Lydia felé bökött. Lydia felhúzta a kakast a .38-ason.
- Mondd ezt még egyszer.
A három fej, ami lassan emelkedett felfelé az asztal alól, most gyorsan visszasüllyedt a viszonylagos biztonságba.
Jasmine kinyitotta a száját, megtorpant, és a kezeit tenyérrel lefelé letette az asztalra.
- İ is kockáztatja a seggét - egyezett bele kelletlenül - de azért még parancsra cselekszik.
- Te nem tudod, kirıl beszélsz.
- És te tudod?
- Nálad azért jobban - eresztette vissza a kakast Lydia. A három fej, mintha csak erre a jelre várt volna, ismét
felbukkant az asztal lapja fölött. - Szerinted mit kellene csinálnunk? - kérdezte. - Egyszerően adjuk oda Baltimore-t a
Sabbatnak?
Jasmine megrázta a fejét.
- Hát persze, hogy nem. Én csak azt mondom, hogy nincs egyenlıség. Piterzoon és a többiek úgy döntenek, ahogy
nekik jó. Le se szarnak minket, pedig minket kaszabolnak le minden éjjel.
- Mégis hány ilyen lekaszabolást láttál eddig? - kérdezte Lydia. Jasmine nem felelt, és nem is nézett a szemébe. - Én is
így gondoltam. Túlságosan lefoglal az agitálás ahhoz, hogy összepiszkítsd a kezedet.
- Ez nem igazi - ellenkezett Jasmine. - Én is kimegyek. Járırözök. Nem hiszem, hogy annyira rossz lenne, ahogy
mondják.
Lydia karba tette a kezeit, és a hóna alá fogta a revolvert.
- Akkor most miért nem döntöd el végre? Lekaszabolnak minket, vagy nem annyira rossz, mint ahogy mondják?
Egyszerre nem lehet mind a kettı.
Látván, hogy a lövöldözés nem folytatódik, Jasmine hódolói visszaültek a székeikbe.
Közülük az elsı, és egyben a legmerészebb - egy orrkarikás punk - leporolta a dzsekijét, és Lydiára mosolygott.
- Én nem láttam olyan sok sabbatost - mondta.
- Akkor kibaszottul rossz helyen kerested ıket - mondta gesztikulálva Lydia, és így akaratlanul is meglóbálta elıttük a
pisztolyát.
A punk visszakozott.
- Miért nem teszed már el azt az izét, bébi? Azzal nem végezhetsz velünk.
Mielıtt bárki megmozdulhatott volna, Lydia belenyomta a fegyver csövét a punk orrába.
- Hát nem, de nem gondolod, hogy kibaszottul fog fájni? Ki akarod próbálni? Akarsz egy másik kibaszott nagy
orrkarikát? - húzta fel ismét a kakast Lydia.

25. oldal
 Névtelen
A punk az ölében tartotta a kezeit, és egyetlen izmát sem mozdította.
Lydia lassan elhátrált, leeresztette a kakast, és lazán visszasüllyesztette a fegyvert a zsebébe. Kinyitotta a száját, hogy
odahívja Frankie-t és Baldurt, és csak ekkor vette észre, hogy mindketten ott álltak mögötte, készen rá, hogy
támogassák, ha a szükség úgy hozná.
- Frankie - mondta Lydia -, mutasd meg ennek a segghülye békepicsának, hogy mennyire biztonságos odakinn.
Frankie egyetlen szó nélkül felemelte a bal kezét, és nekilátott, hogy letekerje róla a laza pólyát. Mire végzett, mindenki
láthatta a vékony, még növésben lévı kezet, amelyen még nem alakult ki teljesen az izomzat és a többi szövet, és
amelynek az ujjai körülbelül harmadolyan hosszúak voltak, mint általában.
- Ne mondd nekem, hogy nem annyira rossz odakinn - mondta halkan, fenyegetıen Lydia. - Ne mondj neki ilyet. Te
egyszerően imádod a saját hangodat, és másokat hibáztatsz azért...
Egy halk, ciripelı hang szakította félbe a szavait. Benyúlt a dzseki másik zsebébe - Jasmine és a hódolói akaratlanul is
megfeszültek egy kicsit - és kivette a telefonját.
- Igen.
- Szükségem van itt rád - hallatszott Theo hangja, amely halk volt ugyan, de mégis mély és erıs maradt. Megadta neki
a címet. - Ne hozd a fiúkat. Értetted?
- Igen. Semmi gond.
- Jó - és a vonal megszakadt.
Lydia már majdnem elvette a telefont a fülétıl, amikor hirtelen támadt egy ötlete.
- Ó, igen, Theo - mondta a süket telefonba. - Van egy perced? Van itt valaki, aki szeretne mondani neked valamit -
nyújtotta oda Jasmine-nak a telefont Lydia. - Itt van. Most egyenesen a felsı vezetésnek is elmondhatod...
Jasmine fagyosan meredt a telefonra, de nem nyúlt a készülék után.
- Nem? - vont vállat Lydia, és visszatette a telefont a füléhez. - Úgy néz ki, tévedtem. Mindjárt ott leszek - ezzel
kikapcsolta a telefont, és visszagyömöszölte a zsebébe.
- Mennem kell. Fiúk, nem akarjátok elszórakoztatni Jasmine-t és a barátait? - kérdezte Frankie-t és Baldurt.
- Dehogynem.
- Semmi gond.
- Jó - mondta Lydia. - Meséljetek nekik háborús történeteket. Holnap talán elvisszük ıket járırözni magunkkal.

1999. október 22., péntek, éjjel 12:20

Front Street
Baltimore, Maryland

Theo egy főszeres parkolójában várakozott, amikor Lydia megérkezett.

- Elég sokáig tartott - mondta. - Félbeszakítottalak valamiben?
- Áh - vont vállat Lydia. - Miattad általában a várostól délre kószálok, úgyhogy nem ismerem ki magam olyan jól a
belvárosban. Jöttem, ahogy tudtam.
Theo bólintott.
- Mindenesetre lenne itt valami, amit elvégezhetnél nekem. Pokoli unalmas lesz, de mégis olyasvalami, amire nem
kérnék meg akárkit.
Lydia nem ellenkezett, és Theo látta, hogy ráharapott a csalira. Pedig nem csak a száját jártatta. Theo megbízott a
lányban - már amennyire megbízott valaha is egy Vértestvérben.
- Slick-kel majd küldetek egy másik autót a fiúknak. Se nekik, se senki másnak nem szólhatsz errıl. Oké.
Lydia bólintott.
- Látod ott azt a bézs Lexust? - mutatott Theo egy parkoló felé kicsit lentebb, és az utca másik oldalán. A parkoló egy
helyi színházhoz tartozott, de mivel ma éjjel nem volt elıadás, ezért alig néhány autó lézengett benne.
- Hátulról a harmadik? - kérdezte Lydia.
- Aha.
- Biztos vagy benne, hogy az bézs? Nekem szürkének tőnik. Theo vállat vont.
- Talán piszkos. De látod az autót, nem?
- Igen, látom.
- Azt akarom, hogy tartsd szemmel, minden éjjel, egész végig, amíg valaki el nem jön érte. Már szereztem valakit, aki
nappal fogja figyelni. De ha valaki elviszi, akkor azonnal felhívsz, és rátapadsz, amíg oda nem érek. Megértetted?
- Aha. Semmi gond. Lehet olyasvalaki, aki felismerhet?
Theo ezen elgondolkodott egy pillanatig.
- Valószínőleg nem, de elıfordulhat. Úgyhogy ne legyél túlságosan szem elıtt.
- Fogtam.
Még egy percig álltak ott, és mindketten úgy meredtek az autóra, mintha sofır nélkül is elindulhatna.
- Mi van nálad? - kérdezte Theo.
Lydia félig elıhúzta a zsebébıl a .38-as Specialt. Theo összevonta a szemöldökét.
- Mutasd csak.
Lydia elıször körülnézett, és csak akkor adta oda Theonak a fegyvert, amikor már meggyızıdött róla, hogy nem hívják
fel magukra a figyelmet. Az arkón a tenyerére fektetve tartotta a fegyvert, próbálgatta a súlyát, és láthatóan nem
aggódott azért, hogy bárki megláthatja.
- Smith 'n' Wesson. Mibıl csinálják ezt, papírból?
- Ne merd leszólni a drágaságomat - fortyant fel Lydia. Theo visszaadta a lánynak a fegyvert.
- Nagyon csinos. Tedd csak vissza a kis zsebedbe. Tessék...
Az arkón benyúlt a dzsekije alá, hátra, egészen a háta mögé, és elıhúzott egy masszív kézifegyvert - aminek a súlya
háromszor, a csöve kétszer akkorra volt, mint Lydia drágaságának - és odanyújtotta a lánynak.
A fegyver jó néhány inchre lenyomta Lydia kezét.

26. oldal
 Névtelen
- Jézus. Ezzel elég, ha jól fejbeverek valakit.
- Desert Eagle - mondta Theo. - .44-es Magnum, hét golyó a tárban. Egy kicsit nagyobb hatósugár, lényegesen nagyobb
átütıerı.
- A fenébe. Féloldalas lesz a járásom, ha nálam van ez a cucc.
- Boldog születésnapot! - mondta mosolytalan arccal Theo. - Nem szeretném, ha egy barátom csak egy olyan
verébcsúzlival a zsebében járkálna - intett a lány zsebe felé. - Tessék egy tartalék tár.
- Afranc!. Kösz, ember. De nem szeretném, ha fegyvertelen maradnál.
Theo nem válaszok azonnal.
- Boldogulok - mondta végül, aztán hátat fordított, és elindult, de végül mégis visszanézett. - Ja, igen. Hol hagytad a
fiúkat? Hogy elküldjek értük valakit.
- Ismered azt a kis patkánypöcs bárt néhány saroknyira Sikktıl?
- Aha. Ismerem - ezzel megint megfordult, hogy távozzon.
- Hé, Theo.
Az arkón megállt, és megfordult.
- Lenne egy kérdésem - mondta Lydia, nem igazán félénken, de Theo érezte, hogy nem szeretné pazarolni az idejét. És
ez tetszett neki.
- Ki vele.
- Ismered Jasmine-t? - kérdezte Lydia.
Theo összevonta a szemöldökét, és karba fonta a kezeit.
- Tudom, tudom. Tudom, hogy egy kis szarzsák - folytatta gyorsan Lydia - de most ı is ott volt a bárban, és azt
mondta, hogy nincs része elegendı kemény akcióban.
- És neked mi közöd van hozzá? - kérdezte rezzenéstelen arccal Theo.
- Nos, én... tudod... - Lydia kényelmetlenül hol egyik, hol másik lábára helyezte át a súlyát. - A francba. Seggfejnek
érzem magam, egy kibaszott locsi-fecsinek, pedig nem azért... úgy értem, azt hiszem, hogy ha nincs része akcióban,
akkor nem járırözik, és ha valaki nem járırözik, akkor van egy rés, amire oda kellene figyelnünk. Úgy értem, mi
minden éjjel belefutunk a jóba.
Theonak egyáltalán nem tetszett, amit hallott. Ha valaki nem végzi el a feladatát, az gondot jelenthet, még akkor is, ha
Jasmine csak egy újabb közkatona, nem több egy egyszerő fekvırendırnél a rájuk zúduló szar útjában. De Theonak
most közkatonákra volt szüksége. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a formás mellek végül is nem sokat számítanak.
- Majd utánanézek - mondta egyszerően Theo. - Te csak figyeld azt az átkozott autót.

1999. október 25., hétfı, este 10:53

95-ös államközi
Halethorpe közelében, Maryland

Lydia hívása négy nappal az után érkezett, hogy Theo odaállította a lányt az autó mellé.
- Elvitte az autót - hallatszott a lány hangja a mobiltelefon recsegı vonalán keresztül.
- Ki?
- Van Pel.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Most hol vagytok?
- Éppen kihúz a parkolóból.
- Maradj rajta. - Theot többperces út választotta el a várostól, de azonnal észak felé fordult. - Folyamatosan jelents.
Átkozott kurafi - gondolta Janról. Éppen tegnap éjjel beszéltek, meghoztak egy kockázatos döntést arról, hogy a reptéri
nyúlvány kivételévei visszavonják a második védelmi vonalat, és Jan egy átkozott szót sem szólt, amivel megnyugtatta
volna Theot Sıt, a Ventrue csak még gyanakvóbbá tette az arkónt.
- Még mindig elıfordul, hogy egy-egy falka bejut a városba - mondta Theo. - Elıfordulhat, hogy egy újabb rohamcsapat
is átjut. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz néhány biztonságit magad köré?
- Jól megvagyok itt - biztosította Jan, aztán hozzátette - és nem tervezem, hogy elhagyom a szállót, amíg vége nem
lesz ennek az egésznek.
Hazudós kurafi - gondolta akkor Theo, és most is ez járt a fejében. Nekifeszült a gázkarnak, és elsüvített észak felé, a
városba. Nem a védelemben beállt változásokkal kapcsolatban keresett megnyugtatást. Bár veszélyes játékot
játszottak, ez mégis része volt a tervnek. Theo most a tervnek egy másik része miatt aggódott, amivel kapcsolatban
már szintén döntöttek még augusztusban, és amirıl azóta sem beszéltek sokat: a kém, a magas szintre beépített
ember, amelyrıl mindketten tudták, hogy létezik. Jan feladata volt, hogy fényt derítsen a köpönyegforgató kilétére.
Isten látja, de Theonak már így is elég sok minden szakadt a nyakába. De amennyire a Brujah arkón tudta, a kém még
mindig szabadon kószált. És most már nagyon közel jártak a tervnek azon pontjához, ahol egy titok kiszivárgása miatt
kudarcba fulladna az egész vállalkozás. És Jan most hazudott Theonak. Talán az egésznek semmi köze nem volt a közös
vállalkozásukhoz... de Theo akaratlanul is összekötötte magában a lehetıségeket, még akkor is, ha így egy olyan kép
kezdett körvonalazódni, amit a legkevésbé sem akart megpillantani. A zsebében megcsörrenı telefon félbeszakította a
gondolatait.
- Igen.
- Van Pel most vett fel valakit a Lord Baltimore Szállónál. A hátsó kijáratnál, nagy, nagy titokban.
Kibaszott hazudós kurafi. - Kit?
- Nem tudnám megmondani. De csak egy személyt.
- Még rajtuk vagy?
- Igen. Az üzleti negyed felé tartunk.
Theo látta maga elıtt a várost. Most már a városhatáron belül járt. Még egy kicsit gyorsított.

27. oldal
 Névtelen
- Hívj vissza három perc múlva.
- Oké.
A vonal megszakadt.
Pieterzoon, te kibaszott, hazudós kurafi. Ne akard, hogy szétrúgjam a seggedet. Egy Ventrue - a pokolba is, bármelyik
Vértestvér - esetén nem volt nagy szám a hazugság. Maga Theo is hazudott, amikor azt sugallta, hogy egy újabb
rohamosztag is bejuthat Baltimore-ba. Egyetlen sabbatista sem juthat még csak a Belsı-öböl közelébe sem. Azonban
Jan és Theo kialakítottak egymás között egy nagyon jól mőködı munkakapcsolatot, és Theo nagyjából biztos volt
benne, hogy azt a bizonyos augusztusi éjszakát követıen, amikor értesültek a buffalói eseményekrıl, a Ventrue végig
ıszinte volt vele szemben. És Jan most hazudik, és Theo akarata ellenére is a legrosszabbra kezdett gyanakodni. Vajon
Jan számára az lenne a felemelkedés legegyszerőebb módja, ha árulóvá válik? Végül is a Hardestadthoz hasonló öreg
rókák nem mennek sehová, se gyorsan, se lassan, se sehogy, ez pedig azt jelentette, hogy az alattuk állók se mennek
sehová. Theo remélte, hogy téved, mert ha nem, akkor a Kamarillának az Államokban vége. És ez rossz fényt vet majd
rá, mivel a Brujah klán arkónjaként jelen volt a helyszínen. És ettıl begurult. Eltelt három perc. Megcsörrent a telefon.
- Elkerültük az üzleti negyedet - mondta Lydia. - Északnak megyünk, Charles felé. Most hagytuk el... Saratogát.
Theo is a Charles Street közelében volt, csak sokkal délebbre. Visszagyömöszölte a zsebébe a telefont, és olyan gyorsan
nyomult elıre észak felé, amilyen gyorsan csak lehetett anélkül, hogy vörös posztót lobogtatna a zsaruk elıtt. Nem volt
nagy a forgalom, a gondot inkább a lámpák okozták. Elkapott egy pirosat, úgyhogy gyorsan befordult jobbra, aztán
rögtön balra, át a következı két zöldön, és vissza a Charlesra.
Ismét a telefon.
- Balra fordulunk a Franklinen.
- Látlak - mondta Theo.
Eltette a telefont, kilıtt a Franklin-Charles keresztezıdés felé, és még elcsípte a sárgát. Észrevette Lydiát a Pontiacban,
de csak akkor intett neki, hogy elmehet, amikor már meglátta a Lexust is. A lány megtette a magáét, innen már átveszi
a dolgot. Lydia elkapta Theo pillantását, és kérdı pillantást vetett rá: Biztos vagy benne? Theo megint intett neki, hogy
elmehet, és a lány befordult egy mellékutcába.
Theo minden figyelmét a Lexusra irányította. Nagyjából másfél háztömbnyivel járt elıtte. Lemaradt még egy kicsit - a
motorbicikli nem éppen a legkevésbé feltőnı módja annak, ha követni akarunk valakit - de azért odafigyelt a lámpákra.
Nem szerette volna szem elıl téveszteni a bézs autót. Többé már nem volt jó választás egy kényszerő kitérı, hogy
elkerüljön egy piros lámpát.
Miközben az autót követte, Theo érezte, ahogy izzani kezd a tőz a gyomrában. A hideg tőz, amelyrıl tudta, hogy ha
nem tartja féken, akkor vörös-forróvá válik, és megnyitja az utat az éhségnek - az irányíthatatlan éhségnek. Sokkal
tisztábban érezte az éhséget, mint a motor dübörgését, vagy az arcába csapó szelet. A düh, ami soha nem állt távol
tıle, most hatalmasra hízott a frusztráción és a sértıdöttségen. Tisztában volt vele, hogy a Lydiához hasonló
Vértestvérek elvégzik a munkájukat, azt teszik, ami helyes, és megpróbálják megakadályozni, hogy a Sabbat mindent
elraboljon. Mert bármennyire romlott, és csalárd volt is a Kamarilla, a Sabbat tízszer, vagy akár még százszor is
rosszabb volt. Azonban olyan sok Vértestvér volt, aki csak saját magáért, és az önös céljaiért volt benne. És a pokolba a
Kamarillával, a várossal, és mindenki mással is, ha már itt tartunk.
Theonak is volt egy hosszú listája arról, hogy kit és mit vigyen el az ördög, és ez a lista minden éjszaka egyre hosszabb
és hosszabb lett. A pokolba az összes holtsúllyal, amit Theonak magával kellett cipelnie. Jasmine és a hozzá hasonlók
talán jók lehetnek egy vitakörben, vagy egy egyetemi tüntetésen, de lószart sem értek az utcán, ha elkezdtek röpködni
a golyók. A pokolba Piterzoonnal, a hazugságaival és az ambícióival, bárhová vezessék is ıt. A pokolba Hardestadttal,
és az összes öregfiúval. Ha ık nem akarnák annyira görcsösen visszatartani a fiatalabb Vértestvéreket, akkor Jan és a
hozzá hasonlók nem kényszerülnének arra, hogy terveket szıjenek és megragadják a hatalmat, amivel persze csak egy
újabb okot adnak az öregeknek arra, hogy paranoiásak legyenek. A pokolba a Ventrue Klánnal, amiért mindig ilyen
hazudós, összeesküvıs seggfejek, és mert arra kényszerítik Theot, hogy gyanakodjon rájuk. Nem volt rá mód, hogy
Theo egyenesen odaálljon Jan elé, és megkérdezze a kémrıl, vagy arról, hogy miért hazudott neki errıl az autóról. A
Ventrue hazudna, és megint csak hazudna, és Theo soha nem derítené ki az igazságot. Az egyetlen járható út az volt,
ha akkor áll Pieterzoon elé, amikor már nincs visszaút.
Nem lehetett elvárni még az alapvetı tisztességet sem. Az már túlságosan magasztos lett volna. Ha szerencséd van,
akkor a legtöbb, amit elérhetsz, a hallgatólagos önérdek. A világ így mőködött. A Vértestvéreknél és a halandóknál
egyaránt. Annyit tehetsz, hogy kijelölöd a saját morális felségterületedet, meghúzod a vonalat a homokban, aztán
szétcseszed a fejét mindenkinek, aki átlépi.
Ezek az érzések kavarogtak Theoban, ahogy a Lexus nyomában lekanyarodott a Franklin Street-rıl. Hamarosan
megérkeztek Baltimore-nak abba a részébe, ami a régi pénz-családoknak volt fenntartva. A fallal körülvett birtokokon
pompázó lenyőgözı otthonok gazdagságról és luxusról tanúskodtak - és a valódi világtól való elszigetelıdésrıl. A Lexus
harmincöttel haladt elıre, és errefelé alig jártak autók. Theo még jobban lemaradt. Eljátszott a gondolattal, hogy le is
száll a motorról - ezzel a sebességgel játszva lépést tarthatott volna - de nem zárhatta ki annak a lehetıségét, hogy
Van Pel csak átvág a gazdag környéken, és aztán visszatér az autópályára, úgyhogy inkább csak lemaradt, már
amennyire a lágy kanyarok lehetıvé tették. Közben pedig a tőz a gyomrában egyre nıtt, egyre erısebb és forróbb lett.
Ez a vörös tőz uralkodott el rajta több mint száz évvel ezelıtt, amikor megszabadította a világot Bell mestertıl, az
ültetvényestıl, Theo családjának nemezisétıl. A vörös tőz volt az, ami nem engedte, hogy Theo ott megálljon. Amikor
magához tért, lángok és mészárlás vette körői. A ház tüzes pokollá változott, és a rabszolgaszálláson testek borították a
padlót. Ismerıs testek, és közülük túl sokan voltak a halandó családjának tagjai. Nem ez volt az utolsó atrocitás, amit
Theo az évek során elkövetett, de ebbe is belehajszolták, csakúgy, mint az összes többibe. Belehajszolták a
körülmények, az igazságtalanság, és aztán a düh. Mindig csak a düh, és a tőz.
Ma éjjel visszatartotta. Nagyjából. Mégsem volt teljesen a maga ura. Ma éjjel nem volt az a nyugodt, összeszedett férfi,
aki módszeresen levadászta a sabbatista behatolókat, aztán felkente ıket az aszfaltra. És ezzel tisztában is volt. Azzal is
tisztában volt, hogy a ma esti ügyek egy kicsit kényesebbek, mint a szokványos kutasd fel és pusztítsd el küldetések.
Tisztában volt vele - csak valahogy nem érzett magában hajlandóságot a finomkodásra.
Így hát amikor a Lexus lehúzott az egyik kapufeljáróra, Theo szinte úgy érezte magát, mintha csak egy külsı szemlélı
lenne. Elméjének racionális része figyelte, ahogy gázt adott, és kilıtt a motorral, ahogy visszakattintotta a fényszórót,

28. oldal
 Névtelen
és megcélozta a Lexus utas oldali ajtaját. A motor elérte az autót, mielıtt a hatalmas fémkapuk félig kinyílhattak volna.
Csikorogva fékezett le pontosan a Lexus lökhárítója elıtt, és erre két felfegyverzett ır - mindkettı ghoul - rohant elı.
Theo elıkapta a puskáját a dzsekije alól, és ki is biztosította, mielıtt az ırök egyetlen lövést megereszthettek volna.
Nem emelte rájuk a SPAS-t, és az ırök valahogy megérezték, hogy visszafogja magát, és ık sem tüzeltek. Ezzel pedig
pillanatnyilag elhárult a biztos vérontás veszélye. Egy hosszú, feszült pillanatig csak álltak egymással szemben. A Lexus
motorja halkan, alapjáraton duruzsolt. Theo motorja már nem volt annyira halk, és a kapu közben enyhén zörögve
kitárult.
A Lexus hátsó ablaka nyugodt zümmögés kíséretében legördült. A foncsorozott üveg mögül felbukkant az árnyékokba
burkolózó belsı tér, és egy vékony, természetellenesen sápadt arc. Ez a sápadtság nem a félelem, vagy az izgalom
eredménye volt - az arc valójában meglehetısen kifejezéstelen volt. Az utcai lámpa fénye megcsillant Jan Pieterzoon
szemüvegén, és a Ventrue egy kicsit igazított a nyakkendıjén.
- Nincs semmi baj - mondta Pieterzoon. - Velünk van.
Az ırök haboztak, de eltették a fegyvereiket. Theo visszatette a SPAS-t a dzsekije alá, és hátrált néhány lábnyit a
motorral. Talán a Brujah gyanakvása teljesen alaptalan volt - legalábbis a kémüggyel kapcsolatban. De az is lehet, hogy
Pieterzoon éppen ezt akarta vele elhitetni. Vajon képes lett volna megırizni a hidegvérét Jan, ha itt valami olyasmi
készülne, amirıl a Brujah nem tudhat? Talán. Pieterzoon tökös gyerek volt. Ezt Theo el kellett ismerje. Végignézte,
ahogy a Ventrue egyedül, komoly sebesülésekkel kicselezi a túlerıben lévı Sabbat-rohamosztagot. Leginkább ez a
teljesítmény gyızte meg Theot arról, hogy érdemes a segítségére lennie, és ezért tudtak mőködésbe hozni egy olyan
tervet, ami talán lehetıvé teszi, hogy ha nem is az összes várost, de legalább a Kamarilla presztízsét megmentsék.
Azonban Theo mindezek ellenére sem bízott meg egy fikarcnyit sem a Ventrue-ban. A pokolba, talán még annyit sem.
- Jó estét, Theo - mondta Jan, ahogy ı és van Pel kiszálltak az autóból.
Van Pel odaadta a kocsikulcsokat az egyik parkolófiút alakító ghoulnak. Theo nem nyújtotta oda a motor kulcsait, és a
második ghoul nem kérte el tıle. Hans van Pel, Jan adminisztratív asszisztense, vagy valami ehhez hasonló lószar,
sokkal keményebbnek tőnt, mint a fınöke: magasabb volt, testesebb, az álla és a pofacsontja sokkal szögletesebb, és
még öregebbnek is tőnt. Theo arra gondolt, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy náci, de lehetséges, hogy csak elıbújt
belıle a Brujah. Van Pel kinyitotta az ajtót a két Vértestvér elıtt, és valahogy sikerült neki egyszerre tisztelettudóan
nézni Janra, és ugyanakkor diszkréten rosszalló pillantást küldeni Theo felé. Theo annyiban hagyta a dolgot. Az évek
során rájött, hogy a többi klán sznobságának hála hatalmas mozgástérre tehet szert. Kifejezetten örült annak, ha
alábecsülték. És az egészet azért volt könnyebb elviselni, mert tudta, hogy bármikor kinyújthatná a kezét, és eltörhetné
van Pel istenverte nyakát, és Jan még csak nem is pislantana. Senki sem sodorná veszélybe a kapcsolatát egy arkónnal
egyetlen ghoul miatt. Láthatóan van Pel nem gondolta végig az ügyet, és nem jutott el a logikus következtetésig. Nem
tudhatta, hogy menynyire köze! járt ahhoz, hogy a rossz éjszakán próbálkozzon meg ezzel a szarral Theonál.
Mert a tőz nem aludt ki. Az összetőzés a kapunál csak lecsillapította egy kicsit. Az irányítás ismét teljesen Theo kezében
volt. Örült neki, hogy Jan a szemébe nézett. Theo nagyon is tisztában volt vele, hogy mi történhetett volna, ha a
Ventrue megpróbált volna eliszkolni. A két ghoul nem okozott volna gondot - illetve legyen három ghoul, mert van Pel
csak azt vette volna észre, hogy áttolták a szélvédın, és a farkából készítettek új orrdíszt a Lexusra. A gondok a tett
után jöttek volna, miután Theo kettétörte Jant. Valószínőleg nem pusztította volna el véglegesen a Ventrue-t, mert volt
még egy-két kérdése a kémmel kapcsolatban, és a tervet sem vitték még sikerre. Késıbb biztos kapott volna a füle
közé Pascektıl emiatt, de a pokolba is, nem ez lett volna az elsı alkalom. És valószínőleg nem is az utolsó.
Jan azonban nem tört ki, inkább lehúzta az ablakot, így most játszották a jófiút. Legalábbis egyelıre. Theo
visszatartotta a tüzet.
- Micsoda váratlan öröm a társaságod - mondta Jan, miközben átvágtak az elıtéren, de közben azért nem nézett az
arkónra.
Ez pontosan az a Ventrue okostojás megjegyzés volt, amire Theonak semmi szüksége sem volt.
- Aha - mondta Theo. - Most csak képzeld el én mennyire meglepıdtem, amikor idekinn találkoztam veled, pedig azt
állítottad, hogy nem hagyod el a szállót, amíg ez az egész véget nem ér.
Elindultak fölfelé egy széles, ívelt lépcsısoron. Az udvarház a Bell majorságra emlékeztette Theot, annak ellenére, hogy
építészetileg különbözött tıle. Ugyanakkor felidézte benne a hatalomnak azokat a csarnokait, ahová a Brujah klán
képviselıjeként bebocsáttatást nyert - arkónként beléphetett oda, de az ízlésvilágot nem sikerült magáévá tenni. A
környezet minden esetben annyira hasonló volt. Nem számít, hogy melyik városról, vagy melyik kontinensrıl volt szó,
hogy a palota vidéken állt, egy hatalmas birtokon, vagy bezsúfolták hasonszırő társai közé a városban. Nem számított
az évszázad sem, hogy klasszikus, neoklasszikus, art deco, vagy délnyugati - ez mind nem számított. Az öregek a
kiváltságos osztályba tartoztak - csakúgy, mint Bell mester - a vagyonosak közé, és szerettek volna eldicsekedni a
státuszukkal. És egyúttal biztonságban elrejtızni a nincstelenek elıl, akik a világ másik részét alkották.
És Jan Piterzoon ide tartozott, itt érezte otthon magát, a kiváltságok zárt világában. Ezt Theo ösztönösen megérezte, és
ez a mai este csak megerısítette ebben a meggyızıdésében. Bármilyen elırelépést értek el, bármilyen sikeresek
legyenek is a Sabbat elleni harcban, kettejük kapcsolata mindentıl függetlenül csakis kényszerházasság lehet. Theo
azért akarta megállítani a Sabbatot, mert a világ elbaszott hely lenne, ha valaki nem állítja meg ıket. Jan azért akarta
megállítani a Sabbatot, mert az atyja ezt parancsolta.
Theo még a lépcsıkön felfelé lépkedve sem volt biztos benne, hogy pontosan mibe is tenyerelt bele. Jan nem
szándékozott elmondani neki. Ahhoz túlságosan szerette, ha mindenki másnál többet tudhatott. Szeretett ezáltal a
többiek fölé emelkedni, mint a Nosferatuk, csakhogy ık általában nem voltak ennyire arrogánsak emiatt. Persze ez
talán csak azért volt, mert az úgynevezett titkaik nagy része lószart sem ért. Ezért a kis haszonért igazán égbekiáltó ár
az, hogy mások szennyesében turkálva töltik az örökkévalóságot. Ha egy Ventrue titkolt valamit elıled, akkor általában
az legalább tényleg fontos volt - ami általában nem volt jó dolog.
Úgyhogy Theo követte Jant és a csicskását. Úgy tőnt, a hollandus tudja, hová tartanak. Legalábbis nem volt a
környéken egyetlen kibaszott inas sem, bár van Pel elég karót nyeltnek tőnt ahhoz, hogy kiválóan elláthassa ezt a
feladatot. Theo felkészült mindenre...
Mindenre, kivéve azt a látványt, ami akkor tárult a szeme elé, amikor van Pel kinyitott elıttük egy kétszárnyú ajtót, és
a két Vértestvér besétált egy fogadószobaszerő helységbe. A tőzhelyben ott lobogott a szokásos kis tőz - nem számít,
hogy mekkora ostobaság ez: a tőz is amolyan státuszszimbólum - a hatalmas tükör, az állóóra, a kibaszott szatén

29. oldal
 Névtelen
kárpit, de ami igazán megdöbbentette Theot, amitıl szinte beszart meglepetésében, az nem a berendezés, hanem a
szobában várakozó személy volt.
A teremben álló három díszes, egyenes támlájú székbıl kettıt két Vértestvér foglalt el. Theo felismerte mind a kettıt.
És közülük egyiknek sem kellett volna itt lennie.
Az elsı egy nagyon fiatal nı volt - egy nagyon fiatal nınek tőnt. Finom csontú, szinte törékenynek tőnı, de Theo
okosabb volt annál, hogy higgyen a benyomásainak, amikor róla volt szó. Azt is tudta, hogy a képességeit sokkal
pontosabban és élethőbben visszatükrözik a szemei. Mert a másodpercnek abban a tört részében, amikor a találkozott a
pillantásuk, a nı szemeiben olyan élénkség csillogott, ami sokkal több évszázadon átsegítette már, mint amennyit eddig
Theo látott. Az élénkség egy pillanatig majdnem átalakult ellenségességgé, ingerültséggé - nem számított rá, hogy Theo
is itt lesz - de aztán mintha egy pajzs ereszkedett volna az arca elé. Nyoma veszett az érzelmeknek és az emberi
érzéseknek, de a tettrekészség megmaradt. Észrevett és mérlegelt minden részletet, alig néhány másodperc alatt
levonta a tanulságokat és a következtetéseket, és még mielıtt elhangzott volna az elsı szó, már uralta a kialakult
helyzetet.
- Bell arkón - mondta Lucinde, a Ventrue klán ítélethozója. - Micsoda váratlan öröm.
Váratlan öröm. Pontosan ezeket a szavakat használta Jan is. Theo észrevette, hogy soha, semmi nem meglepetés, még
akkor sem, ha mégis az. Soha egy Mi a szart keresel te itt?, amire egyébként Theo gondolt, de nem mondta ki. Váratlan
öröm. Valószínőleg ez áll a Ventrue kézikönyvben a „Mit mondjunk, ha egy seggfej odapofátlankodik, ahová nem kéne”
bekezdés alatt.
A másik Vértestvér nem szólt semmit. Az ı jelenléte talán nem annyira megdöbbentı - róla legalább tudták, hogy
Baltimore környékén tevékenykedik - viszont következményeiben talán sokkal nyugtalanítóbb volt, Hesha Ruhadze jobb
keze könnyedén pihent sétapálcájának kiváló minıségő ezüst markolatán. A bırének és a jóképően kopasz fejének
árnyalata enyhén világosabb és gazdagabb volt, mint Theo bırének barnasága. Ha Theo nem ismerte volna fel Heshát,
akkor nem tőnt volna úgy, hogy a Setitának nem itt van a helye. Egyenes háttal ült vasalt öltönyében, és teljesen
otthonosan érezte magát a gazdagság kellékei között. A tőz fénye visszaverıdött a sétapálcájáról, és a monoklijáról,
amelyet félig elsüllyesztett ropogós mellényének zsebében.
- Jan, hozasson még egy széket az emberével. - Lucinde hangja kellemes volt, de hivatalos és kimért.
Van Pel sietett engedelmeskedni, és amíg vissza nem tért, Theo fejében egymást kergették a gondolatok. Lucinde itt
van a városban. Vajon mióta? Miért tartotta titokban a jelenlétét, amikor ez az információ könnyen megdobhatta volna
a Kamarilla-csapatok morálját? Mi a pokol folyik itt, hogy Ruhadzéval találkozik? Az biztos, hogy a Setita segítségére
lehet az ügynek, de az egyezményt alacsonyabb szinten is el lehetett volna intézni. Pieterzoon is elég nagy híresség volt
a klánban ahhoz, hogy Hesha egy ítélethozó helyett vele is megelégedjen. Kell itt legyen valami más is, valami, ami
nagyobb, mint ez a város, fontosabb, mint a terv - már ahogy Theo ismerte azt a bizonyos tervet.
Jan addig nem ült le a harmadik székbe, amíg van Pel vissza nem tért a negyedikkel.
- Kérem, tisztelt arkón, Mr. Pieterzoon, csatlakozzanak hozzánk - mondta Lucinde.
Theo leült. Az ítélethozó nem fogja kirúgni. Elméletileg megtehetné. Magasabb rangban állt, mint Theo, annak ellenére,
hogy Pascek volt a fınöke, és ı személy szerint nem tartozott hőséggel a Ventrue-nak. De zőrös lehet, ha megpróbálja,
és Theo most kifejezetten kereste a bajt. A csatatéren ı volt a legmagasabb rangú tisztviselı már a kezdetektıl fogva.
Ha Lucinde nem akarta túl keményen megleckéztetni - és láthatólag most így állt a helyzet - akkor vagy egyszerően
hasznosabb a céljai szempontjából, ha Theo a helyén marad, vagy volt egy külön megegyezés közte és Pascek között.
Na nem mintha Pascek, a fanatikus, paranoid kurafi törıdött volna azzal, hogy errıl értesítse a saját arkónját. Így hét
Theonak magának kellett kitalálnia.
- Arkón - mondta Lucinde, és a szemein továbbra is ott volt a formalitás kemény pajzsa - Úgy vélem, talán ismeri Mr.
Ruhadzét.
Theo szinte észrevehetetlenül aprót biccentett.
- Már találkoztunk - mondta Hesha.
A Setita jelenléte tovább bonyolította a dolgokat Theo számára. Még egy ítélethozóval szemben is elvihette volna a
találkozót a nyílt összetőzés felé - egyébként azzal, hogy hívatlanul betört a találkozóra, már el is kötelezte magát
emellett a megoldás mellett. Lucinde és Jan mondtak volna neki valamit, ı pedig nekilátott volna, hogy igazolja, vagy
megcáfolja a történetüket. Hesha azonban itt volt, és így Theo vonakodott kiteregetni a szennyest. A Kamarillán belüli
gyanakvás, különösen az ilyen kulcsjátékosok között, nem olyasmi, amit elı lehetne hozni egy Setita elıtt, különösen
nem Hesha elıtt. Természetesen senki sem tagadta volna a bizalmatlanságot, de nem túl bölcs dolog nyitva hagyni egy
lyukat, ahol befurakodhat egy kígyó.
- És gondolom Ön is ismeri Mr. Ruhadzét, nemde, Jan Pieterzoon? - folytatta Lucinde.
- Csak hírbıl - felelte Jan, és szándékolt kétértelmőségével lenyőgözıen világított rá a két klán közötti feszültségre.
Hesha elismerıen bólintott.
- Úgy vélem, Mr. Piterzoon, hogy elıször talán az arkón ügyére kellene sort kerítenünk, hogy ne vesztegessük az
értékes idejét - javasolta Lucinde.
- Egyetértek. Bell arkón - vette át Jan Lucinde formális szóhasználatát - Mint azt már korábban is megbeszéltük, Mr.
Ruhadze különféle hosszú távú érdekeltségekkel rendelkezik Baltimore-ban, így hát természetes, hogy Garlotte herceg
nemrég bekövetkezett halála aggasztó a számára.
Theo ismét az ügyekre kezdett összpontosítani. İ valójában soha nem gondolt úgy Heshára, mint lehetıségre. Vajon a
Setita valamilyen módon belemélyesztette az agyarait Katrinába? Vajon meglátott egy lehetıséget, egy nyílást, ahol
befurakodhat, és megszerezheti a várost mind a Kamarilla, mind a Sabbat orra elıl?
- A jó szándék és a hallgatólagos aggodalom jeleként Mr. Ruhadze átadott nekünk bizonyos információkat, amelyek
érdekesek lehetnek a számunkra - folytatta Jan.
Jó szándék, egy lószart - gondolta Theo.
Jan levette drótkeretes szemüvegét, és beszéd közben megtisztogatta egy selyem zsebkendıvel:
- Úgy tőnik, hogy a herceg gyermeke, Katrina, nem tőnt el a hajóval együtt.
Theo lassan hátradılt, a hátával nekitámaszkodott a szék támlájának, és karba tette a kezeit. - És...?
- A tény, hogy életben van, talán nem annyira jelentıs, mint az, hogy a robbanás óta rejtızködik - tette vissza az
orrára Jan a szemüvegét.

