Tringer László:

A gyógyító beszélgetés
Budapest 1992

TARTALOMJEGYZÉK(az eredeti könyvé és nem ezen dokumentumé)

Ajánlás.....................................................................................................................................................................1
A személyközpontú lélekgyógyászati irányzat rövid története és Carl Rogers életpályája.......................................1
A gyógyító beszélgetés tanuláselméleti alapjai......................................................................................................18
A gyógyító beszélgetés kommunikáció-elméleti alapjai.........................................................................................30
A gyógyító beszélgetés oktatása.............................................................................................................................69
Az empátia és a verbalizáció (EMP, VERB)..........................................................................................................77
A feltétel nélküli elfogadás (FNE)..........................................................................................................................97
A kongruencia (KON)..........................................................................................................................................113
Egyéb terapeutaváltozók......................................................................................................................................120
A terapeuta-változók egységes szemlélete............................................................................................................135
Az önfeltárás........................................................................................................................................................140
A gyógyító beszélgetés egyes változóinak kapcsolata..........................................................................................151
Az önkép..............................................................................................................................................................159
A gyógyító beszélgetés hatásmechanizmusa........................................................................................................183
A gyógyító beszélgetés folyamata........................................................................................................................197
A személyközpontú megközelítés és a gyógyító beszélgetés alkalmazási területei. Módszerkombinációk..........210
A gyógyító beszélgetés célkitűzései A személyközpontú megközelítés emberképe.............................................218
Néhány további jó tanács......................................................................................................................................224
Rövidítések...........................................................................................................................................................227
AJÁNLÁS
Az orvostudomány szédítő fejlődése sem feledtetheti legősibb gyógyító eszközünket, a segítő kommunikációt. Sőt,
napjainkban az orvoslás lélektani vetülete egyre fontosabbá válik. Egyrészt amiatt, hogy szaporodnak a lelki
betegségek, másrészről viszont egyre több adat szól amellett, hogy a betegségek pszichológiai úton is
befolyásolhatóak, beleértve még a daganatokat is.
Nem mindegy tehát, hogy az orvos miként bánik a pszichológiai folyamatokkal, miként tudja úgy alakítani az
orvos-beteg kapcsolatot, hogy az képes legyen a lelki erőket is mozgósítani a gyógyulás érdekében.
Első alkalommal adunk az orvostanhallgató kezébe pszichoterápiával foglalkozó jegyzetet, amely segít eligazodni
ezen a meglehetősen szerteágazó tudományterületen. A munka alapvető célkitűzése az, hogy a sokféle
pszichoterápiás iskola és módszer útvesztőjében egy olyan szemléletet alakítson ki, amely a gyakorló orvos
szempontjait követi, s a sokféleség mögött az egységet és általánosat próbálja megvilágítani. Ezért szerepel
nagyobb hangsúllyal a humanisztikus lélektan, ezen belül Carl Rogers megközelítési módja. Mindazok számára,
akik a tudományos megalapozottságú tényekhez ragaszkodnak, jegyzetünk kísérleti lélektani anyagot is tartalmaz.
Ennek megértése előzetes ismereteket tételez fel, amelyeket a hallgató az orvosi lélektan tárgyának keretében
elsajátíthatott.
A jegyzetben összefoglalt ismeretanyag mintegy két évtizede folytatott pszichoterápiás oktatás tapasztalatait is
magában foglalja. A "Neurózistan és pszichoterápia" című nem kötelező kollégium hagyománya Dr.Klimes
Károly, egyetemünk néhai nagynevű tanárának hasonló azonos című kurzusaira nyúlik vissza, akitől magam
is tanultam, s az iránta érzett tiszteletből adtam saját kollégiumomnak is ezt a címet.
A 80-as évektől a Pszichiátriai Klinikán posztgraduális oktatási programokat kezdeményeztünk, amelyek ma már a
hazai pszicho-terapeuta-képzés egyik bázisát alkotják.
Jó szívvel ajánlom e munkát azoknak, akik az orvosi hivatásban nem csupán tudományos technológiát látnak,
hanem a gyógyító tevékenységet humán gyakorlatként kívánják művelni.
Egyúttal köszönetet mondok munkatársaimnak, volt és jelen tanítványaimnak, akik érdeklődésükkel,
lelkesedésükkel, olykor bíráló megjegyzéseikkel segítették e munka létrejöttét.
Budapest, 1992. április 13.
Dr. Tringer László
A SZEMÉLYKÖZPONTÚ LÉLEKGYÓGYÁSZATI IRÁNYZAT RÖVID TÖRTÉNETE ÉS
CARL ROGERS ÉLETPÁLYÁJA
Az alábbi fejezet egy olyan tanulmány részben átdolgozott változata, amely 1985-ben a Vigília hasábjain jelent
meg. A lapot Rogersnek is megküldtem, aki kedves köszönő levélben válaszolt. 1986-os magyarországi útja során a
Vigília nevében interjút szerettem volna készíteni Vele, ettől eleinte húzódozott, mivel - mint levelében írta -
mindig óvakodott attól, hogy nézeteit valamelyik egyház "kisajátítsa". Amikor interjú kérdéseimet írásban is
1
megkapta, vállalkozott volna beszélgetésre, ekkor azonban én már elutaztam szabadságra. A beszélgetés így sajnos
nem jöhetett létre. A következő januárban (1987) Rogers meghalt. Az interjú örökre a megvalósulatlan lehetőségek
birodalmába tartozik.
Carl Ransom Rogers, korunk lélekgyógyászatának talán csak Freudhoz mérhető személyisége 1984 júliusában járt
először hazánkban. Látogatásának célja elsősorban az volt, hogy részt vegyen egy tudományos tanácskozáson,
amelyet a Magyar Pszichológiai Társaság és a szegedi Tanárképző Főiskola Pszichológiai Tanszéke szervezett a
"kultúrközi kommunikáció kreatív megközelítése" elnevezéssel. A tanácskozáson Rogers követői és az irányzata
iránt érdeklődők vettek elsősorban részt, mintegy 150 külföldi és ugyanannyi hazai résztvevő.
A 82 éves tudós mindvégig aktívan vett részt a fórum munkájában, s az egyhetes program egyik csúcspontja volt,
amikor a hallgatóság egésze előtt bemutató beszélgetést folytatott a fórum egyik résztvevőjével.
E látogatás, illetve előtte egy évvel tanítványainak hasonló rendezvénye a személyközpontú szemlélet iránti
érdeklődés nagy hullámát indította el. Addig csak az általam kezdeményezett tanfolyamok (1980-tól)
képviselték ezt az irányzatot hazánkban. Én magam a Humbold Egyetem pszichológiai tanszékén ismerkedtem meg
Rogers irányzatával. A Helm (1978) professzor vezette iskola a személyközpontú irányzat kísérleti ágát képviseli.
Rogers 1986-ban is részt vett a szegedi fórumon. 1987 januárjában hunyt el, 85 éves korában, combnyaktöréshez
társuló komplikációk következtében. Korábbi kérésének megfelelően orvosai nem törekedtek biológiai létének
minden áron való meghosszabbítására.
Mivel a könyvünk által képviselt nézetek leginkább Rogers irányzatára támaszkodnak, kissé részletesebben
áttekintjük életművét személyiségének és gondolatvilágának fejlődését, hatását a szűkebb szakterületen belül, s
azon kívül is.
Ma már szinte közhelyszámba megy, hogy a lélekgyógyászat nagy alakjainak elmélete és személyiségük fejlődése
elválaszthatatlanul összefonódik. Freud gyermekkorára az apai ház tekintélye, tradicionalizmusa nyomta rá
bélyegét. Elméletének középpontjában az Odipusz komplexum áll, amely magával vonja a fiúgyermeknek az
apával való rivalizálását, küzdelmét is. Rogers gyermekkorát elsősorban a meleg érzelmi kapcsolatok hiánya,
társtalanság jellemzi. A szülők gyanakvó, bizalmatlan emberek voltak. "Az a megközelítés, amit a terápiában
kifejtettem, pontosan az a fajta segítség, amit magam is szerettem volna" - írja egy helyütt (Huizinga 1981).
Érthető, hogy érdeklődése elsősorban a személyek közötti kapcsolatokra, ezek törvényszenűségeire, a segítő
kapcsolatok természetére irányult.
Az életpálya
Rogers apja mérnök, építési vállalkozó, akinek azonban Chicago mellett farmja is volt. A családi légkört
meghatározó két fő értékrend: a kemény munka és a protestáns vallás. Az 1902-ben született gyermeket korán
munkára fogták. Carl például az iskola mellett még 12 szarvasmarha gondozását látta el, csirkékkel foglalkozott, a
tojást magának kellett értékesítenie. Érthető, hogy ilyen kemény életvitel mellett kapcsolat alig jöhetett létre
szüleivel, testvéreivel. Rendkívül magányos, az iskolában is visszahúzódó, Fantáziájában szívesen elmerülő
gyermek volt. Soha nem látták játszani társaival. 4 éves korától olvas, s az iskolában mindig első tanuló volt. A
mezőgazdasággal való szoros kapcsolata érthetővé teszi, hogy egyetemi tanulmányait mezőgazdasági szakon
kezdte meg, ahol hamarosan megmutatkozott kutatói érdeklődése. Mégis, a gyermekkorát meghatározó másik
értékvilág, a teológia vonzásába került, s 1920-tól teológiai tanulmányokba kezd. Elsősorban teológiatörténettel
foglalkozik. Életére jelentős hatással van az a fél év, amit 1922-ben Kínában tölt, a Metodista Egyház
szervezésében.
1924-ben megházasodik, s New Yorkba költözik, ahol lelkésznek készül. Tanulmányai alatt kisegítő lelkészként
dolgozik és vallásoktatással is foglalkozik. 1926-tól kezdődően érdeklődésé a pszichológia irányába fordul, s
gyermeknevelési tanácsadóban kezd tevékenykedni. 1929-1939-ig e területen dolgozik, majd egy gyermek
tanulmányi központ igazgatója lesz.
1940-től Ohio állam egyetemének (Colombus) pszichológiai tanszékét vezeti. Itt kezdi kidolgozni a segítő
kapcsolat és tanácsadás lélektanára vonatkozó elméletét s maga is aktív tanácsadó tevékenységet folytat. 1945 és
1957 közé esik chicagói működése. Itt az egyetem tanácsadó szolgálatát szervezi meg, s elméletét tovább fejleszti.
Tudományos tevékenységére ekkor már felfigyel a szakmai világ, az Amerikai Pszichológiai Társaság díjjal tünteti
ki.
1957-63 között a wisconsini egyetem (Madison) pszichológiai és pszichiátriai tanszékét irányítja. Megkísérli a két
területet összebékíteni, azonban sok csalódás és kudarc éri. Egy kutatási programja nem hozta meg a kívánt
eredményt (szkizofrén betegek kezelése az ő "kliens-centrikus" módszerével). Végleg megválik az egyetemektől s
Kaliforniában telepedik le, ahol 1964-től egy kutatóintézet tagja lesz, majd 1969-től ebből kiválva saját intézetet
alapít (Center of the Study of the Person, La Jolla, California).
Időközben egyre több tanítvány csoportosul köréje, akik elméletét részben tovább finomítják, részben kísérleti
módszerekkel alapozzák meg.
1964-től csoportokkal kezd foglalkozni, az először általa megfogalmazott elvek alapján: ezek az úgynevezett
"találkozási" - encounter csoportok. Ekkor már 62 éves korában új vonalra állítja életét. Nem csupán az egyetemi
struktúrával szakít véglegesen.
Elméletét is új irányba bontakoztatja ki. A személy iránti érdeklődése a közösségek tanulmányozásában fejlődik
2
tovább. 1974-től csoportjai egyre nagyobbak, s az utóbbi négy évben un. mammut-csoportokkal foglalkozik,
amelyek nagysága 3-600 főt is kitesz. Ebbe a sorba illeszthetjük a szegedi találkozókat is. Az 50-es évektől
kezdődően nagy hatású művekkel jelentkezik, amelyek segítségével elméletének folyamatos továbbfejlődését
kísérhetjük nyomon
A segítő kapcsolatok elmélete
Rogers elméletének döntő mozzanata az a felismerés, hogy a segítő kapcsolatokban nem a választott módszer a
legfontosabb, hanem maga a segítő személy. A hatékonyság nem valamilyen terápiás vagy tanácsadói eljárásnak,
technikának, műveletek együttesének függvénye, hanem inkább attól függ, mennyire képes a segítő személy
optimális feltételeket biztosítani az egyén saját erőforrásainak kibontakoztatására. Ezek az optimális feltételek a
terapeuta magatartásának függvényei. (Rogers maga soha nem használja a beteg vagy páciens kifejezést, ezzel is
hangsúlyozva, hogy akik betegként kerülnek hozzá, az ő megközelítésében vele egyenrangú társakká válnak egy
közös feladatban.)
A segítő kapcsolat tehát mindenekelőtt a terapeuta magatartását kell szemügyre vennünk. A két fél közötti
kommunikáció során a kliens kifejezésre juttatja érzéseit, problémáit, tapasztalatait önmagával és a világgal
kapcsolatosan. A terapeuta arra törekszik, hogy ezeket az érzelmekkel áthatott közléseket minél pontosabban
felfogja: nem csupán azok tartalmi, gondolati oldalát, hanem elsősorban érzelmi vetületét. A 40-es évektől
kezdődően egyre világosabbá vált Rogers számára, hogy terapeuta fő feladata ezeknek az érzéseknek a kliens
számára való visszatükrözése. Mintegy tükörképet tart elé, amelyben hitelesen láthatja önmagát. A másik ember
lelkivilágába való beleérzés fogalmát a lélektan már régóta ismeri (empátia). Rogers azonban hangsúlyozza, hogy a
beleélésen túlmenően a visszatükrözés a döntő mozzanat. Mégpedig a kliens érzéseinek olyan visszatükrözése,
amely az ő aktuális helyzetében elfogadható. Lehet, hogy a terapeuta sokkal több ismeretre tett szert, mégis csak
annyit juttat ebből vissza, amennyiben befogadására a kliens az adott pillanatban alkalmas. A visszatükrözés
"művészete" éppen ebben rejlik.
A visszatükrözés során az egyén önmagáról szerzett ismeretei kibővültek, önismerete fokozódik. A terapeuta
ugyanis a visszatükrözés során elsősorban olyan mozzanatokra utal, melyek a kliens számára nem, vagy alig
tudatosak, a beszélgetés során azonban felszínre kerülnek. A kliens közvetlen reflexió segítségével önmagára
vonatkozó új ismeretekhez jut. A lelki zavarok nagy része ugyanis abból fakad, hogy az egyén (élettörténete,
szocializációja során) önmagáról hamis képet alkot. így önértékelése és környezetének róla alkotott képe
minduntalan ellentmondásba kerül. Az önmagunkról alkotott kép, az önkép gazdagítása, hitelességének javítása e
lelki zavarok megszüntetését eredményezheti.
A terápia során az egyén szabadon megnyilvánulhat, a terapeuta nem irányítja, nem befolyásolja. Kezdetben ezért
is nevezte Rogers a módszerét non-direktív tanácsadásnak. Arra törekedett tehát, hogy a folyamatos visszatükrözés
segítségével kliensét önmaga jobb elfogadására, értékelésére vezesse rá, megtanítsa élményeit (köztük az önmagára
vonatkozó élményeket is) olyanoknak elfogadni, amilyenek. A személy e tapasztalatok alapján fejlődik és
növekszik, vagyis teljesen nyitottan és szabadon látja tapasztalatait, s képes azokat énjébe integrálni. Nem úgy,
mint a lelki zavarokban szenvedő egyén, aki tapasztalatait csak torzítva képes elfogadni, s azokat valamely előre
megkonstruált önképbe beilleszteni.
Rogers szemléletének középpontjában tehát nem maga a lelki zavar (vagy a betegség, kórkép) áll, hanem a
küszködő, szenvedő személy. Nem is a módszer, amelyet a terapeuta alkalmaz, hanem a személyéből fakadó
sajátos magatartás. Ezért is nevezi irányzatát és terápiáját kliens-centrikus terápiának, újabban pedig
személyközpontú megközelítésnek (SZKM) (Person-centered approach).
A terapeuta visszatükröző viselkedése még igazában módszernek is felfogható. Rogers azonban tovább kutatott,
elemezve a terapeutaviselkedés más összetevőit is. 1945-től kezdődően egyre inkább felismeri, hogy a
visszatükröző tevékenység csak akkor lehet eredményes, ha a terapeuta képes kliensét elfogadni, mégpedig feltétel
nélkül, s ezt a feltétel nélküli elfogadó beállítottságot képes vele érzékeltetni. Az az élmény, hogy elfogadnak, azaz
bárhogy viselkedem, bármit előhozhatok magamról, még a legszégyenletesebb, legfájdalmasabb dolgot is, mert
nem kell attól tartanom, hogy a másik meleg odafordulása ettől megváltozik - egyedülálló és biztonságot nyújtó
tapasztalat, amelyben a személy fejlődése, növekedése optimális feltételek között mehet végbe.
Áz 50-es évektől kezdődően fogalmazza meg Rogers azt a felismerést, hogy a terapeuta csak akkor képes a
hozzáfordulót hatékonyan segíteni a fejlődésben, az önismeret hitelesebbé tételében, ha önmaga is képes fejlődni,
ha önmagát is képes elfogadni, más szóval, ha közlései és érzései egymást fedik, hitelesek. A terapeutával szemben
támasztott hitelesség igényét a kongruencia fogalmával fejezi ki. A kongruens terapeuta tehát őszinte, spontán,
képes kifejezni azt, amit érez. Ugyanakkor semmi kényszert nem érez arra vonatkozóan, hogy kifejezzen, vagy
ellenkezőleg, visszatartson valamit. Ezzel együtt jár az is, hogy a terapeuta saját érzéseit el tudja választani mások
érzéseitől (Barrett-Lennard, 1962).
Az empátiás reflexió, a feltétel nélküli elfogadás, valamint a terapeuta kongruenciája - ez a három feltétel biztosítja
hatékony segítő kapcsolatot. Az első inkább bizonyos műveleti készségek birtoklását jelenti, a második már a
személy beállítódását érintő feltétel, a harmadik viszont magas követelményt fogalmaz meg a személy egésze iránt.
A mai pszichoterápiás gyakorlatban ezeket a követelményeket alapfeltételeknek, vagy pedig a terápia szükséges és
elégséges feltételeinek fogalmazzuk meg (Rogers, 1981).
3
Rogers tanítványai e feltételeket, mint mennyiségi változókat kísérleti vizsgálatnak is alávetették. Mérési
módszereket szerkesztettek, s tanulmányozták a változóknak a terápia eredményességével való kapcsolatát. Ebbe a
munkába már európai kutatók is bekapcsolódtak. Két nagy európai iskola alakult ki a személyközpontú irányzaton
belül, Hamburgban (Tausch) és Kelet-Berlinben (Helm). E kutatások megállapították, hogy a fenti feltételek esetén
a kliensben folyamat indul el, amelyet leginkább az önmagával való párbeszédnek nevezhetnénk. Ez a folyamat
terápiás értékű, mert a személy növekedését, gazdagodását eredményezi. A kutatók önexplorációnak nevezték el
azt a viselkedést, amikor a személy önmagából érzelmileg hangsúlyos tartalmakat hív elő, azokat szóban (esetleg
írásban is) megfogalmazza, vagyis nyelvi struktúrákba öltözteti. Magyarosan önfeltárásról (ÖF) beszélhetünk. A
homályos, diffúz tartalmak így többnyire a terapeuta segítségével - világos, nyelvi szerkezetet kapnak. Ma már az
ÖF mérésére is vannak módszereink. Megállapítható, hogy minél magasabb fokú az ÖF, annál nagyobb a
valószínűsége, hogy a terápia eredményes. A terapeuta magatartásával összefüggő - fent jellemzett - alapváltozók
pedig önexplorációt növelő hatásúak. Vagyis minél nagyobb mértékben birtokolja egy terapeuta a szükséges
tulajdonságokat, annál inkább képes kliensénél a gyógyulást előmozdító ÖF fokozására.
Az ÖF a segítő kapcsolatok sokféleségében egyaránt alapvető fontosságú (terápia, tanácsadás, lelkipásztorkodás,
pedagógia stb.) Sőt az úgynevezett természetes pszichoterápiás helyzetekben is számolnunk kell kedvező hatásával
(baráti beszélgetések, családi kapcsolatok, gyónás). Az imádság, elmélkedés, különösen ha szóban kifejeződik,
ugyancsak hordoz önfeltáró mozzanatokat.
Az emberi kapcsolatok elmélete
Rogers a 60-as évektől kezdve felhagyott a szűkebb értelemben vett kutatómunkával. Egyéniségének más felel
meg, az ismeretszerzésnek új útjait keresi. Elméletét számtalan csoportélmény, tudományos viták, megfigyelések
alapján fejleszti tovább. Az a gondolatrendszer, amely kezdetben a tanácsadói tevékenységben gyökerezett, mind
szélesebbre tárta érvényességi körét, a terápia, a pedagógia, a pasztorálás, a munkaszervezetek területén is
használhatónak bizonyult (Rogers, 1961). Az utóbbi években előszeretettel foglalkozott az emberiséget érintő
globális problémákkal, mint a túlnépesedés, fajgyűlölet, családok felbomlása, és mamut-encounter csoportjai
segítségével ezekre a problémákra keresett választ. Ennek egyik példája az a fórum, amelyen észak-ír katolikusok
és protestánsok vettek részt, s amelyről film is készült. Ebbe a sorba illeszkedtek a szegedi találkozók is, amelyek
végül is keletnyugati párbeszéddé alakultak, a kölcsönös elfogadás, megértés, egymásra figyelés légkörében.
Többször hangoztatott, önmaga által is kissé naivnak tartott álma volt: egyszer felelős kormányférfiakat meghívni
egy személyközpontú fórumra. (Emlékezzünk, hogy M. Mead, a világhírű antropológus is beszélgetésre hívta a
felelős politikusokat a hidegháború időszakában.) (Mead, Bijers, 1968).
Elméletének középpontjában tehát a személy áll. A személy csak abban a mértékben képes harmonikus emberközi
kapcsolatokra, amennyiben önmagával is harmóniában él. Vagy, ahogy Rogers megfogalmazza, az egyén csak
abban a mértékben képes mások iránti empátiára, amennyiben önmagára vonatkozó tapasztalatait is képes
elfogadni. Ezért döntő fontosságú a személy növekedésének, gazdagodásának folyamata, amely egyben az
önelfogadás, a helyes önszeretet fejlődését is jelenti. (A személy teljes működése (fully functioning person) állandó
mozgás, növekedés, a tapasztalatokból való gazdagodás. Az élet ezért folyamat, nem állapot. A harmonikusan
működő személy - bár tisztában van mások ítéleteivel és tapasztalataival - önmagára támaszkodik, saját elvárásai
szerint igazodik. így önmagát saját tapasztalataiból építi, nem pedig valamilyen tőle idegen ideálhoz igazodik.
Az egyén növekedése egy benne rejlő alapvető önaktualizálási tendencia megvalósítása. Ez az önmegvalósító
tendencia minden motiváció gyökere, az állandó növekedésre való törekvés nem csupán az ember, de minden élő
organizmus sajátja. Az egyén növekedési potenciája az egész univerzum növekedésének folyamatába illeszkedik, a
világegyetem formatív tendenciájának része.
A személyként működő, növekedésre képes, nyitott egyedek kapcsolata alapján lehetővé válik az egyéni, a családi,
vagy az emberiséget érintő globális problémák megoldása úgy, ahogy azt a mamut-encounter csoportok
tapasztalata is mutatja. A segítő kapcsolat, vagy a pszichoterápia abban különbözik csupán az ember-közi
viszonyoktól, hogy itt a személy növekedésének optimális feltételeit igyekszünk megteremteni. Rogers elméletének
egyik legnagyobb vívmánya, hogy e feltételeket rendszerbe foglalja. Az encounter csoportok sajátos légköre sokak
számára soha nem tapasztalt, egyedülálló élmény. Különösen, ha az utóbbi évek mamutcsoportjaira gondolunk.
Nemegyszer valami sajátos egység-élmény alakul ki a résztvevőkben, amelynek Rogers hajlamos spirituális, sőt
transzcendens értéket tulajdonítani. A sorok írója egy, az angliai Norwich városában 1984-ben rendezett fórumon
tapasztalta ezt, amikor a nagycsoport légkörében az egyik résztvevő az egyetemes szeretet, "universal love"
jelenlétének élményéről beszélt.
Ez a szemlélet tehát az egyént állítja középpontba. Az ember lényegénél fogva jó, pozitív értékek és lehetőségek
hordozója. Rogers mégsem individualista, a szó negatív értelmében. Inkább individuális humanizmusról
beszélhetünk, mert meglátása szerint harmonikus közösség csak önmagukkal harmóniában élő egyedekből épülhet
fel.
Rogers elméletének gyökerei
Carl Rogers alkotói korszaka több, mint 6 évet ölel át, és kreatív ereje élete végéig teljes virágzásban volt.
Gondolkodásának fejlődése önmagában is állandó növekedés, kiteljesedés, amely elsősorban magának a
személynek teremtő erejéből táplálkozik. Mégis, a kultúra, amelybe született, amelyben felnőtt, olvasmányai,
4
kapcsolatai nyilvánvalóan hatást gyakoroltak rá, s elméletének egy-egy vonásában e nyomokat fölismerhetjük.
Életének első korszaka szoros kapcsolatban van a mezőgazdasággal, sőt pályája kezdete is ilyen irányban indult.
Ebben a légkörben legfőbb érték a növények, az állatok fejlődése, növekedése, az élet folyamatos megújulása. Az
alkotói munka eredménye a hozam által közvetlenül lemérhető. Az analógia talán nem erőltetett, ha arra
gondolunk, hogy elméletének központja a személy növekedési potenciáljába vetett hit. Az a szilárd meggyőződés,
hogy legjobban maga a személy tudja, mire van szüksége, leginkább saját magából kiindulva alkothatja meg a
jövőjét, jelölheti ki pályáját. Mint ahogy a növényre is nyugodtan rá lehet bízni a fejlődést és növekedést, csak a
feltételeket kell megteremteni és lehetőleg optimálisan alakítani.
A növekedési koncepció kidolgozásában az első igazán amerikai filozófus, Dewey jelentős hatással volt Rogersre.
A személlyé válás folyamatának kidolgozásában Martin Burberrel folytatott vitája is termékenyítőleg hatott rá
(Dijkhuis, 1964). Kezdettől fogva élénk érdeklődést mutat a fenomenológia iránt, amely a humanisztikus
pszichológia egyik alapmódszere. Az encounter csoportok tudományos feldolgozásában elsősorban fenomenológiai
megközelítést követ. Nézetei közel állnak az európai egzisztencialistákhoz is.
Gondolatvilága, érthető módon, sok szállal kapcsolódik a keresztény hagyományokhoz és értékrendhez. Az
emberközi kapcsolatok, köztük a terápiás kapcsolat egyik alapmozzanata, a feltétel nélküli elfogadás, lényegében a
kereszténység szeretetfogalmával azonos. Szent Pál csodálatos himnusza (1. kor. 13, 1-13.) cseng vissza bennünk,
ha Rogers leírását olvassuk a feltétel nélküli elfogadásról. Számára a szeretet a terápiás kapcsolatok egyik
legfontosabb hatótényezője. Ahogy a kereszténység a szeretet vallása, úgy Rogers irányzata a szeretetre épülő
terápia. A terapeuta csak abban a mértékben képes empátiás reflexióra amennyiben önmagát is kellően ismeri, s
csak abban a mértékben képes feltétel nélküli elfogadásra (azaz szeretetre) amennyiben önmagát is képes elfogadni.
Ezért válik a helyes önszeretet a másik ember szeretetének feltételévé. Nem nehéz itt a jézusi parancsot
felfedeznünk: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt. 22, 36). E parancs értelmezésében az önszeretetet,
mint valami magától értetődőt, többnyire adottnak veszünk. Rogers elmélete is rávilágít, hogy sokan vannak, akik
számára ismeretlen az önelfogadás élménye. A legtöbb neurotikus szenvedés mélyén a személynek önmagával
kapcsolatos problémái állanak, az önmagával szembeni attitűdök nem teszik lehetővé, hogy bizonyos
visszajelzések hitelesen eljussanak hozzá. így önmagáról csak szűrt információkat képes elfogadni, vagyis önképe
torz. Ez a torzulás többnyire a negatív jegyek előtérbe kerülését jelenti, az egyén egyre több olyan állítást mond
magáról, amelyek őt kedvezőtlen, erkölcsileg hibás színben tüntetik fel. Ezek a személyek tehát valójában nem
tudják önmagukat elfogadni, szeretni, így mások iránti szeretetük is fogyatékos.
A személy növekedése így nem más, mint önmaga minél teljesebb elfogadása, önmaga iránti szeretetének
fejlődése, amely kiterjed a másik emberre is, és végül az emberiség egymás iránti közös felelősségvállalásába,
kölcsönös megbecsülésébe, a különbözőség tudata mellett az azonosság élményébe torkollik. A személybe vetett
feltétlen bizalomban, az egyéni lelkiismeretre való hagyatkozásban nem nehéz Luther hatását felfedezni, akivel
egyébként behatóan foglalkozott.
Rogers nézetei erőteljes szálakkal kapcsolódnak a mélylélektani irányzatokhoz is. A pszichoanalízissel elsősorban
a Freud közvetlen köréhez tartozó Ottó Ránk és az ún. philadelphiai csoport segítségével került kapcsolatba. Ránk -
Freudtól eltérően - nagyobb hangsúlyt helyez a jelen élményekre, mint az elmúltakra, és kevésbé tekintélyelvű a
terápiás kapcsolatban. Rogers azonban soha nem volt pszichoanalitikus. Elmélete lényeges pontokban eltér Freud
nézeteitől. Maga is fontosnak tartotta, hogy elhatárolja magát a mélylélektantól. 1950-ben írt könyvében ezért
külön fejezetet szentel a pszichoanalízis egyes alapfogalmai bírálatának (Rogers, 1951).
Nem helyes tehát, ha Rogers szemléletét a mélylélektani iskolák valamely újabb válfajának tekintjük. A
személyközpontú megközelítés a modern pszichológia harmadik nagy áramlatának (a pszichoanalitikus és
behaviorista iskolák mellett), a humanisztikus pszichológiának legsikerültebb gyakorlati megvalósítása. A
humanisztikus pszichológia legnagyobb hatású személyisége Maslow (Maslow; 1971). Ez az irányzat, melynek
gyökeri az európai egzisztencialista filozófiáig nyúlnak vissza, a másik két iskola determinizmusával szemben az
embert úgy tekinti, mint aki saját sorsát képes önmagából kiindulva meghatározni, aki pozitív értékek hordozója, s
állandó növekedésre törekszik. Rogers számára az emberi kapcsolatoknak az "én-te" vonatkozása a döntő
fontosságú. Talán ebben fedezhető fel Buber (1970) hatása. Rogers alapító tagja és egyik vezetője az 1961-ben
létrejött Humanisztikus Pszichológiai Társulatnak.
Rogers hatása a jelenkori lélekgyógyászaira
A század elején a pszichoterápiának két nagy iskolája bontakozott ki. A pszichoanalízis, Freud és körének
munkássága nyomán óriási népszerűségre tett szert, és ma is az egyik meghatározó elmélet a lelki zavarok
magyarázatában és kezelésében. A pszichoanalízis elmélete elsősorban tapasztalati tényekre és ezekből levezetett
elméleti megállapításokra támaszkodik. Viszonylag kevés kísérleti adat áll rendelkezésünkre, amelyek az elmélet
egy-egy megállapítását alátámasztanák. Mégis, a pszichoanalízis koncepciói kiválóan alkalmasak arra, hogy a lelki
jelenségek világában egy-egy mozzanatot megvilágítsanak.
A másik nagy irányzat a kísérleti lélektanra épülő behaviorizmus, illetve ennek törvényszerűségeit felhasználó
viselkedés-terápiái irányzat. Ez bizalmatlanul szemléli az elméleti magyarázatokat, és igyekszik a szigorúan
ellenőrizhető és megfigyelhető tényekre támaszkodni. A gyógyításban felhasználja a lélektani kísérletek által feltárt
törvényszerűségeket.
5
A két nagy irányzat képviselői nemegyszer ádáz küzdelmet folytattak egymás ellen. Eysenck, a viselkedésterápiák
egyik fő képviselője pl. igyekezett kimutatni, hogy pszichoanalízissel kezelt betegek gyógyulási aránya azonos a
spontán gyógyulások arányával. (Eysenck, 1967).
A mélylélektani iskola egyik alapvető vívmánya, hogy a személyt állítja előtérbe. Az egyedi élettörténet, a múlt
feltárása képezi a terápia központi mozzanatát, ez az élettörténet azonban mindenki másétól különbözik. A
viselkedésterápiai irányzatot elsősorban a gondosan kidolgozott módszerek jellemzik. A személyiség eredeti
mivolta eleinte háttérbe szorult, a viselkedés és ennek környezeti meghatározó feltételei képezték a vizsgálódás és a
beavatkozás tárgyát.
Ma már mindkét irányzat sokat változott. A mélylélektani iskolák számos, nem időtálló elméleti megállapítása a
feledés homályába merült. Jelentős kísérleti kutató munka indult meg, amely a pszichoanalízis egyes
megállapításait igazolni tudta (pl. az elfojtás jelenségét). A viselkedéslélektani terápiák a 70-es évektől kezdődően
egyre többet foglalkoznak az egyén belső lelki folyamataival, "belső viselkedéssel" (gondolkodás, érzelmek,
fantázia stb.). Ez az un. kognitív fordulat, amely sok vonatkozásban ugyanazokra a megállapításokra vezetett, mint
a Rogers-féle irányzatra épülő kutatómunka. (Tringer 1987.)
A nagy pszichoterápiás iskolák korunkban egymás felé közelednek és egy egységes pszichoterápiás elmélet
körvonalai bontakoznak ki. Ez az integráció leginkább Rogers irányzatában ölt testet: egyesíti a mélylélektani
iskolák személyközpontú gondolkodását és a kísérleti lélektan szigorú pragmatizmusát. Az integráció további
fejlődése a kognitív pszichoterápiák felé halad.
Egy körkérdés alapján az amerikai pszichoterapeuták több mint fele Rogers követőjének vallotta magát. Egy újabb
felmérésből kiderül (Panetzky, Weis, 1989), hogy az NSZK-ban dolgozó magánpszichológusok tevékenységük
93%-ában pszichoterápiát folytatnak s ez az esetek 62%-ában személyközpontú terápia (Gesprch psychotherapie).
Rogers iskolájának népszerűsége elsősorban a nem orvosi területeken jelentős (tanácsadás, pedagógia,
lelkipásztorkodás). Mint általában, az orvosi intézmények és maguk az orvosok is konzervatívabbak, új gondolatok
iránt kevésbé fogékonyak. Viszonylag kevés olyan egyetemi intézmény található, ahol a személyközpontú
megközelítés alapján oktatnak vagy gyógyítanak.
A segítő kapcsolatok Rogers által leírt alapfeltételeit megfelelő oktató programok segítségével fejleszteni lehet. Az
oktatásban nagy súlyt helyeznek a gyakorlatokra, amelyek során a jelöltek egymás között hol terapeuta, hol kliens
szerepet vesznek fel, s egymáson gyakorolják a beszélgetés vezetését, az empátiás odafigyelést, elfogadást. E
módszereket sok helyen teológusok képzésében is alkalmazzák.
Carl Rogers személyének befolyása, tekintélye felbecsülhetetlen. Az a fiatal növény, amelyet elültetett, óriási fává
terebélyesedett és tetemes mennyiségű gyümölcsöt terem. A tanítványok serege, a "hívek" tömegei hajlanának arra,
hogy mesterüket szinte prófétai magasságokba emeljék. Sok tudós nem tudna ellenállni ilyen csábításnak. Rogers
azonban, mint gyermekkorában, visszahúzódott, szerényen háttérben maradt. Rogers gondolkodásának illusztrálása
céljából álljon itt egy idézet, amely az On becoming a person (személlyé válni) c. könyvéből való (Rogers, 1961).
Ilyen vagyok
Jelentős megismeréseim felsorolását mindjárt egy tagadással kezdeném. A másokkal való kapcsolataimban arra a
következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha
nyugodtan és kedvesen viselkedem, mikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha
tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges
vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, mikor éppen bizonytalan és rémült vagyok Azt tapasztalom,
hogy még a legnépszerűbb esetben is érvényes ez a tétel. Nem jó nekem, ha ügy csinálok, mint aki egészséges, ha
egyszer betegnek érzem magam.
Másképp azt akarom mondani, hogy a többi emberrel való kapcsolatomban álarc viselése nem volt célravezető és
hatásos, vagyis olyan látszat keltése, ami belül egyáltalán nem igaz. Úgy vettem észre, hogy így nem tudtam más
egyénekkel konstruktív kapcsolatot kialakítani. Szeretném azt is világosan megértetni, hogy miközben úgy érzem,
meggyőződtem a tétel igazságáról, mégsem sikerült kellőképpen hasznomra fordítani. Valójában azt hiszem, hogy
a legtöbb hiba, ami emberi kapcsolataimban előfordul, a legtöbb eset, amikor nem tudok másokon segíteni, éppen
annak tulajdonítható, hogy valamiféle védekezésből másképp viselkedem kifelé, mint ahogy belül érzek.
Egy második felismerés talán a következő lehetne - úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni
saját magam, és képes vagyok önmagamat adni. Úgy érzem, az évek során megtanultam jobban odafigyelni saját
magamra. Vagyis jobban tudom, mint azelőtt, mit érzek egy adott pillanatban - képes vagyok tudatosítani, hogy
igenis haragszom, hogy igenis elutasító vagyok valakivel szemben, vagy meleg érzések és szeretet tölt el valaki
iránt, vagy unott és közömbös számomra, ami történik; vagy nagyon szeretném megérteni ezt az embert, vagy
riaszt és félek a hozzá fűződő kapcsolattól. Ezek a különféle viszonyulások olyan érzések, amelyekre oda tudok
figyelni saját magamban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azt érzem, sikerül azzá lennem, ami vagyok. Könnyebb
elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogyan szeretne.
...Egy másik igen fontos felismeréshez tanácsadói munkám során jutottam el. Ez röviden így szólt: Nagyon
gyümölcsöző számomra, ha el tudok fogadni egy másik személyt. Rájöttem, hogy egy másik embert és érzéseit
elfogadni semmivel sem könnyebb, mint megérteni. Megengedhetem-e igazán egy másik embernek, hogy
ellenséges legyen velem? Elfogadhatom-e haragját, mint személyiségének valós és érvényes részét? Elfogadhatom-
6
e őt, amikor az életét és az élet problémáit annyira másként látja, mint én? Elfogadhatom-e, amikor jó érzéssel
viszonyul hozzám: csodál és rám akar hasonlítani? Mindez benne van az elfogadásban és ez nem megy könnyen.
Azt hiszem, mai kultúránkban egyre gyakoribb mindnyájunkban az a séma, hogy így gondolkozzunk: "Mindenki
másnak azt kell érezni, gondolni és hinni, amit én. . ." Nagyon nehezen engedjük meg gyermekeinknek vagy
szüleinknek vagy házastársunknak, hogy bizonyos dolgokról, problémákról tőlünk eltérő állásponton legyenek.
Nem tudjuk megengedni tanítványainknak, betegeinknek, hogy mások legyenek; mint mi, vagy hogy
tapasztalataikat a maguk módján hasznosítsák. Országok viszonylatában nem vagyunk képesek megengedni egy
másik nemzetnek, hogy másképpen gondolkozzék és érezzen, mint mi. Pedig úgy találom, hogy az élet egyik
legértékesebb lehetősége ez - az egyének elkülönülése, minden egyén joga, hogy saját tapasztalatait a maga módján
hasznosítsa és a maga értelmét találja meg bennük. Minden ember egy magában álló sziget, a szó valódi
értelmében, és csak akkor emelhet hidakat más szigetek felé, ha akar és tud is mindenekelőtt önmaga lenni. Ezért
úgy látom, hogyha el tudok fogadni egy másik embert, ami azt jelenti, hogy elfogadom érzéseit, viselkedéseit,
meggyőződését, ami mind személyiségének valós és eleven része, akkor segítek neki abban, hogy személlyé
váljon: s ebben óriási értéket látok.
...Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, mit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint
25 év érlelte meg bennem, amelynek során megpróbáltam segíteni a bajbajutott embereknek. Ez nagyjából a
következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív. Ezt a megállapítást érvényesnek tartom a
terápia során létrejött legmélyebb kapcsolatokban, még olyan egyéneknél is, akiknek különösen nehéz problémái
vannak, akik nagyon antiszociálisán viselkednek, kik látszólag abnornális érzelmeket produkálnak. Ha képes
vagyok érzékenyen fordulni érzéseik felé, el tudom őket fogadni mint öntörvényű egyéneket, akkor rájövök, hogy
mind hajlamosak bizonyos irányba fordulni. S hogy melyik irány az, ami felé fordulnak? A legközkeletűbb
kifejezések, amelyekkel ezt az irányt érzékeltetni tudom, azt hiszem, olyanok, mint pozitív, konstruktív növekedés,
önmegvalósítás, az rés, a szocializáció irányában. Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek s
elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amelyekkel az élet felé
ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba.
Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről.
Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmas, destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális,
bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és
legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba és közben felfedezem azt
az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot ami az ő és mindannyiunk legmélyebb rétegeiben él (Rogers, 1961).
A személyközponti pszichoterápia meghatározása
Személyközpontú terápia egy másik emberrel való, fokozatosan fejlődő együttlét, amely az egészség és személy
növekedését eredményezi. E terápia legfontosabb hipotézise: A személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik,
amelyek önmaga megértését mozdítják elő, létmódjában és viselkedésében pozitív változásokat eredményezhetnek.
Ezeket az erőforrásokat sajátos emberközi kapcsolatok által mozgósíthatjuk. Ha a terapeuta vagy más segítő
személy gondoskodást, mély, érzékeny, ítéletmentes megértést tapasztal és azt a másikkal közölni képes, a pozitív
irányú változások nagy valószínűséggel, megjelennek. Az egész terápiás folyamatban a viszony milyensége a döntő
/Rogers, 1980./ /A szerző fordítása/.
Rogers munkásságának mérlegét legutóbb egyik legközelebbi munkatársa, John Shlien vonta meg, a GwG
Zeitschrift hasábjain (Meyer-Cording, 1988). Különbséget tesz a kliens-centrikus terápia és a személyközpontú
megközelítés között. Előbbi, Rogers munkásságának maradandó értéke, terápiás módszer, amely a Rogers által
megfogalmazott alapfeltéte gyakorlati alkalmazásából áll. Shlien hangsúlyozza, hogy a későbbi kutatások által
koncipiált további terapeuta változók sok újat nem hoztak. A személyközpontú megközelítés inkább valamilyen
magatartásforma, amely nem csupán a terápia, hanem szélesebb területeken is hasznos szemléletmód (pedagógia,
tanácsadás, lelkigondozás stb.) Rogersnek köszönhető, hogy a kliens szubjektivitása az "objektivitás" rangjára
emelkedett.
A személyközpontú irányzaton belül két fő áramlat különíthető el, amelyeknek természetesen szélsőséges
változatai is vannak.
Az "ortodox" irányzatot elsősorban az angolszász országokban képviselik. A személyközpontú elvek "mozgalom"
jelleget öltenek, Rogers gondolatait az emberi kapcsolatok, sőt, csoportok, népek közötti kapcsolatok alapjának
tekintik. Nem egy esetben ez a mozgalom szinte "pszeudo-vallássá" növi ki magát egyes követői számára. A
mozgalom létrehozta a maga infrastruktúráját is, egyesületek, kiadványok formájában. Nemzetközi találkozókat
rendeznek, s levelező hálózatot (Network) is fenntartanak. A résztvevők közötti érzelmi-baráti kapcsolatok
fejlesztését is fontosnak tartják.
Az irányzatot, különösen egyes képviselőit, bizonyos tudományos kutatás ellenesség jellemzi. Magam is több ilyen
fórumon vettem részt, ahol ezt tapasztalhattam. A "mozgalomban" a legkülönfélébb hivatások képviselői vesznek
részt, orvos viszonylag kevés, pszichológusok, szociális munkások, pedagógusok stb. képezik a résztvevők zömét.
Ez az irányzat a képzésben a saját élményű tanulást helyezi előtérbe a rendszeresebb, lexikális ismeretek
viszonylag háttérbe szorulnak. A személyközpontú irányzat másik ágát az a törekvés jellemzi, hogy mind az
elméletet, mind a szakember képzést tudományos alapokra helyezze. A kísérleti irányzat elsősorban Európában,
7
német nyelvterületen bontakozott ki. Tausch az 1950-es években ismerkedett meg Rogersszel, majd a hamburgi
egyetemen nagy iskolát alapított. Ebből bontakozott ki a német nyelvterületen Gespráhspsychotherapie néven
ismert irányzat és módszer. A Deutsche Gesellschaft für Wissenschaftliche Gesp-rachspsychotherapie (DGWG) ma
már 5000 körüli taglétszámmal rendelkezik, kutató és képzési központokat tart fenn, lapot ad ki (GwG eitschrift).
Ezzel párhuzamosan az egykori NDK területén a Humbold Egyetem lélektani tanszékén, Helm professzor
vezetésével kezdődött el hasonló munka. Helm iskolája hatalmas kutatási anyagot halmozott fel. Az NDK-n belül
is létrejött egy szervezet, amely a "Gesprachspsychotherapie" kutatását és oktatását tekinti feladatának. A két német
iskola között, ismert okokból, a kontaktus nagyon szegényes volt 1989-ig.
Hazánkban a személyközpontú irányzat minden ága képviselve van. Klein Sándor főiskolai tanár aktivitásának
köszönhetően jött létre kapcsolat hazánk és Carl Rogers között. Klein kezdeményezte a szegedi találkozókat.
Rogers és tanítványainak 1983-as évet követő látogatásai, a szegedi rendezvények számos szakember érdeklődését
keltették fel. Többen Rogersnél is látogatást tettek, illetve a tanítványai által szervezett kiképzésen vettek részt, s
jelenleg a Magyar Pszichológiai Társaság, illetve a Humanisztikus Pszichológiai Egyesület keretében dolgoznak.
Magam Helm és iskolája révén ismerkedtem meg a személyközpontú irányzattal, az 1970-es évek közepén. Az
NDK-ban szerzett képzést követően a SOTE Pszichiátriai Klinikájának keretében 1981-ben szerveztem először
szűkebb körben, majd 1982-tól kezdődően tágabb körű tanfolyamot, ez utóbbit már a Magyar Pszichiátriai
Társaság keretében. E tanfolyamok azóta rendszeresek, és száznál több pszichiáter és klinikai pszichológus nyert
kiképzést. 1986-ban megalakult a Magyar Pszichiátriai Társaság Személyközpontú Munkacsoportja. Titkára,
munkatársam, Pintér Gábor Hamburgban, Tausch professzornál vett részt tanulmányúton.
A legfontosabb pszichoterápiás skálákat magyarra is átültettük, illetve Pintérrel eredeti becslőskálákat is
kidolgoztunk. Ezzel a tudományos kutatás, ha szerény mértékben is, de hazánkban is megindult.
A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS TANULÁSELMÉLETI ALAPJAI
Ez a rövid fejezet elsősorban azoknak szól, akik pszichológiai képzettséggel nem rendelkeznek. Olyan általános
törvényszerűségeket foglalunk össze, amelyek az emberi viselkedés kialakulását, szerveződését és változásait írják
le. E törvények nem csupán az emberre, hanem az állatvilágra is érvényesek. Sőt, a legalapvetőbb felismeréseket
éppen az állatok viselkedésének tanulmányozása alapján ismertük fel.
A viselkedés fogalma
A viselkedést a legáltalánosabb formában mint a környezethez való alkalmazkodást fogalmazhatjuk meg. Ebben az
értelemben a viselkedés az alkalmazkodási módok legösszetettebb, legfejlettebb formája, amelyet az idegrendszer
működése tesz lehetővé. A viselkedés, mint alkalmazkodási folyamat élesen nem választható el a szervezet fizikai
(pl. hőszabályozás), kémiai (pl. légzés), vagy biológiai (pl. immunológiai reakciók) alkalmazkodási folyamataitól.
Embernél a viselkedés elsősorban a társadalmi környezethez való alkalmazkodást teszi lehetővé. Általánosságban a
lelki és elmebetegségeket úgy írhatjuk le, mint a viselkedés zavarait. Az emberi viselkedés egyedi sajátosságainak
összességét nevezzük személyiségnek.
Embernél a viselkedésnek három tartományát elemezhetjük külön, amelyek azonban szorosan összefüggenek
egymással.
1. Mozgásos (motoros), külsőleg megfigyelhető és leírható viselkedés.
2. Belső, szubjektív (élményi) viselkedés. Ide tartozik a gondolkodás, fantázia, érzelem, döntési folyamatok.
Embernél a beszéd révén ez a belső viselkedés közvetlenül is feltárul, "külsővé" válik, mivel belső folyamataink
jelentős részét képesek vagyunk beszédben kifejezni. Ezért kommunikatív viselkedésről is beszélhetünk, s ide
értjük a közlés nem szóbeli formáit is (nem verbális csatornák, lásd a 3. fejezetben). 3. A viselkedést mindig
idegrendszeri folyamatok vezérlik, ezek számos esetben közvetlenül is megfigyelhető testi reakció formájában
jelennek meg (pl. kipirulás, fokozott légzés stb.). Máskor ezeket a vegetatív idegrendszeri reakciókat műszerek
segítségével lehet kimutatni. Az orvosi gyakorlatban a vegetatív reakcióknak igen nagy jelentősége van hiszen a
beteg panaszait és tüneteit sok esetben ezek a reakciók képezik.
A tanulás fogalma
A tanulás az idegrendszerrel bíró élőlények alapvető sajátossága, amelyet röviden így határozhatunk meg: a tanulás
tapasztalatokon alapuló tartós viselkedésváltozás. Vagyis arról van szó, hogy bizonyos tapasztalatok
eredményeképp az egyén (vagy élőlény) a jövőben másképp reagál, mint korábban.
A pszichoterápia ugyancsak tanulási folyamat, amelynek eredményeképp a nem kívánatos (inadaptív), "kóros"
viselkedés megváltozik, s az egyén és a környezete szempontjából kedvezőbb viselkedésnek adja át a helyét. A
pszichoterápia egy csoportba sorolható más, ugyancsak a viselkedésváltoztatására törekvő tevékenységekkel (pl.
nevelés, rehabilitáció stb.).
Mivel ezek pszichológiai alapelvei közösek, ma egyre gyakrabban "viselkedés-módosító eljárások" néven foglaljuk
őket össze (ismert angol" kifejezése: behaviour modification).
A kóros, inadaptív viselkedések kialakulását nagyon gyakran a tanulási folyamat zavaraként írhatjuk le. Az emberi
viselkedés bonyolult rendszerének kialakulása hosszú tanulási folyamat eredménye, amelyet szocializációnak
nevezünk (tekintettel arra, hogy ez a folyamat társas közegben zajlik le). A lelki- és személyiségzavarok nagy része
a szocializáció zavaraként is leírható. Természetes, hogy az ember szocializációjában a családnak döntő jelentősége
van (Bagdy, 1977).
8
Az emberi viselkedés kialakulásában is számolnunk kell az öröklés meghatározó szerepével. (Az állatvilágban ez a
döntő jelentőségű.) A kutatók álláspontja megoszlik az örökletes és tanulás útján kialakult viselkedésmódok
arányát illetően. Ugyanígy, egyesek a kóros viselkedés kialakulását is döntően örökletesen meghatározottnak
tartják, mások viszont hibás szocializáció eredményének. A múlt század végén, valamint a század elején az
öröklődési elméletek uralkodtak, majd a pszichológia fejlődésével a tanulás szerepe került előtérbe. Újabban ismét
nagyobb szerepet tulajdonítanak az öröklésnek.
Fiatal nőbetegem mintegy két éve tartó fokozódó depressziós panaszokkal keresett fel. A kórelőzmény felvétele
során kiderült, hogy a beteg anyja évtizedek óta szinte magatehetetlen, időnként pszichiátriai osztályon kezelik,
betegsége: idillt lefolyású depresszió. Egy ilyen helyzetben szinte eldönthetetlen, hogy a fiatal beteg
depressziójának hátterében milyen szerepet játszik anyja hajlamának átöröklése, és mennyi a szerepe annak a
ténynek, hogy születése pillanatától kezdődően egy depressziós anya légkörét "szívta magába".
A tanulás alapformái
A pszichoterápiával, vagy tanácsadással foglalkozó szakemberek számára nélkülözhetetlen, hogy tisztában
legyenek azokkal az elemi folyamatokkal, amelyekkel nap mint nap dolgoznak. Talán szokatlan, hogy lelki zavarok
és problémák megoldására való törekvésünk közben állatkísérletes adatokat sorolunk fel. (Bár csak röviden és
érintőlegesen). Könyvünkben mindenütt arra törekszünk, hogy segítő hivatásunk gyakorlatát lehetőség szerint
tudományos alapokra helyezzük. Ezért nélkülözhetetlen bizonyos alapfogalmak ismerete.
A klasszikus kondicionálás
Pavlov nevéhez fűződik a tanulás ezen elemi formájának felismerése és törvényszerűségeinek leírása (Pavlov,
1972). Ennek a tanulási formának alapja a tény, hogy a feltétlen ingerhez (pl. étel íze) többször társuló feltételes
inger (pl. edénycsörgés) maga is képes kiváltani a feltétlen reakciót (nyálelválasztás). Pavlov kutyákon végezte
kísérleteit, s megállapította, hogy a kondicionálás feltételeinek megfelelő módosításával az állatokon "neurózishoz"
hasonló viselkedést elő lehet idézni.
A kondicionálás létrejöttének alapfeltétele tehát a kellő számú ismétlés. Ha a kapcsolat kialakult, a reakció egy
ideig megmarad akkor is, ha megerősítés nem következik be. (Tehát az edénycsörgést nem követi étkezés.) Egy idő
után azonban megerősítés híján a kapcsolat kialszik. Ez a kioltás, extinkció jelensége.
A feltételes ingerhez hasonló ingerek is képesek a tanult reakció kiváltására (pl. edénycsörgéshez hasonló zajok).
Minél távolabb esik az inger az eredetitől, annál kevésbé valószínű, hogy ez bekövetkezik. Az inger-generalizáció
mértéke számos tényezőtől függ. A generalizációval ellentétes jelenség a diszkrimináció: a feltételes inger és ettől
eltérő ingerek megkülönböztetésének képessége.
Vitatott kérdés, milyen mértékben játszik szerepet a klasszikus kondicionálás az emberi viselkedés kialakulásában.
Valószínű, hogy szerepe viszonylag csekély, szemben más tanulási formákkal. Kóros állapotokban azonban megnő
a klasszikus kondicionálás szerepe. Pl. pánikállapotok kiváltásának valamely testi érzés lehet a feltételes ingere (pl.
erőteljesebb szívdobogás, kézzsibbadás stb.) (Kopp, 1985). Számos adat szól amellett, hogy neurotikus egyéneknél
feltételes kapcsolatok könnyebben kialakulnak és ezek nehezebben olthatok ki. Egyesek ezzel magyarázzák a
fóbiák kialakulását. A fóbiás viselkedés, ha létrejött, kioltással szemben rendkívül ellenálló. Gondoljunk pl. egy
baleset következtében létrejövő közlekedési fóbiára. Egyszeri társítás (amely természetesen rendkívül intenzív
"ingert" jelent) elég ahhoz, hogy tartós viselkedésváltozás jöjjön létre, amely megmarad, jóllehet további
"megerősítés" nem jön létre.
A generalizáció jelensége ugyancsak fontos szerepet játszik a kóros viselkedés kialakulásában. Ez azt jelenti, hogy
az ingerhelyzetek egyre szélesebb köre képes kiváltani ugyanazt a kóros reakciót (pl. fóbiás pánikrosszullétet).
Gondoljunk arra, hogy egy fóbiás beteg először például az autóbuszon lesz rosszul. Ettől kezdve nem száll buszra,
de villamosra még igen. Majd a villamoson is rosszullét fogja el, ezért a továbbiakban a villamost is elkerüli. Ez
így megy a többi járművel is, végül már elég, ha az utcára kimegy, máris rosszullét fogja el. Vagyis az inger (amely
kezdetben az autóbusz volt), generalizálódott. Nem csupán az inger, hanem a reakció is generalizálódhat: a
rosszullét eleinte múló rossz közérzet lehet, később pedig ájulásra vezető pánikállapot alakulhat ki.
A generalizálódásnak különös jelentősége van a verbális viselkedés területén. Erről részletesebben a Pszichoterápia
hatásmechanizmusa c. fejezetben beszélünk. Ez esetben a "kognitív térben" megvalósuló generalizációról van szó.
Ha a fogalmak közötti kapcsolatokat képletesen "térnek" fogjuk fel, e hálózatban vannak kitüntetett, "begyakorolt"
pályák, amelyek un. kognitív struktúrákat alkotnak. A generalizáció e pályák mentén valósulhat meg.
Kényszeres betegeknél gyakran figyelhetjük meg a nyelvi, szemantikai generalizáció jelenségét. Mosakodási
kényszerben szenvedő betegünk eleinte csak "tisztátalan" tárgyakkal való érintkezés után végezte rituális
mosakodását. Majd a "tisztátalan" fogalma a színesbőrű ember fogaiméval társult. (Ennek jól megfogható érzelmi
háttere volt: balul sikerült kapcsolat egy afrikai férfival.) Kézmosás következett minden színesbőrűvel való
kézfogás után. Később már egy színesbőrű meglátása is elég volt ehhez. Végül akkor is mosakodásba kezdett, ha
gondolataiban ötlött fel egy színesbőrű képe. . .
A generalizáció jelensége különösen fontos szerepet játszik a lelki zavarok hátterében. Részét képezi azoknak a
gondolkodási zavaroknak, amelyek eredményeképp un. patológiás, vagy diszfunkcionális kognitív sémák
aktiválódnak.
Pl. egy depressziós beteg ilyen kognitív sémája: "én egy ügyefogyott szerencsétlen vagyok". Ha most ez a személy
9
reggel leejti a kávéscsészét valami hasonlót mond magának: "íme milyen szerencsétlen vagyok, ez is csak velem
történhet." Vagyis számára egy egyszeri esemény általános törvényt jelent. A nyelvi, szemantikai generalizáció
lényegében jelentésváltozás, az egyén számára valamely esemény jelentéstartománya kibővül.
A terápiás folyamat a generalizációval ellentétes irányú. Az egyén diszkriminációs készségét próbálja fejleszteni. A
gyógyító beszélgetés (GYB) során a terapeuta visszajelzései a páciens által elmondottak árnyaltabb értelmezését
teszik lehetővé. A generalizáció következtében az egyén belső tartalmai, attitűdjei, "rárakódnak" a kívülről jövő
információra. A jel értelmezésében szétválaszthatatlanul összefonódik a külső "hír" és a belső beállítódás, így válik
lehetségessé, hogy a betegek - súlyos esetben – azt látnak bele a világba, amit "akarnak" (lásd a fenti példát). A
terápia során ismét különválik a külső jelzés és a belső tartalom.
Kivonat egy terápiás beszélgetésből:
Beteg: Nem sikerült a vizsgám. De hisz nekem semmi sem sikerül. Abbahagyom, felesleges.
Terapeuta: Nem sikerült a vizsgája, és most úgy érzi, önnek semmi sem sikerül, így arra gondol, nincs értelme
folytatni.
Beteg: Igen. El vagyok keseredve. Nem látok kiutat. Nagyon letört ez az esemény.
Terapeuta: A vizsgakudarc elkeseríti. Most az egész életét kudarcnak érzi. Sőt, jövőjét is sötéten látja.
Beteg: így valahogy. Pedig hát egy vizsga még nem olyan nagy ügy. Ha kudarc ér mindent sötétebben látok. A
többi vizsgám szerencsére sikerült. . .
A rövid kivonatból jól követhető, hogy a beszélgetés során diszkrimináló folyamat indul meg. A terapeuta az
általános törvényszerűség helyett az itt és most jelenségek felé irányítja a figyelmet.
A klasszikus kondicionálás törvényszerűségeit különösen a viselkedésterápiák területén alkalmazzák. Izolált, jól
körülírt viselkedészavarok (pl. szexuális devianciák) kezelésénél a feltételes reflexes társításoknak kiemelt
jelentősége van. Más esetben viselkedésdeficitek kezelésében alkalmazzuk a kondicionálás elveit. A szociális
készségek fejlesztésénél például a kívánt magatartást annyiszor gyakoroltatjuk, amíg az teljesen automatikussá
válik (mint a színészek szereptanulása).
Az instrumentális tanulás
A tanulásnak ez a módja az emberi viselkedés kialakulásában sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a Pavlov-féle
kondicionálás.
Instrumentális tanulás jön létre akkor, ha valamely viselkedés az egyén szempontjából célirányosnak bizonyul, azaz
eredményre vezet. Ez az eredmény (instrumentum) mint megerősítő, az előtte létrejövő viselkedést "megerősíti",
azaz annak jövőben valószínűségét növeli.
Thorndike (1913) klasszikus kísérlete jól megvilágítja ezt a törvényszerűséget. Az éhes macakának ketrece mellé
helyezünk egy halat. A ketrec egy billentyűvel belülről nyitható. A macska izgatottan mozog fel- és alá. Egyszer,
véletlenül megnyomja a billentyűt. Az ajtó kinyílik és a táplálékhoz jut. Ha a kísérletet többször megismételjük, azt
látjuk, hogy a macska rendezetlen mozgása egyre inkább a billentyű köré koncentrálódik, egyre hamarabb
következik be a megfelelő mozdulat. Végül, 18-20 ismétlés után az állat megtanulja, hogy mit kell tennie ahhoz,
hogy táplálékhoz jusson.
Az instrumentális tanulásnál tehát nem feltételes és feltétlen inger közötti kapcsolat, hanem valamely viselkedés és
a feltétlen inger (azaz jutalom, vagy megerősítés) közti kapcsolat alakul ki.
A "jutalom" értékű inger, általánosítva, bármely viselkedés lehet, amelynek valószínűsége nagyobb, mint az előtte
lévő viselkedés, így egy kevésbé valószínű viselkedést a rákövetkező valószínűbb megerősíteni, azaz megjelenési
valószínűségét fokozni képes. Ez a Premack-féle elv (Premack, 1971), amelynek viselkedésmódosító eljárásokban
nagy jelentősége van.
A pszichoterápia során a megerősítés elvét számtalan változatban alkalmazzuk. Mindenekelőtt le kell szögezni,
hogy ez a törvény a verbális viselkedésre is érvényes. Emberi viszonyok között az instrumentális kondicionálás
döntően a kommunkáció útján érvényesül. Anélkül, hogy itt részletekbe mennénk, megemlítjük, hogy a segítő
kapcsolatokban eleve érvényesül egy instrumentális szabály: a terapeutának valamely "ideális" elképzelése van
arról, hogy kliense számára mi lenne a megfelelő viselkedés. A kliensnek ez-irányba mutató megnyilvánulásait a
terapeuta ezen ideálkép értelmében öntudatlanul is megerősíti. A gyógyító beszélgetés során az instrumentális
kondicionálás számos formában érvényesül, s ezekről a későbbi fejezetekben még bőven lesz szó.
Egyes pszichoterápiás módszerek kifejezetten a pozitív megerősítésre épülnek. E módszereket itt részletesen nem
tárgyaljuk, mivel többségük a viselkedésterápiák csoportjába tartozik (könyvünkre utalunk, Tringer,
Mórotz, 1985). A programozott ön-jutalmazásnak jelentős szerepe van az ún. önkontroll módszerek alkalmazásánál
is. Ez esetben a kliens terapeutája segítségével -önmaga hajtja végre a terápiás programot, s egy-egy sikeres
részfeladatot követően ugyancsak program keretében önmagát jutalmazza, megerősíti (pl. valami étellel,
szórakozással stb.). Nem szükséges, hogy a kívánt viselkedést minden alkalommal megerősítés kövesse. Sőt, a
viselkedés erősebben rögzül akkor, ha a jutalom intermittáló jellegű. Ezt az elvet a pszichoterápiában is
alkalmazhatjuk.
Averzív kondicionálás
Lényegében az instrumentális tanulás egy alfajáról van szó: a kudarcra, negatív "megerősítésre" vezető cselekvés
gátlás alá kerül, jövőbe valószínűsége csökken. Az idegrendszerrel bíró élőlények viselkedésének egyik legfőbb
10
szervezője az a rendszer, amely a veszélyes, fájdalmas, ártalmas helyzetek elkerülésére készteti az adott egyedet. A
lét fenntartása szempontjából az ún. elkerülő-menekülő viselkedést szervező idegi struktúrák ezért gátlás alá
