14-15.

századi kun kincsek nyomában

KIRÁLY ÁGNES

Kiskunhalas 30 km-es vonzáskörzetéből több olyan 14-15. századi kincset is

ismerünk, amelyet a korábbi kutatás igen magas státuszú, akár országos rangot is viselő
személyekhez kötött. Hatházi Gábor az utóbbi években újra megvizsgálta ezeket az
együtteseket, és felvázolt egy – az eddigieknél jóval reálisabb – elképzelést az egykori
tulajdonosokat illetően. A kincsek összetételének és az egyes tárgyak párhuzamainak tüzetes
vizsgálatával Hatházi arra a következtetésre jutott, hogy a fehértói, bodoglári és kelebiai
kincsek valószínűleg a korabeli Halas-szék területét birtokló kun előkelők tulajdonát
képezhették. Mielőtt azonban gondolatmenetének részleteit kifejteném, fontos néhány
történeti adatot segítségül hívnom a korszak jobb megértéséhez.
A 13. század végére a letelepedett, és földműves életmódra tért kunok politikai
befolyásukat és – ütőképes lovasíjász harcmodorukat felhagyva – hadi erejüket is egyaránt
elvesztették. A 15-16. századra pedig már teljesen beolvadtak a magyar társadalmi
szervezetbe, sőt keresztény módra, a templomok köré temetkeztek. Igaz, a pogány szokások
továbbélésének bizonyítékaként sírjaikban jóval több mellékletet találunk, mint a korabeli
magyar temetőkben. Ebben a folyamatosan változó rendszerben, az Anjou hatalmi harcok
egyik legzivatarosabb időszakában, a 14-15. század folyamán a Kiskunság területén is olyan
események játszódhattak le, amelyek felkavarták a kun szállásterület előkelőinek életét. Az
említett kiskunságbeli kincsek legalábbis erről tanúskodnak.1
Fehértó
1876 áprilisában a fehértói tó alsó végénél (egy Árpád-kori falu templomától néhány
száz méterre) Vilonya Antal halász a part közelében bukkant rá a habokból ki-kicsillanó
leletekre: egy aranyozott ezüst csészében 20 db, 400 g össztömegű tárgy került elő.2 A csésze
egy Európa-szerte ismert 14. századi típus, amely világi és egyházi közegben egyaránt
megtalálható. Kopottsága és a felületén látható bekarcolások (közülük egy olvasható: alberti)
arra utal, hogy elrejtése előtt számos tulajdonos kezében megfordult.3
A kincsből több gyűrű is előkerült, némelyikük igen egyszerű, huzal- vagy
lemezkarikás típus. Vésett előlapjaikon a „D”, „I” és „B” monogramok olvashatók, gyenge
kivitelezésük miatt azonban pecsétgyűrűnek semmiképpen sem tarthatók. Különleges darab
az a „h” minusculával díszített, rombuszfejes gyűrű, amelyet talán több különböző ékszerből
állított elő egykori készítője. A gyűrűk között valódi öntött, liliommal és „P” monogrammal
díszített pecsétgyűrűket is találunk, amelyek egykori tulajdonosuk pecsétjogáról
tanúskodnak.4
A kincs számos – a 14. századi nyugati viselet legjellemzőbb elemének tartott – préselt
ruhadíszt tartalmazott. Kitűnő minőségük és szerkesztettségük miatt a szász városi ötvösség
termékeivel rokoníthatóak.5 A palástkötő zsinórt díszítő korongok között sokkaréjos és
figurális préselt darabokat is találunk.6 A leletegyüttes bizánci-balkáni eredetű tagjai azok a
változatos díszű boglárpárok, amelyek kapcsolószerkezetét kezdetleges, házi módszerekkel
erősítették a díszlemezekhez.7 A leletben volt továbbá egy igen általános 13-14. századi
nyugati típusú karikakapocs is, amely Magyarországon a tatárjárás kori kincsekben is gyakran
1
Hatházi 2005, 67.
2
Hatházi 2005, 70.
3
Hatházi 2005, 70-71.
4
Hatházi 2005, 74-76.
5
Hatházi 2005, 80.
6
Hatházi 2005, 77-82.
7
Hatházi 2005, 82-87.

