Danielle Steel

A SORS KEREKE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Danielle Steel: Fine Things
Published by Dell Publishing a Division of Bantam Doubleday Dell
Publishing Group, Inc., New York
1987 by Danielle Steel
Author's photo copyright by Charles Bush
The cover format and design of this book are protected
trade dresses and trademarks of Dell Publishing,
a division of Bantam Doubleday Dell
Publishing Group, Inc.
Fordította László Zsófia
Harmadik kiadás
Fedéltipográfia: Szakálos Mihály
Hungarian edition
by Európa Könyvkiadó, 1990, 1994
by Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
Hungarian translation
by László Zsófia, 1990, 1994, 1999

1
Első fejezet
Szinte lehetetlen volt eljutni a Lexington és a 63. utca
sarkára. Süvöltött a szél, és a hófúvás a nagyobb autók
kivételével mindent betemetett. A buszok a 23. utca ma-
gasságában leálltak, fagyott dinoszauruszokként tömö-
rültek egy kupacban, és csak ritkán indult neki egy-egy
északnak, nehézkesen cammogva a hóekék vágta nyo-
mon, hogy néhány bátor, könnyező szemű és szélfútta,
piros arcú utas felszállhasson rá - a kapualjakból szalad-
tak elő, karjukat égnek emelték, és csaknem hason tették
meg az utat a járda széléig. Bernie-nek ráadásul még a
szakállára is jégcsapok fagytak.
Taxinak meg végképp nem volt se híre, se hamva.
Bernie tizenöt perces várakozás után fel is adta, és gyalog
indult el délnek a 79. utcától. Gyakran ment gyalog a
munkahelyére. Mindössze tizennyolc tömb volt a távol-
ság háztól házig. De aznap, miközben a Madison sugár-
úttól elsétált a Park Avenue-ig, majd a Lexingtonnál
jobbra fordult, megtapasztalta, milyen gyilkosan jeges a
szél, és csupán négysaroknyi távolságot tett meg. Akkor
feladta. Egy barátságos portás beengedte az egyik épület
előcsarnokába. Mindössze néhány mindenre elszánt hon-
polgár álldogált a megállóban, arra a buszra várva, ame-
lyik órák alatt ért a Madison sugárút végére, majd meg-
fordult, és a Lexingtonon elindult visszafelé, délnek,
hogy a várakozókat munkába vigye. Az épelméjűbbje
2
eleve feladta a dolgot, amikor reggel az ablakon kinézve
megpillantotta a hófúvást, és úgy döntött, el sem indul
hazulról. Bernie biztosra vette, hogy az áruház kongani
fog az ürességtől. De ő nem az a fajta volt, aki szívesen
üldögél otthon, malmozik, vagy bámulja a könnyfacsaró
televíziós sorozatokat.
És nem is muszájból indult el otthonról. Bernie ugyan-
is egy héten hat napot dolgozott, és még akkor is elindult,
amikor, mint ezen a napon, nem is kellett volna, mert
nagyon szerette az áruházat, a munkahelyét. Azt ette,
mondta és szívta be levegő gyanánt, ami a Wolff Áruház
földszintje és nyolcadik emelete között történt. Ez az év
pedig különösen fontos állomás. Hét új kollekciót mu-
tatnak be, közülük négy neves európai divattervezők
munkája, és nagy valószínűséggel alapvetően megválto-
zik az amerikai készruhapiac, mind a női, mind a férfidi-
vat terén. Ezen járt az esze, miközben a hótorlaszokat
bámulta a belvárosba araszoló buszról, de nem a havat
látta, nem az autóbusz felé bukdácsoló embereket, azt
meg végképp nem, hogyan vannak felöltözve. Lelki sze-
mei előtt megjelent a tavaszi kollekció, mégpedig úgy,
ahogyan novemberben Párizsban, Rómában és Milánó-
ban látta: gyönyörű nők viselték ezeket a ruhákat, úgy
suhantak végig a kifutón, akár a különlegesen kecses ba-
bák, minden a lehető legtökéletesebben állt rajtuk, és
Bernie hirtelen úgy érezte, mégiscsak jó, hogy munkába
3
indult ezen a napon. Még egyszer meg akarta nézni azo-
kat a modelleket, amelyek a következő héten a nagy di-
vatbemutatón szerepelnek majd. Miután kiválogatta a
darabokat, majd áldását adta rájuk, meg akart bizonyo-
sodni arról is, hogy a megfelelő manökenek viselik majd
őket. Bernard Fine mindenen rajta tartotta a szemét, az
egyes osztályok elszámolásától kezdve a ruhák beszerzé-
sén át egészen a manökenek kiválasztásáig, valamint a
legelőkelőbb vásárlóinak küldendő meghívók formájáig.
Úgy érezte, mindez a feladatai közé tartozik. Minden
részlet fontos. Szerinte az áruház semmiben sem külön-
bözött az acélipar legnagyobb gyárától, vagy éppenséggel
a Kodak cégtől. Áruval foglalkoznak, nem is kevéssel, és
rajta is múlott, milyen hatást keltenek ezek a termékek.
Az egészben csak az volt az őrület, hogy ha tizenöt év-
vel korábban, mint a Michigani Egyetem futballsztárjá-
nak, valaki azt mondja neki, hogy egykor majd érdekelni
fogja, milyen alsóneműt viselnek a manökenek, és hogy
vajon az estélyi ruháknak sikere lesz-e, nos, akkor bizo-
nyára kineveti az illetőt, sőt az sem kizárt, hogy behúz
neki egyet. Ma már bizony furcsállotta akkori önmagát,
és olykor, nyolcadik emeleti irodájában üldögélve, el is
mosolyodott az emléken. A Michigani Egyetemen - az
első két évben legalábbis - sokoldalú atléta volt; később
az orosz irodalom lett a szakterülete. A második év első
félévében Dosztojevszkij jelentette számára a hőst, akivel
4
csak Tolsztoj vetekedhetett, és nyomukban rögtön Shei-
la Borden következett, némileg haloványabb hírnévvel.
Bernie a kezdő orosz nyelvi szemináriumon találkozott
vele, mert úgy gondolta, az orosz klasszikusokat fordí-
tásban nem tudja kellőképpen élvezni, ezért aztán be-
iratkozott egy gyorstalpaló nyelvtanfolyamra a Berlitz
iskolába, ahol megtanulta, hogyan kell megkérdezni,
merre van a postahivatal, a mellékhelyiség, és hogy me-
lyik vágányról indul a vonat, az akcentusa meg ráadásul
egészen elbűvölte a tanárát. A lelke azonban az egyetemi
orosz nyelvi szemináriumon izmosodott meg igazán. No
meg Sheila Bordenen. Az első sorban ült, hosszú, fekete,
egyenes szálú haja romantikusan a derekát verdeste, leg-
alábbis a fiú úgy találta, a teste pedig ruganyos volt és iz-
mos. A lány azért járt erre a szemináriumra, mert rajon-
gott az orosz balettért. Ötéves kora óta táncol, mesélte a
fiúnak, amikor először beszélgettek, és az ember nem
értheti meg a balettet anélkül, hogy az oroszokat megér-
tené. A lány nyugtalan volt, feszült és nagy szemű, a teste
csupa kecsesség és báj, és egészen lenyűgözte a fiút, ami-
kor a rákövetkező napon elment, hogy megnézze Sheila
táncát.
A Connecticut állambeli Hartfordban született, apja
egy bankban dolgozott, a lány plebejusnak tartotta.
Olyan családra vágyott, amelyben visszamenőleg is nagy
szerepet kap a pátosz: tolószékben ülő anyára, olyan
5
apára, aki nem sokkal az ő születése után tébécében
meghalt. Egy évvel korábban Bernie kinevette volna
ezért, ám másodéves korában már nem. Húszévesen na-
gyon is komolyan vette a lányt, el is mesélte az anyjának,
amikor szünidőre hazautazott, hogy Sheila milyen re-
mekül táncol.
- Zsidó? - kérdezte az anyja, amikor meghallotta a
lány nevét. A Sheila ír névként élt a tudatában, a Borden
meg egyenesen rémisztően hangzott. De nem kizárt,
hogy egykor Boardman volt, Berkowitz, vagy az ég tudja,
mi. Bernie iszonyúan dühös volt az anyjára az ilyen kér-
désekért, egyébként világéletében szüntelenül ilyenekkel
bombázta, már akkor is, amikor még nem is érdekelték a
lányok. "És ez a fiú zsidó? ... Hát az a lány? . . . Mi az anyja
lánykori neve?... Megvolt tavaly a bármi cvója? Mivel
foglalkozik az apja? Ez a lány ugye tényleg zsidó?" Talán
mindenki zsidó? Legalábbis Fine-ék minden ismerőse.
A szülei azt szerették volna, ha a Columbiára, esetleg a
New York-i egyetemre iratkozik be. Az anyja még erő-
szakoskodni is megpróbált. Bernie-t azonban csak a mi-
chigani egyetemre vették fel, ami megkönnyítette a dön-
tését. Megmenekült! Bevette magát a szabadság honába,
hogy szőke, kék szemű lányok százaival randevúzzon,
akiknek sejtelme sincs, mi az a gefilte fis, a kreplah, a
knis, és azt sem tudták, mikor van Pészah. Kellemes vál-
tozatosságot jelentett számára, mert addigra már minden
6
lánnyal randevúzott a Scarsdale-ben, akit az anyja meg-
felelőnek tartott, és torkig volt velük. Valami újra, valami
másra vágyott, talán egy kicsit olyanra, ami tiltott. És
Sheila mindezt megtestesítette. Emellett még lélegzet-
elállítóan szép is volt a fekete szemével és dús fekete hajá-
val. A lány ismertette meg Bernie-t olyan orosz írókkal,
akiknek még a nevét sem hallotta, és minden egyes művet
el is olvastak - természetesen fordításban. A szünidőben
Bernie megpróbált ezekről a könyvekről beszélni a szü-
leinek, de hasztalan.
- A nagyanyád orosz volt. Ha akartál volna, tőle meg-
tanulhattál volna oroszul.
- Az nem lett volna ugyanaz. Különben is folyton jid-
disül beszélt... - A hangja elfúlt. Utált veszekedni a szü-
leivel. Az anyja viszont élt-halt a vitatkozásért. Ez volt
élete talpköve, legnagyobb öröme, kedvenc foglalatos-
sága. Mindenkivel vitatkozott, de kiváltképpen a fiával.
- Ne beszélj tiszteletlenül a halottakról!
- Nem beszéltem tiszteletlenül. Csak azt mondtam,
hogy a Nagyi folyton jiddisül beszélt...
- Gyönyörűen beszélt oroszul is. Csak tudnám, mi
hasznod lesz neked az oroszból? Tudományokkal kellene
foglalkoznod, ma erre van szükségük a férfiaknak ebben
az országban, például a közgazdaságtanra. - Az anyja
szerette volna, ha orvos lesz, mint az apja, vagy legalább
ügyvéd. Apja fül-orr-gégész volt, és szakterülete egyik
7
kiválóságának számított. De Bernie-nek gyerekkorában
sem jutott eszébe, hogy az apja nyomdokába lépjen.
Tisztelte ugyan az apját, de nem állt szándékában orvos-
nak menni. Mással akart foglalkozni, nem azzal, amit az
anyja megálmodott.
- Azt mondd meg nekem, a kommunistákon kívül ki
beszél oroszul? - Például Sheila Borden. Bernie szomo-
rúan pillantott az anyjára. Csinos volt ma is, mint világ-
életében. Bernie soha nem röstelkedett az anyja vagy ép-
penséggel az apja megjelenése miatt. Apja magas, cingár
férfi volt, sötét szemű, őszülő hajú, gyakorta szórakozott
pillantású. Imádta a foglalkozását, és szüntelenül a bete-
geire gondolt. Bernie azonban tudta, ha szüksége van rá,
az apját mindig megtalálja. Az édesanyja évek óta fes-
tette a haját, "sarki ezüst" szőkére, és jól is állt neki.
A szeme zöld volt - Bernie ezt tőle örökölte - az alakját
pedig sikerült megőriznie. Sötét kosztümjei, fekete ruhái
egy vagyonba kerültek a Lord és Taylornál vagy a Saks-
nél. Úgy festett, ahogy egy anyának festeni kell. - És kü-
lönben is, minek tanul az a lány oroszul? Hova valósiak a
szülei?
- Connecticutban élnek.
- Jó, de merre? - Bernie csaknem megkérdezte, vajon
látogatóba készül-e hozzájuk.
- Hartfordban, de nem mindegy?
- Ne szemtelenkedj, Bernard! - Mesterkélt sértődött-
8
ség jelent meg az arcán, mire Bernard összehajtotta a
szalvétáját, és hátratolta a székét. Valahányszor az any-
jával vacsorázott, mindig beléállt a gyomorgörcs. - Most
meg hova mész? Ki mondta, hogy felkelhetsz az asztal-
tól? - Mintha még mindig ötéves lenne. Bernard olykor
gyűlölt hazamenni. Azután meg gyötörte miatta a bűn-
tudat. Végül az anyjára haragudott meg, amiért bűntu-
datot ébresztett benne, amiért nem érzi jól magát otthon.
- Még tanulnom kell, mielőtt visszamegyek.
- Tiszta szerencse, hogy már nem futballozol. - Az
anyja többnyire olyanokat mondott, amitől kitört a fiú-
ból a lázadó. Legszívesebben hátrafordult volna, hogy a
szemébe vágja: visszatért a csapatba, vagy hogy nemré-
giben balettet kezdett tanulni Sheilával, hogy egy kicsit
bosszantsa.
- Ez a döntés nem szükségszerűen végleges, Mama.
Ruth Fine haragos tekintetet vetett fiára. - Erről be-
szélj Apáddal! - Lou ugyanis mindig tudta, mit tegyen.
Az asszony már régen megbeszélte a dolgot a férjével. Ha
Bernie megint rákap a futballra, akkor felajánl neki egy új
autót... Ha Bernie tudott volna róla, valószínűleg meg-
pukkad dühében, és nemcsak visszautasítja az autót, ha-
nem nyomban visszatér a futballcsapatba. Gyűlölte, ha
zsarolták. Miként nemegyszer az anyja gondolkodás-
módját is, azt az óvó tyúkanyó viselkedést, amelyről a
férje józanabb álláspontja ellenére képtelen volt leszokni.
9
Egykének lenni bizony nem könnyű, és amikor vissza-
utazott Ann Arborba, Sheila is egyetértett vele. Ő sem
viselte egykönnyen az otthoni vakációt. Ráadásul egyet-
lenegyszer sem találkozhattak, bár Hartford nem a világ
vége, de akár az is lehetett volna. Sheila kései gyerek volt,
és a szülei úgy bántak vele, mint egy dísztárggyal: vala-
hányszor elment hazulról, rettegtek, hogy baja esik, ki-
rabolják, netán megerőszakolják, hogy elcsúszik a jégen,
hogy nem a megfelelő fiatalemberrel találkozik, és nem a
megfelelő iskolába jár. Nem örültek neki, hogy lányuk
éppen a michigani egyetemen tanul, de Sheila megma-
kacsolta magát. Pontosan tudta, hogyan érheti el azt,
amit akar. A szülei ragaszkodását roppant terhesnek
érezte. Így átérezte Bernie helyzetét, és a húsvéti szünet
után egy tervet kovácsoltak. Nyáron majd Európában
találkoznak, és legalább egy hónapot utazgatnak anélkül,
hogy bárki is tudna róla. És így is történt.
Maga volt az üdvözítő boldogság, hogy kettesben lát-
hatták először Velencét, Párizst és Rómát. Sheilának
szinte eszét vette a szerelem, és amikor Ischiában mezte-
lenül hevertek a homokban egy elhagyatott tengerpart-
szakaszon, a lány hollófekete haja beborította a vállát,
Bernie tudta, hogy ilyen szép nőt még az életében nem
látott. Olyannyira nem, hogy titokban azt fontolgatta,
feleségül kéri. De azután ez mégiscsak terv maradt. Úgy
képzelte, karácsonykor lesz az eljegyzésük, majd rákö-
10
vetkező júniusban, miután kézhez kapják a diplomáju-
kat, összeházasodnak... Angliában is időztek, meg íror-
szágban, majd egyazon repülőgépen indultak haza Lon-
donból.
Az apja, mint mindig, ezúttal is operált. Az anyja pedig
kijött eléje a repülőtérre, holott Bernie táviratban kérte,
hogy ne jöjjön. Lelkesen integetett a fiának, új, nyers-
gyapjú színű Ben Zuckerman-kosztümjében, frissen fri-
zérozva jóval fiatalabbnak látszott a koránál. Anyja iránti
szeretetteljes érzései azonban nyomban elpárologtak
Bernie-ből, mihelyt az asszony észrevette fia útitársát. -
Hát ez meg kicsoda?
- Ő Sheila Borden, Mama. - Mrs. Fine-t láthatóan az
ájulás kerülgette.
- Ti kettesben utazgattatok ennyi ideig? - Bernie hat
hétre elegendő pénzt kapott a szüleitől a huszonegyedik
születésnapjára. - Ti együtt utazgattatok... ilyen szé-
gyentelenül? - Bernie legszívesebben elsüllyedt volna
ennek hallatán, Sheila viszont úgy mosolygott a fiúra,
mint akit cseppet sem érdekel az egész.
- Ne izgulj, Bernie, semmi baj... majd megkeresem a
hartfordi buszt... - Kedvesen rámosolygott, felkapta
hatalmas sportszatyrát, és máris eltűnt, anélkül, hogy
elbúcsúzott volna. Bernie anyja a szemét törölgette.
- Mama, kérlek...
- Hogyan tehettél ilyet velünk?
11
- Nem hazudtam. Megmondtam, hogy barátokkal
megyek. - Bernie arca vörös volt, és azt kívánta, bárcsak
megnyílna a föld és elnyelné. Nem akarta többet látni az
anyját.
- Te ezt a barátodnak nevezed?
A fiúnak nyomban eszébe jutottak a szeretkezéseik - a
tengerparton, a parkokban, folyók partján, apró kis szál-
lodai szobákban. Bármit mond is az anyja, ezeket az em-
lékeket semmi el nem veheti tőle. Harcias tekintetet ve-
tett az asszonyra.
- Igen, Sheila a legjobb barátom! - Felkapta a pogy-
gyászát, faképnél hagyta az anyját, és elindult kifelé, el-
követte azonban azt a hibát, hogy egyszer visszanézett, és
látta, hogy az anyja ott áll és sír. Ezt már nem hagyhatta
annyiban. Visszament, bocsánatot kért, azután utálta
magát ezért a gesztusért.
Ősszel, az egyetemen, a románc tovább folytatódott, és
a Hálaadás körüli tanítási szünetben, Bernie felautózott
Hartfordba, hogy találkozzék Sheila szüleivel. A szülők
udvariasan, ámde hűvösen fogadták, nyilván váratlanul
érte őket, hogy Sheila valamit nem mondott el nekik, és
amikor visszarepültek az egyetemre, Bernie kérdőre
vonta a lányt.
- Kiborultak attól, hogy zsidó vagyok? - kérdezte.
Furdalta a kíváncsiság. Tudni akarta, vajon a lány szülei
olyan elvakultak-e, mint az övéi, bár ez valószínűtlennek
12
tűnt. Senki nem lehetett olyan elvakult, mint Ruth Fine,
Bernie legalábbis szentül hitte.
- Dehogyis. - Sheila szórakozottan mosolygott, és
meggyújtott egy marihuánás cigarettát a repülőgép leg-
hátsó ülésén, útban Michigan felé. - Szerintem csak meg
voltak lepve. Eszembe se jutott, hogy megemlítsem, hisz
nincs jelentősége. - Bernie ezt szerette benne. Azt, hogy
mindent olyan könnyedén vesz. Semmiből nem csinált
nagy ügyet. Bernie maga is szippantott néhányat a ciga-
rettából, majd óvatosan elnyomták a csikket. - Azt
mondták, kedves fiú vagy.
- Ők is rokonszenvesek. - Bernie hazudott. Valójában
iszonyúan unalmasnak tartotta Sheila szüleit, és meg-
lepte, mennyire nincs stílusérzéke az anyjának. Az idő-
járásról beszélgettek, a világ eseményeiről, és az égvilá-
gon semmi másról. Mintha légüres térben telt volna az
idő, vagy a hírek végeérhetetlen kommentárfolyamában.
Sheila annyira elütött tőlük, de ő hasonlóképpen véleke-
dett Bernie-ről. Egyetlen találkozásuk alapján hisztéri-
kusnak titulálta Bernie anyját, és a fiú nem ellenkezett. -
Eljönnek a diplomaosztásra?
- Hülyéskedsz, ugye? - kérdezte a lány. - Anyám már
attól sírva fakad, ha beszélünk róla. - Bernie még mindig
azt fontolgatta, hogy feleségül veszi, de nem szólt róla.
Bálint-napon, a szeretet ünnepén, csodaszép briliáns-
gyűrűvel lepte meg, amit a nagyszüleitől örökölt pénzből
13
vett. Egyetlen kis négyszögletesre csiszolt kő díszítette,
igaz, csupán kétkarátos, de gyönyörű. A vásárlás napján,
útban hazafelé, már szinte fuldoklott az izgalomtól. Le-
döntötte a lányt a lábáról, erőteljesen szájon csókolta,
majd laza mozdulattal az ölébe dobta a piros díszpapírba
csomagolt dobozkát.
- Na, ezt próbáld fel!
Sheila tréfának vette a dolgot, és mindaddig nevetett,
ameddig ki nem bontotta az ajándékot. Ekkor eltátotta a
száját, majd sírva fakadt. Bernie-hez vágta a dobozt,
majd szó nélkül elment, a fiú meg csak állt ott bambán, és
bámult utána. Mindaddig semmit sem értett az egészből,
ameddig aznap este Sheila haza nem jött, és meg nem
beszélték a dolgot. Noha volt külön szobájuk, többnyire
a fiú szobájában éltek, mert az nagyobb volt, kényelme-
sebb, és két íróasztal volt benne. A lány a Bernie íróasz-
talán heverő gyűrűt nézte. - Hogyan tehetted ezt velem?
- Bernie nem értette. Talán a lány túl nagynak találja a
gyűrűt?
- Hogyan tehettem mit? Feleségül akarlak venni! -
Kedvesen a lányra nézett, ő azonban sarkon fordult, és
átsétált a szobán.
- És még azt hittem, hogy érted... évekig azt hittem,
világosan érted, hogy ez így van jól.
- Miről beszélsz?
- Azt hittem, a viszonyunk egyenlők szövetsége.
14
- Hát persze hogy az. De mi köze ennek a gyűrűhöz?
- Nekünk nincs szükségünk a házasságra... az ilyen
hagyományos baromságra. - Undorodva pillantott a fiú-
ra, aki ettől mélységesen megdöbbent. - Nekünk úgy a
jó, ahogy van, és addig, amíg tart. - Bernie első ízben
hallotta így beszélni a lányt, és azon gondolkodott, vajon
mi történhetett vele.
- És meddig tart?
- Ma még igen, talán a jövő héten... - A lány vállat
vont. - Hát aztán? Mi a különbség? De semmi esetre sem
lehet egy briliánsgyűrűvel véglegesíteni.
- Nos, akkor elnézésedet kérem. - Bernie-t hirtelen
elöntötte a düh. Megragadta a dobozt, rápattintotta a fe-
delét, és behajította az íróasztal egyik fiókjába. - Igazán
restellem, hogy ilyen alapvetően burzsoá lépésre vete-
medtem. Folyvást kibújik belőlem a scarsdale-i.
A lány úgy nézett rá, mint aki akkor látja először. -
Nem gondoltam, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítasz
ennek. - Sheilát zavarba ejtette a fiú, legalább annyira,
mintha hirtelen elfelejtette volna a nevét. - Azt hittem,
mindent megértesz... - A kanapéra telepedett, és onnan
nézte, hogy Bernie az ablakhoz sétál, majd szembefordul
vele és ránéz.
- Ide figyelj! Én nem értek semmit. Több mint egy éve
járunk együtt. Tulajdonképpen együtt élünk, tavaly
együtt utaztunk Európába. Szerinted az mi volt? Egy
15
hétköznapi kis viszony? - Számára ennél jóval többet je-
lentett. Már huszonegy évesen sem volt az a fajta férfi.
- Miért használsz ilyen régimódi kifejezéseket? -
A lány felállt, kinyújtózkodott, mintha unatkozna, és
Bernie akkor észrevette, hogy nem visel melltartót, ami-
től a helyzet csak rosszabbodott. Hirtelen ugyanis bor-
zalmasan megkívánta Sheilát.
- Talán még nem jött el az ideje. - Reménykedő pil-
lantást vetett a lányra, és szavait legalább annyira a nad-
rágjában feszülő vágy irányította, mint szíve érzései,
amiért utálta is magát rendesen. -Lehet, hogy több időre
van szükségünk.
De Sheila a fejét rázta. És nem csókolta meg, mielőtt
elment lefeküdni. - Bern, én soha nem akarok férjhez
menni. Nem nekem való. Diploma után Kaliforniába
akarok menni, hogy lazítsak egy kicsit. - Bernie hirtelen
elképzelte Sheilát abban a közegben: egy kommunában.
- Hogyhogy lazíts? Hiszen az zsákutcába vezethet!
A lány mosolyogva megvonta a vállát. - Tudod, Bern,
most éppen erre van szükségem. - A tekintetük hosszan
összefonódott. - Azért köszönöm a gyűrűt. - Halkan
csukta be maga után az ajtót, Bernie pedig hosszú, hosszú
ideig ült a sötétben, és a lányon gondolkodott. Nagyon
szerette, vagy legalábbis azt hitte. Ám a lánynak ezt az
arcát, a mások érzelmei iránti közömbösségét soha nem
látta. Most azonban eszébe jutott, hogyan viselkedett
16
Sheila a szüleivel, amikor ő, Bernie, látogatóban volt ná-
luk. Látszólag cseppet sem érdekelte, mit éreznek a szü-
lei, és mindig bolondnak tartotta Bernie-t, amiért az ha-
zatelefonálgatott, vagy ajándékot vett az anyjának, mi-
előtt hazament. Bernie virágot is küldött az anyjának a
születésnapjára, és ezért Sheila kigúnyolta; Bernie most
hirtelen visszaemlékezett az ilyen esetekre. Lehet, hogy a
lány fikarcnyit sem törődik senkivel, még vele sem. Egy-
szerűen csak éli világát, és teszi, amit épp a kedve tart. És
ez idáig Bernie-re volt szüksége ahhoz, hogy jól érezze
magát, eljegyzési gyűrűre azonban nem tartott igényt.
Mielőtt Bernie lefeküdt, a fiókba tette az ékszeres do-
bozkát. A szíve sziklaként nyomta a mellkasát, miközben
a sötét szobában feküdt, és még mindig a lányon töpren-
gett.
A dolgok azonban ezt követően sem fordultak jobbra.
Sheila egy öntudatépítő csoporthoz csatlakozott, és úgy
tűnt, kedvenc témájuk a Bernie-hez fűződő viszonyának
elemzése. Odahaza minden alkalmat megragadott, hogy
támadást intézzen Bernie értékei, céljai ellen, de még
azért is, ahogyan vele beszél.
- Ne beszélj úgy velem, mint egy gyerekkel! A fenébe
is, hiszen nő vagyok, és ne feledd, hogy a tojásaid csupán
dekorációk, és annak sem valami gyönyörűek! Vagyok
olyan okos, mint te, van bennem annyi kurázsi... az osz-
tályzataim is éppolyan jók... csak az a kis darabka nincs
17
ott a lábam között, de az meg ugyan kit érdekel? - Bernie
megrettent, s amikor a lány abbahagyta a balettet, még
inkább. Az orosz szemináriumra ugyan eljárt, de akkori-
ban már sokat beszélt Che Guevaráról, katonai csizmát
kezdett viselni, és olyan holmikat, amelyeket a katonai
felszerelések üzletében vásárolt. Különösen a férfi alsó-
ingeket kedvelte, amelyeket melltartó nélkül viselt, és
kidomborodtak alóla sötét mellbimbói. Bernie már-már
zavarba jött, ha végig kellett mennie vele az utcán.
- Csak nem gondolod komolyan? - kérdezte Sheila,
amikor szóba került a végzősök bálja, és mind a ketten
úgy vélték, roppant giccses az egész, de Bernie bevallot-
ta, hogy ezzel együtt is szívesen elmenne. Egykoron majd
szép emlék lehet. Végül Sheila is beadta a derekát. De
aznap este derékig kigombolt katonai gyakorlóruhában
jelent meg Bernie lakásán, alatta pedig szakadt, piros
pólóinget viselt. A csizmája nem volt ugyan tőrőlmet-
szett katonai darab, de nagyon hasonlított rá. Mondhatni
tökéletes másolata volt, csak éppen arany festékkel be-
fújva, és a lány nevetve "báli cipellőnek" nevezte. Bernie
csak bámult. Ő azt a fehér szmokingot viselte, ami egy
ismerős esküvőjén volt rajta egy évvel azelőtt. Az apja
vette a Brooks fivéreknél, és mintha ráöntötték volna;
gesztenyeszín hajával, zöld szemével és kora nyári bar-
naságával nagyon jóképű volt. Sheila azonban nevetsé-
gesen festett, és a fiú nem is titkolta a véleményét. - Ot-
18
romba dolog azokkal szemben, akik a bált komolyan ve-
szik. Ha elmegyünk, kötelességünk, hogy rendesen fel-
öltözzünk.
- Az isten szerelmére! - Sheila lehuppant a kanapéra,
és végtelen megvetéssel pillantott rá. - Úgy nézel ki, mint
az admiralitás első lordja. Hogy mit szól majd a csopor-
tom, ha ezt elmesélem!
- Mi nyavalyát érdekli ez a csoportodat?! - Bernie első
ízben veszítette el türelmét e tárgykörben, és a lány
meglepetten nézte, hogy fenyegetően közelít, majd föléje
tornyosul, miközben ő a kanapén hever, katonaruhában,
és arany csizmába bújtatott hosszú, kecses lábát hintáz-
tatja. - Na mozgás, eredj a szobádba, és öltözz át!
- Lófasz a seggedbe - mosolygott fel a lány a fiúra.
- Sheila, komolyan beszélek. Ebben a jelmezben nem
jöhetsz.
- Dehogynem.
- Szó sem lehet róla.
- Akkor nem megyünk.
A fiú egy röpke pillanatig habozott, majd az ajtó felé
indult. - Az lehet, hogy te nem jössz. Én viszont elme-
gyek. Egyedül.
- Mulass jól! - A lány integetett, Bernie pedig füstö-
lögve, némán kiment. És elment a bálba, ahol pocsékul
érezte magát. Nem táncolt senkivel, de azért ott maradt,
hogy bebizonyítsa az igazát. A lány azonban tönkretette
19
számára ezt az estét. És a diplomakiosztást is tönkretette
ugyanezzel a feltűnési viszketegséggel, és a helyzetet még
tovább rontotta, hogy Bernie anyja is jelen volt. Amikor
Sheila felment a színpadra és átvette a diplomáját, rö-
vidke beszédet rögtönzött arról, milyen értelmetlenek a
kormányzat formális gesztusai, meg hogy a világ tele van
elnyomott nőkkel. És az ő nevükben, valamint a sajátjá-
ban, Sheila egyszer és mindenkorra kikérte magának a
michigani egyetemen uralkodó férfi sovinizmust. Azután
összetépte a diplomáját, a közönség levegő után kapko-
dott, Bernie meg legszívesebben sírva fakadt volna. Mit
mondhatott volna az anyjának? Sheilának pedig még
ennél is kevesebbet, amikor aznap este csomagolni
kezdtek. Még azt sem mondta el, mi a véleménye arról,
amit a diplomaosztási ünnepségen művelt. Bernie már
semmit sem akart mondani neki. Jóformán alig váltottak
néhány szót; miközben a lány összeszedte a holmiját a fi-
okokból. Bernie szülei ismerősökkel vacsoráztak a szál-
lodában, másnap Bernie is velük készült ebédelni, hogy a
diplomáját megünnepeljék, aztán valamennyien vissza-
mennek New Yorkba. Elkeseredetten pillantott Sheilára.
Mintha semmivé foszlott volna az elmúlt másfél év. Az
utóbbi hetekben csak kényelemből és megszokásból ma-
radtak együtt. Bernie azonban még mindig nem tudta
megemészteni, hogy vége a kapcsolatuknak. Bár a tervek
szerint Európába készült a szüleivel, nem akarózott el-
20
hinnie, hogy Sheilával mindennek vége. Furcsállotta,
milyen szenvedélyes tudott lenni az ágyban a lány, más-
különben meg milyen rideg. Ez találkozásuk első napja
óta zavarta Bernie-t. Ám Sheilát objektíven megítélni
soha nem tudta. Elsőként a lány törte meg a csendet: -
Holnap este indulok Kaliforniába.
Bernie elképedt. - Úgy tudtam, a szüleid hazavárnak.
Sheila elmosolyodott, és egy halom zoknit gyömöszölt
be a sporttáskájába. - Bizonyára ezt szeretnék. - Ismét
vállat vont, Bernie pedig legszívesebben pofon vágta
volna. Őszintén szerelmes volt belé... feleségül akarta
venni... a lány meg csak azzal törődik, ami éppen jó neki.
A legeslegönzőbb lény volt, akit valaha ismert. - Váró-
listán vagyok a Los Angeles-i járaton, onnan meg majd
autóstoppal megyek tovább San Franciscóba.
- És azután?
- Ki tudja? - Előrenyújtotta a kezét, és úgy nézett
Bernie-re, mintha először látná, mintha soha nem lett
volna közöttük barátság és szerelem. A Michigani Egye-
temen töltött utolsó két évben ez a lány volt élete köz-
pontja, és e pillanatban kötözni való bolondnak érezte
magát. Két évet pazarolt el Sheilára.
- Miért nem jössz át San Franciscóba, ha megjöttök
Európából? Nem bánnám, ha ott találkoznánk. - Nem
bánná? Két év után?
- Nem megyek. - Órák óta először mosolyodott el, a
21
szeme azonban továbbra is szomorú maradt. - Állást kell
keresnem. - Bernie tudta, hogy a lányt nem érdeklik az
efféle apróságok. Diplomájáért húszezer dollárt kapott a
szüleitől, és az erről kiállított csekket bezzeg nem tépte el.
Ebből a pénzből évekig elélhet Kaliforniában. Bernie
meg azért nem keresett állást, mert nem volt tisztában a
lány terveivel. Ettől csak még nagyobb szamárnak érezte
magát. Leginkább arra vágyott, hogy egy kis New Eng-
land-i iskolában orosz irodalmat taníthasson. A jelent-
kezését elküldte, és a válaszra várt.
- Tudod, Bern, szerintem hülyeség, ha az ember
hagyja, hogy a társadalom gépezete magába szippantsa,
hogy olyan állása legyen, amit utál, amikor nincs is
szüksége pénzre.
- Ez csak terád vonatkozik. Engem a szüleim valószí-
nűleg nem életük végéig akarnak eltartani.
- Engem sem. - Csak úgy fröcsköltek belőle a szavak.
- A nyugati parton készülsz állást keresni?
- Idővel.
- Mifélét? Ezekben akarsz parádézni? - Hosszúnad-
rágból levágott, rojtos szárú sortjára és csizmájára muta-
tott. A lány dühbe gurult.
- Pontosan olyan leszel, mint a szüleim! - Ennél go-
noszabbat nem is mondhatott; behúzta sportszatyrán a
cipzárat, majd kezét nyújtotta a fiúnak. - Viszlát, Bernie.
Nevetséges, gondolta magában a fiú, és Sheilára bá-
22
mult. - Ez minden mondanivalód? Két év után? - Elfu-
totta szemét a könny, de nem érdekelte, mit gondol a
lány. - Olyan nehéz elhinni... össze akartunk házasod-
ni... gyerekeket nevelni.
A lányt ez nem hatotta meg. - Nem ez volt a szándé-
kunk.
- Hát akkor micsoda, Sheila? Csak az, hogy két évig
összefeküdjünk? Szerelmes voltam beléd, bármily nehéz
is most ezt elképzelni. - Hirtelen fogalma sem volt róla,
mit láthatott a lányban, és nagyon nehezére esett elis-
merni, hogy bizony az anyjának igaza volt. De még
mennyire. Ezúttal.
- Azt hiszem, én is szerettelek... - Bármennyire küz-
dött is ellene, a lány szája széle megremegett, majd oda-
lépett a fiúhoz, és átölelte a csupasz kis szobában, amely
hajdanán az otthonuk volt. - Sajnálom, Bernie... azt hi-
szem, minden megváltozott... - Mindketten sírtak, a fiú
meg bólintott.
- Tudom... nem tehetsz róla... - Bernie hangja re-
kedten csengett, és azon tépelődött, hogy ha ő nem, akkor
ugyan ki. Megcsókolta a lányt, az meg felnézett rá.
- Ha tudsz, gyere el San Franciscóba.
- Majd igyekszem. - De soha nem került rá sor.
A rákövetkező három évet Sheila egy Stinson Beach
melletti kommunában töltötte, és teljesen eltűnt a fiú
életéből, majd egyszer csak küldött egy karácsonyi lapot
23
meg egy fényképet magáról. Bernie fel sem ismerte vol-
na. A lány a tengerparton lakott egy kivénhedt iskolai
buszban, kilenc felnőtt és hat kisgyerek társaságában.
Neki is volt két gyereke, két lánya, és amikor ezt megírta,
Bernie-t már nem érdekelte, holott sokáig hiányzott neki,
és hálás volt, amiért a szülei nem csináltak nagy ügyet az
esetből. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy az anyja
egy idő múlva már nem emlegette Sheilát, mert örült
neki, hogy a lány eltűnt a fia életéből.
Sheila volt az első lány, akit szeretett, és az álmok csak
lassan merülnek feledésbe. Az európai utazás azonban jót
tett. Tucatnyi lánnyal találkozott Párizsban, London-
ban, Dél-Franciaországban, Svájcban, Olaszországban,
és maga is meglepődött, milyen szórakoztató az utazás a
szüleivel, és idővel nemcsak a szülei szórakoztak a bará-
taikkal, hanem ő maga is.
Berlinben összefutott három iskolatársával, és nagy
murit rendeztek, mielőtt visszatértek a hétköznapokba.
A három fiú közül kettő jogi tanulmányokra készült, a
harmadik meg nősülés előtt állt, és még utoljára ki akart
rúgni a hámból, de főként azért házasodott meg, hogy be
ne hívják katonának. Ez a veszély nem fenyegette Ber-
nie-t, pironkodott is emiatt, gyerekkori asztmáját azon-
ban az édesapja részletesen dokumentálta. Amikor ti-
zennyolc évesen elment a sorozásra, alkalmatlannak
nyilvánították, de ezt két évig a barátainak sem vallotta
24
be. Most azonban cseppet se bánta a helyzetet. A kato-
naságtól nem kellett tartania. Sajnálatos módon mind-
egyik magániskola visszautasította a jelentkezését, mert
nem volt még magiszteri fokozata. Így azután jelentke-
zett a Columbia Egyetemre, hogy tovább tanuljon. Va-
lamennyi megpályázott magániskolától azt a választ
kapta, hogy jelentkezzen egy év múlva, amikor már
megszerezte a magiszteri fokozatot. De ez nagyon távo-
linak tűnt, és cseppet sem lelkesítették azok az általános
kurzusok, amelyekre a Columbiára beiratkozott.
Otthon lakott, az anyja halálra idegesítette, és vala-
mennyi barátja távol volt. Vagy a hadseregben, vagy
egyetemen, vagy másutt vállaltak munkát. Úgy érezte,
egyedül csak ő maradt otthon, így végső elkeseredésében
alkalmi állást vállalt a Wolff Áruházban, a karácsonyi
vásárlási láz idejére, és még az sem zavarta, hogy a férfi-
ruházati cikkek osztályára osztották be, és cipőket kellett
árulnia. Akkorra már minden jobb volt az odahaza
ücsörgésnél, az áruház meg amúgy is mindig tetszett ne-
ki. Hatalmas, elegáns épület volt, ahol kellemes illat ter-
jeng, ahol az emberek jól öltözöttek, ahol még az elárusí-
tó személyzetnek is van stílusa, és a karácsonyi tülekedés
is egy hajszálnyira udvariasabban zajlott, mint egyebütt.
A Wolff Áruház hajdan sokak számára meghatározta a
követendő stílust, s ebből még megmaradt valami, bár
hiányzott a háromsaroknyira lévő Bloomingdale lehen-
25
gerlő eleganciája.
Bernie-t azonban ez is lenyűgözte, mondta is többször
az árubeszerzőnek, hogy szerinte mit kellene tenni, hogy
versenyre kelhessenek a Bloomingdale-lel, de az csak el-
nézően mosolygott. A Wolff Áruház nem akar versenyre
kelni senkivel. Az árubeszerző legalábbis így gondolta.
Az áruház igazgatójában, Paul Bermanban azonban fel-
ébredt a kíváncsiság, mikor elolvasta Bernie egyik fel-
jegyzését. Az árubeszerző, mihelyst hírét vette a feljegy-
zésnek, sűrű bocsánatkérésekkel árasztotta el az igazga-
tót, és megígérte neki, hogy Bernie-t nyomban kirúgatja.
Bermannak azonban egyáltalán nem ez volt a szándéka.
Látni akarta a fiút, akinek ennyi érdekes ötlete van, és így
is tett, és Paul Berman meglátta benne az ígéretet.
Többször is elvitte ebédelni, rettentően mulattatta, mi-
lyen pimasz Bernie, de észlelte okosságát is, és amikor
Bernie elmondta, hogy orosz irodalmat akar tanítani, és
ezért esti tagozatra készül a Columbiára, Berman egy-
szerűen kinevette.
- Kész időpocsékolás!
Bernie ettől egészen elképedt, noha rokonszenvesnek
találta az igazgatót. Csendes, elegáns férfi volt, ügyes
üzletember, aki odafigyel arra, amit mondanak neki. Az
alapító Mr. Wolff unokája volt.
- Az orosz irodalom volt az egyik szakom az egyete-
men, uram - mondta tisztelettudóan Bernie.
26
- Magának menedzserképzőbe kellene mennie.
Bernie elmosolyodott. - Mintha csak az anyámat hal-
lanám.
- És az édesapja mivel foglalkozik?
- Orvos. Gégész, de én mindig utáltam az orvostudo-
mányt. Már a gondolattól is rosszul vagyok.
Berman bólintott. Ezt mélyen megértette. - A sógo-
rom ugyancsak orvos. Én se szenvedhetem a medicinát. -
Összevont szemöldökkel pillantott Bernard Fine-ra. -
No és magával mi lesz? Mihez kezd?
Bernie őszintén beszélt a férfival. Úgy érezte, ennyivel
tartozik neki, és eléggé érdekelte az áruház ahhoz, hogy
megírja azt a bizonyos feljegyzést, mely ezt a beszélgetést
eredményezte. Tetszett neki a Wolff Áruház. Fantaszti-
kusnak találta. De tulajdonképpen nem neki való. Vég-
legesen meg végképp nem. - Megszerzem a magiszteri
fokozatot, jövőre újra megpályázom ugyanazokat az ál-
lásokat, és kis szerencsével két év múlva már egy magán-
iskolában tanítok. - Reménykedően mosolygott, és rop-
pant fiatalnak látszott. Ártatlansága bizonyos mértékig
megható volt, és Paul Berman nagyon rokonszenvesnek
találta.
- És ha közben berántják katonának? - Bernie erre
elárulta, hogy alkalmatlan. - Maga aztán fenemód sze-
rencsés, ifjú ember! Az a kis vietnami kényelmetlenség
komoly zűrré válhat bármelyik nap. Gondolja csak meg,
27
mi történt ott a franciákkal. Beletört a foguk. Ránk is ez
vár, ha nem leszünk óvatosak. - Bernie egyetértett. -
Miért nem hagyja ott az esti tagozatot?
- És akkor mihez kezdjek?
- Ajánlok magának valamit. Maradjon egy évig az
áruházban, mindenfélét megtanulhat, belekóstolhat,
milyen itt az élet, és ha itt akar maradni, meg sikerül be-
jutnia, akkor elküldjük egy menedzserképzőbe. Közben
pedig a helyszínen szerezhet szakmai gyakorlatot. Na,
mit szól hozzá? - Az áruház még soha senkinek nem tett
ilyen ajánlatot, de az igazgatónak tetszett ez a fiú, azzal a
nagy, zöld, tágra nyílt szemével és intelligens arcával.
Nem volt jóképű fiú, de kellemes volt a külseje, az arca
értelmes, kedvességet és szolidságot tükrözött. Mindezt
Paul Berman nagyon megnyerőnek találta, és ezért tette
meg ajánlatát Bernie-nek. Bernie néhány nap gondolko-
dási időt kért, de nem titkolta, hogy az ajánlatot nagyon
behízelgőnek, sőt meghatónak találja. Nagy horderejű
döntés előtt állt. Nem volt biztos benne, hogy mene-
dzserképzőbe akar menni, és nem szívesen adta fel egy
álmos kis vidéki város iskolájáról szőtt ábrándjait, ahol
érdeklődő gyerekeknek Tolsztojt és Dosztojevszkijt ta-
nítana. De az is lehet, hogy mindez ábránd csupán. Máris
halványulni kezdett a kép.
Este beszélt a szüleivel, és még az édesapja is lelkese-
dett. Kitűnő lehetőségnek tartotta, már ha Bernie ezzel
28
akar foglalkozni. És ha a menedzserképző előtt egy évet a
Wolff Áruházban tölthet szakmai tapasztalatszerzéssel,
eldöntheti, van-e kedve hozzá vagy sem. Úgy tűnt, Ber-
nie-nek nincs vesztenivalója, az apja gratulált neki, az
anyja pedig megkérdezte, hány gyereke van Bermannak,
hány fia, vagyis milyenek a kilátások, meg hány lánya
van, és mi lenne, ha az egyiket feleségül venné!
- Ne nyaggasd a gyereket, Ruth! - Lou nagyon hatá-
rozottan mondta ezt a feleségének, amikor aznap este
egyedül maradtak, és az asszony - igaz, hatalmas erőfe-
szítéssel - türtőztette magát, Bernie meg másnap igenlő
választ adott Mr. Bermannak. Örömmel fogadta el az
ajánlatot, Berman pedig azt tanácsolta, hogy egyszerre
több menedzserképzőbe is jelentkezzék. A Columbiát és
a New York-i Egyetemet a közelsége miatt választotta, a
Whartont és a Harvardot pedig a hírnevéért. Tudta, csak
nagy sokára derül ki, hogy felvették-e vagy sem, addig
azonban rengeteg teendő várt rá.
A gyakorlatszerzésre szánt év szinte elrepült. Három
menedzserképzőbe is felvették, csupán a Wharton utasí-
totta el azzal, hogy talán a rákövetkező évben akad szá-
mára hely, ha addig várni kíván, ami nem állt szándéká-
ban. A Columbia Egyetemre esett a választása, ott kezdte
meg tanulmányait, miközben azért heti néhány órát az
áruházban dolgozott. Nem akart semmiből sem kima-
radni, és úgy vette észre, legfőképpen a férfiruhák terve-
29
zése érdekli. Első dolgozata tárgyának is ezt választotta,
és nemcsak jó osztályzatot kapott rá, hanem ötletei egy
része a gyakorlatban is sikeresnek bizonyult, mert Ber-
man hozzájárult, hogy kicsiben kipróbálja. Iskolai elő-
menetele meglehetősen sikeres volt, és miután kézhez
kapta a diplomáját, még hat hónapot Bermannál tanult,
majd elkerült először a férfi, azután pedig a női konfek-
ciórészlegbe. Olyan újításokat vezetett be, amelyeknek
hatását az egész áruházban érezni lehetett, és pontosan öt
évvel azután, hogy belépett a Wolff Áruházba, ő szá-
mított a legfényesebben tündöklő csillagnak. Így azután
szinte arculcsapásként érte, amikor egy derűs tavaszi dél-
utánon Paul Berman közölte, hogy két évre áthelyezi a
chicagói áruházba.
- De miért? - kérdezte. Chicago olyan volt, mintha
Szibériába küldték volna. Nem akart sehova se menni.
Imádta New Yorkot, és kiválóan végezte a munkáját az
áruházban.
- Egyrészt azért, hogy megismerd a Közép-Nyugatot.
Másrészt pedig - Berman sóhajtva rágyújtott egy szivar-
ra - szükségünk van ott rád. Nem mennek ott olyan jól a
dolgok, mint szeretnénk. Szükségük van egy kis frissí-
tésre, és tőled majd megkapják. - Rámosolygott fiatal
barátjára. Kölcsönösen igen nagyra becsülték egymást,
ezúttal azonban Bernie szembe akart vele szállni. De ve-
szített. Berman nem tágított, és két hónap múlva Bernie
30
Chicagóba repült, egy évre rá pedig kinevezték igazga-
tónak, és ebben a beosztásban újabb két évet töltött ott,
pedig utálta. Chicago lehangoló város benyomását kel-
tette, a klímája pedig egyenesen az idegeire ment.
A szülei gyakran meglátogatták, és beosztása kétséget
kizáróan presztízst jelentett számára. Harmincévesen a
Wolff Áruház chicagói igazgatójának lenni önmagában
sem volt csekélység, de ennek ellenére nagyon vágyódott
vissza New Yorkba, és az anyja hatalmas mulatságot
rendezett, amikor végre megtudta a jó hírt. Harmincegy
évesen tért ismét haza, és a feladatokat illetően Berman
szabad kezet adott neki. Amikor Bernie elmondta, hogy a
női konfekció színvonalát akarja emelni, Berman nem
látszott igazán lelkesnek. Bernie úgy egytucatnyi jelentős
divatcég termékét akarta bevezetni, hogy a Wolff Áruház
visszanyerje divatdiktátori szerepét az Egyesült Álla-
mokban.
- Van róla fogalmad, mennyibe kerülnek azok a ru-
hák? -Berman őszintén aggódó arcot vágott, Bernie meg
csak mosolygott.
- Persze hogy van. De biztosan olcsóbban adják vala-
mivel. Hiszen nem egyedi darabokról lenne szó.
- Majdhogynem egyediekről, és akkor is méregdrágák
lesznek. És ki fogja ezeket megvenni? - Bármily külö-
nösnek találta is az ötletet, azért izgatta a kérdés.
- Szerintem a vevők rávetik magukat az új kínálatra,
31
Paul. Különösen Chicagóban, Bostonban, Washington-
ban, de talán Los Angelesben is, mert ezekben a váro-
sokban nincs minden utcasarkon egy áruház, mint New
Yorkban. Mi pedig elvisszük hozzájuk Párizst és Milá-
nót.
- Vagy beköltözünk a szegényházba, ha nincs más
megoldás. - Berman nem vitatkozott. Elgondolkodva
pillantott Bernie-re. Érdekesnek találta az ötletet. Ez a
fiú rögtön fejest akar ugrani a létező legdrágább válasz-
tékba, öt- hat- meg hétezer dollárért akar eladni ruhákat,
amelyek a szó szoros értelmében konfekciónak számítot-
tak, csak éppen hírességek tervezték őket.
- Még csak meg sem kell vennünk egy teljes szériát.
Nem kell túlterhelnünk a raktárunkat. Mindegyik di-
vattervező rendezhet egy-egy bemutatót, és a nők nálunk
rendelhetnek tőlük, ami gazdaságosabb megoldás. -
Berman fellelkesült az ötlettől. Az ő szemében ez minden
veszélyt kizárt.
- Szabad az út, Bernard.
- Azt hiszem, először némi átalakításra lesz szükség.
A tervezőink nem eléggé európai ízlésűek. - Órákig be-
szélgettek, közben kialakult az elképzelés, majd felvá-
zolták a teendőket, és Berman kezet rázott a fiúval. Ber-
nard az utóbbi években egészen felnőtt. Érett volt, teli
önbizalommal, üzleti érzéke pedig teljesen megbízható.
Már csaknem felnőttes a külseje is, élcelődött vele Ber-
32
man, a szakállára célozva, amelyet New York-i visszaté-
rése előtt növesztett. Harmincegy éves, kellemes külsejű
férfi volt.
- Jó ötlet, és szép munkát végeztél. - A két férfi egy-
másra mosolygott. Mindketten elégedettek voltak. Iz-
galmas időknek nézett elébe a Wolff Áruház. - És mi lesz
az első lépés?
- Még a héten beszélek néhány építésszel, és kérek tő-
lük terveket, ezeket majd megmutatom neked, azután
pedig Párizsba készülök. Meg kell tudnom, hogyan vé-
lekednek az ötletről a divattervezők.
- Szerinted keresztbe tesznek nekünk?
Bernie elgondolkodva ráncolta a szemöldökét, majd
megrázta a fejét. - Aligha. Nagy üzlet ez nekik.
És igaza lett. A divattervezők nem zárkóztak el, ellen-
kezőleg, lelkesen lecsaptak az ötletre, és vagy hússzal si-
került is tető alá hozni a szerződést. Úgy utazott el Pá-
rizsba, hogy felkészült a teljes kudarcra, de három héttel
később diadalmasan ért vissza New Yorkba. Az új akció
kilenc hónap múlva indul: júniusban csodás divatbemu-
tatókat rendeznek, ahol a hölgyek megrendelhetik őszi
ruhatárukat. Majdnem olyan lesz, mintha Párizsba
mennének, és ott vennének ruhát a híres tervezőknél.
Emellett Bernie az akció beindításához egy fogadást is
szervezett, meg egy nagyszabású, elegáns divatrevüt,
amelyen felvonultatnak néhányat minden olyan divat-
33
tervező modelljeiből, akivel együtt dolgoznak. Ezeket a
ruhákat nem lehet megvásárolni, csak mintegy ízelítőt
adnak az utánuk következő bemutatókból, amelyeknek a
manökenjei és divattervezői is mind Párizsból érkeznek.
Az új akció beindulása óta három amerikai divattervező-
vel is szerződést kötöttek. Bernie-re iszonytatóan sok
munka várt az elkövetkezendő hónapokban, ugyanakkor
harminckét éves korára az áruház első igazgatóhelyettese
lett.
A legelső bemutató olyan csodálatos volt, hogy ahhoz
foghatót senki sem látott még. A ruhák észvesztően gyö-
nyörűek voltak, a közönség pedig csak ámult és bámult,
és vörösre tapsolta a tenyerét. Minden remekül ment, és
érződött a levegőben, hogy a divattörténet egyik új feje-
zete veszi kezdetét. Bernie kiválóan vegyítette a tisztes
üzleti elveket a határozott kereskedelmi érzékkel, és va-
lahogy ösztönös érzéke volt a divathoz. Ez pedig együt-
tesen azt eredményezte, hogy a Wolff Áruház lett New
Yorkban, vagy ha úgy tetszik, az egész országban a leg-
erősebb. És Bernie szinte a fellegekben járt, miközben a
nézőtér utolsó sorából figyelte, milyen lelkes érdeklő-
déssel nézik a nők az első divattervezői bemutatót. Vala-
mivel korábban Paul Berman is arra járt. Mostanában
mindenki jókedvű volt, és Bernie maga is kissé lehiggadt,
ahogy nézte a kifutón az estélyi ruhákat bemutató ma-
nökeneket. Különösen egy sudár szőke manöken vonta
34
magára a figyelmét, a finom metszésű arcvonásaival és
hatalmas kék szemével. Mintha a föld felett lebegett vol-
na, és Bernie azon kapta magát, hogy csak a szőke lányt
várja minden egyes ruhatípus bemutatásánál, majd végül
csalódottan tudomásul vette, hogy a bemutató véget ért,
és ő soha többet nem látja a szőkét.
Bár úgy tervezte, visszasiet az irodájába, elálldogált
még egy darabig, majd bement a kulisszák mögé, hogy
gratuláljon a francia direktrisznek, aki évekig a Diornál
dolgozott.
- Remekül csinálta, Marianne. - Bernie rámosolygott,
az asszony pedig sóvárgó pillantást vetett rá. Negyvenes
évei végén járhatott, tökéletesen öltözködött, roppant
sikeres volt, és amióta az áruházba belépett, kinézte ma-
gának Bernie-t.
- Ugye szépek voltak a ruhák, Bernard? - Franciásan
ejtette ki a férfi nevét, roppant kimért volt és egyúttal
nagyon szexi. Mint a tűz és a víz. Bernie meg azon kapta
magát, hogy az asszony válla felett az elhaladó lányokat
figyeli, akik farmernadrágban és saját utcai öltözetükben
siettek el, karjukon a bemutatott ruhaköltemények. Az
elárusítónők szapora léptekkel jöttek-mentek, és halom-
nyi különleges ruhadarabot vittek a karjukon, hogy a vá-
sárlók felpróbálhassák és megrendelhessék őket. Minden
nagyszerűen ment, és akkor Bernard megpillantotta a
szőke lányt, karján az esküvői ruha, amit a fináléban vi-
35
selt.
- Mondja, Marianne, ki ez a lány? Nekünk dolgozik,
vagy csak a bemutatóra szerződtettük? - Marianne kö-
vette Bernard pillantását, de nem tévesztette meg a férfi
látszólag hétköznapi hangja. A szíve belesajdult, amikor
a fiatal nőre nézett. Aligha lehetett huszonegynél több, és
valóban nagyon szép volt.
- Szabadúszó, és néha nekünk dolgozik. Egyébként
francia. - Ennél többet nem kellett mondania. A lány
odalépett hozzájuk, és felemelte az esküvői ruhát, mi-
közben először Marianne-re, majd Bernardra pillantott.
Franciául kérdezte a direktrisztől, hogy mi legyen a ru-
hával, mert fél egyszerűen csak úgy lerakni. Marianne
megmondta neki, kinek adja oda, Bernie pedig csaknem
tátott szájjal bámulta. A direktrisz pedig máris tudta, mi
a kötelessége.
Bemutatta Bernie-t a lánynak, rangostul, mindenestül,
sőt még azt is elmagyarázta neki, hogy az új akció a férfi
ötlete volt. Irtózott a gondolattól, hogy éppen ő hozza
össze a párt, de nem volt választása. Bernie szemét fi-
gyelte, ahogy a lányt falja. Tulajdonképpen mulatságos-
nak találta, hiszen a férfi többnyire olyan tartózkodó volt.
Nyilvánvalóan szerette a nőket, de a pletyka szerint soha
nem keveredett komolyabb kapcsolatba senkivel. És el-
lentétben a Wolff Áruház részére kiválasztott árucik-
kekkel, a hírek szerint a mennyiséget a minőség elébe
36
helyezte. Ám ezúttal úgy tűnt, talán mégsem.
A lányt Isabelle Martinnak hívták, és huszonnégy éves
volt. Dél-Franciaországban nevelkedett, és tizennyolc
évesen Párizsba ment, először a Saint Laurent, majd a
Givenchy cégnek dolgozott. A vezető manökenek között
tartották számon, és hatalmas sikereket aratott Párizs-
ban. Senkit sem ért váratlanul, hogy Amerikába hívták,
és az utóbbi négy évben sikert sikerre halmozott New
Yorkban. Bernie el sem tudta képzelni, miért nem talál-
koztak eddig.
- Tudja, Monsieur Fine, engem többnyire fényké-
peznek.
Bernie elbűvölőnek találta a lány akcentusát. - De a
maguk bemutatója az más... - Úgy mosolygott a férfira,
hogy az majd elolvadt, és bármit megtett volna a lányért.
Aztán hirtelen kapcsolt. Többször látta a Vogue, a Ba-
zaar és a Women's Wear címlapján. Az életben azonban
más volt, tulajdonképpen még gyönyörűbb. A manöke-
nek között ritkaságszámba ment, hogy újságokban és a
kifutón is megjelennek, de ez a lány láthatóan profi volt
mindkét területen, megnyerő volt a bemutatón, és ezért
Bernie lelkesen gratulált neki.
- Igazán csodálatos volt Miss... izé... - Az agya hirte-
len kiürült, a lány ellenben ismét rámosolygott.
- Isabelle. - Bernie már a látványba is majd belehalt,
és meghívta vacsorára a La Caravelle-be. A vendéglőben
37
mindenki a lányt nézte. Vacsora után táncolni mentek a
Rafflesbe. Bernie pedig úgy érezte, soha nem akar többé
hazamenni. Nem akarta futni hagyni a lányt, nem akarta
a karjából elereszteni. Hozzá foghatóval még nem talál-
kozott, tulajdonképpen senki így le nem vette még a lá-
báról. És hiába épített maga köré páncélt, miután Sheila
elhagyta, Isabelle érintésétől a fém is elolvadt. A haja
csaknem a fehérségig szőke volt, s ami még meglepőbb,
természetes színű. Bernie úgy találta, Isabelle a föld leg-
szebb lénye, és aligha szállt volna vele vitába bárki is.
Boldog nyarat töltöttek együtt East Hamptonban.
Bernie egy kis házat bérelt, a lány pedig minden hétvégét
vele töltött. Miután megérkezett az Egyesült Államokba,
nyomban viszonyt kezdett egy neves divatfényképésszel,
majd két évvel később otthagyta egy ingatlancézárért.
Ám Bernie feltűnését követően mintha minden férfi el-
tűnt volna az életéből. Bernie varázslatos élményként élte
meg, hogy mindenhova magával viszi a lányt, kérkedik
vele, lefényképezik őket, hajnalig táncolnak. Élték a felső
tízezer gondtalan életét, és Bernie csak nevetett, amikor
ebédelni vitte az édesanyját, aki nagyon is komoly anyai
pillantást vetett rá.
- Nem gondolod, hogy ez a lány kicsit túl nagystílű
hozzád?
- Mire célzol?
- Minden porcikájából sugárzik a léhaság, és egyéb-
38
ként is, mondd, fiacskám, mit képzelsz te magadról?
- Az ember soha nem lehet próféta a saját hazájában,
ugye így mondják? Nem valami hízelgő mondás. - Ber-
nie kedvtelve nézte édesanyja sötétkék Dior-kosztümjét.
Legutóbbi külföldi útján vette neki, és remekül állt. Nem
akarta azonban kitárgyalni Isabelle-t az anyjával. Nem
vitte haza, hogy a szüleinek bemutassa, esze ágában sem
volt. A két világ találkozása nem lehetett volna békés, bár
apja bizonyára szívesen megnézte volna a lenyűgözően
szép lányt.
- És mondd csak, milyen az a lány? - Anyja, mint ren-
desen, ezúttal sem tágított.
- Nagyon kedves.
Az anyja rámosolygott. - Szerintem nem ez a legjel-
lemzőbb. A lány tényleg gyönyörű. - Bernie anyja min-
denfelé látta Isabelle fényképét, és minden barátnőjének
mesélt róla. A fodrásznál mindenkinek megmutatta,
hogy "az a lány, igen, a címlapon... az jár a fiammal".
És mondd, szerelmes vagy belé? - Bernie anyja soha nem
habozott, ha meg akart tudni valamit, ám Bernie-nek
inába szállt a bátorsága a kérdés hallatán. Nem volt fel-
készülve a támadásra, és bár majd megveszett a lányért,
emlékezett, mekkora ostobaságot készült elkövetni a Mi-
chigani Egyetemen... eszébe jutott az eljegyzési gyűrű,
amit Sheilának vett Bálint-napra, majd az is, hogy a lány
hozzávágta. . . az esküvői tervek. .. az a nap, amikor Sheila
39
kezében a sportszatyorral elhagyta, ő pedig csak állt ott az
összetört szívével. Soha többé nem akart ilyen helyzetbe
kerülni, és ezért burkolózott páncélba. Isabelle Martin
ellen azonban ez sem segített.
- Jó barátok vagyunk. - Ennél jobb nem jutott az
eszébe. Ezt hallva az anyja döbbenten meredt rá.
- Ennél azért, remélem, többről van szó. - Az arcán
őszinte megrökönyödés tükröződött, mintha egy percre
feltételezte volna, hogy a fia homoszexuális. Bernie
kénytelen-kelletlen elnevette magát.
- No, nem bánom, ennél azért többről van szó... de
nem házasodunk össze. Így jó? Kielégítő a válasz?... Mit
ennél? - Ő bifszteket rendelt, az anyja pedig filézett le-
pényhalat, és ezernyi kérdést tett fel az áruházról. Kap-
csolatuk csaknem barátinak volt mondható, Bernie
ugyanis kevesebbet találkozott a szüleivel, mióta vissza-
került New Yorkba. Kevés ideje volt, különösen hogy
Isabelle belépett az életébe.
Azon az őszön magával vitte a lányt európai üzleti út-
jára, és bárhol jelentek is meg, mindenütt nagy szenzáci-
ót keltettek. Szinte elválaszthatatlanok voltak, és a lány
karácsony előtt Bernie-hez költözött, aki ezek után
kénytelen volt elvinni Scarsdale-be, bármennyire bor-
sódzott is a háta a gondolattól. A lány roppant kedvesen
viselkedett a szüleivel, noha nem áradozott róluk, és fél-
reérthetetlenül Bernie tudtára adta, hogy nem szándé-
40
kozik túl gyakran találkozni velük.
- Amúgy is olyan kevés időnk jut egymásra. - Isabelle
bájosan biggyesztette az ajkát. Bernie pedig imádott
szeretkezni vele. Hozzá fogható gyönyörű nőt nem látott
még soha, és csak bámult, miközben Isabelle sminkelte
magát, a haját szárította, éppen kilépett a zuhany alól,
vagy róla készült felvételeket tartalmazó mappával az ajtó
felé lépkedett. Az ember szívesen dermedt volna az
örökkévalóságba, csak hogy bámulhassa.
Még Bernie anyja is elfogódottan viselkedett, amikor
találkoztak. Isabelle értette a módját, hogy a társaságá-
ban mindenki aprónak és jelentéktelennek érezze magát,
kivéve Bernie-t, aki soha senki mellett nem érezte magát
ilyen férfiasnak. Isabelle szexuális fantáziája kimeríthe-
tetlen volt, kapcsolatuk pedig inkább a vágyra, semmint a
szerelemre alapozódott. Az égvilágon mindenütt szeret-
keztek: a fürdőkádban, a zuhany alatt, a padlón, sőt egy
vasárnap délután, amikor Connecticutba kirándultak,
Bernie autójának hátsó ülésén. Egyszer csaknem a liftben
is megtették, s csak akkor kaptak észbe, amikor már
majdnem felértek arra az emeletre, ahol, mint tudták, az
ajtó kinyílik. Nem tudtak betelni egymással, és Bernie
úgy érezte, a lányból soha nem elég. Ezért azután ta-
vasszal megint magával vitte Franciaországba, majd
vissza East Hamptonba, ezúttal azonban a szokásosnál
nagyobb társasági életet éltek, és valahogyan előkerült
41
egy filmproducer, aki szemet vetett Isabelle-re az egyik
tengerparti mulatságon, és a rákövetkező napon a lány
eltűnt. Végül Bernie a közelben horgonyzó jacht fedél-
zetén lelt rá, ahol éppen a producerrel szeretkezett. Ber-
nie egy pillanatig nézte őket, majd könnyes szemmel el-
sietett, mert olyasmire döbbent rá, amivel sokáig igye-
kezett nem szembenézni. Isabelle nem csupán príma
szerető volt és gyönyörű lány, hanem Bernie-nek a sze-
relme is volt, akinek az elvesztése fájdalmas.
Amikor Isabelle jó néhány óra elteltével visszatért, el-
nézést kért. Ő meg a producer hosszú órákig beszélget-
tek, többek között a lány terveiről is, arról, hogy mi az
életcélja, mit jelent számára a kapcsolata Bernie-vel, mit
kap a férfitól. A producert teljesen elbűvölte a lány, és
nem is csinált titkot belőle. És amikor Isabelle hazaért,
Bernie legnagyobb döbbenetére, neki próbálta elmonda-
ni az érzéseit.
- Bernard, kérlek, én nem élhetek életem végéig ket-
recbe zárva... Oda kell repülnöm, ahova akarok. - Bernie
mindezt hallotta már, csakhogy más helyzetben, s ott
katonai csizma és sportszatyor voltak a kellékek, nem
pedig Pucci-ruha és Chanel-cipő, valamint a szoba kö-
zepén üresen tátongó Louis Vuitton-bőrönd.
- Ha jól értem, én vagyok a ketrec? - Bernie ridegen
pillantott a lányra. Úgy döntött, nem tűri, hogy mással is
lefeküdjön. Ilyen egyszerű az egész. Közben meg azon
42
járt az esze, hogy ez idáig hányszor és kivel csalhatta meg
a lány.
- Mon amour, te nem vagy ketrec, te egy kiváló ember
vagy. De ez az életforma, hogy úgy teszünk, mintha há-
zasok lennénk... ez nem tarthat tovább. - Mindössze
nyolc hónapja éltek egy fedél alatt, ami örökkévalóságnak
aligha nevezhető.
- Isabelle, azt hiszem, félreértettem a kapcsolatunkat.
- A lány erre bólintott, és talán még szebb volt, mint
máskor. Bernie egy pillanatra szinte gyűlölte. - Azt hi-
szem, igazad van, Bernard. - És a lány ekkor döfte a tőrt a
szívébe. - Kis időre Kaliforniába utazom. - Teljes nyílt-
sággal beszélt. - Dick azt mondja, el tud intézni egy pró-
bafelvételt valamelyik filmstúdióban - a lány akcentusá-
nak hallatán Bernie szíve csaknem elolvadt - én meg na-
gyon szívesen filmeznék vele.
- Értem. - Cigarettára gyújtott, bár ritkán dohány-
zott. - Ezt még soha nem említetted. - De jogos volt a
kívánság. Kész vétek, ha ez az arc nem kerül filmvászon-
ra. A képeslapok címlapjai nem elégíthették ki.
- Azt gondoltam, nem olyan fontos, hogy beszéljek
róla.
- De az sem kizárt, hogy először mindent meg akartál
szerezni a Wolff Áruházból, amit csak lehetett. - Ennél
durvábbat még soha nem mondott, restellte is magát ér-
te. Tulajdonképpen a lánynak már nincs rá szüksége, és
43
ez nagyon elszomorította. - Bocsáss meg, Isabelle... -
Átsétált a szobán, majd megállt, és a füstfelhőben a lányt
nézte. - Ne hamarkodj el semmit! - Rimánkodni lett
volna kedve, a lányt azonban ennél keményebb fából fa-
ragták. Már döntött.
- Jövő héten Los Angelesbe utazom.
Bernie bólintott, ismét átvágott a szobán, kinézett az
ablakon a tengerre, majd megfordult, és kesernyésen a
lányra mosolygott. - Mágikus ereje lehet ennek a hely-
nek. Idővel mindenki nyugati irányba távozik. - Megint
eszébe jutott Sheila. Isabelle-nek már régen elmesélt róla
mindent. - Lehet, hogy nekem is ott lenne a helyem.
Isabelle mosolygott. - Te New Yorkhoz tartozol,
Bernard. Te vagy a város egyetlen lelkesítő, izgalmas és
élő eleme.
A férfi szomorúan felelt. - De neked, úgy látom, ez
nem elég.
A lány bocsánatkérően nézett rá. - Nem erről van
szó... nem rólad... ha komoly kapcsolat kellene... ha
férjhez akarnék menni... akkor csak téged választanálak.
- Ezt soha nem ajánlottam. - Mind a ketten tudták
azonban; hogy idővel megtette volna. Az a fajta férfi volt,
és miközben a lányt nézte, szinte röstellte magát érte.
Szívesen lett volna lezserebb, némileg dekadensebb...
akkor ő segíthette volna hozzá a lányt a filmezéshez.
- El sem tudom képzelni, hogy itt maradjak, Bernard.
44
- Már látta magát sikeres filmsztárként, és pontosan ak-
kor távozott a producerrel, amikor mondta. Három nap-
pal azután, hogy Bernarddal beköltözött a városba East
Hamptonból. Összecsomagolta a holmiját - sokkal gon-
dosabban, mint Sheila - mind elvitte a gyönyörű ruhá-
kat, amelyeket Bernardtól kapott. Becsomagolt a Louis
Vuitton-bőröndjeibe, és távozása délutánján egy cédulát
hagyott Bernie-nek. Még azt a négyezer dollár készpénzt
is magával vitte, amit a férfi az íróasztala egyik fiókjában
rejtegetett. A lány az összeget "kis kölcsönnek" nevezte,
és mint a levélkéből kiderült, biztosra vette, hogy Ber-
nard megérti. Elkészült a próbafelvétel, és pontosan egy
évre rá megkapta az első filmszerepet. Addigra azonban
Bernie már fütyült rá. Megkérgesedett a szíve. Voltak
manöken, stewardess barátnői, no meg az áruházi kíná-
lat. Megismerkedett nőkkel Rómában, aztán egy nagyon
csinos stewardess-szel Milánóban, egy festőművésznő-
vel, egy társasági asszonnyal... azonban senki nem akadt,
akit komolyan vehetett volna, és már-már arra gondolt,
hogy talán ilyen nem is lesz többé az életében. Még min-
dig tökkelütött pojácának érezte magát, ha valaki szóba
hozta a lányt. Isabelle soha nem küldte vissza a pénzt,
miként azt a Piaget-órát sem, amelynek eltűntét Bernie
csak utóbb vette észre. Még egy karácsonyi lapot sem
eresztett meg soha. Kihasználta Bernie-t, majd odébb-
állt; ugyanezt tette Bernie előtt másokkal is. Hollywood-
45
ban is ezt a taktikát követte: a producert, akinek az első
filmszerepet köszönhette, elhagyta egy nagyobb halért,
egy jobb szerepért. Isabelle Martin - nem volt kétséges -
sokra viszi még, Bernard szülei pedig tudták, hogy ez a
téma tabu. Egyetlen nem helyénvaló megjegyzést leszá-
mítva - amely után Bernard dühödten rohant el a scars-
dale-i házból - soha nem említették többet a lányt. Ber-
nard ezután két hónapig nem jelentkezett, és az anyját
halálra rémítette a fia viselkedése. A témát ezzel egyszer s
mindenkorra lezárták.
Másfél évvel azután, hogy a lány elhagyta, Bernard is-
mét maga irányította az életét. Több randevút jegyzett
be a naptárába, mint amennyire el tudott menni, a dolgát
remekül végezte, az áruház nagyszerűen prosperált, és
amikor reggel a hóviharra ébredt, úgy döntött, mégis
bemegy dolgozni. Sok teendője volt, ráadásul meg akarta
beszélni a nyári terveket Paul Bermannal. Amikor meleg
télikabátba, valamint orosz szőrmesapkába burkolva le-
szállt az autóbuszról a Lexington és a 63. utca sarkán, és
nyakát behúzva, a széllel dacolva az áruházig nyomult,
némi büszkeség töltötte el az épület láttán. A Wolff Áru-
házat vette feleségül, és cseppet sem bánta. Remek vén
szuka, ő maga pedig mindenben sikeres. Amikor a liftben
megnyomta a nyolcadik emelet gombját s a kabátjáról
lerázta a havat, úgy érezte, nagyon sok mindenért lehet
hálás az áruháznak.
46
- Jó reggelt, Mr. Fine - mondta valaki, amikor a lift-
ajtó becsukódott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd
amikor az ajtó ismét kinyílt, gondolatban végigszaladt
teendőin, meg azon, amit Paul Bermannak mondani
szándékozott. Arra azonban semmiképpen sem számí-
tott, amit Paul Berman a délelőtt folyamán közölt vele.