helyezik az előbbi, jutalomra érzékeny (úgynevezett appetens viselkedést szervező) struktúrákat. Érthető ennek a
jelentősége: a nyúlnak a kóbor kutya közeledtére akkor is menekülnie kell, ha éppen kedvenc káposztáját
fogyasztja.
Embernél az averzív kondicionálás a büntetés tanulmányozásában játszik szerepet. Averzív jellegű lehet valamely
inger, de ugyanígy hat a várt jutalom elmaradása is (frusztráció). Még ma sem lezárt kérdés, milyen jelentősége van
a büntetésnek a nevelés, a szocializáció során. Az nyilvánvaló, hogy a kizárólag büntetéssel történő nevelés súlyos
személyiségzavarokat eredményez. Neurotikus betegeink élettörténetében gyakran találunk olyan adatokat,
amelyek a büntető nevelés túlzó, következetlen alkalmazására utalnak. A kérdés részleteibe nem bocsátkozunk,
Ranschburg munkáira utalunk (Ranschburg, 1984). Az averzív kondicionálás során az állat megtanulja, milyen
ingerek jelzik előre a fájdalmas vagy ártalmas esemény bekövetkeztét, s pár társítás után már ezekre az előjelző
ingerekre reagál, és menekül, vagy az ártalmat elhárítja, mielőtt az bekövetkeznék. Ugyancsak megtanulja az állat,
melyek azok az ingerek, amelyek a veszély elmúltát, vagy távollétét jelzik. Ezek az ún. biztonsági szignálok.
Az averzív ingerre bekövetkező viselkedés két formája a menekülés vagy támadás. Valószínű, hogy ez a két
mechanizmus képezi az emberi szorongás illetve agresszió idegélettani alapját is.
Az averzív kondicionálás törvényszerűségeinek a kóros emberi megnyilvánulások kialakulásában is jelentős
szerepe van. A fóbiás viselkedés úgy értelmezhető, mint egy olyan rendszer, amelyet az averzív struktúrák
vezérelnek. A fóbiás egyén úgy viselkedik, mint aki ténylegesen veszélyben van, a veszély forrása azonban
irracionális mind a beteg, mind környezete számára. Mintha veszélyt jelző mechanizmusai túl érzékenyre lennének
beállítva. Többször utaltunk már arra, hogy egyes kóros emberi viselkedésminták sok szempontból hasonlítanak a
fejlettebb állatok egyik-másik megnyilvánulásához.
A fóbiások térben való mozgása az állatok territoriális viselkedésével analóg. Az állat saját területén belül
biztonságban van, azon kívül a félelem számos jelét mutatja. Ugyanaz az ellenfél, amelyet területén belül
megtámad, a területen kívül félelmet és menekülést vált ki. A saját territóriumot különféle "jelek" határolják körül.
Ezek jelentősége olyan, mint a biztonsági szignáloké (pl. egyes állatok vizeletükkel határolják körül területüket).
A fóbiás egyén "tere" természetesen részben szimbolikus, részben a modern társadalmi élet struktúráit követi (így
beszélünk közlekedési, magassági, zártsági fóbiákról). A biztonsági szignáloknak itt is nagy szerepe van. A fóbiás
anya pl. ki mer menni az utcára, 4-5 éves kisfia kíséretében. Nyilván nem a gyermek nyújtotta valódi biztonságról
van szó, hanem a gyermek "biztonsági szignál" szerepéről. A nagy, strukturálatlan tér szorongást kelt. Kísérletet
végeztek rókával: nagy rét közepére "ejtették le", ahol még egy bokor sem volt. A róka a pánik minden jelét
mutatva rohangált össze-vissza. Az a gyanúnk, hogy az ember számára a kevéssé strukturált "kognitív tér" is ilyen
félelemkeltő lehet. Védekezésül az egyén erősen rögzített, irracionális struktúrákat épít ki. így tesznek pl. a
kényszerneurotikusok, akik csak kijelölt asszociációs pályákon gondolkodnak, élesen elhatárolt, egymásba át nem
folyó gondolati és viselkedésbeli egységek szerint szervezik életüket. A lelki betegek nagy részénél az idegrendszer
averzív struktúráinak működése uralkodik el. Ez szubjektíve állandó, vagy gyakori szenvedés élményében ölt
testet. Mintha a modern embernek - minél távolabb van a természettől - annál több veszéllyel kellene
szembenéznie. Pedig éppen fordítva gondolnánk.
Az averzív - büntető kondicionálás elvét a terápiában csak ritkán alkalmazzuk. A viselkedésterápiák egyes
formáinál jön szóba büntető ingerek társítása a nemkívánt viselkedéshez (pl. alkoholizmus, szexuális devianciák).
A gyógyító beszélgetést olyan egyéneknél alkalmazzuk, akik éppen a "büntető idegrendszeri struktúrák" uralma
alatt állnak. így a terápiás megközelítésben negatív visszajelzést csak kivételesen alkalmazunk, ez esetben is csak
inkább csak olyan módon, hogy nem reagálunk megerősítő módon akkor, amikor a kliens ezt elvárná.
A modell-tanulás
Miller és Dollard (1971) írta le először a tanulásnak azt a formáját, amely a "tanuló" számára jelentős modell-
személyek viselkedésének átvételével, leutánzásával jár. A tanulásnak ez a módja külön megerősítő, jutalom nélkül
is létrejön, illetve az utánzott személlyel való "azonosulás" önmaga lehet a megerősítő. Az utánzott személy
cselekedeteinek sikere az utánzónál is megerősítő hatású (ún. vikariáló megerősítés). Valószínűleg az utánzásos
tanulás eredménye, hogy a gyermek szüleinek, tanárainak sokféle magatartásmintáját átveszi. A "tiszta apja",
"tiszta anyja" kifejezések nem elsősorban külső hasonlóságra utalnak, hanem a viselkedés, a beszéd egy-egy
jellegzetes fordulatára.
A lélekgyógyászati irodalom keveset foglalkozik az utánzásos tanulásnak a terápiában játszott, szerepével. Pedig
nyilvánvaló, hogy a terápiás helyzet számos lehetőséget nyújt arra, hogy a kliens magatartásmintákat vegyen át.
Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a viselkedés repertoár betegeink jelentős részénél hiányos.
Egy intelligens betegemnél feltűnt, hogy szobámból való távozáskor rendszeresen megáll az ajtóban, téblábol,
toporog, még belekezd valami témába, kinyitja az ajtót, majd visszacsukja, s csak hosszú bizonytalankodás után,
félszegen távozik. Egyszer aztán, kérdésemre válaszolva elmondta, hogy fogalma sincs arról, hogyan kell
valahonnan elbúcsúzni, miként kell elköszönni valakitől. Ez annyira megoldhatatlan probléma számra, hogy inkább
húzza-halasztja a búcsú pillanatát, hátha történik közben valami, ami zavarát feloldja. Könnyen elképzelhetjük,
hogy milyen viselkedésbeli "éhség" áll fönn ilyen helyzetben.
11
A terapeuta esetleg nem is gondol arra, hogy páciense megfigyeli, leutánozza, mint gyermek a tanárait. Betegemnél
ezt követően természetesen szituációgyakorlatokat végeztünk, s a különféle helyzetekben való elköszönést
gyakoroltuk. Valószínű, hogy az utánzásnak nagyobb jelentősége van a segítő kapcsolatokban, mint gondolnánk. A
terapeuta, tanácsadó akarva-akaratlan, modell-személlyé válik. Mindannyian hordozunk magunkban olyan,
másoktól átvett viselkedést, véleményt, gondolatot, amelyről tudjuk, hogy kitől származik (a "már apám is azt
mondta. . . " típusú mondatok utalnak pl. erre). Nyilvánvalóan jóval több az, amiről nincs közvetlen tudomásunk.
Kimutatott tény, hogy egy hosszabb terápiát követően a terapeuta és páciensének kifejezésmódjai egymáshoz
közelítenek. Ismert anekdotikus adat, hogy pszichoanalitikus kezelés során a beteg analitikus kifejezéseket kezd
használni. Ne felejtsük: a terápia is tanulási folyamat. E tanulás során arra törekszünk, hogy kliensünk új
látásmódra tegyen szert, képes legyen önmagát és világát az eddigiektől eltérő módon szemlélni.
A modell-tanulásról elmondottak rávilágítanak arra a szakmai-etikai felelősségre, amellyel a segítő hivatások
területén számolnunk kell. Bár sokan szkeptikusak a lélekgyógyászat és a pszichológia módszereinek
hatékonyságát illetően, tényként kell elfogadnunk, hogy az emberi viselkedés módosításában, alakításában
hatékony módszerekkel rendelkezünk. A változás iránya azonban olyan kérdés, amely nem nélkülözheti az ember
lényegére, erkölcsi mivoltára vonatkozó alapvető kérdések megválaszolását. A segítő hivatások képviselője nem
kerülheti el azt a feladatot, hogy önmagának választ adjon olyan kérdésekre, mint pl. mi értelme az életemnek,
miért kell erkölcsösnek lennem stb. Természetesen nem arról van szó, hogy klienseink nézeteit e téren
befolyásoljuk. Arról, hogy mi, esetenkénti "modellek" az élet ezen alapvető kérdéseire saját, egyéni választ adunk,
e kérdések megválaszolásának sokszor keserves feladatát elvégeztük.
A segítő kapcsolat igen intenzív koncentrált tanulási helyzet. Ivey és Simek-Downing (1980) erre mutatnak rá egy
helyen, a következő meggondolással: egy átlagnál hosszabb, intenzívebb pszichoterápia mondjuk 3 órából áll és ez
mondjuk fél évig tart. Egy fél év alatt azonban hány órát él meg a beteg? Mennyi más információ éri ezalatt? És
mégis, a csekély 3 órának nemegyszer életsorsot meghatározó jelentősége van!
A GYB elméleti megalapozásához a modern pszicholingvisztikai kutatások is sokat ígérő adatokat szolgáltatnak. E
kutatások gyakorlatba való átültetése még a jövő feladata.
A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS KOMMUNIKÁCIÓELMÉLETI ALAPJAI
A pszichoterápia gyógyító célú beavatkozás közvetlen emberi kommunikáció segítségével.
Eszközünk a kommunikáció, elengedhetetlen tehát, hogy alapvető fogalmakkal és törvényszerűségekkel
megismerkedjünk. Közvetlen emberi kommunikációról beszélünk, bár a segítő hivatások egyes területein a
közvetett kommunikáció lehetséges csupán (telefonszolgálatok, levelezési tanácsadás stb.). Ezek speciális
problémákat vetnek fel, amelyekkel itt nem foglalkozunk.
A kommunikációról általában
A kommunikáció információk továbbítása és egységes jelrendszer szerinti dekódolása. Az emberi kommunikáció
egyik sajátossága, hogy a közölt és a dekódolt (felfogott) információk mennyisége között jelentős különbség van.
Egyesek szerint a közölt információnak csak mintegy tizedét fogjuk fel. Sőt, a közlő fél is így van: az általa közölt
információmennyiség nagyobb része számára sem tudatosul. A segítő kapcsolat lényegét ebben is
megfogalmazhatjuk: a szakember, képzettségénél fogva olyan információk dekódolására is képes, amelyek a
kommunikációs folyamat során általában rejtve maradnak. A terapeuta a fenti mintegy 1 %-nál jóval nagyobb
információmennyiség dekódolására képes, és azt kliensének visszajelezve, őt önismeretének magasabb szintjére
juttatja. A segítő kapcsolatra való képzés feladata ebben a megfogalmazásban tehát nem más, mint a rejtett
közlések olvasásában való jártasság megszerzése.
Kommunikáció, azaz információcsere gépek között is létrejöhet. Az emberi kommunikáció részben biológiai
örökletes adottságokon alapul, nagyobbrészt azonban a szocializáció során fejlődik ki. A biológiai alapok
tanulmányozásában az etológia ismeretei nélkülözhetetlenek. Közismert, hogy az állatok jelrendszere jelentős
szerepet játszik az egyed és a faj fenntartásában. Az állatok jelrendszere analógiás jellegű (mint az embernél a nem
verbális csatorna jelei). A majmok jelrendszere 5-6 féle elkülöníthető egységből áll, ezek az adott hang különféle
minőségeiből fakadnak (hangszín, hangerő). Az állatoknak az emberi szóképekhez hasonló jelrendszere nincs.
A kommunikációval kapcsolatban egy pár fogalmat meg kell ismernünk hisz ezek a gyógyító beszélgetésnek is
alapját képezik.
A kommunikáció szükségszerűsége, vagy kommunikációs kényszer eleve azt jelenti, hogy társas közegben nem
lehet nem kommunikálni. A kommunikációról való teljes lemondás is közlést jelent. Ugyancsak közlés értékű, ha
egy közlési csatornát torlaszolunk el (pl. teljesen merev arccal, tehát a mimikái csatorna gátlásával közlünk valamit
kollégánkkal: az illető ezt haragnak, vagy valamilyen más, különleges lelki állapotnak fogja tulajdonítani). A
látszólagos kommunikáció hiány, hosszabb szünet különös jelentőséggel bírhat a pszichoterápiás beszélgetés során.
Igazában tehát ez sem közlésnélküliség. Az adott helyzetben átlagosan elvárható kommunikatív viselkedést szigorú
szabályok írják elő, s az ettől való eltérés feszültséget, haragot vagy szorongást vált ki. Gondoljunk pl. arra, hogy
egy vasúti kupéban többen utaznak, de mindenki csendben van. Majd belép valaki, s erőltetetten próbál
beszélgetést beindítani. Vagy pl. elmegy a pszichológushoz valaki, hosszú perceken keresztül kínosan hallgatnak,
mert a szakember úgy véli, "nem szabad beavatkoznia". Különösen szigorú szabályok határozza meg a
tekintetváltás időtartamát és gyakoriság.
12
A freudi hagyományokat követő pszichoterápiás irányzatokban nagy hangsúlyt kapott a non-direktivitás elve. A
terapeuta tehát betegét semmilyen vonatkozásban nem irányítja, hanem teljesen az ő lelki folyamataira
hagyatkozik. Freud - mint tudjuk - a fekvő beteg feje mögé ült, s Így a tekintetváltást és a mimikai
megnyilvánulásokat is kikapcsolta (ún. klasszikus analitikus helyzet). Rogers és iskolája is hangsúlyozza, hogy a
terápiás kommunikáció a kliens belső törvényszerűségei szerint folyjék. A lélekgyógyászat gyakorlatában a non-
direktivitás eleve gyakran eltorzul és "non-kommunikáció" lesz belőle. Sok szakember úgy véli, leginkább akkor
kerülheti el a "direktivitás" veszélyét, ha összes közlési csatornáját leblokkolja. A terápiás csoport vezetője pl.
szótlanul, szemét lesütve, merev arccal ül a körben, s várja, hogy a növekvő feszültség valakit majd csak szólásra
bír. Serdülőkorú betegem azért hagyta ott előző orvosát, mert nem bírta tovább, hogy minden 45 percből fél óra
feszült hallgatással telt el. A tévesen nem kommunikációként értelmezett non-direktivitás mégiscsak közlés a beteg
számára. Jelentése azonban egészen más, mint a szakember számára. A hosszú hallgatást a betegek a
legkülönfélébb módon értelmezhetik. A terapeuta kommunikációjának visszafogásával keltett szorongás, amely a
dinamikusan vezetett csoportokban gyakorta alkalmazott eszköz, kétélű fegyver, s csak gyakorlott szakember
kezébe való.
A kommunikáció többcsatornás jellege azt jelenti, hogy közléseink egyszerre, párhuzamosan, több csatornán
valósulnak meg. Pl. beszélünk, közben gesztikulálunk, arckifejezésünk változik stb. Még az írott közlés is
többcsatornás jellegű, mivel a nyelvi anyagon túlmenően a szófűzés, a mondatszerkesztés, saját kifejezések, a
szövegkörnyezet további információkat hordoz. Kognitív lélektani megközelítésben hozzátehetjük, hogy a szöveg
mögött állandó jellegű beállítódások, ún. kognitív sémák is felismerhetők. Hangszalagra felvett szövegek már az
ún. vokális csatorna üzeneteit is hordozzák (hangszín, hangsúly stb.) Ugyanezzel a lehetőséggel rendelkezik a
telefonsegélyszolgálatokban dolgozó szakember is.
A kommunikáció többszintű. Ezen azt értjük, hogy a közlés tartalmi és viszony-mozzanatokat hordoz. Nemcsak
közlünk valamit, hanem a partnerhez fűződő viszonyunkat is kifejezzük. (Másként a munkatársainkkal,
feletteseinkkel, családtagjainkkal, vagy egy kellemetlenkedő csavargóval). A viszonyközlések elsősorban a nem
verbális csatornákon jelennek meg, de a szóhasználatban is kifejezésre jutnak. A segítő kapcsolatban a viszony
folyamatos fejlődését a közlések jellege is követi. A terapeuta elősegítheti a bizalmas viszony alakulását azzal,
hogy gazdagon éli a bizalmat, melegséget, elfogadást kifejező jelzésekkel (tekintet, mosoly, hangsúly stb.).
A kommunikáció tagoltsága azt jelenti, hogy a közlés nem valami egyenletes, végtelen folyam, hanem kisebb-
nagyobb egységekre tagolódik. Ilyen egység a mondat, de ennél kisebb és nagyobb egységek is vannak. (Ezekkel a
kérdésekkel részletesen a pszicholingvisztika foglalkozik lélektani szempontból.) A beszéd tagoltságának a
kórlélektanban is nagy jelentősége van. Egyes betegek tagolatlanul árasztják magukból a közlendőket, mások
beszéde széttöredezett, logikátlan egységekre bomlik. Legsúlyosabb formája ennek a parafréniában szenvedő
betegek primer inkoherenciája, ahol a széttöredezett gondolati egységek között kapcsolat alig ismerhető fel. Ha a
beszéd lelki folyamatok tükre, akkor a jól strukturált beszéd jól strukturált lelket takar. Lelki szenvedéseik miatt
gyötrődő pácienseinknél gyakorta ennek a struktúrának kisebb-nagyobb mértékű hiányát észleljük. A szenvedés,
mint tengerár, elmossa a homokos part szél által épített finom szerkezetét. A beteg önti panaszait, áradnak a
jajszavak. Szenvedésében képtelen arra, hogy figyelmét partnerére irányítsa, a terapeuta megnyilatkozásai
elsuhannak mellette anélkül, a panaszáradatot megakasztanák. A nyelv és a lelki folyamatok zavarainak egyik
leggyakoribb jele, amikor az egyén képtelenné válik párbeszéd, dialógus folytatására, s a beszéde egyre inkább
monológ jelleget ölt. Mindannyian ismerünk embereket, akikkel csak addig lehet "beszélgetni", amíg ők beszélnek.
A lelki zavarok által monológgá torzult beszéd struktúrájának helyreállítása azt jelenti, hogy a szemelj' újra képessé
válik dialógusra. Hiszen a beszéd legtermészetesebb struktúráját a közlés-viszontközlés egységei adják. A terápiás
dialógus különlegessége abban áll, hogy a terapeuta viszont-közlése is a páciens saját megnyilvánulása, annak
visszatükröződése. A terápiás dialógus így a páciensnek önmagával folytatott, de most már strukturált dialógusa
lesz terapeuta: helyettes "információfeldolgozó".
Az a terapeuta, aki a tévesen értelmezett non-direktivitás miatt nem kommunikál, igazában magára hagyja
monologizáló páciensét. Aki persze megkönnyebbül egy 3/4 órás panaszáradat kiöntése után. De a párbeszédet,
főleg önmaga strukturálását nem tanulja meg. A terápiás dialógusról a későbbiekben még bőven lesz szó. A
dialógus kérdése a kommunikáció egy további alapelvéhez vezet bennünket, ez a recipcitás, viszonosság. Vagyis a
közlés megtörténte a partnert viszontközlésre készteti. A viszontközlés elmaradása is közlés, a szükségszerűség
törvénye alól nem lehet kibújni.
Pl. a vonatban egymás mellett ül két ember. Beszélgetés létrejön köztük, vagy sem. Kommunikációs csere azonban
mindenképpen lezajlik közöttük. Rejtett jelzések (tekintet, egymás felé fordulás, olvasmányba mélyedés stb.)
pontosan felmérik egymás készségét arra, hogy akarnak-e szóba elegyedni egymással, vagy sem.
A kommunikáció promotív jellege arra utal, hogy a közlés a másik felet valamilyen befolyás alá vonja. Ebből a
szempontból szimmetrikus és aszimmetrikus közlési helyzeteket különböztetünk meg. Az aszimmetrikus
helyzetben az egyik félnek nagyobb a befolyása a másikra, mint fordítva. A segítő kapcsolat természeténél fogva
aszimmetrikus helyzet.
A kommunikáció pszichológiai szükséglet. A közlés iránti igény természetesen nagy egyéni különbségeket mutat.
Különféle személyiségvonásokkal kapcsolatba hozható, pl. az Eysenck-féle extra-verzió-intraverzió
13
személyiségjegyekkel. Az egyén közlési szükségletétől nagyobb mértékű eltérés olyan késztetéseket szül,
amelynek a megbomlott egyensúly helyreállítását célozzák. Az igényeket meghaladó mennyiségű kommunikáció
túltelítettséghez vezet ami az egyént védekezésre készteti. Elkalandozik a figyelem, feszültség, ingerültség
következhet be. A modern élet általában magával vonja a közlési, információs túltelítettség állapotait. Amikor az
emberek térbeli okok miatt is gyakran érintkeznek egymással, ez többnyire kommunikációs kényszert is jelent. A
szociálpszichológusok crowdingnak ("tömegesedés") nevezik azt a jelenséget, amely állatokon figyelhető meg. Ha
a kísérleti patkányok száma a ketrecben egy bizonyos sűrűséget meghalad, viselkedésük megváltozik. Különféle
agresszív megnyilvánulásokat vesznek fel, szaporodásuk leáll. A kommunikációs túlkínálat az idegrendszeri
aktiváció szintjének megnövekedésével jár együtt, s ez az egyént elkerülő magatartásra készteti.
Az információs alulkínálat ezzel szemben nyilvánvalóan ingerkereső magatartást vált ki. Az egyének közötti
különbségekből konfliktusok fakadhatnak. Nem ritka például házastársak között, hogy egyiknek a közlési igénye
meghaladja a másikét, s közöttük konfliktusok kiindulópontja lehet.
Akommunikáció alapja tehát valamilyen viszony a másikkal. Ez a viszony az emberi létezés lehetőségi feltétele. A
dialogikus viszony teszi lehetővé a személy kifejlődését és létének fenntartását. Az Én csak a Te által nyilvánulhat
meg igazán, mert az Én a Másikban tárulkozik fel önmaga számára. Az én-te viszony elemzése képezi a Lacan-féle
pszichoterápiás iskola, valamint az ún. dialógus-filozófiák központi kérdését (Lacan 1966. Buber, 1970).
A segítő kapcsolatok és a beszéd
A gyógyító beszélgetés - nevében is kifejezi - eszközül a beszédet használja. A beszéd több, mint a nyelv,
mondhatnánk, "alkalmazott" nyelv. A nyelv, kódok rendszere, amely tisztán az írásban jelenik meg. A beszéd nem
verbális jeleket is tartalmaz (ezek írásban többnyire nem jelennek meg). A beszéd tehát a terapeuta úgyszólván
egyetlen eszköze. Ugyanakkor megdöbbentő, mennyire figyelmen kívül hagyja az orvos és pszichológus képzés a
hallgatók beszéd-nevelését. A nyelvi kifejező készség fejlesztése, a beszédhibák kijavítása stb. ugyanígy nem
szerepel az egyetem utáni képzési programokban sem.
Nincs elég terünk arra, hogy a kérdést részletesen taglaljuk. Közéletünkben egyébként is súlyos probléma a
beszédkultúra hiánya. Ez a gond azért is feszítő, mivel a közéletiség az (rótt kommunikációról a beszélt
közvetítőkre (rádió, televízió tevődik át. Naponta "élvezhetjük" egy-egy beszédhibás "tömegkommunikátor"
szereplését, akit selypítése, raccsolása, dadogása láthatóan nem zavar.
A beszédhibák csak a kirívó eseteket jelentik. A gyakorlat mutatja, hogy terapeutáink és jelöltjeink mennyire nem
fordítanak gondot a megfelelő beszéd elsajátítására. Nem arról van szó, hogy színészi beszédet tanuljunk (az sem
ártana). Csupán arra törekedjünk, hogy beszédünk lehetőség szerint optimálisan éljen nyelvi lehetőségeinkkel.
Először a beszéd fontosabb formái követelményeire hívom fel a figyelmet. Szükségesnek tartom, hogy amennyiben
valamely segítő foglalkozás iránt érdeklődik valaki, meglévő esetleges beszédhibáját kijavítsa (javíttassa). A
leggyakoribb ilyen beszédhibák: hadarás, raccsolás, selypítés stb.). Gyakori probléma a hiányos, elnagyolt
artikuláció. Máskor a terapeuta túl halkan, elhalóan beszél. Mindkét hiba fokozott figyelmi erőfeszítésre készteti a
partnert (aki egyébként is gyakran figyelemzavarokkal küszködik). Nagyon fontosnak tartom a kellő hangerő
pontos "beállítását", amely természetesen más csoportos, mint egyéni helyzetben. A hangerő ezen kívül még a
külső körülményeknek is függvénye. Súlyos hibának kell tartani, ha kliensünk visszakérdez, mert nem ért (hall)
meg valamit. Figyelembe kell vennünk, hogy gyakran nem kérdeznek vissza (szorongás miatt, vagy
udvariasságból), s erőtlen közlésünk elvész. Nyilvánvaló, hogy a túl hangos, erőteljes beszéd ugyancsak zavaró,
szorongást keltő lehet.
További szempont, amire kevés gondot fordítunk, a beszéd modulációja és a hangsúly. A hangerő széles skálán
való változtatása, a hangsúlyos elemek kiemelése közléseink értékét jelentősen megnöveli. Nagyon sok terapeuta
színtelen, monoton hangon beszél. A kliensnek kell elvégeznie (ha tudná!) azt a feladatot, amely a terapeutáé:
lényeges és kevésbé lényeges elemek elkülönítését.
Szép, tiszta, kellően erőteljes és árnyalatokban gazdag beszéd lehetővé teszi, hogy a páciens egyébként is hiányos
figyelmi kapacitását a lényegesebb dolgok kössék le.
E néhány formai követelmény mellett a terápiás beszélgetés egykét tartalmi kívánalmára is felhívom a figyelmet.
Mindenekelőtt hangsúlyozom: beszédünk legyen lehetőség szerint konkrét. Kerüljük az elvont, vagy homályos
megfogalmazásokat. Egy összehasonlító vizsgálat kimutatta, hogy (egyéb tulajdonságok egyenlősége mellett) az a
terapeuta hatékonyabb, aki konkrétabb módon fejezi ki magát.
Lehetőség szerint használjunk képes kifejezéseket, metaforákat, mondjunk egyszerű példákat. A magyar nyelv
egyébként is gazdag képes kifejezésekben, éljünk ezzel a lehetőséggel. Ebből is következik, hogy kerüljük az
idegen szavakat, és főképpen ne használjuk a szakmai zsargon fogalmait! Vegyük figyelembe, hogy egy-egy
szakkifejezés, még ha művelt pácienssel van is dolgunk, egészen más jelentés-tartománnyal rendelkezik a laikus
fejében, mint a mienkben.
Szakpszichológus-jelöltekkel folytatott gyakorlaton az egyik kolléga (a egyébként halkan beszélt és hadart is) a
következőt kérdezte az iskolázatlan betegtől: "...és akkor ön ezt hogyan fantáziálja?" A beteg is ismerhette a
"fantáziálás" kifejezést, mely számára azt jelenthette, hogy ül valaki tétlenül, elmélázik, ábrándozik stb. Mivel egy
dolgos parasztasszonyról volt szó, a kérdés még sértő is lehetett számára: 6 nem ér rá "fantáziálni".
Beszédünk konkrét-elvont dimenziója természetesen a partnerünk függvényében változhat. Mégis, inkább a
14
konkrét kifejezésekre törekedjünk, még magasan kvalifikált betegeinknél is. Minél elvontabb egy fogalom, annál
valószínűbb, hogy az emberek eltérően értelmezik ezt.
Külön gondot jelentenek beszédünkben az érzelmi életre vonatkozó kifejezések. Nyilvánvaló, hogy bármiféle
érzelmi állapot szavakba foglalása esetén jelentős információveszteség következik be, hiszen szókincsünk jóval
szűkösebb, mint az érzelmi állapotok gazdagsága. Ugyanakkor klienseink érzelmi zavarokban szenvednek! Ezért
különös gondot fordítsunk arra, hogy ezeket az állapotokat árnyaltan, sok oldalról megközelítve, minél több képes
kifejezéssel, hasonlattal körüljárva írjuk le (helyesebben erre bátorítsuk betegeinket, tanácskérőinket).
A gyógyító beszélgetéssel kapcsolatban még egy fontos tartalmi követelményt kell megfogalmaznunk: a terapeuta
nyelvezete idomuljon a kliens nyelvi adottságaihoz. Mindenekelőtt fel kell mérnünk az illető által használt
fogalmak, kifejezések színvonalát, egyéni sajátosságait és saját nyelvhasználatunkat ehhez "állítjuk be"! Egy idő
után megismerjük kliensünk sajátos fordulatait, s azok pontos egyéni jelentéseit. E kifejezések ezt követően közös
nyelvvé alakulnak, s mi is használhatjuk őket. A csak ebben a kontextusban és csak kettőnk által használt
kifejezések (amelyeket a kommunikáció-elmélet utalásoknak nevez) sajátos, bizalmi légkör gyors kialakítását
teszik lehetővé. Az utalás nem csak azt jelenti tehát, amit más is ért rajta, hanem ezen túlmenően azt is, hogy a
kettőnk közös nyelve, kettőnk együttes történetének "terméke". A kapcsolat intim jellege hangsúlyozódik ezáltal,
ahogy az intimitás magában foglalja mások kizárását a kapcsolatból.
A kliens nyelvéhez való idomulás természetesen ritkán vezet közös, utalásszerű kifejezések használatához. Inkább
arról van szó, hogy legyünk figyelemmel partnerünk ún. privát beszédére. Azokra a sajátos fordulatokra,
kifejezésekre, szavakra, amelyeket ő az átlagnál gyakrabban használ, amelyek rá jellemzőek. Egyszerűbb
emberekre talán még inkább jellemző a privát nyelv használata. A privát nyelv tükrözi azt a környezetet, csoportot
is, amelyhez az egyén tartozik. Gondoljunk pl. a serdülők csoportjaira. Előnyös, ha a terapeuta érti ezt a nyelvet, s
esetenként egy-egy fordulatát esetleg használja is. Ugyanakkor óvatosan kell eljárnunk: nyelvhasználatunknak meg
kell őriznie különállását. Aki "csövesekkel" foglalkozik, nem kell, sőt nem szabad, hogy "csöves" nyelven
beszéljen. Elég, ha jelzi, "értem, amit mondasz, bár én más vagyok". A nyelvi idomulás célja a kommunikáció
lehetőségeinek kiaknázása, a kölcsönös megértésre való törekvés azokkal a nyelvi eszközökkel, amelyek a kliens
rendelkezésére állnak.
Rogersről írják, hogy egy alkalommal egy iskolázatlan csőszerelő került hozzá. A terápiás beszélgetés után
megkérdezték az illetőt, hogy használt-e a foglalkozás. - Azt nem tudom, volt a válasz, de ez az ember biztosan
nagyon ért a csőszerelő mesterséghez.
A kliens nyelvezetéhez való idomulás a jó terápiás kapcsolat megteremtésében fontos szerepet játszik. Az idomulás
nem annyira tartalmi, mint formai kérdéseken múlik. Garfield (1980) a kliens által használt "nyelvi térképek"
figyelembevételére hívja fel a figyelmet. A nyelvi térkép egyén által használt érzékszervi modalitások iránti
fokozott érzékenység, amely vizuális, akusztikus, szomatoszenzoros csoportra osztható. A vizuális nyelvet
használó kliens állítmányai döntően vizuálisak, hallásos nyelvi térkép esetén akusztikusak. A terapeutának
figyelembe kell vennie, hogy partnere milyen "nyelvet" használt, és azon a nyelven kell válaszolnia. A kliens
nehezen tud átállni más reprezentációs térképre, s ilyenkor meg nem értés következhet be. A nyelvi térkép
használata az adott modalitásnak megfelelő állítmányok és jelzők használatát jelenti.
Nézzünk egy példát.
KI: A dolgok sötéten néznek ki mostanában. 1. Thta: . . .talán leírná részletesebben, hadd lássuk, miként mennek a
dolgok. . . (Mindkét fél vizuális térképet használ). 2. Thta: Úgy hangzik, mintha rosszul érezné magát (akusztikus és
szomatoszenzoros "térkép").
KI:.. .Tessék?
A kliens által preferált érzékszervi kódokat közvetve is figyelemmel kísérhetjük. Kimutatták, hogy a beszéd
tonalitása, illetve a spontán kereső szemmozgások iránya és az érzékszervi preferencia között kapcsolat van.
Erőteljes tonalitás - vizuális "térkép"
Közepes tonalitás - akusztikus "térkép"
Alacsony tonalitás - kinesztéziás "térkép" Beszéd közben a szemek általában vízszintes irányú, spontán, "tapogató"
mozgásokat végeznek. A szemek tapogató mozgása a függőleges síkhoz való viszonyában osztályozható.
Természetes, hogy a szemmozgások többségének helyzetéről és irányáról van szó. A tapogató mozgások sík és a
beszédben preferált érzékszervi kódrendszer között kapcsolat mutatható ki. Magas (horizont feletti) szemmozgások
- vizuális kódok Középsíkú szemmozgások - akusztikus kódok Alacsony fekvésű szemmozgások (balra) -
akusztikus kódok Alacsony fekvésű szemmozgások (jobbra) - kinesztéziás kódok
A szemmozgások megfigyelésének csak akkor van értelme, ha azok spontaneitása érvényesülhet. Ha a beszélgető
partnerek egymással úgy ülnek szemben, hogy a szagittális sík egybeesik, a Thta tekintete zavarja a kliens
szemmozgásait, kényszeríti szembenézésre, ugyanakkor "menekülő" oldalpillantásokra is. Ezért is fontos, hogy a
terápiás helyzetben a két fél nyílirányú testtengelye tompaszöget zárjon be, így a tekintetváltásnak nincs akadálya,
de kényszere sem, s a spontán szemmozgások érvényesülhetnek (ugyanakkor megfigyelhetőek, ami derékszögű
tengelyek esetén már nem lehetséges).
A kommunikáció csatornái
A"csatorna" kifejezést az információelméletből kölcsönözzünk. Csatornán a jeleknek valamely önálló rendszerét
15
értjük, amely információk továbbítósára alkalmas. Szó volt róla, hogy az emberi közlés többcsatornás jellegű.
Indokolt ezért, ha a kommunikáció csatornáit rendszerezetten is áttekintjük.
Hagyományosan két csatorna-típust különítünk el: verbális és nem verbális csatornákat. Mint említettük, a verbális
csatorna az emberi kommunikáció egyedülálló sajátossága, amely az állatvilágban nem található. A szavak által
közölt információegységek jól körülírt kategóriák, az információelméletből kölcsönözve "digitális" jelek. A nem
verbális csatornák ezzel szemben elsősorban "analógiás" jellegű információkat továbbítanak.
I. A verbális csatorna
A terapeuta beszéde iránt támasztott követelmények, amelyeket a fentiekben fogalmaztam meg, nagyobbrészt a
verbális csatornára vonatkoznak. (Másrészt viszont a nem verbális, elsősorban a vokális csatorna kiművelését
igénylik.)
Az összehasonlítás kedvéért azt mondtuk, hogy a verbális csatorna körülhatárolt információegységekkel,
fogalmakkal dolgozik. Ez azonban csak bizonyos megközelítéssel érvényes. A gyakorlatból is tudjuk, hogy az
emberek mást és mást érthetnek az egyes fogalmak alatt. Nem ugyanott jelölik meg a kategóriák határait. Sőt, e
határok a helyzetek függvényében módosulhatnak.
A pszichopatológia számos olyan állapotot ismer, amelyben a beteg fogalmainak rendszere felbomlik. Új, mások
számára érthetetlen kifejezések jelennek meg. (Gondoljunk pl. a schizophrenia egyes formáira, (neologismák, új
fogalomképzés), vagy a schizophasia állapotára, amikor a beteg beszéde teljesen új, érthető struktúra és fogalmak
nélküli formát vesz fel. Egyes személyiségzavarokra különösen jellemző, hogy a fogalmak határai elmosódottak, s
önkényesen változtathatlak. "Unklar", homályos gondolkodású, többnyire pszichopátiás személyiségszerkezetű
egyénekről van szó.
Ha a beszédet mint egységes folyamatot fogjuk fel, figyelemmel kell lennünk annak szabályos-szabálytalan
dimenziójára. Az átlagos, mindennapi beszéd bizonyos hibaszázalékkal dolgozik. A mondatok néha nem
szabályosak, a szavak néha rosszul sikerülnek stb. Túlzottan hibamentes, szabályos beszéd nemegyszer valamilyen
kóros állapotot tükröz. Mischler és Waxler (1968) ismerte fel, hogy szkizofrén gyermekek családjában a
kommunikáció stílusa túl szabályos. Kevés a variációs lehetőség, s ez a gyermek kognitív fejlődése szempontjából
hátrányos. Kényszeres betegeknél is gyakran tapasztaljuk, hogy mondataik teljesen lezártak, tökéletesek,
szabályosak.
A verbális közlés folyamatában jelentkező hibák, különösen bizonyos szint fölött, ugyancsak pszichológiai zavar
kifejlődései lehetnek. Érzelmileg feszült, szorongó állapotban több hibát vétünk.
Mahl (1967) tanulmányozta behatóbban e hibákat, amelyek számszerű összege egy adott beszédegységen belül a
mögötte húzódó érzelmi feszültség kifejezője. A gyakoribb zavarjelek a következők: hibás szó, elvetés (nem
megfelelő kifejezés), hosszú szünet, ismétlés, dadogás, hibás szórend, befejezetlen mondat.
A verbális csatornának ezek a felszínen megjelenő zavarai. A modern nyelvészet felismerte, hogy a nyelvi közlés
felszíne mögött egy mélyebb struktúra rejtőzik, amely jelentős mértékben meghatározza, mi jelenik meg a nyílt
közlésekben (ld.: Chomsky: Generatív grammatika (1985). Ezzel párhuzamosan a kognitív irányzatú lélektan és
pszichoterápia is felismerte, hogy gondolkodásunk mélyén eleve adott struktúrák léteznek, amelyek mentén
értelmezzük a világot és benne önmagunkat. E kognitív struktúrák tehát valóságalkotó-formáló lelki mozzanatok
(Neisser, 1984), amelyek az egyénre jellemzőek. A kognitív struktúrákat a nyelv mély rétegében ismerhetjük fel.
Speciálisan a kognitív terápiák foglalkoznak ezekkel a módszerekkel.
A gyógyító beszélgetés során is a nyelvi közlés mélyebb tartalmának felderítésével foglalkozunk. Egy adott
közlésben nem csak a konkrét tartalom tárul fel, hanem az egyénnek a dologhoz, a világhoz, önmagához való
beállítódása is. Hogy minden érthetőbb legyen, lássunk egy rövid kivonatot egy terápiás beszélgetésből.
KI.: Elbocsátások voltak, persze, hogy rám került a sor. Most sokkal rosszabb körülmények között dolgozom.
Thta,: Úgy tűnik, megint a rövidebbet húzta, 8 rosszabb helyzetbe került, mint volt.
KI.: Mindig ez történik. Velem végeztetik a nehezebb munkát, ha valami kényes dolog van, nekem szólnak. De
mégsem fogadnak be. Valahogy kivülmaradok.
Thta.: Ha szükség van magára, igénybeveszik, különben kirekesztik.
KI.: Igen. A családban is így vagyok. Barátok között is. A hétvégén, mikor odamentem hozzájuk, elhallgattak.
Thta: Úgy érzi tehát, hogy sehol sem fogadják be, sőt, szinte eltaszítják maguktól a emberek. Erre utal az is, hogy
elhallgatnak, mert megjelent közöttük.
- A terapeuta e beszélgetésben tehát felismeri, hogy a konkrét elbeszélés mögött a kliens beállítódásai jelennek
meg, s visszajelzéseivel ezeket a beállítódásokat "szólítja meg", /Kihasználnak - kirekesztenek. Az utolsó
megnyilatkozásban rejtetten ok -okozati összefüggést fejez ki a kliens, a terapeuta ezt a post hoc ergo propter hoc
típusú/ logikai műveletet emeli ki.
Amely struktúrák tehát állandó jellegű beállítódások, attitűdök, amelyek a verbális viselkedésben megjelennek és
abból kiemelhetők. Amikor a terapeuta empátiás visszajelzést ad, ezt a felismert mély struktúrát is visszatükrözi
(amennyiben a páciens képes annak befogadására). Tehát a nyelvi közléseink visszatükrözése által önmagáról
mélyebb szintű ismeretekre tesz szert.
II. A nem verbális csatornák
A nem szóbeli közlési csatornáknak igen fontos szerepe van a közvetlen kommunikációban. Ezáltal lesz a beszéd
16
összehasonlíthatatlanul több mint a nyelv. Feltételezhető, hogy a médiákon belül a televízió többek között annak
köszönheti sikerét, hogy a kommunikációnak gyakorlatilag az összes csatornáját közvetíteni tudja.
Melyek a nem verbális csatornák funkciói?
Mindenekelőtt érzelmeket fejezünk ki ezáltal, úgy, ahogy azok bennünk keletkeznek. Nagy múltra tekint vissza
annak kutatása, hogy hányféle érzelmi állapot különíthető el az arckifejezés (mimikai kód) alapján. Ma már tudjuk,
hogy ez részben kultúrától is függ, a mimikai kód nem mindenütt jelenti ugyanazt. Mindenesetre 7-8 érzelmi
alapállapotot kultúrától függetlenül meg tudunk különböztetni. Egy adott kultúrkörön belül (pl. európai) ennél több
érzelmi állapotot is képesek differenciálni a kísérleti alanyok.
A nem verbális csatornák illusztratív funkciója azt jelenti, hogy a szóban közölt anyagot hangsúlyozzuk, kiemeljük,
aláfestjük, vagy ellenkezőleg, elmossuk, tompítjuk, mérsékeljük.
A szabályozó funkció a kommunikáció menetére van befolyással. Gyorsítás, lassítás, leállítás, újraindítás tartozhat
ide. Egy gesztus, tekintet, arckifejezés elég ahhoz, hogy jelezzük: "elég, hagyd abba". Vagy ellenkezőleg,
"folytasd". A tekintetváltás alapvető szerepet játszik a párbeszéd átadásában: ezen szándékunkat a partnerre való
nézéssel, feléfordulással fejezzük ki.
A nem verbális közlések közé sorolják az emblémákat, amelyek segítségével az egyén valamely csoporthoz,
közösséghez, szervezethez való tartozását fejezi ki. (Tetoválás, öltözködés, jelvények, sajátos kifejezések
használata, pl. elvtárs). A terápiás gyakorlatban az emblémák nemegyszer eligazító szerepet hordoznak. A
terapeuta nyelvi készletét rugalmasan ennek megfelelően állíthatja be.
A nem verbális csatornák adaptáló funkciója segítségével a helyzethez való viszonyunkat fejezzük ki (pl. unalom,
érdektelenség, vagy ellenkezőleg, feszült érdeklődés, netalántán kényszerhelyzet).
Didaktikus és terápiás szempontból az egyes csatornákról külön-külön is fogalmazzunk meg néhány gondolatot.
1. Magához a beszédhez legszorosabban a vokális csatorna kapcsolódik. A következő főbb elemekből tevődik
össze: hangnem, hanghordozás, hangsúly, a beszéd üteme, szünetek, a beszéd intenzitása, lejtése stb. játszik
elsősorban szerepet. Állatok kommunikációjában a hangnem és hanghordozás variációi fejlettek.
A vokális csatorna magnófelvételek, vagy telefonon folytatott beszélgetések, rádióközvetítés alapján is
érvényesülhet. A magnóról való visszajátszásnak ezért is nagy szerepe van a segítő kapcsolatokra való
felkészítésben.
A hangsúly szerepéről már szó volt a szép beszéddel kapcsolatos fejtegetések során. Itt kell megjegyeznünk, hogy a
nyelvi pongyolaság a magyar nyelvtől idegen hangsúlyozási stílusok formájában is terjed: gyakran hallunk olyan
beszédet, ahol a szó vagy a mondat végén felviszik a hangsúlyt. Pedig a magyar beszéd elöl hangsúlyoz és
ereszkedő lejtésű. Inkább stiláris kérdésről van szó, de mivel a beszéd az eszközünk, igyekeznünk kell azt szépen és
jól használni.
Hangsúlyozás útján emeljük ki a lényeges mondanivalót, vagy elsimítjuk azt, amit nem tartunk fontosnak. A
beszéd dallama a verbális anyagot minősíti. Akár a tényleges tartalmával ellentettjében fordítja, amikor a
dallammal gúnyos, vagy humoros minősítést fejezünk ki.
A vokális csatornához tartozik a szünet is. Szünettel hangsúlyozhatunk valamit, de zavarunk kifejeződése is lehet,
feszültséget, gátlást, a beszéd elakadását jelzi. A tévesen értelmezett non-direktivitás esetén a szünetet a terapeuta
nem oldja fel, hagyja, hogy kliense(i) feszültsége növekedjék. A fentiekben már kifejtettem ezzel kapcsolatos
álláspontomat. A terápiás légkör kialakításában a szavaknál nagyobb jelentősége van a terapeuta nem verbális
közléseinek (a szorongó beteg figyelmi kapacitása egyébként is beszűkült, a nem verbális jelzéseket azonban
automatikusan felfogja). Fontosnak tartom ezért, hogy a terapeuta tudatosan használja a nem verbális, elsősorban a
vokális csatorna lehetőségeit. Beszéde legyen árnyalt, nyugalmat és határozottságot tükröző, jól hangsúlyozott. A
vokális csatornának kiemelt jelentősége van a szuggesztív pszichoterápiás módszerek esetében (hipnózis,
relaxációs módszerek). Nyilvánvaló, hogy ez esetben a vokális csatorna esetenként fontosabb szerepet játszik, mint
maga a verbális közlés.
2. A mimikai kód embernél ugyancsak rendkívüli szerepet játszik. A terápiás helyzetben különösen fontos, hogy az
arckifejezés olvasását a kommunikáció egészébe integráljuk. Kivételes esetektől eltekintve (klasszikus analízis,
telefonszolgálat) a segítő kommunikáció szemtől szembe helyzetben történik. Különösen kiemelt szerepe van a
tekintetnek. (Kutatásokban a tekintetváltást a szemek mozgását külön tornaként kezelik.)
1. ábra A kliens és a segítő térbeli elhelyezkedés a GYB
során
A terápiás helyiséget úgy rendezzük be, hogy a
beszélgető felek egymás arcát lássák, egyik se legyen
árnyékban vagy erős fénnyel szemben. A partnerek
között ne legyen semmi, legfeljebb alacsony
dohányzóasztal. (Semmiképpen ne íróasztal mögül
beszéljünk!) A két ülőalkalmatosság tengelye
egymással tompaszöget zárjon be, hogy a felek
kényelmesen egymásra nézhessenek, ha akarnak. Ne
legyen a két szék (fotel) egymással szembeállítva! így
17
ugyanis állandó tekintetváltási kényszer állna elő, amely rendkívül zavaró. A tekintetváltás időtartamát,
szaporaságát szigorú szabályok uralják. Terápiás helyzetben pontosan kliensünk igényei szerint kell igazodnunk.
Nem helyes, ha tekintetünket állandóan magán érzi. Ugyanakkor tekintetváltási kezdeményezéseit bátorítanunk
kell. Betegeink nagyobb része félénk, szorongó, kétségbeesett. Gátolt személyek tekintetváltása ritkább, és az egyes
váltások időtartama rövidebb (elkapja tekintetét). Súlyosabb állapotban lévők állandóan lesütik a szemüket,
félrenéznek. Ritkán előfordul, hogy a mimikai viselkedést, köztük a tekintetváltás szabályozását külön szerepjáték
gyakorlatok keretében oktatjuk. (Erősen gátolt, autisztikus betegek.)
Partnerünk szemének észlelése nem csupán a tekintetváltás miatt fontos. A szempillák mozgása sokat elárul az
egyén belső állapotáról. A pillacsapások átlagos gyakoriságát érzelmi tényező jelentősen befolyásolják.
Amennyiben a verbális közlés érzelmileg is hangsúlyos, ezt többnyire szapora pillacsapás sorozatok jelzik. Nem
egyszer csupán a pillamozgásokra vagyunk utalva, mert gátolt partnerünk a vokális csatornán érzelmeket nem tud
kifejezni.
Erősebb érzelmi hatásra a szemek könnybelábadnak, vagy legalábbis csillogóvá válnak. A könnybelábadást
általában kompenzálni igyekeznek: van aki tartósan lecsukja szemét, mások szapora pislogással megoldják (a gyors
pillamozgás a felesleges könnyet el szivattyúzza a könnycsatornán át). Mások a szemüket dörzsölik stb. A
könnyelválasztás érzelmi szabályozás alatt is áll. A pillacsapás ezért összetettebb, több dolgot is kifejezni képes
élettani jelenség.
A mimikai csatorna másik fontos eleme a száj és arcizomzat mozgásával kapcsolatos. Közelebbről a nevetéssel és
mosollyal foglalkozunk.
A mosoly és nevetés olyan belső érzelmi állapotot tükröz, amely szorongással ellentétes (un. ellentett reakció, mint
pl. a relaxált állapot is) (1. Wolpe, 1958). A mosoly ezen túl közlést is jelent, ezt a belső állapotot közvetíti a másik
felé. Promotív ereje kifejezett: viszontmosolyra késztet, ha ránk mosolyognak, szinte lehetetlen vissza nem
mosolyogni. Éppen ezért van kiemelt jelentősége a mosolynak a nyugodt, bizalmas légkör megteremtésében.
Komor, merev arcú, mosolytalan tanácsadó, terapeuta elmulaszt egy nagy lehetőséget. A mosoly nem öncél.
Kliensünk állapota a döntő. Nyilván nem mosolygunk, ha éppen zokogva adja elő élete tragédiáját. A
mosolypromotív jellege miatt, esetenként mint "tesztvizsgálat" is alkalmazható. Különösen, ha kliensünket még
nem ismerjük kellően. Ha rámosolygunk, a viszontmosoly jellegéből érzelmi állapotára következtethetünk.
Háromféle viszontreakció lehetséges (azokról a súlyos betegekről nem beszélve, akik mosolyunkat esetleg
kinevetésnek, gúnyolódásnak értelmezik). A viszontmosoly megjelenik: érzelmileg viszonylag nyugodt állapot. A
viszonymosoly nem jelenik meg: feszültség, szorongás, lehangoltság súlyosabb foka. Torz viszontmosoly a kettő
közti állapot. A szájzugok ugyan széthúzódnak, /m.buccalis/, azonban nem felfelé görbülnek (m. risorius) hanem
egyenesvonalúak maradnak, sőt esetleg kissé lefelé hajlanak. Páciensünk tehát reflex-szerűen visszamosolyog, ez
azonban nem hiteles belső állapotot tükröz.
A három reakció közt természetesen sok átmenet lehetséges. Néha a viszontmosoly nem több, mint a szájzugok
(vagy csak egyik) enyhe megrezdülése. A belső fedezet nélküli viszontmosoly jellemzője még, hogy
villanásszerűen szűnik meg, szemben az átélt mosollyal, amely fokozatosan oldódik.
3. A mozgás
A gyűjtőnév alá számos elkülöníthető közlési csatorna tartozik. Ezek:
- a gesztus (fej- és kéz mozgásai, pantomímia)
- a testtartás és helyzet (ún. poszturális közlések)
- a proxemikai jelek (a térköz-szabályozás kérdése)
- a kinezika (mozgás stílusa)
- végül az érintés kérdései.
Kiterjedt kutatómunka folyik a kommunikációnak egyes mozgásos elemeivel kapcsolatban. Könyvünkben a
gyógyító beszélgetéssel foglalkozunk s nem érintjük azokat a módszereket, amelyeket nem verbális pszichoterápiák
néven foglalnak össze. így a mozgásos kommunikációval csak annyiban foglalkozunk, amennyiben témánk
szempontjából fontos.
Említettem, hogy a terápiás helyzetet úgy alakítjuk ki, hogy teljes egészében láthassuk egymást. A gesztikuláció és
testtartás jelei csak így érvényesülhetnek.
Gátolt betegeink beszédét gesztusok gyakran egyáltalán nem kísérik. Mások (pl. hisztériás, vagy mániás betegek)
széles gesztusokkal kísérik mondanivalójukat. A gesztus elsősorban hangsúlyt ad, kiemel, lehatárol valamit.
Hozzájárulhat a mondanivaló tagolásához.
Megkülönböztetünk nyitott és zárt gesztikulációt (pantomímiát). Nyitott gesztikuláció esetén a mozgások szélesek,
a karok egymástól távol kerülnek, a tenyerek fölfelé és kifelé irányulnak, a fej egyenes tartásban van, néha akár
kissé fölfelé is irányul. (Emellett a tekintetváltás többnyire hosszabb, gyakoribb.) Zárt pantomimika esetén a karok
alig, vagy kis amplitúdóval mozognak, a tenyerek lefelé irányulnak. A fej előrehajlik ("lehorgasztja fejét"). A két
szélsőség között az átmenet folyamatos.
Fontos, hogy a terápiás ülések során gesztusaink nyitottak legyenek. Természetesen vegyük figyelembe a kliens
állapotát is. Túlzottan gátolt betegnél a mi mozgásaink is valamivel zártabbak lehetnek. Sok terapeuta elfeledkezik
karjairól, amelyek pedig melegséget, elfogadást, érdeklődést, odafordulást fejeznek ki. Nemegyszer láttam már
18
terapeutát, amint karjait összefonva
beszélgetett.
Mivel a gyógyító beszélgetés többnyire ülő helyzetben történik, a testtartási és kinezikai jeleknek kevesebb szerepe
van. Bár a gyakorlott terapeuta már abból következtethet, hogyan jön be kliense a szobába, hogy tartja magát ülés
közben. Szorongó betegek gyakran mereven ülnek, nem mernek kényelmesen hátradőlni. Sikeres beszélgetés végén
a páciens testtartása oldottabbá válik. A mozgásos kommunikáció törvényszerűségeit részletesen Birdwhis-tell
(1970) tanulmányozta. Hall kutatásaiból ismert, hogy az emberek közötti téri távolságot ugyancsak szigorú
szabályok vezérlik. Hall (1966) 8 típusba sorolta az emberek közötti távolságokat. A terápiás szituáció a távolságot
többnyire előre rögzíti. Még az ülő helyzet is módot ad a közelség-távolság változtatására: feléfordulás, vagy
elfordulás, előrehajolás, vagy hátradőlés formájában. Jó, ha a terapeuta néha él ezzel a lehetőséggel, s fontosabb
helyzeteket közelebbhajolással is hangsúlyoz.
Rendelőmet úgy alakítottam ki, hogy többféle ülési rend is elképzelhető. Páciensemnek lehetőséget adok, hogy
ülőhelyét megválassza. Sokak számára a pszichoterápiás helyzetben használt széktávolság ugyanis túl közeli.
4. Kulturális jelek. A terápiás gyakorlat szempontjából viszonylag kevés szerepe van az öltözködés, kozmetikai
szerek használata stb. által nyújtott információknak. Ezek a jelek általában társadalmi réteghez való tartozást
fejeznek ki.
Itt kell megemlítenem, hogy a megfelelő légkör kialakítása szempontjából nem közömbös a terapeuta, vagy segítő
foglalkozású egyén öltözködése sem. Kerülnünk kell minden olyan öltözködési módot, amely kliensünknél
visszatetszést szülhet. A helyzet komolyságát is ki kell fejeznünk megjelenésünkkel (nem képzelhető el még nyári
kánikulában sem, hogy pl. a tanácsadó rövidnadrágban fogadja ügyfelét). Megjelenésünk feleljen meg annak az
átlagos elvárásnak is, amit státusunkkal szemben támasztanak. Orvosoknak, a testi vizsgálat idejét beszámítva, nem
javasolom, hogy fehér köpenyben végezzenek pszichoterápiát. A lelki problémák úgyis túlzottan orvosi síkra
tolódnak nem kell ezt szimbolikusan is hangsúlyozni.
A metakommunikáció
Ez a fogalom a palo-altoi (California) kommunikációelméleti iskola, elsősorban Bateson (Batson et al. 1956)
nevéhez fűződik. Megértéséhez ismét számítógépes analógiához folyamodunk. Mindenféle számítógépes
művelethez szükség van információra és szükség van egy műveleti utasításra is, hogy a gép mit csináljon az
informácóval. Tehát szükség van információra, és egy információra az információról.
A metakommunikáció közlés a közlésről. Ez a kommunikáció összes csatornáján megjelenhet, tehát a verbálison is.
Vagyis a metakommunikáció nem azonos a nem verbális csatornák összességével. Utóbbiak azonban döntően
metakommunikatív közléseket hordoznak. A metakommunikáció jelentőségére többek között maga a kaliforniai
iskola mutatott rá. Felismerték, hogy súlyosan kóros (skizofrén beteget hordozó) családokban az anya verbális és
metakommunikatív jelzései közti feloldhatatlan ellentmondás a gyermekeknél skizofrénia kialakulását mozdíthatja
elő (un. kettős kötés, double bind elmélet).
A metakommunikáció viszonyokat fejez ki: viszony a befogadóhoz, a tartalomhoz és a szituációhoz.
Már említettem, hogy a közlésben mindig kifejeződik a partnerhez fűződő viszony, s ennek alakulása a közlés
változásában is megjelenik. A terapeuta-páciens viszonyban különösen fontos, hogy kifejeződjék feltétel nélküli,
elfogadó magatartásunk, amely a gyógyító tevékenység alapfeltétele. Ennek részleteiről a Feltétel nélküli elfogadás
c. fejezetben lesz szó.
A metakommunikáció kifejezi a közölt tartalomhoz való viszonyunkat is. Igaz vagy nem, fontos vagy nem, amit
mondunk. Egy apró kis jel, hangsúly elég ahhoz, hogy a mondat állítását ellenkezőjére fordítsuk. "Igen, Kovács
derék ember" megfelelő hangsúllyal, vagy ajakbiggyesztéssel kiejtve épp az ellenkezőjét jelenti.
Kifejezzük viszonyunkat a szituációhoz is, amelyben a közlés történik. Utalunk szerepünkre, amelyet hordunk.
Lásd pl. a hadsereget, ahol az élesen elkülönült szerepek a kommunikáció megfelelő formájával járnak együtt.
Ugyanezt a közlést másképp adja elő a katona a felettesének, mint alárendeltjének. A közvetlen kontextusra való
utalás is megjelenik a metakommunikációban. Pl. kifejeződik a domináns, vagy alárendelt viszony, távolság vagy
közelség. A metakommunikáció kulturálisan is minősíti a közölt anyagot. Pl. játékossá, humorossá alakítja.
Nincsen közlés metakommunikáció nélkül. Verbális csatorna is - mint említettem - hordoz ilyen közlést, a
szóhasználat, a kontextus segítségével.
Végül még egy infomációelméleti analógiát érdemes felhozni. A metakommunikatív közlés is analógiás
természetű, mint a nem verbális csatornák jelei általában. Idegrendszerünk mind digitális, mind analóg természetű
jelek feldolgozására képes. Bármely, az idegrendszerbe befutó jel, a megfelelő érzékszervi reprezentációba befutva
digitális jellé alakul és érzékszervi észlelésként jelenik meg. Az érzékelő pályák azonban oldalágakat
(kollaterálisokat) adnak az un. limbikus lebenyhez is. Valószínűleg itt történik a jelek analóg leképezése, amely
azután különböző érzelmi állapotokban jut kifejezésre.
Amikor gyógyító beszélgetést folytatunk, figyelmünket a rejtett, érzelmi, analóg jellegű közlésekre irányítjuk, s
visszajelzéseinkkel arra bíztatjuk partnerünket, hogy ezeket a közléseket szavakba foglalja, fogalmakba öltöztesse.
Azaz "digitális” jelekké alakítsa át. Tehát "analóg-digitális" jelátalakítást végzünk. Azok a belső lelki tartalmak,
amelyek szenvedést okoznak, kevésbé kínzóak, ha szavakba öltöztetjük őket. Természetesen itt nagyfokú
leegyszerűsítésről van szó.
19
Ujabb ismeretek szerint az agy két féltekéje nem egyforma szerepetjátszik a lelki élet élettani alapjainak
szervezésében. A domináns (jobbkezeseknél a bal) félteke felelős elsősorban a logikai-fogalmi gondolkodás
szervezéséért, a nem domináns félteke pedig az érzelmi élet meghatározója. Amint ezt már többször kimutatták
(Kopp, 1990) a lelki zavarok esetén a két félteke egyensúlya megbomlik. Ebben az értelmezésben a gyógyító
beszélgetés az egyensúly helyreállítását szolgálja.
A tanuláselmélet értelmében vett operáns megerősítés embernél döntően a kommunikációs csatornákon keresztül
érvényesül. A mindennapi életben döntően metakommunikatív üzenetről van szó. A gyógyító beszélgetésben a
szelektív megerősítésnek fontos szerepe van (lásd a Gyógyító beszélgetés hatásmechanizmusa c. fejezetet).
Ismert kísérlet a következő. Egyetemi hallgatók megegyeznek abban, hogy a tanár valamely szokásos
beszédfordulatát befolyásolni fogják. Valahányszor a tanár ezt a fordulatot használja, a hallgatók fokozott
érdeklődést mutatnak: a tanárra emelik tekintetüket, helyeslően bólintanak, intenzíven jegyzetelni kezdenek stb.
Kimutatható, hogy az óra végén az tanár az adott beszédfordulatot gyakrabban használja.
Melyek azok a jelzések, amelyeknek pozitív megerősítő hatása van? Maga a kommunikáció egészében az!
Gondoljunk ismét a vasúti fülkére, ahol a két ismeretlen egymást kölcsönösen, apró lépésekkel bátorítva
bocsátkozik jóízű beszélgetésbe. Pozitív megerősítést szóbeli helyeslés, biztatás, egyetértés stb. is kifejezhet.
Számunkra sokkal fontosabbak azok a többnyire nem tudatosuló, de mégis ható jelzések, amelyek összefoglalóan a
metakommunikáció területére tartoznak, s döntően a nem verbális csatornákon keresztül érvényesülnek.
A segítő kapcsolatban ilyen hatást közvetít a tekintet. A mimika egésze ugyancsak biztatást fejezhet ki, ezen belül a
fejbólintás igenlést, helyeslést jelez. Kiemelt szerepe van a mosolynak. Természetes, hogy az erősítő közlés
többnyire nem egyetlen csatornán érvényesül.
(Emlékezzünk a kommunikáció többcsatornás jellegének törvényére.) Az egyes csatornák részvételi aránya
helyzetenként, egyénenként módosul, s ez végtelen sok árnyalat kifejezését teszi lehetővé.
A vegetatív kommunikáció csatornái
A viselkedés tág fogalmához tartozó vegetatív idegrendszeri reakciókat hagyományosan nem szokták közlési
csatornaként tárgyalni. A segítő, főleg a gyógyító kapcsolatban azonban a testi reakcióknak kiemelt jelentősége
van. Ezeket, legalább is vázlatosan, a nem-orvos terapeutáknak, s más, emberrel foglalkozó hivatások
képviselőinek is ismerniük kell. Ezért jogosultnak tartom, ha külön vegetatív csatornáról beszélünk (Tringer, 1978).
Ebben a fejezetben összefoglaljuk a közvetlenül megfigyelhető és vizsgálható testi reakciókat. Egyesek
természetesen az orvosi kompetencia keretébe tartoznak (lásd a következő fejezetet is).
A szorongó beteg vizsgálata
A szorongást jelző vegetatív tünetek, valamint a szorongó egyén viselkedésének sajátosságai interjú helyzetben,
orvosi exploráció alkalmával is észlelhetőek. Bár a központi aktiváció nagymérvű fokozódása meglehetősen egyéni
módon nyilvánul meg, vannak olyan jellegzetességek, melyek majdnem minden betegnél megmutatkoznak. Az
alapfolyamat azonban mindenképpen az idegrendszer "háttértevékenységének", az aktivációs szintnek a
megváltozása. A szorongásnak, mint minden emocionális reakciónak vegetatív-fiziológiai, viselkedéses-motoros és
kognitív-verbális összetevői vannak. Minél súlyosabb a szorongás, annál több szervrendszer kapcsolódik be. Az
interjú helyzet meglehetősen szúk viselkedési megnyilvánulásokat tesz lehetővé. Ennek következtében a szorongó
egyén vizsgálat alkalmával eléggé egyöntetű és jellegzetes képet mutat.
A vegetatív és viselkedési jegyek észlelése semmiféle műszeres felszerelést nem igényel. Itt nem feltétlenül kóros,
hanem a mindennapi életben is megfigyelhető, egészséges embernél is tapasztalható megnyilvánulásokról van szó.
A pszichoterápiás helyzet műszeres elemzése még nagyon kezdeti stádiumban van.
I. A szorongás vegetatív tüneteinek vizsgálata
1. A bőr és nyálkahártyák reakciói
A bőrön és nyálkahártyákon megfigyelhető tünetek korán felhívják a figyelmünket a szorongásra.
A bőr vaszkularizációjának beidegzése szorongás esetén megváltozik.
Arcpír: Gyakran látjuk, hogy a beteg exploráció közben elpirul. Az elpirulás nem ritkán előtérben álló tünetként az
eritrofóbia alapját képezi. Az arcpír, különösen a hozzá kapcsolódó fóbiás tünetek elsősorban fiataloknál,
adolescens korban jelentkeznek, mindkét nemnél egyaránt. Később is előfordul, fóbiás tüneteket azonban ritkán
eredményez. Egyéb fóbiában szenvedő nőbetegeknél viszont később is gyakori az elpirulás.
Interjú helyzetben az arc elpirulása többnyire kezdetben észlelhető, s a helyzet stressz-hatásának csökkenése
folyamán megszűnik. Más természetű dolog, ha az explorációnál, emocionális, konfliktusos tartalmak feltárásakor
az arcpír újra jelentkezik, mintegy elárulva az adott tartalom érzelmi töltését.
Az arcpír többnyire a betegben is tudatosul, nemegyszer ennek percepciója a szorongást tovább fokozza.
Ez a circulus vitiosus az eritrofóbiában különösen fontos szerepet játszik. Mindig vegyük figyelembe, ha a beteg
elpirul, ez benne szorongásos reakciók elindítását, további erősödését eredményezi.
Az arc elpirulása természetesen könnyebben észrevehető halványabb bőrű, szőke, kevésbé pigmentált egyéneken.
Kellő odafigyeléssel többnyire mindig feltűnik, feltéve, ha a beteg arca megfelelő világításban van. (Nehogy ebből
valaki arra következtessen, hogy a beteg arcát külön meg kell világítani!)
Tapasztalataim szerint bizonyos fokig eltérő módon jelentkezik a bőr egyéb területeinek kipirulása. Ez elsősorban a
nyak, mellkas elülső-felső részének bőrén észlelhető. Nem annyira gyorsan alakul ki és szűnik meg, mint az arcpír.
20
Az exploráció folyamán fokozatosan jelenik meg, és sok esetben egy órás interjú alatt végig fennáll, vagy csak
nagyon lassan oldódik. A beteg többnyire nem tudatosítja olyan mértékben, mint az arcpírt.
Az arc, nyak, fejbőr vaszkularizációjának (és a verejtékmirigyek működésének) gyors megváltozása gyakran
viszketés érzését kelti. A viszketést arról vesszük észre, hogy a beteg öntudatlanul is vakargatja magát. Előadóknál
is gyakran megfigyelhető, enyhe feszültség már eredményezhet viszketést, az orr, homlok stb. vakargatását. A
vakaró mozgásnak azonban feszültségcsökkentő hatása is van, erről később még szólunk, a viselkedéses jegyeknél.
Az arc és nyakbőr kipirulása, izzadás a betegben melegség érzését kelti, nemegyszer megjegyzéseket is tesz, "de
meleg van itt", más beteg legyezgeti magát, tapadó ruháját meglazítja stb. Különösen feltűnő ez akkor, ha
valójában nincs is meleg.
A neurotikus egyén végtagjai közismerten hűvösek. Ne mulasszuk el megtapintani ezért a kezeket, már a kézfogást
is használjuk fel információ szerzésre. Hideg-nyirkos kezek, lagymatag, erőtlen kézfogás (a beteg csak az ujját
nyújtja) szorongás jele lehet. Ez különösen akkor feltűnő, ha közben melegség érzésről panaszkodik, arca kipirul,
kézfején a vénák ugyanakkor nem tágulnak ki arányosan.
A végtagok hűvössége, nyirkossága nem annyira az aktuális szorongás függvénye (mint az arcpír), hanem alkati
szorongásos hajlamé.

