Névtelen

Vampire: The Masquerade

Eric Griffin
TREMERE
[A Klán regénysorozat 12.]

Susannek
(mert a valódi mágia anyai ágon öröklıdik)

ELSİ RÉSZ
A Sárkány Temetıje

1999. július 18. vasárnap, éjjel 2:00

Manhattani városkép
New York városa, New York

Aisling Sturbridge átszivárgott az esıtıl fénylı utcákon. A város úgy tornyosult fölé mindenfelıl, mint rozsdamarta
acélból és sistergı neonfénybıl összerótt jelek halmaza. Úgy tőnt, hogy semmiféle rendszer nincs a misztikus jelek és
pecsétek erdejében, amelyek megrohanták az érzékeit. A városi utcákon hatalmas halmokban álltak a betonba, és
puszta magasságba öntött, félig elfeledett ambíciók.
Ez volt a Sárkány Temetıje - ide jöttek meghalni a féktelen ipar nehézkes szörnyszülöttei. Sturbridge érezte a feje fölé
tornyosuló öreg csontok súlyát.
Átbújt egy alacsony boltív alatt, és hirtelen a földbıl elıtörı íves bordák oszlopsora alatt találta magát. Minden lágyan
ívelı monolit megsárgult és ütött-kopottá vált az elemekkel folytatott hosszú harcban. Szórakozottan végigsimított a
kezével a legközelebbi oszlopon. A felszínét egy szinte láthatatlan, hideg vízbıl álló réteg borította, ami aprócska
források, vízesések, és zuhatagok tucatjait hozta létre, ahogy lefelé csordogált a himlıhelyes felszínen. Az ujjai, mintha
önmaguktól tennék, felkutatták és feltérképezték a logó betőit - a megszentelt nevet, amit a hívık oly sok évvel ezelıtt
faragtak az obeliszk oldalába.
A Plaza.
Arcára mosolyt fakasztott egy távoli emlék a makulátlan márvány fölött sikló amerikai arisztokráciával tömött katedrális
lépcsıjének egyik pihenıjérıl, azonban a keze egyetlen rövid érintést követıen ismét az oldala mellé hanyatlott.
A vadászat megpróbáltatásai alatt nem sok helye van a nosztalgiának.
Sturbridge óvatos vizsgálódásai megmutatták neki, hogy nem az övé volt az egyetlen életjel a romok között.
Csodálattal nyugtázta, hogy két évszázadnyi kapzsiság és ambíció levedlett selejtje nem hajlandó nyugton maradni, és
végleg meghalni. A város körülötte zajongva tört a mennyek felé. Foggal-körömmel tört utat magának felfelé, és a saját
vállára taposott hatalmas igyekezetében. A pillantása alatt az üvegfalú tornyok úgy hullámoztak, mint valami folyadék,
és felfelé folytak az éjszakai ég ismeretlen tengeréhez. Kísérletképpen kinyújtotta a kezét, és áttörte a legközelebbi
épület tükrös felszínét.
A bizsergetı érzést nem az a hideg víz keltette, ahogy várta. Ez valahogy másmilyen volt - több száz apró lábacska
iszkolt végig a bırén.
A Sabbat mágiájának érintése.
A látomás hirtelen elmosódott, ahogy körülötte mindenfelıl elıtört a támadás. Az idegen táj megvonaglott, mint a
migrén villódzó vörös fényei. Tőzoltókocsik emelkedtek ki a vakító fénybıl, és sikoltva elrobogtak a Harlem folyó felé,
ahol egy hatalmas halotti máglya szabadult el az alacsonyan fekvı bérházak között. A lángok ostorként csattogva
vágtak az ég felé, és alakok bukkantak elı belılük. Hosszú, vékony, makogó alakok. A lángok mindenhatóságát -
Héraklész örökségét - táncolták.

Kezdetben vala a láng. És a láng Istennel volt, és Isten volt a láng. A láng ott volt a kezdetekben Istennel.
Általa teremtettek mindent. Nélküle semmit sem teremtettek, amit teremtettek. Ez volt az élet és az élet volt az
emberek fénye. A fény ragyogott a sötétben, és a sötétség fel nem foghatta.

Sturbridge érezte, ahogy azok a lángok kinyúlnak, hogy magukhoz öleljék és beborítsák ıt. Megtántorodott, és maga
elé kapta az egyik karját, hogy kivédje a fényt és a hıséget, ám azok belemélyedtek a koponyájába. Megingott, és
nekidılt a legközelebbi épületnek, de annak hullámzó felszíne nem volt hajlandó megtartani a súlyát.
A csendes, töretlen vízbıl álló torony helyett, amit korábban elképzelt magának, az épületen most a bogárélet rajzó
páncéljai nyüzsögtek. Sturbridge visszahıkölt és megingott. Érezte, ahogy a futkosó élet hulláma átcsap fölötte. Érezte,
ahogy maga alá temeti a súlya - a kapaszkodó, mászkáló, belecsípı élet súlya. Féltérdre ereszkedett.
Azonnal kezek nyúltak a hóna alá, és megtámasztották. A rituálé gerincét alkotó ısi kántálás újra érvényt szerzett
akaratának. A távoli hangok aggódó crescendóvá erısödtek. Bár a kántálók mérföldekre voltak tıle, a Five Boroughs
kápolnában, a hangok mégis ráerıltették magukat a látomásra.
Sturbridge látta egymástól elkülönülve és sugárzóan az egyes hangokat, mint színes fénycsóvákat. Körülölelték,
megtartották és cirógatták ıt. A testére kapaszkodó bogarak elégtek, ahol ez a fény hozzájuk ért.
A nı elkapta a legközelebbi dalfoszlányt, és belekapaszkodott. Erısen tartotta.

1. oldal
 Névtelen
Volt valami ismerıs a fényes, mégis puhatolózó borostyánszínő fényben - Eva volt az. Sturbridge elmosolyodott. Érezte,
ahogy a novícia megtántorodik az ismeretlen forrásból érkezı váratlan rántástól. Szinte látta, ahogy vadul kaszál a
karjaival, megkísérli visszanyerni az egyensúlyát, és egy pillanatra kizökken a kántálás ritmusából.
A borostyánszín fény pislákolva elenyészett, de azonnal tucatnyi másik kínálkozott, hogy átvegye a helyét. Sturbridge a
ragyogásuktól már nem láthatta a környezetét.
Felemelték, és ı megfürdött a fényükben. Az adeptusok, Johannus és Heléna, füstbıl és tőzbıl álló ikeroszlopai maguk
köré győjtötték és irányították a kiválasztottakat. Terelgették a novíciákat, akik tétován villództak, mint néhány
törékeny foszforeszkáló csı. Sturbridge képtelen volt elnyomni egy szórakozott és büszke mosolyt ifjú védencei láttán.
De hol lehet Foley? Magában gyorsan összeszámolta az erıit. A férfi biztosan nem feledkezhetett meg a rituáléról. A
secundus rendszeresen tartott hosszú leckéket a novíciáknak a saját tévedhetetlen mnemotechnikai képességeirıl.
Hirtelen felötlött benne az árulás lehetısége, de gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Nem, Foley tényleg
ambiciózus ugyan, de annyira azért nem ostoba, hogy ennyire esetlen, pontatlan és nyilvános módon szabaduljon meg
a felettesétıl.
Akkor pedig valószínőleg gondok adódtak a kápolnában. Elıfordulhat, hogy csak egy váratlan vendéghez vagy
figyelmetlen birtokháborítóhoz hasonlóan ártatlan dologról van szó, de a secundus távolmaradása jelenthet akár egy
behatolót, egy önjelölt tolvajt, egy Sabbat felderítı osztagot, vagy akár egy totális Sabbat rohamot is.
Magában gyorsan még egyszer sorra vette a résztvevıket, hogy meggyızıdjön arról, hogy nem vonnak el újabb erıket
a rituálétól az otthoni krízis kezelésének érdekében. Nem, úgy tőnt, hogy Jacqueline furcsa távollététıl eltekintve
mindenki jelen van. És végre megjelent Foley is. Mesterkélt királyi lila ragyogása fel volt hevülve és pulzált, mintha
hatalmas erıfeszítést kellene tennie érte.
Sturbridge megragadta Foley-t, és megakadályozta, hogy elfoglalja a rituálé vezetıjeként ıt jogosan megilletı helyet az
adeptusok elıtt. Gyengéd figyelmeztetés volt ez, hogy a távolléte nem maradt észrevétlen, és azonnal szót is ejtenek
róla, amint véget ér a rituálé. Foley meg sem rezdült a szorításában, sıt, a fénye csak még stabilabb lett. Jó, ezek
szerint legalább nem sérült meg. És nem próbálta meg visszahúzni ıt a kápolnába. A helyzetet ellenırzésük alatt
tartották.
Sturbridge maga köré győjtötte a változékony, sokszínő fénysugarakat. Sorban egymás után mindegyiken
megnyugtatóan végigsimított, merített az erejükbıl, majd megsokszorozva adta vissza nekik az erıt. İ volt a vezetı
közeg. Egész teste úgy rezgett, mint egy megfeszített húr. Megcsavarodott, és felhangolódott.
Arra. Ismét tökéletes összhangban volt a lüktetı életvonalakkal, és az emelkedı kántálást meglovagolva egyenesen a
város kritikus pontja felé tartott.
A szomszédos felhıkarcolók dühösen iramodtak meg az irányába, és megkísérelték átdöfni, odaszorítani az éjszakai
égbolthoz. De mire az épületek nekilódultak volna, ı már csatasorba állította a védelmét. A páncélját abból az anyagból
kovácsolta, ami zavarba ejtı bıséggel fordult elı a környezetében: a városi utcákon szétszórt szemétbıl. Felvértezte
magát egy felfordított szemeteskukával, az elhagyatott autókkal, a kibelezett lakásokkal, az elrozsdállt acélrácsokkal, a
mellékutcákban meghúzódó (mozgó, vagy mozdulatlan) testekkel - a város üledékével, amelyet az ég meghódítására
indított hebehurgya ostrom közben rakott le.
Lassan egy óriási, törmelékbıl és hulladékból álló piramis öltött alakot körülötte. A felhıkarcolók bosszúszomjas döfései
nekicsapódtak a piramis oldalainak, de képtelenek voltak áthatolni rajtuk - ártalmatlanul pattantak le, hogy aztán
lezuhanva tovább táplálják odalenn az egyre hízó romhalmazokat.
Sturbridge úgy tört át a vérszomjas épületek között, mint az erdı lombkoronája fölé emelkedı ragadozó madár, és
hirtelen mérföldekre ellátott minden irányban. Most már bármelyik percben... Arra.
A lángoló folyó mellett megpillantotta a Sabbat erık fı táborát, és lecsapott rájuk. Most már ki tudta venni a lángok
között szökdécselı alakokat. A zsákmány ott rejtızött közöttük. A Koldun. A Sárkány ivadéka.
A Tzimisce boszorkánymester megjelenésében törött tükörhöz hasonlított. A teste kegyetlen, fogazott szögekbıl állt
össze. Sturbridge vetett rá egy pillantást, és úgy vélte, hogy ezzel a testtel csakis fájdalmas és kimért mozgásra lehet
képes, azonban a szörnyeteg emberfelettien ruganyosnak bizonyult. Mintha erıfeszítés nélkül áramlott volna ide-oda a
pislákoló tőz fénycsápjai között található sötétségszünetekben. Minden rezdülését kristályok csodálatos zenéje kísérte.
A szörnyeteg megérezte a közeledı ragadozót, felnézett, és vádlón feléje bökött az ujjával. Sturbridge az ıket
elválasztó távolság ellenére is megérezte az ütés erejét. Felbucskázott a levegıben, és vadul pörögve zuhanni kezdett
az odalenn tomboló pokoltőz ölelı karjai felé. A Koldun az üveget vágó gyémánt sikolyának kíséretében ökölbe
szorította a kezét. Sturbridge pedig zuhant, mint egy kıdarab.
Küszködve próbálta visszanyerni az egyensúlyát, miközben a lángok várakozóan magasra csaptak - megkísérelte
irányítani az ellenırizetlen zuhanást, hogy legalább a saját testével, mint valami lövedékkel, eltalálhassa a Koldunt, de
az erıfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Pörögve zuhant a mélybe, és többé már abban sem volt biztos, hogy merre
volt a fel, és merre a le.
Biztosan tudta, hogy a lángok elsı simogató érintése meg fog szüntetni minden ehhez hasonló bizonytalanságot.
Ikaruszra gondolt, a fiúra, aki nem ügyelt atyja intı szavaira, és túl közel repült a naphoz. Lelki szemeivel látta a
kifinomult kézi munkával elkészített szárnyak legapróbb részletét is. Látta, ahogy a tollakat a helyükön tartó viasz
meglágyul, megfolyik és elolvad, ahogy egyre közelebb kerül az izzó gömbhöz. Felsikoltott, amikor a szárnyai
felbomlottak. Oly közel járt már. Sturbridge zuhanni kezdett, egyre távolodott a féltékeny naptól, mivel már nem volt
semmi, ami a magasba emelhette volna.
A Koldun hitetlenkedve tántorodott meg, amikor Sturbridge kitört a szorításából. Felfelé kezdett zuhanni, egyre távolabb
a lángoktól. Ismét utánanyúlt, de már elkésett.
Izzó vörös ragyogás tört elı feltartott öklébıl, és a boszorkánymester ordítva fordította el a fejét a vakító fény felıl. A
fény tőzoszlopként lüktetett, és szinte azonnal csatlakozott hozzá egy éteri, ezüstös fénypászma. A füstoszlop.
A Koldun úgy ragyogott, mint egy prizma. A színes, perzselı fény tucatnyi csóvája tört át a testén, és a levegıt
megtöltötte a folyékony dallam, amely lecsorgott és átfolyt a testén.
Erezte, ahogy a perzselı fény tisztasága elıtt elolvad a hıség, az aggodalom és a felelısség. Erezte az ének
bizsergését, ahogy végigfutott az ujjain és lecsöpögött az aszfaltra odalenn, majd furcsa elkülönüléssel figyelte, ahogy a
kezén a bır is a nyomába szegıdött. Végül már a kézfeje csupasz, csillogó csontjait bámulta.
Kísérletképpen behajlította az ujjait. Természetellenes nyugalmat érzett, annak ellenére, hogy minden bizonnyal ezek

2. oldal
 Névtelen
voltak az utolsó pillanatok az életébıl. A testén a többi hús szintén cseppfolyóssá vált, és egy sóhaj kíséretében lágyan
lefolyt a csontjairól. Nem sajnálkozott. Tudta elıre, hogy soha nem fogja elhagyni ezt a helyet. Azért jött ide, a Sárkány
temetıjébe, hogy meghaljon.
Nagyon óvatosan kilépett a bırébıl. Ha még egyetlen gesztus megadatna neki, akkor kiszabadulna, és táncolna a saját
csontjain. Tett még egy lépést, de aztán a csontjai többé már nem tartották meg. A föld magába fogadta.
Sturbridge lágyan földet ért. Lábai megtörték a mélyedésekben összegyőlı pocsolyákban tükrözıdı szellemalakokat, és
a szélrózsa minden irányába szétszórták a tükörképeket. Ügyelt rá, hogy elkerülje a Sabbat sokkal hétköznapibb erıit,
amelyek továbbra is a tőztánc extázisában szökdécseltek a közelben.
Nem tudta, hogy mennyit foghattak fel a misztikus összecsapásból, de most már többeket látott, akik tisztes távolból
figyelték azt az aljnövényzet borította üres területet, ahol a Koldun halma emelkedett. Nem tőnt valószínőnek, hogy
behatolnának a szörnyeteg barlangjába, ha az nem hívatja ıket. A Koldunok nagyon is rászolgáltak arra, hogy vadul
territoriálisnak tartsák ıket.
Sturbridge a novíciák felé fordította a figyelmét. Egymás után megérintett minden egyes tétova fonatot, és
meggyızıdött arról, hogy mindenki jelen van. Csak akkor fordult meg, és indult vissza a kápolna irányába, amikor az
utolsó ismerıs fénypászma is kialudt. Valahogy mégsem tudott szabadulni az érzéstıl, hogy valami még mindig
hiányzik. Szemügyre vette a környezetét, és figyelmesen kutatott az apró vizuális jelek után, amelyek elıre jeleznének
egy újabb fenyegetést. Pillanatnyilag azonban minden meglehetısen normálisnak tőnt.
Nos, szinte minden. Vetett egy pillantást a földre, és némi zavarodottsággal vette észre, hogy két különálló árnyékot
vet. A fény játszana vele? A biztonság kedvéért egyenesen odasétált a legközelebbi mőködı utcai lámpához. Most már
kétség sem férhet hozzá. Még a ragyogó világítótest fényében is két különbözı árnyéka volt.
Elıször rögtön arra gondolt, hogy valaki megfigyeli, vagy, ami még ennél is rosszabb, követi. Nem szívesen ment volna
vissza a kápolnába egy hívatlan vendéggel a sarkában - a szó szoros, és képletes értelmében egyaránt. A legrosszabbat
feltételezte. Ha ez az új jelenlét barátságos, akkor miért nem azonosítja magát? Természetesen az is elıfordulhat, hogy
az árnyék valójában nem is egy öntudatos entitást jelképez. Talán csak az egymásnak feszülı misztikus energiák
ártalmatlan mellékhatása. Manapság még a régi, ismerıs rituálék is gyakorta zárultak váratlan eredménnyel. És a
Sabbat mágia, amivel ma éjjel szembeszállt, csak egy újabb, sokkal megbízhatatlanabb eleme volt az egyenletnek. Egy
Koldun idegen idézéseinél nehézségeket okozhat különbséget tenni maguk a varázslatok, és halálos utóképeik között.
Kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal figyelte az árnyékot. Félig szinte azt várta, hogy hirtelen kilencven fokkal
megtörik, függılegesben áll, és ráveti magát a torkára, azonban néhány percnyi vizsgálódás után sikerült lerázni
magáról a félelmeit. Az árnyék látszólag normálisan viselkedett, már ha figyelmen kívül hagyjuk azt a nagyon is
nyilvánvaló tényt, hogy láthatóan nem a tıle elvárható módon reagált a fényforrások jelenlétére, irányára vagy
erısségére. És az alakja sem egyezett tökéletesen a szokásos árnyékával - kisebb volt, és a körvonalai sem egyeztek
pontosan. Az apró végtagok sokkal ösztövérebbek, sokkal kislányosabbak voltak.
Sturbridge elméjében hirtelen felderengett a felismerés fénye, és a tiszta állati düh kiáltása szakadt fel a torkából.
Dühösen toporzékolni kezdett a pocsolyában, mintha a lábával szeretné összezúzni a változékony árnyékot. Az árnyék
megremegett a becsapódás helyétıl kiinduló hullámokban, de az apró, törékeny alak kitartóan kapaszkodott belé.
Legyen átkozott.
Dühösen megpördült, mintha nemcsak magát a most már ismerıs árnyékot, de még a gondolatát is maga mögött
akarná hagyni.
Haszontalan mozdulat volt. A kislány árnyéka ott nyújtózott elıtte az aszfalton. Gúnyolta ıt, és a veszteségét.
Sturbridge vállai megereszkedtek a gyülekezı erık súlya alatt. A kezei kivágódtak, elıre és lefelé, mintha egy hatalmas
követ dobna az aszfaltra, és a düh kitört belılük. Az aszfalt megrepedezett, aztán füstölve elpárolgott, de ı még ekkor
sem enyhült meg.
A csípıs fekete füst elvakította. Rátapadt, és folyékony tőzként égette mindenütt, ahol hozzáért a bıréhez.
Hátratántorodott, és egyik karját védekezıen az arca elé emelte. Az árnyék azonban még mindig ott volt elıtte, amikor
végre sikerült kitörnie a halálos fekete felhıbıl. Türelmesen, kitartóan, szemrehányóan.
A szemét csípte a só és a füst, és a fülében egy távoli nevetés visszhangja égett.

1999. május 22., szombat, este 11:00

Külvárosi házikó
Cincinnati, Ohio

Nickolai véres verejtékben fürödve ébredt. Testének minden porcikáját vékony, vörös réteg borította, amely már át is
itatta a selyem ágynemőt. És tönkre is tette.
Lehámozta magáról a testéhez tapadó takarót, és karnyújtásnyira eltartva magától hagyta, hogy a padlóra essen. A
kezeinél kialakuló mélyedésben összegyőlt a vér, és átcsapott az ujjain, amikor feltolta magát. Ragadós, vörös
vérnyomot hagyott maga után a hallban, ahogy kiment a fürdıbe.
A hatóságok kétségtelenül néhány napon belül rábukkannak ezekre a nyomokra, és kutatni kezdenek majd a nem
létezı holttestek után. Azonban ez mit sem számított neki. Ez a sétáló tetem hajnalra már jó messzire jár majd innen.
A zuhany sziszegve életre kelt. Nickolai reszketı kézzel matatott a csapon. Folyó víz - gondolta. Éppen ezt rendelte az
orvos. Ma éjjel elıször elmosolyodott. Kerüljön folyóvíz a beteg és a makacs rémálmok közé! Éjszakánként legalább
egyszer, de alkalmazzuk szükség szerint!
Hagyományosan azonban általában éppen az ı fajtája volt az, akire ez a babona vonatkozott.
Ennek ellenére a forró víz a hirdetéseknek megfelelıen mőködött. Szerény mágiája nemcsak az elmúlt éjszakán
megvívott küzdelem fizikai jeleit, de a rettegés egy részét is elmosta - a rettegést, amit azért érzett, mert ébredéskor
biztos volt benne, hogy álmában valaki megfigyelte ıt.
Mindig ugyanolyan volt - a gyermekek arca, akik figyelték, és akik megítélték. Nyomát sem látta a vádaskodásnak
azokban az üveges, pislogás nélkül bámuló szemekben, és hideg, elkékült ajkaikat nem hagyta el egyetlen vádló szó
sem, Azonban már a látványuk elég volt ahhoz, hogy rémülettel, és a kárhozat biztos tudatával töltse el Nickolait. Ez

3. oldal
 Névtelen
volt zsinórban a harmadik éjszaka, amikor a Gyermekekrıl álmodott a Kút Mélyén.
Behunyta a szemeit. Az arcok még ott voltak, még mindig rá vártak. Kerek és fényes arcok, mint a Hold, éppen csak a
víz színe alatt. És mosolyogtak rá végtelen türelemmel. Tekintetét fogva tartotta a legközelebbi gyermek - egy alig
hétéves fiúcska - arca. Nickolai követte a gyermek sima, makulátlan arcának vonalát. A fiú jegeskék szemei hatalmasak
voltak, és tökéletes kör alakúak, mint egy csészealj. A haja úgy terült szét minden irányba az arca körül, mint a sötét
vizekbe vetett halászháló. Gubancos fürtök simogatták lágyan a kút csúszós oldalát.
Az arcok nem mozdultak, és nem is szóltak. Vízbefúltak, és a testük láthatóan már egy ideje a vízben lehetett. Bár az
arcuk nyugodt, szinte már derős volt, Nickolai mégis tudta, hogy a haláluk nem egy sötétben elvétett lépés
következménye.
Vízbe fojtották ıket. Megismételte a mondatot, de ezúttal egy nagyon is jelentıs apró hangsúlybeli változtatással.
Szándékosan vízbe fojtották ıket, ledobták a kútba, és magukra hagyták ıket a pánikkal, és a reménytelen
vergıdéssel, hogy lesüllyedjenek a jeges víz mélyére. Eltőntek szem elıl. Elfeledték ıket.
Csakhogy ık nem maradtak ott (nem akartak ott maradni!). Végrehajtották a végsı, és csodálatos átalakulást.
Olyanok voltak, mint az alkimisták, akik évtizedeken keresztül küszködnek nedves földmélyi kamráikban, hogy végül
végrehajtsák a Nagy Átváltozást - arannyá változtassák az ólmot - hogy megszabadítsák magukat a fizikai test
ólomsúlyú terhétıl, és elérjék a spirituális transzcendencia tiszta aranyát. Mégis a Gyermekek fedezték fel, hogyan lehet
ezt megvalósítani.
A kút vize végérvényesen és teljesen elnyelte ıket. A Gyermekek azonban végrehajtották a Nagy Visszaváltozást, és
végül ık nyelték el a kút vizét. Felemelkedtek, és ha nem is a mennybe, de a víz színéig jutottak testükkel. Ott
lebegtek, mint az elsötétült vizek fölött uralkodó fényes holdak. Ezek voltak az ı néma vádlói, a bírái. A ringatózó vizek
úgy susogták ígéreteiket és gyengéd szemrehányásaikat a fülébe, mint egy szeretı.
Nickolai többé már nem panaszkodott a szemrehányások miatt. Furcsa módon kezdett úgy tekinteni ezekre az éjszakai
látogatásokra, mintha az örökségéhez tartoznának, vagy a születés jogán illetnék meg ıt.
Nyilvánvalóan öregek voltak ezek a fényes, ifjonti arcok. Sokkal öregebbek, mint Nickolai, vagy bármelyik rossz
cselekedet, amit ı elkövethetett. Azonban tudta magáról, hogy cinkos volt az ellenük elkövetett bőnben - ha nem is
éppen a csúszós kövek mellett lágyan ringatózó gyermek ellen, de több száz hasonló társa ellenében biztosan. Lelkek,
amelyeket hirtelen és felkészületlenül vetett az éjszaka folyójába.
Nickolai mindig gyanította (de nem tudta, nem tudhatta), hogy a kút kezd megtelni az ifjoncokkal, akik fényesen
aranyló szemekkel nyüzsögtek, és a testek puszta tömegüknél fogva egyre közelebb és közelebb lebegtek a kút
pereméhez. El tudta képzelni, hogy egy (most már nagyon is közeli) éjszakán arra ébred, hogy átcsaptak a kút pereme
fölött. Elképzelte, ahogy a vízbefúltak áradata elborítja a mezıket, és megvadult folyóként rohannak az erdık felé,
aztán nekicsapódik a hegyek lábának. Nickolai elgondolkozott azon, hogy vajon mi szállhatna szembe a gyızelem
reményével ezzel a hatalmas áradással - már ha egyáltalán létezik olyasmi, ami ellenállhat neki. Vajon létezik-e olyan
földsánc, ami megállíthatná.
Nem, végül gyızni fognak a Gyermekek, és a ragyogó áldozatokból álló áradás. A számok súlya az ı oldalukon állt, és
rendelkeztek a kor - a számolatlan idı - adta elınnyel is. És annyira türelmesek voltak.
Nickolai meg volt gyızıdve róla, hogy ı is biztosan az áldozatukká lesz, mint ahogy valaha ık estek neki áldozatul. Rá
különösen fájt a foguk. Megjelölték, és kiválasztották. Amikor az áradat végül megindul, amikor ez az álom beférkızik a
való világba, ıt learatják. Nickolai nem félt a haláltól (egyszer már volt szerencséje hozzá - legalább). Nem tartott a
feledéstıl sem. Azonban pontosan érezte, hogy neki az a feladata, hogy az élık között maradjon. Ez az érzés nem
valamiféle túlfejlett önfenntartási ösztönbıl származott, és bizonyosan nem az önérdekbıl, vagy saját fontosságának
tudatából táplálkozott. Nickolai nagyon is pontosan tudta, hogy mi is ı. İ volt fajtájának utolsó tagja. És ez hatalmas és
rettenetes felelısség volt. Tanúja volt mindannak, aminek megtapasztalására senkit sem lenne szabad rákényszeríteni -
ahogy egyetlen férfi lemészárolta a testvéreit, a rendjét és a házát. Nem csak a fizikai alakja tőnik el végérvényesen,
amikor végül eljön érte a halál - pedig erre az eseményre már régen sor kellett volna kerüljön - hanem a kaszás akkor
el fog törölni bizonyos emlékeket, gondolatokat és eszméket, amelyeknek ez a fizikai alak volt a végsı tárháza.
Nickolai halálával végérvényesen eltőnik annak a rossz emlékezető rituálénak az emléke, amelyet Mexikóváros utcái
alatt hajtottak végre - és a mészárlásé, ami elpusztította a testvéreit. Halálával feledésbe merülnek a számtalan
alakban létezı, és változatos csodák, a misztériumok, a jelszavak, a csodák, a titkos pecsétek, Isten rejtett nevei - az
évszázadok fáradságos munkájával megszerzett kincsek. Népének öröksége és születéssel járó elıjoga.
Halálával eltőnik az utolsó élı emlék is azokról a feledhetetlen szemekrıl, rettenetes fényükrıl, amelyeket nem
tompított még a halál vagy a sötét vizek sem, amelyek elborították. Gyızelmükben a gyermekek szükségszerően
meghalnak majd vele együtt, és az éjszakai remegések - les tremeres - végre lecsillapodnak.
Nickolai elzárta a vizet, és csöpögı testtel kimászott a fürdıkádból. Fájdalmasan tudatára ébredt, hogy egy éjszakával
ismét közelebb került ehhez a véghez, és még mindig nem tudja, hogy miként állíthatná meg, vagy akár csak
lassíthatná le egy kicsit, a közeledését.

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:10

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

A toll bronz hegye karcolva siklott a papíron, és ez az érzés enyhítette a Johnston Foley-ban felgyülemlett feszültséget.
A tollhegy kielégítıen fogott a papíron. Egyetlen sima, modern papírtípus sem volt képes ehhez fogható teljesítményre.
Szakértelem, hagyomány - ezek voltak a mővészet esszenciái. Foley számára a toll és a papír szerény mágiája
valóságos spirituális rituálé volt. Minden egyes kézzel sajtolt papírlap, mindegyik speciálisan faragott toll egy-egy rituális
kellék.
Keze gyakorlottan, és magabiztosan mozdult a papír bal margóját ékítı öt darab túlméretezett bető között. Az elmúlt
hét munkájának gyümölcsei. Fentrıl lefelé olvasva ıket a CAEMA név állt össze belılük - bár Foley eddig képtelen volt
bármiféle különleges jelentıséget társítani ehhez a névhez.

4. oldal
 Névtelen
A toll sercegése egyetlen pillanatra sem állt meg, amíg Foley el nem érte a lap alját. Cikornyás mozdulattal bıven
megszórta porral a nedves tintát.
Aztán várakozott.
Hagyta, hogy hosszúra nyúljon a pillanat, és kiélvezte minden másodpercét. Egy egész heti megvilágosodás
teljesedhetett be vagy veszhetett kárba ebben az egyetlen, ırült firkálással töltött percben. Fennkölt pillanat volt. Sok
szempontból a népének öröksége volt ez, a Tremereket születésüknél fogva megilletı jog. Az évtizedek (sıt, gyakran
évszázadok), melyeket a testvérei türelmes cselszövéssel, tervezgetéssel, pozíciók elfoglalásával töltöttek - és amelyek
egyetlen éjszaka hazárdjátékában csúcsosodtak ki, amelyet a hatalom és a presztízs megszerzéséért játszottak.
Mindent, vagy semmit.
Megfordította a papírt, és gyengéden megkocogtatta az asztal lapján. A mappára finom kék por ülepedett le. Foley
egyre növekvı várakozással falta az elıbukkanó szavakat:

Csendes árny lapul

Toll és papír között
Talán a legısibb pecsét
Mely avatatlan kéztıl
İrzi a mővet

Annyi év után
Míg a cseleket, s hárításokat,
A megközelítés módjait lestem
Most mégis nem egy, de száz

Elevent s holtat látok: olvasókat

Szeretıket, riválisokat
İsi munkákat és mestereket
És én mégis habozok

Mert ha a toll valóban

Hatalmasabb, mint a kard, akkor
Kit vág meg? Talán
Nem írok többé

A vére ismeretlen embereknek

Máris fölbukkan
Az árnyékok közül
Hogy szavakkal és kételyekkel
Szennyezze ezt a lapot.

Foley aprólékosan megvizsgált minden egyes betőtalpat, minden ívet, a tíz i betőt koronázó pöttyöket. Tökéletes.
Kihúzta a felsı fiókot, és kivett belıle két zsírpapír lapot, és egy manila iratgyőjtıt. Gyors léptekkel odasétált a szoba
túlsó végében álló túlzsúfolt iratszekrényhez, és az egészet - az iratgyőjtıben a papír közé rejtett pergament - a CAEMA
után betette a „C” betőhöz.
Bárki más számára zavaró - sıt, akár még ırjítı is - lehetett volna ez a rendszer, de Foley-nak nem volt szüksége
„rendszerre”. Tévedhetetlen memóriája volt. Éppen ilyen nyugalommal tehette volna az „F” vagy a „Q” alá ezt a papírt,
ha úgy tartja kedve. Végeredményben nem számított.
Azonban az ábécé rendezett listája fegyelmet hozott, és Foley nagyra értékelte a fegyelem minden formáját. Az évek
során a listák emberévé vált. Kezdetben a listák segítettek neki rendet teremteni egy olyan világban, ahol az entrópia
ugrásra készen leste a figyelem lankadásának legapróbb jeleit. Egy ırült, feje tetejére állított világban. Ahol a rémálmok
valóságosak voltak, a holtak járkáltak, és a hısök lopott vérrel rajzolták a pentagrammákat.
Évtizedekkel késıbb azonban, amikor a képességei már jóval túljutottak azon a ponton, ahol még szüksége lett volna a
listákra, Foley nemcsak hogy folytatta a listák készítését, de valójában megkétszerezett erıfeszítéssel vetette bele
magát a táblázatok, és az elszámolások készítésébe. Így akarta a környezetére kényszeríteni azt a tökéletes rendet,
ami egy valóban fegyelmezett elme és lélek fizikai visszatükrözıdése. És rendíthetetlen kitartása nem kerülte el a
feljebbvalói figyelmét sem.
Hátradılt, elıhúzott egy újabb pergamenlapot a jobb kezénél álló kupacból és elhelyezte maga elıtt a mappán. Egy
pillanatnyi gondolkodás után kiválasztott egyet a bal oldalon álló faragott tolltartón elhelyezett kedvenc íróeszközei
közül. Ezt a tollszárat nem díszítette semmiféle hivalkodó tollazat, mivel korábbi tulajdonosa egy tarajos sül volt.
A keze sebesen lecsapott a lapra. A szavak, számok, képletek hamarosan szinte elborították a lapot, bár szinte úgy
tőnhetett, hogy csak pointillizmusból vetették ıket papírra.
Foley nagyon büszke volt arra, hogy mennyire ügyel a részletekre. Az íróasztala az itatóstól, a tintatartótól és a
papírlaptól eltekintve makulátlanul tiszta volt. A könyvespolcok, a színezıanyagokkal teli üvegcsék, a ritka faanyagok,
az állatkitömık mővészetének kiemelkedı darabjai, és egyéb különlegességek szinte dugig megtöltötték a szőkös kis
dolgozószobát, ami ennek ellenére sem tőnt rendetlennek.
Minden könyvnek, minden üvegcsének, minden egyes világtalan üvegszemnek megvolt a maga helye, ahonnan csak
akkor távolították el, ha Foley-nak szüksége volt rá, és ahová mindig vissza is került.
Éles kopogtatás törte meg a szoba rendezett csendjét.

5. oldal
 Névtelen
- Jöjjön be! - szólt ki Foley, és engedte, hogy a nemtetszése kiérzıdjön a hangjából. Ez a kopogtatás tíz perccel
korábban volt esedékes.
Aprentice Tertius Jacqueline lépett be tartózkodóan az aprócska szobába. Felnıtt nı volt, egy akadémikus, akinek az
arca egyfolytában egy olyan ember kínjáról árulkodott, aki halandó életében hozzászokott, hogy ellentmondást nem
tőrıen beszéljen a diákokkal.
Az új, „fogadott” családjában azonban hozzá kellett szoknia, hogy a társadalomban gyakorlatilag mindenki más
utasításainak és direktíváinak engedelmeskednie kell. És láthatóan nem viselte túl jól ezt a hirtelen törést.
Személyes elégedettsége - vagy éppen annak hiánya - azonban egyáltalán nem érdekelte Foley-t.
- Késett - mondta kurtán.
- Aaronnak segédkeztem egy... - kezdte a nı.
- Talán magyarázatot kértem?
- Nem.
Foley összevonta a szemöldökét.
- És így kell megszólítani egy feljebbvalót? Jacqueline megmerevedett.
- Nem, Secundus.
Foley nem felelt, csak letette a tollát, és az asztal fölött kimérten összefonta a kezeit.
- Úgy értem, nem, Regent Secundus - javította ki magát sietve a nı.
Foley gunyoros kétségbeeséssel sóhajtott fel. A novícia kellıen bőnbánónak tőnt, bár egy Harmadik Körbe tartozó
Beavatottnál ilyen illemtani vétségek már nem lett volna szabad, hogy elıforduljanak.
Mindig kényes helyzet alakult ki, amikor egy növendék képességei nyilvánvalóan meghaladták azt a szintet, amennyire
sikerült megértenie a saját helyzetét. Jacqueline ígéretes jelölt volt, ezt már bebizonyította, azonban a Tremerek nem
engedhették meg, hogy repedések keletkezzenek a fegyelem páncélján, ami lehetıvé tette, hogy az elszánt ellenállás
ellenére a klán ilyen sokáig életben maradjon.
Foley emlékeztette magát, hogy az elsı adandó alakalommal nyilvánosan meg kell majd szégyenítenie a novíciát. A ma
esti rituálé kiváló alkalom lesz rá. Ha pedig a probléma nem szőnik meg, akkor kénytelen lesz azt tanácsolni Regent
Quintus Sturbridge-nek, hogy Jacqueline egyszerően nem váltja be a hozzá főzött reményeket. És hogy kénytelen volt
végezni vele.
- Az alárendeltektıl nem tőröm a bizalmaskodást - mondta végül, és jelentıségteljes szünetet tartott.
- Igenis, Regent Secundus!
Foley csak akkor csúsztatta oda a nı elé az asztalon a papírlapot, amikor úgy találta, hogy elég volt a leckéztetésbıl.
- A következı héten ezekre az anyagokra lesz szükségem egy bizonyos rituálé során - mondta. - Gondoskodjon róla,
hogy 22.-én hajnalban a szentélyben legyenek!
Jacqueline áttanulmányozta a listát. Foley egy pillanattal késıbb kinyújtotta a kezét. Miután felismerte a mozdulat
jelentését, a nı vonakodva visszaadta a lapot.
- Ez minden.
Foley figyelte, ahogy a nı kihátrált a szobájából. Nagyon is kielégítınek találta a szemében felvillanó pánikot, amikor
vissza kellett adnia a listát. Több mint elegendı idıt biztosított számára, hogy emlékezetébe vésse a papírlap tartalmát.
Az ı hibája lesz, ha ezt nem tette meg, és ıt is fogják felelısségre vonni miatta.
Természetesen Foley nem szándékozott veszélybe sodorni a közelgı rituálé kimenetelét a nı potenciális
alkalmatlansága miatt. 22.-e hajnala elegendı idıt biztosít neki ahhoz, hogy átvizsgálja Jacqueline munkáját, és
végrehajtsa a szükséges javításokat.
Foley nem felejtette el, hogy végeredményben ıt vonják majd felelısségre az alárendeltjei kudarcaiért.
Kezében a listával felállt a székébıl, és bement a szentélyébe. A szomszédos szoba, ha lehet, még a külsı irodánál is
jobban meg volt tömve furcsaságokkal, de a hatás is sokkal hangsúlyozottabb volt, mivel a szentély csak egy fokkal volt
tágasabb, mint egy takarítószereknek fenntartott fülke. Emiatt már volt is egy vitája. Tisztában volt vele, hogy a szállás
minısége nem takart semmiféle személyes sértést, de azért még fájt neki ez az elrendezés.
A Kamarilla és a Sabbat erıi között dúló nyílt háború - és a fejük fölött imbolygó frontvonalak - miatt nem sok idıt és
energiát fecséreltek a személyes kényelem biztosítására. A jelenlévı összes Tremere energiáira és erıforrásaira szükség
volt a védekezéshez. Ez így volt már évek óta, és egyetlen jel sem utalt arra, hogy a közeljövıben javulni fog a helyzet.
Foley gyanította, hogy ejtenie kéne a témát. Végül is egy ilyen tekintélyes kápolnába már maga a kinevezés is igen
jelentıs dolog. A Five Boroughs kápolna - vagyis a FBK, ahogy a kápolnák közötti feljegyzésekben hivatkozni szoktak rá
- híres volt az egyedi lehetıségeirıl. Ez a név mindig a legelsı helyen szerepelt a klánon belül elıléptetésre váró jelöltek
listáján. Azonban miután jobban megvizsgálta a dolgot, Foley-nak be kellett látnia, hogy a legtöbb ilyen elıléptetés a
harctéri típusba tartozott.
A Five Boroughs egyike volt azon kevés helyeknek az országban, ahol a tyúkudvarba szabadult héják nyíltan
gyakorolhatták mesterségüket. Foley már számtalan önjelölt csatamágus, tőzvarázsló, asztrálharcos és egyéb
torzszülött affektálását viselte el, akik mindössze golyófogónak voltak jók az elıretörı Sabbat horda útjában. Azonban
azt követıen, hogy a Sabbat az ország déli részében sikereket ért el, a klán héjái közül egyre többen és többen inkább
Washington D.C.-t választották. A frissen érkezettek közül néhányat az a kitartó híresztelés vonzott ide, hogy a
bizonytalan helyzetébıl kifolyólag ez a kápolna nem ragaszkodott olyan szigorúan a Harmadik Tradícióhoz - és
könnyebben lehetett engedélyt kapni arra, hogy másokat öleljenek be a klánba.
Nevetséges - gondolta Foley. Vajon hogyan kaphatott szárnyra, és erısödhetett meg ennyire egy ilyen valószínőtlen
mese? Véleménye szerint a recepthez kellett egy rész vágyakozás, és két rész abból a ténybıl, hogy soha nem
találkoztak még Aisling Sturbridge-el. Ha ismernék az igazságot - és Foley-nak nem olyan volt a természete, hogy
megfelelı kárpótlás nélkül megváljon egy az igazsághoz hasonlóan illékony, árucikktıl - akkor tisztában lennének vele,
hogy a Five Boroughs kápolnába teljesített szolgálata során egyetlen egyszer sem fordult elı, hogy bárkinek engedélyt
adtak volna ivadék nemzésére. Egyetlen egyszer sem.
A fura - egyesek szerint talán perverz - hagyomány ellenére áthelyezés útján folyamatosan érkeztek a kápolnában a
novíciák az Egyesült Államok területén elszórt testvérházakból.
Foley gyanította, hogy hálásnak kellene lennie. Éppen ez a felfordulás volt az ok, amiért szükség volt az ı jelenlétére is.
A Five Boroughs amolyan különlegesség volt, a régebbi korok relikviája. Foley-t mindig egy középkori kolostorra

6. oldal
 Névtelen
emlékeztette, amikor a rend világi hatalma csúcsán volt - amikor egy befolyásos ház apátja feudális uralmat gyakorolt a
környezı vidék fölött. Az FBK pontosan ilyen kiváltsággal rendelkezett. Valószínőleg ez volt a legtekintélyesebb kápolna
az Egyesült Államokban, amelyik nem adott otthont egy elıkelıségnek a klánból - egy nagyúrnak vagy egy pontifexnek.
Az országban sehol máshol nem kapott volna ilyen szabad kezet egy egyszerő régens.
Egy egyszerő régens. Foley felhorkant. İ egy egyszerő régens volt. Nem számít. Ha bármelyik másik kápolnába nevezik
ki, akkor annak ı lenne a vezetıje. A Five Boroughs egyike volt azon kevés kápolnáknak, amelyekben két régens is
szolgált: ı maga, mint Regent Secundus, és a fölöttese, Aisling Sturbridge. Nem ez volt a megszokott eljárás a klánon
belül, de ahogy arra Sturbridge többször is - és dühítı sikerességgel - rámutatott a fölötteseik elıtt, az FBK sem volt
egy megszokott kápolna. A dolgok itt egyszerően másként mőködtek.
Végül is nem volt annyira nagy sértés, hogy alárendelt régens volt. Volt idı, amikor maga Sturbridge is alárendelt
régens volt. Azt mondják, hogy az ı fölöttesét a kápolna védelmezı falain kívül váratlanul meglepte a Sabbat. Micsoda
szégyen!
Semmi nem biztosította, hogy Sturbridge-el nem történhet ugyanilyen szerencsétlenség - egy éjszaka, amikor egyedül
vagy külföldön van. Mint például ma éjszaka. Foley tökéletesen tisztában volt azzal, hogy fennáll a lehetısége, hogy a
nagyon is kiérdemelt elıléptetés egyszerően az ölébe pottyan. Úgyhogy megpróbálta visszatuszkolni sértettségét a
megfelelı fülkébe, bár ebben az igyekezetében nem járt tökéletes sikerrel. Valószínőleg Sturbridge lakhelye sem
tágasabb, mint az övé. Természetesen nem tudott teljes bizonyossággal nyilatkozni ebben a témában - még soha nem
kapott meghívást a régens személyes termeibe.
Az ingatlanok korlátozott mérete talán nem is okozott volna ilyen nagy problémát, ha nem társul hozzá még a
megnövekedett népesség nyomása is. A kápolnához rendelt növendékek, segédek, mesterek, és adeptusok mindegyike
a kapukat döngetı Sabbat miatt kénytelen volt házon belül berendezkedni.
Sajnálatos módon ennek az lett az eredménye, hogy Foley kénytelen volt kellemetlenül közel élni és dolgozni a
Jacqueline-hez, Aaronhoz és a többiekhez hasonló egyszerő novíciákhoz.
Az általános nézet szerint a Kamarilla frakció alá rendelt kápolna stratégiai értéke bıven kárpótolt négyzetméterbeli
hiányosságaiért.
- Csak ennyi hely van a Barnard College és a Harlem folyó között - felelte neki Sturbridge, amikor egy alkalommal
elıhozakodott a zsúfolt lakrészek ügyével.
Ez a furcsa és sommás visszautasítás elvette a bátorságát attól, hogy megkérdezze, miért nem terjeszkednek más
irányokba.
Az egyik furcsaságokkal zsúfolt polcról Foley elıvett egy szerény, fából készült dobozt - éppen csak egy ékszerdobozka
méretőt - ami jelenlegi megszállottságának tárgyát rejtette.
A Jacqueline-ra bízott elıkészületek csak kis részét képezték azoknak a folyamatban lévı erıfeszítéseknek, amelyeknek
az a célja, hogy megfejtse ezt a kis rejtélyt. Foley nem kedvelte a rejtélyeket.
A ládikó a fedelének egyetlen apró, gyöngyházból készített liliom formájú berakástól eltekintve dísztelen volt. Foley a
tenyerébe rejtette a dobozt, és az így létrejövı árnyékban a díszítés halványan, tejszerően derengett.
Kitőnı! - gondolta. Még mindig aktív.
Biztos kézzel nyitotta fel a fedelet, és nemezzel borított belsejében egy játékgolyó mérető féldrágakı pihent. Egy
nagyjából gömb alakú, szépen fényezett kvarckristály. A sarkok kivételével - ahol két fekete kör helyezkedett el - a
színe egyenletes füstös vörös volt. Az északi pólus sima, és hibátlan volt, míg a déli enyhén érdes. Foley képtelen volt
bármiféle mintázatot felismerni a kı kidudorodásaiban.
Nem számított rá, hogy ez a kövecske valaha is érdemes lesz a figyelmére.
Több évvel ezelıtt kapta a követ Sturbridge-tıl, azzal az utasítással, hogy végezzen kísérleteket rajta. Azonban a
kísérletek pontos természetét soha nem határozta meg. A kıben volt valami halvány rezonancia, de ilyesmit
tapasztaltak már számtalan csecsebecsénél, játékszernél és nyilvánvaló hamisítványnál, amelyek valahogy a Tremere
klán birtokába kerültek.
Foley végzett néhány elızetes kísérletet, de nem járt sikerrel, úgyhogy hamarosan félretette a kövecskét. Azóta nem is
gondolt rá, hacsak nem lenézıen - mert egy féldrágakı valóban drága helyet foglalt a polcán.
Azonban három héttel ezelıtt minden megváltozott.
Amikor belépett a szentélyébe, az elıvigyázatosságból elhelyezett pecsét fel volt törve, és a fedél nyitva állt.
Mennyire borzalmas volt még csak a gondolata is annak, hogy valaki hozzányúlt a dolgaihoz! Tisztátalanság! Erıszak!
Sıt, merénylet!
Foley már három novíciát is megkorbácsoltatott csökönyösségükért, amikor a következı éjjel a dolog megismétlıdött. A
kápolnában senki nem lett volna annyira ostoba, hogy így kigúnyolja, miután ilyen nyilvános módon juttatta kifejezésre
nemtetszését, így hát kénytelen volt várni és figyelni. Minden egyes éjszakán többször is ellenırizte a követ, és minden
vizsgálat után újra lepecsételte a dobozt. Eltekintve a visszamaradó energiák szokásos gyengülésétıl hetekig semmi
sem változott. Aztán az elmúlt éjszaka a kı hirtelen ismét felragyogott, és a gyöngyház ragyogásából ítélve még ma
éjjel is izzott az energiáktól.
Szabad szemmel természetesen ennek semmi jelét nem lehetett észrevenni. Foley azonban most már fenntartások
nélkül bízott a kis dobozban. Jó oka volt azt hinni, hogy a dobozt Versailles-bıl menekítették ki alig néhány nappal
azelıtt, hogy a dolgok menthetetlenül véres és ocsmány fordulatot vettek volna.
A listát, amelyet Jacqueline-nak mutatott, egy sekély rézedényre fektette a munkaasztalon, aztán gyufát gyújtott, és
addig tartotta a pergamen széléhez, amíg a szélei megfeketedtek és feltekeredtek. Már nem volt szüksége a listára,
csak elvbıl kérte vissza.
Mielıtt a papír végleg elhamvadt volna, gyorsan levett egy elvékonyodó lila gyertyát az egyik polcról, és meggyújtotta a
lista lángjánál. A gyertyát szintén saját maga készítette. A hétköznapi szemlélı csak abból tudta volna megállapítani,
hogy a gyertyát gondos kézi munkával készítették, hogy a kanóc a teljes hosszán végigfutott, és kibukkant a talpánál.
A gyertya lángra lobbant, és az olvadó viasz halvány mézillatot árasztott. Egy pillanattal késıbb a kanóc alsó vége
megmagyarázhatatlan módon lángra lobbant. Foley forgatni kezdte a gyertyát, és hagyta, hogy a láng felpuhítsa a
talpánál a viaszt, mielıtt egyetlen gyors mozdulattal beledöfte volna a munkaasztal északnyugati végébıl kiálló
tüskébe. A tüske körül megkeményedett viaszkupacok tanúskodtak az éjszakák óta folyó éber kísérletezgetésrıl.
Ismét a doboz felé fordult, és közben már ki is ejtette a megfelelı ráolvasás elsı szótagjait. Az egyik elsüllyesztett

7. oldal
 Névtelen
fiókból elıhúzott egy keskeny ezüstbıl készült szikét. A bal kezének ujjait lassan átfuttatta a gyertya lángján - nem
égette meg, de kételkedett benne, hogy a keze munkája ugyanilyen kíméletes lenne valaki mással, aki megpróbálja ezt
utána csinálni.
Egyetlen határozott mozdulattal megvágta az ezüstszikével a középsı ujjbegyét, és figyelte, ahogy kiszivárog a vér,
aztán a vöröslı cseppecske összegyőlik, felduzzad, és végül a gyertya lángjába zuhan. A tőz mohón elnyelte, és egy
levegınél nehezebb olajos fekete füstgomolyt bocsátott ki magából. A pára tekeregve, bágyadtan csorgott lefelé a
gyertya mellett, végül a csápok habozva átsodródtak a munkaasztalon, és lebuktak az asztal szélérıl.
Foley pontosan az asztal közepére helyezte a dobozt, és - a mutató ujjával - felemelte a fedelét.
A gyertya lángja megingott, és felsziszegett. Mintha a láng meghajolt volna az élettelen vörös kı jelenlétében.
Foley elıvett egy hosszú, finom mívő ezüstcsipeszt, és lágyan felcsippentette a nemezen pihenı ékkövet, majd
határtalan türelemmel közelíteni kezdte a lánghoz.
Húsz hüvelyk a távolság. Semmi változás. Tizenkilenc. Tizennyolc. Tizenhét. Tizenhat.
A láng megingott, mintha erıs szélbe került volna, de nem volt hajlandó kialudni.
A gyertya szemmel láthatóan fogyott, és a viasz úgy futott le az oldalán, mintha hatalmas erıfeszítéstıl izzadna.
Tizenöt. Tizennégy. Tizenhárom...
Ott!
Foley azt várta, hogy a gyertya lángja hirtelen feladja a harcot, és az összeomlás halk pukkanásával kialszik. Ugyanezt
a kísérletet már többször elvégezte az elmúlt éjszakán, és mindig szinte azonos eredményeket kapott. Az egyetlen
változó dolog a távolság volt, ahol a kı kioltotta a törékeny lángot. Ez a távolság - és ezzel együtt az ékkı rosszindulatú
kisugárzása - éjszakáról éjszakára növekedett.
Foley azonban arra nem számított, hogy a gyertyaláng hirtelen és megmagyarázhatatlanul elfordul kilencven fokkal. A
konok lángfoszlány hosszirányban nyújtózott el a kanóctól, mintha egy hatalmas csapás taglózta volna le. Az oldalán
fekve a villódzó könnycsepp alakú, apró lángocska leginkább egy parányi parázsló szemre hasonlított. Foley kétszer is
pislogott, és így próbálta előzni az illúziót, de nem járt sikerrel. Helyette az a kellemetlen benyomása támadt, hogy a
pislákoló szem visszakacsintott.
A láng szívében most már sötétség honolt. Egy alattomosan összeszőkülı pupilla. Foley azon kapta magát, hogy
akaratlanul közelebb hajol a gyertyához. Közelebb.
A láng most már nem húzódott el a kezében tartott kıtıl. Sıt, éppen ellenkezıleg: mintha duzzadni kezdett volna a
várható érintés, a régen várt újraegyesülés reményében. A sárga szem sistergett, és viszkózus viaszkönnyeket
hullatott. Foley úgy érezte, mintha elnyelné, elemésztené a rosszindulatú tekintet. Képtelen volt elszakítani tıle a
szemét. A jobb keze ügyetlenül csapkodott, mintha minden érzés eltőnt volna a végtagjából. Markolászva kotorászott
toll és papír után.
Miután, mintegy véletlenül, Foley rábukkant a keresett tollra, kétségbeesetten reszketı kézzel lecsapott. Vadul
jegyzetelni kezdett. Az ırült sorok letántorogtak a papír szélérıl, és a toll finom bronz hegye kínkeservesen mélyedt
bele a munkaasztal lapjába.

1999. július 18., vasárnap, hajnali 3:45

Morningside Heights
New York városa, New York

Sturbridge átcsörtetett a lassan szétfoszló látomás maradványain. A bonyolult misztikus szerkezetek körülötte
mindenfelé megfutottak, és elmázolódtak, mint a vízfesték. Az élénk képek és a ráolvasások, amelyek fenntartották a
rituálét, lágy esıként zuhogtak körülötte, és tócsákba győltek a lábainál. Dühösen átgázolt a tócsákon, és minden egyes
lépéssel közelebb jutott az egyre ismerısebb területekhez, ahol tovább trappolhatott. Az olvadozó látomás topográfiája
átadta a helyét az utcai lámpák olajos tócsákban visszatükrözıdı szivárványainak.
A kora reggeli esıpermetben a Morningside Heights a késıig nyitva tartó kávézók morajától eltekintve csendes volt.
Sturbridge érezte, ahogy a morajra válaszul a szájpadlásából elıfurakodik a finom és halálos agyarak hegye.
Valahol mélyen az éhség felnyitotta egyik álmos szemét, nyújtózkodott, és nekifeszült a béklyóinak. Sturbridge durván
félretolta. Sokkal inkább volt dühös, mint éhes.
Sokkal inkább dühös - ismételte meg magában, mintha meg akarná erısíteni a meggyızıdését.
Most már nem tart sokáig. A ködös esıben már kirajzolódtak elıtte a Barnard College épületeinek ismerıs körvonalai.
Hamarosan hazaér. İk pedig kétségtelenül várni fognak rá.
Bárcsak ne várnának rá!
Képes lett volna szinte bármivel szembenézni, kivéve az aggodalmas kifejezéseket az arcokon. Volt idı - ó igen, ismerte
el magában, még száz év sem volt képes elhalványítani azoknak az emlékeknek az elevenségét - amikor örömmel
fogadta az aggódó pillantásokat a családtagjai arcán. Amikor szinte udvarolt értük. Amikor elmaradt még egy pár órát,
csak hogy lássa azt a múlékony, aggodalmas kifejezést az anyja arcán. Mielıtt ez a kifejezés beleolvadt volna a harag
és a sértettség élesebb vonásaiba.
De ez már nagyon régen volt - emlékeztette önmagát. Egy emberöltıvel ezelıtt.
Most már volt egy új családja. És ennek a családnak az „aggodalmát” nagyon is jogosan félték még a halhatatlanok
udvaraiban is.
Nem, ı a régensük volt. Erıs lesz. Tartózkodó. Támadhatatlan.
És dühös. Csak dühösnek kell maradnom - gondolta magában.

A többiek azonnal ott teremtek, pedig az ajtó még be sem csukódott a háta mögött. A szavaik úgy tekeredtek köréje,
mint megannyi meleg takaró. Az aggodalom hullámai úgy nehezedtek rá, mint a kezébe nyomott gızölgı csésze kakaó
súlya. Milyen könnyő lett volna belesüppedni üdvözlı aggodalmuk nyugalmába.

8. oldal
 Névtelen
Nem! Összpontosítanom kell! Azok a Sabbat anyaszomorítók! Hogy merészelték?!
Legyintett a karjaival, és úgy szórta szét a novíciákat, mint egy csapatnyi dögevı madarat.
- Jacqueline, hol a pokolban volt? Az utóbbi két hétben, amióta izoláltuk annak az átkozott Koldun varázslónak a
fészkét, minden egyes éjszaka ezen a rituálén dolgoztunk. És ma éjjel, amikor végre sor kerül a leszámolásra, maga
hirtelen elhanyagol egy elsıdleges fontosságú kötelességet.
- Amikor kimegyünk, hogy azzal megvívjunk, akkor mindannyian megyünk. Csak azért, mert én vagyok az, aki kimegy
a lıvonalba, még nem jelenti azt, hogy kivehet egy szabadnapot. Megértette, amit mondtam?
- Igenis, Regentia, de Secundus Foley hívatott, hogy...
- Foley!
- Megbocsát, Regentia - tolakodott elıre fontoskodva a tömegben a secundus. - Pontosan úgy történt, ahogy a lány
mondja.
Foley zavartan csipkedte a köpenye ujját. Ingerült volt, zilált, és figyelmetlen. Sturbridge észrevette, hogy a köpeny
ujja alól kikandikáló ing ujja könyékig tintafoltos volt. A másik keze súlyosan összeégett, és szinte teljesen
megfeketedett.
- Ön nincs jól.
Ez nem kérdés volt.
Foley visszahúzta a kezét a köpenye ujjába. - Semmiség. Késıbb majd beszélünk róla. Voltak bizonyos... fejlemények.
- Most beszélünk róla! Ön egyedül engedte csatába a novíciákat. Tartozik nekik egy magyarázattal. Tartozik nekem egy
magyarázattal.
- Bár megkérdıjelezhetném, hogy valóban ez lenne a megfelelı hely és idı egy ilyen kényes - ennyire személyes -
kérdés megvitatására, mégis maradok a régensem jó és alázatos szolgája. A szentélyemben tartózkodtam, és bizonyos
tevékenységeket folytattam, amelyek elengedhetetlenek a ház jólétét illetıen. A novíciák pedig végképp nem voltak
egyedül. Johannus és Heléna bizonyosan könnyedén képesek irányítani a novíciákat a rituálé elıkészületi szakaszában,
amíg én magam is csatlakozni tudok hozzájuk. Fenntartás nélkül megbízom a képességeikben. İszintén, hölgyem,
ennyire agyonkényezteti ıket? Végül is ık már adepti...
- Támadás érte a kápolnát?
Foley türelme egyenértékő volt a nı türelmetlenségével.
- Ettıl nem kell tartania, hölgyem. A külsı védmővek...
- Akkor tőz? Beomlott egy járat? Földrengés?
- A külsı vonalak biztonságosak voltak.
- Akkor valami más nem biztonságos. Talán egy kém. Rábukkant egy kémre a sorainkban?
Az összegyőlt novíciák soraiban valaki idegesen felnevetett. Foley félig hátrafordult, elcsípte az illetı tekintetét, és
magában meg is jegyezte, hogy ki volt az.
- Természetesen nem, hölgyem. Itt mindenki megingathatatlanul hőséges. Önhöz, ehhez a házhoz, Bécshez és a
piramishoz. Efelıl nyugodt lehet - nyugtatta a régensét Foley. - Ön kimerült, ennyi az egész. És mi feltartjuk itt a
bejáratnál. Micsoda szégyen!
A Regent Secundus odafordult a legközelebbi novíciához.
- Micsoda szégyen! Vissza a domiciliumba! Mindenki!
Tett egy széles mozdulatot, és akaratlanul felfedte sérült kezét. Sietve ismét visszahúzta.
- Secundus! - Sturbridge hangjának éle megtorpanásra késztette a visszavonuló novíciákat. - Milyen természető volt a
vészhelyzet, ami ma éjjel feltartotta Önt?
Foley kelletlenül megfordult, és fojtott hangon válaszolt:
- A régens bizonyosan tisztában van azzal, hogy miféle kényes feladat foglalja le mostanában az éjszakáimat. Remélem,
azzal is tisztában van, hogy miért is életbevágóan fontos, hogy ne itt beszéljük meg ezeket az ügyeket.
- Nem emlékszem a feladat mibenlétére.
- Kérem a régensemet, hogy bocsásson meg nekem! Ez az én gyarlóságom. Mindig feltételezem, hogy a
környezetemben mindenki osztozik a lelkesedésemben a mnemonikus mővészetek iránt. Hölgyem bizonyosan
emlékszik, hogy nem csak hogy engedélyezte a - és itt a hangja összeesküvı suttogássá halkult - megbeszélésünk
tárgyát képezı tárggyal kapcsolatos vizsgálódásaimat, de azt is mondta, hogy ez az ügy a legmagasabb prioritást
élvezi.
Foley meglehetısen elégedett volt magával. Nagyban megkönnyítette Sturbridge dolgát. A férfinak egyedülálló
tehetsége volt ahhoz, hogy ırjítıen dühítı legyen. A régens már többször látta, ahogy alkalmazza ezt a tehetségét. A
férfi képes volt másodpercek alatt porrá zúzni a riválisai leggondosabban kitervelt konspirációt is mindössze azzal, hogy
pontosan a legrosszabb pillanatban billentette ki az egyensúlyából az ellenfelét. Sturbridge régensi szolgálata alatt már
korán felismerte ennek a képességnek a hasznát, és Foley gyorsan felküzdötte magát a parancsnokhelyettes irigyelt
székébe.
- Mondtam olyasmit, hogy az Ön csecsebecséje elsıbbséget élvez a személyes biztonságommal szemben vagy a saját
hatáskörében határozta ezt el?
- Hölgyem! - dadogta Foley. - Én soha... nem állt szándékomban arra utalni, hogy...
- Tegyük félre... egy idıre a személyemet veszélyeztetı viselkedését!
Még a legifjabb novícia is tisztán kihallotta a régens szavaiból, hogy errıl a tévedésrıl számot kell majd adnia.
Személyesen és négyszemközt.
- A régens igazán nagylelkő! - felelte Foley, és megadóan meghajtotta a fejét.
- De itt van még az a tény is, hogy félrevezetett egy novíciát... és én nagyon komolyan veszem az ilyen ügyeket. A
Providence szerzıdés nagyon is világosan beszél az ilyen törvénysértések esetén alkalmazandó büntetésekrıl.
A kápolna tagjai csak nagyon ritkán ismerték a törvény betőjét. Sturbridge még abban is kételkedett, hogy a jelenlévı
két mester hallott volna a Providence szerzıdésrıl, nemhogy beleolvastak volna a rendelkezéseibe. Csak egy régens,
vagy egy erre specializálódott tudós rendelkezhetett akár csak érintıleges ismeretekkel is a témával kapcsolatban.
Egy pillanatig mintha fontolóra vette volna a dolgot.
- Meglátásom szerint három megfelelı ítélet létezik.
Szó sem esett perrıl, védelemrıl, kérelemrıl - csak a büntetésrıl. Egyedül a régens felelıssége volt, hogy értelmezze a

9. oldal
 Névtelen
melléktörvények, rendeletek, egyezmények és precedensek összetett rendszerét, amelyek felépítették a Tremerek
törvényeit. A kápolnán belül gyorsan és határozottan járt el minden látszólagos törvénysértés esetében. A régens nem a
törvényt szolgálta - ı igazságot szolgáltatott.
Sturbridge a bal kezének ujjain számolta le a lehetséges ítéleteket.
- Az elsı a Csend általi vezeklés. A secundus alá kell vesse magát a novíciát félrevezetı nyelv - tőz általi -
eltávolításának.
Feltartotta a második ujját, hogy elejét vegye a közbevetéseknek.
- A második a Szolgálat általi vezeklés. A secundus magára kell vállalja három új beavatott irányításának és
oktatásának a felelısséget a noviciátus mind a hét körén keresztül.
- A harmadik az Áldozat általi vezeklés. A secundus le kell mondjon a szenvedélyének tárgyáról, ami miatt eltávolodott
a közösségtıl, és ami a magányos végzete felé sodorta - a csecsebecsétıl, amelyet a gyülekezet - talán
meggondolatlanul - bízott a gondjaira.
A kı említésére a vádlott felkapta a fejét. Nem tudta elég gyorsan az uralma alá vonni az arcvonásait ahhoz, hogy
minden egybegyőlt számára tisztán láthatóvá ne váljon az arckifejezésében tükrözıdı kihívás. Azonban gyorsan
összeszedte magát, békítıleg mormolt valamit a régens bölcsességérıl, és hátrált egy féllépésnyi távolságot.
- Jacqueline, mivel maga a sértett fél, magának kell döntenie a secundus büntetésének mibenlétérıl!
A novícia arcán a rémülethez közeli kifejezés suhant át. Sturbridge ügyet sem vetett rá.
- De kérem, Regentia! - dadogta Jacqueline - én csak egy egyszerő novícia vagyok. Hogyan ítélkezhetnék a secundus
fölött?
- Az ítéletet in loco Regentia hozza meg, helyettem - mosolygott jóakaratúan Sturbridge a novíciára.
Ó igen, ez az ifjú is kemény leckét kell kapjon ma éjjel. Egy leckét a rangsorról.
- Csönd, szolgálat, vagy áldozat? Válasszon!
Javára legyen mondva, hogy Jacqueline csak pár pillanatig fészkelıdött, mielıtt összeszedte volna a bátorságát.
- Én... én kegyelmet adnék, ha az őrnımnek nincs ellenére.
Sturbridge elmosolyodott. Erre a novíciára oda kell majd figyelnie.
- Semmi sem tenne boldogabbá! Azonban a törvény nem elégszik meg a könyörületességgel. Választani fog, mégpedig
most!