30. oldal
 Névtelen
- Azt hiszik, hogy köze volt hozzá? - kérdezte Theo.
- Talán - mondta Jan.
Theo megvakargatta az állán a durva borostát. Teljes harminc másodpercig bámulta a hamis fahasábok fölött táncoló
gázlángokat, mintha csak azt a lehetıséget fontolgatná, hogy Katrina felrobbantotta az atyját. Valójában azonban azon
gondolkozott, hogy ha tudták, hogy Katrina a városban van, és gyanították, hogy ı tette, akkor eddig miért nem
végeztek vele? Nem lett volna nehéz. Talán szándékukban állt, és most, hogy ı váratlanul betoppant, ezt a csontot volt
a legkönnyebb odadobni neki. Azonban a Brujah azt is tudta, hogy könnyen meglehet, hogy már elfogták a lányt, és
tudják, hogy hagyta elmenni azon az éjszakán. És azt is tudta, hogy Hesha, vagy a jelenlévık bármelyike, lehetett az a
személy, aki a háttérbıl irányította Katrina bosszúálló kezét. Ha most azt várják tıle, hogy elpusztítsa a lányt, akkor
ezzel sikerül szép, tiszta pontot tenni az ügy végére.
- Úgy gondolják, hogy rajta kívül más is benne lehet? - kérdezte Theo.
Janról Lucinde-re, a nırıl pedig Heshára pillantott. Nem vádolta ıket, legalábbis nem nyíltan, csak szerette volna
kiszélesíteni a lehetıségeket. Nem akarta, hogy ilyen könnyen megszabaduljanak tıle.
- Lehetséges - mondta Jan.
Theo megint csendben ült egy ideig. Nem fárasztotta magát azzal, hogy a másik három Vértestvért nézze - ezek túl
gyakorlottak voltak a megtévesztésben ahhoz, hogy bármit is megtudjon az arckifejezésükbıl vagy a testbeszédükbıl.
Theo tudta, hogy ı is pontosan ilyen. Az utcán néha hazudni kellett. Minél távolabb kerülsz az utcától, és minél
magasabban állsz a ranglétrán, annál gyakrabban lesz szükség a hazugságra. Csak ezek hárman „elkendızésnek”
neveznék. Még a hazugsággal kapcsolatban sem tudtak ıszinték lenni.
- Arkón, utánanézne ennek az ügynek? - kérdezte Lucinde, és magabiztossága meghazudtolta fiatalos megjelenését. -
Goldwin herceg még nem nevezett ki seriffet, és attól tartok, hogy ennek ellenére is várható némi nézeteltérés.
Naná, Goldwin talán nem úgy tesz, ahogy a te érdekeid diktálnák - gondolta Theo, de egyszerően csak annyit mondott:
Megtehetem.
- Jó. - Lucinde mosolya csodálatos módon híján volt minden kegyetlenségnek. - Jó.
- Hans - mondta Jan, és egyik kezét a ghoul felé emelte, de nem nézett rá.
Van Pel odanyújtott neki egy kis jegyzettömböt. Jan lecsavarta egy töltıtoll kupakját, és gyorsan felírt valamit, aztán
kitépte a lapot és átnyújtotta Theonak.
- Ezen a címen megtalálja.
Theo ránézett a címre. Ismerte a környéket. A papírt begyömöszölte a zsebébe. A másik három Vértestvér várakozóan
nézett rá, de Theonak nem volt egyéb mondanivalója. Hesha itt volt, úgyhogy a valós aggodalmait nem hozhatta fel, de
azokra lesz majd idı késıbb is. Errıl gondoskodni fog.
Most azonban mogorván felállt, és odabólintott mindhárom személyiségnek:
- Lucinde, Jan, Hesha - és távozott.

*****

- Meg tudja szervezni a találkozót? - kérdezte Lucinde nagyjából egy órával azután, hogy Theo távozott.
- Természetesen - mondta Jan. - Nem számolok semmiféle nehézséggel.
- Kivéve a szokásos Malkavita hajlamokat - jegyezte meg Lucinde.
Hesha udvariasan, de valódi tartalom nélkül elmosolyodott. Az elvárásoknak megfelelıen nem kívánta azt a látszatot
kelteni, hogy szövetkezik a Kamarillával, vagy a Ventruekkal, úgyhogy idırıl idıre kimutatta az ellenérzését. Lucinde
nem sértıdött meg. A Setita megvetése sem volt kevésbé ıszinte, mint a civilizáltságnak az a vékony máza, amelyen
keresztül láthatóvá vált. Jan elgondolkodott azon, hogy talán mégsem különböznek egymástól annyira.
- Természetesen - mondta Jan.
İ is udvariasan rámosolygott a jóképő afrikaira. A fiatalabb Ventrue szívélyessége azonban egy kicsit talán erıltetettebb
volt, mint az ítélethozóé, és ennek így is kellett lennie. Neki sokkal több fenntartása volt az éppen megkötött
egyezséggel szemben, mint Lucinde-nek. Ennek pedig kétségtelenül az lehetett az oka, hogy a nı egyszerően csak
megkötötte az egyezményt, de Janra hárult a felelısség, hogy be is tartsa. Így tehát úgy döntött, hogy jobb lesz, ha
nem tőnik túl segítıkésznek. Jobb lesz, ha hangsúlyozottan tartja a két lépés távolságot Heshával szemben, hogy ezzel
is biztosítsa, hogy a Setita betőrıl betőre betartja a megegyezést. Nem volt helye barátságnak az olyan klánokkal
szemben, amelyek nem tartottak igényt a helyükre a Kamarillában - és nem teljesítik a kötelességeiket - hanem
ehelyett megpróbálják a saját céljaik érdekében felhasználni a szektát.
Miért kellene hát több tisztelettel kezelnie Ruhadzét - elmélkedett Jan - mint amennyit Theo felé mutattak, aki már
többször is bizonyította, hogy milyen értékes tagja a Kamarillának. Jan végiggondolta a feladatot, amivel megbízták az
arkónt, a próbát, aminek alávetették. A Ventrue-t zavarta a lehetıség, hogy a Kamarilla elveszítheti Theo értékes
szolgálatait. De, ahogy arra Lucinde is rámutatott, biztosra kellett menniük. Mellesleg senki nem hangoztatja túl sokáig
a különvéleményét egy ítélethozóval szemben, különösen valaki másnak a védelmében. Vegyük még ehhez hozzá, hogy
Pascek láthatóan egyetértett Lucinde-vel. Senki nem hangoztatja a különvéleményét két Ítélethozóval szemben. Pont.
Így hát Jannak foglalkoznia kellett a Setitával. És csak reménykedhetett benne, hogy Theo átmegy a próbán.

MÁSODIK RÉSZ
Csali és beetetés

1999. október 26., kedd, éjjel 2:41

Cherry Hill

31. oldal
 Névtelen
Baltimore, Maryland

Nem tetszett ez Theonak. Egy cseppet sem tetszett.

Lucinde Baltimore-ban volt. Fogalma sem volt róla, hogy mióta lehet a városban, és még most sem tudna róla, ha nem
határoz úgy, hogy valami nincs rendjén azzal az autóval, amit Pieterzoon készíttetett elı magának nagy titokban.
És most sem volt boldog, pedig már tudott róla. Távolról sem volt boldog. De egy kicsit jobban érezte magát, ahogy a
motorjával az éjszakai városban repesztett. A motor robaja inkább hasonlított a Brujah-k stílusára, mint a Venture-k, a
csalók rejtett mahinációi. Téveszd meg az ellenségeidet - ezt még Theo is megértette. Dolgozz össze a barátaiddal.
Küzdjetek együtt a közös célért. Legalábbis így kellene lennie.
Basszak meg magukat - gondolta Theo. İ is tudta, hogy a dolgok nem így mőködnek. De így kellene mőködjenek. Az
volt a gond, hogy nem voltak barátok, csak szövetségesek. Idıleges szövetségesek. Akik addig a szövetségeseid, amíg
hallótávolságon belül vagy - már ha szerencséd van, különben még addig sem.
És Jan és Lucinde még csak nem is tettek semmi szörnyőségeset. A pokolba, Theo tisztában volt vele. Ráadásul ezt a
kettıt még a „tisztességes” Vértestvérek közé számította, ami persze nem jelentett túl sokat. Még csak nem is voltak
egy súlycsoportban Pascekkel, már ami a cinkos, hajolj-csak-elıre és bekapod-a-seggedbe politikát illeti. És mégis
feldühítették Theot.
Lucinde természetesen oda mehetett, ahová úri kedve tartotta. Theo felhozhatta volna a protokoll elıírásait, azt a
tényt, hogy a nı nem vette a fáradtságot, hogy közölje vele, itt van a városban - hogyan védhetné meg ezt az átkozott
várost, ha nincs tisztában a saját erıforrásaival? - de ezzel ingoványos talajra tévedne. Mellesleg - ez csak protokoll.
Mikor fordult elı, hogy Theo a protokollal hozakodott volna elı?
Még csak nem is valami ostoba Toreador sértıdékenységrıl volt nála szó, vagy hogy azt hitte volna, hogy lekezelték.
Theo életében sem ismerte ezeket az érzéseket - egy rabszolgának nincsenek érzései, legalábbis ilyenek nincsenek,
mert ahhoz túlságosan lefoglalja az, hogy életben maradjon - és az élıholt lét alatt sem fejlıdtek ki benne. Az igazság
az volt, hogy ezzel a kis trükkel Lucinde aláásta a Jan és közte kialakult bizalmat. A bizalmat abban, hogy képesek
együtt dolgozni, hogy képesek végrehajtani a tervet - vagy hogy Jan képes végrehajtani a rá esı részt. Ha Jan ezt nem
mondta el Theo-nak, akkor vajon még hány fontos részletet hallgatott el? Lucinde megnehezítette Theo dolgát, ez pedig
azt jelentette, hogy a Kamarillának csökkentek az esélyei a Keleti-part megtartására, márpedig éppen ez, a Kamarilla
érdekeinek érvényesítése kellene legyen az ítélethozó elsı számú feladata.
Az is lehet persze, hogy Hesha miatt van ez a nagy titokzatoskodás. Theo egyetlen másodpercig sem hitte el ezt a jó
szándék marhaságot. Elıfordulhat, hogy a Setita valóban rendelkezett információkkal Katrináról, de az kurvára biztos,
hogy nem ez volt az egyetlen dolog, amit meg akart beszélni Lucinde-vel. Minél többet gondolkodott rajta, annál
kevésbé látta valószínőnek, hogy Hesha szervezte volna meg Garlotte meggyilkolását. A korábbi herceg és Ruhadze
már évek óta léteztek egymás mellett - többé-kevésbé - hacsak nem merült fel közöttük valami komoly nézeteltérés a
közelmúltban, amirıl Theo nem tudott. Lehetséges. Ráadásul ez nem is lett volna a legszerencsésebb pillanat a
városban a hatalom átvételére, mert a Sabbat már a falakat döngeti - hacsak a Setita nem paktált le a Sabbattal is. Ami
szintén lehetséges.
Affene! - gondolta Theo. Túl sok lehetıség, és egyik sem annyira sürgetı, mint az, ami rá vár. A város gazdag
negyedével ellentétben, ahol Lucinde rejtızködött, Cherry Hill nem pihent, és csendes sem volt. Éjszakánként itt
felszínre jött a hulladék. Stricik és kurvák. Szabadtéri drogárusok. Fiatal, többnyire fekete férfiak, akik szerencsés
esetben elérik a huszadik, vagy a huszonötödik életévüket is. Túladagolás. Erıszak. AIDS. Vagy azt hitték, hogy
elpusztíthatatlanok, és halhatatlanok, vagy pedig nem érdekelte ıket az egész. A fatalizmus pedig áldozatokat szedett.
Theo beleolvadt a környezetbe. Senki nem tartóztatta fel. Talán a halál érintése tette, amely ott lengett a nyomában. Az
utca embere valahol a zsigerei mélyén felismerte ıt, meglátta az igazi valóját, és megtartotta a tisztes távolságot.
A cím, amelyet Jantól kapott, és ahol szerintük Katrina rejtızködött, nem volt túl messze attól a helytıl, ahol azelıtt
lakott, hogy darabokra robbantotta volna az atyját. Nem vall valami nagy észre, hogy ilyen közel maradt a korábbi
lakhelyéhez, és Ruhadze egyik csatlósa valószínőleg kiszúrta, és követte a lányt. Azonban Garlotte-nak ez a gyermeke
nem éppen a kifinomultságáról, és a megtévesztésben szerzett jártasságáról volt híres. Felrobbantani egy herceget és a
hajóját a városának kellıs közepén sok minden volt, de kifinomult nem.
Theo a háztömb mentén kicsit lejjebb parkolta le a motort, aztán elindult a repedezett járdán a bejárat felé. A ház egy
lerobbant, gyatra nyomortanya volt, talán negyvenéves, és nem volt rá sok esély, hogy sokkal tovább fennmaradjon. A
bejárati ajtónak még a háznál is kevesebb reménye maradt. Theo belerúgott, és az ajtó a keret és néhány pörgı
faforgács társaságában berepült a nappaliba.
Katrina felpattant, és elmosódott foltként menekülıre fogta a dolgot, mielıtt a mellette ülı fekete lány sikolyra
nyithatta volna a száját. Azonban Theo számított erre. A halandó már kinyitotta a száját, de még mindig nem sikított.,
amikor Theo elvágta Katrina útját a konyha felé. Könyökével a lány állára vágott, és Katrina átrepült a konyhaasztalon.
Egy magányos szék szánkázott végig a konyha padlóján.
Végre felharsant a sikoly.
Theo hátranézett a fekete lányra, aki alig lehetett még tizennyolc, és a bejárati ajtó felé mutatott - illetve a bejárati ajtó
maradványai felé.
- Tőnj innen a picsába. De azonnal.
A lány sikolya azonnal elhalt, de a szája nyitva maradt, aztán hanyatt-homlok kimenekült a szobából. Theo ismét
Katrina felé fordult. A lány éppen fel akart pattanni, hogy ismét nekiiramodjon.
- Ne tedd - mondta Theo - vagy ez lesz a legutolsó dolog, amivel megpróbálkozol. •
Katrina megdermedt, aztán nagyon lassan feltápászkodott a padlóról, és megdörzsölte az állát. Csontja láthatóan nem
törött, pedig Theo ütése eltörte volna egy halandó nyakát.
- A barátod segítséget fog hozni? - kérdezte Theo.
- Kicsodát? Ki a fasz segítene nekem?
- Tényleg sajnállak - gúnyolódott Theo. - Mintha azt mondtam volna neked, hogy húzz el a városból.
Katrina karba tette a kezeit, és dacosan elırebillentette a csípıjét.
- Hova a francba mehetnék?
- Úgy nézek ki, mint egy utazási ügynök?

32. oldal
 Névtelen
Ezután jó néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. - Szóval, azért jöttél, hogy végezz velem? - kérdezte
végül Katrina.
- Ha meg akartalak volna ölni, mostanra már halott lennél.
- Én is így gondoltam. Akkor meg mit akarsz? Vagy ma éjjel van a szegénylátogatás nálatok?
- Ülj le, és fogd be.
Katrina vetett egy lesújtó pillantást Theora, de felállította a széket, és leült. Nekilátott, hogy leporolja a farmerét, és a
szoros, ujjatlan pólóját.
- Meggondoltad magad, és már sajnálod, hogy akkor elengedtél?
- Minden perccel egyre közelebb kerülök hozzá, hogy úgy legyen - támaszkodott neki Theo a csorba, piszkos
konyhapultnak. - Most pedig jól figyelj. Két dolog. Elıször, van egy kérdésem.
- Aztán végzel velem.
- Még az is lehet, ha nem fogod be. Honnan szerezted a robbanóanyagokat? Szerintem te nem vagy az a típus, akinek
van egy kémialaborja a pincében.
- Volt egy fickó. İ ajánlotta fel. Én meg elfogadtam.
- Van neve is ennek a fickónak? Katrina vállat vont.
- Valószínőleg. De nem mondta meg. Én meg nem kérdeztem.
- Lássuk csak, jól értem-e. Van itt egy fickó, akit nem ismersz, akinek nem tudod a nevét, és odamegy hozzád, és
minden látható ok nélkül elad neked egy láda dinamitot.
- Plasztik volt. Megmutatta, hogy kell használni. És nem adta el nekem, egyszerően nekem adta.
- Vértestvér?
- Igen, azt hiszem.
- Kinek dolgozott? - emelte fel Theo a kezeit. - Ne, hadd találjam ki. İ nem mondta, te nem kérdezted.
- Kurvára vág az eszed, ahhoz képest, hogy Brujah vagy.
- Te meg kurvára lapos egy Ventrue leszel, ha nem ügyelsz a szádra.
Ez nem csak üres fenyegetés volt, és Katrina hátradılt a székben. Még mindig dacos volt, de már nem kereste annyira a
bajt.
- Hogy találkoztál vele?
- İ talált rám. Azt mondta, van valamije, ami talán kell nekem. Innen már minden ment magától.
- Ez gyakran megesik itt, ezen a környéken?
- Aha. Nem nehéz beszerezni az ilyesmit.
- Aha, és nem árt, ha ez megváltozik, már ha fel szeretnél még kelni. - Theo ügyet sem vetett Katrina gunyoros
vigyorára. - Ott helyben átadta neked a cuccot, vagy vissza kellett menned érte?
- Azt mondta, hogy lépjek kapcsolatba vele, ha érdekel a dolog. El kellett mennem ebbe a bárba a Park Heigths-en.
Dewey's Sweatshop volt a neve.
- Klasszul hangzik.
- Ne is mondd. Nem vagyok válogatós, de ez volt aztán a lepukkant lebuj. De elmentem, ahogy már mondtam.
Megkérdeztem a csapost, hogy ott van-e Johnny...
- Ez volt a fickó neve? - vágott közbe Theo. - Johnny?
- Nem tudom. Szerintem ez inkább olyan jelszóféle lehetett, érted? Mindenesetre megkérdeztem, hogy ott van-e
Johnny. A csapos azt mondta, hogy nincs, de adott egy papírdarabot, amire fel volt írva egy idıpont. Aztán találkoztam
a fickóval másnap a megadott idıben.
- Mi a helyzet a csapossal?
- Szakállas, dagadt fickó. Nem tartozik közénk. Túl sokat izzad. İ lehet Dewey.
- És még csak meg sem próbáltad megtudni, hogy kinek dolgozik ez a Johnny?
- Mi a picsáért kellene érdekeljen? - kérdezte Katrina.
- Hogy tudd, ki vett rá, hogy megöld Garlotte-ot, és elvidd utána a balhét.
- Nézd, ember... - pattant fel Katrina, és feldöntötte a széket, amin ült. Izgatottságában, és nem idegességében kezdett
járkálni a konyhában, elıre-hátra, mint egy patkány a ketrecben. - Talán ez veled másképpen van, mert te egy kemény
fickó vagy, meg ilyenek, de én bármit csináltam, valaki megrántotta a láncaimat. Megkaptam, amit akartam, és csak ez
számított. Garlotte már a múlté. İ többet mát nem rángatja a láncaimat. Ha pedig valaki más is megkapta, amit akart,
akkor az miért zavarna engem? Ha szétcseszik a fejem, mielıtt ez az egész véget érne, hát akkor úgy jártam.
Küldhetsz nekem egy szimpátia képeslapot, te seggfej Brujah arkón. De egyet megmondhatok neked: Garlotte nem
fogja megmondani nekem, hogy mit tegyek. Többé már nem.
Theo csak nézte a lányt. Nézte, ahogy felhúzza magát, ahogy leereszti a gızt. Nézte ezt az apró fehér lányt, aki nem
volt hajlandó mások szabályai szerint játszani. Gyakori volt ez a fajta, egy cent egy tucat, vagy talán még annál is
kevesebb. Neki véletlenül sikerült közel férkıznie egy herceghez - egy gondatlan herceghez - és kihozta a legtöbbet a
lehetıségeibıl. De volt itt még valami más is. Különben Theo kiloccsantotta volna az agyát még azon az éjszakán ott a
dokkokban. A lány úgy beszélt, mint egy Brujah, és nem, mint egy Ventrue. Volt benne elég düh. De ez igaz volt szinte
minden Anarchra, vagy arra a néhány kiugrott Ventrue-ra, aki átállt a Sabbathoz - az antitribukra. Miközben a lányt
nézte, Theo hirtelen rádöbbent, hogy mi a válasz a kérdésre, ami két hete egyfolytában ott motoszkál a fejében. Arra,
hogy miért kímélte meg a lányt: azért, mert Katrina nem törıdött az egésszel.
Nem mintha nem törıdött volna azzal, hogy mit csinál. Valójában annyira törıdött azzal, amit a fejébe vett - legyen az
bosszú Garlotte ellen, vagy az, hogy most kiáll magáért Theoval szemben - hogy egyáltalán nem törıdött a
következményekkel. Azon az éjszakán ott a dokkoknál, nem futott el. Persze a robbanás kiütötte, de elıtte nem futott
el, amikor Theo még nem tudta, hogy a nyomába kell eredni. És ma éjjel sem hátrált meg, pedig egy arkónnal állt
szemben, akinek minden joga és alapja megvolt ahhoz, hogy kivégezze. Önbizalom? Fatalizmus? Ostobaság? Tökösség?
Bármi legyen is, még sokra viheti vele... vagy megöleti magát miatta. Méghozzá hamarosan.
- Van még valami, amit el tudnál mondani nekem a fickóról? - kérdezte Theo, amikor Katrina észrevette, hogy az arkón
ıt nézi, ıt tanulmányozza.
Egy hosszú pillanatig ellenségesen meredt Theora, de aztán felsóhajtott.
- Igen. Csúnya volt. Nem, mint egy Nosfi, de csúnya. Ráfért volna egy zuhany meg egy borotválkozás, amikor

33. oldal
 Névtelen
találkoztunk. Kicsit kopaszodik. És nem bírta otthon tartani a kibaszott kezeit.
- Hogy?
Katrinát láthatóan felbosszantotta a gondolat.
- Egyfolytában... nem tapizott, vagy ilyesmi, de például folyton megérintette a karomat, amikor hozzám beszélt. Ijesztı
volt. Le is zuhanyoztam, amikor hazaértem. - Theo várt, de Katrina csak szarkasztikusan elmosolyodott, és vállat vont.
- Ennyi, cowboy. Most már mindent tudsz, amit én. És most mi lesz? Kialszik a fény?
Theo felnevetett, és élvezte, hogy Katrina ettıl csak még dühösebb lett.
- Te lehetsz a legszerencsésebb ember az egész kibaszott világon, hogy eddig még senki nem ölt meg.
- Mi mind...
- Igen, igen - vágott a szavába Theo. - Mi mind halottak vagyunk. Kímélj meg ettıl, nıvér. Figyelj. Egyszer már
mondtam neked, hogy tőnj a francba Baltimore-tól, de azt hiszem, hogy jól sült el, hogy nem hallgattál rám. De pokoli
szerencséd van, amiért a fickó, aki rávett erre az egészre, nem döntött úgy, hogy elvarrja a szálakat. Hogy miért nem,
azt meg nem tudnám mondani. Hacsak rá nem jött, hogy elég ostoba vagy te ahhoz, hogy magadtól is kinyírasd
magad, nem kell ehhez az ı segítsége - ami persze nem is áll olyan messze az igazságtól.
- Tehetsz...
Theo egyik húsos ujját Katrinára szegezte, aki azonnal elhallgatott.
- Azt teszek, amit csak akarok, azt - mondta Theo. - És most ezt akarom tenni.
Állt ott még pár másodpercig, és ujját, mint egy tırt, Katrinára szegezte. A lány arcára, a tartásába belopózott egy
árnyalatnyi habozás. Aztán Theo felvett egy régi, félig kitöltött keresztrejtvényt a konyhaszekrényrıl, meg a mellette
heverı tollat. Az újság sarkából letépett egy kis papírt, és a tollal felírt rá egy nevet, aztán odanyújtotta Katrinának. A
lány nagyon óvatosan elvette tıle.
- Ezt fogod tenni - mondta Theo. - Fogod azt a lányt, aki itt volt... mi is a neve?
- Angela.
- Fogod Angelát. Ha kell, lopsz egy autót, és elmész innen. Nyugatra. Éjjel vezetsz. Nappal a lány vezet. A kibaszott
csomagtartóban utazol. Megváltoztatod a neved, és nem jössz vissza ide, a Keleti partra Menj San Franciscóba.
Kérdezısködj, amíg meg nem találod azt a srácot - intett a papír felé, amit Katrina a kezébe tartott. - A dokkok mellett
rátalálhatsz.
Katrina ránézett a névre a papíron.
- Az egyik barátod?
- Nem. Valójában ne is említsd neki a nevemet, különben még a szart is kiveri belıled, aztán beledob az öbölbe. Te nem
ismersz engem. Csak hagyj ki az egészbıl, és ı valószínőleg segíteni fog neked letelepedni. Megértetted?
- Ááh... igen.
- És még ma éjjel Úgy értem, egy óra múlva már nem vagy itt. Elindulsz a következı kibaszott fél órában. Ha most sem
hallgatsz rám...
- Jól van. Jól van.
Theo még várt egy kicsit. A lányra meredt, hogy biztos lehessen benne, hogy komolyan veszi, amit mondott, aztán
megfordult és a bejárati ajtó romjai között kisétált a szobából.
Odakinn a drogárusok elkotródtak az útjából. Akár fatalisták, akár nem, felismerték a közöttük járó halált, és ezúttal,
elég okosak voltak ahhoz, hogy kitérjenek az útjából.

1999. október 26., kedd, este 10:15

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Szólj Pieterzoonnak, hogy itt vagyok.

Anton Baas, Jan biztonsági csapatának feje, egy pillanatig azzal a zárkózott, európai távolságtartással nézte Theo, ami
annyira idegesítette az arkónt, aztán odabiccentett a háta mögött álló párosból az egyik férfinak - mindketten ghoulok -
aki becsusszant a kétszárnyú ajtón, majd néhány másodperc múlva kijött, és biccentett egyet Baas felé. A biztonsági
fınök kitárta az ajtót, és félreállt Theo útjából.
Odabenn Pieterzoon és van Pel egy asztal mellett ültek, amelyre tekintélyes mennyiségő bırkötéső mappát halmoztak
fel. Jan levette a szemüvegét, összehajtotta és becsúsztatta a mellényzsebébe. Becsukta az elıtte heverı irattartót, és
rátette a kupac tetejére.
- Theo, már vártalak - mondta Jan. - Gondolom, rengeteg dologról kell beszélnünk.
A Ventrue legalább nem akar úgy tenni, mintha semmi sem történt volna tegnap éjjel - gondolta Theo.
- Én is úgy hiszem - felelte Theo.
- Ennyi lesz, Hans - mondta Jan.
Miközben van Pel összeszedte a mappákat, és távozott, a két Vértestvér szótlanul és mozdulatlanul nézett farkasszemet
egymással.
- Mióta van itt? - kérdezte Theo, amint bezáródtak az ajtók.
- Nem régóta. Két hete.
- Mikor akartál szólni nekem?
- Nem volt rá szükség.
A válasz igaznak tőnt, és ez már önmagában is jelentett valamit. Nem okozott volna túl nagy nehézséget elıállni valami
megnyugtató kis hazugsággal arról, hogy még egy-két éjszaka, és Theot is beavatták volna a titokba.
- Theo, én is csak néhány éjszakával az érkezése elıtt értesültem arról, hogy idejön, és határozott utasításokat kaptam,
hogy ne szóljak róla. Senkinek.
Theo elfoglalta a széket, amelyben korábban van Pel ült. Jan magyarázata hihetınek tőnt - na nem mintha ez azt
jelentené, hogy igaz is. Az igazság éppoly könnyedén lehetett az is, hogy ez csak egy forgatókönyv volt, amivel
elhatárolhatja magát a csalástól, és megtarthatja Theo együttmőködı készségét.

34. oldal
 Névtelen
- Két hét - mondta Theo. - Tehát éppen Garlotte nagy durranása elıtt ért ide. Az ı ötlete volt? Vagy a tied?
Jan szemei szinte csúfondárosan szőkültek össze. Egy cseppet sem találta sértınek a feltételezést.
- Mert soha nem egyezett volna bele a tervbe? Nem. Bár valójában ez volt az egyik oka annak, hogy ı idejött. Nem
főztem nagy reményeket az aznap esti követséged sikeréhez. Azonban az eszembe ötlött, és nemcsak nekem, hanem
az ítélethozónak is, hogy már amúgy is eléggé visszaéltem a herceg vendégszeretetével, és most egy az enyémnél
erélyesebb és hivatalosabb fellépésre van szükség. Nem, nem pusztítottuk el Garlotte-ot. Valójában nagyon is
meglepett minket az események ilyetén fordulata, és egyáltalán nem örültünk neki. Az ítélethozó rávehette volna, hogy
elfogadja a tervet.
Affene!
Theo majdnem belerúgott saját magába, amiért ezt nem vette észre. De olyan könnyő a legrosszabb, a
legkörmönfontabb indítékot feltételezni, miután felfedezte a csalást - könnyő, és gyakorta helyes is. De ezúttal nem.
Talán. Theo még arra is gyanakodott, hogy maga Jan a kém, és bár az ítélethozó nem cáfolta ezt meg, de az arkónnak
azt kellett hinnie, hogy Lucinde nem alakítana ki ilyen szoros munkakapcsolatot a kurafival, ha bármiféle gyanú
felmerült volna arról, hogy információkat ad el a Sabbatnak.
- Ezt nem mondhattam el neked tegnap éjjel - mondta Jan. - Addig nem, hogy Hesha is ott volt. És, ha már itt tartunk,
addig sem, amíg Lucinde ott volt. İ jobban szerette volna, ha nem fedjük fel ennyire a lapjainkat.
- Akkor miért mondod ezt el nekem? - kérdezte kihívóan Theo.
- Te miért támogattál engem, amikor egyszerőbb lett volna Garlotte pártját fogni, vagy akár a klántársadét, Lladislasét?
Theo nem felelt azonnal a kérdésre. Hátradılt a székében, karba tette a kezeit, és csak azután szólalt meg:
- Szükségünk volt egy külsısre, akinek kiterjedtebbek a kapcsolatai, aki kevésbé provinciális.
- Én is pontosan így gondoltam. Röviden, bármit gondoltál is felılem, te azt választottad, ami szerinted a
leghatékonyabb volt az ügyünk szempontjából. Nem táplálok illúziókat arról, hogy baráti levelezést fogunk folytatni,
miután magunk mögött hagyjuk ezt a várost, és ezt a helyzetet. Ma éjjel nem valamiféle barátság, vagy önzetlenség
miatt beszélek veled, és tudom, hogy te nem is várnál el ilyesmit. De függetlenül attól, hogy mit gondolnak az
ítélethozóink, én azt hiszem, hogy jobban szolgálhatod a Kamarilla érdekeit, ha van rálátásod a tágabb
összefüggésekre.
Theo elıször haragot érzett. Ki a fasz ez a Ventrue, hogy a tágabb összefüggésekrıl beszéljen neki, egy arkónnak? De
Theo gyorsan rádöbbent, hogy Lucinde láthatóan bizalmába fogadta Jant, és ez azt jelentette, hogy a Ventrue
hozzáférhet az információ olyan köreihez, amelyek még egy arkón elıl is rejtve maradnának. Semmi értelme
megsértıdni és feldühödni ezen.
- Na, rendben - mondta Theo. - Azt mondtad, hogy a látogatásának egyik oka az volt, hogy beszéljen Garlotte-tal.
Milyen okok voltak még?
- Ez volt az elsıdleges ok, amiért személyesen is itt akart lenni, de nagy segítségemre volt a Giovaniknál is Isabel és a
családja nem nagyon akart közremőködni az én kis Bostoni játékomban. Attól tartok, hogy Jacques Gauthier nem volt
éppen a legmegfelelıbb személy a nagykövet szerepére. Mindenestre Lucinde támogatásával már képes voltam
kisajtolni a Giovannikból a szükséges engedményeket...
- Hogyan? - kérdezte szkeptikusan Theo.
Úgy tőnt, hogy Theoval ellentétben Jan kifejezetten élvezi, hogy megoszthatja ennek az ügynek a részleteit a társával.
Büszke volt arra, amit elért - Theo meg is jegyezte magában, hogy ha a szükség úgy hozná, akkor ezt felhasználhatná
a Ventrue ellen.
- Néhány hasonló gondolkodású pénzember valóban csodákra képes - feltéve, hogy a megfelelı pénzemberekrıl van
szó, akik hallgatnak a jó szóra - dörzsölte össze a tenyerét Jan. - Néhány stratégiai eladás elegendı volt ahhoz, hogy
megindítsa az olasz líra gyors elértéktelenedését, és ez meggyızött bizonyos személyeket a Giovanni klánon belül, hogy
nekik is érdekükben áll engedni néhány igazán elfogadható kérésnek. Az egész még csak nem is veszélyeztette a
Maskarádét. Olaszországban csak egyetlen dolog van, ami gyakrabban omlik össze, mint az átváltási arányok, és az
pedig a kormány.
- Mi van Heshával? - követelte Theo, akit egyáltalán nem érdekeltek a valuták átváltási arányai - Egy Setita semmit
sem tesz jó szándékból, hacsak nem kap cserébe ı is valamit.
- Ahogy egy Ventrue sem? - kérdezte Jan száraz mosollyal az arcán.
- Ugyanaz az évjárat.
- Valójában Hesha keresett meg minket. Valóban tıle származnak az információk Garlotte gyermekérıl, de ezek sokkal
kevésbé fontosak, mint azok, amelyeket Hazimel Szemérıl kaptunk tıle.
- Minek a Szeme?
- Nem minek, hanem kinek. De talán a minek is nyugodtan használható lenne. Hazimel. A legendák szerint ı egy ısöreg
Ravnos, bizonyos források szerint egy kıfaragó, aki Indiát uralta. A történelem elıtti idıkben. Úgy terjeszkedett, hogy
megajándékozta az egymás követı uralkodókat a szemével, akik cserébe hőségesek voltak hozzá.
- És a Szem...
- Igazán nagy erejő - biztosította Jan.
- Mint amelyikrıl Xaviar beszélt?
- Nagyon is lehetséges.
- Affene! Szóval ez volt az ı Antedilluvianja... és az a Leopold fickó, akinek Victoria eredt a nyomába...
- Pontosan. Hesha láthatóan nagyon sokat tud errıl a Szemrıl és... Lucinde felajánlotta neki a segítségünket ebben az
ügyben.
- Hogy mit? - kérdezte Theo kimérten. Jan gondosan elıhúzta a zsebébıl a szemüvegét, és tisztogatni kezdte. - Mi a
franc jár a fejében, hogy összeáll egy Setitával? Nem tetszik ez nekem.
- És nekem sem - mondta Jan, de a hangjából világosan kicsendült a belenyugvás.
- Felajánlhatja a te közremőködésedet...
- Nekem nem úgy tőnik, hogy neked is bele kellene keveredned ebbe az ügybe.
- Jó - mondta Theo, aztán megrázta a fejét, és morogva folytatta: - Összeállni egy Setitával...
- Van itt még valami a tegnapi éjszakával kapcsolatban, amit meg kell beszélnünk - mondta Jan, és ismét feltette a
szemüvegét.