A nyálkahártyák reakciói
Szorongás esetén megváltozik a nyálkahártyák nedvtermelése. Mennyiségileg csökken, minőségileg viszkózusabbá
válik, lúgossága csökken.
Ennek leggyakoribb következménye a száj kiszáradása. A szájszárazság mértéke, időbeli lefolyása a szorongás
egyik legjobb mutatója interjú helyzetben. Ne mulasszuk ezért ennek pontos megfigyelését.
A szájszárazságot a beteg is észreveszi többnyire, de nem mindig! Ha tudomásul veszi, hajlamos a gyógyszerek
szedését okolni miatta, még akkor is, ha a szájszárazság nyilvánvalóan csak az adott helyzetben mutatkozik,
gyógyszert pedig folyamatosan szed. A gyógyszer okozta szájszárazság neurotikusoknál könnyen elkülöníthető a
szorongásétól, mert náluk a szorongás erősebben szituáció-függő. Figyelembe kell venni természetesen a gyógyszer
mennyiségét és minőségét.
Enyhébb esetekben a szájszárazság olyan mérvű csupán, hogy maga az egyén nem veszi észre. A vizsgálónak
azonban nem kerülheti el a figyelmét. Melyek ezek a jelek?
A szájnyálkahártyák kiszáradása és a nyál viszkózussá válása megváltoztatja a hangképzést, a beszéd folyamán ez
többféle jellegzetességben tűnik fel. Az ajkak és a nyelv finom mozgásait a kevés és tapadó nyál akadályozza.
Ennek számos hangtani következménye van, mely elsősorban a mássalhangzók kiejtését, színezetét változtatja
meg. Kellő mennyiségű nyál híján a réshangok tompábbak, csengő jellegük elvész (az s kissé selypített jelleget ölt,
az sz éles sziszegő jellege megszűnik, ugyanez érvényes a zöngés párhangjaikra is: zs, z).
Az ajakkal képzett hangok is hasonlóképpen tompulnak, mivel az ajkak a fogakhoz és fogínyhez tapadnak. A
zárhangok csattanó jellege, éles magas frekvenciájú összetevői is megszűnnek, tompa jelleget vesznek fel (cs, t, p
stb.). Mindez a beszédnek sajátos jelleget kölcsönöz, letompított, színtelen, a hangok nehezebben differenciálhatók.
A beszéd sok egyéni hangképzési jellegzetességét elveszíti, a szorongó egyén beszéde uniformizáltabb (annál is
inkább, mert a beszéd emocionális modulációja is csökken, erről később). Súlyos esetben a nyelv mint száraz
"fadarab" mozog a szájüregben.
A beszéd mellékzörejei szorongás esetén két típusba sorolhatók. A hangképzéshez kapcsolódó zörejek azáltal
keletkeznek, hogy a tapadós, viszkózus nyál a nyelvet a kemény szájpadhoz és a fogínyhez tapasztja. Zárhangok
esetén, mikor a nyelv hirtelen elválik a fenti képletektől, az adott mássalhangzót csattogó, cuppanó zörejek kísérik.
A lágyszájpad és az uvula mozgásával kapcsolatos csengő-csattanó mellékzörej abból ered, hogy a lágyszájpad a
hátsó garatfalhoz tapad. Amikor zöngés hangok képzésénél a lágyszájpad az orrüreget megnyitja, csengő, az
orrüregben is rezonáló hang keletkezik, a lágyszájpadnak a garatfalról való "leszakadása" következtében. Hasonló
hang keletkezhet a k képzésekor is, amikor a lágyszájpad a nyelvgyöktől válik el.
A mellékzörejek másik típusa a hangképzéstől független:
Ide sorolhatók azok a hangok, amelyek azáltal keletkeznek, hogy a beteg az ajkak és nyelv szárazságát enyhíteni
igyekszik: nyelvével fogai és az ajkak közti rést "végigkeni", még gyakoribb, hogy nyelvével nedvesíti meg ajkait
(sok eredménnyel ez nem jár, mert a nyelv maga is száraz).
Mégis, a nyelv fokozott, nagy intenzitású mozgatása a nyelv alatt mirigyekből nyálat préselhet ki. Gyakran fordul
elő, hogy a beteg alsó-felső ajkát váltakozva beszívja a szájába, így igyekszik megnedvesíteni azokat.
Mindezek a mozgások esetenként olyan gyakoriak és mérvűek, hogy modorosságnak, mimikai zavarnak
véleményezhetjük, ezzel téves diagnózisra jutunk.
A nyálkahártyák kiszáradása a garatot és légcsövet is érintheti. A nyelés folyamata is megváltozik: a mozgássor
lelassul, a sűrű nyálat lenyelni nehezebb, ugyanakkor a szorongónak gyakran nyelési késztetése van, a száraz garat
nyelési ingert vált ki. A nyelési reflex és a nyelés nehezítettsége gyakran sajátos helyzetet teremt: a betegnek
nyelnie kell, de nem tud, beszéde leáll, nyeldeklő mozgásokat végez, ha lehet, vizet iszik. Más esetben köhögési,
kráko-gási inger lép fel. A köhögés jellegzetesen száraz. Többször inkább torokköszörülésről van szó.
Utóbbi nagyon mindennapos tapasztalat, nyilvánosság előtt gyakran szereplő egyéneknél inkább beszédbeli
21
modorosságnak kell tartanunk. Valószínű, hogy ennek eredete is szorongásra vezethető vissza.
A száj-garat-gége nyálkahártyáin észlelt jelenségek, illetve ezeknek a beszédbeli következményei szorongást
fokozó circulus vitiosust eredményezhetnek, ugyanúgy, mint az arcpírt.
Érthető ezek után, hogy a pszichiátriai explorációnál mennyire elengedhetetlen kellék a pohár víz, melyhez a beteg
bármikor hozzányúlhat.
Az izzadás
A bőr verejtékmirigyeinek és a hónalji, gáttájéki apokrin mirigyeknek viselkedése bizonyos mértékig eltérő.
Szorongás általában növeli a bőr verejtékmirigyeinek aktivitását. Ez az alapja a pszichogalván jelenségnek is.
A hónalj verejtékmirigyeinek fokozott működése sok esetben alkati jelenségnek látszik, különösebb stressz nélkül
is észlelhető. Nem kétséges azonban, hogy szorongásra különösen hajlamos, neurotikus személyiségű, vegetative
labilis beidegzésű egyénekről van szó. A hónalj izzadás (hideg időben is), vagy a végtagok hűvössége (meleg
időben is) azonos értékű tünetek. A hónalj izzadás a beteg ruházatán nemegyszer azonnal észlelhető foltot hagy,
mivel a ruhán (elsősorban a nőknél komoly kozmetikai problémát okozva).
A bőr egyéb részeinek az izzadása inkább az aktuális stresszhelyzettel kapcsolatos. Bizonyos megszorításokkal azt
mondhatjuk, hogy a hónaljizzadás a szorongásos hajlam, a bőr egyéb területeinek nyirkossága, izzadása pedig az
aktuális szorongás mutatója.
Leggyakrabban a tenyér izzadása okoz panaszt, elsősorban neurotikus diákoknál, írómunkát végzőknél. A beteggel
való kézfogás alapján már bizonyos fokig tájékozódhatunk. Interjú közben a beteg tenyerét ruhájába, vagy
zsebkendőjébe törüli. Olyan beteg, aki disszimulálni, elhárítani igyekszik, esetleg úgy segít magán, hogy a
textíliával bevont karosszék vagy fotel karfájára fekteti tenyerét, rejtetten "kéztörlőnek" használva.
Súlyosabb szorongás esetén a beteg láthatóan megizzad, homloka, arca gyöngyözik, arcát törülgeti. Nemegyszer
látható izzadság nélkül is homlokát törli: melege van, bőre kipirul.
Testi vizsgálat közben ne mulasszuk el a bőr nyirkosságának megfigyelését.
Az izzadás és szorongás kapcsolata egyébként annyira kézenfekvő és közismert, hogy a köznyelv is használ olyan
fordulatokat, melyekben a szorongás mértékét az izzadtság mértéke fejezi ki. A diák a vizsga után azt mondja: jól
megizzadtam stb.
A szorongó beteg szaga
Nagynevű belgyógyász tanárom fejtegette előadásaiban, hogy némely betegség a szagáról felismerhető. Jó
belgyógyász a kórterembe lépve szagról megállapítja, hogy ott májbeteg van.
Legtöbbször a szorongó betegnek is szaga van. Természetesen ez a szag intenzitásában és jellegében
nagymértékben függ a beteg ápoltságától, ruhája tisztaságától és frissességétől.
A beteg szagát a kozmetikai szerek jelentősen módosítják. Annál is inkább, mert ha a beteg fokozottan izzad, az
illatszerek kipárolgása is erőteljesebb. A hónalj dezodorán sokra ez különösen érvényes. Megfelelő gyakorlattal
azonban az illatszer szaga mellett a beteg saját szaga is felismerhető. Arra is gondoljunk, hogy a nagyon izzadó
beteg védekezésül erőteljesebb illatszereket használ. Belépéskor esetleg csak ezt vesszük észre, s főleg
nőbetegeknél arra a következtetésre juthatunk, hogy önmagát kellető, extravertált, nőiességét túlhangsúlyozó
személyiségről van szó, holott épp az ellenkezője igaz: szorongó gátolt, vegetatív panaszaival küszködő beteg áll
előttünk, aki izzadságszagát igyekszik elfedni illatszerekkel.
2. A szorongás szemtünetei
Régi közismert tény, hogy a "szemek sok mindent elárulnak". Tudjuk azonban, hogy a szemek emocionális közlése
nem vonatkoztatható el az arc mimikájának egészétől. Jelenleg csupán azokat a jelenségeket vesszük szemügyre,
amelyek a szorongással, emocionális állapottal közvetlenül kapcsolatban vannak.
A szempillacsapás gyakorisága és jellege a szorongásos állapottal szoros kapcsolatban van, a stressz-hatás
növekedésével a pillacsapások száma nő. Exploráció közben ezt jól megfigyelhetjük és értékes támpontokat
kapunk.
Ritkán a szemhéjak állandó jelleggel félig-kétharmadig zárva vannak. Volt betegem, aki exploráció közben alig
nyitotta ki a szemét. Ezek inkább másodlagos tünetek, a fokozott könnyelválasztás kivédését, illetve elrejtését
célozzák. Úgy kell elképzelnünk tehát, hogy az organizmus stressz-állapotának lassú változásai a pillacsapás
szaporaságának lassú átlagváltozásaiban tükröződnek és ezekre a lassú hullámokra az aktuális emocionális
hullámzás szaporább frekvenciái rakódnak rá. A kettőt interjú helyzetben nehéz elkülöníteni. Előbbiről durva
tájékozódást szerezhetünk akkor, amikor az interjút megkezdjük. A későbbiek folyamán már csupán a gyakoribb
változásokat tudjuk regisztrálni műszeres megfigyelés híján.
A könnyelválasztás mértéke ugyancsak kapcsolatos az emocionális állapottal. Szorongó beteg szeme gyakran
könnyes, ennek mértéke a szemcsillogástól a könnybelábadáson át a sírásig terjed. Interjú helyzetben elsősorban a
finomabb változások értékesek. A szemek könnyessége az érzelmi változások tartósabb jelzője. Míg a pillarezgés
egyes szavaknak, kifejezéseknek az emocionális töltését is jelezheti, a könnyelválasztás mértéke inkább az
interjúban feltárulkozó élmények konfliktusok áruló jele. Míg előbbit a beteg nem veszi észre, utóbbit többnyire
maga is regisztrálja, s különböző védekező-elhárító manővereket vesz igénybe. Ide tartozhat maga a szemhéj
lezárása is, a könnybelábadás maga is gyors pillamozgásokat válthat ki, ezek tartósabbak, mint a fent említettek
(hogy a fölös mennyiségű könnyet a ductus nasolacrimalisok "elszívják"). Más esetben a beteg szemét dörzsöli,
22
különösen, ha szemüvege is van. Szemüvegeseknél hétköznapi dolog ugyanis, levenni a szemüveget és a szemeket,
az orrgyököt zsebkendővel megtörülgetni, "felfrissíteni". Szorongók e tevékenység mögé rejthetik szemük
könnybelábadását. Előfordul, hogy a beteg a fejét elfordítja, szemét eltakarja, enyhe esetben a belső szemzugát
dörzsöli, mintha viszketne (itt gyűlik meg a könny).
3. A szorongás légzéstünetei
A szorongás objektív-fiziológiai paraméterei között a légzésfrekvencia is gyakran szerepel a különböző kísérleti
vizsgálatokban. Még egy fejszámolási feladat is megváltoztatja a légzésgörbe jellegét. A vizsgálati helyzet is
lehetőséget ad számos olyan megfigyelésre, mely a légzéssel kapcsolatos. Ezek a jelenségek a beteg számára
többnyire nem tudatosak megfigyelésük annál inkább értékes. A légzésfrekvencia változásai általában nem olyan
mérvűek, hogy egyszerű megfigyeléssel észrevehetnénk. Kivéve, amikor a légzésfrekvencia nagymérvű
fokozódását látjuk szorongásos-hisztériás pánikállapotokban, nagyrohamok esetén, melyek sok esetben
hiperventillációs tetánia kialakulásra vezetnek. Annál inkább értékes jelek a légzés mélységének változásai, a
légvétel harmonikus voltának, a beszéd-levegő gazdálkodásának zavarai. Leggyakoribb jel az interjú helyzetben
jelentkező mély légvétel és sóhajtás. Tudjuk, hogy ez neurotikus panasznak is lehet alapja, a szorongás szubjektív
légszomjjal jár, ezt a beteg mély légvétellel, "átlégzéssel" kompenzálja. A sóhajtás is elég jól követi az emocionális
történéseket, erőteljesebb emocionális állapotban nemegyszer a beszéd folyamatosságát is megtöri.
Szorongó betegnél megváltozik a légvétel folytonossága, szaggatottá válhat. Ez különösen jól észlelhető akkor, ha
sóhajtásra rakódik rá, mert ekkor jól hallható. Általában hevesebb szorongás esetén figyelhetjük meg.
A beszédfunkció és a légvétel harmonikus együttese nemegyszer felbomlik szorongás esetén. Ilyenkor a beteg
mondat közben szokatlan szünetet tart, levegőt vesz, sóhajt, súlyos esetben a mondatokban gondolati egységek, sőt
szavak szakadnak ketté levegővétel vagy sóhajtás miatt. A légzés ezen súlyosabb zavarai többnyire az interjú
elején, a beteggel való első találkozások alkalmával észlelhetőek. A későbbiek folyamán többnyire csupán a
sóhajtást figyelhetjük meg. A sóhajtásnak szorongáscsökkentő hatása is van. A feszes légzésritmus megtörése, a
levegő erőteljes kifúvása szubjektíve megkönnyebbülés, ellazulás érzését kelti. Ezt különféle szuggesztív
kezelésekben, autogén tréning esetén tudatosan használjuk fel.
4. A szívritmus zavarai
Szorongás esetén három típusú szívválaszt írnak le: frekvencianövekedés, -csökkenés, vagy bifázisos válasz:
növekedés majd csökkenés.
A kutatók többségének véleménye szerint a pulzusszám jó mutatója az emocionális állapotnak. A testi vizsgálat
során a pulzust rutinszerűen ellenőrizzük, azonban ez többnyire nem az interjú kezdetén történik. Közben a pulzus
visszatérhet nyugalmi értékére. Ha a pulzusszámnak különösen nagy jelentősége van, ne mulasszuk el annak
vizsgálatát mindjárt az exploráció kezdetén. A szívritmust exploráció közben is folyamatosan figyelhetjük a
következő módon: úgy helyezkedjünk el, hogy betegünk és közöttünk ne legyen asztal. A beteg többnyire
keresztbevetett lábakkal ül. Az átvetett láb az artéria poplitea lüktetését átveszi, finom, de jól észrevehető mozgást
végez, amely szemmel is jól követhető. így a beteg pulzusát folyamatosan figyelhetjük. Ha erre nincs mód, esetleg
a carotisok lüktetése figyelhető meg, nyitott ruhájú betegnél. A pulzusszám a beteg aktuális feszültségi szintjéről ad
felvilágosítást. Ne mulasszuk el a vizsgálat során a légzési aritmia megfigyelését. Értéke ugyanaz, mint a
hónaljizzadásé stb.vagyis a vegetatív beidegzés labilitása és a szorongásos készség jelzője. Nem annyira az aktuális
állapot, mint a hajlam kifejezője.
II. A szorongás viselkedéses megnyilvánulásai interjú helyzetben.
A szorongó beteg viselkedése megváltozik. A változás két összetevő eredményeként jön létre.
1. A szorongás általában viselkedésrepertoár beszűkülésével jár. Különösen érvényes ez az emocionális
megnyilvánulásokra, de egészében is. A szorongó egyén visszafogottabb, gátolt benyomást kelt. Egyéni, sajátos
viselkedési megnyilvánulásai gátlódnak először, igyekszik minél konvencionálisabb lenni. Minél inkább szorong,
annál inkább uniformizált. Mind fizikai, mind emocionális mozgásainak amplitúdója csökken. Kerüli a beteg a
széles mozdulatokat, ülve is mereven tartja magát, kényelmes széknek is csak a szélére ül le óvatosan, merev
derékkal. Mozdulatai gyakran kimértek, óvatosak. Félve nyújt kezet, csak ujjait használja, kézfogása gyakran
lagymatag. Ha köhögnie kell halkan krákog előbb, s csak ha a levegő kiáramlása nem elég a nyálka felszakításához,
erősíti a köhögést.
Tudjuk, hogy az emocionális stressz állapotában a környezeti ingerekre adott lehetséges válaszok száma, az
alternatívák lehetősége lecsökken. Szorongó betegeinknél ez néha a viselkedés sztereotipizáltságában juthat
kifejezésre. Különösen könnyen észrevehető ez a verbális viselkedés síkján. A szorongó egyén egyes fordulatokat,
sajátos szófűzéseket, egyénieskedő, modorosnak látszó kifejezéseket használ. Egyik betegünk pl. gyakran így fejezi
ki magát: "és akkor jön a lefekvés című fejezet", "reggel a hivatal című fejezet" stb. A sztereotípiák - ha nem is túl
gyakran - ugyanígy észlelhetőek az egyes mozgásokban, vagy a mimikai kifejezésekben.
2. A viselkedési megnyilvánulások másik csoportját azok a manőverek képezik, amelyek a szorongás csökkentését
célozzák. Ezek általánosságban valamely mozgási mimikai, vagy emocionális plusztünetek, szemben az előbbi,
inkább mínuszváltozásokkal. A szorongás - mozgásgátlás. A mozgás bármely formája ezért a szorongást enyhíti. A
szorongó beteg gyakrabban mozog, ha teheti fel-alá járkál, hogy kínlódását csökkentse. Egyik betegünk ezt
mondta, "amikor ez a különös érzés elfog, járkálnom kell, és akkor megnyugszom kissé'. Ha járkálásra nincs
23
lehetőség, ülőhelyében végez különböző mozgásokat. Kezével, ujjaival dobol, lábát sztereotip módon rázza,
túlzottan, modorosan igyekszik "lezser" lenni, a széken állandóan változtatja helyzetét, egymáson átvetett lábait
gyakran cseréli stb. Ebbe a szorongáselhárító mozgáscsoportba tartozik a dohányzás is, mely a maga rituáléjával
nyugodt, kellemes környezethez kondicionálódik, így nagyon intenzív szorongáscsökkentő hatása van. Számos
egyéni jellegzetességet is felsorolhatnánk, amelyek szinte mindenkinél mások.
Az 1. csoportban felsorolt viselkedési sztereotípiákat és a 2. csoportba tartozó szorongáselhárító manővereket nem
könnyű elkülöníteni egymástól. Előbbiek többnyire valamely problémahelyzetben tűnnek fel, az amúgy is szorongó
betegnél. Volt betegünk, aki pl. az exploráció közben, valahányszor a beszélgetést telefon vagy egy ajtónyitás
zavarta meg, felállt és készült kimenni.
Hasonló jelenség a szorongó kamaszok problémája kezükkel, lábukkal. Megfelelő viselkedésrepertoár híján
szorongásos helyzetben karjaikkal esetlen, suta, sztereotip mozgásokat végeznek. A kamasznál a
viselkedésrepertoár még hiányos, neurotikusnál pedig a szorongás következtében szűkül be. így egy adott helyzet
finom megoldására nem képes, mert csak kisszámú alternatíva közül választhat.
A viselkedési pluszként jelentkező megnyilvánulások nem csupán problémahelyzetben lépnek fel, hanem a
szorongás általános jelzőjeként annak csökkentését célozzák.
III. A viselkedés emocionális összetevőinek változásai szorongás esetén
Emocionális összetevőnek a viselkedés olyan elemeit nevezzük, melyek a mozgás a gesztus a mimika a beszéd után
az egyén érzelmi állapotaira utalnak. A viselkedésnek formai, "mögöttes" színező mozzanatairól van szó, amelyek
többnyire a környezet felé irányuló közlést is tartalmaznak, ezért a metakommunikáció fogalmát is alkalmazhatjuk,
amennyiben a közlés mozzanatát hangsúlyozzuk.
A szorongás maga is emocionális reakció, amely a személyiség megnyilvánulásainak többségét érinti, és minél
intenzívebb a szorongás, annál inkább áthatja a viselkedés egészét.
Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a szorongó egyén alapvető változás a pozitív érzelmi
megnyilvánulások hiánya, a negatív előtérbe kerülése. Fiziológiailag ez valószínűleg a negatív emocionális
struktúrák dominanciájának következménye. A tartósan szorongó neurotikus egyénre ez a sajátosság állandó
jelleggel érvényes. A neurózis az életöröm elveszítése, ahogy Ruch es Zim-bardo (1975) velősen megfogalmazza.
Szorongás esetén azonban a különösebben nem neurotikus egyén sem képes pozitív érzelmi megnyilvánulásokra,
élményekre.
A szorongásnak az emocionális viselkedésben megnyilvánuló tüneteit is két csoportba sorolhatjuk: mennyiségi
változások, ezek többnyire mínusztünetek, valamint szorongáselhárítást szolgáló plusztünetek.
1. Szorongás esetén az érzelmi kifejezés többnyire visszafogott egyéni színe elvész. A beteg alig gesztikulál, súlyos
esetben egyáltalán nem. Arca merevebb, alig, vagy egyáltalán nem mosolyog. Mimikai izmai általában kevésbé
kifejezőek. Beszéde halk, modulációja hiányosabb, színtelenebb. A beteg néha olyan halkan beszél, hogy nehéz
megérteni,
Ha felszólítjuk, hogy hangosabban beszéljen, még inkább visszafogja a hangját. Beszédének érzelmi tartalmát
mimikája alig, vagy egyáltalán nem követi. A normál-konvencionális beszélgetéshez még hivatalos keretek között
is hozzátartozik bizonyos mennyiségű mosoly, vagy nevetés. Ez a szorongóknál hiányzik.
Amennyiben pontosabban akarunk tájékozódni a szorongó beteg érzelmi gátoltságáról, a következő egyszerű
próbával éljünk. Beszélgetés közben (természetesen megfelelő verbális tartalommal kísérten) mosolyogjunk a
betegre. Először csak egészen finoman, majd mosolyunk legyen egyre kifejezettebb, esetleg enyhébb nevetésbe
menjünk át. Figyeljük meg, a betegnél mikor jelenik meg a viszontmosoly. Minél erősebb a szorongás annál
később. Esetleg egyáltalán nem képes visszamosolyogni. A mindennapi életben ugyanis a beszélgetést kísérő
mosoly reflexesen mosolyt vált ki a partnerben is. (Az orvosnak a mosolya egyébként terápiás értékű is egyben:
amennyiben a betegben mosolyt sikerült kiváltani, úgy az, mint szorongással inkompatibilis reakció, annak
csökkenését eredményezi.)
A szorongás okozta érzelmi gátoltság olyan mértékű lehet, hogy téves diagnózisra vezet: az érzelmi visszafogottság
érzelemhiánynak tűnik, a mimika és pantomimika merevsége a pszichomotorikum primer zavarának stb. A
beszédmoduláció amplitúdója lecsökken. Jellegzetes elsősorban depressziósoknál, de szorongóknál sem ritka a
mondatok fokozatos elhalkulása, amely érthetetlen suttogásba mehet át. A szorongó hajlamos rövid tőmondatokban
beszélni. Előfordul - bár viszonylag ritkán -, hogy az érzelmi megnyilvánulásokat még verbálisan is kerüli, egy-egy
mondatot érzelmileg hangsúlyozottabb gondolati egységek előtt félbehagy, más irányba tér, vagy elüti a dolgot
valamilyen töltelék szóval. Ismerünk beteget, akinél ez a tünet olyan mértékben áll előtérben, hogy néha majdnem
minden megkezdett mondatát félbeszakítja, "á, ez butaság, ez nem érdekes" stb. olyannyira, hogy a tünetet hosszú
ideig zárlatként értelmezték, a betegséget pedig skizofréniának.
2. Plusztünetek. Minden olyan viselkedés, amely pozitív érzelmi állapotra utal, a szorongással inkompatibilis. Ilyen
állapotnak megfelelő viselkedési mozzanatok propriocepciója tehát szorongást csökkentő hatású. Ha a szorongónak
sikerül mosolyt erőltetnie magára, ha sikerül valami megjegyzésen egy jót kacagnia, jelentősen megkönnyebbülhet.
Ha talál valakit, akivel beszélhet - bármit is -, megkönnyebbül. Ha panaszait verbalizálhatja, sőt esetleg karikírozza,
szorongása csökken, mert a verbális közlés az érzelmi feszültséget csökkenti, a negatív érzelmi tónust pozitív
irányba tolja el. A kognitív folyamat pedig visszahat a fiziológiaira. Ez a mechanizmus a gyökere a szorongó
24
egyéneknél plusztünetként értékelhető érzelmi reakciónak.
A plusztünetek az általános érzelmi gátoltságon keresztül mintegy a felszínre törnek, s éppen azért, mivel
érzelmileg visszafogott egyénről van szó, sokszor groteszk, bizarr, inadekvát jellegük van, amely miatt ugyancsak
gyakran adhatnak alapot téves értelmezésre.
Viszonylag gyakori, amikor a pantomimikájában gátolt beteg félszeg, nem harmonikus, esetlen gesztikulációt
erőltet magára. Szinte úgy tűnik, mintha rosszul színészkedne, vagy mintha minden részmozdulatát tudatosan
kigondolná, a mozdulat sima automatizmusa hiányzik. Még gyakoribb, amikor a mosolytalan, merev arcon áttör
egy kényszeredett mosoly, vagy inkább vigyor, mert az ajkak ugyan széthúzódnak, de a szájzugok, melyek
normálisan felfelé ívelnek, itt vízszintesek maradnak, vagy esetleg lefelé görbülnek, a mosolynak vagy nevetésnek
kényszeredett jelleget kölcsönözve. Nemegyszer azt látjuk, hogy a nevetés elég jól sikerül, azonban a beteg
minduntalan nevet, akkor is, amikor a beszéd tartalma ezt nem indokolja. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a nevetés
propriocepciójára van szükség. Emocionális jellegű plusztünetként értékelhetjük egyes betegek fokozott
beszédkésztetését, a közlés, a más felé irányultság olyan ingermiliővel kapcsolódik össze melyek szorongással
össze nem egyeztethetők. A beszélgetés fonalát ugyanakkor a szorongó így kézben tarthatja, elkerülve azt a
bizonytalanságot, amely az előre nem kiszámítható kérdésekből adódik. A nevetés, a fokozott beszédkésztetés
szociális visszajelzés útján is csökkenti a szorongást, nem csupán propriocepció által. Mosolyra mosoly a válasz, a
közlékenységre többnyire érdeklődés. Az érzelmi odafordulás, érdeklődés szociális megerősítő, jutalom,
szorongással szemben antagonisztikusan hat.
Ugyancsak plusztünet az a jelenség, amikor a beteg beszédében előforduló pozitív emocionális jelzések
maximálisan fokban jelennek meg. "Ez a gyógyszer csodálatos volt... az orvos elragadó... nagyszerű hetem volt,...
ahogy magával beszélek, máris megnyugodtam... " A pozitív élmények verbális fokozása azok szorongáscsökkentő
hatását növeli. Különösen feltűnik ez akkor, amikor a beszéd egyébként a szorongásra jellemző fordulatokkal van
tele. Ilyenkor úgy tűnik, hogy a beteg mind a pozitív, mind a negatív élményeket csak extrém kifejezésekkel tudja
visszaadni. Elsősorban hisztériás egyénekre jellemző ez a sajátosság, mögötte, mint tudjuk, az emocionális élet
sokszor meglehetősen sekélyes.
IV. A disszociációs jelenségek
Az emocionális reakciók egyes alrendszerei egymástól bizonyos fokig függetlenül működnek. Úgy tűnik,
patológiás állapotokban ez a függetlenség nagyobbfokú. extrém mértéket skizofréniában ér el, valódi "schizis"
tüneteket eredményezve. Neurózisokban ennek enyhébb fokaival találkozunk.
A disszociációs tünetek formái gyakorlati megfigyelések alapján:
a) A verbális és autonóm jelek viszonylagos függetlensége.
A beteg explorációja során verbális közléseiből intenzív szorongást, félelmet hallunk, ugyanakkor nem látunk
ennek megfelelő vegetatív jeleket (melyeket fentebb leírtunk). Elsősorban hisztériás egyénekre jellemző állapot. A
fordítottja is rendkívül gyakori: heves vegetatív-testi tünetek, a beteg verbálisan ugyanakkor nyugodtságot,
tünetmentességet árul el, rákérdezésre tagadja, hogy ideges lenne, vagy szorongana (közben szája kiszáradt stb.)
Disszimuláló, elhárító betegek sajátossága ez, pszichoszomatikus állapotképekben gyakori.
b) A verbális és viselkedéses jelek viszonylagos függetlensége.
Leggyakrabban észlelt disszociációs jelek a verbális és a metakommunikatív közlés függetlensége, melynek
"inkongruens viselkedés" megjelölés alatt külön irodalma van. Skizofrén betegek anyjánál jellegzetesnek tartják. A
beteg pl. verbálisan szeretettel nyilatkozik valakiről, ugyanakkor mimikailag gyűlöletet tükröz.
Nyugodtnak mondja magát, arca sírásra készül. Általában nem fedi egymást a verbális és metakommunikatív
közlés. Ez teszi lehetővé, hogy neurotikus betegek saját viselkedésükről kognitív tudatos szinten a valóságtól
nagymértékben eltérő képet alkossanak. Gyakori, amikor főleg hisztériás egyének - mély, nagy emóciókat fejeznek
ki, ennek megfelelő viselkedés nélkül.
c) A viselkedési és vegetatív-fiziológiai jegyek viszonylagos függetlensége. Ez a mozzanat nehezebben
elemezhető. Neurotikus betegeknél gyakran észleljük, hogy heves emocionális viselkedés (sírás, agresszió,
szorongásos-gátolt magatartás) viszonylag enyhe vegetatív tünettel jár. Még gyakoribb, hogy igen heves vegetatív
jeleket látunk (arc-bőrpír, izzadás, foetor stb.) anélkül, hogy a beteg viselkedésében bármit is észlelnénk, nyugodt,
konvencionálisan mosolyog stb.
A disszociációs jelek nagy gyakorlattal értékelhetőek csupán. Általánosságban azt mondhatjuk, minél nagyobb
diszkrepanciát látunk az egyes reakciótartományok között, annál súlyosabb az állapot, annál rosszabb a prognózis.
A disszociációs jelenségek különböző típusainál más és más terápia indokolt. Annak ellenére, hogy az alrendszerek
interakciójáról viszonylag keveset tudunk, a terápia megtervezésénél mindig figyelembe kell venni, hogy a
kórállapotot mely alrendszerek reakciói uralják.
A testi érintés a gyógyító beszélgetésben. A testi vizsgálat az orvosi pszichoterápiában
A szokványos tanácsadói, vagy pszichoterápiás helyzet a testi kontaktust nem teszi lehetővé, legfeljebb az üdvözlő,
vagy búcsúzó kézfogás jöhet szóba.
A pszichoterápia története során a testi kontaktussal kapcsolatban két szélsőséges álláspont alakult ki. Mint tudjuk,
Freud ellene volt minden testi érintésnek, még a szem-kontaktust is kizárta a kapcsolatból.
Legnagyobb magyar tanítványa és munkatársa viszont megengedhetőnek tartotta, hogy a terapeuta megérintse,
25
megsimogassa páciensét. Ez a nézetkülönbség húzódott meg a Freud és Ferenczi közti szakítás hátterében, amely a
pszichoanalitikus mozgalom egyik nagy konfliktusává nőtte ki magát. A hagyományos pszichoanalízisben a testi
reakciók kérdése ma is háttérbe szorul. Ferenczi és követői (pl. Wilhelm Reich) nyomán viszont olyan irányzatok
bontakoztak ki, amelyeket testterápiáknak is nevezhetünk. Számos módszer és iskola tartozik ide (pl. bioenergetika,
Gestalt-terápiák). Ezekkel részletesen nem foglalkozunk. Összefoglaló munkát olvashat az érdeklődő Petzoldtól
(1977). A testterápiák számos irányzata a mai tudományos szemlélet mellett misztikus, homályos tanokat képvisel.
A gyógyító beszélgetés keretében természetesen sor kerülhet olyan módszerek alkalmazására is, amelyek a kliens
testi érintését szükségszerűvé teszik (hipnózis, relaxációk stb.). Előfordulhat, hogy a terapeuta bíztatóan,
barátsággal megérinti betegét, beszélgetés közben is, ennek azonban különösebb jelentősége a gyakorlatban nincs.
Orvosi pszichoterápia esetén más a helyzet. Orvosnál először jelentkező beteget a szakma szabályai szerint meg
kell vizsgálni, még akkor is, ha a beteget más kollégák kifejezetten pszichoterápiás célzattal küldték. Tájékozódó
belgyógyászati és neurológiai vizsgálatot végzünk. Nem nélkülözhet olyan, szűrő jellegű vizsgálat elvégzését sem,
mint az emlő áttapintása. A testi vizsgálattól legfeljebb olyan kivételes esetben tekinthet el az orvos-
pszichoterapeuta, ha betege továbbra is a küldő orvos kezelésében marad valamely testi betegség miatt. A testi
vizsgálat bizonyos fokig ritualizált jellegét azáltal is kiemelhetjük, hogy ezúttal de csak ezúttal! fehér köpenyt
öltünk. Az orvos-pszichoterapeuta, akinek a testhez tehát több "joga" van, a gyógyító beszélgetés során is végezhet
tájékozódást valamely testi tünetet illetően (pulzus vizsgálat, vérnyomás mérés, asztmás beteg tüdejének vizsgálata
stb.).
Pszichológus-pszichoterapeutától elvárható, hogy tájékozódjék afelől, betege-kliense orvosi szempontból rendben
van-e. Ha szükséges, orvossal konzultáljon, legyen kihez küldje kliensét. Különösen vitatott kérdés, hogy a
pszichológus mikor konzultáljon pszichiáterrel: itt a kompetencia-határok bizonytalanok, s nem egyszer ugyanazt a
beteget eltérő módon ítéli meg a két szakember. A kérdés jogi szabályozása is várat magára. Legjobb, ha a
pszichológus együttműködik a pszichiáterrel, akinek szakértelmében megbízik. Ugyanez természetesen fordítva is
kívánatos.
A segítő foglalkozások egyéb területein a kompetencia-határok jobban körvonalazottak (pedagógus, lelkész stb.). A
jövőben várható, hogy új foglalkozások alakulnak ki ezen a területen (pl. lelki tanácsadó). Más hivatások
napjainkban jelennek meg (szociális munkás, családgondozó stb.). E foglalkozások szabályrendszere még
kialakulatlan.
A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS OKTATÁSA
Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy egyes emberekkel jó beszélgetni, jólesik a velük való együttlét, míg másokkal
kevésbé. Tételezzük fel, hogy valami személyes probléma kínoz bennünket, és jó lenne tanácsot, segítséget kérni
valakitől. Lelki szemeink előtt elvonulnak ismerőseink. Bizonyára lesznek közöttük olyanok, akikkel szívesen
beszélgetnénk, feltárnánk problémánkat, és lesznek olyanok, akik nem nyernék el bizalmunkat. Ismerünk
olyanokat, akikhez általában szívesen, bizalommal fordulnak az emberek, míg mások előtt inkább elzárkóznak.
Különbség van tehát az emberek között aszerint, hogy mennyire képesek mások bizalmát felkelteni, és másokat
belső problémáik feltárására késztetni.
Különösen fontos ez a kérdés akkor, ha olyan személyekről van szó, akik hivatásuknál fogva másokon próbálnak
segíteni, mint például az orvos, pszichológus, lelkész stb. Mindannyian tudjuk, hogy egyes orvosokhoz szívesebben
fordulunk, mint másokhoz. Nyilvánvaló, hogy azok a tulajdonságok, amelyek révén egyesek képesek bizalmat,
megnyílást, feltárulkozást kiváltani a másik személyben, az adott egyén személyiségéből fakadnak és nem valami
külsődleges tulajdonságból. Mivel a gyógyító beszélgetés is kommunikáció, nem kétséges, hogy e tulajdonságok
eredetét az egyén kommunikációs stílusában kell keresnünk. Már régi felismerés, hogy a segítő hivatásokban az
eredményes munka egyik legfontosabb feltétele maga a hivatást képviselő személy. Mégis, a tudományos
módszerekkel is ellenőrzött vizsgálatok viszonylag újkeletűek. Érthető ez, hiszen a probléma megközelítése
módszertanilag meglehetősen bonyolult.
A pszichoterápia hatékonyságára vonatkozó kutatások a 70-es évektől kezdődően szaporodóban vannak. (Ennek
oka részben az, hogy a biztosító társaságok egyre több pszichoterápiás tevékenységet vállalnak fel, és ezért tudni
akarják, hogy mit is finanszíroznak.)
A pszichoterápia hatékonyságára vonatkozó korai vizsgálatok meglehetősen lehangoló képet adnak. Eysenck
(1965) véleménye szerint a spontán gyógyulások aránya ugyanaz, mint a pszichoterápiás kezelések "eredménye".
Mások hasonló álláspontokat fogalmaztak meg. Truax és Mitchell (1971) meta-tanulmányában 15 összehasonlító
vizsgálatot elemzett utólag. Csupán háromban tudtak a szerzők olyan eredményeket felmutatni, amelyeket a
hagyományos pszichoterápiás módszerek javára lehetett írni. Gurin, Veroff és Féld (1960) a pszichoterápiára járók
és kezelésben nem részesülők csoportja között különbséget nem tudott kimutatni. Truax és Carkhuff (1967) ezért
arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pszichoterápia, mint globális folyamat, nem hatékony. Vannak azonban
hatásosan dolgozó terapeuták, de ugyanakkor olyanok is, akik inkább ártalmasak. Ha személyekre lebontva
elemezzük a terápiás folyamatot, jelentős különbségeket lehet kimutatni.
Ilyen és hasonló felismerések indították el azokat a kutatásokat, amelyek a hatékonyságban szerepet játszó
tényezők leírására, fogalmi körülhatárolására és kísérleti elemzésére vezettek. Ebben Rogers iskolájának jelentős
érdemei vannak. A vizsgálatok során az is kiderült, hogy a nem képzett terapeuták közt is voltak hatékony és nem
26
hatékony személyek. Vagyis a csoportok között azért nem mutatkozott különbség, mert az eredménytelenül
dolgozó terapeuták lerontották az átlagot. A hatékonyság tehát nem függvénye a hagyományos képzésnek
legalábbis ezek a vizsgálatok megkérdőjelezik a hagyományos képzési programok eredményességét. Ugyanakkor
megalapozottnak tűnik az az állítás, hogy a pszichoterápiában mutatott eredményesség jelentős fokban az adott
személyhez kötődő tényező. Könyvünk további fejezetei megvilágítják, melyek a személynek azon tulajdonságai,
amelyek itt szerepet játszanak, s amelyek megfelelő képzési programokkal fejleszthetőek.
A képzési rendszerek áttekintése
Az első és máig is széles körben elfogadott képzési rendszert Freud és a pszichoanalitikus iskola dolgozta ki. Ennek
a rendszernek alapgondolata, hogy csak az végezhet hatékony gyógyító tevékenységet, aki maga is, mint "beteg",
átesik ezen a gyógyító folyamaton. A hangsúly tehát a saját élményen keresztül történő tanuláson van. A képzés
döntő mozzanata az intenzív, évekig tartó tanár-tanítvány kapcsolat, amelyben az orvos-beteg kapcsolattal analóg
folyamatok zajlanak le. Az évekig tartó ananalízis azután szupervíziós tanulásba megy át, amely a kiképzendő
személy saját gyógyító tevékenységének ellenőrzését szolgálja.
A klasszikus pszichoanalízis számos modern változata ugyanezt az elvet követi: a hatékony képzéshez a jelöltnek
sajátélményű tapasztalatokon kell átesnie (Buda, 1971). Ide sorolhatóak a csoport-pszichoterapeuta képzés, vagy a
pszichodráma képzés rendszerei. Ugyancsak jelentős szerepet játszik a saját-élmény a hipnózisképzésben. A
sajátélményű tapasztalat - e képzési logika szerint - a személyiségben olyan változásokat eredményez, amelyek az
illetőt a terápiás folyamat megfelelő irányítására alkalmassá teszik.
A Bálint-csoportok módszere is ebbe a rendszerbe tartozik. A magyar származású Bálint Mihály által kidolgozott
módszer elsősorban gyakorló orvosok számára közvetít (analitikus jellegű) pszichoterápiás ismereteket. A
későbbiekben a módszert szélesebb körben, pl. orvostanhallgatók képzésében is alkalmazzák. A Bálint-módszer
azon alapul, hogy a résztvevők saját eseteket ismertetnek, amelynek során, az orvos-beteg kapcsolat elemzésén
keresztül az orvos személyisége is a csoportfoglalkozás tárgyát képezi, s ezáltal abban a terápia szempontjából
kedvező változások következnek be
(Bálint, 196o).
A pszichoterápia oktatásának másik rendszere a viselkedéslélektanra alapozott, ún. behaviorista iskolán belül
alakult ki (Tringer-Mórotz, 1985). Ennek az irányzatnak a felfogása szerint a pszichoterápia bizonyos ismeretek
együttese, amelyet el kell sajátítani és megfelelően alkalmazni. Itt tehát a lexikális ismereteken van a hangsúly.
Eysenck képviseli ennek az irányzatnak szélsőséges változatát, aki szerint egy jól kidolgozott terápiás programot
olyan személy is lefolytathat a beteggel, aki egyébként nem is képzett terapeuta (Eysenck, 1952).
A személyközpontú irányzat hagyományos képzési rendszere a pszichoanalitikus modellhez áll közelebb. A képzés
lényegét az ún encounter-jellegű csoportokban való megfelelő idejű részvétel, sajátélmény szerzése képezi. Ennek
keretében mód van az empátiás közegben mint "hallgatóként", mind "beszélőként" való részvételre, gyakorlott
szupervizorok mellett (Rogers, 1951).
Az irányzat európai, német (és magyar) változata közelebb áll a viselkedés-orientáltságú képzési rendszerekhez,
amennyiben a tanulási folyamat ellenőrizhetőségét, egzaktságát helyezi előtérbe, s a gyakorlati készségek
fejlesztésére helyezi a hangsúlyt. Mivel ez az irány a modern képzési rendszerek felé mutat, részletesebben a
következő oldalakon lesz róla szó (Helm, 1978).
A modern képzési rendszerek
A hagyományos képzési elgondolásokat számos kritika érte az idő folyamán. Vegyük szemügyre mindenekelőtt a
saját élményt, mint a tanulás forrását. Kétségtelen tény, hogy az önismeret fokozódása olyan változásokat
eredményezhet a személyiségben, amelyek rugalmasabbá, a másik személy iránt fogékonyabbá teszik.
Megszűnhetnek a személyen belüli feszültségek, "inkongruenciák", s ebből a szempontból az önismereti jellegű
saját-élmény-szerzés akár csoportos, akár egyéni formája hasznos lehet a pszichoterápiás képzés során.
Ugyanakkor azonban ezek a változások meglehetősen ellenőrizhetetlen, spontán módon következnek be. Az a
hagyományos fogalmi rendszer, amely az önismeretei folyamatot leírja, túlzottan analógiás jellegű, tudományos
egzaktság kívánalmainak nem felel meg (pl.: ellenállás, érettség, regresszió stb.). A Bálint-csoportokra vonatkozó
vizsgálatok mutatták ki pl. hogy a résztvevők által adott esetleírások súlyos szubjektív torzításoknak esnek
áldozatul, s ezek a torzítások a csoportban ellenőrizhetetlenül érvényesülnek (Muslin et al., 1967). Matarazzo
(1971) szerint a Bálint-csoportok hatására a pszichoterápiás készségek lényegesen nem fejlődnek
Számos tapasztalat szól amellett, hogy önismereti programokban bekövetkező "személyiségváltozások" átmeneti
jellegűek, s nagyobb részük a csoport közvetlen hatásának megszűntével ugyancsak visszarendeződik".
A "személyiség" egyébként is annyira tág fogalom és olyan sokféle értelemben használják, hogy ajánlatos, ha a
modern pszichoterapeuta óvatosan él vele. Az önismeret fejlesztésén át történő terapeuta képzés hangsúlyozása
egyesek szemében a "terapeuta személyiségének" szinte misztikus jelentőséget kölcsönöz, ami arra vezet, hogy a
tudományos megközelítést elhanyagolják, s nem egyszer a tudományos módszerről megvetően nyilatkoznak.
Rogers maga is hozzájárult ehhez, amikor 1964-től kezdve szakított a hagyományos kutatásokkal (Tringer, 1985).
Követői epigonjai nem egyszer szinte kérkednek azzal, hogy lekicsinylik a tudományos megközelítés módszereit.
A "terapeuta személyiségének" tulajdonított túlzott szerep ma a mélylélektani iskolákon belül is háttérbe szorul.
Kaechele fejtette ki az Orvosi Pszichoterápia Nemzetközi Kongresszusán tartott átfogó referátumában, hogy azok a
27
kutatások, amelyek a terapeuta "személyiségének" valamely vonása és a terápia eredményessége közötti
összefüggéseket vizsgálták, nem vezettek eredményre (Kaechele, 1988).
A viselkedésterápiák irányzatain belüli képzési rendszerek is engedtek szélsőséges egyoldalúságukból. Különösen a
80-as évektől kezdődően, azzal párhuzamosan, ahogy a kognitív szemlélet körül előtérbe (Tringer, 1987, 1989). A
merev szabályok szerint tervezett terápiás programok helyett az egyén kognitív rendszerét figyelembe vevő
individuális programok kerülnek előtérbe. A terapeuta saját kognitív rendszere, "sémái" a képzésben ugyancsak
szerepet kapnak. Ennek megfelelően a viselkedés-orientált képzési programok is többen foglalkoznak a leendő
szakember személyiségének egyes adottságaival.
A személyközpontú irányzaton belül a konkrét műveleti képzés kerül előtérbe. Elsősorban a német iskola mindkét
ágának (Berlinben Helm, Hamburgban Tausch) köszönhető, hogy a pszichoterápiás folyamatban hatékony kliens-
és terapeuta változók fogalmait, amelyeket Rogers deduktív úton dolgozott ki, operacionálisan is leírhatjuk,
mérhetjük, ellenőrizhetjük (Tausch, 1973, Helm, 1978). Ezek alapján a tanulási folyamatban számszerűleg is
ellenőrizhető a jelölt fejlődése pl. az empátiás készséget illetően.
A modern pszichoterápiás képzés egyes irányzatai közelednek egymáshoz. E folyamatban az önismereti elem kissé
háttérbe szorul, a konkrét műveleti készségek oktatása viszont nagyobb hangsúlyt kap. A pszichoterápiát nem
átfogó, globális folyamatok, hanem elemi kommunikatív jelenségek elemzése alapján tanulmányozzuk és oktatjuk
(pl. nem az a kérdés, hogy mit tegyünk, ha a beteg "regresszióba" kerül, hanem az, hogy mi az optimális reflexiónk
akkor, ha a beteg ezt mondja: "ma megint hűvösen köszönt a főnököm, s úgy éreztem, neheztel rám"). Ebben a
megközelítésben a klasszikus pszichoterápia olyan fogalmai, mint "indulatáttétel" stb. természetesen ugyancsak túl
globálisak, viselkedésnek túlzottan széles skáláját és sokféleségét vonják egységbe; ezáltal jelentőségük háttérbe
szorul (Rogers, 1951, Shlien, 1984). Ebben a modern szellemben fogant Ivey és Simek-Downing tankönyve
(Counseling and Psychotherapy, 1980). Saját képzési programúk is ezt a felfogást követi.
Saját képzési rendszerünk
A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai Klinikáján több évtizede oktatunk pszichoterápiát, s a
képzési rendszerek fejlődését ilyen módon "saját élmény" módján is követjük. Az egyes programjaink tervezésénél
a pszichoterápia tanulásának lehetséges forrásai közül mindegyikre támaszkodunk. Ezek:
1. Lexikális ismeretek
2. Műveleti-gyakorlati készségek
3. Modell-tanulás
4. Saját élmény
5. Szupervízió.
Megjegyzések az egyes pontokhoz:
Ad. 1. Abból indulunk ki, hogy a pszichoterápia és a segítő kapcsolatok elmélete önálló tudományterület, amely
leginkább alkalmazott kommunikációelméletként írható le. Kiterjedt, és rendszerezett ismeretanyaggal rendelkezik,
amelynek elsajátítása - különböző fokon-nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki ezen a területen dolgozzék.
Ad. 2. Az oktatás súlypontját a gyakorlati rész képezi, amelynek célja az elemi, mindennapi helyzetben való
eligazodás elsajátítása. A gyakorlati képzés állandó visszajelzések és korrekciók, illetve az előrehaladást mérő
módszerek alkalmazása mellett történik (Trin-ger, Pintér, 1989, illetve Pintér, Tringer, 1989). A gyakorlati képzés
elsősorban a szerepjáték módszer különféle variációira épít (Ivey-féle microcouseling, Rogers-féle empátia labor
stb.).
Ad. 3. A tanulásnak elméletileg is fontos forrása a modell-követés. Saját programjainkban a közvetlen, élő
demonstrációkat helyezzük előtérbe. Ugyanakkor sor került technikai eszközök alkalmazására is (videó,
hangszalag).
Ad. 4. Az önismereti képzésnek változatlanul megvan a helye, ha nem is olyan kizárólagos, mint korábban
gondoltuk. A tapasztalat szerint a segítő foglalkozások iránt az átlagot meghaladó mértékben vonzódnak olyanok,
akik maguk is személyes problémákkal küszködnek (tehát, ha az átlaglakosság kb. 1/3-a minősíthető
neurotikusnak, akkor ennél nagyobb arányokkal kell számolnunk). Ezek a jelöltek a képzési program során saját
problémáikra is (kimondva vagy kimondatlanul) választ keresnek. A képzés folyamán számos esetben nyílik
lehetőség személyes problémák bevonására. Mégis, az önismereti képzés nyújt erre legbiztosabb lehetőséget. A
saját programunk egyéni, vagy csoportos önismereti képzést kínál, s a jelölt maga választhat.
Ad. 5. A szupervízió, mint tanulási forrás a már megszerzett készségek megerősítését és további korrekcióját teszi
lehetővé. A terapeuták és tanácsadók jelentős többsége állandó jellegű szupervízió iránti igényt is megfogalmaz.
Oktatási programunk keretében a résztvevőket arra buzdítjuk, hogy a tanfolyam végén önmaguk körében
szupervíziós csoportokat, közösségeket szervezzenek, amelyek azután egymás számára folyamatos segítséget és
szakmai hátteret biztosíthatnak. Ilyen csoportokból alakult meg a Magyar Pszichiátriai Társaság Személyközpontú
Munkacsoportja.
Korábbi, egyes pszichoterápiás módszereket oktató programjaink után 1987-től olyan hároméves képzési rendszert
dolgoztunk ki, amely általános pszichoterapeuta képesítést nyújt. Az oktatási anyag a személyközpontú, a
viselkedésterápiás és kognitív terápiás iskolák nézőpontját integrálja, emellett magába foglalja a gyakorlatban
leginkább használható módszerek elsajátítását is (autogén tréning, hipnózis, a szociális készség fejlesztése),
28
valamint rövid dinamikus terápiák. Programunk az OTE képzési rendszeréhez illeszkedik.
A képzés során annak ellenőrzésére törekszünk, hogy a jelölt fejlődik-e és mennyit. Nyilvánvaló, hogy ez nem csak
az oktatók, de a hallgatók számára is rendkívül fontos. Az ellenőrzött és mért változók a leendő terapeuta számára
egyben szilárd támpontot jelentenek (pl. az empátia mérése). Ki ne élte volna át azt a kínos helyzetet, amikor ül
betegével szemben, és fogalma sincs arról, mit kellene tennie, mihez tartsa magát. Az empátiás reflexió elsajátítása
például ezt a helyzetet megoldhatóvá teszi. Nyilvánvaló, hogy a segítő kapcsolatok elmélete nem olyan egzakt
tudomány, mint a matematika. Annál azonban mégis egzaktabb, semhogy pusztán spontaneitásunkra, szubjektív
érzéseinkre, fantáziánkra támaszkodjunk. Nyilvánvaló, hogy a terápiás folyamatot más fogalmi rendszerben is
leírhatjuk, mint amelyet könyvünk bemutat és használ. Az itt használatos fogalmak azonban jól definiált
jelenségtartományt írnak le, s ugyanazt jelentik mindenki számára. Az operacionalizált fogalmak lehetnek
önkényesek (mint pl. a kongruencia skálával mért fogalmak), de legalább mindenki számára ugyanazt jelentik.
Kurzusainkon pszichológiai és orvosi előképzettségű hallgatók vesznek részt. Az eltérő képzettség kiegyenlítésére
programunk első három hónapjában a két csoportnak külön "felzárkóztató" foglalkozásokat tartunk. Ennek
keretében az orvosok viselkedéselméletet hallgatnak, a pszichológusoknak pedig pszichopatológiai és
pszichofarmakológiai alapismereteket nyújtunk.
Oktatási koncepciónkat a pszichoterápiás iskolák integrációjának szellemében fejlesztjük tovább. Arra törekszünk,
hogy az egyes felfogások mögött megtaláljuk a közös alapokat, amelyre a jövő tudományos lélekgyógyászata
felépülhet.
AZ EMPÁTIA ÉS A VERBALIZÁCIÓ
(EMP, VERB)
A segítő kapcsolatok elméletének alapvető kérdése, hogy olyan fogalmakat dolgozzunk ki, amelyek egyértelműek,
mindenki számára ugyanazt jelentik. E fogalmak segítségével méréseket kell végeznünk, a kapcsolat folyamatát
tudományos elemzésnek vethetjük alá. Egyszóval operacionalizált fogalmakkal kell dolgoznunk. Csak így
képzelhető el, hogy a terápiás és segítő kapcsolat bonyolult folyamatában meg tudjuk találni azokat a
hatótényezőket, amelyek végül is eredményesnek bizonyulnak. E hatótényezők tehát a terapeuta
kommunikációjában rejlenek, annak egy aspektusát, terápiás szempontból való hatékonyságát ragadják meg.
Rogers kiváló elemző készségének köszönhetjük ezeknek a fogalmaknak első kimunkálását. Ó terápiás és
tanácsadó tapasztalataiból indult ki, s hosszú évek munkájának eredményeképp alakúit ki az a három fogalom
amelyet később - Bastine (1973) nyomán a gyógyító beszélgetés alapváltozóinak nevezünk: az empátia, a feltétel
nélküli elfogadás és a kongruencia fogalma. Az érdeklődő olvasó magyar nyelven is nyomon követheti Rogers
gondolkodásának fejlődését a Buda szerkesztette Pszichoterápia c. kötetben föllelhető tanulmány alapján (Rogers,
1981).
A deduktív úton kidolgozott fogalmakat Rogers közvetlen munkatársai, s a nyomukban kibontakozó kutatási
központok kísérleti módszerekkel is vizsgálni kezdték. Módszereket szerkesztettek e fogalmak által fedett
kommunikációs aspektusok mérésére. A következő oldalakon röviden bemutatjuk e kutatások, köztük a hazánkban
folyó vizsgálatok főbb eredményeit is.
Az empátia fogalmának kialakulása
Rogers eredetileg, 1942-től az érzések visszatükrözésének (reflecting of feelings) nevezte a terapeutának azt a
törekvését, hogy a páciens (kliens) érzéseit felfogja, megértse, s azokat vissza is jelezze, tükrözze számára (Rogers,
1951). Ugyanennek a magatartásnak a kifejezésére más fogalmakat is alkottak. Harway et al. 1955 az interpretáció
mélységéről beszél (meg kell jegyeznünk, hogy nem a pszichoanalízis értelmében vett interpretációról van szó,
hanem arról a feltételezésről, hogy az érzelmi tartalmak közölt anyag hátterében, "mélyén" jelennek meg.). Traux
és Carkhuff (1967) Rogers tanítványai vezették be elsősorban az empátia kifejezést, s leggyakrabban ma is ezt a
fogalmat használjuk. A görög eredetű szó együtt-érzést, "benne-érzést" fejez ki. A fogalom óriási karriert futott be,
Buda tollából magyarul is kitűnő könyv áll rendelkezésünkre, amely az empátiának nem csupán terápiás
vonatkozásait tárgyalja, hanem szélesebb körű, pedagógiai, szociálpszichológiai jelentőségét is (Buda, 1978).
A német iskola az empátiás viselkedésnek a visszajelző, tükröző oldalát hangsúlyozza. Tausch (1973) emocionális
élmények verbalizációjáról beszél. Röviden verbalizációnak nevezzük tehát a terapeuta, vagy segítő fél
kommunikációjának azt a sajátosságát, hogy a segített fél érzéseit, vágyait megérti és minél pontosabban
megfogalmazza.
Az empátia és a verbalizáció tehát ugyanannak a magatartásnak két oldalát hangsúlyozó fogalmak. Az előbbi a
pontos megértést, beleélést hangsúlyozza (Buda említett könyve is ebben a szellemben fogant). A verbalizáció
fogalma a másik oldalt emeli ki: a terapeuta aktív törekvését arra, hogy a felfogott, megértett tartalmakat megfelelő
nyelvi formába öltse. Mint látni fogjuk, a terápia eredményessége nem kis részben ezen a verbalizációs mozzanaton
múlik.
Az empátia és verbalizáció a gyakorlatban
Az empátiával rendelkező terapeuta nem csupán a kliens közlései felszínén megjelenő manifeszt tartalmakra reagál.
Képes felfogni a kliens verbális megnyilvánulásainak érzelmi-motivációs tartalmait is. Milyen formában jelennek
meg ezek a leggyakrabban? Nyilvánvalóan akkor, ha az illető szavakban is érzésekről, vágyakról beszél. Vagy, ha
személyes, jelentős élményekről számol be.
29
Máskor értékel, jellemez dolgokat, eseményeket, személyeket. Vagy érdeklődést fejez ki. Fontos személyekhez
fűződő kapcsolatairól beszél. Az empátiás terapeuta számára különösen gazdag az a közlés, amikor a kliens
önmagát jellemzi, önképével foglalkozik (1. Az önkép c. fejezetet). A páciens természetesen gyakran nem nyilvánít
manifeszt érzelmeket. A terapeuta ezért a rejtettebb közlésekre van utalva. Kellő gyakorlással, képzéssel azonban
az empátiás készség fejleszthető. A fentieket inkább csak az EMP fogalom pontosabb körüljárása végett írtam le.
Az empátiás megértésben döntő, hogy mindig kliensünk saját szempontjai szerint nézzük a dolgokat. Tehát ahogy ő
érez, ahogy ő látja a dolgokat, ahogy ő viszonyul a világhoz és önmagához.
Általánosságban azt kell leszögeznünk, elvileg mindegy, hogy a kliens miről beszél. A kommunikáció
többcsatornás jellegéről, valamint a nyelv mély struktúráiról mondottak fényében nyilvánvaló, hogy még a
"legszemélytelenebb" beszélgetésben is maga a személy
nyilvánul meg.
Ezért tehát elvileg, - nyugodtan lehetünk non-direktívek, s hagyhatjuk kliensünket szabadon beszélni. Az EMP-
VERB a beszélgetést természetesen - közvetett módon - mégis irányítja. A terapeuta reflexiója a közölt anyag
valamely aspektusát kiemeli, s a partnert arra ösztökéli, hogy a kiemelt "nyomvonalon" haladjon tovább. Ez a
nyomvonal pedig pontosan az érzelmi közlések irányába mutat.
Az empátiás magatartás fogalmát negatív oldalról is körüljárjuk. Mit nem tesz a megfelelően viselkedő terapeuta?
Nem szólít fel, nem utasít helyre, nem kér konkrét beszámolókat. Nem rendelkezik, nem ad tanácsokat, nem
kritizál, nem tesz szemrehányást stb. Az empátiás beszélgetés során kérdéseket ritkán teszünk fel. Nem
explorálunk, nem információkat gyűjtünk. Természetesen ezek a tanácsok inkább csak iránymutatásként
értékelendők. S nem is érvényesek minden fajta terápiás megközelítésben. Bár igaz, hogy a segítő kapcsolatban
kizárt dolog, hogy a terapeuta kritizálja a másikat. Ugyanakkor pl. a viselkedésterápia során a páciens konkrét
utasításokat kap.
Oktatási tapasztalataim azt mutatják, hogy a legnagyobb nehézségek az explorációs magatartás és az EMP ütközése
során lépnek fel. Az orvosokat és pszichológusokat arra képezik ki, hogy célirányos kikérdezéssel (anamnézis
felvétel) diagnózist állítsanak fel, s ennek alapján végezzék a terápiát. Ez így nagyon helyes alapelv. A terápiás
vagy segítő beszélgetés - hétköznapi esetben már feltételez bizonyos alapismereteket. Máskor nincs mód
"anamnézis felvételre", mert az illető ettől elzárkózik, vagy a helyzet ezt eleve nem teszi lehetővé. A terapeutának
arra az információra kell támaszkodnia, ami rendelkezésére áll, s abból kell kiindulnia. Kezdő terapeuták, amikor
gyakorlatokat folytatunk, állandóan kérdéseket tesznek fel, információkat gyűjtenek, explorálnak. Nagyon nehéz
magatartásukat átformálni, hogy ne újabb és újabb adatokat keressenek, hanem a közölt anyagra figyeljenek
jobban. Annak "mélységeit" próbálják kiaknázni.
Az exploratív magatartás leginkább a kérdező stílus formájában nyilvánul meg. Kérdést sokféle formában tehetünk
fel. Akárhogy is legyen, a kérdezés a felek közötti viszonyt eleve egyenlőtlenné teszi. A kérdező "hatalmi"
pozícióra tesz szert, a kérdezett kiszolgáltatottá válik, nemegyszer szinte megszégyenül. A kérdés többnyire
kényszerpályára állítja a kérdezettet. Különösen az eldöntendő kérdések, ahol csak igen-nem válasz lehetséges. A
kérdező fejében lévő előzetes elképzelést akár "rá lehet kérdezni" a másikra. Nem egyszer látjuk, hogy a válaszoló
már nem is azt mondja, amit gondol, hanem amit a kérdező elvár tőle. Gondoljunk csak arra, hányszor hangzik el
kórházi osztályok vizitjein a "köszönöm, jobban vagyok" válasz, közben ballag a beteg a sír felé. A bölcselők már
régen felismerték, hogy a kérdező fél uralmat szerez a kérdezett fölött. Az ember "animál qurens cur", "kérdező
állat". Az ismeretekre való törekvés motiválja ezt a magatartást, amelynek jelentőségére először Aristoteles
mutatott rá (Aristoteles, Metaphysik). A kérdezőt úgy írja le, mint a küzdelemben a támadó, meghatározó felet
(Topika).
Számos összehasonlító vizsgálat támasztja alá, hogy a kérdező stílusú terapeuta kevésbé hatékony. A kérdés, mint
terapeuta intervenció, ugyanúgy eredménytelen, min az interpretáció (Frank és Sweetland, 1962, Hill, 1974, Elliot
et al., 1982).
Más vizsgálatokból kiderül, hogy a tanácskérők a kérdéseket különösen akkor értékelik negatív módon, ha az igen-
nemmel válaszolandó, vagy ha kérdőszócskával kezdődik. Weisbach (1989) a kérdezésre vonatkozó tanulmányokat
áttekintve megállapítja, hogy a vizsgálatok a kérdező exploratív magatartás ellen szólnak. Kérdés és kérdés között
azonban nagy különbségek vannak. Az erőteljesen emelkedő hangsúlyú kérdés agresszívebb, követelőbb. Az
ereszkedő tónus inkább kutató, kereső jellegű, a kérdés legalább annyira szól a kérdezőnek magának is. Az ilyen
kérdés, amelyet tehát a terapeuta inkább magának tesz fel, de a kliens állapotából kiindulva, szervesen illeszkedik a
partnerek közötti dialógusba. Heinrich (1952) a lefordíthatatlan "Mitfragerschaft" szóval fejezi ki ezt a kereső-
kutató, meditáló kérdésformát.
Kezdő terapeuták számára - érthető módon - nagyon nehéz elviselni azt a bizonytalanságot, amely abból adódik,
hogy itt ül velem szemben valaki és segítséget kér, de fogalmam sincs, mit csináljak. Ezt a bizonytalanságot
szakmailag jól megalapozott, célirányos kérdésekkel könnyű eloszlatni. Nemegyszer a kérdések olyan olajozottan
követik egymást, hogy nyilvánvaló, a terapeuta a választ fel sem fogta, mert figyelme már a következő kérdés
megfogalmazására irányul. Az EMP tanulása tehát figyelmi tréning, a figyelem beállítódásának megváltoztatása.
Az exploráló, kikérdező terapeuta figyelme részben önmagára irányul, valamely összefüggő rendszert akar
kidolgozni páciense kapcsán. Ez a rendszer lehet valamely orvosi, diagnosztikai elképzelés, vagy valamilyen
30
egyéni teória a másik bajainak feltételezett eredetéről.
A személyközpontúság ezzel szemben azt jelenti, hogy a páciens saját törvényszerűségei szerint halad a
beszélgetés, mivel a terapeuta visszajelzéseibe semmilyen "idegen elemet" nem visz bele. Az empátiás terapeuta
figyelme tehát teljes egészében a másikra irányul. Csak így lehetséges, hogy a közléseknek rejtett tartalmait is
felfogjuk.
Az empátiás és exploratív kommunikáció szembeállítása a tapasztalatokból fakad. Nézzünk egy példát. Oktatási
gyakorlaton egy páciens megnyilatkozást olvastam fel, s kértem a kollégákat, reflektáljanak az elhangzottakra.
Beteg: Nos, már akkor is, ha csak a főnök ajtaja előtt állok, vagy ha fel kell őt hívnom - igen -, hát a legszívesebben
eltűnnék onnét, vagy szeretnék száz méterrel a föld alá süllyedni, - én mondom önnek, ez rettenetes, és tudom,
hogy ő semmi rosszat sem tesz nekem...
Exploratív típusú reflexiók:
- Igazában miért fél a főnökétől?
- Más tekintélyes személytől is ennyire retteg?
- Maga is úgy érzi, hogy ez a félelem túlzott, miért nem szedi össze magát!
- Biztos abban, hogy főnöke nem árthat önnek?
- Mióta érzi ezt a félelmet? stb.
Empátiás válaszok:
- Szóval rettenetesen fél a főnökétől, s ez annál érthetetlenebb, mivel ő semmi rosszat nem tesz önnek.
- Elviselhetetlen, hogy főnökének még a hangjától is retteg, s nem érti miért, hiszen ő nem árt önnek...
A példák jól megvilágítják a kétféle reagálás közti különbséget. A páciens nagy kínokat okozó szenvedéséről
számol be. Lehet, hogy önmagával is sokat küszködött, mire arra az elhatározásra jutott, hogy segítséget kér
valakitől. Az exploráló terapeutának mindez nem elég (pedig lehet, hogy kliense az adott pillanatban a föllelhető
maximumot nyújtja). Ő további információkat kér. A páciens oldaláról ez olyan érzéssel járhat, hogy "neki még ez
sem elég, pedig én a legrejtettebb kínokat adtam elő". Vagy, mint a 3. mondatban, a terapeuta kioktat, rámutat erre
az ellentmondásra, amely a beteg számára is érthetetlen. Visszadobja a labdát, szedd össze magad, oldd meg
magad.
Az exploráció eltereli a figyelmet a lényegről, amelyet a közlés tartalmaz: érthetetlen, elviselhetetlen félelem egy
nem rossz szándékú főnöktől.
Az érzelmi érzékenység és az affektus figyelem
Az eddigiekből már következik, hogy az empátiát úgy is meghatározhatjuk, mint a nem verbális és
metakommunikatív közlések felfogásának, tudatosításának (és visszajelzésének) képességét.
A nem verbális kommunikáció kutatása viszonylag nem hosszú múltra tekint vissza. A kísérletek egyik típusa az
érzelmi jelek azonosításának képességét vizsgálja. Az egyének között jelentős különbségek vannak a tekintetben,
hogy hányféle érzelmi jelet képesek dekódolni, s ez az egyén állandó tulajdonsága, amelyet az azonosított jelek a
számával mérnek. Davitz (1977) érzelmi érzékenységnek nevezte az egyénnek ezt a tulajdonságát.
Magam is részt vettem egy kísérletben, ahol a vokális csatorna iránti érzékenységet vizsgáltuk. A kísérlet abból
állott, hogy a különféle érzelmi hangsúllyal elmondott szöveget a magnófelvételen olyan mértékig torzították, hogy
már csak a beszéd dallama (azaz a vokális csatorna) volt felismerhető. Meg kellett állapítanunk, hogy az
(érthetetlen) szöveg milyen érzelmi állapotot fejezett ki.
Átlagosan az emberek nyolcféle érzelmi hangulati árnyalatot tudnak ilyen módon azonosítani. Davit azt is
megállapította, hogy az egyes közlési csatornák iránti érzékenység is különböző egyénenként, s a csatornák között
csak 0,2 körüli korreláció mutatható ki. Az egyének dekódolási hibái ugyancsak stabil személyiségtulajdonságok.
Ha valaki pl. a mosolyt gúnyosnak értékeli, ezt a hibát rendszeresen elköveti. Az érzelmi érzékenység, mint
személyi adottság, tehát jelentősen befolyásolhatja egy egyén empátiás készségét.
Az érzelmi jelentések iránti fogékonyság egy másik mérőszáma az affektus-figyelem. Az affektus-figyelem az
érzelmi jelentések befogadása iránti készenlét, amely az egyénen belül is változik, helyzet és belső állapot
függvényében.
Az érzelmi érzékenység a személy viszonylag stabil tulajdonsága, az affektus-figyelem pedig egy adott
kommunikációs helyzetben mutatott teljesítmény. Más megfogalmazásban az érzelmi érzékenység jelzi azt a
kapacitást, amellyel a személy rendelkezik, az affektus-figyelem pedig annak mértéke, hogy ezt a kapacitást
aktuálisan mennyire használjuk ki. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a segítő kapcsolat az affektus figyelem
maximális igénybevételét jelenti. Az egyének között stabil különbségek mutathatók ki az érzelmi érzékenység és az
affektus figyelem szempontjából. Ugyancsak különbségek vannak a tekintetben is, ki milyen csatornákat tud
elsősorban azonosítani, valamint abban, hogy melyek a standard hibái.
Nyilvánvaló, hogy a képzéssel elsősorban az affektus figyelem teljesítménye javul. A segítő kapcsolat területén
végzett folyamatos munka, tapasztalat az érzelmi érzékenységet önmagában is javítja. Tudatos képzéssel az
érzékenység jelentősen fejleszthető.
Egyelőre nem ismeretesek olyan adatok, amelyek az érzelmi érzékenységet valamilyen ismert személyiségvonással
hoznák kapcsolatba. (Az azonosítási hibák viszont személyiségfüggőek lehetnek.) A kognitív torzítások, amelyek
egyes kórállapotokban különösen feltűnőek (paranoid állapotok, depressziók), állandó jellegű azonosítási hibákkal
31
járnak együtt. (Pl. az "engem nem becsülnek eléggé" séma érvényesülése mellett, ha valaki rámnevet, egyenlő
azzal, hogy kinevet.)
Általában kijelenthetjük, hogy patológiás jellegű személyiségzavarok az empátiás készség beszűkülését
eredményezhetik. (Skizofréniások érzelmi érzékenysége jelentősen csökkent.) Harmonikus személy könnyebben
ráhangolódik másokra, mint aki maga is problémákkal küszködik. Pozitív korrelációt találtak az érzékenység, a
kifejezőkészség és az önmegértés (önelfogadás) között. Tehát az empátia és verbalizáció várhatóan azoknál
fejlettebb, akik önmaguk elfogadására képesek. Érthető tehát, hogy a pszichoterápiára való felkészítés egyben a
személyiség belső harmóniájának fejlesztését is szükségessé teszi. Az egyén aktuális érzelmi állapota
nagymértékben befolyásolhatja az érzékenységet. Ha a kísérletek során pl. két nehezen differenciálható hányinger
megnevezése a feladat, amelyek egyike örömet, a másik elragadtatást fejez ki, több hibát vétenek azok, akik maguk
is valamilyen érzelmi állapotban vannak. Minél intenzívebb az egyén érzelmi állapota ez annál inkább belevetül a
kívülről érkező érzelmi jelzésbe (projekció) érvényesülése mellett, ha valaki rámnevet, egyenlő azzal, hogy
kinevet.)
Az empátia és az azonosulás (identifikáció)
A terapeuta tehát igyekszik páciense érzelmi állapotait minél pontosabban észlelni, leírni, visszajelezni.
Általánosabban űgy fogalmazunk, hogy a nyelvi közlések hátterében meghúzódó metakommunikatív közlések
lehető pontos dekódolására törekszik. Igyekszik kliense belső állapotát úgy látni, mint a kliensét és nem mint
önmagáét. Mégis, a terapeuta mindvégig tisztában van azzal, hogy bármennyire pontosan érzékeli is szenvedő
páciense belső állapotát, ez mégis a másik állapota. Nem ugyanazt érzi, mint a másik, csak "mintha" érezné. Ez a
"mintha" nagyon fontos szerepet játszik Rogers megfogalmazásában.
Az EMP-fogalom mélylélektani értelmezésében ez a "mintha" megkülönböztetés hiányzik. Az empátiát gyakran
úgy írják le, mint amikor a terapeutában a pácienssel azonos érzelmek keletkeznek. Vagyis identifikációról van szó.
Márpedig a teljes azonosulás rontja a pontos empátiás megértést. Elmossa azt a távolságot, amely ahhoz szükséges,
hogy a terapeuta megőrizze saját, differenciált látásmódját. Hiszen éppen ezzel tud segíteni: szenvedő páciensének
lelkében szélesen hömpölygő, globális érzelmi állapotok uralkodnak. Tehát, ha a páciens haragszik, a terapeuta azt
annyira pontosan érzékeli, mintha maga is haragudnék stb.
Álljon itt egy idézet magától Rogerstől, az EMP megvilágítására.
..."A harmadik feltétel az, hogy a terapeuta gyakorlott legyen a kliens saját világának pontos empátiás
megértésében. A változások létrehozásához elengedhetetlen, hogy átérezze a beteg személyes jelentéseinek belső
világát akárcsak a sajátját, közben azonban egy pillanatra sem vesztve el a 'mintha' minőséget, egyszóval, hogy
legyen empátiás képessége. Érezze át a beteg dühét vagy félelmét vagy azt az élményét, hogy üldözik, de ne
engedje, hogy saját dühe, félelme, vagy gyanakvása belekeveredjen ebbe - ez az a feltétel, amit megkíséreltünk
leírni. Ha a kliens belső világa már tisztában áll a terapeuta előtt, és szabadon mozog abban akkor már közvetíteni
tudja betege felé, amit megértett, és meg tudja fogalmazni a beteg azon tapasztalatait is, amelynek az nincs
tudatában. Ez a nagyon érzékeny empátia nélkülözhetetlen a terápiában. Gyanítom, hogy mindannyian ráébredtünk
már arra, hogy ez a fajta megértés rendkívül ritka. Sem nem kapjuk azt meg, sem nem adjuk másoknak valami nagy
gyakorisággal. A megértésnek inkább egy olyan változatát kínáljuk, ami ettől nagyon különbök, például: "Én
megértem, hogy veled mi a baj' vagy "Én megértem, hogy miért teszed ezt'. Ez a fajta megértés, amit rendszerint
adunk, vagy kapunk, tulajdonképpen egy kívülálló értékelő megértése. De ha valaki megérti, hogy hogyan érzünk,
vagy hogyan látjuk a világot, anélkül, hogy analizálni, vagy megítélni akarna bennünket, akkor kivirulunk és
fejlődünk. Bizonyos vagyok abban, hogy nem állok egyedül ezzel az érzéssel. Bizonyos vagyok abban is, hogy ha a
terapeuta pillanatról pillanatra követni tudja a beteg belső történéseit, ahogyan ő látja és átéli azokat, anélkül, hogy
az empátiás folyamatban elveszítené identitása különállását, valószínű, hogy sikerül elérnie a kívánt változásokat."
(Buda, szerk. 1981. F: Horváth Krisztina)
Rogers tehát többször hangsúlyozza, hogy amennyiben a terapeuta a kliens érzéseivel teljesen azonosul, vagy
érzései a kliensébe vetülnek, tapasztalatai a másikéval egybefolynak, az empátiás megértés színvonala jelentősen
csökken.
Elméletileg a terapeuta empátiás reakciója a kővetkező függvénnyel irható le: Remp=f(Rp,Rth,E)
ahol Remp = empátiás reakció
Rp = a páciens közlései
Rth = a terapeuta személyétől függő tényezők
E = véletlenszerű hatások.
Optimális esetben tehát Pth tényező szerepe a nulla felé közelít, s a terapeuta teljesen kliensére hagyatkozik.
A verbalizáció
Többször jeleztem már, hogy az EMP nem passzív figyelés, hallgatás, megértés, nem csupán appercepció. A
segítség éppen abban áll, hogy a felfogott, megértett anyagot saját magunk is feldolgozzuk, tisztázzuk, rendezzük,
strukturáljuk. E feldolgozás után "jelentjük" vissza partnerünknek. Vagyis "helyette" dolgozunk, ezáltal segítjük őt
ahhoz, hogy benne kavargó, szenvedést okozó, strukturálatlan élményeit "feldolgozza", rendezze, ezáltal azok
kezelhetővé és kevésbé zavaróvá váljanak számára. Ezért is mondjuk, hogy a terapeuta: helyettes információ
feldolgozó.
32
Ezt a nagy szellemi erőfeszítést igénylő folyamatot Helm módosított sémás ábrájával szemléltetjük (2. ábra).
A gyógyító beszélgetés elemi mozzanata valamely közlés, és ez elvileg bármi lehet. (V1) A terapeuta szelektív
figyelmi beállítottsága az első pillanattól kezdve működik. Az információ feldolgozás első lépése a személytelen,
külsődleges tartalmak és a személyes, érzelmi motivációs tartalmakat hordozó közlések különválasztása. (V2)
Utóbbit nevezzük önfeltárásnak (ld. később az Önfeltárás c. fejezetet). Elvileg még a látszólag legszemélytelenebb
közlésnek (pl. időjárással kapcsolatos megjegyzés) is van személyes vetülete.
Nézzük pl. a következő beszélgetést, amikor a beteg megérkezik az órára, s leül a megszokott helyére.
1. KI: Szörnyű, pocsék idő van ma.
1. Thta: Nem szereti az ilyen hideg, zimankós időt.
2. Beteg: Utálom. Egész nap a hatása alatt vagyok.
2. Thta: Úgy tűnik, közérzete nagymértékben függ az időjárástól.
3: Beteg: Persze, labilis vagyok, mint az időjárás.
Már az első terapeuta reakcó mutatja, hogy bennünket nem az időjárás érdekel. Nem azt mondjuk, hogy valóban,
pocsék az idő. Bennünket kliensünk viszonyulásai érdekelnek. Látjuk, mint halad a beszélgetés a külső dolgokról a
belsők felé, s a harmadik megnyilatkozás már az önképpel kapcsolatos, a beteg önmagáról alkotott véleményt
nyilvánít.
Az önexplorációs mozzanatok leválasztása tovább finomodik, amikor a terapeuta érzékeli az egyes közlési
csatornákat, illetve a metakommunikatív jelzések egészét. A blokkok sorában jobbra haladva egyre "mélyebb"
önexplorációs tartalmak tárulnak fel. Természetesen egy-egy konkrét közlés nem tartalmazhat mindig mélyen
személyes dolgokat.
A fenti beszélgetésben a 2. betegközlés már "rejtett" információt is tartalmaz. Sőt, a körülmények (kontextus)
esetleg általánosítást is megengednek. Ezért a terapeuta olyan reflexiót ad, amely belső, de egyúttal általános is.
Vagyis egy, a páciens személyére jellemző önkép mozzanat kerül elő: "labilis vagyok".A terapeuta természetesen
nem lehet abszolút biztos abban, hogy kontextust, és a rejtett közlést jól olvassa-e, és főleg, hogy képes-e páciens
ezt fogadni, feldolgozni. Ezért reflexiója nem az abszolút bizonyosság igényével fogalmazódik meg, hanem inkább
javaslat, megajánlás. "Úgy tűnik..." Ha a páciens nem tudja elfogadni ezt a látásmódot, a terapeuta minden további
nélkül visszavonulhat. A személyközpontú beszélgetés reflexiói ezért gyakran kezdődnek ilyen kifejezésekkel:
"Úgy vélem", "Azt hiszem", "Mintha... ", "Úgy tűnik... , "Nem gondolja, hogy...".
A páciens aktuális befogadóképességét meghaladó visszajelzés nem pozitív hatású, inkább frusztrációt
eredményez. Partnerünk visszavonul, közlései felszínesebbé válnak. Fontos tehát, hogy visszajelzéseink ne
kategorikus ítéletek legyenek, hanem "hipotézis megajánlások". Egy betegem mondta egyszer a terápia végén:
számára az volt a legfontosabb, hogy semmit sem mondtam megfellebbezhetetlen ítélet gyanánt, semmit sem
akartam ráerőszakolni.