Második fejezet
- Fertelmes idő van. - Paul Berman kinézett szobája ab-
lakán: odakinn még mindig kavargott a hó és tudta, hogy
még egy éjszakát New Yorkban kell töltenie. Connecti-
cutba sehogyan sem jut vissza. Az előző éjszakát is a
Pierre Szállodában töltötte, és megígérte a feleségének,
hogy a hófúvásban el sem indul hazafelé. - Vannak vá-
sárlók? - Mindig megdöbbentette, hogy még a leglehe-
tetlenebb időjárás esetén is mekkora a forgalmuk. Az
emberek mindig megtalálják a módját, hogy pénzt költ-
senek.
Bernie bólintott.
- Meglepő módon nem is kevesen. És felállítottunk
két mozgóbüfét, ahol teát, kávét és forró kakaót kínálnak.
Bárkinek az ötlete volt is, kedves gesztus. Valami jutal-
mat igazán megérdemelnek, amiért ilyen időben eljöttek
vásárolni.
- Azért nem estek ám a fejükre. Ilyenkor kellemes a
vásárlás, amikor kevesen vannak az áruházban. Én is ezt
47
szeretem. - A két férfi egymásra mosolygott. Tizenkét
éve voltak barátok, és Bernard egy percre sem felejtette
el, hogy tulajdonképpen Paul Berman indította el a kar-
rierjét. Ő biztatta, hogy iratkozzék be a menedzserkép-
zőbe, és ő nyitott meg előtte számtalan ajtót az áruház-
ban. Emellett megbízott benne, és olyan esetekben is
melléje állt, amikor rajta kívül senki sem mert volna
Bernie kissé kockázatos elképzeléseibe belevágni, mi
több, az sem volt titok, saját fia nem lévén, évek óta azon
mesterkedik, hogy Bernie legyen az utódja. Szivarral kí-
nálta Bernie-t, miközben a fiatalabb férfi várta, mi kö-
vetkezik. - Hogy érzed magad mostanában az áruház-
ban?
Nagyon is alkalmas nap volt ez a beszélgetésre, és
Bernie rámosolygott Paulra. Gyakran beszélgettek,
mintegy barátian, és ezek a rögtönzött eszmecserék a
Wolff Áruház szempontjából kivétel nélkül igencsak
hasznosnak bizonyultak. A legutóbbi ilyen megbeszélés
eredményeként vettek fel új divatigazgatót a Wolffhoz,
és a hölgy remekül bevált. A Saks Áruházból csábították
át. - Szerintem jól megy minden. Nem gondolod, Paul?
Az idősebb férfi bólintott, láthatóan zavarban volt,
nem tudta, hogyan kezdjen bele a mondókájába, de végül
is belevágott: - De igen. És éppen ezért döntöttünk úgy
az igazgató tanáccsal, hogy megengedhetünk magunknak
egy némiképp szokatlan lépést.
48
- Nocsak. - Ha valaki ebben a pillanatban Bernie pul-
zusán tartja a kezét, bizony nagy gyorsulást észlelt volna.
Paul Berman ugyanis kizárólag komoly ügyekben hozta
szóba az igazgató tanácsot.
- Jól tudod, hogy júniusban San Franciscóban meg-
nyitjuk az áruházat. - Az eseményre öt hónap múlva fog
sor kerülni, az építkezés már javában folyt, Paul és Bernie
több ízben is járt a helyszínen, s láthatóan minden a leg-
nagyobb rendben ment. - Csak azt nem tudjuk, ki legyen
az áruház igazgatója.
Bernie megkönnyebbülten felsóhajtott. Már azt hitte
ugyanis, hogy vele kapcsolatos a probléma. Azzal azon-
ban tisztában volt, mekkora jelentőséget tulajdonít Paul a
San Franciscó-i piacnak. Nagy pénzek hevertek arrafelé,
és az asszonyok úgy vitték a divattervezők termékeit,
mintha az utcán perecet vásárolnának. Épp ideje, hogy a
pénzből a Wolff is részesedjen. Los Angelesben már ki-
tűnő helyzetet teremtettek, és abban egyetértettek, hogy
észak felé kell továbblépni. - Azt hiszem, Jane Wilson
ideális igazgató lenne, csakhogy ő nem akar elmenni New
Yorkból.
Paul Berman összevonta a szemöldökét. A mérkőzés
tehát nehezebb lesz, mint gondolta. - Szerintem ő nem
alkalmas, nincs benne elég keménység. Az áruháznak
pedig egy erőteljes személyiségre van szüksége, aki tud
irányítani, tisztában van a realitásokkal, és újszerű ötletei
49
vannak. Jane-nek nagyobb hasznát vesszük itt, New
Yorkban.
- Vagyis megint ugyanoda lyukadunk ki, ahová már
annyiszor. Mi lenne, ha külső embert alkalmaznánk?
Talán valakit egy másik áruházból.
Eljött a halálos döfés pillanata. Elkerülhetetlenül. Paul
egyenesen Bernie szemébe nézett. - Mi azt akarjuk, hogy
te legyél az igazgató, Bernard. - A tekintetük találkozott,
Bernie elsápadt. Ez valami vicc! De az arckifejezése... te
jó ég! Ez mégiscsak komoly! De hiszen már eleget bizo-
nyított. Három év Chicagóban éppen elég. Vagy még-
sem?
- Paul, nem... ez lehetetlen... hogy San Franciscóba?
- Egészen megdöbbent. - De miért éppen én?
- Mert neked megvannak az említett képességeid, és
mert szükségünk van ott rád. Keresgélhetünk ítéletna-
pig, nálad jobbat akkor sem találunk, az új áruház pedig
nagyon fontos a számunkra. Te is jól tudod. Remek piac
kínálkozik odaát, de érzékeny, procc, újdonságokat
igénylő, elegáns, és ha a startnál rosszul nyitjuk ki az aj-
tókat, azt nem fogjuk többé helyrehozni. Neked kell se-
gítened, Bernie! - Paul könyörgő pillantást vetett rá. Át-
hatóan nézte, Bernie pedig roskadtan ült a fotelban.
- De San Franciscóban, Paul?... És az itteni állásom?
- Viszolyogva gondolt arra, hogy ismét el kell hagynia
New Yorkot, olyan jól érezte itt magát, akkora örömmel
50
töltötte el az állása. A távozásnak akár a gondolata is
roppant nehezére esett, de természetesen nem akarta
Pault cserbenhagyni.
- Akkor röpülsz haza, amikor csak akarsz. Olyankor
majd én helyettesítelek. De mégiscsak ott van rád szük-
ség.
- Mennyi ideig?
- Egy évig. Talán kettőig. Esetleg tovább is.
Bernie tartott ettől. - Ugyanezt mondtad, amikor
Chicagóba küldtél, Paul. Csak akkor még fiatalabb vol-
tam. Nincs kedvem megint a vadonban élni. Kipróbál-
tam. Tudom, milyen. Nagyon szép város, de fenemód
provinciális.
- Akkor járj át Los Angelesbe szórakozni. Csinálj,
amit akarsz, csak bírd ki! Erre kérlek... nem kérnélek, ha
lenne más választásunk, de egyszerűen nincs senki, aki
alkalmas a feladatra. Márpedig valakit oda kell külde-
nem, mielőtt még minden félresikerül. Valakinek ellen-
őriznie kell az építkezés utolsó fázisát, biztosítania kell,
hogy nyitáskor minden simán menjen, meg kell határoz-
nia a hirdetések alaphangját, a promóció menetét... -
Türelmetlenül legyintett. -De minek is magyarázgatom,
hogy mi a feladat? A felelősség óriási, Bernard! Vadonat-
új az áruház, és a New York-i után a legszebb. - Tulaj-
donképpen kokárda lehetne Bernie kalapján, de neki nem
fűlt hozzá a foga. Cseppet sem.
51
Halk sóhajjal állt fel. Nem sikerült olyan prímán ez a
délelőtt, és már bánta, hogy egyáltalán bejött, noha
előbb-utóbb amúgy is megtudta volna a hírt. Ha egyszer
Paul eldöntött valamit, akkor nincs apelláta, lebeszélni
róla pedig csaknem lehetetlen vállalkozás. - Gondol-
kodnom kell rajta.
- Csak tessék. - Ismét találkozott a pillantásuk. És
Paul kissé megriadt attól, amit ezúttal látott.
- Talán, ha biztosítékot kapnék arra, hogy legfeljebb
egy évre szól a kinevezés, akkor kibírnám. - Bernard bá-
natosan mosolygott, Paul azonban nem tehetett neki
ilyen ígéretet. Ha az áruház addigra nem lesz olyan szin-
ten, hogy valaki más átvehesse, Bernard aligha jöhet
vissza, és mindketten tudták, hogy erre meglehetősen
kicsi az esély. Bárhol nyílik is egy új áruház, két-három
évnyi odaadó, gondos munka kell a bejáratáshoz, Bernie
viszont fikarcnyi hajlandóságot sem érzett, hogy ilyen
hosszú időre elkötelezze magát. San Francisco pedig
csöppet sem vonzotta.
Paul Berman felállt és ránézett. - Csak fontold meg
nyugodtan. Tudnod kell, mi az utolsó szavam. - Semmi
esetre sem akarta megkockáztatni, hogy az igazgató ta-
nács döntése miatt netán elveszítse Bernie-t. - Nem
akarlak elveszíteni, Bernard. - És mivel teljesen nyil-
vánvaló volt, hogy így is érez, Bernie kedvesen rámo-
solygott.
52
- Az én végszavam pedig az, hogy nem akarlak cser-
benhagyni.
- Akkor bizonyos, hogy végül mindketten helyesen
fogunk dönteni. - Paul Berman a kezét nyújtotta Bernie
felé. - Alaposan fontold meg!
- Így lesz. - A beszélgetés után egyedül ült az irodájá-
ban, zárt ajtók mögött, a hóesést figyelte, s közben úgy
érezte, mintha átment volna rajta az úthenger. El sem
tudta képzelni, hogy valaha San Franciscóban éljen.
Szerette a New York-i életet. Olyan lesz, mintha min-
dent elölről kellene kezdenie, és cseppet se vonzotta,
hogy megnyithatja egy áruházi lánc legújabb létesítmé-
nyét, legyen az bármely elegáns és csicsás hely. Akkor is
más, mint New York. A hófúvások, a kosz és a kibírha-
tatlan júliusi hőség ellenére is szeretett itt élni, és a ké-
peslapszerűen tündöklő város az öböl partján egyáltalán
nem csábította. Sem most, sem korábban. Fanyar mo-
sollyal emlékezett vissza Sheilára. Inkább a lány stílusá-
hoz illik az a város, mint az övéhez, és arra gondolt, ha
mégis odaköltözik, vajon neki is be kell-e szereznie egy
pár katonai csizmát? A gondolattól elfogta a mélységes
csüggedés, és ez a hangjából is kicsendült, amikor az
anyja felhívta telefonon.
- Mi a baj, Bernard?
- Semmi, Mama. Csak éppen fárasztó napom volt.
- Beteg vagy?
53
Bernie lehunyta a szemét, hátha attól vidámabb lesz a
hangja. - Semmi bajom. És ti hogy vagytok?
- Szomorúan. Mrs. Goodman meghalt. Emlékszel rá?
Kisfiú korodban süteményt sütött neked. - A hölgy már
akkor is ősöregnek tűnt, és annak már van vagy harminc
éve. Nem volt semmi meglepő abban, hogy meghalt.
Bernie anyja azonban imádott ilyen eseményekről tudó-
sítani. Azután mégis visszatért a fiára: - Szóval mi a baj?
- Semmi, Mama. Mondom, hogy jól vagyok.
- Nem olyan a hangod. Fáradt és letört.
- Ronda napom volt. - Összeszorított fogai közül
préselte ki a szavakat: "Ráadásul száműznek Szibériába."
- Mondom, hogy semmi baj. A jövő héten ugye együtt
vacsorázunk a házassági évfordulótokon? Hova akartok
menni?
- Nem tudom. Apád azt mondja, legjobb lenne, ha
idejönnél. - Bernie tudta, hogy ez nem igaz. Az apja
ugyanis nagyon szívesen járt vendéglőkbe. Szinte üdítő-
en hatott rá a sok munka után. Az anyja mindenáron haza
akarta csalogatni, mintha ezzel bizonyítana valamit a fiá-
nak.
- Mit szóltok a Huszonegyeshez? Jó lesz? Vagy men-
jünk inkább egy francia vendéglőbe? Cőté Basque...
Grenouille?
- Na jó - felelte beletörődve az anyja. - Akkor men-
jünk a Huszonegyesbe.
54
- Remek. Előtte, úgy hét tájban, gyertek fel hozzám
egy italra. És akkor nyolckor vacsorázunk.
- Hozol lányt magaddal? - A kérdés fájdalmasan
csengett, ráadásul úgy, mintha ez Bernie szokása lett
volna, holott igazság szerint Isabelle óta egyetlen nőis-
merősét sem mutatta be a szüleinek. Egyik viszony sem
tartott elég soká ahhoz, hogy megérte volna a fáradságot.
- Miért kellene lányt hoznom?
- Miért ne? Soha nem mutatod be nekünk a barátai-
dat. Talán szégyellsz bennünket?
Majdnem beleüvöltött a telefonba: - Ugyan, Mama,
dehogyis! Figyelj csak, most mennem kell, dolgom van.
Jövő héten találkozunk. Hétkor, nálam. - Mindazonáltal
tudta, hiába ismétli meg, az anyja még legalább négyszer
fel fogja hívni, hogy megtudja, érvényes-e még a meghí-
vás, nincs-e más programja, foglalt-e asztalt, és nem
akarna-e mégis egy lányt hozni. - Apát csókolom.
- Hívd fel egyszer... Mostanában sohasem telefo-
nálsz... - Az anyja olyan volt, mintha önmaga karikatú-
rája lenne. Bernie elmosolyodott, letette a kagylót, és
azon töprengett, vajon ő is ilyen lesz-e majd, ha gyerekei
lesznek, nem mintha fennállt volna a veszélye. Egy évvel
ezelőtt volt egy barátnője, aki jó néhány napig abban a
hitben élt, hogy állapotos, és Bernie-ben felmerült, hogy
talán tartsa meg a lány a gyereket, úgy legalább lenne
utódja. Végül azután kiderült, hogy tévedés az egész, s
55
ettől mindketten megkönnyebbültek. Egy-két napig
azonban eljátszott a gondolattal. Bernie egyébként nem
vágyott különösebben gyerek után. Túlságosan lekötötte
a karrierje, és egyébként is úgy vélekedett, a gyereknek
szerelemből kell születnie. E tekintetben megőrizte idea-
lizmusát, ám senkit sem talált alkalmasnak a feladatra.
Ott üldögélt a szobájában, a havat bámulta, és azon töp-
rengett, milyen lesz, ha feladja itteni társas életét, ha nem
találkozik az általa kedvelt lányokkal. Csaknem a sírás
környékezte, amikor délután hazaindult az irodájából.
Odakint hideg és tiszta volt a levegő, mint egy zúzmara
lepte üvegharangban. Ezúttal nem is kísérletezett a bu-
szozással, hiszen a szél már elállt. Egyenesen a Madison
sugárútra sétált, majd északnak indult szapora léptekkel,
olykor meg-megnézett egy kirakatot. Elállt a hóesés, a
város szinte mesebelinek tűnt: néhányan sítalpon közle-
kedtek, a gyerekek pedig hógolyóztak. Most a csúcsidő
forgalma sem rondította el a látványt, és mire gyalog ha-
zaért és beszállt a liftbe, valahogyan már jobban érezte
magát. Szinte elképzelni sem tudta, hogy el kell hagynia
New Yorkot. Rettenetes gondolatnak tűnt. Kiutat azon-
ban nem talált. Felmondani ugyan felmondhatott volna,
de nem akart. Nincs menekvés, és amikor erre rádöb-
bent, a szíve dörömbölni kezdett a bordái között. Nincs
menekvés.

56
Harmadik fejezet
- Hogy hova mész? - Az anyja csak bámult,rá a burgo-
nyakrémleves felett, teljesen értetlenül, mintha Bernie
képtelenséget mondott volna. Mintha azt közölte volna,
hogy egy nudista telepre költözik, vagy hogy nővé ope-
ráltatja magát. - Most tulajdonképpen kirúgnak, vagy
alacsonyabb beosztásba helyeznek?
Bernie-t cseppet sem lepte meg anyja szokásos bizal-
matlansága. -Nem, Mama, nem erről van szó. Felkértek,
hogy legyek az új San Franciscó-i áruház igazgatója.
A New York-i mellett az a legfontosabb áruházunk. -
Maga sem értette, miért szépíti a helyzetet, hacsak azért
nem, hogy saját magát is meggyőzze. Kétnapi gondol-
kodás után igent mondott Paulnak, és azóta egyfolytában
depressziós. Hatalmas fizetésemelést kapott, és Paul azt
is a tudomására hozta, hogy egy napon majd ő fogja ve-
zetni a Wolff Áruház-láncot. Talán nem sokra rá, hogy
visszatér New Yorkba. S bár tökéletesen tisztában volt
azzal, hogy Paul Berman hálás neki, mégsem volt könnyű
a helyzet, és cseppet sem lelkesítette a jövő. Úgy döntött,
megtartja New York-i lakását, esetleg két-három évre
kiadja, San Franciscóban pedig átmeneti lakást bérel.
Megmondta Paulnak, hogy egy éven belül mindenáron
vissza akar kerülni New Yorkba. És bár erre nem kapott
semmiféle ígéretet, tudta, hogy mindent meg fognak
tenni ennek érdekében. És ha másfél év lesz belőle, majd
57
csak kibírja. Ezen túlmenően minden kérdésesnek tűnt,
ám ezt nem kívánta az anyja orrára kötni.
- De miért éppen San Franciscóba? Ott már csak a
hippik élnek. Hordanak azok egyáltalán ruhát?
Bernie elmosolyodott. - Igen. Ráadásul nagyon drága
holmikat. Majd eljössz, és megnézed a saját szemeddel. -
Rámosolygott a szüleire. - Eljöttök a megnyitóra?
Az anyja olyan képet vágott, mint akit temetésre invi-
tálnak. - Lehetséges. Mikor lesz?
- Júniusban. - Bernie jól tudta, a szüleinek akkor
nincs semmiféle elfoglaltsága. Júliusban Európába ké-
szülnek, de előtte bármikor meglátogathatják.
- Nem is tudom. Majd meglátjuk. Apád időbeosztá-
sa... - Mindig az apja volt az ürügy, és az asszony erre
változó hangulataiban rá is játszott, a férje azonban nem
bánta, ezúttal mégis aggodalmasan pillantott a fiára, mi-
közben a Huszonegyesben üldögéltek. Ama ritka pilla-
natok egyike volt, amikor Bernie apja elengedte magát, és
nem gondolt a munkájára.
- Mondd, fiam, ez előrelépést jelent?
- Igen, Apa. - Bernie becsületesen válaszolt. - Na-
gyon tekintélyes állás, és maga Paul Berman kért fel rá az
igazgató tanács nevében. De meg kell mondjam - tette
hozzá savanyú képpel - szívesebben maradnék New
Yorkban.
- Van valami komoly nőügyed? - Az anyja úgy hajolt
58
át az asztal felett, mintha valami roppant bizalmas kér-
dést tett volna fel. Bernie elnevette magát.
- Nincs, Mama. Egyszerűen csak szeretem New Yor-
kot. Azt is mondhatnám, imádom. Remélem, másfél
éven belül visszakerülök ide. És bizonyára nem San
Francisco a földkerekség legrémesebb városa. - Bár erről
pillanatnyilag nem volt igazán meggyőződve. Felhör-
pintette az italát, és úgy döntött, filozofikusra veszi a fi-
gurát. - Végtére is lehetne Cleveland vagy Miami, vagy
éppenséggel Detroit is... nem mintha bármi kivetnivalót
találnék bennük, leszámítva, hogy egyik sem New York.
- Bánatos mosoly ömlött el az arcán.
- Azt mondják, San Francisco hemzseg a homosze-
xuálisoktól. - A Végzet Hangja ismét megszólalt, és ag-
gódó pillantást vetett a fiára.
- Azt hiszem, tudok vigyázni magamra, Mama. -
A szüleire pillantott. - Nagyon fogtok hiányozni.
- És látogatóba se jössz vissza? - Az anyja szemét el-
futották a könnyek, és Bernie már csaknem megsajnálta,
de akkor eszébe jutott, hogy az anyja annyiszor tud sírni,
ahányszor csak szükségét érzi, így azután a kelleténél ke-
vésbé hatódott meg.
Megveregette az anyja kezét. - Sokat utazgatok majd
ide-oda, de mégiscsak ott fogok élni. Nektek kell eljön-
nötök látogatóba. Az áruház megnyitására pedig min-
denképpen elvárlak benneteket. Majd meglátjátok, mi-
59
lyen gyönyörű lesz.
Magának is ezt mondogatta csomagolás közben, feb-
ruár elején, majd elbúcsúzott a barátaitól, s végül utoljára
vacsorázott együtt New Yorkban Paullal. És Bálint-
napkor, mindössze három héttel azután, hogy az új állást
felajánlották neki, egy San Franciscóba tartó gép fedél-
zetén ült, és azon merengett, micsoda merényletet köve-
tett el maga ellen, meg hogy talán mégis inkább fel kellett
volna mondania. De miután a gép New Yorkban fel-
szállt, kitört egy újabb hóvihar, ezzel szemben délután
kettőkor, amikor San Franciscóban landoltak, napsütés
fogadta őket, meleg és langyos szellő. A növények virág-
ba borulva pompáztak, és minden olyan volt, mint New
Yorkban májusban vagy júniusban. És hirtelen meg-
örült, hogy ha nem is véglegesen, de eljött. Legalább az
időjárás kellemes, és annak lehet örülni. És a szobája a
Huntington Szállodában felülmúlt minden várakozást.
Ám ami még ennél is fontosabb, az áruház, még így,
épülőfélben is egyenesen lenyűgöző volt. És amikor a
rákövetkező napon felhívta Pault, a hangjából kiérezte a
megkönnyebbülést, hogy Bernie ott áll a kormányke-
réknél. Ráadásul minden határidő szerint ment. Az
építkezés persze pontosan zajlott, a belső berendezés ké-
szen állt, hogy mihelyt az épület elkészül, máris minden a
helyére kerüljön. Találkozott a hirdetési kampányt irá-
nyító cég képviselőjével, valamint interjút adott a helyi,
60
Krónikás című lapnak. Minden úgy ment, mint a kari-
kacsapás. S eközben ő volt a főnök.
Már tulajdonképpen csak meg kellett nyitni az áruhá-
zat, valamint az volt még hátra, hogy lakást találjon.
Egyik feladat sem volt elenyésző, Bernie-t azonban job-
ban izgatta az áruház. A Nob Hillen egykettőre kibérelt
egy bútorozott lakást egy modern felhőkarcolóban. Bár
az épület jóval barátságtalanabb volt azoknál a szép há-
zaknál, amelyeket mindenfelé látott, de kényelmesen el-
fért, és ami fő, közel volt az áruházhoz.
A nyitás kiválóan sikerült. Olyan volt, amilyennek va-
lamennyien megálmodták. A sajtó kedvezően fogadta az
eseményt. Elegáns összejövetelt rendeztek az áruházban,
a manökenek csodálatos modelleket viseltek, a makulát-
lan öltözékű pincérek pedig kaviárt, előételeket és pezs-
gőt szolgáltak fel. Lehetett táncolni, vigadni, valamint
szabadon kószálni a vadonatúj áruházban. Bernie rop-
pant büszke volt az egészre. Minden gyönyörű volt, a
könnyedség eleganciával keveredett. Megvolt itt New
York stílusa és a nyugati partvidék lezsersége. És amikor
Paul Berman megérkezett New Yorkból, ő is el volt ra-
gadtatva.
A nyitás napján a tömeget rendőrkordon és mosolygó
alkalmazottak sora volt kénytelen visszatartani. Az első
hét rekordbevétele azonban mindenkit kárpótolt, és még
Bernie anyja is büszke volt a fiára. Azt mondta neki, ez a
61
legeslegszebb áruház, amit valaha látott, és a rákövetkező
öt nap vásárlásai során minden elárusítónőnek elmesélte,
hogy az ő fia itt az igazgató, és ha majd visszahelyezik in-
nen New Yorkba, ő fogja irányítani az egész áruházi lán-
cot.
Amikor a szülei San Franciscóból átrepültek Los An-
gelesbe, Bernie meghökkenve tapasztalta, milyen magá-
nyos nélkülük, valamint a New York-i vendégek nélkül.
A megnyitást követő napon az egész igazgató tanács
visszarepült New Yorkba, Paul pedig még aznap este to-
vábbutazott Detroitba. És Bernie hirtelen egyedül ma-
radt abban a városban, ahová átültették, egyetlen barát
nélkül, egy steril és csúf lakásban. A bútorzat barna és
nyersgyapjú színekben pompázott, és sivárnak tűnt a si-
mogató észak-kaliforniai napfényben. Bernie már bánta,
hogy nem egy bájos kis viktoriánus stílusú házat bérelt.
De nem volt különösebb jelentősége. Amúgy is mindig
az áruházban volt, hét napból hetet, hiszen Kaliforniá-
ban nincs szünnap. Hétvégeken azonban nem kellett
volna bejárnia, de mégis így tett, más teendője nem lé-
vén, és ez mindenkinek feltűnt. Bernie Fine agyondol-
gozza magát, mondogatta mindenki, és abban is egyetér-
tettek, hogy kedves ember. Sokat követelt a munkatár-
saitól, magától azonban még annál is többet, és az ilyen
emberrel aligha lehet vitába szállni. Ráadásul csalhatat-
lan érzékkel válogatta ki mindazt, ami az áruház érdekeit
62
szolgálta, valamint az árukészletet, így senki sem mert
szembeszállni vele. Határozott volt, s ahogyan munka-
társai észlelték, az esetek zömében tévedhetetlen. Ösz-
tönösen megérezte, mibe érdemes belefogni, mibe nem,
holott alig ismerte a várost, állandóan változtatott, és
mindent a frissen szerzett információkhoz igazított. Foly-
tonos volt a mozgás; az áruházlánc más egységeibe
küldött olyan cikkeket, amelyekről kiderült, hogy még-
sem kelendőek San Franciscóban, helyettük új árut ho-
zatott, hogy a vásárlók azokból rendelhessenek. És min-
den jól ment. Mondhatni remekül, Bernie-t pedig sze-
rették az áruházban. Még azt a furcsa szokását is elnéz-
ték, hogy nap nap után órákig kóborol az áruházban.
Látni akarta, milyen ruhát vásárolnak a vásárlók, hogyan
viselkednek, hogyan vásárolnak, mi tetszik nekik. Be-
szédbe elegyedett háziasszonyokkal, fiatal lányokkal és
egyedülálló férfiakkal, sőt a megkérdezettek gyerekeinek
öltözködése iránt is érdeklődött. Mindent tudni akart, s
ez, mint mondogatta, csakis úgy lehetséges, ha az ember
"jelen van".
Gyakran megkérték, hogy blokkoljon le árucikkeket,
vagy adtak neki kicserélendő holmit, és ő mindig gyorsan
intézkedett: odahívott egy elárusítót. Mindig örült, ha
vevővel találkozott, az alkalmazottak pedig lassan meg-
szokták a jelenlétét. Hozzászoktak a látványhoz: a gesz-
tenyebarna hajú, gondosan nyírt szakállú, zöld szemű
63
férfihoz, aki remekül szabott angol öltönyöket visel. So-
ha nem volt barátságtalan, és amikor valamit másként
akart, higgadtan és halkan beszélt; úgy magyarázta el az
elképzeléseit, hogy az alkalmazott megértette. Mindezért
óriási tisztelet övezte. Paul Berman pedig, amikor New
Yorkban az áruforgalmi statisztikát böngészte, tudta,
hogy a lehető legokosabban cselekedtek, ami, mellesleg,
nem lepte meg. Bernie a San Franciscó-i áruházat a
Wolff lánc legkiemelkedőbb üzletévé fogja tenni. Bernie
az ő fiuk, és egy napon átveszi majd Berman munkáját,
ráadásul sikeresen. Paul ebben szikrányit sem kételke-
dett.

Negyedik fejezet
Az első hónap valamennyiük számára kimerítő sürgés-
forgása után júliusra már áttekinthetővé vált a helyzet, és
az őszi árukészlet is kezdett beáramlani. Bernie naptárá-
ban több ruhabemutató is szerepelt a következő hónapra,
július legfőbb eseménye azonban az operai divatbemu-
tató volt, amely döntő jelentőséggel bírt. San Francisco
társadalmi életében ugyanis az operaszezon kezdete volt
minden évben "az" esemény, és a nők képesek voltak öt-
hét- netán még tízezer dollárt is költeni egyetlen ruhára.
A földszinti raktárban a fogasokon már ott sorakoztak
a különleges estélyi ruhák, a raktár ajtaja előtt pedig ál-
landóan fegyveres őr állt, nehogy bárki illetéktelen sze-
64
met vethessen a ruhákra, netán engedély nélkül lefény-
képezze, vagy a legrosszabb - lopás - ne történjen, hiszen
ezek a ruhadarabok egész vagyont értek. Július közepén
egy napon Bernie éppen az emeletre igyekezett, és az
Opera megnyitására piacra dobandó kollekció járt a fe-
jében. A gyerekruhaosztályon lépett le a mozgólépcsőről,
ellenőrizni akarta, rendben megy-e minden. Egy hete
gondok merültek fel az iskolakezdéshez szükséges áruk
beszerzésével, és személyesen akart meggyőződni róla,
hogy minden rendben megy. A pénztárpult mögött né-
hány szót váltott az árubeszerzővel, utasításokat adott az
eladóknak, akik mosolyogva köszöntötték, majd körül-
nézett, és egymaga indult el a fogasok közé. Hirtelen tar-
ka fürdőruhák között találta magát, melyeket a következő
héten szándékoztak leértékelni, és azon kapta magát,
hogy egy aprócska kislány kék szemébe néz. A kislány
már hosszú ideje figyelte, nem mosolygott, de nem is félt,
csak szemmel tartotta, mintha csak arra lett volna kíván-
csi, mit csinál a férfi a következő pillanatban. Bernie rá-
mosolygott a kislányra.
- Szia. Hogy vagy? - A kérdés kissé váratlan volt egy
aprócska nőszemélytől, aki alig lehetett több ötévesnél,
de Bernie amúgy sem tudta soha, mit mondjon egy kis-
gyereknek. A szokásos "hogy megy a tanulás?" kérdés
teljességgel idétlen lett volna. - Tetszik neked az áruház?
- Nem rossz. - A kislány vállat vont. Láthatóan Bernie
65
sokkal jobban érdekelte. - Utálom a szakállat.
- Igazán sajnálom. - A kislányhoz fogható bájos je-
lenséget Bernie még életében nem látott: hosszú szőke
haját valaki két copfba fonta, és rózsaszín masnit kötött
rá, rózsaszín ruhácskát viselt, egyik kezében pedig egy
babát húzott maga után. A babán meglátszott a sok sze-
retgetés; nagy valószínűséggel a kislány kedvenc játéka
volt.
- A szakáll szúrós. - A kislány tárgyilagos hangon kö-
zölte, mintha legalábbis hasznára válna Bernie-nek, ha
tudja, mire a férfi komolyan rábólintott, és végigsimí-
totta arcszőrzetét. Cseppet sem találta szúrósnak, éppen
ellenkezőleg, ő azonban már hozzászokott, ötéves höl-
gyeken pedig soha nem próbálta ki. Pontosabban, San
Franciscóba érkezése óta egyáltalán senki sem próbálta
ki. Ez a kislány pedig a legeslegbájosabb volt, akit ideér-
kezése óta látott. San Francisco nőlakói eddig cseppet
sem tetszettek neki. A hajuk hosszú volt és szabadon ló-
gott, mezítláb jártak, és rút, nyilvánvalóan kényelmes
szandálokat viseltek, és mintha mindegyik kedvenc öl-
tözéke pólóing és farmernadrág lett volna. Bernie hiá-
nyolta a New York-i tartást: a magas sarkú cipőket, a ka-
lapokat és a kiegészítőket, a tökéletes frizurákat, az arcot
mintegy keretbe foglaló fülbevalókat, a szőrméket. Két-
ségkívül jelentéktelen részletek, ám ő nagy fontosságot
tulajdonított nekik, San Franciscóban pedig nem volt
66
bennük része.
- Egyébként Bernie-nek hívnak. - Nagyon élvezte a
társalgást a kislánnyal, és feléje nyújtotta a kezét, amit az
higgadtan megrázott, miközben le nem vette a szemét a
férfiról.
- Az én nevem Jane. Te itt dolgozol?
- Igen.
- És rendesek hozzád?
- Nagyon is. - Azt nem árulhatta el a kislánynak, hogy
ő a főnök.
- Az jó. Az anyukámhoz bezzeg nem mindig rendesek
a dolgozójában. Néha meg igazán utálatosak. - Roppant
komolyan társalgott, Bernie meg alig tudta visszafojtani a
nevetését, és azon tépelődött, vajon hova tűnt a kislány
mamája. Vajon a kislány elveszett, csak még nem fogta
fel, ami mellesleg nagyon valószínűnek látszott? De nem
akarta megijeszteni, ezért nem hozta szóba. - Néha még
akkor sem maradhat otthon, amikor beteg vagyok. - To-
vább csacsogott, mert érezhetően felháborította anyja
munkaadójának szívtelensége. Ám ez a mondat egyúttal
az anyját is az eszébe idézte. És hirtelen kerekre tágult a
szeme. - Hol van az Anyu?
- Nem tudom, Jane. - Bernie gyöngéden rámosoly-
gott, és körülnézett. Csupán az eladónőket látta, akik
néhány perccel korábban az árubeszerzővel beszélgettek.
Még mindig a pénztárpult körül álldogáltak, rajtuk kívül
67
azonban nem volt ott senki. Jane anyja láthatóan nem
volt a közelben. - Emlékszel rá, hol láttad a mamádat
utolj ára?
A kislány Bernie-re sandított, és megpróbált vissza-
emlékezni. - A földszinten vett magának rózsaszín ha-
risnyanadrágot... - Kissé elbátortalanodva pillantott a
férfira. - Én meg kíváncsi voltam a fürdőruhákra.
A kislány körbenézett. Mindenütt fürdőruhák függtek, a
kisasszony meg nyilván egymaga jött fel az emeletre,
hogy megnézze őket. - Jövő héten a tengerpartra me-
gyünk... - A hangja megbicsaklott. - Nagyon szép für-
dőruhák vannak itt. - Egy hosszú sor apró bikini előtt
állt, amikor Bernie észrevette. Most azonban már reme-
gett az alsó ajka, mire a férfi a kezét nyújtotta neki.
- Na nézzük csak, hol találhatjuk meg a mamádat. -
A kislány azonban megrázta a fejét, és egy lépést hátrált.
- Nem szabad senkivel sem elmennem. - Bernie erre
odaintette az egyik elárusítónőt, aki óvatosan közeledett.
A férfi észrevette, hogy a kislány szeme könnybe lábadt,
de hősiesen igyekezett visszafojtani.
- Mit szólnál, ha beülnénk az eszpresszóba, és meg-
ennénk egy fagyit, amíg ez a hölgy megkeresi a mamádat?
- Jane gyanakodva nézett mindkettőjükre, az elárusítónő
pedig elmosolyodott. Bernie elmagyarázta neki, hogy
Jane anyja a földszinten vásárolt magának harisnyanad-
rágot, amikor a kislány meglépett, és feljött az emeletre.
68
Majd odasúgta az elárusítónőnek: -Használják, kérem, a
hangosbeszélőt! - Csak tűz vagy bombariadó esetén
kapcsolták be, vagy más veszélyhelyzetben, ezúttal azon-
ban bizonyára megkönnyíti majd, hogy megtalálják Jane
anyját. - Szóljon fel az irodámba, ők majd elintézik.
- Lepillantott Jane-re, aki a babával törölgette a szemét.
- Hogy hívják a mamádat? Úgy értem, mi a vezetékneve?
- Megint a gyerekre mosolygott, aki roppant nyíltan né-
zett fel rá, noha egy lépést sem volt hajlandó megtenni
vele. Az anyja nyilván alaposan belésulykolta, és Bernie
ezt elismerésre méltónak találta.
- Ugyanaz, mint az enyém. - Jane csaknem újra el-
mosolyodott.
- És mi a te vezetékneved?
- O'Reilly. - Már nevetett is. - Tudod, ez ír név. Én
katolikus vagyok. Te is? - A férfi láthatóan lenyűgözte,
az érzés pedig kölcsönös volt. Bernie azon derült magá-
ban, hogy talán erre a nőszemélyre vár harmincnégy éve.
Az bizonyos, hogy kenterben verte az utóbbi idők vala-
mennyi nőneműjét.
- Én zsidó vagyok - magyarázta Bernie, amikor az
elárusítónő elment, hogy bemondassa a nevet a rejtett
hangosbeszélőbe.
- Az meg mi? - A gyerek láthatóan megdöbbent.
- Az olyan vallás, ahol karácsony helyett hanukka van.
- Hozzátok is jön a Mikulás? - Aggódva tette fel a
69
kérdést, amit nem is volt könnyű megválaszolni.
- Hét napon keresztül adunk egymásnak ajándékot. -
Tulajdonképpen magyarázott, ahelyett, hogy a kérdésre
válaszolt volna, a gyereket azonban elkápráztatta.
- Hét napig? Ez nem is rossz. - A kislány ezután hir-
telen elkomolyodott, és megfeledkezett a mamájáról. -
Te hiszel Istenben?
Bernie bólintott, és megdöbbentette a mély értelmű
kérdés. Isten hosszú ideje nem jutott az eszébe, de res-
tellte volna bevallani a kislánynak. Nyilván azért akadt az
útjába, hogy alapvető dolgokat tisztázzon. - Hiszek.
- Én is. - Jane bólintott, majd fürkésző pillantást ve-
tett a férfira. - Szerinted az Anyu hamar jön?
A könnyei csaknem újra eleredtek, ezúttal azonban job-
ban állta a sarat.
- Biztosan. Akkor most sor kerülhet arra a fagylaltra?
Az eszpresszó ugyanis itt van jobbra. - A kezével mutatta
az irányt, a gyerek pedig leplezetlen érdeklődéssel követ-
te. A fagylalt jelentős vonzerőt képviselt, így azután szó
nélkül a férfiéba fűzte a kezét, és csak úgy röpködtek a
copfjai, ahogy kéz a kézben elindultak.
Bernie a bárpult mellett egy magas székre segítette fel a
kislányt, és egy banános fagylaltkelyhet rendelt neki, ami
ugyan nem szerepelt az étlapon, de biztosra vette, hogy
az ő kedvéért elkészítik, és nem is csalatkozott. Jane üd-
vözült mosollyal vetette rá magát a finomságra, a szeme
70
azonban nyugtalan maradt. Bár nem feledkezett meg a
mamájáról, tulajdonképpen mégis jól el volt: társalgott
Bernie-vel, beszámolt neki lakásukról, a tengerpartról, az
iskoláról. Kutyát szeretne, de a háziúr nem engedi.
- Rémesen utálatos - mondta csokoládétól és tejszín-
habtól maszatos arccal és teli szájjal. - És ugyanolyan a
felesége is... meg még kövér is. - A szájába lapátolt egy
kanálnyi diót, tejszínhabot és banánt, Bernie meg eköz-
ben komolyan bólintott, és azon morfondírozott, hogyan
is élhetett a kis hölgy nélkül ilyen soká. - A fürdőruháitok
tényleg csuda szépek. - A szája felé közelítette a kanalat,
és amikor a férfi rámosolygott, gyorsan belapátolta a tar-
talmát.
- Melyik fürdőruha tetszik neked a legjobban?
- Azok a picik, a kétrészesek. Az Anyu azt mondja,
hogy nekem nem kell a felsőrészt hordanom, ha nem
akarom... de hát én akarom. - Varázslatosan festett, bár a
csokoládé már az orrocskáját is elborította. - Tetszik ne-
kem a kék, a rózsaszín és a piros... meg a narancssárga. -
Az utolsó falat banán is eltűnt, nyomában a tejszínhab-
bal, amikor neszezés hallatszott az ajtó felől, és feltűnt
egy hosszú, szőke hajú nő, a haja olyan volt, mintha
aranylemezből volna. Odarohant hozzájuk.
- Jane! - A mama is csinos volt, némileg hasonlított is
Jane-re. Az arcán könnyek nyoma látszott, a tekintete
zaklatottságot tükrözött, és kezében a kézitáskája, vala-
71
mint három szatyor mellett ott volt Jane kabátja és egy
másik baba is. - Hova tűntél? - Jane elvörösödött, és
meghunyászkodva pillantott a mamájára.
- Csak meg akartam nézni a...
- Soha többé ne tegyél ilyet! - Az anyja nem hagyta,
hogy a kislány befejezze a mondatot, megragadta a gye-
rek karját, kicsit megrázta, majd gyorsan a karjába zárta
és magához ölelte, közben a könnyeit nyelte. Nyilvánva-
lóan nagyon meg volt ijedve. És beletellett egy kis időbe,
amíg észrevette a mellettük álló Bernie-t, aki gyönyör-
ködött a látványukban. - Elnézését kérem. - Bernie-re
pillantott, akinek megtetszett az asszony. Szandált viselt,
pólóinget és farmernadrágot. De az átlagnál jóval csino-
sabb volt, törékeny, szőke és hatalmas kék szeme volt,
akár Jane-nek: - Elnézését kérem a sok kellemetlensé-
gért, amit okoztunk. - Az egész áruház anyát és lányát
kereste, és a földszinti részleg teljesen felbolydult. Jane
anyja attól félt, hogy talán elrabolták a kislányt, és két-
ségbeesésében először egy elárusítónőt, majd az egyik
részlegvezetőt, még később pedig egy vásárlót kért arra,
hogy segítsen. Mindenki megtette, amit csak tudott,
majd végül a hangosbeszélő bemondta, hogy a kislány az
eszpresszóban van.
- Semmi baj. Nem árt nekünk egy kis izgalom.
Egyébként nagyon jól éreztük magunkat. - Bernie és
Jane cinkos pillantást vetett egymásra. Jane pedig mo-
72
solyogva kezdett csacsogni.
- Látod, milyen füligmaszat lennél, ha banános fagy-
laltkelyhet ennél? Most már érted, hogy miért nem sze-
retem a szakállat? - A férfi és a kislány együtt kacagott, az
anya egészen megbotránkozott.
- Na de Jane!...
- Miért, talán nem?
- Igaza van - ismerte be örömmel Bernie. Nagyon jól
érezte magát a kislánnyal, és sajnálta, hogy elmegy. Csak
mosolygott, a fiatal nő pedig elpirult.
- Tényleg, elnézését kérem. - Majd hirtelen eszébe
jutott valami, hogy még be sem mutatkozott. -Bocsásson
meg, Elizabeth O'Reilly vagyok.
- És katolikus. - Bernie-nek eszébe jutott a kislány
megjegyzése, az anyának pedig ettől tátva maradt a szája,
mire a férfi magyarázkodni kezdett. - Tudja, Jane és én
nagyon komoly beszélgetést folytattunk e tárgykörben.
Jane erre megfontoltan bólintott, egy újabb cseresz-
nyét tömött a szájába, és figyelte a felnőttek beszélgeté-
sét. - Ő meg valami egészen más... - Enyhén bandzsítva
felnézett Bernie-re. - Te micsoda is vagy?
- Zsidó - válaszolt a férfi készségesen, Elizabeth
O'Reilly pedig elnevette magát. Hozzászokott Jane dol-
gaihoz, de azért időnként még ő is meglepődött.
- És neki hét karácsonya van... - Jane láthatóan elé-
gedett volt magával, a két felnőtt pedig nevetett. - De
73
komolyan, hét van neki. Azt mondta. Ugye? - Megerő-
sítést várt Bernie-től, aki nevetve bólintott.
- Hanukka az ünnep neve. Jane szinte kedvet csinál
hozzá az embernek. - Évek óta nem járt zsinagógában.
A szülei neológok voltak, ő maga pedig nem volt vallásos.
Valami más járt azonban az eszében. Azt latolgatta, vajon
mennyire hithű katolikus Mrs. O'Reilly, és vajon léte-
zik-e egy Mr. O'Reilly is. Elfelejtette megkérdezni
Jane-től, a kislány pedig nem beszélt róla.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg. - Elizabeth
zavarában Jane-re nézett, aki ekkor már nagyon virgonc
volt. Nem szorította magához olyan görcsösen a babáját,
és az utolsó kanálnyi fagylaltot is lelkesen belapátolta.
- És klassz fürdőruháik is vannak.
Elizabeth megrázta a fejét, és ismét kezet nyújtott
Bernie-nek. - Köszönöm, hogy gondját viselte a lá-
nyomnak. Gyerünk, kisasszony, indulás hazafelé! Sok a
teendőnk.
- Nem nézhetnénk meg mégis a fürdőruhákat?
- Szó sem lehet róla! - Az anya válasza határozottan
csengett, de közben újra meg újra köszönetet mondott
Bernie-nek. Jane is kezet nyújtott, és roppant udvariasan
mindent megköszönt, majd ragyogó mosollyal pillantott
rá.
- Irtó kedves voltál, a fagylalt meg nagyon finom volt,
köszönöm szépen. - Kétségkívül remekül mulatott,
74
Bernie meg sajnálta, hogy az anyja elviszi. A mozgólép-
cső tetejéről nézte, hogyan tűnnek el a masnis copfok, és
úgy érezte, hogy az egyetlen kaliforniai barátját veszítette
el.
Visszament a pénztárpulthoz, hogy megköszönje az
eladók segítségét, és amikor menni készült, megpillan-
totta a picurka bikiniket, és a hatos méretből hármat ki-
választott. A narancssárgát, a rózsaszínt és a kéket - pi-
rosban nem volt az a méret- meg két, színben hozzá illő
vászonkalapot, valamint egy apró frottírköntöst. Nagyon
bájosnak találta a holmikat, és az egészet a pénztárpultra
borította.
- Megnéznék, hogy a számítógépben szerepel-e Eli-
zabeth O'Reilly neve? Azt nem tudom, hogy hitelkár-
tyás vásárlónk-e vagy sem, valamint azt sem, hogy mi a
férje neve. - Hirtelen remélni kezdte, nincs férj a látha-
táron s kis idő múlva örömmel vehette tudomásul az
eredményt. Két perc múlva ugyanis kiderült, hogy a
hölgy a Pacific Height-en lakik, a Vallejo utcában, és
nemrégiben nyitott hitelszámlát. - Remek! - Bernie le-
firkantotta a címet és a telefonszámot, és úgy tett, mintha
hivatalosan volna rá szüksége. Megkérte az elárusítókat,
hogy a strandholmit küldjék el Jane kisasszonynak, a
számlát pedig továbbítsák hozzá. Kis kártyát mellékelt,
és ráfirkantotta: "Nagyon jól mulattam veled. Remélem,
hamarosan újra találkozunk. Barátod, Bernie Fine",
75
majd ezt is odanyújtotta az elárusítónőnek. Rugalmas
léptekkel indult az irodája felé, arcán rejtélyes kis mosoly
játszott, és az a szent meggyőződés, hogy minden rossz-
ban van valami jó.

Ötödik fejezet
A fürdőruhák szerda délután érkeztek meg, Liz pedig
már másnap telefonált, hogy megköszönje Bernie nagy-
lelkűségét.
- Igazán nem lett volna szabad. Jane még mindig em-
legeti a banános fagylaltkelyhet, meg hogy milyen jól
szórakozott. - Elizabeth O'Reilly hangja fiatalos volt, s
miközben telefonon beszélt vele, Bernie szinte maga előtt
látta fényes szőke hajzuhatagát.
- Szerintem Jane nagyon bátran viselkedett. Amikor
rájött, hogy elveszett, nagyon megijedt, de végig tartotta
magát. Óriási teljesítmény egy ötéves kislánytól.
Elizabeth nevetett. - Nagyon rendes kis ember.
Bernie legszívesebben azt mondta volna, "akár a ma-
mája", de türtőztette magát. - Jók a fürdőruhák?
- Mindegyik éppen az ő mérete. Tegnap egész este
azokban parádézott, az egyik még most is rajta van a ru-
hája alatt... a parkban játszik a barátaival. Ma rengeteg
intéznivalóm volt, mert kölcsönkaptunk egy házat Stin-
son Beachen... Jane-nek is megvan a teljes ruhatára a
nyaraláshoz. -Liz nevetett. -Nagyon szépen köszönjük.
76
- Nem tudta, mi mást mondhatna, és Bernie is csak ke-
resgélte a szavakat. Hirtelen az az érzése támadt, hogy
errefelé az emberek egészen másként beszélnek. Szinte
elölről kellett kezdenie a beszédtanulást.
- Lehetséges volna... hogy izé... találkozzunk? - Mi-
közben belenyögte a telefonkagylóba, tökkelütött idió-
tának érezte magát... Mintha egy névtelen telefonáló li-
hegne a kagylóba, így azután maga is megdöbbent, ami-
kor az asszony igent mondott.
- Hogyne, örömmel.
- Valóban? - Bernie hangja meglepetten csengett,
mire Elizabeth elnevette magát.
- Természetesen. Volna kedve kijönni Stinsonba, a
tengerpartra valamelyik délután? - Olyan könnyedén és
természetesen mondta, hogy Bernie szíve megtelt hálá-
val. Nem éreztette Bernie-vel, hogy terhére volna a férfi
érdeklődése. Mintha meg sem lepte volna a kérdés, és
mintha valóban örülne az újabb találkozásnak.
- De mennyire! Meddig lesz ott?
- Két hétig.
Bernie gondolatban gyors számvetést készített. Vég-
tére is miért ne vehetné ki ez egyszer a szombatot sza-
badnapként? Semmiféle előírás nem kényszeríti rá, hogy
szombatonként is dolgozzon. Csak egyszerűen nem
akadt jobb dolga.
- Most szombat megfelelne? - Mindössze két nap volt
77
addig hátra, s már a gondolattól is izzadni kezdett a te-
nyere.
Elizabeth nem válaszolt: igyekezett végiggondolni,
melyik napra kit hívott meg. Stinson mindig lehetőséget
adott rá, hogy valamennyi barátját meghívja egy-egy
napra. Szombatra azonban még nem jelentkezett be
senki. - Az jó lesz... remek. - Ahogy a férfira gondolt,
elmosolyodott. Jóképű ember, rém kedves volt Jane-hez,
látszólag nem homokos, de jegygyűrűt sem visel. -
Egyébként ugye nem nős? - A kérdést mindenképpen fel
kellett tennie. Roppant kínos lenne, ha csak utólag de-
rülne ki minden. Volt már rá példa. Ezúttal azonban nem
így állt a helyzet.
- Egek ura, dehogy! Micsoda ötlet!
Aha. Akkor mégiscsak homokos. - Miért, talán aller-
giás a házasságra?
- Nem, csak nagyon elfoglalt vagyok.
- Annak meg mi köze az egészhez? - Az asszony nem
kertelt, és hirtelen érdeklődés ébredt benne Bernie iránt.
Jó oka volt rá, hogy ne menjen másodszor is férjhez. Aki
egyszer megégette magát... de egyszer legalább meg-
próbálta. Természetesen az sem kizárt, hogy a férfi is kí-
sérletezett már. - Maga elvált?
A vonal innenső végén Bernie elmosolyodott, és sze-
rette volna tudni a kérdés okát. - Nem. És igen, szeretem
a nőket. Két nővel is éltem már, de egészen jól megva-
78
gyok egyedül is. Senkire sem tudtam elegendő időt
szánni. Az elmúlt tíz évben a karrieremre öszpontosítot-
tam.
- Azért az ilyen életmód is lehet olykor sivár. - Úgy
mondta, mintha tudna erről valamit, és Bernie nem
bánta volna, ha megtudhatná, hogy mit. - Nekem sze-
rencsére itt van Jane.
- Maga valóban szerencsés. - Bernie elhallgatott, a
kislányra gondolt, és elhatározta, hogy a többi kérdést,
majd ott, a tengerparton teszi fel, ahol láthatja az asszony
arcát, kezét, szemét. Nem szívesen ismerkedett telefo-
non. - Akkor szombaton találkozunk. Mit hozzak? Hideg
ennivalót? Bort? Valamit az áruházból?
- Egy nercbunda épp jól jönne.
Bernie nevetett, majd befejezték a beszélgetést, és
utána a férfi legalább egy óra hosszat a fellegekben járt:
Elizabeth hangja megnyugtató volt és szelíd, és nyoma
sem volt benne az önzésnek. Nem az a fajta, aki gyűlöli a
férfiakat, vagy legalábbis nem tűnt annak, és az égvilágon
semmit sem akart bebizonyítani. Bernie nagyon vágyott
a Stinson Beachen eltöltendő délutánra, és péntek este,
mielőtt az áruházból hazament, a delikateszrészlegben
összevásárolt kétszatyornyi finomságot. Jane-nek egy
csokoládéból készült mackót, Elizabeth-nek bonbont,
kétféle francia sajtot, egy valódi Franciaországból érke-
zett baguette-et, egy kis doboz kaviárt és pástétomot, egy
79
üveg vörös- meg egy üveg fehérbort és egy doboz gesz-
tenyét.
A szatyrokat berakta az autójába, és hazament. Más-
nap reggel tízkor lezuhanyozott, megborotválkozott,
farmernadrágot húzott, hozzá egy régi kék inget, a lábára
viharvert tornacipőt, és az előszobaszekrényből előhú-
zott egy meleg zakót. Kényelmes régi ruhadarabokat
hozott magával New Yorkból, és az építkezés alatt viselte
is őket, most pedig éppen megfelelőek a tengerparti ki-
ránduláshoz. Amikor felemelte a két szatyrot, megcsör-
rent a telefon. Először nem is akarta felvenni, de aztán
eszébe jutott, hátha Elizabeth hívja, hogy megváltozott a
program, netán arra kéri, hogy vigyen még valamit, így
azután a kabátjával meg a szatyrokkal bajmolódva fel-
emelte a kagylót.
- Egen?
- Hogy veheted így fel a telefont, Bernard?
- Szervusz, Mama. Épp indulni készültem.
- Az áruházba? - A kihallgatás megkezdődött.
- Nem... a tengerpartra. Vendégségbe megyek a ba-
rátaimhoz.
- Ismerem őket? - Lefordítva ez annyit tett: helyesel-
ném a barátkozást?
- Nem, Mama. Minden rendben?
- Igen.
- Akkor majd hívlak! Vagy ma este, vagy holnap az
80
áruházból. Rohanok.
- Nagyon fontos lehet az illető, ha nem vagy képes öt
percig beszélgetni az anyáddal. Valami lány? - Nem,
asszony. Meg azután ott van Jane is.
- Nem, csak barátok.
- Remélem, Bernard, nem helytelenkedsz a fiúkkal.
Ugye, nem?
Atyaúristen! Bernard legszívesebben azt felelte volna,
de igen, csakhogy az anyját ingerelje. - Nem, szó sincs
róla. Hamarosan jelentkezem.
- Jó, jó... a napon meg tegyél kalapot a fejedre.
- Apát csókolom.
Lecsapta a kagylót, és kirohant a lakásból, még mielőtt
az anyja visszahívhatta volna, hogy figyelmeztesse a cá-
paveszélyre. Kedvenc foglalatossága volt, hogy a Daily
News-ben olvasott rémhírekre figyelmeztesse a fiát.
Minden alkalommal felhívta a figyelmét, nehogy meg-
vegye azt az árucikket, amely két ember halálát okozta
Des Moines-ban, de szerepelt a listán konzervmérgezés,
legionáriusbetegség, szívroham, aranyér, vagy éppen-
séggel toxikus sokk. A lehetőségek száma végtelen volt.
Jólesett, hogy valaki aggódik az egészségéért, de az anyja
mániákussága meglehetősen fárasztotta.
Az autó csomagtartójába tette a két szatyrot, beszállt és
tíz perc múlva már a Golden Gate hídon hajtott észak-
nak. Stinson Beachen még soha nem járt, és nagyon tet-
81
szett neki a kanyargós, hegyormokon vezető út, ahonnan
lelátott a tengerbe benyúló sziklákra. Bernard élvezte az
utazást. Áthajtott az apró városkán, és megkereste a
megadott címet. A ház egy Seadrift nevű, magánházak-
ból álló telepen állt, a kapuban az őrnek meg kellett
mondania a nevét. Ám a biztonsági őrtől eltekintve nem
volt kifejezetten elegáns hely. A házak normális méretű-
ek voltak, a sétálgató emberek pedig mezítláb, sortban
közlekedtek. Olyasfajta helynek tűnt, mint Long Island
vagy Cape Cod, ahova családostul mennek az emberek -
barátságos volt és rendezett. Amikor a keresett házat
megtalálta, befordult a kocsifeljárón. A kertben egy há-
romkerekű bicikli állt, meg egy kissé megviselt hintaló,
amely mintha évek óta tűrte volna az elemek csapásait.
Az elülső kapunál Bernard meghúzta az iskolai harangra
emlékeztető csengő zsinórját, majd kinyitotta a kaput.
Nyomban ott termett előtte Jane, az egyik ajándék biki-
niben meg a színben hozzá illő frottírköntösben.
- Szia, Bernie! - Ragyogó képpel nézett a férfira, és
mindkettőjüknek eszébe jutott a banános fagylaltkehely
meg a karácsonyról és Istenről folytatott eszmecsere. -
Imádom az új bikinimet.
- Nagyon csinos vagy benne. - Odalépett a kislány-
hoz, aki felmosolygott rá. - Manöken is lehetnél az áru-
házban. Hol van az anyukád? Nehogy azt mondd, hogy
megint elveszett! - Bernie rosszallóan ráncolta a szemöl-
82
dökét, Jane meg olyan jóízűen kacagott, hogy melegség
járta át a férfi szívét.
- Gyakran előfordul?
Jane a fejét rázta. - Csak áruházakban... néha.
- Mit csinálok én az áruházakban? - Elizabeth kidugta
a fejét az ajtón, és Bernardra mosolygott. - Jó napot.
Milyen volt az utazás?
- Gyönyörű. - Miközben barátságos, beszédes pil-
lantást váltottak, Bernard úgy érezte, valóban élvezte az
autóutat.
- Van, aki nem így nyilatkozik, amikor ideér. Nagyon
kanyargós az út.
- Én mindig rókázom - szólt közbe vigyorogva Jane. -
De amikor ideérünk, akkor már szeretek itt lenni.
- A vezető mellett ülsz és nyitott ablaknál? - kérdezte
Bernie aggodalmaskodón.
- Aha.
- És indulás előtt veszel be gyógyszert? Nem, lefoga-
dom, hogy folyton csak fagyit eszel. - Ekkor eszébe jutott
a csokoládémackó, és kivette a szatyorból, a többit meg
odaadta Liznek.
- Hoztam némi nyalánkságot a hölgyeknek.
Elizabeth meglepődött, kicsit meg is hatódott, Jane
meg visított a lelkesedéstől, mihelyt kezébe kaparintotta
a mackót. Még a babájánál is nagyobb volt, és már a lát-
ványtól is csaknem csorogni kezdett a nyála. - Ehetek
83
belőle most, Anyu?... Kérlek szépen... - Esdeklő pil-
lantást vetett Lizre, aki tehetetlenül felnyögött. - Hadd
kóstoljam meg, Anyu! Naa... Csak a fülét!
- Na jó, rendben van. Nem bánom. De ne egyél túl
sokat! Nemsokára ebédelünk.
- Oké. - Jane eliramodott, úgy tartotta a csokoládé-
mackót, mint a kutya a csontot, Bernard pedig moso-
lyogva azt mondta Liznek: - Csodálatos ez a kislány. -
Jane ugyanis arra emlékeztette, hogy az életében vannak
kiadó helyek, így például a gyereké sincs betöltve.
- Imádja magát. - Liz mosolygott.
- A fagylalt meg a csokimaci többnyire segít. Felőle
akár a bostoni fojtogató is lehetnék, hatalmas csokimac-
kókészlettel. - Elizabeth nyomában bement a konyhába,
ahol az asszony kipakolta a szatyor tartalmát, és a megle-
petéstől alig jutott szóhoz, amikor meglátta a kaviárt, a
pástétomot meg a többi ínyencséget.
- Bernie, ezt nem lett volna szabad! Uramisten...
mennyi minden. - Egy pillantást vetett a bonbonos do-
bozra, majd bűntudatos arccal éppen azt tette, amit a
helyében minden bizonnyal Jane tett volna. Megkínálta
Bernie-t, majd egyet maga is bekapott, és örömmámor-
ban lehunyta a szemét.
- Ó, hogy ez milyen finom! - Olyan hangot hallatott,
mint akinek szexuális élményben van része, eközben
Bernie ismét szemügyre vehette. Törékeny volt, bájos és
84
tulajdonképpen szép is, szabályos, amerikai arc. Hosszú
szőke haját aznap egyetlen varkocsba fonta, a szeme meg
olyan kék volt, mint a fakó farmering, amit viselt, a fehér
sortban pedig jól érvényesült formás lába. Bernie azt is
észrevette, hogy a lábujjain a köröm gondosan pirosra
van festve, van tehát benne némi hiúság. A szemén
azonban nem volt festék, rúzst sem viselt, a körmét pedig
rövidre vágta. Csinos nő volt, sőt több annál, de cseppnyi
frivolság sem volt benne, és ez Bernie-nek nagyon tet-
szett. Nem az a fajta szépség volt, amitől elakad az ember
lélegzete, de kellemes jelenség, különösen ahogy lehajolt,
és eltette a két üveg bort, majd a lányáéhoz nagyon ha-
sonló mosollyal fordult a férfihoz.
- Maga nagyon kényeztet bennünket, Bernard... nem
is tudom, mit mondjak.
- Tudja, nagyon kellemes dolog új barátokat szerez-
ni... errefelé nincs túl sok barátom.
- Mióta él itt?
- Öt hónapja.
- New Yorkból jött?
A férfi bólintott. - Amióta az eszemet tudom, New
Yorkban éltem, attól a három évtől eltekintve, amit
Chicagóban töltöttem, de az régen volt.
Az asszony érdeklődve hallgatta, közben a hűtőből
elővett két konzervsört, és az egyiket Bernardnak nyúj-
totta. - Én chicagói vagyok. Hogy került oda?
85
- Ott estem át a tűzkeresztségen. Rám bízták az áruház
vezetését. - Hirtelen elhallgatott, újraélte a helyzetet. -
Most meg itt vagyok. - Még mindig úgy érezte, hogy az
áthelyezése büntetés, bár amint az asszonyt nézte, majd
követte a kényelmes nappaliba, már nem is érezte olyan
súlyosnak. A ház kicsi volt, a padlót gyékény fedte.
A bútorokon kőmosott vászonhuzat, tengerből kihalá-
szott uszadékdarabok meg kagylók alkották a dekorációt.
A ház bárhol állhatott volna, East Hamptonban, Fire Is-
landen vagy Malibun. Jellegtelen volt, de az egyik, pad-
lótól a mennyezetig érő ablak fantasztikus látványra
nyílt: a csodálatos tengerparti fövenyre, a végtelen ten-
gerre, oldalt pedig, a dombok alján San Francisco tün-
dökölt a vakító napfényben. Páratlan volt a kilátás, de
ami még fontosabb, az asszony is gyönyörű volt. Liz egy
kényelmes karosszékben mutatott helyet Bernie-nek, ő
pedig a kanapéra ült, és maga alá húzta a lábát.
- Szeret itt lenni? Már úgy értem, San Franciscóban.
- Olykor. - Bernie őszintén válaszolt. - Bár, az igazat
megvallva, keveset láttam belőle. Nagyon leköt az áru-
ház. Kellemes az éghajlat. Amikor New Yorkból elin-
dultam, havazott, és öt órával később megérkeztem ide, a
tavaszba. Ez azért nem csekélység.
- De? - Liz várakozóan mosolygott rá. Olyan kedves-
ség áradt belőle, hogy az ember úgy érezte, vég nélkül
szívesen beszélgetne s a legbensőbb gondolatait is meg-
86
osztaná vele. Bernie hirtelen megérezte, hogy Liz csupa
szív barát, bár abban nem volt biztos, hogy csupán erre
vágyik-e. Megigézte az asszonyból áradó finom vonzerő,
amit nem tudott néven nevezni: talán a melle íve a fakó-
kék ingben, vagy ahogyan a fejét lehajtotta, netán a hun-
cutkák az arca körül. Szívesen megérintette volna, meg-
fogta volna a kezét, vagy megcsókolta volna telt, mo-
solygós száját... szinte alig tudott figyelni arra, amit Liz
mondott. - Bizonyára nagyon magányos a barátai nélkül.
Az első évben én is utáltam itt lenni.
- De azért itt maradt. - A férfi egyszerűen kíváncsi
volt: mindent meg akart tudni erről a nőről, minden
gondolatát ismerni akarta.
- Igen. Eleinte nem is volt más választásom. Addigra
ugyanis nem volt hova hazamennem. A szüleim autóbal-
esetben meghaltak, amikor harmadéves voltam a North-
western Egyetemen. - A férfi szeme bepárásodott, és Liz
helyett is összerázkódott. - Azt hiszem, ettől sokkal ki-
szolgáltatottabbá váltam, ráadásul másodévben fülig
beleestem abba a fiúba, aki a főszerepet játszotta a szín-
játszó csoportunk előadásán.
A visszaemlékezéstől szomorú lett a tekintete. Erről
általában senkinek sem beszélt, csakhogy Bernie-nek
olyan könnyű elmesélni. És az ablakon át Jane-t is szem-
mel tartották, aki odakint homokozott, a babája ott ült
mellette, a kislány pedig időnként odaintett a felnőttek-
87
nek. Liz megérzett valamit Bernie-ben, amitől úgy dön-
tött, az első perctől őszinte lesz hozzá. Úgy vélte, nincs
vesztenivalója. Ha nem tetszik, amit mesél neki, akkor
legfeljebb nem telefonál többet, de legalább nem árul
zsákbamacskát, ha a férfi mégis jelentkezik. És ez nem
csekélység. Liznek elege volt az emberek trükkjeiből,
meg az álnokságból, ami az első pillanattól meghatározta
a kapcsolatokat. Ő másként viselkedett. Tiszta, tágra
nyílt szemmel nézett a férfira. - A Northwesternen ter-
mészetesen színészetet tanultam. - Az emlék hatására
elmosolyodott. - És a szüleim halála utáni nyáron együtt
statisztáltunk. Éreztem, hogy ordítóan tehetségtelen va-
gyok, és senkim sincs, akihez fordulhatnék. Fülig bele-
szerettem. Fantasztikusan jóképű volt és nagyon kedves
is, legalábbis én azt hittem, és még a diploma megszer-
zése előtt teherbe estem. Azt mondta, itt a nyugati parton
fogunk összeházasodni. Felajánlottak neki egy szerepet
Hollywoodban. Így azután ő jött ide először, én meg
utána. Máshova nem is mehettem, abortuszról meg hal-
lani sem akartam. Szóval Chandler után jöttem, bár ad-
digra már közel sem tűnt olyan rózsásnak a helyzet.
Enyhén szólva nem volt elragadtatva, hogy teherbe es-
tem. De én még akkor is halálosan szerelmes voltam belé,
és azt hittem, majd minden kialakul. - Az ablakból kipil-
lantott Jane-re, hogy mintegy meggyőződjön ennek igaz-
ságáról.
88
- Autóstoppal mentem Los Angelesbe, ahol megint
összekerültünk Chandler Scott-tal... az csak később de-
rült ki, hogy tulajdonképpen Charlie Schiavónak hívják,
de megváltoztatta a nevét... ez nem is érdekes, egyszóval
ő egész nap kezdő filmcsillagocskák meg állás után sza-
ladgált, én pedig pincérnőként dolgoztam, a hasam meg
egyre nőtt. Végül Jane születése előtt három nappal ösz-
szeházasodtunk. Azt hittem, az anyakönyvvezető elájul...
Chandler rögtön utána felszívódott. Amikor Jane öt hó-
napos volt, felhívott, és közölte, hogy egy oregoni szín-
házban kapott állást, csak később tudtam meg, hogy
börtönben volt. Mintha a házasságkötéstől annyira
megijedt volna, hogy úgy érezte, nyomban el kell tűnnie.
Csak utóbb jöttem rá, hogy alighanem mindig furcsa
dolgokba keveredett. Orgazdaságért csukták le, később
pedig betörésért. Végül azután, amikor Jane kilenc hó-
napos volt, visszajött, és egy darabig velünk élt, aztán
amikor a gyerek egyéves lett, ismét eltűnt. Amikor kide-
rült, hogy lecsukták, beadtam a válókeresetet, és ezzel
vége a történetnek. San Franciscóba költöztem, és azóta
nem is hallottam felőle. Világéletében szélhámos volt, és
komolyan mondom, remekül játszotta az ellenkezőjét.
Ma már aligha szeretnék belé, de tudja, olyan simulé-
kony modorú volt, olyan... nem is tudom... Hát nem
szörnyű, amikor kiderül az igazság? Mindenesetre a válás
óta a lánynevemet használom és kész.
89
Láthatóan nem rázta meg saját élettörténete, és Ber-
nard ugyancsak meglepődött, hiszen az emberek zöme
már a gondolatától is zsebkendőbe temette volna az arcát.
De Liz kibírta, mégpedig kiválóan. Egészségesnek és
boldognak látszott, és volt egy remek kislánya. - Így
azután Jane a családom. Azt hiszem, mindent összevetve
szerencsém volt. - Bernie mélységesen együttérzett vele.
- És Jane hogyan vélekedik minderről? - Bernie tudni
akarta, mit mondhatott Liz a gyereknek.
- Sehogyan. Azt hiszi, az apja meghalt. Azt mondtam
neki, hogy az apja kiváló színész volt, az egyetem után
házasodtunk össze és költöztünk ide, azután ő megszü-
letett, az apja pedig meghalt, amikor ő egyéves lett.
A többiről nem tud, az apját meg úgysem látjuk többé az
életben, úgyhogy végül is nem számít. Csak a jó ég a
megmondhatója, merre járhat. Nem kizárt, hogy élete
végéig a sitten fog ücsörögni, annyi azonban bizonyos,
hogy fütyül ránk. Soha nem is érdekeltük. Szerintem
Jane-nek, legalábbis míg fel nem nő, jobb, ha megma-
radnak az illúziói a születése körülményeiről.
- Azt hiszem, igaza van. - Bernie csodálattal nézett az
asszonyra. Leplezetlen csodálattal. Bátor nő, és a lehető
legjobban intézi a dolgokat: a gyereken nyoma sincs a
szenvedésnek, ami részben az anyja határtalan szerete-
tének is köszönhető. Liz személyiségében pedig nincs
semmi tragikus, jószívű, bátor, és gyönyörű selymes a
90
szőke haja. És képes volt új életet teremteni magának.
Kalifornia erre a legmegfelelőbb hely. Alkalmas az élet
megteremtésére, és Liz így is tett.
- Most tanítok. A szüleim életbiztosításából egy évig
esti iskolába jártam, és olyan képesítést szereztem, ami-
vel itt állást vállalhattam. Nagyon szeretem a munkámat.
Második elemistákat tanítok, a gyerekek pedig nagyon jó
fejek. - Boldogan elmosolyodott. - Jane is ugyanabba az
iskolába jár, és így kevesebbet kell fizetni a tandíjért. Ez
volt az egyik ok, hogy a tanítás mellett döntöttem. Azt
akartam, hogy jó iskolába járjon, de tudtam, hogy a ma-
gániskolát csak nehézségek árán tudnám megfizetni, így
meg minden a lehető legkedvezőbben alakult. -A szavai-
ból a siker története bontakozott ki, nem pedig a gondo-
ké. Bámulatos teljesítmény! A vereséget képes volt győ-
zelemmé alakítani, Bernie pedig megérezte, miként is
történhetett így. Chandler Scott, bármi legyen is a valódi
neve, Isabelle férfi megfelelőjének tűnt, bár a jelek sze-
rint nem volt olyan profi, mint a manöken, aki soha nem
került dutyiba.
- Néhány évvel ezelőtt nekem is volt kapcsolatom egy
hasonló jellemű nővel. - Liz becsületessége szinte köte-
lezővé tette ezt a mondatot. - Gyönyörű francia lány volt,
aki manökenként dolgozott az áruházban. Több mint egy
évig a kénye-kedvére kihasznált, csak épp a viszonyból
nem lett egy ilyen csodálatos kislányom. - Mosolyogva
91
pillantott a homokban játszó Jane-re, majd a szemben
ülő Lizre. - Amikor az ügy véget ért, olyan voltam, mint
a mosogatórongy, és néhány ezer dollárral, valamint a
szüleimtől kapott órával szegényebb. A hölgy ugyanis
nagyon ügyes volt. Valaki filmes karrierrel kecsegtette,
én meg rajtakaptam őket, amint az illető úr jachtjának
fedélzetén szeretkeznek. Szerintem ez a fajta mindkét
nemben és bármely nemzetiségben előfordul. Egy biz-
tos, az ilyen eset után az ember óvatosabban választja
meg, hogy kivel kezd viszonyt, igaz? Azóta sem volt sen-
kivel komolyabb kapcsolatom, és annak már három éve. -
Kis szünetet tartott. - Az ilyen esetek nyomán az ember
utólag kénytelen megkérdőjelezni az ítélőképességét.
Eltűnődik, hogyan is lehetett ilyen hülye.
Liz ránevetett. - Milyen igaza van! Két éve nem járok
senkivel... és még ma is nagyon óvatos vagyok... szere-
tem a munkámat meg a barátaimat. A többi nélkül meg -
vállat vont, és égnek emelte a karját - nos, anélkül meg-
vagyok. - A férfi visszamosolygott rá. Elszomorította,
amit hallott.
- Akkor most menjek el?
Erre mindketten nevetni kezdtek, Liz felállt, és kiment
a konyhába, hogy megnézze az ebédet, és amikor kinyi-
totta a sütőt, a pompás illat beszivárgott a szobába.
- Hű, micsoda illatok!
- Köszönöm. Szeretek főzni. - Salátaöntetet készített,
92
s legalább olyan szakavatott mozdulatokkal forgatta meg
benne a salátát, mint a Huszonegyes bármelyik profi
pincére, majd kitöltött Bernie-nek egy Bloody Mary
koktélt. Azután a nagyablakhoz ment, és kikopogott
Jane-nek, hogy jöjjön be. Mogyorókrémes szalonnás
szendvicset készített a kislánynak, aki a csokoládémac-
kóval érkezett az asztalhoz, az állatnak azonban már
hiányzott az egyik füle.
- Fül nélkül is hall téged, Jane?
- Hogyan? - A kicsi egészen zavarba jött Bernie kér-
désétől.
- Úgy értem, hall ez a maci fül nélkül?
- Vagy úgy! - Jane már kuncogott. - Hát persze. Leg-
közelebb az orrát eszem meg.
- Szegény pára! Estére kész romhalmaz lesz. Kényte-
len leszek hozni egy másikat helyette.
- Hoznál? - kérdezte Jane izgatottan, Liz pedig fel-
szolgálta az ebédet. Az asztalon szalmaalátétek, egy vá-
zában élénk narancsszínű virágok, ugyanolyan színű
szalvéta, szép porcelán és ezüst evőeszközök.
- Szeretünk itt lenni - magyarázta Liz. - Remek kis
nyaralás. A ház az egyik iskolai kolléganőmé. A férje
építész, a házat évekkel ezelőtt építették. Minden évben
elmennek keletre, a Martha's Vineyardba, hogy meg-
látogassák az asszony szüleit, arra az időre kapjuk kölcsön
a házat, és itt töltjük az év legszebb napjait, ugye, Jane? -
93
A gyerek bólintott, és barátságosan nézett Bernie-re.
- Magának is tetszik? - kíváncsiskodott Jane.
- Nagyon.
- Te is hánytál útközben? - Láthatóan roppant fon-
tosnak tartotta a kérdést, Bernie meg nevetett, hogy mi-
lyen remek témát talált az ebédhez. A gyerek eszessége és
őszintesége azonban tetszett neki. Sokban emlékeztetett
Lizre, sőt még hasonlítottak is egymásra. Olyan volt,
akár az anyja, csak kicsiben.
- Nem, én nem hánytam. De tudod, ha az ember ve-
zet, nem lesz olyan könnyen rosszul.
- Az anyu is azt mondja. Ő soha nem hányik.
- Jane! - Liz a szemével utasította rendre a lányát,
Bernie meg vidáman figyelte őket. A délután kellemesen
és pihentetően telt, sétáltak Lizzel a tengerparton, Jane
meg előttük futkározott, és kagylókat keresett. Bernie
sejtette, hogy nem volt könnyű az életük. Állandóan egy
kisgyerek társaságában lenni nem éppen egyszerű, de Liz
nem panaszkodott. Láthatólag élvezte.
Bernie az állásáról mesélt az asszonynak, arról, meny-
nyire szereti a Wolff Áruházat, meg hogy hajdanán ő is
tanítani akart, ám egykori álmából valami egészen más
kerekedett ki. Még Sheiláról is mesélt, meg a szívfájda-
lomról, amit miatta átélt, és amikor már visszafelé sétál-
tak a házhoz, figyelmesen végigmérte az asszonyt. Liz
jóval alacsonyabb volt nála, de Bernie ennek is örült.
94
- Úgy érzem, mintha évek óta ismerném magát. Kü-
lönös, nem? - Még soha nem érzett így senki iránt.
Liz rámosolygott. - Maga nagyon kedves. Már akkor
is tudtam, amikor az áruházban először találkoztunk.
- Köszönöm. - Bernie örült. Fontos volt ugyanis a
számára, hogy az asszony jó véleménnyel legyen róla.
- Abból is láttam, ahogy Jane-nel beszélgetett, ő meg
egész úton hazafelé magáról beszélt. Mintha csak a leg-
jobb barátairól mesélt volna.
- Szívesen lennék az. - Bernie Liz szemébe nézett, az
asszony rámosolygott.
- Nézzétek, mit találtam! - Jane ugrándozva közele-
dett feléjük, és beszéd közben hol egyiküknek, hol mási-
kuknak ütődött. - Egy ezüstdollár! Teljesen ép, meg
minden!
- Hadd nézzem! - Bernie lehajolt, és odanyújtotta a
tenyerét, a kislány pedig beletett egy tökéletesen ép, kör
alakú fehér kagylót, amit a férfi alaposan szemügyre vett.
- Teremtőm, neked igazad van!
- Ki a te teremtőd?
Bernie-ből kitört a kacagás. - Ez csak egy ostoba for-
dulat, amit a felnőttek használnak.
- Ja. - A kislányt kielégítette a magyarázat.
- Gyönyörű az ezüstdollárosod. - Bernie éppoly óvato-
san adta vissza, ahogyan kapta, és amikor kiegyenesedett,
ismét magán érezte az anya pillantását. - Azt hiszem,
95
lassan indulnom kell. - Nem mintha nagy kedve lett
volna.
- Nem maradna itt vacsorára? Persze csak hamburger
lesz. - Liznek minden fillért be kellett osztania, de soha
nem került pénzzavarba. Eleinte bizony nehezen ment,
de aztán nagyon jól belejött. Maga varrta Jane ruháinak
zömét, megtanult főzni, sőt még kenyeret is sütött, és a
barátok segítségével, például azokéval, akiktől a házat
kölcsönkapták, szinte mindenük megvolt, ami csak kel-
lett, aztán még Bernie is... az ajándék fürdőruhákkal.
Úgy tervezte, vesz egy-két fürdőruhát Jane-nek. Ehe-
lyett, hála a férfinak, három is lett belőle.
- Jobb ötletem van. - Bernie idefelé jövet felfedezett
egy vendéglőt a városban. - Mi lenne, ha ma este én hív-
nám meg a hölgyeket vacsorára? - Hirtelen eszébe jutott
az öltözéke. - Vajon ebben a ruhában beengednek a Ho-
moktallérba? - Széttárta a karját, a hölgyek alaposan
megnézték, Liz meg nevetett.
- Szerintem nagyon jól fest.
- Akkor hát?
- Anyu, ugye elmegyünk?... Kéérlek... - Jane
nyomban visongani kezdett, és Liznek is tetszett az ötlet.
Örömmel fogadta el a meghívást, Jane-t felküldte a szo-
bájába, hogy öltözzön át, ő maga pedig a nappaliban
sörrel kínálta Bernie-t. A férfi azonban visszautasította.
- Nem vagyok valami nagyivó - ismerte be.
96
Elizabeth megkönnyebbülten vette tudomásul. Utált
olyan férfiakkal vacsorázni, akik elvárták, hogy sokat
igyon. Chandler mindig többet ivott a kelleténél, amitől
ő ideges lett, de akkoriban nem volt mersze, hogy szóvá
tegye a dolgot. Most már másként állt a helyzet. - Né-
melyeket egyenesen bosszant, ha a másik nem iszik.
- Gondolom, félnek a nemivóktól, különösen ha ők
maguk sokat isznak.
Liz egyszerűen nem tudott napirendre térni afölött,
hogy ilyen jól megértik egymást a férfival. Az este is
roppant kellemesen telt el. A Homoktallér olyan hangu-
latot árasztott, mint hajdanán egy ivó, egész este dőltek
befelé az emberek a lengőajtón, és vagy letelepedtek a
bárpult mellett, vagy pedig a hely specialitásait, marha-
sültet, netán homárt rendeltek. Ez az egyetlen vendéglő a
városban, magyarázta Liz, de szerencsére remekül főz-
nek. Még Jane is lelkesen falta a kis adag marhasültet.
Nagyon ritkán rúgtak így ki a hámból. Hazafelé a kislány
elaludt, Bernie a karjában vitte be a házba, és gyengéden
az ágyába fektette. A kislány a ház apró vendégszobájá-
ban aludt, a szomszédos szobában pedig Liz. A felnőttek
lábujjhegyen lopakodtak vissza a nappaliba.
- Azt hiszem, beleszerettem. - Bernie tekintete a mo-
solygó Lizével találkozott.
- Szerintem a dolog kölcsönös. Nagyon jól éreztük
magunkat.
97
- Én is. - Bernie lassan az ajtóhoz ment. Legszívesebben
megcsókolta volna Lizt, de félt, hogy talán túl korai, elri-
asztani pedig semmiképpen sem akarta. Újra félszeg ka-
masznak érezte magát. - Mikor költöznek vissza a
városba?
- Mához két hétre. De nincs kedve a jövő héten is le-
jönni? Igazán nincs messze. Ha kibírja a sok kanyart,
negyven perc alatt ideér. Korán vacsorázunk, utána meg
indulhat vissza. Vagy ha akar, itt is aludhat. Megkap-
hatja Jane szobáját, ő meg majd velem alszik. - Bernie
szívesebben aludt volna Lizzel, de még tréfásan sem
merte megemlíteni. Túl korai lett volna, ha ilyesmire
céloz, kockáztatni meg semmit sem akart. Az ügy Jane
szempontjából sem ígérkezett egyszerűnek, hiszen olyan
nagyon összenőtt a mamájával. A kislány mindig velük
volt, és Bernie-nek ezt is figyelembe kellett vennie.
A világért sem akart neki szívfájdalmat okozni.
- Nagyon szívesen jövök, ha sikerül korán elszaba-
dulnom az áruházból.
- Általában mikor végez? - Suttogva beszélgettek a
nappaliban, nehogy Jane-t felébresszék. Bernie elnevette
magát.
- Este kilenc-tíz tájban, de már megszoktam, így ala-
kult. Senkit sem hibáztathatok érte. Hetenként hét napot
dolgozom - vallotta be, és Liz egészen elképedt.
- Így nem lehet élni.
98
- Nincs jobb dolgom. - Beismerő vallomás volt, és
maga Bernie is elszörnyedt tőle. Pedig most talán lenne
jobb dolga... velük. - Jövő héten megpróbálok új életet
kezdeni. Majd jelentkezem telefonon. - Liz bólintott, és
nagyon remélte, hogy így lesz. A kezdet mindig nehéz
egy új kapcsolatban, az ember elmeséli vágyait és álmait.
De ezzel a férfival valahogyan könnyebb. Hosszú ideje a
legvonzóbb ember, aki az útjába akadt. Kikísérte Ber-
nie-t az autóhoz.
Liz úgy vélte, ennyi ragyogó csillagot még soha nem
látott, mint aznap este, felnézett az égboltra, majd a fér-
fira, aki már egy ideje őt nézte. - Csodálatos nap volt,
Liz. - Ez az asszony olyan őszinte volt hozzá, olyan ked-
ves. Még azt is elmesélte, milyen körülmények között
született Jane, meg a rémes házasságát Chandler Scott-
tal. Olykor kifejezetten jól jön, ha az ember mindjárt az
elején tud az ilyen dolgokról.
- Akkor, remélem, hamarosan találkozunk. - A kezét
nyújtotta, az asszony egy pillanatra megérintette, majd a
férfi beült a kocsijába.
- Remélem én is. Vezessen óvatosan!
Bernie letekerte az ablakot, és vidáman kiszólt:
- Igyekezni fogok, hogy ne hányjak.
Mind a ketten elnevették magukat, Bernie kifarolt a
feljárón, integetett, majd elindult, közben Lizre és
Jane-re gondolt, meg a vacsora közbeni vidám beszélge-
99
tésre.