1
feltűnik. Lemezének dísze egyedi, legközelebbi párhuzamának a kelebiai kincs csillag alakú
csatja tartható.8
Az együttes leghíresebb darabja az a mívesen préselt lemez, amelyen egy címerpajzs
és egy fátyolos sisak körüli keretben a „Magister Sinka” felirat olvasható. A fehértói kincs
Sinka mestere a forrásokban 1299-től ismert, nagybátyja ekkor adományozott ugyanis neki
birtokot. Elsőként csatlakozott Károly Róberthez, akitől lovagi címet (magister) is kapott,
haláláig (1317/1321) azonban mindössze középbirtokosi vagyonra tett szert. Unokája, László
fia Sinka ugyancsak lovagi címet kapott.9
Fontos azonban, hogy a család Sáros megyéből származik, székhelyük a Fehértótól
300 km-re fekvő Sebes vára volt. További probléma, hogy a címerpajzs Károly Róbert
idejében kezdett kialakulni, és csak Sinka mester halála után nyert egyre nagyobb teret. Külön
érdekesség, hogy az ismert Drugeth-pecséthez hasonló mintát préselésre használták, így
fehértói kincsben lévő veret pont fordítottan áll: elveszítve eredeti funkcióját csupán a korszak
„feliratozási divatját” követő ruhadíszként értelmezhető. A fehértói kincs összértéke (12-13
aranyforint) is igen csekély, a korban egy lovagi páncélt ennek duplájáért készített el egy
mester.
Ha a toldozott-foldozott tárgyakat és az együttes értékét vizsgáljuk, nem valószínű,
hogy egy lovagi címmel rendelkező (az előkerülési helytől igen távol élő) személy
tulajdonával állunk szemben. A kincs által képviselt érték sokkal közelebb áll viszont a
területet akkoriban irányító kun kapitányok vagyoni helyzetéhez, így joggal kereshetjük
soraikban a tárgyak egykori elrejtőjét. Sajnos az írott források szűkszavúan nyilatkoznak a
Halas-szék kapitányainak kilétéről, de 1473-ból ismerünk egy bizonyos Majsai Tóth Lászlót,
1475-ből pedig fivérét, Domonkost. Bármelyikükről is legyen szó, a fehértói kincs sokkal
nagyobb valószínűséggel köthető a nevükhöz, mint – ahogy azt a korábbi kutatás feltételezte
– a sárosi Sinka mesterhez.10
Bodoglár
1941-ben az alsóbodoglári pusztán talajforgatás során került elő egy 2312 ezüstpénzt
és ékszereket tartalmazó agyagedény. A lelőhely közelében két középkori templom
maradványa is megtalálható. Az egykori Bodoglár és Tajó települések időben egymást
váltották, lakóik valamilyen kritikus esemény hatására költözhettek át egyikről a másikra
(erről a települések templomainak kronológiája tanúskodik: a Tajó-Papszékén található
templomnak egy 11-13. és egy 15-16. századi horizontja, míg a kincshez közelebb eső
bodoglári Kőhalomnak egy 13-15. századi fázisa van).11
A leletből egy 13. századi bizánci típusú, trapéz alakú véglemezű karperec töredéke,
különböző díszveretek (a fehértói páros korongok közeli rokonai), egy egyedülálló
emberfejes-tükrös veret, pártadíszek és különböző gombok kerültek elő. A 2312 darab pénz
egy viszonylag szűk időszakra korlátozódott: Nagy Lajos uralkodásának utolsó évtizedeitől
(1370-es évek) Zsigmond uralkodásának végéig (1427-1430 között vert veretek) keltezhetők,
összértékük kb. 10-11 aranyforint lehetett.12
Az igen korai (több generációval korábbi) tárgyakat is tartalmazó, a pénzek tanúsága
szerint legalább 60-70 éves gyűjtési időszakot felölelő leletegyüttesben nem volt olyan tárgy,
amely az egykori tulajdonos kilétére utalhatna, a tárgyak állapota és értéke alapján
feltételezhető azonban, hogy a bodoglári kincset birtokló család a fehértóiéhoz hasonló anyagi
helyzetben állhatott.13
8
Hatházi 2005, 72-74.
9
Hatházi 2005, 87-91.
10
Hatházi 2005, 91-92.
11
Hatházi 2005, 94-95.
12
Hatházi 2005, 95-100.
13
Hatházi 2005, 100-102.