35. oldal
 Névtelen
Theo bólintott.
- Katrina. Megtaláltam. Elmondta...
- ...ki adta neki a robbanóanyagot - fejezte be Jan a mondatot a Brujah helyett. - Egy Vértestvér, akit talán Johnnynak
hívnak, talán nem. Elmondta neked, hogyan léphetsz kapcsolatba vele, aztán te elküldted San Franciscóba. Egyébként
S meg is fogadta a tanácsodat... ezúttal.
Ezúttal. Ez azt jelenti, hogy Jan mindent tudott a legutóbbi alkalomról, a dokkoknál, és mindent, amirıl tegnap éjjel
Theo és Katrina beszélgettek. Csıbe akar húzni - ötlött fel azonnal Theoban. Vagy talán meg akar zsarolni. De akkor
vajon miért vette volna a fáradtságot a Ventrue, hogy megtartsa neki ezt az egész eligazítást Lucindevel kapcsolatban,
vagy miért talált volna ki ilyen kifinomult hazugságokat? Lehetséges volna, hogy Jan nem akarja megzsarolni? Végül is
az elég kockázatos lenne. Theo egyszerően megoldhatná erıvel. Vitatkozhatna a jogszolgáltatásról, és ehhez hasonló
szarságokról... de ha Lucinde, egy ítélethozó is támogatja Jan vádjait...
- Egy Nosfi van a nyomomban? - kérdezte Theo.
- Tulajdonképpen nem a tiedben, hanem a lányéban.
- Katrina? Mióta?
- Amióta találkozott egy helyi Sabbat-aktivistával.
- Johnny.
- Általában inkább csak Jack.
Theo megpróbálta felfogni ezt az egészet. A Nosferatuk követtek egy Sabbat-tagot, aki robbanóanyagot adott
Katrinának. Ez azt jelenti, hogy azon az éjszakán is követték a lányt, amikor felrobbantotta Garlotte-ot.
- Ezek láttak mindent. A kurva csatornapatkányai.
Jan bólintott.
- Miért nem szóltál eddig errıl egy kurva szót sem!
De Theo azonnal tudta a választ, amint feltette a kérdést - és az ismét fellobbantotta a tüzet mélyen a gyomrában.
- Azt gondoltad, hogy én vettem rá.
- A lehetıség fennállt - mondta kimérten Jan. - Mi másért hagytad volna elmenni?
Ez egy kurva jó kérdés - gondolta Theo. Még ı maga is csak mostanában kezdte megérteni a választ, és nem hitte
volna, hogy túl sok értelmet találna benne egy olyan személy, aki Jan pozíciójában van - aki a vezetıséghez tartozik.
Még akkor sem, ha Theo hajlandó lett volna elmagyarázni - márpedig erre nem volt hajlandó.
- Nem az én dolgom eltakarítani a városi szemetet - mondta Theo.
- Vajon egy háború kellıs közepén létezik bármi, ami kizárólag „városi” ügy? - vonta össze a szemöldökét Jan.
- Hé, ha Garlotte képtelen a helyükre tenni az ifjoncait, akkor megbaszhatja. Ha pedig Goldwin nem tudja helyre tenni a
dolgokat, akkor ı is megbaszhatja.
A tőz egyre nıtt. Kívülrıl nem látszott, de Theo egyre inkább azt kívánta, hogy bárcsak szétverhetné ezt a problémát,
és bárcsak letéphetné Jan fejét, aztán annyi. De ez nem volt ennyire egyszerő. Soha nem volt az. Theo azt hitte, hogy
Jan a kém - Jan pedig azt, hogy Theo az. Hogy a francba reménykedhetnek abban, hogy felülkerekednek a Sabbaton,
amikor a saját oldalukon sem állt soha senki gyanún felül? Mi volt vajon a vérben, Káin Árkában, amitıl mindannyian
ilyen arrogáns, megbízhatatlan, fondorlatos, csaló gazemberek lettek? Vagy ez lenne az igazi átok, és a vérivás csak a
tünet?
Jan beletúrt tüskés szıke hajába. Ismét levette a szemüvegét, és visszatette a zsebébe, aztán masszírozni kezdte az
orrnyergét.
- Én nem kételkedtem benned, Theo. Annyira valószínőtlen volt... és a közös sikerek után...
Theo visszatartotta a tüzet, visszaszorította, bár ez nem kis erıfeszítésébe került.
- Akkor tegnap éjjel ez az egész Katrina-ügy... csak átverés volt - mondta Theo. - Egy próba.
- Egy próba - ismerte el Jan. - Igen.
- Ha kinyírom, akkor el akarom tüntetni a nyomokat. Ha átadom ıt neked, akkor rendben vagyok. Nos, akkor mondd
meg nekem - hajolt elıre Theo a székében, amíg mindössze kétlábnyi távolság választotta el az arcát Janetól - hogy
állok most, miután elküldtem az ország másik végébe?
- Élvezed a bizalmunkat - felelte kimért hangon Jan. Úgy tőnt, észrevette, hogy ha Theot tegnap éjjel tették próbára,
akkor az ı ideje most jött el. - Mi másért mondtam volna el neked ennyi mindent?
- Már ha igaz, amit elmondtál nekem - mondta Theo.
Lassan hátradılt a székében. Igaznak tőnt az egész. Sokkal egyszerőbb lett volna semmit sem mondani, mint kitalálni
ezt a bonyolult hazugságsorozatot. Theo elıhúzott egy cigarettát, rágyújtott, és leszívta, majd benntartotta a füstöt.
A két Vértestvér jó néhány percig ült csendben egymással szemben. Jan felváltva tisztogatta a szemüvegét, és
masszírozta az orrnyergét, Theo pedig a padlót bámulta, és elgondolkodva eregette a füstöt. Nem Jan az ellenség. Nem
ı az igazi ellenség - emlékeztette folyton magát Theo. Ez mind csak annak az elbaszott világnak a része, amiben él,
ahol a vér az étel, és a napsugár a halál. İ és a fajtája mind az embereken élısködı szörnyetegek voltak - de voltak
náluk rosszabb szörnyetegek, akik elfelejtették, eltaszították maguktól az emberségüket. És ezek közül a legrosszabbak
a Sabbatban nyüzsögtek. İk voltak az ellenség. İk kezelnék rabszolgaként, állatként a halandókat. Nem Jan az igazi
ellenség.
Jan mintha érezte volna, hogy Theo lassacskán lenyugszik, mert ismét megszólalt:
- A robbanás után Colchester odajött Lucindehez és hozzám. Elmondta, hogy ott voltál, és hogy hagytad elmenni a
lányt. Én... furcsának találtam a dolgot. De nem gondoltam árulásra. Lucinde nem volt benne ennyire biztos.
- Mert van közöttünk egy kém - mondta Theo. - Azt hitte, hogy én vagyok az.
- Nem. Akkor már tudtuk, ki a kém.
Theo egyszerően csak bólintott - nem is lepıdött meg igazán, inkább csak a gyomra fordult fel. Egy újabb titok, még
több potenciálisan hasznos információ, amit elhallgattak elıle.
- Lucinde biztos akart lenni, hogy nem állsz a kém oldalán - magyarázta Jan. - És hogy minden eshetıségre
felkészüljön, beszélt Pascekkel. İ pedig azt mondta, hogy teszteljünk le, ahogy csak akarunk, hogy meggyızıdjünk a
hőségedrıl.
Pascek. A paranoiás állat. Theonak egyetlen izma sem rezdült. Nem ordított, és nem átkozódott hangosan. Egyszerően
csak elraktározta az egészet magában, elásta jó mélyre, ahol majd táplálhatja vele a tüzet, ha legközelebb szüksége

36. oldal
 Névtelen
lesz rá.
- Ha el akartad volna hallgattatni Katrinát, akkor elpusztítottad volna tegnap éjjel - mondta Jan. - Én ezt fenntartottam
a robbanás éjszakájára is. És még most is fenntartom.
- Oké - mondta Theo, és a tenyerét az asztal lapjára tette. - Tehát te kiálltál értem, és Lucinde, meg a fınököm, a
legtöbb ítélethozóhoz hasonlóan, paranoiás gazember. És akkor mi a fasz van? Hol állunk most, miután vége ennek a
sok lószar játszadozásnak?

1999. október 29., péntek, éjjel 1:23

Hemperhill Road
Baltimore, Maryland

Theo a kandallópárkány mellett állt, és a hatalmas, aranykeretes tükörbe bámult, amely uralta a dolgozószobát. A
szoba minden egyes berendezési tárgya antik darab volt. Nem tudta volna megnevezni a szék stílusát, vagy a porcelán
váza korát, sıt még az általános motívumot sem. A díszítés régi volt, talán még Theonál is öregebb. Régi és drága. De
Theo látott már régebbit is. Éveket töltöttek Don Cerroval azzal, hogy Európában utazgattak, és olyan Vértestvérekkel
találkoztak, akik ezekkel az antik tárgyakkal még a teraszukat sem rendezték volna be.
Hasznára voltak ezek a tanulóévek - amikor megtapasztalta a nemtörıdöm mértéktelenséget, és hogy idıvel mennyire
meg tud rekedni a Vértestvérek társadalma. Rájött, hogy az igazságtalanság és a kegyetlenség mindenütt megtalálható
még az amerikai dél ültetvényein túl is, és még a fehérek között is. Az elnyomás nem kivételes, hanem általánosan
elfogadott jelenség volt. Ezek az évek döbbentették rá, hogy a tőz nem mindig elég, még akkor sem, ha az éhség
táplálja azt a tüzet.
A hatalom csarnokait olyan lények is járták, akiknek az évek játékszerek voltak, és akik számára a világ egy távoli, és
veszedelmes hely volt. Azonban idınként a való világ velük is tudatta, hogy nagyon is létezik. Theo még nem volt ott az
Anarch-lázadásnál, vagy az elsı Sabbat-háborúknál, de akkor a valóság bosszúszomjasan tört rá az öregekre. Az oly
sokáig visszatartott változás rájuk szakadt, mint valami lavina, ami mindent elsöpör az útjából. Talán most is valami
ilyesmi készülıdik. A Végsı Éjszakák, mondta Xaviar. És bár a Gangrel tévedett a feltételezett Antedilluviannal
kapcsolatban, de a modern éjszakákon az események igencsak felgyorsultak, és szinte már riasztó sebességgel
követték egymást. A világot nem lehetett távol tartani. Örökké nem.
Theo háta mögött az antik tárgyak között ott ült Marcus Vitel, Washington trónfosztott hercege. Drága, méretre szabott
öltönyt viselt, amilyet általában Piterzoon is hordott, és egy apró arany sast tőzött a hajtókájára. Sötét hajába elegendı
szürke tincs vegyült ahhoz, hogy disztingváltnak tőnjön bármilyen halandó társaságban - már ha egyáltalán hajlandó
lett volna halandók közé vegyülni. Testileg és lelkileg még most is erısnek tőnt, de láthatóan megkeseredett, miután
elvesztette a városát, és a gyermekeit. Valami keménység csillogott a sötétkék szemek mélyén. Most is, mint
baltimore-i tartózkodása során szinte mindég, zárkózottan viselkedett a többi Vértestvérrel szemben, mint valami
csıcselék közé keveredett király. Gyakran részt vett az amúgy egyre ritkuló tanácsüléseken, de nem mindig. Ettıl
eltekintve azonban Vitel senkivel sem érintkezett. Azzal foglalta el magát, hogy egyre terebélyesedı ghoulsereggel vette
körül magát, akik kielégítették minden kívánságát.
- Ön bölcs döntésnek tartja, hogy ennyire visszahúzódunk a város közelébe? - kérdezte Theotól.
Theo válasz közben megdörzsölte a borostát az állán, és folyamatosan Vitel tükörképén tartotta a szemét.
- Minél rövidebbek a vonalak, annál erısebb a védelem. Ha elnyújtjuk a védelmet, akkor átfurakodhatnak a csapatok
között. Ha szorosra vonjuk a hálót, akkor semmi nem juthat át.
- De ha áttörnek, akkor már benn is vannak a városban - ellenkezett Vitel. - Nem összehúzni, hanem kitolni kellene a
vonalakat, hogy az ellenség ne csaphasson le azonnal a szívünkre.
Theo türelmesen, de határozottan megrázta a fejét.
- A számok tekintetében nem tudjuk felvenni velük a versenyt. Minden éjjel van néhány áldozat. És a csapatoknál
mintha olvadna a létszám. Nem veszélyes, de már elkezdıdött. Ok is látják azt, ami ott van az orruk elıtt.
Összpontosítanunk kell az erıinket, mint amikor áthoztuk az embereket Buffalóból és Hartfordból.
- De azért meg kellene tartanunk a kapcsolatot, a repülıteret...
- A repülıtér körül fenntartjuk az ırséget - mondta Theo. - Amikor megindul a nagy roham - és ez egyre közelebbinek
és közelebbinek tőnik minden egyes éjszaka, ha figyelembe vesszük, hogy mi mindent küldenek ellenünk - azok, akik
megengedhetik maguknak, és elıre intézkednek - Ön, Pieterzoon, Gainesmil és talán még néhányan - távoznak. A
többieknek - vonta meg a vállát Theo - ez lesz a végsı csata. Soha többé nem lesz egy helyen ennyi nagyjából
egységbe szervezett Vértestvér. Elindítunk egy pletykát egy észak felé vezetı menekülési útvonalról - Pittsburghbe és
Philliebe - de ezzel csak a kedélyeket akarjuk megnyugtatni. Itt szállunk szembe velük. Baltimore-ban. De szerettük
volna tájékoztatni Ont, hogy fel tudjon készülni. Szerezzen egy repülıt, vagy ilyesmi.
Vitel szótlanul ült, és összefont kezeit az ölében nyugtatta.
- Ha Baltimore elesik, nem sok esély marad rá, hogy visszaszerezzük Washingtont.
Theo elfordult a tükörtıl, nekitámaszkodott a kandallópárkánynak, és karba fonta a kezeit.
- Egyetértek - felelte. - Ez még akkor is hosszú távú elképzelés lenne, ha a Tremere kápolna kitartana D.C.-ben. De azt
hiszem, hogy itt megállíthatjuk ıket. Meg kell állítanunk ıket. Megkurtítjuk a vonalakat, és gondoskodunk arról, hogy
ne törhessenek át. Pieterzoon forrásai szerint a Sabbat-parancsnokság felbolydult, miután Moncadát kivonták a képbıl.
Szerintünk az idı nekünk dolgozik. Ha elég sokáig kitartunk, akkor a gazemberek egymás torkának esnek, és
megfeledkeznek rólunk.
Vitel elgondolkodott a hallottakon, aztán gondolataiba merülten bólintott.
- A Sabbatot nem a szolidaritásáról ismerjük - értett egyet végül Theoval.

1999. október 31., vasárnap éjjel 1:00

37. oldal
 Névtelen
Baltimore-i Kongresszusi Központ, alagsor
Baltimore, Maryland

Jan egyáltalán nem lepıdött meg azon, amikor Hans van Pel pontosan a megbeszélt idıben vezette végig Heshát a
betonfolyosón. A Setita pontosnak, tiszteletreméltónak és profinak bizonyult - ami persze nem jelentette azt, hogy Jan
egy fikarcnyit is bízott volna benne. De Lucinde kijelentette, hogy foglalkozni fognak Ruhadzéval. Jan belátta, hogy
Lucinde szempontjából miért jelentette az, hogy segítenek a Setitának a legjobb módszert arra, hogy megelızzék a
Setita közbeavatkozását a folyamatban lévı terveikbe. Jan szempontjából azonban Hesha pátyolgatása még a legjobb
esetben is csak elvonta ıt néhány sokkal súlyosabb ügytıl. Márpedig ha ezek a súlyos ügyek zátonyra futnak, akkor
kétségtelenül egyedül Jant teszik majd felelıssé a kudarcért. Hogy ne is említsük Lucinde ki nem mondott feltételezését,
hogy bármit is tehetnének, amivel megakadályoznák a Setitát a céljai elérésében. Vajon lehetséges volna, hogy a Szem
olyan sokat jelent Ruhadzének, hogy képes lenne érte félretenni a természetébıl fakadó hajlamot az árulásra?
Hazimel Szeme. Ez a tárgy igen nagy hatalmúnak bizonyult, már ha hitelt adhat Xavier beszámolójának a Gangrel
mészárlásról. Akkor pedig vajon miért adják át a tárgyat - egy valódi szemet, milyen hátborzongató - egy Setitának?
Talán Lucinde csak azért segít Heshának, hogy meggyorsítsa az útját a saját pusztulása felé. Nagyon is elképzelhetı.
Bármi legyen is az ítélethozó indítéka, Jannak el kellett játszani a rá osztott szerepet. A kívánságainak megfelelıen
megszervezte a találkozót Heshának. A Ventrue sokkal kellemesebben érezte magát ebben az épületben, mint három
hónappal korábban a Wesleyan épület alagsorában, ahol Marston Colchester Nosferatu beosztottaival találkozott. İk
intézkedtek egy bizonyos Lasombra antitribu felbérelésével kapcsolatban. Az az alagsor tele volt tócsákkal, csupasz
csövekkel, és, amint az késıbb megtudta, halálos Nosferatu csapdákkal. Ezzel szemben a Kongresszusi Központnak ez a
látogatók elıl elzárt szintje legalább száraz, tiszta és jól kivilágított volt, bár ettıl még ugyanolyan barátságtalan
maradt. Colchester, aki most a modoros, jól öltözött afrikai-amerikai üzletember álcáját viselte, ezúttal személyesen is
jelen volt.
Ruhadze szokás szerint ízléses és drága ruhákat viselt. Fekete garbó, fekete nadrág és teveszır dzseki. A bal szeme
elıtt ott ékeskedett a monokli, amelytıl egy vékony lánc vezetett a dzseki zsebéhez. A sétapálca szinkópás koppanása
pontosan félidıben a cipıkoppanások között hallatszott. A három különbözı hang halk visszhangot vert a csupasz
cement falakon. Van Pel lépteinek zaja hangosabb volt ugyan, de nem volt bennük a Setitáéhoz hasonló muzikalitás.
Hesha bal kezében egy bır aktatáskát tartott.
- Jó estét, Mr. Ruhadze - köszöntötte Jan.
- Mr. Pieterzoon - bólintott Jan és Colchester felé Hesha, de mellızték a bemutatkozásokat.
- Ugye nem bánja, ha a szomszédos szobából figyelemmel kísérjük a találkozót? - kérdezte Jan.
- Dehogyis.
Van Pel kinyitotta az ajtót, ami mellett eddig álltak, és intett Heshának, hogy lépjen be.

*****

Hesha belépett a szobába, és az ajtó becsukódott mögötte. A szoba berendezése mindössze egy nagymérető fém
asztalból, és három összecsukható székbıl állt. A három ülıalkalmatosság közül kettı már foglalt volt. Az egyik fal nagy
részét egy széles tükör takarta el. Mögötte, a másik szobában, Jan Pieterzoon, Marston Colchester és Pieterzoon ghoulja
figyel, hallgatózik, és rögzíti az egész beszélgetést.
Az asztal mellett ott ült az a két férfi, akivel Hesha találkozni szeretett volna. Természetesen közvetlenül is kapcsolatba
léphetett volna velük, azonban jelenleg meglehetısen feszült volt a politikai helyzet, és Calebros javasolta, hogy Hesha
használja a „megfelelı csatornákat”. A tanács megfogadhatónak tőnt - még akkor is, ha nem vesszük figyelembe, hogy
Hesha szerette volna megırizni a jó viszonyt a Nosferatu szövetségeseivel - így hát a Setita ezt a módszert választotta.
Fogalma sem volt arról, hogy végül egy ítélethozóval fog üzletet kötni. Heshát nem félemlítette meg, és nem is
nyőgözte le Lucinde státusza - bár a jelenlétének, illetve a jelenlétét övezı titokzatosságnak a következményeit valóban
lenyőgözınek találta. Nyilvánvalóan valami szokatlan dolog készül, és Hesha most is, mint mindig, nyitva fogja tartani a
szemét. Mert a háborúban mindig adódnak lehetıségek azok elıtt, akik felkészültek rá, hogy éljenek velük.
- Uraim - szólt Hesha a két Vértestvérhez. - Köszönöm, hogy beleegyeztek abba, hogy ma éjjel részt vegyenek ezen a
találkozón.
Bırnyak és Kvéker nem felelt, csak gyanakvóan figyelte Heshát. Ez talán a klánjával szemben érzett általános
bizalmatlanság eredménye volt. Körbekérdezett a testvérei között a területen, de egyik Malkáv sem volt ellenséges a
Setitákkal szemben, és egyikük sem volt lekötelezettje a klánjának. Ha ez az utóbbi körülmény fennállt volna, akkor
Calebros minden javaslata ellenére Hesha közvetlenül a Malkávokkal vette volna fel a kapcsolatot.
Hesha közelebb lépett, elfoglalta az üres széket a Malkávokkal szemben és azonnal feltőnt neki egy halvány, de
felismerhetı szag - a szemétkukák bőze. Nem volt annyira átható, mint a ürülékszag, amit akár szándékosan, akár
véletlenül bizonyos Nosferatuk magukon viseltek, és ez azt sugallta, hogy élıholt létüket nem a csatornákban, hanem
az utcán töltik. Mindkét férfi csavargónak látszott. Mindketten viseltes és piszkos öltözéket hordtak, ami legalább egykét
számmal nagyobb volt a kelleténél. Mindketten fésületlenek és borotválatlanok voltak. Bırnyak szakálla elég hosszú volt
ahhoz, hogy a végét begyömöszölhesse a nadrágszíja mögé. Ha szükségessé vált, Hesha is felöltötte a vándorló koldus
szerepét, de úgy tőnt, hogy ezek ketten nem csak szerepet játszanak.
Hesha elıhúzott egy irattartót az aktatáskájából, és letette maga elé az asztalra.
- Van nálam néhány fénykép, amit szeretnék megmutatni önöknek. Hajlandó vagyok kárpótolni önöket a
fáradozásaikért - természetesen azon felül, amit azért kapnak, mert eljöttek ide ma éjjel - és mindenért, amit el tudnak
nekem mondani a fényképekrıl.
A Setita kinyitotta az irattartót. A fényképek a New York állambeli barlangról készültek, amelyet ı, és Ramona is immár
kétszer is meglátogattak. A lány most is New Yorkban, a városban volt. Nem villanyozta fel túlzottan a lehetıség, hogy
repülhet, és különben sem lett komoly oka arra, hogy Heshával tartson. Természetesen ezt nem ı javasolta a lánynak.
Ha azt mondta volna neki, hogy maradjon ott, ahol van, akkor Ramona valószínőleg már csak azért is megküzdött
volna azért, hogy eljöhessen Baltimore-ba. A lány nem volt tudatlan, csak meggondolatlan és önfejő - sıt, akár még
kiemelkedıen csökönyösnek is nevezhetnénk. Ezt, és még sok minden mást is megállapított már magában Hesha.

38. oldal
 Névtelen
Ramonában megvolt fiatalságának, klánjának és természetének minden dıresége. Gyorsan tanult, de Hesha nem volt
biztos benne, hogy elég sokáig életben marad ahhoz, hogy megtanulja, amit tudnia kell.
A lány által megcsonkított szoborról készült képeket nem hozta magával. A két Malkávnak semmi köze nem volt a
tökéletességnek és a zsenialitásnak ahhoz a termékéhez. Az ırület ott volt a kıvel összegyúrt testekben, de ez az ırület
sokkal sötétebb, és erısebb volt, mint ami Malkáv leszármazottam uralkodott. A szobor a Leopold nevő ırült Toreador
kisugárzása volt, az ı kínlódó mővészlelkének fizikai megformálása. Ott is rejtızködtek utalások a Szemre, feltéve,
hogy Hesha fel tudja tárni ıket, de nem kockáztatná meg, hogy megmutatja azokat a fényképeket ezeknek a
Vértestvéreknek. És, ami még ennél is fontosabb, azoknak, akik a tükör mögött rejtızködtek.
A fényképek, amiket magával hozott, és most kiteregetett maga elıtt az asztalon, a Gyehenna Prófétájának hagyatékát
képezték. A barlang nagy részét beborította az írás, a megfejthetetlen jelhalmaz, amit Anatole saját vérével írtak fel a
falra. Hesha vett egy mintát a Próféta vérébıl, és lefényképezte a vérrel írt jeleket, de éppúgy képtelen volt lefordítani a
jeleket, mint megfejteni Anatole vérének titkát. Képtelen volt elolvasni a jeleket, annak ellenére, hogy már
foglalkozásából kifolyólag is nyelvész volt, és gyakorlatilag többtucatnyi nyelvet beszélt vagy ismert. Érezte, hogy
valamit el akartak mondani velük, de képtelen volt áthatolni a látszólag véletlenszerően alkalmazott piktogramok,
rúnák, jelek és - odaillıbb elnevezés híján - firkálmányok erdején. Bár nem lehetett benne biztos, de Hesha úgy vélte,
hogy a saját karját használva íróvesszıként, és a saját vérét tintaként Anatole hagyta ezt a véres üzenetet. Önmagán
kívül ki lett volna még képes így megcsonkítani Anatolet? Leopold a Szem segítségével? Lehetséges. De Hesha nem
tudta lerázni magáról azt a benyomást, hogy nem ugyanaz a kéz készítette a szobrot és az írást, hogy a szobor valami
hatalmas... rosszindulat megtestesülése volt, Anatole pedig rátalált, és megosztotta a saját látomásait - azokkal, akik
képesek felfogni.
Lássák, akiknek van hozzá szemük - mondták gyakorta a bibliai próféták - és a szavakat leggyakrabban a szerencsétlen
tömegekhez intézték, a kijelöltekhez, a kárhozottakhoz, akik arra ítéltettek, hogy ne lássanak.
Hesha odacsúsztatta az asztal fölött a fényképeket azoknak, akik ha az erejében nem is, de az ırületében osztoztak a
Prófétával. A Setita azt tervezte, hogy addig figyeli a felismerés jelei után kutatva a két Malkávot, addig keresi rajtuk a
jeleket, hogy tudják, mi az, amit a kezükben tartanak, ameddig szükséges. Felkészült, hogy olvasson a leghalványabb
nüanszokban.
De nem volt felkészülve a káoszra, ami hirtelen elborította ıt.

*****

- Hm. Fényáteresztı tükör. Ügyes - jegyezte meg Colchester, amikor Jan és van Pel társaságában belépett a
megfigyelıszobába. - Nekem is volt ilyen - tette hozzá a Nosferatu, és bár a külsı megjelenése nem, de a viselkedése
visszatért a megszokott, groteszk mintához. - A második feleségem szerette nézni, ha más nıket vittem haza.
Jan jól hallhatóan felsóhajtott. Colchester meghallotta, és egyúttal mintha arra is rádöbbent volna, hogy múltat idézı
vigyorral az arcán dörzsölgeti egymáshoz a kezeit. A Nosferatu megköszörülte a torkát, és ismét magára öltötte
komolyabb modorát.
- Uraim. Köszönöm, hogy beleegyeztek abba, hogy részt vegyenek ezen a találkozón ma éjjel - jött Hesha hangja a
tükör mellett felállított hangszóróból.
Bırnyak és Kvéker gyanakvóan méregették a Setitát. Okosabbak, mint hittem volna - elmélkedett Jan.
- Van nálam néhány fénykép, amit szeretnék megmutatni Önöknek - mondta Hesha. Hajlandó vagyok kárpótolni
Önöket...
- Látták a fényképeket? - kérdezte Colchester.
- Nem - felelte Jan.
Ez nem volt része a megegyezésnek, amit Lucinde kötött. Öt láthatóan nem érdekelték a fényképek, így hát úgy
gondolhatta, hogy nincs semmi ok arra, hogy Jan lássa ıket. Vagy egyszerően csak feltételezte, hogy Jan felszereltet
egy rejtett kamerát az asztal fölé, amit Jan természetesen nem is mulasztott el. Semmi szükség nem volt rá, hogy
megpróbáljon Hesha válla fölött áthajolva a papírjai között olvasni. Mindent nyugodtan át fog nézni, ha eljön az ideje.
Ebben a pillanatban azonban minden a feje tetejére állt.
- Édes Istenem, mi történik itt? - kiáltotta van Pel válaszul a hirtelen levegıbe repülı székek, asztalok, fényképek és
testek látványára.
A ghoul azonnal az ajtó felé indult, de Jan a vállára tette a kezét, és ezzel maradásra bírta.
- Itt most csak megfigyelık vagyunk, Hans - mondta Jan, és elragadtatva bámuló szemeit egyetlen pillanatra sem
fordította el az üveg mögötti szobáról.

*****

Száznegyvenhét fotó volt Heshánál. Kvéker úgy két másodpercig nézhette az elsıt, mielıtt egy hurrikán erejével
hátradobta volna magát az asztaltól. A szék összerogyott alatta. A lábai kivágódtak és alulról nekicsapódtak az
asztallapnak.
Hesha hátraugrott a felboruló asztal útjából, és a fotók gejzírként lövelltek a levegıbe. Kvéker mozdulatának ereje a
földre dobta a barátját is, miközben ı a hátával és a fejével nekicsapódott a padlónak. Rángatózni kezdett, vadul,
fájdalmasan, és a szájából véres, habos nyál kezdett fröcskölni.
- Mit csináltál? - ordított Heshára Bırnyak, és feltérdelt a földön. - Mit csináltál vele?
Hesha felkészült a várható erıszakra. A szakállas Malkáv elkezdett felé kúszni a földön. Kvéker tovább rángatózott, és a
görcsei egyre erısebbek lettek. A teste meghajlott és vitae lövellt ki szájából. A folyadék elborította ıt, a padlót, és a
fényképek egy részét.
A Hesha irányába kúszó Bırnyak belegázolt a felfordulás közepébe.
- Mit csináltál?
A Malkáv kivett egy vérrel összemocskolt fényképet a többi közül, és nekilátott, hogy darabokra szaggassa, de aztán
hirtelen abbahagyta. Egy pillanatig mozdulatlanul meredt az arca elé tartott képre, aztán lecsapta a padlóra, és
megpróbálta kisimítani a ráncokat és a szamárfüleket, megpróbálta összeilleszteni a szakadozott darabkákat. Erısen a

39. oldal
 Névtelen
földhöz nyomta a darabokat, mintha csak a padlót borító vér összetarthatná a sérült papírlapokat.
Hesha megpróbálta egyszerre magába szívni az egész látványt. Miután elmúlt az az elsı pillanat, amikor Bırnyak
elindult felé, többé már nem fenyegetett közvetlen fizikai veszély. Azonban érzett valamiféle energiát a levegıben, egy
szinte elektromos feszültséget. A hideg padlót borító vér egy pillanatig mintha felforrt volna. Buborékolt és pattogott. De
hát ez csak a gurgulázó és forgolódó Kvéker lehetett, aki újabb cseppeket permetezett a többire. İ kellett legyen... nem
igaz?
Észrevette, hogy Bırnyak éppen szétkeni a vért a padlón... de nem is, inkább az ujjaival rajzol bele... ír valamit. A
Malkáv szemei kifordultak, és az ujjai alakokat rajzoltak a földre - amelyeket Hesha felismert, de nem tudott lefordítani.
Bırnyak pontosan, a megfelelı sorrendben egymás után rajzolta a barlang falán látható jeleket. Ezek a jelek ott voltak
a fényképeken is - de azokat a képeket Bırnyak még nem látta!
Hesha vetett egy pillantást a tükör felé. Pieterzoon és a társai láthatóan nem szándékoztak beavatkozni, és a Setita
hasonló távolságtartással figyelte Bırnyakot és Kvékert. Kvéker szemei felakadtak. Csak a véreres fehérjét lehetett
látni, és a Malkáv irányíthatatlanul pislogott. A nyelve úgy csapkodott egyik oldalról a másikra a szájában, mint egy
eleven kígyó, és a fogai össze-össze csattantak, mintha el akarnák fogni - vagy meg akarnák ölni - ezt a teremtményt.
A vére összekeveredett a padlón a társáéval. Bırnyak folytatta az írást, egymás után rajzolta meg Anatole
szimbólumait, de újra ráírt a korábban már lerajzoltakra, és a felismerhetetlenségig szétmázolta az egészet.
Miközben Bırnyak a vérben turkált, Kvékernél hirtelen abbamaradt a rángatózás. A teste megmerevedett, a háta ívbe
feszült. Harákolt egyet, és a torkából kiszabadult egy vér- és nyálkacsomó, aztán recsegı, elkínzott hangon megszólalt:
- A fény... az utolsó fény... elhalványul... magasan odafönn, nagyon, nagyon messze. Éjszaka... a Végsı Éjszaka. A
falak túl csúszósak... nem tudok felmászni... kidülledı szemek körülöttem, üres, püffedt arcok... túl csúszós... nem
tudok felmászni.
Kvéker ismét vonaglani kezdett, és rettegve rángatózott a padlón. Ujjai a véres betont karmolászták, a körmei
belemélyedtek a cementbe, letörtek és lepattantak.
Bırnyak most éppen a földön szanaszét heverı véres és szakadt fényképeket győjtötte össze. Összeszedett, amit csak
tudott, aztán nekilátott, hogy szétszaggassa, és legyőrje ıket a torkán. Egyre csak tépte a papírlapokat, és a darabokat
öklendezve gyömöszölte a szájába.
- A gyermekek! - kiáltotta Kvéker. - A kútban... mutatják az utat... a gyermekek alatt... még nem gyorsak... mutatják
az utat.
Hesha meg sem próbálta megakadályozni, hogy Bırnyak megsemmisítse a fényképeket. Voltak biztonsági másolatai.
Nem próbálta megfejteni Kvéker hagymázas locsogását sem. Inkább megbízott a dzsekijébe rejtett felvevıben, és a
felvételekben, amiket Pieterzoon készít.
Kvéker hirtelen abbahagyta a rángatózást, és tökéletes nyugalomban elnyúlt a padlón.
- A gyermekek félnek az árnyékuktól, de az árnyék eltőnik az utolsó fénysugárral együtt - kántálta.
A remegés ugyanolyan hirtelen tört rá megint, amint amilyen hirtelen egy pillanattal korábban megszőnt, és a Kvéker
ismét rettegve kaparta a cementpadlót.
- Mutatják nekünk az utat! - kiáltotta tombolva, és láthatóan az ereje végére ért. - Mutatják nekünk... a fény
halványul... Végsı Éjszaka... a gyermekek.
Ezzel Kvéker elcsendesedett és megnyugodott. És vele együtt Bırnyak is. Aztán Hesha szemei elıtt a két Malkáv porrá
omlott. Maradványaik elkeveredtek a tócsákban álló vérrel és a barlangról készült fényképekkel.

*****

Jan teljesen mozdulatlanul állt, és az utóhatásokra meredt. Van Pel és Colchester ugyanígy tettek. A tükör felületére
több vércsepp is fröccsent, és most úgy tőnt, mintha a két szoba között belefagytak volna az idıbe - a jelen az üvegnek
ezen az oldalán volt: csendes, szokványos, és megjósolhatóan következett az elızményekbıl. A jövı a másik oldalon
volt: véráztatta káosz, és felfoghatatlan végzetjóslatok.
A gyermekek a kútban.
Mi a véres nyavalya...? Jan fel nem foghatta, amit látott és hallott. Az üveg másik oldalán a szoba, a tépett fényképek
és a két Malkáv maradványai kicsúsztak a fókuszból. Jan pillantása a megfagyott vércseppekre tapadt - a vérre, ami
összeköti majd a jelent és a jövıt.
Végül Hesha jött be hozzájuk. Kinyitotta a megfigyelıszobába vezetı ajtót, ahol szótlanul álltak mindhárman.
- Nagyra értékelném, ha eljuttatna hozzám egy másolatot a szalagról - mondta a Setita.
Jan lassan elfordította a fejét, és a pillantását a megfagyott vércseppekrıl a Setitára vetette. Ruhadze teljesen
nyugodtnak tőnt. Jan bólintott. Hesha pedig megelégedett ennyivel, és távozott.