1999. május 23., vasárnap, hajnali 4:50

Külvárosi házikó
Cincinnati, Ohio

A tisztára forrázott, és nedvességtıl csöpögı Nickolai lekuporodott az ágy szélére. Ügyelt rá, hogy elkerülje a
vértócsákat, amelyek még mindig ott éktelenkedtek a matracon. Megpróbálta rákényszeríteni a gondolatait, hogy a
következı lépésre összpontosítsanak, de azok elkerülhetetlenül visszafelé vezették ıt.
Egészen mostanáig a lépései ösztönösek voltak - hanyatt-homlok menekült a mészárlás helyszínétıl - menekült a
Mexikóváros alatti szentségtelen romoktól. Nickolai egyetlen célja az volt, hogy a lehetı legjobban eltávolodjon a
túlságosan is eleven rémálomtól. Ha ismernék az igazságot, akkor sem tudta volna megmondani, hogy nem túl késı
már amúgy is.
Fogalma sem volt róla, hogy milyen sokáig feküdt öntudatlanul a romok alá szorulva. Talán csak néhány órára
veszítette el az eszméletét, de az is lehet, hogy több éjszakát hevert ott. Abban sem lehetett biztos, hogy nem süllyedt
mélyebb torporba, ahogy a szétzúzott teste küszködve próbálta megjavítani önmagát. Ha pedig ez történt, akkor az
elvesztett idıt nem éjszakákban, hanem hónapokban, vagy akár években lehetne mérni.
Túl hosszú - gondolta. Túl késı.
Ébredéskor vadul marcangolta az éhség, de nem mert még annyi idıre sem megállni, hogy vadászhasson. Gyalog kelt
át az Egyesült Államok határán, és még a legártalmatlanabb halandókkal is kerülte a találkozást. Ha bármilyen
aprósággal magára vonja a figyelmet, az könnyedén az életébe kerülhetett volna - meggyorsítva a felfedeztetését és a
pusztulását.
Egy kissé merészebbé vált miután átjutott a határon. Engedélyezte magának, hogy idınként étkezési és utazási céllal
elragadjon egy-egy arra járó motorost. Lassacskán sikerült egy vékony, de lényeges gátat vonni vérbıl és távolságból
önmaga és a nyomában loholó rémálom közé.
Ironikus - gondolta. Csak a barbár ragadozás után kezdett felülemelkedni a pusztán állati ösztönök követelıdzésein.
Mintha a racionálisabb, civilizáltabb gondolatai csak azután bírtak volna a felszínre törni, hogy kielégítette ezeket az
elemi, bestiális szükségleteket.
Irónia. Csak egy halandó fogalom. A katasztrófa óta ez volt az elsı alkalom, hogy a gondolatai az étkezés és a
menekülés szintje fölé emelkedtek. Nickolai úgy érezte, mintha hazatérne. Mintha valami módon túlélhetné ezt az
egészet.
Lassan, hogy ne provokálja a bestiát, elkezdte uralni vakmerı menekülését. Most elıször észlelte a környezetét. Valahol
az Egyesült Államok délnyugati sivatagaiban volt.
Ahogy az értelem lassan visszatért, Nickolai rémülten vette észre, hogy az élıholt lét megszokott mérföldköveit érinti.
Növekvı rettegéssel tapasztalta, hogy a léptei a jól ismert gyülekezıhelyek, a kápolnák, a hatalommal telített helyek
felé vezették, amelyek népe örökségét képezték. És ez szinte elég volt ahhoz, hogy ismét a bestia ölelı karjai közé
taszítsa. Vakon elmenekült. Számára most semmi sem volt veszélyesebb a megszokottnál, és az ismerısnél. Ami
elpusztította a testvéreit - bármi legyen is az - biztosan fel fogja kutatni a túlélıket. Ez lesz az elsı hely, ahol keresni
fogja ıket, feltéve, hogy a szökevények közül bárki is haza fog térni.
Több éjszakán át tartó menekülés után - amikor folyamatosan hátrafelé nézegetve kereste az üldözık nyomait -
Nickolai elıször érezte eléggé biztonságban magát ahhoz, hogy elbújjon. Ez a cincinnati hotelszoba nagyon messze állt
az otthon kényelmétıl, de talán éppen ez volt az oka annak, hogy a kedvére valónak találta.
És még itt, félkontinensnyi távolságra a menekülés okától, még itt sem volt elég távol. És kételkedett abban is, hogy

10. oldal
 Névtelen
valaha is elég távol lesz. A fejét rázva őzte el ezeket a gondolatokat. A pragmatikumra kell összpontosítania.
Az elsı, amit meg kell tudnia, az lesz, hogy pontosan kiket kell elkerülnie. A Tremere ház bármely tagjával való
találkozás nyilvánvalóan egyenértékő lenne a halálos ítéletével. A piramis rabszolgái nem rajongtak a Goratrix ház
varázslóiért.
Nickolai mérlegelt. Ennek ellenére lehetnek még mások, akikkel felvehetne a kapcsolatot. Mások, akikkel egy vérbıl
való volt, de akik nem tartoztak a piramishoz. Menekültek, lázadók, zabigyerekek, számkivetettek.
Ismét úgy találta, hogy ezek a gondolatok visszavezetik népe örökségéhez. Ha találna egy növendéket, egy örököst,
akkor házának tudása talán nem tőnne el teljesen a föld színérıl.
Gyötrelmes óvatossággal nekilátott, hogy összegyőjtse az eszközeit.

1999. július 18., vasárnap, este 10:45

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Foley aprólékos gonddal készült fel. Gondosan szemügyre vette a munkaasztalon felsorakoztatott eklektikus eszközöket,
de az elméje nem volt hajlandó arra összpontosítani, amit a kezei csináltak.
A gondolatai még most is a tegnapi megszégyenülés körül jártak, amit a Nagycsarnokban kellett elszenvednie. A
fejében Sturbridge szavai visszhangoztak. Csend? Szolgálat? Áldozat?
A „megtorlás” sokkal pontosabb lett volna. Nem sok bosszantóbb dolog volt annál, mint amikor a közvetlen felettese
nem áll ki az ember mellett - és ráadásul egy ilyen nyilvános helyzetben. A szemei égtek az emlékektıl.
Nem számít! Gyorsan és biztosan visszaállítja majd a fegyelmet. Már maga a gondolat is, hogy egy novícia - egy
egyszerő novícia - veszi a bátorságot, és ítéletet mond fölötte!
Gondoskodni fog róla, hogy megtanulja, hol a helye. Így, vagy úgy, de gondoskodni fog róla.
Három új beavatott - gondolta bánatosan. Legalább egy évszázadot vesz igénybe, hogy egyetlen újszülöttet átvezessen
a noviciátus mind a hét körén. Ha pedig a tanulónak nincs erıs háttere a hétköznapi mágiában, akkor ez az idı inkább
két évszázad lesz. Attól pedig Isten mentsen, hogy egy olyan gyereket sózzanak rá, aki jártas az okkultizmusban - már
az is három évszázadába kerülne, hogy kijavítsa a kárt.
Elveszett, pocsékba ment évszázadok. Ha volt valami, ami vigaszt nyújtott Foley-nak a jelen körülmények között, akkor
az a tény volt, hogy nem emlékezett egyetlen novíciára sem a Five Boroughs kápolnában töltött idejébıl, aki elég sokáig
élt ahhoz, hogy a noviciátus hét körén keresztül eljusson a segédek irigyelt pozíciójába.
Foley véleménye szerint a legfontosabb elıny, ami ennek az irigyelt rangnak az elérésébıl származott, az volt, hogy a
segédet azonnal áthelyezték egy másik kápolnába. A hivatalos magyarázata ennek az eljárásnak az volt, hogy a
diáknak így lehetısége nyílik különbözı tanárok eltérı nézeteibıl profitálni a mesteri szint felé vezetı rögös ösvényen.
A valódi ok a secundus szerint az lehetett, hogy a régens így nem tudott egy túlságosan erıs és hőséges követıkbıl álló
helyi hatalmi bázist kiépíteni.
Hirtelen felötlött benne egy gondolat - egy furfangos, és kellemes gondolat. Ebbıl a szempontból eddig még nem
vizsgálta meg jelenlegi hányattatásait. Ostobának érezte magát, amiért nem látta át korábban a helyzetet.
A kizárólag az ı gondoskodására bízott három novíciával értékes lehetıséghez jutott - megkapta a nyersanyagot egy
frakció, egy hatalmi tömb megalapításához. Természetesen már voltak szövetségesei és ügynökei szerte a kápolnában,
de a mentor-novícia kapcsolat ennél sokkal nagyszerőbb kötelék volt. Ez volt a legközelebb az atya-gyermek misztikus
kapcsolatához, amit engedélyeztek a kápolna falain belül.
A tervek máris kezdtek körvonalazódni, letisztulni, és kikristályosodni. Azonnal neki is lát. Holnap éjjel az lesz az elsı
dolga, hogy petícióban kérelmezi a három közül az elsı diákot Sturbridge-tıl. A régens nem fogja visszautasítani.
A gondolatai azonnal visszatértek Jacqueline-hoz. İ igen - gondolta - ı megteszi. Nem számít, hogy az öntelt vakarcs
már néhány évtizede másnak a növendéke. A ranggal végül is járnia kell néhány elıjognak.
Gondoskodni fog róla, hogy az új tanulója megkapja jutalmát a nehéz döntésért, amit meghozott.
Foley elégedetten dudorászva tért vissza az elıkészületekhez.
Ma éjjel öt gyertya égett a munkaasztalon. Egy újabb saját kezőleg készített kétkanócos gyertya égett az asztal
északnyugati végében. Mind a négy sarkalatos pont egy-egy széles fogadalmi gyertyával büszkélkedhetett: arany kelet
felé, vörös délre, kék nyugatra és zöld északra. Pontosan középen feküdt a liliomdíszítéső dobozka, amelyben ott hevert
a titokzatos füstös vörös ékkı.
A jobb kezénél egy fekete zsírkrétát helyezett készenlétbe. A gondosan patyolattiszta pólyába bugyolált bal kezével
sikerült megragadnia a finom ezüstcsipeszt. Foley nem szándékozott hagyni, hogy ezúttal is meglepjék. Emlékezetében
kínos részletességgel legalább tucatszor lepergette a múlt éjjeli félresikerült rituálét.
Felkészületlen volt, és a kísérlet veszélyesen kicsúszott az irányítása alól. Még most sem tudta biztosan, hogy pontosan
mi vágta el az egyre erısödı misztikus visszacsatolást a gyertya és az ékkı között, és számőzte ezzel a rosszindulatú
sárga szemet, amit akaratlanul megidézett.
Lehetségesnek tőnt, hogy az izzó szemgolyó egyszerően elhasználta az üzemanyagot. A gyertya csonkig égett, mire
ismét magához tért, és az acéltüske dacosan meredt elı a sárgával csíkozott lila viasztócsából.
Az is lehetségesnek tőnt, hogy elájult, és a kapcsolat a szemmel akkor szakadt meg, amikor az ékkı kicsúszott a
kezébıl. Lázas keresés után végül a földön bukkant rá kincset érı tulajdonára. Bizonyára legurult az asztalról, és az
egyik oroszlánmancs formára faragott asztalláb mellett állapodott meg.
Ma éjjel semmit sem bízott a véletlenre. A négy sarkalatos pontot megjelölte a négy elemmel. Kezébe vette a zsírkrétát,
és segítségül hívta a négy arkangyal védelmezıt. A keze, mintha csak magától tenné, vékony, pókhálószerő arab
betőkkel egymás után leírta a neveket. Kelet felé, az aranyszínő gyertya alatt, az írásban az állt, hogy Raphael, a
gyógyító. Dél Michael, a védelmezı nevét viselte, nyugaton Gábriel, a hírnök állt, míg északon Uriel, a győjtögetı volt
olvasható.
Az utóbbi gyertya alatti epitáfium szándékosan nem tett említést semmi olyasmirıl, mint például „a halál angyala”.
Foley elég babonás volt ahhoz, hogy tudja, mekkora szerencsétlenséget hozhat, ha papírra veti a „halál” szót, hát még

11. oldal
 Névtelen
ha egy rituáléhoz használja.
Miután a pecsétek készen álltak, Foley óvatosan kivette a követ a dobozból. Gondoskodott róla, hogy ne érjen a
bıréhez, aztán lassan közelíteni kezdte a gyertya lángjához.
Húsz hüvelyk. Tizenkilenc. Tizennyolc. Most már csak lassan. Tizenhét. Semmi változás. Tizenhat...
A gyertya lángja bizonytalanul megingott, aztán magasra csapott. Foley hátratántorodott egy féllépésnyit. A láng,
mintha csak megérezte volna a habozását, ostorként elırevágott. Felkapta a bal kezét, hogy megvédje a szemeit, és a
láng menet közben irányt váltott - a követ követte.
Mindössze egyetlen pillanattal azelıtt döbbent rá a valódi veszélyre, hogy a láng hozzáért volna a kıhöz, és gyorsan
betartotta a gyertyafénybıl és zsírkrétával felrótt nevekbıl álló védelmezı diagramba.
A viszkózus sárga láng pontosan a láthatatlan akadály elıtt torpant meg, és még a levegı is sistergett a hirtelen
irányváltoztatástól. A lángcsóva egy pillanatig még elıre-hátra imbolygott, mint valami kígyó, mielıtt visszavonult volna
a helyére a lila gyertya tetején.
Ott aztán összezsugorodott, megcsavarodott, és kavarogni kezdett - végül egyetlen lángoló sárga szemmé alakult.
Egymásra meredtek a védelmezı diagram vonalai fölött. A szembıl csak úgy sütött a csalódottság. A lángcsóva
intenzitása szinte már teljesen elemésztette a gyertyát, és Foley tudta, hogy nincs sok ideje.
Jobb keze rábukkant a zsírkrétára, és rángatózva - mintha egy marionett-bábú végtagja lenne - éles, arab betőket
kezdett felróni.
Hirtelen mind az öt gyertya kialudt.
Foley megfeszült, és várta a búcsúzóul reá mért csapást.
Semmi. Csend. Sötétség.
Kényszerítette magát, hogy vegyen egy mély lélegzetet, aztán kifújta a levegıt. Rituális megtisztulás. Már sok-sok év
eltelt azóta, hogy bármiféle gyakorlati hasznot húzott volna a légzésbıl. Maga a cselekedet átalakult a ceremoniális
eszközei egyikévé.
Fényt gyújtott, az általa ismert leghétköznapibb mágia segítségével. A Zippo kerregett, szikrázott, és lángra lobbant.
Egy pillanat múlva fel fog állni, bekapcsolja a világítást, összeszedi az eszközeit, és módszeresen eltőnteti az éjszakai
kísérlet minden nyomát. De most még nem!
Várakozásteljesen odatartotta az öngyújtót az asztal északnyugati végébıl kiálló acéltüskéhez.
A tüske lábánál egyetlen szó rejtızött félig elrejtve a gyorsan szilárduló viasztócsa alatt: Hazima-el.
A csalások mestere.

1999. július 19., hétfı, éjjel 1:00

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York.

Ezúttal a három tökéletesen egyforma, de sokkal szelídebb kopogtatás pontosan idıben érkezett.
- Jöjjön be! - vakkantotta Foley.
Jacqueline a halálraítéltek méltóságával lépett be a szobába. Csendben, gyanakvó szemekkel és védekezı testtartással
állt a secundus elıtt. Foley fel sem pillantott a hivatalosnak tőnı aktájából, és hagyta, hogy hosszúra nyúljon a
kényelmetlen csönd. Idınként egy-egy gyors széljegyzet erejéig megtámadta a szöveget.
Jacqueline azon kapta magát, hogy a szemeit erıltetve igyekszik kisilabizálni a feljegyzéseit. Némán átkozva önmagát
felöltötte a kiszámított érdektelenség álarcát. Foley szándékosan ugratta.
- A Regentia azt mondta, hogy beszélni óhajt velem.
Sturbridge ennél azért jóval többet mondott, de Jacqueline nem látta be, miért kellene megkönnyíteni ezt a
meghallgatást Foley-nak.
A secundus felnézett a papírokból, és üres tekintettel ránézett, mintha hirtelen nem tudná hová tenni az arcát.
- Nem emlékszem, hogy megszólítottam volna, novícia!
- Igen, Secundus! Regent Secundus - javította ki magát sietve a nı.
Foley visszatért a papírjaihoz, míg Jacqueline kényelmetlenül izgett-mozgott. Végül azt vette észre, hogy egy lapos
tájképre - egy századfordulós vidéki csendéletre - bámul, amely a secundus asztala fölött lógott a falon. Rövid
elmélkedés után rájött, hogy leginkább a színek zavarták. A témához képest mindegyik árnyalat túlságosan is színjátszó
volt. És valahogy a szerkezet is hibás volt.
A hirtelen jött felismeréstıl libabırös lett a háta: ez nem egy festmény, hanem egy kollázs. A tájképet pillangók kitépett
szárnyából készítették aprólékos gondossággal.
- Valami gond van, novícia? - tette félre az aktát Foley, és összefonta az ujjait maga elıtt az asztalon.
Jacqueline hatalmas erıfeszítéssel elszakította a pillantását a hátborzongató mőalkotástól.
- Nincs, Regent Secundus.
- Átnéztem az elımenetelét.
- Ez nagyon kedves Öntıl. Biztos vagyok benne, hogy szerény eredményeim nem érdemelnek ilyen kitüntetett
figyelmet.
- Ez így igaz. Most nem az eredményei, hanem a rendünkben elfoglalt helye vált kérdésessé. Rövid leszek.
Megbeszéltem az esetét Sturbridge régenssel, és ı is teljesen egyetért a meglátásommal. Ön hatalmas ígéret,
Jacqueline, de formális fegyelem és rendszeres oktatás nélkül ez a potenciál csak kudarcot, gyötrıdést, és végül
önpusztítást szül majd. Sokan jártak már ezen az úton, és én nem fogom végignézni, hogy maga is a nyomukba
szegıdjön.
- Köszönöm, hogy ilyen erıfeszítéseket tesz az én érdekemben - felelte a nı erıltetett, de udvarias hangon.
- Ennek megfelelıen - folytatta Foley, mintha a nı nem is vágott volna közbe - felajánlottam, hogy személyes
felelısséget vállalok azért, hogy magát biztonságosan átvezessem a noviciátus negyedik körének megpróbáltatásain. Az
oktatás pedig azonnal kezdetét veszi.
- Ön igazán nagylelkő, Regent Secundus, azonban biztos vagyok benne, hogy szükségtelen lenne egy Önhöz hasonló

12. oldal
 Névtelen
státusú személyt egy ilyen szerény és unalmas munkával terhelni. Ynnis mester tökéletesen képes ellátni...
- Többé már nem Ynnis mesteren keresztül tesz jelentést! Azonban nem árt, ha tudja, hogy az új inaskodása nem menti
föl eddigi felelısségei és tanulmányai alól! Az Ars Sanguinis alapjait megismertetı oktatásban továbbra is a társaival
együtt vesz részt! Mi itt... más mővészeteket tanulunk majd. Megértettük egymást?
- Azt hiszem, Regent Secundus.
- Kitőnı! Szándékomban áll azonnal neki is kezdeni. Folytatásként talán felmondhatná nekem az eddigi
párbeszédünket.
Jacqueline elıször végiggondolta a mondandóját, és csak azután fogott bele:
- Ön azt mondta, hogy átnézte az elımenetelemet, és beszélt a karrieremrıl a régenssel. Ön szerint fegyelem és
rendszeresség nélkül a természetes tehetségem el fog veszni. Ettıl a pillanattól kezdve Ön vállal felelısséget a
tanulmányaim után a negyedik kör felé vezetı úton. Önnek kell jelentenem, és nem Ynnis mesternek. A novíciákkal
együtt továbbra is részt veszek a megszokott órákon, és elvégzem a szokásos feladataimat. Volt még valami más is?
Foley türelme jól láthatóan kezdett a végére érni.
- Kezdjük elölrıl! Azt mondtam, jöjjön be!
- Úgy érti, szóról szóra szeretné az egész beszélgetést? Nem emlékszem minden egyes szóra. Valami olyasmit mondott,
hogy „Üljön le, éppen az elımenetelét néztem át”.
Foley felsóhajtott, és látványosan masszírozni kezdte a halántékát.
- Ne, kérem, ne folytassa, ezzel csak még nyilvánvalóbbá teszi a saját hiányosságait! Nem emlékszik. Mostantól kezdve
emlékeznie kell! Világosan fejeztem ki magam? Úgy látom, hogy a mnemonikus mővészetekkel kell kezdenünk.
Jacqueline hangja színtelen és formális volt.
- Emlékeznem kell. Világosan fejezte ki magát. Úgy látja, hogy a mnemonikus mővészetekkel kell kezdenünk.
- Így már jobb. Még mindig rossz, de legalább már kezdi felfogni, hogy mit várok magától. Mondja csak, mit gondol,
honnan származik a hatalmunk?
- A hatalom a vérben van - vágta rá automatikusan Jacqueline az Elsı Kör katekizmusából a választ.
- Ó, tehát legalább valamit fel tud idézni a képzésébıl. Talán mégsem menthetetlen. Mondja csak, ez a hatalom maga
szerint biztosan nem az akaratból származik?
- A vér az akaraton keresztül érinti meg a világot.
- És nem is az elmébıl?
- Az elme az út a vér számára.
- Azt állítja tehát, hogy a vér az elmén keresztül áramlik?
- A vér nem áramlik. És nem is zuhan. Az Atya szívébıl származik.
- A vér nem áramlik? Ha megvágom, nem vérzik?
- Nem én vérzek, hanem egyedül csak az Atya.
- Ez hogy lehet?
- Az elmém egy felnyitott véna. Az Atya rajtam keresztül szórja szét az életet a világban.
- Tehát akkor milyen alakot kell felvegyen az elme? Netán egyenes és szők csatornákká kell lennünk? Vagy egy
csatornává? Vályúvá?
- Az elme egy hétlépcsıs piramis. Hetes, az Alapítók száma. Hetes, a titkok rendjének száma. Hetes, a körök száma
minden egyes rendben. Hetes, a mővészetek száma, amelyek az elbukottak hamvaiból sarjadtak. Hetes, a napok
száma, amíg a világot alkották. Hetes, a teljesség száma.
- Pontosan. Az elme egy hétlépcsıs piramis, Jacqueline, egy szigorú rendszerbe foglalt hierarchia. Ahogy a Tremere
klánt is egy hétlépcsıs piramis alakjában szervezték meg. Enélkül a fegyelem nélkül az alapok nem tarthatnak.
Rendszereznie kell a gondolatait, a félelmeit, a vágyait. Ez majd rendet teremt az elméje piramisában, és erıssé teszi a
klánjának piramisát. Felfogja ezeket a dolgokat?
- Igen, Regent Secundus.
- Amikor legközelebb találkozunk, el fogja nekem ismételni ezt a beszélgetést! Szóról-szóra. Továbbá el fog olvasni, és
meg fog tanulni kívülrıl egy apró tanulmányt, amit elıkészítettem magának! Aquinas de Memoria-ját. Nem, nem
hinném, hogy ismerné ezt a mővet. Soha nem volt része olyasmiben, amit általában úgy neveznének, hogy közkézen
forgás. Most már rátérhetnénk a hasznosabb dolgokra? Kitőnı!
A secundus becsukta az aktát, és félretolta.
- Most pedig sort kerítünk egy egyszerő pragmatikus tesztre, hogy képet kapjunk az elırehaladásáról. Ez a tintatartó
tökéletesen meg is felel a célnak - mondta, és az asztal közepére tolta a nevezett eszközt. - Az elsajátított mővészetek
segítségével mozgatni fogja az asztalon. Azonban hadd figyelmeztessem, hogy ez a tárgy egy ajándék, és már nagyon
a szívemhez nıtt! Nem tőrném, hogy kárt tegyen benne.
A novícia arcára egy pillanatra kiült a félelem, és tiltakozásra nyitotta a száját.
- Kezdheti - jelentette ki Foley.
Jacqueline megértette Foley arckifejezését - a parancsoló arckifejezést, amely szinte várta, hogy vitába szálljon vele.
Így hát bele sem kezdett a tiltakozásba. Beletörıdıen nekifeszült a finom, metszett üvegbıl készült ellenfélnek.
A három láb, ami a munkaasztalon elválasztotta ıt és Foley-t, hirtelen hatalmas távolságnak tőnt. Kétségbeesetten
megragadta az asztal szélét, mintha rögzíteni akarná, hogy megakadályozza, hogy tovább nyújtózzon. Arcán
megjelentek az erıs összpontosítás mély ráncai. Mormolni kezdett valamit, ami talán egy töredezett görög vers
lehetett. A tartásában minden mereven egyenes volt. Erezte a szék háttámlájának fáját, ahogy a hátának nyomódik. Ez
rögzítette ıt, és segített összpontosítani. Minden egyéb benyomás gyorsan halványult. Nyoma veszett a Foley-val, a
kudarccal, és a megszégyenüléssel kapcsolatos gondolatoknak.
Zord alakja átváltozott egy égetett agyagból készített olvasztótégellyé, amely remegett egy kicsit az erıfeszítéstıl, hogy
kordában tartsa a benne fortyogó energiákat. A pillantása üvegessé vált. Rezzenéstelen tekintete elıször a semmibe
meredt, aztán lassan befelé fordult. Még mintha az arcvonásai is elmosódtak volna, és az arca egyre sápadtabb,
simább, törékenyebb lett - egyre jobban hasonlított a hideg, kérlelhetetlen porcelánhoz.
Foley a maga részérıl egyetlen pillantást sem vesztegetett a tintatartóra, a kísérlet választott alanyára. Inkább azzal
foglalta el magát, hogy Jacqueline arcvonásait tanulmányozta. Máris ki tudta venni a nyugalmán keletkezett finom
repedéseket. Az anyaghibákat, amelyeken keresztül a novícia féktelen szenvedélyei, félelmei és vágyai át fognak törni,

13. oldal
 Névtelen
és ezzel porrá zúzzák a finom porcelánmaszkot.
Fejét rázta az egész ügy abszurditásán. A novícia szemmel láthatóan híján volt a fegyelemnek, az önismeretnek és a
formális kiképzésnek. Még a mnemonikus mővészeteket sem sajátította el. Tényleg azt remélte, hogy elmozdíthatja a
tintatartót, ha nagyon hangosan gondol rá? Olyan volt, mintha egy újszülött elsı, esetlen erıfeszítéseit figyelné. Bár el
kellett ismernie, hogy a legtöbb újszülött nem férhet hozzá ilyen robbanásveszélyes játékszerekhez.
Már éppen elhatározta, hogy közbelép, amikor egy hang megakadályozta. Egy nedves, fellengzıs pukkanás.
Foley éppen idıben pillantott le a tintatartóra, hogy lássa megdagadni és a felszínre emelkedni a második zavaros
buborékot, amely aztán kipukkant, és kifröcskölt egy kóbor cseppecskét a tintatartó pereme fölött. A mélyvörös,
nedvesen csillogó gyöngy egy pillanatig makacsul kapaszkodott a kristály peremébe, aztán végigcsorgott az oldalán.
- Elég!
Jacqueline úgy hıkölt hátra, mintha megütötték volna.
Foley kinyújtotta a kezét, mintha fel akarná kapni a tintatartót, hogy elrejtse szem elıl a nı erıfeszítéseinek
félresikerült gyümölcsét, de aztán meggondolta magát, és visszahúzta a karját.
- Megmérjem a távolságot? - kérdezte nyugodt hangon.
Jacqueline gyorsan a tintatartóra pillantott, ami még mindig pontosan ott állt, ahová Foley tette. Még csak meg sem
rezdült. Kezdeti csalódottsága azonban gyorsan átváltozott zavarodottsággá.
A tinta felszíne kavargott a lázas tevékenységtıl. A koromfekete tintában viszkózus vörös sávok kavarogtak, amelyek
lassan megtörték a felszínt és szétterjedtek - zihálva, kavarogva, besőrősödve. Jacqueline figyelte, ahogy a kiontott élet
rétegei egymás után egyre feljebb és feljebb kapaszkodnak a tintatartó oldala mentén, míg végül már a puszta
tömegükkel elnyomták az újabb formálódó cseppecskéket. Egy pillanattal késıbb ismét minden elcsendesedett.
- Nem értem - suttogta Jacqueline. - Mi történt? Mi romlott el?
- Nem érti? Vegye el! Megszentségtelenítette a saját vérével. Én többé már semmire sem tudom használni.
- De hogyan?
Foley most már dühöngött.
- Gondolkozzon! És kérdezzen, mielıtt cselekszik! A hatalom a vérbıl származik. Az akarat az ablak, amelyen át a vér a
világra hat. De az elme az út a vér számára. Ha az elme fegyelmezetlen, gyakorlatlan és szétszórt, akkor a vér hatalma
alaktalanul szabadul el. Oda csap le, ahová akar. Félresikerült erıfeszítéseinek szörnyszülöttek az eredményei -
amelyek nemcsak a természet, de a józan ész ellen is vétenek.
- Azt hitte, hogy ez a mágia? Az akarat eme vak, irányítás nélküli ügyetlenkedései? Még ebben is több a mágia, mint a
maga ügyetlen, gyermekded erıfeszítéseiben - ezzel Foley kinyújtotta a kezét, és felemelte a tintatartót az asztalról.
Egy pillanatig kihívóan tartotta a nı arca elıtt, aztán lecsapta az asztalra maga elıtt.
- Hatalom. Akarat. Összpontosítás. Eredmények - emelte magasba az ujját, hogy elejét vegye a tiltakozásnak. - Ez nem
mágia? Csak mert az izmokhoz, csontokhoz, és inakhoz hasonlóan hétköznapi dolgok segítségével emeltem magasba a
tintatartót? Mit gondol, pontosan mi a mágia? Nem, kíméljen meg az ismereteiben tátongó hatalmas lyukak további
bemutatójától! Majd én megmondom magának! A mágia az, amikor kinyúlunk az akarattal, hogy rákényszerítsük a
külsı világ entrópiájára a tökéletes belsı rend visszatükrözıdését. Kezdetekben a föld alaktalan és üres volt. A mágia a
folyamatos, soha meg nem szőnı teremtés.
Jacqueline többé már nem tudott uralkodni magán.
- De ez - emelte magasba a tintatartót, aztán odacsapta maga elıtt az asztalhoz - nem mágia! Ezért áldoztunk fel annyi
mindent? Az életünket, a családunkat, a barátainkat?
- Vagy ez már túl elvont Önnek. Annyi év után kezd egy kissé kiégni? Egy kicsit már elfáradt? Az eszmék és az elvek
többé már nem igazán képesek áthatolni a megvastagodott páncélon. Nos, akkor mit szólna valamihez, ami igazán
számít? Valami konkréthoz, valami valóságoshoz? Mondjuk egy gyermek ragacsos kezének érintéséhez? A csokoládé
ízéhez? A színes üvegen átragyogó napfényhez? Nem azért adtam fel mindezt, hogy azt mondja nekem, hogy
egyszerően csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, és felemelni azt az átkozott tintatartót.
- Jobban tenné, ha nem feledkezne meg arról, hogy az egyik felettesével beszél! - Foley hátratolta a székét, és lassan
megkerülte az asztalt, amíg éppen pontosan Jacqueline háta mögé nem került. - De igaza van, sokkal hatékonyabb a
kezével mozgatni a tintatartót. A természet csodálatosan megfelelı eszközökkel látta el a feladat elvégzéséhez.
Hideg érintés cirógatta végig Jacqueline arcát. Elıször ösztönösen el akart húzódni, de végül kitartott: nem ugrott fel,
és még csak meg sem fordult. Mintha nem is érzékelte volna a kellemetlen simogatást.
- Tehát, ennyi az egész? A mágia annyi, mint a könnyebbik utat választani? Valami, amivel energiát takaríthatunk meg?
Egy furcsa, archaikus mechanizmus?
- Nem tudom, hogy ez miért dühíti ennyire. Ha a kezével szeretné elmozdítani a tintatartót, akkor a kezét kell
gyakorlatoztatnia. Ha az elméjével, akkor az elméjét.
Jacqueline agyához elıször az a súrlódó hang jutott el, amit az asztal durva falapján csúszó tintatartó keltett. A látvány,
vagy talán a látvány elfogadása csak kicsit késıbb érkezett meg. Pontosan a gyomrát összeszorító érzés nyomában.
Foley hátulról mindkét kezét a vállaira tette, bár ez nem valamiféle megnyugtató gesztus akart lenni, aztán lehajolt
hozzá, és belesuttogott a fülébe.
- Szeretné csak az elméjével mozgatni a tintatartót? Tudja, én meg tudnám tanítani rá. Szeretné? Hogy megtanítsam
rá?
Jacqueline megremegett.
- Azt hiszi, hogy nehéz lenne? Kimerítı? Hosszú, tanulással töltött éjszakák. Hónapok, talán még évek is? Hajlandó
lenne...meghozni a szükséges áldozatokat? Vagy elveszett érzelgısségeket siratna - dundi ujjacskákat, megolvadt
csokoládét, szemkápráztató színeket.
Foley érezte, hogy a nı megmerevedik. Elmosolyodott, és felkészült a kegyelemdöfésre.
- Gondolom, meglepné, ha megtudná, hogy alig több mint százórányi koncentrált tanulással megtanulhatná, hogyan
mozgassa a tintatartót? Nagyjából ennyi idı alatt taníthatunk meg egy halandó gyermeket olvasni. Meglepné?
Valamikor maga is tanár volt. Biztosan tanított gyereket olvasni. Mi lehetne egyszerőbb? Mi lehetne ennél
természetesebb? Szeretné? Szeretné, ha megtanítanám?
Valami megváltozott Jacqueline-ban. A hangja üresen csengett, mintha hatalmas távolságból jönne. Mintha egy
visszhangos kút mélyérıl szólna.

14. oldal
 Névtelen
- Én... szeretném.
- Jó! Reméltem, hogy ezt fogja mondani! Biztos vagyok benne, hogy jól fogunk együtt szórakozni! Igen, nagy
várakozással tekintek az elıttünk álló évek elé.
- Évek? De azt mondta...
- Ó igen, évek! Talán évtizedek. De ne aggódjon, nem kell sietnünk! Szó szerint elıttünk az egész örökkévalóság.
- Száz óra - ismételte makacsul. A tekintetébe lassan visszatért egy kis tőz. - Azt mondta, száz óra. Az még akkor is
alig négy hónap, ha éjjelente mindig csak egy órát veszünk.
- Attól tartok félreértett. Azt mondta, hogy mindössze száz óra alatt meg tudnám tanítani. Valójában bárki meg tudná.
A hatalom már ott van magában - a vérben. Azonban minden lelkesedése ellenére sem áll szándékomban ilyen sietısen
magára szabadítani ezt a hatalmat. Biztos lehet benne, hogy késıbb majd meg fogja köszönni nekem.
- Maga ambiciózus, és ez elınyére válik. Azonban türelemmel kell finomítania az ambícióit. Megkapja a hatalmat,
bizony. Ez teljesen nyilvánvaló. De messzebb jut, ha nem vágja le az utat. Mert az fegyelmezetlenség. Sebezhetıvé
teszi.
- De azt ígérte...
- Nem ígértem semmit, kivéve azt, hogy tanítani fogom. Nem fogunk átrohanni a képzésen. Ennél sokkal...
alaposabbaknak kell lennünk. A novíciák oktatása mindig is mohó kíváncsiságot keltett bennem. Kezdhetjük az
alapoknál?
A váratlan ajánlat, hogy azonnal kezdhetik, ellehetetlenítette Jacqueline tiltakozását. Még mindig szerette volna számon
kérni Foley-tól az ígéret árnyékát, még mindig szerette volna visszadobni neki az átlátszó manipulációkat, de egyetlen
sértése, egyetlen burkolt célzása sem volt olyan súlyú, mint ez az egyetlen, hívogató hang - a tintatartó súrlódó hangja,
amely látszólag magától csúszott a munkaasztal tetején.
- Készen állok, Regent Secundus!
Foley semmi jelét nem adta annak, hogy kiélvezné a gyızelmét.
- A gond pontosan az, hogy nem áll készen. Hiányzik a megfelelı alapja ahhoz, hogy felfoghassa akár csak a lényegét is
annak, amit el fogok magyarázni magának. Híján van a szükséges fegyelemnek, amivel az emlékezetébe véshetné a
szavaimat, és így áttanulmányozhatná ıket még egyszer, miután elsajátítja az alapokat. Nyilvánvaló okokból nem
engedhetem, hogy írásos jegyzeteket készítsen, úgyhogy kénytelen lesz úgy boldogulni, ahogy tud.
- Hét leckét tanítok majd - a Tremere piramis hét nagy igazságát. Ha nem áll készen arra, hogy befogadja ıket, akkor
minden erıfeszítése már kezdettıl fogva kudarcra van ítélve, és csakis bukás és kudarc lehet az eredménye. A piramis
hét tanítása a következı: Diszkontinuitás, Hierarchia, Apátia, Kegy, Tekintély, Bizonyítás és Megfigyelés.
- Természetesen biztosan elfeledkezik róluk, mire legközelebb találkozunk, tehát ma éjjel csak az elsıvel fogunk
foglalkozni. Az elsı lecke, amit megtanítok a tanítványaimnak, a diszkontinuitás.
- Zárótőz alá veszem ıket az asztrológiából, Kabbalából, tenyérjóslásból, I-Chingbıl, összeesküvés-elméletbıl, görög
mitológiából, katolikus rituálékból, a Tarotból, a kristályokból, a druidizmusból, a Gyehennából, a demonológiából, az
evolúciós elméletbıl, az alkímiából, a Holtak Könyvébıl, Lovecraft mőveibıl, az orfikus misztériumokból, az UFO-kból, a
Grál ciklusból, Nostradamus jóslataiból, a kvantumelméletbıl, az arkangyalokból, az Arany Hajnalból, a radikális
relativizmusból, a neo-pogányságból, Nód Könyvébıl, a Katari eretnekségbıl, stb. kiragadott részletekkel.
- Egyetlen kontextus sem fertız meg semmit abból, amit tanítok. A logikus egymásra épülést - legyen az ideológiai,
vagy idırendi - durván figyelmen kívül hagyjuk. Egyforma elbánásban részesül minden elmélet, még a legingatagabb
lábakon álló is. Mindegyiket úgy mutatjuk be, mintha egyformán elfogadhatóak, és végeredményben egyformán igazak
lennének.
- Ha egy tanítványon azt látjuk, hogy lelkesedni kezd valamelyik iránt, akkor azonnal taktikát változtatunk - és
elıszeretettel veszünk elı egy olyan hagyományt, ami bemocskolja, vagy legalábbis nyíltan tagadja az elızıt.
Mindamellett pedig rengeteg figyelemelterelés létezik még, ami elterelheti a novícia gondolatait egy bizonyos témáról.
- A kápolna a harangok és a riadók szimfóniája - elkongatják a tanulás, és a szolgálat óráit, találkozóra és étkezésekhez
hívják a hívıket, hírül adják a követek és az ellenség érkezését. És ebben a lázas tevékenységben ott találjuk az
elegáns diszkontinuitást - nem csak a témákét, de egyúttal az idıét is.
- Megszámolhatatlanok a diszkontinuitás elınyei. Elveszi az egyének kedvét a túlspecializálódástól, a ragaszkodástól, és
a szentimentalizmustól. A novíciáknak a lehetı legszélesebb tudásbázist bocsátja a rendelkezésére. Kialakítja a
szofizmus, a cinizmus és az intellektualizmus egészséges tartalékait, amelyek majd átsegítik az eljövendı küzdelmeken.
- Azonban a legfontosabb az, hogy összebékíti a novíciát ezzel az új létezéssel. Mi haszna van a kontinuitásnak, a
dolgok egymáshoz kapcsolódásának, a logikus ok-okozati összefüggéseknek egy olyan világban, ahol még az élet és
halál közötti elkerülhetetlen kapcsolatot is végérvényesen és helyrehozhatatlanul szétszakították?
Jacqueline egyre növekvı rémülettel hallgatta. Foley biztosan csak borongós cinizmusa elıtt nyitotta meg a zsilipeket.
Ránézésre az általa leírt rendszer egyértelmően egyenértékő volt egy sima halálos ítélettel. Egy düledezı monolitikus
szervezet fenntartása érdekében elvesztegetett évtizedek, esetleg évszázadok.
Ha Foley azt hitte, hogy gúzsba kötheti egy ilyen tantervvel, akkor neki kell kiábrándítania a férfit ezekbıl az illúziókból.

1999. július 24., szombat, este 9:54

A Five Boroughs kápolna elıcsarnoka
New York városa, New York

- Írországban nagyra becsülik ezt a három tehetséget - kezdte a mondókáját Talbott, aki úgy trónolt a tömegben, mint
egy kotlós. - Az elmés rímet, a hárfa dalát és az arc borotválásának mővészetét.
- Három mosoly, ami rosszabb, mint a szomorúság: az olvadó hó mosolya, a feleséged mosolya, miután egy másik
férfival hált, és az ugrásra kész masztiff mosolya.
- Három szükség, ami jobb a bıségnél: ha szőkében vagyunk a kellemkedı beszédnek, ha kevés a holló az apró
legelın, és ha nem sok barát üli körül a sört.
- Így mondják a Triádok... oh, köszönöm - fogadta el Talbott a felé nyújtott kupát. - És ezek napjainkban is éppen

15. oldal
 Névtelen
annyira igazak, mint szent Padraig idejében.
Az „idejében” már csak tompán hallatszott a gazdag barna sör habján keresztül. A férfi hosszan, kimérten ivott.
A Five Boroughs kápolna elıcsarnoka általában igencsak hasonlított egy pazarul berendezett könyvtárhoz. A padlótól a
mennyezetig nyújtózó könyvespolcokon számtalan tudományos igényő szöveg pihent a megmunkált bır földszínő
árnyalatai mögött, amelyet csak itt-ott tört meg egy-egy aranyozott gerinc éles kontrasztja.
A könyveket precízen, bár haszontalanul rendezték el. A kötetek a lehetı legegyszerőbb, önmagától adódó
elrendezésben sorakoztak egymás mellett: a színük alapján kerültek egymás mellé. Ily módon bátorították azt, hogy
valaki idıtöltésképpen lapozgassa a könyveket, de bárki gyorsan feldühödött volna, ha összefüggı információkat keres.
A kápolna gyakori látogatói már addig merészkedtek, hogy nyíltan megjegyzéseket tettek, amiért furcsa módon
túlságosan nagy számban fordultak elı egy bizonyos Mr. Z. Grey munkái a polcokon. Az elıcsarnok távolabbi végében
az ısi kétszárnyú tölgyfa ajtó mögött - a két hithő és imádott ajtónálló láthatóan egymás felé hajolt a megereszkedett
sarokvasakon - kezdıdött a nagycsarnok és a tulajdonképpeni kápolna. Azonban az elıcsarnok Talbott személyes
birtoka volt. İ volt a kapus testvér, a kapu ırzıje, az út ıre. Hően szolgálta a kápolnát az elmúlt negyven év nagyobbik
részében.
Szolgálati ideje alatt számtalanszor tanúja volt már a Tremerek titokzatosságának és magasztosságának. Való igaz,
senki sem tölthet ilyen hosszú idıt a Nagykapu közelében anélkül, hogy az illendınél többet ne látna a mellékes
mágikus hatásokból.
Egész idı alatt azonban, amíg Talbott kérvényezıket, méltóságokat, és idınként egy-egy megtévedt kölyköt bocsátott
be azon a rettentı küszöbön, ı maga soha nem lépte át az ajtót, mint a Beavatás Kapuját.
Soha nem ízlelte meg a tiltott gyümölcsöt.
- Soha még csak nem is csábított - lehetett néha hallani, ahogy az értetlen vendégeknek dicsekszik. - Nem uram, még
csak nem is csábított.
Ma éjjel a várószoba díszes berendezését durván félretolták, és felhalmozták a legtávolabbi sarokban. Talbott király
fogadást adott az elbővölt novíciák, helybeliek, öreg motorosok, és fenti kollégiumból érkezett kalandvágyó diákok
kisebb csoportjának. Mindannyian tisztelettudó csendben várták, hogy Talbott letegye a kupát, és folytassa a történetet.
A több száz halk zörej azonban elárulta a türelmes várakozásukat. Egy agyagedény csúszott végig az egyik durva pallós
asztalon. Valaki nyikorogva a két hátsó lábára billentette a székét. Egy gyufa sercent, és kapott sisteregve lángra.
Az utcára vezetı ajtó kinyílt. A hold fénye csavaros sugárban tört meg a folyamatosan jelen lévı füstön. A szoba felsı
részét egyenletes köd ülte meg, ami szemmagasságban elég vastag volt ahhoz, hogy láthatóan sötétebbé tegye a
termet. Édes füst volt ez, és egyenlı részben származott dohánytól, és tızegkockától.
Olyan illata van, mint a mohának - gondolta Talbott. - Zöld, nedves, és élı.
Az illat hatására váratlanul megrohanták az ifjúkora kedvenc rejtekhelyével - a Hajlott Főz csupasz gyökerei között
rejtızı aprócska üreggel - kapcsolatos emlékek. Talbott a gyökerek rostjain keresztül figyelte, ahogy délután lassan
tovasodródnak az Élet Folyóján, amint az nem különösebben sietısen csordogált keresztül Meadth buja zöld legelıin.
Édes otthon.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse az álomképet - de ügyelt rá, hogy ne túl durván. A múlt makacs volt. Hamar
gyökeret vert, kiszipolyozta az életet, és felitta az ifjúságot. Bütykös ujjaival beletúrt ritkás, ezüstös hajába, és
hátrasimította a szemeibıl. Valaha aranyszínő volt - gondolta. Valóban szegényes fizetség egy életen át tartó
szolgálatért.
A nyitott ajtóból hangok tolakodtak az elıcsarnokba. A zárt térhez három fokozattal túl hangos nevetés hirtelen
megszakadt.
- Bocs, srácok! - próbált suttogni Rafferty, de megakadt valahol félúton a bocsánatkérés, és egy kuncogás között.
Erısen nekifeküdt és becsukta az ajtót, majd három gyors lépéssel befurakodott a belsı tér zsúfolt melegébe.
- Máris dühös - jött válaszként egy mormolás. - És mit szólna a drága anyja, ha tudomást szerezne errıl?
- Azt felelné, hogy a fiúnak soha nem volt valami gyors a felfogása - felelte egy hang valahonnan a tőz közelébıl, ami
eltéveszthetetlenül egy idısebb asszonyhoz tartozhatott. - Annál nagyobb kár, hogy soha nem választott egy másik
szakot.
Rafferty a tőz felé settenkedett, és a fejét lesütötte, mintha azt várná, hogy meg fogják bilincselni. Lehajolt,
megcuppantotta a nı arcát, aztán elment, hogy hozzon neki egy újabb pinttel.
Talbott jól hallható elégedettséggel tette le a kupát, aztán folytatta, ahol abbahagyta, mintha nem is tartott volna
szünetet.
- És manapság is éppen annyira igazak, mint szent Padraig idejében. Már biztosan hallottátok, hogy az Áldott Padraig
miként őzte ki a kígyókat Eirebıl.
Talbott kivárta, hogy a felismerés bólintásai elterjedjenek a teremben.
- O, gyerünk már, Talbott. Ez lerágott csont. Mesélj nekünk valami újat!
A hang ismerıs volt, bár talán egy kicsit túl hangos ahhoz képest, hogy milyen szőkösen voltak.
Talbott elmosolyodott, de a mosolyának volt egy kis éle.
- Nos, akkor rendben, te gúnyolódó pogány, ha nem akarsz az Áldott Padraigról hallani - na nem mintha a jelenlévık
közül egyesekre nem férne rá egy kis ösztökélés, hogy a helyes útra térjenek - akkor mit szeretnél hallani? Etáin
Udvarlása talán egy kicsit kevésbé szőzies, de nem vagyok meggyızıdve arról, hogy elmondhatom tövirıl hegyire
anélkül, hogy a jelenlévı társaságból egyesek el ne pirulnának, és levegıért ne kapkodnának.
Eltúlzott, és tiszteletteljes meghajlását a közelben üldögélı ifjú hölgyek felé egy általánosságban véve nem túl kedves
megjegyzés özön követte, amely kétségbe vonta mind az érvei erejét, mind pedig állítólagos kétségei valóságtartalmát.
Talbott elfogadta a kihívást, és a hangja rövid idıre túlszárnyalta a felzúdulást, ahogy elıadta az ısi verssorokat -
gyötrıen pontos idımértékben, és anatómiai részletességgel - aztán nevetve engedte, hogy a zavart megdöbbenés
elfojtsa a hangját.
- Nos, akkor hát úgy látom, még nem vagytok menthetetlenek - fújt visszavonulót. - Akkor esetleg valamit a bőntelen
szent, és Etáin sikamlós hıstettei között. Mit szólnátok...
- Elmondanád nekünk Aisling történetét?
A lágy, szégyenlıs hang szinte kettéhasította a tömeg zaját. Az egyik novícia. Talbott megfordult, és melegen
elmosolyodott. Eva.

16. oldal
 Névtelen
Ismerte mindegyiküket. A hangjukat csakúgy, mint az alakjukat. Tudta, kik ık. Tudta, miért jöttek ide. És tudta, mit
tett velük ez a hely.
Mások is errefelé fordultak, de nem mindegyikük arca árult el hasonló sajnálkozást. Egyesek nyílt gyanakvással, sıt,
egy árnyalatnyi ellenségességgel feleltek a novícia kérésére. Az arcukról jól le lehetett olvasni a gondolataikat. Aisling
története. Aisling Sturbridge. A ház úrnıje.
Talbott ezen a kis összejövetelei vékony peremen egyensúlyoztak. Azzal, hogy összehozta a kápolna beavatottjait, és a
külsısöket, fennállt a veszélye, hogy elárulja magát. Hogy valami kitudódik. Valami... kellemetlen.
- Aisling történetét? Ez aztán a különös kérés. Hadd gondolkodjam.
A szemei a novícia arcát kutatták valami árulkodó jel után, hogy mi lehet ezzel a célja, de nem talált ott semmit a
lefegyverzıen gyermeki kíváncsiságon kívül.
- Nos, igazság szerint, nem egy, hanem sok Aisling története létezik - mert tudjátok, a régi nyelvben az „Aisling” valami
olyasmit jelent, hogy „álombéli küldetés”. A bárdok nyelvén Erin hısei közül számosan átbotorkáltak az éber, és az
álomvilág közötti határvonalon. És drágán megfizettek a lehetıségért.
Eva mohón itta a szavakat, de a gondolatai már magukkal ragadták, így nem is figyelt oda, és nem is fogadta meg a
figyelmezetést.
- De nincs egy történet egy Aisling nevő hölgyrıl? Erin egyik hölgyérıl? A hölgyrıl, aki a világok között táncolt?
Talbott semmitmondóan mormogott valamit, és elgondolkodva meredt a kupája fenekére, de lelkesedésében Eva
meggondolatlanul rohant tovább.
- Arról, aki a tőz, és a vér szavaival beszélt? Aki megalkudott a halállal, és aki elveszítette a saját lányát egy sötét
kútban?
Talbott felvonta a szemöldökét a lány kirohanását hallva.
- Nekem úgy tőnik, hogy neked kellene elmondanod ezt a történetet, mert igazság szerint szerintem te sokkal jobban
ismered, mint én magam.
Eva arcán elszántság tükrözıdött, és a hangja keményen csengett.
- Létezik ilyen történet?
Kényelmetlen csönd telepedett a teremre. Talbott hagyta, hadd dagadjon, míg a végén már úgy görgött a fejük fölött,
mint valami kitörni készülı vihar.
- Természetesen igen, gyermekem - mondta végül megnyugtató hangon. - Mindig van olyan történet, amilyet éppen
keresel. De ez még nem jelenti azt, hogy ismerem elejétıl a végéig.
A lány arcán a csalódottság, a reményvesztettség és a zavarodottság küzdöttek egymással.
- Jóféle érmével fizettem azért, amit ismerek - mondta békéltetıen a férfi. Negyven év, gondolta, és idıs kezével
beletúrt a hajába. Ezüst, arany. - Sokba volt nekem a tudás.
Eva örömujjongása nyilvánvalóvá tette, hogy egyetlen szót sem hallott abból, amit az öreg mondott.
- Gondoskodni fogok róla, hogy busásan megfizessenek a fáradozásodért.
Ez hiba volt. A lány már az elıtt tudta, hogy a szavak ólomsúllyal koppantak volna a szoba csendjében.
- Úgy vélem, félreértettél - felelte kissé éles hangon Talbott.
- Nem szándékoztam a történet ára fölött alkudozni. Elvégre nem vagyunk halaskofák, akik a piacon ordítva hirdetik
portékájuk árát...
- Sajnálom. Nem akartam... - kezdte Eva, de hirtelen belefojtották a szót.
- Ahogy mondottam, ismerem a történet egy részét, de még a legkisebb tudásnak is megvan az ára. Amit azonban nem
tudok, az az, hogy miért kellene elmondanom. Miért kellene veszélybe sodorjalak téged, és az egybegyőlteket?
A lány háttal ült a teremnek. Hangját lehalkította, és úgy suttogott, hogy a szavait ne hallhassák mások.
- Ó, Talbott. Meg kell értenem. Meg kell értenem ıt. Megkell értenem, hogy ı mivé... hogy én mivé váltam.
A lány szinte odanyomta az arcát az öregéhez. Talbott látta, hogy menten elerednek a könnyei.
- Légy nyugodt, kicsi lány - suttogta, és megérintette az arcát.
- Meg fogod tudni - majd még mindig az arcát simogatva jelentıségteljesen hozzátette: - De te fizetsz meg a tudásért
mindazok nevében, akik most itt összegyőltek.
Az öreg megfogta Eva karját, és odaültette a lábához.
- Az ördög fogfájása - szólt, és megtörte a teremben uralkodó csendet. - Aaron, hozz ennek a kéjsóvár vén bolondnak
egy másik kupával... ilyen egy jó fiú.

*****

Egyszer régen, Meadth megyében, ahol az Élet Folyója a Végsı Partok felé hömpölyög - a köves part felé, aminek az a
titka, hogy csak távozókat ismer, érkezıket nem - egy főzfal ágai között született egyszer egy lánygyermek.
Fekete volt, mint egy holló, és egyenes, mint a cövek. A szájából a vadállatok nyelve szólt, és már ezelıtt tudott
beszélni, hogy megtanult volna sírni. Szemei tejszerőek voltak a boszorkányos látástól, és bölcsesség volt a
hüvelykjében - elég bölcsesség ahhoz, hogy tudja, egy főzfa nem megfelelı hely egy ígéretes és ambiciózus ifjú
hölgynek.
Nos, itt bukkantak ár, és miután dalolt neki, és illendıen köszöntötte ıket, nem voltak képesek magára hagyni a
csöppséget - aki arról panaszkodott a mezık vajdainak, hogy a sors milyen kegyetlenül bánt vele - úgyhogy hazavitték.
És Aislingnek nevezték, mert úgy tőnt nekik, mintha a tündérnépbıl származna.
Végül mekkora gondot okozhatna egyetlen apró lánygyermek? Még az is megeshet, hogy addig-addig emészti magát a
hegyek alatti otthona után, amíg nem marad más belıle, mint néhány ujjperec. Hát igen, igencsak a véznácska volt a
lelkem, és nem úgy tőnt, hogy elég sokáig kitartana ahhoz, hogy komoly gondot okozzon.
De Aisling születésének napján csengeni kezdett az Ördög füle, és ettıl nem volt nyugovása.

*****

Hát, mondják, hogy az Ördög sosem alszik, de senki sem élvezheti kellıképpen a szomszédok szerencsétlenségét, ha
csöng a füle. A reggel nagy részében bizony csak járkált fel s alá zavarodottan, és még a kötelességét is elhanyagolta.

17. oldal
 Névtelen
Észre sem vette a Kárhozottak jajgatását, és amazok ettıl bizony igencsak bosszúsak lettek. Az újabb méltatlanság
láttán csak még elszántabban sivalkodtak, és hamarosan a rosszkedvük előzte még a Megátalkodottat is, ami cseppet
sem javított a ki-az-ördögöt-érdekel hangulatukon. Még a kapu elıtt szorongó Jószándékúak tömegei is láthatták, hogy
valami megváltozik a Pokoli Városban.
Még messze volt a dél, de az máris nyilvánvalóvá vált, hogy valamit tenni kell. A Nagyobb és a Kisebb Csapások
tanácsot ültek, és elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek maguk közül. Az nyomorultak elsı embere illı
vánszorgással és fogcsikorgatással elindult, hogy megtudakolja, mi bántja az urukat.
Nos, ahogy az várható volt, az urukat leginkább az zavarta, hogy megzavarták a mogorvaságában, amire pedig annyira
rászolgált. Azonnal felemelte a szegény Nyomorultat a Kétségtelenül Engedelmesek közé, és természetesen alávetette
minden kínnak és szenvedésnek, ami ezzel az irigyelt tisztséggel járt, aztán tett egy meglehetısen keresetlen
javaslatot, hogy hová is menjen eztán a hívatlan vendége. A mester azonban nem érzett igazi kielégülést ettıl az apró
kegyetlenségtıl sem.
„Friss levegı”, mondta hangosan, mert a pokolban nem létezik ki nem mondott gondolat.
A Kárhozottak között mindig észre lehet venni az újoncokat. A gondolataik folyton kibuknak a szájukon, és elárulják a
szavakat, amelyeket ugyanazzal a lélegzettel próbálnak kimondani. Mindig olyanokat mondanak, hogy: „Uram, ez nem
az én hibám volt, te disznóképő ivadéka a... a pokolba, az én hibám. Azt akarom mondani, uram. Azt szeretném
mondani, Uram, hogy...” De ezen a ponton már jobban jársz, ha feladod, és szépen elviseled, amit kirónak rád. Úgyis
megkapnád a végén. Ez már csak egy ilyen hely. Ez a Pokol. Végül csak hozzászoksz majd.
„Ez kell nekem, hogy rendbe jöjjek. Egy séta a legelın. Egy csöpp ital, hogy kitisztuljon a fejem. Quiskey. Az Élet Vize.”
A Talpnyalóknak rengeteg idejük volt arra, hogy tökélyre fejlesszék a szavak és a gondolatok eggyé kovácsolásának
mővészet. Valójában övék volt az összes idı.
„Quiskey. Az Élet Vize”, elmélkedett a Mester. „Tudjátok, ez egyike a saját találmányaimnak. Úgy emlékszem rá, mintha
tegnap lett volna. Mondom az Embernek odafönn, mert ez még akkoriban volt, amikor még nem mérgesedett el
közöttünk ennyire a viszony, szóval mondom neki: 'Az Élet Lehelete? Mihez kezdenek majd az Élet Leheletével? Nem
teheted el a komódba, hogy megóvjon a téli hidegektıl, és nem akaszthatod az övedre, hogy bátorságot öntsön a
lankadókba. És vajon mihez kezdenek majd a szegény férgek, ha nem lesz egyetlen nyilvános ház sem, ahol
panaszkodhatnának az egész alapvetı igazságtalanságáról? Nem, Ember, a víz lesz az.'”
Buzgó hangok kórusa próbálta magára vonni a figyelmét.
„Bárcsak ott lehettem volna, hogy én is részesülhessek, hogy én is részt vehessek ebben a dicsıséges teljesítményben.”
„Férgeknek nevezte ıket az İ színe elıtt! Ez aztán nem semmi.”
„Lefogadom, hogy ez aztán rendesen felbosszantotta İt. Kész csoda, hogy nem csapott oda, és ütött ki... ó, anyám.”
Itt egy rövid szünet következett, ahogy a Pokoli Udvar hierarchiája egy mőködésbe hozott medvecsapda
kifinomultságával és gyorsaságával átrendezte önmagát. A következı pillanatban a szerencsétlen udvaronc már mintha
soha nem is létezett volna.
„Ostoba” - bıgte a Fájdalmasan Nyilvánvaló Dolgokat Kimondók kórusa, és két szóvá darabolták a mondandójukat. -
„Ostoba”.
„Csöndet!” - szólt az Ördög. És a Csönd válaszolt a hívásra. Az Átkozottak Légiói elhátráltak két oldalra, annyira
kellemetlen volt elhaladtában a Csönd.
Mert ugye azt szokták mondani, hogy a Bőnnek csak egy fia van, és az a Halál. És ı a jogos örököse az Ember
Királyságának. És végül mindenki be kell fizesse neki az adót.
De az Ördögnek volt még egy Büszkesége is. Az egyetlen lánya, a szeme fénye. És a lányt Csöndnek hívták. İ pedig
akkor kerül sorra, amikor már a Halál is elvonult.
Mindig rettenetes volt a pillanat, amikor Csönd belépett a Pokol Bugyraiba. A fájdalmasan vicsorgó arcok hangtalanul
ordítottak, átkozódtak és fogadkoztak. A karmok, a korbács és a forró acél hangtalanul mart az engedelmes húsba.
Minden egyes csoszogó lépés, pattogó ízület, rekedt lélegzet, amit hatalmasra erısítettek a repedésekbe, talapzatokra
és beugrókba zsúfolt elveszett lelkek számolatlan milliói - hirtelen minden eltőnt, és kísértetiesen tökéletes lett a csend.
Ez nem egyszerően a hang hiánya volt - ez maga volt a végsı tagadás. Fura volt minden esemény, ami az ı
jelenlétében történt, és a valótlanság érzését hordozta magában. Mintha a Holtak Légióinak minden kínszenvedése csak
egy szomorú pantomin-elıdás lett volna. Egy rituális tett, aminek a jelentısége már réges-régen elveszett. Az Ördög
azonban melegen elmosolyodott.
„Fogd meg a kezem, gyermekem! Vad fájdalom gyötri a fejemet, és ettıl rettenetes lett a kedvem. Kedvem támadt
végigsétálni egy legelın, inni egy korty italt, és megszemlélni a férgeket, mert attól tartok, hogy ma megint nem
terveznek semmi jót, már ha hinni lehet egyáltalán ennek a csöngésnek a fülemben. És általában lehet. És ık általában
tényleg semmi jót nem terveznek.”
És Csönd nem szólt semmit, csak belekarolt az apjába, és kivezette ıt a terembıl.