Hatodik fejezet
A rákövetkező héten Bernie kétszer is kiautózott vacso-
rára Stinson Beachre. Egyszer Liz főzött, második alka-
lommal újra Bernie vitte el a hölgyeket vacsorázni,
szombaton pedig ismét megjelent. Ezúttal egy felfújható
műanyag labdát hozott Jane-nek, meg homokozószer-
számokat, melyek nagyon megnyerték a kislány tetszését.
Vett még egy fürdőruhát Liznek. Halványkék volt, mint
a szeme, és csodálatosan festett benne.
- Jézusom, Bernie... ezt abba kell hagynia!
- Ugyan miért? Ez a fürdőruha az egyik próbababán
volt, és mivel a próbababa magára hasonlított, gondol-
tam, elhozom a fürdőruhát. - Bernie roppant elégedett
volt önmagával. Kedvtelve kényeztette az asszonyt, és
mivel tudta, hogy korábban Liznek ilyesmiben nem volt
része, csak annál nagyobb örömet okozott neki.
- Nem kényeztethet el bennünket ennyire!
- Miért nem?
- Mert... - Liz egy pillanatra elkomorult, majd ismét
mosolygott - mi lesz, ha hozzászokunk? Ha majd ott to-
porzékolunk az áruház előtt mindennap, fürdőruhát meg
csokimackót, meg kaviárt és pástétomot követelünk...
Bernie elképzelte a jelenetet, és nevetni kezdett.
- Akkor talán az lesz a legegyszerűbb, ha én biztosítom
100
a folyamatos utánpótlást, nemdebár? - Pontosan értette,
mire céloz az asszony. Nehéz helyzetbe kerülnének, ha
egyszer csak eltűnne az életükből, ő maga azonban erre
még gondolni sem akart. El se tudta képzelni.
A rákövetkező héten kétszer is beállított, s a második
estére Liz megkérte a szomszéd kamasz lányt, hogy vi-
gyázzon Jane-re, ők pedig - nem lévén más hely a kör-
nyéken-elmentek a Homoktallérba-amúgy is kedvelték
atmoszféráját, és finom volt az ennivaló.
- Igazán nagyon kedves, hogy kettőnket vitt el vacso-
rázni. - Liz ragyogó pillantást vetett a férfira az asztal
túlfeléről.
- Még nem döntöttem el, melyiküket kedvelem job-
ban. Egyelőre így a legjobb.
Liz elnevette magát. Remekül érezte magát a férfi tár-
saságában. Olyan kedves, barátságos, közvetlen ember.
Meg is mondta neki.
- Isten tudja, mitől vagyok ilyen - felelte mosolyogva
Bernie. - Anyámtól leginkább megrovó tekintetet és
szemöldökráncolást kellett volna örökölnöm:
- Azért nem lehet olyan rémes - mosolygott Liz, a férfi
meg felnyögött.
- Elképzelni sem tudja! Majd meglátja, ha megint el-
jön San Franciscóba... bár szerintem erre aligha kerül
sor. Már júniusban is utálta. De legalább az áruház tet-
szett neki. Nem is sejti, milyen nehéz eset az anyám. - Az
101
elmúlt héten megpróbálta elkerülni a telefonhívásait.
Nem akart magyarázkodni, hol tölti az idejét, márpedig
ha kereste, nyilván észrevette, hogy a ha soha nincs ott-
hon. "Csak a szórakozóhelyeket járom, Mama." Azt el-
gondolni se bírta, mit felelne erre az anyja. Persze min-
dennek az volna a teteje, ha megtudná, hogy egy
O'Reilly vezetéknevű nővel randevúzgat. Liznek
azonban erről még nem szólhatott. Nem akarta elriasz-
tani.
- Hány éve házasok a szülei?
- Harmincnyolc. Apám megérdemelné a legmagasabb
harctéri kitüntetést. - Liz mulatott az ötleten. - Nem vicc
- bizonygatta Bernie. - Magának fogalma sincs róla, mi-
lyen az anyám.
- Szívesen megismerkednék vele.
- Egek ura! - Bernie hátrapillantott a válla felett, mint
aki azt várja, hogy máris jön az anyja, baltával a kezében.
- Ne is mondjon ilyet! Abból nagy baj lehet! - Bernie
tréfálkozott, Liz pedig nevetett, és átbeszélgették a fél
éjszakát. Amikor másodszor látogatta meg őket, Bernie
megcsókolta Lizt, egyszer-kétszer még Jane is rajtakapta
őket, de ennél több nem történt. Bernie nyugtalan volt
Jane miatt, és egyelőre biztosabbnak látszott, ha régi-
módian udvarol Liznek. Minden másra rengeteg idő jut
majd, ha visszaköltöznek a városba, és a másik szobában
nem szuszog ott Jane, akitől csupán egy papírvékony fal
102
választja el őket.
Vasárnap visszajött, hogy segítsen Liznek összecso-
magolni. A barátai azt mondták, maradhat a kislánnyal
még egy napot, de láthatóan még így is szomorúak voltak
mindketten, hogy el kell menniük. A nyaralás számukra
véget ért, máshova nem utaznak el vakációzni. Liz nem
engedhetett meg még egy utazást - sem Jane-nel, sem
egyedül - és olyan borús hangulat uralkodott hazafelé
menet, hogy Bernie megsajnálta őket.
- Ide figyeljenek, hölgyeim! Mi lenne, ha a közeli jö-
vőben elutaznánk valahova? Talán Carmelbe... vagy a
Tahoe-tóhoz. Nos? Én még sehol nem jártam a környé-
ken, ti pedig megmutathatnátok nekem mindent. Akár
mindkét helyre elmehetünk. - Liz és Jane egyaránt uj-
jongásban tört ki, Bernie pedig másnap meghagyta a tit-
kárnőjének, hogy foglaljon helyet valahol. A Tahoe-tó
partján bérelt nekik lakást, Bernie három hálószobásat
kért, a titkárnő pedig már a rákövetkező hét végére meg is
szerezte, ehhez az ünnep miatt hozzájött még a hétfő is, s
amikor Bernie mindezt közölte az anyával és leányával,
nagy volt az öröm. Amikor Liz lefektette Jane-t, a kislány
egy puszit dobott Bernie-nek. Liz azonban gondterhelt
arccal jött ki a gyerekszobából, és ült le az apró nappali-
ban a férfi mellé. A lakás egy háló- és egy nappaliszobá-
ból állt, Jane aludt a hálószobában, Liz pedig a kinyitha-
tó kanapén a nappaliban. Bernie igen hamar rájött, hogy
103
szerelmi életük itt aligha fog kibontakozni.
Az asszony gondterhelt arccal, bocsánatkérően nézett
rá.
- Bernie... nem akarom, hogy félreérts... de nem hi-
szem, hogy veled mehetünk a Tahoe-tóhoz.
Bernie, akár egy csalódott kisfiú, szomorúan nézett az
asszonyra. - Miért nem?
- Mert az egész túlságosan szép... és biztosan őrült-
ségnek tartod... de én nem tudom Jane-t ilyen helyekre
elvinni. És ha most hagyom, hogy elvigyél bennünket,
akkor mi lesz később?
- Hogyhogy később? - A kérdés ellenére Bernie tudta,
mire gondol Liz. Nem akarta, mégis megértette.
- Ha visszamész New Yorkba. -Liz hangja szelíd volt,
és miközben a kanapén ülve beszélgettek, megfogta a
férfi kezét. - Vagy ha rám unsz. Végtére is felnőttek va-
gyunk, és most minden gyönyörű... de ki tudja, mi lesz
egy hónap múlva, vagy jövő héten, vagy jövőre...
- Szeretném, ha feleségül jönnél hozzám. - A férfi alig
hallhatóan, de roppant határozottan beszélt. Liz meg
csak bámult rá. De azért kevésbé tűnt meglepettnek,
mint Bernie. A szavak szinte önkéntelenül tolultak a férfi
szájára, de mihelyt kimondta őket, tudta, hogy jól tette.
- Hogy micsoda? Te viccelsz! - Liz felugrott, és ide-
gesen fel-alá kezdett járkálni a szobában. - De hiszen
még nem is ismersz!
104
- Dehogynem. Egész életemben olyan nőkkel jártam,
akikről már az első randevú után tudtam, hogy az életben
nem akarom látni őket többé, de mindig azt mondtam
magamnak, na, üsse kő, próbáljuk meg, hiszen az ember
soha nem tudhatja. És két, három vagy hat hónapra rá
bedobtam a törülközőt, és feléjük se néztem többet. És
akkor találkoztam veled, és ahogy megláttalak, rögtön
tudtam, hogy szeretlek, és amikor másodszor találkoztam
veled, tudtam, hogy te vagy az; aki hozzám való, meg a
legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam, és ha na-
gyon, de nagyon szerencsés vagyok, akkor talán megen-
geded, hogy életem végéig hű legyek hozzád... és ha így
áll a dolog, akkor mit csináljak? Játsszam az eszemet egy
fél évig, és tegyek úgy, mintha a dolgot alaposan meg
kellene gondolnom? Nincs mit meggondolnom. Szeret-
lek. És feleségül akarlak venni. - Sugárzó arccal pillan-
tott az asszonyra, és tudta, hogy elérkezett élete legsze-
rencsésebb pillanata. - Hozzám jössz, Liz?
Liz vigyorgott, és ettől még huszonhét événél is fiata-
labbnak látszott. - Te megbolondultál! Tudod? Tisztára
őrült vagy! - De ő is ugyanúgy érzett. Majd megveszett
Bernie-ért. - Háromheti ismeretség után nem mehetek
hozzád feleségül! Mit szólnának az emberek? És a ma-
mád? - Kiejtette a bűvös szót, mire Bernie felnyögött, de
még így is ragyogott a boldogságtól.
- Nézd, mivel nem Rachel Nussbaumnak hívnak,
105
édesanyád lánykori neve pedig nem Greenberg vagy
Schwartz volt, anyám így is, úgy is idegösszeomlást kap,
úgyhogy nem teljesen mindegy?
- Hát még ha megmondod neki, hogy három hete is-
mersz.
Liz a férfihoz lépett, Bernie pedig lehúzta maga mellé
a kanapéra, és a kezébe fogta Liz kezét. - Szeretlek, Eli-
zabeth O'Reilly, és nem érdekel, ha a pápa rokona vagy
is, és fütyülök rá, hogy tegnap találkoztam veled először.
Az élet túl rövid, és felesleges játszadozni. Soha nem
alakoskodtam, és nem is fogok. Ne fecséreljük az időt! -
Valami az eszébe jutott. - Tudod mit? Csináljuk az egé-
szet úgy, ahogy szokás. Először eljegyezzük egymást. Ma
augusztus elseje van, karácsonykor, vagyis öt hónap
múlva összeházasodunk. Ha akkor azt mondod, hogy
meggondoltad, akkor lefújjuk az esküvőt. Na, mit szólsz
hozzá? - Már azon járt az esze, hogy milyen gyűrűt vesz
neki... öt- nem, hét- nyolc-... kilenc-... tízkarátosat,
vagy amilyet akar. Átkarolta Liz vállát, az asszony pedig
könnyes szemmel nevetett.
- Az nem zavar, hogy még le se feküdtünk egymással?
- Ez csak azt bizonyítja, hogy kissé feledékeny vagyok.
- Bernie nem zavartatta magát, de elgondolkodva Lizre
nézett. - Ezt is meg akartam veled beszélni. Nem tudnál
valamelyik napra pótmamát szerezni? Nem mintha nem
szeretném a kislányunkat-már a magáénak érezte Jane-t
106
- csak épp van egy gonosz, buja, kéjsóvár elképzelésem,
hogy hátha feljönnél hozzám néhány órára.
- Megpróbálom megszervezni. - Liz még mindig csak
nevetett a férfin. Ennél őrültebb dolog még életében nem
történt vele. De Bernie olyan jó ember, és Liz tudta,
hogy neki és Jane-nek egy életen át gondját fogja viselni,
ám ami még ennél is fontosabb, tudta azt is, hogy szerel-
mes belé. Csak épp lehetetlen megmagyarázni, hogyan
szerethetett bele Bernie-be három hét alatt, és honnan
tudja, hogy ő az igazi. Alig várta, hogy elmesélhesse az
egészet Tracynek, aki helyettesítő tanár volt az iskolá-
ban, és mellesleg a legjobb barátnője, és a napokban tér
vissza egy tengeri körutazásról. Amikor elutazott, Liz
magányos nő volt, de mire hazaér, Liz eljegyzett meny-
asszonya a Wolff Áruház igazgatójának. Hát nem kész
téboly? - Jó, rendben, kerítek pótmamát.
- És akkor ez azt jelenti, hogy jegyesek vagyunk? -
lelkendezett Bernie, és Liz nemkülönben.
- Alighanem. - Liz még mindig úgy érezte, talán ál-
modja az egészet, Bernie olyan erősen gondolkodott va-
lamin, hogy még a szemét is összehúzta.
- Mi lenne, ha december huszonkilencedikén esküd-
nénk? Az egy szombati nap. - Erre az áruházi előkészü-
letekből emlékezett. - Vagyis együtt karácsonyozhatunk
Jane-nel, és mondjuk Hawaiira megyünk nászútra. - Liz
zavarában csak nevetgélt, Bernie odahajolt, megcsókolta,
107
és ettől mindketten érezték: minden igaz. Az álom telje-
sült, tökéletesen összeillő párt alkotnak... a banános
fagylaltkehely hozta őket össze, az őrangyaluk pedig
Jane.
Bernie újra megcsókolta Lizt, aki az ölelésben érezte,
hogyan kalapál a férfi szíve. És mind a ketten teljes bizo-
nyossággal tudták, hogy minden így lesz, mindörök-
kön-örökké.

Hetedik fejezet
Liz két nap múlva talált pótmamát, és még aznap délután
elpirulva telefonon bejelentette Bernie-nek. Pontosan
tudta, mik a férfi elképzelései, és kissé zavarba ejtőnek
találta, hogy a helyzet ennyire nélkülözi a spontaneitást.
Mivel azonban a lakás egyetlen hálószobájában Jane
aludt, nemigen volt más választásuk. A pótmama este
hétkor jött, és éjjel egyig vállalta az ügyeletet.
- Kicsit úgy érzem magam, mint a Hamupipőke, de
sebaj - mondta Liz mosolyogva.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj. - Bernie egy ötven-
dollárost tartott a kezében, és amikor Liz bement a háló-
szobába, hogy jóéjtpuszit adjon Jane-nek, a pótmama
kezébe csúsztatta a pénzt.
- Öltözz fel elegánsan - mondta Liznek.
- Például húzzak harisnyatartót? - Liz ideges volt,
akár egy menyasszony, Bernie viszont nevetett a kérdé-
108
sen.
- Jó ötlet. De vegyél fel rá ruhát is. Elmegyünk vala-
hová vacsorázni.
Liz meglepődött. Úgy képzelte, az ő lakásából egye-
nesen Bernie-hez mennek, és túlesnek "az első alkal-
mon". Akár egy műtéten. Az első ágybabújások amúgy is
olyan idétlenek, s nagyon örült, hogy helyette vacsorázni
mennek.
És amikor Bernie aznap este érte ment, egyenesen a
L'Étoile-ba hajtottak, ahol foglalt asztal várta őket, az
asszony pedig kezdett lehiggadni, mihelyt szokásukhoz
híven beszélgetni kezdtek. Bernie beszámolt az áruház-
ban zajló eseményekről, az őszi tervekről, a promóciós
munkáról, a divatbemutatókról. Az operaszezon bein-
dulásához kapcsolódó divatbemutató lezajlott - ráadásul
óriási sikerrel - a többi meg még csak terv. Lizt nagyon
érdekelte mindaz, amivel a férfi foglalkozott, főleg mert
olyan nagy szakértelemmel beszélt róla. A gazdaságosság
elvét alkalmazta az áruház minden zugában, és emellett
hihetetlenül jó érzéke volt a divat változásaihoz, s bár-
mihez nyúlt is, mondta róla Paul Berman, a kezében
arannyá változott. És újabban Bernie már nem is bánkó-
dott, amiért San Franciscóba küldték igazgatónak. Úgy
képzelte ugyanis, hogy legfeljebb még egy évet tölt Ka-
liforniában, ezalatt összeházasodnak, néhány hónapig
magukban lesznek, majd visszatérnek New Yorkba, és
109
akkor Liz szegről-végről megismerkedhet az anyósával.
Addigra az sem kizárt, hogy útban lesz az első gyere-
kük... arra is gondolnia kell, melyik iskolába járjon
Jane... minderről azonban nem beszélt Liznek. Annyit
figyelmeztetőleg kilátásba helyezett, hogy előbb-utóbb
visszakerülnek New Yorkba, ám a költözés részleteivel
nem akarta még terhelni. Végtére is addig van még egy
év, és különben is, először az esküvőjükkel kell foglal-
kozniuk.
- Igazi menyasszonyi ruhát akarsz? - Bernie csodála-
tosnak találta a gondolatot, két nappal korábban, az egyik
áruházi divatbemutatón látott is egy menyasszonyi ru-
hát, amelyben Liz bizonyára gyönyörűséges lenne, de az
asszony már a gondolattól is elpirult, miközben Bernie-
re mosolygott.
- Komolyan gondolod?
Bernie bólintott; egymás mellett ültek a kárpitozott
padon, az asztal alatt Liz kezét fogta. Érezte az asszony
lábát a sajátja mellett. Liz csinos fehér selyemruhát vi-
selt, amelyből csak úgy világított napsütötte bőre, a haját
pedig összefogva a tarkójára tűzte. Bernie észrevette azt
is, hogy a körmét kilakkozta - ami merőben szokatlan
volt tőle - és ennek is örült, bár az okát nem árulta el,
csak hozzáhajolt, és gyengéden megcsókolta a nyakát. -
Hát persze hogy komolyan gondolom. Azt hiszem, vala-
hogy úgy van, hogy az ember tudja, mikor cselekszik he-
110
lyesen és mikor nem. Én legalábbis mindig így voltam
vele, és csak akkor hibáztam, ha nem hallgattam az ösz-
töneimre. Valahányszor ösztönösen cselekedtem, mindig
jól léptem. - Liz pontosan értette, miről beszél, mégis
furcsállta, hogy ilyen hamar fejest akar ugrani a házas-
ságba, ugyanakkor határozottan tudta, hogy teljesen
rendjén való, amire készülnek, és gyanította, hogy soha
nem fogja megbánni ezt a lépést.
- Remélem, egyszer majd te is olyan biztos leszel a
dologban, mint én most, Liz. - Gyengéden az asszony
szemébe nézett, aki viszonozta a pillantását. Bernie örült,
hogy érezheti az asszony combjának közelségét, és izga-
lommal töltötte el az eljövendő órák gondolata. Tökéletes
tervet készített erre az estére.
- Az a furcsa, hogy egészen biztos vagyok benne...
egyszerűen csak azt nem tudom, hogyan magyarázzam
meg bárkinek is.
- Tudod, Liz, szerintem ilyen az élet. Az ember min-
dig hall olyan történeteket, hogy két ember tíz évet
együtt él, és akkor az egyikük találkozik valakivel, és öt
napon belül összeházasodnak... elsősorban persze azért,
mert az előző kapcsolat soha nem volt jó, de az illető
egyetlen szemvillanásból tudja, hogy a második az lesz.
- Gyakran járnak ilyen dolgok a fejemben. De soha
nem hittem, hogy velem is megeshet. - Liz rámosolygott
Bernie-re. Vacsorára kacsát ettek, salátát, szuflét, azután
111
átmentek a bárba, ahol Bernie pezsgőt rendelt, és ott ül-
dögéltek, hallgatták a zongorista játékát, s miként hetek
óta annyiszor, ezúttal is beszélgettek: véleményt nyilvá-
nítottak, megosztották egymással elképzeléseiket, remé-
nyeiket és álmaikat. Liznek ennél csodálatosabb estében
hosszú, nagyon hosszú ideje nem volt része, és az, hogy
Bernie-vel lehetett, szinte mindenért kárpótolta, a szülei
elveszítéséért, a Chandler Scott-tal átélt szörnyűsége-
kért, és a Jane születése óta eltelt sok magányos eszten-
dőért, amikor senki sem akadt, aki segített vagy egysze-
rűen mellette állt volna. És hirtelen mindez feledésbe
merült, hiszen. ott ült Bernie-vel. Mintha életének eddigi
eseményei csak előkészítették volna e férfi számára a ta-
lajt, aki olyan jó hozzá, és mintha ezen kívül a világon
semmi sem számítana.
Megitták a pezsgőt, Bernie rendezte a számlát, majd
lassú léptekkel, kéz a kézben indultak fel az emeletre, Liz
már éppen a bejárat felé kanyarodott volna, amikor Ber-
nie gyengéden a szállodarész felé irányította. Liz nem
tulajdonított neki különösebb jelentőséget, mígnem
egyszer csak a felvonók előtt álltak, és Bernie alig leple-
zett kisfiús mosollyal pillantott le rá.
- Feljönnél egy pohár italra? - Liz természetesen
tudta, mire megy ki a játék, miként azt is, hogy a férfi
nem a szállodában lakik, s így a helyzet némiképp ro-
mantikusnak, ugyanakkor kissé bohókásnak is tűnt.
112
Bernie a fülébe suttogott, az asszony pedig mosolyogva
válaszolt.
- Csak ha megígéred, hogy nem mondod el a ma-
mámnak. - Csak tíz óra volt; Liz tudta, hogy még három
órájuk van.
A felvonó a legfelső emeleten állt meg, Liz szó nélkül
követte a férfit a folyosón éppen szemközt levő ajtóig.
Bernie a zsebéből elővette a kulcsot, és betessékelte az
asszonyt. Liz ilyen gyönyörű lakosztályt még soha nem
látott, sem filmen, sem az életben, mi több, még álmában
sem. Minden fehér és arany színben pompázott, finom
selymekkel volt burkolva: imitt-amott antik dísztár-
gyakról tükröződött vissza a csillár fénye. A hangulatvi-
lágítást kiegészítendő, gyertyák égtek az asztalon, mel-
lettük sajt- és gyümölcstálak, valamint a vödörben hideg
pezsgő.
Liz mosolyogva nézett Bernie-re, és először meg sem
tudott szólalni. Ez a férfi mindent olyan ízléssel csinál, és
mindig olyan gondos. - Tisztában van vele, Mr. Fine,
hogy maga egyszerűen csodálatos?
- Úgy gondoltam, hogy ha ez lesz a nászéjszakánk,
akkor annak megfelelően kell a dolgokat elrendezni. - És
így is történt. Tökéletes volt minden. A másik szobá-
ban is csak diszkrét fények égtek. Bernie maga foglalta le
a lakosztályt ebédidőben, és mielőtt Lizért elment, még
felszaladt, hogy megnézze, rendben van-e minden. A
113
szobalányt arra kérte, bontsa meg az ágyat, amelyen egy
gyönyörű, marabutollal szegélyezett rózsaszín szatén-
köntös és színben hozzáillő rózsaszín szaténpapucs, va-
lamint egy rózsaszín hálóing hevert. Liz akkor vette ész-
re, amikor átment a másik szobába, és a lélegzete csak-
nem elakadt a gyönyörű holmik láttán. Mintha egy
filmsztár kellékei lennének, nem pedig a kis chicagói Liz
O'Reillyre várnának.
Ezt mindjárt meg is mondta Bernie-nek, aki a karjába
vette. - Tényleg az vagy? A kis Liz O'Reilly Chicagó-
ból? Az ember soha nem tudhatja, de meglehet, hogy
hamarosan a kis Liz Fine leszel San Franciscóból. - Ki-
éhezve csókolta Lizt, csókjai viszonzásra leltek, miköz-
ben a köntöst félretolva gyengéden az ágyra fektette az
asszonyt. Ez volt az első alkalom, hogy csillapíthassák
egymás iránti éhségüket, és a három hét alatt felgyülem-
lett vágy hullámként borította el őket. Ruháik kupacban
hevertek a földön, tetején a marabutollas köntössel, mi-
közben testük összefonódott. Az asszony ajka bejárta a
férfi testének minden centiméterét. Liz beteljesítette a
férfi minden álmát, és a szenvedély hatalmas csúcsaira
értek el egymásba kapaszkodva, egyre többet és többet
kívánva, mígnem végül álmos tekintettel elnyúltak a
diszkrét világítású szobában, Liz feje Bernie vállán nyu-
godott, ő pedig az asszony hosszú szőke hajfürtjeivel ját-
szott, amelyek selyemfüggönyként takarták be a testét.
114
- Te vagy a leggyönyörűbb asszony, akit valaha lát-
tam, tudod?
- Csodálatos vagy, Bernie Fine... kívül is, belül is. -
Liz hangja hirtelen fátyolossá vált, szerelmes tekintetet
vetett a férfira, majd hirtelen kitört belőle a kacagás, mert
meglátta, mit rejtett Bernie a párnája alá. Fekete csipkés
harisnyatartót, amelyet egy kis rózsa díszített. Liz trófea-
ként a feje fölé emelte, megcsókolta a férfit, és amikor ma-
gára öltötte a fehérneműt, elölről kezdtek mindent. Ez volt
életük legszebb éjszakája, és már jócskán elmúlt hajnali
egy óra, amikor beültek a fürdőkádba, és a szappanhabos
vízben a férfi Liz mellbimbójával kezdett játszadozni.
- Soha nem kerülünk ki innen, ha megint újrakezded.
- Liz álmosan mosolygott, fejét a rózsaszín márványnak
támasztotta. Fel akarta hívni a pótmamát, hogy meg-
mondja neki: késni fognak, ám ekkor Bernie bevallotta,
hogy ő már intézkedett, és amikor elmondta, hogyan, Liz
egészen belepirult. - Lepénzelted? - kérdezte kuncogva.
- Pontosan. - Bernie láthatóan elégedett volt. Liz
megcsókolta.
- Bernie Fine, annyira szeretlek! - Bernie mosolygott,
és csak annál jobban szerette volna vele tölteni az egész
éjszakát, de tudta, hogy ez lehetetlen. Bánta már, hogy
azt javasolta, karácsonykor házasodjanak össze. El sem
tudta képzelni, hogy fogja addig kibírni, ám ekkor eszébe
jutott valami, amiről csaknem megfeledkezett.
115
- Hova mész? - Liz meglepetten nézett fel, amikor a
szappanhabos férfi kimászott a kádból.
- Rögtön jövök. - Liz utána nézett. Erőteljes alkatú
férfi volt, széles vállú, hosszú lábú. Vonzotta ez a test,
érezte, hogy szinte görcsöt kelt benne a vágy: hátradőlt a
kádban, lehunyta a szemét, és várta, hogy a férfi vissza-
jöjjön. A rákövetkező percben Bernie ismét ott volt,
visszaült a kádba, s mielőtt még odaadta volna Liznek,
amit a szobából behozott, kezét az asszony hasa alá
csúsztatta, ujjai már a lába közét kutatták, szája pedig
mohón az asszonyéra tapadt. Szeretkezésük lármájától
zengett a rózsaszín fürdőszoba.
- Csitt! - suttogta Liz. - Ki fognak hajítani bennünket
innen.
- Vagy ha nem, hát belépőjegyet osztogatnak az in-
gyencirkuszra. - Bernie évek óta nem érezte ilyen jól
magát, és azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget. Még
egyetlen, Lizhez fogható nővel nem találkozott. És egyi-
kük sem szeretkezett senkivel nagyon-nagyon régen, így
a vágyuk egymásra összpontosult. - Mellesleg hoztam
neked valamit, mielőtt még letámadtál.
- Hogy én támadtalak le téged, haha! - Liz a válla fe-
lett arrafelé pillantott, amerre a férfi nézett. Ha együtt
voltak, úgy érezte, az év minden napja karácsony, és azon
töprengett, vajon mi lesz az újabb meglepetés, itt van
már a köntös, a harisnyatartó... Bernie egy dobozt tett le
116
a kád szélére, és amikor Liz kinyitotta, egy pár strasz-
szokkal díszített aranypapucsot talált benne. Elnevette
magát, nem tudván, Bernie komolyan gondolja-e, vagy
tréfál. - Ezt a Hamupipőkétől örököltem? - A papucs
ugyanis roppant csiricsáré volt, és Liz nem értette, miért
kapta, Bernie azonban láthatóan élvezte a jelenetet.
A papucs tele volt hatalmas, négyzet alakú hamis kövek-
kel, az egyik, a legnagyobb, éppen a papucs orrát díszítő
masnin fityegett. - Uram teremtőm! - kapkodott a levegő
után Liz, aki egyszer csak rájött, mi végre az ajándék. -
Uram teremtőm! - Hirtelen fölállt a fürdőkádban, és
Bernie-re meredt. - Nem, Bernie... ez lehetetlen! - Pedig
igaz volt, és ő felfedezte. A férfi az egyik csiricsáré
aranymasnira gondosan odatűzött egy briliánsokkal ki-
rakott jegygyűrűt, ami első pillantásra pontosan olyan-
nak tűnt, mint a többi rémséges mütyürke. Amikor Liz
felfedezte, sírva fakadt, fogta a papucsot, és folytak a
könnyei. Bernie felállt, és szó nélkül levette a gyűrűt a
papucsról. Liz keze erősen remegett, az arcán patakzot-
tak a könnyek, miközben a férfi az ujjára húzta a gyűrűt.
Nyolckarátos, négyszögletesre csiszolt kő volt, a gyűrű
meg páratlanul szép. Ezért is vette meg. - Ó, Bernie! -
Liz belekapaszkodott, ott álltak a fürdőszobában, a férfi
az asszony haját simogatta, megcsókolta, gyengéden le-
mosta róla a szappant, aztán magáról is, majd ölben vitte
be a szobába, az ágyra, és megint szeretkezett vele...
117
ezúttal gyengédebben, lassan, mint aki halkan dúdol,
vagy valami lassú, bonyolult tánc lépéseit járja... kecse-
sen mozgott együtt a testük, mígnem elérkezett a betel-
jesülés, a férfi szorosan magához vonta az asszonyt, aki
lúdbőrös lett az élvezettől, a férfi pedig a szenvedély is-
meretlen ormaira hágott.
Liz hajnali öt órakor ért haza, tisztán és rendezetten,
mintha egész éjszaka egy tanári konferencián vett volna
részt. Senki sem sejthette, hol járt. Sűrűn elnézést kért a
pótmamától, amiért ilyen későn ért haza, de a nő azt
mondta, semmi baj, és mind a ketten tudták, miért.
A pótmama amúgy is több órát aludt, és most halkan be-
csukta maga mögött az ajtót. Liz egyedül ült a nappali-
ban, kinézett a hajnali párába, és végtelen gyengédséggel
gondolt a férfira, akihez feleségül fog menni, meg arra,
milyen szerencsés, hogy rátalált. A hatalmas briliáns az
ujján ragyogott, szemét elfutotta a könny, és mihelyt az
ágyába bújt, nyomban felhívta Bernie-t, és halkan, sut-
togva beszélgettek még egy óra hosszat. Liz nem bírt
meglenni nélküle.

Nyolcadik fejezet
Hármasban mentek a Tahoe-tóhoz, ahol mindenkinek
külön hálószobája volt. Liz gyakran szóba hozta, milyen
jó lenne, ha mindig együtt lennének, Bernie pedig ra-
gaszkodott hozzá, hogy az asszony kiválasszon magának
118
egy ruhát az áruházban az operaszezon megnyitására.
Páholyjegyet kaptak, és mellesleg amúgy is ez a San
Franciscó-i társas élet legfőbb eseménye. Bernie tudta,
hogy Liznek egyáltalán nincs parádés ruhája, és szerette
volna, ha az áruház kollekciójából választ magának vala-
mit.
- Drágám, épp ideje, hogy kihasználd az áruház elő-
nyeit, ha már én hét napot dolgozom egy héten. - Bár
Bernie soha semmit nem kapott ingyen, óriási árkedvez-
mény járt neki.
Így azután Liz elment az áruházba, felpróbált vagy fél
tucat ruhát, és egy olasz tervező modelljét választotta,
akiért Bernie mellesleg rajongott. Konyakszínű bár-
sonyruha volt, dús redőkben omlott alá, apró arany-
gyöngyök és kövek díszítették, amelyek féldrágakövek
hatását keltették. Liz először úgy vélte, túlságosan kirívó,
egy kicsit a furcsa papucsra emlékeztette, amit az eljegy-
zési gyűrűvel kapott, de mihelyst belebújt a ruhába,
rögtön tudta, hogy ez az igazi. A szabása a reneszánsz
ruhákéra emlékeztetett, a mély kivágása, a buggyos ujja,
a hosszú szoknyarész, meg az uszály, amit egy kis lánccal
fel tudott emelni. Királynőnek érezte magát, miközben
fel-alá lépdelt a tervezők hatalmas próbatermében, mo-
solyogva páváskodott a tükör előtt. Ekkor legnagyobb
meglepetésére kinyílt az ajtó, és ismerős hang ütötte meg
a fülét.
119
- Találtál valamit? - Bernie szeme elkerekedett, ami-
kor meglátta, milyen ruhát visel Liz. A modellt már ak-
kor is látta, amikor megérkezett Olaszországból, nem
csekély ámulatot keltett a tervezők között. Csaknem a
legdrágább modell volt, de ez cseppet sem izgatta, mi-
közben Lizt nézte. Egészen elkápráztatta, milyen gyö-
nyörű az asszony ebben a ruhában, s a kedvezménnyel
nem is lesz olyan drága. - Tyűha! A tervezőnek látnia
kellene téged a művében, Liz! - Az elárusítónő Bernie-re
mosolygott. Örömét lelte benne, hogy egy ilyen csinos
nő, amilyen Liz, egy ilyen tökéletes ruhában pompázik,
amely egyaránt kiemeli aranybarnára sült bőrét, a szemét
és az alakját. Bernie odalépett hozzá, megcsókolta, keze
megérintette a ruha puha bársonyát, az ajtó pedig halk
kattanással bezárult az elárusítónő mögött, aki távozása
előtt azt motyogta: - Keresek még valamit... talán egy
hozzá illő cipőt. - Kiváló munkaerő volt, nagy szakértel-
mű, és roppant diszkrét.
- Tényleg tetszik? - Liz szeme ragyogott, akár a ruhát
díszítő kövek egyike: kecsesen megpördült Bernie előtt,
kacagása ezüstcsengők csilingeléseként töltötte be a he-
lyiséget. Bernie úgy érezte, már az asszony látványától is
elönti a boldogság, és alig várta, hogy ebben a ruhában
parádézhasson vele az Operában.
- Nagyon. Pontosan rád szabták, Liz. Találtál még
valamit, ami tetszik?
120
Liz kacagott, és barnára sült bőrét elöntötte a pír. Nem
akart visszaélni a helyzetével. - Nem, dehogy. De még
azt sem engedték, hogy megnézzem ennek az árcédulá-
ját... tartok tőle, hogy nem kellene megvenni... -Már az
anyag tapintásából is sejtette, hogy nem tudná kifizetni a
ruhát, de mégis jó móka volt így beöltözni, a helyében
bizonyára Jane is ezt tette volna, és tudta, hogy Bernie
megkapja a kedvezményt. De akkor is...
Bernie mosolyogva figyelte. Liz csodálatos nő. Ekkor
hirtelen előbukkant a múltból Isabelle Martin alakja,
Bernie pedig magában azt mérlegelte, mennyire külön-
bözőek is ők ketten. Az egyiknek semmi sem elég, a másik
semmit sem akar elfogadni. Szerencsés fickónak érezte
magát. - Mrs. O'Reilly, kegyed nem vásárol itt semmit.
A ruha, meg bármi más, ami kecses ízlését megnyeri, a
jövendőbeli férje ajándéka.
- De Bernie... én...
A férfi csókkal hallgattatta el Lizt, majd az ajtóhoz
ment, és a válla felett még egyszer, utoljára visszapillan-
tott. - Keress hozzá való cipőt, drágám! - És ha végeztél,
gyere fel az irodámba. Elmegyünk ebédelni. - Biztatóan
rámosolygott, majd kiment. Ugyanakkor visszaérkezett
az elárusítónő, karján egy halom ruhával, amelyekről úgy
gondolta, talán tetszeni fognak Liznek. Ő azonban meg
sem próbálta a többi modellt. Csak arra volt hajlandó,
hogy felpróbáljon egy pár, a ruhához illő cipőt, és talált is
121
egy konyakszínű, kövekkel díszített szatén lábbelit. Tö-
kéletesen illett a ruhához, és Liz diadalmas arccal ment
fel Bernie emeleti irodájába. Amikor ebédelni indultak az
áruházból, boldogan csevegett, beszámolt Bernie-nek a
cipőről, a csodálatos ruháról, meg arról, milyen fantasz-
tikus érzés, hogy így el van kényeztetve. Karonfogva sé-
táltak a Trader Vic vendéglőig, hosszasan, komótosan
ebédeltek, tréfálkoztak és nevetgéltek, Bernie igencsak
fájlalta, hogy három órakor el kellett válniuk. Liz egy
barátnőjéhez ment Jane-ért. Anya és leánya egyaránt ki-
használta az iskolakezdésig az időt. Csak néhány nap volt
hátra a szünidőből, következő hétfőn már kezdődik a ta-
nítás.
Liz gondolatai azonban főként az operaszezon meg-
nyitása körül forogtak. Péntek délután elment a fodrász-
hoz, manikűröztetett is, és délután hatkor belebújt a
Bernie-től kapott csodálatos ruhába. Óvatosan felhúzta a
villámzárat, majd egy pillanatig ámulva nézte magát a
tükörben. Tarkójára fésült haját vastag aranyszínű háló
tartotta, amelyet a Wolff Áruházban tett újabb bevásárló
körúton talált, a cipő orra kikandikált a ruha dús bár-
sonyredői alól. A távolból hallotta a csengőt, majd a há-
lószoba ajtajában, mint egy kísértet, hirtelen megjelent
Bernie, fehér nyakkendőben és frakkban, kikeményített
angol ingmellben, amelyhez nagyapja gyémánt man-
dzsettagombját viselte.
122
- Nahát, Liz... - A férfi ennél többet nem tudott
mondani, és óvatosan csókolta meg, nehogy Liz sminkje
elmaszatolódjék. - Csodálatosan szép vagy! - suttogta,
miközben Jane az ajtóból figyelt, de egy percre mind-
ketten megfeledkeztek róla. - Indulhatunk?
Liz bólintott, és ekkor vette észre a lányát. Jane arcán
nyoma sem látszott a lelkesedésnek. Bizonyos szem-
pontból tetszett neki, hogy ilyen csinos a mamája, ugyan-
akkor zavarta a két ember között kialakult szoros viszony.
Már a Tahoe-tavi kirándulás óta nyomta a bögyét, és Liz
tudta, hogy hamarosan beszélniük kell a kislánnyal a
terveikről, de kicsit tartott ettől a beszélgetéstől. Mert mi
van akkor, ha a kislány ellenzi a házasságukat? Liz tudta,
hogy a lánya kedveli Bernie-t, ez azonban aligha elég.
Ráadásul Jane inkább a saját barátjának tekintette a fér-
fit, mint az anyjáénak.
- Jó éjt, drágám! - Liz lehajolt, és megcsókolta a kis-
lányt. Jane elfordította a fejét, tekintetéből áradt a düh,
és ezúttal egy szót sem szólt Bernie-hez. Liz kissé ag-
gódva lépett ki a kapun, de nem szólt Bernie-nek. Nem
akarta, hogy bármi elrontsa ezt a varázslatos estét.
Először a Modern Művészet Múzeumában rendezett
vacsorára mentek azzal a Rolls-Royce-szal, melyet Ber-
nie az alkalomra bérbe vett. Egyszeriben olyan nők gyű-
rűjében találták magukat, akik szemkápráztató ruhákat és
csillogó ékszereket viseltek, a fotóriporterek pedig egy-
123
mást taposva igyekeztek őket megörökíteni. Liz cseppet
sem volt zavarban, büszkén lépdelt Bernie karján, mi-
közben villogtak körülöttük a vakulámpák. Liz tudta,
hogy őket is lefényképezték, Bernie-t pedig már város-
szerte ismerték, mint a legelegánsabb áruház igazgatóját,
és a drága ruhákat viselő hölgyek közül is sokan felis-
merték. A múzeumot a helyi társaság krémje díszítette fel
az alkalomra, ezüst- és aranygömbök függtek mindenütt,
még a fákat is aranyfesték borította. Minden asztalnál
gyönyörű papírba csomagolt ajándékok hevertek, a fér-
fiak arcvizet, a hölgyek pedig parfümöt kaptak, termé-
szetesen a Wolff Áruháztól; a csomagolópapírt igazán
nem volt nehéz felismerni.
A tömeg egymáshoz szorította őket, ahogy a nagyte-
remben megterített asztalok felé igyekeztek. Liz moso-
lyogva pillantott Bernie-re, aki megszorította a karját, és
e pillanatban újabb fotográfus örökítette meg őket.
- Jól érzed magad? - Liz bólintott, bár a kifejezés nem
fedte az érzéseit. Mindenütt szuperelegáns ruhákba bújt
tömeg és több talicskára való ékszer, ha bárki vette volna
a fáradságot, hogy összegyűjtse. A jelenlévők mind tud-
ták, hogy fontos este részesei.
Liz és Bernie egy texasi házaspárral került egy asztal-
hoz, a múzeum kurátorával és a feleségével, a Wolff Áru-
ház egyik törzsvásárlójával és annak ötödik férjével, va-
lamint a polgármesternővel és a férjével. Érdekes társa-
124
ság volt, a csevegés könnyed és gyors, közben feltálalták a
vacsorát, bort töltöttek, mindenki a nyári eseményekről
beszélt, a gyerekeiről, a legutóbbi utazásairól, meg arról,
mikor hallották utoljára énekelni Placido Domingót.
A művész erre az alkalomra érkezett San Franciscóba,
hogy Renata Scottóval fellépjen a Traviatában, ami va-
lóban csemegének ígérkezett az operarajongók számára,
bár a társaságban ők alkották az elenyésző kisebbséget.
A San Franciscó-i opera közönségét jobban érdekelte a
társadalmi rang meg a divat, mint a zene. Bernie hónapok
óta mást sem hallott, de nem törődött vele. Jól érezte
magát, hogy Lizzel ilyen elegáns estélyen vehet részt.
Domingo és Scotto az ő szemében csupán további kelle-
metességei voltak az eseménynek, mivel édeskeveset ko-
nyított az operához.
De mikor valamivel később a lópatkó alakú feljárón az
Opera felé sétáltak, még Bernie-t is elragadta a pillanat
varázsa. A fotográfusok ezúttal a bejárat körül csoporto-
sultak, és minden belépőt megörökítettek, a tömeget pe-
dig rendőrkordon tartotta vissza. Az emberek azért jöt-
tek, hogy láthassák a megnyitóra érkező elegáns embe-
reket, és Bernie hirtelen úgy érezte, mintha az Oscar-díj
kiosztásának ünnepségére igyekezne, attól eltekintve,
hogy az érdeklődők nem Gregory Pecket vagy Kirk
Douglast, hanem őt bámulják. Mámorító érzés volt,
hogy a hullámzó embertömeg közepén vezetheti Lizt, be
125
az épületbe, és onnan fel a páholyukhoz. Hamar megta-
lálták a helyüket, Bernie pedig csupa ismerős arcot fede-
zett fel maguk körül, lepalábbis ami a hölgyeket illette.
Valamennyien a Wolff Áruházban vásároltak. Elégtétel-
lel nyugtázta, hogy számos olyan ruhát látott az este so-
rán, amely az ő áruházából való. A legesleggyönyörűbb
azonban mégis Liz volt a reneszánszot idéző estélyiben, a
haját borító aranyhálóval. Miközben elismerő pillantá-
sok kereszttüzében álltak, Bernie nagyon vágyott rá,
hogy megcsókolhassa. Amikor a fények elhalványultak,
gyengéden megszorította Liz kezét, és az első felvonás
alatt végig kéz a kézben ültek. Domingo és Scotto kiváló
alakítást nyújtottak. Mindenképpen csodálatos este volt:
a szünetben a többiekkel együtt a bárba mentek, ahol
folyt a pezsgő, a fotográfusok pedig bőszen kattogtatták
masináikat. Bernie úgy vélte, az este során vagy tizenöt-
ször lefényképezték Lizt, aki cseppet sem tiltakozott. Az
asszony félszeg volt és tartózkodó, de biztonságban
érezte magát a férfi oldalán. Tudta, hogy Bernie a világon
mindentől megóvja.
A férfi egy pohár pezsgőt nyújtott az asszonynak, és az
italt kortyolgatva figyelték a közönséget. Liz egyszerre
csak elnevette magát: - Mókás, nem?
Bernie is nevetett. Olyan elképesztően elegáns volt
minden, és a résztvevők olyan hallatlanul komolyan vet-
ték magukat, hogy az embernek az az érzése támadt, talán
126
visszafelé fordult az idő kereke, egy olyan korba, amikor
az ilyen események sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak.
- De azért kellemes változatosság a hétköznapokhoz ké-
pest, nem gondolod, Liz?
Az asszony mosolyogva bólintott. Holnap reggel ismét
lemegy a szupermarketbe, egész hétre bevásárol, hétfőn
pedig elemi összeadási példákat ír krétával a táblára. Et-
től minden más olyan valószerűtlennek tűnik.
- Szerintem ezt az opera varázsa teszi. - Bernie ked-
velte ezt a fontos eseményt, és örült, hogy részese lehet.
Különösen pedig annak örült, hogy Liz is vele van.
Mindketten első ízben vannak itt, Bernie pedig azt akar-
ta, hogy együtt szerezzék az első tapasztalatokat. A vilá-
gítás elhalványult, majd ismét kigyúltak a fények, és halk
csengő jelezte a szünet végét. - Vissza kell mennünk. -
Letette a poharát, Liz is, Bernie azonban észrevette azt
is, amit rajta kívül senki, nevezetesen, hogy amikor a
csengő hallatán kifelé indultak a bárból, vissza a helyük-
re, a páholyokban ülők közül sokan a bárban maradtak,
tovább ittak, nevetgéltek és beszélgettek. Ez is hozzátar-
tozott a San Franciscó-i hagyományokhoz. A bár, vala-
mint az elhangzó pletykák sokkal fontosabbak a zenénél.
A második felvonás alatt a páholyok zöme üresen tá-
tongott, a bárban azonban annál élénkebben zajlott az
élet, amikor a második szünetben visszatértek. Liz el-
nyomott egy ásítást, és bűntudattal nézett Bernie-re.
127
- Fáradt vagy, drágám?
- Egy kicsit... olyan mozgalmas ez az este. - Mind-
ketten tudták, hogy még nincs vége. Az előadás után a
Trader Vic vendéglőben vacsoráztak. Bernie már szinte
törzsvendégnek számított. Vacsora után pedig kis időre
benéztek a városházán tartott operabálra. Bernie úgy
sejtette, hajnali három vagy négy előtt aligha érnek haza,
a bál ugyanis a San Franciscó-i társasági élet nyitánya
volt minden évben, s mint ilyen, a diadém legfényesebb
gyémántja.
Az utolsó felvonás után az autó az Opera bejáratánál
várt rájuk, kényelmesen elhelyezkedtek, és elindultak a
Trader Vic felé. Még a vendéglő is másnak tűnt, mint
egyébkor. Pezsgőztek és kaviárt ettek, majd levest és
gombás palacsintát rendeltek. Liz boldogan nevetett,
amikor elolvasta a szerencsesüteményben talált "üzene-
tet": "Addig fog szeretni, amíg te szereted őt."
- Ez igazán kedvemre való. - Sugárzó arccal nézett
Bernie-re. Fantasztikus este volt. Domingo, Scotto meg
a társaságuk éppen ekkor lépett be a vendéglőbe, és zajo-
san letelepedtek a sarokban álló hosszú asztalhoz.
Nyomban körülvették őket az autogramkérők, és mind-
két művész láthatóan örült neki. Kiváló alakítást nyúj-
tottak. - Köszönöm a csodálatos estét, drágám.
- Még nincs vége. - Bernie megveregette Liz kezét, és
újabb pohár pezsgőt töltött neki, hiába tiltakozott ne-
128
vetve az asszony.
- Ha tovább itatsz, a lábamon se fogok megállni.
- Nem gond. - A férfi gyengéden átkarolta Lizt, és
tüzes pillantást vetett rá. Hajnali egy óra után távoztak a
vendéglőből, és mentek át az operabálra, ami az est előző
eseményeihez képest csalódást keltett. Liz már felismer-
ni vélte a korábban a múzeumban, az Operában, az
Opera bárjában és a vendéglőben látott arcokat, és min-
denki láthatóan jól mulatott. Még az újságírók is mintha
lazítottak volna, és csak a mulatsággal törődtek. Addigra
már amúgy is elkészültek a szükséges felvételek. Bár még
egyszer megörökítették a táncparketten kecsesen kerin-
gőző Lizt és Bernie-t, az asszony ruhája tánc közben csak
még szebbnek tűnt.
És ez a fénykép jelent meg másnap reggel az újságban.
A hatalmas képen Bernie a karjában tartja Lizt, amint ott
keringőznek a városháza báltermében. A ruhából is lát-
szott valami, de még ennél is jelentőségteljesebb volt a
rajongó tekintet, amit Liz Bernie-re vetett.
- Szóval tényleg szereted, Anyu? - Jane a tenyerébe
támasztotta az arcát, Liz meg rettentő fejfájással küzdött,
amint másnap reggeli közben az újságot nézegették. Liz
hajnali fél ötkor ért haza, és csak akkor döbbent rá, hogy
legalább négy-öt üveg pezsgőt megihattak, amikor ész-
revette, hogy a szoba lassan forog vele. Élete legcsodála-
tosabb estéje volt, de a pezsgő gondolatától is elfogta a
129
hányinger. Ahhoz pedig végképp nem volt alkalmas ál-
lapotban, hogy megvívjon a lányával.
- Bernie nagyon kedves, és téged is nagyon szeret. -
Ennél okosabbat nem tudott mondani, mi több, más nem
is jutott az eszébe.
- Én is bírom őt. - Jane tekintete azonban azt mutatta,
hogy ez ma már nem is olyan biztos, mint a kezdet kez-
detén. Ráadásul ösztönösen megérezte, hogy ez a kap-
csolat komoly. - Miért mész el vele olyan gyakran?
Liz feje őrülten zakatolt, és kávézás közben szótlanul
figyelte a lányát. - Mert kedvelem. - A fenébe is. Elha-
tározta, hogy kimondja az igazat. - Tulajdonképpen
szeretem. - Anya és leánya egymásra bámult az asztal
felett. Liz semmi olyat nem mondott Jane-nek, amit az
amúgy is ne tudott volna, ám ez volt az első alkalom,
hogy Jane ezt a szót hallhatta, s az anyja jól sejtette, hogy
nem örül neki. - Szeretem. - Liz hangja megremegett, s
ezért szemrehányást tett magának.
- Na és? .. . Akkor mi van? - Jane felállt az asztaltól, és
már éppen elindult volna, amikor az anyja tekintete
visszaparancsolta.
- És ez miért baj?
- Ki mondta, hogy baj?
- Te. Ha nem is mondtad, de úgy viselkedsz. Tudod
jól, hogy téged is szeret.
- Tényleg? Honnan tudod? - Jane szemét elfutotta a
130
könny, Liznek meg hasogatott a feje.
- Onnan, hogy maga mondta. Tőle tudom. - Liz fel-
állt, és lassan elindult a lánya felé, közben tanakodott,
mennyit közöljön a gyerekkel. Szíve szerint mindent
megmondott volna neki. Idővel amúgy is a tudtára kell
adnia, s talán jobb minél előbb túlesni rajta. Leült a ka-
napéra, és az ölébe vonta Jane-t. A kislány teste megfe-
szült, de nem ellenkezett.
- Bernie össze akar velünk házasodni. - Liz hangja
halkan csengett a szobában, Jane pedig nem tudta tovább
visszafojtani a könnyeit. Zokogva a kezébe temette az
arcát. Liz szemét is elfutotta a könny, és magához szorí-
totta a kislányt, aki hajdanán az ő bébije volt, és aki min-
dig is az marad. - Szeretem őt, drágám.
- Miért?... De miért kell összeházasodnunk vele?
Kettesben is nagyon jól megvoltunk.
- Valóban? Nem vágytál soha egy papára?
A zokogás, igaz csak egy percre, de abbamaradt. - Né-
ha igen. De anélkül is elvoltunk. - A kislányban még
mindig élt a soha nem ismert apa képe, a "jóképű színé-
szé", aki meghalt, amikor ő egészen csöpp volt.
- Lehet, hogy jobb lesz nekünk egy papával. Gondol-
kodtál már ezen?
Liz magához ölelte a szipogó kislányt. - De anyu, ak-
kor te vele alszol, és akkor nem mászhatok be szombat
meg vasárnap reggel az ágyadba.
131
- Dehogyisnem. - Ám mind a ketten tudták, hogy az
már nem ugyanaz, és bizonyos szempontból szomorú
volt, másfelől azonban kellemes. - Gondolj arra, milyen
remek dolgokat csinálhatunk hármasban... elmehetünk a
tengerpartra, autózhatunk, vitorlázhatunk... és arra is
gondolj, kicsim, milyen kedves ember.
Jane bólintott. Ezt maga sem tagadta. Túlságosan jó-
érzésű gyerek volt, semhogy megpróbálja befeketíteni a
férfit. - Izé... tulajdonképpen kedvelem... pedig szakálla
is van... - Könnyes szemmel rámosolygott az anyjára,
majd megkérdezte, amit leginkább tudni akart. - Akkor
is szeretni fogsz, ha hozzámész feleségül?
- Mindig szeretni foglak. - A kislány könnyei össze-
maszatolták Liz arcát. - Mindig, mindig és mindig.