1999. október 31., vasárnap, este 10:52

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Gondolod, hogy hitt neked? - kérdezte Jan. Theo hátradılt a plüss fotelben.
- Még hányszor fogod ezt megkérdezni tılem? - morogta.
Jan nem felelt. Nem volt rá szükség. Theo nem árult el semmit, már amennyire ezt meg tudták ítélni, de Vitel sem.
Minden jel arra mutatott, hogy Vitel elhitte Theo szavait - el kellett hinnie. Ha Vitel átlátott Theo színjátékán, akkor
nekik végük, és a Kamarilla jelenléte a keleti parton máris a múlté. De ha Vitel valóban meg volt gyızıdve arról, hogy
Baltimore-ban a Kamarilla meg egyszer utoljára szembefordul az ellenséggel, akkor még van remény...
Jan megtalálta a digitális videokazettát, amit keresett, becsúsztatta a lejátszóba, és bekapcsolta a tévét. A képernyın
megjelenı kép nem volt a legjobb minıségő, de felismerhetı volt rajta egy hotel külsı folyosójának éjszakai képe. Az
egymás mellett álló ajtók a számozástól eltekintve teljesen egyformák voltak. Az összes függöny be volt húzva. Néhány
szobában égett a villany, de a legtöbben nem. A képernyı sarkában világító apró fehér számok tanúsága szerint a

40. oldal
 Névtelen
felvétel tegnap éjjel készült.
- Ez itt Vitel egyik menedéke a városban - mondta Jan. - Naponta mindig máshol húzza meg magát. A választásában
látszólag nincs semmiféle rendszer. Ezt a filmet Colchester maga készítette. Nagy szerencsénk van, hogy egyetlen
szomszédos szobában sem tartózkodott egy nı, aki elfelejtette volna elhúzni a függönyét, különben biztos
elhomályosultak volna a lencsék. - Theo felnevetett. - Vitel állandóan lefoglal nyolc egymás melletti szobát magának -
folytatta Jan. - A többiben ghoulok laknak, de ı... - Jan nem folytatta, amíg fel nem bukkant egy sötét felöltıt viselı
alak, akinek szürke tincsek vegyültek a sötét hajába. - İ ebben lakik.
A kamera ráközelített Vitelre, aki belépett a 337-es szobába. Az ajtó becsukódott, és a behúzott függönyök mögött
felgyulladt a lámpa.
- És most - mondta Jan, és felvette a távirányítót, hogy áttekerjen néhány eseménytelen órát, aztán visszakapcsolt
normál lejátszási sebességre. Theo és Jan szemei elıtt egy rendetlen férfi sétált be a képbe, aki erısen kopaszodott.
- Ismerısnek tőnik? - kérdezte Jan.
- Eddig még nem láttam - mondta Theo. - De lehet, hogy ı az, akirıl Katrina beszélt.
A tévé mellett álló polcról Jan kihúzott egy dossziét, és odadobta Theo elé az asztalra.
- İ a mi emberünk - mondta a Ventrue. - Egy Tzimisce. Évek óta a Sabbatnak dolgozik Baltimore és Washington
környékén. Idınként alárendelnek egy falkát, de általában inkább amolyan szabadúszónak nevezném.
Theo átlapozta a vaskos anyagot, és beleolvasott a szövegbe.
- Nem semmi az áldozatok listája.
- És ezek még csak azok, akikrıl mi is tudunk. İ környékezte meg Katrinát. Egészen addig elkerülte a figyelmünket,
amíg Colchester egyik embere fel nem ismerte, amikor Viteltıl távozott egy találkozóról. Ami a találkozót illeti...
Jan a lejátszóra szegezte a távirányítót, és visszatekerte a szalagot addig, amikor a férfi éppen az utolsó lépcsıfokokat
tette meg, aztán ismét normál sebességre kapcsolta a magnót. Jack bekopogott a 337-es szobába. Az ajtó kinyílt. Jack
belépett, az ajtó pedig becsukódott.
Theo nem volt lenyőgözve.
- Affene! Még csak azt sem lehet látni, hogy tényleg Vitel engedte be. Ez a legjobb, amire Colchester képes?
- İ volt az - ragaszkodott a saját igazához Jan. - Megmutathatom neked a jelentést arról, hogy tegnap kicsit késıbb
Jack miként adta át az üzenetet Sascha Vykosnak Washingtonban, és még több más üzenetet az elmúlt hetekben.
Theo tovább lapozgatta a dossziét, és morcosan meredt a nagyképernyıs tévére. A másodpercek és a percek lassan
peregtek, Jan pedig mozdulatlanul és teljes csendben figyelt. Úgy húsz perc elteltével a 337-es szoba ajtaja kinyílt, és
Jack bukkant elı a szobából, majd lesétált a lépcsıkön. A kezében egy nagymérető, kettéhajtott borítékot tartott.
- Hogy lehetséges, hogy Colchester embere csak úgy véletlenül meglátta, hogy Jack, vagy Johnny, vagy bármi legyen is
a neve, találkozik Vitellel? - kérdezte Theo. - Nem ez érdekel, hanem az elsı alkalom.
Jan kikapcsolta a tévét, és kimért léptekkel odament a Theoéval szemben álló fotelhez.
- Hartford után elindítottunk egy-két megfigyelést - mondta Jan.
- Ti? - ismételte Theo. - Te és Colchester?
- Igen. Vitel volt az egyik alany. Nem tudhattuk, hogy kit kell megfigyelni, úgyhogy széles körben kezdtünk vizsgálódni.
- Mennyire széles körben? - szerette volna tudni Theo. - Ki volt még?
Jan nem felelt azonnal, és a habozása után Theot már nem érte meglepetésként, amit hallott.
- Minden fontosabb játékos - mondta Jan. - Vitel, Garlotte, Goldwin, Gainesmil, Lladislas, Kvéker és Bırnyak, Malachi...
te...
Theot egyáltalán nem zavarta, hogy így kémkedtek utána. Miért is zavarta volna azok után, hogy megtudta, miféle
próbának vetették alá a minap, vagy hogy éppen a saját fınöke, Pascek, biztatta erre a Ventrue Ítélethozót ahelyett,
hogy kiállt volna mellette? Theo átlépett az egészen. Az egész csak úgy bőzlött a Vértestvér politikától, de ı volt az, aki
derékig belegázolt a szarba. Az egy dolog, hogy arkónként szolgált, amíg az atyja volt az ítélethozó, de nem volt
kötelezı maradni, amikor Jaroslav vette át Cerro helyét. Egyszerően odébbállhatott volna, de ı maradt. És a
manıverezgetések, amelyek már Cerro alatt sem voltak szépek és makulátlanok, Pascek alatt csak még mocskosabbak
és visszataszítóbbak lettek.
- Vitel a mi emberünk - mondta végül halkan Jan, aki megpróbálta összefogni a találkozót. - Vannak felvételeim arról,
hogy találkozik Jackkel, dátumok, idıpontok, helyszínek, fényképek, és néhány esetben még szövegátirataim is.
Odaadhatok belıle bármit, amit csak akarsz.
Theo az asztalra dobta a dossziét.
- Látni akarom ıket - mondta. - Mindet. Az utolsó kibaszott papírfecnit is.

1999. november 1., hétfı, éjjel 3:02

Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

- Megmutatta neked Ruhadze a képet a szoborról? - kérdezte Emmett.

- Nem - felelte Calebros, és megrázta a fejét. A kıbe vájt kamrában egyetlen gyertya küzdött a sötétség ellen. - Azt
hiszem, hogy az írás, Anatole hagyatéka sokkal fontosabb. Eléggé tisztelem Heshát ahhoz...
- Hm - mordult fel Emmett. - Tisztelni egy Setitát. Augustin most biztos epét hányt a sírjában.
- Ne beszélj ilyen hangon az atyádról. És Hesháról sem, ha már itt tartunk. Bombayben...
- Bombay, Bombay. Mindig csak az a Bombay - forgatta a szemeit Emmett.
- Szeretnéd megnézni a képeket, amik megvannak?
- A feliratról? Amitıl a két Malkáv ropogósra pörkölıdött? Nem, kösz.
- Én is megnéztem ıket - incselkedett vele Calebros. - Hesha is. Sıt, még a Gangrel kölyök is.
- Ó igen? Na, akkor jó nektek.
- Micsoda elmés visszavágás.
- Kapd be!

41. oldal
 Névtelen

1999. november 1., hétfı, éjjel 3:47

Cherry Hill
Baltimore, Maryland

- Hé, édesem, ha elviszel, az lesz életed legjobb motorozása.

Az egész ezzel kezdıdött. A prosti megjegyzésével, amikor Theo megállt egy stoptáblánál.
Azon a környéken motorozott, ahol Katrina lakott. Nem volt teljesen biztos abban, hogy miért jött ide. Theo ellenırzött
néhány járırt, miután eljött Pieterzoontól, és mindent a lehetı legnagyobb rendben talált, már ha figyelembe vesszük,
hogy a Sabbat hétrıl hétre egyre nagyobb nyomást fejtett ki észak felé. Az egyik segghülye Vértestvér menekült hıs
akart lenni, és megpróbált egyes-egyedül megakadályozni egy autós lövöldözést, aminek az lett a vége, hogy az illetıt
félig elgázolták, félig felkenték a hőtırácsra. Ettıl eltekintve viszonylagos nyugalom uralkodott az utcákon. Theo
megtalálta Lydiát, és elmondta neki, amit tudnia kellett. Aztán egy ideig csak kószált - és itt találta magát, ezen a
környéken.
A prosti nem igazán különbözött a többitıl. Elég fiatal volt, és nem volt aszott és elhasznált - még nem volt az. Azért
öregebb volt, mint néhány társa, akik még ahhoz sem tőntek elég öregnek, hogy a fiúkra gondoljanak, nemhogy
letolják nekik a nadrágjukat. A többségüknél nehezebb volt. Talán nem volt drogos - még nem.
- Hé, édes...
A hangja áthatolt a motor dübörgésén, miközben Theo ott álldogált a stopnál. A Brujah gondolkodás nélkül kinyújtotta a
kezét, megragadta a csuklóját és odahúzta ıt magához.
- Durván akarsz játszani, édes? - incselkedett vele a nı.
Theo ellenırizte a karját. Nincs nyoma a tőnek. Megnézte a másik karján is.
- Tiszta vagyok, mint a baba popsija - mondta a prosti.
- A babák összeszarnak mindent. Szállj fel - mordult rá Theo. Képtelen volt ránézni ott a sarkon. Egy szoros, mélyen
kivágott spandex topot viselt, ami lecsúszott, amikor megmozdult, és szabad rálátást biztosított egy hatalmas
sötétbarna bimbóra. A szoknyája is rövid volt, és szorosan rátapadt a hatalmas seggére, és a domborodó csípıjére. A
cipıje sarka elég nagy volt ahhoz, hogy megkarózzon vele egy Vértestvért. Elıbb felhajtotta a harisnyáját, és csak
aztán vetette át gyakorlat szülte könnyedséggel a lábát a motoron.
- Boldoggá teszlek, édes - dorombolta a fülébe.
- Fogd be a pofád.
Theo azon kapta magát, hogy szeretne hátrafordulni, és megrázni, felrázni a nıt. Ez a legtöbb, amit ki tudsz hozni
magadból, nıvér? - gondolta. Ezért kockáztatták az életüket és haltak meg oly sokan? Hogy te adhasd el a tested egy
utcasarkon, ahelyett, hogy valaki más adna el egy árverésen?
- Szeretnéd tudni a nevem, édes?
- Nem.
- Ahogy akarod.
Nem akarta tudni a nevét. Még azt sem akarta elismerni, hogy ez a prosti létezik. Amikor besorolt a forgalomba,
szerette volna azzal áltatni magát, hogy a sarkon nem jelenik meg utána senki hozzá hasonló még legalább egy óráig.
Ez volt a való világ, de ez volt a legrosszabb része. Amikor Bell mester a sötétben letántorgott a rabszolgaszállásra,
akkor Theo anyjának és nıvéreinek legalább nem volt más választása. Attól a férfitól függött az életük, és a családjuk
biztonsága. Bell mester elvette tılük, amit akart, és nem önként adták oda neki.
Aztán amikor a prosti átölelte széles mellkasát, Theo észrevette azt is, ami körülöttük volt. Rajokban álltak a
reményvesztett, kilátástalan emberek, akik azért árulták a drogot, mert nem volt más lehetıségük. Nem volt munka, itt
nem.
Akkor miért nem tőnnek el innen a francba? - gondolta Theo. Vagy miért nem szállnak fel egy átkozott buszra, és
keresnek munkát? De ı is tudta, hogy ez soha nem ennyire egyszerő. Voltak emberek, akik egyszerően gonoszak
voltak. İk voltak a ragadozók. Theo elég embert és Vértestvért ismert ahhoz, hogy tudja, ez így van. Valójában nem
számít semmit, hogy ételt eszik, vagy vért iszik. Egyesek csak azért léteztek, hogy másokon élısködjenek. De akadtak
olyanok is, akik csak elveszettek voltak, akiket maga alá győrt egy világ, amelyet képtelenek voltak megérteni. Egy
városban az ilyen emberek nem tudtak egyszerően kimenni, és a földeken dolgozni. És képzettség nélkül munkát
szerezni - busz ide, vagy oda - maga lett volna a csoda. Ennél nagyobb csodának már csak az számított, ha elég sokáig
életben maradnak ahhoz, hogy megszerezzék a képzettséget. Ha morálisan és intellektuálisan életben maradnak egy
olyan társadalomban, amely sem nem bátorítja, sem el nem ismeri a teljesítményt, és ahol az élet elején hozott
döntések oly könnyedén vezethettek a börtönbe, a terhességhez vagy a halálhoz. Közben pedig Pieterzoon és a halandó
hasonmásai kérkednek a vagyonukkal, a kapcsolataikkal, és a hatalmukkal, mintha az a születésükkel járó elıjog lenne.
Theo vezetett tovább. Attól még nem enyhültek az ellenérzései a háta mögött ülı nıvel szemben, hogy mindezzel
tisztában volt. İ egy beteg világ legaljára született, mégis fölébe tudott kerekedni. Nem volt hajlandó elfogadni a status
quót. Egymás után érték az igazságtalanságok. A családját szétszakították, amikor még alig múlt öt éves: az anyját,
néhány testvérét és nıvérét eladták az apja és a többi gyermek mellıl. Az anyját és a nıvérét megerıszakolták, míg ıt
kikergették a rabszolgaszállásról, és odakinn didergett a sötétben. Theo emlékezett minden egyes éjszakára, amikor ez
történt. Minden egyes éjszakára. Emlékezett a korbácsolásokra is. Néhány sebhely még most is látszott a hátán.
Pontosan emlékezett rá, hogy hány korbácsütést kapott egyes alkalmakkor, és hogy melyik rabszolga-felügyelı hajtotta
végre az ítéletet. Theo évekkel késıbb egyenként levadászta mindegyiket, és kiegyenlítette a számlát. Ezek az emlékek
hajtották elıre Theot. A méltóságát ért sérelmek vezették el arra az elhatározásra, hogy ı maga akarja meghatározni a
saját sorsát. Amennyire csak lehetséges.
Azonban a modern éjszakák utcákon csellengı, megtört embereinél ez nem így mőködött. Mi a fasz bajuk volt ezeknek
az embereknek? Hogyan várhatják el, hogy a világ elfogadja az ember mivoltukat, ha még saját maguknak sem

42. oldal
 Névtelen
ismerték ezt el? Feketék lıttek feketékre. Elszegényedett, drog által megnyomorított családok éltek a mocsokban. Theo
már régen eldöntötte, hogy az önbecsülés csak az öntudatból táplálkozhat, de az öntudat csak az önbecsüléssel együtt
teljesedhet ki. Ez volt a gond. Hogy ki kellett törni a reménytelenség és az áldozattá válás önpusztító körébıl, és át
kellett lépni az öntudat és az önállóság önmagát fenntartó körébe. Halandó életében Theo megtette az elsı lépéseket,
hogy kitörjön az egyik körbıl, és belépjen egy másikba, és az elsı lépés után már mindent ment magától. Megszökött a
rabszolgaságból, aztán idırıl idıre visszatért délre, hogy másoknak is segítsen megszökni. És amikor Don Cerro
megosztotta vele az elképzelhetetlen hatalom ajándékát - amit Theo akkor még ajándéknak hitt - akkor kiszélesítette
mőködési körét a megváltást igénylıkrıl azokra is, akik csak bosszúért kiáltottak a hatalom birtokosaival szemben.
Megismertette Bell mestert a korbáccsal, és ennél még sokkal rosszabbat is tett. Aztán rádöbbent, hogy a bosszúállás
csak tovább szította a tüzet, ami benne lángolt, és amely elkeveredett újsütető éhségével, míg már nem tudta, hol
kezdıdik az egyik, és hol végzıdik a másik. Nem az öreg Bell mester volt az egyetlen, aki megfizetett a bőneiért. A
Bell-rabszolgák közül sokan megfizették még az árat. És sokan Theo családjából is.
- Hová akarsz menni, édes?
Theo összerezzent a hangra, ami a füléhez ennyire közel szólalt meg. Egy egész másodperc kellett neki, hogy
tájékozódjon, hogy visszaemlékezzen arra, hogy most Baltimore utcáin motorozik, és nem a Mississippi rejtett
kerülıútjain lovagol. Befordult egy elhagyatott, sötét utcába, aztán egy-két épület között sötéten ásító sikátorban
leállította a motort. A nı leszállt a motorról, és lesimította a ruháit.
Theo is leszállt a motorról.
- Vannak gyerekeid?
A prosti elmosolyodott, és ujjait végigfuttatta Theo bırdzsekijének gallérján.
- Nem hiszem, hogy a gyerekekrıl akarnál beszélgetni.
Egy apró élénkvörös rúzsfolt éktelenkedett az egyik metszıfogán.
Mielıtt felfogta volna, hogy mit csinál, Theo megragadta, és megszorította a karját. Nem törte el a csontot, de a nı
felkiáltott fájdalmában.
- Vannak gyerekeid? - követelte.
- Igen... vannak!
A fájdalom nyomában megjelent a félelem is, ahogy a prosti Theo szemeibe nézett. Az arcán patakokban kezdtek
ömleni a könnyek.
- Hány?
- Kettı - nyöszörögte a nı, és egész testében reszketni kezdett, még a fogai is összekoccantak.
A rúzsa valamilyen titokzatos módon elkenıdött. A hideg, párás levegı hirtelen mintha csontig hatolt volna, és kiszívta
volna az erejét, de mégis patakokban csorgott róla az izzadtság. Megpróbált elhúzódni, de nem tudott.
A tőz fellángolt Theoban. Győlölte ezt a nıt, aki egyszerre volt a gonoszság oka és tünete. A kezét nem engedte el, és a
másik kezével durván félrefordította a fejét, majd beletépett a nyaktövénél megfeszülı húsba. Lázas sikolya gyorsan
szánalmas nyöszörgésbe fulladt, de a szíve egyik löket vért a másik után pumpálta Theo szájába. Erıt merített belıle, a
gyenge nıbıl. Mohón ivott, hogy eloltsa a tüzet, hogy kiirtsa a győlöletet és a sajnálatot, amit a prosti iránt érzett.
Végül teljesen elhasználtnak érezte magát, pedig pukkadásig tele volt. Megnyalta a sebet, hogy bezáródjon, aztán
eleresztette a nıt, aki tett néhány tántorgó lépést, mielıtt a térdei megroggyantak, és a földre rogyott volna. Aztán
csak ült ott, zavarodottan, könnyektıl áztatott arccal.
Theo odaállt elé. Még most is győlölte ıt, azért, ami volt, és a gyengeségéért. Győlölte magát azért, mert nem volt a
szívében együttérzés. Ez volt az ı népe, és ı mégis belılük élısködött. Tudta, hogy szüksége lesz a vérre az
elkövetkezı éjszakákon, de nem szeretett így táplálkozni. A nı szólította meg. İ kérte, hogy tegye áldozattá. Nem volt
képes megváltoztatni ezt a nıt. Nem menthette meg ıt saját magától. Holnap, vagy holnapután ismét kinn lesz az
utcán. És ha valahogy mégis kivonná magát, akkor jön helyette valaki más.
Theo a zsebébıl elıhúzott egy köteg húszdollárost. Lefejtett öthat bankót a tekercsrıl, és odadobta a prostinak. A
papírdarabok a térdei elıtt értek földet. A harisnyája elszakadt. A mérges, és fáradt Theo visszamászott a motorjára, és
otthagyta.

1999. november 1., hétfı, este 11:44

Dewey's Sweatshop, Park Heights
Baltimore, Maryland

Két éjszaka leforgása alatt Lydia immár másodszor lépett be a lebujba. A helységben vastagon állt a cigarettafüst, és a
wurlitzerbıl maximális hangerıvel dübörgött a ZZ Top. Úgy tőnt, hogy a csapos, akit eléggé lefoglalt a nagyjából hat
fıre rúgó vendégsereg, észre sem vette. A fickó kövér volt és zsíros. A teremben nem volt meleg, de a mellkasán, a
hátán és a hónaljaknál átütötte a pólóját az izzadtság. A vendégek közül ketten ismerısek voltak Lydiának: Frankie és
Baldur. Mindketten egy-egy sört babusgattak. Idınként belekortyoltak az italukba, de általában azzal foglalták el
magukat, hogy erısen próbáltak nem Lydiára nézni, annak ellenére, hogy közvetlenül a bejárat mellett ültek.
Két asztalnál egy-egy durva kinézető alak üldögélt egyedül, de a többi asztal üresen állt. Lydia kiválasztott egyet, és
háttal a falnak leült mellé az egyik székbe. A feneke még hozzá sem ért az ülıkéhez, de a bárpult mellıl már el is indult
felé az egyik fickó. Úgy tőnt, ı is abba a típusba tartozik, aki inkább elbizakodott, semmint sikeres a nıknél. Kopott
katonai dzseki volt rajta, és a fején már erısen ritkulni kezdett a vörös haj.
- Kérsz egy italt, gyönyörőm? - kacsintott Lydiára, és valószínőleg meg volt gyızıdve arról, hogy ez a gesztus
barátságosra sikeredett.
Lydia felsóhajtott.
- Mi van, úgy nézek ki, mint a Seggfejek Hajklubjának elnöke?
A fickó nevetett. Lydia nem.
- Ez jó volt. Ez jó volt. Ugyan már, gyönyörőm, engedd, hogy vegyek neked egy italt. Csak megpróbálok barátságos
lenni.

43. oldal
 Névtelen
Kihúzta a Lydiával szemben álló széket, és kényelembe helyezte magát az asztalnál.
- Nincs szükségem több barátra - mondta Lydia, és vetett egy pillantást a fickó ivócimboráira a bárpultnál, akik pokoli
rosszul próbáltak úgy tenni, mintha nem néznének oda. - Mellesleg - tette hozzá Lydia - nem érdekelnek a férfiak.
Nagy nehezen visszatartotta a nevetését, amikor a fickó vigyora a szeme elıtt foszlott semmivé. Ezzel a leszbikus
trükkel mindig nyert egy kis idıt, és mellesleg az állítás lényegében igaz is volt. A szex valahogy már nem volt ugyanaz,
mint azelıtt.
Az elsı meglepetés elmúltával a vendége magára erıltetett egy kényszeredett mosolyt.
- Nem érdekelnek a férfiak? Csak annyi a baj, hogy még nem találtad meg az igazit - kacsintott ismét Lydiára.
Lydia a szemeit forgatta, aztán rászánt egy másodpercet, hogy végignézzen a csehó többi vendégén. Frankie és Baldur
kivételével mindannyian halandónak tőntek: a színük rendben volt, és túl sokat ittak ahhoz, hogy csak tettessék. A lány
visszafordult a vendégéhez:
- És te lennél az igazi?
- Azt lefogadhatod akár a kis csipkés bugyikádba is.
Lydia ismét felsóhajtott. Az órájára nézett, aztán úgy döntött, hogy nincs most ideje ilyesmire.
- Jól van, haver. Akkor döntsük el szkanderban. A javaslat meghökkentette a fickót.
- Hogy?
- Szkander. Tudod... - tette fel a könyökét az asztalra a lány. - Ha te nyersz, akkor te és a barátaid kiteríthettek a
pultra, és egymást váltva addig kúrhattok, amíg ki nem esik a szemem. Ha én nyerek, akkor lekopsz.
A fickó felnevetett, de a vigyora most már inkább gyanakvó volt, mint magabiztos. Habozott, vetett egy hosszú,
kemény pillantást az asztal másik oldalán ülı apró, sápadt nıre, aztán ismét felnevetett.
- Oké, bébi. Életed legforróbb pillanatai várnak rád.
- Ja, ha te mondod.
A fickó is feltette a könyökét az asztalra, és nagy körülményesen végigcirógatta a lány ujjait, mielıtt megmarkolta
volna a kezét.
- Csak szólj, hogy mikor - mondta Lydia.
A fickó vette egy mély levegıt, és egy pillanattal azelıtt kezdett nyomni, hogy kimondta volna:
- Most.
Lydia engedett neki úgy három hüvelyknyit, csak hogy felcsigázza a várakozásait, aztán hozzácsapta a fickó öklét az
asztallaphoz.
- Ó! Franc!
- Kész voltál? - kérdezte csupa aggodalommal a hangjában Lydia. - Nem is éreztem, hogy nyomtál volna.
- Hogy a pokolba...
- Tudod mit, haver? Csak hogy igazságosak legyünk, próbáld meg ballal is. Dupla, vagy semmi. Ha te nyersz, akkor te
és a fiúk megdughattok, aztán megfordíthattok, mint a pecsenyét, és hátulról is szétkúrhattok. Jól hangzik?
A fickó fenyegetıen meredt rá az asztal fölött.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni, de kibaszott ribanc - morogta mély, fenyegetı hangon.
Lydia megvonta a vállát.
- Lehet. De ezért ne fogadj rá - és ezzel feltette a bal karját az asztalra.
A fickó ezúttal hosszabb ideig habozott. A barátai a bárnál most már nem is tettek úgy, mintha nem érdekelné ıket az
ügy. Biztos volt itt valami trükk, gondolhatta a fickó. Ez a lány valahogy átvágta. De még egyszer nem fogja. Feltőrte
az ingujját, feltette a bal karját az asztalra, és ezúttal már mellızte a jelentıségteljes elıjátékot.
- Szólj, ha mehet, haver.
A fickó ezúttal nem mondta, hogy most, csak elkezdett minden erejét beleadva nyomni. Lydia függılegesen tartotta a
karját öt... tíz... tizenöt másodpercig. A fickó homlokán kidagadt egy ér, és kapkodva szedte a levegıt. Lydia fintorgott,
aztán minden erılködésre utaló jel eltőnt az arcáról.
- Tz, tz, tz. Talán meg kellene próbálnod egyszerre két kézzel - mondta.
A meglepett és teljesen elszontyolodott fickónak már csak egy másodperce maradt, mielıtt Lydia lecsapta volna a kezét
az asztalra. Annyira erısen nyomott, hogy Lydia mozdulatát követıen egy ízület, vagy ín, vagy valami hangos, pattanó
hangot hallatott. A fickó fájdalmában és csalódottságában felordított, és markolászni kezdte a könyökét.
- Ennek nem volt szép a hangja, haver.
A fickó fenyegetıen Lydiára meredt, és felemelkedett ültébıl.
- Ezt gondold át még egyszer, haver! - mondta a lány nagyon halkan, és a szkanderbajnok megállt a mozdulat közepén.
- Ez csak a könyököd volt, de ha még egyszer hozzám érsz, akkor letépem a töködet, és felnyomom a seggedbe.
A fickó néhány másodpercig az álló- és az ülıhelyzet között ragadt, és a könyökét markolászta.
- Így már jobb - mondta Lydia. - És most, miért nem mész haza a feleségedhez, vagy a barátnıdhöz, vagy a szomszéd
tizenhároméves lányához, vagy bárki legyen is az, akit kefélgetsz, és miért nem pofozod végig a lakáson? Attól majd
megint nagyfiúnak fogod érezni magad, és minden rendben lesz.
Az ürge felállt, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a barátaira, esetlenül kibotorkált a bárból. Az
ivócimborái felvont szemöldökkel fordultak vissza az italuk felé. Frankie és Baldur nem lepıdtek meg annyira, de azért
ık is visszafordultak a sörükhöz.
Lydia ismét az órájára pillantott. 23:56. Tegnap beszélt Theoval, aztán idejött, és megkérdezte a dagadt csapost, hogy
itt van-e Johnny. Miután megtudta, hogy nem, odaadott egy papírdarabot a csaposnak, amin csak annyi állt, hogy
„23:45”. Akkor meg hol a picsában van? - elmélkedett. Frankie és Baldur jó korán idejöttek, hogy jó helyet találjanak
maguknak. Már közölték volna Lydiával, ha a fickó már itt járt volna, vagy ha valami furcsát láttak volna. De ık csak
ültek, és a sörüket kortyolgatták, miközben csendben, de halálos meggyızıdéssel azon vitatkoztak, hogy vajon Cher
szét tudná-e rúgni Madonna seggét.
Lydiának már nem kellett sokáig várakoznia.
Pár perccel késıbb nyílt az ajtó, és belépett a bárba a fickó, akinek a fényképét Theo mutatta meg neki. A férfi piszkos
volt és borotválatlan, és a homloka is egyre nagyobb teret hódított el a hajától. Inkább csoszogott, mint lépett, és egy
kicsit elıregörnyedt. Nem mint valami Nosfi torzszülött, hanem mint egy szokványos lepukkant szemétláda.
Körülnézett, és mintha meglepıdött volna, mert odacsoszogott a csaposhoz, és váltott vele néhány szót. A csapos

44. oldal
 Névtelen
odamutatott a lányra, és „Johnny” a mutatott irányba nézett. Lydia elkapta a pillantását, és nyugodtan viszonozta a
kutató tekintetet. Nem mosolygott, nem dobott neki csókot, és nem is fricskázta le.
„Johnny” arcán a korábbi udvarlóéhoz kísértetiesen hasonló vigyorral odacsoszogott az asztalához. Megállt Lydia elıtt
és két oldalt felemelte a tenyerét.
- Itt van Johnny.
Lydia félrefordította a fejét, és a padlóra köpött.
- Úgy hallottam, hogy a barátaid Jacknek hívnak.
- Ha lennének barátaim - felelte egyetlen pillanatnyi habozás nélkül a férfi. - És ha lennének, akkor te nem tartoznál
közéjük, bárki legyél is.
- Ó, most összetörted a szívem - dılt hátra karba tett kézzel Lydia.
Johnny megfordult, hogy tegyen valami kibaszott humoros megjegyzést a csaposnak, és Lydia már mozdult is. Benyúlt
hátra, az övébe tőzött Desert Eagle-ért, és olyan sebesen, hogy a célpontnak ideje sem volt reagálni, kirántotta és
rászegezte a fegyvert. A ravaszt pontosan akkor húzta meg, amikor Jack tágra nyílt szemekkel visszanézett rá. Három
lövés. A golyók becsapódtak a férfi mellkasába, a levegıbe emelték és nekivágták a bárpultnak.
A vendégek fedezéket keresve a földre vetették magukat, kivéve természetesen Frankie-t és Baldurt, akik elıhúzták a 9
mm-esüket, és elállták a kijáratot. Frankie telepumpálta a csapost, aki a fegyvere után nyúlt. A dagadt disznó
nekivágódott a polcoknak a pult mögött, és összetört egy csomó üveget. Az egyik golyó átment a testén, és betörte a
pult mögötti tükröt.
Lydia a kezében tartott Desert Eagle-re nézett, és kifújta a füstöt a csıbıl.
- A pokolba. Theonak igaza volt.
Jack pontosan ekkor ütötte meg. A mellkasán tátongó három lyuk ellenére a karjai hosszú, izmos csápokká változtak.
Az egyik belevágott Lydia arcába, kiütötte a lányt a székbıl és nekicsapta a falnak. Lydia pár másodperc múlva ismét
talpon volt, de Frankie-t és Baldurt ledöntötte a lábáról a második csáp csapása, és Jack már iszkolt is a hátsó ajtó felé.
Lydia még nem nyerte vissza az egyensúlyát, és a feje is zsongott az ütéstıl, de azért megeresztett két gyors lövést,
amelyek szétszaggatták az ajtókeretet Jack feje mellett. A férfi karjai futás közben kezdtek ismét normális
hosszúságúra visszahúzódni. Úgy néztek ki, mint a lefolyóba behúzott virslikötegek. Jack nekiiramodott a hátsó ajtó felé
- és egyenesen belépett a tőzoltófejsze ívébe.
Theo egyetlen tiszta vágással lemetszette a Tzimisce fejét - már ha tisztának lehet nevezni egy vért és fekete váladékot
fröcskölı lefejezést. Jack teste még futott pár lépést, mielıtt elterült volna a földön. Ez csak a lendület miatt volt, de
mégis úgy tőnt, mintha kellett volna neki pár másodperc ahhoz, hogy felfogja: lecsapták a kibaszott fejét.
Mire Lydia, Frankie és Baldur elérték a hátsó ajtót, Jack vére már megszáradt és kikristályosodott. A teste a szemük
elıtt kezdett lassan megkeményedni, kiszáradni és elporladni.
- Mindannyiukra ez vár majd valamikor - mondta Frankie ünnepélyesen.
Theo megtörölte a fejsze nyelét, és elhajította a mellékutcában. A négy Brujah ügyet sem vetett arra a néhány rémült
vendégre, akik a veszély elmúltával a kijárat felé vették az irányt.
Theo Lydia felé fordult.
- Ne hagyj abba egy csatát addig, amíg nincs vége - mondta. A lány kissé szégyenlısen bólintott. - Tőnjünk el innen -
tette hozzá az arkón, és megfordult, hogy távozzon, de aztán ismét visszafordult Lydia felé. - Szkander! - A lány
félénken elmosolyodott. - Egyszer még megöleted magad ezzel a feltőnısködéssel, kölyök.
Ezzel senki nem szállt vitába, úgyhogy mindannyian távoztak.

1999. november 2., kedd, éjjel 1:59

Hemperhill Road
Baltimore, Maryland

A Lexus csikorogva fékezett az útpadka mellett. Az autó még jóformán meg sem állt, Theo már ki is szállt az
anyósülésrıl, és fürgén a lakóház bejáratához lépkedett. A bejárathoz vezetı nyolc lépcsıfok közül csak kettıt érintett,
és szokatlanul hangosan dörömbölni kezdett az ajtón, majd alig pár másodperccel késıbb megismételte.
Amikor egy zavarodott ghoul kinyitotta az ajtót, Theo csak annyit mondott:
- Azonnal szólj Vitelnek. Siess.
A ghoul elrohant, hogy engedelmeskedjen. Ennél közelebb még sohasem látta a Brujah arkónt az izgatottsághoz.
Várakozás közben Theo elıhúzta a dzsekije alól a SPAS 12-est, ellenırizte a lıszert a tárban, aztán kihajtotta és
bebiztosította a tust. Néhány pillanattal a ghoul sietıs távozása után Vitel már jött is lefelé a lépcsın. A puska
látványára megtorpant, és a szemei gyanakvóan összeszőkültek.
- Mennünk kell - mondta azonnal Theo. - Áttörtek.
- A Sabbat.
- Keményen ránk törtek nyugat felıl, az I-70-esen és a National Pike-on. Beszorítottuk ıket a Leakin Parknál, de nem
tudom, hogy meddig. - Vitel habozott, úgyhogy Theo néhány gyors szóval kihangsúlyozta a mondanivalóját. -
Hamarosan dél felıl is támadni fognak. Vagy ha áttörnek a Leakin Parknál, és lejönnek a Mulberryn, akkor máris
elvágnak minket a reptértıl. Pieterzoon elıkészített egy repülıt, vagy ha Önnek van már egy, akkor elvihetem ahhoz,
de azonnal indulnunk kell.
Vitel még egy pillanatig habozott, aztán odafordult a ghouljához, aki ismét lefelé rohant a lépcsıkön.
- Frederick, hozd az aktatáskát a széfbıl. Most. - mondta Vitel, aztán odafordult Theohoz. - Vár ránk odakinn egy autó?
- Igen. Útközben majd lecseréljük, ha esetleg beszivárgott volna egy falka, és ezt már kiszúrták.
- Nagyszerő.
Vitel követte Theot. Kiléptek a házból, és lesétáltak a lépcsıkön a Lexushoz. Theo megszokásból félig a dzsekije alá
rejtette a puskát. Kinyitotta a hátsó ajtót Vitelnek, aztán beszállt elıre, és odaszólt a volánnál ülı Lydiának:
- Még várunk valakit. - Az arkón végighordozta pillantását az utcán. - Idekinn minden tiszta?
- Igen - felelte Lydia. A Desert Eagle ott pihent az ölében, de mindkét kezével a kormányt markolta.

45. oldal
 Névtelen
Szinte egy örökkévalóságnak tőnt, míg Frederick felbukkant az ajtóban az aktatáskával. Csak addig állt meg, amíg
kulcsra zárta az ajtót, aztán rohanvást megkerülte az autót, és beszállt Lydia mögé. Az aktatáskát odaadta Vitelnek.
Lydia padlógázzal húzott ki az útra.
Alig néhány perc leforgása alatt három különbözı rendırautó húzott el szirénázva nyugat felé mellettük. Szintén nyugat
felé Theo jól látta az égboltra emelkedı sőrő füstfelhıt. A fekete gomolyok jól látszottak az éjszakai égbolt rózsaszínje
elıtt.
- Vár Önre egy gép? - kérdezte Theo Viteltıl, aki szintén a távolban gomolygó füstöt figyelte némi megdöbbenéssel az
arcán.
- Nem - mondta Vitel. - Nagyra értékelem Mr. Pieterzoon nagylelkőségét. Semmi ilyesmire nem számítottam. Legalábbis
nem ilyen korán.
- Én sem - mondta Theo. - Nagyon is jól álcázták a csapatmozgásokat. Minden egyszerre zúdult a nyakunkba, az egész
kibaszott konvoj. Ha pedig egyszer bejutnak, akkor soha többet nem füstöljük ki ıket teljesen.
- Hát igen, a Sabbat már csak ilyen - értett egyet Vitel.
- Szeretné, ha elküldenék még egy vagy két autót a többi ghouljáért? - kérdezte Theo.
- Semmi szükség rá.
Hirtelen minden utas jobb felé vágódott, ahogy Lydia elég gyorsan ment bele egy kanyarba ahhoz, hogy
megcsikorduljanak a kerekek, és féknyomok maradjanak a keresztezıdés aszfaltján.
- A pokolba, te lány! - kapaszkodott meg Theo az ajtóban. - Az összes rendır a másik irányba tart. Meg akarod ıket
gyızni arról, hogy meg kellene fordulniuk?
- Bocsánat.
Lydia végigrobogott az utcán. A következı kanyar, amelyik érezhetıen semmivel sem volt kíméletesebb, mint az elızı,
bevitte ıket egy régi, téglából épült raktár nyitott kapuján. Az autó mögött gyorsan lehúzódott a széles fémkapu, és
kizárta a kinti fényt. Mire Lydia csikorogva megállította az autót a tágas és teljesen üres raktár cementpadlójának kellıs
közepén, a helységre teljes sötétség telepedett.
- Hol van a másik autó? - kérdezte Vitel.
A szavak még szinte el sem hagyták a száját, amikor Theo hátrafordult, és beleeresztett egy rövid sorozatot a
puskájából. Robbanógolyókból. Az izzó foszfor lövedékdarabok belevájtak Washington korábbi hercegének fejébe és
testébe, beleégtek a hátsó ülésbe és átütötték a hátsó szélvédıt.
Ugyanabban a pillanatban, ahogy eldördült Theo lövése, Lydia is megpördült, és megeresztett egy golyót a Desert
Eagle-bıl Frederick szemei közé. A ghoul fejének felsırésze egyszerően lerobbant, aztán Frederick visszapattant a hátsó
ülésrıl, és rádılt Lydia fejtámaszára.
Theo elıugrott az autó füstös belsejébıl, és ebben a pillanatban fényárba borult a raktár is. Feltépte Vitel mellett az
ajtót, és a Venture testére szegezte a SPAS-t. A fej maradványa hátrabicsaklott a füstölgı ülésre. Vitel öltönyének nagy
része gızölgött és sercegett, nem is beszélve a húsáról, és az olvadt aranycseppecskérıl, ami korábban a sasformájú
kitőzı lehetett.
Frankie és Baldur feléjük rohantak az ajtót kitáró kapcsolódoboz melletti pozíciójukból. Christoph sokkal óvatosabban
közelített.
- Szent szar! - ámuldozott Frankie. - Szépen lerobbantottad a fejét!
- Áh, még ott van a nyakán. Csak szétcseszte - mutatott rá Baldur.
Most már Lydia is kiszállt az autóból. Letörölte az arcáról az odafröccsent vércseppeket, és lenyalta a kezét. A négy
Brujah egyemberként fordult meg, amikor az ajtó hirtelen felemelkedett, és Anton Baas és még tucatnyi állig
felfegyverzett ghoul társaságában bemasírozott Jan Pieterzoon.
- Zárjátok be azt a kibaszott ajtót! - kiáltott rájuk Theo, és néhány ghoul már rohant is, hogy teljesítse a parancsot.
- Ööö... Theo...?
Theo odafordult Lydiához, aki hirtelen nagyon zavarodottnak tőnt. Az arkón követte a pillantását, és Frederick
véráztatta holtteste mögött megpillantotta... Vitel testének üres, füstölgı helyét.
- Affene! - hátrált egy lépést az autótól Theo. - Eltőnt. Mindenki nyissa ki a szemét!
Frankie ebben a pillanatban tőnt el. Az egyik pillanatban még ott állt mellettük, aztán a másikban meglepetten
felkiáltott, és berántották a Lexus alá.
- Affene! Az autó alatt!
- Frankie!
Hirtelen mindenki ordítani kezdett. Theo kihalászott néhány robbanógolyót a dzsekije zsebébıl, és bevágta ıket a tárba.
Meg akart ereszteni néhány lövést az autó alá, de aztán mégsem tette. Frankie is odalenn volt.
- Affene! - ismételte magát Theo.
Okosabb is lehetett volna. Egy Ventrue sok mindent képes túlélni, és aztán fel is gyógyítja magát, ha van elég vére. De
Vitel kibaszott öreg kellett legyen, ha túlélte, amit Theotól kapott. És hogy a picsába tudott kimászni mellettük az
autóból? Frankie majd boldogul, ahogy tud - döntötte el Theo. Nem engedhették meg, hogy Vitel kiszívja.
- Vigyázzatok! - guggolt le Theo, aztán megeresztett egy rövid sorozatot az autó alá.
Mindenfelıl kiáltozás hallatszott, aztán Vitel kilıtt a Lexus alól. Csak elmosódottan látszott, ahogy félrelökte Lydiát és
Baldurt. És a herceg ismét eltőnt. A raktár hirtelen megint elcsendesedett, eltekintve Baldur motozásától, aki ki akarta
vonszolni Frankie-t az autó alól, és átkozódni kezdett, amikor megégette magát az izzó foszforszemcséken.
- Baas, az az ajtó, meg a másik a tied meg az embereidé - ordította Theo. - Senki sem mehet ki. Lydia, Jan, és a
többiek, a nagy ajtóhoz. Tartsátok zárva!
- Eltörte a nyakát - mondta hitetlenkedve Baldur. - Eltörte Frankie nyakát, mint egy... mint egy...
Theo kizárta a parancsait teljesítı Vértestvérek és ghoulok zaját az elméjébıl, és végigpásztázta a raktárépület
belsejét. Vitel itt volt valahol, és olyan trükkösnek bizonyult, mint bármelyik Nosferatu... Ott. Szinte észlelhetetlen
mozgás, kicsit távolabb a ghouloktól és a többi Vértestvértıl. Nem hagyhatunk neki idıt, hogy felgyógyuljon - gondolta
Theo. Megeresztett egy újabb sorozatot: kiürítette a tárat arra a helyre, ahol a mozgást látta. Meglátta Vitelt,
meghallotta a lövéseket követı kiáltását, de aztán minden elsötétedett.
Mi a...?
Feketeség. Életre kelt árnyék. Theot beborította egy felhınyi élı árnyék, ami megvakította, és letompította a hangokat.