*****

Talbott közönsége annyira belemerült a furcsa mesébe, hogy egyikük sem vette észre azt a komor, sötét, szögegyenes
nıt, aki a hátuk mögött csendesen besurrant a terembe. A Nagykapu kielégült sóhajtással záródott be mögötte, ı pedig
beburkolózott a kapu ismerıs, megnyugtató árnyékába.
Halálos nyugalommal kezdte csatarendbe állítani a csapatait - a tőz és a vér szavait. Tüskés falanxokat alkot belılük, és
elhelyezi ıket a látóhatárig nyújtózó évszázadok mentén.
Összeszedte a bajnokait, és felkészült rá, hogy megvédje az otthonát, és a múltját.

1999. július 23., péntek, este 10:25

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

18. oldal
 Névtelen
- Kitőnı, Aaron! Jó munkát végzett! Kifogástalanok az elıkészületek! Kérem, folytassa! - intett szórakozottan Foley a
szoba közepén elhelyezkedı megtisztított területe felé, aztán elfordult.
Nem is olyan régen ez a terület még éppen annyira zsúfolt volt a misztikus kellékekkel, mint a szők kis szoba többi
része.
A kinézetébıl ítélve a szoba új elrendezése a puskapor körültekintı alkalmazásának köszönhette.
Megırült - gondolta Aaron. Közveszélyes ırült. Óvatosan összeszedte a tárgyakat, amelyeket olyan nagy gonddal
rendezett el az asztalon, hogy Foley megvizsgálhassa ıket. Nem gondolhatja komolyan, hogy ezekkel is végig akarja
csinálni.
Aaron heteken keresztül tőrte az önelégült pillantásokat, a mindentudó kuncogásokat, a feljebbvalója annyira jól ismert
érintéseit. A számtalan apró gesztus mindegyikét úgy számították ki, hogy mindig ugyanazt a hátborzongató üzenetet
közvetítsék - tudom, mit titkolsz.
Aaron magában elátkozta saját ostobaságát. Azon az éjszakán történt, amikor becserkészték a Koldunt. Az egész
kápolna összegyőlt, hogy végrehajtsák a cserkészı rituálét, aminek a középpontjában Sturbridge egyenesen a rémálom
szívébe, New York misztikus vetületébe - a Sárkány Temetıjébe - vetette magát. És ık követték. Még most is élénken
éltek az emlékezetében a rozsdamarta acéltornyok, és az ıket minden oldalról körülvevı sistergı neonfények. Még
érezte a megszokás ingerkedı nyomait a zsúfolt buszmegállókban, az alagsorokban és a sárga rendırségi szalagokban.
Ez majdnem az a város volt, amit ismert.
Azonban valami alapvetı dolog megváltozott, és Sturbridge pontosan ezért vitte oda İket - hogy a saját szemükkel
lássák ezeket a változásokat. A hullámokat, amelyeket egyetlen kı keltett felfelé a folyásirány mentén az Éjszaka
Folyójában.
A változások nem voltak feltőnıek, de mindenre kiterjedtek. A másik türelmesen a saját képére formálta a várost.
Aaron azt hitte, hogy a rendellenes elem a városában maga a Koldun - a Tzimisce varázsló. Már maga a szó is mintha
istenkáromló titkokról és szentségtelen rablásokról suttogott volna. A lehelete egyenesen az Óvilág sírjaiból érkezett.
Nagyhatalmú szó volt ez, idézésekhez használatos.
A varázslatos szörnyetegek puszta említésére felbukkantak benne az évszázadokkal ezelıtti holdtalan éjszakák emlékei,
amikor Aaron ısei a Kárpátok átkozott bércei között vadásztak (és ahol rájuk is vadásztak). A Tremerek idıt és
fáradságot nem kímélve próbáltak eltávolodni az ezekhez hasonló visszaemlékezésektıl.
Aaron emlékezett a Koldun sötét mágiájának elsı simogatására. Emlékezett rá, hogy Sturbridge lebukik az ellenség
támadása alatt. Emlékezett a beteges érzésre a gyomrában, amikor akaratlanul a segítségére akart sietni - mintha már
azzal sikeresen betetızné az évtizedes élıholt létét, a küzdelmeit és az áldozatait, hogy eléri a régenst. Legyen
átkozott.
És aztán ott állt az oldalánál. És a nı megérintette. Ismerte ıt. És mosolygott.
A pokolba, mennyire győlölte azt a mosolyt. Ezt a mosolyt azokra a találkozásokra tartogatta, amelyekre a küszöbnél
került sor. Ilyenkor megfogja a kezedet, megajándékoz ezzel a mosollyal, és te rendíthetetlen bizonyossággal tudni
fogod, hogy kizárólag azért agyalta ki ezt az egész valószínőtlen találkozót, hogy elcsenje ezt az egyetlen szimpátiával
teli pillanatot. Hogy megszorítson egy kezet, hogy túlzott hevességgel sóhajtson egyet, csak hogy aztán ismét
elszakadjon tıle, és ismét mindenkié legyen.
Aaron nem tudta biztosan, hogy a nı miként húzta ki mindannyiukat a bajból, és miként juttatott haza biztonságban
mindenkit. Természetesen ez volt a valóság, és nem az az átkozott mosoly. Neki még csak feleannyira sem volt
szüksége rájuk, mint nekik ırá. És ezt mindannyian tudták. Még ha jól is esett akár csak egy rövid idıre is úgy tenni,
nem ez lenne az igazság.
De ı dühöngött, amikor aznap éjjel hazatért. Valami volt Foley és Jacqueline között, de Aaron soha nem tudta meg
teljes biztonsággal, hogy pontosan mirıl is volt szó. Sturbridge tajtékzott, behatolókról, földrengésrıl és árulókról
ordítozott.
Pontosan ebben a pillanatban történt, hogy Foley elkapta a pillantását. És meglátta, hogy legyen átkozott. Aaron nem
tudta, hogy lehetséges ez, de abban a pillanatban Foley mindent megtudott. Az elmúlt néhány hétben minden alkalmat
megragadott, hogy tudassa Aaronnal: mindent tud. Ezek a pecsétek - az elemi pecsétek, amelyeket Foley kívánságára
saját kezőleg kellett összegyőjtenie - csak a legutolsók voltak a célozgatások hosszú sorában. İ, Aaron természetesen
szó szerint követte a felettese minden utasítását. De azt hitte, hogy azzal véget ér majd. Bemutatja nehezen
megszerzett kincseit a secundusnak, és ı meg fog szégyenülni. Napvilágra kerülnek a tettei. Talán még meg is tudja
majd zsarolni.
De ez? Foley biztosan nem akarja ezekkel megcsinálni. Aaron még egyszer bizonytalanul a secundusra pillantatott, de
Foley belemerült az elıkészületeibe.
Aaron egy hosszú pillanatig meredt a felettesére, és a fejében egymást kergették a lehetséges forgatókönyvek - intrika,
fenyegetések, zsarolás, vallomás, erıszak, megadás, megvesztegetés, megbékélés. Egymás után mindegyiket
megvizsgálta, mint valami ritka ékszert, aztán egymás után mindegyiket félretette, elvetette. Odabenn lassan kezdett
kikristályosodni valami. Az arcvonásai megkeményedtek, és élesek, szögletesek lettek.
Az üvegbe vájó gyémánt kegyetlen precizitásával Aaron lehajolt, és csontfehér krétával megjelölte az igazi keletet a
padlón. Ez nem az a kelet volt, amit bármelyik emberkéz által készített iránytő ki tudott volna mutatni, és nem is a
menhíreken át megfigyelt napéjegyenlıségek és napfordulók által meghatározott égi kelet. Ez a valódi kelet volt: Bécs.
A Hetek Tanácsának székhelye, az Atya pihenıhelye, a vér trónusa.
Aaron rezignáltan helyezte el a Vihar Szemében, a diagram legkeletibb pontjában a liberális pecsétjét. Egy akasztófa
egyik deszkája volt, hosszú, keskeny és egyenes, mint egy pálca. Ráadásul a fa további erénye volt az, hogy soha nem
érintette a földet.
Most már elkötelezte magát. Innen már nem volt visszatérés, már nem fordulhatott vissza az ırült ösvényrıl, amit
választott. Elhessegetett minden további kétséget, és kilépte a pontos távolságot a legdélibb pontig, a Tőz csarnokáig.
Amint odaért, elıhúzott a csomagjából egy rozsdás tırt. A klasszikus római vonások eltéveszthetetlenek voltak, még a
hosszú évek alatt keletkezett kopás és rozsdaréteg alatt is. Aaron óvatosan elhelyezte a tırt. A pengéje álnok módon
befelé, a középpont felé mutatott. Oda, ahová Foley-nak kell állnia, hogy meríthessen a vér hatalmából.
Egy újabb precíz forduló után Aaron elérkezett e legnyugatibb ponthoz, a Feledés Vizeihez, ahol mindenféle ceremónia
nélkül elhelyezett a földön egy kanadai fenyıbıl faragott csészét. Nem torpant meg, hogy vessen egy pillantást a kehely

19. oldal
 Névtelen
mélyén lötyögı sötét folyadékra. Attól csak eszébe jutna egy másik sötét, vizes hely, és a Gyermekek arca. A holdhoz
hasonlóan fényes, és kerek arcok. Gyorsan elfordult és tovább indult észak felé.
Hátrált egy kicsit, felmérte a célt, aztán a földre dobta az utolsó kincset is. A célba érı rothadó tarsolyban található
harminc ezüstpénzbıl pontosan tizenhárom gurult ki. Nagyon szerencsétlen dobás. Aaron otthagyta.
Ismét Foley felé fordult. A játék most már biztosan elkezdıdött. Foley nem fogja ezekkel végigcsinálni. Felé fordul majd,
kigúnyolja és leszidja. Valami drámait bömböl majd, mondjuk hogy: „Most pedig foglalja el méltó helyét ezeknek az
alattomos kellékeknek a körében, amelyeket a házamba hozott!”.
De nem. Foley összeszedettnek, és kísértetiesen nyugodtnak tőnt. Aaronnak ismerıs volt ez a nyugalom. Ez volt az a
pillanatnyi szélcsend, amiben majd beáramlik a vér.
Nem, ez egyszerően ırület! Meg kell állítani! Mindent tönkre fog tenni! Vajon miféle haszna lehet az elszenvedett
szurkálásoknak és megaláztatásoknak egy igazi rituáléban? A vér hatalmának megidézése kényes, és veszélyes
vállalkozás volt. Miféle ırült óvná magát szándékosan az árulásnak ezen szánalmas jeleivel? Foley hangja nyugodt volt.
- Aaron?
- Igen, Secundus.
- Lenne olyan kedves, és beküldené hozzám Jacqueline-t, amikor kifelé megy?
- Secundus, nem teheti...
- Köszönöm, Aaron.
- Nem, uram! Komolyan beszélek! Sajnálom! Ennek nem kell így történnie! El... elküldöm.
Foley elmosolyodott.
- Elküldeni? Nem tudja csak úgy egyszerően elküldeni. Én tudom. Én belenéztem a szemébe. Nem lehet ıt eltéríteni a
céljaitól.
Aaron összerezzent, mert azon kapta magát, hogy a válla fölött hátrapillantgatva keresi a sötét, csendes tettestársat,
pedig tudta, hogy még nincs ott.
- De hát nem nézhetett az ı... - kezdte Aaron, de aztán elcsendesedett.
Ekkor látta meg a vért. Foley lógó ujjairól nyújtózó vitae vonagló fonatait.
Már elkezdıdött.
Foley a tanítványa felé nyújtotta egyik remegı kezét, és ahogy a tenyere felfelé fordult, Aaron megpillantotta a
Secundus alkarján egymással párhuzamosan futó kegyetlen vágásokat. A felfelé fordított tenyere közepébe lyukat ütött,
és a seb közepében mélyen belenyomott egy fekete-vörös követ. Aaron zaklatott idegeinek az egész leginkább egy soha
nem pislogó szemhez hasonlított.
- Megmutatott nekem mindent, a drága Hazima-el. Belenéztem a szemébe. Az elveszett szemébe! Láttam a mélységeit.
Azt hiszi talán, hogy nem látom tisztán, mikor pihennek meg? Itt van minden elıttem, pırén és csupaszon. Maga is ott
van, természetesen, és a másik is. A maga sötét árnyéka. Maga az Exeunt Tertiuson kívül konspirál. Ó, és vannak
mások is! Jacqueline ott van - és ezért kell ıt beküldenie hozzám.
Aaron egyre növekvı rémülettel figyelt, és Foley tovább tántorgott.
- De nem ezek teljesítik be a végzetem!
Foley nevetett, aztán felköhögött, és finom vérpermetet szórt szét maga körül. Az ujjbegyei Aaron arca után
tapogatóztak. A tanítvány összeszedte a bátorságát, és rezzenéstelenül várta a vér pusztítását.
Aztán, mintha hirtelen valami egészen más jutott volna eszébe, Foley maga mellé ejtette a kezét. Valamit mormolt
maga elé, aztán elfordult, és nekilátott, hogy lesimítsa a ráncokat a rituális köntösén - de csak annyit sikerült elérnie,
hogy szétkent vérfoltokkal csúfította el az anyagot. Esetlen próbálkozás, mintha egy gyermek festene az ujjaival. Foley
úgy nézett szét a szobában, mintha most látná elıször. Úgy fordult egyik ritkaságtól a másik felé, mint egy szarka.
Idınként meg is botlott. Idınként leverte a tárgyakat a helyükrıl. Idınként lekapott egy könyvet a polcról, vagy
kitépett egy oldalt, vagy egy-egy szót az oldalakról. Néhány szóval mintha megfenyegette volna Aaront, másokat
összetaposott, és akadt olyan, amit hatalmas élvezettel felfalt, miközben magában dudorászott.
Megırült - gondolta Aaron. Mindent tönkre fog tenni.
A tanítvány hátra sem pillantva kilépett a szentélybıl, és elsietett az Exeunt Tertius felé.

1999. július 24., szombat, este 11:35

A Five Boroughs kápolna elıcsarnoka
New York városa, New York

Talbott hangja megbicsaklott a mondat közepén, és megborzongott, mintha valaki a sírjára lépett volna. Az elkövetett
hibát egy gyenge köhögı rohammal palástolta, és kihasználta az alkalmat, hogy egy intéssel újabb kupa italt hozasson
magának. A piszkavasat felhasználva valaki barátságosabb lobogásra bírta a tüzet, és az árnyékok a terem sarkaiba
iszkoltak a lángok elıl. Gyorsan úgy rendezték a székeket, hogy a mesélı közelebb ülhessen a tőzhöz.
Talbottnak egyikre sem volt szüksége. Miután egy hosszú korttyal ismét kellıen megerısítette magát a hideg ellen,
tettetett sértıdöttséggel legyintett a körülötte kibontakozó nyüzsgésre.
- Ezzel az anyáskodással halálra kényeztetnétek akárkit. Amennyire tudom, az utóbbi hét évtizedben nem volt
szükségem más segítségére ahhoz, hogy megtöröljem a saját orrom. Csak végigfutott rajtam a hideg.
Figyelmeztetésképpen.
Erezte, ahogy a történet berzenkedni kezd a közeledése ellen. Az egész vállalkozásnak ez volt a legfineszesebb része.
Egy történetnek, egy igazi történetnek kedveskedni, és udvarolni kellett. Az a kellemetlen gyanúja támadt, hogy ez a
történet már várt rá.
„Egy Lapátnyi Föld a Sírodról”. Ez volt a címe.

*****

„Mit látsz ott, gyermekem?”, kérdezte a lányától a vén szörnyeteg. „Ott a távolban. Nyálkásak már az én öreg szemeim,

20. oldal
 Névtelen
és nem igazán tudom kivenni. Kérlek, beszélj már!”
„Egy tüzet, apám”, jött a suttogó válasz. A lány romlásba döntötte a Pokol Bugyrait, amikor csendben volt, de a hangja
még ennél is rémítıbb volt. Magát a levegıt szaggatta darabokra. A szavai lágyabbak voltak, mint egy vipera lélegzete,
de olyan súlyosan koppantak, mint egy egész hegység. Azt a hirtelen borzongást hordozták magukban, mint amikor
valaki kiemelt egy ásónyi földet a sírodból. „Egy tüzet a Rajongás Mezején.”
Sziszegı átok szakadt fel az Ördög ajkairól, mert végre rádöbbent, hogy mitıl érzi rosszul magát. „Egy jel”, mondta
csak úgy megszokásból hangosan. „Ez kétségtelen.”
És most már tudja. Tudja, hogy született egy gyermek - egy csecsemı, aki egy nap majd Cromm Cruaich, a Púpos sötét
kútja elıtt állhat - és kimondhatja a tőz és a vér szavait. Az átkozott mezın gyújtott tőz a gyermek születését jelezte.
És az Ördög hunyorogva kémlel a távolba, és megpróbálja kivenni azt a bemocskolt, megtört földdarabot, ami a
Rajongás Mezejének, az áldozatok helyének határát jelzi. „Máris túl sok a vér.”, gondolkodik hangosan. „Az elsıszülött
vére, ami simára csiszolta a durva kıbálványt. Cromm Cruaich. İ volt az ı Molochjuk, a testvérgyilkosuk. Akit Isten
Megtagadott, és előzött a föld sötét zugába, ahol az életadó fény elıl menedékre lelhet. Ott évszázadokig
szomorkodhatott az árnyékban, az idıt a sötét kútba ömlı vérrel mérve.”
Az Ördög kı szíve sokkal keményebb lett már a puszta gondolattól, hogy a Púpos egy újabb lelket orozhat el tıle.
Így hát az Ördög úgy határozott, hogy fogja magát, és szerencsét próbál, hátha fel tudja kutatni azt a gyermeket. Csak
hogy vessen rá egy pillantást. Nem akart ı kárt tenni benne, ugye tudjátok. Még az Öreg Nick sem képes elviselni a
gyermekek szenvedését. Ó, azért nem kell félni, el fogja ı végezni a munkát, tökéletest fog alkotni, de még neki is
alantas, hogy élvezetet is találjon benne.
„Hagyj magamra!”, mondja kedvesen, és a lány eltőnik, éppoly hirtelen, ahogy jött. Jó kislány, és okos is. Hatalmas
büszkeség az apjának, akinek elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy a gyermeke ilyen lett.
A Csönd lába nyomán még a kövek is felsóhajtottak.
„El sem tudom képzelni, hogyan boldogulnék nélküle”, szólt a Szörnyeteg, és elindult lefelé a távoli zöld foltocska felé,
csak hogy jobban szemügyre vehesse.
De minél közelebb jut az Ördög Eire-hez, és az újszülött gyermekhez, annál erısebb és erısebb lesz a csöngés a
fülében.
Azért egy kis kellemetlenség nem fogja ám megállítani az Emberünket, úgyhogy İ csak megy tovább rendületlenül. De
a csöngés hamarosan olyan erıs lesz, hogy összekoccantja a fogakat a szájában. İ csak erısen összeszorítja az állát,
szembeszáll a csattogással, és egy lépéssel hét mérföldet tesz meg, ahogy átmászik a világ peremén. Elıször a fején
kívül semmit sem látni belıle, ahogy felbukkan a látóhatár fölött. Jegeskék szemek, csillogóak, de áttetszık, mint a hold
fénye, ami átszőrıdik a viharfelhıkön. Idegen, homályos, kiismerhetetlen. Aztán következnek a keskeny vállak,
amelyek csúcsban végzıdnek a háta mögött, ahol találkoznak a fenséges szárnyak erezetével. Mire a sétabotjának feje
elıször felbukkan, a feje már elveszett a fellegek között.
Amikor csak kinyitja a száját, hogy levegıt vegyen, a csöngés úgy csattan a felhık között, mint valami mennydörgés.
Az ég elsötétülését látó halászok máris szedegetni kezdik a hálóikat, és bosszús pillantásokat vetnek az ég felé, mert
képes volt ily galádul megszegni korábbi ígéreteit. És a bosszúszomjas vihar egyenesen visszaőzi ıket Eire gyönyörő
partjaira.
Az Ördög pedig csak jön egyre közelebb, pedig most már szó szerint szétrobban a feje, és pontosan a Malehidei dokkok
szélére teszi rá szilárdan a lábát. Ennek az egyetlen lépésnek a zaja úgy dübörög, mintha egy egész csordányi
vaspatkóval patkolt marha trappolna végig a dokkokon. A halászok aggodalmasan felpillantanak, de aztán
visszafordulnak, és sietve szorosra húzzák a hajókötelet, és a rakományt rögzítı köteleket. A küszöbön álló vihar
mintha magából a Pokolból látogatott volna el hozzájuk.
Nos, az emberünk, az Ördög már elég közel van ahhoz, hogy ha csak elırezuhan, már akkor is ír földet érint, de már
nem tud tovább jönni. Így hát ott helyben lekuporodik, és elıre-hátra hintázva fogja a fejét, miközben magában
dudorászik. A mély, reményvesztett hang úgy gördül a partok felé, mint egy gyülekezı vihar felhıi.
Ahogy ott hintázik elıre-hátra, hát mintha lassan, de biztosan beleroskadna önmagába. Mint a saját farkát felfaló kígyó.
A felhıkkel koronázott óriás hamarosan már alig nagyobb, mint egy hegy. Aztán már csak egy büszke hajó, ami
épphogy kiemelkedik a világ taraja mögül. Most már csak egy nemes háza, ami a falu fölé magasodik. Most egy medve,
aki egy fejjel magasabb a döbbent vadásznál.
Nem telik el sok idı, és már nem nagyobb egy férfinél. Egy igen alacsony, és szomorú férfinél, ha már itt tartunk.
„Nézd már!”, kiabálja túl a feltámadó vihart Corraig. „Tán a halált keresed ebben a szörnyőséges viharban? Ragadd
meg a kezem! Jól van. Megsérültél?” Az Ördög mogorván rápillant a halászra, aztán odaint neki a kezével. De minden
egyes mozdulattól a hullámok egyre magasabbra csapnak a dokkoknál. Corraig megvonja a vállát, és mormol valamit,
amit elsodor a szél. Megigazítja a vállán a hálót, aztán lehajol, megragadja az emberünk alkarját, és álló helyzetbe
penderíti.
Corraig elengedi, miután meggyızıdött róla, hogy ismét szilárdan áll a talpán, aztán biztatóan hátba veregeti,
nekifeszíti magát a szélnek, és elindul a dokkok felé.
Még a fele utat sem teszi meg, amikor hátrapillant, és meglátja, hogy az Emberünk még mindig ott áll, ahol hagyta.
Corraig az égre veti a szemeit, aztán visszaküzdi magát hozzá, a válla köré kanyarítja a férfi karját, és immár kettesben
elindulnak a háza felé.

*****

Talbott megugrott, ahogy egy kéz kulcsolódott a vállára. A fogásában nyoma sem volt biztatásnak, sem az emberi
érintés melegségének. A halálosan hideg kezek szorítását nem árulta el a vérkeringés lüktetése.
- Asszonyom... - ingott meg Talbott. - Micsoda megtiszteltetés! Kérem, csatlakozzon hozzánk!
Az öreg túlzott hessegetı mozdulattal takarította le a hozzá legközelebb esı padot.
Sturbridge nem lazított a szorításán, és nem is mozdult, hogy elfogadja a meghívást. Talbott sietve folytatta.
- Úgy tőnik, éppen idıben érkezett. Éppen egy történetet meséltem...
- Halványan mintha ismerıs lenne nekem ez a történet.
- Asszonyom, nem állt szándékunkban megsérteni önt! - a hangja bizalmas suttogássá halkult. - Ezek az ifjoncok

21. oldal
 Névtelen
mindannyian az Ön elkötelezett hívei. Az a leghıbb vágyuk, hogy kedvére tegyenek az úrnıjüknek. Csak a tudást
keresik, hogy megértsék, és hogy közelebb kerüljenek Önhöz.
A férfi fojtott szavaival éles ellentétben a régens határozott hangját mindenki hallhatta a tömegben.
- Nem a Kapus Testvér feladata, hogy elısegítse a baráti viszony kialakulását a tanárok és a diákok között!
A keze úgy szorította a vállát, mint a jéghideg acél.
- Nem, valóban nem. Önnek tökéletesen igaza van, asszonyom.
- Mit gondol, kinek kell majd megfizetni a hibájáért?
Sturbridge háta mögött Eva emelkedett fel.
- Regentia, én kértem ezt a történetet Talbottól! Nem ı a felelıs! İ próbált lebeszélni engem, de én nem engedtem. Én
fizetem meg a történet árát.
Sturbridge keményen Talbottra nézett.
- A történet árát. A szavak magát idézik, Kapus Testvér, nem illenek a lány szájába. Azt is elmondta neki, hogy
pontosan mi is lesz az ár? És hogy miféle pénzben kell majd megfizetni?
Valaha arany volt - gondolta a férfi, és nekilátott, hogy elmagyarázza, de Eva félbeszakította:
- Regentia, ha valami módon vétettem, akkor én fogok megfizetni érte.
Sturbridge megfordult, és végigmérte a novíciát, mintha most látná elıször. Aztán komoran bólintott.
- A szavaid eljutnak az Ördög fülébe, gyermek. Úgy lesz, ahogy kívánod!

1999. július 24., szombat, hajnali 3:17

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Foley hirtelen állt meg, ahogy nekirohant a munkaasztalnak. Bocsánatkérıen megveregette a lapját, és máris pördült
volna egy másik irányba, de végül mégis megállt, és hátrált egy lépést. Mélyen elıre hajolt, és kritikus szemmel
vizsgálgatni kezdte a különös eszközöket.
Elégedetten futtatta végig a pillantását a két, nyolc hüvelyk magas, négy hüvelyk széles tükrön. Ujját végighúzta a
tökéletes fényő ezüst kereteken, és megcsodálta a sima üveget, és az ezüstbıl készült hátlapokat. Az egyiken, vette
észre szórakozottan, a jobb felsı saroktól a bal alsóig keresztben egy hajszálrepedés futott végig. A bal haránt pólya.
Halványan felrémlett benne egy emlék. Jacqueline. Igen, ezek voltak azok a tárgyak, amelyeknek az elkészítésére
utasítást adott Jacqueline-nak. Hírtelen a mnemonikus képességei teljes tisztaságával látta maga elıtt a listát.
Tökéletes kép volt, hibátlan visszatükrözıdés.
Óvatosan letette a tönkrement tükröt, és ujjaival a hat simára csiszolt fenyıpálca között kezdett matatni. Mindegyiket
nagyjából egy gyermek zömök ceruzájának a hosszára faragták. Nem is olyan régen még gondosan egymás mellé
helyezve sorakoztak egy ezüsttálcán, amelyet az ismerıs liliommintázat díszített - ikertestvére annak a faragásnak a
doboz fedelén, amelyben mostanáig a kis ékköve pihent. A szeme. A szeme a Szemhez. Az a Szem pont olyan, mint ez
- gondolta. De az mélyen van, és nem magasan.
A hebehurgya ütközés következtében a fenyıpálcák úgy hevertek szerteszét a munkaasztalon, mint egy gyermekjáték
tartozékai. Foley a kezébe vett egy pálcát, majd még egyet, aztán mereven rámeredt, mintha ki akarná sajtolni belılük
a titkaikat. Végül nekilátott, hogy ismét elrendezze a pálcákat a tálcán. Türelmesen dolgozott, és a türelménél csak a
kezének remegése volt erısebb.
Letámasztotta az egyik végüket, és összeborította ıket, hogy úgy nézzenek ki, mint az álmos katonák. A pálcák ismét
szétgurultak.
Megcsúszott a keze, és az egyik pálca kettétört az asztal lapján. A törés mentén pedig nem gyanta, hanem vér
buggyant elı. A vér erıfeszítés nélkül, bágyadtan csordogált a finom mívő ezüsttálcán.
Foley agyának egy távoli zuga tudatában volt annak, hogy valami nincs rendjén. Valami nagyon nincs rendjén. A vérrel
volt baj - ahogy folyt, és a konzisztenciájával. Túl híg volt. Túl könnyő.
A tanítvány a saját vérével kellett volna feltöltse a pálcákat - a Tremerek vérével, a Hetek vérével. A hatalom a vérben
volt.
Foley megnyitotta magát a Látás elıtt. A pillantása egy képzeletbeli pontra szegezıdött maga elıtt a levegıben. A
szemei nem fókuszáltak. Kinyitotta a tenyerét, és feltárta a tenyerébe ültetett izzóvörös szemet. És ekkor meglátta.
Egy karcsú árnyék osont a fenyıpálcák között, és hozzájuk dörgölte az oldalát. Dorombolt.
Egy fekete macska - gondolta Foley. Egy fekete macska vére.
Most már kezdett mindent tisztán látni. Végeredményben nincs is rá szükség, hogy Aaron ideküldje hozzá Jacqueline-t.
Most már megértette, hogy a Szem miért mutatta meg neki a nıt, és hogy a tanítvány milyen szerepet fog játszani.
Szórakozottan körülnézett a szobában. Aaront kereste, de a tanítvány sehol sem volt. Nem számít. Hamarosan úgyis
visszatér. Ezt teljesen világosan látta.
Foley megfontoltan kinyújtotta a kezét, és felvett egy újabb pálcát az asztalról, elroppantotta, és hagyta, hogy a
kicsorduló vér elkeveredjen azokkal a cseppekkel, amelyek már korábban a tálcára csöppentek. Aztán felvett egy
újabbat.
A hatodik, és egyben utolsó pálca reccsenésére egyszerre hét vörös gyertya lobbant lángra. Újabb tárgyak, amelyeket
Jacqueline készített - gondolta Foley. A bírája, a tanítványa, és leendı gyilkosa. Elmosolyodott.
Az utasításai precízek voltak. Minden egyes gyertyát különös gondossággal kellett elkeverni egy vad bagoly
belsıségeivel. Hogy felgyorsítsák az éjszakában szárnyaló gondolatokat. Hogy mindenen áthatoló éleslátással ruházza
fel a sötétség fátylai között.
A gyertyák egy része szintén elmenekült, amikor Foley nekiütközött az asztalnak, és még akkor is a földön hevertek,
amikor elpattant az utolsó ágacska is. Most pedig vidáman lángra lobbantak, és vidámságuk gyorsan továbbterjedt. A
felszálló füst vörösen lüktetett - és lüktetésével elnyomta a Foley tenyerében ülı izzó vörös követ.
A levegıben a napon száradó vér eltéveszthetetlen szaga terjengett.
Azonban a gyertyák is hibásak voltak. Foley máris észlelte az utóképeiket. Nem a hófehér baglyot, hanem egy fekete

22. oldal
 Névtelen
kiskakast, amint a lángok között tollászkodik és parádézik.
Fekete macska vére, fekete kakas szíve. Társaság közeleg - gondolta Foley. Ösztönösen felbecsülte a távolságot, ami
elválasztotta a védelmezı körtıl. Túl messze van.

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:14

Barnard College
New York városa, New York

Ez immár a negyedik éjszaka volt, amikor a Milbank Hall mellett virrasztott. Az egyetem adminisztratív épületei
csöndesek voltak. Kedvezı rejtekhelyre lelt az egyik szomszédos tudományos épület árnyékában, és onnan figyelte azt
a bizonyos nem túl sőrőn használt mellékajtót.
Az ajtó pedig most elıször nyílt ki, amióta megkezdte a megfigyelését. Azonnal teljes riadókészültségbe került. Túllépett
még a szokásosan magas szintő éberségén is, és belépett egy olyan hiperérzékeny területre, ahol a kötelesség és a hit
összeolvadtak és eggyé váltak.
Az oldalajtón kisurranó férfi idegesnek és izgatottnak tőnt. Ifjú volt, szıke, frissen borotvált és a nyugati kafirok
szokásainak megfelelı minden alkalomra megfelelı ruházatot viselt. Ránézésre senki sem kérdıjelezte volna meg, hogy
valóban a tantestület tagjai közé tartozik.
Bár Anwar félig egy öreg, összeaszott gnómra számított - egy szakállas, köpenyes törpére, akinek kopasz feje búbján
egy ezüstös házi sapka imbolyog - mégsem engedte, hogy a csalódottsága kívülrıl is láthatóvá váljék. Inkább engedte,
hogy a várakozásai a valóság szemei elıtt kibontakozó fényeihez idomuljanak.
Az ideges férfi megjelenésével Anwar elıtt mindössze két választási lehetıség maradt. Vagy ez volt a kapcsolata, vagy
egy olyasvalaki, aki tudomást szerzett a titkos megegyezésrıl, és eltávolította a kapcsolatát, majd meglehetısen ostoba
módon úgy döntött, hogy ı maga jön el a találkozóra.
Anwar mozdulatlanul várta az elıre megbeszélt jelet.
A jövevény szemei az épületek és a fák által vetett gubancos árnyékokat vizslatták. Anwar még mélyebbre húzódott a
rejtekébe, a természetes és a természetfölötti árnyékok mélyére, amelyek eltakarták ıt.
Engem keres - gondolta. De ha ı az, akkor miért késlekedik? Miért nem adja meg a jelet? A közelben nem voltak
szemtanúk, vagy egyéb akadályozó tényezık, amelyek megmagyarázhatták volna a habozását. Anwarnak azonban
megvolt az az elınye, hogy már jó néhány éjszakát töltött elrejtızve ezen a helyen. Talán a szikár férfi egyszerően csak
óvatos.
Vagy az is lehetséges, hogy ezt az életbevágó részletet már nem sikerült kicsikarnia az eredeti kapcsolatából.
A jövevény továbbra is idegesen fészkelıdött. Fel s alá járkált. Hirtelen megállt, hogy feszülten az árnyékokba
meredjen, aztán folytatta a járkálást. Letörölte az izzadtságot a homlokáról. Megdörzsölte a szemét. Magában
mormogott.
A férfi nyugtalansága fertızınek bizonyult. Anwar ösztönösen a tenyerébe csúsztatott egy késpengét.
A férfi megpördült, és a pillantása megpihent Anwaron - megpihent és meg is pillantotta. Anwar biztos volt benne. A
tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, mielıtt a jövevény megpördült, hogy folytassa a szórakozott járkálást.
A másik szemében több volt egyszerő ideges izgatottságnál. Mi is lehetett? Talán ırület? A szemei mintha tőzzel és
vérrel teltek volna el. Anwar a fejét rázva próbálta elhessegetni ezt a képzetet. Romantikus ostobaság. Az egész csak az
izgatott férfi homlokán gyöngyözı véres veríték eredménye volt, amit folyamatosan a szemébe dörzsölt a kézfejével.
Semmi több.
Anwar még figyelmesebben nézte a jövevényt. Kifelé a másik semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevette volna a
sötétben rejtızködı alakot. Megnézte az óráját, és ismét mormolt valamit, aztán egy kicsit elırehajolva üreget formált
a tenyerével. És az üregben egy apró lángocska kelt életre. Nem gyújtott gyufát, nem nyúlt öngyújtóért, a nyitott
tenyere fölött most mégis egy kis lángocska járta a táncát. Kezét a szájához emelte, mintha egy cigarettát gyújtana
meg. Anwar az ujjai között egy pillanatra látta a lángot, aztán a tőz éppoly gyorsan eltőnt, mint ahogy jött.
Anwar tudta, hogy bárki más megpillantotta volna ezt a kérészélető lángocskát, akkor kételkedne abban, amit látott, és
meg lenne gyızıdve arról, hogy ı maga tévedett. Még ı maga is kételkedett volna a szemei által szolgáltatott
bizonyítékban, ha valójában nem éppen ez a láng lett volna az a jel, amire várt. Azonban Anwar még most sem indult el
azonnal, pedig már nyilvánvalóan elérkezett a cselekvés ideje. Az ösztönei azt súgták, hogy amennyire csak lehet,
ragaszkodjon az árnyékok által nyújtott menedékhez, és ha csak lehetséges, kerülje el az épületek közötti nyílt
térséget. İ azonban elnyomta a késztetést.
Ha a kapcsolat nem tartotta be a megegyezés rá esı részét - és a maga részérıl nem tett meg mindent azért, hogy
biztosítsa a küldetés sikerét - akkor ezen a ponton Anwar már nem sokat tehetett ellene. Talán csak annyit, hogy
méltósággal megy a halálba.
Most, hogy a tétlenség végtelennek tőnı éjszakái véget értek, a közvetett megközelítés létfontosságú másodperceket
emésztett volna fel, úgyhogy Anwar céltudatosan átvágott a nyílt területen.
Feszülten figyelte a kapcsolat kezeit, ahogy közeledett. A kezek pedig türelmetlenségrıl árulkodtak. Anwar tisztában
volt vele, hogy még nem késı elmenekülni, ha a kafir megbízhatatlannak bizonyulna, de amint belép a kápolnába,
azonnal teljesen a boszorkánymester hatalmába kerül. Attól kezdve elképzelhetı, hogy lehetetlen lenne elmenekülni. A
rejtett fegyver pengéjét még erısebben préselte hozzá az alkarjához.
Az izgága férfiú javára kell írni, hogy nem ugrott fel, amikor Anwar kilépett a rejteket adó árnyékok közül. Ehelyett
másodszor is az órájára pillantott, és elmormolt egy szitkot az orra alatt.
- A nevem Aaron.
A hangja kimért volt, és kurtán csattant, mintha bizony ı lett volna az, akit megvárakoztattak. Ilyen közelségbıl a
kezein és az arcán feszülı bır meghazudtolta fiatalos külsejét. A húsa túlságosan feszesen tapadt a csontjaira, és a bır
pergamenszerően megrepedezett a szemei körül.
Anwar üdvözlésül meghajtott a fejét, de a szemei mindvégig a boszorkánymesterébe mélyedtek. Azt várta, hogy a
vértıl elhomályosuló szemek mélyén megpillanthatja a ravaszságot, a kegyetlenséget és az opportunizmust - a

23. oldal
 Névtelen
boszorkánymesterek hírhedt tulajdonságait. Talán valahol mélyen még abban is reménykedett, hogy felcsillanhat elıtte
az áruló valódi indítéka is - a kapzsiság tüze, a bőntudat sunyi pillantása, a bosszú tiszta fénye.
Azonban nem látott mást, csak kétségbeesést, türelmetlenséget és reménytelenséget. Meglehetısen egészségtelen
elegy volt ez, és Anwar megszokta, hogy messzirıl elkerülje az ilyesmit. Ma esti társa ebben a vállalkozásban jól
láthatóan kezdett szétesni a varrások mentén.
- Haqim vezesse a kezed és vigyen el gyorsan a céljaidhoz, Aaron, a Fényhozó! Ma éjjel egy a minket vezérlı akarat.
Haqim adja nagy kegyelmében, hogy idegeneké, és ne a sajátunk legyen a kiömlı vér. Odabenn minden készen áll?
- Ne itt! - jött a fojtott válasz.
Aaron hátat fordított neki, és az ajtó gombjával kezdett matatni. Anwar intenzíven érezte az alkarjának feszülı hideg
pengét, de nem csapott le - nagyobb vadra várt.
Az ajtó befelé nyílt, és mögötte szinte ásított a sötétség. Aaron besurrant a résen. Ha tudatában is volt annak, hogy
csak egy hajszál választotta el a biztos pusztulástól, kifelé ennek semmi jelét nem mutatta.
Anwar követte. Átlépte a küszöböt, és fájdalmasan nyilvánvalóvá vált számára, hogy mostantól ki van szolgáltatva az
ellenségei kénye-kedvének. Azonban távolról sem volt védtelen. Hirtelen azt vette észre, hogy azon gondolkodik, hogy
vajon miként kerülhetett egy boszorkánymester a mesterek befolyása alá - hogyan eshetett meg, hogy a győlölt
Tremerek egyike Haqim gyermekeinek adósává vált. Se szeri, se száma nem volt azoknak a pletykáknak, amelyek a
boszorkánymesterek hőségérıl szóltak. Még Alamut világtól távol esı menedékében is suttogtak a vér eltéphetetlen
kötelékérıl, ami a Tremerek között feszült - ami teljesen lehetetlenné kellett volna tegyen egy ehhez hasonló alkalmi
árulást.
Népének bármely más tagjához hasonlóan Anwar személyesen is tanúsíthatta, hogy miféle hatalommal bírnak a
Tremerek a vér fölött. És mekkora erıvel képesek másokat rabszolgaságba kényszeríteni a segítségével. Nem tőnt
valószínőnek, hogy a közeljövıben elhalványulna azoknak az évszázadoknak az emléke, amelyeket a népe a Tremerek
átkának alávetve volt kénytelen végigszenvedni - addig nem is fog elhalványulni az az emlék, amíg vissza nem vették
az utolsó elnyomó vérét is.
Azonban, Haqimnak hála, az öregek megtalálták a módját, hogy fordítsanak az álláson, és kiszabadítsák a klánt a
Tremerek fertızött vérének sötét hatalma alól. Ha pedig az öregek képesek voltak megtörni a Nagy Átkot, akkor miféle
akadályt jelenthetne nekik egy egyszerő Tremere novícia vérköteléke?
Anwar valószínőleg hangosan felhorkanhatott. A hang alig lehetett hangosabb egy suttogásnál, de a vezetıje élesen
rápillantott, és intett, hogy maradjon csendben. Nyilvánvaló volt, hogy tartott a felfedeztetéstıl. Jó.
Néhány pillanatig engedte, hogy a képzeltében kirajzolódjon egy világ, ahol a boszorkánymesterek egymás ellen
fordulnak. Elképzelte Haqim gyermekeit, akik annyian voltak, mint homokszem a sivatagban, ahogy felkelnek, hogy
elborítsák a Tremere piramist. Eltáncolják a had, a bosszú táncát a piramis romjain, és a dobbanó lábak a folyton
változó homokfelszín alá - a feledésbe - kényszerítik a boszorkánymestereknek még az emlékét is.
Ó igen, a bosszú erıdítménye ezekben a pillanatokban is épül. Elıbukkan a kavargó homokból, és a hatalmas falak az
egymás után beépülı homokszemektıl egyre magasabbra és magasabbra tornyosulnak a pusztaság fölé. Mindegyik
szemcsét az ellenségeik vérével kevert habarcs rögzítette a társaihoz - a vérrel, amelyet oly régóta megtagadtak már
tılük. Bizonyos, hogy hamarosan sor kerül egy hatalmas leszámolásra. A vér, amelyet Anwar ma éjjel ki fog ontani,
közelebb hozza a népének a végsı bosszúállás erıdjét - pontosan egy homokszemcsével közelebb.
Mi egyebet kellett volna tudnia Anwarnak ahhoz, hogy felkészülhessen erre az éjszakai vállalkozásra? İ nem volt más,
mint a bosszú eszköze. Nem adatott meg neki, hogy megismerje az építık szándékait. Nem részesült az öregek
titkaiban. Mindössze annyi volt a feladata, hogy a csapása ne tévessze el a célt. És hogy bármi áron megelızze, hogy
meghajoljon vagy kettétörjön a mesterek irányító kezében.
Nem ismertették vele a kafir saját undorító fajtája ellen elkövetett árulásának részleteit. Eltekintve a meddı
kíváncsiságtól, nem is volt rá semmi oka, hogy birtokában legyen ennek a tudásnak. Azonban ettıl még elgondolkodott.
A boszorkánymesternek nem lehetnek kétségei afelıl, hogy milyen befejezés vár rájuk ennek az ösvénynek a végén.
Anwar gyanakvóvá vált. Egyáltalán nem tetszett neki ez a megegyezés, ami arra kényszerítette, hogy egy kafirra
támaszkodjon - ráadásul az a bizonyos kafir megadta magát a kétségbeesésnek, és árulóvá vált. Hogyan lehetne
megbízni egy ilyen személyben? Hogyan remélheti, hogy túlélheti az árulását?
- Kövess! - suttogta Aaron. - És maradj a közelemben!
Anwar engedelmeskedett. Mindig pontosan arra a helyre tette a talpát, amit Aaron lába éppen csak elhagyott.
Gyanította, hogy most már belül jártak a kápolna misztikus védelmének külsı peremén. Itt már nincs helye hibának.
A mellékajtótól egy keskeny folyosó vezetett a sötétség mélyére. A folyosóról nyílt egy nehéz tölgyfa ajtó, amelynek
tejüveg ablakán az állt festett betőkkel, hogy: AZ AKADÉMIAI KAROK KÖZÖTTI FEGYELMI VIZSGÁLATOK HELYETTES
DÉKÁNJA. Anwar emlékezetébe vésett minden betőt, és az egyes betők pontos elhelyezkedését az üvegen.
Elgondolkozott, hogy pontosan mit is jelenthetnek ezek a szavak, de tekintettel arra, hogy a vezetıje szigorúan csendre
intette, nem próbálta rávenni, hogy felolvassa neki a feliratot. A felirat hivatalosnak és elrettentınek tőnt. Kétség sem
férhetett hozzá, hogy pontosan ez volt a szándéka a készítıinek - hogy elriasszák vele az egyszerő kíváncsiskodókat.
Márpedig ez a nem éppen hízelgı jelzı ráillett szinte mindenkire, aki betette a lábát a nyugati „egyetemekre”.
Aaront nem riasztotta el a felirat. Egy teljesen hétköznapinak tőnı kulccsal kinyitotta az ajtót, és bevezette Anwart.
Anwar azt várta, hogy a szürke, börtönszerő környezetbıl most a pompa és a kicsapongás erıdítményébe érkeznek,
ami illik a túlkapásokhoz, amelyekrıl a Tremere klán elhíresült, ehelyett azonban az ajtó mögötti iroda éppen olyan
jellegtelen volt, mint a folyosó az ajtó túloldalán. Mindössze egy asztal, néhány irattartó szekrény és egy-két szék
alkották a teljes berendezést.
Aaron becsukta az ajtót, és jól hallhatóan kifújta a levegıt.
- Itt beszélhetünk. De sietnünk kell! Mindent el fog rontani!
Elırelépett, és az asztal lapjára terített két köpeny közül az egyiket odadobta Anwarnak.
- Ki fog mindent elrontani? - kapta el Anwar a ruhadarabot. Nem öltötte magára azonnal, hanem türelmesen kivárta,
amíg Aaron karjai és a feje belegabalyodott a sajátjába, és csak azután látott neki, hogy felvegye a köpenyét.
- Foley. A célpont - dadogta bőntudatosan a szót a Tremere.
- Johnston Foley - szavalta Anwar, hogy ellenırizze a tényeket. - Regent Secundus, parancsnokhelyettes, Five Boroughs
kápolna, New York városa, New York. Magassága 177 cm. Súlya 80 kg. Haja színe sötét, szürkül. Szeme barna. Bajusz,

24. oldal
 Névtelen
szakáll: ıszülı körszakáll és bajusz. Látszólagos kor: negyvenes évek vége. Valós kor: nagyjából kétszáz év, az
Amerikai polgárháború elıtt született.
- Igen, igen, Foley. Ez lenyőgözı! De a gond az...
- Ismert veszélyforrások - thaumaturgia: írott szavakon, rajzokon, pecséteken, jeleken és rituális diagramokon
keresztül őzött vérmágia. Lıfegyverek: elfogadhatóan lı pisztollyal, általában nincs nála fegyver. Mérgek: gyanítható
részvétel két másik novícia halálában az atlantai kápolnában. Áthelyezve, kiemelten veszélyes feladatra a FBK-ba.
Politika: magas szintő kapcsolatok...
- Megırült.
Ez már belefojtotta a szót Anwarba. Egy újabb ırük boszorkánymester. A dolgok hirtelen kezdtek bonyolultabbá válni.
- Magyarázatot kérek!
- Nem tudom elhinni, hogy valóban azokkal akarja végrehajtani! Ha nem jutunk hamarosan a közelébe... Nézd, amikor
magára hagytam, Foley már nekilátott egy rituálénak, egy nagyon ostoba és veszedelmes rituálénak. Ami meg fogja
ölni. Hacsak nem érünk oda hamarabb.
Anwar átgondolta a helyzetet.
- Nem értem, hogy hirtelen miért kezdtél a célpont biztonsága miatt aggódni.
- Nézd, fogalmam sincs, hogy mivel büntetnek majd rejtett mestereid, ha úgy térsz vissza hozzájuk, hogy nem végeztél
Foley-val. De azt tudom... tudom, hogy mennyire fontos, hogy orgyilkos végezzen Foley-val. Itt, ezen a helyen. És ma
éjjel.
- Úgy legyen hát! Egyedül van?
- Igen. Egyedül volt. De egyfolytában arról beszélt, hogy mások is eljönnek. Elıfordulhat, hogy rólad volt szó.
Rendben - gondolta Anwar. Két ırült boszorkánymester, és a célpontot elıre figyelmeztették.
- Feltehetnék még egy kérdést, Aaron, a Fényhozó? Egy személyes kérdést?
Aaron türelmetlennek tőnt, de intette, hogy folytassa.
- Miért olyan fontos, hogy orgyilkos végezzen Foley-val? És még ma éjjel? És miért a kápolna falai között kell erre sor
kerüljön? Miért csinálod ezt?
Hiszen tudnod kell, hogy mi lesz ennek a vége. Aaron rezzenéstelenül viszonozta a pillantását.
- Te miért csinálod ezt? - felelte lassan, és minden egyes szótagot jól elkülönülten ejtett ki.
Anwar meglepıdött, hogy így nekiszegezték a saját kérdését. Aztán végül megértette, és mélyen, ünnepélyesen
meghajolt a vezetıje elıtt.
- Akkor tegyük meg, amit meg kell tennünk! Indulhatunk?
- Essünk túl rajta!
Aaron odafordult egy látszólag teljesen hétköznapi ruhásszekrényhez, és a kilincsre tette a kezét.
- Úgy hiszem, jó lenne, ha mostantól csendben maradnánk. Ettıl a ponttól nem lenne biztonságos a hangos beszéd.
Biztonságban elvezetlek Foley szentélyéhez. Ha sikerrel jársz, biztonságban kiviszlek a szentélybıl. Ennél többet nem
tehetek. Ha útközben feltartóztatnak...
Anwar bólintott.
- Egy szót se többet! Ennyi elég, Aaron, a Fényhozó! Megtesszük, amit meg kell tennünk!
A boszorkánymester ismét a szekrényajtó gombja felé fordult, és maga elé mormolt néhány szótagot. Anwar nem tudta
biztosan, hogy egy ráolvasás része volt-e, vagy csak egy kétségbeesett ima.
Mindenestre azt érezte, hogy a bıre akár a varázslatos ráolvasás, akár a szuggesztió hatalma miatt végigbizsergett,
amikor a szavak elhangzottak. Csendben átkozta magát a reszketéséért.
A feltáruló ajtó mögött csupasz betonfalak között egy egyszerő fémlépcsı vezetett a mélybe. A szőkös tér hideg volt, és
nedves. A látványban volt valami, amitıl Anwar úgy érezte, mintha egy kútba nézett volna le. Kötelességtudóan
megjegyzett minden apró részletet a lefelé vezetı útjuk során - a lépcsıfokok pontos számát az egyes fordulókban
(hét), a pihenık számát (ötvenkettı), az ajtók számát, amelyek mellett elhaladtak ereszkedés közben (négy), Aaron
megtorpanásainak számát (tizenkettı), amikor a vezetıje teljesen megállt, és vagy az üldözık lépteit keresve
hallgatózott, vagy a csöpögı víz távolból érkezı zaját hallgatta, vagy azt számolta, hogy a lépteik zaja mennyi idı alatt
ér vissza hozzájuk a mélységbıl.
Szemmel látható volt Aaron türelmetlensége, úgyhogy Anwar nem kérdıjelezte meg ezeknek a gyakori
megtorpanásoknak a szükségességét. Biztos volt benne, ha nem lett volna szükséges ez az elıvigyázatosság, akkor
Aaron ügyet sem vetett volna rájuk. Talán a kápolna védelmi rendszeréhez lehetett köze. Azonban bármiféle ırzı
pecsétek mellett haladtak is el eddig, azokat olyan jól elrejtették, hogy Anwar egyetlenegyet sem vett észre belılük. Az
öregek nagy bölcsességükben talán a részletekbe menı leírását hallván fényt deríthetnek majd olyan titokra, amelyek
elıtte rejtve maradtak.
Közel maradt hát Aaronhoz, és fülei süketek maradtak azokra a hangokra, amelyek a központi kürtıbıl jutottak el
hozzá. Nagyon is jól tudta, hogy mindössze az akusztika miatt tőnik a vízcseppek koppanása könyörgı hangok
kórusának. Gyermeki hangoknak.
Had - suttogták a fülébe a Gyermekek. - Bosszú.

1999. július 25., vasárnap, éjjel 1:14

A Five Boroughs kápolna elıcsarnoka
New York városa, New York

Sturbridge rezzenéstelen tekintettel mérte végig Évát. Úgy nézett rá, mintha ez lenne az elsı alkalom, hogy igazán
látná ifjú védencét. Oly sok minden múlott rajta. Olyan sok minden volt, amit még csak nem is remélhetett, hogy meg
tud érteni.
Sturbridge komoran bólintott.
- A szavaid eljutnak az Ördög fülébe, gyermek. A történet árát egyedül neked kell megfizetned! - mondta, aztán
visszafordult Talbott felé, megragadta a mesélıt a könyökénél, és felemelte ültébıl. - Add át a tuskót, vén bárd!

25. oldal
 Névtelen
- Hölgyem?
- Mára végeztél! Fogj egy korsót, és ülj a tőz mellé! Megérdemled. Késıre jár, és a történet most már másnak a
kezében van. És ne vitatkozz az idısebbekkel! - tette még hozzá utólag, hogy elejét vegye a tiltakozásnak.
- Az idısebbekkel - csipkelıdött idegesen Talbott. - Nos, Ön nagyon jól tudja, hogyha csak egyszer is visszautasítanék
egy ilyen ajánlatot - egy pint barna sört, és egy megtisztelı helyet a tőz mellett - akkor a rend azonnal visszavonná a
költı-engedélyemet. Megadom magam. Végül is a jog, hogy elmesélhesse ezt a történetet, egyedül Önt illeti, és senki
mást.
Sturbridge búcsúzóul megszorította a vállát, és kényelmesen elhelyezkedett. A hangja tekintélyének teljes tudatában
szárnyalt a hallgatóság fölött. „Fura zsákmány ez egy egész napi munkáért.”

Emer az ajtóban várakozott, és az arca aggodalomról árulkodott. Amikor meglátta a párost, megfordult, és szétszórta a
gyermekrajt a szobában. Mire a férfiak megérkeztek, már elı is kerültek a száraz ruhák és a meleg takarók. A székeket
pedig közelebb húzták a tőzhöz.
A gyermekek a hamarjában rájuk osztott feladatok után szaladgáltak. Egy, kettı... négy gyerek? Csak Emer állt
mozdulatlanul és karbafont kezekkel a lázas tevékenység forgószelének közepén.
„Corraig ap Culain.” Emer közönyösen ejtette a szavakat, mint egy ítéletet hirdetı földesúr. „Néha azt kell hinnem, hogy
beléd még annyi ész sem szorult, mint amennyit a Jóisten egy kecskének juttatott. Hát nem láttad, miféle vihar
készülıdik? Így halálra rémíteni egy jóasszonyt!” - ezzel rádobott egy törölközıt a férje fejére.
„És milyen fura zsákmány ez itt egy egész napi munkáért.” Megragadta az idegen karját, és odavezette szegényt a
tőzhelyhez. „Bocsáss meg az én kedves férjemnek! Általában igencsak megbízható fajta. És elég csak elgondolni, hogy
ilyen magas ajánlólevekkel érkezett. Persze ránézésre ezt sose mondaná meg. 'Nyápic', mondta mindig szegény anyám.
'Nem tart majd sokáig.'”
„És ebben sem volt igaza”, szólt Curraig, és kikukucskált a törülközı alól, amivel még mindig a fejét dörgölte. „Egy férfi
akkor tesz igazán jót saját magával, ha hitbeli kérdésekben kikéri a véleményét, aztán homlokegyenest az ellenkezıjét
teszi annak, amit tanácsolt.”
„Édes Istenem, hogy mit nem mondasz? Biztos vagyok benne, hogy az Atya örömmel venné szakértı segítségedet a
jóslás mővészetében. Majd szólok neki errıl Vasárnap. De addig is, tölthetnél egy kortyot a vendégünknek, hogy
visszatérjen belé az élet. Szegény pára, teljesen átázott. És reszket is.”
„Ne hagyd, hogy megfélemlítsen!”, szólt hátra Corraig a válla fölött. „Eddig csak a legritkább esetben fordult elı, hogy
tényleg lyukat beszélt volna valakinek a hasába.”
„Ne is figyelj rá!”, nézett morcosan a férje után az asszony. „Szegény párát a fejére ejtették még csecsszopó korában.
Az anyja soha nem bocsátotta meg magának. Itt van, tekerje ezt maga köré! Köszönöm, Padraig. Na, ez egy
hasznavehetı kis legényke.
Vajon kitıl örökölhette? Brigid drágám, merjél már egy tányér levest a vendégünknek! És igen, ha már ott vagy,
hozhatsz eggyel annak a férfinak is ott!”
Corraig ismét átsétált a szobán, de ezúttal mindkét kezében egy-egy csuprot hozott. „Itt is van. Egészségünkre!”
A quiskey úgy áradt szét az ereikben, mint a folyékony arany - egy öreg barát szívélyes üdvözlete. Az Ördög fejében
tomboló agyzsibbasztó kín alábbhagyott egy árnyalatnyit. A fájdalom még ott volt, de az már jó ismerıse volt az
emberünknek, az Ördögnek.
„Köszönetem neked, és bájos hitvesednek a kedvességért, amivel egy idegent fogadtatok! Nem tudom, mi jöhetett rám.
De a bőbáj elmúlt, és én indulok is tovább.”
„Hallani sem akarok ilyesmirıl!”, jelentette ki határozottan Emer, és szemeit öntudatosan a férjére szegezte.
„Hát persze, hogy nem! Amikor ekkora vihar tombol odakinn? Hát, hamarabb adnék oda valakit magának az Ördögnek,
mint hogy oda kieresszem. Milyen fényt vetne rám, ha ilyen sorsra juttatnék valakit?”
„Nem, nem, verjed csak ki a fejedbıl ezt az ostobaságot!”, nyugtatta Emer, és a vendég kezébe nyomta a levesestálat.
„Köszönöm, Brigid. És hová mehetnél, még ha tovább is mennél? Láthatóan idegen vagy ezen a tájon, már ha
megbocsátasz, amiért ezt mondom, és mostanra még a fogadó ajtaját is szorosan bezárták. Nem, ma éjjel jól elleszel
majd itt nálunk. Majd megágyazunk itt neked a tőzhely mellett.”
„Túl kedvesek vagytok egy vén szörnyeteghez.” Az Ördög leengedte a félig kiürült tálat, és megtörölte a száját a
kézfejével. Aztán megtorpant, amikor meglátta a szoba túlsó végébıl ıt figyelı kicsiny Columcillet.
„Milyen udvariatlan vagyok!”, mondta bocsánatkérı hangon. „Nem mostanában volt, amikor utoljára ilyen társaságban
vacsoráztam. Általában egyedül eszem meg az ételt, amire sikerül szert tennem.”
„A leves kitőnı!”, folytatta magabiztosabb hangon. „És gyanítom, hogy a fedeled alatt nem csak egyetlen jó szakácsot
rejtegetsz.” Arrafelé pillantott, ahol Brigid támasztotta az asztalt leplezetlen kíváncsisággal méregetve az idegent. A
lányka visszavonult anyja szoknyája mögé.
Az Ördög sokkal óvatosabban végezte ki a halleves maradékát. Egyszerre csak egy kanállal. Mire végzett, a fájdalom és
a hideg nagyrészt vissza is szorult a testében. A kis zsúpfedeles ház meglehetısen otthonos volt. Egyetlen szoba. Egyik
oldalt egy asztal, ami fölött különbözı fazekak és lábosok lógtak a falon, és egy éléskamra. A tőzhely a hátsó falnak
támaszkodott, és mellette álltak a székek. A másik oldalon egy vitorlavászon mögött rejtızött az ágy, és ha meg lehet
ítélni a kiszőrıdı hangok alapján, akkor egy bölcsı is.
„Ez Brendan”, mondta Emer, aki már el is indult abba az irányba. „Már megbocsáss!”
„Természetesen, természetesen!”
Az asszony eltőnt a függöny mögött, és az Ördög közelebb intette magához Corraigot.
„Takaros asszony, micsoda szerencse, hogy megfogtad magadnak!”
„İ maga is minden nap emlékeztet erre. De mondd csak, most hogy visszanyerted a nyugalmadat, mi szél hozott
errefelé? Rokonod lakik netán errefelé, vagy csak Dublin felé visz az utad? Meg vagyok lepve, hogy nem ott tettek
partra. A saját halászhajóinkon kívül nem sokan kötnek ki itt minálunk.”
Az Ördögnek aztán nem állt szándékában helyreigazítani vendéglátójának téves benyomásait. „A rokonságom
szétszóródott a Föld legtávolabbi sarkaiba.” Ez nem csak dıre dicsekvés volt. „Meg lennék lepve, ha nem találnék

26. oldal
 Névtelen
valami rég elfeledett atyámfiát ezen a vidéken. De a vihar borított fel, és kényszerített itt partra. Valóban Dublin felé
tartottunk. Hamarosan indulnom is kell.”
„Maradj csak nyugodtan, a társaid ma biztosan nem futnak ki a tengerre. És valószínőleg még holnap sem. Holnap
reggel majd üzenhetünk nekik. Hogy tudják, hogy jól vagy, és hamarosan megint csatlakozol hozzájuk. Akkor amolyan
kereskedıféle lennél?”
„Nem, én csak egy utazó vagyok, aki önként vállalt számőzetésben van az otthon és a család kényelmétıl.” Ennél
igazabbat talán soha nem szóltak még.
„De szeretném azt hinni, hogy errefelé is van egy-két ember, aki meleg szívvel emlékszik rám.” És az Ördög ezen
elgondolkozik egy kicsit. „Ismertem valamikor egy ifjú hölgyet, Baerne egy hölgyét. Egy okos kis fruskát, akinek
megvolt az a ritka képessége, hogy meglelje az eltőnt dolgokat. A környéken mérföldekre mindenki tudott róla. De
sok-sok év telt már el azóta, hogy utoljára beárnyékoltam az ajtaját.”
„Baerne boszorkánya?”, nevetett Corraig. „Hát, fogadni mernék rá, hogy senki nem hívta 'fruskának' a Bölcs Asszonyt
még jóval azelıtt sem, hogy te vagy én megszülettünk. Bárcsak itt lehetne most, hogy ı is hallhatta volna. Már látom,
hogy miért kedvelt téged, te vén mézesnyelvő.” De eztán Corraig arca elkomorodott. „Jó asszony volt az, minden
jóslása, hibája meg fızete ellenére is. Hiányozni fog.”
„Micsoda? Azt akarod mondani...”
Corraig felemelte a poharát. „Baerne Bölcs Asszonyára. Jusson be a mennybe egy fél órával azelıtt, hogy az Ördög
tudomást szerez a haláláról.”