33
2. ábra
V1 Információ-felvétel V2 Információ-feldolgozás V3 Válasz-szervezés
Nézzük most kissé részletesebben az egyes blokkok jelentését.(V2)
Az első blokk a kliens pusztán verbálisan megjelenő közléseit tartalmazza. Azokat, amelyek már szabályos
kognitív struktúrát öltenek. A második blokk jelképezi a nem verbális csatornák üzeneteit, amelyek részben a
szóbeli megnyilatkozásokat kísérik, részben azonban önálló jelentéssel bírnak. A rejtett közlések - az előbbitől
élesen el nem választható módon -jelzik azt, ami a szavak "mögött" van. Itt jelennek meg a jellegzetes kognitív
sémák, beállítódások. A kontextus a szakember számára további jelzéseket hordoz. Pl. milyen szavakat használ,
milyen a környezet, amelybe mondandóját helyezi stb. Végül a fiziológiai szempontól is képzett terapeuta a
vegetatív-tüneti jelzéseket is "érti". Az orvosi pszichoterápiában nem egyszer a testi tünetek hordozzák a fő
mondanivalót. E jelentések "megfejtése" a gyógyítás szerves részét képezi. A szakirodalom régóta
"szervbeszédnek" nevezi azokat a közléseket, amelyek testi tünetek útján jutnak kifejezésre.
Összefoglalva az emocionális reakció mindhárom összetevője megjelenik a közlési csatornákon, s a képzett
terapeuta képes ezeket differenciáltan elemezni. A bal oldali blokk az érzelmi reakció kognitív-élményi oldala, a
jobb oldalon a fiziológiai-vegetatív összetevő jelenik meg. A közti egységek az emóció mimikai-mozgásos (azaz
motoros) összetevőjét tükrözik.
34
A terapeuta reakciói, azaz a VERB a feldolgozott információk struktúrába szerkesztése (V3). Ennek "mélysége" a
kliens önexplorációjával párhuzamba állítható. Természetes, hogy képtelenség az állandóan, minden kijelentés
legmélyebb összefüggéséig leásni. A terápia során a legkülönfélébb jelzéseket adhatjuk, természetesen arra
törekedve, hogy beszélgetésünk magához a személyhez minél közelebb jusson. A terapeuta-reagálás elemi szintje
nem több, mint aktív figyelés és ennek időnkénti visszajelzése, ("ühüm", "értem", "igen"), vagy csak egyszerű
fejbólintás, odafordulás, tekintetváltás. Háttércsatornának is nevezik ezt a jelzést, amely csak annyit jelent: "itt
vagyok, figyelek". Az aktív figyelés ezért bármilyen külsődleges kliens-megnyilvánuláshoz is kapcsolódhat.
Nagy gyakorlattal rendelkező, fáradt terapeuták a háttércsatorna jelzéseit (bólogatás, igen... stb.) akkor is képesek
produkálni, ha figyelmük ellankad, elkalandozik. Nagyon sokszor a páciens észre sem veszi, különösen a súlyosabb
állapotban lévő személyek. Fölösleges, hogy a terapeuta zavartan palástolja figyelmetlenségét, ha mégis kiderül. A
betegek, a tanácskérők nagyon megértőek, nyugodtan megmondhatjuk, hogy "elnézést, egy pillanatra kihagyott a
figyelmem" - vagy valami hasonlót.
A visszajelzés egy másik típusa nem más, mint a hallottak egyszerű újrafogalmazása, esetleg csak eltérő
szórenddel, vagy még ezzel sem. Nagyon értékes lehet, jelzi, hogy "figyelek, értem, sőt magamba szívom a
szavaidat". Saját szavaink visszahallása - erőteljes objektiváló élmény, hasonló, mint amikor magnóról halljuk
vissza mondatainkat. Már nem teljesen ugyanazok, távolibbak, a fájdalom nem fáj annyira, a szégyen kevésbé
mardosó stb. Ha a terapeutának más gondolata nincs, nyugodtan alkalmazhat parafrázist. (Természetesen nem a
beteg szavainak állandó visszaszajkózásáról van szó.)
A visszajelzések egy további típusa az elhangzott anyagnak csak valamely külső vonatkozásához kapcsolódik, vagy
ha érint is belső élményeket, azoknak csak valamely részét ragadja meg. Egy további, magasabb (vagy "mélyebb")
szintje a visszajelzéseknek, ha az elhangzottakat általános összefüggésbe állítjuk, az itt és mosttól elvonatkoztatva a
személyre idődimenziótól független megállapításokat teszünk. Végül, ha a terápia sikeresen halad, a vegetatív
tüneti közlések visszajelzésére is sor kerülhet.
Nézzünk most egy kivonatot egy terápiás beszélgetésből, ahol példákat találunk a fentiekre.
Kliens: "és még akkor ez is hozzájött. Az a férfi, akivel most kapcsolatban vagyok, az ... akarom mondani, még
érzékenyebb, mint én, és még őt is nekem kell támogatnom. Nem tudom, hogy megfelelően mondtam-e,
pillanatnyilag az az érzésem,... vagy ... valahol... á, egyszerűen elegem van az egészből.
(Az egyes terapeuta válaszokat egymástól független pontozók értékelték, l-l2-ig terjedő skálán. A zárójelben
szereplő értékek a becslések átlagai).
- Jobban össze kellene szednie magát, hogy ezt a helyzetet megoldja. (2,0)
- Milyen más helyzetekben fordult elő hasonló probléma? (2.0)
- A férfit lelkileg ön támogatja. (5,4)
- Most egy kis nyugalomra vágyik (5,1)
- Ez a férfi nagyon labilis, és ez megterhelő önre?! (7,2)
- Nem érzi magát elég érettnek a helyzet megoldásához. (7,5)
- Úgy érzi, hogy ezt a helyzetet, amelyben van, nem képes megoldani. (8,6)
- Ha minden így összejön, az egyszerűen sok önnek. (10,1)
- Úgy érzi, hogy ez így valamiképpen már nem mehet tovább, erre egyszerűen nem képes. ( 11,2)
- Most olyan nehéz lett az ön számára minden és úgy érzi most, hogy ezzel már nem tud megbirkózni. ( 11,2)
(Tausch, 1973)
A VEB soha nem képes átfogni a kliens közléseinek egészét. Végül is a szakembertől függ, hogy a hallottakból
mire reagál elsősorban. A terapeuta tehát szelektál, s ezáltal - közvetett módon -irányítja a másikat. A
beállítottságától függ, mi kelti fel figyelmét elsősorban. Kimutatták például, hogy maga Rogers az esetek 2/3-ában
a kliens közléseinek kognitív aspektusára reagált, és csak kb. 25%-ban ezek érzelmi oldalára. Más szakembereknél
ez akár fordított is lehet. (Tausch, 1989). Ez az arány feltehetően a terápiás hatékonyságban is szerepet játszik
Beckmann (1989) kimutatta, hogy a rövid dinamikus terápiában a kliens terapeuta viszony verbalizációja
szignifikánsan gyakoribb, mint a személyközpontú módszer esetén.
A verbalizáció mérése
Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy az EMP és VERB a gyógyító beszélgetés lényegi mozzanatát fogalmazza meg.
A terapeuta kommunikációjának egy aspektusáról, egy dimenziójáról van szó, amely, mint láttuk, egy képzeletbeli
tengely mentén variálhat. Vannak "felszínesebb" és "mélyebb" közlések, vagy, ha úgy tetszik, terápiás szempontból
erőteljes és kevésbé erőteljes közlések.
Rogers tanítványai szerkesztettek először olyan becslőskálákat, amelyek segítségével az EMP VERB mértéke
számokkal is kifejezhető (Truax, 1961).
Rogers-féle irányzat európai kutatóközpontjaiban ezeket a ská Iákat módosították. Magyarországi kutatásaink
kezdetén mi is alkalmaztuk a TruaTausch-féle skálát, amelyet az oktatásban is felhasználtunk. (Pintér, 1986,
Tringer-Pintér, 1989).
A Truax-Tausch-féle skála
Fokozat Jellemzés
2 A pszichoterapeuta nem reagál a beteg viselkedésének sem külsőleges, sem belső vonatkozására, hanem
35
kioktat, figyelmeztet vagy tanácsokat osztogat.
4 A pszichoterapeuta csupán a beteg által kifejezett tartalmak külsődleges vonatkozásaira reagál és nem
veszi tudomásul ezek belső vonatkozását
6 A pszichoterapeuta csupán mellékes belső tartalmakra reagál olyanokra, amelyek a beteg problémái
szempontjából csekély jelentőséggel bírnak.
8 A pszichoterapeuta a beteg által feltárt fontos belső tartalmak egy részére reagál.
10 A pszichoterapeuta a beteg által feltárt fontos belső tartalmak nagy részére reagál.
12 A pszichoterapeuta a beteg által feltárt belső tartalmakra minden esetben reagál.
A gyakorlatban a skála alkalmazása meglehetősen nehézkesnek bizonyult. Ezért Pintérrel egy eredeti becslőskálát
szerkesztettünk (Tringer, Pintér, 1989). Az új módszerrel kapcsolatosan számos vizsgálatot végeztünk ezeket itt
nem részletezem. Az alábbiakban saját becslóskálánkat mutatjuk be.
A Tringer-Pintér-féle verbalizáció skála
0 = A thta. explorál, kikérdez, tanácsot ad, bagatellizál, moralizál, saját elképzelései szerint értelmez stb.
1 = A thta.aktívan figyel ("igen", "értem" stb.)
2 = A thta. közlés tartalmának felszínes vonatkozásaira reagál
3 = A thta. újrafogalmaz (paraphrasis)
4 = A thta. a közlés tartalmának egyes lényeges, belső elemére reagál
5 = A thta. a közlés tartalmának minden lényeges, belső elemére reagál
6 = A thta. közlés tartalmának minden lényeges, belső elemére reagál (esetleges vegetatív közlésekre is), és
ezeket általános összefüggésbe állítja
7 = A thta. közlés lényeges, belső tartalmát általános összefüggéseiben jelzi vissza, s ezáltal új látásmód
kialakítását kínálja fel
Megjegyzések
A közlés minden esetben = a páciens verbális és nem-verbális (akusztikus) csatornán érkező üzeneteinek összege.
A "verbalizáció" visszajelentést jelent és nem azt, hogy a terapeuta a beteg közlését hogyan vette, dekódolta. A
terapeuta ugyanis sokszor nem jelenthet vissza mindent, amit "meghall" azaz: szándékosan nem verbalizál
százszázalékosan. így az itt elért pontszámok nem vonatkoznak közvetlenül a terapeuta eredményességére, jóllehet
az esetek többségében magas korrelációt mutattak vele.
Számos tanfolyam résztvevővel végzett vizsgálataink arra utalnak, hogy az eredeti magyar skála egyes pontjait
könnyebb azonosítani. Hogyan történik a skálázás a gyakorlatban? Többnyire pszichoterápiás beszélgetések
magnófelvételeinek leírt változataiból indulunk ki. A gépírót figyelmeztetnünk kell, hogy ne csak a puszta szöveget
írja le, hanem a magnóban hallható egyéb jeleket is (nevetés, szünetek, sóhaj, egy-egy indulatszó stb.). A másik
lehetőség, hogy közvetlenül a magnófelvételt hallgatjuk vissza.
Két kliens-megnyilatkozás között elhelyezkedő terapeuta szöveget tekintünk egy egységnek (és fordítva). Az írásos
változatban megszámozzuk a közléseket, a könnyebb azonosíthatóság céljából. Egy kliens-közlés és a rákövetkező
terapeuta válasz azonos sorszámot kap. A közlési egység hossza az egyszavas megjegyzéstől hosszú monológokig
terjedhet. ("Ühüm", "igen" típusú közbeszólásokat, amennyiben a kliens beszédmenetét nem akasztja meg, nem
szoktuk külön egységként értékelni (de a leírásnál ezt is jelezzük). Esetenként nem könnyű eldönteni az egységek
határait. Mint látni fogjuk, ennek különösebb jelentősége nincs.
A megnyilvánulási egységeket globálisan értékeljük. Rövid egy-egy szavas verbalizációnál figyelembe vehetjük a
terapeuta előző és rákövetkező megnyilatkozásainak szintjét is (hiszen a kommunikáció egységes folyamat).
A verbalizációval kapcsolatos vizsgálatok számos értékes adatot tártak fel. Itt csak a leglényegesebbeket említjük.
Mindenekelőtt kimutatható hogy egy (mondjuk 45 perces) ülés folyamán a VERB szintje viszonylag stabil, és
gyakran emelkedő tendenciát mutat. Egy ülésről elégséges képet kapunk akkor, ha az ülés első, középső és utolsó
harmadából 6-6 terapeuta-közlést pontozunk (Helm, 1978). Kezdő terapeuták értékei nagyobb ingadozást
mutatnak, mint a gyakorlottaké.
A becslés természetesen nem mindig egyszerű. Tudományos vizsgálatok során egymástól függetlenül legalább
hárman értékelik ugyanazt, s a nagyobb eltéréseket megbeszélik. A becslők eredményeit csak akkor fogadjuk el, ha
előzetes gyakorlat során bizonyos egyöntetűséget (interrater megbízhatóság) már elértek.
Sokan bírálták ezeket a becslő módszereket. A terapeuta értékelésének egy másik megközelítése, ha a klienstől
nyerünk adatokat egy erre a célra szerkesztett kérdőív segítségével. Ilyen kérdőívet Barrett-Lennard (1962)
dolgozott ki először. A kétféle módszer a kutatásokban jól kiegészíti egymást. Munkatársam, Pintér olyan kérdőívet
szerkesztett a terapeuta hatékonyságának mérésére, amely a Barrett-Lennard-féle kérdőívre is támaszkodik. (Pintér,
Tinger, 1989.) Módszere nem csupán a verbalizációt, hanem a terapeuta elfogadó magatartását és kongruens
viselkedését is méri, a kliens szemüvegén keresztül.
Empátia, kongruencia, elfogadás (ÉKEL) kérdőív
1. Ko+ Valódi érzéseit fejezi ki irányomban
2. Ko- Úgy érzem, hogy reakciói gyakran mások, mint ahogy belül érez
3. E1+ Bármit mondhatok, vagy tehetek, érzései nem változnak irányomban
4. Ko- Zavarba jön, ha bizonyos dolgokról kérdezem vagy ha azokról beszélek
36
5. Em+ Általában megérzi vagy felismeri, mit érzek
6. Ko- Azt a látszatot kelti, hogy jobban megért, mint valójában
7. El- Viselkedésemtől függően egyszer jobb, másszor rosszabb véleménnyel van rólam
8. E1+ Barátságos, tele van melegséggel felém
9. Em- Szavaimat ugyan megérti, de a mögötte rejlő érzelmeket nem
10. Ko+ Velem kapcsolatos érzéseit nem rejtegeti
11. El- Elég unalmasnak, érdektelennek tart engem
12. El- Azt szeretné, hogy olyan legyek, mint amilyennek ő képzel
13. E1+ Velem kapcsolatos érzései nem attól függenek, hogy én miként érzek vele szemben
14. Em- Sokszor nem veszi észre, mennyire mélyen érint, amikről beszélünk
15. Em+ Arra törekszik, hogy az én nézőpontomból lássa a dolgokat
16. Ko+ Úgy érzem, hogy teljesen őszinte velem
17. Em+ Még akkor is megérti, mit akarok mondani, ha azt én magam sem tudom pontosan kifejezni
18. Ko- Úgy érzem, hogy szerepet játszik
19. Em+ Pontosan megérti, hogy az általam megélt dolgok mit jelentenek számomra
20. Em- Megnyilatkozásai sablonosak, emiatt nem tudok mélyebb kapcsolatba kerülni vele
21. E1+ Mély rokonszenvet mutat irányomban
A verbalizáció mérése olyan kutatási eredményekre vezetett, amelyek a gyógyító beszélgetés hatásának mélyebb
megértését teszik lehetővé. Ezeket a vizsgálatokat itt nem ismertetjük részletesen. Csak egy alapvető megállapítást
emelünk ki: a terapeuta verbalizációjának színvonala és a gyógyító folyamat eredményessége között szoros
kapcsolat áll fenn. Ez az összefüggés a becslőmód-szerekkel és kérdőíves módszerekkel egyaránt kimutatható. A
hatékonyság-verbalizáció kapcsolat a konkrét közlések szintjén is megmutatkozik. A terapeuta verbalizációja és a
rákövetkező páciens-közlés önexploráció szintje között 0,6 körüli korreláció mutatható ki. Mint később látni
fogjuk, éppen az önexploráció a hatékonyság legfontosabb mérőszáma Gd. az önfeltárás c. fejezetet).
A VERB fogalma a kommunikatív viselkedésnek széles tartományát fogja át. Újabb vizsgálatok szerint nem
egységes dimenzió. Eckert és Schwartz (1973) faktoranalízissel 8 dimenziót különítettek el a skálákkal mért
verbalizáción belül. A faktorokat a legjellemzőbb korrelációk alapján névvel is ellátták, ezzel gazdagítva a
hatékony terapeuta viselkedésről alkotott ismeretekét. A faktorok a következők:
1. A kliens megnyilvánulásaira való támaszkodás
2. Nyelvi hajlékonyság
3. A belső tartalmakra való irányultság
5. A terapeuta belső részvétele
6. A terapeuta nyitott, illetve zárkózott magatartásának mértéke
7. A megnyilatkozások konkrétsága
8. A megnyilatkozások világossága
A terápiás kommunikációnak ezek az elemi aspektusai tehát a VERB főfogalomban egyesülnek.
A személyközpontú irányzat egyes mai képviselői az EMP fogalmát különböző módon értelmezik. Az eltérések
részben abból adódnak egyes szerzőknél, hogy a modern filozófiai áramlatok (fenomenológia, hermeneutika) is
hangot kapnak. Másrészről egyes részletekben a pszichoanalízis hagyományai is kifejezésre
jutnak.
Az EMP fogalmában Schrödter (1988) a megértés és értelemadás folyamatát hangsúlyozza. Véleménye szerint
ebből a terapeuta személye nem maradhat ki olyan módon, ahogy azt Rogers vélte. A megértéshez elengedhetetlen
a megértő szociális énjének bevonódása. Ezáltal egy közös terápiás világ ("gemeinsame therapeutische Welt") jön
létre. A terápia nem csupán a terapeuta szellemi teljesítménye, hanem inkább interszubjektív kooperációban és
egyetértés kimunkálásában bontakozik ki. A közös munka során tipikus interakciós minták jönnek létre (Biermann-
Ratjen et al., 1981). Ezekben közös "ellenállás" is kifejezésre juthat. Az "interakciós minták" értelmezése nem
egyszer szimbolikus analógiás jellegű.
A terápiás kommunikációban Rogers szerint a jelentésadó folyamat olyan tartalmakra terjed ki, amelyek a tudatban
hozzáférhetőek, legfeljebb az empátiás megvilágítás" fényére van szükség. A megértés folyamatában Jaspers sem
megy túl azon a világon, amely a tudatban hozzáférhető. A hermeneutikai nézőpont is a pontosabb megértésre (és
nem a "jobb" megértésre) törekszik. (Gada-mer, 1976, Apel, 1976). A terápiás értelem-adás viszont Schrödter
szerint látens, a tudatban közvetlenül nem hozzáférhető tartalmakra is vonatkozik, tehát a hermeneutikai
megközelítésen túlmutat.
Az EMP és megértés Schrödter és mások általi értelmezése a fogalom kitágításához vezet. Azáltal, hogy a terapeuta
személyét és az "interakciós" mintákat is bevonja a megértés és értelmezés folyamatába, makroszintű
kommunikatív egységekre irányítja a figyelmet. Ezáltal a személyközpontú megközelítés egyik nagy vívmánya, a
mikrokészségek felfedezése, ismét háttérbe szorul. A makro-egységek értelmezésével ingoványos talajra lépünk.
Lényegében a pszichoanalitikus nézőpont "újraéledéséről" van szó. A terapeuta azonban nem értelmező, kívülálló
szakember, mint a klasszikus analízisben, hanem önmaga is az értelmezett folyamat része.
A tudományos kutatás természeténél fogva elemi folyamatokkal, operacionalizált fogalmakkal dolgozik. A
37
terapeuta magatartás számos elemi aspektusát különítették el és tették vizsgálat tárgyává. A fenti dimenziók közül a
nyelvi hajlékonyságról (kognitív flexibilitás), a konkrétségről, az önfeltáró magatartásról még lesz szó. Mégis
amellett vagyunk, hogy az EMP és VERB fogalma, nem csupán tudományos, de történeti és didaktikus okokból is
hasznos. Erre az álláspontra helyezkedik Shlien is, amikor az újabb terapeuta változók felől kérdezik (Meyer-
Cording, 1988), s azokról szkeptikusan nyilatkozik.
A FELTÉTEL NÉLKÜLI ELFOGADÁS
(FNE)
A gyógyító beszélgetés, mint az előző fejezetben láttuk, magas követelményeket támaszt a terapeuta
kommunikációjával szemben. A verbalizáció a beszélgetés vezetésének mintegy a "technikai" vezérfonala. A FNE
koncepciójában azokat a követelményeket foglaljuk egybe amelyek a terapeuta beállítódásait érintik, felfogását az
emberről, értékekről az életről általában. Egyszóval, ahogy Rogers is megfogalmazta, a terapeuta "filozófiájáról"
esik szó.
Maga a fogalom ugyancsak hosszú fejlődés során csiszolódott és formálódott. Rogers először "positive regard",
majd "unconditioned positive regard", megjelölést alkalmazott (pozitív tisztelet), nagyrabecsülés, illetve feltétlen
pozitív tisztelet). Felismerte, hogy segítő kapcsolat nem lehet eredményes, ha a terapeuta nem képes értéket látni a
másikban, ha nem rendelkezik azzal a mély és szilárd meggyőződéssel, hogy minden ember, még a
legnyomorultabb is, értékek hordozója. Ez az érték feltételek nélküli, azaz nem függ attól, hogy az illető mit tesz,
vagy mond, hogyan viselkedik itt és általában. Ez a felfogás csak akkor lehet terápiás értékű, ha közvetíteni is
tudjuk a másik felé, képesek vagyunk visszatükrözni a személy pozitív értékeit. A FNE kategóriáját általában
három összetevőre szokták bontani. Faktoranalitikai tanulmányok is megerősítik ezt a hármas tagolást:
1. Pozitív érzelmi odafordulás
2. Non-direktivitás
3. Feltétel nélküliség.
Az egyes szerzők a FNE más és más elemét hangsúlyozzák.
Tausch (1973) a pozitív értékelés és érzelmi melegség mozzanatát emeli ki, ezáltal azt a pozitív érzelmi légkört
amelyet az elfogadó magatartás és az elfogadottság élménye jelent. Barrett-Lennard (1962) a személyre adott
válaszreakció affektív elemeként fogalmazza meg, s a fogalomnak ugyancsak az érzelmi oldalát emeli ki.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a FNE, bár érzelmi mozzanatokat is tartalmaz, nem azonos a személyek
közötti vonzalom szociálpszichológiai fogalmával (Aronson, 1978). A vonzódást számos, a személyekben rejlő
tulajdonság képes kiváltani. Ezek lehetnek külső testi tulajdonságok, tekintély, tudás stb. Esetenként még a személy
hibái is vonzóak lehetnek (Kennedy elnök népszerűségi indexe meredeken megugrott a Disznó-öbölbeli kaland
kudarca után). A vonzalomnak ez a formája tehát nem feltétel nélküli, éppen hogy feltételes. Az elfogadó
magatartás nem függvénye a másik személy ilyen vagy olyan tulajdonságának, cselekedeteinek. Nem ennek vagy
annak a tulajdonságnak szól, hanem magának a személynek, aki önmagában érték.
Hogy megértsük ennek a jelentőségét, álljon itt egy rövid példa, amely megvilágítja, hogy betegeink, klienseink
problémáinak hátterében többnyire éppen ennek az ön-értéktudatnak a hiánya áll.
B. 1. Barátnőm megkérdezte, hidegen vagy melegen kérem-e a kakaót. Mindegy, mondtam. Erre ő dühös lett.
Thta 1. A kakaó mellé még valamit oda akart tenni.
B. 2. Igen, a szeretetét. De én ezt nem éreztem, csak azt, hogy nem akarok terhére lenni.
Thta 2. Mintha önmagában nem lenne érdemes barátnője szeretetére.
B. 3. Csak ha teszek is érte valamit.
Thta 3. Előbb tennie kell valamit, hogy szeressék.
B. 4. Igen. így, ahogy vagyok, ez semmi. Ez a nulla pont. Ha teszek valamit, akkor viszont el is várom, hogy
szeressenek...
A személyközi vonzalom az érzelmi adok-veszek kölcsönös egyensúlyán alapul, kommerciális jellegű. A feltétel
nélkül elfogadás lényege, hogy nem feltétele a viszonosság.
Az érzelmi melegség mozzanata a terapeuta sajátos figyelmi beállítódását jelenti a kliensben megnyilvánuló,
többnyire rejtett értékmozzanatokra, amelyeket adott esetben visszajelezni is képes. Fontos azonban
hangsúlyoznunk, hogy nem valami mechanikus megerősítő tevékenységről van szó. A terapeuta nem Skinner-féle
"jutalom-gép". (Skinner, 1953). A személy értékének tükrözése elsősorban a légkör egészében valósul meg. A
FNE: "a kliens verbalizációjának és viselkedésének pozitív aspektusai iránti szelektív figyelem" (Ivey és Simek-
Downing, 1980).
Az érzelmi melegséget főképpen a nem verbális közlési csatornák közvetítik. Mindenekelőtt a mosoly jelentőségét
emelem ki. Bayes (1972 ) igazolta, hogy a mosoly jellege, gyakorisága és intenzitása jelzi legpontosabban a
terapeuta klienssel kapcsolatos beállítódását. Ugyanilyen szerepet tölt be a tekintetváltás is, amely, ha az adott
helyzetben elvárt átlagnál kissé hosszabb ugyancsak érzelmi melegséget fejez ki. Nehéz persze eltalálni a többlet
tekintet mértékét. A túl hosszú tekintetváltás zavaró, tolakodó, agresszív. Az érzelmi melegség közvetítésében a
hangszín, a hanghordozás is jelentős. Ugyancsak fontos, hogy gesztusaink nyitottak, elfogadóak legyenek, s
elfogadásunkat a klienssel szemben elfoglalt helyzetünk is kifejezze (ld. a kommunikáció elméletű alapok c.
fejezetet). A légkör megteremtése a kézfogással kezdődik, amelyet soha ne mulasszunk el. A kézfogás is lehet
38
"meleg", vagy "hűvös", formális. A "feltétel nélküliség" koncepciójának viselkedéselméleti kritikusai arra
hivatkoznak, hogy a terapeuta szükségképpen "megerősítő" hatású, így igazában nem lehet feltétel nélküli. A
megerősítés, a terápiás változás szükségszerű "hatótényezője" (change agent). A terapeuta figyelme szelektív,
ezáltal a kliens viselkedésének és élményeinek egyes elemeit kiemeli.
Rogers és közvetlen követői sem tagadják, hogy ez a szelektivitás fennáll. A terapeuta élményekre figyel, nem
"adatokra". Az elvont közlés helyett a konkrétat részesíti előnyben. Bizonyos általános terápia-célokat is szem előtt
tart, mint az autonómia, kockázatvállalási készség ("fully functioning person, Rogers, 1963). A megerősítés tehát
nem tartalmi, hanem formai elemekre irányul.
Murray (1956) és Truax (1966) által végzett vizsgálatok igazolták először, hogy ez a hatás valóban létezik. Truax
pszichoterápiás ülések elemzéséből indult ki. Megállapította, hogy az empátia, az elfogadás és a non-direktivitás
mozzanatai külön-külön is megerősítő hatásúak. A kliensek viselkedésében a következő dimenziók váltak
gyakoribbakká érzések differenciálása, a belátás, problémaorientáltság, és közeledett egymáshoz a terapeuta és
kliens kifejezési stílusa is. Ugyanakkor a megerősítés két kliensmutatóra (szorongásszint és pozitív negatív
élmények aránya) nem volt kellően differenciált.
Murray (1956) azt is kimutatta, hogy maga Rogers is kiemel bizonyos élménytartalmakat (kívánságok, tervek,
függetlenségre utaló viselkedésmódok ugyanakkor kevésbé érzékeny az intellektuális védekezés iránt, vagy a
szexuális problematikával kapcsolatban. Nyilvánvaló azonban, hogy a tartalmi és formai elemek a konkrét
helyzetekben nem mindig választhatók külön.
Mindez nem mond ellent a feltétel nélküliség alapgondolatának, inkább azt fogalmilag pontosabbá teszi annál, mint
ahogy azt Rogers eredetileg definiálta. A koncepció lényege változatlan: a terapeuta "folyamatszakértő ugyan", de
nem kondicionáló "gép". Végső soron a "kliens dönt afelől, hogy milyen módon és mennyiben él a lehetőségekkel.
Rogers sem tagadta a terapeuta ilyen befolyását, de ellene volt minden hatalomnak és manipulációnak
A személyközpontú terápia, non-direktivitás többek között abban is megnyilvánul, hogy nem követ semmiféle
"stratégiát", vagy taktikát. Az egyes üléseket nem előzi meg semmiféle előre rögzített koncepció. Minden egyes
találkozás bizonyos fokig út az ismeretlenbe, "kaland", amely pillanatról pillanatra, a mikro-készségek
érvényesítése révén valósul meg. Nyilvánvaló, hogy a kliens központi problémái kerülnek előtérbe a látszólag
spontán beszélgetés során is. A terapeuta a kliensre hagyatkozik, az ő belső megismerő folyamataira, és nem
kívülről felépített rendszerre épít. Ezért a páciens belső élményvilágát igyekszik követni, s az önfeltárási folyamatot
előmozdítani. Ez az egyetlen "stratégiai irány", amelyre támaszkodik.
A feltétel nélküli elfogadás fogalmát érdemes negatív oldalról is körüljárni. A terapeuta
- nem értékeli (mint egy bíró), főleg nem értékeli le betegét, nem kritizálja
- saját egyéni nézeteit, problémáit nem viszi bele a beszélgetésbe
- nem beszéli túl kliensét
- nem irányít
- nem türelmetlen
- nem hűvösen távolságtartó
- nem gúnyolódik (a beteg háta mögött sem).
Oktatás közben gyakran felmerül a kérdés: "hogyan fogadjam el az illetőt, amikor ezzel és ezzel a
megnyilvánulásával egyszerűen nem tudok egyetérteni". Vagy "erkölcsi szempontból ez számomra
elfogadhatatlan".
Hangsúlyoznunk kell, hogy a feltétlen elfogadás a személynek szól, nem pedig egyik vagy másik tulajdonságának
vagy cselekedetének.
Reagálásunk struktúrája a következő lehet: "Én valószínűleg másként ítélném meg (járnék el), de értem (próbálom
megérteni), miért jutott erre az álláspontra (miért tette ezt és ezt).
Az elfogadásnak ez a módja tehát egy olyan meggyőződést tételez fel hogy az emberi személy önmagában érték. Itt
a tudáson túlmutató személyes meggyőződésről, hitről van szó, amely a terapeuta filozófiai állásfoglalásának része.
Ehhez tartozik a személy fejlődésébe, változásra való képességébe vetett hit is. A személy iránti elkötelezettség
nélkül terápia nem végezhető, csak valami szánalmas szerepjáték.
A személy értékként való elfogadása arra az ontológiai alapelvre vezethető vissza, amelyet a skolasztikusok így
fogalmaztak meg "ens et bonum convertuntur" (A létező és a jó felcserélhető fogalmak). Vagyis a létezés, főképpen
a személyként való létezés önmagában hordja értékmivoltát, szemben a nemléttel, a Semmivel. Ebben az
értelemben a rossz (amellyel betegeink annyit viaskodnak) nem önálló princípium, hanem léthiányként
fogalmazható meg. Erre már Szt. Ágoston rámutatott. (Augustinus, 1982).
Az elfogadó légkör jelentősége messze túlmutat a terápia keretein. A hiteles, fejlődést előmozdító szülő-gyerek,
tanár-diák kapcsolatok, barátság alapja a feltétel nélküli elfogadás. Ehhez hozzátartozik annak a jognak tisztelete és
elfogadása is, hogy a másik saját meggyőződése és értékei alapján irányítsa életét. A FNE, mint Lietaer (1988)
megfogalmazza, az a "táptalaj", a másik két alapfeltétellel együtt (empátia és kongruencia), amelyen a kliens
önmagára irányuló tapasztalatai újra mozgásba lendülnek. Olyan ez, mint egy "utazás önmagunkba" Gendlin,
1986). Ez a "táptalaj" nyitottságot jelent, a terapeuta részéről a kliens iránya (ez a FNE), mind önmaga iránt (ez a
konguencia). A FNE megtapasztalása hozzásegít ahhoz, hogy önmagunkat is el tudjuk fogadni. A terapeuta
39
gyakran abba a (ki nem mondott) hibába esik, hogy ő jobban tudja, mit kell a betegnek csinálnia, mihez kell magát
tartania. Saját értékrendje úgy jelenik meg, mint általános üdvözítő, mindenki számára elfogadható, kötelező
iránymutatás. Amennyiben kliensénél valami másnak az érvényesülését látja, óhatatlanul ellene dolgozik.
Gyakran felvetődik olyan kérdés is, hogy a terapeuta ezzel és ezzel a konkrét beteggel képtelen dolgozni. Egyik
szegedi találkozón Rogersnek is feltették a kérdést. Mit tenne, ha ezt tapasztalná egy kliensével kapcsolatban. -
Tanácsot kérnék - volt a válasz. Valóban, vannak a terápiás gyakorlatban olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen,
hogy tanácsért forduljunk valakihez. A FNE koncepcióját gyakran bírálták pedagógiai körök részéről. Ezt a
magatartást úgy tekintik, mint szélsőségesen anti-autoriter állásfoglalást, amely nem alkalmas arra, hogy a gyermek
számára követelményeket támasszon, normákat nyújtson, struktúrát adjon. Maga Rogers is tapasztalta a feltétel
nélküliség bizonyos korlátait súlyos pácienseivel kapcsolatban (súlyosan zavart gyermekek, később skizofrének
körében) (Rogers, et al. 1967) Ezek a betegek az FNE-t úgy élték meg, mint közömbösséget, érdektelenséget a
terapeuta részéről. Részben ilyen tapasztalatok indították Rogers követőinek egy részét arra, hogy személyének a
folyamatba való aktívabb bevonását hangsúlyozzák.
A FNE koncepcióját egy olyan ideálként kell felfognunk, amely a gyakorlatban bizonyos korlátok mellett, és csak
részlegesen valósul meg. Ugyanakkor szilárd világítótorony, amely felé törekvéseinket igazíthatjuk.
A FNE teljes megvalósulásának útjában álló gyakorlati akadályokat Lietaer (1988) három csoportba sorolja.
Mindenekelőtt számolnunk kell a terapeuta személyéből fakadó nehézségekkel. A kliens problémái a terapeuta
személyes, megoldatlan gondjait, "fehér foltjait" érinthetik. Ezen a területen az ő viselkedése is deffenzív, zárt
lehet, fenyegetve érezheti magát. E problémák megoldása elsősorban a megfelelő kiképző programok feladata.
Másrészt előadódhatnak olyan helyzetek, amikor a partnerek közt bizonyos "érdekkonfliktusok" állnak fenn. A
terapeuta fokozottan érzékeny lehet olyan problémák iránt, melyeket magánéletében sem tud megoldani (pl.
házastársi konfliktusok). Másrészt viszont a terápiás légkör a megértés olyan ideális modelljét kínálja fel, amelyet a
kliens hiába keres a mindennapi életben. Jó, ha a terapeuta ügyel, s elkerüli a valós élettel való "tisztességtelen
konkurrenciát".
Harmadrészt figyelembe kell venni, hogy a terapeuta szelektív megerősítő hatása érvényesül, és bár közvetetten, de
mégis ő vezeti a folyamatot, megadja annak általános vezérfonalát.
Összefoglalásul álljon itt egy idézet Carl Rogerstől, 1962-ből.
A feltétel nélküli elfogadás meghatározása Rogers szerint.
Föltételezem, hogy kedvező változás és növekedés annál könnyebben bekövetkezik, minél nagyobb mértékben
képes a terapeuta arra, hogy meleg, pozitív, elfogadó magatartást tanúsítson mindazzal kapcsolatban, amit a kliens
magában hordoz. Ez azt jelenti, hogy nagyrabecsüli, mint egyént, valami hasonló érzéssel, mint amit a szülő érez
gyermeke iránt, értékelve személyét, és függetlenül attól, hogy ő az adott pillanatban miként viselkedik. Ez azt is
jelenti, hogy a terapeuta törődik kliensével, de nem birtokló módon, mint olyannal, akiben lehetőségek rejlenek.
Nyitott a kliens felé, bármilyen érzéseket nyilvánít ő egy adott pillanatban - ellenséges érzést vagy gyengédséget,
lázadást vagy beletörődést, magabiztosságot vagy önlebecsülést. Az elfogadás a kliens egyfajta szeretetét jelenti,
olyannak, amilyen, feltéve, ha a szeretet szót úgy érijük, mint ahogy a teológusok az "agape" kifejezést, és nem a
szónak romantikus és birtokló értelmében. Amit leírok, nem valami paternalisztikus, szentimentális, vagy
felszínesen társasági, kellemes érzés. Ez a másik személynek, mint önálló egyednek tiszteletét és nem birtoklását
jelenti. Olyan, mint a rokonszenv, melynek ereje van, de nem követelő. Ezt a magatartást pozitív értékelésnek
(positive regard) neveztük.
Ennek a magatartásnak van egy olyan eleme, amelyben nem vagyok annyira határozott. Kísérletképpen fölvetem
azt a hipotézist, hogy a terápiás vagy segítő kapcsolat annál hatékonyabb, minél inkább feltételek nélküli az
elfogadás. Ezen azt értem, hogy a terapeuta az egyént a maga egészében tiszteli, nem pedig feltételes módon. Nem
arról van tehát szó, hogy egyes érzéseket elfogad, másokat pedig nem. Feltétel nélküli tiszteletet érez az adott
személy iránt. Ez egy kifelé is megnyilvánuló pozitív érzés, fenntartások és értékelések nélkül. Nem azt jelenti,
hogy ítélkezünk. Azt hiszem, ha ez a nem-értékelő nagyrabecsülés jelen van a kapcsolatban, nagyobb
valószínűséggel várhatjuk, hogy konstruktív változás és fejlődés fog bekövetkezni kliensünknél.
Amennyiben a terapeuta kliensének élményét meleg együttérzéssel képes elfogadni, úgy, hogy azok az ő részét
képezik, feltétel nélküli elfogadás jellemzi magatartását. Ezt a koncepciót Standal dolgozta ki.
Ez azt jelenti, hogy az elfogadásnak nincsenek feltételei: "Szeretlek, ha ilyen és ilyen leszel". Ez a személy
tiszteletét jelenti, ahogy Dewey használta a fogalmat. A szelektív értékelő magatartás ellentétes pólusáról van itt
szó: "Rossz vagy ebben és ebben a dologban, jó a másikban". Ez a magatartás éppúgy elfogadja a kliens "rossz"
érzéseit, mint a "jókat" (fájdalom, félelem, védekezés, kóros vagy pozitív érzések, érettség, bizalom stb.), a
következetes megnyilvánulásait éppúgy, mint a következetleneket. Törődést jelent, de nem birtokló módon, vagy
úgy, hogy ez a terapeuta saját szükségleteinek kielégítését jelentse. Úgy kell törődni a pácienssel, mint önálló
személlyel, kinek megvannak a saját érzései és tapasztalatai. Egy beteg úgy írja le a terapeutát, mint aki
"előmozdítja, hogy saját élményeim valóban a sajátjaim legyenek, azt gondoljam, amit valóban gondolok, érezzem,
amit érzek, akarjam, amit akarok, féljek attól, amitől félek, semmi "ha", "de", "ez nem igazi". Ez az a fajta
elfogadás, amelyről feltételezem, hogy szükséges a változtatáshoz.
A leírásból nyilvánvaló, hogy ez az elfogadás teljes mértékben csak elméletileg létezik. A gyakorlatban a terapeuta
40
többnyire ezt érzi betegével szemben, mindez azonban nem zárja ki, hogy esetenként elfogadása feltételes, sőt,
esetleg negatív értékelés is előfordulhat, bár ez valószínűtlen egy hatékony terápiában. Tehát az elfogadás az egyes
kapcsolatokban különböző mértékben jelenik meg." (Rogers, 1962, fordította: Tringer László)
Az elfogadás közlése néha közvetlenül is terápiás értékű. Egy szorongásos depresszióban szenvedő idősebb
betegem a következőt mondta egy alkalommal:
- A múltkor hirtelen elmúlt ez a nyomasztó érzés a szívem táján. Ez akkor történt, amikor a doktor úr így fejezte ki
magát: "Most már értem, hogy fáj a szíve. Hasonló helyzetben valószínűleg én is így lennék."
- Abban a pillanatban valami megkönnyebbülést éreztem.
Az elfogadó magatartás mérése
Mivel ez a terapeuta-változó elsősorban a nem-verbális csatornákon keresztül fejeződik ki, becslése nehezebb
pszichoterápiás átiratok alapján. Ennek ellenére a teszt-reteszt korreláció értékek 0,8 körül vannak (Helm, 1978).
Truax alábbi skáláját Helm módosította. Az eredeti és a módosított változat értékei jól egybevágnak (a nyolcpontos
becslőskála pozitív és negatív végpontjait fogalmazzuk meg. A kiértékelés során köztes pontokat adunk, becslés
alapján.)
Barrett-Lennad (1962) kérdőíves módszert szerkesztett, amelyet a terápiás ülések után a páciens és a terapeuta is
értékel. A páciens elfogadás-élménye, és a terapeuta erre vonatkozó becslése között csak laza összefüggés
mutatkozik.
A vizsgálatok során kiderült, hogy a verbalizáció és az elfogadás dimenziói nagymértékben átfedik egymást. A két
változó közti korrelációs értékek a különféle vizsgálatokban 0,63-0,93 között ingadoznak. Érthető ez a szoros
összefüggés. Nehezen képzelhető el értékelhető, elfogadó magatartás magas szintű verbalizáció nélkül (és fordítva)
(Wexler, 1974).
A FNE becslése (Truax-Helm)
7 0
A terapeuta a kliensre hagyatkozik, tolerálja nézeteit, véleményét szembesíti kliensével.
saját véleményét nem hozza be
A terapeuta közönyös és unott, közléseket gyakran
A terapeuta elkötelezett, fáradozik a kliensért, valódi elvét, kihagy
érdeklődést mutat a kliens problémái iránt
A terapeuta irányítja a beszélgetés menetét, saját
A terapeuta a kliens után igazodik elképzelései szerint, a klienst belekényszeríti egy
témába