2
 Kelebia
A fehértói kincs mellett a Kiskunság másik, nagy szenzációt kiváltó együttese az
1962-ben Kelebián, erdészeti munkák során előkerült lelet. A helyszínen Kőhegyi Mihály
végzett hitelesítő ásatást, amelynek során megállapította, hogy a 97 darab, 580 g össztömegű
tárgy két, egymáshoz viszonylag közel fekvő gödörben helyezkedtek el.14
Árpád-kori faluhely a lelőhelytől csak 4 km-re, Ásotthalom-Bilisicsen, valamint 5 km-
re, Tompa határában van. Kelebiát a források biztosan csak 1543/1572-ben említik a kalocsai
érsek tizedlajstromában. Fontos tény azonban, hogy a lelőhely az egykori Halas szék kun
pusztája volt.15
A leletek egyik legkülönlegesebb darabja az a bizánci láncos-csüngős ezüst
hajkarikapár (az egyikből csak a függesztőkarika maradt meg), amelyre utólag csörgőket
szereltek, és egy egykori sérülés helyén cérnaszállal kötöztek össze. Szintén bizánci eredetűek
(valószínűleg balkáni vagy orosz készítmények) a filigrándíszes kapcsolószerkezettel ellátott
ezüst pántkarperecek is, amelyek közül az egyiket kettétörte után szintén házilag javították.
Ugyancsak a balkán felé mutat egy poncolt, téglalap alakú ruhadísz, egy hatágú csillag alakú,
ezüstlemezből kivágott, a közepén „IE” maiusculás monogrammal díszített csüngő és egy
domború verőtövön préselt, fán ülő madárpárt ábrázoló boglárpár is. Ez utóbbiak a 13-14.
századi kelet-európai ötvösművészetre jellemző eljárás szerint készültek.16
A nyugati ízlésről tanúskodik a kelebiai kincs gótikus ruhacsatja, amely a kapcsolótűre
forrasztott pajzs alakú veret miatt aligha volt használható. Erősen kopott, díszbetétei még a
földbe kerülés előtt kihullottak, így joggal feltételezhető, hogy ismét egy többgenerációs
darabbal állunk szemben. További érdekesség a leletben az az oroszlános öntött veretpár,
amelynek hátára később rossz minőségű, bekarcolt hálómintás ezüstlemezeket erősítettek.17
A kelebiai kincsben is kerültek elő különféle gyűrűk: „I”, „M” és „D” monogrammal
ellátott, növényi kereteléses, vésett díszű lemezfejes darabok és egy nagyobb fejű, peremén
„I”, „D” és „O” betűkből váltakozó, közöttük levélcsokrokból és csillagból álló körirat-
imitációval díszített, keresztes gyűrű. A lelethez tartozó gombok szinte minden 14. századi
típust képviselik, számos különleges minőségű darabbal. Ebben az együttesben is találunk
továbbá boglárokat és préselt díszvereteket, melyeknek 1-1 példánya igen közeli rokonságban
áll mind a fehértói, mind a bodoglári veretekkel.18
A kelebiai kincs értelmezését leginkább az a nagyméretű kerek, kissé kopott
aranyozású préselt ezüstlemezpár határozta meg, amelyen sárkányokat keretező köriratban az
„Armella Consortis Pauli Bani De M” (Pál, M-i bán feleségének karperecei) felirat olvasható.
A korai kutatást nem hozta zavarba az a tény, hogy a karperecekre utaló szöveg két
ezüstlemezen szerepelnek, és az egész együttest ezen felirat alapján próbálta meg a Dorozsma
nembéli Garai Pál, macsói bán feleségéhez, Kós asszonyhoz kötni.19 Kós asszony Nekcsei
Demeter tárnokmester legidősebb lánya volt, Nekcsei pedig később Pál húgát, Katalint vette
feleségül. Pál Károly Róbert egyik első híveként átadta neki pozsegai várát, ami után nem
sokkal (1312/1320) magas tisztségeket – köztük a macsói bánságot – kapott.20
A korábbi kutatás szerint a kelebiai kincset Pál és Kós leszármazottai rejthették el,
azonban erre semmilyen biztos adat nincsen. Azt tudjuk, hogy a Garaiak szegényebb
oldalágába, a Becsei családba született Töttös barsi ispán, lévai várnagy, aki 1342-ben családi
székhelyül megszerezte Bátmonostort. Fiát, Lászlót 1360-ban Hajnal albirtokán kirabolták, és

14
Kőhegyi 1983, 275-280; Hatházi 2005, 104.
15
Hatházi 2005, 105-106.
16
Hatházi 2005, 106-112.
17
Hatházi 2005, 112-116.
18
Hatházi 2005, 116-132.
19
Kőhegyi 1983, 280-296.
20
Hatházi 2005, 132-133.