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:31

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Foley tudatának egy része halványan érzékelte, hogy valahol létrejött egy törés. Hogy az idı nélküle haladt elıre.
A szemei kinyíltak, de az idı torzulásának köszönhetıen eltérés volt a fizikai cselekedetek, és a fényhullámok érkezése
között, amelyek megszokott körülmények között az adott cselekedethez tartoztak. Az elméjének az a része, amely még
mindig az ilyen külsı részletekkel foglalkozott, olyan ingereket kapott, amelyek több perccel korábbról származtak.
Az ajkai mintha saját maguktól mozogtak volna. Egy halott nyelv szavai peregtek róluk. Azonban a beszéd idıérzéke
különbözött attól, amit a látása közvetített neki. A szavak, amelyek csak egy órával késıbb hangzanak el, olyan
képekkel keveredtek, amelyek már elvesztek a múlt ködében.
Egy hullám torzította el az idıérzéket, és megváltoztatta a kapcsolatokat. Foley most látta, hogyan fogják megragadni a
kezeit (vagy hogyan ragadták meg korábban?) a fenyıpálcákat. A szemei látták, hogyan fogják egyenként elroppantani
a kezei a pálcákat, és hogy nem gyanta, hanem vér csöpög majd belılük az ezüsttálcára - egy fekete macska vére. Ez
valami módon súlyos jelentıséggel bírt.
Hát persze, Jacqueline! A macska egy gyermek arcát viselte, egy kislányét. A lány rámosolygott, és a szájából
elıbukkantak a csökevényes agyarak. Foley hagyta, hogy az arc idısebbé váljon a lelki szemei elıtt. A vonásai
megkeményedtek, középkorúvá torzultak, és elıbukkant a tanítványának, a bírájának, és a leendı gyilkosának az arca.
Hát persze! Ismét hallotta az anyja szavait, aki azt állította, hogy a házban élı macska ellopja az újszülöttek lélegzetét.
Foley-nak fogalma sem volt, hogyan telik az idı a kinti világban, és attól rettegett, hogy veszedelmesen magába
roskad. De volt itt még valami más is. Valami, amit eddig nem vett észre. Most már nagyon közel járt a középponthoz.
Interiora Terrae. Ha létezik olyan hely, ahol válaszokra lelhet, akkor ez volt az. Bárcsak képes lenne...
Hirtelen fény ragyogott fel a labirintus sötétjében. Egy izzó sárga gömb. A szem gyanakodva mustrálgatta ıt.
- Ki jár ott? - A hang mintha valahonnan a szem mögül jött volna. - Tudom, hogy van ott valaki, de nem tudom kivenni
az alakját. Te látod? Az árnyékokban a Boszorkány Lábszárai között.
- Csak nyugalom, drágaságom - csitítgatta egy második hang. - Semmi az. Csak a fény játéka. Nincs ott senki, aki
árthatna neked.
Foley óvatosan megkerülte a szemet, és feszülten figyelte az árnyékokat, amelyeket a labirintus falaira vetett. Úgy
vélte, hogy ki tudja venni valamiféle nyílás széleit, egy sötét üreget, ahol két oszlop jól láthatóan közelebb dılt
egymáshoz. Közelebb lépett.
- Ott! Megint megmozdult. Kapd el! Kötözd meg! Küldd el! Nem hagyhatjuk, hogy megzavarjon!
- Leopold, nézd csak ki van itt! - próbálkozott egy új taktikával a második hang. - A barátunk az, Foley. Foley eljött,
hogy meglátogasson. Hát nem kedves tıle? Leopold, te emlékszel Foley-ra.
Leopold ledobta a vésıjét, ami csörömpölve csapódott a padlóhoz. Nem volt hajlandó megfordulni.
- Nem emlékszem rá.
- Foley, gyere ide, a fénybe, kedvesem! Hadd nézzelek! Így már jobb. Itt a kuzinod, Leopold. Éppen rólad beszéltünk,
nem igaz, Leopold?
A második hang tulajdonosa továbbra is rejtve maradt Foley elıl a barlang hatalmas árnyékos tereiben. A barlang
fordulója mögött volt valami csillogás, vagy ilyesmi. Valami éppen a látható határán. Miután pislogott, sikerült
valamiféle benyomást szerezni arról a hatalmas valamirıl. Az a valami az árnyékokból állt össze, és csak a visszavert
fény mágiája ruházta fel alakkal. Valami tompán fénylett, a vert arany lapos csillogásával.
- Foley? Foley. Nem ismerek semmiféle Foley-t. İ, küldd el ıt!
- Nos, nem viselkedhetsz így a kuzinoddal! Olyan hosszú utat tett meg, hogy láthasson. Hogy láthassa a mővedet.
Erre Leopold megpördült. Tett egy gyors lépést Foley felé, de aztán megtorpant, mintha megütötték volna.
- Még nincs kész. Még nem nézheti meg. Jöjjön vissza késıbb.
- Leopold!
Mintha maga a barlang is megremegett volna a gyengéd dorgálás erejétıl. Valahol Foley mögött fölragyogott a szem.
Leopold meghátrált a sugárzás hevessége elıl.
- Rendben. Várhat ott, mit érdekel engem. De meg ne szólaljon...
- Nem, itt nem lesz semmiféle fenyegetızés, Leopold! A kuzinok nem fenyegetıznek, drágaságom.

27. oldal
 Névtelen
- Különben ıt is visszadobom a kútba!
Foley egyre növekvı rémülettel érezte, ahogy az ajkai mozognak, és megformálják a halott szavakat, amelyekbe
órákkal ezelıtt kezdett bele. Figyelte, hogyan zuhannak alá a sötétségbe a szótagok.
„Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.”
- Ez mi volt? - lépett egész közel Foley-hoz Leopold, majd megragadta és megrázta a betolakodót. - Mit mondtál?
Occultum Lapidem? A kı? A titkos kı? Add ide!
Foley felemelte a kezét, hogy megvédje magát, és ezzel felfedte a rosszindulatú vörös követ, ami beleágyazódott a
tenyerébe. Túl késın döbbent rá a hibájára. Megérezte, hogy a sötétségben feltámad az érdeklıdés, és a szem közelebb
jön hozzá.
De Leopold undorodva hátat fordított neki.
- Nem tud ez semmit. Semmit! Ó, küldd el innen! Azt hitted, hogy ezzel kecsegtethetsz? - fordult Foley felé. - Hogy
elkápráztathatsz a parányi ékköveddel? Én megidéztem a tüzet a szunyókáló kövekbıl. A kezeimmel formáztam, és
éreztem, ahogy kifolyik az ujjaim között. De nem volt elég. Ez nem az a közeg, amit nekem ígértek.
- Hol van a te Occultum Lapidemed? A te élı köved? Hozd el nekem az életadó követ! Az már méltó ajándék lenne a
kuzinodnak. De ehelyett... nem. Most már elég! Ostoba voltál, hogy eljöttél! Vidd el ıt innen!
- Leopold - hízelgett a hang. - Megszereznéd nekem azt a csinos kis vörös követ?
Foley érezte, ahogy drámaian lehől a levegı. A lehetséges menekülési útvonalak után kezdett kutatni maga körül.
- Nem. A pokolba a kıvel! Csak menjetek el! Nem mennétek el innen mindannyian? Olyan sok dolgom van még.
Arra. Foley mintha látott volna két sztalagmitot, amelyek mintha egymás felé hajoltak volna. Lassan arrafelé kezdett
hátrálni.
- Leopold...
A mővész fészkelıdni kezdett, és felvette a földrıl a vésıjét.
- LEOPOLD...
A kiáltás visszhangot vert a barlangban. Mintha többtucatnyi különbözı torokból tört volna fel. Foley-t megtorpanásra
késztette a sikoltó kórus, és megfordult. Egy újabb hiba.
Ott, pontosan a kanyar mögött, a barlang kitágult, és Foley szemtıl-szembe találta magát Leopold istenkáromló,
zagyva mestermunkájának rettenetével.
Foley utolsó emléke a barlangból az, hogy vadul kaparja a kıpadlót, és megpróbálja beásni magát, hogy ne kelljen arra
az alkotásra néznie.

*****

Tudatos irányítás hiányában Foley ujjai visszatértek a tintatartó és a toll megnyugtató érintéséhez. Ösztönösen leírták a
hagymázas látomásokat, amelyeket a tulajdonosuk a barlang padlójába vésett a körmeivel.
Egy gyermek arcát viselı fekete macska. Egy sugárzó sárga gömb. Egy csámpás boszorkány. Egy félszemő szobrász.
Egy titkos kı. És végül halvány utalás valami hatalmasra, aminek tucatnyi szájából érthetetlen szóförgeteg tör elı.
A hátborzongató illusztráció alatt a következı reszketeg szavak álltak: „Hazima-el, Leopold, Occultum Lapidem. A Kút
mélyén.” A lap alján a következı furcsa megjegyzés állt: „Leopold = Lapidem(?)”.

*****

Foley úgy érezte, mintha a kıben fuldokolna. Lassan, fájdalmasan megkísérelt a felszínre jönni. Elveszettnek érezte
magát, most, hogy nem vezérelte a toll sercegése. Az ajkai még mindig mozogtak, megformálták a hatalom szavait, de
a levegıt nem háborgatta semmilyen hang.
Ekkor érezte meg a pengét. Egyetlen precíz, erıteljes döféssel elmetszette a gerincvelıt. Érezte, ahogy az arca
nekicsapódik az asztal lapjának. A látomás összeomlása sokkal fájdalmasabban érintette, mint maga a fizikai támadás.
A misztikus energiák, amelyeket meglovagolt, hogy eljuthasson a Sirámok Barlangjába, most ellene fordultak. És
elvették azt, ami nekik jár.

1890. április 23.

Corraig ap Culain háza
Malehide, Írország

Egy igazságos harcos.

„Micsoda?!”, kiáltott föl az Ördög. „Hogy lehet ez? Nem hallottam róla. Ha a Boszorka halott lenne, biztosan én tudnám
meg elıször. Hacsak... na nem, az biztosan nem lehet.”
Az Ördög szavai szórakozott mormolásba fúltak. Corraig gyanakodva pillantgatott felé, mert azt gyanította, hogy
rátörhetett a láz. Idırıl-idıre a mormolásból kihallatszott egy-egy érthetı félmondat: „Nem érdekel, HOGYAN tudod
meg”, vagy „majd én elrendezem”, vagy „addig takarítasz majd Cerberus után, amíg a Pokol be nem fagy”.
Corraig egy kicsit sietısen távozott, és mikor visszatért, a kezében szorongatta a kancsót. Kissé ügyetlenül töltött belıle
egy nagylelkő adagot, aztán odatolta a zaklatott vendégének a csordultig teli poharat, hogy azzal helyettesítse a
kiborított italt.
„Kérlek, barátom, igyunk Baerne Bölcs Asszonyának az emlékére!”, mondta Corraig miután kiegyenesedett, majd
hozzátett egy rövid imát: „Adja Isten, hogy fél órával korábban megérkezzen a Mennybe, mint ahogy az Ördög
tudomást szerez a haláláról!”
Az Ördög csak hidegen végigméri. Hozzá sem ér a keze mellé állított pohárhoz. „Corraig”, mondja végül. „Köszönöm a
vendégszeretetedet, de most már mennem kell!”, és egy legyintéssel elejét veszi a férfi tiltakozásának. „Hiába való volt
az utazás, és most már amilyen gyorsan csak lehet, haza kell térnem. Errıl most nem nyitok vitát. Igazán nagylelkő
voltál, és most már nem terhellek tovább.”

28. oldal
 Névtelen
„Nem, egy szót sem!”, folytatta fojtott hangon. „Tudom, hogy mennyire rossz volt ma a fogás, és hogy ez nem a te
hibád. Nem lesztek bıvében semminek, amíg ez a vihar el nem vonul. Nem hagyom, hogy a csöppségeid miattam
nélkülözzenek.”
Így már szó sem lehetett arról, hogy vitába szálljon vele. „Akkor ezt elintéztük”, mondta az Ördög. „De valahogyan
szeretném meghálálni a kedvességedet.” Ezen gondolkozott egy darabig.
„Nehéz idık jönnek, Corraig. Efelıl ne legyen semmi kétséged! Most pedig jól figyelj, különben hiába próbálod majd
felidézni a szavaimat, amikor eljön az idı, hogy éhesen sírnak a gyermekeid, a rokonaid és a szomszédaid gyermekei!”
„Eljön majd egy gyermek az életed során, Corraig. Egy lelenc. Bárcsak neked is annyi lelki békét nyújtana, mint
amennyit én kaptam tıle ezen a mai napon. És amíg meg tudod ıt óvni, addig semmi rossz sem történik veled, vagy a
tieiddel. De távol kell ıt tartanod a Rajongás Mezejétıl, ahol a Púpos szomorkodik egyedül sötét éhsége fölött! Nem
lehet túlzás egy óceán sem kettejük között, már ha érted, hogy mire gondolok.”
Corraig értetlenül pillantott fel az Ördögre.
„Emlékezz, Corraig. Hogyan tudsz majd a szemükbe nézni, ha nem emlékszel majd a szavaimra?” Az Ördög kilépett az
ajtón, és kibontotta a szárnyait, és az esı sisteregve és buborékolva zuhogott.
Corraig csak meredt maga elé, és a kezében elfeledve lógott egy érintetlen pohárnyi whiskey.
A háta mögött felsírt a gyermek.

*****

A csengı fájdalom azonnal visszatért, erısebben, mint valaha, amint az Ördög kilépett a házból. Ó igen, elképesztıen
rossz kedve kerekedett.
„Mielıtt az Ördög tudomást szerezne a halálodról”, mondja hangosan, rosszindulattól csöpögı hangon. Nos, az
istenkáromlás mindig könnyen jött az Ördög szájából, és egy átok kíséretében hátat fordít Eire gyönyörő partjainak.
Közben pedig máris gonosz tervet forralt. Miközben elfordult, egy izzadságcsepp a homlokáról belepottyan a tenger
vizébe.
A halak azonnal feljöttek a víz színére, hasukkal fölfelé, és egy évszakon keresztül üresek maradtak a hálók. Sokan
éheztek, és még többen maradtak éhen. Biztosan akadnak közöttetek, akik emlékeznek a Vörös Dagály tavaszára, és
igazolhatják a szavaimat.
És ezzel az Ördög, a Legrosszabb Csapás, minden harcosok legigazságosabbika, távozott.

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:47

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

A transzba mélyedt boszorkánymesternek nem volt lehetısége, hogy megmentse magát. Anwar félig döfve, félig
csavarva vadul lecsapott a katarral, és a kafir úgy dılt el, mint egy kivágott fa. İ pedig rávetette magát az áldozatára,
és mélyeket kortyolva ivott, mielıtt a célpont szempillái egy utolsót rezdültek volna.
Had. Bosszú.
Öt évszázadon át sínylıdtek Haqim gyermekei a Tremerek átka alatt, és nem tudták betőrıl betőre követni a Vér
Ösvényét, úgy, ahogy azt az Öregek Örege rendelte számukra. De most visszavették a második erıdöt, a Tajdidot.
Kamatostul megfizetnek minden órányi szolgaságért. Anwar mindössze egyetlen ütést vitt be - csak egy aprócska lépés
a hijra ösvényén.
De nem volt idı, hogy tettének dicsıségében sütkérezzen. Az ereiben keringı új erıvel Aaron felé pillantott. A Tremere
jól láthatóan kényelmetlenül, tátott szájjal meredt klántársának tetemére. Nem bírod a vért? - csodálkozott Anwar.
Vagy talán a tett szándékolt brutalitása zavarta a vezetıjét? De hát tudnia kellett.
Anwar lassan, módszeresen átkutatta az áldozatot. Aaron félig elfordult.
- Feltétlenül szükség van erre?
Anwar szétfeszítette a boszorkánymester összeszorított ökleit, és eltávolított valamit az ujjai közül.
- Már vége! Menjünk!
A véres követ bebugyolálta egy kendıbe, és elrejtette a széles selyemövébe.
Aaron habozni látszott egy pillanatig, de aztán határozottan felkapott egy pergamendarabot a földrıl, és begyömöszölte
a köpenye ujjába.
- Egy mementó? - csipkelıdött Anwar.
- Terhelı bizonyíték.
- Vezess! - hajtotta meg halványan a fejét Anwar.
Visszafelé is ugyanazt az utat követték, mint amelyiken bejöttek. Ahogy felfelé mentek a suttogó lépcsısoron, Anwar
hirtelen megint azt vette észre, hogy minden érzékszervével veszély után kutat. Még most sem volt késı, hogy
mőködésbe lépjen valami körmönfont csapda, vagy hogy lecsapjon rá egy falkányi boszorkánymester, és
visszavonszolják a kápolna mélyére.
De nem bukkant fel egyetlen támadó sem. Átmentek a fenti irodán, és a rövid folyosón át kijutottak a szabadba. Anwar
érezte az arcán az éjszakai levegı hővös érintését.
- Nem lett volna szabad beszélned hozzám Fol... a boszorkánymester szentélyében - mondta vádlón Aaron. - Veszélyes
és meglehetısen amatır tett volt.
- Nem vagy elégedett azzal a móddal, ahogyan teljesítettem a szerzıdést?
- És átsiklottál a vázlat fölött.
- İrült firkálmány. Nem siklottam át fölötte, de nem volt lényeges. Figyelmen kívül hagytam.
- Én benne voltam abban a vázlatban. Ha belekeveredem, az szerinted nem lényeges?
- Nem állt szándékomban megsérteni téged, Aaron, a Fényhozó. De nem lesz lényeges.
- Mit akarsz...

29. oldal
 Névtelen
- A fölötteseid elégedetlenek lesznek.
- Igen - felelte óvatosan Aaron. - Gyanítom, hogy ık...
Anwar egyetlen kecses lépéssel átvetette a garotte-ot a Tremere fején. A drót belevágott a nyakába, és átvágta a
légcsövet és a nyaki vénát. Egy erıs rántás, és a fej elvált a test többi részétıl.
- Ez valószínőleg kegyes halál volt ahhoz a sorshoz képest, amit a klántársaid szántak volna neked. Nyugodj békében,
Aaron, a Fényhozó! A páratlan szolgálat egyszerre dicsıség és megváltás.

1999. július 25., vasárnap, este 9:00

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Három éles kopogás. Sturbridge megfordult az ágyban, és meglegyintette az ágya mellett álló terminált. A monitor
meglepetten pislogott az érintésre, ahogy hirtelen kilépett az alvó módból. Egy férfi mogorva, és határozottan éneklı
akcentusú hangja szólalt meg az apró hangszórókon keresztül:
„Kora reggeli látogató.
Ennél még a martalócok, az éhínség,
A kelések és bolhák is szívesebben látott vendégek.”
Sturbridge ügyet sem vetett a morózus számítógépre, és lenyomta a vizuális megfigyelés gombját. A kamra ajtaja elıtt
elhelyezett kamera a küszöb elıtt határozatlanul álldogáló Eva képét közvetítette.
Nem a novíciák megszokott köntösét viselte, hanem egy blúzt, és a hozzá tartozó hosszú fekete szoknyát. Civil ruhákat.
Esetlenül álldogált odakinn. Egyik keze a levegıben volt, mintha önmagában azon tanakodna, hogy vajon bölcs dolog
lenne-e még egyszer kopogtatni.
Sturbridge intésére a boltozatos ajtót biztosító hidraulikus retesz visszahúzódott. Eva hátrált egy lépést a meglehetısen
hüllıszerő sziszegés hallatán, de amikor az ajtó kitárult elıtte, három határozott lépéssel bemasírozott a szobába.
Mozdulatlanul és szótlanul megállt a szobában, és a vállai úgy rogytak meg, mintha hatalmas súlyt cipelne a hátán.
Sturbridge kikászálódott az ágyból, és magára kanyarította a közeli szék támlájára terített köntöst.
- Jöjjön be, Eva! Köszönöm, hogy eljött hozzám! Kérem, foglaljon helyet!
A novícia azonban nem ült le, és továbbra is lehajtotta a fejét - nem volt hajlandó a régens szemébe nézni.
- Ha nem bánja, úrnım, akkor inkább állnék.
Sturbridge megszorította a derekán az övet, majd kíváncsi pillantást vetett a lányra.
- Értem. Nos, rendben. Akkor kérem, mondja el, hogy mi hozta ide!
Eva összeszedte a bátorságát.
- Azért jöttem, hogy alávessem magam a régens ítéletének. Talbott történetérıl van szó. A Kapus Testvér említette,
hogy meg kell majd fizetnem az árát. Azért jöttem, hogy kiegyenlítsem a számlát.
- Ó, igen! A számla!
A régens szavait követıen feszült csönd telepedett rájuk.
- Biztos voltam benne - elmélkedett hangosan Sturbridge - hogy ha egy novícia ilyen súlyos vádak alatt jelenik meg a
régense elıtt, akkor legalább magára ölti a hivatalos ruhadarabjait.
- A köntösömet visszajutattam a sekrestyébe.
Jól látszott, mennyire megviseli a lányt, hogy ki kellett ejtenie ezeket a szavakat.
- Eljátszottam a régensem belém vetett bizalmát. Kívül helyeztem magam a kápolnám közösségén. Alávetem magam
az ítéletének.
- Hm? Ó, igen! Igen, nagyon is jól tette, hogy így cselekedett! Nos, akkor - fordított hátat a novíciának az ingatag
könyvhalmok mögött rejtızı trónus felé induló Sturbridge - gyanítom, hogy a kérdést most úgy kell feltennünk: „Mihez
kezdjünk most magával?”. Nem bánja, ha én leülök? Köszönöm.
Sturbridge elhelyezkedett a magas karosszékben, aztán felemelte a hangját, mintha egy tárgyalóteremhez intézné a
szavait.
- Fegyelmi eljárás jegyzıkönyve. A régens a következı ügyben jár el: FitzGerald, Eva. Az Elsı Kör Novíciája.
Az ágy mellett álló terminál felıl egy sor kelletlen moraj hallatszott, amit megpróbált a merevlemez elérésére tett
erıfeszítéseknek álcázni - kevés sikerrel - aztán elkezdte rögzíteni és kilistázni Sturbridge szavait.
- A novícia önmagát vádolja, és elismeri, hogyan is mondta az imént, kedvesem?
- Eljátszottam régensem belém vetett bizalmát - ismételte a saját szavait Eva - és kívül helyeztem...
- Ó, igen, eljátszotta a régens bizalmát, és kívül helyezte magát a kápolna közösségén! Gyönyörő megfogalmazás!
- A novícia továbbá rendelkezik egy kiegyenlítetlen tartozással a Kapus Testvér felé: tartozik egy történet elmondásának
az árával. A jegyzıkönyvben szerepelnie kell, hogy a kérdéses történet a testvér szokásához híven meglehetısen
terjengıs volt, úgyhogy várhatóan az ára is ennek megfelelıen borsos kell legyen. Ha pedig figyelembe vesszük azt,
hogy a novícia milyen heves hajlandóságot mutatott a szükséges ár megfizetésére, akkor a számla akár exponenciális
mértékben is növekedhet. Rögzítettél mindent?
A számítógép hozzálátott, hogy visszaolvassa a jegyzıkönyvet.
- Kérem, Regentia! Ez komoly dolog. Egy szemhunyásnyit nem... arra gondoltam, hogy el kell mennem... és most Ön...
Sturbridge odasétált a novíciához, és egyik karjával átölelte a vállát.
- Tudom, gyermek. Semmi baj - hintáztatta lágyan Évát a karjai között.
- Többet akartál tudni. Rólam, hogy honnan jöttem, hogy ki, és mi vagyok én. Hogy miként esett ez meg velem, és
hogy most mit kellene tennem. Így van?
Eva csak bólintott, mivel képtelen volt uralkodni a hangján. Arcát Sturbridge vállába fúrta.
- Nincs semmi baj. Nem bőn az, ha valaki kíváncsi. És az sem, ha kérdéseket tesz fel. Nem baj, ha kételkedünk. Csak
azt sajnálom - folytatta kis szünet után a régens -, hogy nem érezted úgy, hogy egyenesen hozzám is fordulhatsz a
kérdéseiddel.
- Milyen jogon követelhetnék magyarázatot Öntıl? - felelte gyorsan Eva, és a hangjából kicsengett egy árnyalatnyi

30. oldal
 Névtelen
keserőség.
Sturbridge a vállainál fogva kartávolságra tolta magától a lányt.
- Neked nincs jogod magyarázatot követelni. De eljöhetsz hozzám. Felteheted a kérdéseidet, még a súlyos kérdéseket
is. Én pedig válaszolok rájuk, ha tudok. Megértettél? Ez egy ígéret. Ha tudok, válaszolok.
Eva könnyes szemmel bólintott.
- Most pedig ülj csak le, és töröld le a könnyeidet! Kész kis rém vagy azokkal az arcodon lecsorgó vércseppekkel. Egy
kis szörnyeteg.
Sturbridge megjegyzését egy elcsukló nevetés jutalmazta, ami gyorsan ismét feloldódott a szipogásban.
- Így már jobb. Ülj csak le ide mellém, és én majd mesélek még neked arról a történettıl, amit annyira rettenetes
nagyon akartál ismerni. Ez a történet a mágiáról és a halhatatlanságról szól. Ördögökrıl és boszorkányokról. Vérrıl és
tőzrıl.
- Ez a te történeted. Tudtad ezt? És már megfizetted az árát. Minden este megfizeted, amikor - ellentétben minden
értelemmel és logikával - ismét felkelsz. Minden éjjel azt fizeted, amikor vadászol, amikor iszol, amikor túlélsz. Azt
fizeted minden reggel, amikor ismét megadod magad a kis halálnak.
- Most már hamarosan meglátod az ismerıs részeket a történetben, az álomtöredékeket, a dalfoszlányokat. Olyan
dolgokat, amikrıl tudtál még mielıtt ismerted volna ıket. Igen? Jó. Ezek az örökséged részei. Ez a Piramis öröksége. A
Hetek Vére, ami ott kering mindannyiunk ereiben. Ami összegyőjt, összeköt és egyesít minket.
- Nem számít, milyen messzire futsz, kislány. Csak kinyújtod a kezed. Megérinted a közöttünk feszülı vérfonatot, és én
megérzem az érintésed. Még ebben a pillanatban is érzékelem az Atyámat. Nézd! Közelebb! Szinte látom, ahogy
beleborzong. Mintha valaki rálépett volna a sírjára.
- İ, most ránk ismert!
A válaszul érkezı cirógatásra Sturbridge lehunyta a szemeit, és egy pillanatig elmerült az emlékben, mielıtt megtörte
volna a kapcsolatot.
- Egy vérbıl valók vagyunk. Ezt semmi nem veheti el tılünk, és semmi nem változtathatja meg. Még a halál sem.
Megértetted? Most pedig csönd, gyermek! Csönd!
Eva hosszú ideig ült ott csendben, de aztán kissé habozva feltette a kérdését:
- Regentia, igaz az, amit Talbott mesélt? Úgy értem, hogy Önnek volt egy leánya.
Sturbridge arcának vonásai megkeményedtek. Éppen egy pillanattal ezelıtt kapta rajta magát, hogy „gyermeknek”
szólította ezt a leánykát. Küszködve erıt vett magán, mielıtt válaszolt volna.
- Igen. Egyszer volt egy lányom. Egy csodálatos kicsi lány. Egy élı, mágikus gyermek. Tudom, hogy itt, ezen a helyen
nehéz elképzelni az ilyesmit.
Azon kapta magát, hogy az ifjú novícia és az elveszett lánya közötti rengeteg nyilvánvaló hasonlóságon elmélkedik - és
ez nem most fordult elı elıször. Egykorúak voltak, és volt valami halvány hasonlóság is közöttük. Azonnal és
ösztönösen a védelmébe vette ezt a novíciát, amint megérkezett a Five Boroughs kápolnába.
Eva hangja szakította ki a gondolatai közül:
- Azt hiszem, én is szerettem volna egy kislányt.
Sturbridge átölelte az ifjú novíciáját, és eltemette a könnyeit.

MÁSODIK RÉSZ
Interiora Terrae

1999. július 27., kedd, éjjel 3:16

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Az összeset, Regentia? - kérdezte a megrendült novícia.

- Az összeset - felelte Sturbridge. - És szükségem lesz az összes papírjára: a jegyzeteire, a leveleire - még a bevásárló
listájára is, ha már itt tartunk. Hozzon ide minden könyvet, ami nincs a helyén. Ha nyitva vannak, akkor jelölje meg a
lapot! Ha nincsenek, akkor lapozza át, és keressen széljegyzeteket. Jelölje meg az oldalakat, ahol széljegyzetet talált!
Vessék alá a szobát - nem, legyen inkább a szoba, és a teljes út az Exeunt Tertiusig - egy alapos kutatásnak, hátha
rábukkannak valamiféle rezonanciára! Hozzon ide bármit, amit találnak! Mit tud a rituáléról, ami folyamatban volt,
amikor... megzavarták?
A novícia szemei akaratlanul is folyton a szoba közepén heverı kiszáradt tetem felé vándoroltak.
- Én nem... úgy értem, hogy a diagrammá hermetica szerint ez nyilvánvalóan egy keresı rituálé, de... Jacqueline
biztosan jobban meg tudná válaszolni ezt a kérdést. İ segédkezett az elıkészületekben... - İ... - halkul el a novícia
hangja, de hamar összeszedte magát. - İt is ide fogom küldeni - tette hozzá sietve, és ezzel megelızte a következı
parancsot.
Sturbridge megtorpant, aztán leeresztette az ujját, amit azért emelt fel, hogy pontosan ezt az utasítást adja Évának.
- Így már jobb - mosolyodott el a régens. - Mondja csak, maga szerint hogyan halt meg?
- Valami rosszul sült el, Regentia. A védıkört több helyen eltörölték, a gyertyák felborultak. Szerencsénk van, hogy nem
égett ki az egész szoba...
- Az nem lehetséges, de azért csak folytassa! - szólt közbe Sturbridge.
Eva vetett egy kérdı pillantást a régensre, de hamarosan folytatta az okfejtését, mivel láthatóan nem remélhetett
további információkat:
- A rituálé rosszul sült el. Valami... átlépett, megölte és aztán elmenekült. Arra, az Exeunt Tertius felé, ahol aztán

31. oldal
 Névtelen
elhagyta a kápolnát. Aaron megpróbálta megakadályozni a szökését, erre ıt is megölte.
Sturbridge lassan megrázta a fejét.
- Túlságosan elırerohant. De talán csak nem értékeli kellıen a veszélyt. Itt most a halállal állunk szemben - a Végsı
Halállal. Megértette? Ha halandókra vadászik, akkor megengedheti magának, hogy mohó legyen. Azonban ha a Végsı
Halállal kell versenyeznie, akkor higgadtnak kell lennie! Fegyelmezettnek. Türelmesnek. A halál annyira... türelmes.
Elnyújtotta a szavakat, mint valami cirógatást. Azonban nem volt bennük egy szemernyi melegség sem.
- Túl sok a feltételezés a kiinduló adataiban. Kezdetnek vegyük talán azt, hogy miként sülhetett el rosszul a rituálé?
Foley volt a Regent Secundus. Két növendék segédkezett neki, egy a Harmadik és egy a Hetedik Körbıl, és bármelyikük
egyedül is képes lett volna végrehajtani egy egyszerő keresést. Az egész egyszerően nem áll össze.
Eva tiltakozni akart, de belefojtották a szót.
- Másodszor. Nem lehet „átlépni” egy keresésen. És erre nem képesek még a „másik oldal” lakói sem. Ezek csak öreg
dajkamesék, amelyek másra sem jók, mint a kezdık megrémítésére. Egy keresés nem olyan, mintha szélesre tárnánk
egy kiskaput. Inkább valami olyasmi, mint amikor az ember a kulcslyukhoz szorítja a szemét. Inkább megfigyelés, mint
látogatás. Vagy, ahogyan egy igyekvı novícia mondaná, egy fürkészés, és nem...
- Mozgatás - fejezte be sietve Eva a mondatot, és ezzel sikeresen elhárította azt a meglehetısen hosszadalmas
leckéztetést, amivel a régens tekintete fenyegette. - De mi van akkor, ha ez nem csak egy keresés? Mi van akkor, ha
valójában egy teljes értékő idézés? Tisztában vagyok vele, hogy nyoma sincs a szabványos elıvigyázatosságnak -
hiányoznak az arkangyal védelmezık nevei, a sarkalatos pontokat nem látták el megfelelı védelemmel. Nincs itt semmi
olyasmi, ami a krétánál és a gyertyafénynél, vagy a pergamennél és a tintánál hatékonyabb lenne. De talán nem
akarta, hogy bárki tudjon arról, hogy ez egy idézés.
A régens szigorú szemrehányó pillantással jutalmazta az elméletet.
- Maga is tisztában van vele, hogy tilos bármiféle idézést végrehajtani a domicilium egész területén. Még az egyszerő
segédkezés is egy ilyen téves elgondolásban elegendı lenne ahhoz, hogy magára vonja kifejezett rosszallásomat.
- A legutolsó kijelentés olyan hangsúlyban hangzott el, ami önmagában is sokkal mélyebb fenyegetést hordozott, mint
maguk a puszta szavak. Eva azonban túlságosan el volt foglalva azzal, hogy összeillessze az elméletének darabkáit, és
így nem vette észre a finom figyelmeztetést.
- Csak eggyel több ok arra, hogy elrejtse a rituálé valódi célját! Már egyetlen védı diagram is elárulta volna a
szándékát. A segítıi megértették volna az ábrák célját, és... - tartott diadalmas szünetet, és ekkor rádöbbent, hogy hol
is van tulajdonképpen - És meggyızték volna, hogy adja fel függelemsértı terveit - fejezte be kissé akadozva a
mondatot.
- Ó igen, a segítıi - vette át a szót ismét Sturbridge. - Vajon Foley miért döntött úgy, hogy ıket is bevonja ebbe a
„titkos” rituáléba? Nekem úgy tőnik, hogy még a druidák, a sátánisták és a templomosok sem veszıdnek ennyit azzal,
hogy a titkos rituáléikban ilyen szakavatott segítség álljon a rendelkezésükre.
- Ha beszélhetek ıszintén, Regentia, - kezdte alázatosan Eva - akkor meg kell mondanom, hogy vannak olyanok is a
kápolnában, akik nem olyan lelkes hívei az interdictiknek, mint Ön vagy én.
Sturbridge teljes magasságában kihúzta magát, és egy pillanatig úgy tőnt, hogy meg fogja ütni a novíciát. Eva a maga
részérıl megadóan lehajtotta a fejét, és kitőntetı figyelemmel vizsgálgatta a padló kıkockáinak összetett mintázatát.
Sturbridge jól hallhatóan kifújta a levegıt.
- Az interdicti pontosan azért létezik, hogy az ostoba novíciákat magakadályozza abban, hogy oktalanságukban
elpusztítsák magukat. Ha nem tudná, ostrom alatt állunk. Tudja, mi van ezeken a falakon kívül?
Egy halvány mosoly suhant át Eva arcán, mielıtt még el tudta volna fojtani. Eszébe ötlött a Barnard College viszonylag
zsúfolt területe, ahol a kápolna épülete állt. Azonban bölcsen megtartotta magának a gondolatait.
- A falakon kívül kezdıdik az ellenséges terület - folytatta Sturbridge. - New York a Sabbat erıdje. Ez a város maga a
Sabbat erıd. Nem számít, hogy mit hall a város Ventrue „hercegétıl”. Mostanáig gondosan megóvtuk magát a kemény
és rideg valóságtól. De még a kápolna biztonságában is biztosan látja, hogy mi forog itt kockán.
- Igenis, Regentia - felelte megadóan Eva.
Sturbridge felemelte a novícia lehajtott fejét.
- Képesek vagyunk visszatartani a Sabbat falánk ragadozóit. Vissza fogjuk tartani ıket. De csak a megfelelı eszközök
használatával. Nem folyamodunk kockázatos rituálékhoz - különösen nem olyanokhoz, amelyek híján vannak a
megfelelı óvintézkedéseknek - a kápolna falain belül. Az ellenségeink ellen bevethetı hatékonyabb fegyvereket kutatva
nem sodorjuk veszélybe a testvéreinket. Nem keverünk bele egyéb hatalmakat - különösen nem azokat, amelyek nem a
földi szférából származnak - a küzdelmeinkbe.
- Ami még a szörnyek elleni harcnál is fontosabb, az az, hogy...
- Közben ne váljunk mi magunk is szörnyetegekké - fejezte be Eva az idézetet a filozófustól.
Az gondolat az ı honfitársától származott, és része volt annak az összetett intellektuális és misztikus hagyománynak,
ami az örökségéhez tartozott. Azonban Evanak akaratlanul is eszébe ötlött, hogy a filozófus magával ragadó frázisai
ugyanakkor a Reich örökségének is a részei voltak. Vajon hányszor használták az aforizmáit arra, hogy
megmagyarázzanak, és jogosnak állítsanak be egy népirtó pogromot, amely mellett eltörpülne a halhatatlanok
legrosszabb túlkapása is?
Úgy tőnik, hogy még a szavak is képesek kétségbeesetté és szörnyőségessé válni.
Sturbridge a novícia vállára tette a kezét, és az ajtó irányába tessékelte.
- De most elgyötörtnek tőnik. Menjen a refektóriumba, és vegyen magához némi táplálékot! Amikor már meg lesz
gyızıdve arról, hogy képes lent tartani valamit, akkor - és csak akkor - visszatérhet, és összegyőjtheti azokat a
tárgyakat, amelyekre szükségem lesz!
A régens becsukta az ajtót mögöttük, és Eva jól láthatóan leengedett, mintha egyedül a tetem látványa miatt tudott
volna talpon maradni. Tántorogva indult meg a folyosón a refektórium irányába. Egy alvajáró.
Sturbridge figyelte a távolodó alakot, amíg el nem ért egy sarkot a folyosón, mintha csak meg akarna gyızıdni róla,
hogy nem botlik meg és terül el a padlón, amíg oda nem ér.
- Eva! - szólt utána elégedetten.
Az alak nyilvánvaló erıfeszítéssel fordult hátra.
- Legyen óvatos! Nem minden szörnyeteg jön a falakon kívülrıl.

32. oldal
 Névtelen
És a régens határozott léptekkel a lakrésze felé indult. Az a néhány novícia, akivel útközben találkozott, azonnal
behúzódott egy beugróba, vagy befordult a legközelebbi folyosóra, amint észrevette, hogy milyen hangulatban van.
Sturbridge szórakozottan csapkodott az arca elıtt, mintha pókhálókat akarna eltakarítani vagy egy különösen makacs
rovart szeretne elhessegetni. Nem kevesebb, mint három védelmi rendszert hozott szánt szándékkal mőködésbe (két
csendeset, és egy nagyon is hangosat), aztán otthagyta ıket, hogy a biztonsági csapat hatástalanítsa ıket. Egyáltalán
nem volt elégedett a nyilvánvaló hiányosságaikkal, amelyekrıl két éjszakával ezelıtt tanúbizonyságot tettek, és nem
állt szándékában ma éjjel könnyebbé tenni a munkájukat. Még arra is képes volt, hogy galléron ragadjon egy különösen
perverz ırszellemet, hogy azzal az utasítással bocsássa útjára, hogy gyızze meg a kápolna önfelügyelı védelmi
rendszerét arról, hogy a domicilium lángokban áll. Ez a nyilvánvaló lehetetlenség egy idıre biztosan lefoglalja majd
ıket. Valószínőleg nagyon-nagyon óvatosan üzemen kívül kell majd helyezniük a „meghibásodott” rendszert. Ehhez
pedig egyenként szét kell szedniük, majd újra össze kell rakniuk a misztikus, elektromos, biokémikus és geomechanikus
védelmek bonyolult sorozatát.
Talán ez egy apró kegyetlenség volt a részérıl, de Sturbridge nem bánta. A büntetés talán túlságosan is enyhe volt
ahhoz a vérben fizetendı árhoz képest, amelyet ezért a mostani hibájukért követelhetett volna - ennek a hibának
köszönhetıen a helyettesét a saját mőhelyében gyilkolták meg.
Belépett a saját lakrészébe, és elégedetten hallgatta, ahogy a hidraulika sziszegésétıl és a reteszek fémes pendülésétıl
kísérve az ajtó bezáródik a háta mögött. Lekérte a kápolna bejáratainak a helyzetét. Mindegyiket biztosították.
Odalépett az asztalához, és beütött egy magas szintő utasítás hatástalanítást, amivel kinyitotta az egyik bejáratot (az
Exeunt Tertiust, csak hogy ezzel is bosszantsa ıket egy kicsit). Néhány gyors mozdulattal elhelyezett egy pecsétet - egy
sikoltót, egy meglehetısen hangos sikoltót - ami majd akkor lép mőködésbe, amikor ismét biztosítják a bejáratot, és
akkor elkiáltja a pontos reakcióidıt.
Csak akkor engedte meg magának, hogy lerogyjon a szoba legtávolabbi sarkában álló teljesen bekárpitozott
karosszékbe, amikor mindezzel már végzett. Az egész kopár dolgozószobában ez a karosszék volt az egyetlen kényelmi
berendezés. Ennek ellenére volt benne valami lenyőgözı, valami trónusszerő. Mintha egy egymásra halmozott
könyvekbıl álló emelvényre helyezték volna. Egyes helyeken jócskán vállmagasság fölé emelkedtek az ingatag
könyvtornyok. Gyakorta elıfordult, hogy ennek az erıdítménynek egy egész szárnya megadta magát, és a
felvilágosodott kéziratok, divatmagazinok, papirusztekercsek, hirdetmények, tollal írt feljegyzések, agyagtáblácskák, és
kitépett füzetlapok lavinaszerően leomlottak.
Sturbridge belesüppedt a méretes székbe. Beburkolta magát a könyvek védelmezı falaival, és szorosan összehúzta
maga körül. Erezte megnyugtató közelségüket, a melegségüket, a védelmet, amit nyújtottak. És az arca körül csapkodó
sötét szárnyak lassan kezdtek visszahúzódni.
Meglehetısen jó ismeretségben volt már árnyékos érintésükkel - az izgatott ütésekkel, amelyek nem vágtak, nem is
zúztak, hanem inkább fojtogattak. A füle csöngött a dögevı madarak rikoltozásától. Érezte maga fölött a súlyukat,
amely olyan nyomasztóan, és várakozóan lebegett odafönn, mint a déli nap. Egyikük, a legmerészebb, kísérletképpen
megcibálta a köntösének az ujját.
A régens visszarántotta a karját a könyvek védelmezı gubójának mélyére. Elıször ösztönösen le akart sújtani. Oda
akart csapni, sikoltva, hogy elriassza és szétkergesse a varjakat, de erejét megfeszítve elnyomta ezt az állati késztetést.
Ennél ı sokkal okosabb volt. Nem volt értelme ezekre az egyszerő küldöncökre, a vég hírnökeire pazarolni az energiáit.
Megtartotta a megvetését az uruknak, az egyetlen igaz mesternek.
Hát ismét ellátogatott közénk. Azon kapta magát, hogy akaratlanul is felvonja a védelmét. Ravasz pecsétek körvonalait
vázolta maga elé, és láthatatlan szövetségeseket szólított magához. Nem voltak kétségei afelıl, hogy mi lesz a
kimenetele ennek az élethosszig tartó összetőzésnek. Még az ı (valóban figyelemre méltó) hatalma sem használna
semmit ez ellen a hívatlan vendég ellen.
Sturbridge nem volt legendás szépség, hogy az udvarlói és a riválisai csakis az ı kedvéért szeljék át az óceánokat és az
évszázadokat. Azonban ez a bizonyos udvarló embertelen kitartással és türelemmel rendelkezett.
Nem ez volt az elsı alkalom, hogy a Halál eljött hozzá, hogy elvigye, ami ıt illeti. A legutóbbi látogatás során nemcsak
a halandó életétıl fosztotta meg, de elragadta tıle az emberségét, a mővészetét, és egyetlen gyermekét is.
Már csak abban reménykedett, hogy ezúttal nem áll szándékában sokáig maradni.

1999. július 27., kedd, hajnali 5:04

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

A távíró kattogása riasztotta fel Sturbridge-t a borongós ábrándozásból. Megakadályozta, hogy kezdetét vegye egy
újabb könyvlavina, és az ingatag trónus magasából meglátta a távírópapír elejét, ami úgy ízlelgette a levegıt, mint egy
áspis-kígyó nyelve.
Még itt, az ı sanctum sanctorumának mélyén is akadtak rejtett veszélyek és buktatók. Eltúlzott óvatossággal
ereszkedett le a magasból, de minden elıvigyázatossága ellenére a nyomában összeomlott egy kisebb papírkupac. Egy
pillanatig igencsak hasonlított a klasszikus alakhoz, amely kilép a tengerbıl, és lerázza magáról a tajtékköntöst. A papír
vízesés még nem csendesedett el, de Sturbridge máris megérezte, hogy a hírek nem lesznek jók. Régi szokása szerint
felkészült a legrosszabbra.
Washington az - gondolta. Washington elesett.
Nem magáért a városért aggódott. Tisztában volt vele, hogy az máris elveszett - a keleti parton dühöngı mészárlás egy
újabb áldozatává vált. A Sabbat átcsapott a gáton, éppoly feltartóztathatatlanul, mint a dagály. Nem sok értelme volt
tagadni a tényt, hogy már ebben a pillanatban is szilárdan a markukban tartották a nemzet fıvárosát.
Ez nem volt túlságosan megnyugtató gondolat.
A távíró felıl érkezı kattogás hirtelen elcsendesedett.

Abban már mindenki egyetért

33. oldal
 Névtelen
Hogy a halála sötét, hideg napon ért.

Sturbridge egyik kezét rátette a búra füstszínő üvegére, a másikkal pedig letépte a papírt. A halvány világítás éppen az
üveg íve alatt játszott, és úgy pörlekedett, mint egy távoli, villámok ígéretével terhes viharfelhı. Az üveg felületét egy
fénybıl és színekbıl álló paca mocskolta be, amely attól a ponttól kezdett terjedni, ahol a nı keze megérintette az
áttetszı felületet.
A régens ellenállt a kísértésnek, és nem merült el mélyebben az üvegburában kialakuló, majd rendre szertefoszló képek
tanulmányozásában. Szerény, szinte már reflexszerő volt ez a mágia - a kristály mélyének vizsgálata, a világ sötét
üvegen át való tanulmányozása.
Ez a mővészet volt az ı öröksége, amit a jövendımondók, a bölcs asszonyok, az álboszorkányok, orákulumok,
fürkészek, jósok, papnık és igazmondók generációi hagytak rá. Sturbridge volt a több száz, sıt, több ezer évnyi okkult
kísérletezés, spirituális kutatás és lelkes imádkozás végterméke.
És a kristály buzgón válaszolt az ismerıs érintésre.
Milyen könnyen elmerülhetne az alakok és fények táncában, amely a kristály mélyérıl hívogatta ıt. De ez puszta
élvezet lett volna a számára, és ebben a pillanatban nem engedhette meg magának, hogy az élvezetekkel törıdjön.
Inkább hátat fordított a misztikus szerkezetnek, és minden figyelmét arra a bizonyos papírcsíkra fordította. Egyre
növekvı izgatottsággal olvasott.

Start
Baltimore vesszı 99 Július 27 pont

Címzett Sturbridge vesszı Regentia vesszı FKB pont Feladó Dorfman vesszı Pontifex WDC pont Üdvözlet stb pont
vesszı Felkavaró hírek a Kamarilla tanácsról pont Xaviar vesszı a Gangrel ítélethozó vesszı kivonult pont Azzal
fenyegetızik vesszı hogy kiviszi a klánját a Kamarillából pont Sturbridge vesszı Regentia vesszı FBK vesszı azonnal
jelentkezzen Baltimoreban pont Győjtsön adatokat vesszı kezelje a károkat pont Eligazítás útközben pont

Húzza le a fejét vesszı

Dorfman
Vége

A pokolba. Kivinni a Gangreleket a Kamarillából? Képes lehet rá? Ez biztosan valami tévedés lesz. Talán az üzenet azt
jelentette, hogy az ítélethozó azzal fenyegetızött, hogy a Gangrelek nem fognak részt venni a védelmi tanács ülésein
Baltimoreban. Biztosan errıl lesz szó. Xaviar kétségtelenül egyike volt a legkiemelkedıbb Gangrel haduraknak. De a
klán tagjai büszkék voltak szinte már állatias önállóságukra. Sturbridge kételkedett benne, hogy akár ez a
tiszteletreméltó ítélethozó joggal beszélhetne az egész klán nevében.
Úgyhogy hirtelen azon kapta magát, hogy azon elmélkedik, vajon miféle sértés lehet elég súlyos ahhoz, hogy távozásra
késztesse az élethozót nemcsak a Baltimore-i tanácskozásról, de mindjárt az egész Kamarillából. Az egész valahogy
nem állt össze.
Sturbridge még egyszer, rejtett jelentések után kutatva is elolvasta a feljegyzést. Húzza le a fejét. Hasznos tanács.
Baltimoreban mostanában meglehetısen egészségtelen volt a klíma.
A gondolatai minduntalan visszatértek Maria Chinre, az elıdjére a tanácsban. Chin halott. Orgyilkos végzett vele,
javította ki magát. Magában újra és újra átgondolta a forgatókönyvet, és rádöbbent, hogy milyen kevés hiányzott
ahhoz, hogy Chin helyett ı maga lógjon a fojtóhurok végén. Megpróbálta átgondolni, hogy kinek lett volna bármi oka
rá, hogy Chin halálát akarja, de egy gyors felszámolás után felsóhajtott. Ahogy azt gyakorta megesett a Tremerek
között, sokkal könnyebb lett volna azt a kérdést megválaszolni, hogy „Kinek nem volt rá oka, hogy a halálát kívánja?”.
Sturbridge lenne az elsı, aki hajlandó elismerni, hogy ı egy ambiciózus régens. Senki nem juthat ilyen pozícióba
anélkül, hogy közben be ne törne néhány orrot. És bizonyosan senki nem tarthat meg magának hosszabb ideig egy
ilyen vitatott pozíciót anélkül, hogy magára ne vonná a hasonlóan ambiciózus riválisok nemkívánatos figyelmét.
És egy régensnek nem csak a saját társaira kellett odafigyelnie. Még a legszerényebb novícia szívébe is ott pislákolt az
irigység, és még a legtartózkodóbb fölöttes hideg külseje mögött is veszedelmes futótőzként tombolt a féltékenység.
Könnyen lehet, hogy Chin halálának politikai okai voltak. Sturbridge nagyon keveset tudott a régenstárs halálának
körülményeirıl. A hivatalos jelentés „orgyilkosságnak” nevezte, ami egyértelmően politikai okokat sejtetett. De
önmagában ez még nem indokolta, hogy klánpolitikára gyanakodjon.
Chin egyike volt a Baltimoreban ülésezı hevenyészett Kamarilla tanács alapító tagjainak. Bizonyos szempontból a
tanács megnevezés eufemizmusnak tekinthetı. Az inkább csak egy tócsa volt, amiben összegyőltek és megpihentek a
délkeleti pusztítás menekültjei, miközben Atlanta, Charleston, Raleigh, Richmond, Washington, és még ki tudja hány
hagyományos Kamarilla erısség gyors egymásutánban elbukott a Sabbat elıtt. Sturbridge még csak el sem tudta
képzelni, hogy Chin vajon miféle körülmények szülte furcsa szövetségekre bukkanhatott a menekültek egyre duzzadó
áradatában.
És mindezek az elméletek ráadásul figyelmen kívül hagyták a legnyilvánvalóbb gyanúsítottat - a Sabbat tomboló
hordáit, amelyek bekerítették, elvágták a külvilágtól, és ostrom alá vették Chin kápolnáját Washington D.C.-ben. A
Sabbat biztosan nem hagyná ki az alkalmat, ha gondoskodhatna róla, hogy a D.C. kápolna - a nemzet fıvárosában a
Kamarilla ellenállás utolsó gócpontja - egyik legfontosabb személyiségének csak a holttestét szállíthassák el a
csatatérrıl. A minta félreérthetetlen volt, és cseppet sem megnyugtató. Sturbridge-nek akaratlanul is feltőnt, hogy ha
az utóbbi idıben egy Tremere volt olyan bátor, hogy akár csak ki mert kémlelni a lövészárokból, akkor szó szerint
elveszítette a fejét.
És most itt ez az utasítás. Már így is volt elég aggódnivalója, nem volt szükség arra, hogy elvonszolják Baltimoreba. Hát

34. oldal
 Névtelen
nem tudják, hogy itt, New York utcáin is háború van? Még a saját kápolnájának a védelmét sem képes összehangolni
Baltimoreból - hát akkor egy város, vagy egy egész régió védelmét? A legutolsó jelentések az állam északi részén
megnövekedett Sabbat jelenlétre utalnak. És ı jelenleg még arra sem tud embereket biztosítani, hogy elejét vegye
ennek a kis térhódításnak.
A pokolba is! Ennél rosszabbul nem is idızíthettek volna, de úgy tőnt, hogy a fölöttesei már minden eldöntötték. Nem
volt más választása, mint a lehetıségekhez mérten a legjobban felkészíteni a védelmet, aztán elrepülni Baltimoreba,
hogy felmérhesse a helyzetet.
Az ehhez hasonló fontos megbízatásokban mindig ott lapult a kihasználható lehetıség. Persze az volt benne a trükk,
hogy közben el kellett kerülni a biztos halált jelentı bukást, ami szintén ott ólálkodott.
A pokolba velük. „Húzza le a fejét!” Felháborodottan felhorkant.
Mindkét kezét az üvegburára fektette, aztán néhány elıírt bágyadt mozdulatot követıen diktálni kezdett:

Start
New York vesszı 99 Július 27 pont

Címzett Dorfman vesszı Pontifex vesszı WDC pont Feladó Sturbridge vesszı Regentia vesszı FBK pont Dorfman vesszı
ezek valóban vészt jósló elıjelek pont Megtiszteltetés vesszı ha szolgálhatok pont Már alig várom vesszı hogy
érkezésem után találkozzunk stb pont vesszı

Sturbridge
Vége

1999. július 25., vasárnap, este 9:00

Cape May, New Jersey

Okosabb lett volna eltőnni a földben. Nickolai hagyta, hogy az önvád hullámai átcsapjanak fölötte. Feladni, elsüllyedni.
Érezte, hogy süllyed, és intenzíven érezte a víz súlyát. A múlt csupasz rettenete miatt nem jött a felszínre - egy falánk
áradat, ami máris elnyelte a föld felszínének háromnegyedét, és még mindig nem lakott jól.
Nickolai a személyes tapasztalataiból tudta, hogy ezt az áradatot soha nem lehet jóllakatni. Addig nem, amíg magába
nem fogadta az egész világot. A vonzása soha nem lankadt, és végül nem is lehetett ellenállni neki. A mélység máris
elvette az életet népének minden fiától. Egyenként kutatta fel ıket, aztán megjelölte, becserkészte és megcsapolta
ıket. Összegyőjtötte ıket magában, és most már ı volt az utolsó. Belıle lett a Nagy Kísérlet megtestesülése és
végterméke. İ volt az egyedüli letéteményese a büszke nép felhalmozott tudásának, az ambícióinak, a hagyománynak,
a küzdelmeinek, a rituáléinak, a csalódásainak, a cselszövéseinek, a vágyainak, az ideáljainak, a tragédiáinak, az
elkötelezettségeinek és lendületének. Mindabból, ami a Goratrix ház nevét viselte, ı volt az utolsó.
És ı is alig volt több, mint egy fuldokló ember.
Nem, ennél sokkal jobb, ha hagyja, hogy összecsapjanak fölötte a hullámok. És akkor pihenhet. Végre pihenhet.
Volt valami csábító a múlt vizes ölelésében, és a feledésben. Oly könnyő lett volna megadni magát az áradatnak. Még
akkor is, ha ez azt jelentené, hogy szembe kell néznie egy emberöltı - valójában jó néhány emberöltı - minden
meggondolatlanságával.
Nickolai erıs volt. Tudta, hogy el tudja viselni a felhalmozódott meggondolatlanságot, sıt, még az embertelenséget is,
ami végig ott volt mellette ezen a rengeteg éjszakán.
Megforgatta a nyelvén ezt az újabb vádat. Embertelenség! Most már a kezdeti gondolattal szemben volt benne egy
sokkal erısebb él: meggondolatlanság. A sós víz csípte a torkát, de ı lenyelte. Igen, képes lenne elviselni ezt az
újdonsült ismeretséget az embertelenséggel.
Azonban az iszapos vízben új képek bukkantak fel, amelyek elhessegették az ésszerősítı gondolatokat, szétmorzsolták
ıket, és az áramlás magával ragadta a törmeléket. A képek egy sokkal hatalmasabb számvetésrıl beszéltek neki.
Beletéptek a habkönnyő képzetbe, amit magában dédelgetett, ebbe az „embertelenségbe”, és leszakították. Alóla pedig
elıbukkant a vörös, kisebesedett bır. Aztán elvonultak, és neki már csak egy sokkal kevésbé megnyugtató
szemrehányás maradt. Vérontás.
A víz vörösre váltott körülötte. A vérben ott az élet. A vérben ott a mágia. A vérben ott a hatalom.
Nickolai tudta magáról, hogy ı a vér teremtménye. A vér az ı alkotóeleme. Az egész lénye nem más, mint egy villódzó
dinamó, amely energiát párol le a vitáéból. A vér adta neki a hosszú életet. A vér adott neki hatalmat a halandók világa
fölött. A vér volt az az üzemanyag, amelyet a népe a rituáléihoz felhasznált.
Ha létezett egyetlen közös vonás az éjszakák látszólag végtelen egymásutánjában, akkor az a vér utáni kielégíthetetlen
sóvárgás lenne. Nem lett volna értelme vitatni ezt a tényt. Beletörıdött ebbe a legutolsó megbélyegeztetésbe. Mélyet
lélegzett, és hagyta, hogy a vér, ami most körülvette, és ami megpróbálta megfojtani, megtöltse a tüdejét.
A testét hirtelen görcsbe rántotta a sikoltó fájdalom. Nickolai arra számított, hogy csak a saját vérontásait nyeli majd el,
azonban ennél sokkal kegyetlenebb felismerés töltötte el. Ez nem egyszerő vérontás, hanem öldöklés. Gyilkosság.
A gyilkosságok véget nem érı forgószele. Átjárta bőneinek - nemcsak annak, amit tett, hanem annak is, amivé vált -
csupasz rettenete. Belülrıl próbálta szétszaggatni. Kétrét görnyedt, és kiokádta a vért. Évekre való vért. Kiáradt a
szemein, az orrán és a fülein. Nickolai érezte, ahogy elsorvadnak a végtagjai. Az ujjai megaszalódtak, megrepedeztek
és felkunkorodtak. Karjai elsorvadtak, csuklója, könyöke lehetetlen szögekbe fordult. Erezte, ahogy elıször megfeszül,
aztán szétnyílik a bır a járomcsontjain, és elıbukkan alóla a csont. Az elsı jel, ami a nevetı koponyára utal.
Nem!
Én vagyok az utolsó.
Nickolai a telhetetlen múlt arcába dobta ezt a hitvallást. A tiszta én rikoltása az elkerülhetetlen pusztítás ellenében.

35. oldal
 Névtelen
Én vagyok az utolsó. Túl fogom élni.
Érezte, ahogy megtörik a hullám ereje, amely aztán szétnyílt elıtte, és visszahúzódott az útjából. İ pedig ott maradt az
életadó jelen után kapkodó lélegzettel.
Én vagyok az utolsó. Bár az ár elborítja az egész világot, én itt fogok maradni.
Nickolai kiköpte a szájából a vér, az epe és a sós víz maradékát. Most már egy hegy volt, ami a víz fölé magasodik.
Talán csak a szörnyetegek egy fajának, egy fosztogató nép utolsó képviselıje vagyok.
A hegy megvonaglott, és az oldalában szaggatott szélő repedések jelentek meg.
Talán a vér és halál, gyilkosság és kegyetlenség, szentségtelen rituálék és istenkáromló éhség teremtménye vagyok.
A hegy csúcsa megremegett, leomlott, és a hegy oldalában leszánkázott a vízbe. A hegytetın nem maradt más, csak
egy megperzselıdött és sivár kıhalmaz.
Talán már maga a létezésem is tovább éltet egy átkot a föld színén.
Helyenként satnya fekete fák sarjadtak a hegy oldalában, és az aljnövényzetben fekete alakok osontak.
De szilárdan ki fogok tartani a feledés ellenében.
A tenger összeszedte minden erejét, megrohamozta a szirtek falát, de a támadását visszaverték.
Egy sötét felleg suhant el a hegyorom fölött, mint egy haragos isten keze. Az árnyékában valami gyülekezett. Valami,
ami úgy hömpölygött, mint egy vihar. A rettenet és a szépség teremtménye. És remegve fog emlékezni, aki csak rám
pillant. Valahol messze a mélyben a hullámok tétován nyaldosták a szirtek talpát. Igen, idıvel biztosan elérik majd a
céljukat. Ebben senki sem kételkedett.
A múlt vize hamarosan elborítja majd az egész földet. Akkor, az utolsó napokban már csak befelé lehet menekülni - el
kell süllyedni egészen a föld szívéig.
Feladni, elsüllyedni.
Elsüllyedni. Most már nem kell sokáig várni. Türelem.
Nickolai már hallotta a Végsı Partot nyaldosó hullámok ırületét.