A terapeuta tartózkodik minden értékeléstől A terapeuta elítél, dicsér, kritizál

A terapeuta komoly és mély kapcsolatot létesít A terapeuta távolságot tart, a dolgok fölött áll, fél
mélyebb kontaktusoktól

A terapeuta megértő és meleg A terapeuta tárgyszerű, hűvös és személytelen

A terapeuta türelmes, nem sürget. A terapeuta sokat beszél, közbeszólt türelmetlen, nem
hagyja kibeszélni a klienst
A terapeuta kioktat, túlbeszél, próbál meggyőzni, saját
Az elfogadó magatartás sem egységes viselkedés-dimenzió. Faktoranalízis segítségével legalább három összetevőre
bontható. Már a klinikai elemzés során is több részfogalmat írtak le a FNE fogalmán belül (pl. Barrett-Lennard,
1962, Truax, és Carkhuff 1967). Faktoranalitikai tanulmányok legalább három, viszonylag független összetevőt
különítettek el. Ezeket a "pozitív értékelés", "non-direktivitás" és "feltételnélküliség" kifejezéssel írják le egyesek,
mások "érzelmi odafordulás", "a páciens iránti érdeklődés", illetve "tolerancia" kifejezéseket használják.
Az elfogadó-értékelő magatartás oktatása, kialakítása néha nem könnyű. Ennek oka többnyire a jelölt fent említett
filozófiai beállítódásaiban keresendő. Gyakori, hogy a leendő terapeuták szóban elfogadják a másik személy
értékére és méltóságára vonatkozó nézeteket, lelkük mélyén azonban változatlanul úgy érzik, hogy jobban tudják,
mit kellene tennie a betegnek. A terápiás folyamatban nem társnak, hanem vezetőnek érzik magukat.
Különösen nehéz az elfogadó magatartás érvényesülése akkor, ha a kliens érzés- és gondolkodásvilága
nagymértékben eltér a tőle elvárható átlagemberétől. Vagy, ha a páciens domináns módon viselkedik, s a
terapeutával szemben ellenséges, bizalmatlan. Az elfogadást megkönnyíti (érthető módon), ha a páciensnél a
kezelés során eredményt érünk el. A sikertelen páciensek elfogadása nehezebb...
Ezek a tényezők elsősorban a gyakorlatban, kezdő terapeutáknak okoznak gondot. Gyakorlott szakember számára a
páciens bizalmatlansága ugyanúgy közlés, mint a többi, amelynek az adott személy számára megfejtendő jelentése
van.
Az elfogadó magatartásra vonatkozóan álljon itt egy negatív és egy pozitív példa. A példákat - rövidítve -
Tauschtól (1973) vettem át.
41
A negatív példa.
B 1. Én nem tudom, miféle állást tudnának nekem felajánlani.
Thta. Ez biztosan nem a legjobb állás lesz.
B. 2. Én is biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz egészen jó.
Thta. 2. Azonban, ha ön nem tud dönteni, hogy ezeken a nem örvendetes dolgokon túl legyen, vagy ezeket
lenyelje, ... mégiscsak, túl kellene magát tennie ezeken, és biztosan sikerülni fog.
B. 3. Igen, igen, tudom, és ezt fogom csinálni.
Thta 3. Ön biztosan ki fog ebből mászni.
B. 4. Igen, igen, tudom, ki fogok ebből mászni és most már el is határoztam, már gondolatban foglalkozom vele,
hogy megtegyem, azonban ez borzasztó számomra, és inkább visszavonulok a csigaházamba, hogy ott átteleljek,
nem tudom összeszedni magam.
Thta. 4. Ez az ön hibája.
B. 5. Igen, ezt én is tudom, de amikor idáig eljutok, hogy valamilyen tervet csináljak, a jövőre, akkor ön mindig azt
mondja, hogy ez nem jó, ez nem magának való.
Thta. 5. Tehát ön most kritizál engem. Igen, a mi kis hölgyünk most visszavonul a csigaházába.
B. 6. Igen... hát...
Thta. 6. Azonban, ha ön ilyen nyilakat lövöldöz énrám, akkor én is visszavonulok a csigaházamba és nem jövök
onnan ki.
B. 7. Így bizony.
Thta. 7. És ez aztán éppoly rossz.
B. De miért nem hagyja, hogy valamilyen tervet csináljak magamnak, hogy hogyan képzelem el a dolgot!
Thta. Mert ön nagyon sok embert egyáltalán nem jól ismer. És mivel ezeket az embereket nem ismeri, arra is kell
gondolni, hogy az emberek nagyon ostobák...
A terapeuta tehát kritizál, megsértődik, saját elképzelései szerint vezeti a beszélgetést, nem engedi, hogy partnere
kibontakozzék. Amikor közvetlenül személyének szóló kijelentés hangzik el, azt elhárítja, általánosságokba megy
át. Mint látjuk, szó sincs arról, hogy a kliens pozitív vonásaira reagálna, sőt!
Pozitív példa:
B. 1. Nem, sajnos a legcsekélyebb remény sincs. Arra gondoltam, hogy senki sem törődik velem, és én sem törődöm
magammal. És egész komolyan gondoltam öngyilkosságra. Hogyha lett volna valami olyan mód, hogy másokat ne
terheljek ezzel, valóban meg is tettem volna, annyira mélyponton voltam. Nem akartam tovább élni. Most azonban
tényleg azt hiszem, hogy az a lehetőség, amelyet ön nekem adott, sokat segít, és ez olyan eszköz, ami valójában jót
tesz nekem.
Thta. 1. Azt mondja X úr, hogy ez idő alatt folyamatosan az volt az érzése, mintha senki sem törődne azzal, hogy mi
történik önnel...
B. 2. Igen, de sokkal inkább arról van szó, hogy annyira gyűlöltem magam, hogy arra gondoltam, nem érdemlem
meg, hogy bárkit is birtokoljak, bárki is legyen mellettem, aki velem törődik.
Thta. 2. Azt hiszem, most már valamit értek ebből. Mindig azt kérdeztem magamtól. Ön miért nem hagyja, hogy
mások közel kerüljenek magához. Most már értem, hogy ön ezt egyszerűen nem teszi nekik lehetővé...
Itt a terapeuta jut új felismerésre. Ezt azonnal visszajelzi. Figyeljük meg, hogy egy egyszerű, parafrázisszerű
reflexió (Thl.) azonnal egy síkkal mélyebbre visz az önfeltárást. A B. 1. közlés nem más, mint állapotleírás. A B. 2.
viszont az önmagával való viszony mély, drámai ábrázolása. A terapeuta teljesen a kliens belső pályái mentén
halad, aktívan fáradozik azon, hogy megértse és elfogadja annak belső világát.
Az elfogadás és az "indulatáttétel"
A pszichoanalitikus terápiák központi kérdése az indulatáttétel. Ezen a betegben keletkező érzéseket kell érteni,
amelyek a terapeutára vetülnek, eredetük azonban a betegek korai kapcsolataiban keresendő. Az indulatáttétel
elemzése és értelmezése az analitikus terápia igen fontos mozzanata. "Eine Analyse ohne Übertragung ist eine
Unmöglichkeit (Freud, G. W. Bd. XIV. S.67.f.)
A személyközpontú terápiával kapcsolatban egyik leggyakoribb ellenvetés az, hogy az indulatáttétel kérdését nem
kezeli megfelelően. Rogers maga röviden úgy válaszol erre az ellenvetésre, hogy "a személyközpontú terápiában az
indulatáttétel, mint probléma, nem jelentkezik" (Rogers, 1951).
Vizsgáljuk meg kissé részletesebben a kérdést, annál is inkább, mivel a magyar pszichoterapeuták jelentős része
pszichoanalitikus irányzatokat követ, következésképp ezt a nyelvezetet használja.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a személyközpontú terápiában is előfordul, hogy a páciensben különféle érzések
keletkeznek a terapeutával kapcsolatban (szorongás, függőség, vonzódás, tisztelet, szeretet stb.). A terapeuta
számára az ilyen jellegű megnyilvánulások lényegében nem különböznek más megnyilatkozásoktól.
Kommunikatív aktusokról van szó, amelyek elárulnak valamit a páciens belső világából. A terapeuta dolga, hogy
ezeket lehetőleg pontosan visszatükrözze. Ezek az érzések tehát nem mások, mint a páciens Énjének részei.
A mélylélektani terápiákban viszont kiemelt fontosságot tulajdonítunk az ilyen kijelentéseknek: ezek valamely régi
kapcsolat megoldatlan konfliktusaira utalnak, jelentésük tehát több, mint az "itt és mostból" következhetne. Ezáltal
a páciens számára - érthető módon - kiemelt fontosságúvá válik magának a terapeutának a személye. Hiszen azt
42
tapasztalja, hogy a terapeuta személyével kapcsolatos kijelentéseinek más, súlyosabb jelentősége van. Nyilvánvaló,
hogy itt szelektív tanulásról is szó van. Az "indulatáttétel" típusú kijelentések a terapeuta (analitikus képzettsége
folytán létrejövő beállítódása miatt fokozott megerősítést nyernek, ezáltal az ilyen kijelentések valószínűsége
megnő.
Igazat adunk tehát Rogersnek, aki azt mondja, hogy a kétféle terápia nem abban különbözik, hogy "indulatáttétel"
fellép-e, vagy sem, hanem inkább abban, ahogy ezeket a jelenségeket kezeli. Az "indulatáttétel" ebben az
értelemben a terápiás folyamat terméke, így történhet, mondja Rogers, hogy a szemem sarkában ellibbenő
szúnyogot távoli repülőgépnek vélem.
A terapeuta iránti érzések akkor is felerősödnek, ha a FNE alapelvei hiányosan érvényesülnek. A terapeuta
értékelő, tanácsadó, moralizáló, kritizáló, exploratív magatartása a betegben azt az érzést váltja ki, hogy "ez jobban
tudja, mint én, ez jobban ismer, mint én magam" stb. Egyszóval a FNE negatív tükörképéről van szó, ahogy azt a
fenti oldalakon vázoltuk. A feltételekhez kötött elfogadás a másikat óhatatlanul is abba az irányba befolyásolja,
hogy igyekezzék megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A páciens szemében a terapeuta lesz ezen elvárások
letéteményese, ezért irreális hatalmat is tulajdonít neki, függő viszonyba kerül tőle. A felelősség áttolódik a
terapeutára. Ha ő "jobban tudja", akkor "neki kell megoldania".
A személyközpontú terápiában a kliens megnyilatkozásait úgy kezeljük mint az adott személy énjének fejelés
megnyilvánulásait, beleértve azokat is, amelyek a terapeutával kapcsolatos esetleges érzelmi állásfoglalásokat
tartalmaznak.
Freud még 1935-ben is azt írta, hogy az indulatáttétel kialakulásáért az adott helyzet nem lehet felelős (hiszen
különben nem is volna értelme a fogalomnak) (Freud, 1935). Az indulatáttétel számtalan definíciójában ez az
egyetlen lényeges közös vonás: érzések fejeződnek ki, amelyek eredete nem az aktuális helyzet, s a páciens ennek
nincs tudatában. Freud egyben felmenti az orvost: "Ezért az érzelemért nem az orvos viselkedése a felelős, nem is a
kapcsolat, vagy a helyzet". (Freud, 1935.).
Shlien, Rogers tanítványainak egyik legjelentősebb alakja áttekinti az indulatáttétellel kapcsolatos irodalmat.
Felismeri, hogy a fogalom lényege, vagyis, hogy az érzelmi állapot egy korábbinak a kópiája, lényegében azon a
tévedésen alapul, hogy ami ismétlődik, az szükségképpen kópia. Pedig az érzelmi állapotokat kiváltó helyzetek az
életben gyakran ismétlődnek (Shlien, 1984).
Tegyük hozzá, az indulatáttétel fogalma a "post hoc ergo propter hoc" logikai hibáját implikálja (vagyis, ami ez
után van, az ennek következtében van. Az időbeli egymásutániság automatikusan ok-okozati viszonnyá alakul). Ez
a logikai hiba egyébként a pszichés zavarokban gyakori, az un. depressziós kognitív sémák egyike (Tringer, 1989).
Ebben a szellemben kell beszélnünk a viszont-indulatáttételről is, vagyis azokról az érzésekről, amelyek a
terapeutában keletkeznek a páciens iránt. A viszont-indulatáttétel két formáját különítik el általában (Kernberg,
1975). Szűkebb értelemben a beteg indulatáttételes reakcióira adott válaszról van szó. A viszont-indulatáttétel
tágabb értelemben a terapeuta összes, a beteg iránti érzését magába foglalja. Freud csak az előbbit, reflexes
érzéseket nevezi viszont-indulatáttételnek.
A korábbiakban azt állítottuk, hogy a feltétel nélküli elfogadás és a szeretet-fogalom lényegében azonos. Itt egy
olyan szeretet-fogalomról van szó, amely minden személynek kijár, kivétel nélkül. Nyilvánvaló ezen túlmenően,
hogy a terápiás helyzetben (mint bármely emberi találkozás alkalmával) érzések is keletkezhetnek. Ezek az érzések
egymást kölcsönösen befolyásolhatják. A gyógyító beszélgetés során az érzelmi kifejezések is részét képezik a
kommunikatív folyamatoknak, az itt és most helyzetnek megfelelően. Az érzelmi kifejezések értelmezése nem a
terapeuta elméleti előfeltevései szerint, hanem a kliens saját jelentéstartományai szerint történik.
A terapeuta saját személye, ilyen módon saját érzései is nem képezik a folyamat lényegi részét, háttérben
maradnak. Ez nem egyszer a terapeuta viselkedésének "személytelen" jelleget kölcsönöz. Nyilvánvaló azonban,
hogy csak "háttérbe szorulásról" és nem személytelenségről van szó. A kliens igényeinek megfelelően a terapeuta
"előléphet", önmagát, saját nézeteit is feltárhatja (Gelbsteinbringung, self disclosure, "énbevonás" l. később) Az
énbevonás mértéke azonban mindig a partner szükségletei szerint és nem a terapeuta feltárulkozási vágyai szerint
alakul.
Kezdő terapeutáknál gyakrabban észleljük, hogy a páciens vonzódása, érzelmi ragaszkodása valamiféle
sikerélményt vált ki. Mindennapos dolog, hogy az orvosoknak, pszichológusoknak "kedvenc" betegeik vannak.
Ilyen esetekben a páciens és a terapeuta többnyire különnemű. Nyilvánvaló tehát, hogy a vonzódásban a nemiség is
szerepet játszik. Az un. YAVIS betegek (young, attractive, verbal, intellectual, sexual) gyógyulási esélyei jobbak,
mivel a terapeuta fokozottabb érdeklődését váltják ki. A gyógyító kapcsolatban megjelenő szexuális elemek
különösen alkalmasak arra, hogy az indulatáttétel-viszont-indulatáttétel terminusai szerint értelmezzük őket. A
fogalom történeti kialakulásában is fontos szerepet játszottak azok az élmények, amelyeket Breuer és Freud fiatal
nőbetegekkel kapcsolatban átéltek. Be kell látnunk, hogy a terápiás kapcsolatban természetesen jelentkező
érzéseknek olyan értelmezése, miszerint ezek keletkezéséért nem az adott személyek és a különleges szituáció
felelős, hanem inkább ködbevesző múlt tapasztalatok felelősségelhárító jellegű is lehet, s inkább megnehezíti az
esetleges problémák kezelését. A személyközpontú szemléletben a felelősség teljes egészében két személy ügye.
Nyilvánvaló, hogy a terapeuta felelőssége különösen nagy, s elvárható tőle, hogy a szituációt ne saját személyének
érzelmi kielégülése céljából aknázza ki.
43
Példaként egy rövid kivonatot idézünk Rogerstől, amelyet könyvében közölt (Rogers, 1981. 199. old.)
A 9. ülés végén:
KI.: Még soha nem mondtam valakinek, hogy a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem, de önnek ezt
mondom. Ez nem csak szexuális dolog. Sokkal több annál. Thta: Ön valóban nagyon vonzódik irántam.
A 10. ülés végén:
KI.: Azt hiszem, érzelmileg, szexuálisan nagyon vágyom ön iránt, de egy lépést sem teszek ez irányban. . . Szeretnék
lefeküdni önnel. De nincs bátorságom, hogy erre kérjem, mert attól félek, nem ad direkt választ.
Thta. Nagy feszültséget érez és szeretne velem viszonyt létesíteni.
KI.:...Nem tehetünk ez ellen valamit? Ez a feszültség szörnyű. Feloldhatná a feszültséget, direkt választ adhatna, s
ez mindkettőnknek segítene.
Thta: (barátságosan) A válasz: nem. Tüdőm, milyen mély megrendülést érez. de mégsem tenném meg ezt.
KI.: (szünet, megkönnyebbült sóhaj): Azt hiszem, ez segít nekem. Én ilyen vagyok, ha nem érzem jól magam. Ön
erős, és ez nekem is erőt ad...
Szükség esetén tehát a terapeuta direkt állásfoglalása szükséges. Ugyanakkor azonnal megértést sugároz, s látjuk, a
páciens megnyugszik a határozott, bár elutasító választól.
A feltétel nélküli elfogadás, mint a segítő kapcsolatok alapja.
Hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy a FNE csupán a személyközpontú módszer tartozéka. Az eddigiekből is
sejthető azonban hogy itt egy általánosabb dologról van szó, a terapeuta embertársaihoz való alapvető
viszonyulását tesszük vizsgálat tárgyává. Nehezen képzelhető el, hogy eredményes munkát végezhet valaki az
emberi kapcsolatok terén, ha ugyanakkor embergyűlölő, másokkal szemben alapvetően bizalmatlan, másokban
többnyire rosszat, rútat, hamisat lát. Képtelenség azt várni valakitől, hogy mindezen tulajdonságait levetve, a segítő
kapcsolat kontextusában a szerető elfogadás köpenyét öltse magára.
Határozottan állíthatjuk, hogy a FNE minden eredményesen alkalmazott pszichoterápiás módszer alapfeltétele. Erre
utalnak azok a vizsgálatok is amelyek a betegek szemüvegén keresztül értékelik a terápiás folyamatot. A kliensek
értékelése általában pontosabban tükrözi a kezelés sikerét mint a kezelők, vagy független megfigyelők véleménye
(Orlinsky, Howard, 1983). Sauter (1989) személyközpontú és viselkedésterápiai kezelésen átesett személyek
csoportjait hasonlította össze. A kiinduló hipotézisek a szakmai közvéleményt fogalmazzák meg.
1. A személyközpontú terapeutát a betegek magasabban pontozzák a Rogers-féle alapfeltételek skáláin, mint a
viselkedésterapeutát.
2. A viselkedésterapeuta magasabb pontszámot ér el a "Kezdeményezés", illetve "direkt irányítás" skáláin, mint a
személyközpontú terapeuta.
3. "Szolidáris magatartás" tekintetében mindkét csoport egyforma. A statisztikai elemzés alapján az első hipotézis
elvethető. A másodikat csak részben erősítik meg az adatok, a harmadik hipotézis beigazolódott.
A vizsgálat egyértelműen igazolja, hogy a bázisváltozók más pszichoterápiás módszer esetén is lényeges szerepet
játszanak. Éppen ezért az alapfeltételeket, vagy bázisváltozókat a segítő kapcsolat nem specifikus hatótényezői
közé soroljuk.
A KONGRUENCIA
(KON)
Könyvünk 1. fejezetében (A személyközpontú irányzat rövid története és Carl Rogers életpályája) egy idézetet
mellékeltünk Rogersnek az Ilyen vagyok c. írásából. Ebben saját szakmai fejlődésén keresztül világítja meg a KON
fogalmának kialakulását. Viszonylag későn, a 50-es években ismerte fel, részben terápiás kudarcok elemzése során,
hogy a terapeuta őszinte, hiteles viselkedése az eredményes munka fontos feltétele.
Az empátia fogalma a terapeuta kommunikációs készségére vonatkozik. A feltétel nélküli elfogadás elsősorban az
attitűdökkel kapcsolatos. A kongruencia a terapeuta személyiségét mélyen érintő követelményeket fogalmaz meg.
Kommunikációelméleti fogalmakkal a kongruenciát úgy határozzuk meg, hogy a beszélő fél verbális és nem
verbális közlései egymással és a személy belső állapotával fedésben vannak. Hiteles viselkedésről is beszélhetünk.
Pontosabb megfogalmazással a KON az önkép és a tapasztalatok (élmények, saját gondolkodás, érzések, tettek)
szubjektív összhangját jelenti. A személyközpontú irányzat számára egyúttal ez jelenti a lelki egészséget is. A
KON hiánya, inkongruencia tehát akkor áll elő, ha az ön-tapasztalat nem esik egybe az önképpel. Ez egyben a lelki
szenvedés forrása, és pszichés vagy pszichoszomatikus tünetek kiindulópontja.
A terapeuta iránt megfogalmazott KON igény tehát a lelki egészség követelménye. A gyógyító tevékenység az
inkongruencia állapotából a KON irányába tett lépések sorozataként is leírható.
A kongruencia helyett mások a transzparencia kifejezést részesítik előnyben, utalva arra, hogy a terapeutában nincs
semmi rejtőzködés, álarc. További szinonimák a szakirodalomban: autenticitás, genuinitás.
A fogalom körülírása céljából álljon itt egy rövid idézet Rogerstől:
"Legelőször is azt tételezem fel, hogy a személyiség érését serkenti, ha a terapeuta valóban az, aki, ha a betegével
való kapcsolatban őszintén, kendőzetlenül, "maszk nélkül" megmutatja az adott pillanatban érvényesülő érzéseit és
attűdjeit. A "kongruencia" terminust alkottuk meg arra, hogy segítségével leírhassuk ezt a feltételt. Ezalatt azt
értjük, hogy azok az érzelmek, amelyeket a terapeuta tapasztal, hozzáférhetőek számára, tudatosítani képes azokat;
át tudja élni, és eggyé tud válni velük és megfelelő időben ki is tudja fejezni azokat. Ez azt jelenti, hogy valódi
44
személyes kapcsolatba kerül betegével, mint ember az emberrel, önmagát adja, azonos önmagával és nem rejt el
semmit. Senki nem felel meg teljesen ennek a feltételnek, de minél jobban el tudja fogadni azt, ami benne
végbemegy, és félelem nélkül azonosulni tud teljes érzelmi komplexitásával, annál kongruensebb.
Úgy gondolom, hogy mindannyian találkoztunk már ezzel mindennapi életünkben. Mindannyian meg tudnánk
nevezni embereket, akik maszkot viselnek, akik szerepet játszanak és akik olyan dolgokat mondanak, amit
valójában nem éreznek. Ők inkongruensek. Az ilyen embereknek nem túl sokat árulnak el magukról. Másrészt
mindannyian ismerünk olyan embereket is, akiben valahogy megbízunk, mert érezzük, hogy valóban azok, aminek
mutatják magukat és a velük való érintkezésben az emberrel magával van dolgunk, nem pedig az udvariasság, vagy
a hivatás maszkjával. Ez az egyik olyan tulajdonság, amelyre utaltunk és feltételeztük, hogy minél őszintébbek és
kongruensebbek a terapeuta megnyilvánulásai a terápiás kapcsolatban, annál nagyobb a valószínűsége annak,
hogy képes személyiségváltozásokat létrehozni betegében." (Rogers, 1981. Ford.: Horváth Krisztina)
Barett-Lennard a kongruencia fogalmát három összetevő (a tapasztalat, a tudatosság és ezek közlése) közötti
harmonikus viszonyként írja le (Barret-Lennard, 1962): "A kongruencia annak a mértéke, ahogy az egyén
integrálódik másokkal való viszonyának kontextusában, úgy, hogy sem konfliktus, sem egyenetlenség nem
mutatkozik össztapasztalata, tudatossága és nyílt kommunikációja között, ez az ő kongruenciája ebben a konkrét
kapcsolatban, A fogalmat elméletileg az ossz-tapasztalat és a tudatosság közötti megfelelésre alapozzuk, és ez a
meghatározója vagy feltétele a tudatosság és a kommunikáció közötti megfelelésnek.
Ez a fogalom nem tartalmazza az egyén tudatos percepciói nyílt közlésének feltételeit. Ezen a szinten a tudatosság
és kommunikáció között egyenetlenség hiánya a kongruencia elméleti kritériuma. Ha egy jelentős percepciót az
egyén nem közöl, aki egyébként kongruens módon viselkedik, ez azt jelenti, hogy nyílt közlése egyszerűen
semleges vagy nem informáló jellegű és nem tartalmaz valamely ellentétes percepciót. Más szavakkal, a
nagymértékben kongruens egyén becsületes, közvetlen, őszinte mindabban, amit közöl, de semmiféle kényszert
nem érez arra, hogy percepcióit közölje, sem arra, hogy visszatartsa azokat valamely önvédelmi célzattal.
A kongruencia nyilvánvaló hiánya áll fenn akkor, ha az egyén mást mond, mint amit kifejez a mimika, gesztusok,
hangszín által. Szorongás és feszültség jeleit ugyancsak a kongruencia hiány közvetett megnyilvánulásának
tarthatjuk. Ez azt jelenti, hogy az egyén az adott pillanatban nem tud teljesen nyitott lenni bizonyos tapasztalati
elemek tudatos elfogadása iránt, nem teljesen integrált és bizonyos fokban inkongruens.
Röviden: az optimális kongruencia az egyén organizmikus folyamainak (fiológiaitól a tudatos-szimbolikus szintig)
maximális egységét és integráltságát jelenti. Ez maga után vonja, hogy az egyén nem érzi magát fenyegetve, s
teljesen nyitott aziránt, amit a másik közölni akar. Azt is jelenti, hogy az egyén maximálisan szét tudja választani
saját érzéseit és attitűdjeit a másikétól.
A kongruencia szintje kapcsolatban van a többi terapeutaváltozóval is. Feltételezzük, hogy felső határt szab a másik
személy empátiás megértésének, bár az egyén érdeklődése és céljai is jelentősen befolyásolják az empátiás
megértés fokát. Hogy valaki mennyire képes feltétel nélkül reagálni egy másikra, annak a mértéke, hogy a köztük
lévő viszony mennyire nyújt biztonságot és egyöntetűséget a részére. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy egy
kevésbé kongruens személy kelti azt a látszatot, hogy feltételek nélküli elfogadásban tökéletesebb, mint a
kongruens személy, vagyis e két változó közötti kapcsolat bonyolult. Valószínű, hogy a feltétel nélküli elfogadás az
egyén kongruenciájától is függ, minthogy a kongruencia hiánya fenyegetettséget és védekező magatartást jelent,
ami csökkenti a másik személy értékelő elfogadásának képességét."
Barrett-Lennart értelmezésében a döntő mozzanat tehát a tapasztalatok és a tudatosság közötti megfelelés. Ez
egyben azt is jelenti, hogy a tudatosság mezejének tágítása egyben a kongruens viselkedés fejlődését is
eredményezi. Tehát pl. a pszichoterápiás képzés a személy kongruenciáját is fejleszti. Annál is inkább, mert a
képzés önismereti programja kifejezetten ezt a célt szolgálja.
A KON másik lényeges mozzanata a közlés teljes szabadsága és kényszermentessége. A terápiás kapcsolatban ez
azt jelenti, hogy a kliens aktuális állapotának függvényében a terapeuta szabadon dönt afelől, hogy valamit
közöljön-e, vagy sem. Minél nagyobb fokú a tudatosság (minél több jelzést képes a terapeuta "dekódolni"), annál
több választási lehetősége van a szakembernek. Természetes, hogy ez egyben a felelősségét is növeli.
Ismét hasznos lesz, ha a KON fogalmát a negatív oldalról körüljárva pontosítjuk. A szélsőséges inkongruencia
példájaként hozhatjuk fel a Bateson-féle kettős kötés helyzetét, amelyet az anya inkongruens közlései jellemeznek.
(Verbálisan szeretet, nem verbálisan elutasítás közlése.) Az inkongruencia enyhébb formáit nem mindig ismerjük
fel azonnal. Terápiás szituációban még könnyebb lehet a KON látszatát kelteni: lelki betegeink jelentős részénél a
szociális percepció szintje csökkent. Ennek ellenére abból kell kiindulnunk, hogy a nem hiteles viselkedés a másik
félre zavaró hatással van. Kongruens viselkedéssel nem egyeztethető össze, ha a terapeuta valamilyen szerepet
játszik. Nagyon sok orvos, pszichológus munkája közben valamilyen sablonszerű viselkedést produkál.
Gondoljunk csak a különféle "doktor bácsi" típusokra. A lélekgyógyászoknál sem ritka az ilyen személyidegen,
sablonos viselkedés. Az inkongruens viselkedés illusztrálására álljon itt egy rövid példa.
Beteg (1): Megint éreztem a nyakamon a csomót - elmentem, megvizsgáltak -persze nem azt, amit kellett volna - azt
mondták nincs semmi. . .
Orvos (1): Ugye mondtam önnek, hogy ez idegi eredetű. Az orvosok már csak jobban tudják, mit kell csinálni.
Beteg (2): Mégsem vagyok nyugodt. Én érzem, hogy itt valami van. ön biztos abban, hogy nincs itt daganat?
45
Orvos (2): Bár nem vagyok belgyógyász. . . már többször megmondták önnek, nyugodjon meg végre!
Nézzük, hogyan reagálna egy kongruens orvos. (A beteg-megnyilatkozások lényegében azonosak. Beteg (1): mint
fent.
Orvos (1): Annyira aggódom a nyaka miatt, hogy ismét orvoshoz ment, de végül is nem nyugodott meg. . .
Beteg (2): Igen, mégsem vagyok. . . (mint fent).
Orvos (2): Igen, biztos vagyok. Bízom abban is, hogy hamarosan ön is megnyugszik.
Itt kell megemlékeznünk a segítő hivatások gyakorlói körében észlelt "betegségről", amely Schmidbauer (1985)
tanulmányozott részletesen, és segítő-szerepnek (Helfer-Rolle) nevezett el.
A hosszú szakmai gyakorlat során a terapeuták annyira "megszokják", hogy segítő kapcsolatokat létesítsenek, hogy
ezt mindennapi életükben sem tudják levetkőzni, s baráti, szerelmi stb. kapcsolataikban is terapeutaként
viselkednek. Ezáltal a személyesség követelményei alól kibújnak. Kapcsolataik elromlanak magányosak maradnak.
"Hilflose Helfer", ahogy Schmidbauer (1985) a könyve címében megfogalmazza. A terapeuta szerep tehát a
mindennapi életben inkongruens viselkedést eredményez. A partner esetleg hosszú ideig nem veszi észre, hogy
terapeutánk szerepet játszik, hisz egy ideig mindenkinek jól esik, ha "terapizálják". A gyógyító álarc mögött
azonban a személy rejtve marad. A segítőszerep tehát hivatásunk egyik veszélye. A probléma nem csupán a segítő
kapcsolatokban merül fel. Egyes szociális szerepek maguk után vonják, hogy a partnerük megszűri közléseit: a
vezetővel, a tanárral (a terapeutával) kapcsolatban másként viselkedünk. Szélsőséges esetben a szerep hordozója
teljesen hamis visszajelzések hálójába kerül (pl. a történelem nagy zsarnokai, akiket ezek után nyilvánvalóan
paranoiásnak minősíthetünk). Azokat a szociális szerepeket, amelyek ilyen veszéllyel járnak, először Dumling
0968) írta le (pl. vezető, tanár, orvos stb.).
A kongruens terapeuta tehát mentes a hivatásbeli sablonoktól. Nem viselkedik védekező-elhárító módon (ld. a fenti
88. oldalon közölt példánkat). A személyközpontú terápiában nincsenek előre tervezett lépések, stratégiai és
taktikai megfontolások. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy más terápiás megközelítést ne alkalmazhatnánk
ugyanannál a személynél, amikor is konkrét tervek és eljárások megvalósítására kerülhet sor. Leggyakrabban a
személyközpontú megközelítésnek viselkedés vagy kognitív terápiás elemekkel való továbbvitelére kerülhet sor.
Minden terápiás irányzat egyetért abban, hogy a terapeuta önismerete a segítő hivatás fontos feltétele. Az egyes
irányzatok az önismeret fejlesztésének más és más hangsúlyt adnak. A mélylélektani iskolák a terapeuta terápiáját"
helyezik előtérbe. Újabban a pszichoterapeuták "képzésében az önismereti elem kissé háttérbe szorul, a gyakorlati
készségek fejlesztése nagyobb hangsúlyt kap. Barrett-Lennard fenti leírásából is nyilvánvaló, hogy az önismeret
fejlesztése, a tudatosság növekedése egyben a KON fokozódását eredményezi.
Tapasztalatink szerint a leendő pszichoterapeuták nagyobb arányban szenvednek lelki zavarokban, mint az átlag
lakosság. Nyilvánvaló, hogy a pályaválasztást személyes tényezők is meghatározzák. Enyhébb lelki zavarok
fennállása nem zárja ki, hogy valakiből jó terapeuta legyen. Az önismereti képzés ezeknél a személyeknél egyúttal
terápiás segítséget is jelent.
A KON mérése
A másik két változóhoz hasonlóan a kongruenciát is úgy fogjuk fel, mint a kommunikatív viselkedés egy
aspektusát, dimenzióját. Mérésére Truax (1962) szerkesztett becslőskálát, amelyet Tausch (1973) német
nyelvterületre dolgozott át. A becslőmódszer elsősorban a pszichoterápiás átiratok, illetve magnófelvételek
értékelésére alkalmas. Az alábbiakban a Tausch-féle módosított skála fordítását közöljük Helm rövidített
változatában, amely egyben a kongruencia fogalom további körülírására is alkalmas (Helm, 1978).
A KON becslőskálája Truax-Tausch Helm szerint
1. Nyilvánvaló ellentmondások a terapeuta élményei és megnyilvánulásai között. Ellentmondások a beszédben.
Védekező, elhárító magatartás, egyértelmű bizonytalanság.
2. Ellentmondások az élmények és megnyilvánulások között. A terapeuta személytelen, professzionális. Előre
"megrágott" nyilatkoztatások, szónoklatok.
3. A megnyilvánulások látszólag fedésben vannak az érzésekkel, azonban esetenként arra utaló jelek (nem
verbálisak is) vannak, hogy diszkrepancia áll fenn.
4) Teljes összhang. A terapeuta valóban azt gondolja, amit mond. Természetesen viselkedik, visszafogottság és
távolságtartás nélkül.
5. Mint a 4. fokozat. Ezen kívül: A terapeuta belsőleg szabad és teljesen önmaga, nem tér ki a problémák elöl,
hanem felvállalja azokat. A terapeuta saját érzéseit akár negatívakat is), amelyek a páciensre vonatkoznak,
konstruktív módon felhasználja a terápia során (például saját ÖF utján).
A fenti skála egyes fokozatainak leírása meglehetősen elvont, globális, metaforikus. A gyakorlatban nem könnyű
egyes konkrét terapeuta-megnyilvánulások azonosítása.
Speierer (1986) rövidebb, egyszerűbb változatot közöl, amely a gyakorlatban könnyebben használható.
1. Diszkrepancia (élmények, kijelentések)
2. Nincs diszkrepancia, de professzionális
3. Hiteles, de kissé professzionális
4. Semmi inkongruencia
5. Nyilvánvaló kongruencia, a terapeuta "igazán önmaga".
46
A másik mérési lehetőség a kérdőíves módszer, amely esetenként pontosabb eredményeket ad, mint a becslőskálák.
A becslőskálák és a terapeuták által utólag kitöltött kongruencia kérdőívek között nincs, vagy alig van korreláció. A
becslőskála és a betegek által felvett kongruencia-kérdőív viszont általában pozitív korrelációt ad (Helm, 1978). Az
elfogadás mérésénél is ezt tapasztaljuk: a betegek által szolgáltatott adatok valószínűleg pontosabban tükrözik a
valós helyzetet.
Ahnert (1973) kimutatta, hogy a sikeresen és sikertelenül kezelt betegek terapeutái szignifikáns módon
különböznek egymástól: a sikeresek kongruencia értéke magasabb. Pintérrel egy kombinált kérdőívet dolgoztunk
ki, amely a kongruencát is jól tudja mérni (Pintér, 1989,)
A konguencia és a másik két alapváltozó kapcsolata szoros. A fogalom által fedett viselkedés-tartomány az
empátival és az elfogadással széles átfedést mutat. A kongruencia 0,7-0,8-as korrelációt ad a másik két változóval.
Sőt, Helm az empátia és kongruencia között 0,9-es korrelációt mutatott ki (Helm, 1978). Ez tehát arra utal, hogy a
terápiás alapváltozók együtt variálnak. Ha valaki egyik paraméterben alacsony értéket mutat, valószínű, hogy a
másik két változó is alacsony szintű lesz. Indokolt tehát, hogy a terapeuta-változókat egységesen elemezzük. (Ld. a
terapeutaváltozók egységes szemlélete c. fejezetet.)
EGYÉB TERAPEUTAVÁLTOZÓK
A terápiás beszélgetés, a kommunikatív viselkedés bonyolult konglomerátumát különböző fogalmi rendszerekben
írhatjuk le. A Rogers által deduktív úton levezetett bázisváltozókat - mint láttuk kísérletileg is megfogalmazhatjuk
(operacionalizálás). Ebben a fejezetben röviden olyan kutatásokról számolunk be, amelyek további, a terapeuta
viselkedését jellemző fogalmak kidolgozására vezettek. E fogalmak a hatékony terápia egy-egy új aspektusát írják
le, így az oktatásban is nagyon hasznosak, mert a gyakorlati készségek elsajátítását megkönnyítik (lásd pl. a
"konkrétság" változót).
Mégis, Shliennel kell egyetértenünk, miszerint a személyközpontú megközelítés ma is a Rogers által kidolgozott
fogalmakon alapul (Meyer-Cording, 1988). Mint már említettem, ezeket Bastine (1970) nevezte később
bázisváltozóknak.
Az énbevonás
A terapeuta személyes részvéteiéről van szó. Saját tapasztalatok vélemények, érték-állítások stb. is megjelennek a
beszélgetésben (szinonimák: Selbst-Einbringung, self-disclosure).
A pszichoterápiás gyakorlatból két szélsőséges példát hozhatunk fel. A klasszikus pszichoanalízis teljesen negatív
álláspontot foglal el. Az analitikus nem csupán személytelen, önmagából semmit nem ad a terápiás folyamathoz,
kivéve szaktudását, illetve "viszont-indulatáttételeit". Rejtőzködő magatartását a "klasszikus pszichoanalitikus
helyzettel" is elősegíti, azaz a beteg látómezején kívül helyezkedik el. Ha Freud felfogásának alakulását kísérjük
figyelemmel, nyilvánvaló, hogy ez a szélsőségesen tartózkodó magatartás fokozatosan alakult ki. Mint közismert,
hipnotizőrként kezdte pszichoterápiás pályafutását. Valószínű hogy az így kialakuló nagyon intim kapcsolatok
megoldásának nehézségei is szerepet játszottak álláspontjának kialakításában, s az indulatáttétel fogalmának
kidolgozásában (Shlien, 1986). Munkatársai, különösen Ferenczi Sándor, nem fogadta el Freudnak ezt a felfogását,
s ez közöttük szakításra is vezetett.
Az énbevonás szempontjából másik szélsőséges magatartást "karizmatikus terapeuta" névvel jellemezhetjük. A
karizmatikus terapeuta hasonló a vakbuzgó hittérítőhöz, aki a másikat minden áron a saját nézetei elfogadására
akarja rábírni. A terapeuta saját tapasztalatait látásmódját, megoldásait tartja vezérfonalnak. A gyógyító
beszélgetésben saját személye nyomul előtérbe. Az énbevonás nem a páciens igényei, elvárásai szerint történik,
hanem a terapeuta "üdvözlő" igényei szerint. Nem kliens-központú, hanem terapeuta-központú beszélgetés folyik.
Szélsőséges esetek is előfordulnak, amikor az ülés azzal telik el, hogy a terapeuta saját problémáit tárja fel, mintegy
"példát mutatva" a páciensnek. Sőt, olyant is tapasztaltunk már, hogy a súlyos lelki zavarokkal küszködő terapeuta
a másikkal való foglalkozás ürügyén rejtetten "önterápiát" folytatott.
A gyakorlatban a terapeuta karizmatikus vonásai többnyire rejtettebb módon jelennek meg. A FNE, valamint az
EMP tárgyalása kapcsán soroltunk fel olyan hibákat, amelyek lényege az, hogy a terapeuta nem képes figyelmét
teljes egészében a másikra irányítani. Saját gondolatai elképzelései elő-elő bukkannak, és egy kérdésben,
megjegyzésben felszínre kerülnek.
A megfelelően vezetett gyógyító beszélgetésben az énbevonásnak túlzott jelentősége nincs. A gyakorlatban kétféle
helyzet adódhat, amikor énbevonásra van szükség. Egyik esetben a kliens közvetlenül felszólítja a kezelőjét, hogy
nyilatkozzék. Többnyire elfogadhatjuk ezt a kérést, amennyiben partnerünk egyébként saját problémáival
foglalkozik, s a terapeuta saját véleménye a kliens további munkáját mozdítja elő, és nem arról van szó, hogy maga
helyett kíván a terapeutával foglalkozni.
A másik esetben maga a terapeuta látja úgy, hogy előmozdítja a folyamatot, ha személyesen is megnyilatkozik. Az
önfeltárás alapszabálya: a kliens aktuális igénye és szükségletei szabják meg, milyen mértékig hozzon a terapeuta
személyes anyagot.
Kísérleti körülmények között is kimutatták, hogy túlzottan önfeltáró (karizmatikus) terapeuta csoportos helyzetben
zavarokat okozhat (Lieberman et al., 1973). Helm szerint az énbevonás bizonyos feltételek mellett a terápiát
előmozdíthatja. Hangsúlyozza, hogy nem "viszont-indulatáttételes" jelenségről van szó. Csak akkor lehet
eredményes az énbevonás, ha a bázisváltozók megfelelő szintet érnek el. Csoportos összehasonlításban kimutatható
47
volt, hogy az énbevonást is alkalmazó terapeuták eredményesebbek (a bázis változók tekintetében a két csoport
egyenlő volt) (Helm, 1985).
Az énbevonás megfelelő mértékét jól tükrözi az alábbi kivonat.
KI. Nem tudok dönteni, szakítsak-e vele, vagy sem. Kezdetben János kedves volt hozzám, elhalmozott
gyengédséggel, szinte naponta találkoztunk. Most meg állandó elfoglaltságokra hivatkozik. Naphosszat otthon ülök
és várom a telefonját.
Thta: Nehéz helyzetben van. Ha valakit szeretek, félek, hogy elveszítem. Ugyanakkor bánt és megaláz ez a
kiszolgáltatottság. Valami hasonló érzése van?
KI.: Igen, így érzem magam. Vonzódom hozzá és ugyanakkor haragszom is rá.
Az énbevonás itt viszonylag általános, annyi, hogy a terapeuta első személyben beszél. Nem konkrét tapasztalatát
mondja el, de jelzi, hogy hasonló helyzet benne is hasonló érzéseket váltana ki. Többre itt nincs szükség, a
terapeuta személyes élményei nyilván távol esnének a kliens aktuális helyzetétől. A karizmatikus terapeuta ilyen
esetben elmesélné egy-egy saját, hasonló, de nyilván mégis egészen más élményét.
A személyközpontú irányzaton belüli fejlődést és szemléletváltozást nyomon követve megállapíthatjuk, hogy az
énbevonás, a terapeuta személye az utóbbi években nagyobb jelentőségre tett szert. Rogers eredeti felfogásában a
terapeuta az a személy, aki a kliens belső monológját igyekszik előmozdítani, fejleszteni, önmaga mintegy
kívülmarad. Ma a terápia dialogikus viszonyként való értelmezése került előtérbe. Ez részben az ún. dialógus-
filozófiák hatásaként értelmezhető (Buber, 1970, vagy a pszichoterapeuta La-can, 1966). Másrészt újra előtérbe
kerül a terápiás viszony elemzése, legalábbis a SZKM egyes képviselőinél (Schrödter, 1988). Ebbe az irányba
mutat a kognitív terápiák fejlődése is, amely a személyközpontú irányzatokra is hatnak. A kognitív eljárások a
terapeuta aktív részvételét tételezik fel.
A mai személyközpontú terapeuták többsége úgy vélekedik, hogy a kezelés folyamán keletkező, a klienssel
kapcsolatos érzéseik, benyomásaik az itt és most kontextusában hasznosak lehetnek, és ezek kifejezésétől nem
tartózkodnak. Lehetséges továbbá, hogy a SZKM mellett más módszereket is igénybeveszünk (pl.
viselkedésterápia, kognitív módszer stb. Ilyen módon a terapeuta magatartása rugalmasan aszcillál a klasszikus,
non-direktív attitűd és a határozott direktívákkal dolgozó megközelítések között.
A konkrétság
Korábban már szó esett arról, hogy konkrét nyelvet használó terapeuta több eredményre számíthat, mint az
önmagát elvontan és bonyolult módon kifejező kollégája. Gyakran tapasztaljuk, hogy betegeink elvont, pontatlanul
definiált fogalmakkal fejezik ki magukat. A fogalmak határai bizonytalanok, s önkényesen változtathatlak. Súlyos
betegek nyelvezete nem egyszer teljes homályos. Nyilvánvaló, hogy itt emocionális hatások is érvényesülnek. A
lelki zavarokban a gondolkodást elsősorban emocionális erők vezérlik.
KI.: Már az első pillanatban, amikor ezt a nőt megláttam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Az arckifejezése...
valamit sugárzott, ami nem tiszta. Meg a szeme... Furcsa volt.
Th.: Amint ezt a nőt megpillantotta, különös érzés fogta el. Aztán észrevette, hogy az arckifejezése különös, furcsa...
Próbába ezt részletesebben leírni!
KI.: Valamit sugárzott ez a nő. Kellemetlen volt. Légkör volt körülötte, zavaró.
Látjuk, hogy még direkt felszólításra sem képes a konkrétabb leírásra. Természetesen ez nem is lehetséges, hiszen a
páciens saját diffúz érzéseit vetíti a társnő arcára.
A konkrétság mérésére is szerkeszthetünk pontozóskálát. Ilyen módszerrel egyértelműen kimutatható, hogy a
konkrét terapeuta hatékonyabb, mint a kevésbé konkrét (ilyen összehasonlítások esetén a bázisváltozók azonosak).
A terapeuta képzésben a konkrétság követelményeit viszonylag könnyű elsajátítani. A terápia vezetése során arra
törekedjünk, hogy kliensünk nyelvezete is ebbe az irányba változzék. Felkérhetjük arra pl., hogy általános
megállapításaira hozzon gyakorlati példákat. A példák előadása már önmagában is konkrétabb nyelven történik.
Arra kérjük, hogy mindennapi helyzetekben, konkrét viselkedésekről beszéljen. Terápiás szituációban a
konkrétságnak a homályosság az ellentéte. Ezt azért kell kiemelnünk, mert egyesek túlzottan is elvesznek a
mindennapi részletekben. Konkrét helyzeteket, eseményeket adnak elő. Ilyen esetben a terapeuta arra törekszik,
hogy a kliens személyes állásfoglalásait "hallja ki" a konkrét történetekből. Ilyenkor tehát a terapeuta általánosít, "
de nem homályosít! A terapeuta által megfogalmazott törvények is konkrétak, abban az értelemben, hogy a
személy konkrét valóságának egy mozzanatát képviselik, nem pedig a külvilágét.
A pszichoterápia területén különösen is fennáll a veszélye annak, hogy homályos, bonyolult nyelvet használjunk. A
lelki jelenségeket természetüknél fogva nehezen tudjuk határozott kategóriákba kényszeríteni. A pszichoterápia
nagyon sok analógiás fogalmat, metaforát használ. A pszichiáterek és pszichológusok sajnos gyakran homályosan
fejezik ki magukat. A szakember nem egyszer tudáshiányát is ködösítéssel palástolja. Ilyenkor az illető nyelvezete
tele van homályosító szavakkal (vague modifiers), mint pl. talán, valószínű, egyfajta, valahol, úgy érzem,
lehetséges. Különösen gyakran tapasztaluk ezt a TV-ben, rádióban nyilatkozó kollegáknál, akik természetesen
minden feltett kérdésre "tudnak" válaszolni. Még soha nem hallottam, hogy valaki a riporter kérdésére azt mondta
volna "nem tudom". Olyan választ viszont igen, ahol az illető egy mondaton belül cáfolta meg egyik állítását a
másikkal. Mindezt azonban egy olyan bonyolult szerkezetben "egyfelől... másfelől..." kifejezésekkel álcázva, hogy
teljesen tudományosnak tűnt.
48
Amit egyszerűen is el lehet mondani, azt tehát ne bonyolítsuk.
A nyelvi kifejezés világosságának javítása, mint később részletesen látni fojuk, terápiás értékű. Hogy a terapeuta
ebben segíteni tudjon, saját beszédének is világosnak kell lennie.
A közvetlen reagálás (immediacy)
A személyközpontú terápiában az "itt és most" feltáruló jelenségekkel foglalkozunk és azokra közvetlenül
visszajelzést adunk. Vannak olyan iskolák, amelyek keretében nem azonnal jelezzük vissza a hallottakat, hanem az
elhangzott anyagot nagyobb egységekbe foglaljuk, s ezekre reflektálunk. Amikor a mélylélektani terápiában pl. az
"ellenállás" jelenségét, vagy az "indulatáttételt" elemezzük, e fogalmakkal számos elemi
viselkedésmegnyilvánulást foglalunk egybe. Az "értelmezés" esetén azért reagálásunk közvetett.
A közvetlenség ismérve az idődimenziót érinti. A közvetlen reagálás természetszerűleg a jelenre vonatkozik. A
közvetett reagálás inkább a múlt eseményeivel foglalkozik. Az idődimenzió szempontjából az egyes terápiás
iskolák jelentősen különböznek. A pszichoanalízis érdeklődése elsősorban a múlt felé irányul. A személyközpontú
irányzat, az egzisztenciális és a Gestalt terápiák figyelme a jelenben lezajló folyamatokat emeli ki. A viselkedési és
kognitív irányú megközelítésben a múltból a jövő felé irányul a folyamat: a múlt tapasztalatainak elemzése alapján
alakítható a jövő.
Játékosan, és leegyszerűsítve az egyes irányzatokat a következő képletes párbeszéddel jellemezhetjük.
Kliens: Kétségbe vagyok esve.
Analitikus terapeuta: "Asszociáljon, mikor voltak gyermekkorában hasonló érzései?"
Egzisztencialista terapeuta: "Mit jelent ez önnek?"
Rogers-féle terapeuta: "Értem, ön most kétségbe van esve."
Behavior terapeuta: "Mit fog most tenni?"
Kognitív terapeuta: "Mit gondol, mikor ez az érzés elfogja?"
Valójában minden módszernek egy célja lehet: a múlt és a jelennek a jövőre irányuló integrációja. Az egyes
irányzatok ezt különféle megközelítéssel próbálják elérni.
Úgy tűnik, hogy a közvetlen reagálás eredményesebb, mint a közvetett (Ivey-Simekt Downing, 1980). Ezért
képviseljük könyvünkben ezt a megközelítést, amely a terápiás kommunikáció elemi egységeinek analízisére épül.
Un. mikro-készségeket (micro-skills) oktatunk, s a lelki folyamatokat a maguk közvetlenségében szemléljük, úgy,
ahogy azok a beszédben feltárulkoznak. Ezáltal válik lehetővé, hogy a terapeuta kommunikációja mintegy
összefonódjék a kliensével, úgy illeszkedjenek egymáshoz a közlési egységek, mint a fogaskerekek fogai.
Amikor a közvetlenséget, az "itt és most" fontosságát hangsúlyozzuk, ne gondoljuk, hogy ez valami jelenidejű
nyelv használatát kell, hogy jelentse. A terápia jelene: az itt és most kommunikáló kliens. A közlés tartalma lehet a
múlt is, jövő is, mégis a jelenben vagyunk.
KI.: Az előadás előtt is úgy voltam, mint annak idején az egyetemen, a vizsgák előtt: úgy éreztem, nem tudok
semmit, meg fogok bukni... (múlt idejű közlés)
Thta. Kevesebbet tételez fel magáról, mint amire képes... (jelen idejű /időtlen/ attitűd).
Az "itt és most" reagálás elve nem abszolút parancs. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor a közvetettebb reagálás
helyénvaló. Pl. olyankor amikor az "itt és most" elviselhetetlen érzelmi terhet jelent.
KI. : (zokog) Pár napja ismét rettenetesen érzem magam, nem látok segítséget és kiutat, reménytelen a helyzet.
Th.: Most, ezekben a napokban nagyon rossz állapotban van. A múlt héten már jobban érezte magát.
KI.: Igen, akkor össze tudtam szedni magam, azt hiszem, de most az egész megint odavan.
Th.: Mi az, amiben a múlt héten jobban érezte magát?
A terapeuta tehát egyrészt eltávolít, másrészt a közelmúlt pozitív tapasztalatainak verbalizációját kéri, mert úgy ítéli
meg, hogy az aktuális állapot érzelmi feszültsége meghaladja a páciens erejét.
Az idődimenzió integrációja a lelki zavarok gyógyításának fontos eleme. Betegeink, klienseink jelentős része
megreked a múltban, s jövőképe, perspektívája alig van. A pszichoterápiának végső soron a jövőre kell irányulnia.
Harmonikus lelki élet a jövőnek a személyhez való szerves illeszkedését tételezi fel. A lelki beteg jövője
reménytelen. Ezért a pszichoterápia: az elveszett remény újraépítésének gyakorlata.
A konfrontáció
A terápiában akkor beszélünk konfrontációról, ha a beteg megnyilatkozásaiban mutatkozó ellentmondásokra,
inkongruenciákra mutatunk rá. Az inkongruencia lehet időbeli, egy korábbi közlés és a jelen közlés közötti
ellentmondás. Inkongruencia lehet a verbális és nem verbális közlések között, a "valóság" és az élmény között, az
önkép és az énideál egyes elemei között stb. Ezek az ellenmondások a lelki betegek zavarainak lényegéből
fakadnak, a zavarok szerves velejárói. Kérdés, hogy ezek kiemelése milyen terápiás értékkel bír. Ne feledjük hogy
a lelki betegek viselkedésében jelentkező következetlenségeket a környezet többnyire visszajelzi, nem egyszer
indulattal, ellenséges érzülettel. Betegeink tehát állandóan "konfrontálódnak" saját fogyatékosságaikkal.
Kezdő, illetve képzetlen terapeuták gyakran élnek ezzel a szakmai "fogással", s igazában a laikus környezet
reakcióit ismétlik meg a rendelő keretei között, szakmai nyelvezettel átfestve. A konfrontáció olyan tényeket hoz a
kliens tudtára, amelyektől maga is szenved (s amelyeket többnyire önmaga is tud, vagy homályosan sejt). Kétélű
fegyverről van szó, amellyel könnyen ártani is lehet. Kiválóan alkalmas arra, hogy a terapeuta negatív érzéseit,
kudarcát szakmai fogásba öltöztesse.
49
Egy munkatársam betegével való nézeteltérését ecsetelte indulatosan. "De aztán végül jól beértelmeztem neki" -
mondta a kolléga, s mint kiderült ezen valamilyen konfrontációt értett. A "beértelmeztem" úgy is érthető:
"behúztam neki egyet".
A konfrontáció óvatlan alkalmazása a kliens önértékelési zavarait csak súlyosbítja. Máskor morális
kisebbrendűségi érzéseket, aggályokat aktiválhat. A bajokért való felelősséget a konfrontáció a kliens vállára
helyezi, anélkül, hogy önmagában segítséget jelentene. A konfrontáció gyakori alkalmazása nyilvánvalóan árt az
elfogadás követelményeinek: "vagy egyik - vagy a másik viselkedésedet fogadom el, de a kettő együtt nem megy" -
valahogy ez érződik a háttérben. A konfrontáció árthat a közvetlen reagálás elvének is, hiszen ha időbeli
ellentmondásról van szó, a kliens olyan múltbéli dologgal szembesül, amellyel már nem tud mit kezdeni.
Tausch (1973) szkeptikus a konfrontáció hatékonyságát illetően. Kísérleti vizsgálatban nem tudta kimutatni, hogy a
terápia eredményei javulnának a konfrontáció hatására. Más vizsgálatok arra utalnak (Helm, 1978), hogy a
konfrontáció hatékony lehet olyan esetben, ha a bázisfeltételek magas szinten vannak. (Ez esetben a konfrontáció
negatív hatásai sem érvényesülhetnek.)
Újabban egyesek a konfrontáció fogalmát tágabban értelmezik. Ide sorolnak olyan helyzeteket is, amikor a
terapeuta saját érzéseit, látásmódját kínálja fel, hogy ezzel kliensének munkáját előrelendítse. A konfrontáció nem
jelent feltétlenül valami feszültséget, negatív érzést, amelyet a terapeuta szakmai fogásba burkoltan alkalmaz. Az
alapelv változatlan: a konfrontáció, mint más terapeuta-"fogás" is, csak akkor lehet eredményes, ha a kliens ezt
elfogadni képes és konstruktív módon tudja felhasználni. Az empátiás visszajelzés és a tág értelemben vett
konfrontáció között ilyen módon nincs éles határvonal (Lietaer, 1988). Az EMP-VERB során a kliens olyan
látásmóddal "szembesül", amely mint lehetőség, rejtetten eddig is megvolt, de élni nem tudott vele. Az új" és a
"régi" látásmód konfrontálódik.
A fókuszálás
Rogers tanítványa és az irányzat továbbfejlesztője, Gendlin dolgozta ki a fókuszálás (focusing) módszerét
(Gendlin, 1977, 1978, 1986). A módszer segítségével a "tudatelőttes" és "tudattalan" élménytartalmakat próbálja
megközelíteni. A fókuszálás alapfogalma az átérzett jelentés (felt sense), amely valamilyen, nyelv struktúrát még
nem öltött tartalom. Ennek a megfejtése a kliens és terapeuta közötti bizalmi viszonyt és érzelmi "együttrezgést"
igényel (Mitsch-wingen). Különösen fontos hogy a kliens ebben a légkörben teljesen szabadon, a terapeuta minden
befolyásától mentesen asszociáljon. Ugyanakkor a terapeuta mégis interveniál, a további kereséshez impulzusokat
ad. Gendlin elképzeléseiben sok új vonás nincs ahhoz képest, amit a GYB elméletéről eddig leírhatunk. Módszere
viszont átmenetet képez a pszichoanalízis felé, elsősorban a rövid-dinamikus terápiákkal mutat rokonságot (Maian,
1989).
Tematikus beszélgetések
Rogers eredeti elképzelése szerint a terapeuta közvetlenül nem irányít nem javasol témát. Az eddigiekből
nyilvánvaló, hogy a közvetlen irányításról való lemondás egyáltalán nem jelenti azt, hogy a terapeuta nem irányít.
Az empátiás válaszok szelektív megerősítés révén a kliens gondolkodását a kívánt (önexplorációs) irányba viszik.
Elvileg azt mondhatjuk, teljesen mindegy, miről beszél kliensünk. A beszéd közvetlen tartalma, a szavak,
mondatok csak vivőközeg, amelynek mély struktúráin keresztül személy megnyilvánul. Ha a beszélgetés
semmiképp nem akar beindulni, akár az MMPI teszt egyes mondataira adott válaszokat is meg lehet beszélni.
Mégis elkerülhetetlen, hogy tematikus beszélgetéseket is folytassunk. Nem volna helyes, ha valami rosszul
felfogott "ortodox" elképzelés alapján a terapeuta kitérne ilyen igények elől: "valamit szeretnék megbeszélni".
Vizsgálatokat is végeztek arra vonatkozóan, hogy melyek azok a témák, amelyek beszélgetésbe való bevonása
javítja a terápia hatékonyságát. Ilyen pl. a védekezési mechanizmusok verbalizációja amelynek hatékonyságát már
igazolták (Helm, 1978).
Ugyancsak javítja a beszélgetés hatékonyságát, ha a kliens a szorongásainak forrásáról beszél. Például, ha a fóbiás
egyén azokról a helyzetekről, tárgyakról, személyekről tudósít, amelyek benne kóros félelmet gerjesztenek. Ilyen
esetekben ugyanis deszenzitizálás jön létre (amit a viselkedésterápiákban célzottan alkalmazunk). A terapeuta által
nyújtott biztonságos, szorongásmentes légkörben a páciens a szorongásos helyzetekkel (személyekkel) szembesül.
Igaz, hogy csak szimbolikusan, szavakon keresztül. Mégis, a Wolpe-féle elvnek (ellenkondicionálás) megfelelően a
helyzetek szorongást kiváltó hatása csökken (Wolpe, 1958).
Mindezek ellenére nyugodtan vallhatjuk, hogy a gyógyító folyamatban a beszélgetés témája - amennyiben
önexplorációról van szó - másodlagos jelentőségű.
A terapeuta aktív fáradozása
A kifejezés azt jelenti, hogy a terapeuta maga is aktívan részt vesz a páciens számára megfelelő alternatívák
kidolgozásában, ezáltal a döntések "előkészítésében". Igazában a terapeuta döntési folyamatokat mozdít elő, a
következő lépésekben: probléma megfogalmazása alternatívák - döntés. Természetesen ezt nem a kliens helyett,
hanem vele együtt tesszük. A terapeuta aktív fáradozása, mint modell, a kliens számára az utánzásos tanulás
mechanizmusa szerinti minta lehet. Az aktív fáradozás pozitív korrelációban van az EMP-VER változóval (Sander
etal, 1972). A terápia hatékonyságával való pozitív kapcsolatot is kimutatták (Minsel, et al., 1973).
Az aktív fáradozás különösen fontos olyan helyzetekben, amikor a kliens monologizálásra hajlamos (ld. a
következő, a beszédváltás c. fejezetet).
50
A beszédváltás
A lelki betegek gyakran monologizálnak. A terápiás ülések, ha hagyjuk, vég nélküli szóáradattá silányulnak. A
fáradt orvos akár el is bóbiskolhat a szózuhatag közepette, anélkül, hogy betege észrevenné. Ez a "szenvedő
monológ" csak átmenetileg könnyít a beteg helyzetén. Sőt, néha inkább fokozza szenvedését (kognitív
generalizáció révén). A monologizálásra hajlamos beteg rendkívül megterheli a környezetét is. A hozzátartozók
indulatos visszajelzései csak tovább fokozzák a bajt.
A párbeszédre való képtelenségnek, és a monologizálás előtérbe kerülésének alapja a figyelem sajátos zavara.
Mindaz, ami belső élmény (testi, érzelmi gondolati) a figyelmet hatalmas erővel vonja magára, míg a külső
élmények iránti érzékenység ugyanakkor hiányos. A figyelem befelé fordulása, introverziója nem jelenti feltétlenül
a személyiség introverzióját is. A figyelemnek ez a zavara tehát a dialóguskészség beszűkülését eredményezi. A
partner azt tapasztalja, hogy hiába próbál közbeszólni, a monologizáló személy nem, vagy alig figyel a másikra.
Nemegyszer félbe se lehet szakítani. Máskor úgy tesz, mintha figyelne megjegyzéseinkre, de hamar kiderül, hogy
igazában föl sem fogta azokat.
A monológ szerepe valószínűleg az, hogy átmeneti megkönnyebbülést eredményez ("jól kibeszéli magát"). Mivel
azonban visszajelzéseket nem fogad, így korrekcióra sincs mód. Nem önfeltárásról van szó! Az ÖF ugyanis
dialógikus közeget tételez fel. A monológ kialakulásának fokozatai vannak, amelyeket a következő módon
jellemezhetünk.
1. Az A személy csak önmagáról beszél, bár látszólag párbeszéd folyik, de A nem érdeklődik B iránt. A B-t esetleg
lekötheti A személye hosszabb távon azonban érdektelenné válik és elhúzódik tőle.
2. A-t nehéz félbeszakítani, csak saját magáról és dolgairól beszél. B megnyilatkozásait fogadja ugyan, de csak
röviden foglalkozik velük.
3. A-t nehéz félbeszakítani, a másik fél megnyilatkozásaira csak látszólag reagál, s ugyanott folytatja, ahol
félbeszakították.
4. A lényegében hozzáférhetetlen, B puszta hallgatóvá degradálódik.
5. Kóros beszédkésztetés (Rededrang), hallgatóra sincs feltétlenül szükség.
Az 1. és 2. fokozattal a mindennapi életben is igen gyakran találkozunk.
Lelki betegeknél is gyakori az 1. és 2. fokozat. A 3. állapot már többnyire klinikailag is definiálható zavart jelent,
nem beszélve a további fokozatokról.
A fáradt terapeuta számára nagy kísértés az ilyen beteg, mivel különösebb erőfeszítés nélkül is "megy az ülés", a
figyelem elkalandozhat, pihenhet. Természetes, hogy az ilyen terápiás óra hatékonysága is kérdőjeles, és a kezelés
évekig elhúzódhat, míg valami járulékos tényező miatt félbe nem szakad.
A monológ dialógussá formálása a terapeuta aktív erőfeszítését teszi szükségessé. Nem csupán annyiban, hogy le
kell győznie a monológ sodrását. Ellenőriznie kell azt is, hogy visszajelzéseit a kliens valóban felfogta-e és ennek
megfelelően változik-e valami. Ennek érdekében néha arra is szükség van, hogy határozottabbak, direktívebbek
legyünk. Ne feledjük, a kliens figyelmének lekötéséért folyik a küzdelem. A terápiás változás útja ugyanis a
következő: monológ-dialógus-önfeltárás-önképmódosulás-szenvedés csökkenése.
Kísérleti körülmények között a dialógus monológ viszonyt számszerűleg is kifejezhetjük. A Speierer (1986) által
közölt ötfokozatú becslőskála két végpontját a következőképpen definiáljuk.
1 2 3 4 5
Váltás nincs,? Intenzív váltások
A kliens folyamatosan 1-2 kliens mondatra
beszél szünetekkel, 1-2 Thta mondat
vagy anélkül, aThta következik
hallgat
Az 5. fokozatú aktivitásra ritkán van szükség, csak akkor, ha az ÖF nem kellő mélységű. A monológ-dialógus
viszony a terápiás folyamatnak természetesen csak egy sajátos aspektusát ragadja meg. Ráadásul a váltások száma
nem feltétlenül jelzi azt, hogy valódi dialógusról van szó. A lényeg a párbeszéd tartalmi vonatkozásaiban rejlik,
amit az ÖF és az EMP. VER fogalmai jobban megközelítenek.
Az álom jelentősége
A személyközpontú irányzat az álmok kérdését hosszú ideig elhanyagolta. A terapeuta által képviselt alapfeltételek
mellett az álmokat ugyanúgy fogadjuk, mint a kliens minden más közlését, azaz empátiás válaszokat adunk. Ilyen
módon azonban nem tudjuk áthidalni azt a szakadékot, amelyet az álomképek mindennapi élményekről elütő
"érthetetlensége" jelent. Ugyanakkor a mélylélektani irányzatokban az álomnak központi jelentősége van. Freud és
tanítványai az álmokat a "tudattalanhoz vezető királyi útnak" tartják (Der Königsweg zum Unbewussten). A
pszichoanalízis nem csupán az álmok értelmét kívánja megfejteni, hanem ezen túlmenve az álomértelmezésnek
gyógyító szerepet tulajdonít (Freud, 1985).
A pszichoterápiás irányzatok közeledésének egyik jele az is, hogy az utóbbi években a személyközpontú irányzat
képviselői is többet foglalkoznak az álmokkal. A pszichoanalitikus az álmokat úgy értelmezi ahogy ő - elméleti
ismeretei alapján - a jelenségeknek értelmet ad. Ez tehát "idegen értelmezés" (Fremddeutung). Különböző
analitikusok ugyanazt az álmot másként értelmezhetik. A személyközpontú kutatók az álomnak azt az értelmét
51
keresik, amely a kliens saját világából kiindulva fejthető meg. Az eddigi gyakorlatban az álmokkal kapcsolatban
négy eltérő megközelítés érvényesül (Graessner, 1989).
Az "ortodox" vélemény szerint az álom olyan, mint egy projekciós felület, az a fontos, mit vetít bele a személy,
milyen reakciókat nyilvánít ezzel kapcsolatban. Maga a tartalom kevésbé fontos. Az álmokkal való foglalkozás
semmi különösebb "technikát" nem igényel, az alapfeltételeket kell itt is érvényesíteni.
Az ortodox álláspontot Finke finomította. Az álom feldolgozásában a klasszikus feltételeken túlmenően további
terapeuta akciókat javasol. (Konkretizálásra való felkérést, az álomtémák strukturálását, vezető téma megkeresését,
az álomfigurákkal való dialógus módszerét stb.) (Finke, 1988).
Vossen eljárását fenomenológiai módszernek is nevezhetjük. Az álomtartalmakat a klienssel való dialógus
keretében próbálja megvilágítani. Közben saját reakcióit is bevonja a beszélgetésbe. Ezáltal ott, ahol a kliens
jelentésadó tevékenysége elakad, a terapeutáé jelenik meg (Vossen, 1985). A módszernek éppen ez a problémás
oldala. Az álom a lelki folyamatok olyan rétegeit érinti, amelyek inkább a kliens önmagával való intenzív,
monologikus foglalkozását teszik szükségessé és ahol nincs helye a másiknak (Graessner, 1989).
Az álmokkal való foglalkozásban a Gendlin-féle fókuszálás módszere látszik legígéretesebbnek. Az álomnak
mindig megvan az "átérzett jelentése" (felt sense), amely nem csak érzelmi élményekkel, de testi érzésekkel is
szövődik. A gyakorlatban a fókuszálás egyik alapfeltétele a bizalmi viszony a partnerek között, a terapeuta érzelmi
ráhangolódásának olyan foka, amelyet "együttrezgésnek" szoktak nevezni. Ehhez a "savingback" módszert is
alkalmazhatja, azaz visszamondja a kliens álom-beszámolóit. A terapeuta, bár impulzusokat ad, de teljes
szabadságot biztosít ahhoz, hogy az átérzett jelentéssel kapcsolatos tartalmak megjelenjenek (lényegén ugyanúgy
jár el, mint a pszichoanalitikus, amikor a szabad asszociáció módszerét alkalmazza. A különbség inkább az
értelmezésben van.) A cél az, hogy az álom jelentését maga a kliens találja meg. Néha egy-egy ilyen felismerés az
"ahá" élményhez hasonló, amelyet érzelmi, vegetatív jelek is kísérhetnek, pl. sóhaj, sírás, ellazulás stb.) (felt shift).
Az álom nehezen megközelíthető elemeit (érzelmi elfojtás) Gendlin a "bias control" módszerével próbálja a
fókuszba emelni (előítélet kontroll). Felszólítja páciensét, hogy olyan álomélményekről beszéljen, amelyek
ellentétesek azzal, ahogy éber állapotban érez, gondolkodik és cselekszik. Ezáltal elhárított tudatelemek is
integrálódhatnak a személy élményvilágába. Gendlin álomelemzése a személyközpontú és pszichoanalitikus
gyakorlatot közel hozza egymáshoz. Ugyancsak közel áll ez az eljárás a katatím képélmény Leuner-féle
módszeréhez (Leuner, 1985).
A gyógyító beszélgetés alapfeltételei és a további kutatások
Részletesen leírtuk a szakirodalomban alapfeltételnek nevezett (basic conditions) három változót. Példákat
mutattunk be arra vonatkozóan, hogy a gyógyító beszélgetés más szempontrendszer alapján is elemezhető.
Utaltunk arra is, hogy az alapfeltételek által lefedett viselkedés-tartományok széles területen átfedik egymást.
Shlien arra az álláspontra helyezkedik egy 1988-ban készült interjú kapcsán (Meyer Cording, 1988), hogy a Rogers
alapfeltételek koncepciója elégséges a terapeuta viselkedésének kimerítő leírására. Újabb fogalmak bevezetésére
igazában nincs szükség. Ennek azonban feltétele, hogy a terapeuta kellően képzett legyen a "klasszikus"
eljárásokban.
Shlien véleményét tiszteletben tartjuk, mivel ő a személyközpontú irányzat tisztaságát félti az eklekticizmustól, a
"fellazulástól". Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk más irányzatokat, ezek fejlődési tendenciáit. A
modern viselkedésterápia például egyre inkább a "belső viselkedés", a verbális folyamatok felé fordul. A belőle
kisarjadó kognitív szemlélet lényegében ugyanabba az irányba mutat, mint a személyközpontú megközelítés. Az
utóbbi által leírt jelenségeket (pl. a személy torz beállítódásai, "sémái") a kognitív irányzat egzaktabb
fogalomrendszerrel írja le. A pszichoterápiás iskolák közelednek egymáshoz, s egy integratív szemlélet kidolgozása
válik lehetségessé. Ebben a fejlődésben a személyközpontú iskola elősegíti a modem kognitív pszichoterápiák
megalapozását, azok "ideológiai" bázisát képezheti.
Mai szemléletünkben a Rogers-féle szempontok a pszichoterápiás tevékenység alapját képezik, amelyre azután a
zavar természetének megfelelő beavatkozási stratégia építhető. Ezért is nevezzük az alapfeltételeket a
pszichoterápia nem specifikus tényezőinek. A gyógyító kommunikáció alapelveit még a testi betegségek
orvoslásában is érvényesítenünk kell, hiszen a betegségekben testi és lelki folyamatok szétválaszthatatlanul
összefonódnak. Külön fejezetet érdemelne a pszichoszomatikus betegségek kérdése, ahol a gyógyító
beszélgetésnek "testi nyelvet" kell alkalmaznia, hiszen a beteg is testi tüneteivel fejezi ki magát.
A TERAPEUTA-VÁLTOZÓK EGYSÉGES SZEMLÉLETE
Az eddigiekben többször utaltam a bázisváltozók közötti szoros korrelációra. Ez a kapcsolat a mérőskálák
megtekintése alapján eleve várható, hiszen az egyes pontértékek definíciói között szemantikailag is átfedés van. A
FNE és a másik két változó között Tausch (1973) szerint 0,7, Helm különféle vizsgálatai alapján 0,65-0,93 közötti
korreláció mutatkozik (Helm, 1978). Ha a változókat a Barrett-Lennard-féle kérdőívvel mérjük, az eredmények
hasonlóak (Tausch, 1973). Statisztikailag jogos tehát annak feltételezése, hogy a Rogers által fenomenológiailag
leírt terapeuta viselkedés három aspektusa lényegében egységet képez. Ezt az álláspontot további statisztikai
kutatások megerősítik, amelyek faktoranalízis segítségével elemzik a terapeuta viselkedését. Két típusú
megközelítés különíthető el.
Ha a leírt alapváltozókat adottnak tekintjük, a rendelkezésre álló módszerek (becslőskálák vagy kérdőívek) alapján
52
végezhetünk faktoranalízist. így a meglévő kevés számú változóból indulunk ki, előre rögzített viselkedés jegyek
(skálák vagy kérdőívek) alapján. Egy ilyen vizsgálatsorozatban Ahnert és munkatársai (1974) 600 terapeuta
megnyilatkozást elemeztek, tíz definiált változó alapján. Két faktort különítettek el. Az első faktor a következő
főbb viselkedésjegyeket tartalmazza: verbalizáció, empátia, elfogadás, értékelő magatartás, melegség, kongruencia
(mindezek a terapeuta magatartására vonatkoznak).
A második faktort "interpretációs" faktornak is nevezhetjük, benne jelenik meg, hogy a terapeuta verbális közlései
mennyire támaszkodnak a páciens megnyilvánulásaira. A második faktor 0,4-es korrelációt ad az empátia-
változóval is, utóbbi tehát mindkét faktorban fellelhető). Érthető, hiszen az empátiás válasz a páciens közléseire
támaszkodik, annak mögöttes értelmét keresi.
Az interpretációs faktor két végpontját a következőképp képzeljük el.
KI.: Doktor úr, állandóan ennem kell, már száz kiló vagyok.
Thta. 1.: Értem, szóval állandóan ennie kell és már száz kiló.
Thta. 2.: Az az érzésem, hogy ön igazában csecsemő akar lenni.
Az 1. reakció igazában parafrázis, tehát azonos a páciens megnyilatkozással. A 2. válasz az eredeti
megnyilatkozástól nagyon messze van, közbe ékelődnek még bizonyos elméleti megfontolások is, amelyek
nyilvánvalóan csak a terapeuta fejében léteznek. Egy köztes, személyközpontú reakció lehet pl. a következő:
Thta.3.: Valami erő hajtja, hogy állandóan egyék, aminek nem tud ellenállni, pedig már alaposan meghízott...
A vizsgálat tehát arra utal, hogy az első faktorban egy egységes, komplex dimenzió jelenik meg, amelyet a
bázisváltozókkal azonosíthatunk. A második faktor a terapeutának azt a törekvését takarja amikor a páciens
megnyilatkozásaiban a rejtett, mögöttes értelmet keresi, rejtett vagy nem tudatos motívumokra utal. Egyéb, hasonló
természetű vizsgálatok is két faktort eredményeznek (McNair, Lorr, 1964).
Más típusú vizsgálatok nagyobb számú elemi viselkedésjegyből indulnak ki. Ebben az esetben tehát az előre
rögzített magatartásminták az eredményeket kevésbé befolyásolják.
Helm munkacsoportjában végeztek ilyen vizsgálatokat (Wyrwich, 1971). Húsz azonosítható terapeuta-
intervencióból indultak ki. A fentiekhez hasonlóan egy bázisváltozóra utaló és egy interpretációs faktor különíthető
el. Ebben a vizsgálatban ezen túlmenően még két faktor jelenik meg. Ezek leíró elnevezése:
- a nyelvi kifejezés világossága
- megerősítő viselkedés.
A kutatások segítségével is alátámaszthatjuk tehát azokat az elveket amelyeket a nyelvi világosság
követelményével kapcsolatban elmondtunk. A megerősítés faktora arra utal, hogy a terapeuta verbalizációja
valóban alkalmas a kliens egyes megnyilvánulásainak befolyásolására. (L. A gyógyító beszélgetés
hatásmechanizmusa c. fejezetet).
Az utóbbi években a személyközpontú irányzat kutatói a terapeuta gyógyító célzatú akcióit "feldolgozási
ajánlatként" (Bearbeitungsangebot) szemlélik (Sachse, Maus, 1987). Ide tartozik a három klasszikus alapfeltétel, és
azok a további terapeuta-változók is, amelyeket a fentiekben röviden ismertettem. Egyes helyzetekben (mint pl. az
álmok feldolgozása) a terapeuta további "ajánlatokkal" is élhet, amelyek hagyományostól eltérő módon nagyobb
mértékű irányítást vezetést tesznek szükségessé. A beteget felkérhetjük például, hogy a témákat csoportosítsa, a
fontosakat emelje ki, strukturáljon, példákat hozzon és ezáltal konkretizáljon stb. Más esetben otthoni feladatot is
adhatunk, pl. problémahelyzetek írásos rögzítését kérhetjük. A SZKM újabb tendenciái a kognitív terápiák irányába
mutatnak.
Részletesen körüljártuk a gyógyító beszélgetés egyes aspektusait, elemeztük a terapeuta viselkedése iránti
követelményeket. Megállapíthatjuk, hogy a Rogers-féle alapfeltételek kísérletileg egy egységes hatótényezőben
foglalhatóak össze. Ehhez további, ugyancsak általánosan érvényesülő elkülöníthető feltételek csatlakoznak,
amelyek a gyógyító beszélgetésben mindig szerepét játszanak (mint pl. az "interpretációs" faktor, a megerősítő
hatás). Ezek az általános hatótényezők tehát függetlenek a választott pszichoterápiás módszertől vagy a terapeuta
által képviselt iskolától. Személyközpontú "módszerről" tehát annyiban beszélhetünk, amennyiben a terapeuta
döntően az általános hatótényezőkre támaszkodik, és más külön "módszert" nem alkalmaz a terápia egy adott
szakaszában. A GYB mint alkalmazott "módszer" a terápiás kommunikációnak olyan formája, amely az általános
hatótényezők érvényesülését igyekszik előmozdítani. A SZKM tágabb értelemben a segítő kapcsolatoknak azt az
elméletét jelenti, amely a humanisztikus pszichológiai áramlatok része, s amelyet Carl Rogers munkássága indított
el.
Az utóbbi években fokozódik az érdeklődés a pszichoterápia általános hatótényezői iránt, ami részben a kutatások
eredményeire vezethető vissza. Másrészt azonban a gyakorlat kényszeríti ki a lélekgyógyászat közös
törvényszerűségei iránti érdeklődést.
Az utóbbi évtizedekben a lelki zavarok megjelenési formáinak átalakulását figyelhetjük meg. Magam közel három
évtizede vagyok a pályán, így ezt a változást saját tapasztalataimmal is alá tudom támasztani.?Miben áll a lelki
zavarok alakváltása?
Korábban a lelki zavarok, neurózisok leggyakrabban valamilyen testi tünet formájában jelentkeztek (mint pl. "szerv
neurózisok", hisztériás vagy hipochondriás tünetcsoportok). Ezeket az állapotokat többnyire orvosok kezelték, s ha
pszichoterápiára sor került is, az valamilyen specifikus beavatkozás volt (pl. szuggesztív eljárások, relaxációk,
53
rövid, vagy hosszú dinamikus terápiák stb.). Máskor a lelki zavar valamilyen feltűnő viselkedési anomáliában öltött
testet (pl. fóbia, kényszerneurózis stb.), amely ugyancsak specifikus, többnyire viselkedésterápiai kezelést igényelt.
Manapság a lelki zavarok egyre gyakrabban belső, élményi zavar formájában nyilvánulnak meg, anélkül, hogy
feltűnő viselkedési anomáliákkal találkoznánk. Az emberek "önmaguktól" szenvednek, elégedetlenek, szorongások
kínozzák őket, nem tudnak örülni semminek, s életük céltalan, értelmetlen. A lelki szenvedésnek ez a formája a
személy mélyreható zavarára utal, amely, mint korábban rámutattam (Tringer, 1989) a léttel kapcsolatos ontológiai
viszony zavaraként is megfogalmazható. Ezek a személyek a klinikumban többnyire a "depresszió", vagy
"szorongásos neurózis" diagnózisát kapják. Mivel a lelki zavar belső természetű, így nyilvánvaló, hogy a nyelvi
struktúrában is megjelenik. A személyközpontú "módszer", amely tehát az általános hatótényezők tudatos
felhasználásából áll, éppen azért alkalmas e "modern" zavarok kezelésére. Nagyon gyakran adódik olyan helyzet is
amikor valamilyen jól definiált viselkedési zavar (pl. fóbia) megoldását követően derül ki, hogy a háttérben
személyen belüli problémák rejlenek. Ez esetben a "specifikus" kezelést követően kerülhet sor a személyközpontú
terápiára.
A segítő szolgálatok fejlődésével, terjedésével párhuzamosan várható, hogy a lakosság egyre szélesebb rétegei
igényelnek segítséget. Watts (1966) írja, hogy az egészségügyi szolgálatok által felderített depressziók csak a
jéghegy csúcsát jelentik. Csak a legsúlyosabb zavarok jutnak el a hivatalos szakszolgálatokhoz. Ha a szolgálatok
elérhetősége javul, a lelki zavarok korábbi stádiumban kaphatnak segítséget. Ez esetben megint csak a
"nemspecikus terápia" iránti igények fognak növekedni. Nyilvánvaló, hogy ilyen tömeges segítségnyújtásra az
egészségügyi szolgálatok nem képesek. A GYB alapjait bárki elsajátíthatja, ha egy bizonyos alapműveltséggel
(érettségi) rendelkezik. Számos olyan hivatás van, ahol a tanultak alkalmazás szervezett, vagy spontán lehetőség
nyílik (pedagógia, lelkipásztorkodás, szociális szolgálatok). Nem arról van szó, hogy az ország egyik fele
terapizálja a másikat (bár majdnem ilyenek az arányok), hanem arról, hogy akik hivatásuknál fogva emberekkel
foglalkoznak, rendelkezzenek azzal a képzettséggel, amellyel másokon hatékonyan tudnak segíteni.
Egy délnémet rádió egyik éjszakai adásában a műsorvezető a hallgatókkal beszélgetett, akik problémákkal
telefonon fordulhattak hozzá (amolyan Szilágyi-féle műsor, de micsoda különbség!). A műsort hallgatva azonnal
érezhető volt, hogy a vezető személyközpontú módszerben képzett valaki (ezen kívül a beszélgetésbe néha egy-egy
szupervízor is bekapcsolódott). Nem felejtem el egyik beszélgetést egy gyermekeitől elhagyott anyával, akit a
műsorvezető rövid 3 perc alatt megoldáshoz, konstruktív döntéshez tudott vezetni, s a telefonáló asszony
érezhetően megkönnyebbült.
AZ ÖNFELTÁRÁS
Az eddigiekben részletesen elemeztük a terapeuta viselkedését a pszichoterápiás folyamaton belül. A beteg vagy
kliens viselkedése ugyanígy intenzív kutatások tárgya. Bár kísérletek történtek arra, hogy itt is több önálló
kategóriát különítsenek el, végül is a kliensnek a terápia eredményessége szempontjából lényeges
viselkedésdimenzióját egy fogalommal, az önfeltárással (a továbbiakban ÖF) foglaljuk egybe. Magyarul is
használhatjuk emellett az "önexploráció" kifejezést. A német megfelelő: Selbstexploration, Selbstentfaltung,
angolul: self disclosure. Az ÖF fogalma széles viselkedéstartományt ölel fel. ÖF-nak nevezzük a gyógyító
beszélgetés keretein belül a kliensnek azokat a megnyilvánulásait amikor személyes, belső élményeit fejezi ki, a
beszélgetésben ezekkel differenciált módon foglalkozik, s önmaga számára új következtetéseket von le. Melyek
ezek a "belső" élmények? Ide tartozhatnak érzések, hangulatok, indulatok, amelyek önmagára, másokra, a világ
dolgaira vonatkozhatnak. Érzelemmel telített állásfoglalások, beállítódások, célok, vágyak, remények
fejeződhetnek ki. A kliens beszélhet konfliktusairól, amelyekben a saját szerepét elemzi. Összefoglalóan azt
mondhatjuk, hogy az ÖF-ban a kliensnek önmagáról alkotott képe, az önképe (1. Az önkép c. fejezetet) jelenik
meg.
Az ÖF olyan anyagokat szolgáltat tehát, amelyeknek én-vonatkozásai vannak, nem pedig én-távoli, puszta
tényeket. Lelki zavarokban szenvedők ÖF-ában ezen kívül egy értéktételező mozzanat is megjelenik.
Az utóbbi években ismertük fel, hogy a lelki betegek szenvedéseinek hátterében egy olyan logikai működési zavar
rejtőzködik, amelynek eredményeképp a "van" típusú állítások könnyen "kell" típusú állításokká alakulnak át. Mint
ismeretes, a modern etika alap-problémája éppen ez: levezethető-e a "kell" (tehát etikai törvény) a "van"-ból. Az
etikusok többsége ezt nem tartja lehetségesnek, és Moore (1903) után naturalista hibának nevezi azt, amikor ezt a
levezetést mégis megteszi valaki (Naturalistic fallacy). A lelki zavarok többségében a "naturalista hiba"
mindennapos. A páciens értéktételező magatartása az egész valóságot (benne önmagát is) átfesti, a kell állítások
veszik át a vezér szerepet. Ebben az értelemben neveztem a lelki szenvedést (a tág értelemben vett "neurózisokat")
"hypermoralizált" állapotnak (Tringer, 1989).
Természetesen a morálról nem valamely normatív etika, hanem a filozófiai metaetika értelmében beszélünk.
A "kell", "nem szabad", "nekem jogom van", "elvárhatom" stb. típusú állítások tehát az ÖF fontos összetevői.
A fogalom körüljárása végett az ÖF alacsony és magas szintjeit külön is jellemezzük. Magas szintű ÖF esetén a
kliens spontán, védekező-elhárító magatartás nélkül beszél önmagáról, belső élményeivel árnyaltan foglalkozik, s
ezáltal új felismerésekre tesz szert, sőt, esetleg döntésre jut és cselekvési szándékot fogalmaz meg. Új tapasztalatra
tesz szert azáltal, hogy valamit újra fogalmaz, újra értékel, új vagy módosult beállítódás alakul ki önmagával,
másokkal és a világ dolgaival, köztük a jövővel kapcsolatban. Az ÖF folyamatának nagy pillanatai azok, amikor a
54
kliens hirtelen rádöbben valamire. "Aha" élményről beszélünk a pszichoterápiában amikor egy új felismerés nyíltan
vagy rejtetten megfogalmazódik. A nyíltan kimondott "aha" élmény ajándéka viszonylag ritkán örvendezteti meg a
sikerekkel egyébként sem nagyon kényeztetett terapeutákat. Mégis, ha ilyen tapasztalatunk van, nyugodtak
lehetünk, hogy eredményesen dolgozunk. Ne gondoljuk, hogy nyílt "aha" élmények nélkül a gyógyító beszélgetés
eredménytelen. Az a tanulási folyamat, amely a páciensben lezajlik, nem feltűnő lépéseken keresztül, hanem
csendben, észrevétlenül halad előre, s igazi mélységei előttünk rejtve maradnak.
Az "aha" élménnyel mindannyian találkoztunk már. Idézzünk fel egy esetet, amikor valamilyen nehéz problémát
(akár matematikai feladatot) megbeszéltünk egy barátunkkal. Elmondás közben egyszercsak olyan élményünk
támadt, hogy "jé, most már világos, hogy is van ez" "hoppá, most már értem" stb. Barátunk esetleg közbe sem
szólt, csak végighallgatta, ahogy a problémát előadjuk. A homályos, kavargó érzelmekkel telített belső tartalmak
szavakba foglalása "rendet teremt". A dolgok átláthatóvá, kezelhetővé válnak. Ha szorongás itatja át bensőnket,
ennek szavakban való kifejezése csökkenti a félelmet, hiszen azáltal hogy kimondom, már szembesülök a dologgal,
"legyőzöm". Azt a folyamatot, amely tehát az ÖF része, amikor belső tartalmakat szavakba, mondatokba
öltöztetünk, kognitív strukturálásnak nevezzük.
Az ÖF alacsony foka azt jelenti, hogy a kliens személyen nem vesz részt abban, amit előad, külső eseményekről,
személyekről beszél, de énvonatkozások nélkül. Saját viselkedéséről is beszélhet, de úgy, mint egy kívülálló
megfigyelő.
Frohburg és Helm (1976) az ÖF kognitív mozzanatait, pl. a kognitív strukturálást tartják döntőnek. Faktoranalízis
segítségével három csoportot különítettek el, s ez egyben az ÖF három különböző szintjét is jelenti, kognitív
oldalról megfogalmazva.
Legmagasabb szinten az önképpel kapcsolatos kognitív változtatásra való törekvés nyilvánul meg, a beállítódások,
az önértékelés módosulása fogalmazódik meg. Egy alacsonyabb szinten a kliens passzívan várja a változásokat a
világban, másokban, belső változásra való törekvés nem kap hangot. A legalacsonyabb szinten az egyén a
jelenségeket, problémákat általánosítva, globálisan tárgyalja, változás iránti igény egyáltalán nem jelenik meg,
vagy csak nagyon általános óhaj fogalmazódik meg.
Az egyes fokozatok megvilágítására lássunk egy példát, amikor a probléma ugyanaz, de a páciens reakciók a fenti
fokozatokat tükrözik.
KI. 1.: Nem bírom elviselni, ha később jön haza a férjem. Rögtön azon jár az agyam, hogy most kivel van. Pedig
tudom, hogy munkája nem mindig kiszámítható. Nekem kellene másképp, könnyebben venni a dolgot. Féltékeny
vagyok, pedig ő hűséges.
KI. 2.: Nem bírom elviselni, ha férjem később jön haza. Számtalanszor kértem, mondja meg pontosan, vagy
legalább telefonáljon. De nem képes megtenni. Ennyit csak elvárhat az ember. Állandóan munkájára hivatkozik.
KI. 3.: Nem bírom elviselni, ha férjem később jön haza. Tudja, manapság mennyi baj történik, házasságok
bomlanak fel. Nem olyan az élet, mint régen..
Az ÖF belső struktúrájának egyik komponense tehát kognitív jellegű. Újabban kognitív probléma-megoldásról
beszélünk. Helm munkacsoportja (Helm, Frohburg, 1987) az ÖF összetevőit vizsgálva arra az eredményre jutott,
hogy a kognitív problémamegoldás tekintetében egészségesek és betegek csoportjai között különbségek vannak.
Pszichoterápiás kezelés folyamán a betegek többségénél a kognitív problémamegoldás készsége növekvő jellegű.
Az ÖF egy másik komponensét intraperszonális kommunikációnak nevezzük (IPK, angol megfelelője: self-talk).
Lényegében belső monológról van szó, amelyben elsősorban az önmagunkról alkotott értékelő vélemények
szerepelnek, de ide tartoznak más személyekkel, eseményekkel kapcsolatos értékelések is, amennyiben belső
monológ tárgyát képezik. Fentebb már utaltam arra, milyen nagy szerepet játszanak a "moralizáló" jellegű
értékelések a lelki egyensúly szempontjából. Az IPK vizsgálatára szerkesztett kérdőíves módszerek alapján is
igazolható, hogy neurotikusok csoportja különbözik az egészségesektől, mégpedig a várt irányban, neurotikusok
monológja több negatív értékelést tartalmaz. (Tönnies, Tausch, Tausch, 1981). Számos vizsgálat igazolja, hogy
sikeres terápia során a pozitív értékelések aránya növekszik (hazánkban pl. Fodorné Pogány J., 1987.
Az ÖF két komponense egymással szoros kapcsolatban van. Az egyikben bekövetkező változások maguk után
vonják a másik összetevő változásait is. Ez a szoros kapcsolat nem véletlen: több pozitív értékelés több új
problémamegoldási módot jelent és fordítva.
Vannak már olyan speciális módszerek, amelyek az ÖF összetevőinek célzott fejlesztését szolgálják. Ilyen pl. a
pozitív önverbalizáció fejlesztésének módszere (Tringer, 1987), vagy olyan eljárások, amelyek a
problémahelyzetek kognitív megoldásának készségét javítják. Mivel ezek a módszerek már a kognitív terápiák
területére tartoznak, ebben a könyvben részletesen nem foglalkozunk velük
Az önfeltáró folyamat egy olyan közegben valósul meg, ahol kliens és terapeuta szoros kommunikációs egységet
képeznek. Egymásra vannak utalva, ahol is a kliens hozza a tartalmat, a terapeuta pedig a folyamatért felelős
(amennyiben erre felkészült szakember). Vagyis a terapeutától függ, mi történik a kliens által "szállított" személyes
anyaggal.
Az ÖF során a kliens saját nyelvi struktúrái jelennek meg. Ezek módosulása egyben az önismeret kibővülését, az
önkép gazdagodását jelenti. Ezek a nyelvi struktúrák azok a belső szabályokat tükrözik, amelyek sémája szerint a
kliens az információkat feldolgozza. A terapeuta azáltal, hogy ezeket a "szabályokat" "megszólítja", verbalizálja,
55
másfajta szabályok lehetőségét is felvillantja. Ezáltal a "másképp is lehet" lehetőségét kínálja fel. Nézzünk egy
példát:
KI.: Egész napom elromlott, mert reggel összetörtem a kávéscsészémet. Kétbalkezes vagyok.
Thta: Leesett a csésze, és mindjárt ügyefogyottnak érezte magát, s ez egész napját meghatározta.
A kliens itt, mint látjuk, generalizációt hajt végre, egyedi tapasztalatból általános törvényt alkot. A nyelvi kifejezés
alárendelt ok-határozó összetett mondat (Elromlott, mert...) A terapeuta mellérendelt összetett mondat formájába
adja vissza a közlést (leesett a csésze, és...).
A pszicholingvisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy a lelki zavarokban szenvedő személyek beszédében több az
alárendelő összetétel, szemben normál személyekkel, kik több mellérendelt összetételt használnak .
A terapeuta ezen túlmenően az "összetörtem" igét "leesett szóval tükrözi vissza. A kliens a történésbe ugyanis
bevonja személyét, magára von egy véletlen eseményt. A terapeuta visszajelzése az esemény és a személy
különválasztását teszi lehetővé.
De nézzük tovább a párbeszédet.
KI.: Igen, ha valamit hibázok, nagyon le tud törni. Még ilyen kicsiség is.
Thta.: Apró baklövéseket is személyes kudarcnak érez.
KI.: Persze. És ilyen nap mint nap előfordul. Teljesen kifordulok magamból ilyenkor.
Thta.: Egy-egy kis hiba, mintha figyelmeztetné valamire. KI.: Igen..., alapjában véve egész életem egy nagy kudarc.
Az ÖF során a kliens sajátos, egyéni információkezelési módját is figyelembe kell vennünk. Vizuális akusztikus
kinesztéziás (látási hallási, mozgásos) kezelési módot különböztethetünk meg. A döntően vizuális személy igényei,
jelzői, határozói vizuális jellegűek a hallási túlsúlyú személyé pedig akusztikusak. A terapeutának ezt figyelembe
kell vennie, és visszatükrözéseiben az adott nyelvi "térképet" kell használnia, különben nem biztos, hogy megértik
egymást.
Egy példa Gerl (1981) munkájából.
1. Példa (a terapeuta nem tud a kliens nyelvére beállítódni).
KI.: Nem tudom, el tudja-e képzelni, ha este hazamegyek, már látom hogy megint kezdődik: bemegyek, 6 (a feleség)
a konyhában, egy szót sem szól. Ügyet sem vet rám.
Thta.: Ugyancsak csalódottnak érezheti magát.
KI.: No igen... mit jelent az, hogy csalódott... Nem tudom, hogy világítsam meg önnek. . . ( A példából látható, hogy
a kliens úgy érzi, nem értették meg.
2. Példa (Ez esetben sikerül a kapcsolat)
KI. : (mint fent)
Thta.: Igen, látom, ez úgy néz ki, elég nyomasztó önnek...
KI.: igen, ezt mondhatjuk (fejbólintás)
Thta: és ha ilyenkor belelátnék önbe, meghallgatnám, mi zajlik le belül (fejbólintás)
KI.: Legszívesebben szó nélkül hátat fordítanék és bevágnám az ajtót.
Thta: Igen, hátat fordítani, bevágni az ajtót, egy szó nélkül.
KI.: Igen, mit mondhatnék még (kérdő vállemelés).
Thta.: (kérdő vállemelés) Igen, mit is mondhatna így a feleségének.
KI. : . .hogy egyszerűen úgy érzem magam, mint aki le van sz...va.
A kliens akkor tud az ÖF folyamatában előrehaladni, ha mély megértést tapasztal. Ebben igen jelentős segítség, ha
a terapeuta ugyanazokat az érzékszervi reprezentációkat használja, mint páciens. (Példánkban vizuális és
akusztikus kifejezések fordulnak elő, melyeket kiemeltünk.)
Érthető, hogy az ÖF iránt nagy érdeklődés nyilvánul meg a kutatók körében, hiszen végső soron a terápiás
változások ebben a folyamatban valósulnak meg. Bár több részkomponensre bontható, az ÖF egységes
szemléletének fenntartása a gyakorlat szempontjából továbbra is indokolt. Annál is inkább, mivel - mint láttuk - a
terápia eredményességének egyik legjobb mutatója.
Az ÖF és a "tudattalan"
A mélylélektani irányzatoknak központi fogalma a tudattalan. A lelki működéseknek ez a tartománya az
elképzelések szerint viszonylag önálló "belső életet" él, s a tudatos lelki folyamatokra jelentős hatást gyakorol. A
tudat számára csak kivételes helyzetekben hozzáférhető (pl. álmok), illetve a benne zajló folyamatok szakszerű
feltárás útján válnak világossá (pszichoanalízis).
A személyközpontú irányzat a tudattalan fogalmát ebben az értelemben nem használja. A klasszikus szerzők nem
törekedtek arra, hogy a nem tudatos lelki folyamatokat megfelelő fogalmakkal írják le. Az ÖF során olyan
mögöttes közlések is felszínre kerülnek, amelyek a közlő számára nem, vagy csak részben tudatosak. Ez nem
azonos a freudi tudattalannal, legfeljebb a "tudatelőttes" fogalmával azonosítható, hisz nem tudatos, de a tudat
számára hozzáférhető. Az empátiás visszajelzés, a VERB éppen ezt a folyamatot mozdítja elő. A személyközpontú
irányzatot gyakran azzal vádolják, hogy elhanyagolja a "tudatalatti" folyamatok elemzését. A félreértés abból
fakad, hogy a mai szerzők a tudattalan freudi értelmezését általában nem fogadják el. A nem tudatos lelki
működések kialakulását fiziológiai modell segítségével értelmezik. Bense (1989) szerint a nem tudatos lelki
jelenségek olyan készségekből alakulnak ki, amelyek kezdetben a személyiség teljes részvételét igénylik. Az
56
idegrendszer működése azonban olyan, hogy a gyakorlás, ismétlés, és az idő függvényében bizonyos tevékenységi
sorok automatizálódnak (sztereotípiák) és alacsonyabb szintű pszichés folyamatok vezérlete alá kerülnek. Zavarok
esetén e mozzanatok újra a középpontba kerülhetnek (pl. ahogy az írás teljesen automatikus, de "írásgörcs" esetén -
mogigráfia - újra tudatossá válik.
Az ÖF mérése
Truax (1961) szerkesztett első között becslóskálát, amely az ÖF mérésére szolgált. Tausch (1973), majd Helm
(1978) ezt a skálát német nyelvre átdolgozva, módosították. Hasonló eljárást fejlesztett ki Eckert és Schwartz is
(1973).
A Helm által módosított Truax Tausch skála (önexploráció)
Fokozat Jellemzés
1. A beteg nem beszél önmagáról, sem a saját viselkedéséről, sem belső élményeiről. Csupán
eseményekről személyekről és tárgyakról nyilatkozik anélkül, hogy belső élményekről tenne említést vagy
általános beszédfordulatokat használ.
2. A beteg saját viselkedéséről beszél anélkül, hogy belső élményeket hozna felszínre.
3. A beteg saját magatartásáról vagy panaszairól és ezek lehetséges okairól beszél, belső élmények
gyaníthatok vagy futólag kerülnek felszínre.
4. A beteg saját viselkedéséről és belső élményeiről beszél. Megnyilvánulásai a belső élményeket
illetően általánosak és homályosak.
5. A beteg túlnyomóan belső élményeiről beszél, és megnyilvánulásai e tekintetben konkrétak.
6. A beteg kizárólag belső élményeiről beszél. Megfontolja, hogy nehézségei milyen körülmények
között lépnek fel és intenzíven és érzelmileg is telített módon fáradozik azon, hogy árnyalt látásmódra tegyen szert.
7. A beteg árnyaltan és alaposan foglalkozik saját nehézségeivel. Belső élményeiben és viselkedését
illetően új összefüggésekre bukkan és képessé válik arra, hogy önmagát jobban megértse.
8. A beteg mélyrehatóan és differenciáltan foglalkozik belső élményeivel, aktívan fáradozik azon,
hogy ezen élmény feltárásából következtetéseket vonjon le és új viselkedésmódokat keres.
9. A beteg új felismerésekre tesz szert a belső élmények elemzése alapján, új viselkedésmódokat talál,
megfontolja ezek következményeit
A 8. és 9. pont összevonható a következő módon: a beteg mélyrehatóan és differenciáltan foglalkozik belső
élményeivel. Eközben új látásmódra tesz szert, lehetőséget lát új magatartásmódokra, és ezek következményeit a
gyakorlatban is megfontolás tárgyává teszi (kiegészítő pontot adunk, ha a beteg arról beszél, hogy a gyakorlatban is
megpróbálkozott már új magatartásmódokkal).
A Truax-Tausch-Helm skálával kapcsolatos kezdeti tapasztalataink magyarra fordítás (és nyelvi egyszerűsítés) után
nem voltak mindenben kedvezőek. Nem tartjuk helyesnek azt sem, hogy a skála 0 fokozatot nem tartalmaz. Ezért a
verbalizáció skálához hasonlóan egy 8 pontos önexploráció skálát dolgoztunk ki (Tringer-Pintér, 1989), amelyben a
Truax-Tausch-Helm skálával szerzett tapasztalatokat is hasznosítottuk.
Az Önexplorációs skála (Tringer-Pintér)
0 = A p. nem önmagáról beszél, hanem eseményekről, személyekről
1 = A p. főképp panaszairól beszél, akár testi, akár lelki vonatkozásban
2 = A p. saját viselkedéséről beszél, ennek belső élményi vonatkozásai nélkül
3 = A p. belső érzelmi élményei utalások formájában megjelennek vagy sejthetőek.
4 = A p. nagyrészt belső élményeivel foglalkozik
5 = A p. nagyrészt belső élményeivel foglalkozik, önmagához való viszonyáról beszél, önmagát értékeli
6 = A p. intenzíven foglalkozik belső élményeivel és új összefüggésekre bukkan, ezáltal önmagáról alkotott
ismeretei növekednek, reálisabba válnak
7 = A p. önmagáról szerzett új ismeretei alapján viselkedésváltozásokra törekszik, illetve új
magatartásmódokkal próbálkozik.
A skála tételei, mint látjuk, egyszerűbbek, konkrétabbak, mint a hasonló német skála. A pontozás ezért könnyebb,
az egyes fokozatok könnyebben és egyértelműbben azonosíthatóak. Erre utal az az összehasonlító vizsgálatunk is,
amely ugyanannak pszichoterápiás átiratnak a két skálával való kiértékelését hasonlítja össze. A magyar skála
szórásértékei alacsonyabbak mint a német (F próbával összehasonlítva).
Az ÖF mérésénél figyelembe kell vennünk, hogy ez a változó nehezebben értékelhető, mint például a verbalizáció.
Az átlag meghatározásához legalább 8 megnyilatkozást kell figyelembe vennünk. Egy terápiás ülés egészét jól
felmérhetjük úgy, hogy az óra első, második és harmadik harmadából készítünk egy-egy 8 megnyilatkozásból álló
átlagot. Az ÖF mértéke változik a terápiás órák alatt. Általában emelkedő tendenciát mutat, vagy kezdeti emelkedés
után nagyjából egyforma marad. A pszichoterápia kezdetén az ÖF nagy ingadozásokat mutathat, később állandóbbá
válik (amennyiben a terápia megfelelően halad).
Számos vizsgálat igyekszik feltárni az ÖF dimenzió belső struktúráját. Jülisch (1974) abból indult ki, hogy a "belső
tartalmak" megjelölés túl általános. Arra keresett választ, hogy nincsenek-e speciális "belső tartalmak", amelyek az
ÖF folyamatában lényeges szerepet játszanak.
Három faktort különített el:
57
ÖFl: Érzések és érzelmi állapotok megfogalmazása.
ÖF2: Az önképpel való foglalkozás
ÖF3: Saját célok és vágyak feltárása.
Az ÖFl és ÖF2 szignifikáns kapcsolatban van az ÖF egészével. ÖF3 azonban nem Az 1. és 2. alváltozó
interkorrelációja alacsony, vagyis viszonylag független részskálákról van szó.
Az ÖF3 tehát nem lényeges eleme a gyógyító beszélgetésnek. A terapeuta az ÖFl és ÖF2 típusú
megnyilatkozásokra koncentráljon, ezeket erősítse meg. Tematikus megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a kliens
beszédének lényeges eleme: saját viselkedése és tulajdonságai (ahogy ő látja). Sokkal kevésbé fontos, hogy a
hivatásával kapcsolatos problémáiról beszéljen. Eckert és Schwartz (1972) az ÖF fogalmát öt bipoláris fogalomra
bontja fel, s az adott személy ezekkel mint szemantikus differenciállal (Osgood) jellemezhető.
1. Saját élmények és attitűdök megjelennek-nem jelennek meg.
2. Érzelmi közelség-távolság.
3. Saját érzések elfogadása-elutasítása.
4. A beszéd belső-külső vonatkozása.
5. A belső tartalmak megnyilvánulása differenciált- globális.
Speierer (1986) az ÖF fogalmán belül hét faktort különített el, amelyek leíró megnevezése azok legfőbb tartalmára
utal.
1. Érzések és személyes tapasztalatok
2. Közvetlen, jelenidejű átélés és tapasztalatok
3. Tapasztalatok és az önkép inkongruenciája a viselkedésen belül
4. Az önképről szóló közlések
5. Tapasztalat-konstruktumok:
Értékelés
rigid
Felelősség:
változékony
Szimbolizáció
6. Problémákhoz fűződő viszonyok
7. Személyekkel kapcsolatos viszonyok.
Az ÖF tehát tág koncepció. Magába foglalja mindazokat a tényezőket amelyek által a gyógyító beszélgetés hatása
érvényesül. Ezért - mint már utaltunk rá, az eredményesség kritériumának is tekinthetjük. Eredményes terápia során
az ÖF mérőszámai mind egy ülésen belül, mint a terápia egész folyamatát illetően, emelkedő tendenciát mutatnak.
Egyéb páciens-változók
Gendlin, Rogers egyik közeli munkatársa úgy véli, hogy a gyógyításban a legfontosabb, hogy a páciens aktívan
törekedjék új tapasztalatokra.
Elképzeléseit a 60-as évektől kezdve, még Rogers munkatársaként dolgozta ki a Wiscosini Egyetemen. Az
"Experiencing" fogalma fejezi ki ezt az aktív, tapasztalatkereső, újraértékelő magatartást
(Gendlin, 1961). Az ÖF elemzésénél láttuk, hogy az új tapasztalatokra való törekvés lényegében az eredeti
definícióban is megvan. Mindkét ismertetett skála tartalmazza magasabb pontér tekékkel - az ÖF-nak ezeket a
mozzanatait.
Rogers is használja az experiencing fogalmát. Számára ebben a folyamatban a nem tudatos érzések, tapasztalat-
elemek tudatossá válnak. Rogers itt kimondatlanul a tudattalan klasszikus fogalmához nyúl vissza. A nem tudatos
élmények önképbe való integrációja, tudatossá válása Rogers értelmezésében passzív folyamat, amely a terapeuta
empátiás reflexiói segítségével valósul meg.
Gendlin értelmezése túlhaladja az emócióknak azt a felfogását (amelyet Rogers is képvisel), hogy léteznek
érzelmek kognitív-információfeldolgozó folyamatok nélkül is. Gendlin implicit (rejtett, átérzett, prekonceptuális)
jelentésekről beszél, amelyek aktív információfeldolgozás útján explicit szimbólumok formájában jelennek meg.
Az implicit tartalmak is a tudat részei, bármennyire homályosak és strukturálatlanok legyenek is azok. Gendlin
ezzel a megfogalmazással a tudattalan egy új értelmezését adja. Nyelvi jelenségként is leírhatjuk a folyamatot. Az
implicit jelentések értelmezése, strukturálása, majd az új értelmezések alkalmazása lényegében hermeneutikai
folyamat, amelynek segítségével a viselkedésváltozás létrejön.
A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS EGYES VÁLTOZÓINAK KAPCSOLATA
A kísérleti pszichoterápia mérőszámai között folyamat- és állapotváltozókat különíthetünk el. A folyamatváltozók a
terápia időbeli lefolyásának követésére alkalmasak, az idő függvényében változó értékeket vesznek fel. Az eddig
tárgyalt terapeuta- és páciensváltozók mind ebbe a csoportba tartoznak. Az állapotváltozók az idő függvényében
nem, vagy csak alig változnak, de a terápia alakulását befolyásolják. Ezek a terapeuta és a páciens személyéhez
között változók. Ide tartoznak azok a mérőszámok is, amelyek a terápia hatékonyságát, eredményeit mutatják.
Az összefüggéseket egy blokksémával ábrázoljuk, amelyet eredetileg Truax és Carkhuff dolgozott ki, és
Helm(1978) módosított. Helm ábráját némi változtatással vesszük át.
Áttekintjük a blokkséma egyes elemeinek kapcsolatát külön-külön, utalva a legfontosabb kísérleti adatokra.
58
1. Összefüggés: Már többször említettük, milyen szoros a kapcsolat a VERB és az ÖF között. Az összes kutatási
eredmény közül ez a legbiztosabb, stabil összefüggés, statisztikailag egyértelműen igazolható. Ha elemi szinten
vizsgáljuk a kapcsolatot, azaz egy terapeuta közlés és a rákövetkező kliens megnyilatkozás közötti korrelációt
elemezzük, általában 0,6-0,7 körüli érték adódik. Az összefüggés fordítva is érvényes: a kliens-közlés és a
rákövetkező terapeuta közlés közti kapcsolat is szignifikáns. Valószínű hogy itt nem csupán közlés közlés
kapcsolatokról van szó. Az egész folyamat VERB szintje van befolyással az ÖF mértékére, illetve fordítva. A két
változó közti kapcsolat a terápiás ülések egészére vonatkoztatva is fennáll. Az ÖF-sal kapcsolatos
folyamattanulmányok leggyakoribb módszere az, amikor sikerrel és eredménytelenül kezelt csoportokat
hasonlítanak össze. Sikeres csoportok esetén az ÖF szintje eleve magas vagy a kezelés előrehaladtával emelkedő
tendenciát mutat (Pfeiffer, 1975). Az eredménytelen csoportokban ezzel szemben az ÖF szintje inkább csökkenő
tendenciájú (Eckert, Schwarz, 1973, és más tanulmányok). Az ÖF érdekes módon sikeres csoportban is csökkenhet
a terápia utolsó ülésein (Ahnert és mtsai, 1974).
3. ábra A gyógyító beszélgetés egyes változóinak kapcsolatait bemutató séma
Truax és Carkhuff (1965) egy kísérletben a terapeutákat arra kérte, hogy egy adott jelre, meghatározott ideig,