46. oldal
 Névtelen
Hallotta a lövések zaját, de úgy tőnt, mintha nagyon messzirıl jönnének. A tintaszerő feketeség úgy borította be Theot,
mint egy második bır. Jeges hideg hasított a testébe, és az izmai rángatózni kezdtek. Az egész visszataszító,
természetellenes, gonosz érzést keltett benne. Már látott ilyet, már kitört ilyenbıl korábban is - de mi köze van egy
Ventrue hercegnek ehhez a szarsághoz?
Az árnyéktól elveszítette az irányérzéket, de azért erıteljesen oldalra vetette magát - és remélte, hogy nem arrafelé
van az autó. Erezte, ahogy a sötétség mohó szeretıként belekapaszkodik, de a vetıdés ereje kitépte ıt az ölelı karok
közül. A cementpadlón ért földet, bukfencezett egyet és talpra ugrott. A lövések most már közelebbrıl hallatszottak.
Pieterzoon ghouljai tüzet nyitottak Vitelre a géppisztolyaikból. A sötétségfelhı, ami korábban elborította Theot,
rohamosan oszladozni kezdett, ahogy Vitelt egyre több és több golyó találta el a ghoulok fegyvereibıl.
Az ex-herceg elnyőttnek látszott. Arcának nagy része elégett, és a mellkasa és a ruhái cafatokban lógtak róla. Azonban
az átkozott vér, ami a testét mozgatta, elég erıs volt ahhoz, hogy összetartsa, hogy visszahúzza ıt a pokol tornácáról.
Egyáltalán nem tőnt kiszolgáltatottnak, pedig már eddig is iszonyú mennyiségő vért kellett elhasználjon.
Ahogy Theo feje kitisztult, Vitel kezének egyetlen intésével sötétségcsápokat küldött a nyomában lihegı szemtelen
ghoulok felé. A ghoulok saját védelmükben új célpontokat választottak. A golyók darabokra szaggatták az egyik kígyózó
csápot, de jó néhány társa célba ért. A ghoulokat félrelökték, sıt, egyeseket fel is kentek a téglafalra.
Hát, ennyit a csendes leszámolásról - gondolta Theo. A raktár megtelt füsttel és a lövések zajával. Kígyószerő csápok
szorították ki az életet a ghoulokból, és ha a foszforból egyetlen cseppecske is túl közel fröccsent a Lexus tankjához,
akkor az autó bármelyik pillanatban átváltozhat egy tőzgolyóvá. Theo még most sem tudta elhinni, hogy egy sorozat
robbanógolyó az arcába nem végzett Vitellel. Ettıl a legtöbb Vértestvér beadta volna a kulcsot. Eddig még soha nem
került szembe ilyen öreg teremtménnyel. És az is biztos, hogy ez itt nem Ventrue. Mert akkor nem dobálózna így az
árnyékmágiával.
Theo gyorsan újratárazott - ez nagyjából annyi idıt vett igénybe, amennyi idı alatt az egyik árnyékcsáp péppé vert egy
ghoult - és megeresztett egy újabb sorozatot. Vitel megtántorodott, és néhány árnyékcsáp szétoszlott és eltőnt. A
robbanógolyók talán nem végeznek vele, de azért megviselik a gazembert.
Theo rohamra indult a lövés fedezékében. Ismét lıtt, de Vitel elugrott az útból. Nem... nem ugrott, lebegett. Vitel ott
lebegett a levegıben, mintha egy drótkötélen csüngene. Theo ezt még fel sem foghatta, amikor Vitel a karmait
suhogtatva már rá is vetette magát. A pillanatnyi váratlan lebegés elegendı volt ahhoz, hogy tönkretegye Theo
idızítését. Megpróbált ugyan kitérni, de Vitel karmai végigszántottak az arcán és a mellkasán. És Vitel újra támadott.
Theo minden eredmény nélkül suhintott felé a kiürült puskával, de a feje fölött elsüvítı kard volt az, ami visszaszorította
Vitelt. Theo a pillanatnyi szünetet kihasználva hátrapillantott, és meglátta Christophot, amint karddal a kezében
belegázol a küzdelembe.
De ekkor Christoph megtorpant, és Theo is látta, hogy miért.
Vitel kezei már nem karmokban végzıdtek. A két Brujah ennél sokkal rosszabbal kellett szembenézzen. Vitel jobb
tenyerén egy lánggolyó egyensúlyozott, amit a semmibıl idézett meg - vagy talán éppen a pokolból. Theo és Christoph
félreugrottak, ahogy Vitel eldobta a tüzet. Az elsüvített a fejük fölött, át a raktáron, és a második ghoulcsapat közepén
ért földet. A tőzgolyó igazi pokolbeli tőzviharrá terebélyesedett. Az égı és sikoltozó ghoulok hangjától kísérten Theo
talpra ugrott. A raktárban minden másodperccel egyre sőrőbb lett a füst, és már azzal fenyegetett, hogy végképp
elnyeli a mennyezeti világítótestek fényét.
Miközben Theo újabb robbanógolyók után kutatott a zsebeiben, mások is csatlakoztak a támadáshoz. Egyik oldalról
Lydia és Baldur közelítették meg Vitel, míg a másik oldalon Pieterzoon és Baas léptek akcióba. Mind a négy támadó
folyamatosan tőz alatt tartotta a volt herceget. A golyók eltalálták, és egy-két másodpercenként hátra is lökték egy
féllépésnyi távolságot, de a bemeneti nyílások éppen olyan gyorsan össze is zárultak, mint ahogy megjelentek - és Vitel
csak mosolygott.
Theo becsúsztatta az utolsó maréknyi robbanógolyóját a SPAS-ba, és ahogy felnézett, egy újabb tőzgolyót pillantott
meg Vitel tenyerén. A; arkón azonnal készen állt arra, hogy félreugorjon az útjából, de Vitel nem felé küldte a tüzes
gömböt. Lydia oldalra vetıdött, de Baldur nem volt annyira gyors. A láng nekivágódott, és felrobbant. Baldur csapkodott
maga körül, és ırülten hadonászott a karjával, de a tőz dühöngve falta a ruháit, a haját és az élıholt húst.
Lydia ismét a levegıbe vetette magát, de ezúttal a barátja felé, és ledöntötte ıt a lábáról. Azonban a tüzet nem tudta
elviselni. Azonnal elugrott Baldur mellıl, amint földet értek, mintha nem is a társa, hanem ı lángolt volna. Felsikított -
pánik szülte, rémülettel teli hang volt ez - mintha nem is ı vetette volna rá magát Baldurra, hanem éppen fordítva
történt volna. A lábait, a mellkasát és az arcát csapkodva próbálta eloltani a lángokat, amelyek ott sem voltak.
Theo csak ennyit látott belıle. Vitel felé rohamozott, hogy jobb helyzetbıl tüzelhessen. Azonban folyamatosan kerepelı
MP5-ösökkel a kezükben Jan és Baas is megközelítették, és karddal a kezében Christoph is közelebb óvakodott az
árulóhoz. Theo elıtt nem volt tiszta a célpont, úgyhogy nem tüzelt, miközben közelebb óvakodott.
Vitel - aki gyakorlatilag ügyet sem vetett a két hollandus által rázúdított géppisztolytőzre - csak nézte, ahogy a
Vértestvérek és a ghoul közelednek. Az ex-herceg hihetetlenül nyugodt maradt az egész csata alatt, annak ellenére,
hogy látszólag igencsak rosszul állt a szénája. Most pedig, hogy már megszabadult szinte az összes ghoultól, és jópár
Vértestvértıl, szinte démoni öröm ült ki az arcára. A szemei csillogtak a gyönyörtıl, amit a pusztítás, az égı és
megcsonkított testek látványa okozott neki. Már nem is gondolt a menekülésre. Vitel arra készült, hogy befejezi, amit
elkezdett. Dagonyázott a mészárlásban.
És ahogy Theo és a többiek megközelítették, Vitel megváltozott. Nem csak a hozzáállása, vagy a testtartása, hanem az
alakja is - magasabb és sötétebb lett, mintha magához vonzotta, elnyelte volna a raktárt megtöltı füstöt és árnyékokat.
A raktárban is egyre sötétebb lett, döbbent rá Theo, de a sötétség Vitelbıl áradt, és nem fordítva. A férfi egyre
homályosabbá vált, a sebeibıl sötétség kezdett szivárogni, mintha a teste többé már nem lenne képes magában tartani
azt a fekete lelkét. Most már akadt olyan golyó, ami egyszerően áthatolt rajta, míg mások mindenféle hatás nélkül
eltőntek a sötétségben. Egy bizonyos ponton a kezei átváltoztak örvénylı fekete csápokká, amelyekbıl kettı helyett
négy csatlakozott a testéhez, mint lecsapni készülı obszidián kobrák. Mindez ott lebegett a füstben és az egyre mélyülı
árnyékokban. Többé már semmi sem látszott tisztán, kivéve a kegyetlen vörösben izzó szemeket.
A kobrák hirtelen lecsaptak, méghozzá tökéletes egységben. Egy szilárd sötétségkorbács vágott végig Theo arcán, és
tovább mélyítette a szakadozott szélő karomnyomot. Baas szétzúzott térdekkel rogyott a földre. Egy csáp tekeredett
Christoph kardot tartó kezére, aztán felrántotta ıt a földrıl, és addig rázta rongybabaként, amíg a sikolyai és az

47. oldal
 Névtelen
elmorzsolódó csontok roppanásai meg nem töltötték a levegıt. A kardja csörömpölve hullott a földre. Pieterzoont is
elkapta egy hatalmas fekete óriáskígyó, ami az oldalához szorította a karjait. Az MP5-öse folyamatosan tüzelt, de a
golyók ártalmatlanul pattogtak szerteszét a padlóról, míg végül kifogyott a tár, és a fegyver elhallgatott.
Theo feltápászkodott, és a vér kibuggyant a hasítékokból az arcán és a mellkasán. Ránézett az árnyékszörnyre, és az
arkón kimért, csatákra tartogatott nyugalma hirtelen semmivé foszlott. Nem Marcus Vitelt, a nyilvánvalóan Lasombra
vérbıl származó Ventrue hasonmást látta maga elıtt, amint éppen szétszórja a társait, hanem magát a Bestiát. A vadul
vöröslı szemek, a vegytiszta sötétség, ami az emberformájú kapun keresztül magából a pokolból árad erre a világra. Ez
volt a Sabbat. Ez egy démon volt, aki ha teheti, mindannyiukat rabláncra verte volna.
És a Theoban lakó Bestia válaszolt. A tőz, ami győlöletbıl és dühbıl, erıszakból és éhségbıl táplálkozott, felágaskodott
odabenn, átvette az uralmat a végtagjain, és erıt öntött beléjük. Theo a saját magában rejtızı Bestiával harcolt az
elıtte tornyosuló Bestia ellen. A démon ellen, amely egy éjjelen mindannyiukat elemészti majd.
Theo rohamozott, míg a szövetségesei lehanyatlottak, vagy mozdulatlanságra kárhoztatta ıket az árnyékdémon
mágiája. A puska elsı lövése széttépte a csápot, ami megütötte. A második lövést, az utolsó robbanógolyóját, annak a
teremtménynek a szívébe küldte, amivé Vitel változott. Az árnyékdémon megtántorodott, és Theo rávetette magát. A
puskáját úgy lendítette meg, mint valami bunkót, és Vitel még tovább hátrált. Most már egészen a téglafalig hátráltak,
annak a raktárnak hátsó faláig, amely a pokol egyik füsttel és tőzzel teli bugyrává változott át.
És ekkor a megmaradt csápok lecsaptak Theora. Otthagyták távoli célpontjaikat, hogy hátulról Theo fejére, hátára és
lábaira támadjanak.
Az arkón térdei megroggyantak, de nem esett el. Egy fekete fonat vágott végig az arcán. Egy újabb csáp csapott le rá -
és Theo elkapta a levegıben. Mindkét kezével ráfogott, és bevetve a vér, és a gyomrában lobogó tőz erejét darabokra
szaggatta. Az árnyékdémon Vitel kínjában felordított. A csáp, amit Theo puszta kézzel leszaggatott, szertefoszlott a
levegıben.
Theo még azelıtt felkapta a földrıl Christoph kardját, hogy az üvöltés elhagyta volna Vitel száját. Az arkón
vérszomjasan meglendítette a pengét, de csak viszkózus árnyékra lelt. Levágott még egy csápot, és végül az utolsót is
lemetszette. Vitel győlölettıl izzó szemekkel átkozódott. Sötétség tört elı a testébıl, és úgy söpört végig Theon, mint a
feledés szökıárja. Azonban a Brujah-tól már nem lehetett elvenni az áldozatát. Ismét meglendítette a kardot. A penge
átvágott az árnyékon, és áthatolt a Vitelszörny törzsén. A fegyver hegye belemélyedt a démon háta mögött a falba, és
szikrákat szórva végigkarcolta a téglákat. Theo nem tudta volna megmondani, hogy a rettenetes hangot a téglák és a
habarcs közé mélyedı acél, vagy Vitel hallatta-e. De ahogy ismét csapásra lendítette a kardot, az árnyékok kezdtek
szétesni. A sötétség összezsugorodott, és mintha elfonnyadt volna. Egy pillanattal késıbb azon a helyen, ahol a
Vitel-démon állt, már csak finom, olajos fekete pernye szitált a padlóra.

*****

- Ilyen átkozott Ventrue-t még életemben nem pipáltam - mondta lakonikusan The.
Jan megpróbálkozott egy mosollyal, de a fájdalmas eredmény nem volt túl meggyızı.
- Igen... én sem.
A füst még mindig sőrőn megülte a raktárt. Ha kinyitják az ajtókat, azzal csak felhívják a figyelmet az épületre - ezt
pedig senki sem akarta - és odabenn amúgy sem fenyegetett senkit a füstmérgezés veszélye. Jan néhány megmaradt
ghoulja odakinn ırködött. A falak vastagok voltak, de senkinek nem hiányzott, hogy a rendırök idecsıdüljenek.
- Nincs nektek valami titkos kézfogásotok, vagy ilyesmi? - kérdezte Theo. - Nekünk legalább nem kell ilyesmitıl
tartanunk. Soha senki nem tetteti Brujah-nak magát, különösen egy herceg nem. A pokolba, talán vagy tíz, húsz Brujah
herceg is van, aki valami másnak mondja magát.
Jan nyugtalanul mozgolódott egy ideig, aztán megpróbált Vitel aktatáskájának a zárjára összpontosítani. Theo úgy
döntött, hogy nagyon régen volt már, amikor ennyire élvezte, hogy valaki más kényelmetlenül érzi magát, és még az is
dobott egy kicsit a dolgon, hogy egy Ventrue kárára élvezkedhetett.
- Mi a helyzet Lucindevel? - hajolt közelebb Theo, hogy mások ne hallhassák meg a szavait. - Tud errıl? Vitelrıl?
Természetesen tudta a választ a kérdésre, de képtelen volt megállni, hogy ne tegye fel a kérdést. Édes Istenem,
mennyire szeretnék ott lenni, amikor Jan elmeséli ezt neki - gondolta magában. Várt egy kicsit a válaszra, de Jan
jelentıségteljesen nem figyelt oda. Az aktatáska számzárát forgatta, és hallgatózva figyelte, hogy sikerült-e valamiféle
eredményt elérnie.
- A rendırös trükk nagyszerően bevált - mondta Theo. A rendırautók, és a tőz a nyugati oldalon.
- Hm? - nézett fel egy pillanatra Jan. - Ó, nagyszerő - mondta, és megint a táska zárjával kezdett foglalkozni.
- Szerinted van benne csapda? - kérdezte Theo, és megkocogtatta a táska fedelét.
- Kétlem.
- Rendben.
Elvette az aktatáskát Jantól, nekitámasztotta a mellkasának, és belemélyesztette az ujjait a fogantyú alatt megbújó
bemélyedésbe. Az arkón ujjai hamarosan elérték a bır alatti fémet, aztán egyre beljebb és beljebb furakodtak az egyre
mélyülı lyukba, míg végül fel nem pattant a táska fedele.
- Tessék - adta vissza Jannak a táskát, aki azonnal kutakodni kezdett a tartalmában.
Lydia és Christoph csüggedten üldögéltek a közelben Frankie mellett, akit nekitámasztottak a Lexus oldalának. A nyaka
igencsak kellemetlen szögben állt.
- Azt hiszem, jól kibaszott velem - mondta Frankie, amikor megpillantotta Theot.
- Én is azt hiszem - felelte Theo.
- De mi is kibasztunk vele, nem? Rendbejövök. Csak egy kis idı, meg egy kis vér kell hozzá.
- Aha. Hát persze - mondta Theo, de nem volt meggyızıdve róla.
A vér persze meggyógyította a törtött csontokat, de a csont nem mindig a megfelelı szögben forrt össze, és a
gerincsérülések igazán zőrösek tudtak lenni. Nehéz elıre megmondani, mi lesz egy törött nyakból. Így hát odafordult
Lydiához és Christophhoz, akik lényegesen kevésbé tőntek viharvertnek, mint Frankie. Persze Christoph soha nem tőnt
viharvertnek. Mit is mondott róla egyszer Lydia? Érzelgıs, mint egy átkozott lány. Christoph a kardját élezte.
- Remélem nem tettem tönkre - mondta Theo. - Nem egészen az volt a szándékom, hogy átvágom vele a falat.

48. oldal
 Névtelen
- Erıs ez a penge - felelte Christoph. - Boldog vagyok, hogy ez végezte be a munkát, még akkor is, ha nem én
forgattam.
Theo bólintott. Christoph idınként mondott ilyeneket, ha úgy döntött, hogy beszél, de a harcban nagyon is jó volt.
- Sajnálom, ember - szólalt meg Lydia, aki Christoph mellett ült a földön.
- Ne sajnáld - felelte Theo, és hátat fordított nekik.
Most nem volt hangulata egy gyóntatáshoz. Az arca és a mellkasa sajgott, de Lydia még nem fejezte be.
- Az én hibám - mondta, és a hamukupac felé intett, ami nem is olyan régen még Baldur volt. - Segítenem kellett volna
neki. És Frankie-nek is.
- Semmit sem tehettél - biztosította Frankie.
- Téged senki sem kérdezett - csattant fel a lány. - Baldur lángolt. Elolthattam volna...
A hangja elcsuklott, ahogy felidézte magában az irányíthatatlan rettegést, ami úrrá lett rajta. Vér győlt a szemébe,
ahogy magában újraélte azokat a pillanatokat.
- Hé - mondta Theo. - Az egyik embered kikapta. Van ilyen. Máskor is lesz még. - Lydia küldött felé egy kihívó, véres
pillantást. - Nem árt, ha kibaszottul hozzászoksz.
És ezzel Theo elsétált.

HARMADIK RÉSZ
Itt a piros, hol a piros

1999. november 5., péntek, este 11:24

Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Hm.
Theo visszaadta a levelet Jannak. Ez egyike volt azon dokumentumoknak az aktatáskában, amelyek azt bizonyították,
hogy Washington trónfosztott hercege nem az volt, aminek tettette magát - mintha Theonak lettek volna még kétségei
a hét elején a raktárban lezajlott csata, vagy a kimerítı bizonyítékok szemrevételezése után, amelyeket Jan és
Colchester győjtöttek össze.
- Nem úgy tőnik, hogy jól kijönne Vykosszal... jól kijött volna vele - mondta Theo.
Minden levelet ebben a szerelmeslevél-paródia stílusban írtak. Csak egy bolond tévesztette volna össze ıket valódi
vonzalommal, és csak egy bolond látott volna benne a vegytiszta győlöleten kívül bármi mást is.
- Nem meglepı - mondta Jan. - Amennyit én Vykosról tudok, az nem igazán alkalmas arra, hogy gyengéd érzelmeket
ébresszen másokban.
- Úgy látszik Vitel is így volt ezzel.
- Igaz. És láthatóan jó oka volt rá.
Jan ennél közelebb soha nem került ahhoz, hogy elismerje, hogy ıt is és a klánját is átverték, és hogy egy csaló
kormányozta harminc évig az amerikai fıvárost a Ventrue klán nevében. Természetesen a Kamarilla valódi irányítói
közül senki sem szimatolta meg az igazságot - valójában egy ítélethozókból és arkónokból álló tiszteletreméltó társaság
ruházta fel a hatalommal Vitelt a hatvanas évek végén. Annyira elszigetelıdı volt a hercegek természete, és a
Kamarilla „szervezete”, hogy egy városban, amelyet a szekta „irányított”, senki sem gyanakodott arra, hogy Vitel a
szokásosnál sokkal égbekiáltóbb árulásban is bőnös lehet.
- Lucinde hogy fogadta? - kérdezte Theo, aki képtelen volt megállni, hogy ne döfjön egyet a Ventrue-n.
- Hogy áll a védelem? - váltott gyorsan témát Jan.
Theo kuncogott, de nem kínozta tovább a Ventrue-t.
- A vonalakat megkurtítottuk, és olyan szorosra vontuk, amennyire csak tudtuk - vált ismét komorrá az arkón. - Azt
hiszem, készen állunk... már amennyire készen állhatunk. A Sabbat ott lohol a nyomunkban. Észak és nyugat felé
helyezik át az erıiket. Úgy tőnik, hogy a roham - ami most már bármelyik éjszakán elkezdıdhet - nyugat felıl indul.
Pont, ahogy Vitelnek mondtam, csak ezúttal valóban megindulnak.
Jan átnézte Theo néhány jegyzetét, és egy listát a járırökrıl. Jó néhány nevet nem is olyan régen húztak keresztül.
- Mi történt ezzel a hárommal? - kérdezte Jan.
- Nappal kapták el ıket. Ghoulok.
- Ó.
Jan most már sokkal figyelmesebben olvasgatta a listát. Láthatóan magában számot vetett az áthúzott nevekkel, és
összeszámolta a kevés megmaradt védıt. Az áthúzott nevek közül sokan már a Sabbatnak estek áldozatul.
Kétségtelenül akadtak olyanok is, akik éltek az alkalommal, és felszívódtak az éjszakában. Ha egy Vértestvér nem jött
vissza a járırözésbıl, akkor vajon elkapta a Sabbat, vagy eltőnt az éjszakában? Lehetetlen lett volna biztosan
megmondani. Vegyük például Clyde-ot és Maurice-t. Utoljára Green Haven környékén látták ıket. İk nem tőntek
dezertálós fajtának. De ki tudja, hogy néhány év múlva vajon Theo nem fut össze valamelyikükkel valahol. Theo az ı
érdekükben remélte, hogy a Sabbat kapta el a grabancukat.
- Ez szoros lesz, nem? - mondta Jan még mindig a listát tanulmányozva.
- Hát igen. De ezt már tudtuk a kezdet kezdetén - nyúlt Theo egy cigaretta után. - Nincs túl sok lehetıségünk arra,

49. oldal
 Névtelen
hogy hibázzunk.
- Úgy tervezted, hogy Vitel a rendelkezésedre áll majd, és segíteni fog, ugye? - kérdezte Jan.
Theo rágyújtott, mélyet szívott a füstszőrı nélküli cigarettából, aztán megvonta a vállát.
- A tervek változnak - mondta. - Se Vitel, se Garlotte, se Victoria...
Victoria.
Egy szót sem hallottak felıle, amióta Atlantába ment, pedig az már hónapokkal ezelıtt történt. Eljutottak ugyan
hozzájuk a kósza híresztelések arról, hogy valami kellemetlen történt odalenn egy Sebastien nevő sabbatista püspökkel,
de még ha igazak is a hírek, akkor sem biztos, hogy Victoriának bármi köze van a történtekhez.
- Megteszünk mindent, amit tudunk - mondta Theo. - Minden az idızítéstıl függ. De ez a része már rád tartozik.
- Minden készen áll - bólintott Jan.
Theo ünnepélyesen bólintott.
- Jó.
Mert ha nem állt minden készen... nos, ezen nincs is értelme gondolkodni.

1999. november 10., szerda, éjjel 2:56

Baltimore nyugati része, Maryland

Jasmine az autó oldalának vetette a hátát. A lábai begörcsöltek a guggolástól, de amúgy sem akart felállni. Addig
semmiképpen, amíg elrejtızhetett a használtautó-kereskedés - viszonylagos - biztonságában.
Vajon Borris is eljutott eddig? Ebben nem volt biztos. A többiek sorsa felıl biztos lehetett. Látta, ahogy elesnek, és
darabokra szaggatják ıket a... Nem. Nem fog erre gondolni. Nem is gondolhat rá, ha még reménykedni akar abban,
hogy valahogy elmenekülhet.
Mi volt ez?
Majdnem felpattant, hogy elmeneküljön. Szeretett volna felugrani és elfutni, annak ellenére, hogy ez nem lett volna a
legokosabb dolog. Azonban most, hogy nem tette, már nem volt biztos benne, hogy a lábai hajlandóak lennének
engedelmeskedni neki. Egyszerően csak nem volt benne biztos. Többé már semmiben sem volt biztos. Tényleg hallott
valamit, itt, a közelben? Még a hangok sem voltak normálisak. Hirtelen rádöbbent, hogy alig hallatszott valami zaj. Nem
volt elég sok zaj. A megszokott hangok mind ott voltak: a fıúton tovarobogó autók, az olcsó utcai lámpák zúgása,
amelyeknek nem igazán sikerült megvilágítani a használtautó-kereskedést. De hiányoztak azok a zajok, amelyeket ı
kellett volna kiadjon, amelyeket kiadott volna, ha még emberi lény lett volna. Nem lihegett a hosszú rohanás után, és a
szíve sem zakatolt a megerıltetéstıl és a félelemtıl. Nem mintha nem félt volna. Nagyon is félt. Rettegett. De a teste
semmilyen jelét nem adta annak, hogy valami rendkívüli történik vele.
Halottnak érezte magát. És ha a Sabbatól függ... Nem. Visszalökte ezt a gondolatot oda, ahonnan jött, és kizárt az
elméjébıl.
Egy szokványos járırfeladat. Ezt mondta Theo. Leszart! Jasmine beleharapott az ajkába, hogy ne kezdje hangosan
átkozni azt az arrogáns, mindenható arkónt. Meg volt gyızıdve róla, hogy Theo szándékosan tette ezt vele, hogy
szándékosan küldte oda, ahol baja eshet. Egy szokványos járırfeladat. És az egészet azon a mélyhangú, kifejezéstelen
módon mondta, ahogy minden mást is, de Jasmine tudta - érezte a hamis rezgéseket a hangjában. Biztos volt benne,
hogy a férfi vigyorgott, amikor nem figyelt oda. Rájött, hogy Jasmine nem járırözik minden éjjel, hogy nem adta meg
magát a rendszer elnyomásának - úgy, ahogy Theo megadta magát. És ezért neheztelt rá. Győlölte Jasmine-t érte. Mert
benne megvolt az a bátorság, ami az arkónból hiányzott, és a férfi ezt képtelen volt elviselni.
Hát nem volt egy szokványos járırfeladat. Három társával legalább öt másik járırrel találkoztak - és ez lényegesen több
volt, mint amennyi általában egy adott területen szokásos. Legalább tizenöt vagy húsz Vértestvér kellett legyen a város
nyugati szélén, és Jasmine a saját szemével látta, hogy mi történt a nagy részükkel, amikor a Sabbat lecsapott...
Lenézett a fegyverre, amit úgy szorított magához, mintha az lenne a megváltás eszköze. Az éjszaka kezdetén
egyszerően odadobták neki. Valahány centiméter, vagy milliméter, vagy ilyesmi. Még nem el sem sütötte. Eddig. Ahogy
lefelé nézett, észrevette, hogy a szoknyája elszakadt. A szája is kiszáradt, ahogy a szakadásban meglátta a vért - a
saját vérét. Most jutott el a tudatáig a lüktetés, és az, hogy egy vágás éktelenkedik a bal bokáján. Egy gyenge, bánatos
nyüszítés szakadt fel belıle.
- Jasmine?
Jasmine összerezzent, és beverte a fejét az autóba, aztán halkan átkozni kezdte magát a zaj miatt.
- Jasmine?
Ez vajon Boris hangja? Lehetséges volna? Jasmine ismét elnyomta magában a késztetést, hogy elfusson. Nem tudta,
hogy milyen súlyos a sebe, és hogy meddig bírja még a lába. Fogalma sem volt róla, hogy pontosan mi van odakinn...
Ez nem igaz. Legalábbis nem teljesen. Már eleget látott ahhoz, hogy kitalálja. A Sabbat megrohanta a várost. Mintha
tucatnyi autóval érkeztek volna, aztán ha megláttak valakit, elıugrottak - akár Vértestvér, akár halandó volt a
szerencsétlen - és rettenetes dolgokat mőveltek vele... A támadásra válaszoltak azok a járırök, amelyeket nem söpört
el a támadók elsı hulláma, de aztán felbukkant a rendırség. És ettıl kezdve az összecsapás átalakult több száz
különálló, mozgó ütközetté - és Jasmine számára ez leginkább azt jelentette, hogy egyfolytában menekült. Nem tudta
biztosan, hogy pontosan hol is lehet most - egyszerően csak elrejtızött néhány autó között.
- Jasmine?
Most már közelebb volt. A férfi hangja kétségbeesett, és talán fájdalmas volt.
- Borris, te vagy az - suttogta Jasmine.
A mozgás most már nagyon közelrıl hallatszott, pontosan az autó másik oldaláról, a csomagtartó felıl. És ekkor
Jasmine kikémlelt az autó mögül. A fájdalmas arckifejezés és az esetlen tartás alapján Jasmine azonnal tudta, hogy
Borris megsérült.
- Borris... - mondta Jasmine halkan, és ezen a hosszú, hosszú éjszakán most elıször érzett egy kis megkönnyebbülést.
Azonban ez a megkönnyebbülés nem volt hosszú élető.
Amint Borris kilépett az autó mögül, azonnal kiderült, hogy nem volt egyedül. Nem az ı tartása volt esetlen, hanem

50. oldal
 Névtelen
valaki tartotta ıt maga elıtt. És Jasmine-nak elég volt egyetlen pillantást vetnie a lényre, aki Borrist tartotta ahhoz,
hogy megfagyjon a vér az ereiben.
Egy csontos kitüremkedés - ami valaha talán az orr lehetett - futott végig az arc közepén a homlokától egészen a felsı
ajkáig. Az arccsont és a szemöldök minkét oldalon sima, éles szögben tartott szét. Az álla visszahúzódott, mintha nem
illett volna a sima arc többi részéhez, és haj helyett összefont beteges, fehér színő bırgubók omlottak a teremtmény
vállaira.
Tzimisce. Szörnyeteg. Ez a név nagyon is illett erre a lényre.
- Jasmine... - mondta Borris, és a szemei szinte kiugrottak a helyükrıl a rettenetes fájdalomtól.
Ahogy megkerülték az autót, Borris és a Tzimisce éppen kissé oldalt fordultak, és a lány észrevette, hogy az a lény nem
a gallérjánál fogva tartja Borrist, ahogy azt Jasmine elıször gondolta, hanem a keze és az alkarja belemélyedt a férfi
hátába. Úgy tőnt, mintha az ujjaival megragadta volna a gerincét, és annál fogva irányítaná, mint valami démoni
marionettbábut.
Jasmine képtelen volt elviselni a látványt. A félelme egyetlen pillanat alatt elpárolgott, és egy dacos kiáltással
felpattant, a szörnyetegre szegezte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. De nem történt semmi. Jasmine-nak fogalma
sem volt arról, hogy mire jó a biztosítószög. Arra senki nem gondolt, hogy errıl is beszéljen neki. Úgyhogy a lány
rettenthetetlen pillanata kárbaveszett, mert Borris és a szörnyeteg nem voltak egyedül. A többi Sabbat-teremtmény
rávetette magát Jasmine-re, ledöntötték a lányt a lábáról, kitépték a kezébıl a fegyvert...