1999. augusztus 1., vasárnap, este 9:05

A régens lakrésze, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Eva egy újabb ölnyi könyvet dobott le zajosan. Sturbridge már szinte eltőnt a halott férfi könyveinek és papírjainak
halmai mögött. Fel sem tőnt neki a zuhanó könyvek robaja. Éppen csak felpillantott a könyvbıl, amit tanulmányozott,
miközben Eva sietıs bocsánatkéréseket mormogott.
A könyvben leírt formulák valamiféle bagolyvér kivonatból készített tintáról szóltak. Az oldalt megjelölı jegyzeten az állt
Eva kézírásával, hogy:

Máris vagy ötven ehhez hasonló könyv várakozott türelmesen, hogy sorra kerülhessen. Több esetben nem kevesebb,
mint egy tucatnyi rózsaszín bejegyezés kandikált elı a borító alól. Sturbridge lemondó sóhajjal csukta be a könyvet. Ezt
csak még jobban kihangsúlyozta a levegı sziszegése, ahogy a könyv, mintha csak megszokásból tenné, lezárta
önmagát. Ez az egyszerő bőbáj nem volt tudatában annak a ténynek, hogy a létrehozójának többé már nem volt
szüksége a szolgálataira.
Valami zavarta Sturbridge-et. Lassan felemelkedett a székébıl, és Foley könyvei és jegyzetei fölé magasodott.
Felkészült az elgémberedett lábakba visszatérı vérkeringés okozta kellemetlenségre, aztán csendben korholni kezdte
magát az ostobaságáért.
Egy újabb értelmetlen megszokás, ami nem hajlandó tudomásul venni a kialakítójának halálát. Már több emberöltı is
eltelt azóta, hogy utoljára olyan zavaró biológiai kellemetlenségek miatt kellett aggódnia, mint a vérkeringés.
Ezen a szálon a nyomozás nem vezetett sehová.
- Rendben. Három éjszakán át katalogizáltuk Foley könyveit, papírjait, és tárgyait, és még mindig nem látunk
tisztábban annak a bizonyos éjszakának az eseményeivel kapcsolatban, mint amikor nekiláttunk. Talán rossz felé
keresgélünk.
Eva lehuppant a padlóra mellette, és örült ennek a kis haladéknak is.
- A Secundus olyan kis győjtögetı hörcsög volt - már ha megbocsát, hogy ezt mondom, Regentia. Nem állt
szándékomban tiszteletlenül szólni az elhunytról - de sokkal könnyebb lenne arról készíteni egy listát, amit nem zsúfolt
be abba a dolgozószobába.
- Milyen igaz - felelte Sturbridge, és vette a lapot. - Mi nem volt Foley lakrészében? Pontosabban, mi hiányzott a
szobából?
- Ó, hát erre aztán tényleg könnyő válaszolni. Talán egy nyáladzó démon? Vagy egy Sabbat rohamosztag. Ezen a
ponton már kiegyeznék egy árnyorgyilkossal, aki a sarokban ólálkodott...
- Egyszerően nincs ez így jól - elmélkedett Sturbridge. - Még mindig úgy gondolom, hogy a válasznak itt kellene lennie
valahol a papírjai között. Ismerem Foley-t. Ismertem Foley-t. Mindig lejegyezte valahová, bármire készült is. Soha nem
érezte igazán jól magát, ha nem állt készen elıtte egy toll és egy papírlap. Nézze ezeket a feljegyzéseket, a listákat, a
széljegyzeteket! Ez már rögeszmés!
- Nem is tudom, hogy miért vette a fáradtságot - felelte a nyúzott novícia. - Úgy értem, hogy mindent leírjon. Nem
mintha bármit is elfelejtett volna. Emlékszik az elsı napomra a kápolnában? Olyan izgatott voltam, hogy csak néhány
emlékfoszlányom van - az apró kegyetlen arcokra, amelyeket a Nagycsarnok kútjának peremébe faragtak, a reteszek
sziszegésére, amikor az ajtó kinyílt, hogy beléphessek az elsı audienciára, a novíciák köntösének váratlan súlyára, és
durvaságára. Tényleg fura, hogy mikre emlékszik az ember.
- De a secundus minden részletet pontosan fel tudott volna idézni. Meg tudta volna mondani, hogy ki volt ott, amikor
megérkeztem, és hogy hol álltak, és mit mondtak a jelenlévık. Emlékezetébe tudta idézni az összes apró

36. oldal
 Névtelen
kegyetlenséget, a közhelyeket, a látszólag barátságos szófordulatokat és a hozzájuk tapadó szinte láthatatlan szálakat.
Nyugtalanító volt. Kellemetlen.
- Igen. Úgy tőnik, hogy Foley ilyen hatást gyakorolt az emberekre.
Egy ideig csendben üldögéltek, és mindketten az elesett bajtársukkal kapcsolatos emlékekkel foglalták el magukat.
- Miféle emberek? - törte meg végül Eva a csendet.
- Tessék?
- Azt mondtam: „Miféle emberek?” Miféle emberekre volt ilyen hatással?
Ó, értem! Igen. Nos, azt hiszem, nagyjából mindenkire.
- Önre?
Sturbridge elmosolyodott.
- Természetesen. De nem öltem meg, ha erre céloz.
- Nem. Gondolom, hogy nem. A dolgok ettıl még nem lesznek könnyebbek errefelé. Most, hogy már nincs a secundus.
És Aaron. És ami Jacqueline-t...
Eva nem fejezte be a mondatot.
- Még nem döntöttem el, hogy mi legyen Jacqueline-nal. Még ha nem is követett el semmit ebben az ügyben - és nem
vagyok errıl meggyızıdve - még akkor is hagyta, hogy túl messzire menjen ez a meggondolatlan rituálé. Ez pedig
felelıtlenség. Azt pedig nem tőröm, nem tőrhetem el. A pokolba is, túl sok minden forog itt kockán.
És a szánalmas kis cselszövések - felelte rövid hallgatás után Eva. - Úgy értem, végül mindennek ez az alapja, nem
igaz? Persze elég nehéz felismerni, amikor közelrıl néz vele farkasszemet az ember. A karjaiban tartja a testet, és nem
lát semmi mást, csak a golyó ütötte lyukakat. A feje tele van a vérrel, és a lıpor füsttel. És arra gondol, hogy ezt is
felírhatjuk a Sabbat számlájára?
A három éjszakányi döbbenet és rémület tovább áradt az ajkairól:
- Csakhogy ez nem a Sabbat volt, már ha érti, mire gondolok. Persze, valami Tzimisce répafej már meghúzta egyszer a
ravaszt, és le is lıttek már korábban. Engem egyszer már lelıttek. Akkor mi miért vagyunk még mindig itt, amikor a
Foley-hoz hasonlók már nincsenek? Mert nem a Sabbat kapta el. És nem is egy golyó végzett vele. Hanem az átkozott
intrikák.
- Foley megöleti magát valami átkozottul ostoba kockázatos rituáléban. Jacqueline-rıl gyanítható, sokat segédkezett
neki. Csakhogy ı nem segít neki. Nem állítja meg. Én nem tudom, miért. De találgatni tudok. Mit szólna a
nehezteléshez? Foley már egy hete csak a legújabb kis hódításáról dicsekedett főnek-fának. És Foley-nak nem lett volna
egyetlen új növendéke sem, akivel dicsekedhetett volna, ha nem lett volna Jacqueline, meg az ítélete a szolgálatról. És
Jacqueline nem lett volna kénytelen meghozni ezt az ostoba döntést, ha nem próbálja meg felhívni a figyelmet Foley kis
rejtett tervére azzal, hogy késın érkezik meg a cserkészı rituáléra. És ez így megy tovább. Így rakódnak egymásra a
rétegek. Az egész annyira értelmetlen és önpusztító és győlöletes. Én győlölöm! Egyszerően győlölöm!
Sturbridge a novícia vállára tette a kezét.
- Minden rendben van, Eva. Minden rendbe fog jönni.
Nézte a legújabb novíciáját. Az ifjú védencét. İ volt minden reménységük. Sturbridge vonásai megfeszültek.
Eltéveszthetetlenül ennek a háznak a terméke volt. Máris látszódtak rajta a jelek - ez a fiatal nı jobban félt a saját
nıvéreitıl, mint a Sabbattól.
- Nem Jacqueline ölte meg Foley-t - mondta Sturbridge. A mondat meglehetısen képtelen volt, de jelen pillanatban ez
volt a legmegnyugtatóbb, amit ki tudott találni. - A gyilkosa nem innen származott. Megértette?
Eva letörölte a könnyeit, és bólintott.
- Cserbenhagytuk ıt, ezt nem is tagadhatjuk. Mi mindannyian cserbenhagytuk ıt. De mi nem gyilkoljuk a mieinket.
Sturbridge hangja elhalkult. A gondolatai nem Foley, hanem Jacqueline körül forogtak, aki még mindig az ítéletére várt,
amit ebben a szerencsétlen ügyben játszott szerepe miatt fognak rá kiróni.
- Mi nem gyilkoljuk a mieinket.
- Ó, Regentia! Sajnálom! Csak annyira...
- Tudom, gyermek. Tudom.
- Jacqueline elmondta nekem, hogy figyelmeztette, megpróbálta megállítani, de ı annyira... - söpörte félre a zavaró
találkozó részleteit a lány. - Nem hallgatott rá. Tudja, milyen volt, ha egyszer a fejébe vett valamit. Egyszerően
feltételezte, hogy bármit is mondanak mások, annak az az egyetlen célja, hogy ıt szabotálják. Ez is olyan volt, mint az
a doboza. Rögeszmés. Senkit sem engedett a közelébe. És amikor egyik éjjel nyitva találta, akkor addig korbácsoltatott
három novíciát, amíg már csak egy hajszál...
- Ismerem a kérdéses incidenst - Sturbridge hangjából tisztán kihallatszott a helytelenítés.
- Ó, Regentia! Bárcsak visszavette volna tıle azt a dobozt! Vissza kellett...
Sturbridge maga felé fordította a novíciát. Eva szemei elkerekedtek.
- Bocsásson meg, Regentia! Nem állt szándékomban arra célozni, hogy mindez az Ön hibája. Csak azt mondtam, hogy
azt kívánom, bárcsak...
- Nem is tudja, mi volt abban a dobozban - mondta ki hangosan a tényt, amire éppen most döbbent rá Sturbridge.
Eva zavarodottnak tőnt.
- Én azt hittem, hogy maga a doboz volt... Nagyon régi volt, és gyönyörő. És erıs rezonanciával rendelkezett... érezni
lehetett rajta a történelmet. De azt hiszem, hogy nem volt túl kellemes az a történelem. Ha Önnek nem fontos, akkor,
ha lehetséges, többé nem szeretnék hozzáérni.
Ez egy érdekes benyomás volt. Sturbridge elraktározta magában, hogy késıbb még feldolgozhassa.
- Volt ott egy kı, egy ékkı. Apró, gömb alakú. Füstös vörös, fekete spirálokkal a pólusoknál. Nem volt ott, amikor
rábukkantunk a tetemre. Tudom, mert kerestem. Feltételeztem, hogy maga is tudni fogja, mit keressen. Ne is törıdjön
vele! Most át kell gondolnom a dolgokat. Az elmúlt három napban bármikor látott egy ilyen követ? Nemcsak Foley
lakrészében, hanem bárhol másutt.
Eva elgondolkodott.
- Nem, azt hiszem, emlékeznék, ha találkoztam volna valami ehhez hasonlóval.
Sturbridge önmagát átkozta. Ha egy ennyire nyilvánvaló részlet fölött is elsiklik, akkor vajon mi kerülhette még el a
figyelmét?

37. oldal
 Névtelen
- Rendben! Akkor kezdjük a legnyilvánvalóbb részletekkel! A test ép volt? Minden része a helyén?
Eva összeráncolta az orrát.
- Igen.
- A doboz. Egész világosan látom magam elıtt az egészet, de azért vessük össze a maga emlékeivel. A közelben volt?
- A padlón. A munkaasztal mellett.
- Nyitva, vagy csukva?
- A fedele nyitva volt, és lefelé fordítva hevert a padlón. Mintha leesett volna.
- Volt benne valami?
- Semmi. A bélés fekete nemez. Megpörkölıdött.
- Mi okozhatta?
- Az asztal lába körül keletkezett tőz. Néhány gyertya felborult. Hét gyertya volt ott. Néhány szétszóródott papírlap
megégett, megsérült vagy elpusztult. A tőzben mellesleg megsérült a padló és az asztal lába is.
- Nos, úgy tőnik, hogy rengeteg papírunk van. De eddig nincs semmi olyasmi, ami a tényleges rituáléval kapcsolatos
jegyzetnek, elıkészületi formulának, leírásnak vagy átíratnak tőnne.
- Ezt is betudhatjuk annak az átkozott memóriájának.
- Tehát nincs semmi a papírjaiból és a könyveibıl. Azokat már átfutottuk. Jócskán - vetett egy gyászos pillantást
Sturbridge a még nem ellenırzött könyvek hatalmas halmai felé.
- Volt mellette toll? Tintatartó? Egy stílus, vagy bármi?
- Igen, egy toll. A munkaasztalon. Kettétörött.
- Hol?
- Tessék?
- A toll, hol tört ketté? A közepén? A hegyénél?
- Nem mondanám, hogy a közepén. Inkább úgy egyhüvelyknyire a hegyétıl. Miért?
- Pontosan ott, ahol az ujja lett volna. Véleményem szerint valamikor a rituálé alatt írt valamit. Ha valamiféle
ceremoniális kellékként törte volna el a tollat, akkor kettétörte volna a közepénél. Mi van a tintatartóval?
Eva nem felelt azonnal. Elıbb összeszedte a gondolatait.
- Igen - felelte bizonytalanul. - Volt ott egy tintatartó. A padlón, nem messze a doboztól, azt hiszem.
- Ez is leesett a munkaasztalról. Eltört?
- Nem. De felborult. Majdnem üres kellett legyen, mert nem emlékszem tintafoltra a padlón.
- Nem meggyızı. Még azelıtt is felborulhatott, hogy leesett a földre. Vagy ráeshetett a szétszóródott papírlapok
egyikére.
- Újabb hiányzó papírok.
- Mire céloz?
Eva nem felelt azonnal.
- Ha a tinta ráömlött egy papírlapra, akkor hol van az a lap? Persze lehet, hogy azok között volt, amelyek elégtek, de
akkor meg mi van azzal, amit Foley írt? Ön mondta, hogy valamit írnia kellett. Talán a nevét írta alá valamiféle sötét
egyezségen? Lejegyezte egy tiltott rituálé formuláit? Kétségbeesetten próbált figyelmeztetni minket? Talán egy
búcsúlevél? Hol van a hiányzó papír?
- A szobában nincs. Ott már jártunk.
- Talán a gyilkos magával vitte a bizonyítékot.
Sturbridge megrázta a fejét.
- Nem, még mindig nem áll össze. Nincs gyilkosunk. Csak egy áldozatunk van.
- Nem - mondta Eva szilárd, magabiztos hangon, annak ellenére, hogy kezdett egyre izgatottabbá válni. - Két
áldozatunk van.
- Ó, legyek átkozott! - ugrott talpra Sturbridge, és a karjánál fogva maga után vonszolta a novíciát.
- Valószínőleg már így van.
Sturbridge megtorpant, és félig visszafordult az ajtóból. Eva még éppen elcsíphette a futó mosoly árnyékát az arcán.
- Ha van valami, amit ki nem állhatok egy novíciában, Ms. FitzGerald...
Eva gyorsan az úrnıje után eredt, és némi erıfeszítés árán sikerült lépést tartania a hosszú, céltudatos lépéseivel.
- Igen, Regentia. Az a bizalmaskodás.

1999. augusztus 1., vasárnap, este 10:15

A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Nem, tényleg nem okozna gondot! Szívesen átkutatom a szobáját!

Eva hangja megremegett. A durván faragott falak kiszívták belıle a határozottságot, és reménytelenül elkeverték a
szavait a távoli vízcsöppek zajával, aztán mogorván adták kézrıl kézre az eredményt az oldaljáratok szövevényén át.
- A papírok nincsenek a szobájában - magyarázta türelmesen Sturbridge. - A holttestnél vannak.
- Igen. Nos. Nem mintha akadékoskodni akarnék, de hogyan fogjuk megtalálni a testet?
- Mi sem lehetne egyszerőbb, mint megtalálni egy testet egy mauzóleumban! Vigyázzon, hová lép!
Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül Eva jobbján a fal eltőnt, és átadta helyét egy feneketlen mélységnek. A nı
gyorsan visszahátrált a verem szélérıl, és ezzel kilazított egy maréknyi kézcsontot, amelyek csörögve buktak át a
peremen.
- Az összes régi galéria egy központi kürtı körül épült - folytatta Sturbridge, mintha mi sem történt volna. - Csak néha
lehet valóban látni, de mindig tudni fogja, hogy ott van valahol. Meg lehet ismerni a kürtıvel határos falakat, mert
hővösebbek, és nedvesek.
- Mi van az alján?
Sturbridge megvonta a vállát.

38. oldal
 Névtelen
- Újabb csontok. Az elıdeim közül legalább egy irtózott annyira ettıl a helytıl, hogy úgy csinált helyet a fenti
folyosókon, hogy átsöpörtette a peremen a korábbi lakók maradványait.
Eva gyorsan témát váltott.
- Nem válaszolt a kérdésemre. Hogyan fogjuk megtalálni a testet, amit keresünk? Ellentétben mondjuk azzal ott? Vagy
azzal. Vagy...
- Azok ott csak a dekoráció részei, drágám. Megjöttünk.
Sturbridge megállt egy falfülke elıtt. Amennyire Eva meg tudta mondani, ez semmiben sem különbözött attól a száz
másiktól, ami mellett eddig elhaladtak.
A régens kutakodni kezdett a sötét sarkokban. A ténykedését néha a csontnak ütıdı csont dallamos hangjai kísérték.
Végül elıhúzott egy összehajtogatott köntöst a fülkébıl. Finom fehér por borította.
- El sem tudom képzelni, hogy miért ezt tették be elıször - panaszkodott Sturbridge, aztán megrázta a köntöst.
Eva felismerte a Hetedik, végsı körbe tartozó novícia jeleit. Majdnem megszabadult már - gondolta.
- Lássuk csak, mi van itt. Zsebek, üresek. Hajtókák. Bélés. Most már óvatosan. Nem szeretnénk, ha elszakadna.
Elhúzta az egyik körmét a varrás fölött, és az anyag ellenállás nélkül engedett.
- Most pedig lássuk, hogy mi az, amit Foley tudatni akart velünk, Aaron pedig megpróbált elrejteni.
A régens elıhúzott egy papírlapot, egy pillanatig tanulmányozta a fura illusztrációt, és a rejtélyes feliratokat, aztán
elégedetlenül csettintett a nyelvével, és odanyújtotta a lapot Évának.
- Indulhatunk? Van idelenn valami a levegıben, amitıl mindig olyan dolgok jutnak az eszembe, amelyekre még csak
gondolni sem akarok.

1999. augusztus 27., péntek, este 9:12

Dulles repülıtér
Washington D.C.

- Professzor... Sturbridge professzor!

Meglepett és bosszankodó kifejezés suhant át Sturbridge arcán, ahogy megfordult. Megpróbálta elkülöníteni a hang
forrását a számtalan - érezhetıen meleg - test közül. Dühösen hessegette el ezeket a gondolatokat. Késıbb majd lesz
elég idı a táplálkozásra, ha elérte Baltimore viszonylagos biztonságát. Itt, a Sabbat által marcangolt Washington
küszöbén sebezhetı és kiszolgáltatott volt.
Ébernek kell hát lennie nem csak a nyilvánvaló fenyegetések miatt - és egy tizenöt láb magas, szörcsögı Tzimisce harci
ghoul itt nem is állt annyira távol a lehetséges veszedelmektıl, emlékeztette magát gyászosan - hanem az ennél sokkal
kevésbé látható veszedelmek miatt is. Mint például a türelmetlenség, az élvhajhászás, és a meggondolatlanság. Ez a
három nıvér éppoly biztosan gyilkol, mint bármelyik szörnyeteg, még ha nem is olyan gyorsan.
Az emberi testek folyama középen kettévált, megtört a kıkemény pillantásán, aztán a háta mögött ismét egyesült. Úgy
tőnt, Sturbridge éppen annyira képtelen a mellette elsuhanó arcokra összpontosítani, mint amennyire képtelen volt
kivenni az egyes emberek szívverését. De volt valaki ebben a tömegben, aki felismerte ıt, vagy, ami még ennél is
rosszabb, már várt az érkezésére.
Meg kellett találnia azt a személy, méghozzá gyorsan.
Elıször meg akart pördülni, hogy szemtıl szembe küzdjön meg ezzel az ismeretlen jelenléttel, de most, hogy a tömeget
vizslatta, lassan kezdett rádöbbenni, hogy pontosan mennyi veszély rejtızhet a vérnek ebben a tengerében. Óvatosan
hátrált egy lépést, és hagyta, hogy a tömeg lassan magával sodorja, miközben abban reménykedett, hogy nem késett
el máris ezzel az óvintézkedéssel.
A tömeg fölött egy puhakötéső ponyvát szorongató kéz jelent meg. Eltúlzott hevességgel integetett elıre-hátra, és a
lapok hevesen csapkodtak a levegıben.
- Sturbridge professzor!
A kar mintha egy megnyúlt szürke kardigánhoz (ami fennen hirdette: „GEORGETOWN”), és egy villogó fehér mosolyhoz
csatlakozott volna. Egy törékeny ifjú hölgy gázolt elıre a hullámokban, és közben a levéltárcáját és a puhafedeles
könyvet átvette ugyanabba a kezébe. Megragadta Sturbridge kezét, és megszorította. Egész testtel rázott kezet, a
vállából, és úgy pumpált fel s alá, mintha ezzel akarná kihangsúlyozni a mozdulat jelentıségét.
- Professzor. Annyira örülök, hogy végre találkozhatom Önnel - és a sugárzó mosoly ismét beárnyékolta az egész arcát.
- Francesca Lyon, antropológiai tanszék, hívjon csak Chessienek. Nagy rajongója vagyok.
- Miss. Lyon - felelte Sturbridge, és kartávolságra tartotta a lány kezét.
Szkeptikusan mérte végig a jövevényt.
Húszas évei elején járt, törékeny volt és a sötét haja fésületlenül meredezett a feje tetején. Valószínőleg a szemüvege
volt a leginkább felelıs azért, hogy könyvmoly benyomását keltette. A farmerja sáros volt a térdeknél. Minden jel
szerint a személy, aki leszólította, pontosan az volt, aminek mondta magát - egy végzıs diák, aki kiszaladt a reptérre,
hogy felszedjen egy látogatóba érkezı professzort.
Azonban Sturbridge továbbra is gyanakodott. Számos oka volt annak, hogy nem lazított, és ezek közül az elsı talán
mindjárt az lehetne, hogy tudta, mekkora halálos hiba lenne ıt magát egy egyszerő „látogatóba érkezı professzornak”
tekinteni.
Azonban volt itt még valami ennél sokkal felkavaróbb is. Sturbridge elég sokat fáradozott azon, hogy ne legyen
közismert az útiterve. Nem tudhatta biztosan, hogy a Tremere hierarchián kívül ki más tudhat még a váratlan
kinevezésérıl a baltimore-i rögtönzött Kamarilla tanácsba. Magában ösztönösen végigfutatta a lehetséges jelölteket.
Természetesen Pieterzoon tud róla. Mint a tanács de facto vezetıjét bizonyosan tájékoztatták már, hogy ı lesz a
Tremerek új képviselıje. Még az is leképzelhetı, hogy nagyjából tudja, mikor számíthat az érkezésére.
Arra azonban nem számíthatott, hogy délrıl, a háború sújtotta Washington D.C. felıl, a Sabbat fenyegetés szívébıl fog
érkezni. Sturbridge éppen erre a kis megtévesztésre alapozott - és önszántából vállalta ezt a kis plusz kockázatot - hogy
ezzel biztosítsa önmaga számára a nyílt utat Baltimoreba.
Abban a pillanatban azonban, amikor meghallotta a nevét kiabáló hangot, Sturbridge tudta, hogy ennek a biztonságnak

39. oldal
 Névtelen
befellegzett. Most egyedül volt, a földön és az ellenséges terület kellıs közepén.
Amit Sturbridge tudott, az alapján elképzelhetınek tőnt, hogy Pieterzoon értesítette a többi tanácstagot a várható
érkezésérıl. Még az is lehetséges, hogy volt annyira óvatlan, hogy az egész győlés elıtt beszélt róla - ami pedig azt
jelentené, hogy nem csak az összes baltimore-i, de a déli Sabbat megszállás elıl elmenekült számtalan Vértestvér is tud
a várható érkezésérıl.
Túl sok ember - vonta le magában a következtetést. Átkozottul sok ember. Túl sok átkozott ember.
Chessie hangja szakította félbe a számolgatását.
- Dr. Dorfman annyira sajnálta, hogy nem jöhetett ki személyesen, hogy találkozzon Önnel. De még mindig nincs az
országban. Bécs! Micsoda szerencsés flótás! Hát nem tudná belefojtani a szuszt?
- Szükségtelen bocsánatot kérnie.
A tekintete belefúródott a lányba, és megpróbálta kihámozni a szavai értelmét a kétértelmő megjegyzések, és a
tenyérbemászó vigyor mögül.
Dorfman. Ez legalább valami tényszerő volt. Péter Dorfman Pontifex. Tremere körökben ezt a nevet idézésekhez
lehetett használni. Ennek a névnek már a puszta említésétıl feltárulna számtalan olyan ajtó, ami zárva maradt,
bármilyen eltökélten is próbálta az utóbbi évszázadokban a pénz, a hatalom és a kiváltságosok köre megnyitni.
Dorfman olyasvalaki volt, akire odahaza a Five Boroughs kápolnában a novíciák csak úgy hivatkoznának, hogy egy
„Ramszesz” - egy jelentıs alak a Tremere piramisban.
Nyílt titok volt, hogy Dorfman vezette a klán észak amerikai politikáját. Az sem volt meglepı, hogy Washingtonban
alakította ki a hadmőveleti bázisát. Eltekintve azonban ettıl a két apró információmorzsától, csak nagyon kevés biztos
adat állt rendelkezésre Péter Dorfmanról.
Dorfman fogta a Tremerek hajlandóságát az alkalmi megtévesztésekre és intrikákra, és egy mechanikus kobrához
hasonlóan precíz, gyönyörő és halálos mővészetté változtatta. İ volt a gyilkos machinációk da Vincije.
És ı volt az a férfi, aki felelıs volt azért, hogy ıt érte az a kétes megtiszteltetés, és képviselheti a Tremereket Baltimore
ostromlott Kamarilla erıi elıtt. Ez a gondolat nem igazán nyugtatta meg.
Ez nem volt egy ragyogó megbízatás. A többi tanácstag kétségtelenül tudni akarja majd, hogy mikor számíthatnak
valami konkrét segítségre a Tremerek részérıl. Azalatt, hogy „konkrét”, azt értik majd, hogy „misztikus”. És a
„misztikus” számukra valami olyasmit jelent, mint tőzesıt idézni a Sabbat csapatok fejére, vagy pszichikailag
megtámadni a vezetıiket vagy mindössze azt, hogy meg kell fordítani az idı folyását, hogy soha ne is rombolják le,
fosszák ki, vagy égessék fel az otthonaikat.
Sturbridge-nek nem lapultak csodák a tarsolyában. Még csak nem is rendelkezett a válaszokkal, amire várnak. Haragra
számított a részükrıl. Az elárultság érzésére. Nem lepte volna meg az sem, ha árulással vádolják meg.
- Én is sajnálom, hogy nem találkoztunk - felelte Sturbridge. - De nagyon kedves volt magától, hogy kijött helyette.
- A világ minden kincséért sem mulasztottam volna el. A dolgok egy kicsit mozgalmassá váltak, amióta Dr. Dorfman
távozott, de megteszünk mindent, amit tudunk. Odakinn vár ránk egy autó, és Dr. Dorfman hagyott itt önnek valami
anyagot a baltimore-i konferenciával kapcsolatban. Micsoda öröm lenne, ha beugorhatnék, és hallhatnám a beszédét.
Mit fog elıadni?
- Egy kis darabot a Gonosz Szem szerepérıl a New England-i folklórban. Adja meg a címét, és átküldetek egy
másolatot. Mit mondott Dr. Dorfman, mikor tér majd vissza?
Chessie felnevetett.
- Ezt mindig annyira nehéz megmondani. De azt megmondhatom, hogy ha engem röpítenének el Bécsbe, akkor nem
tudom, hogy valaha is vissza akarnék-e térni.

1999. augusztus 27., péntek, este 11:52

McHenry ülésterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge megtorpant az ajtó elıtt, és mérlegelni kezdte a lehetıségeit. Még most sem volt késı. Még visszafordulhat.
Az ajtónálló még egy taxit is hívna neki. Fél órán beül a reptéren lehetne, és még idıben visszaérne New Yorkba ahhoz,
hogy meghiúsítsa azt a féltucatnyi jelentéktelen összeesküvést, ami a rövid távolléte alatt szökkent szárba.
De nem. Jobb lesz túlesni rajta. Felkészült, és a legrosszabbra számítva belépett az auditóriumba. Úgy tőnt, hogy a
mulatság már gızerıvel zajlik.
- Mi a fészkes fenére gondolt?
A hang, amelyben Sturbridge azonnal felismerte kedves szomszédját, Lladislas herceget - Buffalo volt hercegét -
visszhangot vert a szarufákon. Az a tény, hogy a személy, akihez a szavait intézte - egy tiszteletet parancsoló férfi,
akire illett a házigazdájának, Garlotte hercegnek a leírása -, alig kétlépésnyire állt tıle, nem igazán látszott fékezni
Lladislas kitörésének hangerejét.
Garlotte láthatóan lassan kezdett a türelme végére érni, de azért még eltőrte ezt az újabb sértést.
Sturbridge gyorsan helyet foglalt az egyik székben az elsı sorban, és közben elvégzett egy gyors fejszámolást. Lladislas
és kísérete még egy hete sem lehettek Baltimoreban, de Garlotte arckifejezésébıl ítélve ez a hét igencsak sőrő lehetett.
- Mivel Buffaloban olyan átkozottul jól bevált egy halom tudatlan újszülött bejelölése, ezért most ugyanezt akarják
véghez vinni Hartfordban is? Mi a fene! Öntıl nem is várnék mást, Garlotte. De Theo...
A Brujah arkón nyugodtan és lágyan Lladislas vállára tette a kezét. A trónfosztott herceg egy horkantás kíséretében
lerázta ıt magáról, de legalább felhagyott a tirádával.
- Bíztam benned - mondta fojtott hangon, és a vádat mindenki hallhatta.
Bell közömbösen viszonozta a pillantását.
- Jó. Ezzel, meg egy dollárral vehetek egy csésze kávét - mosolyodott el szélesen, és meglapogatta Lladislas vállát. -
Buffalo halálos csapda volt. Ezt te is tudod, és én is tudom. Sajnálom, ha fáj hallani. Ott semmi mást nem tehettél
volna, legfeljebb elsüllyedhettél volna a várossal együtt. De azt megmondom neked, hogy lesznek még más csaták is,
igazi csaták, amelyek jelentenek is valamit! És én azt akarom, hogy te is ott legyél akkor velem! Megértettük egymást?

40. oldal
 Névtelen
Lladislas a magasba lökte a karjait. Úgy tőnt, hogy még nem alkalmazkodott a számőzetésben lévı herceg megalázó
szerepéhez. Sturbridge világosan látta a gondolatokat Lladislas elkínzott arcán, ahogy az ex-herceg azt próbálta
kitalálni, hogy meddig is feszítheti a húrt a vendéglátójánál.
A gondolatai közül Garlotte hangja szakította ki.
- ...ért az a megtiszteltetés, hogy körünkben üdvözölhetjük Aisling Sturbridge régenst a New Yorki Five Boroughs
kápolnából. Ha megengedi, számomra óriási megtiszteltetés, hogy itt láthatom a Sabbat elıretörésének egy ilyen
állhatatos és harcedzett ellenségét, Ms. Sturbridge.
Sturbridge összeszedte magát, aztán felemelkedett ültébıl, és a szavait az egész teremhez intézte. Odabiccentett a
tanács vezetıinek, és gondolatban összepárosította a neveket az ismeretlen arcokkal.
- Garlotte herceg, Bell arkón, Vitel herceg, Lladislas herceg, Mr. Pieterzoon.
Hanghordozása óvatosan kimért és érzelemmentes volt. Akár egy csapat iskolás gyereknek is tarthatta volna az órát,
vagy eligazíthatott volna egy eltévedt motorost, pedig a keleti parti Kamarilla büszkeségének maradékához intézte a
szavait.
- Három héttel ezelıtt Garlotte herceg informálta a washingtoni Tremere irodát a kijelentésekrıl, amelyeket a Xaviar
ítélethozó a Gangrel klánból ez elıtt a testület elıtt tett. A Tremere klán nevében hivatalosan is kijelenthetem, hogy
nem tudunk hitelt adni azoknak a vad állításoknak, amelyek a jelentésben szerepeltek.
- Nincs okunk kételkedni az ítélethozó szavahihetıségében. İ mindig is erıs bástya és a tisztesség erıdje volt. Mélyen
együtt érzünk nyugtalanító veszteségével. Siratjuk elesett bajtársainkat. Azonban bizonyítékok nélkül nem tudjuk
elfogadni az ítélethozó értékelését a helyzettel kapcsolatban. Elég szörnyeteg nyáladzik már ennek a városnak a
kapuinál is, semmi szükség nincs hát arra, hogy felidézzünk egy mitikus Antedilluvianst, ami csak még jobban
összezavarná, és tovább demoralizálná a csapatainkat. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy erıket vonjunk el a
jelenlegi összetőzéstıl csak azért, hogy megbosszuljuk Xaviar személyes veszteségét.
- Ne értsék félre a szavaimat! Tragédia, ami velük történt. Hiányuk hatalmas őrt jelent majd számunkra az elkövetkezı
napokban. Azonban a Tremerek nem hajolnak meg, és nem is vesznek szánalmas elégtételt az ítélethozó leplezetlen
fenyegetéseinek hatására.
Sturbridge sorra végignézett minden egyes tanácstagon. A beszédében megfogalmazott érzéseket ott látta a többi
résztvevı sztoikus pillantásában, lesütött szemében vagy elfordított fejében.
- Engem inkább az zavar, hogy mi lehet az, ami annyira meg tud rémíteni egy Xaviarhoz hasonló személyt - vette át a
szót a kínos csendben Pieterzoon. - Ha én álltam volna a tanács elé, hogy egy Antedilluviansról locsogjak - vonta fel
túlzott szerénységgel a vállát - csak jót nevettünk volna az egészen. Azonban Xaviar nem az az izgulékony típus.
- Jobb lesz messzire elkerülni, bármire bukkantak is odafenn - mondta Garlotte. Talán érzéketlenül hangzik, de úgy
érzem, bármi legyen is az, most már legyen a Sabbat gondja! Sajnálom, de én így érzek!
- Ahogy New York is - csendült fel Sturbridge hangja a nehéz csöndben.
- Elnézést, hogyan?
- New York. Most már a Sabbat gondja. Buffalo, Albany, Bronx. Mit számít akkor egy újabb rémálom fenn északon?
- Ms. Sturbridge, micsoda figyelmetlen házigazda voltam. Nem állt szándékomban megsérteni Önt, mint ahogy az sem,
hogy belekényszerítsem egy tanácsülésbe, mielıtt kipihenhetné az utazás fáradalmait, és felfrissíthetné magát.
Remélem, megengedi, hogy jóvátegyem a mulasztásomat.
- Erre nem lesz szükség, hercegem. Dühömben szóltam. A megjegyzés nem a klánom nézetét tükrözte. Visszavonom.
- Nem áll szándékomban azonnal elutasítani az ítélethozó feltételezéseit - folytatta Sturbridge. - Újabb bizonyítékokra
bukkantunk, amelyek reményeink szerint fel fogják tárni, hogy pontosan mire bukkant a hegyekben Xaviar és csapata.
Feltett egy bır diplomata táskát az asztalra, amelybıl elıvett egy magányos pergamenlapot tartalmazó egyszerő
manilla dossziét. Odanyújtotta Jannak, aki kinyitotta.
Egyetlen, rezzenéstelen szem bámult vissza rá. A lapot további illusztrációk és megjegyzések borították, amelyeket
ugyanaz a remegı, elkeseredett kéz vetett papírra. A pergamen mintha megvonaglott volna a kezei között. Jan
akaratlanul is összerezzent.
- És pontosan mi is lenne ez? - kérdezte, és gyorsan odanyújtotta a pergament a jobbján helyet foglaló Vitelnek.
- Nos, Mr. Pieterzoon, éppen abban reménykedtem, hogy Önök segítenek majd nekem ezt meghatározni. A lapot az
egyik bajtársam holttestén találtuk, aki egy merıben... újszerő rituálé végrehajtása közben veszítette életét - ejtette ki
gyorsan a féligazságokat Sturbridge.
A lap folytatta óramutató járásával megegyezı útját az asztal körül, és átkerült Gainesmilhez, Garlotte intézıjéhez, és
jobb kezéhez, aki füttyentett egyet.
- Nem akármilyen mő ez, bárki ötlötte is ki. Ez valódi elmebaj.
Odanyújtotta a lapot Victoria Ash-nek, és a keze a kelleténél egy kicsit tovább idızött el az érintésben.
- Amiért bemutattam ezt a lapot a tanácsnak, az a jobb alsó sarokban látható illusztráció - az egyszemő férfi, akit
mintha egy halom csont venne körül. Ez a vázlat olyan érzéseket keltett bennem...
- Igen, értem - Vitel egyik kezével megfogta a papírt, de úgy tőnt, Victoria nem szívesen válna meg tıle. - Amit Xaviar
leírt nekünk. Az izzó szemő szörnyeteg.
- A kép keletkezésének körülményeit még nem sikerült teljesen tisztáznunk, de szinte pontosan akkor keletkezett,
amikor sor került az ítélethozó által vázolt összecsapásra.
Sturbridge nem kerített túl nagy feneket a dolognak, de a szavai ennek ellenére elérték a megfelelı hatást. Jan
kényelmetlenül mocorgott a székében.
- Mi a nyavalya lehet az a valami?
- Ésszerő kérdés - mondta Sturbridge. Ha birtokában is volt egy ésszerő válasznak, akkor sem kötötte a többiek orrára.
- Megengedi? - próbálta meg másodszor is visszaszerezni a lapot a szokatlanul visszahúzódó Ms. Ash-tıl Vitel.
A nı kezei elfehéredtek, úgy szorította a pergament.
Vajon mit szeretnének nyerni ezzel a Tremerek? - elmélkedett Jan. Vajon azt képzelték, hogy elterelhetik a figyelmet
magukról, és arról, hogy tüntetıen nem bonyolódnak bele a mostani krízisbe azzal, hogy ilyen kétes információkkal
traktálják ezt a tanácsot? Most megbízható hírszerzési anyagokra volt szüksége - az ellenség helyzetérıl, a csapatok
összetételérıl és az utánpótlási pontokról. Nem széljegyzetekre, és értelmetlen spekulációkra.
- Leopold.

41. oldal
 Névtelen
Victoria hangja mintha hatalmas távolságról jutott volna el hozzájuk. Egy vízcsöpp becsapódásának üres hangja egy kút
mélyérıl.
- Elnézését kérem? - fordult felé Garlotte.
- Ez Leopold - mondta halkan a nı, és a szemei egy pillanatra sem hagyták el a pergament.
- Igen, azt hiszem, van ott egy felirat - hajolt a pergamen fölé Vitel. - Leopold. Ez pedig mintha Hazima-el lenne. Ez itt
Occultum...
- Nem. Ez itt Leopold.
Victoria ujjain annyira kidudorodtak a bütykök ahogy a papírt szorongatta, hogy szinte elkerülhetetlennek látszott, hogy
el ne szakítsa.
- Ön ismeri? - kérdezte hitetlenkedve Gainesmil.
- Kicsoda - kérdezte Garlotte herceg - ez a Leopold.
Victoria csak bámulta a képet, és tudomást sem vett a hercegrıl. A kezei remegtek. Mintha a szemeik elıtt kezdett
volna homályosodni.
- Meg tudja nekem mondani valaki, hogy ki a nyavalya ez a Leopold? - pattant fel Lladislas.
- Senki - mondta egyszerően Victoria. - Egy szobrász. Egy Torreádor Atlantából.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
- Ezt nem hiszem el. Azt akarja nekünk mondani...
- Biztos benne, hogy felismeri? Ez csak egy tollal készült...
- Ez nevetséges. Már eleget hallottam ebbıl... Sturbridge érezte, ahogy szorosabbra zárul körülötte a sötét szárnyak
győrője. Dühösen elhessegette ıket.
- Bocsánat. „Atlantát” mondott, Ms. Ash?
Victoria egyszerően csak bólintott, de Garlotte máris rohanvást indult meg a feltételezéseknek ezen a lehetséges
ösvényén.
- Igazán meglepı egybeesés, nem igaz? Orgyilkos végez egy Tremere régenssel. Az elsı Sabbat roham. Az Ön...
szerencsés megmenekülése. És most azt szeretné elhitetni velünk, hogy ez a lény...
Lladislas hirtelen felismerte, hogy mennyire abszurd ez az egész.
- Azt akarja mondani, hogy egy magányos Torreádor elpusztított egy egész hadseregnyi Gangrelt.
Victoria erre már felnézett. Egyenesen Janra nézett, és csendben esdekelt, hogy legalább ı higgyen neki.
- Csak azt mondtam, hogy ez itt Leopold.
Eltolta magától a lapot, és összefonta maga elıtt a karjait.
- Rendben van - csitította Sturbridge. - Ez nem az Ön hibája - nézett jelentıségteljesen Lladislasra, mintha azt várná,
hogy vajon ellent mer-e mondani neki. - Nem az Ön hibája.
- Rendben - nyerte vissza a hidegvérét Garlotte. - Akkor most mihez kezdjünk? Küldjünk valakit Xaviar után? Mondjuk
el neki, hogy az egész csak egy nagy tévedés? Hogy az a lény, akivel összetőztek...
- Ó, hát ez biztosan jól sülne el!
- Attól tartok, ezen ponton már nem sok mindent mondhatna a mi büszke ítélethozónknak. - Vitel hangja nyugodt, és
összeszedett volt. - Abban sem igazán vagyok biztos, hogy létezik bármiféle gyakorlati haszna ennek az információnak,
és ezzel nem szándékoztam megsérteni az itt megjelent Tremere képviselıt - biccentett a fejével Sturbridge irányába.
Sturbridge megfordult, hogy fogadja ezt a váratlan irányból érkezı támadást.
- A szavait nem tekintettem sértésnek, hercegem.
- Én elmegyek - mondta Victoria halkan.
Vitel szinte már szórakozottan folytatta a hangos gondolkodást.
- Mondja csak, Ms. Sturbridge, ugye azt mondta, hogy Washingtonon keresztül érkezett? Hogy...
...van a városom. Sturbridge olyan tisztán hallotta a szavakat, mintha valóban ki is mondták volna ıket.
- Hogy haladnak a fıváros visszavételét célzó erıfeszítések?
Valaki felnyögött az asztal mellett, és Lladislas kétségbeesetten lökte a magasba a kezeit.
- Már megint a régi nóta.
Sturbridge ügyet sem vetett rá.
- A kápolna még mindig áll, hercegem. És amíg áll, addig még van remény.
- Atlantába! Megkeresem Leopoldot! Valakinek el kell mennie!
Victoria mintha észre sem vette volna, hogy a beszélgetés közben egész más irányt vett.
- Szó sem lehet róla! - mondta Garlotte. - Veszélyes! Értelmetlen! Ne is beszéljünk róla!
- Nem gondolja, hogy meg kellene hallgatnunk?
Sturbridge azonnal Jan felé fordult, annyira megdöbbentette ez a mintegy mellékesen odavetett árulás. A férfi arca
kifejezéstelen volt. Lágyan, szinte erıfeszítés nélkül alapvetıen megváltoztatta Victoria megítélését. Aki valaha
egyenjogú társ, egy tanácstag, sıt, talán egy rivális volt, most hirtelen csak egy újabb feláldozható figurává vált, akit
odavethetnek a Sabbat karmai elé. Nyugtalanító volt.
- Teljesen biztos benne, hogy ezt szeretné tenni? - Gainesmil aggodalmát valamelyest mérsékelte a nagyon is
nyilvánvaló igyekezet, amivel megkísérelt eltávolodni mindenféle szerencsétlen kapcsolattól Ms. Ash-el, akinek
láthatóan leáldozóban volt a csillaga.
- Azonnal indulok - lökte hátra a székét a Torreádor, és a bútordarab szinte felborult a mozdulat hevességétıl. - Mr.
Gainesmil, hercegem, Jan!
Szinte kimenekült a tanácsterembıl.
Vitel szórakozottan bólintott, és mintha észre sem vette volna Victoria sietıs távozását.
- Még van remény. Természetesen. Természetesen. De mondja csak, Ms. Sturbridge, mi hír öreg barátomról, Péter
Dorfmanról? Be kell vallanom, hogy... elszomorít, amiért nem hallottam felıle, amióta számőzetésbe vonultam.
Sturbridge úgy érezte, mintha megnyílt volna a lábai alatt a föld. Dorfman. Vitel. A pokolba! Hogy nem vette észre ezt a
nyilvánvaló kapcsolatot?
Megpróbálta visszautasítani a burkolt gyanúsítgatást.
- A pontifex egy ideje már nincs az országban, hercegem. Az anyakápolna. Bécs.
A szavak hideggé és súlyossá váltak az ajkain. Hazugságok, döbbent rá, de már túl késı volt. Micsoda átlátszó

42. oldal
 Névtelen
hazugságok.
- Bécs - ismételte a szavait Vitel szórakozottan. - Értem. Akkor hát nem vett részt az ellenállásban, a város
védelmében? Talán még az is lehetséges, hogy még most sem szerzett tudomást arról, hogy a sors milyen kegyetlenül
elbánt az öreg barátjával?
Sturbridge érezte, ahogy az ellentmondás nekiszegezıdik a mellkasának. Megpróbálta eloszlatni a gyanút...
- Én úgy tudom, hogy még azelıtt távozott, hogy...
- Még a meglepetésszerő támadás elıtt? Milyen szerencsés ember. Nagyon szerencsés ember. Ezt nem lehet kétségbe
vonni. Biztos vagyok benne, hogy jól fog ott boldogulni. Mármint Bécsben - tette hozzá végül jelentıségteljesen.
- Mire akar ezzel kilyukadni, Vitel? - ripakodott rá nyersen Garlotte. Úgy tőnt, hogy a társaságból ıt rázta meg
legjobban Victoria hirtelen távozása. - Ha arra akarna célozni, hogy talán a pontifex elıre tudott a...
- Nem, nem. Semmi ehhez hasonló. Hogyan is gondolhat ilyet? Ha valaki elıre tudott volna a Sabbat támadásról, ami a
saját városát fenyegeti, de nem figyelmezed róla a hercegét, nos az...
- Abszurdum! Alaptalan gyanúsítgatás! Na de Vitel, ez nem méltó Önhöz!
- Az majdnem olyan rossz lenne - folytatta Vitel halkan - mint aktívan részt venni egy ilyen támadásban.

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:35

Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge egyik kezét az antik tölgyfa ajtóra téve megtorpant a Lord Baltimore szálló lakosztálya elıtt. Az egész szárny
csendes volt, és ez kellemes változatosságot jelentett a tanácsterembeli felbolyduláshoz képest. Tekintettel a Tremere
sorsára, aki legutóbb ennek a szállónak a vendége volt, nem okozott túl nagy gondot meggyızni a vendéglátóját, hogy
elkülönítse számára az egész emeletet.
Most nem volt kedve a társasághoz.
A tanácsteremben az események váratlanul és drámaian rosszra fordultak. Teljesen felkészületlenül érték a vádak. Nem
számított ennyire elszánt ellenségességre Washington D.C. korábbi hercegétıl. Néhány gondosan megválasztott burkolt
célzással Vitel módszeresen szétzúzta a tanács elıtt az ı - és ezzel a Tremerek - szavahihetıségét.
Annyira elmerült a harcban, amit New Yorkban a túlélésért folytatott estérıl estére, hogy teljesen elkerülte a figyelmét
az a valóban epikus mérető és kegyetlen rivalizálás, ami a nemzet fıvárosában zajlott a zárt ajtók mögött. Dorfman és
Vitel. Így visszatekintve már az is meglepınek tőnt, hogy a város ilyen sokáig el tudott viselni két ennyire ambiciózus és
gátlástalan hatalomhajhász férfiút.
Természetesen Vitel állítása nyilvánvaló ostobaság volt. Dorfman a Tremere piramis egyik alapköve volt. Senki nem
emelkedhet ilyen magasra anélkül, hogy elkerülhetetlenül meg ne tanulna néhány kemény leckét - és ezek közül is
elsısorban azt, hogy a személyes ellentétek miatt nem sodorható veszélybe a klán szavahihetısége.
Sturbridge is hasonló cipıben járt, úgyhogy pontosan tudta, hogy mirıl van szó. Neki volt egy kápolnája, amirıl
gondoskodnia kellett. Már maga a gondolat, hogy mindezt kockára tegye - az évtizedeken átívelı aprólékos
tervezgetést, a nehéz döntéseket, amiket meg kellett hoznia, az áldozatokat - csak hogy személyes bosszút vegyen...
Hirtelen rádöbbent, hogy mások pontosan ezt várnák el egy ilyen befolyásos és gátlástalan Tremere vezetıtıl. Vitel
állítása olyan veszedelmes közel volt ahhoz, amit ık maguk is el akartak hinni, hogy ösztönösen elfogadták
igazságként. Az itteni erıfeszítései máris dugába dıltek, pedig jóformán még hozzá sem kezdett.
Sturbridge nehézkesen nekitámaszkodott a lakosztály sokat megélt ajtajának. Ez az ajtó úgy nézett ki, mintha egy
hajóroncsról származna, még abból az idıbıl, amikor még a magas hajók uralták a kikötıt.
Talán ez volt az, ami megállította. A kor - és a történelem - érzete. Sturbridge egy tenyérjós aprólékosságával vizsgálta
át az öreg fa erezetét és csomóit, és így próbálta megismerni a múlt és a jövı kígyózó ösvényeit.
Látta az árbocok és a csattogó vitorlák mintázatát, amelyek valaha egzotikus madarakként rajzottak az öbölben.
Lefölözték a felszínt, elragadtak egy csillogó rakományt, és máris indultak tovább.
Az ujjbegyével végigsimított az ajtón, érezte az erezetét, a melegségét, a szilárdságát, és feltárta a történetét. A
régmúlt élet beszédes jeleit. Lényének egy távoli része - egy ısi, viharvert, megfeneklett része - válaszul megmozdult.
Maeve.
Visszaszorította a gondolatot oda, ahonnan elıbukkant. Jó messzire. Vissza a fájdalom és a veszteség érzetének
legtávolabbi zugába.
De még ez az ösztönös védekezés is fájdalmat okozott neki. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból az emlék
eltaszítása éppen olyan volt, mintha magát Meavet taszította volna el magától. Árulásnak hatott. Amikor visszatuszkolta
az emléket a múlt kútjába, akkor mintha Maeve arcát nyomta volna a sötét víz felszíne alá. És addig tartotta ott, amíg
abba nem hagyta a harcot.
Pár pillanat múlva az emlék elsüllyedt a mélyben, és Sturbridge ismét a maga ura volt. Ki gondolta volna ennyi évnyi -
ennyi emberöltınyi - képzés után! Dühös volt magára, a saját gyengeségére, és a fegyelem hiányára. Ez adott neki
célt. Volt értelme annak, hogy önmagára legyen dühös, mert így legalább volt valami kézzelfogható, amire
ráirányíthatta a haragját. Nem lehetett dühös csupán emlékekre és a megbánásra. Ezekben nem volt anyag, amit
eltolhatott volna magától. És, döbbent rá hirtelen, éppoly védtelen volt ezekkel a támadásokkal szemben, mint
amennyire nem állt hatalmában válaszul lesújtani rájuk.
Lassan visszafordult az ajtó felé, de közben még mindig önmagát ostorozta a saját gyengeségéért. Volt valami az ısi
fában, valami a szunyókáló élet szikrájában, ami arra emlékeztette... ami emlékeztette ıt. Sturbridge habozva kinyúlt
ez után a valami után.
Tudatával szorosan rátapadt a régi fadarabra, és érezte, ahogy felmelegszik az érintésétıl. Becsusszant az erezet
vonalai közé. A léptei visszhangot vertek a farostok labirintusában. A folyosókat és a galériákat lelógó, pépes csápok
borították. Egymás után fordította fel a nedves és vastag fonatokat. Szétválogatta és megvizsgálta ıket.
Arra. Lecsapott egy fonatra, és erısen tartotta. Diadalittasan szorította meg a reszketı pulzust. Egy véna. Egy
életvonal.

43. oldal
 Névtelen
Amaz próbált elmenekülni, elbújni a labirintus mélyén, de Sturbridge csak még erısebben szorította. Meglovagolta az
élet halvány lüktetését egészen a forrásáig, a fa szívéig.
A fa szíve törékeny valami volt. Egy teljes egészében kötélrostokból font kristályos gombolyag. Ragyogott az élettıl.
Sturbridge mélyen beszívta a zöld burjánzás, a termıföld, az élet aromáját. Mohón szívta magába a finom mintákat.
Végighaladt minden kanyarulaton. Az élı kristály rezonanciáját kereste, a nyugalmi pontját, a kritikus pontot a
növekedés és a halál között. Aztán az ékszerész-kalapács kecsességével és magabiztosságával egyszer megkocogtatta.
Érezte, ahogy a kristály enged, és megrepedt. A rostok felnyögtek, és pattogtak, ahogy a bonyolult csomó
robbanásszerően kioldódott.
Sturbridge visszavonult a durva, rostos folyosókon. Elhárította a hadonászó, markolászó csápokat, amelyek mindegyike
legalább olyan vastag volt, mint a hajók horgonykötele. Egy végsı erıfeszítéssel kiszabadult, és hátratántorodott az
ajtótól.
Az ısi felületen tisztán látható volt egy véres tenyérlenyomat.
A fa recsegett, megvetemedett és széthasadt. Zöld hajtások törtek át a repedezett felszínen. Úgy tőnt, mintha az egész
ajtókeret remegne, és levegıt venne. Az ısi fa új életre serkent.
Sturbridge közelebb lépett a kibontakozó csodához. Lágyan kinyújtotta a kezét, és az ujjaival érezte az elıdudorodó
rügyeket. Az újszülött hajtások ösztönösen odahajoltak hozzá, mintha ı lenne a napfény. Tekeregtek az ujjai között, és
simogatták, miközben egymásba fonódtak. Sturbridge elbővölten figyelte, hogyan jelennek meg a levelek. Elıkígyóztak
az élı fából, és úgy tárultak ki, mint megannyi kígyó szája. Minden tátogó szájban felbukkant egy beteges vörös és
fekete véna, ami halványan lüktetett. A fogazott szélő levelek rácsattantak az ujjbegyeire, amikor visszahıkölt. Annyira
sietett, hogy kiszabadítsa magát, hogy menekülés közben kitépett egy maroknyi próbálkozó növénydarabkát.
A hajtásokból gallyak lettek, amelyek hamarosan gonosz tüskékké alakultak. A végükön nedvesen csillogott valamiféle
sötét, viszkózus anyag. Ahogy hátratántorodott, Sturbridge észrevette, hogy valamiféle vörös, enyhén foszforeszkáló
gomba máris beborította az ajtó felsı részét.
Az egész felszín recsegett és vonaglott. A fa felé nyújtózkodott, a teremtıje, az életadója, a szülıanyja felé. Elıször
ösztönösen el akart húzódni tıle.
Maeve. Valahol, nem túl messze, (bár abban nem volt biztos, hogy az idı, vagy a fizikai távolság választja-e el ıket
egymástól), egy gyermek sírását hallotta. A saját gyermekének a sírását. Micsoda szégyen, hogy elıször el akart
húzódni tıle.
Elıször mindig el akart húzódni.
A pokolba! Ezúttal nem!
Sturbridge küszködve próbálta legyőrni az emlékek feltörni készülı áradatát, és megpróbálta visszakényszeríteni ıket a
feledés sötét vizeibe. De ezúttal erısebbek voltak. Kölcsönöztek az új élet erejébıl. A világra hozott, aztán eltaszított
élet erejébıl. Érezte az ellenállhatatlan éhségét, a szükségét. Megsemmisítı erejő volt. A sarkainál fogva vonszolta ıt
felfelé, a felszín, az emlékezés fénye felé.
Az elsı érintés úgy égetett, mint a déli nap. Sturbridge sikoltott.
A háta mögött felsírt egy gyermek, egy újszülött csecsemı. Elıtte Aesclepius munkája hevert felütve egy halom
gyertya, krétával felrajzolt diagram és elemi kellék között. Megpróbálta kizárni a sírást a tudatából. Az éhséget, a
szőnni nem akaró szükséget. Megpróbált a Nagy Alkotás fegyelmére összpontosítani, a Misztériumok hatalmasságának
nyugalmára.
Érezte, ahogy a húsa megfeketedik, és repedezni kezd a kérlelhetetlen nap fényében. Vér szivárgott a felhasadt bır
alól.
Dühösen összecsapta a könyvet, és felkapta a gyermeket a bölcsıbıl.
Egy gyönyörő kicsi lány. Az én Maevém. Az én gyönyörő kis angyalkám.
A kiszáradt bırén hővösnek tőnt az elpárolgó vér. Az életadó folyadék lassan, kínkeservesen párolgott el a száraz
levegıben. A szemei elıtt lusta hıhullámok áramlottak az ég felé. Most már nem tart sokáig.
Gyengéden hintáztatta a gyermeket, fel-le, így próbálta szórakozottan lecsendesíteni.
- A-nyu. Ki-csi. An-gya-la. A-nyu. Ki-csi. An-gya-la.
Ám ettıl mintha csak még hangosabb lett volna a sivalkodás.
A vér az - Sturbridge mintha hatalmas távolságból hallotta volna a saját hangját. A nap nem engem akar, csak a vért.
Ha az eltőnik, akkor békén fog hagyni. Békén fog hagyni. Most már hamarosan. Béke.
- Jól van, jól van! Csitt! Anyu tudja, hogy mit akarsz.
Odafordult a munkaasztalához, lesöpörte róla a misztikus kellékeket, aztán leült, és a mellére tette a gyermeket. A
csöppség azonnal rátapadt, és ismét elégedett csönd telepedett az aprócska manzárdszobára.
Sturbridge a nehéz tölgyajtó elıtt tért magához, ami a lakosztálya bejáratát ırizte a Lord Baltimore szállóban. Egyik
keze lágyan pihent a repedezett, idıtıl kérges felületen. Erezte az erezetet, a melegségét, a szilárdságát. Nem zavarta
a durva vörös gomba a tenyere alatt. A tüskék szúrásától sem húzódott el. Még a mohón csipkedı levelektıl sem vonta
meg az életadó vért.
Körülötte mindenfelé tekergızı gyökerek fúrták át magukat a falakon és a berendezésen, ahogy lázasan terjedtek,
kutattak, és fúródtak bele a talajba.
İ látta mindegyiket, követni tudta tekervényes útjukat. Látta, hol feszítették fel nem is olyan régen az egyik redınyön a
zárat. Látta a lámpába és az éjjeliszekrényre állított virágvázába rejtett lehallgató készülékeket. És látott egy borítékot,
amit sietısen csúsztattak be az ajtó alatt.
A kígyózó csápok el akarták hozni neki a levelet, de ı egy legyintéssel nyugalomra intette ıket. Lesz még elég idı - az
olvasásra, a levelekre, a cselszövésekre és intrikákra, a burkolt fenyegetésekre és ígéretekre - késıbb is.