3
az ekkor készült feljegyzések szerint 25 ezüstpoharat, 2 ezüstcsészét, 9 ezüst díszövet és 200
aranyforintot vittek el tőle. Könnyű belátni, hogy még ez a vagyon is jóval nagyobb az
általunk vizsgált kincsnél.
A kulcsot épp az jelentheti, amelyen elődeink átsiklottak: mégpedig az, hogy miért
szerepel a „karperec” felirat egy díszlemezen? A választ minden bizonnyal az jelentheti, hogy
az egykor Kós asszonynak készített karperecek matricáit újra felhasználták, így a felirat –
Sinka mesteréhez hasonlóan – pusztán díszítésre szolgált. Ezek alapján ismét csak arra
gondolhatunk, hogy egy helyi kapitány kisebb vagyonát találtuk meg Kelebián – de hogy ki is
lehetett az a bizonyos személy, talán sosem tudjuk meg biztosan.21
A kincsek új értelmezése
Már Pálóczi-Horváth András is rámutatott arra, hogy Halas-szék a 14-15. században
kun föld volt. V. Székely György megállapította, hogy a 13. század második felétől a
területen a Csertán-nemzetség székelt. A kelebiai kincsben található egy hatkaréjos lemez,
amelyen egy fátyoltakaróval díszített lovagi sisak ormán egy csukaszerű hal látható. Kun
nyelven pedig a csertán szó éppen csukát jelent – valamint erre az eredetre utalhat a szék
„Halas” elnevezése is.22
1347-től a terület vezetője Köncsög ispán volt, akit 1366-ban már „Halasi” előnévvel
tüntetnek fel a források. Hatházi Gábor szerint a kiskunsági kincseknek Köncsög ispán
leszármazottaihoz lehet köze, amelyet azok összetétele is alátámaszt: mindegyikben
megfigyelhető egy erőteljes balkáni-bizánci alapréteg, amelyre az asszimilációra utaló nyugati
gótikus ékszerek csoportja illeszkedett. Köncsög családja jelentős magyar területeket
kebelezett be, ellenfelei gyakran épp a Becsei (Bátmonostori) Töttösök voltak.
Zsigmond trónra lépésével megkezdődött a kun székrendek kiépítése, rendelet
született arról is, hogy a „gyanús eredetű” javak a királyra szálljanak vissza. Mivel Zsigmond
1390-re már visszavette Halast, Köncsög fiai az új király első áldozatai között lehettek. A
házilag javítgatott tárgyak is egy elszegényedő, „a falvak jobbágyi-köznépi rétege felett álló,
de annak gazdasági erejét nem sokkal túllépő, közepesen tehetős anyagi-társadalmi szintet
feltételeznek”.23
Hatházi Gábor minden részletre kiterjedő tárgytörténeti vizsgálatai nyomán fény derült
arra, hogy a Kiskunság területéről előkerült 14-15. századi kincsek nem a korábban
feltételezett előkelőségekhez, hanem sokkal inkább a területet irányító, alacsony
középrétegbeli kun kapitányokhoz, illetve azok leszármazottaihoz köthető.24

Irodalom
Hatházi 2005 Hatházi G.: Sírok, kincsek, rejtélyek. Híres középkori régészeti leletek
Kiskunhalas környékén. Halasi albumok 7. Kiskunhalas, 2005.

Kőhegyi 1983 Kőhegyi M.: Pál bán feleségének ékszerei. In: Szombathy V. (szerk.):
Régészeti barangolások Magyarországon. Budapest, 1983. 275-296.

21
Hatházi 2005, 134-137.
22
Hatházi 2005, 138.
23
Hatházi 2005, 142.
24
Hatházi 2005, 137-144.