1999. november 10., szerda, hajnali 4:07

Barátság park
Anne Arundel megye, Maryland

A pokolba az egésszel - döntötte el magában Lydia. Felemelkedett a szemetes mögül, és mozgás után kutatott a
sötétben, aztán megeresztett két lövést, amikor meglátta.
- Fasztarisznyák.
Visszatérdelt a fedezék mögé, kippattintotta az üres tárat a Desert Eagle-ból, aztán nekilátott, hogy a két cseretárral
egyetemben megtöltse a dzsekije zsebébe gyömöszölt golyókkal. A fatartóba állított szemetes megfelelı fedezék lesz.
Ha a lövésekkel nem árulja el a helyzetét, akkor a fasztarisznyák valószínőleg nem találtak volna rá még néhány percig,
de most elindulnak abba az irányba, ahol a torkalattőz felvillanásait látták. De ez nem volt baj. Lydia már belefáradt a
bújócskába.
Vetett egy gyors pillantást abba az irányba, amerre utoljára látta Frankie-t és Christophot, de azok ketten most eltőntek
szem elıl. A lány és Frankie nagyjából ugyanabban a csónakban eveztek, ha nem számítjuk, hogy Frankie nem volt
annyira gyors, mint Lydia. És bármennyit húzta is Christophot a túlméretes dikicse miatt, úgy tőnt, hogy most ı van a
legelınyösebb helyzetben. Nehéz vitába szállni a jó öreg csonkolással.
Akkor hát ennyit a barátságról a Barátság parkban.
Úgy tőnt, hogy ez a park az utolsó esélyük, hogy tartsák a vonalakat. Az autóból vívott mozgó csata nagyon hamar
kicsúszott az irányításuk alól. Egyszerően túl sok sabbatista nyüzsgött ezen a kibaszott helyen. Ez nem csak egy portya.
Ez maga volt a nagybetős szar, és Lydia és a fiúk beszorultak közé és a ventilátor közé.
A dolgok eldurvulhatnak egy kicsit - mondta Theo.
Egy kicsit.
- Csókold meg a seggem, te fekete kurafi - mormolta Lydia.
Egy kicsit eldurvulhatnak - na persze, és a napon egy kicsit kellemetlenül érezném magam.
Lydia becsúsztatta az imént megtöltött tárat a fegyverbe, és hallgatózni kezdett a léptek zaja után, amelyekrıl tudta,
hogy errefelé kell tartsanak. Lehet, hogy nagyok, és szinte sebezhetetlenek ezek a fasztarisznyák, de hogy lopakodni
nem tudnak, az biztos. Ott. Meghallotta a nehéz lépteket. Talán túl gyorsak voltak egy ekkora teremtményhez képest,
de azért vele nem tudna lépést tartani. Gyorsan felbecsülte a távolságot a lépések zajából, aztán felpattant a kuka
mögül.
Az a valami úgy húszyardnyira lehetett tıle. Egy Tzimisce harci ghoul. Nagy, csúnya, tüskés, és részben beborította
valamiféle kitinszerő páncél. Lydia rengeteg mesét hallott már, de ma éjjel nézett elıször farkasszemet az elsı ilyen
teremtménnyel.
Beleürítette a tárat. Hét .44-es magnumlövedék, tizenöt yardról pontosan a mellkasa közepébe. Semmi. Talán egy kicsit
sikerült megrepeszteni a páncélt. Talán. Kiugratta az üres tárat a fegyverbıl, és belevágott egy telit. Nem tudta, hogy
egy ilyen ghoul képes-e mosolyogni - az arc is éppen annyira változhatatlannak tőnt, mint a páncél - de most úgy tőnt
neki, mintha mosolyogna, ahogy közeledik felé.
- Szóval így. Nos, baszódj meg, haver.
Ismét tüzet nyitott rá. Hét lövés egyenesen az arcába. A ghoul ezúttal már megingott, tántorgott néhány lépést, de
aztán ismét elindult elıre. Lydia látta a repedéseket a kemény arcon, és a foltokat, ahol elporladt a páncél, bár
lehetséges, hogy ennek a valaminek csak egy kis fejfájást okozott az egésszel. De leginkább az zavarta Lydiát, hogy
még mindig úgy nézett ki, mintha mosolyogna.
- Ez tetszik, te fasztarisznya? Akarsz még?
Tartotta a pozícióját. Kicsúsztatta a tárat, és a helyére bevágta az utolsó telit. Hét újabb lövés, egyenesen az arcába,
kevesebb, mint tíz yardról. A fej felrobbant. Csont, és tépett hús permetezett az aszfaltra, mint afféle groteszk esı a
Desert Eagle mennydörgése nyomán. A harci ghoul még tett három fáradságos lépést, aztán megtorpant, mintha
átgondolná a dolgot, és végül eldılt, mint egy kidöntött fatörzs.
Lydia teljes három másodpercig élvezhette a sikert, mert ekkor újabb, hasonlóan óriási alakokat pillantott meg abban
az irányban, ahonnan az elızı fejetlen, mosolygó ghoulja érkezett.
- Fasztarisznyák.
- Vigyázz a szádra, kölyök.
Lydia megpördült, felemelte a fegyverét, és megcélozta - Theot. Az arkón nem mosolygott - szinte soha sem mosolygott

51. oldal
 Névtelen
- de mint korábban a harci ghoul, most az ı megjelenésében, vagy a tartásában is volt valami, amitıl Lydiának az a
benyomása támadt, mintha mosolyogna.
Theo megkocogtatta a Desert Eaglet, aminek a csöve még most is a mellkasára mutatott.
- Én a helyedben nem fárasztanám magam azzal, hogy magamra célzok ezzel, mert az elıbb lıtted ki belıle az összes
töltényt - biccentett a harci ghoul lassan bomló teteme felé a fejével Theo, aztán még hozzátette: - Ha ki akartad ıket
csalogatni, akkor piszkosul jó munkát végeztél, kölyök.
Lydia nem szólt semmit. Nem tudta, mint mondhatna. Nem azért, mert megilletıdött az arkón jelenlétében, bár
bizonyos mértékig még mindig lenyőgözte ez a férfi, hanem azért, mert dühös volt. Dühös volt rá, amiért nyers volt
Baldur halálával kapcsolatban. Theo azt mondta neki, hogy tegye túl magát rajta, aztán többet egyetlen szót sem
vesztegetett rá. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, mintha Baldur nem is a munkáját végezte volna, és
nem állt volna ki mindannyiukért. Nos, akkor kapja be Theo - döntötte el magában Lydia.
És most itt állt elıtte a fekete bırdzsekijében és a fekete Yankees sapkájában, és úgy tesz, mintha körülöttük nem is
történne semmi. Ettıl Lydia megint jól begurult, mintha megint ott lennének abban a raktárban, és ami valaha Baldur
volt, még most is ott heverne nem messze tılük. Most nem volt erre idı, hogy a többi harci ghoul egyre közeledett,
úgyhogy Lydia kimondta az elsı mondatot, ami eszébe jutott.
- A Yankees egy szar, ember. Theo félrebillentette a fejét.
- Elvesztetted a pénzed a bukinál, vagy valami?
- Hé - mondta Frankie, aki Christophfal a nyomában éppen ekkor kocogott oda hozzájuk. - Igaz, hogy Greg Maddux
közülünk való?
- Akkor hogy a francba tudna nappal pályára lépni, te tökkelütött? - csattant fel Lydia.
- Naptej?
- Ööö... - Christophot megdöbbentette a párbeszéd. - Feltőnt már valaki másnak is, hogy mi jön ott?
Lydia hátranézett a válla fölött. A harci ghoulok most már tényleg sokkal közelebb voltak hozzájuk, mert hatalmas
körvonalaik a sötétség ellenére tisztán láthatóak voltak. Nekilátott, hogy ismét megtöltse a tárait. Már csak másfél tárra
elegendı tölténye maradt.
- Mindenütt ott vannak - mondta Frankie. - Mint a bőz a...
- Ja, értjük, értjük - mondta Theo. - Figyeljetek. Ti vagytok az utolsó járır idekinn. Azért jöttem, hogy személyesen
vigyelek be titeket. Már nincs sok idınk.
- Az utolsó járır? - Lydia azt hitte, hogy rosszul hall. - Mi a francról beszélsz?
Theo rámeredt - talán volt egy kis türelmetlenség, egy kis sürgetés ebben a pillantásban, de nehéz lett volna bármi
biztosat is mondani.
- Azt mondom, hogy leszedjük itt ezt a hármat, aztán eltőnünk innen. Ti elkapjátok a jobb oldalit. Megértettétek?
Lydia és Christoph bólintottak. Frankie többé már nem igazán tudott bólintani, mint ahogy többé már nem tudott
teljesen egyenesen állni sem. Ennek volt valami köze ahhoz, hogy hogyan gyógyult meg a nyaka, de Lydia úgy vélte,
hogy jobb egy maradandó görcs a nyakban, mint a végsı halál.
- Nekik jobbra, vagy nekünk jobbra? - kérdezte Frankie.
- Nektek jobbra.
- Mi lesz a másik kettıvel? - akarta tudni Frankie, de Theo már nem volt ott, hanem elindult bal felé. Neki bal felé.
- Gyerünk - indult meg Lydia a harci ghoul felé, amelyik távolabb volt a másik kettıtıl.
Christoph tartotta vele a lépést, de Frankie lemaradt. Lydia kiért oldalra, amikor már néhány lépésnyire megközelítették
a ghoult, de Christoph továbbra is egyenes a rém felé tartott. A lénynek nem volt nyaka. A szája jı néhány hüvelykkel a
masszív vállak alatt tátogott a mellkasán. A legtöbb harci ghoullal ellentétben a karjait nem nyújtották meg... de hat
volt neki belıle, ami valamennyire ellensúlyozta, hogy nem ért el olyan messzire. A karokat is páncél védte. A ghoul
ügyesen kivédte Christoph csapásait, egyiket a másik után, és minden támadás után úgy tőnt, hogy meg fogja ragadni
Christoph fegyverforgató karját, de a Brujah-nak az utolsó pillanatban valahogy minden csapás után sikerült elkerülni a
markolászó kezeket.
Lydia úgy helyezkedett el a ghoul oldalán, hogy Christoph ne legyen lıvonalban, aztán közvetlen közelrıl megeresztett
egy lövést a fejébe. Nem lövöldözött vaktában. Egyrészt nem szerette volna eltalálni Christophot, másrészt a
töltényeivel is takarékoskodni akart. Hamarosan Frankie is megérkezett, és csatlakozott a céllövészethez a saját H&K 9
milliméteresével.
A lövéseik inkább csak zavarták a harci ghoult, de nem tettek benne túl nagy kárt. Egyre többször próbálta az egyik
karjával eltakarni a fejét a lövések elıl, és ez összezavarta a koncentrációját Christoph-fal szemben. A kardforgató
egyre több vágása talált, sıt, egyszer-kétszer még vér is fröccsent egy-egy sikeres döfés nyomán.
A bestia végül megelégelte a távolról érkezı zavaró lövéseket - amelyek valójában nem is jöttek olyan messzirıl - és
hátat fordított Christophnak, hogy megrohanja Lydiát és Frankie-t. A páros nem számított erre a fordulatra, de ennek
nem volt semmi jelentısége. Christoph a történtek láttán becsusszant a harci ghoul mögé, és belemélyesztette a
kardját a térdei mögött található lágy húsba. Az átvágott térdínú ghoul egy meglepıen éleset sikított, aztán térdre
rogyott. Derékból forgolódva próbált egyszerre védekezni Christoph, mind Lydia és Frankie ellen.
Most már kétségtelenül Christophnál volt az elıny. Gyorsan és fáradhatatlanul dolgozott, és kihasznált minden
lehetıséget. A pengéje felkutatta a páncél réseit, és egész lemezeket szakított le a teremtmény húsáról. Lassan kezdte
csökkenteni a végtagok számát is. Elıször a ghoul egyik karja lógott hasznavehetetlenül az oldala mellett, aztán két,
majd végül egy harmadik kezet metszett le teljesen, vagy majdnem teljesen.
Végül Lydia és Frankie és közelebb jöttek. Christoph hátralépett, amíg a páros elegendı tőzerıt összpontosított a bestia
arcára ahhoz, hogy megrepesszék a páncélját, és végül kiloccsantsák az agyát. A három Brujah csendesen állt a
hatalmas tetem fölött.
- Oké - mondta Theo közvetlenül a hátuk mögött. - Ha végeztetek, akkor tőnjünk el innen a francba.
A másik három Brujah ránézett. Az arkón megint úgy állt ott, mintha mi sem történt volna, mintha a park, és az egész
város nem is lenne tele a Sabbat harci ghouljaival. Lydia elgondolkozott egy pillanatra. Nem emlékezett rá, hogy
hallotta volna egyszer is eldördülni Theo puskáját, de nagyon lefoglalta a saját harca... Aztán jobban szemügyre vette,
és meglátta a vért a kezein. A vér nemcsak csöpögött a kezérıl. Ez az ı vére volt, és az ököl bütykei körül néhány
foltban elıtőnt a csont fehérsége is. Az arkón mögött a sötétben még éppen hogy ki tudta venni azt a kétméretes

52. oldal
 Névtelen
halmot, ami néhány perccel ezelıtt még két harci ghoul kellett legyen.

1999. november 10., szerda, hajnali 4:32

Lexington Street metrómegálló
Baltimore, Maryland

Francisco Domingo de Polonia az egyházmegyéjéhez tartozó legújabb városnak az alagútjaiban állt. Az elsı
metrószerelvények még nem indultak el, és elég valószínőnek tőnt, hogy másnap egész nap, sıt, talán még éjjel sem
fogják ıket útjukra bocsátani. Néhány pusztításra éhes vandál banda több helyen megrongálta és tönkretette a síneket,
és a metrófelügyelıségnek elég hosszú idıre lesz szüksége ahhoz, hogy helyrehozza a károkat.
Poloniát gondosan válogatott személyzet vette körül. Mindegyikük tökéletesen hőséges volt - a saját személyes
ambícióihoz és kegyetlenségéhez. Azért követték Poloniát, mert erıs volt. Oly sok sabbatista elıkelıséggel ellentétben
Isten láthatóan rámosolygott a frissen felkent kardinálisra: Moncadat, aki megkísérelte kiterjeszteni a befolyását az
Atlanti-óceán másik partjára, elpusztították, Borgest, aki hosszú évek kemény küzdelme után végül gyızedelmeskedett
Miamiban, meggyilkolták. Így az Egyesült Államok Keleti partjának meghódítása Polonia dicsıséges tettévé vált. A saját
érsekeit és püspökeit juttatja majd hatalomra, és eltávolítja a kompromisszumos jelölteket, akikhez Vykos vagy Borges
ragaszkodtak. Vykos egy újabb személy, akinek üstökösszerően felívelı pályája megtorpanni látszott. A Tzimisce
csillaga kétségtelenül leáldozóban volt, bár úgy tőnt, hogy a bizarr érsek ezt észre sem veszi. Vykos kezdetben Moncada
legátusa volt ebben a vállalkozásban, de láthatólag sokkal kevésbé érdekelte a hatalom gyakorlása, mint a
megszerzése. Most pedig Moncada támogatása nélkül ez a teremtmény zárkózott és tartózkodó lett, és otromba módon
elhanyagolta a Washington D.C. kaliberő város fölötti uralkodással járó adminisztrációs és politikai
szükségszerőségeket. Megmagyarázhatatlan módon Vykos sem a hatalmi bázisát nem szilárdította meg, sem a Tremere
kápolna elleni ostromba nem fektetett említésre méltó erıforrásokat, sıt, még csak püspököket sem jelölt ki, hogy
felügyeljék a város ügyeit, amelyek láthatóan annyira hidegen hagyták magát az érseket. A Tzimisce elme rejtély
maradt Polonia számára. Azonban ha nem is tudja felfogni Vykos indítékait, de a hiányosságait meg tudja - és meg is
fogja - szüntetni azzal, hogy megszabadul az érsektıl. Amint sikerül teljesen az uralma alá hajtani Baltimore-t, és
bekerítik és karóval a szívükben a Nap elé vetik a Kamarilla-védıket, többé már nem lesz szüksége Vykos kémére -
márpedig ez volt az egyetlen tényezı, ami visszatartotta Poloniát attól, hogy lépéseket tegyen a Tzimisce ellenében.
És a város már hamarosan az övé lesz. Gyakorlatilag máris az övé volt, feltéve, hogy a folyamatosan érkezı jelentések
megfelelnek a valóságnak - bár nem mindig biztonságos ilyesmit feltételezni. De ha az egymás után biztosított
stratégiai pontokról szóló jelentéseknek csak a fele bizonyulna valósnak, a Sabbat még akkor is egy sokkal teljesebb és
mindent elsöprıbb gyızelmet ünnepelhetne, mint a hadjárat kezdetén Atlanta lerohanásakor. Volt némi minimális
ellenállás nyugaton, és komolyabb küzdelemre csak délen, a Baltimore-Washington Nemzetközi Repülıtértıl délre került
sor. Azonban a Sabbat-oszlop, ami nyugat felıl benyomult a városba, gyorsan elvágta a repteret a várostól. Mit számít,
ha a reptér körül még kitartott néhány Kamarilla-védı, ha a többi Vértestvér nem tudott odajutni a városból? Vykos
kéme szerint a Kamarilla-söpredék megpróbálhat észak felé elmenekülni, így hát egy jelentıs erı észak felıl megkerülte
a várost, hogy megakadályozza a tömeges menekülési kísérelteket abba az irányba. Ez nem egyszerően a város
elfoglalása lesz. Itt most végleg meg fogják tisztítani a Keleti partot, teljesen meg fogják semmisíteni a
Kamarilla-ellenállást, és meg fogják szilárdítani Polonia megkérdıjelezhetetlen hatalmát.
További hírekre várva a kardinális szemügyre vette a közvetlen környezetét alkotó társaságot. Itt volt Costello, egy régi
hadnagya, aki Polonia nyomában a hatalom csúcsára emelkedett. Hardin, a nomád hadi fınök, aki biztonságosan átállt
Polonia táborába, amint nyilvánvalóvá vált, hogy a Sabbat-fıparancsnokságon belül ki áll nyerésre a hatalomért vívott
harcban. Bolon, a harci ghoulok Tzimisce parancsnoka, aki éppoly eltökélt volt, mint amennyire masszív volt a
megjelenése. Bár a Tzimisce volt fizikailag a leghatalmasabb mindıjük közül, mégis ı jelentette a legkisebb veszélyt
Poloniára nézve. Nagy jelentısége volt annak is, hogy kik maradtak távol. Vykos nem vett részt közvetlenül a
támadásban, de Polonia biztos volt benne, hogy hamarosan megjelenik, hogy a gyızelem fényében sütkérezzen. Vallejo
is távozott. A Moncada pusztulásáról szóló híreket követıen a légiós hazautazott Madridba, és Polonia ezt egyáltalán
nem sajnálta. Ha Vykos kiszámíthatatlan volt, akkor Vallejo túl fegyelmezett, a hősége túlságosan is megrendíthetetlen
volt Moncada iránt. Polonia még a saját támogatói között sem tudott volna mihez kezdeni ezzel a tulajdonsággal.
Polonia legrátermettebb hadnagya, Armando Mendes hátramaradt New Yorkban, és a kardinális nem kételkedett benne,
hogy minden erejével azon fáradozik, hogy magához ragadja annak a gyönyörő városnak az irányítását. Azonban ez
még azelıtt volt, hogy Poloniát kardinálissá emelték volna. Most azt tervezte, hogy megjutalmazza Armandot, és neki
adja a várost - csak azért, hogy aztán teljesíthetetlen követeléseket zúdítson a nyakába a rendfenntartás terén, míg
közben mind az emberi, mind a pénzügyi források terén megköti az újsütető érsek kezét a tıle követelt kibírhatatlanul
magas dézsmával.
Igen, Polonia valóban állandóan készen kellett álljon az alárendeltjei felıl érkezı támadásokra, mintha borotvaélen
táncolt volna. Azonban a hadnagyai éppen hogy a saját fejüket dugták a hurokba, ha keresztbetettek neki.
- Bolon parancsnok! - mondta Polonia. - A legfrissebb jelentéseit!
- Igenis, Eminenciád.
A Tzimisce féltérdre ereszkedett elıtte, de még így is szinte egymagasságban volt a fejük. A parancsnok testének nagy
részén hatalmas csonttüskék éktelenkedtek: a vállain, a könyökén, a kézfej bütykein, a térdein, és annak a
csontsisaknak a peremén, amely láthatóan nem egy ruhadarab, hanem a fejének szerves része volt.
- A repteret biztosítottuk. Megrongáltuk a radart, úgyhogy a Kamik még akkor sem mennek sehová, ha valahogy mégis
bejutnának. A korábbi veszteségeink...
- Milyen súlyosak? - követelte Polonia.
- Jelentısek, de nem elfogadhatatlanul magasak.
Ez örömmel töltötte el Poloniát. A várostól délre elszenvedett viszonylag súlyosabb veszteségek voltak az egyedüli
lényeges áldozat, amelyet az erıi egész éjszaka hoztak.
- Jó. Folytassa!

53. oldal
 Névtelen
- Azokat a veszteségeket nagyrészt Theo Bellnek köszönhetjük - jelentette ki Bolon.
Bell. Átkozott Brujah arkónok. Elıször Julius vágott rendet a harci ghoul osztagban Atlantában, és most Bell járja a
pusztítás izzó ösvényét Baltimore-ban. Nem kellene ezeknek ásatásokat vezetni Észak-Afrikában Karthágó romjai körül?
- elmélkedett Polonia. De végül is ez sem számít. A területet most már biztosították. - És megerısítették Bell
pusztulását? Bolon nem felelt azonnal a kérdésre. - Nem, Eminenciád. Nem kaptam ilyen jelentést. Polonia nem
lepıdött meg. Hardin, egy másik Lasombra felé fordult, aki a nyugat felıl benyomuló oszlopot vezette. A ma esti
támadásnál a kardinális Hardin csapataihoz csatlakozott, mert így sokkal gyorsabban elérhette a város közepét,
megalapozhatta az erıs jelenlétet, és felállíthatta a fıparancsnokságot. Kezdetben Polonia kényszerítette magát, hogy
egyszerő megfigyelıként viselkedjen. Másként hogyan ítélhette volna meg Hardin képességeit? És Hardin jól szerepelt,
bár az ellenállás nem volt túl heves. A Sabbat erıi szakavatottan kerítették be és pusztították el a város nyugati szélét
védelmezı csapatokat, és határozottan törtek elıre Baltimore szíve felé - ahol nem ütköztek említésre méltó
ellenállásba. Polonia - aki egyre kevésbé volt elégedett az ellenfél veszteségeivel - megparancsolta Hardin csapatainak,
hogy szóródjanak szét, kutassák fel és semmisítsék meg a városban található ellenálló gócokat. Azokban az elsı
órákban nagyon tartott attól, hogy a védık kitörnek, de aztán lassan érkezni kezdtek a bátorító jelentések: a repteret
elvágták a várostól. Gregorio befejezte a bekerítı hadmozdulatot észak felé. Az emberei a helyükön voltak, és
megindultak dél felé. Innen nem fognak kitörni. Polonia most már csak annyit tehetett, hogy várja a híreket arról, hogy
az ellenséget megtaláltak, és elpusztították. Ha szerencséje van, akkor még egy-két Kamarilla-hírességet is a kezébe
kaparinthat: Bell, Pieterzoon, Vitel. Azonban az a legkevesebb, hogy a város az övé lesz.
- És mi az ön legfrissebb jelentése? - kérdezte a kardinális Hardint.
- A város déli fele jó állapotban van, elenyészı, vagy nem létezı ellenállás. A Belsı-öböl csendes, eltekintve a Lord
Baltimore Szállótól, ami ezekben a percekben ég porig. Az embereim szétszóródnak észak felé. A Kamarilla többsége
arrafelé kellett távozzon. Egyenesen Gregorio karjaiba futnak.
- Nem így van! - szólt egy új hang, egy újabb opportunista nomád harci fınök, aki a háború során küzdötte fel magát
egyszerő falkavezérbıl a hatalom csúcsaira.
Gregorio, az újonnan érkezett, egy fehér munkaruhát viselt, amely szinte átmenet nélkül olvadt össze az albinó
alabástrom bırével. Csillogó koponyája olyan sima és csupasz volt, mint egy porcelánbabáé.
- Az embereim dél felé haladva megközelítették a város határait, de eddig még egyetlen visszavonuló védıvel sem
találkoztak. Nem arrafelé menekülnek.
- Lehetetlen - mondta Polonia.
Úgy tőnt, hogy Gregorio ıszintén el van szomorodva. Csalódott ráncok jelentek meg a Tzimisce homlokán.
- Igen. Én meg attól tartottam, hogy Hardin levágott fejekkel tölti meg az öblöt, mielıtt én megpillantanám az elsı
Kamii - de itt csendesnek tőnik minden.
Polonia kardinálisnak is feltőnt már ez a tény. A városon belül nem ütköztek jelentıs ellenállásba. A városhatárokat
biztosították. A repteret elszigetelték. Az öblöt nem árasztotta el a menekülı hajók armadája.
Határozott cselekedetek - ezt tisztelték ezek az álnok hadnagyok, ezek a keselyőként körözı férfiak, és Polonia éppen
ezt fogja nyújtani nekik. Éppen ezt győlölte a legjobban a fıparancsnokságban: a sötétben tapogatózást. Kénytelen volt
az alárendeltjei által nyújtott adatokra támaszkodni. İk voltak az ı szemei és fülei, míg ı volt a tetteiket irányító elme.
Sokkal jobban szeretett rohamot vezetni, ahol mindenrıl a saját szemével gyızıdhet meg. Létezésének legnagyobb
részében ezt is tette - de a hatalomért meg kellett fizetni az árat. A parancsnokok minden frontról el kell érjék ıt. Neki
is tudnia kellett, amit ık tudtak, és a helyzetet neki kellett értelmezni a parancsnokai által szolgáltatott részletek
alapján. Még akkor is, ha maguk a parancsnokok nem is fogták fel a szavaik következményeit.
- Visszavonultak a föld alá - mondta Polonia. - Elrejtıztek, és arra várnak, hogy elbízzuk magunkat, hogy akkor
lendülhessenek ellentámadásba.
Ez kell legyen a magyarázat. Muszáj, hogy ez legyen az.
- Gondoskodjanak róla, hogy az embereik keressenek menedéket - utasította a parancsnokokat. - Késı van. Ma este az
lesz az elsı dolgunk, hogy kifüstöljük ıket. Akkor is megtaláljuk ıket, ha ehhez fel kell égetnünk az egész várost.
És Polonia készen állt rá, hogy pontosan ezt tegye.

1999. november 10., szerda, hajnali 4:45

Eurofreight gép raktere
Baltimore-Washington Nemzetközi Repülıtér

Theo viszonylag jó hangulatban volt. Sıt, talán megközelítette azt az állapotot, ami nála megfelelt az érzelmi spektrum
felsı végének: óvatosan optimista volt. Ebben a pillanatban ügyet sem vetett arra a tényre, hogy a fınöke helyette egy
Ventrue-ban bízott meg. Nem igazán érdekelte az sem, hogy Lydia dühös volt rá. Még az sem zavarta túlságosan, hogy
a Sabbat viszonylag akadálytalanul bemasírozhatott Baltimore-ba. Az legalább része volt a tervnek. Jan és ı hetek óta
csalogatták a Sabbatot egyre közelebb és közelebb Baltimore-hoz, kozmetikázott információkkal etették ıket Vitelen
keresztül a nem létezı utolsó szembefordulásról, aztán gyorsan kimenekítették a Kamarilla-védıket a városból. A
sabbatista parancsnokok azt hihették, hogy elvágták a repteret a várostól, és ezzel megakadályozták, hogy arrafelé
meneküljenek a városból. Valójában azonban a város három Vértestvérébıl kettı már a reptéren tartózkodott, sıt,
egyesek már a levegıben voltak, még mielıtt a támadás megindult volna.
Theo elégedettségét egy kissé beárnyékolta a nyugati városszél mentén szolgálatot teljesítı járırök súlyos - értsd teljes
- veszteségei. Még az sem könnyített a lelkiismeretén, hogy Buffalóhoz és Hartfordhoz hasonlóan ezek a veszteségek is
várhatóak voltak. És az a tudat sem segített sokat rajta, hogy ı választotta ki a Vértestvéreket erre az öngyilkos
küldetésre. Nem volt hajlandó azzal veszélyeztetni a titkot, hogy önkénteseket kérjen a járırökhöz, hogy ezzel lehetıvé
tegye más Vértestvérek számára, hogy döntsenek a saját sorsuk felıl. Inkább szándékosan kirostálta az ocsút, amikor
azokat rendelte a városnak arra a részére, akik eddig nem húztak teljes erıbıl, akikre nem számíthatott volna az
elkövetkezı éjszakákon - mert még ez az ambiciózus manıver, amivel kivonták a Kamarilla erıit Baltimore-ból, még ez
is csak része volt a tervnek. Még sok minden várt rájuk, és az sem lesz semmivel sem könnyebb, mint az eddigiek.

54. oldal
 Névtelen
Így hát Theo óvatos optimizmusa erısen az óvatos felé hajlott. De most csak egyetlen akadály állt elıtte: gondoskodnia
kellett arról, hogy a tehergép a levegıbe emelkedjen. Már begyőjtötte a déli rész utolsó védıit, Lydiát, Frankie-t és
Christophot. Kihozta ıket az egyre kilátástalanabb csatából a Barátság parknál, és felszállt velük Pieterzoon utolsó
repülıjére, ami a kifutón várt rájuk. Már a fedélzeten voltak, és - ismét csak viszonylag - kényelmesen elhelyezkedtek a
raktérben. A motorok lágyan duruzsoltak. Hónapok folyamatos küszködése és feszültsége után Theo szinte már készen
állt arra, hogy lazítson, még ha csak pár óráig is.
És ekkor a pilóta odaszólt a raktérbe az interkomon keresztül:
- Nem kaptuk meg az engedélyt a toronytól. Nem szállhatunk fel.
Theo múlékony optimizmusa gyorsan átadta a helyét az elsı számú szabályának - bármi, ami elbaszódhat, és a legtöbb
olyan dolog is, ami nem, el fog baszódni. Ujjával rábökött az interkom gombjára.
- Szálljon fel! Most!
- Uram?
- Azonnal... szálljon... fel.
- Nem kaptunk rá engedélyt.
- Hallottam, mit mondott. Ez azt jelenti, hogy senki más nem fog landolni, igaz?
- Uram, más járatok is várakoznak a légtérben... köröznek, és várják, hogy landolhassanak.
- Ha nem száll fel, akkor valószínőleg kevesebb, mint két percen belül idejönnek néhányan, akik átküldik a másvilágra
ezt a gépet, és vele együtt magát és engem is. - A vonal másik végén csend honolt. - Ne akarja, hogy felmenjek oda -
tette hozzá Theo.
De hogy egy sértéssel is tetézze a valószínősíthetı sérülést, a pilóta nem figyelt Theora. A raktérben a Brujah hallotta a
zavarodott pilótát az interkomon keresztül:
- Mi a fene? Kik ezek a fiúk a...? Hé!
Theo sztereóban hallotta a lövéseket - egyrészt az interkomon keresztül, másrészt a repülın kívülrıl. És a többiek is
meghallották.
- Mi a fene? - ordította Lydia, és refelexszerően lebukott.
- Mozdítsa meg ezt a gépet!
Theonak erıvel kellett visszafognia magát, hogy ne törje el az interkomot azzal, hogy túl erısen bök rá a gombjára. Itt
nem voltak ablakok, így nem láthatta, mi folyik odakinn.
- Mária, isten anyja! - sikoltotta a pilóta.
- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltotta Theo. Ha a Sabbat elállta a kifutópályát, akkor ı és a többiek csapdába estek. -
Gyerünk!
A gép hirtelen nekilendült. Theo megtántorodott, és belekapaszkodott a falba. Tıle alig néhány lábnyira golyók ütötték
át a repülıgép törzsét. Vajon autóval jött a Sabbat? Elállják a kifutópályát? A gép motorjának zaja fölött semmit sem
hallott. Nem látott semmit.
A pilóta az interkomban kapkodva lélegzett, és szipogott.
- Jézus! Jézus-jézus...!
- Szent szar!
Lydia, Frankie és Christoph fedezékbe bújtak.
- Vigyen fel minket! - dörögte Theo az interkomba, amint visszanyerte az egyensúlyát. - Gyerünk!
Néhány gyomorforgató másodpercig úgy tőnt, hogy a lövések egyre hangosabbak lesznek. Theo egyfolytában azt várta,
hogy mikor áll le csikorgó gumikkal a gép, vagy hogy mikor lövik szét a pilóta tejét. Ez éppen olyan biztosan a földhöz
szögezi ıket, mint bármi más. Theo azért imádkozott, hogy ne robbanjon fel a gép. Szinte már örült volna annak, ha a
Sabbat feljön a fedélzetre. Akkor legalább tehetne valamit! Nem kellene teljesen attól függenie, hogy a pilóta képes-e
levegıbe emelni ıket, és hogy a gép nem esik szét alattuk. İrülten rázkódott a kényszerő tétlenségtıl.
Azonban a lövések zaja hamarosan távolodni kezdett, és hamarosan teljesen elveszett a motorok zajában. A gép
gyorsulása hátranyomta Theot. Pontosan érezte, hogy a gép melyik pillanatban szakadt el a földtıl.
A levegıben voltak.
- A raktér ajtaja biztosítva a felszálláshoz - jött megkésve a pilóta remegı hangja az interkomból.
Nyilvánvalóan megrendült. Csendesen motyogott maga elé, és az ellenırzılistában, a protokollban és a rutinban
keresett megnyugvást.
A tehergép nem ütközött neki egyetlen levegıben várakozó társának sem. A pilóta alacsonyan tartotta a gépet - és
ezzel valószínőleg megsértett néhány száz FAA-elıírást - amíg el nem hagyták a repülıtér közvetlen körzetét. Theo
nyelt egyet. A fülei folyamatosan pattogtak. İ és a többiek megpróbáltak a lehetı legkényelmesebben elhelyezkedni.
Most, hogy véget értek az izgalmak, Christoph megpróbálta a lehetı legjobban palástolni, hogy még a szar is
megfagyott benne, amiért a levegıben van. Azonnal beszíjazta magát, amint a lövöldözés véget ért, és pár percenként
akaratlanul egy újabb csomót kötött a nylon biztonsági övre. Még úgy két-három csomóra elegendı szalagja volt hátra.
Theo elgondolkozott azon, hogy mit csinál majd Christoph, ha azzal is végez. Az arkón látott már ilyet: nem volt ritka
jelenség azoknál a Vértestvéreknél, akik idısebbek voltak a légi közlekedésnél. És Christoph, aki inkább kardot használt
a modern lıfegyverek helyett, tökéletes iskolapéldának tőnt.
Frankie egész jól volt - már ahhoz képest, hogy alig másfél héttel ezelıtt szinte letépték a fejét. Fizikailag nagyjából
felépült, de visszamaradt valami idegi, vagy szerkezeti, vagy ehhez hasonló sérülés. Ez nem is túl meglepı, hisz minden
emberi számítás szerint Theo és a többiek már rég a föld alatt kellene rothadjanak. Az élıholtak fiziológiáját nem
mindig lehetett kiszámítani. Frankie-n azonban maradandó sebet ejtett a nyaktörés fizikai traumája, vagy talán a
barátjának, Baldurnak elvesztése által okozott lelki törés. A múltban egy Brujah-hoz képest meglehetısen
kiegyensúlyozott volt. Megbízható volt, és kiszámítható, ha nem is a legintelligensebb a bagázsban. Azonban itt a
raktérben most beékelte magát két ládakupac közé, és gyakorlatilag katatóniás állapotba került. Nem gömbölyödött
magzati pózba, vagy ilyesmi, de fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik körülötte. Theo úgy vélte, hogy akár lábon is
lıhetné, és Frankie valószínőleg észre sem venné még néhány óráig. Ez a valóságtól való eltávolodás kiszámíthatatlanul
jött-ment. Frankie idınként a régi önmaga volt, de máskor...
Egy újabb cetem - gondolta Theo. Most már csak ezt várhatta el Frankie-tıl. Egy újabb járkáló hulla. Persze
mindannyian azok voltak. Talán Frankie csak egy lépéssel közelebb került ahhoz, ami végül mindannyiukra vár majd.

55. oldal
 Névtelen
Benne már kevesebb a személyiség, és több a járkáló hulla.
És mintha ez nem lett volna elég egy vidám társasághoz, itt volt még Lydia is. Gyilkos pillantásokat vetett Theora,
miközben a gép remegett az enyhe turbulenciától. Most, hogy a levegıben voltak, a lány többé már nem a lövöldözés
miatt volt ideges. Egyszerően csak dühös volt. Nem nagy ügy. Hadd bámuljon, amennyit csak akar. İt aztán nem
zavarta. A lány vagy túljut ezen, és akkor valószínőleg jól fog boldogulni, vagy nem. Ha nem, ha hagyja, hogy olyan
dolgok vonják el a figyelmét, amelyeket nem képes irányítani, amelyek egykét évszázad leforgása alatt túl gyakran
megtörténnek, akkor valószínőleg elıbb vagy utóbb kiloccsantják az agyát. Theonak csak arra kell ügyelnie, hogy a lány
semmi olyat ne tegyen, amiért az ı agyát is kiloccsantanák. De az ilyesmiben már nagy tapasztalattal rendelkezett.
Ettıl a felszállástól eltekintve nem túl gyakran hagyta magát olyan helyzetekbe belerángatni, amikor az ı segge is
veszélybe kerülhet csak azért, mert valaki más elbassza.
Talán pontosan ez volt az, ami zavarta ebben az egész Jannal kapcsolatos ügyben - hogy nem tudott a kémrıl, hogy
nem tudta, hogy a terv másik része jól halad-e, vagy a saját munkája is kárba fog-e veszni a végén. Bizonyos
szempontból ez sem különbözött annyira attól, amivel Lydiának kellett szembenéznie - ez olyasmi volt, amit Theo nem
tudott befolyásolni, úgyhogy folytatta a saját munkáját, jól csinálta azt, amit csinált, és a dolgok végül egész jól sültek
el. Mostanáig.
Theo az órájára pillantott. Még néhány óra. Éppen napkelte után kell érkezzenek. Pieterzoon gondoskodik róluk - ez
pontosan olyasmi volt, amit Theo többé-kevésbé nyugodtan rá mert bízni Janra, amiben a Ventrue nagy gyakorlattal
rendelkezett: a logisztika. Négy nagyjából ember formájú láda fogadása, és elhelyezése egy biztonságos menedékben.
És aztán kezdıdhet az igazi mulatság.
Theo behunyta a szemeit, és örült a rá váró egy-két órányi lazításnak - amikor semmin sem kell gondolkodnia - mielıtt
be kellene másznia az egyik ládába.

*****

Lydia elviselte, amíg csak tudta, de a motorok fülsüketítı zúgása nem csillapította az idegességét. Sıt, a folyamatos
rezgések csak tovább fokozták izgatottságát. És Theo ott ült a túloldalon vele szemben, és úgy tett, mintha ı ott sem
lenne. Még a szemeit is behunyta, és hátrahajtotta a fejét - mintha aludna, mintha alhatna még egyszer... éjszaka!
Mielıtt észrevette volna, Lydia már talpon is volt, és elindult az arkón felé a raktéren keresztül. Ott állt Theo elıtt.
Ezúttal, most az egyszer, lenézett rá. Theo tudta, hogy ott van. Lydia érezte, hogy tudja. De nem nyitotta ki a szemeit,
nem tett semmit, és nem mondott semmit. Lydia ott állt és lenézett rá. A ládáiban érezte a motorokat. Néhány héttel
ezelıtt Theo teljesen lenyőgözte ıt - a pokolba, még most is lenyőgözte. Ma éjjel, ott a parkban, ma is látta, hogy mire
képes, hogy mit meg tud tenni. De valami megváltozott. Valami megváltozott a járırözés hetei alatt, amíg felkutatta a
Sabbat-vámpírokat, és kiloccsantotta a kibaszott agyukat. Úgy tőnt, hogy nem Theo változott meg. İ most is éppen
olyan szilárd és rendíthetetlen volt, mint mindig. Soha nem kellett felemelje a hangját. Nem kellett rálınie Jasmine-re
valami lepattant lebujban. Senkitıl nem kellett eltőrnie semmit. Akkor talán ı maga változott meg, döntötte el
magában Lydia.
Belerúgott Theo lábába. Keményen.
Az arkón nagyon lassan kinyitotta a szemeit. A megszokott hővös, nem-dühös-de-nem-is-boldog pillantásával nézett rá,
mintha éppen csak összefutottak volna az utcán, mintha senki sem lıtt volna rájuk, mintha nem is rúgott volna bele.
Úgyhogy belerúgott még egyszer.
- Mi van?
Csak ennyit mondott. A hangja mély volt, a motorok zaja szinte el is nyomta, de ez a két szó félreérthetetlen üzenetet
hordozott: Próbáld ezt meg még egyszer, és azt fogod kívánni, hogy bár ne tetted volna.
Úgyhogy Lydia belerúgott harmadszor is. Belerúgott - legalábbis meglendítette a lábát. Theo elkapta a lábát, vagy
legalábbis Lydia - miközben feltápászkodott a padlóról, miután nekicsapódott a raktér falának - úgy gondolta, hogy el
kellett kapnia. Egyetlen másodperc múlva már ismét talpon volt - a füleinek csengése szépen egybeolvadt a motorok
dübörgésével - és készen állt mindenre. Theo még mindig ugyanott ült. Nem fárasztotta magát azzal, hogy felálljon.
- Ne csináld ezt! - rivallt rá Lydia. - Ne tegyél úgy, mintha itt sem lennék, te szemét kurafi! Ne merd megint behunyni a
szemedet!
Frankie egyetlen pillanatra sem zökkent ki abból, amit a saját kis világában éppen megtapasztalt. Christoph úgy nézett
fel, mint valami összezavarodott Houdini, de nem mozdult. Theo is ıt nézte. Nem volt dühös, nem szórakozott rajta. İ
csak... Theo volt. Mogorva, dühös a felszín alatt. Nyugodt volt, és ez mindennél jobban bıszítette Lydiát.
- Baszódj meg! - köpte felé.
Most már fel s alá járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A kezei remegtek.
Theo ıt nézte a földrıl.
- Mire gondolsz? - kérdezte nyugodt, de nem nyugtató hangon, és csak annyi türelemmel, hogy nem állt fel, hogy
bezúzza a koponyáját.
Mire gondolsz? Mintha nem tudná kibaszott jól... Ez egy egyszerő kérdés volt... egyszerőnek tőnt, de Lydia valahogy
nem tudta megformálni a szavakat, hogy válaszoljon rá. A gondolatai nem nyughattak. Képtelen volt megragadni ıket -
erıszakosan kavarogtak, mint az örvénylı levegı, ami a gépet dobálta.
- Tudod - mondta végül. - Úgy teszel, mintha nem történt volna meg, pedig megtörtént.
Baldur. Utolérte ıt a Végsı Halál. Lydia szemei elıtt omlott porrá, és Theo már több mint egy hete semmit sem
mondott errıl. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Éppen úgy, mint ahogy néhány pillanattal korábban, úgy tett,
mintha Lydia ott sem lenne. Volt rá oka, és ezt Lydia is tudta. Theo el is mondta neki az okot, elmondta
mindannyiuknak, de Lydia ezt nem vette be.
Ez meg sem történt - mondta azon az éjjelen Theo, mielıtt elhagyták volna a raktárépületet. Vitel eltőnt, elpárolgott.
Amennyire tudjuk, kisurrant a városból. Csak menteni akarta a saját bırét. Ebbıl semmi - intett a füsttel és
holttestekkel teli raktárépület felé - sem történt meg.
És ez azt jelentette, hogy Baldur is eltőnt. Elpárolgott. Nyom nélkül. És Lydiának ezt nem vette be a gyomra.
- Mondd csak el - mondta Theo, és a motorzaj szinte elnyomta a hangját.
- Most az egyszer... - mondta aztán, de nem fejezte be a mondatot, és soha többé. - Mondd el.