1999. július 29., csütörtök, éjjel 12:30

A Plaza Hotel
New York városa, New York

44. oldal
 Névtelen
Nickolai kartávolságra maga elé tartotta a vörösrézbıl kovácsolt tálat. A levágott ujjperc lustán hintázott a lassan
alvadó folyadékban. Egyik szemével hunyorítva abba az irányba nézett, amerre az ujj mutatott. Észak, északkelet.
Mélyebben a hegyek közé.
Nickolai úgy vetette bele magát a keresésbe, mint egy sólyom, aki megpillantotta a prédáját. A hotel luxusszobája
elfeledve maradt el mögötte. Egyedül a kezében lüktetı fájdalom - a rituálé ritmikus gerince - kötötte össze a fizikai
alakjával.
Eddig nem sok eredményt tudott felmutatni. A rengeteg idegesítı próbálkozás, amivel megpróbált ismét kapcsolatba
kerülni a saját fajtájával, ide vezette ıt, New York városába. Mintha az alapoktól újra kellett volna kezdenie mindent. A
Goratrix ház zárkózott rend volt. A testvérein kívül Nickolai szinte senkivel nem állt közelebbi kapcsolatban. Azonban azt
is tudta, hogy nagyon könnyen halált hozhat mindenkire, ha megpróbál olyasvalakivel kapcsolatba lépni, aki túl jól
ismerte ıt.
Végül felhívott egy régi üzleti partner, akit rá lehetett venni, hogy segítsen neki. De aztán Benito Giovanni is eltőnt.
Nem lett volna szabad gondot okozzon neki, hogy megtalálja, de a nyom hirtelen és baljóslatúan kihőlt. Nickolai a
legrosszabbtól tartott. A puszta lehetıség, hogy az ellenség elkapta Benito, feltétlenül szükségessé tette, hogy
megtalálja az egyetlen Vértestvért, aki összekötötte ıket.
Most már közel kell legyen. A vér nem hazudik. Mélyebbre furakodott a látomásba. Itt, ezen a távoli hegyoldalon még
maga a fény is mintha egészségtelen lett volna. Túl fehér, túl ragyogó volt a visszatükrözıdı holdfényhez képest. Egy
korház, vagy egy elmegyógyintézet szúrós fehérségére emlékeztette Nickolait - a nyilvánvaló és hiábavaló erıfeszítésre,
hogy visszatartsák a halál és az ırület sötétségét.
Szinte magán érezte annak a fénynek a súlyát, ami lassította az útját felfelé a hegyoldalban. Mintha víz alatt gázolt
volna elıre. A fény membránja elfordult és eltolódott, mintha elıre tudott volna minden mozdulatáról.
Küszködve haladt felfelé a csupasz sziklákon. Próbált a ritkásan növı fák mellett haladni, ha másért nem is, hát az
árnyék és a haladék rövid másodperceiért, amit nyújtani tudtak számára. Azonban a fény mintha minden irányból
egyszerre tőzött volna - mintha a hegyet foszforeszkáló köd burkolta volna be. Nickolai úgy látta, hogy a ragyogás még
erısebb a csúcs közelében. Nyoma sem volt az orom közelében a napkelte rubin derengésének - a fény inkább
sápadtabb, szúrósabb, fehéren izzóbb lett. Nickolai azon kapta magát, hogy a Mexikói határ melletti pusztaságokra,
sekély út menti sírhantokra, és holdfény fakította csontokra gondol.
Megbotlott, de nem veszítette el az egyensúlyát. A talaj itt egyenetlen és repedésekkel tarkított volt. Hirtelen fogazott
szélő kıszilánkok zárták el az útját, amelyek mintha ebben a pillanatban emelkedtek volna ki a földbıl. Óvatosan
megkerülte ezeket az akadályokat, és közben elképzelte azokat a világformáló erıket, amelyek régmúlt korokban az ég
felé dobták ezeket a hegyeket. A sziklákon heverı rengeteg vándorkıbıl ítélve jó pár dobás eléggé rövidre
sikerülhetett.
Talán csak a furcsa fény játszott vele, de ahogy közeledett a csúcshoz, Nickolai-nak egyre határozottabban kezdett
olyan érzése lenni, hogy a gránit sziklák egyre felismerhetıbb alakot kezdenek ölteni. Ez itt biztosan egy emelvényérıl
ledöntött hatalmas obeliszk. Amott egy mostanra leomlott híd ívelt át a fénylı köd szédítı mélysége fölött. Az ott egy
kicsit arrébb pedig egy hatalmas gránitasztal, ami elég méretes ahhoz, hogy több tucatnyi vendég helyet foglaljon
körülötte.
Nickolai azon kapta magát, hogy azon gondolkozik, vajon hová rohanhattak el ennyire sietve ezek a vendégek, és miért
maradtak ilyen sokáig távol a lakomától. A székeik közül több is felborult, és az étel is teljesen kihőlt már.
A hegyoldalt borító felborult kıalakzatok mintha egyre szabályosabbakká váltak volna, ahogy egyre haladt elıre. Mintha
valamiféle rejtett minta próbálta volna küszködve ráerıltetni önmagát a tájra. Nickolai szinte önmaga ellenére vette
észre és kezdte csodálni a kövek mővészi elrendezését. Ezt valaki létrehozta. Nyilvánvalóak voltak a rejtett kertész
elkötelezettségének jelei.
Nickolai hirtelen minden aggodalom vagy irtózat nélkül rádöbbent, hogy egy elfeledett temetı gondosan elhelyezett
fejfái között halad elıre. Félrebillentett fejjel, hallgatózva megtorpant: kereste a sírkövek között az árulkodó suttogást,
a holtak litániáját, amely vég nélkül ismétli ugyanazt a diskurzust - nevek, dátumok, tettek.
Azonban a kövek furcsa módon csöndesek maradtak. Nem háborogtak.

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:52

Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge egy hanyag kézmozdulattal lezárta az ajtót. Göcsörtös csápok kígyóztak le a mennyezetet elrejtı indák
szövevényébıl, aztán szeretettel átölelték, lezárták és megerısítették az ısi kaput. Sturbridge egyetértıen bólintott. Ha
valaki elég ostoba lenne ahhoz, hogy erıvel próbáljon meg bejutni a lakosztályba, akkor most már nagyobb lenne az
esélye a sikerre, ha az ajtó helyett inkább a fallal próbálkozik. Ez fel fogja tartani ıket néhány pillanatig. Annyi idı
pedig elég kell legyen neki, hogy maga köré győjtse a védelmét.
Elégedetten sétált oda a szoba túlsó végében álló redınyös íróasztalhoz. A széke mögött minden látható alátámasztás
nélkül felemelkedett egy rácsos tuja, aztán áthajolt a válla fölött, és hevenyészett baldachinként borult a feje fölé.
Felkattintotta az asztali lámpát, és felvette az elsı borítékot az asztalról, amin metszett arany betőkkel az állt, hogy:
„Aisling Sturbridge tanácsos”. Megfordította a borítékot, egyetlen mozdulattal felnyitotta. Egy kártya esett ki belıle az
asztalra, amelyen a borítékhoz hasonló metszett arany betőkkel állt a meghívás, hogy ezen az éjjelen vacsorázzon
kettesben Garlotte herceggel.

A meghívást Garlotte pecsétje - három lehorgonyzott hajó a Királyság Kulcsai alatt - tette hivatalossá.
Sturbridge kartávolságra tartotta magától a meghívást, mintha egy áspiskígyót tartana a kezében. Egyáltalán nem volt
meggyızıdve arról, hogy a herceg valóban az a rajongó öreg gentleman lenne, akinek a szerepében tetszelgett. Jól

45. oldal
 Névtelen
látta, hogy a többi tanácsos közül többen is - fıként Ms. Ash - elhitte ennek a szerepnek a valódiságát. Számára ez
különösen veszélyes tévedésnek tőnt.
A gondolatai minduntalan visszatértek Maria Chinre, az elıdjére ezen a tanácskozáson. Ha a herceg el akarta távolítani
a Tremere jelenlétet a tanácskozásokról, vagy akár az egész városból, akkor ennél most mi sem tőnt könnyebb
feladatnak. Chin a vendége volt - és teljesen rábízta magát Garlotte-ra. Az összes többi tanácstaghoz hasonlóan - hogy
a menekültek hordáit már ne is említsük - alávetette magát a szabályainak, és a kijárási tilalomnak. A nappalokat -
amikor a legkiszolgáltatottabb - ennek a férfinak a fedele alatt töltötte. Éjszakánként Garlotte táplálkozási megszorításai
pontosan megszabták minden „alattvalójának”, hogy mikor és hol étkezhet.
Sturbridge-et is eligazították ezekrıl az „elıvigyázatossági intézkedésekrıl”, miközben felvezették a lakosztályába. A
kifutófiú egyszerre volt alapos és udvarias, és ı máris kezdett ráérezni az ostromlott városban uralkodó furcsa politikai
klímára.
Igen, Garlotte egyetlen mozdulattal könnyedén képes lett volna kioltani a birtokán bárkinek az életét. Pontosan tudta,
hogy hol és mikor akadhat rájuk, amikor a legvédtelenebbek.
Sturbridge óvatosan visszatette a meghívót a borítékba. Az asztalból elıvett egy lapot és egy töltıtollat, és egy elegáns
bocsánatkéréssel visszautasította a meghívást. Nem állt szándékában egyetlen napot sem eltölteni ebben a városban.
Baltimore ostromlott város volt - és nem csak a kapui elıtt csaholó Sabbat hordák ostromolták, hanem a belsı erık is.
Egy egész városnyi Vértestvér, akiket a saját hercegük vett ostrom alá.
İ nagyon is világosan látta, hogy máris több hatalmas játékos is fogságba esett a Baltimore nevet viselı labirintus
sehová sem vezetı fordulói és zsákutcái között. Micsoda kifinomult csapda. Jan Pieterzoon. Marcus Vitel. Theo Bell.
Mindannyian számottevı hatalommal bírtak, de ugyanakkor mindannyiukat kiemelték az otthon termıtalajából, és
sietısen átültették ide, hogy táplálják és szolgálják ezt a pusztulásra ítélt várost. És a gyökereik máris elkeveredtek a
város gyökereivel. Ha pedig eljön az ideje, akkor a város gondolkodás nélkül fel fogja áldozni ıket, csak hogy tovább
élhessen.
Sturbridge nem volt meggyızıdve arról, hogy ı kisétálhat ebbıl a szövevényes városból. De még ma éjjel meg fog
próbálkozni vele. Reggelre vagy biztonságban megérkezik a saját kápolnájának falai közé, vagy Garlotte
megpróbálhatja elmagyarázni a legutóbbi veszteséget egy igencsak ellenséges Tremere pontifexnek.
Egy Tremere nagykövet elvesztését tekinthetjük tragédiának, de kettı elvesztése már gondatlanságtól bőzlött.

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:00

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Jacqueline lehunyta a szemeit, magában elszámolt háromig, aztán kinyitotta az ajtót.

Semmi. A szoba odabenn csöndes volt, és koromsötét. A látóterének apró négyszögében - mivel a szemei már
réges-régen hozzászoktak az éjszakai vadászathoz - ki tudta venni a szoba fontosabb berendezési tárgyainak árnyékos
körvonalait. Gyorsan azonosította a súlyos munkaasztal oroszlánszerő lábait, egy zsúfolásig tömött fiókos szekrény két
alsó fiókját, egy kitömött íbisz pálcikavékony lábait és számtalan könyvet, érdekességet és a földön szétszóródott egyéb
akadályokat. A tárgyak fölött ott lógott a levegıben valamiféle mozdulatlanság, valamiféle pangás, ami több volt, mint
egy több hete lezárt szoba dohos levegıje.
Jacqueline négykézláb bemászott, és lehúzta a fejét, hogy elkerülje faliszekrény sarkát, ám amikor felemelkedett, és a
fejével áttörte az alacsony ajtó síkját, a szédülés úgy csapott le rá, mint egy fizikai ütés a gyomorszájára. Mindkét füle
egyszerre kezdett kattogni, és érezte, hogy egy vékony erecskében szivárogni kezd a vér az arcára. A padló vetette
magát, és csak a homlokával rámért éles, bár nem szándékos ütésnek köszönhetı, hogy egy hajszálnyira elkerülte.
Valószínőleg jobban jár, ha nem próbál meg felállni. Jacqueline megrázta a fejét, hogy megtisztítsa a csengı
fájdalomtól, aztán teljesen kimászott a Foley lakrészében álló szekrénybıl.
Nem zárta be maga után az ajtót, mert akkor elvágta volna a kapcsot a gyülekezeti szobával - a vékony összeköttetést,
amit olyan nagy körültekintéssel épített fel az elmúlt két hét alatt. Éppen most döbbent rá, hogy sokkal megterhelıbb
valóban alkalmazni egy rituálét, mint elvégezni az elıkészületeket.
Ynnis mesternek, korábbi mentorának, mindez olyan könnyedén ment. Még mindig élénken emlékezett az elsı
alkalomra, amikor a férfi szórakozottan kihúzott egy fiókot a redınyös asztalán, és kivett belıle egy hentesbárdot -
amirıl Jacqueline biztosan tudta, hogy a refektórium rozsdamentes acél mosogatója alatti fiókban kell legyen. (Nem
egyszerő futó ismeretség volt közte, és a kápolna zökkenımentes üzemeltetéséhez szükséges számtalan hétköznapi
feladat között.) A pengén még mindig csillogott néhány kósza vízcsepp.
Ynnis volt a transzlokáció vitathatatlan mestere. Majdnem mindegy volt neki, hogy mit használ hozzá, feltéve, hogy ki
lehetett nyitni, és be lehetett zárni. Rendszeres kapcsolatot tartott fenn egy londoni kápolnában szolgálatot teljesítı
kollegájával, amihez egy díszes bambuszkalitkát, és egy különösen viharvert, kitömött postagalambot használt.
Többször látta, hogy a gutaütés kerülgette Foley-t, mert Ynnis „véletlenül” elvett néhány papírlapot a secundus
féltékenyen ırzött iratszekrényeibıl, és aztán sőrő bocsánatkérések közepette juttatta vissza neki. A jelenlétében
mindenkit elfogott az idegesség, amikor egy ajtó kilincsére tette a kezét. Senki nem tudhatta biztosan, hogy egy
máskor nagyon is megbízhatóan mőködı ajtó hová nyílik majd.
Azonban Jacqueline nem emlékezett rá, hogy valaha is tapasztalt volna ehhez hasonló tájékozódási zavart,
zsibbadtságot és rosszullétet. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a váratlan mellékhatásokat, és újra megkísérelt talpra
állni. Nem volt jó ötlet. Minden teketória nélkül ismét a földön találta magát.
Eztán kényszerítette a szemeit, hogy a pontosan az orra elıtt lévı padlólapra összpontosítsanak. A zsibbadtság hátrált
egy árnyalatnyit. Ilyen közelrıl még a fa erezetét is ki tudta venni a halványan elkenıdött krétapor alatt, amit
valószínőleg egy arra járó láb mázolhatott szét.
Természetesen Foley ezt nem tőrte volna el - ha még mindig itt lett volna. Ha akár csak a következı reggelig
otthagyták a rituális rajzolatoknak a leghalványabb nyomait, akkor szinte biztosra vehették, hogy a secundus
keményen megbünteti ıket a mulasztásért.

46. oldal
 Névtelen
A novíciák szállásán suttogott pletykák után Jacqueline-t különösen érdekelték a védekezést szolgáló rajzolatok.
Kísérletképpen felemelte a fejét, hogy a szemével követni tudja a diagramma hermetica vonalait. Amikor látta, hogy a
szédülés nem sújtott le rá hallatlan merészségéért, akkor odáig merészkedett, hogy négykézláb elırébb óvakodott a
vonalak mentén. Igen, úgy volt, ahogy gondolta. A diagrammát szándékosan eltörölték és elrejtették. De miért?
Az alárendelt novíciák tele voltak védekezés nélküli idézésekrıl és sötét rituálékról és ördögökrıl szóló történetekkel.
Jacqueline szerint ezért az az ostoba mesemondó Talbott volt a hibás, hiszen ı lobbantotta lángra a képzeletüket.
Elsıként talán azzal vehetné elejét a sötét praktikákról szóló további szóbeszédeknek - ami akár azt is
eredményezhetné, hogy szigorúbb vizsgálatnak vetik alá a felhasznált rituális eszközöket, és az elkészítésükhöz
használt gyanús összetevıket - hogy tudatja mindenkivel: a helyükön voltak a megfelelı rajzolatok. Hogy a rituálé
teljesen megszokott, talán még hétköznapi is volt. De - Foley gyilkosa szándékosan elrejtette a rajzolatokat.
Nagy meggondolatlanság lett volna Jacqueline részérıl, ha erre ı maga mutat rá, de egy ilyen zárt közösségben
megvolt a módja annak, hogy elindítsa a szóbeszédet bizonyos dolgokról.
Féltérdre emelkedett, és súlyosan nekitámaszkodott a legközelebbi iratszekrénynek. Most már jobb. Egy újabb hosszú
pihenı után már elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy talpra álljon. Volt itt néhány tárgy, amit össze kellett
szednie, és minél kevesebb idıt tölt itt, annál jobb - még ha egy újabb gyomorkavaró transzlokáció áll is még elıtte.
Körülnézett, és észrevette, hogy legalább még egy óvó rajzolat van a szobában - ahogy gyanította. Ez az utólagosan
elhelyezett rajzolatot egészen nyilvánvalóan a gyilkosság felfedezése után helyezték itt el, és az irodába vezetı ajtó
belsı oldalát ékesítette. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy létezik egy ehhez hasonló rajzolat a Foley lakrészébe
vezetı ajtón is.
Jacqueline éppen azért kerülte teljes egészében a behatolás megszokott módozatait, mert számított ezekre a védelmi
mechanizmusokra. A kis rituáléja két hetébe került - ami megszokott körülmények között igazán elhanyagolható ár lett
volna, de jelenleg annyi minden forgott kockán, hogy igencsak drága volt az ideje. Ez a két hét folyamatos rettegésben
telt - rettegve várta, hogy a régens ítélethirdetésre magához hívatja.
De nem hívatták. Az elsı meghallgatást a rettegı novícia szerepének felöltésével vészelte át, ami már többször is kiállta
az idı próbáját. Összehordott hetet-havat, dadogva kereste a szavakat, és ezerszer is bocsánatot kért minden olyan
alkalomért, amikor rosszat gondolt a secundusról. Határozottan kitartott amellett a nevetséges elképzelés mellet, hogy
személyesen ı volt a felelıs Foley haláláért, mert mélyen a lelkében a halálát kívánta.
Természetesen az is teljesen lehetséges volt, hogy az erıfeszítései nem voltak eléggé meggyızıek, hogy egyáltalán
nem szabadult meg az ítélettıl, és a döntés, ami a Végsı Halálba küldi ıt, csak egy kicsit késlekedik. Ha Jacqueline
képes volt megırizni a türelmét ezekben a kínkeserves hetekben, akkor bizonyos, hogy Sturbridge szintén képes volt
ugyanerre.
Tisztában volt vele, hogy már azzal is hatalmas kockázatot vállalt, hogy egyáltalán idejött Foley szobájába, még akkor
is, ha a régens jelen pillanatban Baltimoreban tartózkodott. Az ajtó misztikus védelme kétségtelenül a teljes biztonsági
osztagot idehozná, ha véletlenül mőködésbe hozná. Feltéve persze, hogy eleve nem úgy tervezték meg, hogy
önmagában is képes legyen semlegesíteni a behatolót.
Jacqueline kínos óvatossággal haladt át a szobán. A szoba közepén megtorpant, és szemügyre vett valamit, ami
elfeledve hevert a padlón. Egy vörös gyertya. Elégedetten bólintott. Terjedelmes köpenyének ráncai alól elıhúzott egy
batyut, amit szét tekert az asztalon. Pontosan hét gyertya és hét fa pálcika volt benne. Lehúzta az egyik kezérıl a
kesztyőt, felvett egy érintetlen gyertyát, és egy vonalat karcolt a körmével az oldalába. A viasz megolvadt és
lecsöpögött, ahol hozzáért. Még egyszer összehasonlított a gyertya és a kanóc hosszát. Ez utóbbi gondosan
lecsippentette. Végül pontosan azon a ponton, ahol a földhöz csapódva a társa eltörött, ı is elroppantotta a gyertyát, és
kritikus szemmel megvizsgálta az erıfeszítései eredményét. Megteszi.
A földön heverı gyertyát kicserélte a kevésbé terhelı ikertestvérére, és rászánt néhány pillanatot, hogy a megfelelı
pozícióba állítsa, mielıtt nekilátott volna a következı gyertya keresésének.
Végül csak öt gyertyát, és hat fenyıpálcát sikerült megszereznie. Bíznia kell benne, hogy a többi elégett a tőzben. Bele
sem akart gondolni a másik lehetséges magyarázatba - hogy valaki eltávolította ıket a helyszínrıl.
Gondosan visszatekerte a batyuját, felhúzta a kesztyőt, és elindult az alacsony szekrény felé. Az energiák még mindig
megnyugtatóan pattogtak a nyílásban feszülı misztikus membránon.
Jacqueline megdermedt. A pattogás majdnem teljesen elnyomta a külsı szoba neszeit. Az ajtókilincs elfordulásának
semmi mással össze nem téveszthetı hangját.

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 3:00

Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Máris készen áll, professzor? - habozott a bejáratban Francesca Lyon, mintha vonakodna belépni.
- Majdnem készen, Miss. Lyon. Kérem, jöjjön be! Nagyon kedves Öntıl, hogy ilyen gyorsan ide tudott jönni - intett a
tőzhely melletti ülıgarnitúra felé Sturbridge, aztán folytatta a csomagolást.
- Köszönöm. Segíthetek?
- Nem, már végeztem. Kérem, foglaljon helyet! Helyezze magát kényelembe!
Sturbridge odalépett az egyik fal mellett álló finom faragásokkal borított tölgyfa szekrényhez. A kétszárnyú ajtókat
száraz gallyakhoz hasonló összegabalyodott díszítés borította. A vendégének az a fura érzése támadt, hogy a szekrény
a másodperc egy törtrészével azelıtt tárult ki, hogy Sturbridge ujjai megérintették volna a kilincset. A régens kivett egy
borosüveget, és két kristálypoharat a szekrény árnyékos mélyébıl.
Sturbridge csak ebben a percben határozta el, hogy ezt fogja cselekedni. Talán éppen az ısi fából életet sarjasztó
nyugtalanító kísérlet sarkallta erre. Talán a saját lányának túlságosan is friss emléke. Talán az a kilátás, hogy kárba
vész ez az egész baltimore-i kirándulás.
Ahogy kezében az üveggel átszelte a szobát, folyamatosan a vendége arcát kutatta a felismerés vagy a nyugtalanság
jelei után. Azonban csalódnia kellett. Chessie továbbra is barátságos, személyeskedı és nyugodt maradt.

47. oldal
 Névtelen
Sturbridge nekilátott, hogy megtöltse a két poharat.
Chessie udvarias visszautasító gesztussal felemelte a kezeit.
- Nem, én nem kérek! Még vezetek! De azért köszönöm.
- De én ragaszkodom hozzá! Dorfman dékánra iszunk, úgyhogy tekintheti hivatalos egyetemi ügynek.
- Dorfman dékán kifejezetten figyelmeztetett rá, hogy soha ne igyak egyetlen kollegájával sem! - felelte szelíd
meggyızıdéssel Chessie.
- Ez egy különleges ital, amit éppen az ehhez hasonló alkalmakra tartogatok. Már kiállta a próbát a legelıkelıbb
palotákban is. Úgy vélem, tetszeni fog.
Lassan felderengett a felismerés Chessie arcán. Rájött, hogy mit kínálnak neki. Úgy meredt a felajánlott pohárra, mint
egy pohár bürökre.
- Régi családi recept, amit még az Atyámtól tanultam, ı pedig az ı Atyjától. Számtalan generáció tartozik ehhez a
nemes vérvonalhoz - hintáztatta tisztelettudóan a kelyhet Sturbridge, és mélyen beszívta a részegítı aromát.
- Csodásan hangzik! De nem várhatom el Öntıl, hogy megosszon velem egy ilyen családi kincset! Dorfman dékán...
- İszinte leszek, Miss. Lyon. Aggódom Dorfman dékán biztonságáért. Már hosszú ideje távol van, pedig most olyan
idıket élünk, amikor szinte egyetlen másodpercre sem lazíthatunk. Ha hamarosan nem tér vissza, akkor elıfordulhat,
hogy új tanácsadóra lesz szüksége. Szeretnék segíteni. Ne legyen ideges! Mi, az én házamban így beszéljük meg az
üzleti ügyeket. Megértette? Elıször jön a vér. És csak aztán az üzlet.
- Nem is tudtam, hogy bizalommal is üzletel, Professzor.
- Mert valóban nem. Én a vérrel kereskedem, Miss. Lyon. Csakis a vérrel. Minden más múlandó, hamis és
végeredményben lényegtelen.
- A vérre!
Chessie behunyta a szemeit, az ajkaihoz emelte a poharát, és ivott. És azonnal becsúszott a suttogások közé.
- Az üzletre - vágott vissza Sturbridge, és élvezettel kortyolt a mámorító párlatból.
Fojtott hangok vették körül Chessie-t. A táj kizárólag az éjszaka fonataiból, és fojtott hangokból állt. A suttogás csendes
volt, éppen csak nem tudta kivenni a szavakat, amelyek mintha eltévedtek volna a sötétben. Egyedül a hangszínek
szimfóniáját érezte. Húzgálták, döfködték és szurkálták ıt. A hangok felváltva ösztökélték cselekvésre, vigasztalták,
ítéletet hirdettek fölötte, alkudoztak, tiltott dolgokra célozgattak, parancsokat osztogattak, elégiákat szavaltak, türelmes
utasításokkal látták el - de egyetlen ponton mindegyik meglehetısen világos volt. Mindegyik akart tıle valamit. Elvártak
tıle valamit. Valamit, amit nem igazán értett meg a szakadatlan és reménytelenül összemosódó mormolásban.
Az elvárásaik örvénye ide-oda dobálta, magába szívta, és lehúzta a mélybe. Az öntudata veszélyesen közel került a
ponthoz, ahol ellobbanna. Minden újabb széllökés azzal fenyegetett, hogy végképp kioltja a finom lángocskát.
Kétségbeesetten kapaszkodott az életbe, az élet törött darabkáiba, ahogy egy hajóroncs közepén lebegı hajótörött
kapaszkodna az uszadékba.
Chessie áttörte a felszínt, de nem levegı, hanem tudatosság után kapkodott zihálva. A kezei rátaláltak és
belekapaszkodtak az uszadék egy kilökıdött darabjába. Vonaglott az ujjai között, de ı szilárdan tartotta. Szabad
kezével kikaparta a szemébıl a haját, megpillantotta, hogy mibe fogódzott meg, és elhagyta minden reménye. Egy
vörösen csillogó bırő, hatalmas mérető angolna tekergett elı a roncsból, és indult meg a nyílt tenger felé. Chessie
rémülten figyelte, ahogy az életvonala megvonaglik, meghajlik, és elmerül a mélyben. Mindkét kezének körmeit
belemélyesztette az oldalába, ahogy még egyszer utoljára lehúzta magával a mélybe.
Az angolna egy mélységen át suhanó vörös csík volt csupán. Ahogy a tudatosság halvány derengéssé halványult a feje
fölött, Chessie rádöbbent, hogy a hatalmas vörös angolna leginkább egy szálkás vércsáphoz hasonlít, amely a borongós
vízben lebeg.
A tudat még egyszer utoljára felpislákolt, aztán nyoma veszett. Kioltotta a fölötte tornyosuló sötét víztömeg.
Aztán már nem volt más, csak a vér.
A vér lehúzta magával a törött vázat a mélybe, le egészen a tenger szívéig, ahol eltemette a porhanyós, örökké változó
homokba.
Miserere nobis.
Miserere nobis.
Dona nobis pacem.
Az óceán feneke egyetlen hatalmas homokóra volt. Évek teltek el, és múlandóságukat adott számú homokszem
lepergése mérte fel.

*****

Évekkel késıbb.
Az óceán feneke.
Egymáshoz súrlódnak a homokszemek. Lassan csúsznak. Lassan csúsznak.
A hang betolakodott a szívesen látott feledésbe. Mint a lágy kaparászás a koporsó fedelén. A múló évek hangja.
Kapar. Kapar. Kapar.
Tovalebegett három év.
Kapar. Kapar. Kapar.
A hang élesebb, és meghittebb lett. A lapát ütemességével érkezett.
Kapar. Kapar. Zutty.
Egy lapátnyi év.
Kapar. Kapar. Zutty.
Volt valami sürgetı a lapát hangjában. Valami kényszer. Valami ismerıs hang.
Fran. Ces. Ca.
Fran. Ces. Ca.
Az idegen csengéső szótagok semmit sem jelentettek az óceán szívébe temetett halott és megtört héjnak. Azonban a
hangok visszhangot vertek, és visszaverıdtek a héj üregében - megkettızték a jelentésüket és intenzitásukat - míg
végül valahol mélyen odabenn megmozdult valami a hívásra.

48. oldal
 Névtelen
Francesca.
A tudat gyötrelmes áradással özönlött vissza. Összegömbölyödött, és rugdosódva pörögni kezdett. Próbálta mélyebbre
ásni magát a homokba, a feledésbe.
Azonban a hang nem hagyta pihenni.
Francesca.
Ismerte a hangot. Sturbridge. Sturbridge professzor.
Francesca célba vette a hangot, és kétségbeesetten elrúgta magát a felszín felé. Elıször a fény jött vissza, ami lassan
különálló alakokká, mintákká és látomásokká olvadt. Hamarosan már képtelen volt kizárni a vonagló árnyékokat,
amelyek körülvették.
A tenger tele volt száz meg száz fuldokló testtel, és mindegyik a felszínre próbálta küzdeni magát. Megragadták, és
lefelé vonszolták ıt azoknak a kék, püffedt végtagjai, akik már feladták a küzdelmet. Vissza, lefelé, az óceán fenekére,
a feledés várakozó karjaiba.
- Aisling!
Egy püffedt arc nyomódott az övéhez. Lágyan, céltalanul ringatózott, és a haja lebegett a sodrásban. Klinikai, szinte
már derős távolságtartással figyelte. A vaskos, virsliszerő ujjak kísérletezve tapogatták és cibálták ıt. Chessie kirúgott a
hulla felé, és megpróbált megszabadulni tıle.
- Ne féljen! Itt vagyok!
A hang apró volt, és távoli.
A vízbefúlt tetem sokkal közvetlenebb volt. Bágyadtan hullámzó tengeri növények borították. Átkarolta Chessie kapálózó
végtagjait, és a páros pörögni kezdett. Valahol a sőrőben megcsillant egy fémdarab, egy szike élének csókja, és a
bemetszésbıl Chessie mellkasán elindult egy viszkózus vérpatak. Chessie elveszett a saját ordításában, de mintha ki
tudta volna venni Sturbridge nyugodt hangját, amely türelemmel és hódolattal mormolta a szavakat. Mintha egy ısi
történetet vagy írást szavalna.
- İ volt a kígyó Hermész kertjében. A Nagy Mővet hajszoló évszázados elkötelezettség végterméke.
A jelenés szorosan tartotta zsákmányát túlméretezett tenyerében. Egyetlen határozott mozdulattal megragadta a
szivárgó vérfonatot, ami a Chessie mellkasán tátongó sebbıl tekergett elı, és háromszor az ökle köré tekerte.
Próbaképpen megrántotta, és Chessie meghajlott, mint egy íj.
- İ volt a hódolatunk tárgya, a számolatlanul feláldozott életek célja - a pythagorasiak, a kataristák, a kımővesek, az
alkimisták - akik mindannyian a sötétben küzdöttek azért, hogy valamikor, egy napon, egy férfi a kezében tarthassa a
tiltott gyümölcsöt, a Bölcsek Kövét, az örök élet elixírjét. Goratrix volt az ı neve, a mi fényhozónk, a mi
Prométheuszunk, a mi Luciferünk.
A puffadt arc egy amolyan gunyoros félmeghajlás okán közelebb hajolt hozzá.
Lassan közelebb húzta magához Chessie-t. Kényelmetlenül közel furakodott hozzá, mint valami szeretı, aki elırehajol,
hogy megosszon vele egy sötét titkot. Fagyos ajkai hozzáértek a füléhez. A szorításában magatehetetlenül vergıdı
Chessie inkább érezte, mint hallotta a szavakat:
Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.
- Látogass el a Föld középpontjába! - fordította habozva. - És... megtisztulva?... megleled a titkos követ.
A hátborzongatóan duzzadt kék kéz barátságosan rácsapott a hátára. A tetem hátra vetette a fejét, mintha nevetne, és
Chessie azt hitte, hogy a koponyája bármelyik pillanatban leeshet a nyakáról. Ám ebben csalódnia kellett.
A vízbefúlt férfi a vállára vetette Chessie életvonalát, és erejét megfeszítve elindult az óceán mélye felé. A foglyának
nem volt más választása, mögötte lebegve követte.
Chessie érezte, ahogy a sötétség újra bezárul körülötte. A mellén tátongó lyukon keresztül az öntudat elszivárgott a
testébıl.
Sturbridge hangja csak az óceán sustorgó altatódala volt.
- Természetesen ott volt a vérben. A hatalom ott volt a vérben. Azonban Goratrix nem vette ki a részét a sötét
ajándékból. Nem azonnal. Hanem visszatért a házába, felkereste a mesterét, és letette a lábai elé a tiltott gyümölcsöt.
Chessie képtelen volt a szavakra összpontosítani. Többé már nem tudta volna megmondani, hogy hol végzıdött az ı
lénye, és hol kezdıdtek a végtelen, sötét vizek. Sietség nélkül, a távoli, bólogató fényt követve sodródott az óceán
fenekén a homályos lyuk felé. A csalóka fény mintha egy magasba emelt lámpás ón-redınyei között szivárgott volna ki.
A lámpást egy magányos munkás tartotta, aki sötétedés után egyedül ment hazafelé. A hátán hatalmas súlyt cipelt.
A munkás megigazította a terhét, és Chessie észrevette, hogy a fény nem különült el a lámpástól, hanem egylényegő
volt vele. A lámpás mögül áradt a fény - vörösen, tekeregve, nyughatatlanul.
Természetesen ott volt a vérben - gondolta Chessie, és egy sötét, szinte már hisztérikus nevetés tört elı belıle. A fény
ott van a vérben.
Az én véremben.
Most már nagyon közel volt. Közel a hisztéria semmivel sem törıdı féktelenségéhez. Közel a ponthoz, ahol megadja
majd magát, és visszatér a feledésbe. Közel a sötét lyukhoz az óceán közepén.
Visita Interiora Terrae.
A föld közepe. A tiltott hely. A sötét terület lényének középpontjában, ahová nem mert (nem tudott) ellátogatni. Ahol az
önmaga elıtt is féltve ırzött titkokat tartotta.
Ezt a helyet, túl az önámítás és az önáltatás kényelmes falai mögött, megtagadták tıle. Biztosan tudta, hogy van egy
nyugalmi pont, az izzó tisztánlátás pontja, ahol az emberöltınyi embertelen éhség minden önigazolása, minden
ésszerősítése elporlad a tőzben. Ahol egyedül marad a bőneivel, a hiányosságaival, az önzésével - önmagával.
Ezen a helyen ólálkodtak azok az igazságok, amelyek annyira sötétek voltak, hogy el kellett ıket zárni, le kellett ıket
láncolni az aljzathoz, mert különben felserkennének, és rátámadnának a sötétség óráiban.
Visita Interiora Mea.
Valami megmozdult az óceán fenekén tátongó lyuk legsötétebb mélységeiben. Valami felébredt. Chessie megvonaglott,
és nekifeszült a béklyójának. Kétségbeesve próbálkozott azzal, hogy elfordítsa a szemét arról a jelenlétrıl, amely
felemelkedett az óceán mélyérıl. A homok örvényleni kezdett és gomolygó tölcsért alkotott a fenéken. Egy fenyegetı
tömeg, ami alakot ölt, és kialakul.
A növekvı örvény az egymáshoz súrlódó homokszemcsék és a kavargó víz hangján üvöltött. Chessie eltakarta a

49. oldal
 Névtelen
szemeit. Egyenként érzett minden egyes homokszemcsét, ami belefúródott a lecsupaszított életvonalába. Az árnyékos
alak, aki maga után vonszolta ıt, máris eltőnt a háborgó vizek mélyén.
Az egyetlen bizonyíték arra, hogy a fogvatartója még nem pusztult el, az volt, hogy továbbra is érezte a húzást a
béklyóján. Egyenesen az örvény közepébe húzta ıt. Rátört a homok és a víz, vadul dobálták ıt, megvakították és
elragadták magukkal. Chessie vadul pörgött, és nekifeszült a horgonyláncnak.
Képtelen volt szabadulni az érzéstıl, hogy volt ott valami a háborgó víztömeg mögött, egy ébredezı jelenlét a mélység
dühe mögött. Egy akarat. Kikaparta a szemébıl a homokot, és pislogott a víz súlya alatt.
Ott, az örvény kellıs közepén, egy roppant alak tört türelmesen a magasba. Egyik réteg a másik után. Erılködve
próbált vetni rá egy pillantást a szemébe csapódó égetı homokszemcséken keresztül. Tudnia kellett. Meg kellett
értenie. Ha csak a pillanat tört részére is, mielıtt elragadják a látását.
Határozottan megacélozta az akaratát, és lefelé rúgta magát a mélybe.
Hirtelen elcsendesedett körülötte a víz. Összetörve, vérezve, félig vakon átküzdötte magát az örvényen. Most pedig
fejjel lefelé lebegett a mélytengeri vihar szemében - az érzéki ingerek örvénylı zőrzavarának nyugodt pontjában.
Chessie felkészült a legrosszabbra, aztán erıszakkal kinyitotta a szemét. És meglátta.
Egy óriási alak tornyosult elıtte, és teljesen betöltötte a vérködös látómezıt. A talpa elveszett az óceán fenekén tátongó
lyuk felmérhetetlen mélységében. Hirtelen az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a gyökerei egyenesen a föld magjába
kapaszkodnak.
Visita Interiora Terrae.
A kıkemény arc magasról nézett le rá. A fennkölt koronája a felszín felé áramlott - a fény világa felé. A két véglet
között pedig ott feszült a hatalmas kiterjedéső fal, amelynek valaha faragott felületét a víz és az idı simára koptatták.
Chessie pillantása végigsiklott a fal mentén, és közben egyszerre próbálta leküzdeni a szédülést, és betájolni magát.
Elsı benyomásaival ellentétben a fal nem állt teljesen függılegesen, hanem inkább egy árnyalatnyit a társai felé dılt. A
két társa felé, döbbent rá hirtelen megvilágosodva. Egy óriási piramis.
Amint a szédülés elmúlt, azonnal rádöbbent, hogy nem a piramis, hanem ı maga mozog. Hasítva szelte a mélységet, és
zuhant a hatalmas fal alapja felé.
Odalenn mélyen, ahol a piramis oly erıszakosan átdöfte az óceán fenekét, valami válaszolt a mozgásra. Chessie úgy
hitte, hogy egy ismerıs alakot lát odalenn, amint éppen egy bonyolult rituálé mozdulatait hajtja végre.
Felismerte a felpuffadt tetemet, amelyikkel korábban küzdött - a fogvatartóját, a vízbefúlt férfit. A gondolataiban
Sturbridge szavai visszhangoztak egy nevet. Goratrix. A Tremerek imádott kígyója. A mi Prométheuszunk, a mi
Luciferünk.
Fény szivárgott a mágus felemelt öklébıl, ahogy háromszor lesújtott a piramis hajthatatlan ajtajára. Chessie mind a
három ütés lökéshullámát érezte a mellkasában. Megpördült merülés közben, és majdnem nekicsapódott a piramis
falának.
Egy hang felelt odabentrıl:
Ki merészel bebocsáttatást kérni...
- Én vagyok az - emelte magasba az öklét Goratrix, és ezzel a mozdulattal láthatóvá tette a markában dédelgetett véres
szívet. Olyan vörös és csillogó volt, mint egy kifényesített alma. - Akkor hát nyíljon föl a ti szemetek - támadott a
közönyös falakra a hangja - és olyanok lesztek, mint az istenek, ismervén a jót és a rosszat!
A mélyben hosszú ideig csend honolt. Aztán válaszként a Tremere ház ajtaja szélesre tárulva befogadta a tékozló fiát,
és az ı értékes, kétélő ajándékát.
Chessie felsikoltott, és elragadta a kegyes feledés, ahogy a szíve átlépte a küszöböt, és megérkezett a fogságba.

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:24

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Jacqueline megdermedt. Elıször ösztönösen a szekrényajtó felé akarta vetni magát. Még most is látta az apró nyílásra
feszülı misztikus energiák sistergését - ez mutatta, hogy a gyülekezeti terembe vezetı idıleges átjáró még mindig
mőködıképes. Valószínőleg át tudná préselni magát az alacsony ajtón, és, feltéve, hogy a szédülés nem lesz annyira
erıs, hogy teljesen elveszítse az eszméletét, becsaphatná maga mögött az ajtót a gyülekezeti teremben, hogy ezzel
megszakítsa a kapcsolatot. De a sietıs tevékenység hangjai biztosan figyelmeztetnék a behatolás fényére azt a
személyt, aki most lépett be a külsı szobába.
Aztán arra gondolt, hogy óvatosan a bejárati ajtó mögé kellene lopakodnia. Arról a leshelyrıl aztán meglephetne bárkit,
aki elég ostoba lenne ahhoz, hogy belépjen a belsı szobába. Már tett is két könnyed lépést abba az irányba, amikor
rádöbbent, hogy nem igazán szeretne a közelben tartózkodni, amikor mőködésbe lép az a rajzolat az ajtón.
Ismét megtorpant, és esetlennek, és kiszolgáltatottnak érezte magát ott a szoba közepén. A külsı szobában
felkapcsolták a lámpát. A ragyogás behasított az ajtó alatt a szobába, és a mesterséges fény úgy nyújtózott el a padlón,
mint egy guillotine pengéje.
Jacqueline halkan átkozódott. Ostoba! Ha ez nem a biztonsági szolgálat - aki betolja a külsı ajtót, kutakodni kezd Foley
szobájában és még a lápmát is felkapcsolja - akkor ık sem késlekedhetnek már sokáig. Bárki legyen is a külsı
szobában, az vagy ostoba, vagy meggondolatlan, vagy...
A rajzolat az ajtón felragyogott. Jacqueline már el is vetıdött, de nem a szekrényajtó irányába (ami most pontosan két
teljes lépéssel volt távolabb a kelleténél), hanem a szilárd munkaasztal védelmezı menedékébe. Az ajtó túloldalán
valaki élesen felsikoltott, és a kiáltást hamarosan követte valami nagy tömeg zuhanásának hangja. Az ajtó belsı
oldalán a rajzolat levált a fáról, aztán égett hamuként lágyan a földre hullott.
Csönd ülte meg Foley lakrészét. A két szobát elválasztó elfeledett ajtó lassan elfordult befelé a sarokvasain.
A szekrény felé kúszott. Ha van egy kis szerencséje, akkor a robbanás teljesen kiütötte a hívatlan látogatót. A
biztonsági szolgálat elkaphatja a behatolóját, és Jacqueline holnap majd mindenrıl értesül. Ha nincs szerencséje...
Talán nem tette túl bölcsen, de azért vetett egy gyors pillantást az ajtó és Foley irodája felé. A küszöbön ott hevert Eva.

50. oldal
 Névtelen
Zavartan megrázta a fejét, és megpróbált feltápászkodni a földrıl. És abban a pillanatban találkozott a tekintetük. A
pokolba!
Jacqueline felhagyott az ırült kaparással, és az önuralmát megfeszítve összeszedte magát. Most már nem volt értelme
menekülni. Szembefordult a leterített novíciával.
- Te ostoba! Mi járhatott az eszedben? - ragadta meg a lány karját, és nekikészült, hogy talpra rántsa. - Fel tudsz állni?
Eva bólintott és eltolta ıt magától.
- Sajnálom. Meghallottam, hogy van benn valaki. A régens meglehetısen világosan fejezte ki magát. Senki - még a
biztonsági szolgálat - sem léphet be ebbe a szobába, amíg ı távol van. Te mit...? Ó!
- Én is feltehetném neked ugyanezt a kérdést. De úgy vélem, nagyjából két percünk lehet, mielıtt nem kívánt
társaságunk érkezne.
Jacqueline azon kapta magát, hogy a kezei akaratlanul is a köntöse alá rejtett gondosan összetekert csomag felé
mozdulnak. Fekete macska vére, fekete kakas szíve. A társaság már úton van.
Elmormolt egy szitkot, aztán Évára zúdította a haragját:
- Ezt nem hiszem el! Csak úgy egyenesen besétálsz a bejárati ajtón, aztán felkapcsolod a villanyt. Pontosan mire
számítottál? Nem, ne is törıdj vele! Ne válaszolj! Itt van a meséd.
- Errefelé sétáltál. Zajt hallottál. Elszaladhattál volna segítségért, de akkor talán már túl késın érsz vissza. Minden
fenntartásod ellenére úgy döntöttél, hogy megpróbálkozol az ajtóval...
- De hát pontosan ez történt!
- Annál jobb. De ha le akarják ellenırizni a mesédet, akkor ragaszkodj ahhoz, hogy beszélhess a régenssel, mielıtt
felnyitnák a vénádat! Te vagy a kedvence - ezt mindenki tudja. Nem fogják megkockáztatni, hogy magukra vonják a
haragját. Valószínőleg csak bezárnak néhány napra, amíg a régens vissza nem ér. Most pedig figyelj!
- Bejöttél, eljutottál egészen a belsı szoba ajtajáig, és akkor, bumm! Amikor magadhoz tértél, azonnal tudtad, hogy
jelentened kell az esetet a biztonsági szolgálatnak. Nem láttál senkit és semmit! Megértetted.
- Nem vagyok ostoba, és nem vagyok gyerek - igazította meg a köntösét Eva. - Miért ölted meg Foley-t? - kérdezte
anélkül, hogy felemelte volna a fejét.
- Na idehallgass, én nem öltem meg senkit! Megértettél? Ebben a kérdésben hajlandó vagyok akár kés alá is feküdni, és
a vér igazolja majd, amit mondok. Nem kedveltem Foley-t - Istenem, győlöltem Foley-t - de nem öltem meg.
- Akkor miért vagy itt? És egyébként is, hogyan jutottál be?
- Erre most nincs idınk. Mondd meg, ha megegyeztünk, hogy eltőnhessek végre innen!
- Miért kellene fedezzelek?
Jacqueline kihúzta magát, hogy a novícia fölé tornyosuljon.
- Azért, mert én a fölöttesed vagyok, újonc. Megkönnyíthetem a dolgodat... vagy jócskán megnehezíthetem.
- Akkor nem, ha most nem fedezlek.
Jacqueline egy gyors számításban összevetette Eva makacsságát a megmaradt idıvel. Nem éri meg megkísérteni.
- Rendben, figyelj - forgatta a szemeit a fenyegetés hallatán. - Vannak dolgok, amik egyszerően csak nincsenek
rendjén. De látnom kellett a saját szememmel. Hogy biztos lehessek benne. Ezen a ponton néhány ellenérvre számított,
de gyorsan folytatta, amikor Eva csak hallgatott.
- Most nem beszélhetek a részletekrıl! A védı rajzolatok nem hiányoztak, csak eltörölték ıket. Ami pedig a
feljegyzéseket illeti, na azok hiányoznak. Foley nagy hőhót csapott a fotografikus memóriája körül, de mindig mindent
lejegyzett. Rögeszmés volt. Még a mosodába se ment el lista nélkül.
- És eltőnt az ékkı is. Legalább erre már te is rájöttél, nem igaz? Amit a liliomos dobozban tartott. Amelyik miatt
csontig korbácsoltatta azt a három novíciát. Arról az ékkırıl szólt valójában az egész rituálé. A Kulcslyuk, így hívta
Foley. Ocsmány kis göröngy. Vörös, a pólusoknál fekete folttal. Én megmondtam neki, hogy nem tudom, mit lát benne,
és ı kinevetett. Azt mondta, hogy errefelé akármikor bekukucskálsz egy kulcslyukon, mindig csak egy másik szemet
látsz, ami visszanéz rád.
- És ha sokáig bámulsz az alvilágba, az alvilág is belenéz a lelkedbe.
- Micsoda?
- Semmi. Valami, amit a régens mondott nekem, amikor... megtaláltuk.
- Nézd, te megpróbálod kideríteni, mi történt Foley-val. Én elmondhatok neked bizonyos dolgokat a rituáléval
kapcsolatban. Arról, hogy minek kellene itt lennie, és mi az, ami mégsincs itt. Segíthetek. De ha a sakálok itt találnak,
akkor én is csak egy újabb áldozat leszek. Megértetted? Megegyeztünk?
Sakálok - gondolta Eva. Anubisz. A piramis ırzıi.
- Megegyeztünk. De beszélnem kell veled - vagy bárkivel - méghozzá hamarosan! Azt hiszem valaki...
A folyosón határozott léptek zaja kezdett közeledni.
- Holnap este. Éjfélkor. A refektóriumban - ragadta meg és szorította meg a novícia kezét Jacqueline, hogy magára
vonja a figyelmét.
Eva máris aggodalmaskodva pillantgatott a lakrész bejárati ajtaja felé.
- Ha nem jössz el, akkor tudni fogom, hogy bezártak. Abban az esetben - figyelj rám - abban az esetben nem
tévesztenek szem elıl, amíg a régens vissza nem tér. Biztonságban leszel. És majd találkozunk Sturbridge
visszatérésének éjjelén. Megértetted? Át fogjuk ezt vészelni. Minden rendben lesz.
Eva bólintott, és Jacqueline bíztatóan megszorította a kezét.
- Most menj ki oda, és nyerj nekem egy kis idıt!
Eva óvatosan becsukta az ajtót a visszavonuló összeesküvıtársa után, aztán megfordult, és felöltötte a reményei
szerint legbátrabb arcát, hogy úgy fogadja a sakálokat.

1999. augusztus 28., szombat, hajnali 4:15

Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

51. oldal
 Névtelen
Chessie vadul dobálta magát. A fulladás érzetével küzdött, eltemetve a víz zsibbasztó súlya alatt. Egy ismerıs hangot
hallott.
- Most már elég, végre kezd magához térni.
Chessie érezte, hogy egy súlyos valami széttekeredik, és lecsusszan a mellkasáról. Az eddig csukva tartott szemei
elkerekedtek a rémülettıl, de a látását elhomályosította egy vékony vérréteg. Futólag mintha látott volna egy göcsörtös
ágat, amely visszatekergett a szoba egyik sarkába, aztán egy lágy hang kíséretében eltőnt a szarufák között.
- Hát visszatért hozzánk, Miss. Lyon! Már kezdtem aggódni a biztonságáért!
- Sturbridge professzor! - Chessie gyorsan pislogva próbálta megtisztítani a látását, de minden egyes pislogással újabb
réteg vért vitt fel a régi helyett. - Mit csinált...?
- Semmiség, Miss. Lyon, errıl biztosíthatom. Semmi olyasmit, amit nem tennék meg bármelyik gondjaimra bízott
novíciáért. Fel tud ülni? Nem, csak lassan. Így már jobb.
Chessie az egyik kézfejével megdörzsölte a szemeit.
- Elnézést kérek! Attól tartok, nem érzem jól magam.
Lassan visszatért a látása, és szemügyre vehette a romhalmazt, ami a tőzhely mellé állított bútorokból maradt. Az
asztal, a rajta álló lámpa, a kristálypalack és a két kehely maradványait sietısen félresöpörték - és így maradt egy
nagyjából tiszta folt a padlón. Chessie ennek pontosan a közepén hevert.
- Sajnálom. Nem tudom, mi...
- Semmiség - legyintett Sturbridge. - A helyében most még nem próbálnék meg felállni.
Chessie kénytelen volt egyetérteni vele, és a lehetı legnagyobb méltósággal visszahuppant a földre.
- Úgy tőnik, sokkal tartozom Önnek. Ön hívott vissza.
Sturbridge kíváncsian méregette.
- Visszahívtam?
- Igen, vissza a... mondja csak, halott voltam? Úgy értem, valóban halott.
- Nem jobban, mint máskor.
- Kérem, professzor, ez meglehetısen aggasztó. Ön hívott vissza engem a tenger mélyérıl, a középponttól. Az Interiora
Terrae-ból.
Sturbridge játékos hanghordozása azonnal átadta a helyét az aggodalomnak.
- Nos, akkor valóban nagy utat tett meg.
A régens elırehajolt, és egyik kezével határozottan megfogta Chessie állát, aztán elıször a bal, aztán a jobb szemhéját
húzta fel, hogy a delírium árulkodó jelei után kutasson a szemeiben.
- Meséljen nekem az óceán fenekérıl. Nagyon... békés lehet odalenn.
Chessie úgy rezzent össze, mintha megütötték volna, de Sturbridge keze szilárdan tartotta.
- Békés? Egymást érték a holttestek a vízben, akik folyamatosan piszkálnak, döfködnek, és ráhajolnak az emberre. És
az arcok! Ó, bárcsak láthatta volna azokat az arcokat!
- A szemük oly fényes és kerek, mint maga a hold...
- Mi volt ez? - vágott vissza Chessie.
- Semmi. Egy régi álom, egy vers, egy dalfoszlány. Semmiség. Éppen a gyermekekrıl beszélt nekem.
- A gyermekekrıl?
- A Gyermekekrıl a Kút Mélyén.
- Nem, nem, Ön nem figyel rám. Ott nem voltak gyermekek, és nem volt ott kút sem. Éppen az óceán fenekérıl, és a
Vízbefúlt Emberrıl kezdtem mesélni Önnek.
- Sajnálom, biztosan félreértettem! Kérem, folytassa!
- ...Azt hiszen, hogy egy férfi volt. De könnyen lehet, hogy kígyó. Egy tengeri kígyó. Igen, mintha emlékeznék egy
tengeri kígyóra. És egy hajóroncsra. Ó, most már biztosan teljesen ırültnek tart! Micsoda ostobaság! Micsoda
határtalan ostobaság!
Erejét megfeszítve Chessie tántorogva talpra állt. Sturbridge elindult felé, de a fiatal nı pillantása világosan közölte,
hogy nincs szüksége rá, és nem is venné jó néven a segítséget.
- Egyáltalán nem, Miss. Lyon. A története nem is annyira furcsa, mint gondolja. Nagyon is érdekes. Mesélne nekem a
Vízbefúlt Emberrıl?
- Én meséljek Önnek? Hiszen éppen Ön mesélt nekem róla. „A mi imádott kétértelmő kígyónknak” nevezte. „A mi
Prométheuszunk, a mi Luciferünk.”
- A Fényhozó. Igen, értem. De mit csinált? Mondott valami... furcsát? - változott metszıvé, szinte ragadozószerővé az
arckifejezése. - Mit mondott magának?
Chessie habozni kezdett Sturbridge hirtelen feltámadt heves érdeklıdése láttán. A fiatalabb nı érezte, ahogy
belefúródik, mint egy lángnyelv hıje. Kényelmetlenül fészkelıdött, de nem látta, miként válna elınyére, ha ezt a tudást
megtartaná magának.
- Azt mondta... azt mondta nekem, hogy látogassak el a középpontba. Visita Interiora.
Széles mosoly terült szét Sturbridge arcán. Chessie megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért visszatért az ismerıs
Sturbridge.
- Vitriol. Megkapta tıle a kupa vitriolt? Biztos ebben, Miss. Lyon?
- Kupa? Én nem beszéltem semmiféle kupáról. Nekem úgy tőnik, hogy éppen Ön itatott velem vitriolt. Még most sem
hevertem ki teljesen az Ön fızetének a hatását, és nem vagyok biztos benne, hogy valaha is teljesen fel fogok épülni.
- Nem, maga félreértett engem, Miss. Lyon. Vitriol. V-I-T-R-I-O-L. Ez egy ısi alkimista képlet: Visita Interiora Terrae,
Rectificando Invenis...
- Occultum Lapidem. Igen, pontosan ezeket a szavakat használta ı is. Furcsa, hogy errıl álmodtam, nem gondolja,
professzor? Annak az esélye, hogy véletlenül belebotlom egy ritkán használt okkult közmondásra, nos, meglehetısen
csekély.
- Nem találja ezt furcsa egybeesésnek, Miss.. Lyon?
- Nem - felelte élesen Chessie.
Sturbridge úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a vádló hangvételrıl.
- Jó. Akkor én azt mondom magának, hogy nem véletlenül fedezte fel ezt az occultum lapidemet, az elsı kirándulásán,

52. oldal
 Névtelen
amit odabenn tett. Ez egy térkép. Nagy hasznát látja majd az elkövetkezı években, az újabb utazásokon ezen a belsı
tájon. Egyúttal azonban ez egy ígéret is - egy ígéret, hogy vissza fog még oda térni.
- Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy vissza akarok oda térni. Nem volt valami... kellemes hely.
- Ez a magáé, Miss. Lyon - nevetett hangosan Sturbridge. - Errıl a helyrıl származik. Ezt a helyet mindig magával viszi.
Még most is ott van valahol. Ez az a hely, ahova valamikor majd vissza kell térnie. De azt hiszem, hogy nem ma éjjel.
Azonban Chessie továbbra is gyanakodott.
- Ha megbocsát, professzor, nekem egyáltalán nem úgy tőnt, mintha az a hely hozzám tartozna. Gyanúsan úgy nézett
ki, mintha az Öné lenne. Az Ön ıseivel, az Ön rituáléival, az Ön okkult mormolásaival volt tele. Mintha még én sem
lettem volna önmagam. Úgy éreztem magam, mintha egy ısi történetben szerepelnék - az Ön népének történetében.
- Látom, még most sem érti. Azt hiszi, hogy kihasználtam magát, hogy meghamisítottam az italát, elkábítottam, aztán
hipnotikus szuggesztiókat suttogtam a fülébe.
Chessie csak kényelmetlenül hosszú hallgatás után válaszolt:
- Én nem céloztam semmi ilyesmire.
- Ó, dehogynem. Figyeljen, Miss. Lyon! Nem én hoztam létre a dolgokat, amiket látott. Fogalmam sem volt róla, hogy
látogatást tett az Interiora Terrae-n, hogy találkozott Gora... a Vízbefúlt Emberrel, vagy arról, hogy ı mit tett, vagy
mondott. Nem az én hangom, hanem a vér dala suttogott magához.
Volt valami ezekben a szavakban, ami igaznak hangzott, de egyúttal rettegéssel töltötte el Chessie-t.
- A vérben van - idézte tompa hangon - a hatalom a vérben van.
Sturbridge bólintott.
- A vér az ereiben, a vér, amit megosztottunk ma éjjel, a Tremerek vére. A Hetek Vére. A Piramist összetartó habarcs.
Ez a vér ısi, hatalmas és - látomásokban és rémálmokban - mindannyiunkhoz szól. İsi szavakkal, és elfeledett rituális
mozdulatokkal. És az eldugott helyeken, ahová rajtunk kívül senki más nem mehet, a vér suttogva beszél hozzánk.
Hirtelen elszorult Chessie szíve. Mintha egy tátongó lyuk nyílt volna lénye legmélyén. A feltörı düh fortyogva igyekezett
betölteni a rést.
- Én ezt nem kértem! Jóhiszemően idejöttem, mert Ön megkért rá, hogy jöjjek el. Ön pedig így bánik velem? Rajtam is
elhelyezi az Ön saját átkának egy részét? Maga egy szörnyeteg, a fondorlat és az árulás teremtménye. Meg akart
mérgezni a romlott vérével?
Sturbridge nem engedte el a pillantását. Érezte az izzó lázat, és látta a jelet, ami megmutatta, hogy a korábbi ırület
teljesen elhatalmasodott rajta.
Chessie rávetette magát, és Sturbridge meg sem próbált kitérni az ölelés elıl, amit a szerelemtıl igencsak különbözı
szenvedély főtött.
És dalolt a vér a fülükben.

1999. július 29., csütörtök, éjjel 1:58

Az Adirondack hegység
New York állam északi része

Egy felhı eltakarta a holdat, és a fejfák sora eltőnt, átadta a helyét az emelkedıt elborító hétköznapi
görgetegköveknek. Valahol a messzeségben, a Central parkhoz közeli fényőzı hotelszobában, Nickolai teste gyakorlott
mozdulattal átvette a tálat a jobb kezébe, és a ballal egy összetett pecsétet rajzolt a levegıbe.
Csak a mozdulat közepén döbbent rá, hogy mit is tesz, és egy rég elfeledett nyelven átkozta magát az ostobaságáért. A
halála óta eltelt emberöltık alatt sem sikerült levetkıznie magáról a halandó életének nevetséges babonaságait. Ez
valami konok halandó mágia lehetett. A trágya és a hagyma thaumaturgiája. Nickolai-ban kínos érzéseket keltett, hogy
minden mesterkéltsége ellenére megmaradtak ezek a régi szokások. Még a valódi hatalom sem volt képes eltőntetni.
Talán a fény őzött újabb játékot vele, vagy a látomásoknak továbbra is maradt valamiféle hatalma fölötte, de úgy tőnt,
mintha a kezével leírt rajzolat ott lebegne a szeme elıtt a levegıben. Nickolai szemügyre vette az ismerıs pecsétet.
A Gonosz Szemtıl óvó jel.
Valamivel kimértebben a hüvelykujja körmével felhasította az ujjbegyét a mutatóujján, és vérrel ismét felrajzolta a
szimbólumot. A vonalak kifinomult hálózata mohón nyelte a drága vitáét, aztán hirtelen ragyogva életre kelt.
A másik helyen, magasan az Adirondack hegységben, Nickolai egy másik megtestesülése rémülten hátrált egy lépést, és
majdnem átbukott a legközelebbi sírkövön. Még idıben visszanyerte az egyensúlyát ahhoz, hogy lássa, amint a pecsét
utolsó maradványai lángolva letelepednek a kövekre.
A hold felhajtotta felhıfátylát, és vádló tekintettel meredt rá. Képtelen volt elviselni az arc látványát, úgyhogy gyorsan
hátat fordított neki. Egy pillanatra látni vélt valamiféle selyemfátylat, amint éppen visszahúzódik a sírkövek közül. A
közelbıl egy patak gyöngyözı kacagását hallotta, amely lefelé menekült a hegyoldalban. Elszántan hátat fordított az
éjszaka háborgásának és kelepcéinek, és nekivágott az utolsó emelkedınek.
A sírkövek (görgetegek, emlékeztette magát) között kanyargó ösvényt követve feljutott a tetıre. Nagyon közel volt a
hegy csúcsához, és egy ısi forrás által kivájt üregre nézett le. Ennek a tálnak az alját lehetetlen szögekben meredezı
durva kı-obeliszkek borították. Mintha az üreg fenekét egy feldühödött hegy-istenség dárdái döfték volna keresztül a
mélybıl, akit valaki kétségtelenül felriasztott kıszerő álmából. Nickolai irigykedett a szunyókáló istenségre. Minden éjjel
meg kellett küzdenie a csábítással, hogy elsüllyedjen a földben, és megadja magát az ölelésének és a kövek álmának.
Megszabadulhatna a Végsı Éjszakák veszedelmétıl, a Jyhad manipulációitól, és rejtett veszélyeitıl. A vadászoktól, és a
vadászok vadászától. Alhatna, feledhetne, és talán, esetleg, még ıt is elfelednék.
De Nickolai volt az utolsó, és most vállalnia kellett a Háza felelısségét. Egyedül. Lefelé vezetı ösvény után kutatva
végigpásztázta a feldúlt földet.
Nem messze onnan, ahol állt, eldılt egy óriási obeliszk, mint egy villám sújtotta tölgy. Részegen nekitámaszkodott a
meredély szélének, és a hegye jócskán Nickolai feje fölé magasodott. Lejtıs oldalán lehetséges lenne leereszkedni a
bemélyedés aljára - gondolta Nickolai.
Iszonyatos kor érzete töltötte el Nickolait, ahogy megközelítette a kidöntött óriást. Az oldalát a szivárgó víz és az idı

53. oldal
 Névtelen
múlása borította be himlıhelyekkel. Azonnal a sztalaktitok és a sztalagmitok jutottak eszébe, de a föld színe fölött eddig
még soha nem látott ilyen kusza faragásokkal borított kıoszlopot. Azt hitte, hogy a közömbös esı már régen eltörölt
volna egy ilyen kifinomult faragványt.
Nickolai egyik lábát a kıoszlopra tette, és meggyızıdött róla, hogy nem fog kibillenni a súlya alatt. Meglehetısen
valószínőtlen - gondolta. Ha ez az óriás akár csak egy árnyalatnyit is kiegyensúlyozatlan lenne, akkor már régen
összeomlott volna a saját súlya alatt.
Megnézte azt a pontot, ahol az oszlop nekicsapódott és belemélyedt a falba, és meglepetten látta a frissen feltört földet.
Mintha a kolosszus nem is évszázadokkal, hanem csak néhány nappal ezelıtt dılt volna el. Nickolai a kıre tette a kezét,
és ujjait végigfuttatta a mély barázdákkal borított felszínen. Vajon csak képzelte a kı melegségét? Egyetlen rövid
pillanatig úgy tőnt, mintha halványan még mindig remegne a kı. Mintha emlékezne rá, hogyan törte át meredek ívben
a föld felszínét, hogyan pillantotta meg elıször az eget, és hogy milyen volt a végzetes zuhanás vissza a földre.
Nickolai megrázta a fejét, mintha el akarná őzni az ehhez hasonló lehetetlen gondolatokat, de az álmából felriasztott
dühös hegy-isten alakját csak nem tudta elhessegetni.
Voltak más hatalmak is - gondolta magában Nickolai, miközben lefelé óvakodott a csúszós lejtın - akik a föld mélyén
alszanak. Sötét hatalmak. Dühös hatalmak.
Hirtelen felötlött benne, hogy éppen most óvakodik be üres kézzel egy ilyen hegy-isten barlangjába. Emlékezetében
olyan történetek és mesék után kutatott, amelyek egy hegy megzabolázásáról szóltak. Hiábavaló módon abban
reménykedett, hogy így talán találhat egy hatékony fegyvert.