Kilencedik fejezet
Jane és Liz beszerezték a menyasszonyoknak készülő
valamennyi képes magazint, végül együtt mentek el a
Wolff Áruházba, hogy ruhát válasszanak maguknak az
esküvőre. Jane nemcsak hogy beletörődött a helyzetbe:
szinte már élvezte is. Vagy egy órát töltöttek a gyerekru-
haosztályon, mire megtalálták a Jane-nek pontosan
megfelelő ruhát. Fehér bársony volt, rózsaszín szatén
övvel, a nyakkivágásban apró rózsaszín rózsával - éppen
olyan volt, amilyent Jane akart. És ugyanilyen tökéletes
ruhát találtak Liznek is. Vásárlás után pedig Bernie el-
132
vitte őket ebédelni a Saint Francisbe.
A rákövetkező héten New Yorkban Berman már tudta
a nagy újságot. Kereskedőkörökben gyorsan jönnek-
mennek a hírek, ráadásul Bernie fontos posztot töltött be
a Wolff hierarchiájában. Berman kíváncsian és örömmel
hívta fel.
- Elhallgatod előlem a legfőbb újságot? - Berman
hangja érezhetően barátságos volt, Bernie mégis zavartan
válaszolt:
- Tulajdonképpen nem.
- Hallom, Cupido kilőtte nyilát a nyugati partvidéken.
Csak pletyka, vagy igaz? - Régi barátja megörvendez-
tette, és a legjobbakat kívánta neki. Bárki légyen is a
hölgy, biztosra vette, hogy Bernie bölcsen választott, és
remélte, hamarosan találkozik az illetővel.
- Igaz, de én akartam elmondani neked, Paul.
- Akkor csak rajta! Ki a szerencsés hölgy? Csak annyit
tudok, hogy a negyedik emeleten vásárolt magának
menyasszonyi ruhát. - Berman nevetett. Kicsi, de plety-
kákkal és mendemondákkal teli világban éltek.
- Liznek hívják, és másodikos elemistákat tanít. Chi-
cagói születésű, a Northwestern Egyetemre járt, hu-
szonhét éves, és van egy bűbájos ötéves lánya, Jane.
Nyomban karácsony után fogunk összeházasodni.
- Remekül hangzik. És mi a vezetékneve?
- O'Reilly.
133
Paul harsány hahotában tört ki. Jó néhányszor talál-
kozott Bernie anyjával. - És anyád mit szól?
Erre Bernie is elmosolyodott. - Még nem is tudja.
- Kérlek, jelentsd be előre az időpontot. Persze a
hangrobbanás majd amúgy is idehallatszik. Vagy netán
megenyhült az utóbbi években?
- Azt nem állíthatom.
Berman ismét elmosolyodott. - Hát akkor sok szeren-
csét! Magaddal hozod Lizt, amikor legközelebb erre
jársz? - Bernie-nek először New Yorkba, majd Európába
kellett utaznia, a tervekben azonban nem szerepelt, hogy
Liz is elkíséri. Dolgoznia kellett, meg ott volt Jane, s
eközben házat is kerestek, hogy a következő évre bérbe
vegyék. Megvásárolni semmi értelme nem lenne, hiszen
hamarosan újra New Yorban fognak élni.
- Azt hiszem, nem, épp elég dolga van itt is. De az es-
küvőre elvárunk benneteket. - Már megrendelték a
meghívókat, természetesen az áruházban. Úgy ötven-
hatvan embert akartak vendégül látni. Egy vendéglőben
lesz az ebéd, majd elrepülnek Hawaiira. Liz munkahelyi
barátnője, Tracy, már meg is ígérte, hogy az új házban
vigyáz Jane-re, amíg ők távol lesznek, ami nagyon kedves
volt tőle.
- Mikor lesz az esküvő? - Bernie megmondta. -
Megpróbálok eljönni. És gondolom, most már nem is
olyan sürgős, hogy visszakerülj New Yorkba. - Bernie e
134
szavak hallatán kétségbeesett.
- Szó se róla. Ha legközelebb New Yorkban leszek,
igyekszem Jane-nek megfelelő iskolát keresni, tavasszal
pedig Lizzel folytatjuk a keresést. - Azt akarta, Berman
sürgős feladatának érezze az ő visszahívását, de a vonal
másik végén egy szó sem hangzott el, mire Bernie össze-
vonta a szemöldökét. - Jövő szeptemberben már New
Yorkban akarjuk beíratni.
- Értem. Nos, akkor néhány hét múlva találkozunk
New Yorkban. És gratulálok. - A beszélgetés után Bernie
csak üldögélt és a semmibe bámult, este azonban szóba
hozta a dolgot Liznek. Aggódott.
- Esküszöm, nem hagyom, hogy három évig itt aszal-
janak, mint hajdanán Chicagóban!
- Fogsz vele beszélni, ha New Yorkban leszel?
- Feltétlenül.
De amikor New Yorkban a témát szóba hozta, Paul
Berman nem akarta magát határozott dátum mellett el-
kötelezni.
- Csak néhány hónapja vagy San Franciscóban. Be
kell indítanod az áruházat, Bernard, hiszen ez volt a
megállapodásunk.
- Minden remekül megy, és egyébként is már nyolc
hónapja élek ott.
- Az áruház azonban csak öt hónapja tart nyitva. Még
egy évre szükség van. Pontosan tudod, hogy nem nélkü-
135
lözhetünk. Az áruház irányvonalát évekre meghatározza
az a munka, amit te most ott végzel, és te vagy a legjobb
emberünk.
- Még egy év, az iszonyú hosszú idő. - Bernie úgy érez-
te, egy egész emberöltő.
- Térjünk rá vissza fél év múlva. - Paul megpróbálta
leszerelni Bernie-t, aki nyomott hangulatban ment haza
aznap este az áruházból. A legkevésbé sem volt alkalmas
a lelkiállapota arra, hogy a szüleivel találkozzék. De már
megbeszélte a találkozót a La Cőté Basque-ban, azért ott,
mert, mint mondta, nincs annyi ideje, hogy kiautózzon
értük Scarsdale-ba. Tudta, hogy az anyja alig várja, hogy
viszontlássa. Aznap délután gyönyörű kézitáskát vett
neki, nyers színű gyíkbőrből, a zár egy tigris szemét for-
mázta: a Gucci cég legújabb modellje volt. Nem annyira
kézitáska volt, mint inkább műalkotás, és Bernie remélte,
tetszeni fog az anyjának. De a szállodából nehéz szívvel
indult az étterem felé. Gyönyörű októberi este volt, mint
amikor az időjárás legalább két percig tökéletes - San
Franciscóban egész évben ilyen. De New Yorkban ez
valóban ritka eset, azért tűnik különleges alkalomnak.
Az élet azonban éppúgy nyüzsgött, mint mindig: taxik
suhantak el az úttesten, vad dudálás mindenfelől, ele-
gánsan öltözött nők siklottak be a taxikból a vendéglők-
be, csodaszép ruhákban, mesés színű kabátokban, szín-
házba, koncertekre vagy vendégségbe igyekeztek. És er-
136
ről eszébe jutott mindaz, amit az elmúlt nyolc hónapban
hiányolt, és azt kívánta, bárcsak vele lenne Liz, és meg-
fogadta, hogy legközelebb magával hozza. Kis szeren-
csével úgy irányíthatja az üzleti útjait, hogy egybeesnek
Liz húsvéti szünetével.
Gyorsan belépett a La Cőté Basque forgóajtaján, és
magába szívta kedvenc vendéglője elegáns levegőjét.
A falfestmények még szebbek voltak, mint ahogyan em-
lékezett, a lámpák kellemesen halvány fénnyel égtek, fe-
kete ruhát meg gyönyörű ékszereket viselő nők üldögél-
tek a kárpitozott padokon, figyelték az arra járókat, több
tucat férfival csevegtek, akik valamennyien szürke öl-
tönyt viseltek - akárha egyenruhában volnának - s
mindannyiukat körüllebegte a pénz és a hatalom illata.
Körülnézett, néhány szót váltott a máitre de hotel-lel.
A szülei már megérkeztek, a terem hátsó részében egy
négyszemélyes asztalnál ültek, és amikor Bernie odaért
hozzájuk, az anyja aggódó tekintettel nyújtotta a kezét, és
olyan erővel szorította magához a fiát, mintha ő maga
fuldokolna.
Az anyja üdvözlése mindig iszonyúan zavarba hozta
Bernie-t, utána pedig utálta magát, amiért nem örül job-
ban a viszontlátásnak.
- Szervusz, Mama.
- Csak ennyit mondasz nyolc hónap után? "Szervusz,
Mama!" - Láthatóan meg volt botránkozva, közben
137
azonban átültette a férjét egy másik székre, hogy a fia
mellé kerülhessen. Bernie úgy érezte, a teremben min-
denki őket bámulja, és hallja, hogy az anyja az imént
megszidta szívtelenségéért.
- De Mama, ez egy vendéglő! Itt nem csinál jelenetet
az ember, csupán erről van szó.
- Te ezt jelenetnek nevezed? Anyádnak nyolc hónapig
színét sem látod, ezek után szinte alig köszönsz, és ezt je-
lenetnek mered nevezni? - Bernie legszívesebben az
asztal alá bújt volna. Tizenöt méteren belül mindenki
tisztán hallhatta az anyja minden szavát.
- De hiszen júniusban találkoztunk. - Szándékosan
beszélt halkan, holott tudhatta volna, semmi értelme az
anyjával vitába bocsátkozni.
- Igen, de az San Franciscóban volt.
- Az is számít.
- Dehogy számít, hiszen az ezer dolgod mellett nem
jutott rám időd. - Az áruház megnyitásakor találkoztak,
és Bernie szakított a szüleire időt, bár az anyja ezt termé-
szetesen nem volt hajlandó elismerni.
- Remekül nézel ki. - Épp ideje volt, hogy témát vált-
sanak. Apja whiskyt rendelt magának jéggel, a feleségé-
nek whiskys koktélt, Bernie pedig kir-t, vagyis fehérbo-
ros, gyümölccsel ízesített pezsgőt.
- Miféle ital ez? - Az anyja gyanakvó pillantást vetett
rá.
138
- Majd megkóstolod, ha megkapom. Nagyon finom.
Remekül nézel ki, Mama. - Megint más témával próbál-
kozott, s közben végtelenül sajnálta, hogy a beszélgetések
kivétel nélkül közte és az anyja között zajlanak. Idejét
sem tudta, mikor beszélt utoljára komolyan az apjával, és
már az is meglepte, hogy az apja nem hozta magával a
vendéglőbe az orvosi folyóiratait.
Az italok megérkeztek, Bernie belekóstolt a sajátjába,
odakínálta az anyjának, aki visszautasította. Bernie azon
morfondírozott, vajon vacsora előtt vagy után beszéljen
nekik Lízről. Ha vacsora után kerít sort rá, az anyja azzal
vádolhatja, hogy egész este őszintétlen volt, mert nem
ezzel kezdte a beszélgetést. Ha ellenben vacsora előtt
közli velük, nem kizárt, hogy az anyja újabb jelenetet
csinál, amitől csak még jobban zavarba jön. A vacsora
utáni bejelentés biztonságosabb, a vacsora előtti őszin-
tébb. Nagyot kortyolt az italából, és úgy döntött, fejest
ugrik a dologba. - Mama, nagyon jó hírem van. - Szinte
hallotta a hangja remegését, az anyja pedig karvalypil-
lantást vetett rá, megérezvén, hogy valami fontos beje-
lentés következik.
- Visszaköltözöl New Yorkba? - A szavak szinte
megforgatták a kést Bernie szívében.
- Nem, most még nem, de hamarosan sor kerül rá.
Még ennél is jobb hírem van.
- Előléptettek?
139
Bernie mélyet lélegzett. Véget kell vetnie a találgatá-
soknak. - Megnősülök. - Megdermedt a levegő. Az anyja
elnémulva bámult rá, mint akiből kifogyott az elem.
Bernie úgy érezte, vagy öt percbe telt, mire az anyja
úgy-ahogy újra beszélni tudott, és mint rendesen, az apja
ezúttal sem szólt egy szót sem.
- Volnál szíves megmagyarázni?
Bernie úgy érezte magát, mint aki azt közölte a szülei-
vel, hogy kábítószer-kereskedelem vádjával épp az imént
tartóztatták le, és valahol a belsejében gyülemleni kezdett
a harag. - Csodálatos lány, Mama. Nagyon fogod sze-
retni. Huszonhét éves, a legszebb nő, akit valaha láttál,
második elemistákat tanít - ebből a részletből az anyja
legalább megtudhatja, hogy a jelölt nem nyomorék. Nem
is revütáncosnő, pincér vagy vetkőzőbajnok. - És van egy
Jane nevű kislánya.
- Szóval elvált?
- Igen. Jane ötesztendős.
Az anyja a fia tekintetét kereste, hogy kiolvassa belőle
az ügy zavaró tényezőit. - Mióta ismered?
- Amióta San Franciscóban élek - hazudta Bernie, és
újra tízévesnek érezte magát. - Reszkető kézzel koto-
rászta elő a magával hozott fényképeket. Stinsonban, a
vakáció alatt készültek Lízről és Jane-ről, és remekül si-
kerültek. Odanyújtotta őket az anyjának, aki továbbadta
az apjának, aki megcsodálta a csinos fiatal nőt és a kis-
140
lányt, Ruth Fine pedig a fiát bámulta, és várta, hogy ki-
nyögje az igazságot.
- És miért nem mutattad be nekünk júniusban? -
Szerinte ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a nő sánta,
nyúlszájú, vagy még mindig együtt él a férjével.
- Akkor még nem ismertem.
- Úgy értsem, hogy bár csak néhány hete ismered,
nősülni készülsz? - Az anyjának soha semmit sem lehe-
tett megmagyarázni, és Bernie tisztában volt vele, hogy
Ruth éppen a kegyelemdöfésre készül. Pontosan ráta-
pintott a lényegre. De végtére is, egyre megy. - Zsidó?
- Nem. - Bernie azt hitte, az anyja nyomban elájul, és
nem tudta megállni, hogy az arckifejezése láttán el ne
mosolyodjék. - Az ég szerelmére, ne vágj ilyen arcot! Ha
netán nem tudnád, közlöm veled, hogy nem mindenki
zsidó.
- Éppen elegen vannak, hogy közülük válogathass!
Akkor meg milyen vallású? - Nem mintha volna jelen-
tősége. Az anyja csupán fel akarta hergelni magát, Bernie
meg úgy döntött, nem fogja megakadályozni.
- Katolikus. A vezetékneve O'Reilly.
- Egek ura! - Ruth lehunyta a szemét, hátradőlt a
székben, és a fia egy percig azt hitte, valóban elájult.
Hirtelen rémületében az apja felé fordult, aki nyugodtan
visszaintett, hogy nincs semmi baj. Az asszony kis idő
múlva felnyitotta a szemét, és a férjére pillantott. - Hal-
141
lottad, mit mondott a gyerek? Tudod, mire készül? Meg
akar ölni! És azt hiszed, bánja? Dehogy, egy cseppet sem!
- Sírva fakadt, nagy ceremóniával kinyitotta kézitáskáját,
kihalászta a zsebkendőjét, a szemét törölgette. A szom-
széd asztalnál ülők mindezt végigélvezték, a pincér pedig
körülöttük téblábolt, és fogalma sem volt, mikor veheti
fel a rendelést.
- Talán rendelhetnénk. - Bernie nyugodt hangon
szólalt meg, mire az anyja ráripakodott:
- Te... te csak egyél nyugodtan! Én akár szívrohamot
is kaphatok az asztalnál.
- Talán rendelhetnél egy levest - tanácsolta a férje.
- Meg is fulladnék tőle. - Bernie maga is szívesen
megfojtotta volna.
- Liz csodálatos nő, Mama. Nagyon fogod szeretni.
- Végleges az elhatározásod? - Bernie bólintott. - Mi-
kor lesz az esküvő?
- December huszonkilencedikén. - Szándékosan nem
mondta ki: "karácsony után". De az anyja ettől függetle-
nül újra sírni kezdett.
- Mindent elrendeztetek, megszerveztetek... az idő-
pontot... a menyasszonyt... és én nem tudok semmit!
Mikor határoztad el? Hát ezért mentél Kaliforniába? -
A sirámok egymást követték. Nagyon hosszúnak ígérke-
zett az este.
- Ott ismerkedtem meg vele.
142
- Hogyan? Ki mutatott be? Ki tette ezt velem? -
A leves megérkeztekor ismét a szemét törülgette.
- Az áruházban ismerkedtünk meg.
- Hogyan? A mozgólépcsőn?
- Az ég szerelmére, Mama, hagyd abba! - Bernie az
asztalra csapott, mire az anyja felugrott, a szomszédos
asztalnál ülők hasonlóképpen. - Megnősülök! Pont.
Harmincöt éves vagyok. Egy csodálatos nő lesz a felesé-
gem. És őszintén szólva felőlem akár buddhista is lehet.
Jó asszony, nagyszerű ember, kiváló anya, és nekem
ennyi elég. - Nagy lendülettel kezdte kanalazni a levest,
az anyja meg csak bámult rá.
- Terhes?
- Nem.
- Akkor miért kell ilyen gyorsan összeházasodni?
Várjatok egy kicsit!
- Harmincöt évet vártam, az nem elég?
Ruth felsóhajtott, és gyászos pillantást vetett a fiára. -
Ismered a szüleit?
- Nem. Már nem élnek. - Ruth egy pillanatra már-
már megsajnálta a lányt, de ezt soha nem ismerte volna
be a fiának. Ehelyett ott ült némán és szenvedően, így
azután Bernie-nek csak akkor jutott eszébe, hogy aján-
dékot is hozott az anyjának, amikor felszolgálták a kávét.
Átnyújtotta az ajándékot, az anyja azonban nem fogadta
el.
143
- Erre az estére nem akarok emlékezni.
- Azért csak fogadd el! Biztosan tetszeni fog. - Leg-
szívesebben hozzávágta volna. Az anyja vonakodva vette
át a dobozt, és olyan mozdulattal tette le a szomszédos
székre, mintha egy órán belül robbanó időzített bomba
volna.
- Akkor sem értem, miért teszed ezt?
- Ez eddigi életem legjobb lépése. - Hirtelen elked-
vetlenítette, hogy az anyja ilyen nehéz eset. Mennyivel
egyszerűbb volna, ha örülne a fia boldogságának, és gra-
tulálna neki. Felsóhajtott, hátradőlt, majd belekortyolt a
kávéjába. - Ha jól értem, nem akarsz eljönni az esküvőre.
Ruth erre ismét sírva fakadt, és a szalvétával törölgette
a szemét. Úgy nézett a férjére, mintha Bernie ott se len-
ne. - Még az esküvőjén sem akar látni bennünket! -
Egyre erősebben és hangosabban sírt, és Bernie úgy
érezte, életében nem volt még ilyen kimerült.
- Mama; egy szóval sem mondtam, csak feltételez-
tem...
- Te csak ne feltételezz semmit! - rivallt rá az asszony
felélénkülve, majd visszazuhant a férjének szánt tragikus
hősnő szerepkörébe. - Hihetetlen, hogy ez velük meg-
eshetett. - Lou megpaskolta a felesége kezét, majd a fiára
pillantott.
- Nehéz helyzetbe hoztad, de majd megszokja.
- És te, Apa? - Bernie egyenesen rá pillantott. - Te
144
egyetértesz? - Bármily őrültségnek tűnt is, szüksége volt
az apja áldására. - Liz csodálatos nő.
- Remélem, boldog leszel. - Az apja a fiára mosoly-
gott, majd ismét megveregette a felesége kezét. - Most
hazaviszem anyádat. Nehéz estéje volt. - Ruth mindket-
tőjüket ellenséges tekintettel mérte végig, majd bonto-
gatni kezdte a fiától kapott ajándékot. Először a dobozt
nyitotta fel, majd kiemelte a selyempapírból a kézitáskát.
- Nagyon szép. - A lelkesedés hiánya nyilvánvalóan
szándékolt volt, s pillantása mintegy érzékeltetni volt
hivatott a fia által okozott érzelmi sérülés nagyságát.
A legszívesebben bíróság elé citáltatta volna Bernie-t. -
Soha nem viselek nyers színű holmit. - Csak minden
másnap, füstölgött magában Bernie, de nem mondta ki
hangosan. Tudta, hogy legközelebbi találkozásukkor az
anyja ezt a kézitáskát fogja viselni.
- Sajnálom. Azt hittem, tetszeni fog.
Az asszony bólintott, mint aki behódol a fiának.
Bernie ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki a vacsorát,
és kifelé menet Ruth karon ragadta. - Mikor jössz New
Yorkba?
- Majd csak tavasszal. Holnap Európába repülök, Pá-
rizsból pedig egyenesen vissza San Franciscóba. -
Mondhatni, cseppet sem volt elragadtatva az anyja vi-
selkedésétől, és ezért némiképp ridegen beszélt vele.
- Nem tölthetnél egy éjszakát New Yorkban? - Ruth
145
teljesen összeomlott.
- Nincs rá időm. Vissza kell érnem egy fontos üzleti
tárgyalásra. Majd az esküvőn találkozunk, ha eljöttök.
Ruth először nem felelt, majd mielőtt kiléptek volna a
forgóajtón, újra a fiára pillantott. - Gyere haza a hálaadás
ünnepére. Ez lesz az utolsó alkalom. - Azzal kilépett az
ajtón, és az utcán várt Bernie-re.
- Nem börtönbe készülök, Mama. Megnősülök, vagyis
semmiféle utolsó alkalomról nincs szó. És jövőre remél-
hetőleg már ismét New Yorkban leszünk, és együtt le-
hetünk valamennyien a hálaadás ünnepén.
- Te meg az a lány? Hogy is hívják? - Ruth gyászos
arccal nézett a fiára, és úgy tett, mint akit cserbenhagyott
az emlékezőtehetsége, holott Bernie nagyon is jól tudta,
hogy az anyja szó szerint el tudná ismételni mindazt,
amit "arról a lányról" megtudott, valamint részletesen le
tudná írni a fényképeket is.
- Liznek hívják. És feleségül veszem. Ezt jól jegyezd
meg! - Megcsókolta, majd leintett egy taxit. Egy percig
sem akarta tartóztatni őket. Még amúgy is el kellett
menniük az apja autójáért, amit a doktor a rendelője kö-
zelében hagyott.
- Szóval nem jössz a hálaadás ünnepére? - Ruth kiha-
jolt a taxiból, és sírva nézett a fiára, aki ismét megrázta a
fejét, és a mozdulatot segítségnek álcázva szinte erőszak-
kal tuszkolta vissza az anyját a járműbe.
146
- Lehetetlen. Majd jelentkezem, ha megjöttem Pá-
rizsból.
- Meg kell beszélnünk az esküvőt! - Az asszony már
szinte derékig kilógott az ablakból, a taxisofőr pedig
morogni kezdett.
- Nincs mit megbeszélni. December huszonkilence-
dikén lesz az Emanuel-zsinagógában, a fogadás pedig
Sausalitóban egy kisvendéglőben, amit Liz nagyon sze-
ret. - Az anyja ugyan szívesen megkérdezte volna, vajon
a jövendőbeli felesége hippi-e, Lou azonban nem hagyott
rá időt, mert bemondta a címet a taxisofőrnek.
- Nincs egy rongyom, amit felvehetnék.
- Menj be az áruházba, és válassz magadnak valamit.
Majd én rendezem a számlát.
És akkor az asszony hirtelen felfogta, mit is mondott a
fia. Zsinagógában lesz az esküvő. - Hajlandó zsinagógá-
ban esküdni? - Ruth arca meglepetést tükrözött. Úgy
gondolta, a katolikusok nem csinálnak ilyesmit, ez a nő
meg amúgy is elvált már. Lehet, hogy az egyház kiközö-
sítette, vagy valami hasonló.
- Igen. Hajlandó a zsinagógában esküdni. Meglátod,
Mama, meg fogod szeretni. - Megérintette az anyja ke-
zét, az meg még mindig könnyes szemmel rámosolygott.
- Mázl tov! - Azzal visszahúzódott az ülésre, s a taxi
nagy zökkenéssel elzúgott. Bernie a megkönnyebbüléstől
hatalmasat sóhajtott. Ez is megvolt!
147
Isten éltessen! Jó szerencsét! (jiddis)

Tizedik fejezet
A Hálaadás ünnepét Liz lakásában töltötték Jane-nel,
valamint Tracyvel, Liz barátnőjével. Tracy negyvenes
évei elején járó, kellemes nő volt. Felnőtt gyerekei már
elköltöztek, és önálló életet éltek. A fia a Yale Egyetemre
járt, és nem jött haza az ünnepre, a lánya férjnél volt, és
Philadelphiában élt. Tracy férje tizennégy éve halt meg,
ő meg az a fajta vidám, egészséges lelkületű nő volt, akit
gyakran értek az életben súlyos megpróbáltatások, ám
mégsem került tőlük a padlóra. Rengeteg növénye volt,
imádott főzni, macskákat tartott, meg egy hatalmas lab-
radorkutyát, és egy aprócska lakást bérelt Sausalitóban.
Ő és Liz akkor barátkoztak össze, amikor Liz tanítani
kezdett, Tracy gyakran segített neki az első nehéz évek-
ben, amikor Jane egészen kicsi volt még, és Liznek nem
volt pénze. Olykor már csak azért is vállalta, hogy vigyáz-
zon Jane-re, hogy Liz az összekuporgatott fillérjein leg-
alább egy moziba eljusson. És senki sem örült nála jobban,
hogy Liz sorsa hirtelen jóra fordult. Nyomban közölte,
hogy az esküvőn ő lesz a "nyoszolyóasszony", és Bernie
maga is meglepődött, milyen rokonszenvesnek találja az
asszonyt.
Tracy magas volt, szikár, mindig kényelmes, sportos
cipőt viselt. Washington államban született, és soha éle-
148
tében nem járt még New Yorkban. Jólelkű, gyakorlatias
gondolkodású nő volt, aki idegenül szemlélte Bernie jó-
val kifinomultabb szokásait, mégis úgy vélte, ennél jobb
dolog nem is történhetett Lizzel. Úgy vélte, Bernie tö-
kéletes párja lesz a barátnőjének. Ugyanolyan tökéletes,
mint amilyen annak idején az ő férje volt. Mintha ezt a
két embert egyazon fadarabból faragták volna ki, és ezek
a darabok összeillenek, szétválaszthatatlanok. Tracy so-
ha nem talált elhunyt férjéhez fogható partnert, és már jó
ideje a keresést is abbahagyta. Beérte az egyszerű sausa-
litói élettel, néhány közeli baráttal, a tanítványokkal.
Megtakarított pénzéből Philadelphiába akart utazni,
hogy az unokáját láthassa.
- Nem segíthetnénk neki, Liz? - kérdezte egy ízben
Bernie. Kicsit zavarban volt attól, hogy drága autója van,
drágák az öltönyei, nyolckarátos briliánsgyűrűt vett
Liznek, antik babát Jane születésnapjára négyszáz dol-
lárért, eközben Tracy szinte fillérenként rakta félre a
pénzt, hogy elutazhasson sosem látott unokájához Phi-
ladelphiába. - Ez így nem igazságos.
- Szerintem el sem fogadná. - Liznek még alig akaró-
zott elhinnie, hogy a pénz miatt nem kell aggódnia, ah-
hoz azonban csökönyösen ragaszkodott, hogy az esküvő
előtt egy fillért sem fogad el Bernie-től. A férfi azonban
elárasztotta extravagáns ajándékokkal.
- Kölcsönt sem fogadna el? - Végül pedig, amikor már
149
úgy érezte, nem bírja tovább, a hálaadásnapi vacsoraasz-
tal leszedése után Bernie szóba hozta a kérdést Tracynek.
Egy csendes pillanatban került rá sor, miközben Liz
ágyba fektette Jane-t. Bernie szemközt ült Tracyvel a
kandallónál.
- Nem is tudom, hogyan kérdezzem ezt meg tőled,
Tracy. - Bizonyos szempontból még annál is jobban za-
varta a helyzet, mint az anyjával folytatott vég nélküli
csatározás, mert pontosan tudta, hogy Tracy nagyon
büszke nő. De mivel elég rokonszenvesnek találta, úgy
gondolta, legalább megpróbálja. -
- Le akarsz feküdni velem, Bernie? Részemről a leg-
nagyobb örömmel. - Tracynek remek humora volt, az
arca még mindig fiatalos volt. Üde, szép bőrű nő volt,
nagy kék szemekkel, az a típus, aki soha nem öregszik
meg. Az apácák, valamint az angol nők között gyakori az
ilyen. És miként azoknak, Tracynek is mindig némi föld
szorult a körme alá a kerti munkától. Gyakran hozott
Lizéknek rózsát, de salátát, répát és paradicsomot is.
- Hogy őszinte legyek, nem egészen erre gondoltam. -
Bernie mély lélegzetet vett, és néhány pillanattal később
Tracynek már potyogtak a könnyei, némán megfogta a
férfi kezét, és erősen megszorította. Hűvös tapintású,
nagy keze volt ennek az asszonynak, ezzel simogatta a két
gyerekét, meg a férjét, akit szeretett, és az a fajta nő volt,
akit bárki szívesen anyjának fogadott volna.
150
- Tudod, ha másról lenne szó... mondjuk egy ruháról,
egy autóról, egy házról, akkor kerek perec visszautasíta-
nám, de hát... annyira szeretném látni azt a gyereket...
de akkor is csak kölcsönbe fogadhatom el. - És ragaszko-
dott hozzá, hogy várólistás utasként repüljön, mert úgy
olcsóbb a jegy. Végül amikor Bernie megelégelte a dol-
got, maga ment el az egyik légitársasághoz, és vett neki
egy első osztályú repülőjegyet Philadelphiába. A kará-
csony előtti héten ki is kísérték a repülőtérre. Tracy ezt
kapta tőlük az esküvőjük alkalmából, és ennél nagyobb
ajándékban nem is részesülhetett. Megígérte, hogy hu-
szonhetedikén, vagyis az esküvő előtt két nappal vissza-
jön.
A karácsony valamennyiük számára mozgalmasan telt,
Bernie ezernyi teendője ellenére elvitte Jane-t az áru-
házba, hogy találkozzon a Mikulással, és ezúttal a hanuk-
kát is megünnepelték. Közben zajlott a költözködés,
amitől csak még nagyobb lett a felfordulás. Bernie hu-
szonharmadikán, Jane pedig huszonhetedikén költözött
be az új otthonba. Aznap este érkezett vissza Tracy, ki is
mentek eléje a repülőtérre. Tracy ragyogott a boldog-
ságtól, és sírva ölelte meg valamennyiüket, közben egy-
folytában az unokájáról mesélt.
- Képzeljétek el, két foga van a fiatalúrnak! Azt hi-
szem, ez világrekord az öthónaposok körében! - Roppant
büszke volt a kisfiúra, és ezen kellemesen eltréfálkoztak
151
hazáig. Megmutatták neki, hogy áll az új ház berendezé-
se. A Buchanan utcában álló csinos kis épület stílusában a
Viktória-korabelit utánozta, s egészen közel volt a park,
ahová Liz tanítás után levihette a lányát. Pontosan
ilyenről álmodoztak, és egy évre vették bérbe. Bernie re-
mélte, már a bérleti idő letelte előtt visszatérnek a keleti
partra, ez esetben az áruház visszafizeti az előre kifizetett
lakbért.
- Mikor érkeznek a szüleid, Bernie?
- Holnap este. - A férfi felsóhajtott. - Olyan érzés,
mintha Attila, a hunok királya felbukkanásától tartanék.
- Tracy elnevette magát. Úgy érezte, egy életre hálás
Bernie-nek, hiszen a férfi tette számára lehetővé az uta-
zást, emellett hallani sem akart arról, hogy a repülőjegy
árát visszaadja.
- Szólíthatom Nagyinak? - kérdezte Jane ásítva, mi-
közben az új ház nappali szobájában ültek. Nagyon jó
érzés volt, hogy végre tető van a fejük fölött, és nem kell
egyik helyről a másikra rohangálniuk.
- Hát persze - válaszolta habozás nélkül Bernie, mi-
közben magában azon fohászkodott, bárcsak az anyja is
hozzájárulna! És Tracy hamarosan kihozta a garázs-
ból az autóját, és elindult sausalitói otthona felé, Liz le-
feküdt az új ház új ágyába, és Bernie nyaka köré fonta a
karját. Már éppen hozzá akart bújni, amikor egy vé-
konyka hang megszólalt az ágy mellett, és Bernie vagy fél
152
métert ugrott rémületében, amikor Jane megkocogtatta a
vállát.
- Félek.
- Mitől? - Bernie igyekezett komoly képet vágni, Liz
pedig a paplan alatt kacarászott.
- Egy szörny lapul az ágyam alatt.
- Ugyan már! Végignéztem az egész házat, mielőtt
beköltöztünk. Bizony isten! - Igyekezett természetesen
viselkedni, de azért mégiscsak zavarta, hogy a kislány ott
találta az anyja ágyában.
- Akkor biztosan később mászott oda... talán a köl-
töztetők hozták. - Jane szemmel láthatóan fel volt dúlva,
Liz pedig előbújt a paplan alól, és a csodálkozástól ma-
gasba szökött szemöldökkel nézte a lányát.
- Mars az ágyba, Jane O'Reilly!
A kislány erre sírni kezdett, és belekapaszkodott Ber-
nie-be. - Nagyon félek.
- Felmegyek veled az emeletre, és megkeressük azt a
szörnyet, jó? - Bernie megsajnálta a gyereket.
- Te menjél előre. - És ekkor a kislány hirtelen Ber-
nie-ről az anyjára nézett, majd ismét a férfira. - Hogy le-
het, hogy te egy ágyban alszol az Anyuval, pedig nem is
vagytok összeházasodva? Ezt nem tiltja a törvény?
- Hát... szóval... tulajdonképpen általában nem szo-
kás, de bizonyos esetekben... tudod, sokkal kényelme-
sebb. - Lizből kitört a nevetés, Jane pedig érdeklődve
153
hallgatta a magyarázatot. - No, akkor menjünk, nézzük
meg azt a szörnyet. - Bernie kibújt az ágyból, áldva az
eszét, hogy egy régi pizsamának legalább a nadrágját fel-
vette. Tulajdonképpen Jane tiszteletére húzta fel, és
szinte már örült is neki.
- Bebújhatok mellétek? - Bernie-ről az anyjára pil-
lantott, aki felnyögött. Volt már rá példa, és valahányszor
Liz beadta a derekát, utána három hétig folyt a huzavona
a kislánnyal.
- Majd én felviszem és lefektetem. - Liz már éppen fel
akart kelni, Bernie azonban egy esdeklő pillantással -
megállította.
- Csak most az egyszer... az új házban... - Bernie be-
avatkozása sikerrel járt, Jane üdvözült képpel mosolygott
rá, és a férfi tenyerébe tette apró kezét. A hatalmas
francia-
ágyon bőven jutott hely mindegyiküknek, bár Liznek két-
ségkívül módosítania kellett az estével kapcsolatos terveit.
- Feladom. - Liz hátravetette magát a párnán, Jane
pedig, mint egy barátságos hegyen, átmászott Bernie-n,
és befészkelődött a felnőttek közötti kis hézagba.
- Jaj de jó! - mosolygott jótevőjére, majd az anyjára,
Bernie pedig tréfás történeteket mesélt neki arról az idő-
ről, amikor még kisfiú volt, és ők ketten még mindig be-
szélgettek, amikor Lizt már elnyomta az álom.

154
Tizenegyedik fejezet
A járat húsz perc késéssel ért földet, mert New York-i in-
dulásnál rossz volt az idő, de Bernie ott várta a szüleit a
repülőtéren. Úgy határozott, egyedül megy ki értük. Azt
akarta, hogy a szülei először helyezkedjenek el a Hun-
tington szállodában, koktél idejére pedig majd Liz is
odamegy. A L'Étoile szállodában készültek vacsorázni,
a hely mindkettejük számára szép emléket idézett, hiszen
ott töltötték első közös éjszakájukat, ott szeretkeztek
először, és ott adta Bernie Liznek az eljegyzési gyűrűt.
A ma esti különleges vacsorát a férfi már előre megren-
delte. Az esküvő után a szülei Mexikóba, Liz meg ő pedig
Hawaiiba repülnek. Ez volt tehát az utolsó alkalom, hogy
négyesben eltöltsenek egy csendes estét. Bernie anyja egy
héttel korábban akart jönni, de az áruházban éppen
tombolt a karácsonyi vásár, leértékelési akciókat kellett
megszervezni, ugyanakkor folyt a költözködés is az új
otthonba, egyszóval nem lehettek volna vele, és ezt Ber-
nie meg is mondta neki.
Ott állt a repülőtéren, és nézte, hogyan jönnek ki az
első utasok, majd megpillantotta az ismerős arcot kucs-
mában és vadonatúj nercbundában. Kezében az a Louis
Vuitton-utazótáska, amit egy éve kapott a fiától. Az apja
is szőrmegalléros kabátot viselt. Az anyja pedig mosoly-
gott, amikor átölelte a fia nyakát.
- Szervusz, drágám. - Csak egy pillanatig tartotta
155
átölelve a fiát, de Bernie számított is rá, hisz végtére is
repülőtéren vannak. Az anyjára mosolygott, majd az ap-
jára pillantott.
- Szervusz, Apa. - A férfiak kezet ráztak, Bernie pedig
ismét az anyja felé fordult. - Remekül nézel ki, Mama.
- Te is, fiacskám. - Fürkésző tekintettel pillantott
Bernie-re. - Talán kicsit fáradt az arcod, de Hawaii bi-
zonyára jót fog tenni.
- Már alig várom. - Három hétig maradnak. Liz
rendkívüli szabadságot kapott, és mind a ketten nagyon
várták az utazást. Bernie észrevette, hogy az anyja kí-
váncsian körbenéz.
- És hol a menyasszony?
- Liz nem jött ki. Gondoltam, jobb, ha először elhe-
lyezkedtek a szállodában, aztán majd négyesben vacso-
rázunk. - Négy óra volt, ötre érnek a szállodába. Azt be-
szélte meg Lizzel, hogy hatkor a bárban találkoznak, ami
a szüleinek már este tíz órának számít. Az időeltolódás
miatt nyilván nagyon fáradtak lesznek, másnap pedig
ugyancsak zsúfolt a program. A szertartás az Emanuel-
zsinagógában lesz, az ebéd az Alta Mirában, utána elre-
pülnek Hawaiira, a szülei pedig Acapulcóba.
- De miért nem jött ki? - Ruth arcán látszott, hogy
mindjárt megsértődik, Bernie pedig mosolygott, mert
remélte, hogy már a startnál le tudja szerelni az anyját.
Az asszony ugyan soha nem változott, Bernie mégis re-
156
ménykedett, hogy talán éppen most. Mintha csak azt
képzelte volna, hogy egészen másvalaki száll le az apjával
a gépről.
- Annyi dolgunk volt, Mama. Az új ház, meg min-
den... .
- Nem tudott kijönni a jövendőbeli anyósa elé?
- A szállodában találkozunk.
Az anyja kényszeredetten visszamosolygott rá, majd a
fia karjába fonta a karját, és megindultak a poggyászkiadó
felé. Ezúttal, furcsa módon, jókedvűnek tűnt. Egy szó
sem hangzott el elhunyt szomszédokról, válófélben lévő
rokonokról, ártatlan emberek tucatjainak halálát okozó
romlott árucikkekről. Még akkor sem méltatlankodott,
amikor már-már úgy látszott, elveszett az egyik bőrönd-
je. Végül utolsóként gördült le a szállítószalagról, Bernie
pedig megkönnyebbült sóhajjal leemelte, az autóhoz
mentek, és elindultak a városba. Útközben végig az es-
küvő előkészületeiről beszélt. Az anyja lelkesen beszá-
molt róla, milyen gyönyörű ruhát választott magának
néhány héttel ezelőtt a Wolff Áruházban. Annyit elárult,
hogy halványzöld, és nagyon jól áll neki, de a részletekről
nem volt hajlandó nyilatkozni. Bernie az apjával is be-
szélgetett egy keveset, majd a szállodánál kitette őket, és
megígérte, hogy egy óra múlva visszajön.
- Hamarosan itt leszek - mondta nekik, mintha gye-
rekek lennének, akiket a szüleik otthagynak valahol, majd
157
visszapattant az autójába, és hazahajtott, hogy lezuha-
nyozzon, átöltözzön, és magával vigye Lizt. Az asszony
még a fürdőszobában volt, amikor Bernie hazaért, Jane
pedig az új babájával játszott a szobájában. A kislány
újabban kissé szomorkás volt, és Bernie azt gondolta, ta-
lán az új ház teszi. Előző éjszaka a kislány velük aludt, ám
Bernie megígérte, hogy ez többé nem fordul elő.
- Szia. Hát a barátod hogy van? - Bernie megállt a
szoba ajtajában, és lepillantott a kislányra. Jane barát-
ságtalanul nézett rá, mire Bernie belépett, és melléje te-
lepedett. Ekkor hirtelen a kislány felnevetett.
- Olyan vagy, mint az Óriástündér! - kacarászta a kis-
lány, Bernie pedig vigyorgott.
- Szakállas Óriástündér? Mondd, miféle könyveket
olvasol te?
- Mert nem férsz el a széken. - Bernie az egyik apró
gyerekszéken kucorgott.
- Vagy úgy. - Átölelte a kislányt. - Jól vagy?
- Aha. - Jane a vállát vonogatta. - Mondjuk.
- Ez mit jelent? Megint félsz az ágy alatti szörnytől?
Megnézhetjük, ha akarod. De te is tudod, hogy semmi
sincs az ágy alatt.
- Hát persze hogy tudom. - Dacos pillantást vetett
Bernie-re, mint aki kétségbe vonja, hogy ilyen badarsá-
got egyáltalán kiejtett a száján. Csak kisgyerekek mon-
danak ilyet, akik az anyjuk ágyában alszanak.
158
- Akkor mi a baj?
Jane egyenesen a férfi szemébe nézett. - Elviszed az
Anyut... és olyan hosszú időre... - Megjelent a szemé-
ben az első könnycsepp, és nagyon elszontyolodottnak
látszott. Bernie-t elöntötte a bűntudat, hogy ilyen fáj-
dalmat okoz a gyereknek.
- Nos, hát... szóval... ez lesz a nászutunk, Tracy néni
pedig majd vigyáz rád. - De maga sem tartotta meggyő-
zőnek, amit mond, Jane meg rettentően boldogtalan ké-
pet vágott.
- Nem akarok vele maradni!
- Miért nem?
- Mert akkor zöldségeket kell ennem.
- És ha megkérem, hogy ne adjon neked zöldséget?
- Akkor is ad. Mert csak azt eszik. Azt mondja, hogy a
halott állat egészségtelen.
Bernie idegesen összerezzent, mert eszébe jutott, mi-
féle halott állatokat akar enni a L'Étoile-ban, és hogy
mennyire készül rá. - Szerintem azért nem így kellene
fogalmazni.
- Soha nem engedi, hogy hot-dogot vagy hamburgert
egyek, vagy olyasmit, amit szeretek... - A kislány hangja
szomorúan elhalkult.
- És mi lenne, ha megbeszélném vele, hogy azt ehetsz,
amit akarsz?
- Mi folyik itt? - Liz törülközőbe burkolva megállt az
159
ajtóban, vállát beborította szőke haja, Bernie pedig vá-
gyakozva pillantott rá.
- Valami fontosat kell megbeszélnünk. - Mindketten
bűnbánó képpel néztek az asszonyra.
- Még mindig éhes vagy, Jane? A konyhában találsz
almát meg banánt. - Liz már megvacsoráztatta a gyere-
ket, aki egy hatalmas adag pudingot is megevett.
- Nem vagyok éhes. - Jane arca ismét szomorkás lett,
Liz pedig intett Bernie-nek.
- Iparkodj, mert elkésünk. Jane-nek semmi baja. -
Mihelyt azonban bezárult a fürdőszoba ajtaja, Bernie
suttogni kezdett az asszonynak.
- Nagyon szomorú, hogy három hétre elutazunk.
- Ezt ő mondta? - Liz meglepetten nyugtázta a férfi
bólintását. - Nekem egy szót sem szólt az egészről. - Rá-
mosolygott a férfira. - Szerintem már rájött, hogy téged
lehet manipulálni. - Mosolyogva karolta át Bernie nya-
kát. - És igaza is van. - A törülköző lecsúszott róla, a férfi
pedig felnyögött, amikor megérezte az asszony testének
közelségét.
- Ha nem hagyod abba, soha fel nem öltözöm. - Ber-
nie vetkőzni kezdett, mert tulajdonképpen zuhanyozni
akart, de a szemét le nem vette Lízről, érdeklődése pedig
ruhátlanul egészen nyilvánvalóvá vált. Liz kedves ölelé-
sekkel közelített, Bernie pedig a mosdó melletti törülkö-
zőtartóhoz támasztotta az asszonyt, csókolta, simogatta.
160
Elfordította az ajtón a zárat, kinyitotta a vízcsapot, sze-
retkezésük közben gőz borította el a fürdőszobát, és Liz
nem sikíthatott, mint rendesen, amikor Bernie-vel sze-
retkezett. Ilyen körülmények között még soha nem sze-
retkeztek, de utána mindketten elégedettek voltak, Ber-
nie pedig kisfiús mosollyal lépett be a zuhany alá. - Ez
finom volt. Vajon ez előétel volt, vagy az első fogás?
Liz kacéran ránézett. - Csak várja meg, uram, a ma esti
desszertet!
Bernie kinyitotta a zuhany csapját, és miközben be-
szappanozta magát, énekelni kezdett. Liz melléje lépett,
s ekkor a férfi úgy érezte, szívesen kezdené elölről az
egészet, azonban sürgette őket az idő. Bernie a világért
nem késett volna el, nehogy az anyja ingerültsége Lizen
csattanjon.
Jóéjtpuszit adtak Jane-nek, elmagyarázták a pótma-
mának, hogy mit hol talál, majd az autóhoz siettek. Liz
egy Bernie-től kapott fehér galléros szürke flanelruhát
viselt, hozzá Chanel gyöngysort és fekete lakkorrú,
szürke Chanel-cipőt, az ujján a hatalmas eljegyzési gyűrű,
a haja a tarkóján összefogva, a sminkje szolid, de tökéle-
tes, a fülében pedig briliáns és igazgyöngy fülbevaló.
Vonzó volt, finoman tartózkodó, és nagyon szép. Bernie
észrevette, hogy az anyja egészen elámul, amikor a szál-
loda halljában találkoztak. Fürkészően mérte végig Lizt,
mint aki valami hibát szeretne rajta felfedezni, ám mi-
161
közben lefelé indultak a bárba és Liz Bernie apjába ka-
rolt, Ruth odasúgta a fiának:
- Csinos lány. - Tőle ez hatalmas bóknak számított.
- Egy fenét! - suttogta vissza Bernie. - Csodálatos.
- Szép a haja - egyezett bele az anyja. - Természetes
szőke?
- Hát persze - suttogta vissza a fia, majd letelepedtek,
és italt rendeltek. A szülei a szokásosat, Liz meg ő fehér-
bort. Bernie tudta, hogy az asszony csak néhány kortyot
fog inni, mielőtt átmennek az étterembe.
- Nos... - Ruth Fine úgy nézett Lizre, mint aki ítéletet
készül hirdetni, vagy legalábbis valami retteneteset. -
Hogyan ismerkedtetek meg?
- Már elmeséltem neked, Mama - vágott a szavába
Bernie.
- Azt mondtad, az áruházban. - Az anyja pontosan
emlékezett mindenre, Bernie jól sejtette. - De soha nem
mesélted el részletesen.
Liz idegesen felnevetett. - Tulajdonképpen a lányom
csípte fel Bernie-t. Elkóborolt, Bernie megtalálta, és
meghívta egy banános fagylaltkehelyre, miközben en-
gem kerestettek.
- És te nem is kerested a gyereket? - Liz csaknem újra
elnevette magát. Bernie helyesen jellemezte az anyját.
A spanyol inkvizíció nerckucsmában, mondta Bernie, és
igaza is volt, Lizt azonban nem érte váratlanul.
162
- Dehogynem. Az emeleten találkoztunk. Így történt.
Bernie küldött Jane-nek néhány fürdőruhát, én meghív-
tam a tengerparti nyaralóba... egy-két csokoládémaci
következett - az emléken összemosolyogtak Bernie-vel -
és kész. Azt hiszem, ez a szerelem első látásra. - Boldogan
nézett Bernie-re, Mrs. Fine pedig rámosolygott. Lehet,
hogy ez a lány tényleg rendes. Talán. De még túl korai
volna eldönteni. És ráadásul nem is zsidó.
- És szerinted tartós lesz? - Kutatóan nézett Lizre,
Bernie pedig csaknem felordított a tapintatlan kérdés
hallatán.
- Biztosra veszem, Mrs. Fine. - Liz észrevette, hogy
Bernie anyja az ő hatalmas eljegyzési gyűrűjét bámulja,
és hirtelen zavarba jött. Jövendőbeli anyósa gyűrűje
harmada volt az övének, Ruth pedig gyakorlott szemmel
mérte fel a különbséget, akár egy becsüs.
- A fiam vette neked ezt a gyűrűt?
- Igen. - Liz szinte suttogva válaszolt. Még mindig
zavarban volt a gyűrű miatt, de olyan gyönyörű volt,
hogy őszintén boldoggá tette.
- Nagyon szerencsés teremtés vagy.
- Tudom - helyeselt Liz, Bernie pedig a szakálla alatt
elvörösödött.
- Én vagyok szerencsés. - A hangja karcos volt, a sze-
me viszont meghatott.
- Remélem is. - Az anyja rajta felejtette a tekintetét,
163
majd visszatért Lizhez, és az inkvizíció folytatódott. -
Bernie-től tudom, hogy tanítasz.
Liz bólintott. - Igen, második elemistákat.
- És továbbra is tanítani akarsz? - Bernie szívesen
megkérdezte volna az anyját, hogy ugyan mi köze hozzá,
de túlságosan jól ismerte, így kísérletet sem tett rá, hogy a
kérdezősködésben meggátolja. Ruth teljes lendülettel
ostromolta Lizt, egyetlen fia jövendőbeli feleségét. Ber-
nie Lizre pillantott, és hirtelen megsajnálta az aranyos,
szőke, fiatal nőt, melegen megszorította a kezét, kedve-
sen rámosolygott, a szemével jelezte, mennyire szereti.
Az apja ugyancsak Lizt nézte, és láthatóan tetszett neki.
Ruth azonban nem volt meggyőzve. - Szóval továbbra is
dolgozni akarsz? - faggatózott tovább.
- Igen. Két órakor vége a munkaidőmnek, vagyis ott-
hon leszek, mire Bernie hazaér, a délutánt pedig Jane-nel
tölthetem. - Ebbe nehéz volt belekötni, és a maitre
de hotel épp akkor lépett oda, hogy az asztalukhoz ve-
zesse őket. Miután letelepedtek, Ruth az iránt faggató-
zott, vajon bölcs dolog-e, hogy már a házasságkötés előtt
egy fedél alatt élnek. Kimérten közölte, hogy szerinte
Jane szempontjából nem helyénvaló, mire Liz elpirult.
Bernie azt mondta az anyjának, hogy csupán két napról
van szó, ettől Ruth kissé megenyhült, de ezen az estén
semmit sem hagyott megjegyzés nélkül. E tekintetben az
este nem sokban különbözött a többitől. Ruth Fine-nak
164
ugyanis mindenről megvolt a véleménye.
- És még csodálkozik, hogy nem szívesen vagyok
együtt vele - mondta Bernie később Liznek. Még attól
sem enyhült meg, hogy az apja láthatóan mindent meg-
tett az este zavartalan lebonyolítása érdekében.
- Nem tehet róla, drágám. Te vagy az egyetlen gye-
reke.
- Ezzel az erővel akár tizenkettő is lehetne neki. Néha
a falra mászom tőle. Nem is néha, mindig. - Cseppet sem
látszott lelkesnek, de Liz rámosolygott.
- Majd megnyugszik. Legalábbis remélem. Szerinted
kiálltam a próbát?
- Remekül! - Bernie becsúsztatta a kezét az asszony
ruhája alá. - Apa egész este a lábadat méregette. Vala-
hányszor megmozdultál, elkaptam a pillantását.
- Nagyon kedves ember. És nagyon érdekes is. Bo-
nyolult sebészeti beavatkozásokról beszélt nekem, és azt
hiszem, a lényegét meg is értettem. Jól elbeszélgettünk,
miközben te anyáddal voltál elfoglalva.
- Nagyon szívesen beszél a munkájáról. - Bernie
gyengéd pillantást vetett Lizre. Az anyja azonban mér-
hetetlenül bosszantotta. Egész este lehetetlenül viselke-
dett, s ebben nem volt semmi újdonság. Imádta gyötörni
a fiát. És most itt van Liz, sőt talán Jane is, akit szekál-
hat. Már a gondolattól is elkedvetlenedett.
Töltött magának egy pohár italt, majd leültek a kan-
165
dalló elé, és megbeszélték az esküvő részleteit. Bernie
másnap egy barátjánál készül fel. Liz pedig, Jane-nel
együtt, odahaza, majd Tracy is átjön, és akkor indulnak a
zsinagógába. Bernie limuzint küldet a szüleiért. A vőfély
Liz építész barátja, Bill Robbins lesz, akinek Stinson
Beachen van a nyaralója. Évek óta jó barátok, és bár nem
találkoznak túl gyakran, Bill komoly ember, Liz nagyon
kedveli. Éppen a megfelelő személy erre a feladatra.
Mindketten derűsek voltak és boldogok, a kandallóban
égő tüzet nézték és beszélgettek.
- Még mindig bánt, hogy három hétre itthagyjuk
Jane-t - vallotta be a férfi.
- Ugyan már! - Liz Bernie vállára hajtotta a fejét. -
Jogunk van hozzá. Hiszen alig voltunk kettesben. - Bár
Liznek igaza volt, Bernie-nek mégsem ment ki a fejéből,
milyen szomorú volt Jane, amikor kora este tiltakozott az
ellen, hogy Tracyvel maradjon.
- De hiszen még csak ötéves... mit tudja ő, mi a nász-
út?
Liz felsóhajtott, de mosolygósan pillantott rá. Ő is
sajnálta, hogy el kell vállnia a lányától. Azelőtt erre alig
akadt példa. Ezúttal azonban úgy érezte, a saját érde-
kükben így kell lennie, és a kislánynak tudomásul kell
vennie a helyzetet. Ő maga már döntött ez ügyben, de
örömmel nyugtázta, hogy Bernie-t ennyire foglalkoztat-
ják Jane érzései. Csodálatos apa lesz belőle. - Tudod,
166
ugye, hogy egy csupa szív alak vagy? - Ezért csak még
inkább szerette. Bernie a legaranyosabb ember a világon,
és amikor aznap este Jane ismét megjelent a hálószobá-
jukban, Bernie gyengéden felnyalábolta a kislányt, és
óvatosan, nehogy az anyja felébredjen, elhelyezte kette-
jük között. Már-már a saját lányának tekintette. Jane
pedig szinte az apjának tartotta, és Bernie maga is meg-
lepődött, mennyire szereti a kislány. Másnap lábujjhe-
gyen tipegtek ki a hálószobából, egymás mellett mostak
fogat a fürdőszobában, elkészítették Liz reggelijét, és
tálcán vitték be neki, egy szál rózsa kíséretében.
- Sok boldogságot! - kiáltották kórusban, Liz pedig
álmos arccal pillantott rájuk.
- Nektek is. De mikor keltetek fel? - Bernie-re pillan-
tott, majd Jane-re, és megérezte, hogy valami titkos ösz-
szeesküvésről van szó, de egyikük sem nyilatkozott, így
azután felült, és megette az elkészített reggelit.
Bernie ezután elment, hogy a barátjánál felöltözzön.
Az esküvőre délben került sor, addig még rengeteg ide-
jük volt. Liz nagy gondosan fehér szaténmasnit font Jane
hajába. A kislány belebújt a gyönyörű fehér bársonyru-
hácskába, amelyet együtt választottak az áruházban, és
Liz labdarózsából font apró koszorút tett a fejére.
A kislány fehér zoknit viselt, vadonatúj fekete, pántos
lakkcipőt és tengerészkék gyapjúkabátkát, melyet Bernie
hozott neki Párizsból. Úgy festett, akár egy kis angyal, és
167
az ajtóban állva várta, hogy Liz elkészüljön. Az anyja
kézen fogta, és a hatalmas, bérelt autóhoz vezette. Liz bő
ujjú, bokáig érő, szatén Dior ruhát viselt, kilátszott alóla
az ugyancsak gyönyörű Dior-cipellő. Elefántcsontszínű
volt rajta minden, még a hajpánt is, ami hátrafogta ki-
bontott haját. Olyan csinos volt, hogy Tracy könnybe
lábadt szemmel pillantott rá.
- Légy mindig olyan boldog, mint most, Liz! - Letö-
rölte a könnyeit és Jane-re mosolygott. - Ugye, milyen
csinos a mamád?
- Aha. - Jane lelkesen pillantott rá. Ilyen szép hölgyet
nem látott még soha.
- Te is pompásan festesz. - Tracy gyengéden megsi-
mogatta a copfokat, és a saját kislányára gondolt. Beültek
az autóba, és az Arguello sugárútra hajtattak, az Emanu-
el-zsinagógához. A gyönyörű épületet megindítóan fen-
ségesnek találták. Liz úgy érezte, elakad a lélegzete, a
szíve vadul dobogott. Megszorította Jane kezét, a kislány
felpillantott rá, és egymásra mosolyogtak. Nagy nap volt
ez mindkettejüknek.
Bill Robbins már ott állt, sötét öltönyben, tekintélyes
őszülő szakállával - szelíd tekintetével úgy festett, mint
egy egyházi méltóság. A meghívottak már valamennyien
ott ültek a padokban. Megszólalt a zene, és Liz hirtelen
rádöbbent, mi történik vele. Ez idáig mindez csak álom-
nak tűnt, ám hirtelen valósággá vált. A padsorok között
168
ott állt Bernie, mellette Paul Berman, a Fine házaspár
pedig az első sorban ült. Liz azonban csak Bernie-t látta,
a szakállas, jóképű, elegáns férfit, aki arra vár, hogy ő
lassan végiglépkedjen a padok között, és hogy új életet
kezdhessen vele.

Tizenkettedik fejezet
A fogadás az Alta Mira vendéglőben kiválóan sikerült;
mindenki jól érezte magát, s közben a teraszon gyönyör-
ködtek a kilátásban. Nem volt ugyan olyan elegáns hely,
mint egy nagy szálloda, de sokkal bensőségesebb, és Liz
éppen ezt szerette benne, Bernie pedig egyetértett vele.
Még az anyja sem talált kivetnivalót. Bernie vele táncolta
az első táncot, Liz pedig az apósával, majd partnert cse-
réltek. Kis idő múlva Paul Berman kérte fel Lizt, Bernie
meg Tracyvel táncolt. Utána Bernie felkérte Jane-t, aki
boldogan vette tudomásul, hogy nem marad ki a szertar-
tásból.
- Hogy tetszik, kisasszony? Minden rendben?
- Aha. - A kislány ugyan vidámabbnak tűnt, de Bernie
aggódott, hogy mi lesz vele a távollétükben. Nagyon is
komolyan vette újsütetű apai feladatait; Liz még az es-
küvő előtti este is tréfálkozott ezen. Az asszony is aggó-
dott Jane miatt, hiszen az elmúlt öt évben soha nem
hagyta egyedül, de tudta, hogy Tracyvel jó dolga lesz, és
végtére is, joguk van a nászúthoz.
169
- Hiszen zsidó vagyok, miért csodálkozol? - vágta ki
Bernie a végső érvet. - A bűntudatnak nagy fontosságot
tulajdonítok.
- Ezúttal eltekinthetsz tőle. Jane-nek nem lesz semmi
baja. - Miután táncolt a kislánnyal, Bernie a büféasztal-
hoz vezette, mindenből szedett egy tányérra, amiből csak
kért, majd elhelyezte új nagymamája mellett, és vissza-
tért, hogy ismét a feleségével táncoljon.
- Szervusz. - Jane felnézett Ruthra, aki figyelmesen
végigmérte a kislányt. - Nagyon szép a kalapod. Milyen
szőrméből van? - Ruth némiképp meglepődött a kér-
déstől, de azt gondolta, szép ez a kislány és tulajdonkép-
pen udvarias is.
- Nerc.
- Nagyon jól illik a ruhádhoz... a ruhádnak olyan a
színe, mint a szemednek. Tudtad? - Jane-t láthatóan el-
bűvölte a látvány, és minden részletet alaposan szem-
ügyre vett. Mintegy önmagát meghazudtolva, Ruth rá-
mosolygott.
- Neked meg nagyon szép kék szemed van.
- Köszönöm. Olyan a szemem, mint az Anyué. Tud-
tad, hogy az apám meghalt? - A kislány szenvtelenül ej-
tette ki a szavakat, a szája tele volt marhasülttel, és Ruth
hirtelen megsajnálta. Aligha lehetett könnyű élete Liz-
nek meg ennek a gyereknek, mielőtt Bernie feltűnt a szí-
nen. A fiát most a megmentő szerepében látta, de Liz is
170
ugyanígy vélekedett, vagyis ebben a felismerésben nem
volt rosszindulat. Sem Liz, sem Jane nem tiltakozott
volna ellene. Talán csak egyedül Bernie.
- Sajnálom, hogy ez történt a papáddal. - Ruth nem
tudta, mi mást mondhatna.
- Én is. De most már van egy új papám. - Büszkén
pillantott Bernie-re, Ruth szemét pedig elfutotta a
könny. És ekkor Jane váratlanul azt mondta neki: - Tu-
dod, hogy te vagy az egyetlen nagymamám?
- Ó! - Zavarba ejtette, hogy a kislány netán sírni látja.
Megérintette az apró gyerekkezet. - Ez nagyon jól van
így. Hiszen nekem meg te vagy az egyetlen unokám. -
Jane rajongó mosolyt vetett rá, és megszorította a kezét.
- Örülök, hogy ilyen kedves vagy hozzám. Kicsit fél-
tem tőled, mielőtt találkoztunk. - Bernie mutatta be őket
egymásnak aznap délben, a zsinagógában, nagyon ta-
pintatosan. - Azt hittem, hogy talán öreg vagy, vagy un-
dok, vagy ilyesmi.
Ruth elképedt. - Csak nem Bernie mondta neked?
- Dehogy - a kislány a fejét rázta. - Ő azt mondta,
hogy csuda klassz vagy. - Ruth arca felragyogott.
A kislány egyenesen elbájoló! Megveregette Jane kezét,
egy elhaladó pincér tálcájáról leemelt egy süteményt, és
odanyújtotta Jane-nek. Jane kettétörte a süteményt, és a
felét Ruthnak adta, aki megette, de közben nem engedte
el a gyerek kezét. Mire Liz elvonult, hogy levesse a
171
menyasszonyi ruhát, nagyanya és unokája már kebelba-
rátnők voltak. Amikor Jane észrevette, hogy az anyja el-
megy, tudta, hogy elérkezett a pillanat, és halkan sírdo-
gálni kezdett. Bernie észrevette a terem túlfeléről, és
gyorsan odasietett hozzá.
- Mi bajod, drágám? - Ruth elment, hogy egy utolsót
táncoljon a férjével, Bernie pedig lehajolt a kislányhoz, és
átölelte.
- Nem akarom, hogy elmenjetek. - Halk és siránkozó
volt a kis cérnahang, Bernie pedig úgy érezte, menten
megszakad a szíve.
- Visszajövünk hamar. - Jane szemében azonban a
három hét örökkévalóságnak tűnt, és Bernie tulajdon-
képpen egyet is értett vele. Valóban hosszú időre hagyják
itt a gyereket. Mihelyt Jane meglátta a közelítő Tracyt,
csak még jobban rázendített, majd amikor néhány perc
múlva Ruth visszajött, Jane olyan erővel kapaszkodott
belé, mintha ki tudja mióta ismerné.
- Te jó ég, mi a baj? -Bernie elmagyarázta az anyjának
a helyzetet, Ruth pedig megsajnálta a kislányt. - Miért
nem viszitek magatokkal? - suttogta a fiának.
- Nem hiszem, hogy Liz el lenne ragadtatva az ötlet-
től. Végtére is, ez a nászutunk.
Az anyja rosszalló pillantást vetett rá, majd a síró kis-
lányra nézett. - Meg tudnád bocsátani magadnak? Jól
éreznétek magatokat, miközben folyton rá gondolnátok?
172
- Bernie az anyjára nevetett.
- Imádlak, Mama! - A bűntudat mindig megtette a
magáét. Nyomban megkereste Lizt, és elmondta, mire
készül.
- Nem vihetjük magunkkal. Semmit sem csomagol-
tam neki, és mellesleg nem foglaltunk két szobát a szál-
lodában.
- Hát majd foglalunk... vagy elmegyünk egy másik
szállodába, ha másként nem megy.
- És ha nem kapunk külön szobát?
- Akkor velünk alszik. - Bernie vigyorgott. - Mi meg
majd elmegyünk egy második nászútra.
- Mi az ördög ütött beléd, Bernie Fine? - De Liz mo-
solygott, és hálát adott a sorsnak, amiért olyan férfit ta-
lált, aki ennyire szereti a gyerekét. Maga is aggódva
hagyta volna itt a kislányt, így ez a megoldás minden-
képpen jobb. - Rendben van. Akkor mi a teendő? Roha-
nás haza, és gyorsan összecsomagolunk?
- Amilyen gyorsan csak lehet. - Bernie az órájára pil-
lantott, majd kiszaladt az előtérbe, sebtében megcsókolta
az anyját, kezet rázott Paul Bermannal és az apjával, majd
karjába kapta Jane-t. Ekkor feltűnt Liz, és záporozni
kezdtek rájuk a rizsszemek. Jane nagyon megijedt, nem
értette, mi történik, azt hitte, Bernie elbúcsúzik tőle, de a
férfi magához szorította, és a fülébe suttogta: - Velünk
jössz! Csak hunyd le a szemed, nehogy rizs menjen bele!
173
- Jane szorosan lehunyta a szemét, és boldogan vigyor-
gott Bernie erős szorításában, aki szabad kezével megra-
gadta Lizt, és a rizs- meg a rózsasziromesőben kirohan-
tak az ajtóhoz, bevágódtak a bérautóba, és egy perc múl-
va már San Francisco felé száguldottak.
Tíz perc alatt összecsomagolták Jane holmiját, köztük
a fürdőruhákat, melyeket az elmúlt nyáron Bernie-től
kapott, és éppen elérték a gép indulását. Az első osztá-
lyon volt még szabad hely, Bernie megvette Jane-nek a
jegyet, abban a reményben, hogy a szállodával is ilyen
szerencséjük lesz, Jane pedig boldogan szállt fel velük a
gépre. Hurrá! Velük mehet! Lelkesen fickándozott Ber-
nie ölében, majd békésen elszenderedett az anyja karjá-
ban, amikor a gép nyugat felé vette a kanyart. Mindhár-
man házasságot kötöttek. Bernie odahajolt Lizhez,
gyengéden szájon csókolta, a fények kialudtak a gépen, és
elkezdődött a filmvetítés.
- Szeretlek, Mrs. Fine.
- Szeretlek - susogta Liz, nehogy felébressze az alvó
gyereket. A fejét gyengéden a férje vállához támasztotta,
és mindaddig szunyókált, amíg meg nem érkeztek Ha-
waüra. Az éjszakát Waikikiben töltötték, majd átrepültek
Konára. A Mauna Kea szállodában foglaltattak szobát,
és a szerencse ezúttal is velük maradt. Két szomszédos
szobát sikerült kivenniük a lakosztály helyett, amit Ber-
nie lefoglalt. Így legalább nem kellett egy szobában len-
174
niük a kislánnyal, bár a végén már ez sem számított vol-
na. Mauna Keában is volt ugyanis szörny az ágy alatt, így
Jane a legtöbb éjszakát az ő ágyukban töltötte: bevackol-
va magát kettejük közé, és boldogan aludt, míg a felkelő
nap át nem sütött a pálmafák levelén. Hármójuk közös
nászútja ez, és évekig mesélhetik majd a történetet, gon-
dolta Bernie, miközben kissé röstelkedve nézte esténként
a gyerek feje fölött Lizt. Olykor csak nevettek ezen a
mulatságos helyzeten.
- Tavasszal, úgy éljek, Párizsba megyünk! - Esküre
emelte a kezét, mint egy igazi cserkész, Liz azonban ki-
nevette.
- Már amennyiben Jane nem fog sírni.
- Nem, ezúttal nem hatódom meg. Nem lesz bűntu-
datom!
- Haha! - De Liz tulajdonképpen nem bánta. Boldog
volt. Az alvó kislány felett a férjéhez hajolt, és újra meg-
csókolta. Végtére is ez az életük, és ebbe Jane is beletar-
tozik. Csodálatos három hetet töltöttek együtt, és közös
nászútjukról mindhárman napbarnítottan, kipihenve és
vidáman értek haza, Jane pedig mindenkinek elbüszkél-
kedett, hogy nászúton volt az anyukájával. Mindhár-
muknak örökké emlékezetes maradt az a három hét.