56. oldal
 Névtelen
Lydia abbahagyta a járkálást. Ez váratlanul érte. Erre nem állt készen. Abban ugyan nem volt biztos, hogy mire állt
készen, de hogy erre nem, az biztos. A gondolatai még mindig kavarogtak. Még mindig dühös volt. Minden izma, a vére
készen állt az összecsapásra. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjenek az ujjai.
- Tudom, hogy nem beszélhetünk Vitelrıl - kezdte gyenge hangon.
A szavak annyira bizonytalanok voltak. Nem ezeket akarta. Most, ahogy a lendület elérte a csúcspontját, aztán
visszahanyatlott, hirtelen rádöbbent, hogy mit akar. Vért. Úgy érezte, hogy a térdei menten összerogynak alatta. Olyan
sápadtnak és hidegnek érezte magát, mint eddig még soha. Eddig még soha nem érezte magát ennyire halottnak,
mintha amit már intellektuálisan elfogadott, az most tudatosodna a testében is.
- Jézus.
Leereszkedett a földre, és ingatag lábait kinyújtotta maga elıtt. A fekete farmeranyag mögött hideg, halott hús
rejtızött.
- Baldur mindig ott volt nekünk - mondta. - És most egyszerően eltőnt. Mi pedig hagytuk eltőnni, mintha soha nem is
létezett volna. És ez nem tetszik nekem.
Theo összefonta a karjait.
- Mi a francot akarsz tılem? Adjak fel gyászhirdetést az egyik lapban?
Lydia ismét érezte, ahogy feltámad benne a düh, ahogy megpróbál feltámadni, de már túl fáradt volt. Mintha a teste
nem is az övé lett volna. A raktér hatalmasnak tőnt, és mintha Theo nagyon, nagyon messze lett volna. A pillanatokkal
korábban még dühödten kavargó gondolatai oszladozni kezdtek, felszívódtak, mint a reggeli köd a nap sugaraitól. Talán
a gép falai mögött a nap már elkezdett felemelkedni a horizont fölé.
- Nézd - mondta Theo. - Én nem vagyok az anyád, és nem vagyok a fiúd sem. Nem azért vagyok itt, hogy fogjam a
kezed. Ha nem kaparod össze magadban ezt a szart, akkor nemsokára se nekem, se másnak nem leszel a hasznára.
Lydia süllyedt. Különben megmondta volna neki, hogy kapja be. De Theo annyira messze volt. Talán tényleg a nap volt,
de most valahogy másmilyen érzés volt. Mintha a vére húzta volna lefelé valami más okból. Úgy érezte, mintha mászna,
felmászna valaminek a... szélére. Már majdnem átbukott rajta, de most ismét lefelé bucskázott a hegyoldalban.
- Baldurnak vége - hallotta Theo hangját. - Eljött az ı ideje. Egy éjszaka majd eljön a tiéd, és egyszer az enyém is. És
lehet, hogy valaki könnyezni fog, de az is lehet, hogy nem, de engem ezt le se szarom. Nekem dolgom van, amíg itt
vagyok.
Talán mondott még mást is, de Lydia nem volt biztos benne. Valószínőleg ennyi volt - döntötte el magában. Theo nem
szokott beszédeket mondani. Mindenesetre Lydia éppen az egyik ládába mászott befelé. Kényszerítette a testét, hogy
oda menjen, ahová akarja. Magára húzta a láda tetejét, és igazából meg sem érezte az ujjaiba fúródó szálkákat. A
motorok mély duruzsolását hallgatta, érezte a csontjaiban a rezgéseket, a duruzsolást hallgatta...

*****

- Igaza van - mondta a hang. - Igaza van.

Halvány francia akcentus. Christoph. Lydia nem nyitotta ki a szemeit. Szerette volna, de ahhoz nem eléggé, hogy
erıszakkal keresztülvigye az akaratát.
- Mindannyiunknak dolga van ezen a világon, különben nem leszünk itt túl sokáig. A küzdelem a küzdelemért nem
elegendı.
Lydia nem tudta felfogni, amit a hang mondott, amit Christoph mondott. A férfi felnyitotta a ládát. Érezte a hideg
levegıt. Vagy ez csak a saját bıre lenne?
- Kell találnunk egy okot, Lydia.
Mi a fenérıl beszél ez? Nem akarta hallani, és nem akart gondolni se rá.
- Találj okot!
Ja, ha te mondod. Tőnj innen a francba.
- Akaszd be a kapcsokat a fedélen - mondta a hang. A fedél visszakerült a helyére, és a hang halkabban szólt. - Akaszd
be İket!
Valaki vadul dörömbölni kezdett a láda fedelén, és ezzel elragadta Lydiától a nyugalmat. Végül engedelmeskedett a
hangnak, és ügyetlenül motozva egyenként beakasztotta a kapcsokat. A dobolás megszőnt, és azzal együtt eltőnt a
hang is. Ismét csak a gép motorjai maradtak, amelyek finoman rezegtették a koponyáját.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 3:18

Alfred Thayer House
Baltimore, Maryland

Felújítás miatt ideiglenesen zárva. Ez állt odakinn egy helyi személyiség felújított tizenkilencedik századi házának
kapujára akasztott táblán. Az épületben egyetlen lámpa sem égett. Parmenides a tágas szalonban üldögélt a sötétben.
Ott ült, és várakozott. Hogy mire, azt nem tudta biztosan.
- Készen állsz, én filozófusom? - zümmögte Vykos a közelben.
Bár a hanghordozása még mindig nıies jellegő volt, de a hangok most már sokkal inkább az orrából jöttek, szinte már
mechanikusak voltak. Mintha végeztek volna egy furcsa, de szinte észrevehetetlen átalakítást a gégefın. A szavaiban
nyoma sem maradt a nıiességnek.
- Már közel járunk.
Parmenides csendben várakozott. Már felhagyott azzal, hogy megpróbálja elıre megjósolni ennek a lénynek a
cselekedeteit, vagy felfogni motyogásának értelmét. Vykos sötétségbe burkolózva ült. Fekete köntösét lehetetlen lett
volna megkülönböztetni a körülöttük terpeszkedı árnyékoktól. Egyedül az arca maradt látható, mint valami gonosz
világítótorony az éjszakában, és egy sima, szinte csontvázszerő kéz a nyakán, amivel mintha bármelyik pillanatban
megfojthatná saját magát.
- Készen állsz, én filozófusom? - incselkedett vele.

57. oldal
 Névtelen
- Készen állok.
Az Asszamita készen állt, bármi legyen is a feladat. Ez a szörnyeteg, akinek a kezére a saját mesterei juttatták ıt, az
elmúlt hónapokban már számtalan feladattal bízta meg. Veszélyes, és hétköznapi feladatokkal. Perverz, és alantas
feladatokkal. İ volt Ravenna, aki készen állt arra, hogy teljesítse annak a förtelemnek a kívánságait, aki uralta a szívét
és az elméjét. İ volt Parmenides, aki készen állt arra is, hogy beteljesítse a mesterei rettenetes céljait.
- Kitőnı - mondta Vykos.
A szemei rejtve maradtak a beesett szemgödrök mélyén, a szırtelen és pengeéles szemöldök alatt.
- Nos, ha a riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod.
A szavak ott lebegtek a levegıben, a Káinita és Haqim gyermeke között. Parmenides kételkedett önmagában,
kételkedett benne, hogy jól hallotta a szavakat - a mesterek rettenetes céljait támogató szörnyeteget, aki a saját
pusztulását sürgette.
- Nem felelsz - szólt Vykos. - A testedhez hasonlóan vajon nem ösztökéltem az elmédet is?
- A gondolat akkor is gondolat, ha nem mondjuk ki - felelte Parmenides.
- Ó, hát itt az én filozófusom - mondta Vykos, de a szavai hidegek voltak, érzelemmentes megcsúfolásai annak a
játékos modornak, amit heteken keresztül használt Parmenides-szel szemben. Az a modor pedig már önmagában is a
valódi vonzalom megcsúfolása volt. A gúny kigúnyolása. Éppen úgy, hogy a szörnyetegek megcsúfolták az egész Káinita
fajt, akik maguk is a törékeny emberiség megcsúfolása voltak.
- Jı. Nem veszítettelek hát el. Amikor a riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod.
- Én...
Parmenides nem tudta, mit kellene felelnie. Képtelen volt elég gyorsan kibogozni összekuszálódott érzéseit.
- Ti ezt csináljátok, nem igaz?
Vykos szavai ezúttal nem gúnyolódtak. Ezúttal kimértek voltak, teljesen és véglegesen ésszerőek a maguk
ésszerőtlenségében.
- Most megtudjuk majd, hogy mennyi maradt még a filozófusból, nem igaz, Ravenna?
Parmenides figyelmét elvonta a kapu elıtt lefékezı autók zaja.
- Hamarosan - mondta Vykos. - Most már hamarosan.
Eltelt néhány újabb másodperc. Parmenides hallotta az ajtók csapódását, a csikorogva feltáruló kaput, és a lépcsın
közeledı lépések zaját. A bejárati ajtó kivágódott, és Polonia kardinális viharzott be rajta. Egyik oldalról most is
Costello, a másikról pedig Hardin követte, mint ahogy az mostanában szokásává vált. Parmenides hallotta, hogy a
többiek odakinn maradtak, és most szétszóródnak, hogy körbevegyék a házat.
Amikor a riválisaim rám támadnak...
- Ön elárult minket - Polonia impozáns hangja olyan erıvel hasított bele a sötétségbe, mint bármelyik árnyékalattvalója.
A bejárati ajtón beszőrıdı fény csak a szalonig tudott behatolni. Az összegyőlt Káinitákra sötétség borult, és Polonia
kétségtelenül így is akarta volna. Parmenidest azonban megrohanták a fények. Elıtte villámok cikáztak, rettenetes
kitörések, amelyek nyomán a botjára kellett támaszkodjon, ha nem akart a földre rogyni. Egymásnak ellentmondó
képek rohanták meg: ott volt a Vykosszal szembeszálló Polonia, az itt és a most. De ugyanakkor látta önmagát is
négykézláb a földön, amint kihányja azt a fekete folyadékot, amit Vykos visszataszító emlıjébıl szívott magába.
Le kell rám sújtanod.
Mi a te szenvedélyed? - kérdezte tıle Vykos. Halál. Erre született, és erre képezték ki. Pusztítás. Kit pusztítanál el? Azt
mondta neki, hogy Moncadát. Félrevezette ıt, elrejtette elıle rettenetes célját. De az emlékek rétege alatt egy újabb
emlékréteg rejtızött. Felhı a felhık fölött, villámot keresztezı villám. A hazugság elıtt - ami inkább az ı, mint Vykos
érdekében hangzott el - mindent leltárt elıtte. Titkos találkozóját Fatimával, hogy a másik orgyilkos miféle adatokat
kért tıle, és hogy miféle feladatot rótt rá, miután megszerezte az információkat.
Kit pusztítanál el?
Téged pusztítanálak el.
Ó, de hát a sors rendelte úgy, hogy ennek az éjszakának el kellett jönnie. Nem lehet másként a te fajtádnál. Amikor a
riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod. Nem tagadhatod meg a természeted.
- Elárultam önt, kardinális? - kérdezett vissza Vykos. - De hát a város az öné... Ha ez árulás, akkor éljen soká a Sabbat
csalárdsága.
- Nem mi foglaltuk el a várost - köpte Polonia. - Átadták nekünk, átnyújtották... és ön ezt elıre tudta. A kéme tudta.
Tegnap éjjel csak látszatellenállásba ütköztünk. Bekerítettük a várost, és elvágtuk a reptértıl. Sem észak felé, sem
másfelé nem volt tömeges elvándorlás. Sem a földön, sem a vízen, ık azonban még sincsenek ott. Nem rejtızködnek
ránk várakozva. Nincsenek ott!
- Akkor a város az öné - ismételte meg Vykos, mintha egy lassú felfogású gyermekkel beszélne. - A Keleti part utolsó
Kamarilla-városát egyetlen merész, vértelen húzással foglalta el. Mi egyebet kívánhatna még?
- Össze akarom roppantani ıket - szőrte összeszorított fogai között Polonia.
Parmenides észrevette a feszültséget a kardinális izmaiban, bár még mindig tántorgott a megvilágosodás
felvillanásaitól. Még a sötétségben is látta az övére akasztott kard körvonalait.
- Elárult bennünket - ismételte Polonia. - Most pedig velem jön, és én meg fogom tudni, hogy mi mást titkolt még el
elılem.
- Ó - sóhajtott Vykos. - Ennek meg kellett történnie, most, hogy Moncada már nem áll ırt ön fölött, eh? Mondja csak,
azért várt azzal, hogy ellenem forduljon, mert tıle tartott, vagy elıször ki akarta várni, amíg segítek megnyerni ezt a
háborút?
- Mondjon, amit akar. Egységesen állunk önnel szemben, érsek.
Vykos felnevetett. A hang olyan volt, mintha összecsikorduló csontok hallatták volna.
- Megtarthatja a városait, kardinális. Engem aztán nem érdekelnek. Ami pedig azt illeti, hogy egységesen állnak velem
szemben, afelıl semmi kétségem sincs. Akkor tehát beszélt Bolonnal, aki még arra is képtelen, hogy elıállítsa a harci
ghoulokat, akiknek parancsolhat. És a jó Gregorio, a klántársam?
- Gregorio lojális, már amennyire egy szörnyeteg lojális lehet - mondta Polonia. - És Bolon ügyét is elrendeztük -
mutatott be egy árnyalatnyi gunyoros meghajlást a kardinális. - És most... velem fog jönni.
A kardinális keze a kard markolatára csúszott, de aztán megtorpant. Újabb lépések zaja hallatszott. Egyetlen pár láb

58. oldal
 Névtelen
kopogott végig a lépcsıkön, és belépett a házba. Polonia egy ifjú segédje, egy alárendelt Lasombra lépett be a
szalonba.
Parmenides már korábban is látta ezt a Vértestvért. Amikor megérezte a vezérek közötti feszültséget, a segéd habozott
egy pillanatig, de aztán a rábízott feladat bizonyult erısebbnek.
- Eminenciás uram - mondta a kardinálisnak -, hírek Mendes püspöktıl. Gondok vannak New Yorkban.
Polonia nem feledkezett meg ugyan Vykosról, de azért szkeptikusan a hírnökre nézett.
- Gondok - miféle gondok? Mit mondott Armando?
- A hírek nem közvetlenül a püspöktıl érkeztek - pontosított kissé szégyenlısen az ifjú Lasombra. - İ láthatóan... el
van foglalva.
- Elfoglalva? Igen?
- Láthatóan... nos... megtámadták New Yorkot.
Parmenides el tudta képzelni, hogy Polonia nem szeretett meglepettnek tőnni az alárendeltjei elıtt, mert nyilvánvaló
döbbenete szinte azonnal dühöngésbe csapott át. Egy pillanatra elkerekedtek a szemei, de aztán azonnal résnyire
szőkültek. Jóképő, sötét spanyol vonásai erıszakosan összerándultak. A kardinális javára legyen mondva, hogy nem
kezdett tombolni, és a támadás lehetetlenségérıl fröccsögni, ahogy azt a helyében Borges tette volna. De úgy tőnt,
hogy azt sem képes elfogadni, hogy ı tévedett volna, hogy mindez az ı hibája lenne. Ehelyett inkább odafordult
Vykoshoz.
- Ön és az átkozott kéme szervezték ezt meg! - rikoltotta Polonia, és a kardja kiröppent a hüvelyébıl.
A csapás Vykos feje felé süvített - ám az utolsó pillanatban kivédték. A finom toledói penge ereje össze kellett volna
roppantsa a sétapálcát, és át is metszette volna, ha Parmenides hárításának nem lett volna tökéletes az idızítése és a
szöge.
Ugyanazzal a mozdulattal, amivel Polonia csapását hárította a tüskés pálcával, Parmenides már ki is vágott egy másik
pengével. Két gyors vágás Costello szemeire, és a Lasombra arcát markolászva hátratántorodott. Ujjai közül
patakokban bugyogott a vér.
Polonia gyorsan összeszedte magát, és ismét lecsapott... arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban még Vykos állt.
Azonban a kardja csak a levegıt találta el. Vykos ügyesen úgy helyezkedett, hogy az orgyilkos-ghoul közötte, és a
támadói között helyezkedjen el.
Amikor a riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod.
Parmenides az érsek és kardinális között állt, és Vykos szavai villámként cikáztak át az elméjén. Kétségtelenül most jött
el a pillanat - hogy engedelmeskedjen az úrnı parancsainak, hogy beteljesítse az alamuti mesterek óhaját. Most jött el
a pillanat, hogy megforduljon, és lesújtson a Tzimisce szörnyetegre, aki meggyalázta a testét és a lelkét.
De az orgyilkos nem tudott lecsapni... nem tudott kezet emelni kínzójára... a szerelmére, aki azzá tette ıt, ami most
volt. Most megtudjuk majd, hogy mennyi maradt még a filozófusból, nem igaz, Ravenna? És ez a tehetetlen pillanat
megválaszolta a kérdést. Nem maradt elég a filozófusból, nem maradt elég az orgyilkosból, az Asszamitából. İ Ravenna
volt. Akit azért teremtettek, hogy az úrnıjét szolgálja. Átment az egyik próbán, de elbukott a másikon. Létezésének
értelmét kitúrta a helyébıl ez a szörnyeteg! És mindez egyetlen emberi szívdobbanásnyi idı alatt történt.
Polonia kardja felemelkedett, és ismét lesújtott. Ravenna ezúttal nem a sétapálcával, hanem a saját karjával hárított.
Az acél belevágott a húsba, és belemélyedt a csontba is alatta - de nem jött ki belıle. Égı fájdalom robbant Ravenna
karjába, és ı elmosolyodott. Mosolygott, mert ebben a pillanatban a fekete köntös rebbenésének, és egy utolsó
alabástrom vigyornak a kíséretében Vykos eltőnt. Ravenna tudta, hogy szabad lesz, hogy teljesítette a feladatát - a
feladatát Vykos felé.
A ghoul karjába szoruló penge egy pillanatra megzavarta Polonia idızítését, és ebben a pillanatban Ravenna átdöfte a
sétapálca tüskéjét a jobb kezén. A tüske elrepesztette a csontot, és elmetszette az inakat és az idegeket. Polonia
visszarántotta a kezét. Csak alig sikerült megtartania a kardját, amikor a penge kifordult Ravenna karjából.
Ahogy a kardinális hátralépett, Hardin, kezében a szablyájával nekirontott a ghoulnak. A Lasombra követ is elıhúzott
egy fegyvert, egy pisztolyt, amellyel minden eredmény nélkül lövöldözött a fejük fölé. Ravenna a jó kezébe vette a
gyilokpengét, és úgy fogadta Hardin rohamát. Az átformázott orgyilkos végighúzta a pengét hasznavehetetlen karján,
és így bevonta az Asszamita vér mérgével, aztán félresöpörte Hardin esetlen döfését, és belenyomta a fegyvert a
gyomrába. Hardin szinte azonnal megmerevedett, ahogy a toxin mőködésbe lépett. Kétségbeesetten karmolta a
gyomrában égı sebet, de a tőz terjedt, és hamarosan mintha az egész teste lángokban állt volna.
Hardin teste még el sem érte a padlót, és Ravenna már el is hajította a pengéjét a hírnök felé. A fegyver átvágta a
nyelıcsövét, és beékelıdött a csigolyái közé. Még mindig volt némi méreg a pengén - Ravenna gyanította, hogy
elegendı lesz.
A kinti ırség hamarosan be fog rontani a terembe. De volt még idı. Azonban ahogy egy másik rejtett penge után nyúlt,
az árnyékok összezártak körülötte, és lelassították a mozdulatait. Megpróbált félreugrani, de a sötétség szinte
megszilárdult körülötte, és mozdulatlanságra kárhoztatta - ezzel túl könnyő célpontot szolgáltatva Poloniának, még
akkor is, ha a bal kezével volt kénytelen forgatni a kardját.
Az acél belemart Ravenna vállába. Ha pár hüvelykkel kintebb találja el, a vágás lemetszette volna a jobb karját. A
következı csapás szétzúzta a jobb térdét, és Ravenna lassan a földre rogyott - a sötétség fékezte a zuhanását.
A feldühödött Polonia ott állt fölötte, és Ravenna, Vykos ghoulja mosolygott, ahogy egymás után zuhogtak rá a
csapások, amelyek lassan feldarabolták a testét.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 3:51

Keleti 129. utca, Harlem
New York városa, New York

A vérpettyezte csupasz téglafal sistergett. És sistergett a földön heverı férfi mellkasán éktelenkedı masszív, szaggatott
szélő lyuk mellett a ruha és a hús is. Néhány sercegı láng vetített kísérteties fényeket a sebbıl felszálló
füstpamacsokra, de a folyosó ettıl eltekintve sötét volt. Itt nem volt áram. A néhány illegális lakásfoglalótól eltekintve a

59. oldal
 Névtelen
bérház üres volt. Voltak itt hajléktalanok, szerencsétlenek, drogfüggık, illegális bevándorlók, elmebetegek, és még ki
tudja, miféle emberek. A közöttük meglapuló ragadozók számára nem voltak többek, mint két lábon járó étel.
Theo becsúsztatott egy újabb robbanógolyót a puska tárjába. Ismét tele. Így is kell lennie - most egész éjjel szüksége is
volt rá. Máris több lıszert használt el, mint Vitel ellen az egész csata alatt. És az éjszakának még nem volt vége. Még
nem.
Átlépte a testet. A foszfortöltet közvetlen közelrıl valószínőleg elég lett volna ahhoz, hogy végezzen ezzel a sabbatista
senkiházival, de a biztonság kedvéért a tetem koponyáját is bezúzták. A hatalmas bemélyedésnek gyanúsan olyan volt
az alakja, mint Theo Franchi SPAS puskájának a tusa. Olyanok voltak ezek a Sabbat-talpnyalók, mint a csótányok.
Önmagukban nem jelentettek komoly veszélyt - legalábbis Theora nézve nem - de betegséget hurcoltak magukban. És
a betegség szétterjedt mindenütt, ahol megvetették a lábukat. A társadalom rogyadozni kezdett. A legtöbbet a
szegények és a gyengék szenvedtek. Egymáson élısködtek azok, akik hátrányban voltak a többiekkel szemben. Persze
ez máshol is megtörtént, de amikor a Sabbat-patkányok megfertıztek egy környéket, akkor mindig sokkal rosszabb
lett. Le se szarták a halandókat. Persze Theo tudta, hogy a Kamarilla legtöbb tagja osztozott velük ebben a nézetben,
de a Maskarádé által biztosított rend legalább esélyt adott a halandóknak arra, hogy felemelkedjenek, hogy a saját
társadalmuk elıítéletei ellen harcolhassanak ahelyett, hogy áldozatul esnének az árnyékban rejtızködı ragadózóknak.
Az arkón talán nem értett egyet mindennel, ami ma éjjel történt, de a haladás az mégis csak haladás.
Theo megtorpant, visszanézett a holttestre, és leköpte. Aztán kinyitotta a pince ajtaját, és elindult lefelé a sötétbe.

*****

Majdnem huszonnégy órával korábban az Eurofreight tehergép landolt a JFK Nemzetközi Repülıtéren. A fedélzeten Theo
már bemászott az egyik ládába, és megadta magát a nap erejének, de most eléggé közel jött a felszínhez ahhoz, hogy
tudja, most rakodják le. Annyira nem volt öntudatánál, hogy aggódjon - és nagyon is aggódott volna, ha képes lett
volna rá.
Az utazásnak ezt a részét Pieterzoon szervezte meg. Ez, ami azt illeti, önmagában még elviselhetı lett volna, csakhogy
Jan kénytelen volt a Giovanni klán képviselıivel üzletelni. Egyáltalán nem volt példátlan eset, hogy becsempésztek
egy-egy Kamarilla-tagot New Yorkba, különösen akkor nem, ha ehhez a JFK-t vették igénybe. Az ilyesmi elég gyakori
volt ahhoz, hogy arra sarkallja a Sabbat-vezetést - különösen Francisco de Poloniát, aki a jelentések szerint
megkaparintotta a Keleti Part kardinálisának címét - hogy idırıl idıre kósza falkákat küldjön a reptérre. Azonban a
reptér bürokráciájában csak úgy nyüzsögtek a Kamarilla ügynökei, és ilyen-olyan szimpatizánsai, úgyhogy a
csempészés folytatódott.
Azonban az elmúlt huszonnégy órában gyakorlatilag a Baltimore-bıl elmenekült összes kamarillás Vértestvért -
beleértve a legtöbb Keleti parti menekültet is a JFK-n és a La Guardian keresztül csempészték be a városba. Nagyjából
féltucat rejtélyes légiszállítmányozási vállalat indított járatokat New Yorkba, amelyek közül többet hamis papírokkal
különbözı városokból irányítottak át. De a járatok közül kivétel nélkül mindegyik megállt Baltimore-ban. A vállalatok
mindegyike három holding valamelyikének a tulajdonában volt, amelyek viszont egy olyan cégnek a leányvállalatai
voltak, amelyeket vissza lehetett volna követni Jan Pieterzoonig. Már ha valaki hajlandó erre rááldozni a szükséges
pénzt és idıt. Természetesen a szálak nem magához Pieterzoonhoz vezettek, hanem egy kirakat igazgatótanácshoz,
amellyel neki látszólag semmiféle kapcsolata sem volt. De ha bárki ennyire mélyre ásott volna, akkor már biztosan
magára vonja Mr. Pieterzoon figyelmét, és a nyomozást ilyen vagy olyan módon, de biztosan lezárják.
Egy ilyen példátlan mérető vállalkozás esetében volt még egy frakció, amely különféle maffia és financiális csatornákon
keresztül majdnem olyan sok bürokrata húsosbödönhöz fért hozzá, mint a Ventrue-k, és ezért nem lehetett figyelmen
kívül hagyni; a Giovanni klán. Pieterzoonnak effektíve nem volt szüksége a nekromanták segítségére, inkább csak a
hallgatólagos beleegyezésükre - és a hallgatásukra. A kezdeti sikertelen tárgyalások után alkalmazott olaszországi
valutakrízist eredményezı keménykedés - amolyan Ventrue módra - meggyızött bizonyos fontos Giovannikat arról,
hogy ezúttal talán nem lenne annyira rossz nekik, ha egy kicsit másfelé néznének. Így vághattak bele a légi szállításba,
és így esett, hogy Theo egy ládában fekve a JFK egyik hangárjában töltötte a nappalt.
A Brujah arkónt még ahhoz is túlságosan elnyomta a nap, hogy egyáltalán aggódni kezdjen, és ettıl a ténytıl csak még
kiszolgáltatottabb lett.
Elıre tudta, hogy ez lesz a helyzet, úgyhogy már elıre kiaggódta magát. Az egyáltalán nem zavarta, hogy a
Sabbat-támadást követıen a legutolsók között hagyta el Baltimore-t, annak ellenére, hogy az bizony igencsak veszélyes
volt. Az része volt a tervnek - ez volt az ı része a tervbıl. Persze morogva azt is hajlandó lenne elismerni, hogy ez is
része a tervnek, de ennél a résznél meg kellett bíznia másokban, egy Ventrue-ban és - Isten segítse - valami arctalan
Giovanniban, aki valószínőleg senkihez nem lenne lojális, aki nem az unokatestvére, már ha a rokonához egyáltalán
lojális lenne. Mit érdekel egy zsíros vámparazitát az Államokban, ha az olasz gazdaságot lehúzzák a vécén? Na és
persze azt sem állíthatjuk, hogy bármi hőséget szülne, ami az olaszoktól származik - Tengely, Szövetségesek, Sabbat,
Kamarilla, és még ami csak tetszik.
A baltimore-i kivonuláshoz vezetı hetekben Theo a terv más részeire összpontosított, azokra a részekre, amelyeknek
köze volt az itt és mosthoz. Mindig ott volt az esély, hogy soha el sem jutnak eddig. De eljutottak, és most itt volt New
Yorkban. És amikor aznap este kimászott a ládából, valaki már várta ıt.
- Kérem, kövessen, uram! - mondta Hans van Pel.
Theo Pieterzoon ghouljára pillantott, aztán a ládákra, amelyekben Lydia, Frankie és Christoph pihentek. Van Pel követte
a pillantását.
- İket majd valaki más szállítja el.
Theo és van Pel beszálltak a két jelzés nélküli kisteherautó közül az egyiknek a hátuljába, a teherautó pedig harminc
percen belül eljuttatta ıket az Aqueduct Versenypályára. A levegıben eltéveszthetetlenül ott lebegett a lovak szaga:
izzadtság, gabona, trágya. A szagok visszaröpítették Theot az idıben - oda, amire nem akart emlékezni, a halandó
éveihez a Mississippi mellé, az évekhez, amikor az embereket úgy adták-vették és tenyésztették, mint a lovakat, vagy a
vágómarhákat. Theo annak a világnak a szülötte volt, de fellázadt ellene, az életét kockáztatta, hogy megbuktassa, és
végül túl is élte. A sofır válla fölött Theo most a teherautó ablaka elıtt elsuhanó, és néhány takarítótól eltekintve
kihaltnak tőnı versenypályát figyelte, így éjjel ez a hely hátborzongatóan csendes volt. És üres, eltekintve a lovak

60. oldal
 Névtelen
megszokott szagától, és ettıl a másik szagtól, amit Theo csak most vett észre: az állott cigarettacsikkek, a sör, és az
emberi izzadtság szagától. Az illatok összekeveredtek, és a végeredményre Theo csak úgy tudott gondolni, mint a
kétségbeesés szagára.
Ezek a földhözragadt, alantas szagok visszahúzódtak, amikor van Pel egy irodához vezette Theot. A helység
kétségtelenül a New York Versenyszövetség tartalék irodája kellett legyen. Ez a modern nagymenık területe volt, akik a
lóhússal kereskedtek.
- Áh, hát megérkezett Bell Arkón is - mondta melegen Jan Piterzoon, és felállt a zsúfolt konferenciaasztal mellé állított
székébıl.
Van Pel elfoglalta megszokott helyét Jan háta mögött, de Theo megtorpant az ajtóban. Jannal ketten eddig a pontig
sikeresen végrehajtották a tervet, de az asztal mellett helyet foglaló Vértestvérekre pillantva Theo komolyan
elgondolkozott azon, hogy vajon nem veszett máris kárba minden erıfeszítésük. Lucinde itt volt, de ez - ezúttal - már
nem volt meglepetés. A Ventrue ítélethozó Jan társaságában távozott Baltimore-ból. Segített meggyızni a Giovannikat
arról, hogy közre kell mőködniük, és konzultált Jannal a kémmel kapcsolatban. És most itt ült az üzleti öltönyében és a
kesztyőiben, és megtévesztıen ifjúnak tőnt.
Ugyancsak nem okozott meglepetést, hogy itt látja Michaelát, New York hercegét. Jan már egy ideje kapcsolatban állt
vele. Végül is ez az ı városa volt - legalábbis névlegesen - és ık mindent erre a városra tettek fel. Michaela nagyon
büszke volt arra, hogy megtartotta a várost a Kamarillának. Már régóta verte a mellét, amiért - legalábbis általában -
távol tartotta a Sabbatot Manhattantıl. Theo számára ez azt jelentette, hogy a nı megóvta a kékvérő pénzügyi
negyedet - mintha a Sabbat be akart volna masírozni egyenesen az üléstermekbe - és hagyott a pokolba minden mást,
a város nagyobbik részét, a valódi részét. A Theo véleménye szerint korlátozott siker mellett ráadásul sikerült komolyan
felbosszantania jó pár feljebbvalóját a Kamarillában azzal, hogy figyelemre méltó mennyiségő öltönykét Ölelt magához -
a jelentések szerint nyolcat, vagy kilencet. Mi történik akkor, tette fel a kérdést az Ítélethozó, ha Michaela szerencsétlen
véget ér, és ennyi egyformán nagy hatalmú gyermek marad itt utána, akik kétségtelenül azonos részt akarnak majd
maguknak az örökségbıl? Testvérháború, az következik. Véres polgárháború a városban, vagy, ami ugyanolyan rossz,
balkanizáció. A Manhattan nevő erıdítmény mindenesetre a múlté lenne, és a Sabbat annyival is közelebb kerülne
ahhoz, hogy beférkızzön, vagy végképp elfoglalja a várost.
Az elmúlt években azonban a probléma magától is enyhülni kezdett. Michaela gyermekei közül többen is szerencsétlenül
jártak: egyeseket sabbatista falkák támadtak meg a városban, akik mintha pontosan tudták volna, hogy hol találják
ıket, míg mások egyszerően eltőntek. Egyesek a Kamarillában úgy vélték, hogy a Sabbat határozott erıfeszítéseket
tesz arra, hogy aláássa Michaela hatalmát, és ezzel elıkészítse Manhattan lerohanását, de Theo másra gyanakodott. İ
nem szokott rágalmazni, vagy alaptalanul vádaskodni, de kétségtelen, hogy a saját szektájukban is voltak olyanok, akik
igencsak boldogok lennének, ha Michaela eltőnne végre az útból. Márpedig ha elegendı Vértestvér osztozik elég magas
körökben az ilyesfajta érzésekben, akkor általában hamarosan ezeknek a véleményeknek megfelelıen cselekedni is fog
valaki.
Michaela fészekaljából már csak hárman maradtak, és most mindannyian ott ültek az asztal körül. Öltönyös-nyakkendıs
üzletember típusok. Theo véleménye szerint a státuszuk nem indokolt volna ilyen kiemelt eljárást. Persze ez az ı házuk
tája volt, de mi a faszért kellett mindnek itt lenni? Végül is Lladislas sem volt itt, és Goldwin - pedig ı legalább a címe
szerint herceg volt, mielıtt dobták Baltimore-t - meg Gainesmil sem. A pokolba, a teremben nem volt egyetlen Toreador
sem. Éppen ez a fajta virtuskodás - és a más klánokkal szemben alkalmazott bánásmód - miatt került bajba Michaela.
A zsúfolt asztal mellett még két Vértestvér foglalt helyet.
Egyikük zordan jóképő volt, és olyan ruhákat viselt, amelyek Theo szerint sikkesek voltak, de a felsı tízezer alkalminak
nevezte volna. Ez a Vértestvér úgy nézett ki, mintha egy katalógus borítójáról lépett volna elı - és könnyen meglehet,
hogy valóban így is történt. Theo már találkozott Frederico diPaudával korábban is, és tudta, hogy az erıs áll, és a
bozontos szemöldök mögött valami olyan ocsmányság rejtızik, ami csakis Nosferatu lehet. Frederico tisztességes volt,
már amennyire Vértestvér létére lehetett.
Az asztal mellett helyet foglaló másik férfi is öltönyt viselt, de ı nem tartozott Michaela kitömött zakós társaságához.
- Bell Arkón - mondta élénken Jaroslav Pascek. - Önre vártunk.
Szar lehet neked - gondolta Theo, de megtartotta magának a véleményét. Általában nem volt túl bölcs dolog felingerelni
egy ítélethozót. És mellesleg akár tetszett Theonak, akár nem, itt valami nagy dolog zajlott, valami, ami elég nagy
ahhoz, hogy két ítélethozót is a városba hozzon.
Vetett egy pillantást Janra, de a Ventrue nem nézett a szemébe. Mégis volt valami Jan viselkedésében - viselkedésének
tökéletes, elıre begyakorolt szokványosságában - ami miatt Theo úgy vélte, hogy ennek az egésznek legalább egy
része eddig Jan elıtt is rejtve maradt. Affene! - gondolta magában Theo, és nem mutatta ki, hogy megsértıdött volna a
kamarillás nagyágyúk titokzatoskodása, és kibaszokveled-politikája miatt. Rosszabb is lehetne - emlékeztette magát.
Pascek türelmetlenül nézte Theot. Az ítélethozó mogyoróbarna szemében mintha belsı tőztıl izzottak volna a zöld
pöttyök.
- Ön és Mr. Pieterzoon elfogadható tervvel álltak elı - mondta Theonak. - Mi beiktattunk néhány változást.
És Theo ekkor már tudta, hogy ez tényleg rosszabb. És valahol mélyen azt is érezte, hogy ez soha nem lesz másként.