1999. augusztus 28., szombat, hajnali 5:42

Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge szótlanul behajtotta maga után az ajtót. Nem nézett vissza.

Chessie, arcát a vérmocskos párnákba fúrva, végre elaludt. A régens megvárta, amíg elcsendesednek a lágy
szipogások, és csak aztán óvakodott ki a szobából. Átment a nappalin a hall ajtajához legközelebbi szekrényhez, és
kivette a két komor bırönd közül a nagyobbikat, majd egykézzel fellódította az asztalra. Egy halk suttogás, és a zárak
felpattantak a fedélen, amely feltárult, és felfedte a takarosan precíz sorokba préselt ruhadarabokat.
Sturbridge becsomagolta az utolsó holmikat is, aztán megkötötte azokat a szatén-szalagokat, amelyek mindent a
megfelelı helyen tartottak. Erısen leszorította a fedelet, és a zárak két jól elkülönülı kattanás kíséretében lezáródtak.
Már fordult volna, hogy leemelje a bıröndöt az asztalról, amikor megakadt a szeme a tőzhely melletti ülıgarnitúra
romjain. Csillogó üvegcserepek szóródtak szét a szoba közepe felé nyújtózó ívben. Az üvegcserép íve sokkal rövidebb
volt a tőzhely felé, és a fogazott szélő darabok is nagyobbak voltak.
Sturbridge ösztönösen elindult a seprő után, hogy rendbe rakja a dolgokat, de megtorpant, amikor a kezét a kilincsre
tette.
Indulnia kell! Taxival a repülıtérre. Repülıvel vissza New Yorkba. És biztonságban hazaér még napkelte elıtt.
Eszébe jutottak az éjszakák, amikor a napkelte elsı jeleivel versenyezve lopakodott vissza a szülei házába. Mennyire
feltöltıdött az adrenalinnal, a dzsesszel, a rajongással és a kádban fızött ginnel.
Hazaérni még napkelte elıtt - gondolta. A fogalom romantikája majd egy évszázad után már kezdett megkopni. Titkos
kora reggeli versenyfutásai kemény, csúnya fordulatot vettek. Ha most veszítene ebben a versenyben, a
következmények sokkal súlyosabbak lennének az anyja haragjánál. Természetesen hallott olyanokról, akiket odakinn
ért a féltékeny nap. Ki ne hallott volna? Sarkalatos pontja volt ez a novíciák oktatásának. Egyike a Beavatás
Csarnokainak.
Azonban a kitartóan tovaszálló évek megváltoztatták a szereposztását. Mint a Five Boroughs kápolna régense, egyre
gyakrabban találta magát az aggódó anya szerepében, és már ı várta haza a csökönyös leányát. Egyszer még az is
elıfordult, hogy megparancsolta, zárják be az ajtókat, mielıtt egy megátalkodott és javíthatatlan novícia hazaérne - az
incidens legapróbb részleteire is kristály tisztán emlékezett. A nap a küszöbön érte utol.
Hazatérni napkelte elıtt.
És még hat lehetetlen dolog reggeli elıtt.
Alice-ra gondolt, és Maevére. Emlékezett az éjszakákra, amikor felolvasta a Hernyó, a Grófnı, a Griff és a Fehér Lovag
történeteit a kislányának. A gyönyörő gyermekének. A mágikus gyermekének. Elveszítette. Eltőnt. Eltőnt a földbe vájt
lyukban.

Csodás réten fekszenek

És álmokat látnak odalenn
Álmot látnak, mikor meghal a nyár
És ık tovább sodródnak az árral
Habozva az aranyló napsugárban
Élet, nem lehet más, csak egy álom?

Sturbridge széles ívben visszalódította a bıröndjét az asztalra, ami dühösen nekidörrent a falnak, mielıtt megadta
volna magát a gravitáció vonzásának. Hallotta a válaszul érkezı mocorgást a belsı szobában, de Chessie nem ébredt
föl.
Talán apró kegyetlenség volt ıt így magára hagyni, de nem érzett bőnbánatot.
Nehéz lett volna megmondani, hogy mennyire fog emlékezni a lány az éjszaka megpróbáltatásaiból, amikor majd

54. oldal
 Névtelen
fölébred. Vajon emlékezni fog arra, hogy mit tett vele Sturbridge? Feltudja majd idézni a Hetek Vérének egyedülálló
zamatát - a benne rejlı hatalmat, a késztetését, az ırületet? Képes lesz-e összerakni a belsı utazás töredékeit - a
Vízbefúlt Ember érintését, a Piramis magasztosságát, az Áldozat rettenetes csalárdságát?
És ami még ennél is fontosabb, Sturbridge azon kapta magát, hogy azon elmélkedik, vajon képes lesz-e Chessie
felidézni a saját gyengeségét, amit az erıs vitae nyomán érzett? A gyanakvást, és az esztelen dühöt.
Sturbridge visszafordult az ajtóból, odament az íróasztalhoz, elıhúzott egy krémszínő lapot és egy töltıtollat, aztán
határozott, rezzenéstelen kézzel írni kezdett.

Takarosan kétrét hajtotta a lapot, és felállította az asztalon, mint egy piramist.

Még egyszer gyengéden végigsimított az ısi faanyagon, aztán vállára kapta a bıröndjét, és távozott. A folyosó, és a
szárny - amit késıbb csak a boszorkány szárnyaként emlegettek - természetesen a várakozásoknak megfelelıen
elhagyatott volt. Sturbridge csak akkor mert kételkedni, miután bezáródott mögötte az ajtó.

1999. augusztus 29., vasárnap, éjjel 12:07

Refektórium, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Eva késésben volt, és nyilvánvaló megrendülve sietett végig a folyosókon. Kétszer is elıfordult, hogy hirtelen
megtorpant, és füleit hegyezve küzdött azért, hogy kivegye a nyomában osonó léptek neszét. Abban azért nem volt
teljesen biztos, hogy mit tenne, ha beigazolódna a gyanúja.
Most már túl késı lett volna visszafordulni. Hová menne? A kápolna biztonsági szolgálatához? Valahogy nem vonzotta
túlzottan a lehetıség, hogy ismét szembenézhet Helénával és a sakáljaival - úgy pedig különösen nem, hogy ezen a
találkozón magyarázatot kellene adnia arra, hogy miként és fıleg miért szökött meg tılük. A legutóbbi találkozásuk
emléke még túlságosan is élénken élt az emlékezetében.
Nem, jobb lesz túlesni ezen, aztán visszamenni, mielıtt még észrevennék, hogy eltőnt. Találkozni fog Jacqueline-nal.
Felsorolja a gyanúit, és gondoskodik róla, hogy Jacqueline a segítségére legyen. Csak most, hogy Sturbridge elutazott,
csak most kezdett rádöbbenni, hogy valójában milyen ingatag itt a helyzete valójában.
Az sem csillapította izgatottságát, hogy a refektórium - és Jacqueline-nal megbeszélt találkozó - felé menet el kell
mennie a secundus lakrésze elıtt. Most már itt volt éppen elıtte, pontosan a következı forduló után. Szinte érezte a
jelenlétét, amint nekifeszül, és visszatartja. Hirtelen rádöbbent, hogy korábbi sietségét felváltotta a kelletlen
vánszorgás.
Határozottan kényszerítette magát, hogy beforduljon a sarkon. Érezte, ahogy a rettegés elsı lágy érintése megcirógatja
a tarkóját.
Próbálta figyelmen kívül hagyni. Szemeit mereven maga elé szegezte, és számolta a gyors, kimért lépteket. Egy, kettı,
három... már odaért az ajtó elé, amikor rádöbbent, hogy honnan származik ez a balsejtelem. A kulcslyuk. És ha túl
sokáig bámulsz az alvilágba, az alvilág is belenéz a lelkedbe.
Szorosan összepréselte a szemhéját. Nem ismert más módot, amivel megakadályozhatta volna önmagát, hogy
visszanézzen a kulcslyukra. Akarta, hogy haladjon. Könyörgött a lábainak, hogy tegyenek csak még egyetlen lépést
elıre. Hogy felemelkedjenek, aztán visszahulljanak. Csak ennyit akart tılük, semmi többet.
Nem használt. Érezte a halott férfi mindent látó szemeinek forróságát - aki a kulcslyukon keresztül sandított rá. A
pillantás belefúródott a testébe, és a nap, az igazság ragyogásával égetett, ahol megérintette.
Eva tisztában volt vele, hogy a létezése az árnyékoktól, a zavaros visszatükrözıdésektıl, a félrevezetésektıl és a
féligazságoktól függött. Képtelen volt elviselni ennek a rezzenéstelen pillantásnak a perzselı hevességét.
Valószínőleg sikíthatott. Emlékezett rá, hogy feltápászkodott a földrıl, és - ügyet sem vetve a lehorzsolt térdeibıl, és
bezúzott alkarjából sugárzó újsütető fájdalomra - vakon tántorgott tovább a folyosón.
Kifulladva és egész testében remegve érkezett meg a refektóriumba. Biztos volt benne, hogy vad menekülésének
zajával felhívta magára a figyelmet. Jacqueline el fogja átkozni - vagy még ennél is rosszabbat tesz vele - amiért
hagyta, hogy kövessék.
A bocsánatkéréseit és a mentségeit felsorakoztatva lökte be a refektórium ajtaját.
Az óvatosan rendbe szedett racionalizálásai már azelıtt szétfoszlottak, hogy megpillantotta volna Jacqueline-t. Ostobán
összeszorított szájjal hátrált a rozsdamentes mosogató elıtt heverı fejetlen holttest elıl.
A szappanos ív felszínén zavaros vérörvény lebegett. A mosogató fölötti szekrény tárva-nyitva, és üresen tátongott. Eva
a ruhájának egyik ujját az arcához szorította, hogy kizárja a kiontott élet mindent átható illatát. A vér szaga
összekuszálta a gondolatait, és kikezdte az ésszerőség amúgy is elrongyolódott széleit.
Eva az egyetlen dolgot tette, amit tehetett, amikor ismét szembekerült egy újabb holttesttel. Hátrahajtotta a fejét, és
felüvöltött. Szólította a sakálokat.

HARMADIK RÉSZ
Gyermekek a Kút mélyén

1999. július 29., csütörtök, este 11:30

55. oldal
 Névtelen
A Sárkány Temetıje
New York városa, New York

Leopold óvatosan araszolt elıre a himlıhelyes, napszítta tájon. A ragyogásban nem látta tisztán, hová tehetné a lábait.
Kínkeserves lassúsággal haladt elıre. Töretlen csillogó fehér terület nyújtózott körülötte mindenfelé. Csontok. Ameddig
a szem ellát, mindenfelé kizárólag csontok. Úgy meredtek élesen fölfelé, mint az obeliszkek. Úgy hajlongtak, mint a
pálmák a szélben. Zuhogó vízesésként omlottak a földre. Koncentrikus körökben terjedtek rajtuk a hullámok a kósza
romok körül.
Leopold azon kapta magát, hogy visszavágyik a Sirámok Barlangjának hővös, csendes mélységeibe - és a mőremekhez,
amit ott alkotott. De most mindez elveszett számára. Ellopták.
Félig vakon, és hisztérikus állapotban tért magához - a sebet tapogatta, ahol a Szem volt valaha. A fájdalom és a
felháborodás ködén keresztül megcsapta az a nyugtalanító érzés, hogy valaki áll fölötte, és rázogatva ébresztgeti.
Az alak bizonytalanul pislákolt a barlang szürkeségében, és el is tőnt, szinte még azelıtt, hogy Leopold érzékei
felfoghatták volna a jelenlétét. A mővész csak egyetlen pillantást vethetett a szigorú, kezében egy vérrel színültig töltött
viharvert réztálat egyensúlyozó alakra.
Elsı gondolata az volt, hogy vissza kell szereznie a Szemet, amit elloptak tıle. Nem volt nehéz követni a nyomát lefelé
a hegyoldalon, aztán tovább dél felé - a távoli, ragyogóan fehér csonttornyok felé. A Sárkány temetıje.
Miért itt? - gondolta Leopold. Miért találom mindig itt magam?
Kitörölte a véres verejtéket a nyílt, tátongó szemgödörbıl. A selyemingét máris átitta a veríték, és úgy lógott rajta, mint
egy második, rosszul illeszkedı bırréteg.
Az ing zavarta Leopoldot. Nem csak az a mód, ahogy lógott rajta, hanem inkább az a tény, hogy máris tönkrement.
Elméjének egy távoli része azzal zaklatta, hogy még csak éppen most érkezett erre a gyászos helyre, úgyhogy az ing
még tiszta kellene legyen.
Nem, ez nem teljesen igaz. Egy második, az elızınek ellentmondó emlékkép bukkant fel, pedig az elızı gondolat még
meg sem formálódott teljesen. Határozottan emlékezett rá, hogy egész reggel itt küszködött a forróságban. Át a
Suttogó Mezıkön, a Boszorkány Lábszárán és a Portengeren. Mindenre tisztán emlékezett, de az emlékképek valahogy
távolinak tőntek. Mint egy történet, amit véletlenül meghallott egy keresztútnál.
A déli nap ragyogó fehér forrósága mintha rátapadt volna, és lustán körözött volna körülötte. Könnyő célpontot nyújtott
- ı volt az egyetlen mozgó tárgy, ameddig a szem ellátott. A tikkasztó hıség feljegyezte az útját, türelmesen
várakozott, és cseppenként csalogatta elı a testébıl az életadó nedvességet.
A nap fénye? Valami itt nagyon nincs rendben. Leopold minden érzéke veszélyt és árulást jelzett. Megrázta a fejét, hogy
megtisztítsa kusza gondolatait.
Valahol magas, csöndes hölgyek siklottak selyempapucsokban a hővös márvány-folyosókon. Leopold behunyta a
szemeit. Hallotta a selyem lágy suhogását, a távoli nevetés, a lenti bálterembıl felszőrıdı mulatság hangjait. Minden
olyan valóságosnak tőnt. És annyira közelinek.
Mintha csak egy hártyavékony gát választotta volna el a két benyomást.
Leopold ismét kinyitotta a szemeit, hogy lássa a kegyetlen déli nap ragyogását. A tüdejébıl kiszaladt a levegı. Valami
rejtızködött az életet elszívó hıség fala mögött. Egy cél. Egy éhség. Leopold érezte a leheletét a bırén.
Valahol a napégette táj közepén - egy pislákoló, kavargó vihara az éhségnek. Egy kielégíthetetlen, vágyakozó üresség.
A Sárkány mocorgása. Úgy csapott le rá, mint egy hullám, mint egy távoli siratóének.
Leopold megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot, és értékes életcsöppeket szórt szerteszét. Nem engedhette
meg magának, hogy az éhségre gondoljon. Aligha remélhette, hogy táplálékra bukkanhatna ezen a barátságtalan
helyen. Megpróbált sokkal égetıbb gondokra összpontosítani. Majdnem dél volt. Hamarosan menedéket kell találnia.
Ha túl tudná élni a délutánt, akkor talán lenne elegendı ereje, hogy ismét megpróbáljon kiszabadulni. Hogy átvágja a
sivatagi hıség bırszerően feszes béklyóit. Hogy kicsusszanjon saját csontvázának rácsai közül, amelyek fogva tartották
ezalatt a harminchárom év alatt. Hogy lépjen egyet hátrafelé a hús és a csontok esetlen vásznától, mővészszemekkel
átvizsgálja, és megújítsa.
A feje fölött egy magányos sivatagi madár elkapott egy felszálló légáramlatot, megdılt a fordulóban, és eltőnt az
irgalmatlan nap arca elıtt.

1999. szeptember 6., hétfı, este 11:44

Győlésterem, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Talbott átsuhant a küszöbön, és pontosan háromlépésnyivel beljebb jött a terembe. Ott megállt, és sima mozdulattal
elfordult kelet felé. Testét derékba meghajtotta, és meghajolt Bécs felé. Minden mozdulata része volt egy ısi, és
kifinomultan megkoreografált rituálénak. Ismét megfordult a talpán, és kínos türelemmel és kecsességgel elindult elıre
a terem fókuszpontja felé.
Sturbridge a földön ült a gyülekezet távolabbi szélén. Az egybegyőltek közül egyedül ı ült arccal az ajtó felé, így hát
biztosan észrevette Talbott közeledésének elsı mozdulatait. Mégsem mozdult, hogy felálljon, vagy hogy tudomásul
vegye a jövevényt.
A kápolna többi tagja szigorú rendben helyezkedett el a régensük körül. A laza éberségnek ugyanabban a tartásában
ültek a földön - illetve a jobb bokájukon, és a bal térdüket szorosan a mellkasukhoz szorították.
Az egybegyőltek Sturbridge-tıl kiinduló széles félköreiben mindenkinek a helyét szigorúan meghatározta a rangjuk és a
hagyományok. A legbelsı ív, amelyik pontosan a régens lábai elıtt helyezkedett el, jelenleg mindössze Helénából és
Johannusból állt - az ostromlott kápolnába vezényelt beavatottakból.
Sturbridge nagyon is tisztában volt vele, hogy mennyire újszerő aszimmetriát vezettek be a gondosan elrendezett
gyülekezetbe. Valaha hárman foglaltak helyet elıtte. Ez volt az elsı hivatalos győlés a kápolnában, mióta Foley-t
eltemették.

56. oldal
 Névtelen
A hármas számban volt erı, és teljesség. Isten is a Szentháromságban öltött alakot - az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Hasonló módon a saját képére formált ember is hármas egységet alkotott - elme, test és lélek. A Gráciák, a Párkák és a
Fúriák is mind hárman voltak.
Ezzel szemben a kettes csúnya szám volt. Osztható szám. Jó és rossz. Igaz és hamis. Mi és ık. Sturbridge az irigység, a
kapzsiság, az ambíció árulkodó jelei után kutatva tanulmányozta a két beavatottja arcát. Egyikük sem nézett a
szemébe.
Azonnal feltőnt neki, hogy az adeptusok milyen sietısen tőntették el az elesett bajtársuk megüresedett helyét.
Ösztönös bizalmatlanságot érzett ezzel a látszólagos szolidaritással szemben. Milyen gyorsan rendezték a soraikat. A
természet beözönlött, hogy kitöltse az elesett társ távolmaradásával keletkezett őrt. Sturbridge gyanította, hogy ez volt
az alaptermészetük. Az avatatlan szemlélı nyomát sem látná annak, hogy valaha is volt közöttük egy harmadik is.
Sturbridge visszafogta magát, és legyőrte a feltörni készülı, és talán igazságtalan, sértıdöttségét.
Tisztában volt vele, hogy mindkét adeptusa számottevı hatalommal bír. Mindketten sikeresen teljesítették a mester
fokozat Szabályok által elıírt hét körét. Sokfelé megfordultak, mielıtt elfogadták volna ezt a kitőntetı és veszedelmes
megbízatást. Mindketten tovább csiszolgatták tehetségüket a Sabbattal vívott szakadatlan csatározásokban, ami ennek
a kápolnának a specialitása (és talán a legsúlyosabb átka) volt. Mindketten megmérettettek, és a megmérettetés
egyáltalán nem volt könnyő.
Sturbridge tudta, hogy ha ezek ketten összecsapnak, akkor a háború dúlta kápolna könnyedén darabjaira eshet szét.
A FBK-ba vezényelt adeptusok kivétel nélkül a legjobbak legjobbjai közül kerültek ki. Akaratlanul is (és némi
keserőséggel) eszébe ötlött, hogy Foley vezethette volna akár a saját kápolnáját is, és sokkal jobb munkát végzett
volna, mint egyes régensek, akiket meg tudna most nevezni. Nagy hasznát vette volna a támogatásának valahol a
közelben - Jerseyben, Connecticutban... De mi értelme van most már ezeknek a feltevéseknek? Egy gyarapodó
testvérkápolna helyett, amely szembeszállhatott volna az egyre növekvı Sabbat fenyegetéssel, Foley most már halott
volt.
Foley-t megölték, javította ki magát.
Keményen a két adeptus arcába meredt. Idıvel mindketten folyamodhatnak régensi címért, és most mindketten egy
lépéssel közelebb kerültek ehhez a célhoz.
Ez ırültség. Sturbridge nagyon is jól tudta, hogy az adeptusokat nem terheli felelısség Foley halálában. Az
adeptusoknak az volt a feladata, hogy felkészüljenek a napra, amikor szólítják ıket, hogy magukra öltsék a régensek
köntösét. Ahogy Sturbridge-nek feladat szerint gondoskodnia kellett arról, hogy ezek ketten életben maradjanak addig,
amíg megkaphatják ezt az esélyt. Foley-nál kudarcot vallott. Nem volt hozzászokva a kudarchoz.
A pillantása megkeményedett, és magába itta az egész gyülekezetet. Az adeptusok belsı győrője után következett
azoknak a köre, akik századokig tartó intrika és küszködés árán megszerezték a mester irigyelt címét. A mesterek hét
körének mindegyikében a tagok a státusuk, a kitöltött idejük és a rangidısség által pontosan kijelölt helyet foglalták el.
A mesterek zárt sorai mögött sorakoztak a novíciák körei.
A novíciák hét köre mögött pedig nem volt más, csak a külvilágra nyíló ajtó, és az ajtó fáját döngetı Sabbat hordák.
A gyülekezet soraiban terjengı fojtott suttogásból ítélve nem Sturbridge volt az egyetlen, aki tisztán érezte a secundus
hiányát. Az aggodalmas mormolásnak csak újabb tápot adott Talbott, aki éppen ekkor lépett be a novíciák legkülsı
körének látókörébe. A férfi egyenesen a régens felé tartott, mintha észre sem venné a köpenyes alakokat, akiknek
hangtalanul gázolt a sorai között. Talbott ismét megállt, Bécs felé fordult és újból meghajolt. Végül Sturbridge felé is
meghajtotta magát, és lágyan elhelyezkedett a földön. Elırehaladott kora ellenére erılködés nélkül vette fel a többiek
testtartását, aztán fejét továbbra is lehajtva várakozott.
- Igen, Kapus Testvér - vett tudomást a jelenlétérıl Sturbridge.
- Bocsásson meg, Regentia. Odakinn egy vendég várakozik. Azt mondja, hogy haladéktalanul beszélnie kell Önnel.
- Ki ez a vendég, Kapus Testvér? A vérünkbıl való? Ha igen, akkor azonnal bevezetheti közénk. Ha nem, akkor vezesse
a szalonba, ahol várakozhat.
Talbott mintha habozott volna.
- Igenis, Regentia. A vérbıl való. A megbízólevelei nagyon meggyızıek. De talán inkább négyszemközt szeretne
beszélni vele. İ... nagyon messzirıl jött - fejezte be esetlenül a mondatot Talbott.
- Ha a vendégünk szeretne pihenni, és felfrissítené magát, akkor gondoskodjon róla, hogy mindent megkapjon! Ha
pedig azonnal találkozna velünk, akkor nyugodtan bevezetheti ide.
- De Regentia, ı... - kezdett tiltakozni nyilvánvaló izgatottsággal Talbott, de aztán összeszedte magát. - Ahogy óhajtja,
Regentia.
Talbott egyetlen összefüggı mozdulattal, az erılködés legkisebb jele nélkül felállt, meghajolt Sturbridge elıtt, aztán
kelet felé fordult, és bemutatott egy majdnem kétszer olyan mély meghajlást. Végül még mindig kelet felé fordulva
kihátrált a terembıl.
Még alig lépett ki az ajtón, amikor a teremhez vezetı folyosóról zőrzavar zajai szőrıdtek be a feszült csöndbe. Két
hangot lehetett megkülönböztetni - az egyik hangos volt és kihívó, a másik lágy, és békéltetı. A novíciák közül többen
már fordították is hátra a fejüket, hogy jobban lássák, mi történik. Talbott széles hátán kívül azonban semmi mást nem
lehetett látni, amikor az ajtó végre résnyire kitárult. Még mindig elmélyülten társalgott az elıtte álló alakkal - láthatóan
megpróbálta nemcsak a szavaival, de a saját testével is elállni a másik útját az ajtó felé.
Amikor sikerült valami idıleges elınyt kicsikarnia, Talbott ügyesen becsusszant a nyíláson keresztül. Szembefordult a
gyülekezettel, és a hátával ismét eltakarta a még mindig nyitva álló ajtót.
Egy röpke másodperc alatt összeszedte magát, jól hallhatóan megköszörülte a torkát, aztán szaggatottan bejelentette:
- Bocsánatát kérem, Regentia! Vendégünk érkezett! Kérem, engedje meg, hogy bemutassam a Bécsbıl érkezett Lord...
Talbott hangja hirtelen elcsuklott, és megpördült, mintha hátulról megütötték volna. A jövevénynek csak az ajtó résén
bekandikáló fejét lehetett látni. Az egyik görbe ujját az ajkai elıtt tartotta. A fonnyadt kéz enyhén remegett, mintha
hatalmas kort ért volna meg, vagy bénultság kínozná. Talbott próbált beszélni, de a torkából csak egy állatias rikoltás,
és némi finom vérpermet tört elı.
A jövevény csak egyetlen futó pillanatig nézett Talbott meglepett szemébe, aztán leeresztette az intı ujját, és
nehézkesen nekitámaszkodott az ajtónak. Az ajtó kitárult, és a vendég nekilódulva tett néhány csoszogó lépést befelé a
terembe, aztán mintha ekkor jutott volna eszébe, magában mormogva visszafordult Talbotthoz.

57. oldal
 Névtelen
- Nem, minden rendben. Most már elmehet, Kapus Testvér.
Talbott támolyogva hátrálni kezdett, ahogy a jövevény elhaladt mellette, és becsoszogott a gyülekezetbe.
Kritikus szemmel mérte végig a gyülekezetet - a gondosan elrendezett sorokat, a precíz és teljesen azonos testtartást,
és a több emberöltınyi szolgálat által tökélyre fejlesztett katonás precizitásukat.
Aztán koros, rosszindulattól csöpögı hangon hangosan mormolni kezdett.
- Fegyelem, laza... biztonság, laza...
Kárhoztató litániáját egészen addig folytatta, amíg a terem végbe nem ért. Meg sem torpant, amíg át nem haladt az
adeptusok legbelsı körén. Végül szembefordult a gyülekezettel. Az egész teste reszketett a megerıltetéstıl, és az
indulatai hevességétıl.
- Gyermekek! Óceánokon keltem át, hogy idejöjjek, és nem találok mást ebben a házban, csak gyermekeket!
Fésületlen, fegyelmezetlen, neveletlen gyermekeket! Hol van ennek a háznak a régense?
Feszült csönd telepedett a teremre. Az idegen úgy helyezkedett el, hogy pontosan Sturbridge, és az alattvalói között
álljon. Nem elég, hogy szándékosan hátat fordított a régensnek, de Sturbridge volt az egyetlen személy a teremben,
akit ilyen megaláztatás ért. Ráadásul pontosan Sturbridge, és a gyülekezet közé állt, mintha el akarná ıt takarni a
többiek elıl.
Egy nyugodt, tiszta hang törte meg a csöndet.
- Isten hozta közöttünk! A nevem Aisling Sturbridge, de szólítson nyugodtan Regentiának! Messzirıl érkezett hozzánk,
és kétségtelenül kimerült az úton. Üljön le! Pihenjen! - intett Sturbridge egy helyre pontosan a sajátja mellett. A hangja
eztán áhítatosan csengett, mintha egy ısi írásból olvasna fel. - A Piramis hosszú árnyékot vet. Mindig van hely benne
még egy embernek.
A szavai nyugodtak, precízek és higgadtak voltak, azonban az álca mögött száguldottak a gondolatai. Egy megbízott
Bécsbıl.
Amióta régens volt a Five Boroughsban, a „hivatal” még soha nem látta szükségesnek, hogy látogatást tegyen a
kápolnában. Most pedig itt egy be nem jelentett látogatás. Nem, ez biztosan nem jó jel.
Persze hallott történeteket. Mindenki ismerte ıket. Hogy hirtelen miként „hívják vissza” Bécsbe a hierarchia nem
kívánatos elemeit - hogy végképp eltőnjenek a Tremere társadalomból. Kibuknak a Piramisból.
De az ilyesmi mindig valahol máshol történt. Valahol messze. Könyörgöm, ne itt!
Biztosan az orgyilkosságról van szó. Biztos! Az orgyilkosság.
Elıször Atlantában, aztán Baltimoreban, és most itt. A nagykutyák nem sok hasznát látnák egy atlantai látogatásnak. A
hamvak már biztosan eléggé kihőltek ahhoz, hogy biztonságban odamehessenek, és nyomok után kutassanak. Mi
történt ott (mi sikerült ennyire rettenetesen félre)? De mi értelme lett volna? Atlantában senki sem maradt, akit
felelısségre lehetne vonni. Senki, aki megadhatná Bécsnek, ami jár.
És mi a helyzet Washingtonnal? Sturbridge még azt sem tudta biztosan, hogy ki az ott új régens most, hogy Chin
halott, és Dorfman... nem elérhetı.
Egy gondolat kezdett kellemetlenkedni az elméje mélyén, de ı nem törıdött vele. Vajon az ostrom alatt álló D.C.-i
kápolna ezekben a pillanatokban nem reszket éppen a saját Bécsbıl érkezett legátusának árgus pillantása alatt?
A vendég nagyon lassan fordult a régens felé. Az adeptusok azonnal összeszedték magukat, és egyszerre felálltak,
amint megszabadultak a látogató pillantásának súlya alól. Sturbridge-et egyáltalán nem nyugtatta meg ez az egységes
fellépés.
Elgondolkozott azon, hogy vajon mit tenne a két ambiciózus adeptusa, ha nyilvánvaló veszély fenyegetné a személyét.
Vajon ugranának, hogy megvédjék a régensüket, vagy a lojalitásuk inkább a sokkal megszokottabb utat választaná?
Közben azonban nyugodtan üldögélt, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy az érdekek miféle konfliktusa lángolt fel
éppen ezekben a pillanatokban az adeptusaiban.
- Leülni? Nem ülünk ugyanarra a szintre, ahol a novíciák is ülnek. - A látogató külön ejtett minden egyes szót. - Ez
helytelen lenne, és aláássa a helyénvaló fegyelmet - vonta össze a szemöldökét az ülı Sturbridge-re meredve. - Állni
fogunk!
Sturbridge ügyet sem vetett a feddésre, és a vádlója mellett kiszólt Talbottnak:
- Talbott kérem, hozzon egy széket a vendégünknek! Kíméletlenség lenne tılünk, ha olyan sokáig nem hagynánk leülni.
Bár Talbott a terem másik végében állt, de az akusztikának hála a régensnek egyáltalán nem kellett felemelnie a
hangját. Talbott hálásnak tőnt a lehetıségért, hogy kisurranhat a terembıl, és összeszedheti magát.
Sturbridge eddig kitartóan kerülte még csak a gondolatát is az alternatívának - hogy Bécs küldötte valamilyen egyéb
okból érkezett, valami nagyon is személyes okból. Ez már ok lett volna a félelemre.
Nagyon ügyelt rá, hogy megfontoltan vizsgálódjon azzal a szereppel kapcsolatban, amit a Tremerek a Sabbat-offenzíva
ellen szervezett ellenállásban betöltenek. Természetesen megdöbbentette, összezavarta és bosszantotta az a tény,
hogy a Tremerek szinte módszeresen visszautasították, hogy bármiféle szerepet vállaljanak az ellenállásban. De mi van
akkor, ha eljutott az üggyel kapcsolatos személyes véleményének a híre Bécsbe? Vagy a baltimore-i Kamarilla tanács
vezetıivel folytatott titkos beszélgetéseinek a híre?
A személyes kihallgatás híre Jan Pieterzoonnal, a tanács vezetıjével. Vagy az „egyezség” híre, amit a kihallgatáson
kötött?
Így utólag visszapillantva a történtekre talán elszámította magát azzal a találkozóval. De az nem volt hiba, per se.
Talán csak a megközelítés nem volt annyira finom, mint amilyet választhatott volna. A hivatal akkor érezte magát
igazán jól, ha a gondosan kiválasztott régenseik pontosan azon a helyen maradtak, amit gondosan kiválasztottak nekik.
Igen, biztos lesznek kérdéseik a baltimore-i utazásával kapcsolatban.
Felkészült hát a legrosszabbra, mosolyogva felpillantott a vendégére, aztán feltette a kérdést, amire leginkább szerette
volna tudni a választ, de amit a legkevésbé akart megkérdezni.
- Igazán hízelgı ránk nézve ez a kitüntetı figyelem. Minek köszönhetjük a látogatását, Lord... bocsásson meg,
Talbottnak nem nyílt rá lehetısége, hogy befejezze a bemutatását.
A szavak Sturbridge szándékaival ellentétben egyáltalán nem fegyverezték le, sıt, éppen az ellenkezı hatást fejtették
ki.
- Mi vagyunk Etrius Hangja - fuldokolta a követ, és teljes magasságában kihúzta magát. - Szomorúsággal tölt el minket
a Five Boroughs kápolnát mostanában érı szerencsétlenségek híre. Meghallottuk a testvéreink jajszavát, és eljöttünk.

58. oldal
 Névtelen
- Igazán aggódunk, nehogy a külsı befolyás veszélybe sodorja a kápolna harmonikus mőködését! Különös tekintettel
arra, hogy a testvéreink joggal várhatnák el, hogy biztonságban legyenek ezen falak között. Amíg bizonyítottan vissza
nem állítottuk ezt a biztonságosságot, addig itt maradunk közöttetek. Mostantól kezdve a Five Boroughs kápolna
régense egyenesen nekünk fog jelenteni, és nem a szokásos földrajzi parancsnoki láncolaton keresztül. Mi vagyunk
Etrius Hangja.
Sturbridge döbbenten ült a székében. Nem következett be, amitıl legjobban tartott. Nem hívták vissza Bécsbe. Nem
ítélték halálra. Nem mentették föl a kápolna parancsnoksága alól. Akkor vajon miért érezte úgy, mintha megnyílt volna
a föld a lábai alatt?
A csöndben pörögve zuhant lefelé a kútba.

1999. július 31. szombat, hajnali 5:15

A Sárkány Temetıje
New York városa, New York

Leopold óvatosan, kimérten lépkedett. Mint egy kezdı táncos, úgy kereste az utat a fogazott élő csonttüskék között. A
szandáljai nem védenék meg a lába alá kerülı gonosz szilánkoktól. Kétsége sem volt afelıl, hogy az elsı rossz lépés
után a lábának húsa valaki másnak a csontjait díszítené.
Lassan araszolt elıre a Sárkány Temetıjében. Próbák türelmet erıltetni magára, de mámoros diadalt érzett. Sarokba
szorította a zsákmányát, és a Szem ismét az övé volt.
A kígyó ostoba volt, amikor azt hitte, hogy ellophatja a Szemet, és megtarthatja magának. Leopold arra a területre
fókuszálta a frissen visszaszerzett szemet, ahová a következı lépésnél teszi majd a lábát. A táj grandiózusabb részletei
észrevétlenül maradtak el mögötte. Nem fértek bele az ı világába. A figyelme arra a pontosan egy lépés széles, egy
lépés hosszú területre összpontosult, ami éppen elıtte volt.
Még ezen a területen belül is egy igencsak változatos fekete-fehérben megfestett tájkép tárult a szemei elé. A frissen
megtisztított csontok éles fehér szirtjei és meredélyei törtek a magasba. A napnak túl hosszú idın át kitett csontok
piszkos fehér dombokként hullámoztak és hajoltak egymásra. A csontok közötti árnyékos bemélyedések ólálkodtak,
mint megannyi szurdok, és vízmosás, készen arra, hogy elnyeljék az óvatlanokat.
Leopold ezekbe a sötétség tavakba nézve tudta csak meg, hogy milyen vastag is a csontréteg. Az egész mezı egymásra
rakódott csontrétegek sorából állt. És a rétegek minden egyes lépésre elmozdultak, összecsikordultak és megnyíltak.
A talpa alatt megmozdult egy maroknyi ujjcsont. Néhány elszabadult darab eltőnt a nagyobb csontok közötti lyukakban,
és csörögve, zörögve pörögtek alá az ismeretlen mélységekbe. Leopold felemelt lába megállt a levegıben, úgy követte a
fülével a leguruló csontok útját. Úgy vélte, hogy a csontrétegek legalább embernyi magasan borítják a földet.
Elképzelte, hogy ı maga is becsusszan a csontok közé, és eltőnik szem elıl. Kicselezi a kegyetlen napot. Pihenni tér a
hatlábnyi mélység hővösében.
De más zajok is kiszőrıdtek a csontok közül. Leopold akaratlanul is észrevette (fıleg, hogy olyan feszülten figyelte az
elıtte elterülı földterület minden apró részletét), hogy a csontok néha mintha saját maguktól mozogtak volna.
Mintha láthatatlan léptek alá szorultak volna.
Azonban Leopold gyanította, hogy más oka van ezeknek a zavaroknak. Éles füleinek nem okozott gondot, hogy
kivegyék a felszíni réteg alatti halvány csattogást. A kúszást, matatást, mozgolódást a lába alatti csontok alsó felén.
Ezernyi apró lépés zaja, amelyek követték és felerısítették az ı lépteit odafönn. Leopold habozott visszatenni a lábát a
földre, mert attól tartott, hogy becsusszan a csontok közötti sötét lyukakba. Nem tudhatta, hogy egyetlen rossz lépéssel
mit idézhet fel a sötétbıl.
Annyira erısen figyelt a lába elıtti szakaszra, hogy csak azért vette észre a csonthalmot, mert megérezte az árnyékát.
Micsoda kellemes mentsvár az életrabló nap halálos sugarai elıl. Egyik kezével nekitámaszkodott, és megpróbálta
összeszedni az erıtartalékait, hogy folytatni tudja az útját.
És azonnal vissza is húzta a kezét, mert a felületen csak úgy nyüzsgött az élet.
Szinte láthatatlanul apró parányok rajzottak szét minden irányba. Többször is a nadrágjába törölte a kezét, de nem
tudott szabadulni a bırén iszkoló parányi lábak érzésétıl, ahogy az útjukat keresték a pórusok és erek sivár és
hepehupás mezején.
Leopold egy vegytiszta állati gyızelemkiáltást hallatott, amikor rádöbbent, hogy megfejtette a nagy rejtélyt, és rájött,
hogyan emelkedhet fölül a csontok poklán.
- Hello Leopold! Már kerestelek! A nevem Nickolai.
Leopold odafordult az ismerıs hang felé, és most testi valójában is látta azt, akit korábban a lázálmában éppen csak
megpillantott.
- Te ébresztettél fel a barlangban. A múlt ırzıje. Emlékszem rád, bár egyszer megpróbáltad felfalni ezeket az
emlékeket. Te voltál az, aki...
- Csak lassan, Leopold! Olyan sok mindent kellene tudnod. De meg kell tanulnod, hogyan cserkészheted be a tudást! -
higgadtan, pártatlanul, türelmesen. Ha mohó vagy, a préda megfogja érezni az éhségedet, és elmenekül.
Leopold elmosolyodott.
- Hogyan menekül el elılem a préda?
Egyetlen pillanat alatt végzett a Nagy Átváltozással. İ maga volt a Sárkány Temetıje. Nickolai, és a város milliónyi
lakója az ı bırén szaladgált - ahogy az útjukat keresték a pórusok és erek sivár és hepehupás mezején.
Válaszul mélyen a város kızetalapja alatt megmozdult egy óriási és oktalan valami.
Nickolai érezte, ahogy megremeg a föld. Szilárdan megragadta Leopold vállát, és megtartotta a másikat. Leopold
egyszer csak megint a saját csontjai között találta magát. Hirtelen nagyon törékenynek és megrendültnek tőnt.
- Úgy tőnik, - felelte Nickolai - hogy a kérdést inkább úgy kellene föltenned: „hogyan fogsz megszabadulni tıle?”.

59. oldal
 Névtelen
1999. szeptember 7., kedd, éjjel 12:30
A Régens lakrésze, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Az ajtó zárja még jóformán a helyére sem kattant, de Sturbridge máris a vendége felé pördült.
- Nem óhajtja megmagyarázni, hogy mi a pokol volt ez?
- Hadd emlékeztessem Ont, hogy a közvetlen felettesével beszél, Miss. Sturbridge! Nem tőrök el semmiféle
függelemsértést. Ez lenne az illı viselkedés itt az Isten háta mögött? Személyeskedés? Közönségesség? Én nem kérek
belıle!
- Engem az sem érdekel, ha Ön Ausztria fıhercege! Ön az én vendégem mindaddig, amíg ebben a házban tartózkodik,
és elvárom, hogy ennek megfelelıen viselkedjen! Világosan fejeztem ki magam?
- Talán nem fogta fel a helyzet súlyosságát. Én vagyok Etrius Hangja. Az a feladatom, hogy rendet tegyek ebben a
házban. És minden szükséges eszközt fel fogok használni, hogy végrehajtsam a feladatomat! Nem engedem, hogy
eltérítsenek a célomtól, és nem fogok habozni, hogy eltávolítsak bárkit, aki ebben az ügyben ellenszegül a tanács
akaratának!
Ez nyílt fenyegetés. Sturbridge rosszul viselte a fenyegetéseket.
- Engem egyáltalán nem érdekel, hogy Ön szerint mi itt a feladata, és mi nem. Láttam az ajánlóleveleit. Ön nem más,
mint egy nagykövet. És hadd emlékeztessem Önt, Nagykövet úr, hogy a történelem során, ha egy diplomata nem
viselkedett illıen, akkor rövid úton kiutasították, és szégyenszemre haza kellett térnie!
- Biztosíthatom Önt, Miss. Sturbridge, hogy ebben az esetben Önnek ehhez nincs megfelelı hatalma. - A követ
repedezett ajkai mosolyra görbültek, és bizalmaskodva közelebb hajolt a régenshez. - Mit akar tenni, kivezetett a Kapus
Testvérrel?
Ha azt remélte, hogy ezzel az utolsó megjegyzéssel újabb dühkitörést provokálhat ki, akkor csalódnia kellett.
- Ha azt szeretné - felelte Sturbridge mézes-mázos éllel a hangjában. - Mit szólna egy déli ébresztıhöz?
- Tettem bizonyos óvintézkedéseket. Csak hogy megóvjam Önt attól a szégyentıl, hogy bántódásom essék, amíg az Ön
gondjaira bízom magam. Nem szeretném, ha ezen a téren kétségei lennének.
A nagykövet felvett egy vaskos kötetet az egyik közelben imbolygó kupac tetejérıl. A lapokra ragasztott számtalan
sárga cédula alapján Sturbridge felismerte benne a Foley lakrészébıl lefoglalt egyik könyvet. A cédulák szélei Sturbridge
szemei elıtt kezdtek megbarnulni. Egy vékony fekete füstcsík kígyózott elı a könyv lapjai közül, ami aztán lángra
lobbant, mielıtt reagálhatott volna vagy akár csak tiltakozásra nyithatta volna a száját.
A régens meghallotta az árulkodó neszt, ahogy a szoba autonóm védelmi rendszerei mőködésbe léptek.
- Hatálytalanítva! - vakkantotta.
- Hatálytalanítás elfogadva - felelte egy testetlen hang. - Sturbridge, Aisling, régens. A gyorsreagálású osztag úton van.
Védelmi rendszerriadó: Tőz. Védelmi rendszerriadó: Arcanum. Védelmi rendszerriadó: Behatoló.
- Tőzvédelmi rendszerfigyelmeztetés: státus hatástalanítva. 180 másodperc áll rendelkezésére, hogy manuálisan eloltsa
a tüzet. Nyomástalanítás folyamatban.
- Arcanum rendszerfigyelmeztetés: státus hatástalanítva. Engedély nélküli thaumaturgikus hatás. Nyílt. Tőz alapú.
Megtorlás: engedélyezve és elindítva. Kioldó feltételek: delta közelség, delta hımérséklet.
- Behatoló rendszerfigyelmeztetés: státus hatástalanítva. Kérem, azonnal azonosítsa az ismeretlen személyt, hogy a
hatástalanítás érvényben maradjon.
- Etrius, Logos, nagykövet - meredt Sturbridge a vendégére. - Megszólítása: Nagykövet úr. Jogosultságok:
vendégszárny, tulajdonos-szintő hozzáférés. Közös helységek: lakó-szintő hozzáférés. Az összes egyéb terület:
hozzáférés korlátozva - csak Sturbridge, Aisling, régens, vagy FitzGerald, Eva, novícia kíséretében hozzáférhetı.
Kilépés/belépés a kápolnába: letiltva.
- Megerısítve. Látogató bejegyzés rögzítve. Kérem, adja meg a hangmintát, hogy véglegesítse a bejegyzést, és törölje
a Behatoló rendszerriadót.
Sturbridge suttogó hangja aggasztóan nyugodt, és kimért volt.
- Nagykövet úr, Önt három különbözı védelmi rendszer azonosította célpontként. Kérem, figyeljen rám.
- Életbevágóan fontos, hogy tartózkodjon minden ellenséges szándékúként azonosítható hirtelen mozdulattól!
Ugyanakkor javasolnám, hogy azonnal oltsa ki azt az égı könyvet! Természetesen a lángok maguktól is kialszanak
majd nagyjából két és fél perc múlva - amikor az összes maradék oxigén kipréselıdik a szobából. Biztosíthatom, hogy a
nyomásvesztés igencsak kellemetlen érzés, még a hozzánk hasonlók számára is, akik nem vesztegetik a levegıt a
légzéshez hasonló hétköznapi dolgokra.
- Ugyanakkor nagyra értékelném, ha mondana néhány lelkesítı szót a hangazonosító rendszernek - úgy három vagy
négy mondat elegendı kell legyen, hogy azonosítsa a hangmintáját - mert akkor a riasztórendszer többé már nem
behatolóként azonosítná Önt. Ez az állapot járna bizonyos elınyökkel. Csak ajánlani tudom!
- Igazán megtaníthatná viselkedni az ırszellemét - válaszolta a nagykövet. - Micsoda elbizakodottság! Én pedig azt
tanácsolnám Önnek, Miss. Sturbridge, hogy hívja vissza a vérebeit Ahogy azt már mondottam Önnek, mielıtt ilyen
durván félbeszakítottak volna minket, ezt a kis bemutatót mindössze az Ön épülésére rögtönöztem. Ha bármiféle bajom
esne, amíg az Ön védelme alatt állok...
Ezzel a nagykövét hagyta, hogy a kezében tartott könyv néhány fokkal lefelé billenjen. A lángok mohón kaptak a
köntösének ujja felé. Hamarosan az anyag lángra kapott, és a tőz nyaldosni kezdte az alkarját. Sturbridge vethetett egy
pillantást a lassan felhólyagosodó, megrepedezı, megfeketedı csupasz bırre, és még egy fél lépést is meg tudott tenni
a férfi irányába, mielıtt lecsapott rá a fájdalom. Kétrét görnyedt, és a tőz szétáradt az ereiben.
- Elég!
Az uruk hangjára a lángok engedelmesen visszahúzódtak, összezsugorodtak, és végül kihunytak.
- Hangazonosítás kész - a mechanikusan dallamos hang nem zavartatta magát. - Etrius, Logos, nagykövet. Isten hozta.
Védelmi rendszerriasztás: Behatoló - törölve. Védelmi rendszerriasztás: Tőz - törölve. Védelmi rendszerriasztás:
Arcanum - törölve. A gyorsreagálású osztag úton van, és megpróbál kapcsolatot teremteni.
- Töröld a gyorsreagálású osztagot - utasította Sturbridge érdes, üresen csengı hangon. Megismételte az utasítást, és
közben nagyon is tisztában volt a ténnyel, hogy alig képes a beszédhez elegendı levegıt szívni a tüdejében.

60. oldal
 Névtelen
A nagykövet még mindig beszélt, mintha észre sem vette volna a mechanikus zavaró tényezıket.
- A tőz és a napfény annyira esetlen és pontatlan eszközök. Mindig nehéz elıre megmondani, hogy eltalálják-e a célt
vagy leterítenek egy ártatlan járókelıt. Mondjuk Ont. Egymáshoz vagyunk kötve, Ön és én. Most már tudja. Garantálják
a biztonságomat, amíg vissza nem térek innen. Ön a biztosíték erre az ígéretre.
Sturbridge egyik kezével megkapaszkodott, felegyenesedett, aztán az egyensúlyát próbálgatva tett egy óvatos lépést
elıre.
- Fogalmam sincs, hogy hogy a pokolba csinálta ezt, de abban teljesen biztos lehet, hogy még egyszer nem fog
megtörténni. Védelmi rendszerprogram. Közelségi riadó, személyes. Alanya: Etrius, Logos, nagykövet. Az alany
különösen érzékeny a tőzre és a fényre. Ha az alany húszlábnyira megközelít bármilyen nyílt lángot vagy napfényt,
azonnal mozgásképtelenné tenni, és kioltani a forrást. Vége.
- Igazán megható, hogy ennyire aggódik a biztonságomért. Azonban ez az Ön ırszelleme valóban állhatatlan és perverz
teremtmény. Két héten belül megtudom az igazi nevét - erre akár mérget is vehet. És akkor majd jó modorra tanítjuk.
- Úgy gondoltam, hogy tartózkodásom idejére ezt a lakrészt foglalom el, de a társaságom egyáltalán nem ért egyet
velem - folytatta a nagyövet, amikor Sturbridge nem harapott rá erre az újabb csalira. - Úgy vélem, a secundus
lakrésze tökéletesen megfelel a céljainknak. Végül is minél tovább maradnak lakó nélkül, annál jobban elburjánzik a
babonaság és a pletyka a novíciák között.
- Természetesen, Nagykövet úr. Eltávolíttatom a pecséteket, és még ma éjjel elıkészíttetem Önnek a szobát. Addig is,
gondolom a lehetı leghamarabb szeretné átnézni a secundus halálával kapcsolatos bizonyítékokat. Levitessem ıket
Önnek az edificiumba? Foley lakrészébe akartam vitetni ıket, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerülne mindent újra
bezsúfolni oda.
- Biztosíthatom Önt, hogy ebben téved!
- Elnézést, hogyan?
- Azt mondtam, hogy téved. Egyáltalán nem áll szándékomban újra megnyitni ezt az ügyet! Már olvastam az Ön
elızetes jelentéseit a kápolna történetének errıl a szomorú fejezetérıl, és átgondolt véleményem szerint minél
hamarabb lezárjuk ezt a fejezetet, annál jobb!
- De hát vannak új fejlemények is, amióta megírtam azt a jelentést. Kezdetnek van egy újabb halálesetünk, és...
- Újabb orgyilkosság?! Ez tőrhetetlen! Borzalmas gondatlanság! Mit tettek Önök, hogy megvédjék ezt a kápolnát a külsı
fenyegetésektıl? És most nem erre a bohózatba illı Behatoló Védelmi Rendszerre gondolok, amely engem is célba vett
ma éjjel. Úgy vélem, abból már eleget láttam. Az ırszelleme miért nem a védelem peremsávját biztosítja ahelyett, hogy
a kápolna vendégeit zaklatná?
- Nagykövet úr - Sturbridge láthatóan kezdett a türelme végére érni. - Komoly bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy
az orgyilkos, aki Foley-val végzett, belsı segítséggel jutott át a védelmi rendszeren.
- Pontosan mit akar ezzel mondani, Miss. Sturbridge? Ha csak a saját hiányosságairól próbálja elterelni a figyelmet,
akkor...
- A nyomozás során bizonyos papírokra bukkantunk Aaron holttestén - ı az a novícius, akit éppen az Exeunt Tertius
elıtt gyilkoltak meg Foley halálának éjszakáján. Ezeket a papírokat a bőntény helyszínérıl távolították el. Ön is biztosan
átlátja ennek a jelentıségét...
- Aaron hıs volt. - A férfi lassan, kimérten beszélt. - A kápolna védelme közben veszítette életét - és azonnal sietek
emlékeztetni Önt, hogy ez valójában az Ön feladata lenne, Miss. Sturbridge. Nem fogom végighallgatni, ahogy Ön
rágalmazza a halottat.
- De hát Önnek is látnia kell - kezdte a régens, de a hangja elcsuklott a mondat közepén.
Csak lassan döbbent rá az igazságra, de az annál nagyobb erıvel robbant be a tudatába. Úgy tört rá, mint egy szökıár.
Aaron egy hıs, minden ellene szóló bizonyíték ellenére? Miért lenne Bécs képviselıje ennyire biztos ebben, ha nem...
- Ó, már értem!
- Mi az, amit már ért, Miss. Sturbridge?
- Végeredményben nem is az ı árulása volt, igaz? İ hőségbıl tette. Hőséges volt a klánhoz, és Bécshez. Igen, én pedig
éppen fordítva gondoltam! Köszönöm Önnek, hogy rámutatott a tévedésemre, így már minden egész más
megvilágításba került!
- Hagyja nyugodni a holtakat, Miss. Sturbridge! Jól tenné, ha gondoskodna a novíciák biztonságából!
- Igen, most már értem. Köszönöm.

1999. szeptember 23., csütörtök, este 10:49

A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Máris túl sokat tud, Asszonyom! És gyanítja, amit még nem tud.
A nagykövet összefonta kezeit a köntöse elıtt, és így akadályozta meg, hogy a szára belelógjon a csontporba, ami a
padlót borította a lábuk alatt.
- Badarság. Nem kell tartania a régensünktıl! - Eva egy pillanatig elgondolkodva hallgatott. - Nem, ez így nem teljesen
igaz! Úgy kellene mondanom, hogy nincs semmi más, amiben tartania kellene tıle! Természetesen, ha lehetıséget ad
neki rá, akkor el fogja Ont pusztítani.
- Ez a nı elviselhetetlen. Már a jelenlétemet is alig tőri meg, és lépten-nyomon keresztbe tesz nekem.
- Nos, egyértelmő, hogy így tesz. Mostanáig nagyon is szabad kezet kapott, és most eljött az ideje, hogy megkurtítsuk
a pórázt. A viszonylagos önrendelkezés szükséges rossz volt. A tanácsos nagyon is tisztában van azzal, hogy mi az ára
egy frontvonalbeli kápolna fenntartásának. És hajlandóak voltunk megadni ezt az árat azért, hogy feltartsuk a
Sabbatot. De most...
- Igen, most már vannak egyéb megfontolások is.
A páros befordult egy sarkon a keskeny járatban. Egy nedves léglöket valamelyik rejtett fülkébıl magával hozta a
porosodó csontok illatát. A nagykövet arca undorodó fintorba rándult.

61. oldal
 Névtelen
- A dögevık már gyülekeznek.
- Micsoda kifejezı kép. Még ebben a pillanatban is magam elé tudom képzelni. Egy raj viharvert ítélethozó és arkón
lerohanja a várost, és a mögöttük csattognak a fekete bırkabátok szárnyai. De jelenleg ügyelnünk kell rá, nehogy
elijesszük a kamarillabeli testvéreinket. A politikai helyzet továbbra is robbanásveszélyes.
A férfi felhorkant.
- Én csak annál ironikusabbnak találom! Nem is olyan régen a mi Kamarilla szövetségeseink duzzogva dobogtak a
lábukkal, és mindenféle elégedetlen hangokat hallattak - elégedetlenek voltak azzal, hogy a Tremerek nem keveredtek
bele az összetőzésbe. Most pedig, amikor végre bizonyítékot találtak az éberségünkre...
- Csak megfontoltan! Ha a nemzet fıvárosából érkezı híresztelésekre céloz, azokat hivatalosan nem tekinthetjük hitelt
érdemlınek! Azonban tökéletesen igaza van. A Piramis máris sokkal nagyobb szerepet vállalt a Sabbat áradat
visszafordításában, mint ahogy azt a barátaink el tudnák képzelni. Eljutottunk arra a pontra, ahol még a
legmegátalkodottabb rágalmazóinknak is el kell ismerniük, hogy a New York-i és a washingtoni kápolnák az ostromlott
szövetségeseink utolsó védıbástyái. Valóban nagyon óvatosnak kell lenni azzal, amit kívánunk.
- Én azt kívánom, hogy bárcsak véget érne már ez az átkozott várakozás! Nekem nem tetszik ez a kis pantomim, és
soha nem is tetszett! Itt én vagyok az, akit kilógattak a mélység fölé! Ha a dolgok most kezdenek szétfoszlani...
- Semmi sem fog szétfoszlani. Nem azért van itt, hogy elbukjon. Azért van itt, hogy... - A nı mindössze egyetlen
pillanatig habozott, de a nagyövet abban a pillanatban tisztán hallotta, ahogy felolvassák a halálos ítéletét. - Azért van
itt, hogy Sturbridge ne nyerhesse vissza az egyensúlyát!
A nagykövet egy ideig csendben sétált tovább.
- Ezt még Ön sem hiszi el! Nézze, veszélyes ıt továbbra is meghagyni a hatalmában! Máris megismerte Aaron titkának
egy részét. Már nem tart sokáig, amíg mindenre fényt derít. El kell ıt távolítanunk...
- Szó sem lehet róla!
- El kell ıt távolítanunk, még ha csak egy kis idıre is - nyomta el a nagykövet felemelt hangja a közbevágást. - Ismét
elküldhetnénk Baltimoreba.
- Nem javaslom, hogy ismét kölcsönhatásba kerüljön az ad hoc Kamarilla tanáccsal! Túl kiszámíthatatlan, és veszélyes!
A szükséges magokat már elvetettük közöttük. Elintéztük, hogy Sturbridge legyen a belsı kapcsolatuk - a kapocs a
városhoz, a rés a Piramis oldalán. Színleg alávetik majd magukat Michaelának, amikor New Yorkba jönnek, de ha
segítségre lesz szükségük, akkor Sturbridge-hez fordulnak majd. A kápolna biztosítja majd számukra a város
felszabadításához szükséges hírszerzési információkat, tőzerıt és szakértelmet.
- Ön úgy beszél róla, mintha mindez már meg is történt volna. Irigylem a magabiztosságát.
- Amit Ön magabiztosságnak nevez, én azt úgy hívom: kézben tartani a dolgokat. Itt azon dıl majd el a gyızelem
kérdése, hogy ki képes irányítani a lehetséges végkifejleteket. Ha már most kigyomláljuk a nemkívánatos, és erısítjük a
számunkra kedvezı végkifejleteket, akkor a végén - ha lecsillapodnak a dolgok - minden olyan egyszerőnek fog tőnni.
A nagykövet megrázta a fejét.
- De még így is annyi a lehetséges változat, a bizonytalanság! Nem is tudom, miként tehet egyáltalán úgy, mintha akár
csak ahhoz is eléggé átlátná a helyzetet, hogy kiválaszthassa a kívánatos végkifejleteket! Ön és én túlságosan is
belegabalyodtunk az eseményekbe ahhoz, hogy átlássunk minden részletet.
- A helyzet bonyolult, ez igaz. Bizonyos értelemben kétfrontos háborút fogunk vívni. Nem elegendı, ha megnyerjük a
nyílt háborút a Sabbat ellen, de egyúttal meg kell nyernünk a Kamarillán belül a felemelkedésért vívott rejtett csatát is.
Szerencsések vagyunk (egyesek itt talán a szemfüles szót használnák), hogy a Tremerek máris jelentıs elınyre tettek
szert ebben a versenyben. Már elhelyezkedtünk a csatatéren, és a csapataink is a helyükön vannak. A kiképzésünk és a
felszerelésünk pontosan megfelel arra, hogy éppen most, éppen itt és éppen ez ellen az ellenfél ellen vessenek be
minket. Jelenleg csak annyi a dolgunk, hogy türelmesek legyünk, és lassan eltávolítsuk az ismeretlen változókat az
egyenletbıl.
- Úgy érti, gyorsabban, mint ahogy a szövetségeseink elıállnak az egyre újabb ismeretlen változókkal. Ön is tudja,
miként érzek ezzel a kivárásos játékkal szemben. Oly sok elıkészületet tehetnénk - és még többet is, ha Sturbridge
nem lenne láb alatt.
- Ön még mindig logisztikai alapokon gondolkozik. Felvonultatásra váró csapatok, utánpótlás, amirıl gondoskodni kell,
rituálék, amiket el kell végezni. Ön a bizonyosságokat győjti halomba. Én eltávolítom a bizonytalanságot. Véleményem
szerint az egyetlen módszer, amivel megbízható eredményt érhetünk el az, ha az egyszerő lehetıségek iszapos vizébıl
lepároljuk a kívánt végkifejleteket. És éppen ezért nem aggasztanak engem az Ön dögevıi sem. Az ítélethozók és az
arkónok hatalmasak, nehézkesek és kiszámíthatóak. Senki nem vethet be titokban egy csatahajót, és nem is tudja
könnyedén visszavonni, ha egyszer harcba küldte. İket számításba vehetjük, és kifejezhetjük az egyenletben.
- Nem, engem a Foley félék aggasztanak. Ez talán meglepi Önt? Az Aaronok és a Jacqueine-k riogatnak, amikor
lehunyom a szemem. A gyermekek. Az ı cselszövéseik sokkal szerényebbek, és ezért sokszorta kárhozatosabbak. Senki
nem tudhatja elıre, hogy a szánalmas féltékenykedésük vagy az alkalmi kegyetlenségük milyen elıre nem látott és
tragikus irányba boríthatja fel az egész egyenletet.
- Tehát megsemmisítjük ıket?
- Természetesen nem. Megsemmisítjük a bizonytalanságot. A bizonytalanságot. A gyermekeket rákényszerítjük, hogy
felfedjék magukat, hogy színt valljanak, és idınként arra is, hogy megbotoljanak. És ha felfedték a szívük mélyén
lakozó ambíciókat, a félelmeiket, a vágyaikat, akkor már a markunkban vannak.
- És ellenük fordítjuk a szenvedélyüket. Önnek is el kell ismernie, hogy végeredményben a kettı egy és ugyanaz. Foley
halott. Aaron halott. Jacqueline...
- Bizonyos szenvedélyeknek teret engedünk - keményedett meg a nı tekintete. - A kiszámíthatóaknak. Amelyek
elısegítik, hogy a végsı számítás elkerülhetetlen eredményre vezessen. Talán azt akarja mondani, hogy valamilyen
módon felelısek lennénk Foley haláláért? Én az Ön helyében nem sietnék elıállni egy ilyen nevetséges, sıt, talán
romboló véleménnyel!
- Nevetséges? Azt akarja mondani, hogy Önnek nem volt része Foley halálában? Milyen megnyugtató hír lenne, ha ez
valóban igaz lenne. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek a leginkább nyomják a lelkiismeretemet. Remélem,
néhány kisebb jelentıségő ügyben is könnyíteni tud a terheimen. Talán meg tudná nekem magyarázni, hogy Aaron, egy
kolostorban élı novícius, miként volt képes kapcsolatban lépni a legısibb és legrettegettebb orgyilkos testvériséggel?