Tizenharmadik fejezet
A Hawaii utáni hónapok szinte elröpültek, mert mind-
175
annyiuknak folyvást akadt tennivalója. Bernie a nyári és
őszi divatbemutatókat szervezte az áruházban, új árut
keresett, New York-i szakemberekkel találkozott. Lizt
egészen lekötötte az új ház, szüntelenül főzött és sütött,
vagy Bernie holmiját varrta. Nem volt olyan munka, amit
el ne végzett volna. Vendégeket fogadott, és minden há-
ziasszonyi feladatot maga látott el. A Buchanan utcai kis
ház kertjében még rózsákat is nevelt, sőt Jane-nek meg
neki a ház mellett apró veteményeskertjük is volt,
amelynek kialakításában Tracy is közreműködött. Ezek-
ben a hónapokban az élet lázas tempóban zajlott, és ha-
mar beköszöntött az április. Bernie New York-i útjának
is eljött az ideje, onnan pedig Európába készült átruc-
canni, mint mindig. Liz még soha nem járt New York-
ban, sem Európában, így Bernie nagy izgalommal várta,
hogy kalauzolhassa a feleségét. Tulajdonképpen szívesen
vitte volna Jane-t is, de korábban megígérte Liznek,
hogy ez lesz az igazi nászútjuk, ráadásul egy remek meg-
oldás kínálkozott. Bernie úgy tervezte meg az utat, hogy
az pontosan a kéthetes iskolai tavaszi szünet idejére esett,
így természetesen Jane is vakációzhat; őt a Fine nagy-
szülőknél készültek hagyni. A kislány ettől olyan izga-
lomba jött, hogy még azt se bánta, ha nem viszik maguk-
kal Európába.
- És képzeljétek... - közölte a repülőgép fedélzetén -
elmegyünk a Radio City Music Hallba is! - Remek szóra-
176
kozásnak ígérkezett az utazás. A Természettudományi
Múzeumban megnézheti a dinoszauruszokat, amelyekről
az iskolában tanult, láthatja az Empire State Buildinget, a
Szabadság-szobrot. Alig várta, hogy New Yorkban le-
gyen, és hasonlóképpen érzett Ruth nagymama is, ahogy
Bernie a telefonbeszélgetésekből meg tudta ítélni. Újab-
ban a telefonálás is könnyebben ment. Liz rendszeresen
felhívta az anyósát, elmondta neki a legújabb híreket, így
Bernie felszabadult eme kötelessége alól, és mellesleg az
anyja amúgy is folyton Jane-nel akart beszélgetni. Ra-
jongva szerette a kislányt, és az érzelmek kölcsönösnek
bizonyultak. Jane boldog volt, hogy neki is van nagyma-
mája, és egy napon roppant komolyan megkérdezte Ber-
nie-t, vajon nem használhatná-e az ő vezetéknevét az is-
kolában.
- Dehogynem! - Bernie elképedt a kérdéstől, Jane
azonban komolyan gondolta. Másnap azután az iskolá-
ban hivatalosan is átíratták Jane Fine névre. Ragyogó
pofácskával érkezett aznap haza. - Most én is feleségül
mentem hozzád - mondta. Liznek is tetszett a dolog, és
megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy távollétük
alatt Jane jó kezekben lesz. Saját környezetükben Tracy
jöhetett volna elsőként számításba, ő és Jane azonban
mostanában nem jöttek ki túlságosan jól egymással. Jane
ízlése jóval kifinomultabbá vált, mint öreg barátnéjuké, s
ezt a helyzetet Tracy komikusnak találta. Nem csinált
177
belőle ügyet, és örült neki, hogy a trió olyan boldog,
amilyennek látszik.
New Yorkban Ruth nagymama várta őket a Kennedy
repülőtéren.
- Hogy van az én kiscsillagom? - Életében először ta-
pasztalta Bernie, hogy nem az ő nyakába csüng az anyja
eme kérdéssel, s bár az első percben igencsak furcsállotta,
de azután maga is láthatta, hogyan repül a nagyanyja felé
Jane, és ettől egészen meghatódott. Megrázta az apja ke-
zét, Liz pedig megcsókolta az apósáékat, és ekkor ő maga
is megölelte az anyját, majd ötösben hazaindultak, és
egészen Scarsdale-ig fecsegtek és beszélgettek. Mintha
egy csapásra szerető családdá váltak volna a korábbi el-
lenségek helyett, és Bernie ráébredt, hogy mindez Liz
műve. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogyan kell az em-
berekkel bánni. Bernie az autóban látta, hogy a felesége
rámosolyog az anyjára, és sokat sejtető pillantást váltanak
Jane egy megjegyzésére. Bernie megkönnyebbüléssel
nyugtázta, hogy a szülei befogadták a feleségét. Tartott
tőle, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, figyelmen kívül
hagyta azonban, milyen hatással van rájuk, hogy egysze-
riben nagyszülők lettek.
- És most már engem is úgy hívnak, mint benneteket!
- közölte a kislány diadalmasan az autóban. - Sokkal
könnyebb leírni. Az előző nevemből mindig kihagytam
valamit. - Fogatlan szájacskája széles mosolyra húzódott.
178
Épp azon a héten esett ki az első tejfoga, és azt is elme-
sélte a nagymamájának, mennyi pénzt kapott cserébe a jó
tündértől.
- Ötven centet? - Ruth egészen elámult. - Az én időm-
ben csak tíz centet hagyott a tündér.
- Az régestelen régen volt - mondta erre kis megve-
téssel Jane, majd arcon csókolta a nagyanyját, és oda-
súgta neki: - Majd veszek neked belőle fagyit, jó? - És
Ruth szíve mintha megolvadt volna a kislány érintésétől.
- Sokfelé elmegyünk majd, míg az anyud meg az apud
távol lesznek - mondta Ruth. Jane is Apunak szólította
Bernie-t, aki egy ízben meg is kérdezte Liztől, nem fo-
gadhatná-e formálisan is örökbe a kislányt.
- Semmi akadálya - felelte az asszony. - Hivatalosan
ugyanis az apja elhagyott bennünket, vagyis azt csiná-
lunk, amit akarunk. De édesem, nem tudom, miért kel-
lene ebbe belebonyolódnod. Ha a te nevedet használja,
akkor az évek során magától is törvényesen azzá válik, és
különben is Jane önként szólít Apunak. - Bernie egyet-
értett a feleségével. Fölöslegesnek tartotta, hogy ok nél-
kül bíróság elé citáltassa Jane-t.
Hosszú évek óta Bernie most először töltött huzamo-
sabb időt a szülei házában, és nagyon meglepte, milyen
kellemessé teszi a dolgot, hogy Liz és Jane ott vannak
vele. Liz segített az anyósának vacsorát főzni, majd utána
elmosogattak. A bejárónő megbetegedett - ez volt az
179
egyetlen baljós hír, amit azon az estén Ruth közölt velük.
De mivel Hattie-nek csupán tyúkszemeit kellett eltávo-
lítani, ez semmiképp sem kelhetett versenyre a szokásos
szívrohamokról és szélütésekről szóló beszámolókkal. És
mindenki jókedvű volt. Bernie-t egyedül az hozta zavar-
ba, hogy este, az ágyban Liz közeledett hozzá.
- És ha az anyám benyit? - kérdezte suttogva a szoba
sötétjében, mire a felesége kacarászni kezdett.
- Akkor kimászom az ablakon, és megvárom a kert-
ben, míg tiszta lesz a levegő.
- Elsőrangú ötlet... - Bernie oldalra fordult, és be-
nyúlt a felesége szatén hálóinge alá. Nevetgéltek, bir-
kóztak, csókolóztak és szeretkeztek, sutyorogtak, mint
két rosszcsont kölyök, és amikor utána beszélgetni kezd-
tek, Bernie megvallotta Liznek, hogy óriási változást
hozott az egész családja életébe. - El sem tudod képzelni,
milyen volt az anyám, mielőtt bekerültél ebbe a családba.
Esküszöm, néha még utáltam is. - Szentségtörőnek tűnt
ez a kijelentés a szülei házában, de volt benne igazság.
- Szerintem Jane varázsának köszönhető a változás.
- Inkább mind a kettőtöknek. - Ahogy a holdfényben
a feleségét nézte, a szíve majd kicsordult az érzelmektől.
- Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon.
- Még Isabelle-nél is különb? - kérdezte Liz évődőn,
erre Bernie belecsípett.
- Te legalább nem csented el a legszebb karórámat...
180
csak a szívemet raboltad el.
- Csak? - Liz bájosan lebiggyesztette az ajkát, ettől a
férje ismét megkívánta, és becsúsztatta a kezét a felesége
hálóinge alá. - Én valami egészen másra gondoltam,
monsieur. - Franciás kiejtése hallatán Bernie ismét az
asszonyra vetette magát. Úgy érezték, mintha máris
megkezdődött volna a nászút, és azon az éjszakán Jane
nem kéredzkedett be az ágyukba, és ez nem is volt olyan
nagy baj, mert Liz hálóinge valahogyan az ágy alá keve-
redett, Bernie pedig nem is vitt magával pizsamát.
Másnap, a reggelinél azonban már nagyon tiszteletre
méltó hatást keltettek a köntösükben, Bernie anyja pedig
- miközben Jane-nel a narancsokat facsarták - a követ-
kező bejelentést tette: - Ma nem érünk rá kivinni benne-
teket a repülőtérre. - Sokatmondó pillantást váltottak,
Jane pedig cseppet sem látszott szomorúnak. - A Radio
City Music Hallba megyünk. Már meg is rendeltük a je-
gyeket.
- És ez a húsvéti sorozat első előadása! - Jane az izga-
lomtól alig bírt magával, Bernie pedig mosolyogva pil-
lantott Lizre. Az anyja ezúttal nagyon is okosan cseleke-
dett. Úgy rendezte az ügyeket, hogy Jane ne menjen ki
velük a repülőtérre, így nem is fog sírni a búcsúzáskor.
Tökéletes megoldás volt; Bernie és Liz kísérte ki őket,
amikor Ruth nagymamával felültek a vonatra, ami már
önmagában is roppant izgalmas volt. A nagypapa pedig
181
majd a Plaza szállóban találkozik velük. - Ezt adjátok
össze! - mondta Jane. - És konflisba ülünk, vagyis hát
lovas kocsiba! És azon megyünk a Central Parkba! - Csak
a búcsúölelésnél remegett meg egy kicsit Jane szája széle,
de egy pillanat múlva már lelkesen csacsogva indult el
Ruthtal, Bernie és Liz pedig visszamentek a házba, és
újra csak szerették egymást. Aztán gondosan bezárták
maguk mögött a ház ajtaját, taxin mentek a repülőtérre,
és kezdetét vette a nászút.
- Készen áll Párizsra, madame Fine?
- Oui, monsieur. - Liz kuncogott, majd mindkettő-
jükből kitört a nevetés. New Yorkot még mindig nem is-
merte, de úgy döntöttek, inkább a nászút után töltenek
ott három napot. Ilyenformán Jane is könnyebben túl-
esik a nehezén, hazafelé pedig hármasban időzhetnek
három napig New Yorkban.
Az Air France légitársaság gépével repültek Párizsba,
és kora hajnalban értek földet az Orly repülőtéren. Helyi
idő szerint reggel nyolc óra volt, és két óra múlva, miután
begyűjtötték a csomagjaikat, átestek a vámvizsgálaton, és
beautóztak a városba, megérkeztek a Ritz Szállóba.
A Wolff Áruház limuzint rendelt nekik, Liz pedig egé-
szen elámult a szállodától. A Ritz halljához foghatót még
soha nem látott, csak úgy hemzsegtek az elegáns nők, a
jól öltözött férfiak, a pincsiket sétáltató portások, a Fau-
bourg St. Honoré üzletei azonban még ezt is felülmúlták.
182
Minden olyan volt, mintha álom lenne, Bernie pedig
mindenhova elvitte. A Fouquet-ba, a Maximba, a Tour
d'Argent-ba, az Eiffel-torony tetejére, a Diadalívhez,
sétahajókázásra a Szajnán, a Lafayette Áruházba, a
Louvre-ba, a Jeu de Paume-ba, sőt még a Rodin Múze-
umba is. Liz élete legboldogabb hetét töltötte Párizsban,
és azt kívánta, bárcsak sose érne véget. Onnan Rómába,
majd Milánóba repültek, ahol Bernie-nek divatbemuta-
tókat kellett megnéznie. Változatlanul ő döntött ugyanis
arról, milyen importtermékek kerülnek a Wolff Áruház
kínálatába, és ezek kiválasztása bizony nagy feladat volt.
Liz egészen elámult a férje munkabírásán, mindenhová
elkísérte, jegyzeteket készített neki, egy-két alkalommal
még a ruhákat is felpróbálta, hogy kiderüljön, miként
festenek egy földi halandón, olyasvalakin, aki nem szak-
képzett manöken. Liz elmondta a férjének, milyen érzés
ezeket a ruhákat viselni, hogy kényelmesek-e vagy sem,
hogy szerinte milyen részleteken kellene változtatni,
vagyis menet közben sokat megtanult a férje szakmájá-
ból. Bernie azt is észrevette, hogy Lizre nagy hatást gya-
korolnak a divatbemutatók. Hirtelen érdekelni kezdte a
divat, és sokkal elegánsabb lett. Többet adott az öltöz-
ködésére, és nagyobb gonddal választotta ki a kiegészí-
tőket. Amikor először találkozott vele, Lizben megvolt a
természetes elegancia, jelentősebb anyagi háttér mellett
azonban kiderült, valójában milyen jólöltözött tud lenni.
183
Egyszerre nem csupán elegáns lett, hanem bámulatosan
mutatós. És élete legboldogabb napjait élte, együtt utaz-
hatott a férjével, segítette a munkájában, délutánonként
visszamentek a szállodába és szeretkeztek, majd fél éj-
szaka szórakoztak, a Via Venetón sétáltak, vagy pénzér-
méket dobtak be a Trevi-kútba.
- Mondd, kicsi drágám, mit kívánsz? -Bernie talán ott
és akkor szerette a legjobban.
- Majd megtudod - felelte Liz és rámosolygott.
- Tényleg? De hogyan? - Bernie úgy vélte, már tudja
is. Ugyanazt akarta, s mindent megtettek, hogy sikerül-
jön. - Azt kívánod, hogy nagy legyél és kövér? - Már a
gondolattól is boldog volt, hogy ilyennek láthatja majd a
feleségét, aki az ő gyerekét fogja a szíve alatt hordani,
ugyanakkor viszont nem próbálkoztak túl régen, így
azután Liz csak somolygott.
- Ha megmondom, mi a szívem vágya, nem valósul
meg - fenyegette meg Liz az ujjával, majd visszamentek
az Excelsior Szállóba, és megint csak szeretkeztek. Cso-
dálatos volt a gondolat, hogy szerelmükből gyerek fo-
ganhat eme második nászútjukon. Ám amikor két napra
Londonba érkeztek, kiderült az ellenkezője, és Liz olyan
csalódott volt, hogy nyomban el is mondta Bernie-nek.
- Sose bánkódj! - Bernie átölelte az asszonyt, és ma-
gához szorította. - Majd megpróbáljuk újra. - És egy
órával később így is tettek, noha nyilvánvaló volt, hogy
184
fogamzás szempontjából rossz az időpont, de akkor is él-
vezték. És amikor visszaérkeztek New Yorkba, látni való
volt, hogy roppant boldogok az életük együtt töltött két
legcsodálatosabb hete után. És épp ilyen világos volt,
hogy nem csupán ők érezték jól magukat. Jane vagy két
óra hosszat mesélt arról, mi mindent csinált a távollé-
tükben. Ruth nagymama pedig mintha egy egész játék-
boltot megvett volna neki.
- Egy teherautóra se fér fel ennyi holmi - mondta
Bernie, és megcsodálta a babák tömegét, a mindenféle
egyéb játékot, az életnagyságú kutyát, az aprócska lovat,
a babaházat és a játéktűzhelyt. Ruth először kissé zavart
képet vágott, majd a rettenthetetlen hősnő szerepkörére
váltott.
- Nem volt mivel játszania! Csak a régi játékautóid
maradtak meg! - közölte szinte vádlóan. Leplezetlenül
örült, hogy megvehette az új játékokat.
- Vagy úgy! - nevetett Bernie, és átnyújtotta anyjának
az ő ajándékát. A Bulgarinál vásárolt neki egy csodaszép
fülbevalót, aranylemezkékből állt, és hatszögletű gyé-
mántok fogták körbe. Hasonló fülbevalót vett Liznek,
aki egészen el volt bűvölve. És Ruth-nak is nagyon tet-
szett. Nyomban fel is próbálta, megölelte őket, majd
Louhoz szaladt, neki is megmutatta, Jane pedig befész-
kelte magát az anyja ölébe. Liznek nagyon hiányzott a
kislány, de olyan csodálatosan sikerült az európai utazás.
185
És végtére megérdemelték, hogy kettesben legyenek.
A New Yorkban töltött napok csaknem ilyen pompá-
san sikerültek. Bernie kedvenc vendéglőiben, a Cőté
Basque-ban, a Huszonegyesben, valamint a Grenouille-
ban vacsoráztak, és a férfi mindenütt az étterem speciali-
tásait rendelte, amit aztán közösen költöttek el. A Plazá-
ban és Sherry Netherlandben koktélokat ittak, a Carlyle-
ban pedig Bobby Short játékát hallgatták, akibe Liz
nyomban beleszeretett. Liz a Bergdorf, a Saks, a Bendel
és a hírneves Bloomingdale Áruházakban vásárolt, de
továbbra is állította, hogy a Wolff a kedvence, Bernie
pedig mindenhova magával vitte. Egyik nap ott kacará-
szott a bárnál a férjével a P. J. Clarkban, és azt figyelték,
miféle alakok térnek be.
- Olyan jó veled. Olyan kellemes az élet, Bernie! Sej-
telmem sem volt róla, hogy ilyen is lehet. Már szinte el-
képzelhetetlen, hogy hajdanán főleg azzal voltam elfog-
lalva, hogy a felszínen maradjak. Az én világom olyan
aprócska volt és olyan feszült, most pedig olyan nagyvo-
nalú! Mint egy hatalmas festmény... mint a Chagall-fal-
festmények a Lincoln Centerben. - Bernie oda is elvitte.
- Az élet most csupa piros meg zöld, meg napsárga és
élénk kék... korábban a szürke különböző árnyalataiban
játszott, meg fehérben. - Imádattal nézett fel a férfira, aki
odahajolt és megcsókolta.
- Szeretlek, Liz.
186
- Én is szeretlek. - Liz suttogott, majd egy olyan han-
gosat csuklott, hogy az előttük álló férfi hátrafordult és
megbámulta. Liz erre ismét Bernie-re nézett. - Mit is
mondtál, hogy hívnak?
- A nevem George, George Murphy. Nős vagyok, és
hét gyerekem van Bronxban. Eljössz velem egy hotelba?
A bárnál mellettük álló férfi lebilincselve figyelte a
beszélgetést. A bár amúgy is tele volt gyors kalandokat
kereső urakkal, de legtöbbjük nem beszélt a feleségéről és
a gyerekeiről.
- Miért nem megyünk haza, és csinálunk egy nyolca-
dikat? - javasolta vidoran Liz.
- Remek ötlet!
Bernie a Harmadik sugárúton leintett egy taxit, amely
a legrövidebb úton vitte ki őket Scarsdale-be, és hamar
odaértek a szülei házához. Ruth és Jane még nem volt
otthon, az apja pedig a kórházban dolgozott. Bernie
örült, hogy kettesben lehet a házban a feleségével. Bárhol
szívesen volt vele, különösen pedig az ágyban, ezért az-
után becsusszantak a hűvös lepedők közé. Semmi kedve
nem volt felkelni, amikor az anyja és Jane hazaértek. En-
nél jobban csak azt utálta, hogy el kell hagynia New
Yorkot, és vissza kell mennie Kaliforniába. Beszélt
ugyan róla Paulnak, de mindhiába.
- De Paul, értsd meg! Egy éve vagyok ott, pontosab-
ban tizennégy hónapja!
187
- Az áruház viszont csak tíz hónapja van nyitva. És
most minek ez a nagy sietség? Van egy vonzó feleséged,
egy szép házad, San Francisco pedig ideális hely Jane-
nek.
- De itt akarjuk iskolába járatni. - Ám az is kiderült,
hogy egyetlen iskola sem fogadja el a jelentkezésüket,
amíg véglegesen ki nem derül, hogy visszatérnek-e New
Yorkba. - Végtére is nem maradhatunk évekig átmeneti
állapotban.
- Szó sincs évekről. Legfeljebb még egy évről. Egy-
előre nincs alkalmas személy a feladatra.
- Na jó. - Bernie felsóhajtott. - De akkor ez a végső
határidő. Megegyeztünk?
- Rendben, rendben... az ember azt hihetné, hogy
Virginia legeldugottabb csücskében kucorogsz. Az ég
szerelmére, San Francisco nem tartozik a legrémisztőbb
helyek közé!
- Ez igaz. Én azonban New Yorkhoz tartozom, és ezt
te is nagyon jól tudod.
- Nem is tagadom, Bernard. De most odaát is szüksé-
günk van rád. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy
egy éven belül visszakerülj.
- Számítok az ígéretedre.
Bár roppant vonakodva hagyta maga mögött New
Yorkot, be kellett ismernie, hogy a megérkezés San
Franciscóba nem is volt olyan rettenetes. A házuk szebb
188
volt, mint amilyenre emlékezett, az áruház is jó benyo-
mást tett rá az első munkanapon. Nem annyira, mint a
New York-i, de mégis. Tulajdonképpen már csak azt
utálta, hogy nem lehet egész áldott nap Lizzel, és az első
munkanapjuk ebédszünetében odament az iskolai men-
zára, hogy együtt költhesse el a feleségével az ebéd-
szendvicset. Nagyvárosias, elegáns benyomást keltett
sötétszürke angol öltönyében. Liz rakott szoknyát és pi-
ros pulóvert viselt, amit együtt vásároltak a Trois Quar-
tiers-ban, a cipője olasz volt. Bernie roppant csinosnak és
fiatalnak látta, Jane pedig büszkélkedett a papájával.
- Az ott a papám, a mamámmal. - Jó néhány barátjá-
nak megmutatta Bernie-t, majd odaállt mellé, hogy je-
lezze, hozzá tartozik.
- Szervusz, Picurka! - üdvözölte Bernie, majd fel-
dobta a levegőbe. Ugyanezt megismételte Jane három
pajtásával, így azután nyomban a menza sztárja lett.
Tracy is odament, hogy üdvözölje. Barátságosan meg-
ölelte, majd közölte, hogy a lánya újra állapotos. Bernie
észrevette, hogy sóvár kifejezés jelenik meg Liz arcán,
erre megszorította a kezét. Liz ugyanis már aggódni
kezdett, hogy talán nincs minden rendben, Bernie pedig
azt mondta, hátha benne van a hiba, hiszen Liznek már
született gyereke. Végül úgy döntöttek, hogy egy ideig
nem foglalkoznak a kérdéssel, és igyekeztek ehhez tartani
magukat, bár tagadhatatlanul sokat járt a fejükben.
189
Mindketten nagyon vágytak egy közös gyerekre.
Júniusban Bernie egy meglepetéssel rukkolt ki. Két
hónapra kibérelt egy házat Stinson Beachen, amivel
Liznek nagy örömet szerzett. A ház tökéletesen megfe-
lelt: volt benne egy hálószoba nekik, külön egy Jane-
nek, egy a vendégeskedő barátoknak, egy hatalmas, tágas
nappali, egy étkező, egy napos konyha és egy tetőterasz,
ahol, ha akartak, még meztelenül is napozhattak, bár erre
aligha kerülhetett sor, ha Jane jelen volt. A ház valóban
ideális volt számukra, és Liz úszott a boldogságban. Úgy
döntöttek, kiköltöznek erre a két hónapra, Bernie pedig
majd mindennap visszaautózik San Franciscóba. De alig
töltöttek ott két hetet, amikor Liz influenzás lett, és vagy
három hétig küszködött a betegséggel. Bernie ezt emlí-
tette is az apjának, amikor telefonon beszéltek, Lou pedig
úgy vélte, valószínűleg arcüreggyulladása lehet a me-
nyének, és azt tanácsolta, azonnal beszéljenek az orvos-
sal, és kezdjen antibiotikumokat szedni. Liz úgy érezte,
duplájára nőtt a feje, estefelé pedig mindig elfogta a
hányinger. Kimerült volt és levert, talán még soha életé-
ben nem érezte magát ilyen pocsékul. A második ott töl-
tött hónap során valamicskét javult a közérzete, de nem
jelentősen, és ezért nem sok öröme telt a nyaralásban,
pedig Jane bált rendezett a barátainak, és Bernie-vel
minden este kocogott a tengerparton. Liz azonban szinte
nem is tudott kimenni az utcára anélkül, hogy el ne fogta
190
volna a hányinger. Úgy érezte, ahhoz sincs ereje, hogy
bemenjen a városba, és felpróbálja az operaszezon meg-
nyitásakor viselendő ruhát. Erre az alkalomra Galanos
egyik modelljét választotta, egy testhez simuló fekete
szaténruhát, amely egyik vállát szabadon hagyta, és volt
hozzá egy fodros pelerin. Egészen elképedt, amikor
szeptember elején felpróbálta.
- Ez tulajdonképpen mekkora méret? - Nagyon meg-
lepődött. Harminchatos ruhát viselt, ám ez a darab alig
ért össze rajta. Még mindig csak ámult, amikor az eláru-
sítónő megnézte a ruhán fityegő címkét.
- Harminchatos, Mrs. Fine.
- Na, hogyan festesz? - Bernie bedugta a fejét az ajtón,
Liz pedig dühösen nézett rá.
- Iszonyúan! - Nem hízhatott meg, hiszen július óta
beteg. Másnapra már be is jelentkezett az orvoshoz. Egy
hét múlva tanévkezdés, és szüksége lesz minden energiá-
jára. Még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy antibio-
tikumokat szedjen, ahogyan az apósa javasolta. - Bizto-
san rossz méretet küldtek. Egy számmal kisebbet. Egy-
szerűen nem értem. - Amikor megrendelte, felpróbálta a
mintadarabot, és az pontosan illett rá. Az harmincnégyes
volt, ez pedig egy számmal nagyobb.
- Meghíztál a nyáron? - Bernie bejött a próbafülkébe,
hogy megnézze a feleségét. Liz még a villámzárat sem
tudta felhúzni a ruhán. Napsütötte bőréből vagy hat-hét
191
centiméter lógott ki a ruha derekánál. Bernie a csendben
ott álldogáló szabásznőre nézett. - Ki lehet engedni? -
Bernie pontosan tudta, milyen drága a ruha, és hogy
már-már szentségtörésnek számít egy nagyobb átalakí-
tás. Okosabb, ha ezt veszni hagyják, és egy nagyobb mé-
retet rendelnek, ám erre most nem volt idő. Ha ezt nem
lehet kiengedni, akkor egy másik ruhát kell viselnie az
operaszezon megnyitásakor. A szabásznő megnézte, a
fejét rázta, megtapogatta Liz derekát, és kérdőn nézett
rá.
- Asszonyom meghízott nyáron a tengerparton? -
A szabásznő francia volt, és Bernie New Yorkból hozta át
a nyugati partra. Évek óta a Wolff Áruházban dolgozott,
azelőtt pedig a Patounál.
- Nem is tudom, Marguerite. - Liz menyasszonyi ru-
háját meg a többi itt vásárolt holmit is ő próbálta. - Azt
hiszem, igen. - Egész nyáron csupa régi, bő holmit viselt,
szabadidő-ruhákat, pólókat, buggyos blúzokat, és még
itt, az áruházban is egy némiképp színevesztett, formát-
lan pamutruhát. Hirtelen Bernie-re pillantott, majd el-
nevette magát. - Szent isten!
- Jól vagy? - Bernie aggodalmasan pillantott rá, az
asszony azonban visszamosolygott. Liz először elsápadt,
majd lángolni kezdett az arca, és kacagásban tört ki.
Átölelte a férje nyakát, megcsókolta, az elárusítónő és a
szabásznő pedig diszkréten visszavonult. Szívesen pró-
192
báltak Lizzel, aki mindig nagyon kedves volt, és látható-
an fülig szerelmes a férjébe. Jó érzés ilyen emberek kö-
zött lenni. - Mi a baj, Liz? - Bernie kissé zavartan nézte a
feleségét, aki üdvözülten mosolygott, noha a ruháról le
kell mondania, vagy talán éppen ezért.
- Azt hiszem, mégsem fogok antibiotikumokat szedni.
- Miért nem?
- Azt hiszem, apád téved.
- Honnan tudod, te nagyokos? - Bernie rámosolygott.
- Tudom. - Liz nem figyelt fel az árulkodó jelekre.
Egyikre se. - Ugyanis azt hiszem, még sincs arcüreg-
gyulladásom. - Leült egy székre, széles mosollyal tekin-
tett a férjére, aki hirtelen mindent megértett. Előbb a
ruhára bámult, azután a feleségére.
- Biztos vagy benne?
- Nem... egészen mostanáig eszembe se jutott... de
tulajdonképpen biztos vagyok benne... csak egyszerűen
nem gondoltam rá a nyaralás alatt. - Csak most jutott
eszébe, hogy elmaradt egy menstruációja. Négy hetet
késett. De olyan beteg volt, hogy észre sem vette. Más-
nap azonban az orvos megerősítette a feltevést. Azt
mondta, Liz hathetes állapotos, mire az asszony az áru-
házba sietett, hogy elújságolja Bernie-nek. Az irodájában
találta, ahol éppen a New Yorkból érkezett jelentéseket
tanulmányozta, de mihelyt a felesége belépett az ajtón,
felnézett.
193
- Nos? - Szinte a lélegzetét is visszafojtotta, Liz pedig
nevetve húzott elő egy üveg pezsgőt a háta mögül.
- Gratulálok, Papa! - Liz letette a pezsgőt az íróasz-
talra, Bernie pedig diadalmas kiáltással ölelte át a felesé-
gét.
- Sikerült! Mégiscsak sikerült! Bekaptad a legyet! -
Liz nevetett, összecsókolóztak, Bernie a levegőbe emelte
a feleségét, a titkárnő meg azon tanakodott, vajon mit
csinálhatnak ezek odabent. Hosszú ideig nem jöttek ki,
ám amikor végül kinyílt az ajtó, Mr. Fine rendkívül elé-
gedettnek látszott önmagával.

Tizennegyedik fejezet
A szokásos őszi üzleti útra egyedül ment New Yorkba.
Utána Párizsba készült, és úgy vélte, ez az út túlságosan
megterhelő lenne a feleségének. Azt akarta, hogy Liz pi-
henjen, polcolja fel a lábát, táplálkozzon egészségesen, és
munka után nézze a televíziót. Indulás előtt megkérte
Jane-t, vigyázzon az anyjára. A kislány először megle-
petten vette tudomásul a testvér érkezésének hírét, de kis
idő múlva már szinte örült is neki.
- Olyan, mint egy nagy baba - magyarázta neki Ber-
nie. Jane nagyon örült, hogy Bernie is fiút szeretne, így ő
maradhat a kedvenc kislánya. Megígérte, hogy távollé-
tében majd ügyel Lizre, Bernie pedig nyomban felhívta
őket, mihelyt New Yorkba ért. A Regencyben szállt meg,
194
mert az közel volt az áruházhoz, és az első este a szüleivel
vacsorázott. A Le Cirque-ben találkoztak. Bernie vidá-
man lépett be, a szülei már vártak rá.
Megcsókolta az anyját, leült, italt rendelt, Ruth eköz-
ben gyanakodva méregette.
- Valami baj van?
- Szó sincs róla.
- Kirúgtak az állásodból.
Bernie elnevette magát, egy üveg Dom Perignon
pezsgőt rendelt, amin az anyja elámult.
- Mi történt?
- Valami nagyon jó.
Ruthon látszott, hogy egyetlen szavát sem hiszi a fiá-
nak, és ezért gyanakodva méregette. - Visszajöttök New
Yorkba?
- Még nem. - Bár nagyon vágyott már rá, a hír mellett
Bernie úgy érezte, minden eltörpül. - Még annál is jobb.
- Máshova költöztök? - Ruth még mindig gyanako-
dott, az apja azonban elmosolyodott. Kitalálta, mi a jó
hír, a két férfi sokatmondóan összenézett, a pincér pedig
kitöltötte a pezsgőt. Bernie a szüleire emelte a poharát.
- A nagymamára és a nagypapára... mázl tov!
- Hogy mi? - Ruth értetlenül meredt a fiára, majd
hirtelen, mint akit villámcsapás ért, hátrazökkent a szé-
ken, és kerekre tágult szemmel meredt a fiára. - Nem!
Liz? Igazán? - Életében először nem talált szavakat, a
195
szemét elfutotta a könny, miközben a fia boldogan bó-
lintott, és megsimította a kezét.
- Jön a gyerek, Mama. - A boldogságtól alig bírt ma-
gával, az apja nyomban gratulált neki, az anyja összefüg-
géstelenül motyogott, és kiitták a pezsgőspohár tartalmát.
- Szinte hihetetlen!... És jól van?... Rendesen
eszik?... És hogy érzi magát?... Otthonról rögtön felhí-
vom! - Majd hirtelen eszébe jutott Jane, és aggódva pil-
lantott Bernie-re. - És Jane mit szól hozzá?
- Először kissé megdöbbent. Szerintem meg sem for-
dult a fejében, hogy valami ilyet csinálhatunk vele, de
nagyon részletesen elmagyaráztuk neki, ezerszer el-
mondtuk, hogy ő nekünk mennyire fontos, Liz pedig
majd vesz neki néhány könyvet, hogy esetleges ellenér-
zéseit leküzdje.
Ruth megrovóan nézett a fiára. - Már te is úgy be-
szélsz, mint azok ott nyugaton. A kaliforniaiak már el is
felejtettek angolul. Csak vigyázz, nehogy olyanná válj,
mint azok, mert akkor örökre ottragadsz! - Az anyját a fia
távozása óta egyfolytában aggasztotta ez a tény, ám szü-
letendő unokáján kívül ezúttal semmire sem tudott gon-
dolni. - Szed Liz vitaminokat? - A férjéhez fordult, és
meg sem várta a fia válaszát. - Te is beszélj vele ma este,
magyarázd el, hogy mit egyen, és milyen vitaminokat
szedjen.
- Biztosra veszem, hogy van nőgyógyásza, Ruth. Majd
196
ő megmondja, mi a teendő.
- Ugyan honnan tudná? És ha az az alak hippi, aki cipő
helyett konzervdobozt húz a lábára, gyógynövényeket
masszíroz Liz fejére, és azt tanácsolja neki, hogy aludjon
pucéran a tengerparton? - Eszelős tekintetet vetett a fiá-
ra. - Annak a gyereknek itt kell megszületnie! A New
York-i kórházban, ahol normálisan mennek a dolgok,
ahova tartozik, és ahol apád mindennek utána tud nézni!
- Odaát is nagyon jó kórházak vannak, Ruth. -
A két férfi mosolyogva figyelte az asszonyt. Ruth ma-
gánkívül volt. - Biztosra veszem, hogy Bernie mindenről
gondoskodik. - És így is volt. Bernie már járt is az orvos-
nál a feleségével. Az orvost, akit egy barátnője ajánlott
Liznek, Bernie is nagyon rokonszenvesnek találta. Idővel
majd előkészítő tanfolyamra is járnak, és Liz úgy dön-
tött, a természetes szülést választja: Bernie is jelen lesz, és
fogja a kezét. A férfit ugyan már a gondolattól is elfogta
az idegesség, de nem akart csalódást okozni a feleségé-
nek, és feltett szándéka volt, hogy jelen lesz az esemény-
nél.
- Minden rendben lesz, Mama! Mielőtt eljöttem,
együtt voltunk az orvosnál. Nagyon komoly ember, és
ráadásul New York-i. - Bernie tudta, hogy az anyja ettől
megnyugszik, de Ruth szinte nem is figyelt rá. A közlés
első része ütött szöget a fejébe.
- Hogyhogy elmentél vele az orvoshoz? Remélem,
197
kinn maradtál a váróban?
Bernie újabb pohár pezsgőt töltött, és rámosolygott az
anyjára. - Nem, Mama. Ma már más világ van. Az apa
mindenben részt vesz.
- Remélem, nem nézed végig a szülést? - Ruth meg
volt botránkozva. Úgy vélte, ízléstelen ez az új szokás.
New Yorkban is akadt rá példa, de ennek ellenére ré-
misztőnek tartotta a gondolatot, hogy egy férj végignézze
a felesége szülését.
- De igen, Mama. Úgy tervezem, hogy ott leszek.
Ruth elfintorodott. - Ennél gusztustalanabb ötletet az
életben nem hallottam. - Suttogóra, összeesküvősre
fogta a hangját: - Vedd tudomásul, hogy ha végignézed a
gyerek születését, soha nem fogsz úgy érezni a feleséged
iránt, mint addig. Higgy nekem! Olyan történeteket hal-
lottam, amelyektől menten rosszul lennél. És mellesleg -
méltóságteljes horkantással egyenesedett ki ültében - egy
rendes asszony nem kívánhatja a férjétől, hogy ott le-
gyen. Egy férfi iszonyúnak tartaná a látványt.
- Mama, hiszen ez maga a csoda... Semmi rettenetes
vagy ízléstelen nincs abban, ha az ember végignézi a fe-
lesége szülését. - Bernie nagyon büszke volt a feleségére,
és látni akarta, hogyan jön közös gyermekük a világra;
köszönteni akarta a fiát vagy a lányát. Liz meg ő majd
végignéznek egy szülésről készült filmet, így megtudják,
mire kell felkészülniük. Bernie semmiképpen nem tar-
198
totta gusztustalannak az eseményt, inkább kissé riasztó-
nak. És tudta, hogy bár Liznek van már gyereke, azért
kicsit mégis izgul, hiszen hat éve szült először. De mind a
ketten elhessegették a nyugtalanító gondolatokat. Maga
az esemény azonban még nagyon távolinak tűnt. Hátra
volt még hat hónap, és úgy érezték, nehezen fogják ki-
várni. A vacsora végére azonban Ruth nemcsak összeál-
lította a babakelengyét, hanem kiválasztotta Westches-
terben a legjobb óvodát is, és megpróbálta rávenni a fiát,
hogy kis fiúunokáját adja ügyvédnek, ha eljön az ideje.
Elég sok pezsgőt ittak, a vacsora végére Ruth kissé be-
csípett, ennek ellenére hosszú ideje ez volt a legkelleme-
sebb vacsora, amit Bernie az anyja társaságában elköltött.
Végül tolmácsolta a szüleinek Liz meghívását. Maga is
eléggé spicces volt ahhoz, hogy ne rémüljön meg a gon-
dolattól: a szülei náluk fognak vendégeskedni.
- Liz szeretné, ha eljönnétek hozzánk az ünnepekre.
- Te viszont nem akarod.
- Dehogyisnem, Mama! Liz azt akarja, hogy nálunk
szálljatok meg.
- Hol?
- Jane alhat a kicsi jövendőbeli szobájában.
- Felesleges cécó. Majd foglaltatunk szobát a Hun-
tington szállóban, mint korábban. És akkor nem zava-
runk benneteket. És mikor jöjjünk?
- Az iskolában, azt hiszem, december 21-én kezdődik
199
a karácsonyi szünet. Vagy akörül. Gyertek akkor.
- Bernard, ugye a feleséged akkor már nem fog dol-
gozni?
Bernie az anyjára mosolygott. - Egész életemben ma-
kacs nőstények vettek körül. Liz egészen a húsvéti szü-
netig akar dolgozni, és akkor veszi ki a szabadságát.
Tracy, a barátnője fogja helyettesíteni. Már mindent
részletesen megbeszéltek.
- Ezt a mesügét! Akkor már régen feküdnie kellene!
Bernie megvonta a vállát. - Arra biztosan nem hajlan-
dó, és mellesleg az orvos is azt mondta, hogy nyugodtan
dolgozza végig a terhességét... szóval jöttök?
Ruth csillogó szemmel, derűsen pillantott a fiára. -
Csak nem képzeled, hogy nem látogatom meg az egyetlen
fiamat, csak mert azon az istentől elrugaszkodott helyen
él?
Bernie nevetett. - Annak azért nem nevezném.
- Nos, nem New York. - Miközben arra vártak, hogy
az étterem portása taxit fogjon, Bernie sóvárogva nézte a
körülöttük száguldó taxikat, a gyalogosokat, a Madison
sugárúton szinte karnyújtásnyira levő üzleteket. Néha
úgy érezte, imádata New York iránt soha nem lankad, s
még mindig száműzetése helyének tekintette San Fran-
ciscót. - Nem is olyan rémes hely az a San Francisco. -
Még magát is győzködnie kellett, noha nagyon boldog
volt ott Lizzel, mégis boldogabb lett volna New York-
200
ban. Az anyja vállat vont, és szánakozó pillantást vetett
rá.
- Bárcsak mihamarabb visszakerülnétek! Különösen
most. - Valamennyien Lizre gondoltak és a gyerekre, akit
a szíve alatt hord. Bernie anyja úgy viselkedett, mintha a
jövendő unoka tulajdonképpen egy nekik szánt ajándék
lenne. - Vigyázz magadra! - Szorosan magához ölelte a
Mesüge - ostoba, eszement. (jiddis)
fiát, amikor végre megállt mellettük egy üres taxi, majd
könnyes szemmel hátralépett. - Mázl tov, mindkettő-
töknek.
- Köszönöm, Mama. - Megszorította az anyja kezét,
apjával szeretetteli pillantást váltott, a szülei integettek,
majd eltűntek a szeme elől. Bernie gyalogosan ment
vissza a szállodába, a szüleire gondolt, Lizre meg Jane-
re, meg arra, hogy milyen szerencsés fickó is ő... függet-
lenül attól, hol él. Lehet, hogy most már nincs is olyan
nagy jelentősége. Végtére is San Francisco az idén alkal-
masabb lakhely Liznek, sokkal jobb, mintha a jégen
csúszkálna, a hóval és az elemekkel küszködne. Jól van ez
így, nyugtatgatta magát Bernie.. . Másnap szakadt az eső.
De a nagyvárost még így is gyönyörűnek találta. Amikor
a gép felszállt, odalent mintha szürke paplanba burkoló-
zott volna New York. Eszébe jutottak a szülei. Ő is utál-
ná, ha a fia ilyen messze élne tőle. Megtámasztotta a fejét,
és elmosolyodott magában, Liz járt az eszében és szüle-
201
tendő gyermekük... Remélte, a jövevény az anyjára ha-
sonlít majd, és tulajdonképpen lányt szeretne... igen, egy
kislányt. Elbóbiskolt, és csaknem végigaludta az utat
Európáig.
A Párizsban töltött egy hét hamar elszaladt, utána Ró-
mába, majd Milánóba repült, mint mindig. Ezúttal Dá-
niába és Berlinbe is elutazott, majd számos tárgyalás kö-
vetkezett Londonban. Nagyon sikeres üzleti út volt, és
amikor csaknem három hét elteltével ismét meglátta
Lizt, kinevette. Távolléte alatt Liz pocakja jócskán
megnőtt, és már nem tudta felvenni régi ruháit. Az ágy-
ban pedig egyenesen úgy festett, mint aki lenyelt egy
sárgadinnyét.
- Ez meg mi? - kérdezte tőle Bernie nevetve az első
szeretkezésük után.
- Nem tom. - Liz ártatlan képpel tárta szét a karját.
Meztelenül feküdt az ágyon, a haja lófarokban, a ruháik
pedig szanaszét hevertek. Nagyon hiányoztak egymás-
nak, és sietniük kellett, mert Tracy hamarosan hazaér-
kezik Jane-nel egy kirándulásról.
Amikor végül Liz felkelt és átvágott a szobán, magán
érezte Bernie pillantását, hirtelen zavarba jött, és gyorsan
belebújt a férje ingébe. - Ne nézz rám!... Olyan kövér
vagyok, hogy utálom magam!
- Kövér? Megőrültél? Sose voltál szebb! Egyszerűen
gyönyörű vagy! - Bernie odalépett hozzá, hátulról meg-
202
ölelte, keze pedig álmélkodó gyönyörűséggel járta be a
dinnyényi domborulatot.
- Szerinted mi lesz? - kérdezte érdeklődve.
Liz mosolyogva vonta meg a vállát. - Nagyobb, mint
Jane volt ennyi idős korában, de ez nem jelent semmit. -
Majd reménykedve hozzátette: - Remélem, fiú. Hiszen
arra vágysz.
Bernie fejét félrebillentve pillantott rá. - Tulajdon-
képpen mindegy. Csak egészséges legyen. Mikor me-
gyünk újra az orvoshoz?
- Egészen biztosan velem akarsz jönni? - Liz aggódva
pillantott Bernie-re, aki teljesen elképedt.
- Az ég szerelmére, mi történt? - Aztán egyszer csak
mindent megértett. - A drágalátos anyám beszélte tele a
fejedet. - Liz elvörösödött, vállat vont, egyszerre pró-
bálta bagatellizálni és megmagyarázni a helyzetet, mire a
férje még erősebben szorította magához. - Szerintem
gyönyörű vagy. És mindent szeretnék veled megoszta-
ni... a jót, a rosszat, a félelmeteset, meg a csodát is.
Együtt csináltuk ezt a gyereket, és közösen kell vállal-
nunk belőle mindazt, amit lehet. Rendben van?
Liz megkönnyebbülve, ragyogó szemmel pillantott rá.
- Biztos vagy benne, hogy nem megy el tőlem a kedved
mindörökre? - Olyan aggodalommal kérdezte, hogy
Bernie-ből kitört a nevetés, és eszébe jutott mindaz, ami
korábban az ágyban történt. Az ágy felé bökött, majd
203
gyengéden megcsókolta a feleségét.
- Úgy érezted, hogy elment tőled a kedvem? - Liz
boldogan felkacagott, és magához szorította a férjét.
- Jó, rendben van... elnézést kérek. - Ekkor megszó-
lalt a csengő, mire gyorsan felöltöztek, hogy üdvözöl-
hessék Tracyt és Jane-t. Bernie a levegőbe dobta a kis-
lányt, és odaadta az ajándékokat, amiket Franciaország-
ból hozott neki. Liz és Bernie csak órákkal később ma-
radtak ismét kettesben. Az asszony a férje mellé
kucorodott az ágyban, egy ki-
csit beszélgettek Bernie munkájáról, az áruházról, az
utazásról, meg a születendő gyermekről. Lizt ez utóbbi
mindennél jobban érdekelte, de Bernie ezt nem vette
rossz néven. A gyerek az övé is, és olyan büszke az álla-
potos feleségére. A karjába vette Lizt, és úgy aludtak el,
hogy az asszony elégedetten szuszogott mellette.

Tizenötödik fejezet
Bernie szülei a karácsonyi szünet másnapján érkeztek
meg, Liz és Jane pedig eléjük mentek a repülőtérre. Az
asszony akkor már öt és fél hónapos állapotos volt. Ruth
az égvilágon mindent beszerzett neki, a babakelengyétől
egészen az egészségügyi brosúrákig, amelyeket, paran-
csára, Lou hozott haza a kórházból. Tele volt jó taná-
csokkal, amelyek még az ő nagymamája idejéből szár-
maztak, és mialatt a csomagokra vártak, alaposan végig-
204
mérte profilból a menyét, majd közölte, hogy a gyerek fiú
lesz, aminek mindenki nagyon örült.
Egy hétig maradtak, utána elvitték Jane-t Disney-
landbe, hogy Bernie és Liz kettesben ünnepelhesse a há-
zassági évfordulóját. Három éjszaka ünnepeltek egyhu-
zamban. Az évforduló estéjén a L'Étoile-ban vacso-
ráztak, majd hazamentek, és a hajnali órákig szeretkez-
tek, a rákövetkező este elmentek az áruházban rendezett
hatalmas jótékonysági összejövetelre, szilveszter éjsza-
káját a barátaikkal töltötték, majd végül ismét a L'Étoile
bárjába keveredtek. Remekül töltötték az időt, ám ami-
kor Bernie szülei visszaértek, Ruth azt mondta a fiának,
hogy szerinte Liz rettenetesen rosszul néz ki. Sápadt,
fáradt, kimerült. Az elmúlt hónapban sokat panaszko-
dott, hogy fáj a csípője és a háta.
- Miért nem viszed el valahova?
- Valóban jó volna. - Bernie olyan sokat dolgozott,
hogy fel sem merült benne a kérdés, az új esztendő meg
amúgy is sok problémát jelentett. A kisbaba születése
egybeesett szokásos európai útjával. Az utat feltétlenül a
szülés utánra akarta halasztani, az áruházban pedig még a
szokásosnál is több teendője akadt. - Meglátjuk, mit te-
hetünk.
Az anyja dühösen megfenyegette. - Ne feledkezz meg
a felelősségedről, Bernard!
Erre Bernie csak nevetett. - Végtére is kinek az anyja
205
vagy, az enyém vagy Lizé? - Olykor szánta is a feleségét,
hogy nincs egyetlen rokona sem, leszámítva őt, Jane-t,
meg az anyósáékat New Yorkban. Bármilyen lehengerlő
volt is az anyja olykor, mégis kellemes érzés volt, hogy
törődik vele valaki.
- Csak ne okoskodj! Lehet, hogy a szülés előtt kifeje-
zetten jót tenne neki, ha elutaznátok valahova. - Bernie
ezúttal megfogadta az anyja tanácsát, és néhány napra
elvitte Lizt Hawaiira. Jane-t nem vitték magukkal, noha
a kislány ezért több héten át duzzogott. Bernie egy ha-
lom, a trópusi éghajlatra alkalmas kismamaruhát vitt
haza az áruházból, és lefoglalta a repülőjegyeket is. Így
kész tények elé állította Lizt, három nap múlva pedig már
fel is kerekedtek. És amikor visszatértek, Liz napsütött
volt, egészséges és kipihent, és megint olyan energikus,
mint régen. Vagy legalábbis csaknem olyan, leszámítva a
gyomorégést, az álmatlanságot, a hátfájdalmakat, a fel-
dagadt lábát, a fokozódó gyengeséget, amelyek egyéb-
ként, mint az orvos is mondta, természetes kísérő tüne-
tek. A hát- és medencefájás volt a legrosszabb, de hát
ebben sem volt semmi rendkívüli.
- Jaj, Bernie, néha úgy érzem, soha nem leszek már a
régi! - Liz több mint tizenhárom kilót hízott, noha még
két hónap volt hátra a szülésig, Bernie azonban változat-
lanul vonzónak találta. Az arca kicsit kikerekedett, de
nem változtatta meg a külsejét, egyszerűen csak megfia-
206
talította. Mindig ápolt volt és jól öltözött. Bernie úgy
vélte, a felesége ebben az állapotában is rendkívül bájos,
de észlelte, hogy csökken az iránta érzett vágya. Ebben az
időszakban minden sokkal fontosabbnak tűnt, noha Liz
olykor panaszkodott. Bernie félt, árt a gyereknek, külö-
nösen ha elkapja őket a lendület, ami meglehetősen
gyakran előfordult. És idővel Lizt sem érdekelte már a
szeretkezés. Március végére olyan hatalmassá terebélye-
sedett, hogy szinte mozdulni sem tudott, és nagyon örült,
hogy már nem kell dolgoznia. Egyetlen napot sem bírt
volna már ki állva, a gyerekek zabolázásával, a számtan
vagy éppen az ábécé oktatásával.
Az osztályától kapott egy babafürdőkádat, és minden
gyerektől valami házilag készített ajándékot. Bébicipőt;
aprócska pulóvert, kalapkát, hamutartót, három rajzot,
egy bölcsőt, amit valamelyik gyerek apja faragott, egy pár
apró facipőt, meg a többi tanártól is sok mindent. És ter-
mészetesen Bernie is csaknem minden nap újabb csecse-
mőholmikkal tért haza az áruházból. Az áruházi dolgok,
meg amit az anyósa New Yorkból küldözgetett, akár né-
gyes ikreknek is elegendőek lettek volna. De nagyon szí-
vesen eljátszadozott az apró ruhaneműkkel, és Liz már
alig várta, hogy használatba vehesse őket. A szülés kezdte
idegesíteni; éjszaka már alig aludt. Körbesétált a házban,
leült a nappaliban és kötögetett, az éjszakai televíziómű-
sorokat nézte, vagy a kisbaba jövendő szobájába ment, és
207
azon gondolkodott, milyen lesz az élet a gyerek megszü-
letése után.
Egyik délután is ott üldögélt a hintaszékben, amit
Bernie két héttel korábban festett át, és várta, hogy Jane
hazaérjen az iskolából, amikor megszólalt a telefon. Elő-
ször nem is akarta felvenni. De nem szívesen tett ilyet,
amikor Jane nem volt otthon. Az ember soha nem tud-
hatja, mi történik, mikor lehet szüksége a gyereknek az
anyjára, netán baleset éri útban hazafelé, és az sem kizárt,
hogy Bernie keresi, akivel szívesen beszélget. Nyögve állt
fel a hintaszékből és lassan átcsoszogott a nappali szo-
bába.
- Halló.
- Jó napot. - Liz ismerősnek találta a hangot, bár maga
sem tudta, miért. Talán valaki el akar adni neki valamit.
- Tessék? -
- Hogy vagy? - A hangtól hirtelen lúdbőrös lett a háta.
- Ki beszél? - Megpróbálta szenvtelen hangon fel-
tenni a kérdést, de hirtelen a lélegzete is elakadt, ahogy
ott állt, kezében a telefonkagylóval. A hangban volt va-
lami baljós, de nem tudta volna megmondani, micsoda.
- Nem emlékszel rám?
- Nem. - Le akarta tenni a kagylót, abban a remény-
ben, hogy valaki csak a bolondját járatja vele, de a hang
gyorsan megakadályozta benne.
- Ne tedd le, Liz! - A hangból hirtelen eltűnt a sima-
208
ság; parancsolóan csengett. Éles volt, durva, és ekkor
hirtelen Liz felismerte, de hiszen ez lehetetlen... talán
csak emlékeztet a hangjára. Az asszony mozdulatlanul
állt, kezében a telefonkagylóval, és nem szólt. - Beszélni
akarok veled.
- Azt sem tudom, kivel beszélek.
- Dehogynem tudod. - A férfi gonosz, durva hangon
felnevetett. Liz soha nem szerette a nevetését, de most
már pontosan tudta, kivel beszél. Arról azonban sejtelme
sem volt, hogyan bukkant ismét a nyomára, és főleg, hogy
miért. Valójában nem is akarta tudni. - Hol van a gyere-
kem?
- Nem mindegy? - Chandler Scotté volt a férfihang,
Jane nemzőjéé, ami nem azonos azzal, hogy az apjáé.
Amit tett, azt Lizzel tette, és semmi köze a kislányhoz.
Jane apja Bernie Fine, és Liz nem akarta, hogy a kis-
lánynak bármilyen kapcsolata legyen Chandlerrel. A
férfi már a hangjából is kihallhatta a választ.
- Hogyhogy?
- Öt éve nem láttad a lányodat, Chan. Nem is ismer. -
Sőt azt sem tudja, hogy élsz, ezt azonban Liz nem
mondta ki hangosan. - Látni sem akarunk.
- Hallom, újra férjhez mentél. - Liz a pocakjára pil-
lantott, és elmosolyodott. - Fogadjunk, hogy van pénze
az új pasinak. - Ettől az ocsmányságtól Liz feldühödött.
- Mi közöd hozzá?
209
- Hát csak annyi, hogy tudni akarom, jó helye van-e a
lányomnak. Tulajdonképpen meg kellene látogatnom.
Tudnia kell, hogy van egy vér szerinti apja, aki törődik
vele.
- Valóban? Ha ez ennyire fontos, már régen meg-
mondhattad volna neki.
- Honnan tudhattam volna, hol éltek? Nyomtalanul
eltüntetek.
Erről Liznek halványan valami más is eszébe jutott,
valami megfoghatatlan, a szíve pedig dühösen kalapált,
miközben a férfit hallgatta. Hajdanán nagyon sok min-
dent mondott volna neki szívesen, de ez nagyon régen
volt. Jane betöltötte a hetet. - Hogyan találtál meg?
- Téged nem nehéz megtalálni. Szerepelt a neved egy
régi telefonkönyvben. A volt főbérlőd pedig megmondta
a férjezett nevedet. Hogy van Jane?
Összeszorított foga közül préselte ki a választ. - Re-
mekül.
- Arra gondoltam, beugrom hozzátok valamelyik nap.
- Chan megpróbálta barátságosra venni a figurát.
- Felesleges időpazarlás. Nem engedem, hogy Jane
találkozzon veled. - A kislány úgy tudta, az apja halott, és
Liz azt kívánta, bárcsak így volna.
- Nem zárhatod el előlem a lányomat, Liz. - A hang
baljósan csengett.
- Csakugyan? És miért nem?
210
- Próbáld megmagyarázni egy bírónak, miért tartod
távol a gyereket az igazi apjától.
- Azt mondanám neki, hogy hat évvel ezelőtt faképnél
hagytad a lányodat. Ezt tudva bizonyára nagy rokon-
szenvvel viseltetne irántad. - Megszólalt a csengő, Liz
szíve pedig csaknem kiugrott a helyéről, Jane hazaért, ő
pedig nem akarta, hogy e beszélgetésnek tanúja legyen. -
Kopj le, Chan! Vagy hogy érthetőbben fogalmazzak:
eredj a francba!
- Eszem ágában sincs. Ma délután felkeresek egy
ügyvédet.
- Minek?
- Mert látni akarom a lányomat.
A csengő ismét megcsörrent, mire Liz kikiabált, és
türelmet kért.
- Miért akarod látni?
- Mert jogom van hozzá.
- És azután? Újabb hat évre eltűnsz? Miért nem ha-
gyod békén a gyereket?
- Ha ezt akarod, másként kell beszélned velem. -
Szóval így áll a helyzet. Egy újabb gaztett. Pénzt akar.
Hiszen sejthette volna!
- Hol laksz? Este visszahívlak. - A férfi megadott egy
marini telefonszámot, Liz pedig feljegyezte.
- Feltétlenül beszélnünk kell ma este.
- Úgy lesz. - Ócska strici, mormogta a foga között Liz,
211
letette a kagylót, és kiment, hogy ajtót nyisson. Sápadt
arccal engedte be Jane-t. A kislány már a tízórais táská-
jával döngette az ajtót, és a fekete festék egy darabon le is
pattogzott róla. Liz megszidta, mire Jane sírva fakadt,
majd dühösen berontott a szobájába, Liz meg utána-
ment, leült az ágyra, és maga is csaknem sírva fakadt.
- Ne haragudj, drágám, pocsék volt ez a délután.
- Az enyém is. Elveszítettem az övemet. - Aznap ró-
zsaszín szoknyát viselt és fehér övet, amit nagyon szere-
tett. Az övet Bernie hozta az áruházból, és mint minden
tőle kapott ajándékot, a kislány ezt is nagy becsben tar-
totta, bár közel sem annyira, mint az ajándékozó szemé-
lyét.
- Apu majd hoz egy másikat.
Bár szipogott még, a kislány valamelyest megvigasz-
talódott. Liz kitárta a karját, Jane pedig vonakodva oda-
ment. Nehéz napokat éltek át. Liz állandóan fáradt volt.
Bernie ideges volt, minden este, mihelyt lefeküdtek, azt
hitte, eljött a szülés pillanata. Jane pedig nem sejtette,
miként fogja megváltoztatni az életét az új jövevény. Így
azután természetesen olykor kissé éles hangon beszéltek
egymással. Chandler Scott váratlan felbukkanása pedig
nem segített a helyzeten. Liz kikefélte Jane haját a hom-
lokából, és egy tányérra tette a süteményt, amit aznapra
készített neki, mellé egy pohár tejet, és amikor Jane lete-
lepedett az íróasztalához, hogy megírja a házi feladatot,
212
Liz halkan visszalopakodott a nappali szobába. Sóhajtva
leült, és feltárcsázta Bernie közvetlen számát. Ő vette fel
a telefont, de a hangjából kihallatszott, hogy nem ér rá.
- Szervusz, drágám, van egy kis időd megbeszélni va-
lamit? - Liz végtelenül fáradt volt, ráadásul állandóan
görcsölt, különösen ha izgalom érte, mint most, hogy
Chandlerrel kellett beszélnie.
- Hogyne, mondjad csak. - Majd ijedten megkérdezte:
- Itt az ideje?
- Nem - nevetett Liz. Még úgy két hét volt hátra a
szülésig. És az orvos többször elmondta, hogy a késés
sem kizárt.
- Jól vagy?
- Hát... többé-kevésbé... - Feltétlenül beszélni akart
a férjével, mielőtt hazaér. Nem akarta, hogy Jane esetleg
meghallja, hogy Chandler Scottról beszélgetnek. - Va-
lami rettentő kínos dolog történt.
- Elestél? - Bernie lassan olyan volt, mint Ruth nagyi,
és bár csak egy pillanatra, de Liz elmosolyodott.
- Nem. Felhívott egy régi barátom. Illetve, inkább
ellenségem.
Bernie csodálkozó képpel vonta össze a szemöldökét.
Miféle ellenségei lehetnek a feleségének? Soha nem em-
lített egyet sem. Persze, amúgy sem emlékezne rá. - Ki-
csoda?
- Chandler Scott. - A név mindkettőjüket áramütés-
213
ként érte, Bernie hosszasan hallgatott.
- A volt férjed, ugyebár?
- Nevezd annak, ha akarod. Mindent összevetve négy
hónapot éltünk együtt, törvényesen pedig jóval keve-
sebbet.
- Honnan került elő?
- Szerintem a börtönből.
- És hogyan talált meg?
- A régi főbérlőm segítségével. Állítólag tőle tudta
meg az asszonynevemet, meg azt, hogy itt élünk, a többi
igazán nem nehéz.
- Az ember azt hinné, hogy egy főbérlő nem közölhet
információt engedély nélkül.
- Nyilván ártalmatlannak tartotta a kérdést. - Liz ké-
nyelmetlenül feszengett a kanapén. Már semmi sem volt
jó. Se az ülés, se az állás, se a fekvés. Még a lélegzetvétel
sem, hiszen a baba már nagy, és folyton izeg-mozog.
- Mit akart?
- Jane-t akarja látni.
- Miért? - Bernie egészen elszörnyedt.
- Szerintem nem ez a valódi szándéka. Azt mondta,
meg akarja beszélni velünk a dolgot. Azt is mondta, hogy
ügyvédhez fordul a láthatás dolgában, ha nem tárgyalunk
vele.
- Ennek zsarolás szaga van.
- Szerintem is. De beszélnünk kell vele. Megígértem,
214
hogy ma este visszahívjuk. Egy marini telefonszámot
adott meg.
- Majd én beszélek vele. Te maradj ki ebből az ügyből.
- Bernie aggódó tekintettel bámulta az íróasztalát.
A lehető legrosszabbkor! Liz semmiképpen sem nyugta-
lankodhat.
- Szerintem nekünk is beszélnünk kellene egy ügy-
véddel. Az is lehet, hogy a szülői jogai elévültek.
- Remek ötlet, Liz! Utánanézek, még mielőtt hazain-
dulok.
- Tudsz valakit, akivel megbeszélheted?
- Az áruháznak van jogtanácsosa. Ő majd ajánl valakit.
- Letette a kagylót, Liz pedig bement a gyerekszobába,
hogy megnézze, elkészült-e Jane a számtan házifeladat-
tal. A kislány épp akkor csukta be a könyvét, és várako-
zóan nézett az anyjára.
- Apu hoz nekem egy új övet? - Remény csendült ki a
hangjából, Liz ellenben sóhajtva leült.
- Jaj, édesem... elfelejtettem megkérni... de majd este
beszélünk róla.
- Anyu! - a gyerek sírni kezdett, és Lizt is fojtogatta a
sírás. Hirtelen minden olyan bonyolulttá vált. Ezekben a
napokban már az is nehezére esett, hogy a házban közle-
kedjen, hogy egyik lábát a másik elé rakja, emellett
könnyíteni szeretett volna Jane dolgán, nem pedig meg-
nehezíteni azt. Szegény Jane-t teljesen feldúlta az érkező
215
kisbaba híre, aki valószínűleg mindent megváltoztat
majd. Jane az anyja ölébe mászott, maga is kisbaba akart
még maradni, Liz pedig átölelte a bömbölő gyereket.
Ettől mind a ketten kicsit jobban érezték magukat, majd
hosszú sétára indultak, és vettek néhány képes újságot.
Jane úgy gondolta, virággal fogadja a hazatérő Bernie-t,
és Liz hagyta, hogy kiválasszon egy íriszekből és nárci-
szokból álló csokrot, majd hazabandukoltak.
- Most már hamarosan megszületik a kisbaba? - Re-
ménykedve s egyúttal ijedten nézett az anyjára, és azt kí-
vánta, bárcsak soha ne születne meg az a gyerek.
A gyerekgyógyász azt mondta Liznek, hogy a Jane korú
gyerekek könnyen alkalmazkodnak az ilyen változások-
hoz. Az orvos úgy vélte, a kistestvér születése után Jane
hamar meg fogja szokni a helyzetet, Liz azonban kétel-
kedett.
- Nem tudom, drágám. De nagyon remélem. Nagyon
unom már, hogy ilyen kövér vagyok. - Egymásra moso-
lyogtak, és kéz a kézben sétáltak tovább.
- Nem is áll rosszul. A Kathy mamája iszonyúan né-
zett ki. Az arca olyan kövér lett, mint egy kocáé - Jane
elfintorodott, erre Liz elnevette magát - a lába meg tele
volt olyan kék izékkel.
- Visszerekkel. - Ő ezeket szerencsésen megúszta.
- Rémes lehet gyereket szülni.
- Dehogyis! Gyönyörű dolog! Utólag megéri. Az em-
216
ber elfelejti a kellemetlenségeket, és különben sem olyan
rémes az egész. Ha olyan férfinak szülsz gyereket, akit
szeretsz, akkor ez a legcsodálatosabb dolog a világon.
- Szeretted az apámat is? - A kislány aggódva tette fel
a kérdést, és már az is furcsa volt, hogy éppen ezen a na-
pon, amikor hosszú, hosszú évek hallgatása után
Chandler Scott újra telefonált, de a kérdésről Liznek
megint csak az jutott az eszébe, mennyire utálja azt az
alakot. Jane-nek azonban a világért sem árulhatja most
el, és az is kérdéses, hogy elmondhatja-e valaha. Liz úgy
gondolta, hogy a közlés befolyásolhatja a kislány énké-
pét.
- Igen, nagyon szerettem.
- Hogyan halt meg? - Jane most első ízben kérdezett
erről, és Lizben felmerült, hogy talán mégis meghallott
valamit a gyerek a délutáni telefonbeszélgetésből. Szív-
ből remélte, hogy mégsem.
- Balesetben halt meg.
- Autóbalesetben?
Ez legalább olyan hihetően hangzott, mint bármi más.
- Igen. Nyomban meghalt. Nem szenvedett. - Liz úgy
vélte, ezt a részletet Jane talán fontosnak tarthatja, és így
is volt.
- Ennek igazán örülök. Te biztosan nagyon szomorú
voltál.
- Az voltam - hazudta Liz.
217
- És hány éves voltam akkor? - Már csaknem hazaér-
tek, és Liz annyira kifulladt, hogy alig tudott válaszolni.
- Csak néhány hónapos baba voltál, szívem. - Felsé-
táltak a lépcsőn, Liz kinyitotta az ajtót, a konyhában pe-
dig leült az asztal mellé, Jane vázába tette a Bernie-nek
vásárolt virágot, majd kedvesen rámosolygott a mamá-
jára.
- Nagyon örülök, hogy hozzámentél az Apuhoz fele-
ségül. Legalább újra van papám.
- Én is örülök. - Arról nem is beszélve, mennyivel
különb, mint az előző.
Jane átvitte a vázát a másik szobába, Liz pedig nekilá-
tott a vacsorafőzésnek. Változatlanul meleg vacsorát fő-
zött minden este, maga sütötte a kenyeret és mindenki
kedvenc édességét. Maga sem tudta, milyen állapotban
lesz a szülés után, mennyi szabad ideje marad, ezért
jobbnak látta, ha szeretteit most kényezteti el. Minden-
nap ügyelt a részletekre, és Bernie már előre örült az ott-
hon rá váró finomságoknak. Majdnem öt kilót hízott, és
nevetve a terhességet okolta érte.
Aznap korán ért haza, nagy ceremóniával üdvözölte
mindkettejüket, megköszönte Jane-nek a csokrot, és
tényleges aggodalma csak akkor vált nyilvánvalóvá,
amikor Jane már lefeküdt, ő és Liz pedig kettesben ma-
radtak. Előzőleg egy szót sem szólt a témáról, nehogy a
gyerek meghallja. Becsukta a kislány hálószobájának aj-
218
taját meg az övékét is, bekapcsolta a televíziót, hogy Jane
ne hallja, miről beszélnek, majd aggodalmas tekintettel
nézett Lizre.
- Az áruház jogtanácsosa, Peabody ajánlott egy ügy-
védet. A neve Grossman, és beszéltem vele ma délután. -
Bernie már csak azért is megbízott benne, mert New
York-i volt, és a Columbia Egyetem jogi karán végzett. -
Azt mondja, ez így nincs jól. A pasasnak valóban vannak
jogai.
- Jogai? - kérdezte Liz meghökkenve, miközben ké-
nyelmetlenül kucorgott az ágy lábánál. Megint rátört a
légszomja. Pocsékul érezte magát. - Ennyi év után? Ho-
gyan lehetséges?
- Mert olyan liberálisak a törvények ebben az állam-
ban. - Bernie, ha lehet, még az eddigieknél is jobban saj-
nálta, hogy Berman nem helyezte vissza New Yorkba. -
Kiderült, hogy ha örökbe fogadtam volna Jane-t, a pasas
már nem tehetne semmit. De nem fogadtam örökbe, és ez
az én hibám. Eszembe se jutott, hogy ilyen jogi formasá-
gokkal kell törődnünk, miközben amúgy is a nevemet
használja. - Szívesen belerúgott volna magába, azok
után, amit az ügyvédtől hallott.
- És mit se számít, hogy az apja elhagyta a gyereket...
illetve bennünket?
- Lehetséges, hogy ezzel megnyerjük a pert, a baj csak
az, hogy az ilyesmi nem megy automatikusan. Feltétle-
219
nül függ a bírótól, vagyis bírósági ügy lesz belőle, és a
bírónak kell eldöntenie, miként vélekedik az elhagyásról.
Ha a javunkra ítél, hurrá. Ha nem, akkor megfellebbez-
hetjük az ítéletet. Addig is, vagyis amíg bíróság elé nem
kerül az ügy első fokon, ami jó időbe telik, átmenetileg
láthatási jogot kap, egyszerűen azért, hogy "becsülete-
sen" bánjanak vele.
- De hiszen ez az alak egy börtöntöltelék, az ég szerel-
mére! Egy csaló, álnok kígyó! - Bernie még soha nem
látta ilyen feldúltnak a feleségét. Mélységesen gyűlöli ezt
az embert, és meg is van minden oka rá. Bernie is utálni
kezdte. - Elengednének vele egy gyereket?
- Sajnos, igen. Ugyanis abból indulnak ki, hogy a ter-
mészetes apa jó ember, mindaddig, amíg az ellenkezője
be nem bizonyosodik. Vagyis először lehetővé teszik,
hogy találkozzon Jane-nel, majd nekünk kellene bíró-
sághoz fordulnunk, hogy döntsenek az ügyben, s a pert
vagy megnyerjük, vagy elveszítjük. Addig is azonban
meg kell magyaráznunk neki, ki ez a férfi, miért látogatja
meg őt, és azt is, hogy mi hogyan vélekedünk erről. - Lizt
megrémítették a hírek, legalább annyira, mint Bernie-t,
amikor a délután folyamán az ügyvéddel tanácskozott.
Úgy döntött, minden részletről beszámol a feleségének. -
Grossman szerint igen csekély esélyünk van a per meg-
nyerésére. Ez az állam erőteljesen támogatja az apák jo-
gait, és ha a bíró vele rokonszenvezik, akkor teljesen
220
mindegy, hogy Chandler Scott mekkora gazember. Az
elv az, hogy az apáknak is van joga, mindentől függetle-
nül, hacsak be nem bizonyosodik, hogy verik a gyerekü-
ket, vagy efféle. És ha mondjuk valóban bántalmazzák a
kiskorúakat, arra vannak ugyan a gyermeket óvó jogsza-
bályok, ám az ilyen szülőnek is joga van látnia a gyerme-
két. Hát nem gyönyörű? - Dühében teljes hangerővel
szónokolt, és csak akkor döbbent rá, mekkora szamársá-
got csinált, amikor Liz sírni kezdett. A felesége nem volt
olyan állapotban, hogy mindeme lehetőségekkel szembe
tudjon nézni. - Jaj, drágám... bocsáss meg... nem kellett
volna elmondanom neked!
- Tudnom kell, hogy igaza van-e - zokogta Liz. -Nem
szabadulhatnánk valahogy mégis meg tőle?
- A válasz igen is, meg nem is. Grossman nagyon
őszinte volt hozzám. A törvény tiltja ugyan, hogy meg-
vesztegessük ezt az alakot, de nem mi leszünk az elsők,
akik megszegik. És a pasas Grossman szerint is csak a
pénzre utazik. Hét év múltán aligha akarhatja megtaní-
tani Jane-t biciklizni. Szerintem csak némi készpénzre
van szüksége, míg újra be nem fújja a szél a börtönbe.
A baj csak az, hogy ha egyszer pénzt kap, akkor újra meg
újra jelentkezni fog. Végeérhetetlen megvesztegetési
láncolat kezdődhet. - Ebben a pillanatban azonban úgy
érezte, legalább egyszer meg kell próbálnia, hátha akkor
Chandler Scott mindörökre eltűnik a szemük elől. Ezen
221
gondolkodott hazafelé is, és úgy döntött, tízezer dollárt
ad neki, ha egyszer s mindenkorra felszívódik. Nagyobb
összeget is rászánt volna, de félt, hogy egy nagyobb ösz-
szeg csak további zsarolásra késztetné ezt az alakot.
Ennyit még Liznek is elmondott, aki osztotta a vélemé-
nyét.
- Akkor most felhívjuk? - Liz szeretett volna túlesni a
dolgon, mert aznap este különösen kellemetlenek voltak
a görcsök. A szíve irgalmatlan tempóban vert, miközben
átnyújtotta Bernie-nek a cédulát Chandler telefonszá-
mával.
- Én majd beszélek vele. Azt akarom, hogy te maradj
ki ebből az egészből. Nem kizárt ugyanis, hogy megint a
közeledbe akar férkőzni, és meglehet, hogy minél kisebb
sikerrel jár, annál gyorsabban lelép. - Liz logikusnak ta-
lálta az okfejtést, és megkönnyebbülten vette tudomásul,
hogy Bernie kezébe vette az ügyek intézését.
A telefon kicsengett a vonal túlsó oldalán, Bernie pedig
Chandler Scottot kérte. Meglehetősen hosszú ideig vá-
rakoztak; Bernie úgy tartotta a kagylót, hogy Liz is hallja,
végül beleszólt egy férfihang. Bernie tudni akarta, való-
ban a hívott féllel beszél-e, Liz pedig rábólintott.
- Mr. Scott? A nevem Fine.
- Ó! - Azután megértette. - Szóval magához ment
feleségül Liz?
- Igen. Úgy hallom, ma délután üzleti ügyben kere-
222
sett. - Grossman a lelkére kötötte, hogy szóba ne hozza a
gyereket, vagy azt, hogy miért adja a pénzt, hátha Scott
magnetofonon rögzíti a beszélgetést. - Közölhetem ma-
gával az eredményt.
Scott nyomban megértette a helyzetet. Szerette az üz-
leti szellemű férfiakat, bár nagy örömére szolgált, hogy
újra beszélhetett Lizzel. - Gondolja, hogy személyesen
kellene megbeszélnünk? - Ugyanazt a homályos üzleti
zsargont használta, mint Bernard, talán tartott a rendőr-
ségtől. Ki tudja, miben sántikál ez az alak, futott át Liz
agyán.
- Nem hiszem, hogy szükséges volna. Az üzletfelem
megtette a magának szóló ajánlatot. Tízezer dollár, min-
denestül. Egyszeri fizetés, magáncélokra. Ha jól tu-
dom, kártalanítani akarják. - Mind a hárman pontosan
tudták, miről van szó, a vonal túlsó végén pedig hosszú
csend következett.
- Alá kell írnom valamit? - A kérdés óvatosnak tet-
szett.
- Nem szükséges. - Bernie ugyan szívesen vette volna,
de Grosman azt mondta, teljesen felesleges.
Scott a lényegre tért. Bernie úgy érezte, a lehető leg-
nagyobb mohósággal. - Hogyan kapom meg? - Egy bar-
na zacskóban, az autóbusz-pályaudvaron. - Bernie csak-
nem elnevette magát, pedig cseppet sem volt mulatságos
a helyzet. Szabadulni akart ettől a csirkefogótól, mégpedig
223
minél gyorsabban, mert valamennyiük érdeke ezt dik-
tálta, különösen Lizé, akinek a baba születése előtt sem-
mi szüksége az izgalomra.
- Szívesen találkozom magával.
- Készpénz lesz?
- Természetesen. - A szarházi! Csak a pénz kell neki.
Fütyül Jane-re. Jól mondta Liz, soha nem érdekelte a
gyereke.
- Holnap szívesen átadom.
- Hol lakik? - A címük szerencsére nem volt benne a
telefonkönyvben, és Bernie csak most örült igazán. Ám
az irodájában sem akart találkozni ezzel az alakkal. Egy
kocsmában, netán egy vendéglőben vagy egy kapu alatt.
A helyzet kezdett egy silány filmre emlékeztetni. Törte a
fejét, vajon hol a pokolban találkozzon vele.
- Találkozzunk Harry kocsmájában, a Union utcában,
ebédidőben. Vagyis délben. - A bankja csak néhány
háztömbnyire volt onnan; gyorsan átadja a pénzt, és már-
is indulhat haza, hogy megnézze, mi van Lizzel.
- Remek! - lelkesedett Chandler Scott, mint akinek
semmi gondja a világon. - Akkor holnap. - Letette a
kagylót, Bernie pedig Lizhez fordult.
- A pénzt bezzeg elfogadja.
- Szerinted nem is akar mást?
- Most nem. Ez az ő szemében hatalmas összeg, és tá-
volabbi tervei pillanatnyilag nincsenek. Csak az a baj, és
224
Grossman is azt mondja, hogy Scott bármikor újabb kö-
veteléssel állhat elő. De ezen ráérünk majd akkor gon-
dolkodni, ha bekövetkezik. - Havonta nem tudta volna
kifizetni ezt az összeget. - Kis szerencsével, mire kiürül a
zsebe, mi már régen New Yorkban leszünk, és bottal üt-
heti a nyomunkat. Azt hiszem, jobb, ha nem értesítjük
hajdani főbérlődet a legközelebbi költözésünkről, netán
azt is megmondhatnánk neki, hogy lehetőleg senkinek ne
mondjon rólunk semmit. - Liz bólintott. Bernie-nek
igaza van, New Yorkban biztosan nem éri őket utol
Chandler Scott. - Nem akarok az áruházban találkozni
vele, mert akkor tudni fogja, hol keressen. - Liz hálásan
pillantott a férjére.
- Igazán sajnálom, drágám, hogy belekevertelek ebbe
az ügybe. ígérem, visszafizetem, mihelyt lesz annyi
pénzem.
- Ne légy nevetséges! - Bernie átölelte az asszonyt. -
Kétségkívül ronda ügy, de holnap majd pontot teszünk a
végére.
Liz szomorú, komoly pillantást vetett rá, hirtelen
eszébe jutott mindaz a fájdalom, amit Chandler Scott
okozott neki, a teste megremegett, a kezét Bernie felé
nyújtotta. - ígérj meg nekem valamit!
- Amit csak akarsz. - Bernie soha nem szerette még
jobban a feleségét, aki ott ült vele szemben a hatalmas
pocakjával.
225
- Ígérd meg, hogyha bármi történik velem, mindig
vigyázni fogsz Jane-re. - Liz szeme hatalmasra tágult,
Bernie pedig összevont szemöldökkel pillantott rá.
- Csacsi beszéd! - Bernie volt olyan zsidó, hogy ba-
bonás is legyen, bár korántsem annyira, mint az anyja. -
Miért történne veled bármi is? - Az orvos említette,
hogy az asszonyok olykor oktalanul félnek, sőt a halál is
foglalkoztatja őket, különösen röviddel a szülés előtt.
Talán ez annak a jele, hogy hamarosan világra jön a
gyerek.
- Csak ígérd meg! Nem akarom, hogy Chandler va-
laha a lányom közelébe kerüljön! Esküdj meg! -Liz egyre
zaklatottabbnak látszott, mire Bernie megígérte.
- Jól tudod, hogy úgy szeretem Jane-t, mintha a saját
lányom lenne. Igazán felesleges aggódnod. - De aznap
éjjel, miközben a férje karjában feküdt, Liznek lidérc-
nyomásai voltak, és Bernie maga is idegesen ment Harry
kocsmájába, hogy Scottnak átadja a száz darab százdol-
lárost tartalmazó borítékot. Liz azt mondta, a férfi ma-
gas, vékony és aranyszőke. Arra is figyelmeztette, hogy
Chandler Scott külseje cseppet sem kelt olyan benyo-
mást, mint amilyen az az alak valójában.
- Úgy fest, mint aki legalábbis a felső tízezerhez tar-
tozik, mint akit boldogan bemutatnál a kishúgodnak.
- Nagyszerű! Nagy valószínűséggel tehát odamegyek
egy közönséges, rendes fickóhoz, átadom a borítékot,
226
mire az orrba vág... vagy ami még rosszabb, a borítékkal
együtt elrohan.
De amikor a Harry-féle kocsma bárpultjánál állt, és
némiképp úgy érezte magát, mint egy felderítést végző
orosz kém, az ebédelni beözönlők között rögtön felfe-
dezte a leírásnak megfelelő személyt. Pontosan úgy volt,
ahogyan Liz mondta: a férfi jóképű és fesztelen. Blézert
viselt és szürke nadrágot, ám amikor Bernie tüzeteseb-
ben szemügyre vette, kiderült, hogy a blézer olcsó holmi,
az inge mandzsettája rongyos, a cipője meg enyhén szól-
va viseltes. A szélhámos megjelenése némi tatarozást
igényelt volna. A bárpulthoz lépett, kért egy whiskyt
tisztán, majd remegő kezében tartva a poharat, fél sze-
mével az embereket kezdte mustrálni. Úgy festett, mint
egy öregedő zsúrfiú, akire rájár a rúd. Bernie nem árulta
el neki, hogy ő hogy néz ki, így előnyösebb helyzetben
volt. És csaknem biztosra vette, hogy ez az ő embere. Fi-
gyelte, hogyan beszélget Scott a mixerrel. Scott elme-
sélte, hogy nemrégiben tért vissza Arizónából, majd mi-
után az ital felét felhajtotta, bevallotta, hogy bizony a
börtönből szabadult. Kisfiús mosollyal vonta meg a
vállát.
- A franc essen beléjük, hogy még a tréfát sem értik! ...
Csak néhány fedezet nélküli csekket töltöttem ki, a bíró
meg egyszerűen berágott. Mennyivel jobb itt Kaliforniá-
ban! - A történet rossz fényt vetett az állam törvényeire,
227
Bernie pedig ismét csak sajnálta, hogy nem New York-
ban élnek. Végül elszánta magát, hogy odamegy Scott-
hoz.
- Mr. Scott? - Halkan beszélt, és diszkréten lépett oda
Chandler mellé, aki már a második pohár italt tartotta a
kezében. De ezzel együtt is láthatóan ideges volt. Közel-
ről éppolyan kék szeme volt, mint Jane-nek, de mivel
Liznek is kék a szeme, nehéz volt eldönteni, kitől is örö-
költe a kislány. Jóképű férfi volt, ám többnek látszott
huszonkilencnél. Sűrű szőke haját oldalt elválasztotta, és
Bernie megértette, miért találhatta vonzónak Liz. Volt a
férfiban valami fiús könnyedség, ártatlanság, amivel
könnyen lépre csalhatott és rávehetett bárkit, hogy ve-
gyen részt a kétes ügyleteiben. Tizennyolc éves kora óta
az orránál fogva vezetett mindenkit, de még a gyakori le-
tartóztatások sem szegték igazán kedvét. Még mindig
volt benne valami a romlatlan középnyugati fiúból, és
nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy valaha könnyűszer-
rel a középosztálybeli vidéki úrifiú benyomását tudta
kelteni. Most azonban látszott rajta, hogy némiképp el-
pártolt tőle a szerencse. Mihelyt beszélni kezdett, ideges,
mohó pillaritással mérte fel Bernie-t.
- Parancsol? - mosolygott, de csak a szája sarkából.
A pillantása olyan volt, mint a jég.
- A nevem Fine. - Bernie tudta, hogy többet nem kell
mondania.
228
- Pompás! - ragyogott fel Chandler arca. - Hozott ne-
kem valamit?
Bernie bólintott, de nem adta sietve a borítékot.
Chandler Scott aprólékosan végigmérte ruházatának
minden részletét. - Igen. - Chandler éppen az órájá-
nál tartott, de Bernie volt olyan elővigyázatos, hogy
nem a Patek Phillippe, sőt még csak nem is a Rolex kar-
óráját viselte. Az az óra volt rajta, amit egyetemista ko-
rában az apjától kapott, de még az sem volt olcsó darab,
és Scott észre is vette. Úgy érezhette, aranyhal akadt a
horgára.
- Úgy látom, Liz megfelelő férjet talált magának.
Bernie nem válaszolt. Némán előhúzta zakója belső
zsebéből a borítékot. - Gondolom, erre vár. Megszá-
molhatja. Hiánytalanul benne van a pénz.
Scott egy pillanatra Bernie-re nézett. - Honnan tud-
jam, hogy nem hamis?
- Maga viccel! - Bernie meg volt botránkozva. - Hon-
nan a ménkűből kerítettem volna hamis pénzt?
- Volt már rá példa.
- Vigye el a bankba, és vizsgáltassa meg! Majd itt
megvárom. - Bernie a világért sem mutatta volna, hogy
izgatott, Scottnak meg éppenséggel sehová sem akaró-
ázott mennie, csak átpörgette ujjai között a boríték tar-
talmát. Valóban hiánytalanul megvolt mind a tízezer
dollár. - Mielőtt elmegy, valamit tisztázni szeretnék. Ne
229
kerüljön többet a szemem elé! Legközelebb egy fityinget
sem kap. Világos?
Chandler mélyen Bernie szemébe nézett, és a jóképű
szőke férfi elmosolyodott. - Értem. - Felhörpintette az
italát, letette a poharat, a borítékot a blézere zsebébe
süllyesztette, és még utoljára szemügyre vette Bernie-t. -
Üdvözlöm Lizt. Sajnálom, hogy nem találkoztunk. -
Bernie legszívesebben farba rúgta volna, ehelyett azon-
ban ült tovább nyugodtan. Érdekes, a fickó egyetlen-
egyszer sem említette Jane-t. Tízezer dollárért eladta a
lányát, majd barátságosan intett a mixernek, kisétált a
vendéglőből, lassú léptekkel befordult a sarkon, Bernie
pedig minden ízében remegve ült a bárpultnál. Még az
ital sem kellett neki. Haza akart menni Lizhez, hogy
megtudja, rendben van-e minden. Kicsit tartott tőle,
hogy Scott mégiscsak fel fog tűnni az életükben, vagy
azért, hogy Lizt bosszantsa, vagy hogy a megállapodás
ellenére találkozzon Jane-nel. Bernie egy percig sem
hitte, hogy Chandlert érdekli a lánya. A legcsekélyebb
érdeklődést sem mutatta iránta.
Sietve hagyta el a vendéglőt, beült az autójába, és a
Buchanan meg a Vallejo kereszteződéséhez hajtott.
A ház előtt hagyta a járművet, és felszaladt a lépcsőn.
Megrázta a találkozás, bár hogy miért, maga sem tudta,
azt azonban érezte, hogy mihamarabb látnia kell a fele-
ségét. A kulccsal babrált egy ideig, és először azt hitte,
230
senki sincs otthon, de a konyhában ott ült Liz, miközben
várta, hogy kisüljön a neki meg Jane-nek készített süte-
mény, Liz a haját fésülte.
- Szia. - Bernie halványan elmosolyodott. Majdnem
sírva fakadt, úgy megkönnyebbült Liz láttán, az asszony
pedig rámosolygott. Úgy festett, akár egy mesebeli ki-
rálykisasszony, csak épp a pocakja volt nagy. - Szervusz,
drágám. - Bernie odalépett hozzá, gyengéden megsimí-
totta az arcát, Liz pedig a férjére támaszkodott. Egész
délelőtt aggódott Bernie-ért, és gyötörte a bűntudat,
hogy ekkora bajba és költségbe verte.
- Minden rendben ment?
- A legnagyobb mértékben. És pontosan úgy néz ki,
ahogy mondtad. Szerintem csakis a pénz érdekli.
- Ha ez így van, akkor hamarosan ismét a rács mögé
kerül. Annyi disznóság és szélhámosság van mögötte,
hogy az szinte hihetetlen.
- Mire kell neki a pénz?
- A fennmaradáshoz, ha jól sejtem. Soha nem szerzett
tiszta úton pénzt. Mindig az volt a véleménye, hogy ha
ekkora energiát fektetne valami tisztességes vállalkozás-
ba, akkor mára már ő lenne a General Motors vezérigaz-
gatója. - Bernie a feleségére mosolygott. - Beszélt Jane-
ről?
- Egy árva szót sem. Csak fogta a pénzt, és futott.
- Akkor jó. Remélem, soha többé nem jön vissza. -Liz
231
megkönnyebbülten felsóhajtott, és vidáman fordult
Bernie felé. Mélységesen hálás volt neki, hiszen koráb-
ban egyedül kellett minden bajjal megküzdenie. Egy
percre sem felejtette el, milyen szerencsés.
- Én is remélem. - De Bernie nem volt teljesen meg-
győződve arról, hogy most látták utoljára Chandler
Scottot. Túlságosan ravasz és egy kicsit túl vidám. De
erről a gyanújáról nem szólt a feleségének. Így is épp
elég problémája akadt az asszonynak. Bernie szerette
volna nyomban beadni az örökbefogadási kérelmet, de a
gyerek születése előtt nem akarta Lizt ilyesmivel ter-
helni. Amúgy is olyan levert, és többnyire rossz a köz-
érzete. - Verd ki a fejedből! Vége, kész. És hogy van a
kedves barátunk? - Megmasszírozta Liz pocakját, aki
felnevetett.
- Őurasága sokat rugdal. Azt hiszem, perceken belül
megérkezik. - A gyerek olyan nagy volt, és Liz hasa meg
annyira lent volt már, hogy szinte lépni se tudott, és
Bernie nem mert volna szeretkezni vele. Liz csípőjénél
érezni lehetett a gyerek fejét, szüntelenül nyomta az
anyja hólyagját. Éjszaka két-három ízben éles fájdalmat
érzett, és Bernie kihívta az orvost, de őt nem rémisztették
meg az asszony panaszai, erre visszafeküdtek az ágyba,
bár Liz egy szemhunyást sem aludt.
A következő három hét csigalassúsággal vánszorgott
tova, és a szülés esedékes időpontja után tíz nappal Liz
232
már olyan rossz állapotban volt, hogy amikor Jane nem
akarta megenni a vacsorát, leült és sírva fakadt.
- Semmi baj, drágám! - Bernie felajánlotta, hogy el-
viszi vacsorázni a hölgyeket, de Jane náthás volt, Liz pe-
dig túlságosan kimerült. Nem akart átöltözni, a csípője
állandóan fájt. Aznap este Bernie olvasott mesét Jane-
nek, és másnap reggel ő vitte iskolába a kislányt. Nem
sokkal azután, hogy belépett az irodájába, a titkárnője
már jelzett is neki a házi vonalon, éppen akkor, amikor az
áruház márciusi kiemelkedő forgalmáról szóló New
York-i jelentést készült átfutni.
- Igen?
- Mrs. Fine keresi a négyes vonalon.
- Köszönöm, Irene. -Átkapcsolta a vonalat, és közben
a kimutatásokat böngészte, mert el sem tudta képzelni,
miért keresi Liz. - Mi van, drágám? - Bernie úgy vélte,
nem felejtett el semmit, amit az asszony rábízott. Netán
Liz azt akarja, hogy ő hozza el délután a kislányt? -
Minden rendben?
Liz kacarászott, vagyis a kedve alapvetően megválto-
zott azóta, hogy Bernie elment hazulról. Addig szórako-
zott volt és morcos, és mérgesen rárivallt, amikor Bernie
azt javasolta, menjenek el valahova vacsorázni aznap es-
te. Bernie azonban tudomásul vette, hogy a felesége ér-
zékeny, és nem bántódott meg, amikor az asszony idege-
sen rászólt. - Minden rendben. - Az asszony hallhatóan
233
izgatott volt és vidám.
- Nagyon vidám vagy, mint hallom. Történt valami?
- Talán.
- Ez meg mit akar jelenteni? - Bernie hirtelen nagyon
is éber lett.
- Elment a magzatvíz.
- Halleluja! Máris indulok haza!
- Nem szükséges, még semmi komoly nem történt,
csak néhány fájás. - De Liz hangja olyan diadalmas volt,
Bernie-nek meg amúgy sem lett volna maradása. Kilenc
és fél hónapot vártak erre a pillanatra, ő pedig a felesége
mellett akart lenni.
- Felhívtad az orvost?
- Igen. Azt mondta, hívjam vissza, ha rendszeresek a
fájások.
- Szerinted ez mikorra várható?
- Emlékezz vissza, mit mondtak a tanfolyamon. Le-
hetséges, hogy félóra múlva, de az is lehet, hogy csak
holnap reggel. Szerintem hamarosan.
- Rögtön jövök. Hozzak valamit?
Liz elmosolyodott. - Csak magadat... Sajnálom,
hogy az utóbbi hetekben olyan undok voltam... egy-
szerűen csak pocsékul éreztem magam. - Azt még a fér-
jének sem mondta el, mennyire kínozzák a hát- és csí-
pőfájdalmak.
- Tudom. És ne is törődj vele. Mindjárt vége.
234
- Alig várom, hogy megszülessen. - De hirtelen az
asszony is megijedt, és amikor Bernie hazaért, már na-
gyon feszült állapotban találta, ezért azután a hátát
masszírozta, és egyfolytában beszélt hozzá, miközben
Liz lezuhanyozott. A zuhany mintha felgyorsította volna
az eseményeket. Liz leült, komolyan nézett maga elé,
majd az első erős fájásnál megvonaglott az arca. Bernie
szinte kényszerítette, hogy mélyeket lélegezzék, és ked-
venc karóráján mérte a fájások közötti időt. - Feltétlenül
ezt az órát kell viselned? - Liz újra undokoskodott, de
mind a ketten tudták az okát, hiszen a tanfolyamon el-
magyarázták nekik. - Miért éppen ezt vetted fel? Olyan
csicsás! - Bernie csak somolygott magában, mert tudta,
közeledik a szülés pillanata. A felesége ingerültsége ezt
mindennél jobban jelezte.
Felhívta Tracyt az iskolában, és megkérte, vigye haza
magához Jane-t aznap délután. Tracy izgatottan vette
tudomásul, hogy Liz már vajúdik, déli egy órára a fájások
már erősek és gyakoriak voltak, két fájás között Liz alig
kapott levegőt. Mindenképp ideje volt, hogy induljanak,
az orvos pedig már a kórház kapujában várta őket. Bernie
egy székben tolta Lizt, mögöttük egy nővér lépdelt, Liz
pedig minden fájásnál intett a férjének, hogy álljon meg.
Egyszer csak kétségbeesetten jelzett, szinte elakadt a lé-
legzete, amint az egyik fájás a másikba meg a harmadikba
ért, végül sírva fakadt. A szülőszobán kisegítették a toló-
235
székből, felfektették az ágyra, ahol Bernie segítségével
levetkőzött.
- Jól van, drágám... jól van... - Bernie-ből hirtelen
elszállt a riadalom. El sem tudta képzelni, hogy máshol
is lehetne, mint a felesége mellett abban a pillanatban,
amikor közös gyermekük a világra készül jönni. Liz
velőtrázóan felsikoltott, amikor a következő fájás jött, s
talán még annál is jobban, amikor az orvos megvizs-
gálta. Bernie a felesége kezét fogta, és mondogatta,
hogy csak lélegezzen jó mélyeket, de Liz már nehezen
összpontosított, kezdte elveszíteni az önuralmát, az
orvos pedig elégedett tekintettel nyugtázta a fejlemé-
nyeket.
- Nagyon jól viseli, Liz. - Őszülő hajú, melegszívű
ember volt, a szeme kék, Bernie az első perctől rokon-
szenvesnek találta, miként Liz is. Csak úgy sugárzott
belőle a szakértelem és a jóság, s ez most sem volt más-
ként, Liz azonban már nem figyelt rá. Bernie karjába ka-
paszkodott, és minden egyes fájásnál felsikoltott. - Már
nyolc centimétert tágult... még kettő... és akkor kezdheti
nyomni.
- Nem akarom... haza akarok menni! - Bernie az or-
vosra mosolygott, a feleségét pedig mély lélegzetvételre
buzdította. Az utolsó két centiméternyi tágulás gyor-
sabban bekövetkezett, mint az orvos várta. Négy órakor
Liz már a szülőasztalon feküdt, és akkor már nyolc
236
órája tartott a vajúdás. Bernie nem találta hosszúnak az
időt, szünet nélkül beszélt Lizhez, nyugtatgatta, az
asszony számára azonban maga volt az örökkévalóság,
hogy a fájások egyre csak jönnek, jönnek, és rázzák a
testét.
- Nem bírom tovább! - zokogta, és nem volt hajlan-
dó mélyeket lélegezni. A lábát már a kengyelbe rakták, az
orvos pedig a gátmetszést fontolgatta. - Csináljon, amit
akar! Csak szedje már ki belőlem! - Liz zokogott, mint
egy gyerek, Bernie-nek pedig ezt látva gombóc keletke-
zett a torkában. Iszonyú volt a fájdalomtól fetrengő asz-
szony látványa, már a légzés sem segített rajta, ám az or-
vos változatlanul nyugodt maradt.
- Nem adna neki valami gyógyszert? - kérdezte Bernie
suttogva, az orvos a fejét rázta, a nővérek meg ide-oda
szaladgáltak, két zöld sebészruhába öltözött nő pedig
betolt egy mózeskosarat, amire melegítő lámpát erősí-
tettek, és hirtelen minden valóságossá vált. A mózesko-
sarat az ő gyereküknek készítették oda. Aki mindjárt
megszületik. Odahajolt Liz füléhez, belesuttogta, hogy
csak lélegezzen jó mélyeket, és nyomjon, amikor az orvos
azt mondja neki.
- Nem bírom... nem bírom, annyira fáj! - Lizen lát-
szott, hogy ereje végére ért, Bernie pedig az órájára pil-
lantott, és döbbenten észlelte, hogy már hat óra. Már
több mint két órája próbálja kipréselni magából a gyere-
237
ket.
- Gyerünk! - Az orvos most nagyon összpontosított. -
Erősebben! Csak rajta, Liz! Még! Ez az! Csak így to-
vább... már látom a fejét... ne hagyja abba... mindjárt
kint van, itt is van! - Liz rémült sikoltása mellett egy vé-
konyabb hangocska is hallatszott, és Bernie ámulva látta,
hogy a felesége lába közül egy fejecske éppen az orvos
kezébe csusszan, erre feltámasztotta Liz vállát, hogy ő is
láthassa, és akkor hirtelen kint is volt a gyerek. A fiuk.
Liz sírt és nevetett egyszerre, Bernie csókolgatta, és maga
is sírt. Az élet diadala volt ez a pillanat, és valóban, a fáj-
dalom csaknem nyomban feledésbe merült. Mihelyt a
méhlepény kijött, az orvos elvágta a köldökzsinórt, és
átnyújtotta Bernie-nek a fiát, Liz pedig nézte őket, egész
testében remegett a szülőasztalon, de most már mosoly-
gott is, a nővérek pedig megnyugtatták, hogy a reszketés
egészen természetes dolog. Miután Lizt lemosták, Bernie
szorosan a felesége arcához tartotta a csecsemőt, Liz pe-
dig megcsókolta az újszülött bársonyos arcát.
- Mi legyen a neve? - Az orvos rájuk mosolygott,
Bernie arca ragyogott, Liz pedig elámulva cirógatta a
kisfiút.
A szülők egymásra pillantottak, és Liz volt az, aki első
ízben kimondta a fia nevét: - Alexander Arthur Fine.
- A nagyapámat hívták Arthurnak - magyarázta Ber-
nie. Tulajdonképpen egyiküknek sem tetszett a gyerek
238
középső neve, de Bernie megígérte az anyjának.
- Alexander A. Fine - ismételte, majd lehajolt, és
megcsókolta a feleségét. Még mindig a kezében tartotta a
fiát, a csók közben a könnyeik szinte összevegyültek, a
csecsemő pedig békésen szuszogott az apja karján.