*****

A harlemi bérház pincéjében már várták Theot. Odafönn néhány perccel korábban már elsütötte a puskáját, ezért nem
sok esély maradt a lopakodásra, úgyhogy már Theo is számított rájuk. Ilyenkor nagyon büszke volt arra, hogy jobban
meg tudja jósolni, mit tesznek majd az ellenségei, mint a szövetségesei. Ahogy lefelé tartott a lépcsın, még azelıtt
megérezte a bokáján tapogatózó csápot, hogy az el tudta volna buktatni. Lebukott, hogy ne verje be a fejét a
mennyezetbe, aztán átugrotta a csápot és az utolsó néhány lépcsıfokot.
Amint a lába ismét leért a földre azonnal megpördült, és elsütötte a SPAS-t. A felrobbanó foszforos lövedék torkolattüze
úgy világította meg a szobát, mint egy éjféli villám. A másodperc egy tört részéig Theo tisztán látta ıket. Ketten alig
néhány lábnyira voltak tıle. Egyiküknél egy baseballütı volt, a másik éppen egy pisztolyt szegezett rá. A harmadik sem
volt messze - talán az volt a Lasombra. A sarokban lapult egy negyedik - egy óriási szemő, torz szörnyeteg. Egy
Nosferatu, nem valamiféle Tzimisce teremtmény.

61. oldal
 Névtelen
A felvillanás után ismét teljes sötétség borult a pincére. Theo a baseballütıs sabbatista felé lépett, és beállt a várható
ütés ívén belülre. A támadó azt hitte, hogy egy két lábbal távolabbi célpontot támad, és az ütı markolata és a
sabbatista keze Theo vállán csattant.
A pisztoly éppen ebben a pillanatban sült el. Theo eleget mozgott ahhoz, hogy a golyó csak súrolja, és a lövedék így
nem volt képes áthatolni a megerısített dzsekijén. Az arkón ismét elsütötte a puskáját - és a sarokra célzott. A
Nosferatunál volt a legnagyobb esély arra, hogy el fog menekülni, és Theo nem úgy tervezte, hogy innen bárki is
elinalhat. A torz teremtményt megvilágította a foszforos tőzijáték, amely nekipenderítette a falnak a sikító, visítozó
lényt.
Újabb lövés a pisztolyból - és ezúttal pontosan Theo háta közepébe. A sabbatista a puska valóságos torkolattüzébıl már
jobban meg tudta becsülni, hogy pontosan hol is lehet az ellenség. A dzseki segített ugyan, de a golyó áthatolt rajta, és
pokolian csípett.
Theo tapasztalat szülte könnyedséggel kattintotta át a sötétben a SPAS-t egyes lövésrıl rövid sorozatra, és aztán tüzelt.
A Lasombra gyakorlatilag szétporladt a tüzes permetben, és a lövés kémiai tőzben fürösztötte az egész falat mögötte. A
szerencse úgy hozta, hogy a lövés szögében benne volt a pisztollyal hadonászó sabbatista is, aki most ordítva rogyott
össze.
A sercegı foszfor és a lángoló ruhafoszlányok egyenetlen derengésbe vonták a pincét, ami gyors ütemben kezdett
megtelni az égı hús füstjével és dögletes bőzével. Theo a Nosferatut kereste - és a padlón találta meg, amint a lépcsık
felé vonszolta magát. A sebeket nem volt képes meggyógyítani, úgyhogy nem mozgott elég gyorsan, és túlságosan
megrendült ahhoz, hogy összpontosítson, és eltőnjön szem elıl.
Az ütıt lengetı sabbatista - egy verılegény, aki szinte akkora volt, mint Theo - inkább vakmerı, vagy talán ırjöngı
volt, mint okos, és botjával hadonászva rohamra indult. Theo az alkarjával védte az ütést, és a fa elrepedt. A henger
elsüvített az arkón válla fölött, aki a SPAS tusával belevágott a támadó arcába. Az orra és az arccsontja azonnal
engedett, és a Sabbat véres arccal rogyott a padlóra. Vissza egyes lövésre, aztán egy újabb fehéren izzó lövés, és vége.
Eltekintve a feltakarítástól. A sabbatista, aki belelıtt Theoba, még mindig mozgott. A Brujah kicserélte hagyományos
töltényekre a tárban található maradék robbanógolyókat, aztán szétlıtte a sabbatista fejét.
Végül odasétált a Nosferatuhoz - a Nosferatu antitribuhoz - aki már egészen az ötödik fokig felvonszolta magát a
lépcsın.
- Én utánuk kémkedtem - könyörgött fájdalomtól összeszorított elsárgult fogai között.
Nem hinném - gondolta Theo. A hőséges Nosferatuk tudták, hogy mi folyik itt. Frederico alig szólt néhány szót a
megbeszélésen, de ezt teljesen nyilvánvalóvá tette. Ha ez itt egy kamarillás Nosfi lenne, akkor nem lenne itt. Ma éjjel
nem. Theonak semmi haszna nem volt az antitribukból. A Lasombrák és a Tzimiscek önmagukban is elég rosszak
voltak, de ha nem lennének a disszidensek, akkor a Sabbatnak nem lenne meg a létszáma ahhoz, hogy megerısödjön.
Könnyen meglehet, hogy a földön heverı kurafiak között is van - volt - antitribu. Nagyon nagy volt a csábítás azok
számára, akiknek elegük volt abból, hogy parancsoknak engedelmeskedjenek, hogy megmondják nekik, mit tegyenek,
és hogy ide-oda tologatják ıket. De csak az uraikat cserélték le újakra.
Theo néha elgondolkozott azon, hogy mi történt volna vele, ha Don Cerro nem talál rá, és ha nem részesül az
Ölelésben. Halandóként elnyerte a szabadságot. Végül valószínőleg lelıtték volna, miközben más rabszolgáknak segít a
szökésben. Vagy elfogták, és felakasztották volna. De mindenképpen szabad emberként halt volna meg. De ehelyett
egyezséget kötött az ördöggel. Megkapta a hatalmat, amivel megbosszulhatta magát, a népét, és bár a Kamarillában
nem volt igazán rabszolgája a feletteseinek, de az is pokoli biztos, hogy szabad sem volt. Hogyan is lehetne ezt a tényt
ennél érthetıbben megvilágítani ma éjjel?
- Kérem... - esdekelt a Nosferatu.
Theo felhúzta a puska kakasát és kivégezte. Aztán felment a lépcsın, hogy megkeresse a többieket.

*****

Korábban, az Aqueduct versenypályánál a konferenciaasztal mellett senki nem szaporította a szót. Theo még csak le se
ült. A jelenlévı Ventrue-k nem beszéltek sokat. Talán ettıl volt olyan szokatlan, annyira szürreális az eligazítás. Jan, sıt
még Lucinde is figyelmesen hallgattak. Pascek beszélt a legtöbbet, és ahogy a Brujah ítélethozót hallgatta, Theo egyre
inkább meggyızıdött arról, hogy a ma esti történések legnagyobb része Jant is váratlanul érte.
- Ön és Mr. Pieterzoon elfogadható tervvel álltak elı. Mi beiktattunk néhány változást - kezdte a mondandóját Jaroslav.
- Voltak bizonyos elıkészületek, amelyek egy sokkal agresszívebb fellépést tesznek lehetıvé számunkra. Az Önök által
összehangolt rohamcsapatokat egy kissé átszerveztük. Az egyiknek diPauda arkón lesz a vezetıje, egy másikat
természetesen Michaela herceg irányít majd, a következıt én magam, és természetesen megtartjuk azokat, amelyeket
Önök választottak ki: Lladislast, és a többi, és a többi.
Bár szláv akcentussal beszélt, Pascek szavai mégis ropogósak és tömörek voltak. Utasításokat osztogatott, nem
tanácsokra várt.
- A mai nap akciói kivételesen sikeresek voltak - mondta - és bízom benne, hogy a ma éjjel is ehhez hasonlóan alakul.
- A mai nap akciói... - ismételte Theo.
- Igen. A ghouljaink igazán hatékonyak voltak - felelte gyorsan Pascek. - A végrehajtó szervek, és a városi szolgáltatók
is jó szolgálatot tettek nekünk. Az ismert Sabbat-ghoulokat letartóztatták, vagy kivégezték. Széles körben elpusztították
a Sabbat-menedékeket. A helyi médiában mőködı kapcsolataink szépen a középpontba állítják a veszélyelhárítók
hısiességét. Még napokig nem lesz senkinek sem lesz lehetısége a tőzvészek, ipari balesetek, gázrobbanások,
épületbontások, satöbbi, satöbbi közötti lehetséges összefüggések után kutakodni, és talán erre nem is kerül sor - a jó
öreg „támogassuk a fiainkat a harctéren” mentalitás. Milyen elızékeny dolog ez Önöktıl, amerikaiaktól.
Senki sem nevetett, és az sem biztos, hogy Pascek utolsó megjegyzése afféle torz humor lett volna. Az ítélethozó nem a
kedélyességérıl volt híres. A következı pillanatban gépfegyverropogás-szerően belekezdett a rohamosztagok
felsorolásába.
- Michaela herceg, Ön és a csapata négy osztagot vezet majd, és megtisztítják Bronxot. Itt van a címlista. Az áthúzott
nevekrıl már nappal gondoskodtunk. Bell Arkón, Ön ismerıs Harlemben. Három osztag. A listája...
Theo nem lepıdött meg azon, hogy az egybegyőltek - még Lucinde és Michaela is - alávetik magukat Pascek

62. oldal
 Névtelen
irányításának, bár Michaela különösen mogorvának tőnt, és ezért Theo gyanakodni kezdett, hogy ı is éppen annyira
tájékozatlan volt a tervnek errıl a részérıl, mint ı maga, vagy éppen Jan. Pascek határozott utasításokkal látta el ıket.
Most elemében volt - felkutatni és elpusztítani a gonoszt, ezúttal a Sabbatot. Amikor azt mondta, hogy a hozzáállásuk
„sokkal agresszívebb” lesz, akkor hihetetlen mértékben alábecsülte a valós tényeket. A baltimore-i tömeges elvándorlást
felhasználva nagyjából ugyanannyi Vértestvér állt rendelkezésére, mint Jannak és Theonak, de megdöbbentı volt, hogy
mekkora különbséget jelent néhány harcedzett öreg.
És még egy arkón, és két ítélethozó, az Isten szerelmére - gondolta Theo. Ez még mindig fájt neki. Valójában egyre
jobban és jobban bosszantotta, minél többet beszélt Jaroslav. Magukra hagyták ıket Jannal, hogy hozzanak össze, amit
csak tudnak, hogy egyedül boldoguljanak, amikor rendelkezésre álltak ezek a források is - és nem csak hogy
hozzáférhetıek voltak a források, de fel is használták ıket egy az övékkel párhuzamosan futó terv kivitelezésére. Ok
ketten nehéz döntéseket hoztak meg - feláldozták Hartfordot és Buffalót, azzal a kettıs céllal, hogy összpontosítsák az
erıiket, és kifüstöljék a kémet. Aztán azzal, hogy lassan visszavonták a védıket Baltimore-ba, rávették a Sabbatot,
hogy mindent bevessen egy végsı kegyelemdöféshez. Rávették, hogy akkor támadjon, amikor a Kamarilla máshol csap
le rá. Éppen ott, ahonnan a legtöbb ostromlót átcsoportosították Baltimore-hoz - New Yorkban. Jan és Theo
szükségszerően sokkal kisebb léptékben tervezhetett: megerısítik Manhattant, benyomulnak Bronxba, és talán még
egy hídfıállást is kiépíthetnek Brooklynban. Megbeszélték a tervet Michaelával, egyeztettek a herceggel, aki nagyon is
elégedett volt azzal, hogy ekkora erı érkezik a birtokára, bár a lehetséges riválisok megjelenése már nem töltötte el
akkora lelkesedéssel. Aztán mozgásba lendítették a tervet - feltartották a Sabbatot, magukra húzták ıket, leszámoltak
a kémmel, kiürítették Baltimore-t, megérkeztek New Yorkba, és hirtelen rádöbbentek...
Hogy mások vették át az irányítást. Hogy az ı erıfeszítéseik csak figyelemelterelésként szolgáltak egy tervnek, ami
végig ott volt a színfalak mögött.
Mert Pascek szavaiból kitőnt, hogy az elıkészületek már hónapok, talán évek óta folynak.
Theo átnézte a listáját, és azonnal látta, hogy a ghoul támadásokat olyan sebészi pontossággal tervezték meg, a
hírszerzési anyag annyira teljes volt, hogy ezt a támadást nem sietve készítették elı. Ahogy ı látta, a Sabbat erıinek
egynegyede, egyharmada már kész volt - fıleg az aljanép, és a ghoulok, mert Theo több képet és nevet nem is ismert
fel. Ezt a számot ma éjjel valószínőleg feltornásszák a fele fölé. A Sabbat meg közben Baltimore-ban mulatozik, és talán
most kezd nekik leesni, hogy mi is történt valójában.
Az egész ügynek annyira Lucinde-szaga volt. Annyira láthatatlan volt minden az utolsó pillanatig. Theo nem lett volna
meglepve, ha Michaela is benne lett volna, ha a herceg az orruknál fogva vezette volna ıket, miközben végig tudta,
hogy mi következik. De nem, ı kárörvendı típusú volt. Most pedig túlságosan is dühös volt. Kihagyták az egészbıl, és
ez nem jó jel egy herceg számára, aki ki akar állni egy ítélethozó ellenében.
Két ítélethozó ellenében, a pokolba is - gondolta Theo.
- Mr. Pieterzoon - mondta éppen Pascek - a Tremerek támogatásával Ön fogja összehangolni a rohamosztagok
tevékenységét. Sturbridge régens hamarosan megérkezik.
Jan bólintott. Theonak úgy tőnt, ı sem fog ugrándozni örömében. De a Brujah arkónhoz hasonlóan Pieterzoon is sokkal
jobban el tudta rejteni bosszankodását, mint Michaela.
Amíg szétkúrjuk a Sabbat seggét - mondogatta egyfolytában magában Theo. Addig megéri az egész. Pascek - az
ítélethozó, a fanatikus, és a seggfej - talán odadobta ıt a farkasoknak, de ha ez összejön, akkor nem számít semmi
más. Most is, mint arkónként oly sokszor, a cél szentesítette az eszközt. Ennek így kell lennie.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:10

Eldridge Street, déli East Side
New York városa, New York

- Még életemben nem láttam ilyen átkozott valamit - mondta Reggie.

Eustace bólintott, és tartotta a lépést a barátjával.
- Szerintem a fekete lány, meg az a fehér lány... - kutatott a megfelelı kifejezés után Eustace - tudod... együtt voltak -
kezdte a fejét rázogatni. - Így lesznek azok a keverék fajok.
- Két nıtıl?
Eustace felismerte, hogy a másiknak ebben igaza van.
- Hát, tudod, hogy értem.
Egy ideig csendben sétáltak - vagy legalábbis nem beszélgettek. Itt nem volt valódi csend. Még ebben a hajnali órában
is jó sokan nyüzsögtek odakinn - késın tántorogtak haza, vagy korán indultak munkába.
- A város, ami sohasem alszik - mondta csak úgy magának Reggie.
- Hogy?
- A város, ami sohasem alszik - így nevezik New Yorkot.
- Ó. Inkább úgy kéne hívniuk, hogy a város, ahol senki sem beszél angolul. Esküszöm, azon kívül, amikor mi
beszéltünk, nem hallottam tíz angol szónál többet egész éjjel. Még mindig Amerikában vagyunk, nem?
- Aha.
- Mind a három sabbatista csávó, akit elkaptunk, motyogott valamit nekünk. Értettél bármit is belıle?
- Nem én.
- De hát azt hiszem, nem is azért küldtek minket, hogy beugorjunk hozzájuk egy teára.
- Hát nem.
Három munkát végeztek már el, és most már csak meg kellett keresniük a menedéket, és meghúzódni ott nappalra.
- Ez már az a háztömb? - kérdezte Reggie.
Eustace menet közben elıbányászott egy papírfecnit a zsebébıl. Megnézte a címet, aztán ellenırizte az utcanevet.
- Még nem.
Az egyik háztömb szinte ugyanolyan volt, mint a másik. Téglából épített bérházak egymást követı sora, boltok és
kávézók a földszinten, tőzlépcsık z betője az oldalukban. Csak az akcentusok változtak.

63. oldal
 Névtelen
- Ez egy zsidó srác, akivel együtt kéne aludnunk? - kérdezte Eustace. - Én nem beszélek zsidóul. Remélem, ez a gyerek
beszél angolul.
- Jiddisül.
- He?
- Jiddisül beszélnek.
- Nem mondod.
- Dehogynem.
- Hát, akkor is remélem...
Reggie és Eustace nagyjából ugyanabban a pillanatban vették észre az idegent. Nem volt kis teljesítmény feltőnınek
lenni azok után, amit ezen az éjjelen láttak, de ez itt nem egy tipikus csavargó volt. Éppen olyan lerobbant ruházatot
viselt, mint a legtöbbjük, de az a vastag, sárgás váladék, ami a szemébıl az arcára, és onnan a mellkasára csöpögött és
ott megszilárdult, na az kiemelte a többiek közül.
Eustace megállt, megragadta Reggie karját, és odamutatott.
- Jé-zus. Nézd azt a nyálkát. Szerintem hívjuk csigabigának... - kuncogott.
Reggie nem volt benne olyan biztos, hogy ezen röhögniük kellene. Minél jobban megnézte magának, annál inkább
biztos volt benne, hogy valami komolyan nem volt rendben a csavargó szemével. A bal szemével.
- Nem illik oda.
- Micsoda? - kérdezte Eustace.
- Keresünk, igaz? - kérdezte a csavargó. Úgy tőnt, hogy hozzájuk beszél. - Keresitek a...? - és elindult feléjük.
Eustace beleszagolt a levegıbe.
- Jézus, érzed ezt? Biztos elhagytuk Kis Itáliát, és betévedtünk a Kis Lepratelepre.
- Keresitek a...? Nem fogjátok meg...
A csavargó még mindig feléjük tartott.
Reggie tett egy lépést hátrafelé. Rossz érzései voltak, és ilyet még a Sabbat embertelen teremtményei láttán sem
érzett, akikkel az elmúlt hónapban találkozott.
- Nézd, haver, ha még közelebb jössz, akkor valaki itt meg fog sérülni.
A csavargó megtorpant, elmosolyodott, és egyetértıen bólintott. A járda pedig megnyílt Eustace és Reggie alatt.
Hirtelen egyszerően nem volt ott, és ık zuhantak. Keményen nekicsapódtak a meredek falú verem aljának, de nem volt
idejük rá, hogy emiatt aggódjanak, ugyanis a verem falai elolvadtak, és folyékony kı özönlött be, hogy megtöltse a
lyukat.
Kínkeserves másodperceken keresztül Reggie mást sem látott, csak a rá meredı szemet, az izzó szemet...

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:17

Eldridge Street, déli East Side
New York városa, New York

A lány minden erejével küzdött ellene, de Heshának valahogy sikerük fogást találni a karján, és sikerült visszatartani ıt
attól, hogy a végzetébe rohanjon. Ramona rávillantott egy tiszta állati dühtıl izzó pillantást. A férfi attól tartott, hogy a
Bestia teljesen átvette fölötte az uralmat - amúgy is olyan közel volt a felszínhez, még a legjobb napokon is. Ramona
rávillantotta az agyarait, és felmordult - egy vadállatias hang mélyen a torkából.
- Ramona! - sziszegett rá a lányra, elég erıteljesen ahhoz, hogy magára vonja a figyelmét, de ahhoz nem elég
hangosan, hogy Leopold felfedezze ıket.
Hesha nyelve elı-elıvillant a szájából. A számtalan önfegyelemmel megzabolázott év ellenére a lány majdnem
tombolása szinte ragályos volt.
Ramona felemelte a kezét, hogy lesújtson rá, és a holdfény megcsillant a karmain. Hesha nem rezzent össze, és nem
fordult el a lánytól. Elkapta Ramona vad pillantását, és fogva tartotta: nem engedte, hogy félrenézzen.
- Ramona! - suttogta éles hangon. - Ha nem állsz meg, cserbenhagyod az öregeket. A vérük rajtad fog száradni.
A lány ettıl összerándult. Visszahúzta a kezét, de nem csapott le. Hesha még mindig tartotta a pillantását: erısen
akarta, hogy visszatérjen a lány józansága. És lassan meglátta, hogy a vörös düh elvonul a szemeibıl. Most a lány
csúfondáros pillantása már nem Heshán pihent, hanem a saját felemelt kezén, amelybe már visszahúzódtak a karmok.
Ramona leeresztette a kezét.
Hesha elengedte a karját.
- İ volt az - mondta.
- A picsába, hát persze, hogy ı volt az - mordult fel Ramona. A szavaiból szinte csöpögött a keserőség. Látták
Leopoldot, végignéztek, ahogy gyilkol - megint - és nem csináltak semmit.
- Türelmesnek kell lenned - mondta Hesha. - Különben te is úgy végzed...
- Tudom, tudom - simította hátra a haját a lány, aztán kinyújtóztatta a combjain az ujjait, ahogy egy macska
nyújtóztatja ki a karmait. - De éppen most hagytuk elmenni...
- De újra meg tudjuk találni. Bármi is takarta el eddig elılem, most már nincs ott. Az az ékkı, amit mutattam neked -
meg tudom találni.
Ramona gúnyosan elvigyorodott.
- Aha, igen, szóval az ma éjszaka elıtt nem mőködött valami kiválóan. Mi lesz, ha megint pislákolni kezd?
Igaza volt. Ez egy igen idegesítı szokása volt.
- Meg fogom találni - biztosította Hesha. Bármennyire idegesítı legyen is a lány, csak akkor vette hasznát, ha magánál
volt. Tudnia kellett, hogy mit lát. - Most is olyan volt, mint azelıtt? - kérdezte.
- A Szem igen - bólintott a lány. - Feltartotta a kezében... és a véres ideg lelógott róla, és belefúródott a földbe.
Hesha feszülten figyelte Ramonát. İ nem ezt látta. Egyáltalán nem ezt látta. De volt oka arra, hogy higgyen neki.
Valójában éppen Ramona, és amit a lány látott, adott okot a reményre.
- Gyerünk - sürgette Hesha, és megragadta a karját, majd ezúttal gyengédebben vezetni kezdte a lányt. - Újra rá

64. oldal
 Névtelen
fogunk bukkanni. Megkapod az esélyt.
Ramona nem állt ellen, de nem is nyugtatták meg a szavai. Forrt a vére. És a vérnek vérrel kell felelni.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:49

Nyugati 132. utca, Harlem
New York városa, New York

Christoph befejezte a vér letisztogatását a kardjáról. A fegyver már a hátára volt szíjazva, és elrejtette a felöltıje alá.
Frankie - türelmesen? - várakozott. Nem is olyan régen elıjött nála valamiféle vállrángatózás, de az nem tőnt a
türelmetlenség jelének. Idınként egyszerően csak felbukkant, és most egy olyan idıszaka volt. Lydia arcán egy vérfolt
sötétlett. Theo megnyalta a hüvelykujját, és letörölte.
- Mi a picsa? - húzódott el tıle Lydia.
- Nem vagy éppen az Avon-hölgyike - mondta Theo. - Gyerünk - szólt aztán mindenkinek a parancs.
Még volt idejük, hogy felvegyék a nyomot, de nem pazarolhatták az idıt.
- Nem kellene visszamenni azokra a helyekre, ahová lecsaptunk? - kérdezte Lydia. - Csak hogy biztosak legyünk, hogy
senki nem mászott oda vissza, miután elmentünk.
- - Nem - felelte Theo.
Megtehetnék, amit Lydia javasolt. Nem volt rossz ötlet. Nem okozna túl nagy gondot a városnak ezen a részén találni
egy helyet, ahol eltölthetnek a nappalt, de már így is zsúfolt egy éjszaka állt mögöttük, és Theonak még volt egy kis
személyes elintéznivalója. Nem volt gyakori, hogy személyes ügyei lettek volna. Általában csak ügyek voltak, és kész.
Theo nem sok mindent tekintett személyesnek. De ha mégis, mint például ma éjjel, akkor nem fog késlekedni vele csak
azért, mert Lydia egy kicsit vérszomjas lett.
A lány rámeredt, de nem szólt semmit, nem zúdított rá semmi olyan szarságot, mint amit a gépen is elkezdett.
Lehetséges volna, hogy csak elfáradt? Egy Sabbat-csicskások felkutatásával és a kibaszott agyuk kiloccsantásával
töltött hosszú éjszaka mővelhet ilyet az emberrel. Isten tudja, de Lydia jóval többet járırözött és harcolt Baltimore-ban,
mint ami igazság szerint a jussa lett volna, de a mai éjszakán egymás után kutatták fel, és tépték darabokra a
sabbatista seggfejeket. Persze az is lehet, hogy nem volt fáradt. Talán csak megzabolázta a tüzet a gyomrában -, ahogy
a gépen is megzabolázta. Theo keményen rámeredt, és addig tartotta a pillantását, amíg a lány el nem fordította a
fejét. Általában jó gyerek volt ez. Jobb, mint sok másik. Theo kezdett támaszkodni rá az elmúlt hetekben. Nagy kár
lenne, ha megadná magát a tőznek, ha a Bestia kivájná magát belıle.
De Theo veszített már el másokat is azok közül, akikre támaszkodott. Valakire támaszkodni luxus volt, és nem
szükségszerőség. A valóság az, hogy mindig elveszítünk valakit. Máskor is túltette magát rajta, és ha arra kerül a sor,
akkor most is túl fogja tenni magát rajta.

1999. november 11., csütörtök, reggel 6:03

Aqueduct versenypálya, Queens
New York városa, New York

Theo végigtrappolt a csupasz folyosón, amely soha nem látott mást, csak fluoreszcens fényt. A vasalt szartaposó
bakancsát viselte. Ha valaki elég közelrıl megvizsgálta volna, akkor a spiccen és a sarkoknál száraz vért látott volna.
Olyan vért, ami nem is olyan régen száradt oda. Hosszú volt ez az éjszaka, hosszabb, mint a legtöbb, és már nagyon
késı volt. Már nem sokáig lesz ébren - már nem sokáig lesz képes ébren maradni. Lydia és a többiek már feladták a
harcot. A legtöbb rohamosztagot nem a versenypályánál szállásolták el, hanem szétszórták ıket a város különbözı
biztonságos részein. De úgy tőnik, hogy Pascek azt akarta, hogy Theo itt legyen a közelben. És ez pillanatnyilag nagyon
is megfelelt az arkónnak.
Odaért egy gyakorlatilag szilárd fémajtóhoz, megállt elıtte, és bekopogott.
- Nyitva - mondta Jaroslav Pascek az ajtó másik oldalán.
Theo kinyitotta az ajtót, és belépett. Bár nem igazán kedvelte ıt, mégis jó benyomást tett rá, hogy a fınöke a pozícióját
kihasználva nem szerzett magának egy extravagáns hajlékot. Itt nem volt semmi cicoma - a pokolba, még a legtöbb
alapvetı kényelmi felszerelés is hiányzott. Az aprócska szoba téglafalait piszkosfehérre festették. A cementpadló
csupasz volt. Az összehajtható fémkeretes ágy makulátlanul be volt ágyazva: egyetlen ránc sem volt a lepedın, a
takarón, vagy a párnán. Az ágy lábánál pontosan középen egy becsukott fémbırönd pihent. Az asztalon egy buzogány
hevert. Nem valami csiricsáré darab, hanem egy nagyon is valódi, kurvára-kiloccsantom-az-agyadat buzogány. A
bütykös acélfej tiszta volt, szinte már fényes, de Theo tudta, hogy ma éjjel a bakancsaihoz és a puskájához hasonlóan
jó sokat használták. Pascek maga a székben ült, és egy derékban megkötött köntöst viselt. A mellkasa csupasz volt, és
nem tőnt elégedetlennek, amiért itt látta Theot. A szobában nem volt másik szék, Theo pedig nem ült le a ráncmentes
ágyra. A szoba valóban túl apró volt ahhoz, hogy a küszöbnél is beljebb akarjon menni. A szélben ülı ítélethozó fölé
tornyosult, de még ha Jaroslav fel is állt volna, Theo még akkor is szinte ugyanannyival fölébe magasodott volna. Az
arkón karba fonta a kezeit.
- Theo - mondta kurtán az ítélethozó. - Sikeres volt az éjszaka?
Theo bólintott.
- Jó. A Tremerek holnap segítenek felkutatni a túlélıket, de a meglepetés ereje már nem lesz a miénk. Mellesleg már
rábukkantunk Armando Mendes nyomára. İ Polonia helyettese.
Pascek egy ideig Theot figyelte, és az arckifejezésén halvány kíváncsiság jelent meg. Elmondta, amit el akart mondani,
és nem emlékezett rá, hogy bármit is kért volna az arkónjától.
- Mit akar?
Ez itt a kibaszott nagy kérdés - gondolta Theo, és hirtelen számtalan dolog futott át a fejében, amit elmondhatna, de

65. oldal
 Névtelen
amit mégsem mond majd el. Nem volt bölcs dolog túlfeszíteni a húrt egy ítélethozónál, különösen Pascek-nél nem. İt
egyáltalán nem illett bosszantani. Már kezdetben is rossz volt, és egyre rosszabb és rosszabb lett. Theo tudta, hogy már
az sem volt jó ötlet tıle, hogy idejött. De érezte a tüzet. A tüzet és az éhséget, a páros átkot, amely rajta ült. Minden
Vértestvér érezte az éhséget, de csak a Brujah-k ismerték igazán a tüzet, a nyughatatlan haragot. Ma éjjel vérrel
csillapította az éhséget, és az egész estés vérontás lecsillapította a tüzet is, de amint Pascekre gondolt, a tőz azonnal
visszatért. Most is visszatért, és egyre nıtt.
- Tudni akarom, hogy miért nem tudtam arról, ami itt folyik - mondta végül.
Pascek arckifejezése semmit sem változott, de a pillantása azonnal megkeményedett és felizzott, mintha ültıhelyében
le tudná vele bontani a falat, és be tudná zúzni vele Theo masszív mellkasát.
- Itt nincs semleges sarok - mondta Pascek csendesen. - Ez kihívás akar lenni?
Nincs semleges sarok. Vagy velünk, vagy ellenünk. Ez a Kamarilla, megszoksz, vagy megszöksz. Theo ezt már mind
hallotta korábban is.
- Elvégeztem a munkámat, nem? - mondta.
De tudta, hogy az ítélethozó mindenféle provokáció nélkül is gyakorta látott összeesküvést ott is, ahol mások nem. És
Theo most provokálta Pasceket. Arra számított, hogy a tettei önmagukért beszélnek majd. De az indítékokra mindig
lehet gyanakodni.
Pascek még egy pillanatig figyelte Theot, aztán elmosolyodott. A mosolyában nyoma sem volt a melegségnek. Ez
olyasvalakinek a mosolya volt, aki meggyújtja alattad a máglyát, aztán tökéletes nyugalommal felszólít, hogy gyónj
meg. Az ítélethozó hirtelen témát váltott.
- Mit tud mondani nekem errıl a Goldwin hercegrıl Baltimore-ból?
Theo megvonta a vállát.
- Nem ér szart se.
Pascek most már valóban felnevetett.
- Értem. És Gainesmil. Képes lenne irányítani egy várost?
- Valószínőleg.
- És Lladislas?
- İ már csinált ilyet. Ismeri a dörgést.
Pascek ezen elgondolkodott, aztán felsóhajtott.
- Hát, soha nem ültethetnénk egy közülünk valót egy Ventrue helyére - mondta.
Theot nem nyőgözte le az, amire Pascek ezzel a sok általánossággal célozgatott. Vajon az ítélethozó azzal akarta
meggyızni az arkónt, hogy még mindig élvezi a bizalmát, hogy Michaela szabad prédává váló pozíciójára célozgat?
Mintha erre Theo nem jött volna rá már magától is. Vagy pedig Pascek csak jelentıségteljesen emlékeztetni akarja az
alárendeltjét arra, hogy micsoda befolyás, micsoda hatalom van egy ítélethozó kezében? Ez sem volt újdonság
Theonak, de nem is csillapította a benne tomboló tüzet.
- Nem felelt a kérdésemre - mondta Theo.
Pascek arckifejezése most már megkeményedett. Lassan felemelkedett a székébıl. A megszokott fizikai normák nem
voltak feltétlenül érvényesek a Vértestvérek esetében. Vegyük csak például Lucinde látszólagos fiatalságát. Pascek alig
volt öt láb magas, de a tartása egy bosszúálló istené volt. Egy pillanatra felötlött Theoban, hogy talán ezúttal túl
messzire ment. Nagyon kiegyenlített küzdelem lenne, ha valaha is odáig fajulna a dolog közte és az Ítélethozó között.
- Ezt a támadást már meglehetısen hosszú idı óta tervezgetjük - mondta hidegen Pascek. - Jómagam, Lucinde, Lady
Anne, Ulfila prelátus... csak egy alkalomra vártunk...
- És a Sabbat most kiváló alkalmat szolgáltatott - mondta Theo.
Alkalmat arra, hogy elfoglaljátok a várost, vagy hogy kibasszatok Michaelával? Gyanította, hogy a város elfoglalása csak
a hab a tortán.
- Pontosan - felelte Pascek, és nem részletezte, hogy pontosan milyen természető alkalomról volt is szó.
- Ahogy arra is nyílt alkalom, hogy próbára tegyen - morogta Theo.
Pascek ismét felsóhajtott, majd vetett egy gyors pillantást az órájára.
- A próbán kitőnıre vizsgázott, és én tudtam, hogy így lesz. Így Lucinde is elsı kézbıl láthatta, hogy mennyire
megbízhatóak az arkónjaim.
Lószar - gondolta Theo. Egy kibaszott paranoia szarzsák vagy, és imádtad volna, ha rajtakapsz valamin.
Pascek is látta, hogy nem gyızte meg Theot, de az ítélethozó türelme is a végét járta.
- Ha tart attól, hogy próbára teszik a lojalitását, akkor annak oka kell legyen.
- Nem „tartok” szartól se.
- Nagyon ékesszóló, Arkón. Ami pedig azt illeti, hogy semmirıl sem tudott, annak számtalan magyarázata van - intézte
el egy kézlegyintéssel a panaszt Pascek. - A frontvonalban tartózkodott. A frontvonalban vajon hány katona tudja, hogy
mit tervez a tábornok? És ami még ennél is fontosabb - lépett közelebb Theohoz az Ítélethozó. A feje éppen az arkón
mellkasánál volt, de ennek ellenére összehúzta a szemét, és fenyegetıen Theora meredt. - Én így akartam.
A két Brujah alig néhány lábnyira állt egymástól. Theo éppen hogy nem ment elég messzire ahhoz, hogy hőtlen legyen,
Pascek pedig éppen hogy nem ment elég messzire ahhoz, hogy elzavarja az arkónt.
Akkor azt hiszem megkaptad, amit akartál - gondolta Theo. A tőz még mindig ott volt a gyomrában, de már nem
lángolt, csak vörösnarancs színben izzott. A hısége vetekedett egy kohóéval, de nem tombolt ellenırzés nélkül. Theo
engedhette volna, hogy elszabaduljon. Könnyedén. De ahogy ott állt Pascekkel szemben, Theonak eszébe jutott Lydia a
repülıgépen. Hogy mennyire dühös volt a lány, és hogy elveszítette az önuralmát. Csakhogy ezúttal ı volt Lydia, aki
azért nyavalyog, mert a fınöke a legjobb döntést hozta. Akkor talán neki volt igaza, most pedig Theonak van igaza. De
az is lehet, hogy akkor Theonak volt igaza, és most Pasceknek van igaza.
Vagy csak szét kell rúgjam mindenkinek a kibaszott seggét - gondolta Theo.
Jaroslav Pascek nem igazán tudta, hogy mihez kezdjen azzal a félmosollyal, ami megjelent az arkónja arcán, mielıtt
Theo hátat fordított volna neki, és kiment volna a szobájából. Az arkón végigcaplatott a folyosón a szartaposó
bakancsaiban. Semmi értelme nem lenne még ma éjjel kifényesíteni ıket. Holnap éjjel amúgy is összekoszolódnának
megint.

66. oldal
 Névtelen

1999. november 11., csütörtök, este 8:37

Brooklyn alatt
New York városa, New York

A többiek tisztes távolságból követték a bokáig érı bőzös folyadékban és az ürülékben. Nem szóltak a vezetıjükhöz. A
hallgatása ragályos volt, fenyegetı. Még egymáshoz sem mertek szólni. Mintha maguk a csatornák is elcsendesedtek
volna a vezér közeledtére. Nyoma sem volt a víz elmaradhatatlan csöpögésének. A visítozó patkányok elcsendesedtek,
és úgy figyelték a holtak hátborzongató felvonulását.
A felszínen - a világban, ahogy a vezér nevezte, amikor nagy ritkán megszólalt - a háború ismét kezdetét vette. Kapják
csak meg a háborújukat. Eleget tesznek már azzal is, hogy segítik ıket. Az antitribuk szabad prédák voltak, és egyúttal
kapóra is jöttek, mint alibi. Azonban odalenn - ahogy ezeket az alagutakat, barlangokat és bemélyedéseket nevezte,
amelyek az ı és a társai területét képezték - sokkal nemesebb vad rejtızött.
A vezér megállt, figyelte a csendet, és a lábát lassan lóbálta, hogy a víz felszínén keltett hullámok eltakarják a
visszatükrözıdı arcot. Rád találunk - gondolta. Igen, rád fogunk találni.
A felszínen, több száz lábbal a fejük fölött, és alig néhány mérföldnyi távolságban Theo Bell a Sabbatot üldözte Harlem
utcáin. A Brujah arkón nem tudhatott errıl a csapatról, a városban tartózkodó harmadik ítélethozóról, és a szívében
tomboló tőzrıl.

Tartalom:
I. Füst és tükör
II. Csali és beetetés
III. Itt a piros, hol a piros

67. oldal