62. oldal
 Névtelen
Vagy hol tett szert a megfelelı rábeszélıkészségre, amivel meggyızte ıket, hogy ne pusztítsanak el egy győlölt
boszorkánymestert, amint a szemük elé kerül. Vagy honnan fért hozzá azokhoz az igencsak figyelemreméltó pénzügyi
forrásokhoz, amelyekre kétségtelenül szüksége volt ahhoz, hogy tetı alá hozzon egy szerzıdést, amelyben egy olyan
célpont szerepel, aki egész Északkelet egyik legveszedelmesebb, ha nem a legveszedelmesebb épületében tartózkodik?
Tudja, hogy én mit gondolok?
A nı hideg, távolságtartó hangon felelt.
- El sem tudom képzelni, de biztosra veszem, hogy el fogja mondani nekem!
- Azt hiszem, hogy minket is terhel valami felelısség. Ezen a ponton még én is úgy érzem, hogy cinkos vagyok ebben a
gyilkosságban. Hogy beszennyezıdtem. Az utóbbi két hétben egy halott férfi ágyában aludtam. Most pedig meg vagyok
gyızıdve róla, hogy én öltem meg.
- Ön nem érzi jól magát. Biztosan az itteni levegı teszi. Van benne valami kifejezetten egészségtelen - Sturbridge rossz
hangulatnak nevezte. - Jöjjön, vissza kell térnünk! Ön megy elıször, és pedig tíz perccel késıbb követem!
- Igen, tényleg a levegı lehet az oka. Az egész kápolnát megfertızte valami miazma. Mint a sőrő, állott levegı a régen
lezárt bányajáratokban. Vagy a nedves, páráktól terhes levegı egy kút mélyén. Nem hinném, hogy lenne bárki is ebben
a házban, akit nem fertızött meg, aki nem bőnös. Egyetlen lélek sem ártatlan ebben a három halálban.
- Hallgasson rám. A Tremerek nem gyilkolják le a saját novíciáikat - nem falják fel a kölykeiket. Megértett engem?
Megértette?
De a férfi már nem hallotta. Üveges szemeivel maga közül nem a századok alatt természetes módon felhalmozódott
testeket látta maga körül - a monolitikus hagyományok, a szolidaritás, és a folytonosság emlékmővét - hanem egy
másik, meggyalázott síremléket. Csak a fekete vízben csapdába esett ifjú, fényes arcok végtelen sorát látta. És a tágra
nyílt szemek akkorák voltak, mint egy-egy csészealj.

1999. szeptember 10., péntek, éjjel 2:24

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Egy magányos gyertya lángja szállt szembe a környezı sötétséggel. A táncoló glóriát bámuló Calebros érezte, ahogy
minden sziszegésre, és rebbenésre hol kitágul, hogy összeszőkül a pupillája. Válaszok után kutatott a tőzben, de a fény
csak még mélyebbé tette a környezı árnyékokat.
- Erre nem lesz szükség! Hagyja csak ott, ahol van! Kérem, lépjen hátrébb!
Sturbridge hangja tompán, és színtelenül csengett a sötétben. Csak egy magasan a fejük fölött lévı nyíláson - egy
másik járaton - keresztül szőrıdött le ide valami kis fény.
A katakombák mélyén jártak, azoknak a sírkamráknak a közelében, amelyekben a kápolna alapítóinak a maradványai
pihentek. Ezek a járatok már nagyon régen nem rendelkeztek semmiféle ürüggyel arra, hogy kapcsolatba kerüljenek az
élıkkel.
- Ó, hála Istennek! A nagykövet megsérült, és azt hiszem, hogy elég komolyan. Nem mertem megmozdítani. Lezuhant
a galériáról - mutatott Eva a beszőrıdı fény forrására magasan a fejük fölött. - Elég sokáig tartott, amíg utat találtam
ide le.
- Ostobaság volt egyedül idejönni - körözött óvatosan Sturbridge. - Bármi sarkallta is arra, hogy...
- A nagykövet ragaszkodott hozzá. Meg akarta vizsgálni a maradványokat - Aaron és Jacqueline maradványait - és attól
tartok, hogy valahol rossz irányba fordultunk. Még az is lehet, hogy nem is csak egy helyen. Próbáltam segítséget hívni,
de gondolom ilyen mélyen már nem mőködik a biztonsági rendszer.
- Okos! Folytassa!

- Aztán valami történt vele. Mintha megszállták volna. Egyfolytában valamiféle gyilkos kigızölgésrıl locsogott, ami
megüli a levegıt. Tudja, mit mondott nekem? Azt mondta, hogy az elmúlt két hétben egy halott férfi ágyában aludt, és
most már meg van gyızıdve róla, hogy ı volt a gyilkosa. Ezt mondta. Könyörögtem neki, hogy hagyja abba, és
engedjen el. Megmondtam neki, hogy megrémít. De ı...
Eva közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, végül azonban dühösen megtörölte az arcát. A mozdulat közben hátracsúszott
a köntösének az ujja, és felfedte a horzsolásokat és a zúzódásokat az alkarján.
- Eltaszította magától - fejezte be helyette Sturbridge.
- Igen. Nem! Nem úgy. Nem löktem le a... - nyelt nagyot Eva. - Kiszakítottam magam a kezébıl, és elfutottam. A
sötétben hallottam, hogy követ. Hallottam az elmozduló és lezuhanó csontok üres hangját, ahogy vadul nekicsapódtak
a falaknak. De valahogy sikerült leráznom a sötétben. Találtam - vagyis inkább belebotlottam egy alkóvba, egy nagyobb
mérető, és Istennek hála lakó nélküli beugróba. Bemásztam, és összekuporodtam. Szorosan behunytam a szeme, és
reméltem, hogy ez az egész egyszerően csak el fog múlni.
- Hallottam, amikor elbotorkált elıttem. Éreztem, ahogy a nyomában megkavarodik az áporodott levegı. Az orromba
hatolt az erıfeszítésének sós illata. És aztán eltőnt. Nem sokkal késıbb - de még jóval az elıtt, hogy meg mertem volna
mozdulni - hallottam a zuhanás elnyújtott sikolyát, és a gyomorforgató becsapódás visszhangját.
- Nagyon meggyızı elıadás. Engedje meg, hogy gratuláljak. Ó igen, milyen könnyő lenne elhinni a maga lenyőgözı
történeteit.
Zavarodott kifejezés ült ki a novícia arcára, ami hamarosan átadta helyét a sértıdésnek.
- De én nem értem. Miért mondana ilyen sértı dolgokat? Nézzem rám! - emelte vérfoltos arca mellé a kezeit, hogy
láthatóvá váljanak a sérülései.
Sturbridge kimérten viszonozta a pillantását, aztán megrázta a fejét. A novícia közel állt a hisztériához.
- Nem hisz nekem. Akkor mit hisz? Hogy lecsalogattam ide, a meredély szélére, és aztán letaszítottam? Nézzem rám.
Még az átkozott, magatehetetlen testet sem tudom megmozdítani. Komolyan azt hiszi, hogy képes lettem volna...

63. oldal
 Névtelen
- Elég, Eva! Most már vége! Most már mindennek vége.
- Ó, Regentia! Akkor mégis csak hisz nekem. İ majd igazolja a történetemet, abban biztos vagyok. Amikor újra önmaga
lesz. Ugye elintézi, hogy elmondja Önnek?
- A nagykövet nem fog visszatérni onnan, ahová küldte.
Sturbridge hangjában megingathatatlan bizonyosság csengett.
Érezte az ereiben keringı jeges rémületet. Ösztönösen felismerte a mélységet, ahová bezárták a lelkét. Még ha maradt
is az élıholt-létnek valami aprócska szikrája a nagykövet testében, az, akit Logos Etriusként ismertek, soha nem tér
majd vissza, hogy megmelegedjen a fényében.
- Ebben téved, Regentia! Vissza fog térni! Mindannyian vissza fognak térni! Önnek ezt mindenkinél jobban kell tudni!

1999. szeptember 23., csütörtök, este 12:01

A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- A nagykövet nem tér vissza, Eva.

Sturbridge cipıjének orrával lágyan megbökte a tetemet, és a test egyetlen sóhaj kíséretében szürke hamu és elsárgult
csontkupaccá omlott össze.
- Mint ahogy nem tér már vissza Aaron sem, vagy Jacqueline, vagy Foley.
Sturbridge rámeredt a védencére, mintha azt várná, hogy vitába mer-e szállni a kijelentésével.
- Ugye még mindig nem érti?
Eva hangjából inkább csodálkozás, mint megbánás csendült ki.
- Nagyon is jól értem. De nagyon lassan értettem meg, és ezért nagy árat kellett fizetnem. Hármat is elragadott az én
kicsikéim közül. És talán még a kápolnámat is elrabolta volna tılem. Visszaélt a bizalmammal. És most még azt a kevés
életet is el akarja majd venni tıle, ami még megmaradt nekem.
- Van idelenn valami morbid humor a levegıben. A melankóliának, a bizalmatlanságnak, és az önsajnálatnak valami
bőzös kipárolgása. Szinte érzem a leheletét, ahogy elıtör az elhanyagolt kriptákból. Nagyon is igaza van, hogy nem
enged ide másokat. De téved, ha azt hiszi, hogy tényleg holtan akarnám látni. Ön a régensem, a védelmezım, a
jóakaróm.
- Én nem tudom, hogy maga micsoda - felelte hővös hangon Sturbridge. - Valaha azt hittem, hogy maga... egy nagyon
különleges személy. De én csak egy ostoba vénasszony vagyok. Maga éppoly hétköznapi, mint maga a halál.
Eva úgy hıkölt hátra, mint akit megütöttek. Már készült volna visszavágni, amikor láthatóan lenyugodott.
- Ön ezt nem így gondolja. Tudom, hogy nem. Kivetkızött önmagából. Ez a hely annyira... - rázkódott össze a novícia. -
Jöjjön, menjünk innen!
- Nem megyünk sehová, amíg el nem magyarázott nekem mindent! Addig nem, amíg meg nem értem, hogy miért
csinálja ezt!
- Én nem csinálok semmit. Mostanra már Önnek is be kellett látnia, hogy a személyét nem fenyegeti semmiféle veszély!
Ha a gyilkos holtan akarta volna látni, akkor semmi szükség nem lett volna ilyesfajta ravaszkodásra. Foley még mindig
a posztján lenne. Aaront elıléptették volna, és csendben átvezénylik egy másik kápolnába. Jacqueline pedig, nos,
Jacqueline nem igazán érdemelte ki bárkinek is a figyelmét ezen a házon kívül, nem igaz? Lássa be, Regentia, valaki
fáradságot nem kímélve gondoskodott arról, hogy Ön megérkezzen ehhez a válaszúthoz.
- Maga halált hozott a házamba, és nem fogja a gyilkosságok felelısségét áthárítani énrám. Nem az én hibám, hogy ık
már halottak. Most már ezt is tudom, bár erre is csak nagyon lassan döbbentem rá. Ereztem a kiontott vér súlyát a
vállamon. Azok az álmatlanul átvirrasztott nappalok, amikor azon gondolkodtam, hogy volt-e bármi, amit másként
csinálhattam volna - bármi, ami megmenthette volna ıket. Nyugodt lehet, ezeket a napokat is felróják majd magának a
végsı elszámolásnál.
- Most már megrémít! Kérem, Regentia, menjünk már errıl a helyrıl!
Sturbridge ügyet sem vetett rá.
- A vérük kicsorog az ujjaim között. Képtelen vagyok megtartani, és a vérük nem tapad a bırömhöz. Természetesen
voltak éjjelek, amikor kéjelegtem a kiontott vérben, és megpróbáltam lenyelni, és magamnak követelni. Ez az én
házam, a pokolba is, és bármi történik is itt, az végeredményben az én tükörképem, a lényemnek valamiféle kivetülése.
Ezalatt a fedél alatt minden az én - nyílt vagy hallgatólagos - beleegyezésemmel történik. Azt hittem, hogy felelıs
vagyok, hogy meggyilkolják Foley-t, és azzal, hogy nem sikerült megtalálnom a gyilkosát, én okoztam Aaron és
Jacqueline halálát is.
- De hát ez megint teljes értelmetlenség! - ragadta meg Eva Sturbridge kezét. - Jöjjön, megkeressük Helénát! İ tudni
fogja, hogyan segítsen Önnek! Rendbe fog jönni!
Azonban Sturbridge nem hagyta magát elvonszolni.
- Nem, kikezdhetetlen volt a logika, aminek alapján elítéltem saját magam. Én vagyok a felelıs mindenért, ami ezalatt
a fedél alatt történik. Foley-t, Aaront és Jacqueine-t itt ölték meg, következésképpen én vagyok a felelıs ezekért a
gyilkosságokért. Q.E.D. [quod erat demonstrandum] Képtelen voltam kitörni ennek az átkozott szillogizmusnak a
körébıl. Legalábbis addig, amíg a tettestársa meg nem érkezett. Ez volt az elsı igazi hibája.
Eva elengedte Sturbridge kezét.
- A tettestársam?
Sturbridge türelmetlenül piszkálgatta a lábujjával a hamu- és csontkupacot.
- A maga módján a nagykövet emlékeztetett rá, hogy minden rang és cím ellenére nem én vagyok ennek a háznak az
úrnıje. A kápolna szerzıdését nem az én véremmel írták alá. Nincs itt semmi olyasmi, amit Bécs egyetlen éjszaka alatt
el ne vehetne tılem.
- Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok követni a gondolatmenetét. Azt akarja mondani, hogy azért lehetséges,
hogy nem Ön a felelıs a három halálesetért, mert rádöbbent, hogy nem Ön a felelıs mindenért, ami itt történik. Így
van?

64. oldal
 Névtelen
- És ezért kezdtem keresni azt, aki valójában viseli a felelısséget. Itt ismét a nagykövet sietett a segítségemre. Csak
akkor döbbentem rá, amikor beszéltem vele, hogy ı - és következésképpen Bécs is (mert hát ı valóban az volt, aminek
mondta magát: egy szószóló, és semmi több) - Aaront hısnek tekinti. De vajon miért?
Eva szóra nyitotta a száját, de Sturbridge folytatta, mielıtt félbeszakíthatta volna.
- Tudtuk, hogy Aaron jutatta át az orgyilkost a kápolna védelmi rendszerén. A démonokról és a sátánizmusról szárnyra
kapó rengeteg vad találgatás ellenére, aki valójában lesújtott a secundusra, nagyon is hétköznapi módon jutott be a
kápolnába. Az Exeunt Tertiustól vezették be, és ott is távozott. Természetesen Aaron nem tudhatta, hogy az orgyilkos el
fogja orozni az ı vérét is.
- És itt jön az érdekes rész! Aaront hısként ünnepelték, ahelyett, hogy árulónak bélyegezték volna. Ez nem illett a
képbe. Errefelé csak egyetlen tettel érdemelhetett ki ekkora megtiszteltetést: ha szolgálat közben életét áldozza. Így
hát elgondolkoztam.
- Soha nem tudtam teljesen elfogadni azt a gondolatot, hogy Aaront az árulás motiválta. Ez a feltevés nem állta meg a
helyét, ha jobban belegondoltam. Még a legtapasztalatlanabb novícia is tudja, hogy a Piramis milyen gyorsan és
könyörtelenül csap le a hőtlenség legkisebb jelére is. Aaron nem remélhette, hogy titokban marad a tette. Inkább
valami másban bízott, amivel megúszhatja a cselekedetei következményét.
- Csak akkor döbbentem rá, hogy a „hıs” a klánért adta az életét, amikor a nagykövettel beszéltem. A tette nem árulás
volt, hanem éppen ellenkezıleg: engedelmesség. Talán gyors elımenetelt ígértek neki, és egy csak oda szóló jegyet, el
ebbıl a háború tépázta házból. A felettesei bízták meg ezzel az igencsak veszélyes (és öngyilkos - bár errıl ı akkor nem
tudott) küldetéssel. A parancsot egyenesen a bécsi anyakápolna kapta.
Eva végre közbe tudott szólni.
- Most már végképp elveszítettem a fonalat. A találgatásai megválaszolnak egy kérdést, de mindjárt felvetnek két
másikat. Miért akarta volna Bécs Foley halálát? És még ha meg is akartak volna szabadulni tıle, miért nem hívták
vissza egyszerően Bécsbe, ahol sokkal diszkrétebben is eltőntethették volna? Miért vontak be egy külsı, és ezért
megbízhatatlan orgyilkost, amikor egyszerően megparancsolhatták volna Aaronnak, hogy végezzen a secundusszal? És
hogyan remélhette Aaron, hogy...
- Ezek hamis kérdések. Maga már amúgy is ismeri a válaszokat. Vagy talán azt szeremé megtudni, hogy ismerem-e
ıket vagy sem? Nos, rendben. Gyanítom, hogy valójában nem akarta holtan látni Foley-t, hanem csak egy jó ürügyre
volt szüksége, hogy közvetlenül is beleavatkozhasson a kápolna ügyeibe. Nem kellett komoly ellenállásra számítani
puccsa során, miután két megoldatlan haláleset történt az épületben. És azzal, hogy beiktatott egy különleges legátust
Bécsbıl - és ezzel megtörte a regionális parancsnoki láncolatot - sikerült volna teljesen megszabadulnia mindenféle
ellenırzéstıl. Gyakorlatilag szabad kezet kapott volna a kápolna irányításában. Egyedül a tanácsnak tartozott volna
felelısséggel.
- Nem tudom pontosan, hogy miért ennyire fontos magának a Five Boroughs, de gyanítom, hogy van valami köze a
Sabbat háborúhoz. Maga nyilvánvalóan tapasztalt cselszövı. A belsı körhöz tartozik, és pontosan tudja, hogyan
használhatja ki a maga javára a rendszert. És nem riad vissza attól, hogy megszabaduljon mindenkitıl, aki ellenszegül
magának, túl közel kerül a machinációihoz, vagy egyszerően csak túl kiszámíthatatlannak bizonyul. Ezen a ponton azt
tartom legvalószínőbbnek, hogy maga egy feltörekvı rablóbáró, aki ki akarja fosztani a kápolna erı forrásait. A profil
nagyon is ráillik magára, ha a részletek nem is stimmelnek teljesen. A forrásaink segítségével szándékozik
visszaszerezni Washingtont? Vagy egyszerően csak kiszipolyozza ıket, amíg az ellenállás utolsó bástyája össze nem
omlik itt New Yorkban?
Eva nyílt hitetlenkedéssel az arcán meredt rá. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy az úrnıjéért aggódjon vagy
elrohanjon segítségért.
- Mi maga? - kérdezte Sturbridge, és a találgatásaival visszaért oda, ahonnan elindult.
Eva hosszú ideig hallgatott. Amikor végre megszólalt, a hangja lágy volt, és távoli.
- Jöjjön, és nézze meg a saját szemével!
És ezzel Eva megfordult, és elindult az ısi csontok között megbújó sötétség mélye felé. Egyszer sem fordult hátra, hogy
megnézze, követik-e.

1999. szeptember 23., péntek, este 12:30

A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Sturbridge küszködve próbált talpon maradni a szétszórt maradványok és a többi ismeretlen eredető törmelék között,
amelyek a keskeny alagút padlóját borították. Volt itt valamiféle sötétség, ami szinte hozzátapadt ezekhez a mélyebben
fekvı járatokhoz. Egy kicsinyes, bosszúálló sötétség, amely évekig ülte meg háborítatlanul ezt a mélységet.
Féltékenyen ırizte a titkait. Láthatatlan lökésekkel próbálta visszafordítani.
A régens tovább botladozott Eva után. Többé már nem látta régi védencét, de ki tudta venni a hangján, ami fojtottan
ostromolta a mindent átható sötétséget.
- Rablóbáró? Milyen romantikus! De biztosíthatom, hogy a valóság egyáltalán nem ennyire haszonlesı! Azonban
ígéretes az, hogy mennyire átlátja a politikai helyzetet. Más körülmények között további megfigyelésre is érdemes
lenne!
Sturbridge nem volt meggyızıdve róla, hogy kedvére való az, amire ez az utolsó szófordulat utalt. Úgy érezte, mintha
ellenállhatatlan erı húzná egy spirál mentén a mélybe. Volt valami ezeknek a győrőknek az alján. Egy erı gyülekezett
és örvénylett kitörni készülı viharként a mélyben. Sturbridge nekifeszült, és küszködve haladt elıre. Lefelé.
- Gyanítom, hogy bizonyos értelemben igaza van. Szinte lehetetlen lett volna idehozni a „tettestársamat”, ha nincs egy
botrány, amit meglovagolhat. Foley meggyilkolása volt az a botrány. İ Önért halt meg, de ezt már elmondtam egyszer
Önnek.
Sturbridge egyszer már hallotta ezt a mondatot. Valahol elıtte a távolban pislákolva életre kelt egy lángocska.
- Ezt nem tudom elfogadni. Rendben van, nem szolgálta volna az érdekeit, ha visszahívják Bécsbe, és csendben eltőnik.

65. oldal
 Névtelen
Nincs botrány, nincs szükség ilyen drasztikus közbeavatkozásra így hát kapcsolatba lépett az Asszamitákkal, hogy
végezzenek Foley-val. De miért pont Foley? És nekem kicsit nyersnek tőnik, hogy éppen az ısi ellenséghez ment.
Ízléstelennek. Gondolom ez csak amolyan ráadás volt, ami csak tovább színesítette a már amúgy is összetett képet.
- Megint elsiklik a gyakorlatias megfontolások fölött. Nem hibázhattunk. Csakis a lehetı legszakszerőbbet kereshettük
meg, és bérelhettük fel. Csak nem gondolja, hogy ez volt az elsı eset, amikor a klánunk egy tagja üzletet kötött a
pogányokkal?
Sturbridge megérkezett a halvány fénykör peremére. Ismét voltak kezei. Aztán már az izületeket is ki tudta venni
azokon a kezeken. Végül pedig az elcsökevényesedett, használaton kívüli vénák vonalait. Persze a testében még mindig
volt vér, de többé már nem a hagyományos utakon haladt, amelyeket Isten és a természet tervezett számára. Hamis
képet mutatott ezeknek a vonalaknak a hálózata. Mintha még mindig lenne benne élet.
Nem tudta visszatartani a keserőséget, ami beleszivárgott a szavaiba.
- Akkor Aaron csak öntudatlan kapcsolat, egy bekalkulált veszteség volt? A kettesszámú áldozat?
- Kedvelte ıt? Készületlenül érte a kérdés.
- A pokolba is, mindannyiukat kedveltem!
Sturbridge kilépett az alacsony alagútból, és teljes magasságában kihúzta magát. Fekete, mint egy holló, és egyenes,
mint a cövek.
- Talán maga nem tudja, milyen érzés, ha felelısséggel tartozik...
És ekkor elıször tudatosult benne igazán a környezete, és az üres járatokban visszhangzó szavai elhaltak - a kápolna
saját elcsökevényesedett, használaton kívüli vénáiban sodródva.
- Azt hiszem, nekem is vannak futó tapasztalataim a parancsnoki poszttal járó felelısséggel kapcsolatban. De kérem,
folytassa csak a magyarázatát Foley haláláról, és arról, hogyan kerülte meg Aaron a kápolna védelmi rendszerét!
Sturbridge hitetlenkedve pislogott a hatalmas, durván faragott barlangra. Nem akart hinni a szemének. Soha nem hitte
volna, hogy egy ilyen hatalmas tér rejtızik a kápolna zsúfolt épülete alatt. A fény, amit Eva a magasba tartott,
törékenynek és elveszettnek tőnt roppant ürességben. Egyetlen pislákoló csillag az egész éjszakai égbolton.
- Csak a biztonsági rendszerek nagy részét kerülte meg - felelte lehalkított hangon. - Át tudott siklani a kápolna
védelmén. Képes volt hatástalanítani bármelyik zavaró mechanikus rendszert, de nem kapcsolhatta ki az emberi
tényezıt - a biztonsági csapatot, Helénát...
- És Önt. Igen, nagyon is igaz. De az ırök nem vettek észre semmi különöset azon az éjszakán. Vagyis csak akkor,
amikor már túl késı volt. Én Ön is mással volt elfoglalva...
Sturbridge pontosan a tudatában volt annak, hogy megérkezett a szélcsendes övezetbe, a lefelé vezetı spirál kellıs
közepére. Érezte a feje fölé tornyosuló hegyek súlyát.
- Igen, egy ostoba mesemondóval vívtam szópárbajt. El is felejtettem, hogy maga kevert bele engem abba a kis
szóváltásba. Szembetőnı volt, ahogy információkat próbál szerezni rólam, a múltamról - és rávette Talbottot, hogy
elmeséljen egy történetet, amirıl ı maga is tudta, hogy nem lenne szabad akkora nyilvánosság elıtt elıadni. És
miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáltam Talbott terjengıs történeteinek és vad szépítgetéseinek az
élét elvenni, addig Foley odalenn haldoklott.
- Igen. - A hang szinte dorombolt elégedettségében. - Nem egészen olyan, mintha piszmogna, miközben Róma
lángokban áll, de azért közel jár az igazsághoz.
Sturbridge elhessegette magától a nyugtalanító gondolatokat a feje fölötti gránit- és mészkıtonnákról, és kihívóan
beljebb nyomult a barlangba, egyenesen arra, amerrıl a vádak érkeztek. A sötétség mintha akadályozni próbálta volna
minden egyes lépését.
- Egyszer sikerült meglepnie! De nem hagyhattam, hogy még egyszer túljárjanak az eszemen! Ezt magának is tudnia
kellett!
Így hát kivárta, amíg elmegyek a tanácsülésre Baltimoreba, és eltőnök láb alól, mielıtt másodszor is lecsapott volna.
- Nem a véletlen mőve, hogy Önt elküldték a tanácsülésre. Azonban nem állt szándékunkban „másodszor is lecsapni” -
feltételezem, hogy Jacqueline eltávolítására céloz - legalábbis addig nem, amíg nem vált kiszámíthatatlanná.
Eva szavai most már lomhán értek el Sturbridge füléhez, mintha a sötétség, amelyben elıreküzdötték magukat, több
lenne egyszerő levegınél. Máris percek teltek el, mire a szótagok átküzdötték magukat a közöttük lévı távolságon.
Azonban Sturbridge nem hagyhatta szó nélkül ezt a rettenetes állítást. Tudta, hogy elı kell állnia valamiféle válasszal,
különben minden elveszett. Végeredményben azonban nem az a szükség hajtotta, hogy szót emeljen Jacqueline
halálának igazságtalansága ellen. Nem a késztetés, hogy elítélje a történtek nemtörıdöm brutalitását. Még csak nem is
a reflex, hogy megvédje magát, és megmagyarázza a kudarcát. Nem, Sturbridge ennél sokkal szerényebb és kevésbé
nemes okból érezte úgy, hogy erre válaszolnia kell. A válasz volt az egyetlen mód arra, hogy ne csússzon ki a kezébıl a
két ellenfél között szavakból kifeszített sikamlós életvonal. Mindössze ez a kötelék akadályozta meg, hogy
elszigetelıdjenek. Hogy eltévedjenek, és elsodorja ıket az egyre duzzadó sötétség.
- Legyen átkozott! A pokolba magával! - Sturbridge hangja remegett. - Kiszámíthatatlan? Véletlen tényezı? İ egy
személy volt. Egy novícia a saját rendjébıl. Egy nıvér. Egy gyermek. Mi nem faljuk fel a gyermekeinket. Ez egyike azon
kevés pontoknak, ahol Isten, ember és a Piramis törvényei megegyeznek. Mindegyiküknek van egy külön, sötét verme
az olyan szörnyetegeknek, mint maga.
- Mit tett maga ellen Jacqueline? Mit tehetett egyáltalán? Rajtakapta, hogy Foley dolgai között kutat. Észrevett valamit -
vádolta Sturbridge.
- Éppen ellenkezıleg. - Eva hangja higgadt maradt. - Én voltam az, aki megleptem ıt. Azt hiszem, hogy egy kis
magánnyomozásba kezdett - és természetesen közben eltávolította az önmagára nézve terhelı bizonyítékokat. De erre
számítottunk.
- Talán egy kicsit ironikus is ez az egész - vált elgondolkodóvá a hangja. - Azt hiszem, hogy éppen Jacqueline volt az
egyedüli a secundus leendı gyilkosai közül, aki valóban rosszat akart neki. Hiszen az a férfi túlságosan is népszerőtlen
volt ahhoz, hogy végül egy ennyire személytelen okból végezzenek vele, nem gondolja?
Sturbridge a karjait összefonva lassan csökkentette a köztük lévı távolságot.
Eva ügyet sem vetett a küszködésére.
- Jacqueline halála már egészen más lapra tartozik. Esetlen erıfeszítéseinek hála belebotlott néhány
következetlenségbe a történetben, amivel el akartuk fedni Foley meggyilkolását. Túl sokat tudott a rituáléról, az

66. oldal
 Névtelen
elıkészületekrıl, Foley elfogultságáról...
Sturbridge érezte, hogy a sötétség úgy törik meg körülötte, mint egy hullám. Nekifeszült az életvonalnak, és majdnem
kicsúszott a kezébıl. Valahogy mégis meglelte a hangját.
- Jacqueline jött rá, hogy a védı rajzolatokat eltörölték, hogy Foley jegyzeteit eltőntették, és hogy maga túlságosan is
sokat tudott a secundus titkáról - a „szemérıl”, a kincses ládikájáról. Rá jött, hogy nem ı az egyetlen, aki
meghamisította a bizonyítékokat.
Eva vállat vont, és folytatta az elıkészületeket.
- Csak arra vártam, hogy megpróbálja. Láthatóan nyugtalan volt, és már az elsı kihallgatás óta gyanúsan viselkedett.
Valójában már csak türelmesen ki kellett várni, amíg elég bátorságot összegyőjt, és saját maga dugja hurokba a fejét.
Sturbridge behunyta a szemét, annyira bántotta a bőnök érzéketlen felsorolása. Kitartóan küzdötte magát elıre, és
magában számolta a lépéseket, amelyek elválasztották a megtorlástól.
- Amire azonban nem számítottam - lüktetett végig Eva hangja a köldökzsinóron - az a teljes értékő transzlokáció volt,
amivel Jacqueline bejutott Foley lakrészébe. Micsoda váratlan ígéret, micsoda elvesztegetett potenciál! Manapság oly
kevés novíciában van meg a szükséges körültekintés, ami gondoskodhatna arról, hogy a tehetségüknek alkalma legyen
kiteljesedni. Ez egyike azoknak a jeleknek, amelyek a rendünk hanyatlására utalnak. Attól tartok, hogy számunkra már
közel vannak a Végsı Éjszakák, Aisling!
Sturbridge hátrahıkölt a neve - és a novícia bizalmaskodása - hallatán. Ez még kevésbé veszedelmes körülmények
között is fenyegetı lett volna.
- Jacqueline legalább nem akarta mindenáron siettetni ezt a hanyatlást a lemorzsolódás nyers erejének segítségével.
Maga is tudja, hogy megkapja majd a tetteivel kiérdemelt jutalmat! Ahogy Aaron is megkapta, testvérgyilkos!
Az elsziszegett átok hallatán Eva, kezében a krétával, megtorpant.
- Mi testvérgyilkos faj vagyunk, Aisling. Az alapítónk volt az elsı a testvérgyilkosok hosszú és elıkelı sorában. İ, nem a
vén szörnyeteg, aki rémálmok rabságában sínylıdik a bécsi anyakápolna alatt, hanem az Elsı Atya. İ volt az elsı
gyilkos, és ı tessékelte át a küszöbön a Halált ebbe a világba. Ezt a súlyos felelısséget kell hordoznunk minden egyes
éjszaka.
Sturbridge meglehetısen közelrıl ismerte a Halált. Már a név puszta említése is nem kívánt gondolatok egész sorát
indította el benne - a saját, és a lánya, Maeve halálával kapcsolatos gondolatokat. Nem is annyira hallotta, mint inkább
érezte Eva szavait. A rezgés a szellem-vénán, a közöttük feszülı életzsinóron keresztül jutott el hozzá. Eva láthatóan
elégedett volt önmagával, és egy színpadias mozdulattal elhelyezte az utolsó vonást is a diagramma hermeticán.
- Ugyan már, Aisling. Mit számít egy novícia bukása ehhez a méltóságteljes feladathoz képest? Tudja-e, hogy minden
türelmes várakozásom ellenére Jacqueline-nak majdnem sikerült kereket oldania? Váratlan fordulat volt az egyébként
Ynnis mestertıl lopott transzlokációs rituálé alkalmazása. De végül azt hiszem még ezt is sikerült a javunkra fordítani.
Mivel meglehetısen kellemetlen körülmények között bukkantam rá, sikerült belekényszerítenem egy titkos találkozóba -
kettesben, egy félreesı helyen. Lényegében megengedtem Jacqueline-nak, hogy megválassza a halála helyét és idejét.
Sokan vannak, akik irigyelnék tıle ezt az ajándékot.
Sturbridge küszködve próbálta kivenni a halvány fényt, és megbecsülni a távolságát. Enyhén imbolygott, mintha egy
nyílt tengeren járó hajó elıárbocára akasztották volna. Most még távolibbnak tőnt, mint amikor elindult. Ha valaki más
lett volna a helyében, akkor ez talán okot adott volna neki a kétségbeesésre, de Sturbridge kimérten megvetette a
lábát, nekifeszült az örvénylı sötétségnek, és lazított a szorításon, amivel az életvonalat tartotta.
A fény vadul lengedezett - egyik pillanatban a feje fölött, aztán máris a háta mögött. Sturbridge botladozva haladt a
sötétben. Eva hangja még mindig ott volt, mint valami horgony a tomboló viharban, ha Sturbridge netalán úgy
döntene, hogy kinyújtja utána a kezét. A szavak elsuhantak mellette, és alig jutottak el a tudatáig.
- Éppen az ı vad meséi Ynnis mesterrıl és a transzlokációs rituáléról adták az ötletet, hogy miként szabadulhatnék meg
ettıl a bosszantó novíciától. Nem hinném, hogy akár még az utolsó pillanatban is rádöbbent volna. Még akkor sem,
amikor kinyújtotta a kezét a mosogató fölötti konyhaszekrény felé, aminek látszólag magától kinyílt az ajtaja. Még
akkor sem, amikor megvillant elıtte a fém, és megérezte a forró csókját a torkán. Ó igen, ott kellett volna lennie. Az
arckifejezése még akkor is gondtalanvolt, amikor a feje belecsobbant a mosogatóba, és elsüllyedt a zavaros vízben.
Sturbridge össze-vissza buckázott az árban, ami ledöntötte a lábáról, és ide-oda dobálta. A tüdeje megtelt a fekete
vízzel.
- Mintha kedvét lelné a nemtörıdöm kegyetlenségben - sikerült kinyögnie (vagy talán csak úgy képzelte, hogy sikerült).
- Mondja csak, a nagykövet meggondolta magát, vagy azzal fenyegette, hogy elárulja.
- Labilissá vált - legyintett Eva szórakozottan a kérdésre. - A mélység szélén imbolygott, és túl sokáig nézett a
sötétségbe. A hasznossága többé már nem ellensúlyozta a bizonytalanságot, amit bevezetett az egyenletbe.
Sturbridge érezte, ahogy a hullámok számító közönyösséggel összecsapnak fölötte.
A fény elhalványult, és ı lassan rádöbbent a körülötte vonagló árnyékok jelenlétére. A tengerben csak úgy nyüzsögtek a
vergıdı, küszködı alakok. Több száz fuldokló test kapaszkodott lázasan a felszín felé. Belekapaszkodtak a kék, püffedt
végtagjai azoknak, akik már feladták a harcot, és lehúzták magukkal a mélybe.
Hiába próbálta nem felismerni az ismerıs arcokat a vízbefúltak tömegében - a szemrehányó, eltorzult, víztıl kikezdett
arcokat. Pontosan tudta, hol kell majd szembenéznie azzal az eggyel, akivel nem tudott szembenézni. Érezte a
jelenlétét a háta mögött, mint egy lyukas fog hasogató fájdalmát.
Mégsem bírta megállni, hogy ne pördüljön meg, és ne próbáljon akár csak egyetlen pillantást vetni a távolodó alakra a
testek tömegében. Egy pillanatra mintha meglátta volna a kislányosan szögletes alakot, a túl hosszú végtagokat,
hollófekete fürtöket.
Sturbridge rángatózva próbálta kiszabadítani magát a testek közül, hogy a menekülı alak nyomába eredhessen, de egy
duzzadt, csillogó és csészealjszerően kerek szemő tetem közéjük állt, és kellemetlenül közel tolakodott hozzá. Lágyan,
céltalanul ingadozott, és a haja lebegett az áramlásban. Klinikai, szinte derős tárgyilagossággal tanulmányozta ıt. A
vastag, virsliszerő ujjak kísérletezıen tapogatták és fogdosták. Sturbridge nekirontott a tetemnek, és megpróbálta
elmozdítani, ám a rongyokba és hínárba burkolózó hulla átölelte, az oldalához szorította kapálózó végtagjait, és a páros
bukfencezni kezdett.
Ilyen közelségbıl volt valami ismerıs a Vízbefúlt Emberben. Egészen közel hajolt hozzá, mint egy szeretı, aki egy sötét
titkot akar megosztani vele. A jéghideg ajkak szinte égették a fülét.

67. oldal
 Névtelen
„Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.”
A gondolatai egy pillanatra pislákolva elhalványultak, de aztán megújult tőzzel lángoltak fel újra. Sturbridge a
meglepett Fényhozó ellen fordította a minden melegséget nélkülözı csókot, aztán diadalmas károgással a felszín felé
rúgta magát.
A tapogatózó kezek lefoszlottak róla, miután rájött, hogy azok is olyanok, mint maga a tenger. És a tenger olyan, mint
a mindent átható sötétség. És a sötétség olyan, mint egy hegy súlya. Ezek nem külsı fenyegetések voltak, csak az igazi
- a belsı - fenyegetések árnyai. Eva ügyesen helyezte el a csapdáit. Ó, ı valóban ismerte a parancsnokok felelısségét.
Megragadta Sturbridge kétségeit, és elıvonszolta a régensség súlyát - a kudarcát, mert nem sikerük átvezetni a
novíciáit a veszélyek között -, aztán az egészet a fejére omlasztotta, mint valami hegyet.
Felnyitotta a zsilipet Sturbridge tudatlansága elıtt - mivel képtelen volt felderíteni a gyilkosságokat, amelyek azzal
fenyegettek, hogy darabokra tépik a kápolnáját - és hajszál híján sikerült ıt belefojtania a mindent átható sötétség
tengerébe.
A bizalommal - sıt, talán valódi ragaszkodással, bármilyen szörnyőséges legyen is az ı fajtájuk körében - felé nyújtott
kezet átváltoztatta a vízbefúltak püffedt, markolászó kezeivé.
És hajszál híján sikerrel járt.
Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.
Sturbridge úgy tört elı a fekete vízbıl, mint egy kı, ami megmagyarázhatatlan módon kiesett a kútból.
A sötétségbe burkolózó hatalmas barlang helyett egy használaton kívüli kriptában találta magát valahol a kápolna alatti
járatok mélyén. Eva ott várt rá.
- Reménykedtem benne, hogy átjut - mosolygott a régensre. - De olyan sokáig tartott, hogy már azt hittem, hogy elı
kell vennem a tartalék tervet. Nem számít, befejeztem minden elıkészületet. Már csak az van hátra, hogy kimondja a
szavakat.
Sturbridge lehajtotta a fejét, és elindult ifjú védence felé. A vitriol patakokban folyt le róla, mint a víz. Eva
figyelmeztetıen feltartotta a kezét.
- Csak óvatosan, kérem! Nem javaslom, hogy megtörje a diagramma vonalait! A védelmet úgy építettem fel, hogy nem
igazán Önre, hanem azokra gondoltam, akik majd Önt követik. Nem számítottam rá, hogy ilyen kerülı úton jön el
hozzám. Sokkal hatékonyabb lett volna megkeresni az utat a kripták között, ahogy bárki más tenné az Ön helyében.
Néha igazán idegesítı tud lenni.
- Azonban mivel a Kúton keresztül jött, ezért Önt is ugyanazok a tilalmak kötik, mint azokat, akik majd Ön után jönnek.
És most, ha lenne olyan kedves, és egyszerően elmondaná az Önre bízott szavakat...
Sturbridge ügyet sem vetett a követelésre, de a rituális védelem elıtt megtorpant. A higgadtság repedésein tomboló
harag szivárgott elı. Évára meredt, és csak néhány hüvelyknyi durva krétavonal választotta el egymástól a két
ellenfelet.
- Valóban annyira vakmerı, hogy követelızzön? Ne ringassa magát hiú ábrándokba, gyermekem! Abból, amit rám
bízott - a kiszámított csalárdságaiból, a tettetett könyörületébıl, a közönyös árulásaiból - semmit sem szeretne most
visszakapni.
- Nincs egyetlen szó sem abból, ami köztünk elhangzott, ami bármit is számítana. - Eva lassan, kimérten beszélt,
mintha egy különösen lassú felfogású gyerekhez intézné a szavait. - Azok csak a sír üres kipárolgásai. A szél mormolása
két kihantolt koponyában.
- Nem, a szavakat, amikre most szükségem van, még jóval azelıtt bízták Önre, hogy mi találkoztunk volna. A Tőz és a
Vér szavai. Ideje szabadjára engedni azt, amit megkötöztek. Ideje véget vetni a rémálomnak.
Örvénylı érzés tört rá Sturbridge-re. A szemei nem voltak hajlandóak fókuszálni. Szellemszerő képek villantak fel a
látómezeje szélén. A hallóküszöb határán reménytelenül összekavarodott a monoton mormolás az ısi verssorokkal és
dalfoszlányokkal. Mintha két egymással versengı világ küzdött volna azért, hogy magára vonja a figyelmét.
- A Tőz és a Vér szavait! - követelte ismét Eva.
Sturbridge elhátrált tıle. Ahogy hátrafelé tántorgott, hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami hatalmas ágaskodna
fel a háta mögött. A Kút felé pördült.
A csendes vizekben valami sötét tépelıdött - egy ısi, csillapíthatatlan éhség, ami nem hagyta, hogy beszorítsák a
mauzóleum szőkös belsejébe. A feje és a vállai a közbeesı falakra és mennyezetre ügyet sem vetve a kripták fölé
magasodtak.
Sturbridge a másodperc törtrészére megpillantott egy durván faragott bálványt. A lába hideg, sötét kövét simára
csiszolta az évszázadok során a vér.
„Máris túl sok volt a vér” - gondolta hangosan, bár nem tudta, honnan származnak a szavak, vagy hogy valahol valaki
kiejtette-e már ıket valaha réges-régen. „Az elsıszülött vére. Ismerlek téged, Cromm Cruaich. Te voltál az ı Molochjuk,
az ı Testvérgyilkosuk, egy régi rend rémálma. Akit Isten Megtagadott, és előzött a föld sötét zugába, ahol menedékre
lelhettél az életadó fény elıl. Évszázadokig szomorkodhattál az árnyékban az idıt a sötét kutadba ömlı vérrel mérve.”
Valahol alattuk a Sárkány mocorogni kezdett.
Sturbridge megpróbálta visszaszorítani a mítoszok hirtelen orvtámadását. Próbált ragaszkodni a tényekhez. El tudta
képzelni, hogy a Kút csak egy feldúlt kripta üres és száraz héja volt. Képes volt úgy tenni, mintha a Púpos istenkáromló
ábrázata egyszerően csak a fáklyák árnyékának játéka lenne a sírok durván faragott kıfalain.
Behunyta a szemét, és makacsul ragaszkodott ehhez a képhez.
- Akkor hát errıl szólt az egész, nem igaz? Az egész a Gyermekekrıl szólt. Az összes hazugság, az árulások és a
gyilkosságok. Soha nem volt itt szó a meggyötört novíciák bosszújáról, vagy a leendı segédek ambícióiról. Nem volt itt
semmiféle intrika, vagy sátánizmus, orgyilkosság vagy politikai manıverezés. Még csak nem is valami bécsi
manipuláció, vagy az átkozott Sabbat háború. Mindez a Gyermekekrıl szólt.
- Csak ki kell mondania a szavakat - unszolta hízelegve Eva. - Ön elıszólíthatja ıket, és ık felelnek a hívására. A
számításaim pontosak, ezen a ponton nem tévedhetek. A Gyermekek meghallják a hívását, és nem utasítják Önt vissza.
És akkor mindez - a széles mozdulat talán a jelenlegi helyzetükre utalt, talán magára a kápolnára, talán a kripták
gondosan elrendezett soraira - a halott Tremerekre, a történelmükre, a küszködéseik összességére. - És akkor mindez
nem számít majd többé! Végre megszabadulunk a rémálmunktól! Mondja ki a szavakat, Aisling!
Sturbridge hangja elıször halk és bizonytalan volt, de minden egyes szótaggal egyre magabiztosabbá vált.

68. oldal
 Névtelen
- Logos Etrius - sorolta. - Jacqueline, Aaron, Foley...
- Nem, maga ırült! Mindent le fog rombolni...
- A Gyermekek magát vádolják, Eva, nem a megváltását. Hát nem hallja a hangjukat? A maga véréért ırjöngenék -
dübörgött Sturbridge saját hangja a kriptákban. Az ısi falak az ı hatalmát visszhangozták. - Mint ennek a háznak a
régense úgy ítélem, hogy a vérét megbélyegezte a testvérgyilkosság lemoshatatlan bőne - és ezáltal szabad prédává
vált. Isten legyen irgalmas az elevenekhez és a holtakhoz!
Eva hátrahıkölt, mintha megütötték volna. Sturbridge ösztönösen felé nyújtotta a kezét, és éppoly gyorsan levetette a
bírói talárt, mint ahogy felöltötte. A szemeibe az elhatározás mellé, hogy igazságot szolgáltasson, utat talált az
aggodalom az ifjú védence iránt.
- Gyere, Eva, ideje hazatérni! A rémálom számodra véget ért!
Sturbridge esetlenül kinyújtotta a karját, és a kezei pontosan a krétával felrajzolt vonalak elıtt torpantak meg habozva.
Eva felkapta a központi oltár fölött lustán hintázó füstölıt, és mint valami sötét angyal, egyre erısödı, dühös
üvöltéssel, háromszor széles ívben megforgatta a feje fölött. A lánc végül kicsúszott a keze közül, és a földre, a sötét
kút kellıs közepére hajította a lángoló üstököst. A víz válaszul számtalan hang kórusával felbolydult. A kiáltás fölött
villámok táncoltak, és alatta rengett a föld.
Sturbridge rettegve nézte végig, ahogy a hétköznapi dolgokat összpontosító gondosan felépített figyelme semmivé
foszlik. A kútból felbugyogó kavargó fényben máris ki tudta venni a Púpos ismerıs, lassan alakot öltı arcát. A bálvány
ébenfekete teste az üvöltı lángok ritmusára vonaglott. Végre észrevette, hogy a szobrot nem egyetlen fényesre csiszolt
kıtömbbıl faragták ki, mint ahogy elıször képzelte, hanem tucatnyi alacsonyabb rendő lénybıl épült fel - kicsavart
testük megfagyott az idıben, és örökre megırizte a rémületet, a vereséget és a kétségbeesést. A vonásaik durvák,
állatiasak voltak. A tátongó sebekbıl még mindig szivárgott a vér. A kripta padlóján szétszórt öreg csontok
megcsörrentek az egymáshoz súrlódó összetört testek nyögéseitıl.
Sturbridge elhátrált a százkező lénytıl, próbálta elkerülni az egyszemő pillantást. Erezte, ahogy ránehezedik a rémület
jeges súlya. Próbált menekülni, de rá kellett jönnie, hogy hátulról visszahúzzák. Esetlen, püffedt ujjak kapaszkodtak a
köntösébe. A lába fröcskölve és csúszkálva küzdött, míg végül kiszabadult a Vízbefúlt Ember markából. A Kút kiokádta
magából az övéit.
- Mondja ki a szavakat, Aisling!
Sturbridge megpróbált a hang forrása felé fordulni, de rá kellett döbbennie, hogy a helyszín ismét megváltozott.
Elveszett a mészkı tájban - a csordogáló víz által évszázadok alatt kivájt óriási barlangban. A barlang a szétszórt
sztalaktitok és sztalagmitok temetıje volt, és úgy tátongott, mint egy törött fogakkal zsúfolt száj.
Itt erısebbek voltak a nyögések, amelyek visszhangot vertek és szinte megsokszorozódtak. Sturbridge próbált
visszahúzódni a lármától, próbált befelé fordulni, de az éles sivítás átdöfte a védelmét - betört a szentélyébe, és ismét
kivonszolta ıt.
Érezte, ahogy a testét a barlang közepe, és az ott terpeszkedı szentségtörı szobor felé vonszolják. Ezt a szobrot
alkotta Leopold, döbbent rá egyre erısödı rettegéssel. A mestermőve. Ez volt az ı élet-utánzata.
Ezt látta Foley pont mielıtt... - döbbent rá a régens.
A szeme nem talált fogódzót a lemészárolt Gangrelek egymásba gabalyodó maradványain, és a pillantása értetlenül
vándorolt a kifacsart és összetört testek vonalain. Az elméje mintha képtelen lett volna egyszerre befogadni az egészet.
Az egyik testet minden átmenet nélkül követte a másik, és mindenféle megkülönböztetés elhomályosult a hús tökéletes
összeolvadásában. Egy test. Egy vér.
Sturbridge felismerte, hogy a szobor nem is annyira a holtaknak állított emlékmő, mint inkább vádirat azok ellen, akik
még mindig az élık között idıztek.
- Kiszabadíthatja ıket, Aisling!
A hang tucatnyi különbözı torokból sikított egyszerre, mintha az egész szobor csak egy borzalmas orgona lenne, amin
Eva játszat.
- El tudja törölni ezt az atrocitást. Véget vethet a rémálmuknak.
- Hagyja abba! Miért csinálja ezt?
- Gondoljon a Gyermekekre, Aisling - mondta, aztán a hangja sokkal fenyegetıbb árnyalatot öltött. - Gondoljon a saját
gyermekére. Gondoljon Maevére.
A helyszín megint változott, és hirtelen egy sötét kút peremén találta magát. Vadul hadonászott a kezeivel, és csak
hajszál híján sikerült megıriznie az egyensúlyát a síkos köveken. A víz már átbukott a keserő edény szélén, a lábait
csapkodta és átitatta a köpenye szegélyét.
Nem Sturbridge, hanem egy gyermek sikolya bukott alá a sötétségbe. Egy kicsi, rémült gyermek sikolya.
A régens elıre lendült, bár tudta, hogy már elkésett. Évekkel elkésett. Messzire kihajolt a mélység fölé, és
kétségbeesetten markolta meg az ürességet. Arcát a nedves kövekhez szorította, és erısen lehunyta a szemeit.
Képtelen volt rábírni magát, hogy a perem fölött lenézzen a sötétbe. Nem tudott az arcokra nézni, amelyekrıl tudta,
hogy ott várnának rá. Magába roskadt.
- Nem - a hangja rekedt suttogás volt csupán, amibıl hiányzott minden meggyızıdés. - Ö... ık elmentek, elvesztek.
Réges-régen elveszítettük ıket.
- Hívja ıt, Aisling. El fog jönni. Haza akar térni. Csupán eltévedtek, ennyi az egész. Most már készen állnak rá, hogy
hazatérjenek.
- Maeve? - formálták Sturbridge ajkai a szót, de a torkából csak egy zavarodott állatias hang tört elı.
- Ez az! Most hangosabban, hogy meghallja! Hogyan követhetné a hangját, ha nem is hallja? Mikor látta ıt utoljára,
Aisling? Mikor volt a napja, hogy elveszett?
- Éjjel veszett el - felelte Sturbridge tompán. Láthatóan elmerült az emlékekben, és nem is érzékelte a környezetét. -
Éjjel. Eltévedt a sötétben. Szólongattam ıt. Mondtam neki, hogy jöjjön vissza. Könyörögtem neki.
- De ı nem figyelt oda - segítette ki Eva. - Bárcsak lett volna valami. Valami, amit mondhatott volna.
- Az én csodálatos gyermekem - rogyott a földre Sturbridge. A térdét a melléhez húzta, és átfonta a karjaival. Ügyet
sem vetett az egyre emelkedı vízre. - Az én mágikus gyermekem. Túl késı. Már elkéstem. Megpróbáltam követni ıt.
- Hát persze, hogy megpróbálta! Nem tudhatta, hogy elment! De még mindig van idı! Hívja ıt, Aisling! Hívja, és vissza
fog jönni!

69. oldal
 Névtelen
Sturbridge lassan hintázott elıre-hátra, és halkan nyöszörgött. A fülei akaratlanul is erılködve próbáltak kivenni egy
hangot a távolban, egy elveszett sikolyt, egy ismerıs szükséget.
- Maeve. - Inkább zokogás volt ez, mint hívó szó. - Ha tudtam volna! Bárcsak tudtam volna! İ már nem fog visszajönni.
Most nem. Tudja, mit tettem. Hogy mivé lettem.
- De honnan tudhatta volna? - unszolta hízelegve Eva. - Meg fogja érteni. Vissza fog jönni! Ön az anyja, és ı szereti
Önt.
- Soha nem mondtam meg neki - állt bizonytalanul talpra a vizes köntösének súlyával küszködve Sturbridge. Eva felé
fordult, és a szájából úgy áradtak a szavak, mint a köntösébıl a felszívott víz. - De úgy gondoltam, hogy minden
rendben lesz. Azt hittem, hogy végül minden jóra fordul. Mint Ábrahámmal és Izsákkal a Bibliá-ban. Ábrahám sem
mondta el soha Izsáknak, mégis tudta. Soha nem ült le a fiúval, hogy elmagyarázza, mi az, amit meg kell tennie.
Hogyan is lehetne elmagyarázni az ilyesmit? Csak ezt olvastam azokon az utolsó éjszakákon. Legalább tucatszor
elolvastam azt a történetet.
- Akkor tudta, hogy ı meg fog halni?
- Nem. - Sturbridge hangja élesen, védekezın csattant. - Tudtam, hogy én meg fogok halni. Ez az ára annak, hogy
bebocsáttatást nyerjünk ennek a háznak a titkaiba. Az Alapító és a Hetek áldozatának távoli visszhangja. Ez a mi
egyezségünk az Ördöggel, a szerzıdés, amit vérrel írunk alá. Hogy átváltozzunk, hogy meghaljunk, és újra
feltámadjunk... De nem tudtam, hogy amikor meghalok... azt hittem, hogy ı... - Sturbridge nem tudta folytatni, mert a
szavak feltorlódtak a torkában. Eva vádjai célba találtak. A durva nyíl belefúródott a húsába, elfordult, és beletörött a
sebbe.
Tudtam, hogy meg fog halni.
Sötét szárnyak suhogtak Sturbridge arca elıtt: a Halálnak, kitartó udvarlójának elsı cirógatása. Kegyetlen karmok
tépték szét a gondosan megalkotott magyarázatait. Megpróbálta kivédeni ıket - a záporozó csapásokat, amelyek nem
vágtak, nem is zúztak, hanem mintha meg akarták volna fojtani. A dögevı madarak sikolyaitól csengett a füle.
Nem! Nem öltem meg! Én nem vagyok testvérgyilkos! Mi nem faljuk fel az ifjakat!
Valószínőleg hangosan is kimondta a szavakat. Eva nyugtató hangokat hallatva közelebb lépett hozzá.
- Csitt-csitt! Csak nyugodtan! Minden rendben van! De csak egyetlen módon tudhatja meg, hogy ı megérti-e Önt, hogy
megbocsát-e. Ki kell mondania a szavakat! Ki kell nyitnia a Kutat! Vissza kell hívja ıt! Most már nem fordulhat vissza,
amikor tud ja, hogy ilyen közel van hozzá! Hogyan élhetne tovább, ha legalább nem nyújtja ki felé a kezét, ha meg sem
próbálja?
Sturbridge kétrét görnyedt az oldalát felhasító seb miatt. A név lassan, és mély hangon tört elı belıle, mint a föld
mélyének mordulása.
- Maeve... Gyermekem. Én gyönyörő kicsi lányom.
Vonakodva lemerült a tiltott helyre, lényének központi magjába - a sötét kútba, ahová gondosan elsüllyesztett mindent,
amivel képtelen lett volna szembenézni az ébrenlét óráiban. Zavarodottan lebegett az ismeretlen vizekben, és
kétségbeesetten szólongatta a lányát. Szemeivel egy gyermek megnyugtató arca után kutatott, de a szeszélyes és
bosszúszomjas emlék minduntalan kicsúszott a kezébıl.
Itt kell lennie. Nem menekülhetett el elılem. Olyan gondosan ügyeltem rá, hogy itt tartsam ıt, a biztonságban.
A sötét vízben egy arc lebegett felé. A megkönnyebbülés és a bánat hullámokban csapott át Sturbridge-en, ahogy
lassan kirajzolódott elıtte az elsı ismerıs vonás - a hullámzó, hollófekete hajkoszorú. A esetlen kislányos alak, ami egy
pillanattal késıbb vált kivehetıvé, egyáltalán nem hasonlított a vízbefúltak püffedt, kék testére. Vibráló volt, és
egyenes, mint a cövek. A lány rezzenéstelen pillantással állta Sturbridge esdeklı tekintetét. A nı látta, hogy a lány
egyik szeme tejfehér volt a varázslatos látás miatt.
A régens elsı lelkesedése elhalt. A lány vonásaival valami nem volt rendjén. Az arc tisztábban kirajzolódott, ahogy a
lány közeledett, és Sturbridge úgy itta magába a vonásait, mint egy tenyérjós, aki jelentést, és megértést keres.
A kusza vonalak hirtelen élesen kirajzolódtak, és Sturbridge riadt kiáltással egyszerre hátrált meg a felismeréstıl és az
elıtte álló alaktól - az arc nem a lányáé volt. Soha nem is volt a lányáé. Az ı arca volt.
Dühösen elrúgta magát önmagától, és tekeregve egyre Maeve nevét kiáltozta. Attól tartott, hogy már elkésett. Az
évtizedes önámítás és megtévesztés kezdett szertefoszlani, és Sturbridge azon kapta magát, hogy kétségbeesetten
kapkod Ariadné feltekerıdı fonalának a vége után.
Maeve nincs itt. Soha nem is volt.
Mélyebbre merült az ırület sötét kútjába, és az alján keresett megnyugvást, feledés homokjában. Elveszítette a
gyermekét, az egyetlen leányát. És most még az emlékétıl is megfosztják. Elveszett. Eltőnt. Mintha soha nem is lett
volna.
Sturbridge letérdelt a kút fenekére, és lázasan kutatott a feledés homokjában, hátha kiáshat egy emlékfoszlányt, amit
megkímélt számára az idı. Valami bizonyítékot. Vagy bosszút.
Megpróbálta elıkaparni Maeve születésének napját - a napot, ami visszavonhatatlanul megváltoztatta Sturbridge életét.
A napot, amikor elıször ébredt rá saját mágikus képességeire. Semmi.
Megpróbálta felidézni a Maeve halála elıtti utolsó feszült órákat, mielıtt ı maga is meghalt volna, hogy az élıholtak
istenkáromló társadalmában szülessen újjá. De csak újabb szétfoszló fonatokra lelt. Semmibe sem tudott
belekapaszkodni.
A rettenetes igazság érzete máris ott tornyosult a válla fölött, de nem volt hajlandó szembenézni vele. Nem egy új
életet szült, hanem saját magát. Nem valaki más halt meg, hanem ı maga. A gyermek, aki nem volt igazi gyermek,
hanem a mágikus önmagának, az alteregójának felébredt lángja volt. Az avatárja. Lényének misztikus része, amit az
átváltozás brutálisan elkoppintott. Amit a Púpos, a Testvérgyilkos morzsolt szét csizmája sarka alatt.
Sturbridge érezte, ahogy az önámítás utolsó foszlánya is lehámlik. Többé már nem volt értelme az ellenállásnak. A
hangja gyengének és elveszettnek tőnt a kripták hatalmas terében.
„Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.”
Eva csak halványan észlelte Sturbridge hangját, amint felmondja a szavakat, amelyeket oly régen bízott rá a Fényhozó
- a Tőz és a Vér szavait. Azonnal megpördült, mint valami ragadozó, aki arra vár, hogy megpillantsa az elsı tapogatózó
kékes ujjbegyeket a Kút pereme fölött.
A víz felkavarodott, és vadul átcsapott a peremen. Hirtelen megmozdult a levegı, és egy holdfényszerően ragyogó és

70. oldal
 Névtelen
sápadt, sugárzó alak törte át a vészjósló vizek felszínét. Eva meghátrált. A ragyogó alak fülhasogató rikoltással kitört a
vízbıl, és diadalmasan a kút fölé emelkedve szétterítette a legtisztább lángokból álló szárnyát.
Egy múló pillanatig Évának az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a feje fölé magasodó alakot negatívban látja. Nem
türemkedett ki a térbe, ahogy egy szokványos személy vagy tárgy tenné, nem volt mélysége vagy vastagsága, inkább
olyannak tőnt, mintha egy emberi alakot martak volna a szoba hátterébe. Egy nyílás, amelyen vakító fény ragyogott
keresztül.
Eva érezte a testén a fény perzselı forróságát, és a mindent elemésztı szemek pillantását, és ordítva tépni kezdte a
húst a saját arcáról.
Nagyon különös érzése támadt abban az utolsó pillanatban, amikor a ragyogó kút, a világok közötti lyuk legmélyebb
részébe meredt. Úgy gondolta, még ha csak egy pillanatig is, hogy az egész világ, amit ismert - amelyet egyértelmően
behatároltak a komor kripták és a kápolnák falai, a piramisok és a ranglétrák, a rituális formulák és az áldozatok
töretlen sora (akiknek vizenyıs, csészealjszerően kerek szeme ragyogott a sötétben) - a gondosan rendben tartott világ
nem más, mint egy szomorú, üres papírmasé. Hogy csak egy leheletvékony, hamarjában felállított réteg rejti el ennek a
világnak a lakóit az istenek éhesen kutató szemei elıl.
Az utolsó dolog, amit hallott, mielıtt a fény végképp felemésztette volna, az Sturbridge halk, rettenetes dorombolása
volt:
- Gyermekem! Én gyönyörő kicsi leányom.

A SZERZİRİL

Eric Griffint az írországi Corkban, minden hagyomány forrásánál avatták be a bárdok misztériumába. Jelenleg éppen a
legısibb ír irodalmi hagyományt folytatja - számőzetésben alkot. Gyönyörő feleségével Victoriával, és három fiával -
akik mindannyian leendı hısök - a Georgiai Atlantában él.
Más munkái közül említésre méltó a Klán regény: Tzimisce, a Három Oszlop (Three Pillars), és a Kastélyok és
Szövetségek (Castles and Covenants).

Tartalom:
I. A Sárkány Temetıje
II. Interiora Terrae
III. Gyermekek a Kút mélyén

A szerzırıl

71. oldal