tudatosan rontsák le verbalizációjukat. Kimutatható volt, hogy ezen időszakok alatt a kliensek ÖF értékei is
csökkentek. A kísérletet fordítva is elvégezték: klienseket arra oktattak ki hogy önfeltáró közléseiket egy adott jelre
szüntessék be és semleges dolgokról beszéljenek. Kiderült, hogy az alacsony szintű ÖF csak olyan terapeutáknál
csökkenti a VERB értékét, akiknél az eleve alacsony szintű volt. Jól verbalizáló szakember teljesítményét tehát a
"rosszul önfeltáró" kliens nem tudja lerontani.
A VERB-ÖF korreláció nem terápiás kapcsolatban is kimutatható. Fiatalkorú bűnelkövetők és nevelőik közötti
beszélgetésekben is érvényes az összefüggés (Glück, 1975).
Kimutatták, hogy az exploratív magatartás az ÖF mértékét (Frank, 1964) csökkenti. Ugyanilyen összefüggés áll
fenn a "tudattalan motívumok értelmezése" megjelölésű terapeuta-akciókkal kapcsolatosan is (Matarazzo, 1965).
Ha a terapeuta nyelvezete homályos, vagy ellenkezőleg, szélsőségesen egzakt, egyaránt csökken az ÖF színvonala
(Lazarus, 1967). Ha a terapeutaváltozók - faktoranalitikai tanulmányok alapján - egységesen szemléljük, úgy az
első faktor minden eleme szignifikáns kapcsolatban van az ÖF-sal. A 2. faktorban csak a "páciens verbális
megnyilatkozásaira való hagyatkozás" mutat összefüggést az ÖF változójával. Az "interpretáció" végponton ez a
faktor már nem hatékony. Valószínű, hogy a parafrázis nevű reagálás és lélektani elméleteket belevetítő intervenció
közt félúton van az optimális terapeuta magatartás.
Egy olyan összefüggés is kimutatható, hogy minél gyakoribb a VERB egy ülésen belül, az ÖF annál magasabb
szintű. Ez bizonyos fokig a terapeuta aktivitása mellett szól.
A ábrán 1-gyel jelzett összefüggésre vonatkozó kutatásokból a 70-es évektől kezdődően a következő főbb
megállapításokat szűrhetjük le (amelyek a gyógyító beszélgetés "alaptörvényei" is lehetnének) (Helm, 1978).
1. A három alapfeltétel a kliens ÖF-sának növekedését eredményezi.
2. Az alapfeltételek hatására a kliensnél viselkedés- és élménymód változás valamint tüneti javulás következik be.
Ez közvetett folyamat, az ÖF-on keresztül valósul meg.

59
3. Az alapfeltételek hiánya, vagy alacsony szintje az ÖF-t gátolja és negatív kihatással van a kliens állapotára.
4. Hogy a kezelés eredményes legyen, a három alapfeltétel közül legalább kettőnek magas szinten kell jelen lennie.
5. Az alapfeltételek hiánya, vagy alacsony szintje mellett jobb, ha terápiára vagy segítő beavatkozása nem kerül
sor. Az utóbbi tézist Truax és Mitchell (1971) tanulmánya is megerősíti: vagyis vannak ártalmas terapeuták! A
gyógyító beszélgetés két partnere közötti szoros kapcsolatra utal Fanner (1969) vizsgálata, aki kimutatta, hogy a
kliens érték-kijelentései a terápia folyamán közelítenek a terapeuta értékbeállítódásaihoz.
2. Összefüggés: A kliens ÖF-a és a terápia eredményessége közti kapcsolatra már többször utaltunk.
Eredményességi kritériumként az egyes tanulmányok a legkülönfélébb módszereket alkalmazzák.
Legmegbízhatóbbak a katamnesztikus vizsgálatok. Gyakran alkalmaznak tesztmódszereket is a klinikai állapot
javulásának objektiválása céljából. Nem szabad lekicsinyelnünk azokat a vizsgálatokat sem, ahol a páciens
véleményét egyszerűen megkérdezzük. Különösen megbízható sa ilyen adat ha a kezelés lezárta után bizonyos idő
már eltelt.
Az ÖF és az eredményesség kapcsolata olyan szoros, hogy előbbit az utóbbi mérőszámaként is használhatjuk a
gyógyító beszélgetésben. Az ÖF kezdeti értéke egyben prognosztikai jel is, a várható eredmény mindmág legjobb
mutatója.
Tehát, ha az ÖF már kezdetben is magas szintű, eredmény várható (megfelelő terapeutát feltételezve). Eedményes
kezelésekre többnyire az jellemző, hogy az ÖF érték emelkedő tendenciájú, egy ülésen belül és az egész terápia
folyamán is.
A Gendling-féle "experiencing" típusú magatartás gyakoribb olyan betegeknél, akiket sikeresen kezeltek.
Gyakran alkalmazott kísérleti elrendezés, amikor eredményesen s sikertelenül kezelt betegek csoportjait hasonlítják
össze. Ilyen vizsgálatokból a következő főbb megállapításokat szűrhetjük le:
- (sikeres betegek) közléseiben több a belső tartalom
- (sikeres betegek) már kezdetben magas ÖF-t mutamak
- (sikeres betegek) kevesebbet beszélnek tünetekről, többet a jövőjükről.
3. Összefüggés: A terapeuta kommunikációja és a hatékonyság közötti kapcsolat számos vizsgálat tárgya. Az
eddig ismertetett adatok mellé csak egy pár kísérleti adatot említünk.
Eckert és Schwartz (1973) közvetlen kapcsolatot igazolt a terapeuta elfogadó magatartása és a hatékonyság között.
Barrett-Len-nard egy 1962-es közleményében nem talál összefüggést a terapeuta önfeltáró készsége és a
hatékonyság között. Mint már említettük, ez csak magas szintű bázisváltozók mellett jelent hatékonysági többletet
(Helm, 1985). Sikeresen és eredménytelenül kezelt betegek terapeutáit összehasonlítva megállapítható, hogy az
előbbiek kevésbé autoriter módon viselkednek, kevésbé ragaszkodnak a páciens szóbeli megnyilvánulásaihoz (az
interpretáció faktor értelmében 117. old.).
A képes, szemléletes beszéd kimutathatóan javítja az eredményeket.
4. Összefüggés: A terapeuta "állapotváltozói" olyan személyi adottságok, amelyek a gyógyító tevékenység során a
hatékonyságot befolyásolhatják. Ezeket a tényezőket könnyű lenne a "személyiség" globális fogalma alá rendelni.
Kevés megbízható adattal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy valamely ismert és mérhető személyiségvonás a
terápiában lényeges szerepet játszana. Nyilvánvaló, hogy a személyiség kóros variációi már jelentős akadályt
jelentenek, hiszen még enyhébb (neurotikus) zavarok is inkongruens viselkedést eredményezhetnek. Nem egy
pszichoterápiás iskola a "személyiségnek" tulajdonít döntő szerepet a hatékonyság szempontjából anélkül, hogy
pontosabban meghatározná, miről van szó. Kachele (1988) méltán kritizálja ezt a szemléletet.
Nyilvánvaló, hogy azok a beállítódások, amelyekről az Elfogadás fejezetben szó esett, ugyancsak a személyiség
tartozékai, és szerepük rendkívül fontos. Az attitűdök formálása a képzés feladata. Az állapotváltozók
legfontosabbika: a képzettség, a gyógyító beszélgetésre vonatkozó rendszerezett lexikális ismeretek, és a megfelelő
vezetés mellett megszerzett gyakorlat
McNair és Lorr (1964) a terapeuták két csoportját különítette el. "A" terapeuták elsősorban társadalomtudományos
előképzettséggel és szemlélettel rendelkeztek, a "B" terapeuták pedig természettudományos szemlélettel. Azt
eltalálta, hogy a "B" terapeuták sikeresebbek. Véleménye szerint a "B" terapeuta észlelései pontosabbak, ítéleteiben
függetlenebb.
Helm igazolta, hogy az önmagukat elfogadó és értékelő terapeuták másokat is könnyebben elfogadnak. A sikeres
terapeuták nyitottabbak, önfeltárásra hajlamosabbak.
A blokkdiagramm a 4-es összefüggést két irányúnak jelzi. A szaggatott nyíllal azt kívánom kifejezni, hogy a
gyógyító tevékenység közben a terapeuta maga is változhat. Erre vonatkozó vizsgálatot ugyan nem ismerek, de
közel 3 éves tapasztalataim mégis emellett szólnak. Bár a terapeuta a kliens önkifejtésére reagál, tehát
személyében bizonyos fokig kívül marad a folyamaton.
Ugyanakkor mégis benne van. Tevékenysége során számos új felismerésre, akar esetenkénti "ahá" élményre tesz
szert, olyanokra, amelyek számára is újak. Ha valakin sikerül segíteni, hosszas, fáradságos munkával, ez olyan
élmény, mint mikor az építész örömmel és megkönnyebbüléssel rátekint művére. Mert ezután már az építész sem
egészen ugyanaz, mint előtte volt. A terapeuta intenzíven átél mások életét. Mások tapasztalatában résztvesz,
ezáltal ismeretei kibővülnek, a "másság" iránti toleranciája növekszik. Bár kételyeim is vannak, de elképzelhetőnek
tartom, hogy egyes személyek, akik saját lelki problémáik miatt választanak segítő hivatást, végül is megtalálják
60
saját egyensúlyukat is a gyógyító tevékenység során.
5. Összefüggés: A gyógyító beszélgetés javallatainál még részletesebben is szó lesz arról, milyen esetekben milyen
problémák megoldásában számíthatunk sikerre. Számos vizsgálat igazolja, hogy a személyközpontú módszer
eredményesebb olyan személyeknél, akiknél belső, élményi zavarok vannak előtérben (szorongás, depresszió,
önértékelési zavarok). Manifeszt viselkedési zavarok más típusú beavatkozást tesznek szükségessé (pl. kényszeres
betegség, vagy zavaró szokások esetén viselkedés terápiát kell alkalmazni). Természetes, hogy csak irányvonalakat
lehet megadni aszerint, hogy milyen típusú zavar uralja a képet.
Számos vizsgálat igazolja, hogy az életkor nem játszik szerepet az eredmények szempontjából (saját tapasztalataim
megerősítik ezt: egy 67 éves betegnél gyógyító beszélgetéssel nagyon szép eredményeket értem el). Közkeletű
felfogás, hogy fiatalabbak pszichoterápiára jobban reagálnak. Valószínű, hogy az ilyen tapasztalatok hátterében
inkább motivációs problémák rejlenek. Az életkor előrehaladásával a változás iránti igény talán csökken. Másrészt
viszont a terapeuták általánosságban nagyobb érdeklődéssel fordulnak a fiatalabb betegek felé. Nem arról van tehát
szó, hogy a változáshoz szükséges tanulási képesség az életkor előrehaladásával párhuzamosan csökkenne (kivéve
természetesen az időskori agybetegségekben szenvedőket).
Azok a próbálkozások, amelyek pszichológiai tesztek segítségével próbálják a terápia eredményességét megjósolni,
nem vezettek eredményre. Sem a projektív, sem metrikus tesztek alapján nem sikerült közvetlen hatékonysági
mutatót kidolgozni.
A személy pszichofiziológiai állapota és a terápia eredményessége között újabban bizonyos összefüggéseket
mutathattunk ki. Saját vizsgálataim arra utalnak, hogy azok, akik egy bizonyos figyelemtesztben a figyelemküszöb
szintjét növelik, jobb kilátásokkal rendelkeznek, mint azok, akik csökkentik (Tringer, 1980). Kopp és
munkacsoportja (Kopp, 1990) kimutatta, hogy pszichofiziológiailag "stabil" betegcsoport terápiára jobban reagál,
mint a labilis" csoport".
6. Összefüggés: Olyan típusú vizsgálatok, amelyek az ÖF készséget vetik össze valamely kliens állapotváltozóval,
az előbbiektől részben eltérő eredményre vezettek. Pszichometriai tesztek (MMPI, Szorongás skálák stb.)
között találtak olyan mutatókat, amelyek alacsony szintű ÖF-t jeleznek. Ilyenek: alacsony F skálaérték (MMPI)
alacsony Taylor skálaérték magasfokú rigiditás és agresszivitás mutatók. Az ÖF szempontjából kedvezőtlen jelek
tovább, ha a páciensben nincs kitartás, ugyanakkor önelégült. Az önelfogadás igen alacsony szintje ugyancsak
kedvezőtlen. Rontja a kilátásokat, ha a betegnek szomatikus-orvosi kezelések iránti igénye van előtérben.
A hatékonyságért felelős tényezőket közvetett módon világítják meg az olyan típusú vizsgálatok, amelyek negatív
kimenetelű pszichoterápiák elemzéséből indulnak ki. Bizonyos esetekben még magas szintű ÖF mellett is
eredménytelen kezelés. A kudarcok okait Mathies és mtsai (1985) a következő csoportokba sorolják:
A) Páciens-állapotváltozóira visszavezethető okok:
- a kezeléssel kapcsolatos irreális elvárások, a pszichoterápiás helyzet el nem fogadása
- motivációs problémák
- a kórállapot jellege (pl. súlyos depresszió, igen merev negatív önkép stb.)
B) A páciens folyamatváltozóira visszavezethető okok:
- alacsony szintű ÖF
- a terápiás segítség elfogadására való képtelenség
- erősen körülhatárolt problémakör
C) Terapeutaváltozók, melyek a kudarcért felelősek lehetnek:
- inkongruencia
- hibás indikáció
- merev hipotézisek
- a terápiás kapcsolat zavarai
- a farmakoterápia hiányos integrációja, amikor is az utóbbi valamiféle "idegen test" a terápiában.
A negatív kimenetelű kezeléseknél tehát nem kizárólag az alapfeltételek hiányaival kell számolnunk.
Az 5. és 6. csoportba sorolt vizsgálatok részben átfedik egymást, hiszen a terápia eredményességét közvetve, az ÖF
segítségével is jelezni lehet. Az ilyen típusú vizsgálatokat - némi szarkazmussal -úgy foglalhatjuk össze, hogy
annál jobban gyógyul a beteg, minél kisebb a baja (vagy: a terápia szempontjából legoptimálisabb beteg a
legegészségesebb). Azt hiszem, általános törvényről van szó: egy rendszer zavarának helyreállítása annál kisebb
energiát igényel, minél kisebb a zavar.
A gyógyító beszélgetés azonban nem egy homeosztatikus egyensúlyban lévő "emberrendszerrel" foglalkozik,
hanem egy állandó mozgásban, fejlődésben lévő személlyel. A személy mozgása valamilyen önmagán kívül lévő
önmagát meghaladó pont felé irányul (Ezt a "pontot", életcélt, az élet "értelmét", mindenki egyéni módon
válaszolja meg. Az is "válasz", ha elhárítja a választ.)
A személyközpontú terápiában arra törekszünk, hogy az embernek ezt az önmagát meghaladó, transzcendáló
mozgását támogassuk. Rogers maga növekedési potenciálról beszélt, amely a lelki zavarokban mintegy
"megreked", s a terapeuta feladata ennek 'beindítása".
Véleményem szerint a "növekedés" lényege az "önmagát meghaladás". A terápia ezért nem csupán egy rendszer
egyensúlyának helyreállítása, hanem nevelés, educatio, azaz vezetés, együtthaladás.
61
 AZ ÖNKÉP
A személyközpontú pszichoterápia kulcsfogalmáról van szó, mivel a terápiát úgy is leírhatjuk, mint az önkép
befolyásolására való törekvést. A fogalom számos meghatározása forog közkézen. A magyar szakirodalomban
gyakran én-képről beszélnek (Pataki 1982). Zöld (1982) használja az önkép kifejezést, amely magyarul
szerencsésebben fejezi ki a fogalmat (a továbbiakban ÖK). Angol nyelvterületen a self fogalom terjedt el. Németül
Selbstbild, vagy Selbstkonzept elnevezés használatos, utóbbi már utal az önkép kognitív jellegére: önkoncepció-
önfelfogás.
A fogalmat több oldalról is körüljárjuk. Leíró definícióként egyelőre fogadjuk el, hogy az ÖK: önmagunkról
alkotott ismereteink összessége. Bár ezek az ismeretek változékonyak, az ÖK valami állandóságot is jelent. "Az
énfogalmat úgy kell értelmeznünk, mint egy tartós és viszonylag szilárd kognitív struktúrát, amely ama helyzetek
absztrakcióján nyugszik amelyekben az egyén képet alkot önnön személyiségéről" (Wiechardt, 1977).
A Freudi személyiségelmélet központi fogalma, az Ego (das Ich) még élesen nem választja külön az énnek a
szubjektumban átélt aspektusát. Lundholm (1940) már különbséget tesz szubjektív és objektív self között. Kelly
(1955) énpszichológiájában az ego-fogalom már csak az objektív selfre vonatkozik. A német szociálpszichológia a
Selbstbild-Freidbild megkülönböztetést használja. Selbstbild (önkép): ahogy én látom magam, Fremdbild: ahogy
mások látnak engem (Hiebsch-Vorwerg, 1980). Az én-pszichológia harmadik kulcsfogalma az ideálkép (Ideaibiid),
vagy én-ideál.
Az én struktúrájának szociálpszichológiai elemzése során az alábbi változókkal kell számolnunk:
A, illetve B = A és B személyek konkrét kommunikációs helyzetben megfigyelhető viselkedése.
A' = A személy önképe
B' = B személy önképe
A" = A személy "idegen-képe", vagyis ahogy B látja A-t
B" = B személy "idegen-képe", vagyis ahogy A látja B-t
A következő összefüggéseket állíthatjuk fel:
A' = fCA, B", SAB)
B ' = m, A", SAB)
A" = f(B, B', A, A', SAB)
B" = KA, A', B, B', SAB)
SAB jelzi a partnerek közti viszonyt.
A továbbiakban az egyszerűség kedvéért az "idegen-képet", (A", B") a személy reális énjével (A ili. B) azonosítjuk,
azaz feltételezzük, hogy a környezet a személyt reálisan érzékeli.
Az ÖK attitűdök rendszereként is meghatározható (Sherif, 1956). Ez annyit jelent, hogy önmagunkkal kapcsolatban
beállítódásokat alakítunk ki, amelyek mentén a környezeti jelzések iránt érzékenyebbek vagyunk. Ezért az OK
információ-elvárásként is megfogalmazható.
Lássunk egy szépirodalmi példát arra, miként torzítják a negatív elvárások a személypercepciót.
"Közvetlenül a szerkesztőségi szoba előtt álltam, egyszer csak kinyílott az ajtó, s váratlanul egy fekete ruhás,
szemüveges, paposképű emberrel találtam magam szemben. Osvát Ernő volt. Kissé meghajolt, és majdnem
alázatosan kérdezte: - Mit tetszik parancsolni?
Bemutatkoztam, eldadogtam valami gyatraságot, s átnyújtottam a verseimet.
- Ön az? - kérdezte Osvát egész teste kiegyenesedett, pillanatok alatt valósággal óriássá nőtt, s a magasságokból
nézett le rám elégedetlenül és kötekedőn. Úgy éreztem, átlát a ruhámon, a bőrömön, a húsomon, mint valami
bűnös, kivizsgált sötéten égő, beüvegezett szemeivel. Utánanyúlt az írásaimnak és azt mondta:
- Azt hittem, ön egy megtermett kovácslegény, fekete bajusszal és hatalmas izmokkal.
- Nem, kérem, ó, nem - dadogtam, és éreztem, el vagyok veszve. Határozottan éreztem, hogy a verseim sorsa már
el is van intézve, akárha csak a hátam mögé dobtam volna azokat. Előzőleg úgy gondoltam, hogy megkérem,
mindjárt olvassa el verseimet, most azonban szó sem lehet ilyesmiről. Nem mondhattam és nem kérdezhettem
semmit. Nyújtotta a kezét, s már éreztem hogy ki vagyok téve az ajtó elé."
A negatív ÖK elvárásainak tükrében szemünk előtt torzul a percepció. Először megjelenik a szürke, papos, szerény
Osvát Ernő, majd ahogy Kassák egyre kisebb lesz, úgy lesz Osvátból óriás.
A történet igazságához tartozik, hogy Osvát nem közölte le Kassák verseit (Kassák, 1983).
A fenti függvényekből is következik, hogy az ÖK a reális én része (A' része A-nak). Az ÖK változás, vagy az
önismeret fejlődése azt jelenti, hogy A' közelít A-hoz. Az önkép saját viselkedésünk értelmezési rendszere,
önmagunkról alkotott hipotézis.
A terápiás gyakorlatban nem ritkán adódik olyan helyzet, amikor az "önkép = önhipotézis" gondolatot
felhasználjuk. A betegnek önmagára vonatkozó (többnyire negatív) értelmezéseit mint hipotézist kezeljük.
Amennyiben az illető ezt el tudja fogadni, megnyílik az út más értelmezések számára is. Az ÖK abszolutisztikus
merevsége egy adott ponton valamelyest oldódik. Vegyünk egy hétköznapi példát
KI.: Persze, ezt is elrontottam. Általában
akármihez fogok, balul sül el... Tiszta kudarc - abszolutisztikus (ÖK)
62
az egész...
Thta: Az eset alapján az a véleménye,
hogy ön egy kudarcos ember. - hipotézis
KI.: Igen... bár vannak, akik irigykednek
rám, szép családom van, jó állásom... - korrekció
Az ÖK stabil, az éntudat folytonosságának, azonosságának legfőbb biztosítéka. Éppen ezért ellenáll a változtatási
törekvéseknek. A változással szembeni ellenállás a klasszikus védekezési mechanizmusokon keresztül valósul meg
(Anna Freud, 1971). Ezeket ma kognitív folyamatokként írjuk le.
Az ÖK stabilitásának fenntartását a környezettel való interakciós körök biztosítják, amelyek úgy működnek, mint
egy negatív visszacsatolásos rendszer, amely tehát az egyensúly kilengése esetén annak helyreállítását biztosítja,
vagyis az önkép megerősödik. Az Eric Berne (1984) által leírt emberi "játszmák" is ilyen interakciós körök. Pl. ha
az ÖK a "gyermekes vagyok" (A') elemet tartalmazza, a következő történik.

4. ábra Az önkép stabilitását fenntartó interakciós séma.

Esetünkben a környezetből érkező "felnőtt" interakció kognitív disszonanciát jelent, a rendszer egyensúlyát
veszélyezteti.
Egy betegem, aki önmagát valóban infantilisnak tartja, nyári élményekkel telve érkezik az órára. Pár mondatot
váltunk útjával kapcsolatban, amely engem is nagyon érdekelt.
Majd így folytatja:
KI.: De még valami érdekes történt ám! (szünet, vár, hamiskásan mosolyog) . . Elmondhatom?
Thta: Mintha engedélyt kellene kérnie, vagy biztatást.
Amennyiben belesétálok az interakciós "csapdába", a következőt válaszoltam volna:
- Igen, mondja csak, fontos, hogy elmondja (stb.). Ebben az esetben a következő kör valósult volna meg.:

5. ábra A fenti példa interakciós példája

Ugyanez a beteg (aki évek óta idült szorongásos állapotban szenved) a továbbiakban beszámolt arról, hogy a nyár
folyamán külföldön ismerőseinél töltött pár hetet, ahol ragyogóan érezte magát, bár, a nyelvet nem ismervén, velük
alig tudott kommunikálni. De ez egyáltalán nem zavarta őt. Sót, amikor egy rokon megjelent és tolmácsolni
kezdett, ez kifejezetten bosszantotta.
A fentiek értelmében érthető betegünk felszabadultsága az idegen környezetben. Nyelvi megértés híján a negatív
önképet fenntartó kommunikációs körök nem működhettek. Általánosságban az ÖK stabilizációs rendszer
működését a 6. ábra tünteti fel.