Tizenhatodik fejezet
Alexander Arthur Fine megszületése akkora szenzációt
keltett, hogy nem akadt rá példa Bernie családjának kö-
zelmúltbéli történetében. A Fine nagyszülők tömött
szatyrokkal érkeztek: ajándékokat és játékokat hoztak
Jane-nek, Liznek és a kisbabának. Ruth nagymama kü-
lönösen arra ügyelt, hogy Jane-nel minél többet törőd-
jön. Hatalmas hűhót csapott a kislány körül, amiért Ber-
nie és Liz egyaránt hálásak voltak neki.
- Tudod, amikor néha úgy érzem, nem bírom elviselni
az anyámat, mindig kitalál valami kedveset, hogy szinte
el sem hiszem, ez ugyanaz a nő, aki a tébolyba tud ker-
getni.
Liz maga elé mosolygott. Amióta közösen élték át
Alexander születését, talán még közelebb kerültek egy-
máshoz. Az esemény nagyszerűsége mindkettejüket még
mindig ámulatban tartotta. - Lehet, hogy egy napon
Jane is így nyilatkozik majd rólam!
- Kizárt dolog!
- Bár én is olyan biztos lennék ebben. - Liz ismét a
239
férjére nevetett. - Ugyan miért éppen én volnék a kivé-
tel... hiszen az anya az anya...
- Ne félj! Nem hagyomi - Bernie megpaskolta Ale-
xander hátsóját, aki a szoptatás után az anyja vállán szu-
nyókált. - Csak ne aggódj! Ha a lányod a legcsekélyebb
jelét is mutatja, hogy így vélekedik rólad, majd én elve-
rem a hátsóját a nevedben! - Bernie lehajolt és megcsó-
kolta az ágyban fekvő feleségét, aki azt a kék szatén ágy-
kabátot viselte, amelyet az anyósa hozott neki ajándékba.
- Anyád rettenetesen elkényeztet.
- Ez a dolga. Te vagy az egyetlen lánya. - Ruth még
azt a gyűrűt is Liznek adta, amit ő kapott a férjétől har-
minchat évvel ezelőtt, a fia születésekor. Smaragdköves
volt, apró kis briliánsokkal. Mindkét asszony megható-
dott a gesztus jelentőségétől.
Bernie szülei három hétig maradtak, és ismét a Hun-
tington Szállóban laktak. Mialatt Jane iskolában volt,
Ruth mindennap segédkezett a menyének a kisbaba kö-
rüli teendőkben, délutánonként meg izgalmas progra-
mokat szervezett a kislánynak. Óriási segítség volt ez
Liznek, aki mindent maga végzett, és abba sem egyezett
bele, hogy Bernie alkalmazottat vegyen fel. Maga akart
gondoskodni újszülött fiáról, ő tartotta rendben a házat,
ő főzött. - Nem bírnám elviselni, ha más csinálná meg
helyettem. - És csökönyösen kitartott elképzelése mel-
lett, így Bernie ráhagyta. Azt azonban észrevette, hogy a
240
felesége hajdani energiája nem tér vissza. És az anyja is
szóvá tette, mielőtt visszautaztak New Yorkba.
- Azt hiszem, nem kellene szoptatnia a kisfiút. Túlsá-
gosan kimeríti. Rettenetesen fáradt. - Az orvos előre fi-
gyelmeztette, hogy ez megtörténhet, és Liz cseppet sem
lelkesedett, amikor Bernie javasolta, talán hagyja abba a
szoptatást, hátha akkor hamarabb erőre kap.
- Mintha az anyádat hallanám! - Liz rosszalló pillan-
tást vetett férjére. Négy héttel a szülés után a nap nagy
részét még mindig ágyban töltötte. - A szoptatás rend-
kívül fontos az újszülöttnek. Így szerzi meg az ellenálló
képességét... - Liz kiselőadást tartott a szoptatás elő-
nyeiről, ez azonban nem győzte meg százszázalékig Ber-
nie-t. Az anyja megjegyzése óta egyre aggasztotta Liz
fáradékonysága, meg hogy ez vajon normális jelenség-e.
- Ne légy már ennyire kaliforniai!
- Te pedig törődj a magad dolgával! - Liz csak neve-
tett, és hallani sem akart róla, hogy abbahagyja a szopta-
tást. Csupán az zavarta, hogy furcsa módon a csípője még
mindig fájt.
Szülei elutazása után, májusban Bernie New Yorkba
és Európába utazott, Liz még túlságosan fáradt volt,
semhogy vele tartson, és semmiképpen nem akarta elvá-
lasztani a gyereket. Bernie az utazásából visszatérve szo-
morúan tapasztalta, hogy a felesége éppoly fáradékony,
és a helyzet, ha lehet, még romlott is a nyáron, Stinson
241
Beachen. Bernie úgy látta, a felesége nehezen mozog, de
Liz ezt nem volt hajlandó elismerni.
- Vissza kellene menned az orvoshoz, Liz. - Bernie
megpróbált erőszakoskodni. Alexander immár négy hó-
napos volt, kemény húsú csecsemő, aki az apja zöld sze-
mét és az anyja szőke fürtjeit örökölte. Liz ellenben sá-
padt volt és nyúzott, még a tengerparton töltött két hó-
nap után is. És az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy
nem volt hajlandó elmenni a férjével az operaszezon
megnyitására. Azt mondta, túl bonyolult elmenni és ru-
hát választani, mellesleg nem is ér rá. Szeptemberben
újra munkába akar állni. Bernie azonban csak újabb ké-
pet kapott a felesége állapotáról, amikor meghallotta,
hogy Tracyt részleges helyettesítésre kéri fel.
- Miféle dolog ez? Nem vagy hajlandó bemenni a vá-
rosba, hogy ruhát válassz magadnak, nem jössz velem
Európába a jövő hónapban - Liz ugyanis ezt az ajánlatot
is elutasította, holott Bernie jól tudta, milyen boldog volt
Párizsban, mikor kettesben voltak - most meg kiderül,
hogy csak félállásban akarsz dolgozni. Mi folyik itt? -
Annyira megijedt, hogy aznap este felhívta az apját. -
Szerinted mi lehet az oka, Papa?
- Sejtelmem sincs. Járt már orvosnál?
- Nem akar elmenni. Azt mondja, a szoptató anyák
mindig fáradtak. De Alexander már majdnem öt hóna-
pos, és Liz nem hajlandó elválasztani.
242
- Pedig lehet, hogy meg kell tennie. Nem kizárt, hogy
kórosan vérszegény. - Ez egyszerű magyarázat lett volna
az aggodalmaira, és Bernie némiképp megkönnyebbült,
miután beszélt az apjával. De azért rávette a feleségét,
hogy menjen orvoshoz, mert titokban remélte, talán is-
mét állapotos.
Nagy morgások közepette Liz a rákövetkező hétre be-
jelentkezett a nőgyógyászhoz, aki nem talált semmi rend-
ellenességet. Állapotos biztosan nem volt, ezért tovább
küldte egy belgyógyászhoz néhány rutinvizsgálatra:
EKG-ra, laboratóriumi vizsgálatokra, röntgenre, meg
amit még a kolléga szükségesnek lát. Liznek délután há-
romra kellett a belgyógyászhoz mennie, és Bernie meg-
könnyebbült, hogy végre idáig jutottak. Néhány hét
múlva Európába készült, és indulás előtt feltétlenül tud-
ni akarta, mi a baj. Ha netán a San Franciscó-i orvosok
nem találnak semmit, akkor magával viszi a feleségét
New Yorkba, az apja gondjaira bízza, aki nyilván talál
majd olyan orvost, aki megállapítja a baj okát.
A belgyógyász úgy vélte, Liz egészséges. A rutinvizs-
gálatokat elvégezte. Liz vérnyomása normális, az elekt-
rokardiogram szintén, a vérképe azonban nem egészen,
így további részletes vizsgálatokat kért, majd amikor
meghallgatta a tüdejét, úgy nyilatkozott, hogy talán
enyhe mellhártyagyulladása lehet.
- És valószínűleg ettől olyan kimerült - mondta mo-
243
solyogva. Magas, északi típusú férfi volt, hatalmas kezű,
öblös hangú, és Liz nagyon megnyugtató jelenségnek
találta. Elküldte az asszonyt mellkasröntgenre. Liz fél
hatkor ért haza, megcsókolta a férjét, aki meséket olvasott
Jane-nek, miközben Lizt várták. Aznap délután Liz
pótmamára hagyta a gyerekeket, ami ritkaságszámba
ment.
- Látod... minden rendben. Nem megmondtam?
- Akkor miért vagy állandóan fáradt?
- A mellhártyagyulladástól. Elküldött mellkasrönt-
genre, hogy kiderüljön, nincs-e valami furcsa nyava-
lyám, de ezt leszámítva makkegészséges vagyok.
- De ahhoz mégis túlságosan fáradt, hogy velem tarts
Európába. - Bernie nem tartotta megnyugtatónak a
helyzetet. - Hogy hívják az orvosodat?
- Miért kérded? - Liz gyanakodva pillantott a férjére.
Már megint mire készül? Még hova akarja elküldeni?
- Szeretném, ha az apám utánaérdeklődne.
- Az ég szerelmére! - Alexander bömbölt, mert éhes
volt, Liz bement a szobájába, hogy megszoptassa, Bernie
pedig kiállított egy csekket a pótmamának. Alexander
dundi volt, szőke, zöld szemű és gyönyörű, s mihelyt
megpillantotta az anyját, visongott a boldogságtól, lel-
kesen vetette rá magát az anyja mellére, és ütögette egyik
kezecskéjével szopás közben. Az etetés után Liz óvatosan
visszafektette a kisfiút az ágyába, lábujjhegyen jött ki a
244
szobájából, az ajtóban azonban ott várta a férje. Liz rá-
mosolygott, megcirógatta az arcát. - Ne aggódj, drágám!
- súgta oda Bernie-nek. - Minden rendben.
Bernie megölelte és magához szorította a feleségét. -
Azt akarom, hogy úgy legyen. - Jane a szobájában ját-
szott, a kisbaba aludt, Bernie lepillantott a feleségére, és
úgy találta, nagyon sápadt, a szeme alól soha nem tűnnek
el a karikák, emellett pedig túlságosan sovány. Bernie
szívesen elhitte volna, hogy minden rendben, de legbe-
lül, valami mardosó rémület azt súgta neki, hogy nem így
van. Sokáig tartotta a karjában a feleségét, aki azután ki-
ment a konyhába vacsorát készíteni, Bernie pedig Jane-
nel játszott. És aznap éjszaka aggódva nézte alvó felesé-
gét. Amikor négy órakor Alexander felsírt, Bernie nem
ébresztette fel Lizt, hanem maga készített a cumisüvegbe
tápszert a fiának, és meg is etette.
Alexander elfogyasztotta az üveg tartalmát, majd elé-
gedetten gőgicsélt Bernie karjában, aki tisztába tette a
fiát, majd újra lefektette. Nagy gyakorlatra tett szert az
ilyen teendőkben, és amikor másnap reggel Johanssen
doktor telefonált, ő vette fel a kagylót. Liz még aludt.
- Tessék!
- Mrs. Fine-t kérem. - A hang nem volt goromba, csak
kurta-furcsa, erre Bernie lement, hogy felébressze a fe-
leségét.
- Téged keresnek.
245
- Kicsoda? -Liz álmosan pillantott a férjére. Szombat
reggel volt, kilenc óra.
- Nem tudom. Nem mutatkozott be. - Bernie azonban
sejtette, hogy az orvos telefonál; az arcáról Liz leolvas-
hatta az aggodalmat.
- Egy férfi? Engem?
A telefonáló hang gyorsan bemutatkozott, és kérte, tíz
órakor keresse fel a rendelőjében. Dr. Johanssen volt a
hívó fél.
- Valami baj van? - kérdezte Liz, miközben a férjére
nézett.
Az orvos sokáig nem válaszolt. Lehetetlen, hogy baj
legyen. Igaz, hogy fáradt, de nem olyan vészesen. Ön-
kéntelenül Bernie-re pillantott, és szívesen bokán rúgta
volna magát.
- Nem várhat? - Bernie azonban a fejét ingatta.
- Nem, Mrs. Fine. Kérem, jöjjön el hozzám a férjével
a délelőtt folyamán. - Az orvos hangja olyan nyugodt
volt, hogy Lizt elöntötte a rémület. Letette a hallgatót, és
a férje kedvéért megpróbálta könnyed hangon ecsetelni a
helyzetet.
- Úgy viselkedik, mintha legalábbis szifiliszem lenne!
- Mit mondott, mi bajod?
- Nem mondott semmit. Csak azt mondta, hogy egy
órán belül keressük fel a rendelőjében.
- Akkor elmegyünk. - Bernie palástolni igyekezett a
246
rémületét, és felhívta Tracyt, miközben Liz felöltözött.
Tracy megígérte, hogy fél órán belül ott lesz. Éppen
kertészkedett, az öltözete ennek megfelelő, de szívesen
vigyáz egy-két órát a gyerekekre. Bár legalább annyira
aggódott, mint Bernie, egyetlen kérdést sem tett fel,
amikor megérkezett. Vidám volt, higgadt, és nógatta
őket, hogy menjenek már.
Liz és Bernie alig váltott szót, amíg a kórházhoz értek.
Könnyen megtalálták az orvos szobáját. Amikor belép-
tek, már két röntgenfelvétel függött az átvilágítón. Az
orvos mosolyogva köszöntötte őket, de valahogy erőlte-
tettnek tűnt a mosolya, és Liznek hirtelen a rémület szo-
rította össze a torkát. Legszívesebben elrohant volna,
csak ne kelljen meghallgatnia az orvost.
Bernie bemutatkozott, dr. Johanssen pedig hellyel kí-
nálta őket. Néhány másodpercig habozott, majd kertelés
nélkül hozzákezdett. A baj komoly. Lizt elöntötte a pánik.
- Amikor tegnap találkoztunk, Mrs. Fine, azt hittem,
magának enyhe lefolyású mellhártyagyulladása van. Ma
azonban beszélnünk kell. - Ültében megfordult a szék-
kel, és a tolla hegyével a röntgenfelvételen két pontra
mutatott. - Ezek itt nem tetszenek nekem. - Őszintén
beszélt.
- Mik ezek? - Liz szinte alig kapott levegőt.
- Pontosan nem tudom. Azonban vissza kell térnünk
egy másik panaszára, amit tegnap említett. A csípőfáj-
247
dalmakra.
- Mi köze annak a tüdőmhöz?
- Azt hiszem, a csontvizsgálat adhat választ a kérdésre.
Elmagyarázta nekik a vizsgálatot, amelyet már elő is
készített. Viszonylag egyszerű eljárás: a csontváz lézióiba
radioaktív izotópokat fecskendeznek.
- Maga mire gondol? - Liz úgy érezte, elhatalmasodik
rajta a rémület, zavart volt, és maga sem tudta biztosan,
hogy tudni akarja-e a választ. De meg kellett kérdeznie.
- Nem tudom. A tüdején a foltok a szervezet más
rendellenességeit jelezhetik.
Amíg a vizsgálat helyszínére nem értek, Liz szinte
gondolkodni sem tudott, csak szórakozottan beleka-
paszkodott Bernie kezébe. Bernie azonnal fel akarta hívni
az apját, csakhogy nem hagyhatta magára a feleségét.
Vele maradt akkor is, amikor beadták az injekciót. Liz
arca hamuszürke volt, és rettegést tükrözött, holott a be-
avatkozás nem volt igazán fájdalmas. Páni félelemben
ültek, és várták az eredményt.
Az eredmény pedig lesújtó volt. A vizsgálatból az de-
rült ki, hogy Liznek oszteoszarkómája, vagyis csontrákja
van, amely már a tüdőn is áttéteket hozott létre. Ez meg-
magyarázza, miért fájt a háta és a csípője az elmúlt évben,
meg azt is, miért fullad olyan gyakran. Ezeket a tüneteket
akkor a terhességgel magyarázták. Ehelyett kiderült, hogy
rákbeteg. A feltevést azonban csak a szövettani vizsgálat
248
erősíti meg, magyarázta az orvos, miközben Liz és Bernie
egymás kezét szorongatta, és az arcukon peregtek a köny-
nyek. Liz még a zöld kórházi köpenyt viselte. Bernie ma-
gához szorította, és végtelen szomorúsággal megölelte.

Tizenhetedik fejezet
- Nem érdekel! Nem és nem! - Liz csaknem hisztérikus
volt.
- Figyelj rám! - Bernie megrázta, és mind a ketten
sírtak menet közben. - Azt akarom, hogy velem gyere
New Yorkba...
Bernie igyekezett lehiggadni, egyenletesen lélegezni...
okosan kell viselkedniük... végtére is, a rákbetegség nem
jelenti törvényszerűen a halált... különben is, mit tudhat
ez az orvos? Négy további specialistához küldte őket.
Egy oszteológushoz, egy tüdőspecialistához, egy se-
bészhez és egy onkológushoz. Szövettani vizsgálatot ja-
vasolt, amelyet esetleg műtét követhet, utána besugárzást
vagy kemoterápiát, a többi szakember véleményének fi-
gyelembevételével. Elismerte, hogy nem sokat tud erről a
betegségről.
- A kemoterápia ki van zárva. Iszonyatos! Az ember-
nek kihullik a haja. Meg fogok halni... meg fogok halni! -
Liz ott zokogott Bernie karjában, aki úgy érezte, menten
megszakad a szíve. Mindkettejüknek le kell higgadniuk!
Muszáj!
249
- Nem fogsz meghalni! Szembeszállunk ezzel a nya-
valyával! Nyugodj meg, és hallgass rám! Magunkkal
visszük a gyerekeket New Yorkba, ott elmehetsz a leg-
jobb orvosokhoz.
- És mihez kezdenek velem? A kemoterápiás kezelésbe
nem megyek bele!
- Akkor legalább hallgasd meg a tanácsaikat! Senki
sem mondta, hogy kemoterápiára van szükség. A bel-
gyógyász maga sem tudja, mi lenne a legjobb. Az is lehet,
hogy ízületi gyulladásod van, amit ő rákbetegségnek diag-
nosztizált. - De jó lett volna elhinni.
Ám a tüdőgyógyász nem ezt mondta, az oszteológus
sem. És a sebész sem. Mindhárman a szövettani vizsgá-
latot javasolták. Bernie megkérte az apját, beszéljen a
kollégákkal, majd utána maga is a szövettani vizsgálatot
tanácsolta. A New York-i orvosoknak is szükségük lesz a
szövettani eredményre. Sajnos, a vizsgálat megerősítette
Johanssen gyanúját. A diagnózis: oszteoszarkóma. A
helyzet azonban még ennél is rosszabb volt. A burjánzó
sejtek és kiterjedésük alapján megállapították, hogy az
áttétel mindkét tüdőlebenyt megtámadta, így műtétnek
semmi értelme. Rövid ideig tartó és nagy dózisú besu-
gárzást javasoltak, majd kemoterápiát, amilyen gyorsan
csak lehet. Liz úgy érezte, nem tud felébredni egy nyo-
masztó álomból. Jane-nek csupán annyit mondtak, hogy
az anyja nincs valami túl jól a kisöccse születése óta, és
250
ezért kell vizsgálatokat végezni. Sejtelmük sem volt, ho-
gyan modhatnák meg az igazságot a kislánynak.
A szövettani eredmény utáni napon Bernie késő éjsza-
ka is ott maradt Liz ágya szélén, és beszélgettek. Az asz-
szony mindkét mellén ragtapasz jelezte a mintavétel he-
lyét. És nem volt választása: el kellett választani a kisfiát.
Alexander otthon bömbölt, miközben az anyja a kórház-
ban sírt a férje karjában, és megpróbálta szavakba önteni
bánatát, a bűntudatot, a fájdalmat, a rettegést.
- Úgy érzem, biztosan megmérgezném Alexet, ha to-
vább szoptatnám... hát nem borzasztó? Ha arra gondo-
lok, mit kaphatott tőlem már eddig is!
Bernie csak azt mondta a feleségének, amit mindketten
tudtak: - A rákbetegség nem fertőző.
- Honnan tudod? Honnan tudod, hogy nem az utcán
kaptam el valakitől? . .. Hogy nem valami undorító vírus
mászott belém, például amikor a kórházban szültem? -
Liz kifújta az orrát, majd a férjére pillantott. Egyikük
sem tudta megemészteni a helyzet drámaiságát. Ilyesmi
csak másokkal fordulhat elő, nem pedig velük, akiknek
egy hétéves lánya és egy csecsemő ha van.
Bernie naponta vagy ötször felhívta az apját, aki már
mindent elrendezett New Yorkban. Bernie akkor reggel
is felhívta, amikor a kórházba indult a feleségéért.
- Rögtön megvizsgálják, ahogy ideértek. -Lou hangja
komor volt, Ruth meg mellette sírdogált.
251
- Remek! - Bernie úgy tett, mit aki jó hírt hall, holott
egyszerűen félt. És tényleg ezek a legjobb orvosok?
- Igen. - Az apja nagyon halkan válaszolt. A szíve saj-
gott az egyetlen fiáért és az asszonyért, akit szeret. - Ber-
nie... ez nagyon nehéz lesz... Tegnap beszéltem Johan-
sennel. Az áttétel nagyon kiterjedt. - Gyűlölte ezt a szót,
Bernie számára azonban újdonságot jelentett. - Vannak
Liznek fájdalmai?
- Nem. Csak nagyon levert.
- Csókoltatjuk. - Liznek szüksége volt rá. Meg az
imáikra is. Amikor Bernie letette a hallgatót, észrevette,
hogy Jane a hálószoba küszöbén áll.
- Mi baja az anyunak?
- Ő... szóval csak nagyon kimerült, drágám. Ahogyan
tegnap is mondtuk. Egyszerűen csak kimerült a kisba-
bától. - Bernie a torkában hatalmas gombóccal mosoly-
gott, és átölelte a kislányt. - Minden rendben lesz.
- De senki sem megy a kórházba azért, mert fáradt.
- Néha igen. - Rámosolygott Jane-re, és megpuszilta
az orra hegyét. -Az anyu ma hazajön. -Nagyot sóhajtott.
Fel kell készítenie a kislányt. - Jövő héten pedig vala-
mennyien meglátogatjuk New Yorkban a Nagymamát és
a Nagypapát, jó?
- És az Anyu megint kórházban lesz? - Jane túl sokat
tudott. Bizonyára hallgatózott. Bernie megérezte rajta,
de képtelen volt színt vallani.
252
- Talán. De csak egy-két napra.
- Miért? - A kislánynak megremegett a szája széle, a
szeme megtelt könnyel. - De miért? Mi baja? - Sirán-
kozva nyöszörgött, mint aki legbelül érzi, milyen nagyon
beteg az anyja.
- Nagyon kell szeretnünk őt - mondta Bernie a köny-
nyeit nyelve, miközben átölelve tartotta a kislányt. Jane
könnyei a szakállára hullottak. - Nagyon, nagyon kell
szeretnünk, drágám...
- Én nagyon szeretem őt.
- Tudom. Én is. - Jane látta, hogy Bernie sír, és apró
kezével letörölte a könnyeit. Mintha pillangók szálltak
volna a szakállára.
- Csodálatos apu vagy! - Ettől Bernie ismét csak elér-
zékenyült, és sokáig tartotta átölelve a kislányt. Mind-
kettejüknek jót tett a sírás, és amikor Bernie délután ha-
zavitte a gyereket, már volt közös titkuk: bensőséges
kapcsolatuk, szeretetük és bátorságuk közös titka. Jane az
autóban egy csokor rózsaszínű rózsával várta az anyját,
aki hazaúton végig a gyerekbe kapaszkodott. Jane és
Bernie minden mulatságos dolgot elmeséltek neki, amit
Alexander aznap művelt. Mintha csak érezték volna,
hogy szeretetükkel, vicceikkel és tréfás történeteikkel kell
életben tartaniuk. Ez a kötelék minden eddiginél szoro-
sabb kapcsolatot teremtett kettejük között, egyúttal ir-
galmatlan terhet is jelentett.
253
Liz bement a kisbaba szobájába, Alexander pedig
boldogan visongott, amikor meglátta. Keze és lába úgy
járt, mint a motolla. Liz felemelte a fiát, és fájdalmasan
összerázkódott, amikor a gyerek véletlenül megrúgta a
sebét.
- Megszoptatod, Anyu? - Jane az ajtóban állt, az any-
ját figyelte, nagy kék szeme elkerekedett, és aggodalmat
tükrözött.
- Nem - rázta meg szomorúan a fejét Liz. Volt teje, de
már nem merte szoptatni a kisbabát, bármit mondtak is
neki az orvosok. - Hiszen már nagyfiú. Ugye, Alex? -
Megpróbálta visszafojtani záporozó könnyeit, magához
szorította a fiát, és hátat fordított Jane-nek, nehogy ész-
revegye, hogy sír. Jane szótlanul átment a szobájába, le-
ült, ölbe vette a babáját, és csak bámult ki az ablakon.
Bernie a vacsorát készítette a konyhában Tracyvel. Az
ajtó csukva volt. A csapból folyt a víz. Bernie a konyha-
ruhába temette az arcát, úgy zokogott. Tracy olykor
megveregette a vállát. Ő is elsírta magát, amikor Liztől
meghallotta a hírt, de úgy érezte, Bernie és a gyerekek
érdekében erősnek kell lennie.
- Hozhatok neked valami innivalót? - A férfi a fejét
rázta, Tracy pedig ismét megsimogatta a vállát. Bernie
nagyot sóhajtva pillantott barátnőjükre.
- Hogyan segíthetnénk neki? - Bernie iszonyúan te-
hetetlennek érezte magát, a könnyek meg csak folytak le
254
az arcán.
- Mindent meg kell tennünk - felelte Tracy. - És a
csoda sincs kizárva. Olykor az is megesik. - Ezt még az
onkológus is mondta, más nem lévén, amivel vigasztal-
hatta volna őket. Istenről beszélt nekik, a csodákról, a
kemoterápiáról, mire Liz újra csak azt mondta, hogy
hallani sem akar róla.
- Nem akarja a kemoterápiát. - Bernie végtelenül le
volt törve, de tudta, hogy össze kell szednie magát.
Csakhogy hatalmas volt a megrázkódtatás. Kegyetlen
csapást mért rájuk a sors.
- Csodálod? - Tracy salátakészítés közben a férfira
pillantott.
- Tulajdonképpen nem... de néha mégis segít... leg-
alábbis egy darabig. - Johanssen azt mondta, átmeneti
javulást érhetnek el vele. Akár tartósat is. Ötven évig
tartót... tíz, húsz évig tartót... ötéves, kétéves, egyéves
tünetmentességet.
- Mikor indultok New Yorkba?
- A hét második felében. Apám mindent előkészített.
Beszéltem Paul Bermannal, a főnökömmel, és meg-
mondtam, hogy nem utazhatok Európába. Megértő volt.
Tulajdonképpen mindenki nagyon rendes. - Két napja
még a munkahelyén sem járt, és azt sem tudta, mikor
megy be az áruházba legközelebb, de a beosztottjai meg-
ígérték, hogy helyette is mindent észben tartanak.
255
- Talán New Yorkban valami mást mondanak.
De nem így történt. Az ottani orvosok ugyanazt java-
solták. Kemoterápiát. Imákat, csodákat emlegettek.
Bernie nézte e kórházi ágyban fekvő feleségét, és úgy
érezte, máris zsugorodik. A szeme alatt elmélyültek a
sötét karikák, és láthatóan veszített a súlyából. Egysze-
rűen hihetetlen; mintha egy rossz szellem megátkozta
volna őket. Bernie kezébe fogta és megszorította Liz ke-
zét. Az asszonynak erősen remegett a szája széle, mind-
ketten pánikban voltak. Bernie ezúttal nem rejtegette a
könnyeit a felesége elől. Egymás kezét fogva sírtak, és az
érzéseikről beszélgettek. Nagy szükségük volt egymásra
abban a pillanatban.
- Olyan, mint egy rossz álom, ugye? - Liz hátravetette
a haját, és ekkor eszébe jutott, hogy hamarosan nem lesz
haja. Beleegyezett, hogy nyomban elkezdjék a kemote-
rápiás kezelést, mihelyt visszaérnek San Franciscóba.
Bernie kijelentette, hogy ha nem helyezik vissza New
Yorkba, felmond a Wolffnál, és másik állást keres, hogy
New Yorkban gyógykezelhessék a feleségét. Az apja
azonban azt felelte, hogy az ügy szempontjából ennek
semmi jelentősége. A San Franciscó-i orvosok éppolyan
jók, és legalább a környezet a megszokott Liz számára. Ez
pedig fontos szempont lehet. Legalább amiatt nem kell
félni Liznek és aggódnia, hogy találnak-e megfelelő lakást
vagy új házat, meg hogy melyik új iskolába írassák
256
Jane-t. És pillanatnyilag az a legjobb, ha a megszokott-
hoz ragaszkodnak: a házukhoz, a barátaikhoz, sőt még
Liz állásához is. Az asszony erről is beszélt Bernie-vel.
Úgy határozott, hogy tovább dolgozik. Az orvosok nem
ellenezték. Az első hónap iszonyú lesz, azt követően
azonban csak egy-két napig lesz rosszul, és Tracy majd
helyettesíti az óráin. Az iskola nem emelt ez ellen kifo-
gást. És mindketten úgy véliék, hogy jobb, ha nem bús-
lakodik odahaza.
- Eljössz velem Európába, ha majd jobban érzed ma-
gad? - Liz a férjére mosolygott. Olyan jó hozzá ez az em-
ber! És furcsa módon nem is érzi rosszul magát. Csak fá-
radt. És haldoklik.
- Sajnálom, hogy ezt teszem veled... hogy ezt kell vé-
gigcsinálnod miattam...
Bernie a könnyein át rámosolygott. - Most már tény-
leg a feleségem vagy. - Felnevetett. - Egészen úgy be-
szélsz, akár egy zsidó asszony.

Tizennyolcadik fejezet
- Nagyi? - A kislány hangja alig volt hallható a sötét
szobában. Ruth megfogta a kezét. Éppen fohászt mond-
tak az édesanyjáért. Bernie a kórházban töltötte az éjsza-
kát, Ruth öreg házvezetőnője, Hattie pedig ellátta a kis-
babát. - Szerinted meggyógyul az Anyu? - Könnyes
szemmel szorította meg a nagyanyja kezét. - Ugye nem
257
veszi el őt az Isten? - A zokogástól alig kapott levegőt,
Ruth lehajolt, átölelte, és saját könnyei a kislány párná-
jára hullottak. Olyan szörnyű, olyan igazságtalan... itt
van ő a hatvannégy évével, miért nem ő megy el a menye
helyett... hiszen Liz olyan szép, olyan fiatal, és úgy szereti
Bernie-t... és itt van a két gyerek, akinek óriási szüksége
lenne az anyjára... - Meg kell kérnünk a Jóistent, hogy
hagyja őt meg nekünk.
Jane rábólintott, remélte, hogy így minden megoldó-
dik, majd ismét a nagyanyjára nézett. - Elmehetek vele-
tek holnap a zsinagógába? - Tudta, hogy szombaton jár-
nak, Ruth azonban csak egy évben egyszer, Jom Kip-
purkor. De ezúttal kivételt tett.
- Nagyapával elviszünk. - És másnap hármasban
mentek a scarsdale-i zsinagógába. A kisbabát otthon
hagyták Hattie-vel, és amikor aznap este Bernie haza-
ment a kórházból, Jane ünnepélyes hangon elmesélte
neki, hol járt a nagyszüleivel. Ettől Bernie-t újra elfogta a
sírás, de ekkoriban mindentől sírhatnékja támadt, min-
den olyan kedves, szomorú és fájó volt. A karjában tar-
totta a fiát, aki annyira hasonlított Lizre, hogy Bernie alig
bírta elviselni.
Ám amikor az asszony hazakerült a kórházból, a hely-
zet nem is tűnt olyan tragikusnak. Két nap múlva haza-
engedték, és vele együtt visszatért a mókázás, a kissé re-
kedtes hang, amit Bernie annyira szeretett, és a humor.
258
Semmi sem tűnt olyan rettenetesnek, és Liz nem hagyta,
Zsidó ünnep, az engesztelés napja.
hogy a férje érzelegjen. Rettegett a kemoterápiás keze-
léstől, de elhatározta, hogy száműzi a gondolataiból,
amíg csak lehetséges.
Egy ízben New Yorkban vacsoráztak, és bérelt limu-
zinban mentek a La Grenouille-ba, de a vacsora köze-
pén Bernie észrevette, hogy a felesége teljesen kimerült.
Az anyja pedig sürgette, hogy fejezzék be hamar, és
menjenek haza. Hazafelé mindenki csendes volt, s este,
az ágyban Liz ismét elnézést kért, majd lassan, finoman
simogatni kezdte a férjét, aki kissé félve közeledett hozzá.
Szeretkezni akart vele, de félt, hogy baja esik.
- Nincs semmi baj ... az orvosok szerint szabad - sut-
togta Liz, Bernie pedig nagyon restellte, hogy olyan
erővel és szenvedéllyel teszi magáévá a feleségét, de ir-
galmatlanul ki volt rá éhezve, bele akart kapaszkodni,
vissza akarta magához húzni, mert úgy érezte, lassan tá-
volodik tőle. Az aktus végén Bernie sírt, magához szorí-
totta a feleségét, aztán gyűlölte magát azért, ahogyan
cselekedett. Bátor, erős és férfias akart lenni, ehelyett
kisfiúnak érezte magát, aki Liz keblére borul, mert olyan
nagy szüksége van rá. Ő is Lizbe akart kapaszkodni,
akárcsak Jane, hogy maradjon velük, hogy jöjjön el a
csoda. Talán a kemoterápia megteszi.
Mielőtt visszarepültek volna San Franciscóba, Ruth
259
nagyi elvitte Jane-t a Schwartz Áruházba, vett neki egy
hatalmas mackót meg egy babát, és hagyta, hogy a kis-
lány valamit Alexandernek is válasszon. Jane egy kere-
keken gördülő, zenélő bohócot nézett ki, és amikor ha-
zaértek, Alex valóban nagyon örült neki.
Utolsó együtt töltött estéjük szívélyes hangulatú volt,
kellemes és egyben megható. Liz ragaszkodott hozzá,
hogy segítsen vacsorát készíteni az anyósának, és hosszú
idő óta először úgy tűnt, jobban van: higgadt volt, csen-
des és energikusabb. Vacsora után megfogta Ruth kezét,
és a szemébe nézett:
- Mindent nagyon köszönök...
Ruth csak a fejét rázta, mert nem akart a menyével
együtt sírni, de olyan nehéz volt megállni. Hiszen egy
életen át mindig sírt, hogyne sírt volna most? Ezúttal
azonban tudta, hogy fegyelmeznie kell magát. - Ne kö-
szönj semmit, Liz. Csak tegyél meg mindent, amit kell.
- Így lesz. - Liz mintha megöregedett volna az elmúlt
hetekben; érettebbé vált. - Azt hiszem, már elviselhe-
tőbbnek tartom a gondolatot. Bernie is. Nem lesz köny-
nyű, de kitartunk. - Ruth bólintott, szólni sem bírt,
másnap pedig a férjével kivitték Bernie-éket a repülő-
térre. Bernie karján ült a fia, Liz pedig Jane kezét fogta,
és segítség nélkül szállt fel a gépre. A Fine nagyszülők a
könnyeiket nyelték. Amikor azonban a repülőgép fel-
szállt, Ruth zokogva borult a férje vállára. Nem akarta
260
elhinni, milyen bátran viselkednek a fiáék, miként azt
sem, hogy szeretteire ilyen iszonyú sors vár. Hirtelen
nem Rosengarden unokájáról volt szó, nem is Mr. Fish-
bein apjáról, hanem a menyéről, Alexről, Jane-ről és
Bernie-ről. Olyan gyalázatos és igazságtalan, és olyan
kegyetlen, hogy miközben a férje vállán sírt, úgy érezte, a
szíve szakad meg.
- Gyere, Ruth. Induljunk haza, drágám. - Lou gyen-
géden kézen fogta, visszamentek az autójukhoz, s Ruth
ekkor hirtelen megállt, a férjére nézett, mert eszébe ju-
tott, hogy egy napon ők is elmennek.
- Szeretlek... nagyon szeretlek... - Újra sírva fakadt,
Lou pedig megsimogatta az arcát, majd kinyitotta a kocsi
ajtaját. Mindannyian keserves napokat éltek át, és Lou is
rettenetesen szánta Lizt és Bernie-t.
San Franciscóban Tracy várta őket a repülőtéren, ki-
vitte eléjük a kocsijukat, és velük együtt ment vissza a
városba. Útközben nevetgélt, csevegett, és meg-meg-
ölelte a kisbabát.
- De jó, hogy újra itt vagytok! - Szélesen mosolygott a
barátaira, de nyomban észrevette Liz gyenge állapotát.
Az asszonynak másnap kellett bevonulnia a kórházba az
első kezelésre.
Este, miután Tracy hazament, ők meg lefeküdtek, Liz
oldalra fordult, a könyökére támaszkodott, Bernie-re
nézett, és azt mondta: - Bárcsak újra egészséges lehetnék!
261
- Olyan hangon mondta, mint egy kamaszlány, aki sze-
retne megszabadulni a pattanásaitól.
- Én is azt kívánom - felelte Bernie és rámosolygott. -
És egy napon így is lesz! - Mindketten nagyon bíztak a
kemoterápiás kezelésben. - És ha ez nem válik be, akkor
még mindig itt van a hittel gyógyítás.
- Csak ne csúfolódj! - mondta komolyan Liz. - Az is-
kolában az egyik kollégám ennek a szószólója, és bizo-
nyos esetekben valóban hatásos. - A hangja elhalkult,
eltöprengett a dolgon.
- Először inkább próbálkozzunk a hagyományos eljá-
rásokkal. - Végtére is, Bernie zsidó, ráadásul egy orvos fia.
- Tényleg olyan szörnyű lesz? - Liz arca rémületet
tükrözött, és Bernie-nek eszébe jutott, mennyire félt a
felesége és milyen kínokat állt ki Alexander születésekor,
a mostani helyzet azonban egészen más. Ez örökké így
lesz.
- Aligha lesz szüreti mulatság. - Nem akart hazudni a
feleségének. -De azt mondják, nyugtatót is kapsz, váliu-
mot vagy ilyesmit. És ott leszek veled. - Liz a férjéhez
hajolt, és megcsókolta az arcát.
- Tudod, hogy te vagy a csodálatos férjek egyik utolsó
példánya?
- Valóban? - Bernie oldalra fordult, és benyúlt a fele-
sége ágykabátja alá. Liz újabban mindig fázott, és a férje
zoknijait hordta az ágyban. Bernie ezúttal nagyon gyen-
262
géden szeretkezett vele; érezte, hogy ereje és szerelme
átáramlik az asszonyba. Szerette volna, ha megfogan, Liz
pedig az aktus után álmosan mosolygott rá. - Bárcsak
újra teherbe esnék...
- Majd eljön annak is az ideje. - De ez túl nagy kívánság
lett volna. A felesége életéért cserébe Bernie szívesen le-
mondott volna a második gyerekről, és ennek fényében
Alexandert mindennél drágábbnak tartották. Másnap
reggel, mielőtt elindult a kórházba, Liz sokáig a karjában
tartotta a fiát, maga készítette el Jane reggelijét, és ked-
venc ételét csomagolta be neki ebédre. Tulajdonképpen
kegyetlenség, hogy ennyire törődik velük. Ha bármi baj
éri, csak annál jobban fog hiányozni nekik.
Bernie autóval vitte be a kórházba, ahol a megérkezé-
sük után Lizt tolószékbe ültették. Egy tanulónővér vitte
fel az emeletre, Bernie mindvégig velük maradt, fogta a
felesége kezét, dr. Johanssen pedig már várta őket. Liz
felvette a kórházi hálóinget. Odakinn sütött a nap, cso-
daszép novemberi délelőtt volt. Liz a férjéhez fordult:
- Bárcsak ne kellene ezt végigcsinálnom!
- Tudom, drágám. - Mintha a villamosszékbe segí-
tette volna bele feleségét. Liz lefeküdt, Bernie fogta a
kezét, és ekkor megjelent egy nővér, azbeszthez hasonlító
kesztyűben. Olyan erős anyagot használtak a kezeléshez,
hogy megégette volna a nővér kezét, és ezt fogják beadni
az asszonynak, akit annyira szeret. Bernie úgy érezte, ez
263
már-már elviselhetetlen, de Liznek először intravénásan
nyugtatót adtak be, így félig már aludt, amikor kezdetét
vette a kezelés. Dr. Johanssen mindvégig jelen volt.
Utána Liz békésen aludt, éjfél körül azonban hányni
kezdett, és iszonyúan rosszul volt. A következő öt nap-
ban pedig lidércnyomásnak tűnt az élet.
Hasonlóképpen telt el a hónap egy része, és abban az
évben a hálaadás napja semmiképpen sem volt ünnep a
számukra. Liz csak karácsony körül kezdte ismét em-
bernek érezni magát, addigra azonban kihullott a haja, és
gyufaszálnyira fogyott. De legalább újra otthon lehetett,
és csak háromhetenként kellett szembenéznie a lidérc-
nyomással, és az onkológus azt ígérte, hogy a kezelés után
csupán egy-két napig lesz rosszul. A karácsonyi szünet
után visszamehet tanítani. Mióta az anyja otthon volt,
Jane-t mintha kicserélték volna, Alexander pedig már
mászott.
Az utolsó két hónap valamennyiüket nagyon megvi-
selte. A tanárnő azt mondta, Jane gyakran sír az iskolá-
ban, Bernie pedig türelmetlenül kiabált mindenkivel az
áruházban, emellett állandóan zaklatott volt. Pótmamá-
kat fogadott fel Alexander mellé, de még ez a megoldás
sem volt jó. Az egyik elveszett a gyerekkel, a másik soha
nem jelentkezett, így azután magával kellett vinnie a kis-
fiút egy megbeszélésre, főzni egyikük sem tudott, vagyis
Alexander kivételével senki sem evett. Karácsony köze-
264
ledtével azonban, mire Liz jobban lett, az élet is kezdett
visszaállni a rendes kerékvágásba.
- A szüleim el akarnak jönni látogatóba. - Bernie a
feleségére pillantott egyik este, amikor már ágyban vol-
tak. Liz, aki kendőt viselt, hogy kopaszságát leplezze,
felsóhajtott, majd rámosolygott a férjére. - Végig tudod
csinálni, drágám? - Az asszonytól óriási erőfeszítést kö-
vetelt a látogatás, de találkozni akart az apósáékkal, és
tudta, milyen sokat jelentene Jane-nek, s bár soha be nem
vallaná, még Bernie-nek is. Liz visszaemlékezett rá, hogy
egy évvel azelőtt Bernie szülei elvitték Jane-t Disney-
landbe, és így kettesben ünnepelhették a házassági év-
fordulójukat. Akkoriban ő állapotos volt... és minden az
élet, nem pedig a halál felé mutatott.
Ennyit hangosan is kimondott, mire Bernie haragosan
tekintett rá. - Most is minden az élet felé mutat!
- Nem éppen.
- A fenébe is! - Tehetetlen dühét a feleségére zúdítot-
ta, mert nem tudta magát fegyelmezni. - Minek a kemo-
terápia, hogyha máris feladod! Az ördögbe is, nem hit-
tem volna, hogy vesztes típus vagy! - Bernie szemét el-
futotta a könny, felkelt az ágyból, kiment a fürdőszobába,
és bevágta maga mögött az ajtót. Amikor húsz perc eltel-
tével kijött, a felesége némán feküdt az ágyban, és őt vár-
ta. Bűnbánó tekintettel ült le mellé az ágy szélére, és
megfogta a kezét. - Bocsáss meg! Nagyon hülye voltam!
265
- Dehogy! Szeretlek. Tudom, hogy neked sem köny-
nyű. - Liz önkéntelenül megérintette a fejét borító ken-
dőt. Gyűlölte, hogy olyan csúnya, a feje labdakerekségű
és dudoros. Mintha egy tudományos-fantasztikus film
szereplője lenne. - Mindenkinek nagyon nehéz. Ha meg
kell halnom, ütne el inkább egy teherautó, vagy fullad-
nék meg a fürdőkádban. - Liz mosolyogni próbált, de
egyikük sem tartotta viccesnek, amit mondott, hirtelen el
is futotta szemét a könny. - Gyűlölöm, hogy kopasz
vagyok! - Ennél jobban már csak azt a tudatot gyűlölte,
hogy haldoklik.
Bernie a kendő felé nyúlt, az asszony kitért a mozdulat
elől. - Haj nélkül is ugyanúgy szeretlek. - Most már
Bernie-nek is könnyes volt a szeme.
- Ne!
- Egyetlen porcikád sincs, amit ne szeretnék, vagy
amelyik csúnya volna. - Bernie ezt a fiuk születése óta
tudta. Az anyja tévedett. A szülés nem rázta meg, és nem
is tartotta gusztustalannak. Inkább meghatónak, és az-
óta, ha lehet, még jobban szerette a feleségét. -Nem nagy
ügy az egész. Istenem, hát kopasz vagy! Egy nap én is az
leszek. A szakállal próbálom ellensúlyozni a jövőt. - Vé-
gigsimította arcszőrzetét, Liz pedig elmosolyodott.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek... és ez is az élet felé mutat. - Egy-
másra mosolyogtak. Mindketten jobban érezték magu-
266
kat. Óráról órára meg kellett harcolniuk azért, hogy a fe-
jüket a víz szintje felett tartsák. - Mit mondjak a szüle-
imnek?
- Mondd, hogy szívesen látjuk őket. A Huntington-
ban megszállhatnak.
- Anyám azt mondja, talán megint elvihetnék ma-
gukkal Jane-t. Mit szólsz hozzá?
- Szerintem nem fog akarni elmenni. Kérd meg anyá-
dékat, hogy ne vegyék rossz néven. - Jane nagyon ra-
gaszkodott Lizhez, és az utóbbi időben már akkor is el-
sírta magát, ha az anyja kiment a szobából.
- Anyám meg fogja érteni. - Ruth, aki egész életében
irdatlan bűntudatot ébresztett benne, mintha hirtelen
szentté vált volna. Bernie hetente többször is beszélt vele
telefonon, és Ruthban olyan fokú volt az együttérzés,
hogy a fia egészen megdöbbent. Ahelyett, hogy őt gyö-
törte volna, vigaszt nyújtott neki.
És akkor is így viselkedett, amikor karácsony előtt be-
futottak. Tengernyi ajándékot hoztak mind a két gye-
reknek, és Ruth könnyekig meghatotta Lizt, mert az
egyetlen dolgot vásárolta meg neki, amire vágyott. Tu-
lajdonképpen nem is egyet, hanem fél tucatot hozott be-
lőle. Becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját, és két
hatalmas kalapdobozzal elindult Liz felé.
- Hát ez mi? - Liz éppen lepihent, és mint mindig,
ezúttal is néhány könnycsepp folyt le a párnára, de gyor-
267
san megtörölte a szemét, felült, Ruth pedig nyugtalanul
nézett rá, félve, hátha megbántja.
- Ajándék. Neked.
- Kalap?
Ruth megrázta a fejét. - Nem. Valami más. Remélem,
nem haragszol meg érte. - A szép aranyszínű fürtökhöz
hasonlót próbált keresni, de nem volt könnyű dolga.
Amikor levette a doboztetőket, Liz rengeteg parókát
pillantott meg: más-más hosszúságúakat és fazonokat, de
a színűk egyforma, az a jól ismert szín. Egyszerre sírt és
nevetett, és Ruth tétován pillantott rá. - Nem haragszol?
- Hogyan haragudnék? - Ölelésre tárta a karját az
anyósa felé, majd kivette a dobozokból a parókákat.
Egészen rövid, fiús fazontól a hosszúra növesztett ap-
ródfrizuráig számtalan variációt rejtettek a dobozok.
Nagyon jó minőségűek voltak, és Liz rettenetesen meg-
hatódott. - Én is vettem volna már, de röstelltem be-
menni az üzletbe.
- Azt gondoltam, talán... talán így vidámabb. - Vidá-
mabb? Mitől vidám dolog, ha az embernek a kemoterá-
piától kihullik a haja? Ruth azonban megpróbált segíteni
a helyzeten.
Liz a tükörhöz ment, levette a kendőt a fejéről, Ruth
pedig diszkréten elkapta a tekintetét. Olyan szép fiatal
nő, ez nem igazságos! Már semmi sem az. Akkor azonban
felnézett, amikor Liz az egyik szőke parókát próbálta, és
268
nézegette magát a tükörben. Az apródfrizurásat vette fel
elsőként, és tökéletesen illett neki.
- Remekül áll! - Ruth nevetve csapta össze a kezét. -
Tetszik?
Liz bólintott, majd alaposan szemügyre vette a tükör-
képét. Újra egész rendesen fest... sőt talán jól is. Majd-
hogynem csinos. Pompásan érezte magát - újra nő lett!
Felnevetett, hirtelen megint egészségesnek, fiatalnak
érezte magát, Ruth pedig odanyújtott neki egy másik
parókát. - Tudod, az én nagyanyám is kopasz volt. Az
ortodox zsidó nők mind kopaszok. Leborotválták a ha-
jukat. Egyszóval jó zsidó feleség lett belőled. - Gyengé-
den megérintette Liz karját. - Azt akarom, hogy tudd...
hogy nagyon szeretünk. - Ha a szeretet gyógyítani tudott
volna, bekövetkezik a várva várt átmeneti javulás, amire
Liznek oly nagy szüksége volt. Ruth egészen elképedt,
mennyire lefogyott a menye, milyen vékony lett az arca,
milyen beesett a szeme, és mégis egyre hajtogatta, kará-
csony után visszamegy tanítani.
Liz az összes parókát felpróbálta, végül pedig úgy
döntöttek, hogy elsőként az apródfrizurával próbálkozik.
Fel is vette, aztán átöltözött. Kicsit elegánsabb ruha illett
a frizurához. Fesztelen arccal lépett be a nappaliba, Ber-
nie csak kis idő múlva kapott észbe, és ámulva pillantott a
feleségére.
- Hát ezt meg honnan vetted? - Mosolygott. Tetszett
269
neki.
- Ruth nagyi hozta. Hogy tetszik? - kérdezte halkan.
- Csuda csinos vagy! - És Bernie így is gondolta.
- Csak várj, míg a többit meglátod! - Ettől az aján-
déktól lényegesen jobb kedvre derült, és Bernie hálás
volt az anyjának, különösen azután, hogy Jane beszök-
décselt a szobába, majd eltátotta a száját.
- Kinőtt a hajad? - Lelkesen összecsapta a kezét, Liz
mosolygott, és az anyósára nézett.
- Nem éppen, kedvesem. A Nagyi hozott nekem új
hajat New Yorkból. - Nevetett, mire Jane is kuncogni
kezdett.
- Tényleg? Megnézhetem? - Liz bólintott, majd a
hálószobában megmutatta neki a dobozokat, és Jane is
felpróbált kettőt-hármat a parókák közül. Mulatságosan
festett bennük, és mulattak is rajta az anyjával. Mintha
tényleg olyan vicces lett volna.
Aznap este vendéglőben vacsoráztak, és mintegy isteni
ajándékképpen, Liz az ünnepek alatt jobban érezte ma-
gát. Még két ízben ettek vendéglőben, sőt arra is volt
ereje, hogy Jane-nel és Bernie-vel bemenjen a városba, és
megnézze, milyen a karácsonyfa a Wolff Áruházban.
Ruth látszólag ellenezte a kirándulást, de Liz a lelke mé-
lyén érezte, hogy nem neheztel. A hanukkát is megülték,
és pénteken vacsora előtt gyertyát gyújtottak. És apósa
ünnepélyes hangja, amint az imát mondta, valamennyi-
270
üknek a szívéből szólt. Liz lehunyt szemmel fohászko-
dott az ő istenükhöz, meg a magáéhoz is, hogy könyö-
rüljön meg rajta.