63
6. ábra Az önkép stabilizációs rendszere
Az önképet fenntartó körök stabilitása tehát nyilvánvaló. Változtatás terápiás beavatkozás a szelektív percepció
illetve az értelmezés szintjén lehetséges.
Az észlelt és az értelmezett viselkedés verbális és nem verbális sémák együtteseként írható le. Ezek a sémák az
egyénre jellemző érzelmi-tudati állapotokat határoznak meg (States of mind, Horowitz, 1986). Az észleléstől az
értelmezésig terjedő kognitív folyamat egyéni címkék, nevek alkotásával is jár, mint pl. a fenti példában a "gyerek
vagyok" megjelölés. Meghatározott tudati állapot meghatározott egyéni címkével jár együtt (pl. gyerek vagyok -
szégyen).
Az ÖK értékelő, minősítő jellegű. Az énnel kapcsolatos észlelések a pozitív-negatív értéktengelyen helyezkednek
el. A személy morális dimenzióját az énideál hordozza, s az énreleváns észlelés az énideállal való egybevetés
alapján értékelődik. Az ÖK értékelő aspektusát a következő fogalmak írják körül: önbecsülés, önelfogadás,
önértékelés, önelégedettség, önbizalom, illetve ezek negatív párjai.
Élettani vonatkozásban az ÖK figyelmi preferenciák együttese. Vagyis az ÖK vonalába eső információk iránt (én-
releváns információk) a figyelem küszöbe alacsonyabb. Carver (1979) szerint az ÖK = énre irányuló figyelem.
Ennek megértése végett idézzünk fel egy mindennapos tapasztalatot. Képzeljük magunkat egy zsúfolt, beszédtől
zajos külföldi vasúti várócsarnokba. Nem ritkán fordul elő, hogy az ismeretlen nyelvű beszédáramlásból ismerős
magyar szavakat hallunk ki, mivel a hasonló hangképek iránti küszöb alacsony. Hasonló módon szelektáljuk azokat
a jelzéseket, amelyek az önképbe illenek.
Hilgard (1962) a "self"-fogalom két aspektusát különíti el. Az "objektív" self megfelel a hagyományos ego-
fogalomnak A self másrészt szubjektív élmény (fenomenális self). A "self szűkebb értelemben csak a szubjektív
oldalt jelenti, amelynek az egyén tudatában van. (A tudattalant Hilgard a külsőleg definiált self részének tekinti).
Az öntudatnak (ÖK) négy aspektusát különíti el.
- Az önélmény cselekvő jellegű,
- biztosítja a személy folytonosságát
- a másokkal való kapcsolat lényeges meghatározója (Ök és ego fedése),
- végül értékek és célok hordozója (énideál, vagy ideális self).
Az ÖK a viselkedést alapvetően meghatározza. Az önélmény számos eleme sorolható az ÖK átfogó, felettes
fogalmába, ilyenek pl. a testészlelés, szükségletek, érzések, hangulatok, döntés-élmény, gondolati és
emlékezettartalmak. Mindezek a tárgyi tudattal szemben a szubjektum részei (Helm, 1978).
Az ÖK motivációs jellegű. Önmaga fenntartására, stabilizálására irányuló cselekvésre indít, s az önképpel
ellentétes infomációk elhárítására késztet. Az egyén az ÖK elvárásainak megfelelő akciók megerősítésére
törekszik. Ez az Aronson-féle centrális motívum (Aronson, 11978). Egyeseknél ez a törekvés annyira erős, hogy a
környezeti megerősítő visszajelzéseket szinte kiprovokálják.
Az önkép kialakulása
Az én fejlődése az adott szociális közeggel interaktív kapcsolatban valósul meg. A környezetnek az énre irányuló
értékelő jelzéseiből azok, amelyek állandó jellegűek, az énbe beépülve az ÖK részeivé válnak. így az egyénnek
önmagával kapcsolatos beállítódásait elsősorban azok az attitűdök formálják, amelyeket környezete iránta tanúsít.
Az énre irányuló, értékelő visszajelzések közvetítésre minden kommunikációs csatorna alkalmas. A beszéd
kialakulásával a gyermeknél a verbális visszajelzések is fontos szerepet játszanak. Az európai kultúrában a felnőtt
személyre irányuló verbális minősítés többnyire "tilos", illetve intenzitása a kor előrehaladtával egyre csökken. A
felnőttkori ÖK ezért nagymértékben eltérhet a környezet véleményétől (ÖK - idegenkép különbsége).
Egyes szociális szerepek hordozói felé az emberek még inkább megszűrik visszajelzéseiket és úgy reagálnak,
ahogy az illető elvárja. E szerepek hordozói abba a veszélyes helyzetbe kerülnek, hogy hiteles visszajelzéshez nem

64
jutnak, s egyre nagyobb szakadék jön létre világuk és a valóság között személyiségük eltorzul.
Sarbin (1952) az ÖK fejlődésének három szakaszát különíti el.
1. A testi ÖK kialakulása (szomatikus self) során a csecsemőnél elkülönül a saját test és a környezet élménye. Ez
nyilván a mozgás fejlődésével függ össze.
2. A mozgásos ÖK kialakulása (receptoreffektoros self) során a gyermek megtanul bánni a környezetében lévő
tárgyakkal. A mozgásos akciók sikeres vagy sikertelen kimenetele minősítő és megerősítő jellegű. Pl. amikor a
kisgyermek kanállal tanul enni, a siker vagy kudarc visszajelzése ritkán marad el.
3. A szociális ÖK (személy) kialakulása során olyan visszajelzések érkeznek a környezetből, amelyek nem csupán
egy-egy akcióra, hanem a személyre magára vonatkoznak. Pl. amikor az anya a kanállal való étkezés kapcsán
"ügyes vagy", "ügyes fiú a Pistike" stb. típusú, vagy ezzel ellenkező visszajelzéseket ad.
Ebből a példából érthető hogy a szülő negatív beállítása esetén "Pistike" általában negatív minősítést kap. Ez annál
is könnyebb, mert a kisgyermek kanállal való étkezését ritkán lehet egyértelmű sikernek, vagy kudarcnak
elkönyvelni. A rendszeres negatív visszajelzés során a gyermek megtanulja, hogy önindította akciói általában nem
sikerülnek, s személyében is elmarasztalják.
A felnőttkori negatív ÖK és ezzel járó kudarc-orientáció kialakulásának ez az egyik lehetséges mechanizmusa.
A környezeti minősítő akciónak a konkrét cselekedetről a személyre való általánosítása rendkívül gyakori jelenség
felnőttkorban is. Általában zavarok forrása akár az emberközi kapcsolatokban, akár a személyen belül. Globális,
nem differenciált személypercepció, illetve ÖK-zavar jelen lehet. A kognitív pszichológiában logikai hibák közé
soroljuk ezeket a korai következtetésről, vagy indokolatlan általánosításról beszélünk (Tringer 1987, 1989) (pl.
leejtettem egy poharat - lám milyen szerencsétlen vagyok. Vagy: x megcáfolt engem - igazában egy utálatos alak).
Amennyiben tehát a környezet a gyermekkel szemben negatív attitűdöt alakít ki, úgy ez a majdani felnőtt
önképének részévé válik. Máskor a családi struktúra olyan egyensúlyi állapotot hoz létre, amelyben a gyermek
mintegy feszültséglevezető, vagy stabilitást fenntartó szerepbe kényszerül nem ritkán klinikai tünetet "fejleszt ki" a
család-rendszer fennmaradása érdekében (pl. anorexia nervosa).
Az ilyen módon kialakuló személyiségzavarok mintegy állatkí-séreltes modellje a Seligman által leírt "tanult
kiúttalanság" flear-ned helplessness Seligman 1972). Ha az állatot hosszabb időn át kiszámíthatatlan, véletlen
eloszlású büntetés ér, egy idő után teljesen passzívvá válik, elveszíti azt a képességét, hogy aktívan védekezek a
veszélyekkel szemben. Súlyos depressziós személyiségzavarok esetén világosan látható egy ilyen mechanizmusnak
a működése.
Az ÖK és a reális én viszonya. A kognitív disszonancia. A védekezési mechanizmusok
Az ÖK tehát beállítódások, másként megfogalmazva, figyelmi preferenciák rendszere. Ha a környezet információ
kínálata ettől eltér, feszültségi állapot lép fel, amely az idegrendszeri aktiváció növekedését eredményezi (a
szervezetet "akcióra" készíti fel). Az aktiváció növekedés arányos a várt és kapott információ közötti eltéréssel,
mint ezt Simonov (1969) leírta, s az alábbi formulával fejezte ki.
Emóció erősség = N(In-Ia)
N = igény, In= szükséges, Ia= rendelkezésre álló információ.
A várt és kapott jelzés közötti eltérés embernél többnyire interaktív kapcsolatokban valósul meg. Festinger (1957)
ezért kognitív disszonnciának nevezi ezt a jelenséget, s az erre épülő elméletet. A disszonancia olyan
viselkedéseket indít be, amelyek az eredeti egyensúly helyreállítását célozzák.
A kognitív disszonancia tehát annak a függvénye, mennyire tér el az ÖK és az "idegenkép", vagyis mennyire látnak
engem másképp, mint én magamat.
A személy viselkedésének egészéről a környezet meglehetősen hiteles képet alkot, hisz az ember része nagyobb
rendszereknek, mint család, baráti társaság, munkahely stb. Az ÖK a személy egészének csak egy szűkebb
szektorát fogja át. (Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy vannak az önképnek olyan elemei, amelyek mások előtt rejtve
maradnak.) Mégis, egészében valószínű, hogy az ÖK a reális én egy szektora. Minél kisebb szektora, annál több
kommunikációs zavarra lehet számítani. Az önismeret fejlesztése - a terápia is - azáltal javítja a helyzetet, hogy az
ÖK a reális én egyre szélesebb területeit fogja át. Kognitív disszonancia csak olyan visszajelzésből adódik, amely
az önképpel nem esik egybe.
A pszichoanalízis jóval korábban felismerte a személy én-védő mechanizmusait, amelyeket Anna Freud írt le
először (1971) átfogó módon. Rendszere klasszikussá vált s a pszichológiai gondolkodás szerves részét képezi.
Elnevezéseit részben más iskolák is átvették.
Festinger a kognitív disszonancia helyreállítására szolgáló mechanizmusokat két csoportra osztja.
1. Adaptációt előmozdító, információt felvevő folyamatok:
- a beállítódások
- a reakciómód
- a standardok
- a szociális környezet változtatása.
2. Inadaptív, információt elhárító folyamatok:
- a gondolkodás leállítása

65
- elfojtás
- tagadás
- torzítás
- bagatellizálás stb.
Az önképpel nem egyező jelzésekre adott válasz típusokat Hiebsch és Vorwerga követkető csoportba sorolja:
1. Azonosulás. Az egyén elfogadja a jelzést és önképét korrigálja.
2. Látszat-azonosulás: a jelzést elfogadja, de ÖK-igazodás nem következik be.
3. Racionalizálás: az információforrás "megindoklása"
4. Az információforrás elutasítása, leértékelése
5. Kontraszt-hatás, ún. "bumeráng"-effektus, az l-es típus ellentettje, az önkép még szilárdabbá válik.
A pszichoterápiás gyakorlatban olyan személyekkel dolgozunk, akik önképzavarokban szenvednek, s a
disszonancia megoldására inadaptív, információt elhárító mechanizmusokat vesznek igénybe.
Az önképpel össze nem egyeztethető jelzés tehát a kognitív disszonancia amely szorongást vált ki. A szorongás
dezorganizált viselkedésre vezet, amely nem csupán az aktuális helyzet megoldását gátolhatja. A tartósan szorongó
egyén hosszú távon is "dezorganizált", döntésképtelen, tervei nincsenek, vagy változékonyak, nincs határozott célja
az életben, nem tudja, mit akar stb. Nem véletlen, hogy a neurotikus betegek egyik leggyakoribb verbális fordulata
a "nem tudom" közben fel sem vetődik, hogy "megtudhatná").
KI. 1.: Doktor úr, mitől szorít itt a torkom, úgy érzem, megfulladok, nem tudom, mi lehet, talán a pajzsmirigy, nem
tudom...
Th.: Mint tudjuk, még nincs teljesen rendben. A szorongás néha fulladásérzéssel jár, a pajzsmirigye rendben van...
KI. 2.: Borzasztó rossz, szóval nem tudom... mi lehet ez... vizsgálat kellene...
A kezelés célja ebben az értelemben tehát az ÖK korrekciója, amely az információt felvevő mechanizmusok
előmozdításán alapul. Rogers úgy fogalmazza meg, kevésbé operacionalizált nyelven, hogy az egyén képes legyen
eddig elhárított tapasztalatait is énjébe integrálni.
A következő idézetben irodalmi példáját látjuk annak, milyen erős a negatív önkép fenntartására irányuló késztetés,
amely az eltérő visszajelzések ellenére is úgy szelektálja a tényeket, hogy az önkép stabilitása ne változzék.
"Fordult a világ kereke. Előbb még fuldokoltam az iszapban, s most érzem a friss légáramlatokat, mintha valahol
kint a szabadban, egy zöld domb tetején állnék. Alig akarok hinni a szemeimnek. Finom papirosra nyomtatott, szép
lap, olyan, mint a Nyugat, vagy talán még szebb. S mind komoly, jelentős nevek, akik írnak bele. De most valami
kellemetlent veszek észre. A szerkesztőség néhány sort írt a verseim elé, és ez őszintén rosszul esik. Az olvasók
figyelmét fölhívják a versekre, s megírják, hogy a költőjük huszonhárom éves, fiatal vasmunkás.
Jolán közben fölébred, s most halkan kérdezi:
- Mi az, Kasi, mit kaptál?
- Megjelentek a verseim a Renaissance-ban, és egy levelet kaptam a szerkesztőtől. Kíváncsi volt rá, odavittem és
megmutattam neki. - 0, milyen boldog vagyok! - mondta. Látod, egyszer mégis másképpen lesz.
- Nem tudom, miért írták oda, hogy huszonhárom éves vasmunkás vagyok.
- Azért, mert ilyen szép verseket írsz. Elkeseredetten feleltem:
- Ha olyan szépek lennének a verseim, akkor nem kellett volna odaírni, hogy huszonhárom éves vasmunkás irta
őket. Ezzel valószínűleg azt akarták mondani: tessék elnézni neki a dolgot, hiszen csak egy huszonhárom éves
vasmunkás. Pedig vagy jók ezek a versek, vagy nem jók? Kinek mi köze van ahhoz, hogy én mi vagyok. Ha nem
jók, akkor ne közölték volna le, s ha jók, akkor ne mentegetőzzenek miattuk.
- Nem mentegetőznek, hanem dicsérnek téged.
Anyám is egy nézeten volt Jolánnal, de az én számomra ez nem jelentett semmit. Megbántottnak, lenézettnek
éreztem magam. Ilyen volt az én szocialistaságom. Se kegyelmet, se elnézést nem kérek senkitől. Ne
gyámolítsanak, hanem becsüljenek meg. Sohasem képzeltem el magamról, hogy zseni vagyok. Más fiatal költők
ezzel hencegnek, és ezzel mentegetik a hibáikat, én fütyülök az ilyesmire. És másképp látom a dolgokat, amit
csinálok, azt becsületesen megcsinálom, s vagy megérdemlem a megbecsülést, vagy dobjanak a fenébe." (Kassák,
1983).
Az információ-elhárító mechanizmusok többnyire nem tudatosak. Sőt a figyelem szelektív preferenciája már elemi
érzékszervi szinten is megvalósul.
A perceptuális elhárítás egyik ismert kísérleti igazolása a következő: tachisztoszkóppal a látómezőbe vetítenek
különféle szavakat, amelyek részben semlegesek, részben obszcén, szociálisan tilalmas kifejezések. Ahogy a
megvilágítási időt a küszöbalattitól kezdve fokozatosan növelik, kimutatható, hogy az obszcén kifejezések
felismerése csak hosszabb megvilágítási időre következik be. A kísérletet számtalan variációban elvégezték. A
freudi "elfojtás" mechanizmusának kísérleti bizonyítékát látják benne.
A disszonancia elmélet valamint a kognitív irányú pszichoterápiák az én védekező mechanizmusainak klasszikus
formáit egy más, kevésbé metaforikus fogalmi rendszerben írják le. (Lásd a vegetatív önkép c. fejezetet)
A személyközpontú megközelítés is "kognitív terápia", abban az értelemben, hogy az ÖK zavarait hiteles, az
elhárító mechanizmusokat "megkerülő" visszajelzésekkel próbálja korrigálni.
Az énideál
66
Freud a "felettes én" fogalmával írta le az énnek azt az összetevőjét, amely a társadalmi elvárásokat hordozza. Az
én-ideál tehát olyan elvárások rendszere, amelyek a környezetből származnak ugyan, de a személy részévé válnak.
Az elvárások értékelő, erkölcsi természetűek, tag értelemben véve. A viselkedés ezek után igazodik, s az
önjutalmazás a cselekvésnek az énideállal való összemérésből fakad.
A morális fejlődés folyamatát elsősorban Piaget tárta fel (Piaget, 1932). Kohlberg (1974) a fejlődés három
fokozatát különítette el. A prekonvencionális szinten a morális tett valamilyen tekintélynek való engedelmesség.
(Azért teszem így, mert a szülők stb. így kívánják.) A konvencionális szinten a cselekvés a társadalmi elvárások,
szokások szerint igazodik. (Azért teszem, mert így szokás, mert mások is így tesznek.) A posztkonvencionális
szinten az egyén morális tette belsővé vált törvényből fakad. (Azért teszem ezt, mert így látom jónak.) A
szocializáció során az én-ideál kialakulása gyakran szenved zavart. A társadalom értékközvetítő intézményeinek
diszfunkciója a morális síkon jelentkező társadalmi beilleszkedési zavarok elszaporodásával jár, mint ahogy azt
napjainkban tapasztaljuk.
A morális értékekkel való azonosulás foka tehát különböző. Szentmártoni (1981) mutatta ki, hogy depressziósok
morális fejlettségi szintje (Kohlberg értelmében) alacsonyabb, mint normál kontroll csoporté. (Pedig az
ellenkezőjét várnánk.) Saját megfigyeléseim amellett szólnak, hogy a szenvedélybetegek egy részénél az énideál
teljes vagy részleges hiányával kell számolnunk. Vagyis e személyeknek egyszerűen nincs viszonyítási pontjuk,
amihez mérjék magukat. Ezért is olyan esékenyek a szubkultúrák által felkínált értékek, vagy álértékek iránt.
Valamely morális elvárásrendszerrel való hiányos azonosulás tehát a konvencionális, vagy akár prekonvencionális
cselekvésformák előtérbe kerülését eredményezi. Ez a nyelvi struktúrákban is megjelenik. A lelki betegeknél a
"kell" típusú állítások eluralkodásával kell számolnunk. A modern filozófiai etika alapproblémája az, hogy miként
lesz a "van" típusú állításból "kell" állítás. Lélektanilag nyilvánvaló, hogy a "van"-ból a "kell" csak úgy vezethető
le, ha valamely személyen kívüli mozzanatot is feltételezünk, amelyet nevezzünk itt szocializációnak. A lelki
betegek "kell" állításai arra utalnak, hogy a személy továbbra is külső "elvárásként", nem pedig belső törvényként
éli meg a morális parancsot.
Nézzünk egy példát!
KI. : Fel vagyok háborodva. A ionok már megint átvert.
Thta.: A főnök tudatosan, vagy akár szándékosan átverte, úgy érzi. Érthető, hogy háborog.
KI.: Igen. Pedig én tisztességgel elvégzem a munkát, ö meg csak ígérget.
Thta.: Úgy érzi, ha ön tisztességgel dolgozik, elvárhatja, hogy más is úgy tegyen.
KI.: Igen, ezt el is várom. Meg is mondom neki. Másoknak is mindig megmondom, ha átvernek. Vagy ha lógnak, én
meg húzom az igát. A munkahely azért van, mert ott mindenkinek dolgoznia kell, nem pedig másra tolni a
feladatokat.
Thta.: Másokkal is összetűzésbe kerül, ha hazugságot tapasztal. Szeretné azt az elvet képviselni, hogy menjenek a
dolgok, mindenki tegye a magáét.
KI.: Igen, mert ennek így kell lennie
Az önkép és ideálkép távolsága
Az ÖK és énideál pszichológiai módszerekkel vizsgálható és bizonyos fokig mérhető is. Többek között Zöld
dolgozott ki ilyen módszert az elmúlt években (Zöld, 1982). Az ÖK-énideál távolsága központi szerepet játszik a
szociális beilleszkedésben. Szoros kapcsolatban van az egyén közérzetével belső harmóniájával. Általában
megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb az eltérés az én két összetevője között, annál nagyobb belső feszültséggel
számolhatunk, annál nagyobb a valószínűsége valamilyen pszichológiai zavarnak.
Block és Thomas (1955) eltérése optimális az egyén szociális beilleszkedése szempontjából. A kisfokú eltérés
képezi azt a "húzóerőt", azt a többletet, amelyre az egyén törekszik. A két én-összetevő egybeesése, vagy túl nagy
eltérés egyaránt kedvezőtlen, nem ritkán patológiás állapot.
1. Amennyiben az énideál és az ÖK egybeesik, ez rigid, túlkontrollált, zárkózott magatartással szokott együttjárni.
Az önképpel össze nem illő jelzéseket az egyén ez esetben többnyire elfojtja.
2. Az ideáltól való túl nagy távolságot más néven negatív önképnek nevezzük. Ez az állapot a neurózisok
pszichopatológiájának központi kérdése.
Az én két mozzanata közti távolság és a szociális beilleszkedés kapcsolata közötti összefüggést egy fordított U
alakú görbe jellemzi.

67
7. ábra Az önkép-énideál távolsága és a szociális beilleszkedés kapcsolata.
Mindkét szélsőséges helyzet azzal jár, hogy az egyén tapasztalatok iránti nyitottsága, játéktere beszűkül. Mindkét
esetben nagy erővel érvényesülő elvárások uralkodnak: az 1. helyzetben az egyén csak pozitív visszajelzéseket
képes befogadni, a másikban csak a negatívakat. Előbbi esetben csak siker, utóbbiban csak kudarc értelmezhető.
Világos, hogy az egyén játéktere ezáltal nagyfokban beszűkül. Viselkedésének variabilitása lecsökken, vagyis
nagymértékben determinálttá válik. Az optimális, vagy ahhoz közelálló helyzetben az önindította akciók
kimenetele eleve nem rögzített, siker, kudarc, vagy azok kombinációi egyaránt előfordulhatnak.
Ne feledjük, hogy itt önértelmezésről van szó. A kudarc-orientált személy objektív siker esetén is kudarcot él át.
Egy főiskolai hallgató jelesre vizsgázott, mégis sírva ment ki a helyiségből. Kérdéseimre, miért sír, hiszen jelest
kapott, a következőt válaszolta: "Igen, de az ön egyik kérdésére nem tudtam pontosan válaszolni."
A két szélső helyzetben tehát az expectantia motívum erős, vagyis az a törekvés, hogy a történéseket előre "megírt"
sémák szerint értelmezzük. Minél erősebb ez a motívum, annál kisebb a személyiség plaszticitása. A plaszticitás a
személyiségeknek az a kognitív adottsága, hogy mennyire képes a valóság árnyalt, sokrétű értelmezésére.
Az ÖK-énideál távolság szoros kapcsolatban van a Gordon-féle represszor-szenzitizátor dimenzióval (Gordon,
1957). Az l-es helyzetben a személy az önképpel idegen információkat elfojtja. 2. helyzetben viszont inkább a
jelzés és a bekövetkező reakció felerősítése a jellemző. Az egyik azt mondja: nincs probléma, a másik azt, hogy a
probléma rendkívül súlyos.
Anya kisgyermekével az utcán sétál, ahol forgalom alig van. Egy elhaladó autó váratlanul dudál, a gyermek
megijed és sírni kezd.
Represszor anya: "Ne félj, kisfiam, látod, fogom a kezed, csak dudált az autó, jól van, már nem is sírsz" stb.
Szenzitizátor anya: Látod, de jó, hogy fogod a kezem, vigyázni kell, ha jön az autó, múltkor is elgázolt valakit stb.
A represszor a félelem leküdését jutalmazza inkább, a szenzitizátor magát a félelmi reakciót. A szorongás
szocializációjának kutatói is "jobb, illetve baloldali" (right-wing, left-wing) szorongás-szocializációról beszélnek.
A pozitív önkép szélsőséges megnyilvánulásaival találkozunk mániás, hypomániás állapotokban. Kevésbé
kifejezett formában pszichopátiás egyéneknél, egyes paranoid állapotokban észlelhetjük. A pozitív ÖK, nem
szélsőséges fonnában, többnyire jó szociális beilleszkedéssel jár együtt. Ez esetben várható ugyanis a legnagyobb
valószínűséggel, hogy az ÖK és a reálkép (ego, Fremdbild) egybeesnek. Vagyis a környezet is olyannak látja az
egyént, mint ő saját maga, ezáltal kognitív disszo, anciára kevesebb az esély. Akét szélső helyzeten viszont az
idegenkép az önképtől nagymértékben eltérhet, s ez az egyént állandó kognitív torzításra készteti, konfliktusokba
sodorja. (A konfliktus magva ez esetben az énre vonatkozó két eltérő értelmezés.)
Az ÖK és énideál primer egybeesése vagy csekély távolsága az esetek többségében nem képez klinikai problémát.
Ettől el kell választanunk azt a helyzetet, amelyet az önképnek az énideállal való másodlagos azonosulása jellemez,
amit ezért másodlagos énidealizációnak nevezek. Elsődlegesen itt itt is negatív önképről van szó, azonban az egyén
önmaga negatívnak vélt tulajdonságait kivetíti másokra. Tehát a projekció mechanizmusa döntő szerepet játszik.
Vagyis a világ rossz, az emberek gonoszak, mindenki önző stb. Az ÖK helyett az énideál lép elő mindennek az én a
mércéje. "Én" képviselem a jót, az erkölcsösét a gonoszság tengerében. Alapjában azonban neurotikus struktúráról
van szó. Ezek az egyének nem boldogok, szenvednek, s környezetükkel viszonyuk feszült. Érthető, hiszen
mindenki lelkiismereteként lépnek fel. Klinikailag gyakran depressziósnak minősülnek (hosztilis, kritizáló,
sértődékeny viselkedésükkel a terapeutákat is nehéz feladat elé állítják). A "nárcisztikus személyiség" és a
másodlagos énidealizáció fogalma részben fedi egymást.
Az ÖK és énideál az énnek egymással dinamikus kapcsolatban lévő két pólusa. Minél reálisabb az ÖK (azaz A' és
A közelít egymáshoz), annál reálisabb az énideál is. Utóbbi azt jelenti, hogy az egyén nem vár el önmagától eleve
megvalósíthatatlan dolgokat. Minél nagyobb az eltérés A' és A között (ez gyakorlatilag negatív irányú ÖK-torzulást
jelent), annál "pozitívabb" az énideál, vagyis annál irreálisabb elvárásokat fogalmaz meg az egyén önmagával
szemben. Az énideál, mint az ÖK értelmezési kerete jelenik meg. Ebben az irreális elvárásrendszerben ami van,
messze esik a "kell"-től, tehát elmarasztaltatik, negatív minősítést nyer. Az egyén nem önképével, hanem
énideáljával hozakodik elő. Önmagát "kell", "nem volna szabad" típusú állításokkal jellemzi. Erre az állapotra
használom a "hipermoralizáció" kifejezést.
68
Az önkép fiziológiai szempontból
Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy az ÖK nagyon összetett, átfogó kategória. Mivel az agy információ feldolgozó
folyamataival kapcsolatos nyilvánvaló, hogy az önképnek fiziológiai vetülete is van. A fogalmat úgy határozhatjuk
meg, mint az én-releváns információk iránti szelektív figyelmet. A figyelmi készenlét tehát az információk
bizonyos kategóriáira vonatkozik, amelyeket kognitív sémáknak nevezünk (Neisser, 1984). Az Ök olyan sémák
rendszere, amelyek az egyén énjével kapcsolatos információkat "fognak be".
Olyan énre vonatkozó jelek, amelyek az ÖK sémáiba nem illenek, kognitív disszonanciát eredményeznek. Ez
fiziológiai aktivációval jár, ami a szorongás alapja. Az egyén védekezni kényszerül, kognitív "energiát" fejt ki, pl.
az információt torzítja.
Pl. egy kisebbségi érzésekkel küszködő hölgy egy sémája: "csúnya vagyok". Ezek után, ha valaki küllemét dicséri,
vagy bókol, gyakran zavarba jön (akriváció), majd "na, mit akarsz tőlem?" megjegyzéssel visszaveri a "támadást".
Tehát "valóban csúnya vagyok, csak ez kérni akar tőlem valamit." (Kognitív torzítás.)
A kognitív disszonancia tehát fenyegetettség, amely az agy limbikus lebenyének bizonyos struktúráit aktiválja,
hogy az organizmust "veszély" elhárítására felkészítse. A menekülést vagy támadást igénylő helyzetben a centrális
szürke állomány aktiválódik. Olds kísérleteiből ismert (Olds és Milner), hogy ezek az ún. büntető struktúrák,
amelyek aktiválódása embernél negatív érzelmi állapotot eredményez. Ha aktiválódnak, gátolják az ún.
örömközpontok működését, s az egyén pozitív érzelmi igényei leblokkolódnak. Az "örömközpontok" ugyancsak a
limbikus lebeny részei aktiválódásuk pozitív érzelmi állapottal jár (Septurn vidék, mediális előagyi köteg). A
büntető központok tartós aktiválódása, vagy relatív túlsúlya a depressziók patomechanizmusában is szerepet
játszik. Ha az ÖK nagymértékben eltér az idegen-képtől, az egyén gyakran kerül a kognitív disszonancia
állapotába. Ez esetben a büntető központok aktiválódása révén megnő a valószínűsége annak, hogy a valóságot
negatív érzelmi színezettel élje át. A következmény lehangoltság, a negatív élménymód eluralkodása.
A negatív önkép. A depresszív kognitív rendszer
A gyakorló pszichoterapeuta, mint említettem, többnyire olyan lelki zavarokkal foglalkozik, amelyekben az ÖK
negatív irányú eltolódása képezi a tünetek hátterét. Klinikailag ide sorolhatjuk a szorongásos állapotokat
(szorongásos zavar, pánik szindróma, fóbiás, kényszeres tünetcsoportok), valamint a hangulatzavarral járó
kórképeket. Bár az énidealizáció nem ritka, de ide tartoznak egyes "hisztériás" kórformák is. Ezen túlmenően
számos olyan kritikus állapota lehet az embernek, amikor lelki betegség nélkül is megrendül önértékelése, nem
találja helyét az életben stb. Lelki tanácsadás elősegítheti az egyensúly visszaszerzését, sőt sikeres esetben az egyén
egy-egy krízisállapotból valami önismereti többlettel kerül ki.
Számos vonatkozását érintettem a negatív önképnek. Mivel lényegénél fogva kognitív jelenségről van szó,
célszerű, ha a negatív önképet kognitív terminológia alapján írjuk le. Az elmúlt években részletesen
tanulmányoztam azoknak a kognitív-nyelvi sémáknak a rendszerét, amelyek a legkülönfélébb lelki zavarok
hátterében megtalálhatóak
(Tringer, 1986. 1989).
Mivel diagnózisoktól
független egységes
információfeldolgozási
zavarról van szó, a
Depresszív Cognitív
Struktúra (DCS)
elnevezést használom. Az
egyén sajátos
valóságlátását és
értelmezését vizsgáljuk,
ezért a DCS
tanulmányozása
ismeretelméleti és
hermeneutikai kérdéseket
is fölvet.

69
8. ábra A depressziós kognitív struktúra
A DCS piramis alakú, hierarchikus kategóriarenszerben írható le (8. ábra). A piramis csúcsán az általános,
mindenre kiterjedő negatív élménymód helyezkedik el. Más megfogalmazásban ez az örömképesség
megfogyatkozását jelenti. Neurofiziológiai terminusokban az ún. "örömközpontok" (pleasure center) működésének
alulvezéreltsége, illetve a negatív érzelmi struktúrák túlérzékenysége jellemzi ezt az állapotot. Snaith (1987) és
mások ezért a depresszió lényegét az anhedóniában látják. A negatív torzulás a nyelvi struktúrákban is megjelenik.
Leggyakrabban az "igen, de..." nyelvi fordulat árulja el az anhedónia jelenlétét. (A gyakorlatban úgy járunk el,
hogy a betegnek valamilyen, állapotára utaló pozitív visszajelzést adunk, amelyre ő általában az "igen, de..."
sémával válaszol. Vagyis pozitív információ feldolgozására nem képes, a "de" szócskával negatív csatornákra vált
át.)
A negatív élménymód eluralkodása az egyénnek a léthez való viszonyát általában is meghatározza, ezért a
piramisnak ezt a csúcsát ontológiai szintnek is nevezzük.
A DCS eggyel alacsonyabb szintjén helyezzük el azokat az általános kategóriákat, amelyekben a depressziós
információ-preferenciák összegyűjthetők. Beck (1976) három ilyen kategóriát állított fel, és ezt kognitív triádnak
nevezte el. Ezek: a világ, az önmaga, a jövő. A pszichoterápiás gyakorlat azt mutatja, hogy e kategóriák között a
nyelvi struktúrákban az "én és a másik" típusú válaszok a leggyakoribbak. E kategória különválasztása (az énnel
kapcsolatos, illetve a világgal kapcsolatos kategória terhére) ezért indokoltnak látszik. Javasoltam ezért, hogy
kognitív "tetrád" alapján osztályozzuk a legáltalánosabb kategóriákat. Ez a szint a létezés, a létben való részesedés
konkrét módjára utal, s ugyancsak az ontológiai síkhoz tartozik (Heidegger: "In-der-Welt-Sein").
A kognitív tetrád kategória-rendszere alatt azok az alapvető beállítódások helyezkednek el, amelyeket Beck és
munkatársai basic assumptionnak, alapfeltevéseknek nevezett el. Ezek általános attitűdök, amelyek a tetrád
valamely elemével kapcsolatos depressziós sémákat foglalják egybe, s jellegzetes információ torzító
mechanizmusokat hordoznak.
Az alapfeltevések másodlagos feltevésekre bonthatóak (secondary assumptions). A másodlagos feltevések már
nyelvi struktúrát öltenek és jellegzetes mondat-típusok formájában fogalmazhatjuk meg őket. E mondatokban az
információ torzítás még nyilvánvalóbb. A piramisnak a primer és szekunder feltevések területére eső részét
ismeretelméleti (epistemiológiai) síknak nevezzük, mivel a valóság megismerésének egyéni depressziós
mechanizmusát hordozza.
A másodlagos feltevések konkrét szituáció-viselkedés elemekre, illetve ezeknek megfelelő konkrét nyelvi
állításokra bonthatóak. Az elemzésnek ez a fenomenológiai síkja, s ezen a területen folyik a terapeuta és páciens
közötti kommunikáció.
A depressziós "tetrád" elemei tehát a következők:
A. Énnel kapcsolatos
B. "Én és a másik"
C. A valóság
D. A jövő

A. Az énnel kapcsolatban depressziós betegeknél a következő primer feltevéseket különíthetjük el:

A/l. Értéktelenség. A depressziós én-élmény legalapvetőbb sémája. Minden az énnel kapcsolatos információhoz
70
negatív értékmozzanat, azaz értékhiány csatlakozik. Érthető, miért képes a depressziós olyan könnyen eldobni azt,
ami számára alapvetően értéktelen: az életét. Egyes gyakoribb másodlagos feltevések, melyek e kategóriába
tartoznak:
- Állandóan bizonyítanom kell, hogy nem vagyok rossz. . .
- Másokkal összehasonlítva magam, alulmaradok
- Ha tanácsot adnak, azt jelenti, kioktatnak
- Ha egyéni hajlamaimat követem, kötelességek alól bújok ki...
- Előnytelen a külsőm...
A/2. Betegség. A klinikai gyakorlatban fontos alap-élmény A testi történések, propriocepciók értelmezése a
betegség dimenzió mentén történik. Ennek jelentőségét újabban a pánik-rohamok kialakulásánál is hangsúlyozzák.
A mindennapi élettel együttjáró elvetések, hibák is betegség-értelmezést nyernek. Egyes gyakoribb másodlagos
feltevések:
- Ha valamit elfelejtek, leépülés jele...
- Állapotom egyre rosszabb
- Úgysem fogok soká élni
- Rajtam nem lehet segíteni
- Mi lesz, ha rosszul leszek?
A/3. Különleges személy (special person). Ezt a sémát Raimy (1985) írta le. A beteg másnak, különbözőnek éli
meg magát, vagy fordítva, az embereket tartja különbözőnek. A "másság" mindennapos észlelete különleges
hangsúlyt kap, negatív értelemben. Ez az észleleti mód ugyanakkor differenciálatlan, globális személypercepciót
eredményez: a másság tükrében mindenki "egyformán" különbözik az egyéntől. Főbb másodlagos feltevések:
- Én erre képtelen vagyok
- Nekem nem olyan a természetem
- Körülményeim nem teszik lehetővé, hogy...
B. Az "Én és a másik" témakörhöz tartozó alapfeltevések az egyén közvetlen szociális környezetével
kapcsolatosak, így depressziókban rendkívüli jelentőségük van. Ezek a sémák határozzák meg az egyén szociális
térben való mozgását, boldogulását (helyesebben boldogtalanságát).
B/l. "Engem nem lehet szeretni." Az egyik legtöbb szenvedést okozó séma, amely minden lehetséges
szeretetkapcsolat szétrombolója. Nem véletlen hogy a depressziós egyének igen nagy hányada egyedül éli le az
életét. Másodlagos feltevések:
- Csak akkor vagyok szeretetreméltó, ha mindenki szeret
- Hogy szeressenek, előbb tennem kell érte valamit
- Csak addig szeretnek, míg rámszorulnak...
- Ha valaki azt állítja, hogy szeret,
- előbb be kell bizonyítania
- azt próbára kell tenni
- annak nem lehet hinni
- Ha valaki mint férfi (mint nő) közeledik hozzám, az nem tiszta dolog
- A szeretet sohasem őszinte.
B/2. Aki nincs velem, ellenem van. Ez a séma különösen a hosztilis beállítottságú, bizalmatlan, mindenkiben
gonoszat látó depressziósokra jellemző:
- Ha valaki nem ért velem egyet, sértve érzem magam
- Az emberek sohasem őszinték
- Elvárhatom, hogy környezetemben szeressenek
- Ha szívességet teszek, elvárhatom, hogy hálával viszonozzák.
B/3. "Meg nem értés". Ez a séma magával vonja, hogy a depressziós egyén félreértéstől való félelmén - minden
túlbeszél, túlmagyaráz, közlései túlzottan redundánsak. Gyakran ingerülten vádolja környezetét a megértés hiánya
miatt.
- Pedig én mindig jót akarok
- Gyakran félreértenek
- Az emberekből hiányzik a mások iránti megértés
- X (fontos személy) nem ért meg engem
C. Valósággal kapcsolatos attitűdök a tárgyi világhoz, a társadalomhoz, általában az emberekhez való viszonyokat
határoznak meg. Célszerű a tárgyi világot és az "embereket általában" külön
választani.
C/l. A tárgyi világ. A depressziós számára minden alapjában véve rossz, ez alól csak ritkán és elvétve van kivétel:
- A világ csupa rossz, undorító dologgal van tele
- Nem érdekel, mi történik a világban
- Mi jó van abban, ha új dolgokat ismerek meg?
- Ritkán kellemes az időjárás
71
- Az élet csupa hajsza, gürcölés
- Az életnek nincs értelme.
C/2. A depressziósnak az emberekről alkotott általános felfogása gyakran a mizantróp tipikus képet jeleníti meg:
- Az emberek csak érdekből ragaszkodnak egymáshoz
- A férfiak a nőkben csak eszközt látnak
D/ A jövő. A depressziós egyén jövő képe reménytelen. Mivel negatív eseményeket vár a jövőben is, az emberi
lehetőségek gazdag tárháza nem létezik számára. Ezért a jövő előre rögzített, bejósolható rossz. Hiába minden
erőfeszítés ennek elkerülésére. A depressziós nem megvalósítja a jövőt, hanem az történik vele. Igazában az idővel
való viszony ontológiai zavaráról van itt szó.
D/l. A jó a rossz előjele.
- Nem örülök, ha valami jó ér, mert utána rossz következik.
- Bele sem kezdek egy kapcsolatba, úgyis elromlik.
- Bármibe fogok, balul sül el
- Nem érdemes tervezni
D/2. Minden egyre rosszabb
- Régebben minden jobb volt
- Egyre öregebb vagyok (mondja akár a 20, 30 éves is)
- Nem sok időt jósolok magamnak
- Az élet egyre nehezebb
D/3.100 %-os biztonság igénye. A depressziós nem tudja elviselni a jövő bizonytalanságát, a kockázatot. Inkább
vállalja a biztos rosszat:
- Minden rosszra előre fel kell készülni
- Mondják meg azt is, ha rákom van, csak ne hagyjanak bizonytalanságban
- Az ember saját magában bízhat csupán.
Az információkat a fenti kognitív sémába torzító gondolkodási mechanizmusokat logikai hibáknak nevezzük. A
depressziós egyén vizsgálata során e logikai sajátosságokkal gyakran találkozunk. Részletes leírásukra e helyütt
nem térünk ki, Burns (1980) munkájára utalunk. Az ilyen logikai hibák, pl. túlzó általánosítás (egyszer nem sikerül
= soha nem sikerül), "minden vagy semmi" gondolkodás (ha nem teljes a siker = kudarc).
A depressziós karaktert a fentiek szerint definiáljuk. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a DCS nem specifikus a
depresszió állapotokra vonatkozóan. Sokkal tágabb körű jelenséggel van dolgunk. Minden, a neurózisok
kategóriáiba sorolt állapot hátterében feltárhatjuk a DCS többé-kevésbé kialakult változatait. Frank 1974-ben írta
le az általa demoralizációs szindrómának nevezett állapotot, amely a lelki zavarok hátterében föllelhető, a személy
egészét érintő zavar, elsősorban szubjektív oldalról megfogalmazva (szubjektív inkompetencia, elidegenedés,
reménytelenség, gyámoltalanság). A fentiekben lényegében a demoralizációs szindróma kognitív leírását vázoltuk.
Végül is megállapíthatjuk, hogy a karakterológiai zavar egy általános "neurotikus készenléttel" azonos, amelyet
korábban neurotikus személyiségstruktúraként írtak le. A DCS fogalma tágabb dimenzióban, egységesebben írja le
ezt a "neurotikus" készenlétet. E rendszer végső soron egy végső, elkerülhetetlen " katasztrófa, a halál
anticipációja, s az élet ennek a végső nagy félelemnek apró, mindennapi félelmekre való lebontása.
A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS HATÁSMECHANIZMUSA
A pszichoterápia hatékonyságának kérdése az utóbbi években az érdeklődés előterébe került. Nagyrészt biztosítási
igények hatására nagyszabású kutató programokat kezdeményeztek, amelyek nagy általánosságban igazolták a
pszichoterápiák hatékonyságát. Ezzel egyes szkeptikus kutatók álláspontja megdőlt (pl. Eysencké, aki azt állította,
hogy az analitikus terápiák gyógyeredményei a spontán gyógyulások arányát nem múlják felül.) A
biztosítótársaságok egyes fejlettebb országokban a pszichoterápiás kezelés költségeit is megtérítik. Érthető, ha
tudni akarják, hogy az a pszichoterápia, amelyért nagy összegeket fizetnek, valóban hatékony eljárás-e.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú vizsgálatok során számtalan módszertani nehézséggel kell számolnunk. Ezért a
vizsgálatok eredményeit kellő kritikával kell értékelnünk. Az egyes pszichoterápiás iskolák képviselői
természetesen igazolni tudják saját módszerük hatékonyságát. Nem feltétlenül a tudományos egzaktságon múlik,
hogy a biztosítók milyen módszereket, és milyen képzettségű pszichoterapeutákat vesznek fel listájukra.
A pszichoterápia hatékonyságára vonatkozó tanulmányok közül különösen érdekesek azok, amelyek nagyszámú
vizsgálati beszámoló utólagos értékelésén alapulnak, ún. meta-analízisek. Smith és Glass 520 tanulmány elemzése
alapján az egyes módszerek hatékonysági mutatóit is kiszámítják (a szórást, mint egységet véve alapul). így pl. a
kognitív-viselkedésterápia mutatója 1,13, a pszichodinamikus terápiáké 0,69, a nem definiálható tanácsadásé 0,28
(Smith és Glass, 1980). Lönnquist hasonló munkájában egyértelműen állást foglal a pszichoterápia hatékonysága
mellett (Lönnquist, 1985).
A gyógyító beszélgetésnek az a szemlélete, amelyet itt képviselünk, önmagát nem szigorúan vett "módszerként"
definiálja. Inkább a gyógyító célzatú kommunikáció általános alapjairól van szó. Ezek az elvek mindenfajta
megközelítésre érvényesek. A hatásmechanizmus leírásánál is olyan törvényszerűségekre mutatunk rá, amelyek
módszerektől függetlenül minden pszichoterápiára érvényesek.
A gyógyító beszélgetés során bekövetkező' változások leírása
72
Mielőtt a hatásmechanizmus részleteibe belemennénk, meg kell fogalmaznunk, mi is változik a kliens állapotában
akkor, amikor eredményekről számolunk be.
Nyilvánvaló, a legegyszerűbb válasz az, hogy a beteg tünetei enyhülnek, vagy csökkennek. Klinikai vizsgálatok
során a tünetek mérése útján a javulásról viszonylag egzakt képet kapunk. Számos esetben nem kifejezett
betegekkel foglalkozunk, illetve a "tünetek" nehezen objektiválható, belső élményzavarok. Ilyenkor külső
kritériumot nehezebben találunk. Tudományos vizsgálatok során különféle tesztmódszerekre támaszkodhatunk.
Mivel gyógyító beszélgetésről van szó, a változásokat a nyelvi megnyilvánulásokon is lemérhetjük. Globálisan
megfogalmazva eredményes terápia során a változás főbb tendenciái a következők:
- A szorongásos készség csökken. Egyúttal - ha vannak - a vegetatív tünetek enyhülését is jelenti. Tehát kliensünk
elvisel olyan helyzeteket is amelyekben korábban szorongani szokott.
- A kliens önmagával kapcsolatban új tapasztalatokra tesz szert. Önképe tehát reálisabb lesz, csökken az önkép-
reális én távolsága. Ennek eredményeképp az önkép és énideál is közelebb kerül egymáshoz.
- Az érzelmi beállítódások megváltoznak. Az egyén felismeri, hogy a dolgoknak, személyeknek tulajdonított
sajátságok, értékek (pl. jó-rossz) inkább önmagában rejlenek, saját értékelései, amelyeket belevetít a dolgokba. (Itt
nem valami erkölcsi "relativizmust" képviselünk. "Tulajdonított" értékelésekről van szó.)
- Sikeres terápia során az egyén új viselkedésmódokra tesz szert. Különösen megváltozik a konfliktusok
kezelésének módja.
- A terápia során nem egyszer új döntések születnek, vagy hosszabb ideje vajúdó kérdésekre válasz születik.
- A kezelés során a kliens figyelme, amelyet döntően a múlt kötött le, fokozatosan a jelen és jövő kérdései felé
fordul.
- A beszélgetés, amely kezdetben a tünetek és panaszok felsorolására korlátozódik, a terápia során fokozatosan a
személyek önmagával való foglalkozásába megy át. A jól vezetett terápia során a tünetekről a folyamat
előrehaladtával egyre kevesebb szó esik. A kliens felismeri, hogy ezeknek csupán jelzés-értéke van, s a lényegi
kérdéseket az önmagával való viszonyban fogalmazhatjuk meg.
Személyközpontú terápiák szövegeinek elemzése alátámasztja a fenti megállapításokat, és további részletekkel
egészíti ki azokat. Ilyen vizsgálatot Seeman (1949) végzett először. A terápiás folyamat első és utolsó szakaszaiból
vett több ezer kliens megnyilatkozásból álló mintán a következő százalékos változásokat állapította meg (az össz-
megnyilatkozások százalékában).
Tartalmi kategóriák változása
problémafeltárás, megbeszélés 52% 28%
belátás-élmény 4% 19%
tervezés, új viselkedésmód kialakítás, új orientáció 1% 5%
elfogadás (beletörődés) 34% 31%
összes többi kategória 9% 16%

Beállítódások változása
egészében pozitív 32% 47%
egészében negatív 62% 45%
egészében ambivalens 5% 8%
kizárólag pozitív 31% 62%
kizárólag negatív 69% 38%
összes negatív beállítódás 66% 33%
összes pozitív beállítódás 33% 66%

A pozitív-negatív beállítódások arányának változása különösen jól szemlélteti a belső élménymód változását. Az
egyén gyakrabban éli át önmagát és világát pozitív értékként. A pozitív negatív élmények arányának
meghatározásával F. Pogány J. könnyen használható, egyszerű módszert fejlesztett ki a pszichoterápiás folyamat
követése céljából (F. Pogány, 1988).
A személyközpontú megközelítés terminológiája szerint a változások tendenciáit a következőképp foglalhatjuk
össze.
1. A terápia során az egyén önmagát egyre inkább képes elfogadni olyannak, aki értékek és lehetőségek hordozója.
2. A kliens egyre inkább képes lesz arra, hogy önmagával, és a világgal kapcsolatos tapasztalatait tudatába
integrálja, korábban elhárított tapasztalatait befogadja. Ennek eredményeképp reáli sabb látásmódra tesz szert.
3. Egyre inkább saját nézőpontja szerint viszonyul a dogokhoz. Felismeri hogy a dolgok többnyire azáltal lesznek
"jók", vagy "rosszak", hogy az egyén annak tartja őket.
73
4. Eredményes terápia során az egyén értékrendje szilárdabbá válik, ugyanakkor elfogadóbb, nyitottabb lesz más
értékek irányában is. Előfordulhat, hogy az egyén a terápia során ébred rá arra, hogy valamilyen személyen túli
értékrend elfogadása a "fully functioning person" egyik alapfeltétele. Rogers és követőinek szemléletében a
terápiás változás tehát nem más, mint önképváltozása (Rogers, 1951, Helm, 1978).
A személy zavarainak lényege ugyanis az, hogy bizonyos torz értékelések, amelyeket a személy környezetéből vesz
át, valóságos tapasztalatok tagadásához és torzulásához vezetnek. Ezáltal a személy önmagát ellentmondásosan éli
át (Festinger-féle kognitív disszonancia!) Ez a szorongás forrása, vagyis, hogy a tapasztalat és az önkép nem fedik
egymást. A terápiás hatás nem úgy valósul meg, hogy az egyén "belátja", tudatosan megérti ezeket az
összefüggéseket. A változási folyamat lassú, kis lépésekben valósul meg, a tapasztalatok mintegy "küszöbalatti",
észrevétlen változások során módosulnak. Ezt a "küszöbalatti" tapasztalatot nevezte Rogers subceptionnak. Tehát a
kezelés nem hangos "ahá" élmények sorozata. A subception fogalma nem azt jelenti, hogy itt a mélylélektan
értelmében vett "tudattalanról" lenne szó, hanem olyan új, önmagával kapcsolatos tapasztalatokról, amelyek a
terápiás munka során az önképhez illeszkednek és ezáltal annak változását eredményezik. A változás azonban nem
olyan nagyfokú, hogy szorongást és defenzív viselkedést kellene mobilizálnia.
Az alapfeltételek szerepe a hatásmechanizmus szempontjából.
Általánosságban leszögezhetjük, hogy az alapfeltételek mindegyike közvetlenül is felelős terápiás változásokért.
Nézzük, mit jelent a FNE a kliens szemszögéből.
A terápia során folytatott önfeltárás (ÖF) a személy valóságának újabb és újabb területeire kalandozik el. Ennek
során a személy önmagának olyan tulajdonságait is feltárja, amelyekhez negatív értékelést kapcsol, amelyeket nem
tud elfogadni. (Súlyos esetben az egyén önmagát teljesen elfogadhatatlannak éli meg.) Az önfeltárás óvatos, félénk,
hiszen a kliens, érthető módon, negatív. A terapeuta viszont egészen másként reagál. Elutasítás helyett
elfogadással, ellentmondás helyett megértéssel, lebecsülés helyett pozitív értékeléssel. így, apró lépésenként a
személy önmagát, mint elfogadhatót, mint értékeset látja visszatükröződni. Önképe ezáltal fokozatosan módosul,
reális, elfogadható lesz, korábban negatívnak megélt tulajdonságait is képes lesz elfogadni. Szakszerűben
megfogalmazva: az énreleváns információk nagyobb valószínűséggel váltanak ki pozitív értékelést, illetve válnak
reálissá, szabadulnak meg negatív értékjegyeiktől.
Természetesen nem arról van szó, hogy a "rossz" tulajdonságokról megmagyarázzuk; nem is olyan rosszak. A
súlyos fokban negatív önkép megbénítja a személy jobbra törekvését: "Úgy is hiába".
Az önmagunk elfogadása szoros kapcsolatban van mások elfogadásának képességével. A feltétel nélküli elfogadás
c. fejezetben utaltam arra, hogy ez a Rogers-i fogalom a kereszténység szeretetfogalmával azonosítható. Ugyanaz
vonatkozik az önelfogadás és mások elfogadása közötti kapcsolatra. A (helyes) önszeretet válik a mások iránti
szeretet mértékévé, "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat", hangzik a krisztusi parancs. (Mt 22, 39). A
személyközpontú terápiás irányzat tehát mélyen gyökerezik az európai zsidó-keresztény kulturális örökségben.
Önszeretetünk viszont annak függvénye, miként szerettek bennünket szüleink, családtagjaink, tanáraink stb. Vagyis
az önszeretet a szocializáció során alakul ki. Ilyen módon az önszeretet, illetve mások szeretetére való képesség
elválaszthatatlanul összefonódik.
A verbalizáció - mint a terapeuta speciális kommunikációja -ugyancsak közvetlenül képes a partner
befolyásolására. A terapeuta a kliens által közöltek rejtett mögöttes tartalmát jelzi vissza. Megvilágítja azt, ami az
illető szárr ára homályban maradt, jóllehet őbelőle származik. A terapeuta úgy viselkedik, mint partnerének
"alteregója". Hozzásegíti a másikat ahhoz, hogy az önmagát árnyaltabban lássa, hogy önmaga ismeretlen régióiba
is behatolhasson. A verbalizáció során a terapeuta teljesen átveszi a kliens belső vonatkozási rendszerét,
látásmódját, de nem azonosul vele. (A pszichoanalízistől ez utóbbi lényegesen különbözik.) Nem arról van tehát
szó, hogy amikor a páciens szorong, akkor a terapeuta is szorongást érez, hanem arról, hogy olyan pontosan
érzékeli betegét, mintha maga is szorongana. Az "olyan pontosan értem, mintha én is érezném" meghatározás
nehezen értelmezhető. Nyilván nem arról van szó, hogy a terapeuta "kognitíve" maximálisan reagál kliensére,
emóciók viszont nem keletkeznek benne. Annál is inkább képtelenség lenne ezt állítani, mivel az emóciók és ezek
kognitív oldala nem választható el egymástól. Inkább arról lehet szó, hogy a terapeuta reakciói túlnyomóan
"kognitívak" és kevésbé emocionálisak") A kliens esetében a helyzet fordított, sőt ez képezi a zavarok lényegét,
intenzív érzelmeiben nem tud "kognitív struktúrát" teremteni. Véleményemet azok a kísérletek támasztják alá, ahol
színészpácienseket arra instruálták, hogy a terápia során meghatározott érzelmeket mutassanak. Igazolható
volt, hogy a terapeutában is hasonló érzelmek léptek fel. A terapeuta helyzete a teljes azonosulás és a kívülálló
megfigyelő objektivitás között helyezhető el valahol. Már Schultz (1963) is megfogalmazta a terápiás kapcsolatnak
ezt az "őskonfliktusát" (Urkonflikt): objektív, ugyanakkor a barátságnál is szorosabb. A két végpont közötti helyes
magatartás kialakítása nem könnyű. Sőt, rugalmasságot igényel a terapeuta részéről, mivel partnere igényei
szerint változhat a helyzet. A pszichoterápiának valóban ez az egyik sarkalatos pontja.
A verbalizáció közvetlen hatásairól még lesz szó. Példaként álljon itt egy megjegyzés, amelyet egy fiatalember tett,
az első terápiás ülés élményeiről beszámolva.
Az első beszélgetésünk után különösen jól éreztem magam. Gondolkodtam, mi is történt. Valami olyasmit éreztem,
mintha egy verset olvastam volna, amelyben a költő pontosan azt fejezi ki, amit én is érzek, csak nem tudok
megfogalmazni."
74
Nyilvánvaló, hogy hatékony, hiteles verbalizációra csak az önmagával kongruens terapeuta képes. Ilyen módon a
hitelesség is közvetlenül terápiás hatékonysággal bír. A gyógyító beszélgetés során a terapeutát számos kihívás éri.
Szorongató helyzetbe is kerülhet. Ha képes nem defenzív módon viselkedni, hitelessége -modellértékűvé válik.
A gyógyító beszélgetés hatásmechanizmusa a viselkedéslélektan szemszögéből
Többször is leszögeztük, hogy a pszichoterápia: intenzív tanulási folyamat. Ezért a mélyén rejlő mechanizmusok
leírására a tanuláselmélet törvényei is alkalmasak. Cautela (1975) és mások munkássága óta közismert, hogy a
verbális viselkedés is ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik, mint a viselkedés egésze (pl. a verbális
kondicionálás törvényszerűségei). A pszichoterápiának nincsenek olyan különleges törvényei, amelyek alapvetően
különböznének a viselkedésre vonatkozó általános elvektől. Ez egyúttal magával vonja, hogy a különféle
pszichoterápiás módszerek hatótényezői is közösek, sőt, amennyiben valóban hatásosak, annyiban közösek. Ezeket
pillanatnyilag a tanuláselmélet terminusaival tudjuk leghatékonyabban leírni. Előbb általános hatótényezőkről,
majd speciális kognitív folyamatokról beszélünk.
1. A verbális, operáns kondicionálás elve a pszichoterápia egészében érvényesül.
Számtalan kísérlet igazolja, hogy a verbális viselkedés operáns módon befolyásolható anélkül, hogy az illető maga
észevenné. Pl. ha egyetemi hallgatókat arra kérünk, hogy az előadó bizonyos nyelvi fordulatai esetén (pl. ha azt
mondja: "ugyebár") egyértelmű pozitív jelzéseket adjanak (helyeslő bólintás, feltűnő jegyzetelés, fokozott figyelem
stb.), kimutatható, hogy az óra végén az előadó gyakrabban hasznába ezt a fordulatot.
A gyógyító kapcsolatban szelektív kondicionálás érvényesül. A terapeuta speciális figyelmi beállítódása révén - az
olyan verbális megnyilvánulásokat erősíti meg, amelyek a kívánt cél irányába mutatnak. A terapeuta megerősítő
hatása elsősorban az empátiás visszajelzésen keresztül érvényesül (vagyis a verbalizáció útján), az emocionális
hátteret ezenkívül az elfogadó FNE magatartás biztosítja. Az a szubjektív élmény, hogy megértenek, figyelnek rám,
elfogadnak, a legelemibb mozzanata a pozitív emberközi kapcsolatoknak, amely hatalmas erőforrás. Ennek az
erőnek a vonzásában a kliens gyorsan felhagy a külsődleges, személytelen dolgokkal, s valódi önfeltárásba kezd.
A képzett terapeuta tehát elsősorban az önfeltárás irányába kondicionálja kliensét.
A szelektív kondicionálásnak ez a formája a terapeuta nagy figyelmi erőfeszítését igényli. A figyelem ellankadása,
az ÖF szintjének csökkenését eredményezi. Az összefüggés, mint tudjuk, fordítva is fennáll. A kliens ÖF-a a
terapeuta számára megerősítő hatású.
A FNE is megerősítő hatású. Alacsony szint mellett a verbalizáció kondicionáló hatása sem érvényesül. Egy
vizsgálat (Reece 1964) kimutatta, a megfelelő légkörben folytatott verbalizáció négyszeresen hatékonyabb, mint a
nem elfogadó légkörben folytatott terápia.
A verbális kondicionálást nem korlátozzuk csupán a VERB-ÖF kapcsolatra. A kliens beszédének egyes elemei
terápiás szempontból különösen fontosak. Ezért egyes tartalmi mozzanatokra külön is figyeljünk, s ezeket
megfelelő módon emeljük ki.
Ilyen az önmegerősítés, vagy pozitív önértékelés. Jelentőségét nem kell hangsúlyozni. Köztudott, hogy a negatív
önkép többek között az önmegerősítő viselkedés hiányával jár együtt. Jó, ha a terapeuta észreveszi páciensénél
azokat a törekvéseket, amelyek a szociális kapcsolatok felvételére irányulnak, s ezeket is "jutalmazza" azáltal, hogy
reflektál rájuk.
Az ortodox rogersi koncepció, miszerint a terapeuta egyáltalán nem befolyásolja kliensét, hanem csak hitelesen
visszatükrözi, a mai szemléletünkben bizonyos fenntartásokkal érvényesíthető. Kétségtelen, hogy a jó terapeuta a
partnerére hagyatkozik, nem saját magát vetíti a folyamatba. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a kliens által
felkínált anyagot többféleképp is szelektálhatjuk, mást és mást emelhetünk ki belőle, és önmagában mindegyik
megfelelhet a visszatükrözés követelményeinek. Végül is nagyon sok múlik a terapeután. Nem meglepőek tehát
azok a kísérletes adatok, melyek szerint a pszichoterápia során még a partnerek nyelvhasználata, stílusa is
közeledik egymáshoz. Kimutatható az értékorientáció hasonulása is.)
2.) A pszichoterápia során a reciprok affektusok elve érvényesül (más néven ellenkondicionálás). Wolpe írta le
(Wolpe, 1985, Tringer, Mórotz, 1985) a deszenzitizáló kezelésnek ezt az alapelvét. Szorongás, mint komplex
pszicho-fiziológiai reakció nem jöhet létre akkor, ha a beteg olyan állapotban van, amely a szorongással
összeegyeztethetetlen (incompatibilis). Az ilyen, "ellentett reakciók" kiváltása a szorongás létrejöttét
megakadályozhatja. Szorongás mindig izomtónus növekedéssel jár együtt. Ha izomellazítást idézünk elő (pl.
relaxációs módszerekkel), a szorongás nem alakul ki, esetleg még akkor sem, ha a beteg a szorongáskeltő ingerrel
találkozik (pl. fóbiás egyén a közlekedési eszköz képével). Ezen alapszik a fóbiák deszenzitizáló kezelése.
Helm (1978) szerint a pozitív elfogadás légköre (azaz maximális biztonság élménye) a legerősebb szorongás-
ellenes állapot, sokkal inkább, mint az izomrelaxáció. (Érthető, hiszen a szorongás lényege: a biztonság hiánya.) Ha
ebben az állapotban a kliens ÖF-t folytat, önmagát (verbálisan) szorongást és félelmet keltő helyzeteknek teszik ki.
Pl. azáltal, hogy félelmeinek tárgyairól beszél, vagy saját személyének olyan rétegeit érinti, amelyek torz, negatív
önértékelés miatt erős elhárító viselkedés védőburka alatt rejtőznek. A biztonságos, elfogadó légkörben ezek
feltárása szorongásmentesen történik, ezáltal kognitív szinten deszenzibilizálás jön létre.
Hogy kognitív ingerek szorongást képesek kiváltani, az ma már tudományos tény. A pánikreakció kialakulásában
döntő szerepet játszanak azok a kognitív értékelések, amelyeket a beteg a testi szenzációkhoz fűz (pl. "szívdobogás
= infarktusom lesz") (Kopp, 1985). Ki ne hallott volna ilyen kijelentéseket: "jaj, hacsak rágondolok, máris rosszul
75
leszek".
3.) A diszkrimináns (megkülönböztető) tanulás a pszichoterápiában különösen fontos szerepet játszik. Ennek
lényegét akkor érthetjük meg igazán, ha az ellenkező folyamatból, az általánosításból indulunk ki (generalizáció).
Elemi szinten a generalizáció azt jelenti, hogy az inger reakció kapcsolat kialakulását követően az eredetihez
hasonló ingerek is képesek kiváltani a reakciót. Pl. a kutya nem csak a megszokott csengő hangjára kezd nyálat
termelni, ha-nem valamivel eltérő hangú csengőre is. A még reakciót kiváltó eltérés mértéke a generalizáció
nagyságát jelzi. Lelki betegségek létrejöttén a generalizáció alapvető szerepet játszik. Leglátványosabb példái
ennek fóbiás betegeknél láthatóak. Időbeli, térbeli, szemantikai generalizációt különíthetünk el. Más felosztásban
inger- és reakció genaralizációról beszélünk.
Egy orvos-beteg beszámolt arról, hogy munkahelyén egyszer ellátott egy fiatalembert, akinek valamilyen
tachikardiás rosszulléte volt. Orvosunk megijedt ugyan, de szakszerűen ellátta a beteget. Attól kezdve nyugtalanság
fogta el, ha találkozik ezzel a fiatalemberrel, sőt, már akkor is, ha tudja, hogy bent tartózkodik az intézetben, sőt
elég, ha csak rágondol, vagy nevét említik (itt már kognitív-szemantikus generalizációról is szó van).
A lelki zavarok többségében a szemantikai generalizáció játszik szerepet. A negatív önképhez társuló depresszív
kognitív struktúra szerves részét képezi a "túlzott általánosításnak" (Burns, 1985) nevezett logikai zavar (pl. X. nem
ért velem egyet, tehát X. nem szeret, vagy leejtettem a poharat kétbalkezes vagyok sth.). Kognitív síkon
leggyakrabban a generalizációnak az a formája érvényesül, amikor a beteg egyszeri tapasztalatokból általános
törvényre következtet. (A közértben becsaptak = az emberek gonoszak). Más megfogalmazásban a generalizáció
azt jelenti, hogy specifikus ingerek kognitív sémákat aktiválnak (pl. séma: "engem nem szeretnek". Ennek
aktiválódása: a főnök reggel barátságtalanul köszönt - tehát valami baj van velem.).
A terápia során a generalizációval ellentétes folyamatokat erősítjük. Diszkrimináns tanulás azt jelenti, hogy a
reakció csak az eredeti ingerre következik be, s a hasonló ingerekre nem (vagy kevésbé). Elemi állatkísérletes
formája az, amikor a kutyának meg kell különböztetnie az ellipszist és a kört (Pavlov, 1972).
A verbális pszichoterápia során számtalan lehetőség nyílik arra, hogy a diszkrimináns tanulás érvényre jusson. A
kliens a szenvedéseivel kapcsolatos élményeket többnyire diffúzán, kaotikus módon adja elő. A terapeuta a
szituáció egyes elemeit árnyaltan, elkülönítve, strukturáltan jelzi vissza.
4.) Többszörösen igazolt tény, hogy a pszichoterápiában modell-tanulás is érvényesül. Ennek során a kliens
magatartás-mintákat vehet át a partnerétől, még külön megerősítés nélkül is. Ez részben automatikusan,
észrevétlenül zajlik le. Máskor a terapeuta önbevonása erősíti a modellhatást. A terapeuta "aktív fáradozása"
(Gendlin, 1961) megoldási módjai jelentenek mintát a kliens számára.
Valószínűnek tartom, hogy a pszichoterápia során motívum-tanulás is megvalósul. Ebben is az utánzás játszik
szerepet. A kliens a pszichoterápia során nemritkán érdeklődési körét megváltoztatja, új életstílust alakít ki
magának. Fiatal betegek, akiknek jövője, életcéljaik még kialakulatlanok, ugyanúgy "elleshetnek" valamit a terápia
során, mint ahogy a jó pedagógus is mintaként szolgálhat akár hivatás-választáshoz is.
Hosszú távú csoportokban szerzett tapasztalataim is alátámasztják ezt a véleményt. Nem egy esetben láttam, hogy a
csoportpszichoterápia a résztvevők valamelyikében életreszóló elhatározásokat indított el. (Pl. többen a segítő
hivatások valamilyen formáját választották. Munkatársaim között szállóigévé vált a következő megegyezés: "a
beteg állapota ugyan még nem javul, de már pszichológus akar lenni".)
A modell-tanulás szerepe a pszichoterápiában tudományosan még feltáratlan terület. A tény maga nem kétséges.
Ismételten felhívja figyelmünket arra a hatalmas felelősségre, amelyet a pszichológiai befolyásolás gyakorlata ró a
szakemberekre.
5.)A kognitív strukturálás azt jelenti, hogy diffúz, emocionálisan telített tartalmak nyelvi megfogalmazás útján
rendezetté, strukturálttá válnak, s a személy számára ezáltal hozzáférhetőbbek lesznek. A folyamat megértéséhez
idézzünk fel egy közismert tapasztalatot. Valamilyen probléma foglalkoztat bennünket, amely bizonytalanságban
tart a megoldást még nem tudjuk. A problémát elmondjuk pl. egy barátunknak. Az elbeszélés közben döbbenünk
rá, hogy kivilágosodik az, ami eddig homályban volt, vagy esetleg rájövünk valami megoldásra. Amit szavakba
öltöztetek, azt már valamelyest birtokolom is. Érzések kimondása önmagunkkal folytatott értelmes párbeszéd (self-
talk), amelynek a modern kognitív terápiákban különösen nagy jelentősége van.
A vallások szakrális szövegei rögzített kognitív struktúrák, amelyeknek pszichológiai hatása nem kétséges. Az ima
egy transzcendens lénnyel folytatott párbeszéd, amely az önmagunkkal folytatott dialóguson keresztül valósul meg,
annak szakrális formája. így nem kétséges, hogy erőteljes lélektani hatása is van. Az ima modernebb, kötetlen
formáira ez különösen is vonatkozik.
Az ember tökéletesítésére irányuló vallási törekvések többek között az aszkézis gyakorlatában öltenek testet. A
tökéletesedés útja és a lelki terápia céljai között sok párhuzam fedezhető fel. Az aszketikus irodalom nagy alakjai
(pl. Szt. Benedek, vagy Johannes Cassianus) számos olyan módszert ajánlanak, amelyek a mai kognitív terápiák
szemléletében is fellelhetők (Tringer, Zapotoczky, 1989).
Az önverbalizáció jelentőségét már Lurija (1961) is felismerte, és gyermekeknél alkalmazta. Egyes viselkedés- és
kognitív terápiás eljárásokban (pl. önerősítő tréning) a kliensnek bizonyos formulákat kell ismételgetnie, vagy
hangos öninstrukciókat alkalmaznia. (Fontos, ezeket a formulákat szóban, orálisan is kimondjuk. Ha csak
gondolatban fogalmazzuk meg, nem ugyanolyan hatásos. A motoros elem, az akusztikus visszajelzés is fontos az
76
önverbalizáció során. A gondolkodás, a fantázia elnagyolt szimbólumokkal dolgozik, ha verbálisan is
megfogalmazzuk, akkor részletgazdag és árnyalt lesz minden.)
Egy orvos betegem, ha egyedül van otthon, szorongásain úgy segít, hogy írni kezd. Nem akusztikusán, hanem
motorikusán fejezi ki magát, az írott nyelv még a beszédnél is pontosabb, árnyaltabb.
Helm (1978) a kognitív strukturálásban két mozzanatot különít el. Az egyik a nyelvi szimbolizáció javítása.
Betegeinknél gyakran tapasztaljuk, milyen nehezen fejezik ki magukat. Máskor teljesen elnagyolt fogalmakkal
dolgoznak, tele van beszédük általánosságokkal, lényeges keveredik a lényegtelennel. Beszédüknek sokszor nincs
mélységi dimenziója: minden részlet egyformán fontos. Az empátiás visszajelzés a lényeget, a rejtett, mögöttes
tartalmat egyszerű, áttekinthető, árnyalt megfogalmazásban adja vissza. Ezzel mintegy példát adunk betegünknek
arra, hogy lehet nyelvileg pontosan, egyszerűen megfogalmazni azt, amit ő esetleg csak egy ötperces szóáradattal
tudott kifejezni. Nyilvánvaló, hogy itt valamelyes információveszteséggel kell számolnunk, de ez az ára az
áttekinthető struktúrának.
A kognitív strukturálás másik mozzanata az információ feldolgozás javítása. Az empátiás terapeuta a nyelvi közlés
jelentésének megfejtésén dolgozik. A lelki zavarokban a közléseknek csak egy-egy, előre rögzített értelmezési
lehetősége van. A terapeuta felmutatja a közlések egyéb jelentéseit is, ezáltal a kliens számára további
önértelmezési lehetőséget kínál fel. Igazi hermeneutikai folyamatról van tehát szó. A terapeuta un "átérzett
jelentéseket" . közöl vissza, vagyis olyanokat, amelyeket a kliens képes befogadni, mivel az adott értelmezés
érzelmi vetületére rá tud hangolódni. Tehát nem külső értelmezési keretet alkalmaz.
1. példa. A Thta belső értelmezési keretet alkalmaz.
KI. 1. Kapcsolatunk már egy ideje halódik. Megmondta, hogy nem tud elviselni. Csak akkor találkozunk, ha én
megyek. Ma is felmentem valami ürüggyel. Ez megalázó egy lánynak, mégis csinálom.
1. Thta.: Annyira ragaszkodik barátságához, hogy kudarcok és elutasítás ellenére is újra meg újra próbálkozik. Ezt
a helyzetet többnyire megalázónak tartják.
1. KI. 2. Nagyon szeretem és nem tudok beletörődni. Amíg egy kis remény van, próbálkozom.
2. példa. Kl.l. ugyanaz. A Thta külső értelmezési keretet alkalmaz.
2. Th.l. Maga is tudja, hogy ez megalázó, a lány ne fusson a férfi után. Tudomásul kell venni a tényeket.
2. KI. 2. Igen tudom, nem helyes, de mit tegyek, nem tudom megállni.
"Átérzett jelentések" pl.: kudarc, elutasítás, ragaszkodás, próbálkozás. Külső értelmezési keret: megalázkodás,
tények, férfi után fut.
Az átérzett jelentések az önkép részévé válnak, azt bővítik, gazdagítják, s a torzulások korrekcióját segítik elő. A
terápiában való előrehaladás során a kliens is elsajátítja azt a készséget, hogy egy-egy esemény, élmény nyújtotta
visszajelzés értelmét árnyaltabban dolgozza fel. Megismeri saját sémáit és megtanulja ezeket túllépni.
6.) A transzfer tanulás régóta vitatott kérdés a pszichoterápiában. A transzfer azt jelenti, hogy egy adott területen
elsajátított készség egy más területre is átvihető. A régi, filozófiai fogantatású pszichológia a transzfert igen
szélesen értelmezte. Az "akarat" fogalmában egy olyan lélektani erőt tételeztek fel, amely az élet minden
helyzetében érvényesül. Ezért bármely akaraterősítő gyakorlat (pl. önmegtagadás) azzal jár, hogy más területen is
nagyobb akarat-tal dolgozunk (pl. tanulás). Mai ismereteink birtokában úgy látjuk, hogy az emberi viselkedés
sokkal inkább szituácóhoz kötött, és kevésbé függ (hipotetikus) személyiségtényezőktől. A transzfer lehetőségei
tehát szűkebbek. Ha valakinek pl. járműveken is félelmei vannak, de tömegiszonya is van, a kezelés valószínűleg
nem lesz eredményes, ha csak egyik szituációra korlátozódunk. Megtaníthatjuk újra közlekedni, de moziba
továbbra sem fog elmenni.
Bizonyos mértékű átvihetőséggel mégis kell számolnunk, hiszen az élet minden konkrét helyzetét nem lehet
"átterapizálni". Pl. kimutatták, hogy az információ-kereső magatartás (érdeklődés, kíváncsiság), amennyiben
megerősítést nyer, a szituációk egész során át érvényesül. Ez annál inkább jelentős, mivel neurotikus betegeink
többsége információ-kerülő magatartást mutat.
Transzfer érvényesül akkor is, amikor a terápia során szerepjátékszerű helyzetgyakorlatokat végzünk. Ezeket a
készségeket a beteg azután a valós életben is gyakorolja. A klasszikus személyközpontú terápia ilyen módszereket
nem alkalmaz. Könyvünkben ezért itt csak utalunk rájuk (kognitív viselkedésterápiák, önkontrollmódszerek).

A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS FOLYAMATA

A megelőző tájékozódás
Mielőtt bármilyen segítő munkába kezdenénk, elengedhetetlen, hogy a probléma természetét tisztázzuk. Orvosi-
klinikai területen a diagnózis felállításáról beszélünk. Csak ezt követően dönthetünk afelől, hogy milyen
megközelítést alkalmazzunk.
Ez a klinikai gondolkodási séma nem lehet öncél. Ezért minden áron való alkalmazásának korlátai vannak. A
"diagnosztikai", problémafeltáró munka maga is hosszabb folyamat, amely egybefolyhat a segítő beavatkozással. A
diagnózis a terápia során módosulhat, ez esetben a tennivalók újrafogalmazására is sor kerülhet.
A klinikum területén a beteg hosszú pályát futhat be addig, amíg eljut a betegség lelki természetének felismerésére.
Sajnos, az esetek jelentős részében el sem jut idáig. Ezen a helyen nem részletezem az ebből fakadó problémákat.
Csupán arra utalok, hogy ne kezdjünk pszichoterápiaként definiált beszélgetésbe addig, amíg a beteg nem tudja
77
elfogadni, hogy neki ez hasznára válhat. A kliens álláspontjának módosulása maga is a terápia része. FNE elveivel
ellenkeznék, ha a beszélgetések "definícióját" erőltetnénk a betegre, aki ezt "még" nem tudja terápiaként elfogadni.
A segítő kapcsolatok más területein a kliens eleve lelki problémáival fordul a szakemberhez. "Diagnosztikai"
tájékozódásra ez esetben is szükség van. A SZKM alapelvei a tájékozódó beszélgetésre is érvényesek. A főbb
szempontok a következők:
1. Hagyjuk partnerünket szabadon beszélni és ritkán avatkozzunk közbe. Erre csak olyan esetben lehet szükség, ha
a kliens túlságosan is szétszórt, apró részletekben vész el. Vagy túlzottan gátolt, nem tud folyamatosan beszélni,
segítséget, bíztatást vár. Sok esetben látszólag időt veszítünk, ha kliensünket nem "tartjuk kézben". Látszólagos
veszteségről van szó. Nem annyira tényekre van szükségünk, mint inkább a tények mögött megbúvó
beállítódásokról, vélekedésekről, világlátásról, önértékelésekről stb. szeretnénk tájékozódni. Ezek a mi "tényeink",
és ezek megjelenhetnek bármilyen "vivőközegen" is. Némi túlzással tehát azt mondhatjuk, mindegy, miről beszél a
partnerünk.
2. A tájékozódó beszélgetés ne kikérdezés legyen. A kérdező magatartás szerepéről már volt szó. A partnerünket
inkább kommentáló megjegyzésekkel "irányítsuk", közvetett úton befolyásoljuk, hogy lényegesebb dolgokról (pl.
önmagáról) beszéljen. Természetesen nem arról van szó, hogy c ^y-egy kérdést ne tehetnénk fel. Inkább egy
magatartásról: a kliens által szabadon közölt anyagnak igyekezzünk a mélyére hatolni inkább, mint újabb és újabb
anyagokat gyűjteni.
3. Tartsuk tiszteletben kliensünk rejtőzködését. Ha úgy látjuk, hogy valamilyen témát kerül, ne erőltessük. Később
úgyis sort kerít rá. Éppen az a tény, hogy kerüli, mutatja, hogy számára problémás dologról van szó.
4. A tájékozódáshoz szervesen hozzátartozik a segítségkérés indítékainak feltárása. Az indítékok egy része belső
eredetű, szenvedés, fájdalom, döntésképtelenség stb. Más esetben a kliens körülményeinek alakulása esetleg
váratlan, súlyos életesemények késztetik arra, hogy segítségért folyamodjék. Különösen klinikai körülmények
között gyakori, hogy a segítségkérés hátterében a hozzátartozók, vagy a tágabb környezet kényszerítő ereje áll, s
maga az illető nem jelentkezett volna. Ilyen helyzetben különösen óvatosan kell eljárnunk, mivel belső motívumok
valószínűleg hiányoznak. (Pl. alkoholizáló személyt a főnöke kényszerít arra, hogy segítséget keressen, mert
különben...). Vagy a serdülőt, akinek magatartási problémái vannak, a szülei "viszik" pszichológushoz).
Külön figyelemmel kell lennünk arra, hogy miért éppen "most" jelentkeznek a problémával. Néha évek óta húzódó
bajokról van szó. Mi vezette tehát az illetőt arra, hogy most folyamodjék segítségért? (Pl. kontaktuszavarokkal
küzdő ifjú környezetében most bukkant fel egy neki tetsző lány stb.)
A tájékozódás 1-3 ülés alatt megtörténhet. Ezt követően fogalmazhatjuk meg magunknak a tennivalókat.
Amennyiben úgy döntünk, hogy a GYB módszerét alkalmazzuk, úgy a tájékozódó beszélgetés szinte észrevétlenül
terápiás ülésekkel folytatódik. Az általunk választott módszert, vagy megközelítést kliensünkkel is el kell
fogadtatnunk. Ez is hosszabb beszélgetéseket vehet igénybe, és ez már szorosabban véve is a segítő kapcsolat
terápiás szakaszához tartozik.
A gyógyító beszélgetés kezdeti szakasza
Orvosi-klinikai vonatkozásban a betegek leggyakoribb kérdése: ezt a bajt hogyan lehet pusztán "beszélgetéssel"
gyógykezelni? Ez a nyílt kétely még olyan lelki zavarok esetén is megfogalmazódik, ahol a probléma természete
nem kérdéses. Sok beteg "látványos" lelki gyógymódot képzel el, valami "varázslatot" (pl. hipnózist). Máskor így
nyilatkoznak: "azt várom, hogy kibeszélje a fejemből" pl. az elvesztett szerelmes emlékét). Arra kell törekednünk,
hogy kliensünk pontosan fogalmazza meg, melyek az elvárásai a pszichoterápiával kapcsolatban. Tiszteletben kell
tartanunk igényeit. Saját "kínálatunk" és a kliens elvárásai között néha jelentős szakadék húzódik meg. Ennek
áthidalása csak úgy lehetséges, ha partnerünk elvárásaiból indulunk ki, s csak lassan-fokozatosan mutatjuk meg,
hogy másra is van lehetőség.
Orvos betegem korábban analitikus jellegű pszichoterápiában vett részt, ahol, mint mondta, "kibeszélgette magát".
Más igénye nem volt akkor sem, amikor nálam jelentkezett. Sőt, nem is nagyon figyelt oda arra, amikor egy-egy
közbevetést tettem, csak mondta a magáét. Igazi, nem egyszer látszólag terméketlen monológot folytatott. Csak
hosszú idő után sikerült a terápiát a párbeszéd felé közelíteni, ezáltal figyelmét nyitottabbá tenni külső jelzések
iránt is.
A GYB alapelveit a kliens számára is megfogalmazhatjuk akkor, amikor a helyzet erre megérett.
Mondanivalónknak természetesen az ö nyelvi adottságaihoz kell igazodnia. Támpontul szolgálhat az a szöveg,
amelyet Helm és munkatársai használnak a pszichoterápiában résztvevők tájékoztatására.
Tájékoztatás pszichoterápiában résztvevő betegek számára (I. Helm, 1978)
Szeretnénk az alábbiakban néhány gyakran felvetődő kérdést megválaszolni, amelyet pszichoterápiában (lelki úton
történő kezelés) résztvevő betegek fogalmaznak meg. Célunk az, hogy közös beszélgetéseink a kezelés folyamán
minél sikeresebbek legyenek.
1. kérdés: Milyen gyakran kell kezelésre járnom?
Válasz: Egy beszélgetés körülbelül háromnegyed órát tart, és hetente (előzetes megbeszélés szerint 1-4 alkalommal
történik.
2. kérdés: Amiről beszélünk, valóban köztünk marad?
Válasz: Minden munkatársunk szigorú titoktartási kötelezettség
78
alatt áll. Viszont mi is arra kérjük Önt, hogy hallgasson mindarról, amit esetleg a kezelés folyamán más betegekről
megtud, azáltal, hogy esetleg velük is ismeretséget köt.
3. kérdés: Segíthet egyáltalán a beszélgetés? Már sokszor panaszkodtam másoknak, mégsem változott semmi.
Válasz: Barátok vagy kollégák körében, esetleg a partneréve! gyakran alakul ki olyan beszélgetés, amikor valaki a
saját szemszögéből kiindulva ad tanácsokat, és kifejti, mit tenne az Ön helyében. Ilyen beszélgetések alkalmával
bizonyára volt már olyan érzéke, hogy minden fontos dolgot nem mondott el a másiknak (tapintásból). Talán azt is
észrevette, hogy a másiknak előítéletei vannak, vagy rossz tapasztalatai, amelyek befolyásolják akkor, amikor
tanácsokat ad. Lehetséges azonban, hogy Ön találkozott már olyan emberrel is, aki nemcsak arra volt képes, hogy
meghallgassa Önt, hanem azt is megpróbálta, hogy egészen az Ön szemszögéből és az Ön álláspontjáról nézze a
dolgokat. Lehet, hogy egy tanácsot sem kapott tőle és Ön mégis megkönnyebbült és oldottabbnak érezte magát,
egyszerűen azért, mert megértésre talált.
4. kérdés: Ez a pszichoterápiás beszélgetés különbözik-e egyáltalán más beszélgetésektől?
Válasz: Olyan légkört szeretnénk az Ön számára biztosítani, amelyet az imént ábrázoltunk. Az orvos vagy
pszichológus igyekszik teljes mértékben az Ön problémáira ráhangolódni, amelyeket Ön föl kíván tárni. Nem
akarjuk azonban Önt valamely meghatározott irányba terelni. A mi beszélgetéseink ebben a vonatkozásban is
különböznek attól, amiről az imént beszéltünk, amikor tanácsokat és útmutatásokat kap valakitől. Ezen kívül még
egy fontos mozzanat tekintetében is különbség adódik a pszichoterápiás és más beszélgetések között:
pszichoterápia esetén nem az orvostól vagy a pszichológustól függő beszélgetésről van szó. Amit Ön elmond, abból
Önre nézve sohasem származhat kellemetlenség. Semmiféle kockázatot nem vállal akkor, ha olyan dolgokról
beszél nálunk, amelyek Önt nagyon nyomasztják, amelyeket azonban eddig elhallgatott, mert attól félt, hogy
kedvezőtlen színben tűnik fel.
5. kérdés: Mit csinál az orvos és pszichológus, ha nem azt fejti ki, mit kell tennem, csak hallgat és figyel?
Válasz: Az orvos (pszichológus) nem fog hallgatni, hanem megkísérlik, hogy mindazt, amit Ön neki mond,
érthetővé, világossá tegye az Ön számára, jelentőségét pontosan visszatükrözze. Iyen módon nagymértékben
segítségére lehet abban, hogy önmagát, érzéseinek, vágyainak, szándékainak ellentmondásaival jobban megértse.
6. kérdés: Azt mondják, semmilyen irányban nem akarnak terelni, de valamilyen célja mégiscsak van az egésznek?
Válasz: Célunk abban áll, hogy Önt hozzásegítsük, hogy önmagával tisztába jöjjön. Szeretnénk, ha önmagával
ismét egyetértésben tudna élni. Úgy véljük, hogy a megértés légkörében belső feszültségeit kevesebb szorongás
mellett is felismeri és talán meg is tudja oldani, könnyebben tud majd dönteni és új felismerésekre eljutni. Ezáltal
valószínűleg másképp is fog viselkedni valamelyest a megszokott környezetében. Panaszai, nehézségei is
csökkenni fognak ezáltal.
7. kérdés: Meglehetősen sokat beszélnek arról, hogy mit csinál majd az orvos (pszichológus)? Mit várnak tőlem?
Válasz: Azt várjuk Öntől, hogy lehetőleg nyíltan beszéljen az Önt nyomasztó érzésekről, konfliktusokról.
Előfordulhat, hogy csak egy idő után mond valóban fontosat önmagáról. Ez attól függ, hogy milyen fokú megértést
tapasztal. Nyugodtan megmondhatja pl. az 5. vagy 6. órán is hogy valamely esemény, amelyről az elején
beszámolt, valójában másképp történt meg. Csakhogy eddig nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezt önmagának
bevallja. Azt is elvárjuk Öntől, hogy másutt történő (pl. gyógyszeres) kezelésekről beszámoljon.
8. kérdés: Nem minden illik rám, ami itt elhangzott. Nincsenek gondjaim. Egyetlen bajom, hogy nem tudok aludni
(szív- vagy gyomorpanaszaim vannak stb.). Ezen beszélgetéssel hogy lehet segíteni?
Válasz: A pszichoterápiás kezelés előfeltétele, hogy az Ön panaszait belgyógyászatilag is kivizsgáljuk. Az
idegorvosi vizsgálat során olyan adatokat nyertünk, amelyek panaszainak lelki eredetére utalnak, olyan
nehézségekre, amelyek az Ön egyéni élete folyamán léptek fel. Panaszai, mint pl. izzadékonyság, elpirulás, fejfájás,
rosszullétek, szexuális zavarok, a vegetatív idegrendszer hibás működésére vezethetők vissza. Ezt a hibás működést
viszont a legkülönfélébb környezeti hatások konfliktusok előidézhetik.
A beszélgetések abban is segíthetnek, hogy a feszültséget és szorongást csökkentsék. A tartós feszültség, szorongás
a vegetatív idegrendszer hibás működését eredményezheti. Hozzájárulását kérjük ahhoz is, hogy a beszélgetéseket
magnetofonra fölvehessük. Ez a kezelés ellenőrzését szolgálja. Az Ön neve természetesen nem szerepel a
hangszalagon. Reméljük, hogy valamivel világosabb képet kapott arról, milyen beszélgetéseket fogunk folytatni.
Eredményes munkát kívánunk.
(Fordította: Tringer László)
A GYB kezdetén meg kell beszélnünk azokat a kereteket is, amelyek között a folyamat lezajlik. Lehetőség szerint
ugyanazon a helyen történjenek a beszélgetések, amely e célból speciálisan berendezett helyiség legyen. Bár nem
alapvető fontosságú, mégis, ezáltal mindkét fél számára - külsőségek által is hangsúlyozzuk, hogy nem hétköznapi
társalgásról van szó.
Előre meg kell határoznunk az időkereteket is. Mai viszonyaink között (az emberek elfoglaltságát is figyelembe
véve) heti két ülés kezdetben elegendő, később hetente egy, vagy kéthetente egy találkozás formájában
folytathatjuk a kezelést. Súlyos helyzetekben természetesen gyakoribb találkozásokra is sor kerülhet.
Egy-egy óra 30-50 percig tartson. Hosszabb idő a figyelem óhatatlanul bekövetkező fáradása miatt már kevésbé
hatékony (mindkét fél szempontjából).
A GYB egészének időtartamát is meg kell határoznunk legalábbis hozzávetőleg).
79
Számos vizsgálat bizonyítja, hogy a hosszú távú (több éves) többnyire analitikus jellegű terápiák nem
hatékonyabbak, mint a 20-30 ülésből álló kezelések. (Garfield,1980). Shlien és mtsai 1962-ben számoltak be
hosszú távú követéses vizsgálatok alapján arról, hogy az időhatáros terápiák eredményei jobbak, mint az olyan
kezeléseké, amelyek időhatár nélküliek (az időhatáros kezelések 15-20 ülésből állottak). A terápia lezárását
követően ugyanis a páciens állapot mutatói tovább javulnak.

9. ábra Időhatáros és időhatár nélküli kezelések összehasonlítása

Célszerű tehát, ha előre meghatározzuk a találkozások számát. Természetesen vannak helyzetek, amikor ilyen
becslést előre nehéz megadni. A kliensnek azt is mondhatjuk hogy az ülések várható számát csak 3-7 találkozás
után tudjuk pontosan behatárolni.
Szót kell ejtenünk a GYB célkitűzéseiről is, figyelembe véve kliensünk elvárásait. A célokat mindig pozitív
terminusokban fogalmazzuk meg. Ne azt mondjuk, hogy célunk tüneteinek megszűnése, hanem az, hogy tüneteit
megtalálni” "kezelni", megszüntetni, feloldani stb. A célokat a "változás" terminusaiban fogalmazzuk meg, éspedig
nem a körülmények, hanem a nézetek, vélekedések, önértékelés stb. változásaira utaljunk. A változás a személyben
rejlő erőknek a kibontása, mint ahogy a bábból a pillangó kibontakozik. Szókratész is bábáskodásnak nevezte azt a
törekvést, amely a dialógus során kibontja a másikban szunnyadó ismeretet (Maineutiké techné).
Fizető pszichoterápia során az anyagiakban is meg kell állapodnunk. Ebben nem a terapeuta anyagi érdekei, hanem
az a szempont játszik szerepet, hogy a kliens számára mindenben világos helyzetet teremtsünk. Számos terapeuta
"szerződést" köt a beteggel, ezzel mintegy külső, jogi kontroll alá helyezi a gyógyító folyamatot. Amennyiben a
kliens a szerződést nem tartja be, úgy a felelősség is rá hárul.
A GYB-ben ilyen "jogi" formulákat nem alkalmazunk, még akkor sem, ha ezt pszichológiai érvek is indokolhatják.
A SZKM a felek közötti alapvető bizalomra épít. Ebbe az is belefér, ha a kliens nem tartja be a szóban
kinyilvánított ígéretét, vagy elkötelezettségét. A "szerződésszegés" a SZKM-ben nem jogi "bűntett", vagy erkölcsi
kisiklás, hanem a személy megnyilvánulása, amely többnyire alapvető problémáinak része. A "terápiás
szerződéshez" való merev ragaszkodás épp azokat zárja ki a GYB áldásaiból, akik talán leginkább rászorulnának
(pl. az ún. határeseti, "borderline" személyiségzavarokat.)
Sokat beszélünk arról, hogy, a Thtfr őrizze meg objektivitását. Látszólag ez ellentmond a FNE követelményeinek.
Ismételten hangsúlyozom, hogy a kliens látásmódjának elfogadása, tiszteletben tartása nem azt jelenti hogy én is az
ő látásmódját teszem magamévá. Ez a különbségtétel könnyű, ha súlyos betegekről van szó (pl. nyilvánvaló téves
eszméi vannak). Sokkal nehezebb objektivitásunk megőrzése akkor, ha pl. házastársi konfliktusokról van szó.
Hajlamosak vagyunk az egyik fél által előadottakat, mint puszta tényeket elfogadni, nem pedig olyan módon, hogy
azok a kliens látásmódja szerinti tények. Ezek a kérdések már a terápia kezdetén is lényeges szerepet játszanak.
Kutatási adatokból tudjuk, hogy a pszichoterápia első ülésein többnyire eldől, sikeres lesz-e a folyamat. A siker
egyik fontos tényezője, ha a Thta pozitív benyomásokat kelt a kliensben. Ehhez nem kell semmiféle különleges
fogáshoz folyamodnunk. Csak az alapfeltételek következetes érvényesítésére törekedjünk, és fontoljuk meg azokat,
amelyeket a tájékozódó beszélgetésről fentebb megfogalmaztam. A nem őszinte szimpátia-keltést a másik
egyébként is észreveszi és inkább negatív hatást vált ki benne.
80
Már az első ülések után tájékozódjunk afelől, hogy a terápiás kapcsolat miként alakul. Figyeljünk azokra a rejtett
közlésekre, amelyek a kliens elégedetlenségét tükrözik. Ilyen jel, ha lemond terminusokat, késik, pontatlan. Más
irányú elvárásait jelzi, ha gyógyszeres kezelést kér, vagy felveti, hogy más módszer nem lenne-e gyorsabb, vagy
hatásosabb. Elégedetlenségét gyakran azzal jelzi, hogy a terápiás ülések utáni rosszabb állapotról panaszkodik
(mint ahogy gyógyszeres kezelésnél a beteg "rosszabbul van" a gyógyszertől). Ilyenkor igyekezzünk a problémákat
nyílt megbeszélés tárgyává tenni.
Ha végképp úgy tűnik, hogy az elvárások és a lehetőségek nem találkoznak, magunk javasoljuk a kezelés
abbahagyását, azzal, hogy a kliens egy későbbi időpontban visszajöhet. Ha nem mi mondjuk ki hanem megvárjuk,
míg betegünk elmarad, akkor többnyire a visszautakat is elvágjuk.
A terápia kezdetén észlelt haladás, javulás az egész folyamat sikerének jele. Ezért a GYB kezdeti szakaszára
különös gondot kell fordítanunk.
A GYB középső szakasza
A pszichoterápiás folyamat általában úgy kezdődik, hogy az alapfeltételeket szabadon hagyjuk érvényesülni. Az
idő előrehaladtával a kezelés specifikusabb jelleget ölthet, vagy más megközelítésű módszerbe megy át.
Kliensünknek lehetnek speciális problémái, amelyekkel külön is kell foglalkozni. Ilyenek pl. a konkrét viselkedési
zavarok, vagy viselkedés-hiány állapotok. A nehézségek többnyire a terápiás szituációban is megjelennek, még
akkor is, ha szóban nem fogalmazzák meg azokat. A viselkedés megfigyelhető jegyeit is közlés értékűnek fogjuk
fel és a kommunikációba bevonjuk.
A GYB az itt és mostból építkezik. Az ülések egymásutánjának nincs semmi stratégiája, vagy taktikája. Elvileg
mindegy, miről beszél a beteg, vagy a kliens. Még az én-távoli kommunikáció is megjeleníti a személyt magát, s
amennyiben a Thta megfelelően verbalizál, a beszélgetés témája hamarosan közvetlenül is a személyre tevődik át.
Különösen kezdetben, de néha a későbbi ülések után is némi segítségre van szükség ahhoz, hogy a kliens ÖF-a
beinduljon. Ne engedjük, hogy a beszélgetésben nagyon hosszú, szorongást keltő, terméketlen szünetek alakuljanak
ki. Ha a kliens nagyon nehezen beszél önmagáról, különösen eleinte, sematikus beszélgetéseket javasolhatunk. Pl.
rövid életrajzot kérünk (ez a tájékozódáshoz egyébként is fontos lehet), vagy aktuális élethelyzetéről beszélgetünk.
Ne felejtsük el, hogy időről időre tájékozódnunk kell a kezelés eredményeiről. Az esetek többségében nem
várhatunk látványos dolgokat. A pszichoterápiák kb. 2/3-ában tudunk eredményeket felmutatni (Bergin, 1971). Az
eredmény néha csak szubjektív javulás, amely azonban ugyanolyan értékes, mint az objektív viselkedésváltozás.
Sok esetben az eredményesség egyetlen kritériuma, hogy kliensünk kitart a terápia végéig. Nyilvánvaló, hogy
valami pszichológiai "nyeresége" ebből is származik.
A változásokat ne valami egyenletes folyamatként képzeljük el. A fizikai idő és a tanulási folyamat nem esik
egybe. Különösen jól tükröződik ez az "aha" élményekben (shift), amikor a szubjektív idő rohamléptekkel halad
előre, majd újra lassúbb ütemre vált.
A GYB szűkebb alkalmazási körén belül, amikor csak ezt a módszert alkalmazzuk, valami eredményt azért fel kell
mutatnunk.
Ha nincs eredmény, saját magunkat is vizsgálat tárgyává kell tennünk. A kudarcért elsősorban magunkat tegyük
felelőssé. Saját kommunikációnk is számos torzulásnak eshet áldozatul. Befolyásolhatnak bennünket olyan
tényezők, amelyeket a kliensben nem tudunk elfogadni, s szándékunk ellenére ez a személy elfogadását is
megnehezíti. Fáradtak terheltek lehetünk, amikor egyéni nehézségeink megnehezítik, hogy teljesen nyitottak
legyünk a másik irányában.
Ilyen esetekben célszerű, ha szupervizorunkhoz fordulunk, vagy, ha ilyen nincs, valamelyik kollégától kérünk
segítséget.
A GYB előrehaladtával, mint már említettem, specifikusabb módszer iránti igény is felmerülhet. A módszereket
rugalmasan vezessük át egymásba (1. a módszerkombinációk kérdését. Jó tapasztalataim vannak pl. a következő
váltásokkal? GYB - direktebb, kognitív módszerek, majd ismét non-direktív GYB, a kezelés lezárásaként.
A GYB vezetésében két alapelvet tartunk szem előtt: a következetességet és a rugalmasságot. Előbbi annyit jelent,
hogy a közösen kialakított tervet igyekszünk megvalósítani, a nagyjából előre behatárolt ülések számát betartjuk
stb. Ugyanakkor rugalmasak is vagyunk. Menet közben új szempontok vetődhetnek fel, amelyek hipotéziseink
módosítását teszik szükségessé.
A GYB befejezése
Vannak terapeuták, akik addig folytatják a kezeléseket, amíg a páciens egyszer csak elmarad. Emögött anyagi
motivációk is állhatnak. Többnyire azonban a kezelés tervezésének és vezetésének problémáiról van szó. Hosszú
távon a lelki kezelés hátrányai kerülnek előtérbe. A kliens függővé válik a segítőtől, s egyre nehezebb az elválás. A
befejezéssel kapcsolatos döntést nem háríthatjuk kizárólag a kliensre. Közös megbeszélésen határozzunk afelől,
mikor fejezzük be a kezelést. A kapcsolatot ezzel nem szakítjuk meg véglegesen. Egyrészt nyitva hagyjuk a
szükség szerinti későbbi visszatérés lehetőségét. Másrészt megállapodhatunk egy - egy kontroll-találkozásban.
A kezelés befejezését nem valami irreális "gyógyulástól" tegyük függővé. Ilyen ritkán adódik. Abból induljunk ki,
hogy bizonyos javulás, vagy változás következett be, s most már az illető magától is boldogulhat. Legalábbis
hosszabb ideig próbálkoznia kell azzal, miként kamatoztatja azokat a változásokat, amelyeket a terápia során elért.
A kezelés befejezését ne váratlanul közöljük. Pár üléssel korábban már meg lehet beszélni a lezárás időpontját és a
81
kapcsolat további lehetőségeit.
A GYB során bekövetkező változásokat az ÖF folyamatának változásán is lemérhetjük. Sikeres kezelés folyamán -
mint már említettük - az ÖF mértéke növekvő tendenciát mutat. Mivel koherens változásról van szó, jogos Rogers
elképzelése, hogy itt egységes folyamatról beszélhetünk. Az ún. processus-skálák (Rogers, 1958, Tbmlinson és
Hart, 1962) lényegében az ÖF színvonalát pontozzák.
Az alábbi táblázat áttekintést nyújt az önfeltáró folyamat változásairól. A táblázatot - jelentős egyszerűsítés után -
Speierer (1986) munkája alapján állítottam össze. Természetes, hogy a táblázat egy ideális terápia folyamatát
rögzíti, leíró fogalmak segítségével.
Lelki funkciókörök A terápia kezdete A terápia vége
Érzések és érzelmi Elhárítás, én-vonatkozások hiánya, Érzelmek szabad kifejezése, én-
tapasztalatok általánosítások vonatkozások, differenciáit életmód
Az élmények idő- Távolságtartás, múltidejű tapasztalatok Jelenidejű tapasztalatok, itt és most,
vonatkozása jövőre irányultság
önkép és a tapasztalatok A kliens számara észrevétlen Ezek folyamatos észlelése, majd
inkongruenciája feloldása, konfliktus-mentesség
önközlés Hiányzik. Negatív önkép, ónkontroll- önbizalom, önbecsülés, önállóság, az
hiány. önkép kibővülése
Az élmények Rigid sémák, externáló-általánosító Rugalmas konstruktumok, az én
feldolgozásának módja megoldások, énvonatkozás nélkül részvételével
A problémákhoz való Hiányos belátás és személyen kívüli Felelősség felvállalása
viszony változtatási igény
Másokhoz való viszony Intim kapcsolatok általi fenyegetettség, Nyitott és szabad kapcsolatok, reális
kapcsolatkerülés, inadekvát észlelés észlelés

A segítő kapcsolatok területe ritkán kényeztet látványos sikerekkel. Számos esetben kudarcot vallunk, nemcsak a
szerény eredményeket, de a nem ritka csalódásokat is el kell viselnünk. Talán kárpótol az a tudat hogy
fáradozásaink nyomán valamivel kevesebb a szenvedés, több a szeretet és az öröm a Földön.

A SZEMÉLYKÖZPONTÚ MEGKÖZELÍTÉS ÉS A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS

ALKALMAZÁSI TERÜLETEI. MÓDSZERKOMBINÁCIÓK.
Különbséget kell tennünk a SZKM és a GYB között az elmélet és az ebből fakadó módszer között.
Az előbbi, mint már többször utaltunk rá, szemléletmódot jelent elsősorban, a segítő kapcsolatok átfogó elméletét.
Szorosan összefügg a humanisztikus pszichológia áramlataival, és annak fő vonulatát képezi. Ilyen értelemben
érvényességi köre még a segítő kapcsolatokon is túlterjed, s az emberi közösségek, sőt a társadalmak közti
problémák megoldásánál is használható alapállásnak bizonyul. Rogers életének utolsó szakaszában ezzel is
megpróbálkozott. A SZKM alkalmas arra hogy a segítő hivatások képviselőinek gyakorlati "filozófiájává"
váljék, amelyre a szakember felépítheti saját elképzeléseit, s amely mindennapi munkája során vezérfonalul
szolgálhat. Ennek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A SZKM, mint terápiás "ideológia", kiválóan
alkalmas arra, hogy modern közösségi pszichiátriai szolgálatok elméleti alapja legyen. Az ilyen szolgálatokban
dolgozó munkacsoport egységes elvi alapon való fellépése megkönnyíti a betegek mozgását a rendszeren belül (pl.
kórház, járóbetegellátás, betegklub stb.). A modern egészségügyi rendszerekben a beteg "eldologiasodik", humán
vonatkozásai háttérbe szorulnak. A SZKM a maga egészleges antropológiai igényű szemléletmódjával a pszichés
problémák és betegségek humán vonatkozásait állítja előtérbe.
Az SZKM lényeges szerepet játszik a pszichoterápiás iskolák között az utóbbi évtizedben kibontakozó integratív
mozgalomban is. A több százra tehető pszichoterápiás módszer képviselői - nyilvánvaló piaci érdekektől vezetve -
az egyes iskolák különbségeit hangsúlyozzák (Parloff, 1976). Az integráció hívei viszont a közösen elfogadható
alapelveket keresik, és megpróbálnak egy közös technológiát kialakítani (Beitman etal., 1989). ASZKM az
integrációhoz elsősorban azzal járul hozzá, hogy a terápiás közeg alapfeltételeit konceptualizálja, megfogalmazza a
kezelőtől elvárható magatartás elveit, valamint rávilágít az önképnek és az önfeltárásnak a viselkedésregulációban
játszott szerepére. A SZKM hozadéka a humanisztikus, antropológiai szemléletmód is.
A SZKM másodsorban a pszichoterápia nem-specifikus hatótényezőinek legátfogóbb elmélete. Azok a
törvényszerűségek, amelyeket leírtunk, módszerektől, eljárásmódoktól függetlenül is érvényesülnek. Természetes,
hogy az adott módszer a nem specifikus hatásokat jelentősen módosíthatja, növelheti, vagy csökkenheti. E
tekintetben tudásunk nagyon hiányos. Nem tudjuk pl., hogy a megváltozott tudatállapotokban végzett terápiák
során (hipnózis, imaginációk) a nem specifikus tényezők milyen módon érvényesülnek.
Minden segítő kapcsolatban arra kell törekednünk, hogy a nem specifikus hatások maximálisan érvényesüljenek.
Erre építhetjük azután az adott módszert. (Pl. a viselkedésterápia során is érvényesülnie kell az EMP, VERB, vagy
82
a FNE követelményeinek. A SZKM ezért minden pszichoterápiás képzés bevezetője, alapja lehet. A Pszichiátriai
Klinikán (Bp.) erre alapozzuk a három éves képzési programot. A nem pszichoterápiás segítő hivatások számára a
SZKM alkothatja a kiképzés törzsanyagát. Ezt a könyvet többek között azzal a céllal írtam, hogy a segédanyagot
adjak a tanuláshoz, és összefoglaljam a SZKM-el kapcsolatos ismereteket. A SZKM által megfogalmazott
alapfeltételek a pszichoterápiának szükséges és elégséges feltételei. Rogers utóbbi megjegyzését kevéssé szokták
hangsúlyozni. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nincs szükség más magyarázó elvre. A SZKM konzervatívabb hívei
ezen az alapon elvileg utasítanak el mindenféle módszerkombinációt, s csak a GYB módszerét alkalmazzák
(Gutberlet, 1984).
A SZKM valóban átfogó, univerzális elmélet, amely a segítő kapcsolatok minden területén alkalmazható.
Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a lehetséges magyarázó elvek egyikéről van szó, amely - éppen univerzális
igénye miatt - a jelenségek tág körét csak globálisan tudja megragadni. Például olyan állapotokban, ahol biológiai
tényezők szerepét is fel kell vennünk, a kognitív szemléletmód alkalmasabb a valóság leírására.
A GYB mint módszer a SZKM "gyermeke", a nemspecifikus hatótényezők terápiás, vagy segítő kontextusban való
tudatos alkalmazása (úgy is mondhatnánk: a nem specifikus tényezők specifikus felhasználása). Mint módszernek,
megvannak a maga javallatai, relatív vagy abszolút ellenjavallatai. Alkalmazhatjuk önmagában, vagy kombináltan.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a GYB alkalmazási területe nagyon tág. Rogers még úgy gondolta, hogy
bármilyen probléma esetén használható eljárás, legalábbis bizonyos, hogy nem árt (Rogers, 1951). Mint tudjuk, a
60-as években még szkizofrén betegek kezelésével is próbálkozott, eredménytelenül.
A GYB alapelveit a klinikumon kívül bármilyen segítő hivatás területén sikerrel alkalmazhatjuk. Jelentős irodalma
van a lelki gondozás területén való felhasználásnak. A telefonsegélyszolgálatok, vagy tanácsadó rádióműsorok
területén különösen hasznos a GYB-en való jártasság hiszen itt a kommunikáció minden csatornája nem
érvényesülhet. A pedagógiai felhasználás iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Az Országos Pedagógiai Intézet már
1985-ben kért tőlem egy képzési programot (bár felhasználásáról azóta sem tudok).
Korlátozottak a GYB lehetőségei súlyos fokban deviáns személyeknél bűnözőknél, kábítószeres vagy alkoholista
egyéneknél. Nincs kizárva, hogy más módszerrel együtt mégis sikerrel alkalmazhatjuk, pl. narkomán fiatalok
kezelésének rehabilitációs szakaszában. Kedvező tapasztalatokról számol be Weise munkacsoportja (Ránk és
mtsai, 1986). Lipcse egy 110 ezer lakosú körzetét ellátó szolgálat keretében pszichotikus és neurotikus betegekből
álló vegyes csoportokat kezeltek a GYB elvei szerint. A pszichotikus betegek javulási mutatói nem térnek el a
neurotikusokétól. Alkoholbetegek csoportjait is ilyen módszerrel kezelik, s eredményeik kielégítőek.
Pszichózisok, szenvedélybetegségek esetében az énfejlődés súlyosfokú zavarával kell számolnunk. Az eriksoni
értelemben vett identitáskrízis nárcisztikus személyiségzavar (Kernber 1975, Ratkőcz 1988 az "énideál hiánya",
értéktudat fogyatékosságai tartoznak ide. Minden olyan állapot, amely súlyos fokú kognitív deficittel jár, a GYB
alkalmazását korlátozza, vagy teljesen kizárja.
Oligofréniák, súlyos szocializációs hiányok, vagy időskori mentális hanyatlás állapotai esetén GYB alkalmazása
nem jön szóba.
Iskolázottság, műveltség hiánya nem akadály. Maga Rogers ezt többször is hangsúlyozta, saját tapasztalataival
támasztotta alá, hogy egyszerű embereken is tudott segíteni. Nagyon iskolázatlan személyeknél mégis adódnak
nehézségek, többnyire abból, hogy a terapeuta nem képes kliensének nyelvi színvonalára "leszállni".
A GYB klinikai alkalmazását illetően is csak átfogó irányvonalakat lehet megszabni. A klinikai diagnosztikai
kategóriák kevés támpontot adnak mert az alkalmazhatóság nem annyira a diagnózisok, mint inkább személyiség
tényezők és egyéb járulékos adottságok függvénye.
A DSM-III. kategóriáit alapul véve a GYB elsősorban a szorongásos és disztímiás zavarok esetén alkalmazható. A
depressziók esetén nem a patomechanizmus, inkább a tünetek súlyossága a döntő. Az enyhe, de döntően biológiai
eredetű depressziók esetén is sikerrel folytathatunk pszichoterápiát (többnyire gyógyszeres kezeléssel
kombináltan), mivel a kognitív funkciók fejlődése, a depressziós sémák fellazulása megkönnyíti a depresszió
elviselését, s védelmet jelent a későbbi fázisok esetén is. Fontos, hogy a terapeuta a kognitív-pszichológiai és
biológiai tényezőket egyaránt figyelembe vegye, s az agyi struktúrák biokémiai diszfunkciójából eredő zavarokat
ne személyiségi deficitként jelezze vissza.
Rogers és mtsai (1967) próbálkozása óta általában az a vélemény uralkodik, hogy a személyközpontú beszélgetés
módszere nem alkalmazható szkizofrén betegeknél. Újabb kutatások amellett szólnak hogy a valós helyzet sokkal
árnyaltabb. Szkizofrének egyes csoportjainál a GYB sikerrel alkalmazható, elsősorban olyan betegeknél, akik
viszonylag kevésbé súlyos állapotban vannak. Rogers kudarca valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a GYB
módszerét olyan módon alkalmazta, ahogy azt a tanácsadó szolgálat keretében kidolgozta: a betegek önfeltárása
állott a kezelés előterében. Tusch és mtsai (1984) kontrollált vizsgálatok segítségével kimutattak, hogy 2-4 hónapos
program, heti két egyéni és naponkénti csoportos foglalkozás során jelentős javulást lehet elérni, közepes fokú és
enyhe szkizofrén zavarok esetén. A kezelés súlypontja azonban nem az ÖF, hanem a terápiás atmoszféra
megteremtése, bizalmi légkör kialakítása volt.
Külön kell szólnunk a szomatizációs zavarokról és a pszichoszomatikus tünetcsoportokról. Ezekben az
állapotokban a beteg gyakran elutasítja a pszichológiai kezelést, lévén, hogy testi betegségtudata van. Különösen
elutasító olyan "kezeléssel" szemben, amely "csak beszélgetésből" áll. Elvileg le kell szögeznünk, hogy a testi tünet
83
is közlés, "szervbeszéd". Ebben az értelemben a terapeuta feladata nem különbözik attól, amit a GYB gyakorlata
előír: A közlésre reflektálni kell, mégpedig azon a nyelven, amelyet a kliens használ. Ha ez szervbeszéd, akkor
azon.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Orvos-pszichoterapeuta számára az ilyen betegnél fel kell vállalni a megfelelő
szomatikus kezeléseket. A terápia lényege éppen abban rejlik, hogy a szomatikus kommunikációt fokozatosan
verbális kommunikációba vezesse át. Különösen nehéz ez a pszichoszomatikus betegeknél, akikre egyébként is
jellemző az emocionális élmények kognitív kifejezésének nehézsége (ún. alexithymia, Nemiah és Sifheos 1970).
Pszichológus terapeutának nincs jogosítványa a testi "nyelvhez". Ezért ne vállaljon olyan beteget, aki a verbális-
pszichés megközelítést nem fogadja el, vagy erre még nem érett.
Ez az elfogadtatás, amely tehát a terápiának szerves része, az orvos feladata. Többnyire csak lenne, mert az orvosok
hiányos pszichoterápiás képzettsége, és torzult, egyoldalú szomatikus szemlélete miatt erre nem kerül sor (figyeljük
meg: az orvosi szemléletben ugyanaz a hiba, mint a szomatizáló betegnél: "alexithymiás", az orvosok többsége
csak "testi nyelven" ért). Ilyen módon a beteg két szék között a pad alá esik: az orvos már nem kompetens
(képzettség híján), a pszichológus még nem. A beteg azonban az orvossal akar kommunikálni, aki kínjában
pszichológushoz küldi, de ezt a betegek többsége nem fogadja el. A GYB, mint módszer, kiválóan alkalmas arra,
hogy a beteget pszichoterápiára neveljük. Az orvosi (akár diagnosztikai) beszélgetés észrevétlenül átvezethető ÖF-
elemeket is tartalmazó, személyközeli beszélgetésbe, s a betegség-kép így lassan megváltozhat.
A GYB alkalmazása - legalábbis önállóan - nem jön szóba olyan esetben, amikor viszonylag izolált viselkedési
zavarok állanak fenn (pl. szexuális aberrációk, rögzült fóbiák stb.).
Ha az indikáció kérdését a személyiség oldaláról közelítjük meg, az élményzavar - viselkedészavar tengely szerint
gondolkozzunk. Minél inkább élményzavarokról van szó, annál valószínűbb, hogy a GYB sikerrel alkalmazható.
A belső és "külső" zavarok aránya tehát a döntő. Már 1948-ban kimutatta Haimowitz, hogy az "intrapunitív"
betegeknél jobb eredményeket lehet elérni. Olyan személyek, akik belső reflexióra képtelenek, akik minden
problémájukat kivetítik, externalizálják, GYB-be nehezebben vonhatók be. Különösen rigid kognitív struktúrával
rendelkező személyek (pl. paranoid vonások esetén) ugyancsak próbára tehetik a terapeutát. Idős kor, amennyiben
komolyabb mentális deficit nem áll fenn, nem akadálya a GYB-nek. Jelenleg is van 73 éves betegem akik a
terápiából komolyan profitál (enyhe depresszióban szenved).
A fiatal korra vonatkozóan a GYB-nek a korlátja lényegében a gyermek kognitív fejlettsége, illetve a terapeuta
azon készsége, hogy a kliens adott színvonalán legyen képes kommunikálni.
A GYB egyes változóinak kapcsolata c. fejezetben a kliens személyiségi adottságai és a terápia kimenetele közötti
összefüggéseket részletesebben érintettem, itt ezekre nem térek ki.
A GYB-nek abszolút ellenjavallata nincs, abban az értelemben, hogy ártana valakinek is. Ellenjavallt abban az
értelemben lehet, hogy nem használ, vagy ha más, hatékony terápia helyett alkalmazzák. Ha pszichoterápia nem
indokolt, vagy még nem érett rá mint fentebb a szomatizáló betegekkel kapcsolatban kifejtettem), természetesen
többnyire GYB sem jön szóba, hacsak nem arról van szó, hogy a beteget meg kell nyerni a pszichoterápiának,
szinte észrevétlenül.
GYB nem alkalmazható kognitív működések súlyos szétesése esetén (pszichózisok, organikus pszichoszindrómák).
Enyhe agykárosodással társult pszichés zavarok esetén megkísérelhető. Magam nem sok eredményt tapasztaltam
ilyen betegeknél. Nem láttam eredményt homoszexualitás, exhibicionizmus esetén sem.
A GYB - természeténél fogva - bármilyen más módszerrel kombinálható. Mivel a terápia nem más, mint intenzív
kommunikációs közegben lezajló tanulási folyamat, ezért minél többrétű ez a közeg, annál több lehetősége van az
egyénnek a változásra. A GYB nem zárja ki azt sem, hogy a kliens egyúttal más terápiás programban is
résztvegyen vagy párhuzamosan járjon egyéni és csoportos foglalkozásokra. Annak sincs semmi akadálya, hogy
más terapeuták is foglalkozzanak a klienssel. A SZKM nem sajátítja ki a beteget. Számos vizsgálat igazolja, hogy a
GYB hatása nem csökken ha a kezelés váltott terapeuták végzik. (Helm, 1978). (A gyakorlatban persze ez alig
fordul elő.) A GYB-nek az analitikus hosszú terápiákkal való kombinációja felesleges, hiszen mindegyik ugyanazt
célozza, de eltérő elméleti megközelítésből. Újabban a fókuszálás révén, illetve az álomtartalmak bevonásával a
GYB és a rövid dinamikus terápiák is közeledtek egymáshoz. A más módszerekkel való kombinációnak ezt a
liberális felfogását a SZKM hagyományos képviselői nem osztják. Abból indulnak ki, hogy a személyközpontú
elmélet a terápiának elégséges feltételeit fogalmazza meg, más elmélet bevonása a SZKM alapelveinek feladását
jelentené (Gutberlet, 1984).
Mások (s magam is erre az álláspontra helyezkedem) úgy vélik, hogy a SZKM csak gazdagodik azáltal, hogy alap-
értékeit megőrizve más megközelítések és új felismerések iránt is nyitott marad (Howe, 1982).
Összefoglalóan a GYB és más módszerek kombinációjának két típusa van, aszerint, hogy a GYB a többi eljárást
megelőzi-e, avagy inkább követi.
Előbbi eset akkor fordul elő, ha a személyiségzavar bármilyen formája a GYB-en túlmenően specifikusabb,
strukturáltabb kezelést igényel. Leggyakrabban kognitív terápiát alkalmazunk ilyen módon, amelyet a GYB
mintegy előkészít. Máskor a személyiségben rejlő konkrét lokális probléma teszi szükségessé, hogy a kezelést
rövid dinamikus módszerrel folytassuk. Szükség lehet arra is, hogy az egyéni foglalkozásokat család vagy
párterápia kövesse. Olyan esetekben, amikor az önképzavarokhoz a szociális viselkedés hiányosságai társulnak, a
84
GYB-t szociális készségfejlesztő módszerekkel kombinálhatjuk, akár párhuzamosan, akár egymást követően.
Utóbbi módszerek általában csoportban történnek.
A fordított helyzet is gyakori. Nem ritkán valamilyen konkrét viselkedés-probléma miatt kell pszichoterápiát
folytatnunk (pl. fóbia), vagy a tanácsadót valamilyen izolált kérdéscsoport miatt késik fel (pl. rendre rossz vizsga-
teljesítménye). Máskor a tesi tünetek vannak előtérben, amikor is tüneti jellegű kezelést folytatunk (pl. relaxációk,
hipnózis, test-terápiák). A kezelés közben azután alkalom nyílik a személyiség problémáinak feltárására is. Pl. a
relaxáció megoldja a beteg nyelvét, s kiderül, hogy a tünetek mögött komoly önértékelési zavarok vannak. Vagy a
fóbiás tünetek enyhülése során alakul hasonló módon a kezelés. A célzott terápiák során létrejön az a bizalom (a
nem-specifikus tényezők itt is hatnak!), amely alapján a kliens most már egész valóját viszi a terápiás kapcsolatba,
nem csupán egy-egy tünetét.
Szerencsés az a páciens, aki olyan kezelőre akadt, aki többféle módszerben is járatos. Ne habozzunk azonban
máshoz irányítani a rászorulót akkor, ha a probléma, vagy annak egy része meghaladja kompetenciánkat.
A gyakorlatban ezek a módszerkombinációk fordulnak elő leggyakrabban, és ezekre valóban szükség is lehet. Úgy
is mondhatjuk, hogy ezek a "kliens központú" módszerkombinációkkal, mert az ő érdekeit szolgálják. (Szemben a
"terapeutaközpontú" módszerkombinációkkal, amelyek azért történnek, mert a terapeuta ért az adott módszerhez,
vagy éppen azzal foglalkozik.)
A pszichoterápiás módszereknek se szeri, se száma. Harper 1959-ben még "csak" 36 féle elkülöníthető
pszichoterápiás rendszert tudott összegyűjteni. Parloff (1976) már 130 féle módszert talált a "piacon". 1986-ban
Karasu több, mint 400 féle pszichoterápiás iskoláról tudósít. A terapeuták képzettségüktől függően a
legkülönbözőbb módszereket alkalmazzák, különféle kombinációkban. Sok kezdő terapeuta elszörnyülködik, ha
látja azt a hatalmas oktatási kínálatot, amit az egyes módszerek hívei felmutatnak. Ezekről a kérdésekről külön
fejezetben szólunk.
A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS CÉLKITŰZÉSEI
A SZEMÉLYKÖZPONTÚ MEGKÖZELÍTÉS EMBERKÉPE
A GYB hatásmechanizmusával kapcsolatban számos utalást tettünk a terápia követendő irányaira vonatkozóan is.
Sokféle módja lehet annak, ahogy a lelki egészséget meghatározzuk, amely minden segítő kapcsolat közvetlen
célja. Könnyű helyzetük van akkor is, ha a terápia célját negatív oldalról közelítjük meg, s azt mondjuk, hogy
tünetmentességre, vagy a tünetek enyhítésére törekszünk. Ha a GYB-t tágabban értelmezzük, nem csak a tünetek,
hanem problémák megoldásáról is beszélhetünk.
Valamivel átfogóbb megfogalmazását adhatjuk célkitűzésünknek, ha a terápiát a szenvedés oldaláról közelítjük
meg. A szenvedés legáltalánosabb értelmében annak a jele, hogy a személy "működésében" valami nincs rendben.
Végső soron a lelki szenvedés az ember személyi mivoltának zavara, helyesebben személyi mivoltának
hiányossága (minél súlyosabb a szenvedés, annál személytelenebb, sablonosabb "sematikusabb"). A szenvedés,
mint láttuk, sajátos ön- és világképpel jár együtt. A szenvedés logikus: ha olyan az illető, illetve világa, amilyennek
látja, ettől csak szenvedni lehet. Ezért írhatja Kelly (1955). "man can enslave himself with his own ideas and then
win his freedom again by reconstruing his life" (Az ember rabszolgává teheti magát saját nézetei által, de
visszanyerheti szabadságát, ha újraalkotja életét.) A szenvedés tehát világ- és önértelmezési problémaként is
megfogalmazható, s a terápia ennyiben ismeretelméleti és hermeneutikai kérdés. Véleményem szerint a lelki
szenvedés ezen túlmenően a személynek a léttel kapcsolatos viszonyában ragadható meg, s a létben való részesedés
szubjektív hiányaként jellemezhető. Elég, ha csak arra utalok, hogy a szenvedők negatív ön-definíciókat alkotnak,
azaz nem létmozzanatokból, hanem léthiányokból "rakják össze magukat". Ennyiben a lelki szenvedés és terápiája
tehát ontológiai kérdés is (Tringer, 1989). Ebben a nézőpontban az ember transzcendens dimenziójához jutunk
közel.
Próbáljuk most pozitív oldalról megközelíteni a terápia célkitűzéseit. Legkézenfekvőbb, ha azt mondjuk, a terápia
célja a teljes testi és lelki egészség helyreállítása, fenntartása, megőrzése. Az egészség fogalmát ma a WHO (az
ENSZ egészségügyi világszervezete) iránymutatásai szerint is tágan értelmezzük, s az egyén testi, lelki és szociális
jóllétét értjük alatta. Természetesen mindezek a fogalmak sokféleképpen értelmezhetőek sokszor ideologikus
tartalmakat hordoznak (az NDK hivatalos szakmai körei egészen napjainkig azt hangoztatták, hogy a
pszichoterápia célja az adott konkrét társadalmi közegbe való beilleszkedés előmozdítása és az egyén
produktivitásának helyreállítása).
Ha most az egészség-betegség fogalompártól eltekintünk, s a szenvedés ellentétes, pozitív pólusát keressük, számos
fogalom vetődik fel, mint harmónia, szabadság (lásd a fenti Kelly idézetet), belső béke, öröm, sőt, időről időre a
"boldogság" kérdése is. 1989-ben a Deutsche Gesellschaft für Wissenschaftliche Gespráchspsy-chotherapie évi
kongresszusának a címe így hangzott: Boldoggá tesz-e a terápia?
Az egyes iskolák saját rendszerüknek megfelelően fogalmazzák meg ideális elképzeléseiket az emberről, amelyhez
azután a terápia célját hozzámérhetik. Nyilvánvaló, hogy mindegyikben van részigazság. Egyes iskolák szabályos
"üdvtanokat" dolgoznak ki, amelyek a hagyományos vallások helyét próbálják elfoglalni. Messze vezetne
mindezek részletes taglalása.
A SZKM ideális emberképe a "fully functioning person" (FFP) (Rogers, 1951) "teljesen működő személy". Ez az
ideális állapot az ember önmegvalósító törekvésének eredménye. Az ÖF, mint ennek a törekvésnek egy gyakorlati
85
megnyilvánulása, a FFP elérésének eszköze lehet. Rogers (1959) az FFP fogalmát a következőképpen írja körül.
1. Nyitottság minden tapasztalat iránt.
2. Tapasztalatok elhárításától való mentesség.
3. Mindenfajta tapasztalat tudatosítható.
4. A szimbolizáció (megnevezés, értelmezés) olyan pontos, amennyire csak lehet.
5. Az önkép minden öntapasztalatot képes integrálni.
6. Az önkép folyamatosan változó struktúra, amely új tapasztalatokkal gazdagodik.
7. Az Én az értékelések és kontroll végső forrása, amely szabadságot jelent és meghatározza a szimbolikus és a
tényleges viselkedést.
8. A személyes és az organizmikus értékelések egybeesnek.
9. Külső, idegen értékelő mozzanatok (introjektumok) nincsenek.
10. Feltételek nélküli önbecsülés.
11. Az organizmikus értékelések képezik az örömök vezérfonalát.
12. Másokkal a lehető legnagyobb harmónia, amelynek a forrása a kölcsönös tisztelet és megbecsülés.
A fenti, néha kissé bonyolultan fogalmazott kritériumok egy olyan ideális állapotot tükröznek, amely a rogersi
emberkép teljes megvalósulása. Melyek az ember legfőbb tulajdonságai? (Rogers, 1959).
1. Önmegvalósító törekvés, amely szervesen egyesíti a biológiai, pszichológiai fejlődést, növekedést és
fennmaradást és ez az értékelések alapja.
2. Az egyén képes arra, hogy a tapasztalatokat pontosan tükrözze tudatában.
3. Az önkép és a tapasztalatok összhangban vannak.
4. Igénye van kapcsolatokra, pozitív értékelésre, másokkal való kölcsönös tiszteletre.
5. Igény pozitív önbecsülésre.
6. Értékrend birtoklása.
Ezekből az alapelvekből a terápia, a GYB konkrét céljait megfogalmazhatjuk (Speierer, 1986).
1. Az organizmikus szükségletek és értéke iránti érzékenység növelése.
2. Az elhárító magatartás helyett a pontos szimbolizáció fejlesztése.
3. Az önképpel kongruens tapasztalatok közvetítése.
4. Pozitív értékelő kapcsolat kialakítása, az elfogadottság élményének megteremtése.
5. Pozitív önbecsülés fejlesztése.
6. Énidegen, megbetegítő értékmozzanatok leépítése.
Rogers emberképe, bármennyire integráljuk is a magasabbrendű humán vonatkozásokat, erősen biologisztikus. A
növekedés, mint az ember alapvető mozgatórugója, nem különbözik más organizmusok növekedési potenciáljától,
legyen mégannyira összetett is. Ebben a biológiai szemléletben az ember "emberi mivolta" is a biológiai
adottságokra redukálódik. Helyesen állapítja meg Rokita (1978), hogy Rogers emberképe ilyen értelemben a
behaviorizmus ortodox emberfelfogásához áll közel, amely megfosztja azt történeti és társadalmi dimenzióitól.
Rogers figyelme teljes mértékben az egyénre irányul, álláspontja individualista humanizmus. Még akkor is így van
ez, ha a 60-as évektől kezdődően érdeklődése a csoportok felé fordult. A csoportban is az egyén érdekli elsősorban,
a csoport nem öncél, hanem eszköz arra, hogy az egyén növekedését szolgálja. A csoport szerkezete, funkciója, az
amennyivel több, mint tagjainak összege, nem érdekli különösebben.
Rogers felfogásának még egy sajátosságára kell rámutatnunk. Az objektív valóság és az észlelő szubjektum
viszonyában számára az utóbbi a döntő. Az un. "objektív valóság" csak az észlelő alany szemszögéből érdekes, az
észlelő alany a világ középpontja. "Minden egyén egy állandóan változó tapasztalat-világban létezik, amelynek ő a
középpontja" (Rogers, 1973). Érthető, ha marxista bírálói szubjektív idealizmussal vádolják (Rokita, 1978). Ez a
kritika mégis igazságtalan, hisz az objektív valóság tagadásáról egyáltalán nincsen szó, csupán arról, hogy Rogers
emberképében a szubjektív élménymód válik a vizsgálódás "objektumává". A valóság átélésének egyéni módja,
struktúrája, az egyén beállítódásai képezik a SZKM fókuszát. Ezért Rogers a modern kognitív pszichoterápia
előfutárának is tekinthető.
Rogers emberfelfogásának hiányosságai nagyrészt a szociális dimenzió jelentőségének alábecsüléséből fakadnak.
Az ember szociális vonatkozásai sokkal nagyobb szerepet játszanak a lelki egészségfenntartásában, minthogy azt
Rogers elgondolja. Az egyén környezetével dinamikus rendszert alkot, amelynek saját, az egyént meghaladó
törvényszerűségei vannak. Napjainkban a pszichoterápia rendszer-szemlélete elsősorban a családterápiák területén
bontakozik ki. A csoportok törvényszerűségeit leíró csoportdinamika sem vezethető le maradék nélkül az
egyénekből. A GYB mai képviselője Rogers emberképét még egy vonatkozásban is hiányosnak tartja. A
növekedési potenciál előtérbe állítása óhatatlanul felveti az emberben a kérdést: növekedni, de hova, meddig,
miért? Ezekre a kérdésekre Rogerstől választ nem kapunk. A növekedés - öncél -, az ember önmagába reked, a
másik iránti igény is csupán a kölcsönös értékelés és megbecsülés kinyilvánítását szolgálja. A másik: eszköz arra
hogy az egyén önmagára reflektálhasson. Bármennyire humanista ez a nézőpont (sok bírálója szeretetprédikátornak
gúnyolta), mégis, hangsúlyozom, individualista, a szónak olyan értelmében, amely nem negatív, de valami hiányt
jelent. Rogers az értékkategóriák fontosságát is hangsúlyozza, de ez nem látszik többnek, mint a díszlet az
individuum oltárán. Úgy vélem, ezt a hiányt a személy transzcendens dimenziójának újrafelfedezése töltheti be.
86
Érdekes kipillantanunk a modern bölcselet egy-egy párhuzamos vonulatára. A növekedés Teilhard de Chardin
(1980) filozófiájában is alapvető szerepet játszik. Az ember növekedése része a mindenség mozgásának, amelynek
- szembe Rogersszel - határozott, transzcendens iránya van (ómega pont). A dialógust középpontba állító
filozófusok, vagy pszichoterapeuták ma már a "másikat" az egyén szerves részének tekintik (Buber, 1970). Lacan
(1966) szerint az Én definíciója elválaszthatatlan a Másiktól, az Én csak a Másik által létezik ("L'Autrui").
Az ember lényegéhez tartozik, hogy meghaladja (transzcendálja) önmagát. A növekedésnek önmagában nincs
értelme. A személy önmagát meghaladó mozgásának irányát megszabni: nem lehet a GYB feladata. Mégis, segítő
hivatások képviselőitől elvárható, hogy saját maguk számára választ tudjanak adni az ember transzcendenciáját
érintő kérdésekre. Végül is az élet értelmére adott egyéni válaszról van szó amely nélkül hitelét veszti minden
törekvésünk, amely olyan egyének megsegítésére irányul, akik minduntalan ezeket a kérdéseket vetik fel. Az élet
értelmének kérdése áll Frank (1982) pszichoterápiás iskolájának középpontjában.
Rogers szellemi teljesítménye a XX. század lélekgyógyászatában kiemelkedő jelentőségű. Szelleméhez lennénk
hűtlenek, ha nem törekednénk arra, hogy nézeteit meghaladjuk.
A SZKM mai képviselői az irányzat alapértékeit (a "növekedési potenciál", vagy a személy aktualizálódási
tendenciája stb.) megőrizve, keresik a kapcsolatokat a mai bölcseleti áramlatokkal. Az eredetileg előtérben álló
individualizmus egy ökológiai gondoldódásmódban oldódik fel, amely a személy szociális és egzisztenciális
dimenziója mellett a metafizikai vonatkozásokat is figyelembe veszi. A modern személyközpontú pszichoterapeuta
által képviselt főbb értékeket Speierer (1985) két csoportra osztja: posztmaterialista értékek (Oldemeyer, 1979) és
ökológiai értékek (Capra, 1983). Előbbiek pl.: a természetnek rendszerként való felfogása, a vallások, metafizikák
szerepének elismerése, a szolidaritás-elv stb. Az ökológiai értékek közé sorolhatjuk az egészség újszerű felfogását,
amelyben a szabadság jelentős szerepet játszik. A gyógyító folyamatban a beteg szerepe és aktív részvétele
felértékelődik.
A pszichoterápiákban a közös vonások kerülnek előtérbe. A terapeuta szerepe olyan, mint a katalizátoré, feladata
elsősorban a változás feltételeinek megteremtése, a kliens figyelmének megfelelő irányítása belső és
interperszonális kommunikációs folyamatok irányába.
A SZKM a gondolkodásnak rugalmas rendszere, amely élő kapcsolatban van a kor szellemi áramlataival. A
pszichoterápiák a 2. évezred végén egymás felé közelednek, és egy közös elméleti alap körvonalai bontakoznak ki.
A SZKM a közös alap kimunkálásában valószínűleg jelentős szerepet fog játszani. Tartós, jövőbemutató hozadéka,
hogy a terapeuta-attitűdöket rendszerbe foglalta, az empátiás kommunikáció és az önkép szerepét a terápia
középpontjába állította.
NÉHÁNY TOVÁBBI JÓ TANÁCS
Az eddigi fejezetek során többször utaltam a különböző pszichoterápiás elméletekre. Bár ez a könyv a SZKM
jegyében íródott, az olvasó érezheti, hogy a szerző bizonyos távolságtartással kezeli az elmélet egyes
megállapításait. Különösen vonatkozik ez az SZKM emberképére, amely a 3. évezred küszöbén már elégtelennek
tűnik. A XX. század nagy kollektivista kísérlete szemünk előtt omlik össze. Bebizonyosodott, hogy a személynek
elsőbbséget kell tulajdonítanunk "a fejlődését biztosító anyagi szükségszerűségekkel és a kollektív berendezésekkel
szemben" (Mounier, (1949). Az új emberkép nem a klasszikus kapitalizmus individualizmusa, hanem a személynek
egy olyan értelmezése, amelyet századunk perszonalista filozófusai fogalmaztak meg (Stern, Mounier, Buber).
Ebben a felfogásban a személy alapvető sajátossága a vocation, elhivatottság, valami iránt, ami a személy téri és
idői határait meghaladja, transzcendálja. A személy elhivatottságra ébredése a "conversio", a saját erők átfordítása
személyen túli vonások irányába (Mounier). Ez az átalakulás, metanoia, képezheti a segítő kapcsolatok végső
célját.
Az alábbiakban olyan téziseket fogalmazok meg, amelyek ennek a végső célnak az előmozdítását szolgálják.
A SZKM klasszikus kereteit ezúttal átlépjük, nem megtagadva annak értékeit, hanem tovább építve azokat.
1. Minden segítő kapcsolatban arra törekszünk, hogy a segítendőt meggyőzzük: világ- és önképe az értelmezési
módoknak csupán egyik lehetséges változata. Ebből következik, hogy a segítség végül is új értelmezési keretek
kimunkálását jelenti. Ennek kapcsán a személy idői dimenziói is kitágulnak, hosszú távú célok fogalmazódnak meg
(jövő). Az egyén szorosabb egységet alkot saját egyéni történetével, és kultúrájának értékeivel (múlt).
2. A segítő kapcsolatban közös kreatív tevékenység folyik, amely a problémadefiníció - alternatívák - döntés
akcióláncok sorozatán át valósul meg. Ennek folyamán új nézeteket, jelentéseket, értékeket fogalmazunk meg,
figyelembe véve a személy élettörténetét és kulturális adottságait.
3. A GYB - nyelvi jelenség. Arra törekszünk, hogy a segítendő személy önmagáról minél több állítást fogalmazzon
meg. A terápia folyamán ezek az állítások módosulnak, s az egyén önmagáról új kijelentéseket alkot. A szakember
azáltal segít, hogy a kijelentések mélyebb rétegeire, a nem verbális közlésekre tudatosan képes reagálni (empátia), s
ezáltal a személy önképe és reális énje közelebb kerül egymáshoz. Ebből a szempontból másodlagos, hogy az
egyén kijelentéseinek mi a konkrét tartalma.
5. Az egyes iskolák eltérő nyelvezetet használnak, s a terápia során saját fogalmi rendszerüket hívják elő a
kliensből is. Az eltérő terminológia mögött azonos folyamatok zajlanak le. A szakember legyen tisztában azzal,
hogy saját nézetrendszere átfordítható más "nyelvre" is.
6. Ne kötelezzük el magunkat szorosan egy irányzathoz. Legyünk nyitottak más megközelítések iránt, sót,
87
alkalmasint éljünk különböző nézetek és szemléletek módszereivel. A kezdő terapeuta ugyanakkor először
alaposan sajátítsa el egy iskola fogalomrendszerét, s csak azután tegyen kirándulásokat más területekre. Az
irányzatok feletti nemes eklekticizmus nem azonos azzal, amikor innen-onnan felcsipegetett felszínes ismeretek
alapján (inkább ismeretek híján) nyilvánítjuk ki, hogy "eklektikusok" vagyunk.
7. A pszichoterápiás iskolák nézetrendszere nem üdvtan, vallás vagy világnézet-pótlék. A segítő hivatás
követelménye, hogy saját kialakult világnézetünkre, értékrendünkre támaszkodhassunk, amely a terápiás
elméleteken kívülről táplálkozik. A bajba jutott személy végső kérdései, mint láttuk, önmagán kívülre mutatnak.
Nehéz elképzelni, hogy ebben olyan valaki nyújtson segítséget, aki ilyen kérdésekkel még soha nem került
kapcsolatba (értékrend, világnézet, az élet értelméről vallott felfogás stb.).
8. Minden terápia tanulási folyamat - a terapeuta számára is. Közhely, hogy minden személy egyedi, minden
probléma más, egyik terápia sem hasonlít a másikhoz. A GYB során nem csak a kliens, de a terapeuta is számos
"aha" élményen megy keresztül. Sikeres terápia egy másik ember elfogadását, egyúttal a terapeuta nyitottságának
növekedését is jelentheti. A terápia ezzel szemben nem lehet a terapeuta rejtett öngyógyító törekvéseinek
megvalósulása (ilyen esetben a terápia eredménytelen, akár ártalmas is lehet). 9. A segítő hivatások gyakorlóit az a
veszély fenyegeti, hogy mindennapi életükben is segítő típusú kommunikációt folytatnak. (Nem egyszer ezzel
hárítják el az intim kapcsolatok "fenyegetését"). Ez elmagányosodáshoz, következésképp lelki zavarok
kialakulásához vezethet (Schmidbauer, 1985). Baráti kapcsolatok ápolása legalább olyan fontos, mint a rendszeres
szakmai továbbképzés. 10. A segítő hivatások gyakorlói alakítsák ki saját egyéni nézetrendszerüket, stílusukat, a
szakma ismeretei adta lehetőségeken belül. A segítő hivatás nem rögzült mesterfogások rendszere, hanem inkább
állandó mozgás, keresés, útonlevés. Az első "terapeuták" a II. században Alexandria környékén alkottak közösséget
(a szó maga istenkeresőt jelent). E közösségek úgy jöttek létre, hogy az adott társadalomban új kérdések merültek
fel, és válaszok iránti fokozott érdeklődés nyilvánult meg. A "terapeuták" útkeresése mások számára is vonzóvá
vált, s egyre többen fordultak tanácsért a sivatagban lakó atyákhoz. Az ember természeténél fogva úton lévő, homo
viator. A terapeuta az, akit az útelágazásnál néha, eligazítást kérve, megszólítanak.

RÖVIDÍTÉSEK
EMP empátia
FFP fully functioning person
FNE feltétel nélküli elfogadás
GYB gyógyító beszélgetés
KI kliens
KON kongruencia
ÖF önfeltárás (önexploráció)
SZKM személyközpontú megközelítés
Thta terapeuta
VERB verbalizáció

88