Tizenkilencedik fejezet
A második házassági évfordulójuk egészen másmilyen
volt, mint az első. Tracy meghívta Jane-t és Alexandert,
Bernie szülei pedig külön vacsoráztak. Liz és Bernie
végre kettesben maradt, és csendes estét töltöttek együtt.
Bernie el akarta vinni vacsorázni, Liz azonban bevallotta,
hogy túlságosan gyenge. Bernie vacsora helyett kinyitott
egy üveg pezsgőt, amiből a felesége csupán egyet kor-
tyolt, miközben a kandallónál ülve beszélgettek.
Mintha csak néma fogadalmat tettek volna, hogy nem
beszélnek a betegségről. Ezen az estén Liz sem akart rá
gondolni, sem az egy hét múlva folytatódó kemoterápiá-
ra. Épp elég nehéz volt szótlanul végigcsinálni. Liz sze-
retett volna olyan lenni, mint mások, akik panaszkodnak
a munkahelyükre, nevetnek a gyerekeik dolgain, vacso-
rára látják vendégül a barátaikat, és aggodalmaskodnak,
vajon a tisztítóban tönkremegy-e a ruhájuk cipzárja.
Hétköznapi gondokra vágyott. Némán fogták egymás
kezét, a tüzet nézték, és tapintatosan manővereztek a ta-
bunak számító témák között. Már szinte az is fájt, hogy
szóba került két évvel korábbi nászútjuk, holott Bernie
egy ízben megemlítette, milyen aranyos volt Jane a ten-
271
gerparton. Akkor még csak ötéves volt, most meg majd-
nem nyolc. Liz pedig azzal lepte meg a férjét, hogy újfent
szóba hozta Chandler Scottot.
- Ugye nem felejted el, mit ígértél?
- Mit ígértem? - Bernie pezsgőt töltött Liz poharába,
holott tudta, a felesége nem fogja meginni.
- Nem akarom, hogy az a senkiházi találkozzon
Jane-nel. Megígéred?
- Már megígértem, vagy nem?
- De komolyan. - Liz aggódó arcot vágott, a férje
megcsókolta, és gyengéd ujjakkal elsimította gondba
ráncolódott homlokát.
- Én komolyan gondoltam. - Mostanában gyakran
gondolt rá, hogy hivatalosan is örökbe fogadja Jane-t, de
tartott tőle, hogy Liz nem tudja végigcsinálni a szükséges
jogi procedúrát. Úgy döntött, elhalasztja, amíg Liz job-
ban nem lesz.
Aznap este nem szeretkeztek. Liz elaludt a kandalló
mellett a férje karjában, Bernie pedig roppant gyengéden
vitte oda az ágyához, alvó feleségét nézte, és az előttük
álló hónapokra gondolva majdnem meghasadt a szíve.
Valamennyien az átmeneti javulásért imádkoztak.
Január ötödikén a szülei visszarepültek New Yorkba.
Ruth felajánlotta, hogy marad, de Liz azt mondta, visz-
szamegy tanítani, és ha csak heti három nap dolgozik is,
sok elfoglaltsága lesz. Karácsony után újabb kemoterá-
272
piás kezelésen vett részt, és ezúttal jól bírta. Ez mind-
annyiukat megkönnyebbüléssel töltötte el, Liz pedig már
alig várta, hogy dolgozhasson.
- Gondolod, hogy jót fog tenni neki? - kérdezte Ber-
nie-től az anyja, aki az indulásuk előtti nap felkereste fiát
a munkahelyén.
- Így akarja. -Maga Bernie sem lelkesedett az ötletért,
de Tracy úgy vélte, jót fog tenni Liznek, és talán igaza
van. Ártani nem árthat, és ha túlságosan kifárasztja, ak-
kor majd felmondja az állást. Liz azonban nagyon biza-
kodott.
- Mit mond az orvos?
- Azt, hogy nem árthat neki.
- Többet kellene pihennie. - Bernie bólintott, hiszen
maga is ezt mondta Liznek, aki erre dühösen nézett rá,
mert tudta, kevés ideje van hátra. Mindent el akart vé-
gezni, nem pedig átaludni a hátralevő időt.
- Hagynunk kell, hogy csinálja, ami jólesik, Mama.
Megígértem neki. - Liz akkoriban számtalan ígéretet
csikart ki Bernie-ből. Bernie szótlanul kísérte le az anyját
az áruház földszintjére. Nem tudták, mit mondjanak
egymásnak, mindketten féltek kimondani azt, ami nyil-
vánvaló volt. Olyan rettenetes volt, olyan fájdalmas!
- Nem is tudom, mit mondjak, drágám. - Ruth köny-
nyes szemmel pillantott egyetlen fiára, amint ott álltak a
Wolff Áruház bejáratánál, körülöttük pedig hömpölygött
273
a tömeg.
- Tudom, Mama... tudom. - Az ő szeme is könnyes
volt, az anyja csak bólintott, és már meg is eredtek a
könnyei. Néhányan rájuk pillantottak, találgatták, vajon
minő dráma szemtanúi lehetnek, aztán siettek tovább a
dolguk után. Ruth felnézett a fiára.
- Annyira sajnálom...
Bernie csak bólintott, képtelen volt válaszolni, megsi-
mogatta az anyja karját, majd szótlanul, leszegett fejjel
visszament az emeletre. Egyik napról a másikra az élete
nyomasztó álommá vált, amelyből bármit tett is, nem
volt menekvés.
Aznap este, ha lehet, csak még rosszabb volt minden.
Bernie szülei másnap készültek haza, és Liz ragaszkodott
hozzá, hogy búcsúvacsorát főzzön nekik. A vacsora ki-
válóan sikerült, és rettenetes volt nézni, mekkora erőfe-
szítést követel tőle mindaz, amit korábban természetes
könnyedséggel csinált. Még a lélegzetvétel is erőfeszíté-
sébe került.
Bernie a szállodában csókkal búcsúzott az anyjától.
Másnap reggel egyedül mennek a repülőtérre. Amikor az
apjához fordult, hogy kezet rázzon vele, a tekintetük ta-
lálkozott, és Bernie hirtelen nem bírta tovább. Emléke-
zett rá, hogy kisfiúként mennyire szerette ezt az embert,
ahogy elnézte fehér orvosi köpenyében, vagy amikor
New Englandbe mentek nyaranta horgászni. Az emlékek
274
hirtelen felelevenedtek, ő pedig újra ötévesnek érezte
magát, s az apja is, mintha megérezte volna, mi játszódik
le a belsejében. Átkarolta a fiát, mire Bernie-ből kitört a
zokogás, Ruth pedig elfordult, mert nézni sem bírta.
Az apja lassan kivezette a szállodából, és sokáig, na-
gyon sokáig álltak odakint, az apja meg hagyta, hogy sír-
jon.
- Nem baj, fiam, sírj csak... - És amikor ezt mondta,
az ő könnyei is peregni kezdtek, végig az arcán, rá a fia
vállára.
Nem tehettek érte semmit. Végül mindketten meg-
csókolták búcsúzóul, Bernie pedig mindent megköszönt.
Amikor hazaért, Liz már ágyban volt, de várt rá. Az
egyik parókát viselte, amit az anyósa hozott neki. Akko-
riban már rendszeresen viselte a póthajakat, Bernie meg
olykor tréfálkozott is, titokban azonban sajnálta, hogy
nem neki jutott eszébe, hogy megvegye őket. Liz nagyon
szerette a parókákat. Természetesen nem pótolták a ha-
ját, de némiképp felébresztették a hiúságát, emellett ál-
landó beszédtémát jelentettek Jane-nek és neki. - Nem,
Anyu, a másikat vedd fel, azt a hosszút... Ez egészen jó. -
Jane olykor nevetett is. - Milyen furcsa vagy göndör
hajjal! - De legalább nem volt rémisztő.
- Jól vannak a szüleid, drágám? - kérdezte Liz Bernie-
től, amikor hazaért. - Sokáig tartott, míg visszaértél.
- Ittunk egyet. - Bernie mosolygott, és bűnbánó képet
275
vágott, hogy szómorúságát leplezze. - Tudod, milyen az
anyám, nem akarja elengedni a kicsi fiát. -Megpaskolta a
felesége kezét, pizsamába bújt, és néhány perc múlva
melléje bújt az ágyba. Addigra Liz már elaludt, és Bernie
a ziháló lélegzését hallgatta. Három hónapja tudják, hogy
a feleségének rákja van, az asszony hősiesen harcolt, az
orvos pedig úgy vélte, használ a kemoterápia. Mindazon-
által Bernie észrevette, hogy a felesége állapota romlik.
A szem egyre nagyobb és egyre beesettebb volt, a vonásai
élesedtek, szüntelenül fogyott, és felesleges lett volna ta-
gadni, hogy nehezére esett a légzés. Bernie azonban
vissza akarta tartani, amíg csak lehet, mindennel meg
akart próbálkozni, bármily nehezére esett is az asszony-
nak. Egyre azt hajtogatta, hogy fel kell vennie a harcot...
nem akarta, hogy Liz itthagyja.
Azon az éjszakán Bernie nyugtalanul aludt, azt ál-
modta, hogy Liz utazni készül, ő pedig nem akarja elen-
gedni.
A tanítás valamelyest életet lehelt Lizbe. Nagyon sze-
rette a "gyerekeit". Ebben a tanévben csak olvasást taní-
tott nekik, Tracy számtant, egy másik helyettesítő tanár
pedig a többi tárgyat. Az iskola vezetése készséggel bele-
egyezett, hogy Liz csökkentett óraszámban tanítson.
A munkatársai nagyon kedvelték, és egészen elképedtek,
amikor őszintén és halkan közölte velük a tényállást.
A dolognak hamar híre ment az iskolában, de csak sut-
276
togva beszéltek róla. Liz nem akarta, hogy Jane megtud-
ja, és azért fohászkodott, nehogy a gyerekek megtudják
valamelyik tanártól. A kollégái előtt nem volt titok, de
Liz nem akarta, hogy a gyerekek tudomására jusson.
Biztosra vette, hogy a következő tanév nélküle kezdődik
majd. A lépcsőjárás túlságosan nehezére esett, arra
azonban elszánta magát, hogy ezt az évet befejezi, bármi
történjék is, és ezt meg is ígérte az igazgatónak. Márci-
usban mégis híre ment a betegségének, és az egyik tanít-
ványa szomorúan nézett rá, a szeme könnyes volt, a ru-
hája rendezetlen.
- Mi a baj, Nancy? - A kislánynak négy fiútestvére
volt, és szeretett verekedni. Liz különösen barátságosan
mosolygott rá, és megigazgatta a blúzát. Egy évvel volt
fiatalabb Jane-nél, aki harmadik elemibe járt. - Vere-
kedtél valakivel?
A kislány bólintott, és Lizre nézett. - Orrba vágtam
Billy Hitchcockot.
Liz elnevette magát. A gyerekek között mindennap
megmerítkezett az életben. - És miért tetted?
A kislány tétovázott, majd pöffeszkedő arcot vágott,
készen arra, hogy szembeszálljon az egész világgal. - Azt
mondta, hogy Liz néni haldoklik... én meg azt mond-
tam, hogy ő egy nagy, kövér, hazug disznó! - Megint
sírni kezdett, öklével törölte meg a szemét, ettől a köny-
nyek összekeveredtek a szutyokkal, és csíkot rajzoltak az
277
arcára. Nancy könyörgően nézett Lizre, és várta a cáfo-
latot. - Nem igaz, ugye, Mrs. Fine?
- Gyere csak, beszéljük meg a dolgot. - Liz maga
mellé húzott még egy széket az üres osztályteremben.
Ebédidő volt, és Liz éppen dolgozatokat javított. Leül-
tette a kislányt, és megfogta a kezét. Szerette volna, ha
erre sokkal később kerül sor. - Valamennyien meghalunk
egyszer. Ezt, ugye, tudod? - A gyerekkéz szorosan mar-
kolta az övét, mintha így biztos lehetett volna benne,
hogy a tanító néni nem hagyja el. Nancy volt az első, aki
Alexander születésekor ajándékot készített neki. Egy
apró sálat kötött a kisfiúnak.
Nancy bólintott, és újra sírva fakadt. - A kutyánk is
meghalt tavaly, de ő olyan öreg volt. A papám azt mond-
ta, hogy emberként már száztizenkilenc éves lett volna.
De Liz néni nem olyan öreg. - Aggódó képet vágott. -
Ugye nem?
Liz nevetett. - Nem, annyira még nem vagyok öreg.
Harmincéves vagyok... de néha, tudod, néha másként
történnek a dolgok. Mindannyian a Jóisten színe elé ke-
rülünk, de valamennyien más időpontban... van, aki
csecsemő korában. És amikor sok-sok év múlva már öreg
leszel, és te is odakerülsz a Jóisten színe elé, akkor én
majd várlak ott. - Liz fulladozni kezdett, és megpróbálta
visszanyelni a könnyeit. Nem akart sírni, de olyan nehéz
volt megállni. Nem akart senkire várni odafent, itt akart
278
maradni velük, Bernie-vel, Jane-nel és Alexanderrel.
És Nancy mindent megértett. Egyre erősebben zoko-
gott, Liz nyaka köré fonta a karját, és magához szorította.
- Nem akarom, hogy elmenjél tőlünk... nem akarom! -
Az anyja iszákos volt, az apja pedig sokat utazott. Óvodás
kora óta imádta Lizt, és most el fogja veszíteni. Ez nem
igazságos. Már semmi sem az. Liz megkínálta süte-
ménnyel, és megpróbálta elmagyarázni neki, mi a kemo-
terápia, meg hogy az állítólag segít rajta.
- Lehet, hogy segít, Nancy. És akkor sokáig fogok még
élni. Vannak, akik hosszú évekig húzzák. - Meg vannak,
akik nem, gondolta. Ugyanazt észlelte, amit Bernie, és
már gyűlölt tükörbe nézni. - Az idén még az egész tan-
évet végigdolgozom, és az hosszú idő. Kérlek, ne aggódj!
Megígéred? - A kis Nancy Farrell bólintott, majd kiment,
hogy átgondolja, amit Liztől hallott, a keze tele volt cso-
koládés-mogyorós süteménnyel.
Aznap délután, amikor hazafelé autózott, Liz teljesen
kimerültnek érezte magát, Jane némán bámult ki az ab-
lakon. Úgy viselkedett, mint aki haragszik az anyjára, és
mielőtt a házhoz értek, hirtelen Liz felé fordította a fejét,
a tekintetéből csak úgy sütött a szemrehányás.
- Ugye, anyu, meg fogsz halni?
Liz elképedt a váratlan és indulatos kérdéstől, de
nyomban tudta, kitől származik az információ. Nancy
Farrelltől. - Egyszer mindenki meghal, drágám. - De
279
Jane-t nem lehetett olyan könnyen leszerelni, mint
Nancyt. Kettejük között nagyobb tét forgott kockán.
- Az az izé, az a kemomicsoda, az nem használ? - Úgy
ejtette ki a száján, mintha valami ocsmányság lenne.
- De, egy kicsit segít. - De nem eleget. Ezt valameny-
nyien tudták. És olyan nagyon rosszul volt tőle. Olykor
Liz azt hitte, a kezelés csak sietteti a véget.
- Nem igaz! - A gyerek szeme azt mondta, hogy az
anyja nem akarja eléggé, hogy meggyógyuljon.
Liz sóhajtva állította le az autót a ház előtt. Ugyanazt a
rozzant Ford kocsit használta, mint házassága előtt, és az
utcán parkolt vele. A garázsban Bernie BMW-jét tartot-
ták.
- Kicsim, ez mindannyiunknak nagyon nehéz. És
hidd el, mindent megteszek, hogy jobban legyek.
- Akkor miért nem vagy jobban? - A kislány hatalmas
kék szeme megtelt könnyel, és hirtelen odarogyott az
anyja melletti ülésre. - Miért nem vagy jobban?... Mi-
ért? - Azután rémült tekintetet vetett az anyjára. -Nancy
Farrell azt mondja, haldokolsz...
- Tudom, drágám, tudom. - Az ő arcán is csurogtak a
könnyek, és magához szorította a kislányt. Jane hallotta
az anyja zihálását. - Nem tudom, mit is mondjak neked.
Egyszer mindenkinek meg kell halnia, és talán sokáig fo-
gok még élni én is. De meg is halhatok, ez bárkivel meg-
történhet. Valaki például most bombát dobhat ránk, mi-
280
közben itt ülünk.
Jane az anyjára nézett, és szaggatottan zokogott. - Az
jobb lenne... veled akarok meghalni...
Liz olyan erővel szorította magához, hogy már szinte
fájt. - Ugyan, dehogy!... Ne mondj ilyeneket!... Még
sok-sok év áll előtted... - Liz maga is csak harmincéves
volt.
- Miért történik ez velünk? - Jane megismételte a
kérdést, amelyet valamennyien feltettek már maguknak,
válasz azonban nem létezett.
- Nem tudom... - Liz hangja suttogássá halkult, és
csak ültek kettesben az autóban, egymást szorosan át-
ölelték, és a választ várták.

Huszadik fejezet
Áprilisban Bernie-nek el kellett döntenie, elutazik-e
Európába vagy sem. Azt remélte, magával viheti Lizt, de
nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony nem tarthat vele.
Sehová sem ment: egyszerűen nem volt hozzá ereje.
A legnagyobb kirándulást az jelentette, ha Sausalitóban
Tracyt meglátogatták. Liz még mindig tanított, de már
csak egy héten két napot.
Bernie felhívta Paul Bermant, hogy közölje vele a hírt.
- Nézd, Paul, nem szívesen hagylak cserben, de most
nem utazhatok el.
- Teljesen megértelek. - Berman mélységesen együtt
281
érzett vele. Kimondhatatlan tragédiának tartotta a hely-
zetet, és valahányszor Bernie-vel beszélt, fizikai fájdal-
mat érzett. - Majd elküldünk valaki mást. - Bernie ez-
úttal másodszor tért ki az európai utazás elől, ám felettesei
megértően viselkedtek. És a tragikus helyzet ellenére ki-
váló munkát végzett a San Franciscó-i áruházban, amit
Paul Berman hálásan nyugtázott. - Nem tudom, hogyan
győzöd, Bernard. Ha rendkívüli szabadságra van szük-
séged, csak szólj!
- Rendben. Talán néhány hónap múlva, de most biz-
tosan nem. - Liz utolsó időszakában nem akart dolgozni,
ha ugyan olyan közeli a vég, bár ezt olykor azért nehéz
előre látni. Liz időnként néhány napig jobban volt, vagy
látványosan jókedvűbb lett, majd hirtelen újra rosszab-
bodott az állapota, és amikor ettől Bernie-t elöntötte a
jeges rémület, Liz azzal bolondította meg, hogy csaknem
egészségesként viselkedett. A kínkeserves az volt a do-
logban, hogy Bernie egyszerűen nem tudta, vajon hat-e a
kemoterápiás kezelés, az átmeneti javulás útjára lépett-e
Liz és még sokáig fog élni, vagy csupán néhány hét, ne-
tán hónap van hátra az életéből. És erre az orvos sem tu-
dott választ adni.
- Hogyan érzed magad odaát? Ilyen körülmények kö-
zött nem akarlak erőszakkal ott tartani, Bernard. - Ber-
man úgy érezte, tekintetbe kell vennie a körülményeket,
Bernie-t pedig évek óta amúgy is fiaként szerette. Nincs
282
joga, hogy Kaliforniában tartsa őket, ha a felesége be-
tegsége végzetes. Bernie válasza azonban meglepte.
Kezdettől nyíltan beszélt vele, és azt is megmondta neki,
hogy Liz rákos. Mindenkit megrázott a hír. Elképzelhe-
tetlennek tűnt, hogy az a gyönyörű szép, apró kis szőke
nő, akit két évvel ezelőtt az esküvőjén megtáncoltatott,
haldoklik.
- Őszintén szólva, Paul, én most sehova se akarok
menni. Ha valakit rá tudnál állítani az importra, aki egy
évben kétszer átmegy helyettem Európába, az remek
volna. De mi most nem mozdulhatunk innen. Ez Liz
otthona, és nem akarom bolygatni. Nem lenne tisztessé-
ges vele szemben. - Sokat beszélgettek erről a feleségé-
vel, és erre a végeredményre jutottak. Liz kerek perec
megmondta, hogy nem akar elköltözni San Franciscóból.
Nem akarja Bernie szüleit terhelni, nem akarja, hogy
Jane új iskolába, új pajtások közé kerüljön, és pillanat-
nyilag neki is jobb, ha ismerősök között él, közel Tracy-
hez. Ez idő tájt még Bill és Marjorie Robbins társasága is
többet jelentett neki, mint korábban.
- Értem. - Bernie már három éve élt Kaliforniában,
kétszer annyi ideje, mint szerette volna, de ebben a hely-
zetben már nem számított.
- Most nem mozdulhatok, Paul.
- Rendben van. Ha mégis meggondolod magad, csak
szólj, és akkor kerítek valakit a San Franciscó-i áruházba.
283
Nagyon hiányzol nekünk. Mondd... - a naptárára pil-
lantott, és szívből remélte, Bernie-nek megfelel ez az idő-
pont - átjöhetnél a jövő héten az igazgató tanács ülésére?
Bernie elgondolkodva a homlokát ráncolta. - Meg kell
beszélnem Lizzel. - Azon a héten nem lesz kezelés, de
Bernie nem akarta magára hagyni. - Majd meglátom.
Mikor lesz az ülés? - Paul megadta az időpontot, amit
Bernie feljegyzett.
- Mindössze három napról lenne szó. Gyere hétfőn,
szerda este már indulhatsz is haza, vagy ha tovább tudsz
maradni, akkor legkésőbb csütörtökön. Bárhogyan dön-
tesz is, én megértem.
- Köszönöm, Paul. - Mint mindig, Paul Berman
ezúttal is nagylelkűen viselkedett. Mindenkit az zavart a
legjobban, hogy nem tud segíteni. Aznap este megkér-
dezte Lizt, mit szólna hozzá, ha néhány napra New
Yorkba utazna. Még azt is megkérdezte, nem tartana-e
vele, de a felesége fáradt mosollyal ingatta a fejét.
- Lehetetlen, drágám. Túl sok dolgom van az iskolá-
ban. - De mindketten tudták, nem ez az igazi ok. Két hét
múlva lesz Alexander születésnapja, és akkor Liz amúgy
is találkozna Bernie anyjával. Az apja ezúttal nem tud el-
szabadulni, de Ruth megígérte, hogy eljön a nagy napra,
meg hogy Lizt lássa.
Amikor Bernie visszaérkezett New Yorkból, ugyanazt
látta, amit az anyja, amikor befutott. Liz gyors hanyatlá-
284
sát. Azzal, hogy néhány napig magára hagyta, csak még
nyilvánvalóbbá vált a rossz állapota. Hazatérése estéjén
bezárkózott a fürdőszobába, és telezokogta a makulátlan
fehér törülközőket, melyeket a felesége tartott nagy
rendben. Félt ugyan, hogy Liz meghallja a sírást, de nem
bírta tovább. Az asszony sápadt volt, gyenge és iszonyú-
an sovány. Bernie rimánkodott, hogy egyen, és epres sü-
teménytől füstölt lazacig minden elképzelhető finomsá-
got hazahozott neki az áruház delikatesz-részlegéből, de
mindhiába. Liznek nem volt étvágya, és Alexander szü-
letésnapján már csak negyven kilót nyomott. Ruth két-
ségbeesett, amikor megpillantotta a menyét, ám úgy tett,
mint aki nem vesz észre semmit. A fiatalasszony keskeny
kis válla csak még csontosabbnak tűnt, amikor a két nő
összeölelkezett a repülőtéren, és Bernie-nek egy motoros
csomagszállítót kellett kerítenie, hogy Liz eljusson a
poggyászkiadóhoz. Ekkora távolságot már nem tudott
volna gyalog megtenni, a tolókocsit ellenben visszauta-
sította.
Hazaúton mindenről beszélgettek, csak a lényegről
nem, és Ruth egyenesen úgy érezte, mint aki reményte-
lenül tapossa a vizet. Egy hatalmas, rugós hintalovat vett
Alexandernek. Jane-nek meg egy babát, mindkettőt a
Schwartz Áruházban, és alig várta, hogy láthassa a gye-
rekeket, Liz sorsa azonban mérhetetlenül aggasztotta, és
ámulva figyelte, hogyan főzi aznap este a menye a vacso-
285
rát. Mert változatlanul főzött, takarított, tanított az is-
kolában, a legnagyszerűbb asszony volt, akit Ruth valaha
ismert, és majd a szíve szakadt meg, látva, mekkora erő-
feszítéssel tartja magát életben nap nap után. Ruth ottléte
alatt került sor az újabb kemoterápiás kezelésre, ő vigyá-
zott a gyerekekre, Bernie pedig bent éjszakázott a kór-
házban a feleségével. Egy díványt toltak be az asszony
szobájába, hogy a férje mellette alhasson.
Alexander nagyon hasonlított Bernie kiskori önmagá-
hoz, dundi és vidám kisfiú volt. Elképzelhetetlennek
tűnt, hogy egy éve született, és máris beköszöntött az
életébe ez a tragédia. Amikor aznap este Ruth lefektette,
sírva fakadt, mert arra gondolt, hogy ez a kisgyerek soha
nem fogja ismerni az anyját.
- Mikor jössz el hozzánk New Yorkba? - kérdezte
Ruth Jane-től, amikor leültek társasjátékozni. Jane této-
ván mosolygott. Nagyon szerette Ruth nagyit, de el sem
tudta képzelni, hogy mostanában elutazzon. - Majd ha az
Anyu jobban lesz - mondta rendszerint, ezúttal azonban
nem. - Nem tudom, Nagyi. Ha vége a tanításnak, kiköl-
tözünk Stinson Beachre, mert az Anyu elfáradt az isko-
lában, és ott akarja kipihenni magát. - Mindketten tud-
ták, hogy a haldoklás meríti ki, de ezt kimondani túlsá-
gosan rémisztő lett volna.
Bernie ugyanazt a házat vette bérbe, mint eddig, és
úgy tervezték, három hónapot töltenek ott, hogy Liz
286
visszanyerjen valamennyit az erejéből. Az orvos azt ta-
nácsolta, ne hosszabbítsa meg a szerződését az iskolában,
mert a munka túlságosan igénybe veszi. És Liz nem vi-
tatkozott. Csak annyit mondott Bernie-nek, hogy az or-
vosnak igaza van. Így több ideje lesz rá, Jane-re és a kis-
fiúra. És Bernie belement a játékba. Valamennyien vár-
ták már, hogy a tengerparton legyenek. Mintha ott vissza
tudnák fordítani az események menetét. A kórházban
Bernie alvó feleségét nézte, megsimogatta az arcát, majd
gyengéden megfogta a kezét, és amikor az asszony fél-
álomban megrebbent, majd rámosolygott, a szíve majd
kiugrott a helyéről, mert Liz olyan volt, mint aki az utol-
só perceit éli.
- Valami baj van? - Az asszony a homlokát ráncolta,
felemelte a fejét, Bernie pedig a könnyeit nyelte, és
megpróbált természetes arccal mosolyogni.
- Jól vagy, drágám?
- Igen. - Liz visszahanyatlott a párnájára. Mind a
ketten tudták, hogy olyan erős szereket használnak a ke-
moterápiás kezeléshez, amelyektől akár végzetes szívro-
hamot is kaphat. Erre már a kezdet kezdetén figyelmez-
tették őket. De Liznek nem volt választása. Bele kellett
egyeznie a kezelésbe.
Amikor újra elaludt, Bernie kiment a folyosóra, és ha-
zatelefonált. Nem akart az asszony szobájából telefonál-
ni, nehogy felébressze. Amíg ő telefonál, egy nővér ma-
287
rad vele. Bernie már kezdte megszokni a kórházat. Túl-
ságosan is. Már-már normálisnak tartotta. Nem rázták
meg úgy a dolgok, mint eleinte. Arra az emeletre vágyott,
ahol egy évvel ezelőtt voltak, a másodikra, hogy még egy
gyerekük szülessen, és ne itt legyenek, a haldoklók kö-
zött...
- Szervusz, Mama! Mi újság?
- Minden rendben van, drágám. - Átpillantott a szoba
túlsó sarkában kucorgó Jane-re. - A lányod megvert tár-
sasjátékban. Alexander épp az előbb aludt el. Csuda ara-
nyos. Kiitta a cumisüveg tartalmát, rám mosolygott, és
elaludt a karomban. Meg se rezzent, amikor letettem. -
Minden olyan rendjén valónak tűnt, leszámítva, hogy a
híreket Liztől kellene hallania, nem pedig az anyjától. Az
áruházban egy tárgyaláson kellene lennie, a feleségétől
pedig azt kellene hogy hallja: otthon minden rendben.
Ehelyett Lizt a kórházban mérgezik a kemoterápiával, az
anyja pedig vigyáz a gyerekekre. - Hogy érzi magát? -
Ruth halkan beszélt, nehogy Jane megsejtse, miről folyik
a beszélgetés, de a kislány olyannyira fülelt, hogy a saját
bábuja helyett tévedésből a nagyanyjáéval lépett a táblán.
Utóbb Ruth ezért ugratta, és tréfásan csalással vádolta.
Tudta ugyan, miért történt, ami történt, de a kislányra
ráfért egy kis viccelődés. Ritkán volt része ilyesmiben az
utóbbi időben. És hiába nyolcéves csak a kislány, valami
mélységes szomorúság sugárzik belőle, csaknem lehe-
288
tetlen felvidítani.
- Jól van. Most alszik. Holnap ebédtájt otthon le-
szünk.
- Várunk benneteket. Nincs szükséged valamire,
Bernie? Nem vagy éhes? - Furcsa volt, hogy az anyja
ilyent kérdezzen. Scarsdale-ben a háztartás Hattie dolga
volt. De szokatlan időket éltek. Különösen Bernie és Liz.
- Jól vagyok. Adj egy puszit a nevemben Jane-nek,
holnap találkozunk.
- Jó éjt, drágám. Csókold meg Lizt a nevünkben is, ha
felébred.
- Jól van az Anyu? - kérdezte a rémülettől kerekre tá-
gult szemmel Jane, amikor Ruth odalépett hozzá, hogy
megölelje.
- Jól van, és csókoltat. Holnap reggel már jön is haza. -
Ruth úgy vélte, jobb, ha Bernie üzenetét úgy tolmácsolja,
mintha Liztől érkezne.
Reggel azonban Liz új fájdalmakra ébredt. Úgy érezte,
mintha az egyik oldalán végig elrepedtek volna a bordái.
Éles, szúró fájdalom volt, amilyent addig nem érzett, és
nyomban el is mondta dr. Johanssennek, aki konzultált
az oszteológussal és az onkológussal. Az orvosok pedig
újabb röntgenre és izotópos csontvizsgálatra küldték
Lizt, mielőtt hazaindulhatott.
Amikor néhány órával később meglett az eredmény,
nem volt benne sok köszönet. A kemoterápia hatástalan-
289
nak bizonyult. További áttétek keletkeztek. Az asszony
ugyan hazamehet, de az orvos azt mondta Bernie-nek,
közel a vég. Mostantól a fájdalmak erősebbek lesznek, és
bár mindent megtesznek a csillapításuk érdekében, saj-
nos egy idő múlva alig fog segíteni Lizen. Johanssen ezt
Liz folyosójának végén lévő kis szobájában mondta meg
Bernie-nek, aki ököllel csapott az orvos íróasztalára.
- Hogyhogy nem tudnak segíteni? Ez meg mit akar
jelenteni? - Az orvos megértette Bernie lelkiállapotát.
Minden oka megvolt a dühöngésre, hiszen a sors iszo-
nyatos csapást mért rá, az orvosok pedig nem tudnak se-
gíteni. - Mi a ménkűt csinálnak maguk egész álló nap?
Szálkákat húzgálnak ki az emberek fenekéből, vagy ke-
léseket vágnak fel? A feleségem rákban haldoklik, és van
képe azt mondani, hogy még a fájdalmait sem tudják
enyhíteni?! - Johanssennel szemközt ült az íróasztalnál,
és hirtelen zokogni kezdett. - Mit tehetnénk érte? Ó,
uramisten, segítsen valaki! - A játszma véget ért. És Ber-
nie tudta. És azt kell hallania, hogy csak csekély mérték-
ben tudják enyhíteni a felesége fájdalmait. Embertelen
kínok között fog meghalni. Ez igazságtalan. A legbotrá-
nyosabb megcsúfolása mindannak, amit valaha tudni
vélt. Legszívesebben addig rázott volna valakit, amíg az
illető azt nem mondja neki, hogy a helyzet megváltoztat-
ható, Lizen lehet segíteni, életben marad, az egész csak
óriási félreértés, a felesége nem is rákbeteg.
290
Bernie az asztalra borulva zokogott, dr. Johanssen
iszonyúan sajnálta, de tehetetlen volt. Várt egy keveset,
majd letett elé egy pohár vizet. Szomorú kék szemét
Bernie-re függesztette, majd megrázta a fejét. - Tudom,
hogy milyen iszonyú az egész, és rettenetesen sajnálom,
Mr. Fine. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Csak
azt szeretném, ha tisztában lenne a korlátainkkal.
- Ez meg mit akar jelenteni? - Bernie tekintete olyan
volt, akár egy haldoklóé. Úgy érezte, valaki ki akarja
tépni a szívét.
- Demerolt kezdünk vele szedetni, vagy ha úgy akarja,
Percodant. Később majd áttérünk az injekcióra. Dilau-
didra, Demerolra vagy morfinra, ha az hatásosabb. Egy-
re nagyobb dózisban kapja majd, mert szeretnénk a le-
hető legjobb közérzetet biztosítani számára.
- Én is beadhatom az injekciót? - Bármit megtett vol-
na, hogy csökkentse a kínt.
- Ha akarja, igen, de előbb-utóbb szükség lesz mellé
egy szakképzett ápolónőre. Tudomásom szerint két kis-
gyerekük van.
Bernie-nek hirtelen eszébe jutottak a nyári tervek. -
Maga szerint kimehetünk Stinson Beachre, vagy jobb, ha
a város közelében maradunk?
- Nyugodtan menjenek nyaralni. A környezetváltozás
valamennyiüknek jót fog tenni, különösen Liznek, és
Stinson Beach amúgy is csak fél óra autóútnyira van. Én
291
is kijárok oda. Jót tesz a lelkemnek.
Bernie mogorván bólintott, majd letette a vizespoha-
rat. - Liz nagyon szeret ott lenni.
- Akkor feltétlenül menjenek.
- És a tanítással mi legyen? - Hirtelen újra kellett
gondolni mindent. Pedig még csak tavasz van. Még né-
hány hét hátra van a tanévből. - Mondjon fel most azon-
nal?
- Attól függ, ő mit akar. Ártani nem árthat neki, ha
ettől fél. De valószínűleg nem lesz képes rá, ha erősödnek
a fájdalmai. Hagyja, hadd döntsön ő maga. - Az orvos
felállt, Bernie pedig nagyot sóhajtott.
- Mit mond a feleségemnek? Megmondja neki, hogy
már a csontjait is megtámadta a kór?
- Azt hiszem, ez felesleges. Szerintem a fájdalomból
már tudja, hogy terjed a betegség. Azt hiszem, a vizsgá-
lati eredményekkel szükségtelen elcsüggeszteni - kérdőn
pillantott Bernie-re - hacsak maga nem akarja, hogy el-
mondjuk neki. - Bernie gyorsan megrázta a fejét, és azon
morfondírozott, mennyi rossz hírt bírnak még el, meg
hogy vajon nem tesznek-e rosszat. Talán Mexikóba kel-
lene vinnie a feleségét, hogy a rákellenes csodaszerhez
jusson, makrobiotikus diétára kellene őt fogni, vagy
Lourdes-ba utazni vele, netán a hittel gyógyítók szektá-
jához fordulni. Egyre-másra hallott olyan történeteket,
hogy bizarr diétákkal, hipnózissal vagy hittel meggyó-
292
gyítottak rákos betegeket, amibe ők belevágtak, az meg
nyilvánvalóan kudarcra van ítélve. Bernie azonban azt is
tudta, hogy Liz hallani sem akar másról. Nem akarja el-
veszíteni a fejét, és nem akar hiú ábrándokat kergetni.
Otthon akar maradni a férjével és a gyerekeivel, meg ta-
nítani szeretne az iskolában, ahol évek óta dolgozik. En-
nél tovább nem hajlandó lépni, és azt akarja, hogy élete a
lehető legjobban hasonlítson a hajdani normálisra.
- Szervusz, édes, készen vagy? - Liz a szobájában
várta felöltözve, fején vadonatúj paróka, amit az anyósa
hozott neki. Olyan jó minőségű paróka volt, hogy Bernie
szinte elhitte, a felesége valódi haja. Ha nem nézte a fe-
kete karikákat a szeme alatt, meg feltűnő soványságát,
Liz nagyon csinos volt. Halványkék, elöl gombos ruhát
viselt, ugyanolyan színű, spárgatalpú cipőt, a szőke pa-
róka pedig úgy hullott a vállára, mint egykoron a saját
haja.
- Mit mondott az orvos? - Liz arca aggodalmat tük-
rözött. Tudta, hogy baj van. A bordái nagyon fájtak,
ilyen éles fájdalmat még soha nem érzett.
- Semmi különöset, semmi újat. A kemoterápia, úgy
tűnik, használ.
Liz az orvosára pillantott. - Akkor miért fájnak any-
nyira a bordáim?
- Ugye, sokat emelgeti a kisfiát? - Mosolyogva nézett
rá, Liz pedig elgondolkodott, majd bólintott. Igaz, szinte
293
egész nap hurcolja a gyereket. Alexander még nem járt,
és folyvást ölbe kéredzkedett.
- Igen.
- És hány kiló a kisfiú?
Liz elmosolyodott a kérdés hallatán. - A gyerekgyó-
gyász diétára akarja fogni. Majdnem tizenkét kiló.
- Nos, akkor min csodálkozik? - A válasz ugyan nem
volt kielégítő, ellenben gesztusnak annál nemesebb, és
Bernie mélységes hálát érzett dr. Johanssen iránt.
A nővér tolószékben vitte a bejáratig, és Liz Bernie
karján hagyta el a kórházat. Nagyon lassan járt, és a férje
észrevette, hogy amikor beült a kocsiba, megvonaglott az
arca.
- Nagyon fáj, kedvesem? - Liz habozott, majd rábó-
lintott. Alig tudott megszólalni. -Nem gondolod, hogy a
mélylégzés segítene? - Remek ötletnek bizonyult, és
egészen hazáig gyakorolták, utána Liz azt mondta,
könnyebben érzi magát. És azután még ott vannak a fáj-
dalomcsillapítók, amelyeket az orvos előírt.
- Addig nem veszek be orvosságot, amíg kibírom nél-
küle. Talán majd éjszaka.
- Feleslegesen hősködsz.
- Maga a hős, Mr. Fine. - Liz a férjéhez hajolt, és
gyengéden megcsókolta.
- Szeretlek, Liz.
- Te vagy a legjobb ember a világon... sajnálom, hogy
294
ennyit kell szenvedned miattam. - Liz pontosan tudta,
milyen nehéz ez a helyzet valamennyiüknek. Iszonyatos
erőfeszítést követelt tőle, és már csak ezért is gyűlölte, no
meg a többiek miatt is, akiket néha még azért is gyűlölt,
mert nem haldokolnak.
Bernie hazavitte a feleségét, felsegítette a lépcsőn, Jane
és Ruth már várták őket. Jane aggodalmas arcot vágott,
mert olyan sokára jöttek, de a csontvizsgálat és a röntgen
meglehetősen sok időt vett el. Délután négyre értek haza,
és addigra Jane már teljesen kétségbe ejtette Bernie
anyját.
- Tudod, Nagyi, az Anyu mindig délelőtt jön haza.
Valami baj van. Tudom. - Felhívatta a nagyanyjával a
kórházat, de addigra már Liz útban volt hazafelé, Ruth
pedig sokat sejtető pillantást vetett Jane-re, amikor a be-
járati ajtó kinyílt.
- Na ugye! - Ő észrevette, Jane azonban nem, hogy
Liz, ha lehet, elesettebb, és bár nem beszélt róla, látha-
tóan fájdalmai voltak.
A tanítást azonban nem volt hajlandó abbahagyni.
Ragaszkodott hozzá, hogy mindentől függetlenül kitart-
son a tanév végéig. Bernie nem vitatkozott, bár az anyja,
amikor San Franciscó-i tartózkodása utolsó napján fel-
kereste a fiát az áruházban, megmondta neki, hogy ez
őrültség.
- Egyszerűen nincs hozzá ereje! Hát nem látod?
295
Bernie irodájában voltak, és a fiú ráordított az anyjára:
- Az istenit, Mama, az orvos azt mondta, a tanítás nem
árthat neki!
- Meg fogja ölni!
És ekkor Bernie minden elfojtott dühét az anyjára zú-
dította.
- Dehogyis! A rák, az öli meg! Az öli meg, az az isten-
verte ocsmány betegség, az rohasztja el az egész testét... és
teljesen mindegy, hogy otthon ül és a halált várja, vagy el-
megy az iskolába, vagy a kezelésre, vagy elutazik Lour-
des-ba, a rák akkor is megöli! - A könnyek gátja felszakadt
a torkából, hátat fordított az anyjának, és járkálni kezdett
a
szobában. Végül megállt, még mindig háttal, és üres te-
kintettel kinézett az ablakon. - Bocsáss meg. - Egy meg-
tört ember hangján szólt, az anyjának majd a szíve
szakadt
meg a hallatán. Odalépett a fiához, és átölelte a vállát.
- Édesem, annyira... annyira sajnálom... ennek nem
volna szabad megtörténnie, különösen olyasvalakivel,
akit az ember szeret...
- Még azokkal sem, akiket utál. - Nem akadt senki a
világon, akinek ilyen büntetést kívánt volna. Senki.
Lassan szembefordult az anyjával. - Azon töprengek, mi
lesz Jane-nel meg a kisfiúval... Mihez kezdünk Liz nél-
kül? - Ismét elöntötték a szemét a könnyek. Úgy érezte,
296
hosszú hónapok óta sír, és így is volt. Hat hónapja tudják
a diagnózist, hat hónapja csúsznak lefelé egy szakadékba,
s közben fohászkodnak, bárcsak megállítaná őket valami.
- Akarod, hogy maradjak még egy kicsit? Semmi aka-
dálya. Apád is helyesli. Tegnap este, amikor telefonon
beszéltem vele, említette is. De magammal is vihetem a
gyerekeket, bár azt hiszem, ez se nekik, se Liznek nem
lenne jó. - Az anyja olyan értelmes, kedves asszony lett,
hogy Bernie egészen elámult. Mintha eltűnt volna az a
nőszemély, aki helyzetjelentéseket közölt Mrs. Finkel-
stein epehólyagjáról, aki, valahányszor a fia olyan lánnyal
randevúzott, aki nem zsidó, szívrohammal fenyegetőzött.
Bernie mosolyogva gondolt vissza arra az estére a Cőté
Basque-ban, amikor bejelentette a szüleinek, hogy egy
Elizabeth O'Reilly nevű katolikus nőt vesz feleségül.
- Emlékszel, Mama? - Mindketten mosolyogtak.
Olyan távolinak tűnt, holott csak két és fél éve történt.
- Hát persze. Nagyon remélem, hogy egyszer majd
elfelejted. - Az emlék azonban megmosolyogtatta a fiát. -
És mi lenne, ha itt maradnék, és segítenék nektek? -
Bernie harminchét éves volt, és nem érezte magát gye-
reknek. Inkább százéves aggastyánnak.
- Nagyon kedves, hogy felajánlod, Mama, de Liznek
nagyon fontos, hogy egészen az utolsó pillanatig minden
úgy menjen, ahogy eddig. A tanév után kiköltözünk a
tengerpartra, én meg majd onnan járok be dolgozni. Jú-
297
lius közepéig kiveszek hat hét szabadságot, és ha kell,
még többet is. Paul Berman nagyon megértő.
- Rendben van - bólintott az anyja. - De ha mégis
szükség van rám, szólsz, és a következő géppel érkezem.
Világos?
- Igenis! - Bernie szalutált, majd megölelte az anyját. -
Akkor most menj vásárolni. Ha van egy kis időd, vegyél
valami szépet Liznek is. Most már szinte gyerekméretű
ruha kell neki. - Csupa csont és bőr. Ötvennégy kilóról
harmincnyolcra fogyott. - Nagyon szeretne egy új ruhát,
de nincs ereje, hogy vegyen magának. - Vagy akár
Jane-nek, ám a gyerekeknek Bernie dobozszám hordta
haza a ruhaneműt az áruházból. A gyerekosztály főnöke
egyszerűen imádta Jane-t, Alexandernek pedig már a
születése előtt küldött ajándékot, s azóta sem hagyta ab-
ba. Bernie most méltányolta igazán a feléjük áramló fi-
gyelmet. Ő maga szétszórt volt, úgy érezte, egyik gye-
rekkel sem törődik eleget. Mintha féléves kora óta rá se
nézett volna a fiára, Jane-nel meg minduntalan civako-
dott, egyszerűen azért, mert ott volt a közelében, mert
szerette, és mert mind a ketten olyan szerencsétlennek
érezték magukat. Nagyon nehéz időket éltek át mind, és
Bernie sajnálta, hogy nem fogadták meg Tracy tanácsát,
és nem fordultak pszichiáterhez. Liz kerek perec vissza-
utasította az ötletet, Bernie pedig utólag megbánta, hogy
engedett.
298
A legszörnyűbb pillanat másnap következett be, ami-
kor Ruth elutazott. Reggel odament Bernie-ékhez, még
mielőtt Liz elindult az iskolába. Ekkoriban Tracy vitte
reggelenként iskolába Jane-t, Bernie pedig már elment
dolgozni. Liz a pótmamát várta, hogy aztán munkába
indulhasson, Alexandert pedig már letette a délelőtti al-
vásra. Liz nyitott ajtót, és a két asszony egy percig moz-
dulatlanul állt a bejáratnál. Mindketten tudták a látoga-
tás okát. Egymásra vetett pillantásukban nem volt semmi
tettetés; Liz kinyújtotta a karját, és megölelte az anyósát.
- Köszönöm, hogy eljöttél...
- El akartam búcsúzni. Imádkozom érted, Liz.
- Köszönöm. - Elakadt a szava, és könnyes szemmel
nézett Ruth-ra. - Vigyázz rájuk helyettem is, Nagyi...
mondta alig hallható suttogással. - És Bernie-re is.
- Ígérem. Te pedig vigyázz magadra. Mindent csinálj
úgy, ahogy az orvosok mondják. - Megszorította az asz-
szony keskeny vállát, és akkor észrevette, hogy Liz azt a
ruhát viseli, amit ő vett neki az előző nap. - Szeretünk,
Liz... nagyon-nagyon szeretünk.
- Én is szeretlek benneteket. - Ruth egy percre még
átölelte a menyét, majd sarkon fordult és elindult, bú-
csúzóul odaintett, Liz pedig az ajtóban állva nézte a tá-
volodó taxit. Ruth addig integetett neki, míg el nem tűnt
a szeme elől.

299
Huszonegyedik fejezet
Liz a tanév végéig megtartotta az óráit. Bernie és az orvos
csak ámultak, hogyan képes rá. Minden délután erős fáj-
dalomcsillapítókat kellett szednie, Jane pedig panaszko-
dott, hogy az anyja állandóan alszik, panaszait azonban
nem tudta igazán szavakba önteni. Legfőbb siráma
ugyanis az volt, hogy az anyja haldoklik.
Június kilencedike volt az utolsó tanítási nap, és Liz
azon a napon az új ruháját viselte, amit az anyósától ka-
pott. Rendszeresen telefonkapcsolatban volt az anyósá-
ékkal, Ruth vidám történeteket mesélt neki a scarsdale-i
életről.
Az évzáró napján Liz autóval vitte Jane-t az iskolába,
és ennek a kislány nagyon örült. Az anyja élénk volt,
energikus és nagyon szép, majdnem olyan, mint régen,
csak épp soványabb. Másnap készültek kiköltözni a ten-
gerpartra. Jane már alig várta. Lelkesen ugrándozva ha-
ladt az osztályterem felé, rózsaszín ruhácskában és abban
a fekete pántos cipőben, amelyet Ruth nagyival válasz-
tottak ki az alkalomra. Évzáró után még zsúr is lesz, tor-
tával, süteménnyel, tejjel.
Liz belépett saját osztályának termébe, halkan be-
csukta maga mögött az ajtót, majd tanítványai felé for-
dult. Valamennyien ott voltak: huszonegy tisztára mo-
sott arcocska, ragyogó tekintet és várakozó mosoly. Liz
biztosra vette, hogy szeretik őt. És azt is jól tudta, hogy ő
300
is szereti ezeket a gyerekeket. És most el kell búcsúznia
tőlük. Végtére is nem tűnhet el csak úgy, szó nélkül.
Megfordult, rózsaszínű krétával egy hatalmas szívet raj-
zolt a táblára, mire a gyerekek kacagni kezdtek.
- Boldog Bálint-napot valamennyiőtöknek! - Liz úgy
festett, mint aki boldog, és az is volt. Sikerült befejeznie
valamit, aminek óriási jelentőséget tulajdonított. Ez volt
az ajándéka a gyerekeknek, önmagának és Jane-nek is.
- De hisz nincs is Bálint-nap - közölte Billy Hitch-
cock. - Karácsony van. - Billy, a mókamester, nem ta-
gadta meg önmagát.
- De igen. Ma van az én Bálint-napom. Ma elmond-
hatom nektek, mennyire szeretlek benneteket. - Érezte,
hogy gombóc növekedik a torkában, de tudta, hogy fe-
gyelmeznie kell magát. - Maradjatok egy kicsit csönd-
ben. Mindenkinek hoztam meglepetést, és szórakozunk
egy kicsit így együtt, mielőtt a nagy mulatság elkezdődik.
- A gyerekek kíváncsi tekintettel pillantottak rá, és ahhoz
képest, hogy az utolsó napot töltötték az iskolában, fe-
gyelmezetten ültek a helyükön. Liz egyesével hívta ki
őket, és mindegyiknek átadott egy saját kezűleg készített
ajándékot. Az ajándékból kiderült, mit szeretett minden
egyes gyerekben a legjobban, melyik képességét, tulaj-
donságát, eredményét. Mindegyiküket megdicsérte va-
lamiért, még ha az csupán a játszótér felsöprése volt is.
Mindegyik gyereket emlékeztette valami kedves ese-
301
ményre, és minden egyes ajándék kivágásokkal és szöve-
gekkel volt díszítve, amelyek személy szerint az ajándé-
kozottnak szóltak. A gyerekek kicsit meglepődve ültek a
padokban, mindegyik ritka ajándékként nézte a kis cso-
magját, merthogy az is volt. Hónapokba és ereje utolsó
morzsáiba tellett, amíg Liz elkészítette nekik.
Utána elővarázsolt kéttálcányi szív alakú piskótát meg
egy újabb tál gyönyörűen feldíszített aprósüteményt. Ezt
készítette a gyerekeknek, és még Jane-nek sem árulta el.
Csak annyit mondott, hogy az iskolai ünnepélyre kell. De
külön sütött az osztályába járóknak, hiszen ezek a gyere-
kek az "ő" másodikosai.
- És végül azt szeretném mondani nektek, hogy na-
gyon szeretlek benneteket, és nagyon büszke vagyok
egész évi kiváló teljesítményetekre, és tudom, hogy jö-
vőre, a harmadikban, Mrs. Rice-nak is sok örömet fogtok
szerezni.
- Jövőre már nem lesz itt, Mrs. Fine? - kérdezte egy
vékony hangocska az utolsó sorból, és egy fekete hajú,
fekete szemű kisfiú szomorúan nézett Lizre, egyik kezé-
ben még mindig az ajándékot szorongatta, a másikban
pedig a süteményt. A süti olyan szép volt, hogy nem
akarta megenni.
- Nem, Charlie, nem leszek itt. Kis időre elutazom. -
Eleredtek a könnyei. - És valamennyien nagyon fogtok
nekem hiányozni. De egy napon majd találkozunk. Ti
302
meg én. Ezt ne feledjétek... - Nagyot sóhajtott, és már
nem is próbálta leplezni a könnyeit. - És ha találkoztok a
kislányommal, Jane-nel, adjatok neki egy puszit a ne-
vemben. - Az első padból szívet tépő zokogás hallatszott.
Nancy Farrell volt az, aki Lizhez rohant, és a nyakába
vetette magát.
- Kérem, Mrs. Fine, ne menjen el... mindannyian
szeretjük. ..
- Nem akarok elmenni, Nancy, tényleg nem... de azt
hiszem, muszáj... - És ekkor az osztály tagjai egyenként
odamentek, Liz pedig mindegyiküknek adott egy puszit
és megölelte őket. - Szeretlek benneteket. Mindegyikő-
töket külön-külön. - Amikor megszólalt a csengő, mélyet
sóhajtott, és azt mondta a gyerekeknek: - Azt hiszem,
ideje elindulnunk az ünnepélyre. - Az osztály azonban
komoly képet vágott, Billy Hitchcock pedig megkérdezte
Liztől, meglátogatja-e majd őket. - Ha lehet, akkor ter-
mészetesen. - Billy erre bólintott, és a gyerekek olyan fe-
gyelmezetten mentek ki a folyosóra, mint egész évben
soha, zacskóban vitték magukkal az ajándékokat és a fi-
nomságokat. Lizre néztek, aki rájuk mosolygott. Most
már mindörökké emlékezni fognak rá. És amint ott állt és
a gyerekeket nézte, arra jött Tracy, aki megérezte, mi
történt. Jól tudta, milyen nehéz lesz az utolsó nap Liznek.
- Hogy sikerült? - kérdezte suttogva.
- Azt hiszem, jól. -Liz kifújta az orrát, és megtörölte a
303
szemét, a barátnője pedig megölelte.
- Elmondtad nekik?
- Többé-kevésbé. Azt mondtam, hogy elmegyek.
Vagyis hát kimondtam. Néhányan meg is értették.
- Szép ajándékot adtál nekik, Liz, és nem tűntél el szó
nélkül az életükből.
- Azt semmiképpen nem akartam. - Senkivel nem
akarta ezt tenni. Ezért esett olyan jól neki, hogy az anyósa
elköszönt tőle, mielőtt kiment a repülőtérre. Elérkezett a
búcsú ideje, és Liz ki akarta mondani a búcsúszavakat.
Nehéz szívvel köszönt el a tanároktól, és amikor kilépett
az iskola épületéből, hogy Jane-nel együtt hazaautózzon,
teljesen kimerültnek érezte magát. Jane olyan csendes
volt, hogy az szinte megrémítette. Úgy sejtette, valaki
beszámolhatott az osztályban lezajlott külön kis ünnep-
ségről, és Jane ezt nagyon rossz néven vette. A kislány
ugyanis még mindig nem tudott szembenézni a rájuk
váró jövővel.
- Anyu! - Ilyen komoly arcocskát Liz még soha nem
látott. Leállította az autó motorját a házuk előtt.
- Igen, drágám?
- Nem vagy jobban, ugye?
- Talán valamicskét. - Liz a kislány érdekében pró-
bálta szépíteni a helyzetet, de mindketten tudták, hogy
hazudik.
- Nem tudnak valamit kitalálni? - Hiszen olyan kü-
304
lönleges személyről van szó. Jane nyolcéves, és szeretett
anyját veszíti el. De miért nem gyógyítja meg valaki?
- Jól vagyok. - Jane erre bólintott, de az arcán peregni
kezdtek a könnyek. - Nagyon sajnálom, hogy itt kell
hagyjalak benneteket - nyögte rekedten Liz. - De mindig
a közeletekben maradok, és vigyázok rátok, rád, apura és
Alexre. - Jane az anyja karjába vetette magát, és sokáig
nem szálltak ki az autóból, majd kart karba öltve mentek
be a házba. Jane már szinte testesebbnek tűnt az anyjánál.
Aznap délután átjött Tracy, aki elvitte Jane-t fagylal-
tozni, meg sétálni a parkban, a kislány pedig hónapok óta
először tűnt vidámnak. Ettől az anyja is jobb kedvre de-
rült, és közelebb érezte magát a lányához, mint amióta
elkezdődött ez az egész. Ettől semmi sem lett könnyebb,
csak valamivel kellemesebb.
Ezen a délutánon Liz leült, és négy levélpapírra írt
néhány sort; nem hosszú levelet, de minden címzettnek
leírta, mennyire szereti, miért, milyen sokat jelent neki,
és hogy mennyire sajnálja, hogy el kell hagynia. Ber-
nie-nek, Ruth-nak, Jane-nek és Alexandernek címezte a
levélkéket. A kisfiúnak írott levél okozta a legnagyobb
fájdalmat, hiszen a gyerek soha nem fogja ismerni az
anyját.
A leveleket a Bibliájába csúsztatta, amelyet a komód
egyik fiókjában tartott, és utána mintha megkönnyebbült
volna. Hosszú ideje készült az írásra. És most megtette.
305
És amikor késő délután Bernie hazaérkezett, összecso-
magoltak a nyaraláshoz, és másnap reggel, az induláskor,
mindenkinek remek volt a kedve.

Huszonkettedik fejezet
Liznek három héttel később, július elsején kellett volna
visszamennie a városba a következő kezelésre, de most
először nem volt rá hajlandó. Egy nappal előtte azt
mondta Bernie-nek, hogy nem akar kórházba menni,
mire a férfi pánikba esett, később pedig felhívta dr. Jo-
hanssent, hogy tanácsot kérjen tőle.
- Liz azt mondja; jól érzi magát, és nem kér a kezelés-
ből. Ez most azt jelenti, hogy feladja? - Bernie akkor te-
lefonált, amikor Liz a lányával sétálni indult. Rendsze-
resen lementek a tengerpartra, és a hullámverést nézték,
olykor Jane az öccsét is magával vitte. Liz a nyaralóban
sem fogadott el segítséget senkitől, továbbra is ő főzött,
és ereje szerint ellátta Alexandert. Bernie is ott volt se-
gítségnek, Jane pedig egyenesen élvezte, hogy gondos-
kodhat a kisbabáról.
- Lehetséges - felelte az orvos. - Ha erőszakkal be-
hozza a kezelésre, az sem segít túl sokat. Talán nem árt,
ha kihagy egy hetet. Mi lenne, ha a jövő hétre halaszta-
nánk?
És Bernie ezt fel is ajánlotta Liznek, és azt is bevallotta,
hogy felhívta az orvost, mire Liz nevetve leszidta. - Tu-
306
dod-e, hogy ahogy öregszel, egyre alamuszibb leszel? -
Odahajolt, megcsókolta, Bernie-nek meg eszébe jutott,
milyen boldog is volt, amikor először meglátogatta a
tengerparton Lizéket.
- Emlékszel, Apu, amikor fürdőruhákat küldtél ne-
kem? Még mindig megvannak. - Jane annyira szerette
ezeket a fürdőruhákat, hogy nem volt hajlandó elajándé-
kozni őket, noha már régen kinőtte mindet. Hamarosan
kilencéves lesz. És olyan nehéz a tudat, hogy elveszíti az
anyját. Alexander tizennégy hónapos, és éppen azon a
napon indult el, amikor Liznek a kezelésre kellett volna
mennie. A tengerparton egyszer csak visongva odabuk-
dácsolt Lizhez a gyenge szellőben, a többiek pedig ne-
vettek. Liz diadalmasan pillantott Bernie-re.
- Na látod, milyen jó, hogy nem mentem ma be a kór-
házba! - Abba azonban beleegyezett, hogy a következő
héten elmegy a kezelésre. Egyre növekvő fájdalmait tab-
lettákkal igyekezett csillapítani. Még nem akart áttérni az
injekcióra. Félt, hogy ha időnek előtte az erősebb szerhez
folyamodik, már nem fog használni, amikor tényleg
szüksége lesz rá. Nyíltan beszélt is róla Bernie-nek.
Aznap este, amikor Alexander megindult, Bernie
megkérdezte a feleségét, volna-e kedve összejönni Bill és
Marjorie Robbinsszal. Fel is hívta őket, de nem voltak
otthon, helyettük Liz Tracyt hívta fel egy kis csevegésre.
Sokáig beszéltek, és nagyokat nevettek. Mosolyogva tette
307
le a kagylót; nagyon szerette Tracyt.
Szombat este kedvenc marhasültjüket készítette va-
csorára. Bernie parázson sütötte meg a húst, Liz krump-
lit sütött héjában, spárgát főzött és hollandi mártást,
édességnek pedig karamellkrémet. Alex szinte fejest ug-
rott a krémbe, az arca ki se látszott a maszatból, és mind-
annyian olyan jót nevettek rajta. Jane-nek erről eszébe
jutott a banános fagylaltkehely, amit Bernie-től kapott,
amikor elveszítette az anyját a Wolff Áruházban. Vala-
mennyien az emlékezések időszakát élték; visszagondol-
tak Hawaiira, közös nászútjukra, az esküvőre, az első
tengerparton töltött nyárra, az operaszezon megnyitásá-
ra, az első párizsi útra. Liz egész este ezekről az emlé-
kekről beszélt Bernie-nek, másnap azonban olyan erős
fájdalmai voltak, hogy nem tudott felkelni, és szinte ri-
mánkodott Johanssennek, hogy jöjjön ki hozzá. És az
orvos meg is tette, amiért Bernie nagyon hálás volt neki.
Morfininjekciót adott az asszonynak, aki mosolyogva
aludt el, és csak késő délután ébredt. Tracy átjött, hogy
segítsen Bernie-nek a gyerekeket ellátni, majd kivitte
őket a tengerpartra, hogy fussanak egy kicsit. Egy ken-
gurut is hozott, abban vitték magukkal Alexandert.
Az orvos további gyógyszereket írt fel Liznek, Tracy
pedig beadja az injekciót. Áldás volt a jelenléte. Liz még
vacsorára sem ébredt fel. A gyerekek csendben ettek,
majd elmentek lefeküdni. Éjfélkor Liz Bernie-t szólí-
308
totta.
- Drágám... hol van Jane? - Bernie éppen olvasott, és
meglepte, mennyire éber Liz. Úgy festett, mintha nem is
aludt, hanem egész nap talpon lett volna, és nem volná-
nak fájdalmai. Nem is tűnt olyan soványnak, mint ko-
rábban, és Bernie hirtelen arra gondolt, talán ez a javulás
kezdete. Ám ez valami egészen másnak volt a kezdete,
csak Bernie még nem tudta.
- Jane alszik, drágám. Ennél valamit? - Liz olyan jól
nézett ki, hogy Bernie szívesen hozott volna neki valamit
a kihagyott vacsora helyett, ám a felesége mosolyogva
ingatta a fejét.
- Látni akarom Jane-t.
- Most?
Liz bólintott, és olyan arcot vágott, mint akinek na-
gyon sürgős a dolog. Bármily bizarrnak tartotta is az öt-
letet, Bernie felvette a köntösét, és lábujjhegyen elosont a
kanapén alvó Tracy mellett. Tracy velük maradt éjsza-
kára, hátha Liznek szüksége van egy injekcióra vagy
Bernie-nek némi segítségre a gyerekekkel másnap reggel.
Jane megrebbent, amikor Bernie megcsókolta a haját,
majd az arcát, és kinyitotta a szemét. - Szia, Apu - sut-
togta álmosan, majd hirtelen felült. - Jól van az Anyu?
- Igen. De hiányzol neki. Adnál neki egy jóéjtpuszit? -
Jane láthatóan örült a fontos feladatnak. Nyomban fel-
kelt, és Bernie nyomában bement a szülők hálószobájába,
309
ahol Liz ébren várta.
- Szia, drágám! -Liz hangja erősen, tisztán csengett, a
szeme pedig ragyogott, amikor Jane odahajolt, hogy
megpuszilja. A kislány még soha nem látta ilyen szépnek
az anyját, és úgy találta, jobban is néz ki.
- Szia, Anyu. Jobban vagy?
- Sokkal jobban. - Már a fájdalom is elmúlt. Pillanat-
nyilag nem fájt semmi. - Csak azt akarom mondani, hogy
szeretlek.
- Bebújhatok melléd? - Jane reménykedő arcot vá-
gott, Liz pedig mosolyogva lebbentette fel a takarót.
- Hát persze. - Csak ekkor látszott, milyen rettenete-
sen sovány, az arca azonban mintha kicsit teltebb lett
volna. Legalábbis akkor este.
Kicsit beszélgettek, sutyorogtak, Jane meg egy idő
múlva elbóbiskolt, majd még egyszer felnyitotta a sze-
mét, az anyjára mosolygott, aki megcsókolta, és újra el-
mondta neki, mennyire szereti. Jane elaludt az anyja
karjában, Bernie pedig visszavitte a szobájába, de mire
visszaért, Liz már nem volt az ágyban. Benézett a fürdő-
szobába, de ott sem találta a feleségét, és ekkor meghal-
lotta lépteit a szomszédos szobában. Liz Alexander ágya
fölé hajolt, és gyengéden a kisfiú szőke fürtjeit simogatta.
- Jó éjt, szépségem! - Alexander gyönyörű kisfiú volt.
Liz lábujjhegyen lépdelt vissza a szobájukba.
- Aludnod kellene, drágám. Holnap nagyon fáradt le-
310
szel. - De Liz nagyon is éber volt és élénk, és befészkelte
magát a férje karjai közé, és suttogva beszélgettek. Bernie
a mellét simogatta, Liz dorombolt, és megmondta a fér-
jének, mennyire szereti. Mintha az asszonynak arra lett
volna szüksége, hogy valamennyiüket magához szorítsa,
hogy belekapaszkodhasson az életbe, vagy talán hogy
elengedje. Napfelkeltekor aludt el. Csaknem egész éj-
szaka beszélgettek, és Bernie-t végül úgy nyomta el az
álom, hogy közben magához szorította a feleségét, és
érezte teste melegét. Liz még egyszer felnyitotta a sze-
mét. És amikor másnap reggel Bernie felébredt, Liz már
nem volt. Csendben halt meg, a férje karjában. És mind-
egyiküktől elbúcsúzott, mielőtt elhagyta őket. Bernie
sokáig nézte lehunyt szemű feleségét. Nehéz volt elhinni,
hogy nem alszik. Először megrázta, megsimogatta a ke-
zét, azután az arcát, aztán már tudta, mi történt, és ke-
serves zokogás tört ki belőle, belülről kulcsra zárta a há-
lószobájuk ajtaját, nehogy valaki bejöhessen, és szélesre
tárta a tengerre néző nagy franciaablakot. Kilépett, hal-
kan behúzta maga mögött, és sokáig, nagyon sokáig fu-
tott, úgy érezte, mellette van a felesége, és csak futott...
futott... futott...
Amikor visszaért, a konyhában Tracy éppen a gyereke-
ket reggeliztette. Az asszonyra pillantott, aki mondott
neki
valamit, majd hirtelen megérezte, mi történt, elnémult,
311
Bernie-re pillantott, aki bólintott. Bernie leült Jane mellé,
karjába vette a kislányt, és elmondta neki a legszörnyűbb
dolgot a világon, amit akár tőle, akár mástól hallhat.
- Anyu elment, drágám...
- Hova? Megint a kórházba? - A kislány elhúzódott
Bernie-től, hogy az arcát láthassa. Ekkor mindent meg-
értett, és zihálva sírni kezdett. Erre a reggelre életük vé-
géig emlékeztek.

Huszonharmadik fejezet
Reggeli után Tracy visszavitte a gyerekeket San Fran-
ciscóba, a Halsted temetkezési vállalat emberei pedig
délben jöttek. Bernie egyedül várta őket a házban, a há-
lószoba ajtaja még mindig kulcsra volt zárva, végül a
franciaablakon keresztül ment vissza a szobába, és leült a
felesége mellé. Fogta a kezét, és várta a temetkezésieket.
Most vannak utoljára kettesben, tegnap voltak utoljára az
ágyban, minden utoljára történt, de Bernie azt mondo-
gatta magának, nincs értelme az emlékezésnek. Liz ha-
lott. De ahogy nézte, majd lehajolt, hogy megcsókolja az
ujjait, nem tűnt halottnak. Része volt a lelkének, a szívé-
nek, az életének. És Bernie tudta, hogy az is marad. Hal-
lotta, hogy befordul egy kocsi a feljárón, ekkor kinyitotta
az ajtót, és eléjük ment. Azt nem bírta végignézni, ho-
gyan takarják le és viszik ki Lizt. A temetkezési vállalko-
zóval a nappaliban beszélte meg a részleteket. Azt
312
mondta neki, késő délután már a városban lesz. Be kell
zárnia a házat, és mindent össze kell csomagolnia.
A vállalkozó megértően hallgatta, majd átnyújtotta Ber-
nie-nek a névjegyét. Mindent a legnagyobb körültekin-
téssel fognak intézni. Hogy megkönnyítsék a helyzetet.
Mit lehet megkönnyíteni azon, hogy valaki elveszíti sze-
retett feleségét, gyerekei anyját?
Tracy hívta fel helyette dr. Johanssent, Bernie pedig a
nyaraló tulajdonosait. Aznap délutántól felmondta a
bérleti szerződést. Soha többé nem akar ide visszajönni.
Túlságosan fájdalmas lenne. Hirtelen rengeteg intézni-
való akadt, de egyiknek sem volt értelme. A temetkezési
vállalkozó fontos kérdésnek tartotta, hogy a koporsó
mahagóni legyen-e, fenyőfa, netán fém, hogy rózsaszínű,
kék vagy zöld selyemmel legyen bélelve, holott ez igazán
nem számított. Liz halott. Három év után elveszítette.
A szíve helyén mintha sziklatömb lett volna, mialatt Jane
bőröndjébe hajigálta a kislány holmijait, majd egy má-
sikba Alexanderét. Kirántotta a fiókot, ahol Liz a paró-
káit tartotta, majd lerogyott, és sírni kezdett; úgy érezte,
soha nem fogja abbahagyni. Kinézett az égboltra, a ten-
gerre, és úgy ordította bele a semmibe: - Miért, Uramis-
ten, miért? - De választ nem kapott. Az ágy pedig üresen
tátongott. Liz elment. Múlt éjszaka elhagyta, miután
megcsókolta őt, megköszönte neki közös életüket és a
gyereküket, ő pedig, Bernie, hiába is próbálta, nem tudta
313
visszahúzni az életbe.
Csak akkor hívta fel a szüleit, amikor már mindent
összecsomagolt. Délután kettőre járt az idő, és az anyja
vette fel a telefont. Iszonytató hőség volt New Yorkban,
még a légkondicionáló sem segített. New Yorkban élő
barátaikkal készültek találkozni, és Ruth azt hitte, ők te-
lefonálnak, hogy csak később mennek értük.
- Tessék?
- Szervusz, Mama. - Bernie-n hirtelen végtelen le-
vertség lett úrrá, és még ahhoz sem érzett energiát, hogy
az anyjával beszéljen.
- Valami baj van, drágám?
- Én... - A fejét ingatta, majd ismét sírni kezdett. - Én
csak... azt akarom... - Képtelen volt kimondani. Öt-
évesnek érezte magát, és összedőlt számára a világ. -
Liz... jaj, Mama! - Úgy zokogott, akár egy gyerek, Ruth
pedig már a hangjától is sírva fakadt. - Liz meghalt... az
éjjel. - Nem tudta folytatni, Ruth pedig aggódó pillantást
vetett a mellette álló férjére.
- Máris indulunk! - Egyszerre nézte az óráját, a férjét,
a vacsorához felvett szép ruháját, és közben sírt - siratta a
lányt, akit a fia szeretett, az unokájuk anyját. Olyan hi-
hetetlennek tűnt, hogy meghalt, és olyan kegyetlennek,
Ruth legszívesebben átölelte volna a fiát. - A következő
géppel jövünk. - Összefüggéstelenül hadonászott, és
ebből Lou megértett mindent, és amikor Ruth hagyta,
314
átvette tőle a kagylót.
- Nagyon szeretünk, fiam. A lehető leggyorsabban
jövünk.
- Jó... jó... én... - Bernie nem tudta, mit tegyen, mit
mondjon... üvölteni és átkozódni volt kedve, rugdosni,
csak hogy visszahozza Lizt, aki soha nem jön már vissza.
- Nem tudok... - De tudott. Muszáj volt. Két gyerekről
kell gondoskodnia. És egyedül volt. Csak a gyerekei ma-
radtak meg neki.
- Hol vagy, fiam? - Lou rettenetesen aggódott érte.
- A nyaralóban. - Bernie mélyet lélegzett. Csak el, el
ebből a házból, ahol Liz meghalt. Hirtelen türelmetlen
lett, és örült, hogy a becsomagolt bőröndök már készen
állnak. - Itt történt.
- Egyedül vagy?
- Igen. Tracyt hazaküldtem a gyerekekkel, és az előbb
Lizt is elvitték. - A gondolattól fuldoklott. Vászonnal
takarták le, ami beborította az arcát, a fejét... hányingert
kapott az emléktől is. - Haza kell mennem. Mindent el
kell intéznem.
- Még ma este jövünk, ha kapunk jegyet.
- Én a ravatalozóban leszek vele. - Csakúgy, mint a
kórházban. Addig nem hagyja magára, amíg el nem föl-
delik.
- Rendben van. Jövünk, amilyen gyorsan csak tu-
dunk.
315
- Köszönöm, Apa.
A hangja olyan volt, mint kisfiú korában, és az apja úgy
érezte, megszakad érte a szíve. Letette a kagylót, és a fe-
leségéhez fordult. Ruth halkan zokogott, Lou átölelte, és
az ő arcán is peregtek a könnyek: a fiáért sírt, meg a tra-
gédiáért, ami osztályrészéül jutott. Liz remek lány volt,
és valamennyien nagyon szerették.
Az esti kilencórás járatra kaptak helyet, lemondták a
vacsorát a barátaikkal, és helyi idő szerint éjfélkor értek
San Franciscóba. Saját időszámításuk szerint már hajnali
három óra volt, Ruth azonban pihent valamennyit a re-
pülőút alatt, és rögtön a Bernie által megadott címre
akart menni.
Bernie a ravatalozóban ült a felesége mellett, a koporsó
pedig zárva volt. Nem bírta volna ki, ha a virrasztás alatt
látnia kell, még így is nagyon nehéz volt. Egymaga volt a
ravatalozóban. A többi gyászoló már órákkal korábban
elment, és a bejáratnál két komoly arcú, feketébe öltözött
férfi fogadta a Fine házaspárt, amikor hajnali egy órakor
megérkeztek. Útközben leadták a csomagjaikat a szállo-
dában. Ruth egyszerű fekete kosztümöt viselt, fekete
blúzt és a Wolff Áruházban évekkel ezelőtt vásárolt fe-
kete cipőt. Loun sötétszürke öltöny volt, fekete nyak-
kendővel, Bernie-n pedig grafitszürke öltöny, fehér ing,
fekete nyakkendő, és a harminchét événél sokkal idő-
sebbnek látszott. A nap folyamán néhány órát a gyere-
316
kekkel töltött, majd visszament a ravatalozóba. Az anyját
is hazaküldte, hogy ha a gyerekek felébrednének, legyen
valaki a házban. Az apja ellenben kijelentette, hogy vele
virraszt egész éjjel.
Alig váltottak néhány szót. Reggel Bernie hazament,
lezuhanyozott és átöltözött, az apja ugyanezt tette a szál-
lodában. Ruth reggelit készített a gyerekeknek, Tracy
pedig a telefonokat bonyolította. Általa üzente Paul
Berman, hogy délelőtt tizenegykor érkezik, így délben
részt vesz a temetésen. Zsidó szokás szerint Lizt még az-
nap eltemették.
Ruth egy fehér ruhát készített ki Jane-nek, Alexander
pedig otthon maradt egy pótmama felügyelete alatt, akit
olykor Liz is igénybe vett. A kisfiú nem értette, mi tör-
tént, ott totyogott a konyhaasztal körül, és azt kiabálta,
"Mammaa", mert így szólította Lizt, és ettől Bernie-t
ismét elfogta a sírás. Ruth megpaskolta a karját, és azt
mondta, pihenjen le egy kicsit, Bernie azonban odaült
Jane mellé az asztalhoz.
- Szia, drágám. Jól vagy? - Ostoba kérdés volt, de fel
kellett tennie. Hiszen ő sem volt jól, és Jane ezt pontosan
tudta. Senki sem volt jól. Jane megvonta a vállát, és Ber-
nie-ébe tette apró kezét. Legalább már nem kérdezgették
egymástól, miért történt velük mindez. Megtörtént. És
ezzel együtt kell élniük. Liz meghalt. De azt akarja, hogy
ők tovább éljenek. Ennyit Bernie is tudott. De hogyan?
317
Ez volt a legiszonyúbb az egészben.
Bement a hálószobájukba, eszébe jutott, hogy ott van
Liz Bibliája, amit néha olvasott, és úgy határozott, hogy a
temetésen a huszonharmadik zsoltár hangozzék el. És
amikor elővette a Bibliát, az a szokásosnál vastagabbnak
tűnt, a négy levél pedig a lábához hullott belőle. Leha-
jolt, felemelte, és akkor döbbent rá, mit talált. Olvasás
közben záporoztak a könnyei. Jane-t behívta, hogy ol-
vassa el a neki szóló levelet, utána odaadta Ruth-nak a
neki címzettet. Az Alexandernek szólót még sokáig fogja
őrizni. Úgy döntött, egy széfben helyezi el, amíg Ale-
xander fel nem nő, hogy megértse.
Az egész nap mérhetetlen fájdalmakkal, sok gyöngéd-
séggel és emlékek idézésével telt. A temetésen Paul Ber-
man állt Bernie mellett, aki Jane kezét szorította, Lou
pedig a feleségét támogatta, és mindenki sírt. Jöttek ba-
rátok, szomszédok, kollégák. Az iskola igazgatója azt
mondta, Liz mindenkinek hiányozni fog, Bernie-t pedig
meghatotta, milyen sokan jöttek el a Wolff Áruházból.
Sokan szerették, sokaknak fog hiányozni... de senkinek
sem annyira, mint neki vagy a gyerekeknek. "Egy nap
majd találkozunk" - ígérte Liz mindenkinek. Ezt mondta
a tanítványainak az évzárón, ezt ígérte nekik azon a bizo-
nyos pót Bálint-napi ünnepségen. És Bernie szívből re-
mélte, hogy így lesz... újra látni akarta... mindennél
jobban... de először fel kell nevelnie a két gyereket.
318
Megszorította Jane kezét, álltak, hallgatták a huszon-
harmadik zsoltárt, és azt kívánták, bárcsak Liz is velük
lenne... bárcsak közöttük maradt volna. Bernie alig látott
a könnyeitől. Vágyódott a felesége után. Elizabeth
O'Reilly Fine azonban elment. Mindörökre.

Huszonnegyedik fejezet
Bernie apjának vissza kellett mennie New Yorkba, az
anyja azonban három hétig maradt, és mindenáron ma-
gával akarta vinni egy időre a gyerekeket. Július végén
jártak, és a gyerekeknek nem volt programjuk. Bernie
addigra már visszaállt a munkába, és Ruth magában úgy
vélte, csak használhat neki. A tengerparti ház bérletét
felmondták, úgyhogy a gyerekek a pótmamával otthon
ücsörögtek, mialatt Bernie dolgozott.
- Ideje, hogy megszervezd az életet, Bernard! - Ruth
csodálatosan viselkedett a fiával, aki azonban acsarkodni
kezdett rá. Bernie dühös volt az életre, a csapásra, ami őt
érte, és szívesen torolta volna meg bárkin, az anyja meg
éppen kéznél volt.
- Ez meg mit akar jelenteni? - A gyerekek már ágyban
voltak, az anyja meg néhány perce taxit rendelt, hogy
visszamenjen a szállodába. Ismét a Huntingtonban bé-
relt szobát. Érezte, hogy a fiának szüksége van az egye-
düllétre, no meg hasonlóképpen érzett ő is. Megköny-
nyebbülten ment vissza esténként a szállodába, miután
319
ágyba fektette a gyerekeket. A fia mérgesen nézett rá.
Látszott, hogy majd szétrobban dühében, az anyja
azonban nem akart veszekedni vele.
- Tudni akarod, hogy mit jelent? Szerintem el kell
költöznötök ebből a házból. Ez a legalkalmasabb pillanat,
hogy visszaköltözzetek New Yorkba, és ha ez nem megy
egyik napról a másikra, akkor el kell költöznötök innen.
Ez a ház valamennyiőtökben túl sok emléket ébreszt.
Jane minden áldott nap odamegy az anyja ruhásszekré-
nyéhez, és beszívja a parfümje illatát. Ha kinyitod vala-
melyik fiókot, ott van Liz kalapja, parókája vagy a táská-
ja. Ez így nem mehet tovább! Költözzetek el!
- Sehova sem költözünk. - Már-már toporzékolni
kezdett, de az anyja komolyan beszélt.
- Bolond vagy, Bernard! Kínzod a gyerekeket! És
magadat is. - Hiába próbáltak Lizbe kapaszkodni, már
nem ment.
- Nevetséges! Ez az otthonunk, és nem megyünk se-
hova!
- Hiszen csak bérlitek! Miféle otthon ez? - Attól volt
olyan csodálatos, hogy valamikor Liz is itt élt, és Bernie
ezért nem akarta feladni. Nem érdekelte, hogy ki mit
mond, és az sem, hogy ez az életmód valóban egészség-
telen. Bernie nem akarta, hogy bárki is megérintse a fe-
lesége holmijait, vagy elmozdítsa a helyéről a varrógépet.
A lábosok is ott álltak, ahol eddig. Néhány napja Tracy
320
elmagyarázta Ruthnak, hogy maga is ugyanezt élte át.
Két év elteltével tudta csak elajándékozni a férje ruháit,
Ruth azonban ettől nem nyugodott meg. Egyiküknek
sem tesz jót ez az állapot. És igaza volt. Bernie-t azonban
nem érdekelték az érvei. - Legalább hadd vigyem néhány
hétre magammal a gyerekeket New Yorkba. A tanévkez-
désig.
- Majd gondolkodom rajta. - Így is tett, aztán elen-
gedte a gyerekeket. A hétvégén utaztak el a nagyanyjuk-
kal, még mindig idegsokkos állapotban, Bernie pedig este
kilencig-tízig dolgozott, utána hazament, leült a nappa-
liban, a semmit bámulta, Lizre gondolt, és amikor az
anyja hívta, csak a tizennegyedik csengetésre vette fel a
telefont.
- Pótmamát kell keresned nekik, Bernard. - Az anyja
át akarta szervezni az életét, ő pedig szerette volna, ha
békén hagyja. Ha kedvelné az italt, már alkoholista lenne,
de így még csak nem is ivott, csak üldögélt tétlenül, né-
mán, és hajnali háromkor feküdt le aludni. Gyűlölte az
ágyukat, mert Liz már nem volt benne. A legnagyobb
erőfeszítések árán ment be mindennap a munkahelyére,
és ott is csak üldögélt. Sokkos állapotban volt. Tracy
mindenkinél előbb észlelte a jeleket, de édeskeveset te-
hetett. Bernie-nek a lelkére kötötte, ha beszélni akar, csak
hívja fel nyugodtan, a férfi azonban soha nem jelentke-
zett. Tracy túlságosan is Lizre emlékeztette. És ott állt a
321
felesége szekrénye előtt, és akár korábban Jane, ő is a
parfümjének illatát szívta magába.
- Egyedül is boldogulok a gyerekekkel. - Ezt ismétel-
gette az anyjának, aki ezerszer elmondta, hogy úgy visel-
kedik, mint aki megőrült.
- Ott akarod hagyni az állásodat? - Ruth ironikus han-
got használt, hátha attól észhez tér a fia. Mégsem hagy-
hatta, hogy folyvást csak üldögéljen, az apja azonban úgy
vélte, hamarosan magától is meg fog változni a helyzet.
Lou jobban aggódott Jane miatt, akinek lidérces álmai
voltak, és három hét alatt több mint két kilót fogyott.
Bernie Kaliforniában hatot. Csak Alexander volt jól, bár
ha Lizt említették, csodálkozó pofácskát vágott, mint aki
tudni szeretné, hol van, és mikor jön vissza. Senki sem
válaszolt a "Mammaa" kiáltásaira.
- Nem kell felmondanom az állásomat ahhoz, hogy
ellássam a gyerekeket, Mama. - Bernie esztelenségeket
beszélt, de élvezte a helyzetet.
- Valóban? Netán magaddal viszed a fiadat az áru-
házba?
Erről Bernie megfeledkezett. Csak Jane járt az eszé-
ben. - Majd megkérem azt a pótmamát, akit Liz is elhí-
vott, amíg dolgozott. - És Tracy is segít majd.
- És minden este vacsorát főzöl, megágyazol, porszí-
vózol? Nevetséges vagy, Bernard! Szükséged van a se-
gítségre! Nincs ebben semmi szégyellnivaló! Fel kell fo-
322
gadnod valakit. Akarod, hogy visszamenjek a gyerekek-
kel, és szemügyre vegyem a jelentkezőket?
- Nem, dehogy! - Bernie megint ideges lett. - Majd én
elintézem. - Állandóan dühös volt. Mindenkire, olykor
még Lizre is, amiért elhagyta. Nem volt szép dolog tőle.
Hiszen annyi mindent megígért. És meg is tett mindent.
Nemcsak érte, valamennyiükért. Főzött, sütött, varrt,
nagyon szerette őket, és még tanított is az utolsó időkig.
Hogyan pótolható egy ilyen asszony egy háztartási al-
kalmazottal vagy egy gyerekpesztrával? Már a gondola-
tot is rühellte, de másnap felhívott egy ügynökséget, és
elmagyarázta, kire lenne szüksége.
- Maga elvált? - kérdezte egy érces női hang. Hétszo-
bás ház, két gyerek, kutya nincs, macska nincs, feleség
nincs.
- Nem. - Gyerekrabló vagyok, és szükségem van va-
lakire, aki két gyereket ellát, a francba is! - A gyerekek-
nek... - már majdnem kimondta, hogy nincsen anyjuk,
de nem jött ki a száján. - Egyedül vagyok. Van két gye-
rekem, az egyik tizenhat hónapos, a másik majdnem ki-
lencéves. Egy kisfiú meg egy kislány. A kislány iskolába
jár.
- Természetesen. Bentlakó vagy bejáró?
- Bejáró. Túl fiatal, semhogy kollégiumban éljen.
- Nem a kislányra értettem, az alkalmazottra.
- Ó... nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam.
323
Talán jöhetne reggel nyolcra, és vacsora után hazamehet.
- Van külön szobájuk? - Ez Bernie-nek is eszébe ju-
tott. - A gyerekpesztra alhat a kisfia szobájában, ha nincs
ellenére.
- Igen, ez megoldható.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. - Ami azonban
tőlük tellett, az nem volt éppen lelkesítő. Féltucatnyi je-
löltet küldtek be hozzá az áruházba, és Bernie egészen
megriadt a szakértelem hiányától. Legtöbbjük soha nem
felügyelt még gyerekre, akadt közöttük illegális beván-
dorló, meg olyan is, akinek már minden mindegy.
A legtöbbjük élete zűrös volt, nagy részük pedig kifeje-
zetten ellenszenves. Bernie végül egy csúnya norvég lány
mellett döntött. Hat testvére volt, komolynak látszott, és
azt mondta, hogy egy évet akar az Egyesült Államokban
tölteni, ha lehet, még többet. Azt állította, tud főzni, és
Bernie-vel együtt kiment a gyerekek elé a repülőtérre,
amikor visszajöttek New Yorkból. Jane nem tűnt túl lel-
kesnek, Alexander alaposan végigmérte, majd elmoso-
lyodott, és összecsapta a kezét, de a lány hagyta, hogy
egyedül szaladgáljon a repülőtéren, miközben Bernie a
gyerekek csomagjára várt, és felállította a babakocsit.
Alexander már csaknem egyedül kiment az utcára, ami-
kor Jane visszahozta, és dühös pillantást vetett a lányra,
Bernie pedig szintén ráförmedt.
- Kérem, Anna, a fél szeme mindig a fiún legyen!
324
- Természetesen. - Jane Bernie fülébe sutyorgott,
miközben a lány egy szőke, hosszú hajú, hátizsákos fiúra
mosolygott.
- Hol találtad?
- Nem lényeges. Legalább néha enni fogunk. - Rá-
mosolygott Jane-re. Érkezéskor a kislány Bernie karjába
vetette magát, Alexandert pedig kettejük közé préselte,
aki ezt roppant mód élvezte. Bernie feldobta a kisfiút a
levegőbe, majd ugyanezt megtette Jane-nel is. - Nagyon
hiányoztatok. - Ruth beszámolt neki Jane zaklatott ál-
mairól. Mindegyik Lizzel volt kapcsolatos. - Különösen
te.
- Te is hiányoztál nekem. - Jane még mindig szomorú
volt. Akár az apja. - A Nagyi olyan aranyos volt hozzám.
- Nagyon szeret téged. - Egymásra mosolyogtak,
majd Bernie kerített egy hordárt, aki segített kivinni a
csomagokat. Néhány perc múlva már minden az autóban
volt, és elindultak a város felé. Jane elöl ült, Bernie mel-
lett, Alexander pedig hátul, a gyerekpesztrával. A norvég
lány farmernadrágot viselt és lila blúzt, hosszú, borzas
szőke haja volt, és Jane-nek nem tetszett különösen, hol-
ott hazáig beszélgettek. A lány ugyanis csak egytagú sza-
vakkal vagy morgásokkal válaszolt, és láthatóan nem
akart különösebben összebarátkozni a gyerekekkel. És
amikor hazaértek, a reggeli zabpelyhet tálalta fel vacso-
rára, meg kissé sületlen bundáskenyeret. Bernie elkese-
325
redettségében pizzát hozatott, amit a norvég lány talán
még náluk is gyorsabban tüntetett el. És Jane egyszer
csak villámló tekintetet vetett a lányra. - Honnan vetted
ezt a blúzt? - Jane úgy pillantott rá, mint aki szellemet
lát.
- Hogyan? Ezt? - A lány elvörösödött. A lila blúz he-
lyett egy szép zöld selyemblúzt vett magára, a hónaljánál
már átütöttek az izzadságfoltok. - A szekrényben talál-
tam. - Bernie szobája felé intett, akinek legalább akkorá-
ra kerekedett a szeme, mint Jane-é. A norvég lány Liz
blúzát viselte.
- Ez elő ne forduljon még egyszer! - Bernie a fogai
közül préselte ki a szavakat, a lány meg csak a vállát vo-
nogatta.
- Hát nem mindegy? A felesége úgysem fog feltá-
madni! - Jane felállt az asztaltól és elment, Bernie pedig
utánaeredt, és bocsánatot kért.
- Sajnálom, drágám. Amikor beszéltem vele, sokkal
kedvesebbnek tűnt. Tiszta volt és fiatal, és azt gondol-
tam, jobban örülsz neki, mint egy vén csotrogánynak. -
Jane boldogtalanul mosolygott Bernie-re. Az életük tele
volt nehézséggel. És ez még csak az első este otthon. De
mostantól fogva soha semmi nem lesz könnyű; a kislány
ezt valahogy ösztönösen megérezte.
- Próbálkozzunk még vele néhány napig, ha nem felel
meg, akkor kiadjuk az útját, jó? - Jane bólintott, és meg-
326
könnyebbülten vette tudomásul, hogy Bernie nem eről-
tet rá semmit. Valamennyien nehéz helyzetben voltak.
És a rákövetkező napokban Anna csaknem az őrületbe
kergette őket. Változatlanul kölcsönvette Liz ruhane-
műjét, sőt olykor Bernie holmijaiból is válogatott.
Kedvenc kasmír pulóverjeit vette fel, s egy ízben még az
egyik zokniját is. Nem mosakodott, a házban iszonyú
volt a bűz, és amikor délután Jane hazaért az iskolából,
Alexandert piszkos nadrágban és csöpögő pelenkával
találta, csupán egy trikó volt rajta, a lába szutykos volt,
az ebéd nyomai az arcán, Anna pedig az udvarlójával
csevegett a telefonon, vagy rockzenét hallgatott a szte-
reó rádión. Az étel ehetetlen volt, a ház egy romhalmaz
Alexanderről pedig szinte kizárólag Jane gondoskodott.
Amikor hazaért az iskolából, megfürdette az öccsét,
megetette, este lefektette, és bement hozzá, ha sírt. An-
na soha nem ébredt fel. A szennyest nem mosta ki, ágy-
neműt nem cserélt, a gyerekeknek nem volt tiszta ruhá-
ja. Anna kis híján megőrjítette őket, és tíz napon belül
kitették a szűrét. Bernie ezt egy szombat este közölte
vele, amikor a marhahús-szeletek már füstöltek egy
nagy, szutykos lábosban, a lány pedig nyugodtan ült a
konyha padlóján és telefonálgatott, közben meg Ale-
xandert bennfelejtette a kádban. Jane találta meg az
öccsét, aki már majdnem kihűlt, és a kád oldalán próbált
kimászni. Jane kivette a kádból, de a kisfiú akár meg is
327
fulladhatott volna. Ettől Annát kivéve mindenkit elön-
tött a rémület. Bernie közölte vele: csomagoljon össze és
távozzék, a lány meg is tette, és anélkül, hogy bocsánatot
kért volna, Bernie egyik szép kasmír pulóverében távo-
zott.
- Ennyit erről. - Bernie a mosogatóba tette az égett
marhahússal teli lábost, és forró vizet engedett bele. -
Meghívhatom a kisasszonyt ma este egy pizzára? -
Gyakran ettek pizzát, és ezúttal Tracyt is áthívták.
Amikor Tracy megérkezett, segített Jane-nek lefek-
tetni Alexandert. Együtt hozták rendbe a konyhát.
Majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben, csakhogy
egy nagyon fontos személy hiányzott, és ezt valameny-
nyien érezték. És mindennek tetejébe Tracy bejelentette,
hogy Philadelphiába költözik. Jane mozdulni sem tudott
a döbbenettől. Mintha második anyját veszítette volna el.
Hetekig búskomor volt, miután kikísérték Tracyt a re-
pülőtérre.
A következő pesztra sem vált be. Svájci volt, végzett-
ségét tekintve gyerekápolónő, amit Bernie első találko-
zásuk alkalmával ideálisnak tartott, azt azonban nem
említette a hölgy, hogy valószínűleg a német hadsereg-
ben kapta a kiképzést. Merev volt, rugalmatlan és un-
dok. A ház makulátlanul ragyogott, a vacsoraadagok
kicsik voltak, a szabályok szigorúak és számosak, és
minduntalan rácsapott Alexanderre. Szegény gyerek
328
folyton sírt, Jane pedig utált hazajönni az iskolából,
mert ott volt a svájci nő. A tejet és az édes süteményt
szigorúan tiltotta, nassolásról szó sem lehetett, az étke-
zéseknél tilos volt a beszéd, kivéve ha az apjuk otthon
volt. A televíziót bűnnek tartotta, a zenét isten elleni
véteknek. Bernie úgy gondolta, ez a nő félig-meddig
bolond. Megérkezése után két héttel azonban, egy
szombati napon, Jane önkéntelenül kinevette, mire a
pesztra odament, és hatalmas pofont kevert le a kis-
lánynak. Jane annyira meghökkent, hogy még sírni is
elfelejtett, Bernie azonban minden ízében remegve fel-
állt, és azt mondta: - Távozzék a házamból, Miss Strauss!
De nyomban! - Elvette tőle a kisfiát, vigasztalóan át-
ölelte Jane-t, és egy óra múlva hatalmas dörrenéssel be-
csapódott a bejárati ajtó.
Az ezt követő időszak is rendkívül csüggesztő volt.
Bernie úgy érezte, minden potenciális jelölttel beszélt
már a városban, de egyikük sem ébresztett benne bizal-
mat. Először takarítónőt vett fel, de még az sem segített.
A fő gondot Jane és Alexander jelentette. Bernie olyas-
valakit szeretett volna, aki rendesen gondoskodik a gye-
rekekről. Úgy látta, egyre ziláltabbak és boldogtalanab-
bak, és elkeseredetten próbált segítséget találni. Magán-
kívül rohant haza naponta a munkából, hogy Jane-t és
Alexandert ellássa. Átmeneti megoldásként talált valakit,
aki napközben vigyázott a gyerekekre, és délután ötig
329
ráért. Az anyjának igaza volt. Nehéz dolog ellátni a gye-
rekeket, kitakarítani a házat, kimosni a szennyest, bevá-
sárolni, főzni, vasalni és a kertet rendben tartani munka
után.
Az iskolaév kezdete után hat héttel következett a sze-
rencsés fordulat. Az ügynökség felhívta, és Bernie vé-
gighallgatta a szokásos hozsannát. Felbukkant Mary
Poppins, aki éppen őrájuk vár. Az ügynökség szerint
ideális a feladatra.
- Meglátja, Mr. Fine, hogy Mrs. Pippin valóban tö-
kéletesen meg fog felelni önöknek. - Bernie unott arccal
firkantotta le a nevet. - Hatvanéves, brit állampolgár, a
legutolsó helyén, ahol egy fiú volt meg egy lány, tíz évet
töltött. És - tette hozzá diadalmasan az ügynökség női
alkalmazottja - ott sem volt anya.
- És erre különösen büszkének kell lenni? - Semmi
közük hozzá, a fene essen beléjük!
- Ez mindössze annyit jelent, hogy a hölgy jól ismeri
az ilyen helyzetet.
- Pompás. És mi a hézag?
- Semmi. - Bernie nem volt épp egyszerű ügyfél, és az
ügynökséget enyhén szólva bosszantotta, hogy milyen
bizalmatlan mindenkivel, akit odaküldenek. Az alkal-
mazott fel is jegyezte magának, hogy ha Mrs. Pippinnel
sem lesz megelégedve, több jelöltet nem küldenek neki.
Egy csütörtök délután hat órakor csöngetett Mrs.
330
Pippin. Bernie nem sokkal korábban ért haza, épp hogy
csak levetette a zakóját meg a nyakkendőjét. Alexander a
karján ült, Jane pedig segített elkészíteni a vacsorát.
A harmadik egymást követő napon készültek hambur-
gert vacsorázni, sült krumplival, zsemlével és zöldsalá-
tával. Bernie-nek a hétvége óta nem jutott ideje a bevá-
sárlásra, és a többi hús egyszerűen elveszett a hazaúton,
de az sem kizárt, hogy meg se vette.
Bernie ajtót nyitott, és szembetalálta magát egy apró
termetű, rövidre nyírt ősz hajú asszonnyal. Világítóan kék
szeme volt, sötétkék kabátot és kalapot, fekete, fűzős
sportcipőt viselt. És az ügynökségi alkalmazottnak ezút-
tal igaza volt. Nagyon is hasonlított Mary Poppinshoz.
Még egy szorosan összecsavart fekete esernyő is volt
nála.
- Ön Mr. Fine?
- Igen.
- Engem az ügynökség küldött. Mary Pippin vagyok.
- Skót akcentussal beszélt, és Bernie elvigyorodott. Mi-
lyen vicces! Nem Mary Poppins, hanem Mary Pippin!
- Jó estét - mondta, és mosolyogva hátralépett, majd
betessékelte a hölgyet a nappaliba. Jane pedig kezében
egy darab hamburgerrel, kijött a konyhából. Kíváncsi
volt, ezúttal milyen alakot küldtek. A hölgy alig valami-
vel volt magasabb nála, de rámosolygott, és megkérdezte,
mit főz.
331
- Igazán nagyszerű, hogy gondoskodsz a papádról és a
kisöcsédről. Tudod, én nem vagyok ám valami híres
szakácsnő. - Elnevette magát, és Bernie nyomban meg-
szerette. És akkor hirtelen rájött, hogy milyen cipő van a
hölgy lábán. Nem sportcipő, hanem valódi skót hegy-
mászó cipő. Ízig-vérig skót volt. Tweedszoknyát viselt,
fehér, keményített ingblúzt, és amikor a kalapját levette,
Bernie észrevette, hogy kalaptűje is van.
- Ez Jane - magyarázta Bernie, miután a kislány visz-
szament a konyhába. - Kilencéves, illetve hamarosan
annyi lesz. Alexander pedig majdnem tizennyolc hóna-
pos. - Bernie letette a földre, a kisfiú pedig sebesen a
konyhába iramodott a nővére után. Bernie rámosolygott
Mrs. Pippinre. - Egész nap meg nem áll, de még éjszaka
is felébred. És Jane is - lehalkította a hangját. -
A kislánynak lidérces álmai vannak. Nekem meg,segít-
ségre van szükségem. Egyedül maradtunk. - A magya-
rázatnak ezt a részét utálta a legjobban. Ilyenkor a jelöl-
tek többnyire ostobán bámultak rá, ez az asszony együtt-
érző pillantással, értelmesen bólintott. - Kell valaki egész
napra Alexander mellé, aki itthon van, amikor Jane ha-
zaér az iskolából, aki játszik velük, aki a barátjuk, aki...
és most először kimondta azt is, amit eddig soha, de úgy
érezte, Mrs. Pippinnek elmondhatja - főz nekünk, aki
gondoskodik arról, hogy legyen tiszta ruhájuk, aki vesz
nekik cipőt, ha nincs rá időm...
332
- Mr. Fine - a hölgy kedvesen mosolygott - magának
egy dadus kell a gyerekei mellé. - Mindent pontosan
megértett.
- Igen, így van. - Hirtelen eszébe jutott a slampos
norvég lány, aki Liz holmiját lopkodta, és Mrs. Pippin
keményített blúzára nézett. Úgy döntött, kertelés nélkül
megmondja neki az igazságot. - Tudja, nagyon nehéz
időszakot éltünk át. - A konyha felé pillantott. -
A feleségem majdnem egy évig volt beteg, mielőtt...
Még most sem tudta kimondani. - Három hónapja nincs
velünk. És azóta teljesen felbolydult a gyerekek élete. -
Meg az enyém is, gondolta, de nem mondta ki, Mrs.
Pippin tekintetéből azonban kiolvasta, hogy nagyon is jól
tudja. Szívesen leroskadt volna a kanapéra, hogy hagyja,
hadd vegyen mindent kézbe ez a hölgy. Volt benne vala-
mi, amitől Bernie úgy érezte, megtalálta, akit keresett. -
A feladat nem könnyű, de nem is túlságosan megterhelő.
- Elmesélte Mrs. Pippinnek a két előző nővel szerzett
tapasztalatait, és pontosan elmondta, mit kér. Csodála-
tosképpen Pippin mindent értett.
- Remek! Mikor állhatok munkába? - Ragyogó tekin-
tetet vetett Bernie-re, aki nem akart hinni a fülének.
- Akár azonnal is, ha akarja. Valamit elfelejtettem.
Együtt kell aludnia Alexanderrel. Nagy baj?
- Ellenkezőleg. Nekem is így a jobb.
- Lehetséges, hogy valamikor elköltözünk, de jelenleg
333
nincsenek terveim. - A hangja tétován csengett, de a
hölgy bólintott. - És tulajdonképpen... - Annyi minden
járt a fejében, hogy kissé összezavarodott. Nyílt kár-
tyákkal akart játszani. - Lehet, hogy egy napon vissza-
költözöm New Yorkba, de erről pillanatnyilag nem tu-
dok semmi közelebbit.
- Mr. Fine - mosolygott rá kedvesen a hölgy - meg-
értem a helyzetét. Pillanatnyilag azt sem tudja, hogy jön
vagy megy, miként a gyerekei sem, és nincs ebben semmi
különös. Hirtelen valamennyien elveszítették életük fő
támaszát. A sebek begyógyulásához idő kell, és a gyó-
gyulás alatt kell valaki, aki vigyáz magukra. Boldogan
vállalom ezt a szerepet, és megtisztel, ha rám bízza a
gyerekeit. És az sem probléma, ha máshová költözik, ne-
tán egy kisebb lakásba, Kenyába, vagy tudom is én hova.
Özvegy vagyok, nincs gyerekem, az otthonom pedig ott
van, ahol dolgozom. Ha szükség van rám, magukkal me-
gyek, bárhova mennek is. - Úgy mosolygott rá, mintha
egy gyerekkel beszélne, Bernie pedig csaknem elnevette
magát.
- Ez remekül hangzik Mrs. Poppin, izé, Mrs. Pippin.
Elnézését kérem.
- Semmi baj! - A hölgy együtt nevetett Bernie-vel,
majd követte a konyhába. Bármily apró volt is, erő su-
gárzott belőle, és bámulatos módon a gyerekek is rokon-
szenvesnek találták. Jane meghívta, vacsorázzék velük, és
334
amikor Mrs. Pippin beleegyezett, egy újabb hamburgert
tett a serpenyőbe. Alexander pedig mindaddig az ölében
ült, amíg el nem érkezett a fürdés ideje. Mrs. Pippin ek-
kor megbeszélte Bernie-vel az anyagiakat. Nem is kért
túlságosan sokat. És éppen őrá volt szükségük.
Megígérte, hogy másnap beköltözik a holmijával, "a
vackaimmal", tette hozzá bocsánatkérően. Júniusban
hagyta ott az előző családot. A gyerekek már felnőttek;
így nincs szükség rá. Japánba ment vakációra, és San
Francisco útbaejtésével jött vissza. Tulajdonképpen
Bostonba akart menni, de úgy gondolta, ha már itt van,
megnézi, nem kínál-e valami kellemeset az ügynökség,
mert a várost elbűvölőnek találta, és voilá. Ezt a frigyet az
egekben kötötték!
Amikor a hölgy visszament a szállodába, Jane pedig
ágyba készült fektetni az öccsét, Bernie felhívta az anyját.
- Megtaláltam! - A hangja hónapok óta most először
volt boldog, és tényleg mosolygott. Még a hangja is
megváltozott. Megkönnyebbült.
- Kit találtál meg? - Az anyja már majdnem aludt.
Scarsdale-ben tizenegyre járt az idő.
- Mary Poppint, tulajdonképpen Mary Pippint.
- Bernie! - Az anyja hangja most már határozottabban
csengett, nagyon is éberen. - Mondd, fiacskám, ittál? -
Rosszallóan nézett a férjére, aki az ágy túlsó felén egy or-
vosi szaklapot böngészett. Lout nem rázta meg a hír.
335
Bernie-nek minden oka megvan rá, hogy igyon. Ki ne
inna az ő helyében?
- Ugyan már! Találtam egy dadust. Skót származású
és fantasztikus!
- És miféle? - Ruth nyomban gyanakodni kezdett,
mire Bernie beszámolt minden részletről. - Lehet, hogy
tényleg meg fog felelni. Kértél tőle referenciát?
- Majd holnap. - A referenciát az a család jelentette,
akiket Bostonban otthagyott, és akik áradoztak hajdani
dadusukról. Elmondták Bernie-nek, milyen szerencsés,
és azt tanácsolták, tartsa meg Mrs. Pippint örökre. És
amikor a hölgy másnap befutott, Bernie hajlott is rá.
Mrs. Pippin kitakarította a házat, eltette a tiszta ruhát,
mesét olvasott Alexandernek, talált neki egy vadonatúj
nadrágot, így tisztára mosdatva és fésülködve várhatta az
apját. Jane rózsaszínű ruhát viselt, a hajában rózsaszín
szalagot, és mosolyogva ült le a vacsorához. Bernie-nek
gombóc keletkezett a torkában, ahogy visszaemlékezett
rá, milyennek látta a kislányt először, a hosszú copfjában
rózsaszín masnikkal, éppen olyanokkal, amilyeneket
Mrs. Pippin a hajába font.
A vacsora nem volt rendkívüli, de ízletes volt és egy-
szerű. Az asztal rendesen meg volt terítve, Mrs. Pippin
pedig vacsora után a szobájukban játszott a gyerekekkel.
Nyolc órára rend volt a házban, az asztal meg volt terítve
a reggelihez, mindkét gyerek tisztára mosdatva, teli has-
336
sal és mese után aludt, és amikor Bernie mindkettejüknek
jó éjszakát kívánt és mindent megköszönt Mrs. Pippin-
nek, azt kívánta, bárcsak Liz láthatná őket.

Huszonötödik fejezet
A Mindenszentek utáni napon, miután Bernie a munká-
ból hazatért, a kanapén ült és a postáját nézegette, amikor
Mrs. Pippin kijött a konyhából, letörölte a lisztet a kezé-
ről, és átadott neki egy üzenetet.
- Valaki nemrégen kereste, Mr. Fine. - Bernie-re
mosolygott. Öröm volt hazajönni, mióta velük élt az asz-
szony, és a gyerekek rajongtak érte. - Egy úr hívta tele-
fonon. Remélem, jól értettem a nevét.
- Bizonyára. Köszönöm. - Bernie átvette a cédulát, és
amikor Mrs. Pippin eltávolodott, elolvasta a nevet. Elő-
ször semmit nem mondott neki, majd amikor kiment a
konyhába, hogy egy italt keverjen magának, kérdőre
fogta a Dadust. Éppen halat panírozott vacsorára, Jane
segített neki, Alexander pedig a konyhakövön apró szí-
nes fadobozokkal játszott. Liz tudott ilyen életképet va-
rázsolni maga köré, és Bernie-nek belesajdult a szíve a
látványba. Mindenről az jutott eszébe, mennyire hiány-
zik neki a felesége. - Mondja, Mrs. Pippin, ez az illető
kereszt- vagy vezetékneve?
- A keresztnevét nem értettem, pedig azt is mondta. -
Mrs. Pippin fel sem nézett a munkából. - A vezetékneve
337
Scott. - Bernie-nek még most sem esett le a húszfilléres.
- A keresztneve talán Chandler, ha jól emlékszem.
Ennek hallatán Bernie-nek csaknem elállt a szívverése,
majd visszament a nappaliba, és szemügyre vette a tele-
fonszámot. Hosszasan töprengett, de vacsora közben sem
hozta szóba. Helyi telefonszám volt, Chandler nyilván
újra pénzt akar. Bernie-nek az is megfordult a fejében,
nem törődik az üzenettel, este tízkor azonban megszólalt
a telefon, és Bernie-t balsejtelem kerítette hatalmába,
amikor a kagylót felemelte. Jogosan. Chandler Scott te-
lefonált.
- Jó estét. - A hangjából ugyanaz a hamis kedélyesség
áradt, mint első ízben, Bernie-t azonban nem tévesztette
meg.
- Ha jól emlékszem, legutóbb világosan fejeztem ki
magam. - Bernie hangja cseppet sem volt barátságos.
- Csak átutazóban vagyok, barátom.
- A világért sem tartóztatjuk!
Chandler nevetett, mintha Bernie valami roppant
mulatságosat mondott volna.
- Hogy van Liz? - Bernie nem akarta elmondani, mi
történt. Semmi köze hozzá ennek a csirkefogónak.
- Jól.
- És a lányom?
- Nem a maga lánya. Most már az enyém. - Kár volt
ezért a mondatért; Bernie megérezte, hogy Scott ettől
338
fellelkesül.
- Én nem így emlékszem.
- Valóban? És a tízezer dollárra sem emlékszik? -
Bernie gorombán beszélt, Chandler ellenben mézesmá-
zosan.
- Az emlékezőtehetségemmel nincs semmi baj, az üz-
leti vállalkozásom viszont nem sikerült.
- Le vagyok sújtva. - Szóval megint pénzt akar.
- Én is. Gondoltam, talán beszélgethetnénk megint a
lányomról. - Bernie állkapcsa görcsbe rándult a szakáll
alatt, és eszébe jutott a Liznek tett ígérete. Egyszer és
mindenkorra meg akart szabadulni ettől a csirkefogótól,
nehogy minden évben felbukkanjon. Másfél éve kapta
meg a pénzt.
- Legutóbb világosan megmondtam, hogy végkielé-
gítésről van szó.
- Lehetséges, barátom, lehetséges. - Már a hangja is
olyan volt, hogy Bernie legszívesebben képen törölte
volna. - De elképzelhető, hogy újra le kell játszanunk a
partit.
- Szerintem nem.
- Csak nem akarja azt mondani, hogy üres a kassza? -
Bernie gyűlölte a stílusát. Éppen olyan volt, mint az em-
ber maga. Egy kisstílű csirkefogó.
- Még egyszer nem vagyok hajlandó tejelni. Világos?
- Mit szólna hozzá, ha kis időre meglátogatnám a lá-
339
nyomat? - Fapofával játszotta a pókert.
- Őt maga nem érdekli.
- Majd érdekelni fogom, mihelyt maga bíróság elé
kerül. Hány éves is? Hét? Nyolc? -Nem tudta pontosan.
- Nem mindegy? -Ez az alak még azt sem tudja, hogy
Jane kilencéves.
- Kérdezze meg Lizt, mi a véleménye. - A fickó nyíl-
tan zsarolt, Bernie-t pedig a fizikai rosszullét környé-
kezte. Azt akarta Scott tudomására hozni, hogy Lizzel
már nem bocsátkozhat semmiféle mocskos játékba. -
Liznek már nincs véleménye az ügyről, Scott. Júliusban
meghalt. - A vonal túlsó végén hosszú hallgatás követ-
kezett.
- Igazán sajnálom. - Mintha kijózanodott volna.
- Akkor gondolom, véget is vethetünk a diskurzusnak.
- Bernie hirtelen örült, hogy megmondta Scottnak. Ta-
lán eltűnik az életükből a gazember. Azonban alaposan
melléfogott.
- Csak lassan a testtel. A gyerek él, ugye? Miben halt
meg Liz?
- Rákban.
- Szörnyű. Mellesleg, ha él az anyja, ha nem, a gyerek
az enyém. Gondolom, maga azt szeretné, ha eltűnnék a
színről. Megfelelő összegért hajlandó vagyok rá.
- És mennyi időre? Egy újabb évre? Nem, Scott, ez
nem éri meg nekem. Ezúttal nem vagyok rá vevő.
340
- Nagy kár. Akkor kénytelen leszek a bírósághoz for-
dulni a láttatás engedélyezéséért.
Bernie-nek eszébe jutott, mit ígért Liznek, és úgy
döntött, hagyja beleesni a férfit a maga állította csapdába.
- Ahogy gondolja, Scott. Felőlem azt csinál, amit akar.
- Újabb tíz rongyért felszívódok. Tudja mit, nagylel-
kű leszek magához. Legyen nyolc rongy.
Bernie-n már Scott látványának gondolatától is kitört
a viszketés. - Menjen a francba! - Azzal letette a kagylót.
Szívesen seggbe rúgta volna ezt az alakot. Három nap
múlva azonban ő kapta meg a magáét Chandlertől. Le-
velet hozott a postás egy Market utcai ügyvédtől, amely-
ben Chandler Scott, Jane Scott apja, a néhai Elizabeth
O'Reilly Scott Fine volt férje kinyilvánítja, hogy látni
óhajtja a lányát. Bernie reszkető kézzel olvasta a levelet.
November 17-én kell a bíróság előtt megjelennie, sze-
rencsére a gyerek nélkül. A szíve azonban így is zakatolni
kezdett, és felhívta Bill Grossman ügyvédi irodáját.
- Most mitévő legyek? - Bernie teljesen el volt kese-
redve. Grossman maga vette fel a telefont. Emlékezett rá,
milyen ügyben kérte a tanácsát először Bernie.
- Alighanem bíróság elé fog kerülni.
- Vannak a pasasnak jogai?
- Mondja, örökbe fogadta a kislányt?
A kérdéstől Bernie lába elerőtlenedett. Mindig köz-
bejött valami: Alexander születése, Liz betegsége, az
341
utóbbi kilenc hónap, az alkalmazkodás az új helyzethez. -
Nem, nem fogadtam örökbe. Pedig akartam, a fenébe
is... csak gondoltam, minek. Egyszer már lepénzeltem,
és azt hittem, eltűnik a balfenéken. Ennek másfél éve. -
Tulajdonképpen húsz hónapja történt. Pontosan emlé-
kezett az időpontra, hiszen Liz szinte közvetlenül utána
szült.
- Be tudja bizonyítani?
- Nem. Nem felejtettem el, amit a lépés törvénytelen
voltáról akkor mondott nekem. - Grossman azt mondta,
ez olyan, mintha feketepiacon venne gyereket. A gyere-
kek adásvétele tilos, és Chandler Scott valójában eladta a
lányát Bernie-nek tízezer dollárért. - Készpénzben fi-
zettem, a bankók egy borítékban voltak.
- Ennyit erről. - Grossman töprengett. - Az ilyen ak-
ciókkal csak az a baj, hogy az "ügyfelek" mindig vissza-
jönnek az újabb összegért. Megint pénzt akar?
- Így indult az ügy. Néhány napja felhívott telefonon;
és újabb tízezret kért, mondván, akkor eltűnik. Tulaj-
donképpen kedvezményt is kaptam, nyolcezerrel is be-
érné.
- Jézusom! - Grossman hallhatóan begurult. - Szép
kis alak, mondhatom!
- Azt hittem, ha megmondom neki, hogy meghalt a
feleségem, már nem fogja nagyon érdekelni az ügy. Úgy
okoskodtam, ha megtudja, hogy már csak velem áll
342
szemben, észhez tér, és nem képzeli, hogy átverhet az
ócska kis trükkjeivel.
Grossman különös némaságba burkolózott a vonal
másik végén. - Nem tudtam, hogy időközben meghalt a
felesége. Igazán nagyon sajnálom.
- Júliusban történt - mondta halkan Bernie, közben
Lizre gondolt, meg arra, hogyan kényszerítette ki belőle
az asszony az ígéretet, hogy Jane-t nem engedi Chandler
Scott közelébe. Talán megint ki kellett volna fizetni a tíz-
ezer dollárt. Lehet, hogy hülyeség volt elküldeni a fe-
nébe.
- Van a feleségének a kislánnyal kapcsolatos végren-
delete? - Bernie beszélt ugyan ilyesmiről vele, de mivel
Liznek nem volt semmije, csak amit Bernie-től kapott, a
férjére és a gyerekeire hagyott mindent.
- Nem. Nem volt vagyona.
- És ki a kislány gyámja? Maga?
- Természetesen. - Bernie csaknem megsértődött.
Ugyan ki más lenne a gyerekek gyámja?
- És ezt le is írta?
- Nem.
Bill Grossman halkan felsóhajtott. Bernie alaposan
benne volt a pácban. - Nézze, a törvény a gazfickó olda-
lán áll, mivel a felesége már nem él. Scott a gyerek vér
szerinti apja. - Bernie-t csaknem a hideg rázta.
- Ez komoly? - Az ereiben meghűlt a vér.
343
- Igen.
- De a fickó egy szélhámos, csaló strici! Biztosan most
került ki a sittről.
- Ez nem számít. Kalifornia állam törvényei jogokat
biztosítanak a vér szerinti apának, függetlenül attól, hogy
milyen ember az illető. Még a baltás gyilkosoknak is
vannak jogaik.
- Vagyis mi a teendő?
- A bírósági döntés időpontjáig átmeneti láthatási jo-
got kap. - Az ügyvéd nem árulta el Bernie-nek, hogy akár
örökre is elveszítheti a kislányt. - Volt ennek a pasasnak
valamiféle kapcsolata a gyerekével?
- Nem. Jane azt sem tudja, hogy él az apja, és a felesé-
gem azt mondta, Scott egyéves korában látta a lányát
utoljára. Nézze, Bill, a pasasnak semmiféle joga nem le-
het.
- Ne higgye! Ne áltassa magát! Ő a kislány vér szerinti
apja... Mennyi ideig tartott a házasságuk?
- Szinte nem is létezett. Jane születése előtt néhány
nappal házasodtak össze, és ha jól tudom, Scott ezután
eltűnt. Néhány hónapra visszatért, még Jane egyéves
kora előtt, majd ismét elnyelte a föld. Liz elhagyás címén
adta be a válókeresetet, és a pasast még értesíteni sem
tudták, mert egészen addig nem lehetett tudni, merre jár,
amíg másfél éve egyszer csak nem bukkant fel.
- Öreg hiba, hogy maga nem fogadta már régen örök-
344
be azt a kislányt.
- Nevetséges!
- Egyetértek, de ez nem jelenti azt, hogy a bíró is így
ítélkezik majd. Maga szerint a pasast tényleg érdekli a
gyereke?
- Ugyan már! Hiszen egyszer eladta tízezer dollárért,
és három nappal ezelőtt már nyolcezerrel is beérte volna!
Scott szemében a lánya egy pénzeszsák. Amikor talál-
koztam vele és átadtam a pénzt, egyetlen szóval sem ér-
deklődött Jane felől. Egyetlen kérdést sem tett fel: Nos,
maga szerint ez mit jelent?
- Azt, hogy a pasas egy ócska strici, aki pénzt akar
kipréselni magából. Meglepne, ha nem jelentkezne, még
mielőtt tizenhetedikén sor kerül a meghallgatásra. - És
Grossmannak igaza volt. Scott három nappal az időpont
előtt telefonált, és felajánlotta, hogy eltűnik. Ezúttal
azonban magasabb volt az ár. Ötvenezer dollár.
- Maga megőrült?
- Tudja, öregem, utánanéztem a pénzügyeinek.
- Ne merjen így nevezni, maga strici!
- Megtudtam, hogy maga egy gazdag zsidó New
Yorkból, és egy flancos áruház igazgatója! Maga ott a
tulaj.
- Hát rosszul tudja.
- Az nem számít, öregem. Ezúttal ötvenezer, külön-
ben nem tűnök el.
345
- Tízet adok, de ez az utolsó szavam. - Akár húszeze-
rig is elment volna, de nem kötötte az orrára. Scott kine-
vette.
- Ötvenezer, vagy nincs üzlet. - Gusztustalan alku-
dozás egy gyerekért.
- Ide figyeljen, Scott, én most nem megyek bele ebbe a
játékba!
- Lehet, hogy kénytelen lesz. Liz meghalt, a bíróság
meg mindenben az én javamra dönt. Lehet, hogy nekem
ítélik a gyereket... Most jut eszembe, azt hiszem, mégis
százezerre emelem a tarifát. - Bernie úgy érezte, megfagy
az ereiben a vér, és mihelyt Scott letette a kagylót,
nyomban feltárcsázta Grossman számát.
- Van annak valami alapja, amit Scott mond? Lehet-
séges, hogy ez bekövetkezhet?
- Nincs kizárva.
- Te jó isten! - Bernie iszonyúan megijedt. És mi lesz,
ha az apjának ítélik Jane-t? Mikor ő megígérte Liznek...
és különben is, szinte a sajátjának érezte a kislányt.
- Jogi szempontból maga nem rendelkezhet a gyerek-
kel. Még ha a felesége olyan végrendeletet hagyott volna
hátra, amelyben magát nevezi meg a kislány gyámjának,
a vér szerinti apának akkor is jogai vannak. Amennyiben
azonban bebizonyosodik, hogy a vér szerinti apa alkal-
matlan a feladatra, akkor valószínűleg maga nyeri meg a
pert, hacsak a bíró nem teljesen őrült. Ha mindketten
346
bankárok, ügyvédek vagy üzletemberek lennének, akkor
biztosan Scott nyerne. Így csupán annyit tehet, hogy egy
ideig idegesíti magát, és egy csomó megrázkódtatást okoz
a gyereknek.
- Hogy ez utóbbitól megkímélje - mondta kesernyés
hangon Bernie - Scott már százezer dollárral is beéri.
- Felvette ezt magnetofonra?
- Természetesen nem. Mit képzel? Azt hiszi, hogy
magnetofonra veszem a telefonbeszélgetéseimet? Az ég
szerelmére, én nem kábítószer-kereskedő vagyok, hanem
egy áruház igazgatója! - Bernie sértődékenyen reagált.
Vérlázító helyzetbe került. - Szóval mit tanácsol?
- Ha nem akarja kifizetni neki a százezret, és azt taná-
csolom, ne is tegye, mert akkor a jövő héten még nagyobb
összeget kér, akkor bíróság elé visszük az ügyet, és bebi-
zonyítjuk, hogy az illető alkalmatlan a szülői feladatokra.
Lehetséges, hogy a végső döntésig átmenetileg láthatási
jogot kap, de ez nem nagy ügy.
- Lehet, hogy magának nem, de a kislány nem is is-
meri az apját. Tulajdonképpen - mondta komoran - azt
sem tudja, hogy él. Az anyja ugyanis azt mondta neki,
hogy az apja rég meghalt. És Jane-nek épp elég megráz-
kódtatásban volt része már ebben az évben. Az anyja ha-
lála óta lidércnyomásai vannak.
- Ha egy pszichiáter tanúsítja, akkor ez befolyásol-
hatja az apa rendszeres láthatási jogát.
347
- És az átmenetit?
- Azt minden körülmények között engedélyezik. A
bíróság ugyanis úgy vélekedik, hogy átmenetileg még
Attila, a hunok királya sem tud igazán nagy kárt
okozni.
- És ezt mivel indokolják?
- Semmivel sem kell indokolniuk. Ők vezénylik a pa-
rádét. Mr. Scott most mindkettejüket kiszolgáltatta a
bíráknak. - No meg Jane-t. Jane-t is kiszolgáltatta a bí-
róságnak. Már a gondolattól is rosszul volt, és pontosan
tudta, mennyire kétségbe volna esve Liz. Biztosan bele is
halna. A gondolat iróniája azonban nem késztette mo-
solygásra. Rettenetes helyzetbe került.
Az első tárgyalás napján szürke volt az ég, és ez ponto-
san tükrözte Bernie hangulatát. Az éppen ügyeletes autós
szülő eljött Jane-ért, Mrs. Pippin pedig Alexander körül
tüsténkedett, amikor Bernie elindult a bíróságra. Senki-
nek nem mondta meg, hova készül. Még mindig re-
ménykedett, hátha semmi sem lesz az egészből. Amikor
ott állt Grossman mellett a városháza tárgyalótermében,
azon fohászkodott, bárcsak megoldódnék ez a helyzet.
A terem túlfelén azonban Chandler Scott támasztotta a
falat, ezúttal egy jobb minőségű zakóban és új Gucci-ci-
pőben. A haja gondosan le volt nyírva, és aki nem tud
róla semmit, akár tisztességes embernek is tarthatta.
Bernie megmutatta Grossmannak, aki futólag szem-
348
ügyre vette Chandler Scottot. - A külseje megfelelő -
suttogta Bernie-nek.
- Éppen ez a baj.
Grossman azt mondta, hogy a meghallgatás húsz per-
cig tart, amikor elkezdődött, Grossman elmagyarázta a
bírónak, hogy a gyerek nem ismeri vér szerinti apját, és
hogy nemrégiben óriási megrázkódtatás érte: meghalt az
anyja. Ennek alapján úgy véli, mondta az ügyvéd, hogy a
megegyezésig nem kellene biztosítani az átmeneti látha-
tást. És az alperes úgy tartja, a végső döntés meghozatala
előtt bizonyos részleteket a bíróság elé kell tárnia.
- Bizonyára így van - mondta a bíró, és rámosolygott
mindkét apára és mindkét ügyvédre. Minden áldott nap
ilyen ügyekkel foglalkozott, de soha nem azonosult velük
érzelmileg. Szerencsére szinte soha nem látta a gyereke-
ket, akiknek az életét a döntései befolyásolták. - Nem
lenne azonban igazságos, ha Mr. Scott nem láthatná a
saját leányát. - Jóindulatúan Scottra mosolygott, majd
együttérzően Grossmanra. - Az ügyfelét ez bizonyára
rosszul érinti, Mr. Grossman, és természetesen minden
részletet készséggel végighallgatunk a tárgyaláson. Ad-
dig is a bíróság engedélyezi, hogy Mr. Scott minden hé-
ten láthassa a lányát. - Bernie úgy érezte, menten esz-
méletét veszti, és odasúgta Grossmannak, hogy Scott
börtönviselt bűnöző.
- Ezt most nem mondhatom meg nekik - súgta vissza
349
Grossman, és Bernie-t a sírás fojtogatta. Azt kívánta,
bárcsak elsőre kifizette volna azt a tízezer dollárt! Vagy
másodjára az ötvenezret. Százezret képtelen lett volna.
Most már elkésett; nem tud Scott-tal egyezkedni.
Grossman emelt hangon kérdezte a bírótól: - Hol ke-
rül sor a láthatásra?
- Ahol Mr. Scott óhajtja. A gyermek... - a bíró bele-
nézett az iratokba, majd megértő mosollyal vette szem-
ügyre a résztvevőket. - Nézzük csak... a gyermek kilenc
év körüli... Nem látom akadályát annak, hogy elmenjen
az apjával. Mr. Scott érte mehet a lakására, aztán vissza-
viszi. A szombati napot ajánlom, reggel kilenctől mond-
juk este hétig. Elfogadhatónak tartják ezt a felek?
- Nem! - Bernie túlságosan hangosan próbálta oda-
súgni Grossmannak.
Az ügyvéd nyomban válaszolt: - Nincs más választása!
És ha most kihozza a bírót a sodrából, később még ked-
vezőtlenebb ítéletet hozhat. - Hát Jane? Miféle ítélet ez
az ő szempontjából?
Bernie dühöngve ment ki a folyosóra. - Micsoda sze-
métség ez az egész?!
- Ne kiabáljon! - Grossman fojtott hangon beszélt, az
arca álarcra hasonlított, amikor Chandler Scott és az
ügyvédje elmentek mellettük. Grossman később elárulta
Bernie-nek, hogy Scott a város leghírhedtebb ügyvédjét
fogadta fel, és a későbbiekben biztosan Bernie nyakába
350
akarják majd varrni a perköltségeket. Bill azonban erről
még nem szólt. Volt elég gondjuk amúgy is. - Egyszerű-
en végig kell csinálnia.
- De miért? A döntés igazságtalan! Miért kell olyasmit
tennem, ami kárt okoz a lányomnak? - Szívéből szólt,
anélkül hogy végiggondolta volna, mit beszél. Bill
Grossman azonban a fejét rázta.
- Jane nem a maga lánya, hanem Scotté, és éppen ez a
baj.
- A legfőbb baj az, hogy ez a szarházi csak a pénzre
utazik. Csakhogy nincs annyi pénzem, amennyit követel.
- Annyi pénze nem is lehet. Az ilyen alakok egyre
emelik a tarifát. Jobban jár, ha a bíróság előtt megegyezik
vele. A tárgyalást december tizennegyedikére tűzték ki.
Vagyis egy hónapig el kell viselnie az időszakos láthatást,
és akkor majd megtudhatják a végleges döntést. Maga
szerint Scott élni fog a láthatási jogával?
- Lehetséges. - Bernie azonban remélte, hogy nem. -
És ha egyszerűen elrabolja Jane-t? - Ez a gondolat Scott
másodszori feltűnése óta izgatta. Ez volt az ő paranoiája.
Grossman azonban ledorongolta:
- Ne nevettesse ki magát! Ez a pasas pénzéhes. De nem
bolond. Őrültség lenne, ha egy láthatás alkalmával elra-
bolná.
- És ha mégis? - Bernie ezt az eshetőséget is végig
akarta gondolni, csak hogy tisztán lásson.
351
- Ilyesmi csak filmekben történik.
- Remélem, igaza van. - Bernie hunyorogva pillantott
az ügyvédre. - Mert ha mégis valami ilyesmire veteme-
dik, akkor úgy éljek, megölöm.

Huszonhatodik fejezet
Az első látogatásra szombaton került sor, így Bernie-nek
nem maradt túl sok ideje. A bírósági meghallgatás napján
elvitte Jane-t vacsorázni egy étterembe, és mély lélegze-
tet vett, majd belefogott a mondandójába. A Hippóban
ettek, amely Jane egyik kedvenc helye volt, a kislány
azonban aznap este szótlanul ült, majd végül Bernie-re
nézett. Tudta, hogy valami nincsen rendjén, csak azt
nem tudta, mi. Talán New Yorkba költöznek, vagy vala-
mi újabb szörnyűség vár rájuk. És szinte biztosra vette,
hogy így áll a helyzet, mert Bernie megfogta a kezét, és
szomorú szemmel nézett rá.
- Drágám, valamit el kell mondanom neked. - Bernie
szíve veszettül zakatolt, Jane meg legszívesebben elsza-
ladt volna. Akkora rémület tükröződött a kis gyerekar-
con, hogy Bernie-nek majd meghasadt a szíve. Vajon
mikor lesz a kislány megint a régi? Hála Mrs. Pippin
gondoskodásának, kicsit már javult az állapota. Már nem
sírt annyit, sőt néha még nevetett is. - Nincs nagy baj,
drágám. Ne félj!
Jane riadt tekintettel nézett rá. - Azt hittem, azt mon-
352
dod... - Nem tudta befejezni a mondatot, Bernie pedig
csak ült ott, és fogta a kezét.
- Micsodát?
- Hogy te is rákos vagy. - A kislány hangja olyan halk
és szomorú volt, hogy Bernie szemét elfutották a köny-
nyek. Ez volt a legrosszabb, amit bármelyikük el tudott
képzelni.
- Nem, szó sincs róla. Valami egészen másról van szó.
Nos hát... emlékszel ugye, hogy a mamádnak volt egy
első férje. - Furcsa érzés volt, hogy ezt kell mondani a
gyereknek, de erre a magyarázatra feltétlenül szükség
volt.
- Igen. Az Anyu azt mondta, hogy egy nagyon jóképű
színész volt a férje, aki meghalt, amikor még kisbaba
voltam.
- Valahogy így volt. - Bernie ezt a változatot még soha
nem hallotta.
- És az Anyu azt is mondta, hogy nagyon szerette az
apámat. - Jane ártatlan pillantást vetett Bernie-re, akinek
felkavarodott a gyomra.
- Tényleg?
- Ezt mondta.
- No, jó. Nekem egy kicsit másként mesélte, de sebaj.
- Hirtelen elfogta az aggodalom, hogy vajon nem herge-
li-e olyasvalaki ellen a gyereket, akit Liz szívből szeretett.
Lehet, hogy Liz valóban szerette Jane apját, csak nem
353
volt mersze elmondani. Bernie emlékezett azonban arra
is, milyen komolysággal vette a szavát a felesége. - Anyu
azt mondta nekem, hogy az apád eltűnt a te születésed
után, és nagyon kiábrándítóan viselkedett. Elkövetett
valami ostobaságot, talán pénzt lopott valakitől, és bör-
tönbe került. - Jane megdöbbent.
- Az én apám?
- Igen. Egyszóval eltűnt, majd újból előkerült, amikor
te úgy kilenc hónapos lehettél, aztán megint eltűnt. Ak-
koriban már egyéves voltál. És Anyu soha nem látta őt
többet. Itt a történet vége.
- És ekkor halt meg? - Jane kicsit összezavarodott a
történettől, Bernie azonban megrázta a fejét, a pincér el-
vitte a tányérjaikat, Jane pedig elgondolkodva kortyol-
gatta az üdítőt.
- Nem, drágám, az apád nem halt meg. Hisz épp erről
van szó. Csak eltűnt, a mamád pedig idővel elvált tőle.
Néhány évvel később pedig mi ketten találkoztunk, és
hozzám jött feleségül. - Bernie elmosolyodott, kicsit
erősebben megszorította a kislány kezét, aki válaszkép-
pen ugyancsak mosolygott.
- Ekkor fogtuk meg az isten lábát... az Anyu legalább-
is mindig ezt mondta. - És a gyerek nyilvánvalóan osz-
totta az anyja véleményét, mint mindenben, ebben is. És
egyébként is, egyre jobban bálványozta Lizt, sokkal job-
ban, mint amikor még élt. Az azonban, amit Bernie-től
354
hallott, vagyis hogy az apja él, meglepte.
- Ez akkor volt, amikor én megfogtam az isten lábát -
helyesbített Bernie. - Nos, Mr. Chandler Scott eltűnt,
majd néhány hete felbukkant... itt San Franciscóban...
- És miért nem hívott fel soha telefonon?
- Nem tudom. - Bernie úgy döntött, őszinte lesz a
kislányhoz. - Körülbelül egy éve jelentkezett először,
mert pénzt akart kérni Anyutól. És amikor megkapta,
megint felszívódott. És amikor másodszor is előkerült,
úgy döntöttem, nem adok neki pénzt. - Leegyszerűsítve
bár, de lényegében ez történt. Azt Bernie nem árulta el,
hogy tulajdonképpen megvásárolták Scott-tól a lányát,
vagy hogy Liz mérhetetlenül gyűlölte. Úgy gondolta,
Jane majd elrendezi ezt magában, amikor az apjával ta-
lálkozik. Aggasztotta azonban a lehetőség, hogy Jane
netán rokonszenvesnek találja az apját.
- És találkozni akar velem? - Jane-t izgatta a jóképű
színész.
- Most már igen.
- Eljöhet hozzánk vacsorára? - Jane fejecskéjében
mindez nagyon egyszerűnek tűnt, Bernie azonban nemet
intett, ami igencsak meglepte a kislányt.
- Ennyire azért nem egyszerű a helyzet. Mi ketten ma
a bíróságon találkoztunk.
- Miért? - Jane csak még jobban meglepődött, és ki-
csit rémültnek is látszott. A bíróság vészjóslóan hangzott
355
a fülének.
- Én azért mentem a bíróságra, mert szerintem az apád
nem jó ember, és szeretnélek tőle megóvni. És Anyu is
ezt kérte tőlem. - Megígérte Liznek, és mindent megtesz,
hogy az ígéretét be is tartsa.
- Szerinted rosszul bánna velem?
Bernie nem akarta megrémíteni a kislányt, hiszen két
nap múlva tíz órát kell eltöltenie az apjával. - Nem. Vi-
szont az biztos, hogy kicsit túlságosan is érdekli a pénz.
Más egyebet nem is tudunk róla.
Jane mélyen Bernie szemébe nézett. - Az Anyu miért
mondta nekem, hogy az apám halott?
- Azt hiszem, azért, mert úgy találta, ez az egyszerűbb,
és akkor nem fogsz mindig azon gondolkodni, hogy vajon
merre jár, vagy hogy miért ment el. - Jane bólintott, ki-
elégítette a magyarázat, de csalódást is keltett benne.
- Azt hittem, az Anyu soha nem hazudott nekem.
- Ezt az egyetlen esetet leszámítva én sem hiszem
hogy hazudott volna. És ezt is csak azért tette, mert a te
szempontodból így látta jónak.
Jane újra bólintott, igyekezett megérteni.
- És mit mondtak a bíróságon? - Felébredt benne a
kíváncsiság.
- Hogy egy hónap múlva ismét meg kell jelennünk, de
hogy apádnak addig is joga van látni téged. Minden
szombaton reggel kilenctől estig.
356
- De hiszen én nem is ismerem! És miről beszélgessek
vele egész nap?
Bernie mulatságosnak találta, hogy éppen ez izgatja a
kislányt, és rámosolygott. -Majd csak kitalálsz valamit. -
Ezt tűnt a legegyszerűbb részletnek.
- És ha nem találom rokonszenvesnek? Nem lehet túl
kedves ember, ha folyton csak úgy otthagyta az Anyut.
- Én is így gondolom. -Őszintén beszélt a gyerekkel. -
És amikor egyszer találkoztam vele, nem nyerte meg
túlzottan a tetszésemet.
- Találkoztál vele? - Jane meglepetése nőttön-nőtt,
Bernie pedig rábólintott a kérdésre. - Mikor?
- Amikor azért jött vissza, hogy pénzt kérjen Anyutól.
Alexander születése előtt történt, és anyád engem kül-
dött, hogy átadjam neki a pénzt.
- Az Anyu nem akart vele találkozni? - Bernie meg-
rázta a fejét, és ebből Jane jelentős következtetéseket
vonhatott le.
- Nem.
- Talán mégsem szerette az apámat annyira.
- Az lehet. - Ezt nem akarta megtárgyalni a gyerekkel.
- Tényleg börtönben volt? - Jane ezt megbotránkoz-
tatónak tartotta, és Bernie ismét csak bólintott. - És ha
nem akarok elmenni vele szombaton?
Most jött a neheze. - Drágám, attól félek, el kell men-
ned vele.
357
- Miért? - Jane szemét hirtelen elfutották a könnyek. -
Hiszen nem is ismerem. És ha nem rokonszenves?
- Valahogy majd csak eltelik az idő. Csak négyszer kell
találkoznod vele a tárgyalásig.
- Négyszer? - A könnyek már csurogtak is le az arcán.
- Minden szombaton. - Bernie úgy érezte, mint aki
eladta a lányát, és gyűlölte Chandler Scottot, az ügyvéd-
jét, Grossmant, a bíróságot, meg a bírót, amiért erre rá-
kényszerül. Különösen pedig Grossmant, aki figyel-
meztette, nehogy ujjat húzzon a bíróval. Végtére is
Chandler Scott nem az ő házába megy szombaton, hogy
elvigye a lányát.
- De Apu, én nem akarok elmenni! - Jane siránkozni
kezdett, és erre Bernie kimondta a legrémesebbet.
- Pedig el kell menned. - Odanyújtotta neki a zseb-
kendőjét, melléje ült a párnázott padra, és átölelte a vállát.
Jane a vállára hajtotta a fejét, és egyre hevesebben
zokogott.
Mostanában minden olyan nehéz volt számára. Igazságta-
lanság egy újabb teher. - Gondold meg, hogy csak
négyszer
kell találkoznod vele. A Nagyi meg a Nagypapa eljönnek
a
Hálaadás ünnepére New Yorkból. Inkább erre gondolj. -
Bernie ismét elhalasztotta európai útját, mert akkoriban
rengeteg zűrje volt a pótmamákkal, Berman pedig nem
358
sürgette. Bernie hónapok óta nem látta a szüleit, egészen
pontosan augusztus óta, amikor az anyja magával vitte a
gyerekeket. Mrs. Pippin pedig megígérte, hogy pulykát
süt
az ünnepre. Valóban az ég küldte hozzájuk; Bernie
egyene-
sen imádta. Remélte, hogy az anyja is megnyerőnek találja
majd. Nagyjából egykorúak voltak, de mint a tűz és a víz.
Ruth drága ruhákban járt, fodrász vágta a haját, kissé
frivol
volt, és nehezen lehetett vele dűlőre jutni, ha egyszer
rájött
az ötperc. Mrs. Pippin frissen keményített blúzokat viselt,
egyszerű volt és oly kevéssé frivol, amennyire ez egy
nőnél
egyáltalán lehetséges, ugyanakkor jóérzésű, barátságos,
ügyes, csodálatosan bánt a gyerekekkel, és jellegzetesen
brit
jelenség volt. Érdekes találkozásnak néztek elébe.
Bernie kifizette a számlát a vendéglőben, kisétáltak az
autóhoz, majd hazamentek. Otthon Mrs. Pippin már
várta Jane-t, hogy fürdés közben szóval tartsa, majd me-
sét olvasson neki, és ágyba parancsolja. Amikor beléptek
a házba, Jane ránézett a Dadusra - már valamennyien így
hívták - a nyakába vetette magát, és drámai hangon azt
mondta neki: - Képzeld, Dadus, van egy másik apám is! -
359
A drámai szavak hallatán Bernie elmosolyodott, Dadus
pedig szipákolva a fürdőszoba felé terelte a kislányt.

Huszonhetedik fejezet
A "másik apa", ahogyan Jane nevezte, szinte percnyi
pontossággal megjelent szombaton reggel negyed tízkor.
A Hálaadás ünnepe előtti hétvége volt. Valamennyien a
nappaliban ültek, és Scottot várták: Bernie, Jane, Mrs.
Pippin.
A kandalló párkányán álló óra könyörtelenül ütött, ők
csak ültek és vártak, Bernie pedig már remélni kezdte,
hogy Chandler Scott talán mégsem jön el. De nem volt
ekkora szerencséjük. Megszólalt a bejárati csengő, Jane
felugrott, Bernie pedig indult, hogy ajtót nyisson.
A kislány nem akart elmenni a "másik apával", és rop-
pant nyugtalan lett. Odaállt a Dadus mellé, és játszani
kezdett Alexanderrel, miközben fél szemmel azt a férfit
figyelte, akivel Bernie az ajtóban tárgyal. Még nem is
látta, csak a hangját hallotta. Hangosan beszélt, és barát-
ságosnak tűnt, talán mert színész, illetve hajdanán az
volt.
Bernie ekkor félreállt, a férfi pedig belépett a nappali
szobába, és úgy nézett Jane-re meg Alexanderre, mint
aki nem tudja, melyik gyerek az övé, végigmérte a Da-
dust, majd a tekintete megállapodott Jane-en.
- Szervusz, én vagyok az apád. - Különös mondat
360
volt, és maga a pillanat sem hétköznapi. A férfi nem
nyújtott kezet Jane-nek, nem is lépett oda hozzá, Jane
pedig furcsának találta a tekintetét. Pedig a férfinak
ugyanolyan színű szeme volt, mint az övé, csakhogy
szüntelenül a szobát fürkészte, és láthatóan jobban érde-
kelte az igazi apja - így nevezte Jane Bernie-t - mint a
lánya. Bernie hatalmas arany Rolex óráját bámulta, a te-
kintete pedig végigpásztázta a szobát, a makulátlan höl-
gyet a kék munkaruhában és a sötétkék félcipőben, aki
Alexanderrel ült, és őt figyelte. Scott nem óhajtotta,
hogy bemutassák. - Készen vagy?
Jane hátralépett, Bernie pedig előre. - Mi lenne, ha itt
beszélgetnének egy keveset, és kicsit megismernék egy-
mást, mielőtt elmennek? - Scottnak láthatóan nem tet-
szett az ötlet. Először az órájára pillantott, majd dühösen
Bernie-re.
- Nem érünk rá. - Miért? Ugyan hova mennek? Ber-
nie-nek nem tetszett ez a válasz, de nem akarta szóvá
tenni, nehogy ezzel is tovább nyugtalanítsa Jane-t.
- Azért néhány perce bizonyára akad. Inna egy csésze
kávét? - Bernie utálta magát, hogy ilyen kedves ehhez a
féreghez, de mindezt Jane érdekében tette. Scott vissza-
utasította a kávét, Jane pedig a Dadus karosszékének a
karfáján ült, és az apját figyelte. A férfi magas nyakú pu-
lóvert viselt, farmernadrágot, a karján barna bőr rövid-
kabát, jóképű volt... de nem úgy, ahogyan a kislány sze-
361
rette volna. Túl csicsás, nem olyan, mint az Apu, aki ba-
rátságos és kedves. És különben is, vonta le a végső kö-
vetkeztetést Jane, nincs olyan klassz szakálla, mint az
Apunak.
- Hogy hívják a kissrácot? - nézett Chandler Alexan-
derre, de a pillantásában nem volt igazi érdeklődés, a
Dadus pedig megmondta. A férfi arcát figyelte, különö-
sen pedig a szemét. Nem tetszett neki, miként Bernie-
nek sem. A tekintete ide-oda cikázott és egyáltalán nem
törődött Jane-nel. - Igazán sajnálom, hogy anyád meg-
halt - mondta Jane-nek, aki ennek hallatán alig kapott
levegőt. - Nagyon hasonlítasz rá.
- Köszönöm - felelte erre Jane udvariasan. Ekkor
Scott felállt, és ismét az órájára pillantott.
- Akkor a viszontlátásra! - Nem nyújtotta a kezét
Jane-nek, sőt azt sem mondta meg neki, hova mennek.
Az ajtóhoz ment, várta, hogy a kislány kövesse, akár egy
kutya, Jane pedig hajszál híján sírva fakadt. Bernie erre
biztatóan rámosolygott, megölelte. A kislány görcsösen
markolászta a ruhájához színben illő rózsaszín kis kardi-
gánt. Úgy volt felöltözve, mint aki zsúrba készül.
- Nem lesz semmi baj! - suttogta a fülébe Bernie. -
Csak néhány óráról van szó.
- Szia, Apu! - Jane átölelte Bernie nyakát. - Szia, Da-
dus, szia, Alex! - Odaintett a két felnőttnek, a kisfiúnak
pedig egy puszit dobott, majd elindult az ajtó felé. Hir-
362
telen megint kicsi lánynak tűnt, és Bernie-nek eszébe ju-
tott az első találkozásuk. Egészen mélyen, a bensőjében
valami azt súgta neki, szaladjon utána és hozza vissza, de
nem mozdult. Ehelyett az ablakból figyelte őket.
Chandler Scott mondott valamit Jane-nek, mielőtt be-
ültek egy viharvert nagy autóba, s Bernie, mintegy a
rossz előérzetének engedelmeskedve, felírta az autó
rendszámát. Jane vonakodva ült be a vezető mellé, majd
becsapódott az ajtó. Egy perc múlva eltűntek szem elől,
és amikor Bernie megfordult, Mrs. Pippin gondterhelt
ábrázatával találta szemközt magát. .
- Valami nincs rendjén ezzel az emberrel, Mr. Fine!
Nem tetszik nekem.
- Igaza van; nekem sem. A bíróságot ez azonban nem
érdekli, egy hónapig biztosan nem. Szívből remélem,
semmi baja sem lesz Jane-nek. Különben megölöm ezt a
szarházi... - Nem tudta befejezni a mondatot, a Dadus
kiment a konyhába, és töltött magának egy csésze teát.
Eljött Alexander délelőtti alvásának az ideje, emellett
volt más teendője is, de egész nap Jane-ért aggódott, mi-
ként Bernie is.
A férfi a házban őgyelgett, át kellett néznie iratokat, és
telefonokat kellett lebonyolítania, további munka várta
az áruházban, de nem tudott egyikre sem összpontosíta-
ni. Egész nap otthon maradt, hátha Jane telefonál. Dél-
után hat órakor a nappali szobában ült, lábával a padlót
363
ütögette, és Jane-t várta. Egy órán belül haza kell érkez-
nie, és Bernie aggódva várta.
A Dadus lefekvés előtt behozta Alexandert, de Bernie
még a fiára sem tudott odafigyelni, és a Dadus rosszalló
fejcsóválással vitte a kisfiút a szobájába. Mondani nem
mondott semmit, de bujkált benne valami rossz érzés a
férfival kapcsolatban, aki elvitte Jane-t. És úgy érezte,
valami szörnyűséges történt. De egy szót sem szólt erről a
kislányt váró Bernie-nek.

Huszonnyolcadik fejezet
- Szállj be a kocsiba! - Scott csupán ennyit mondott a
kislánynak, miközben lementek a ház előtti lépcsőn, és
Jane hirtelen arra gondolt, visszafut. Sehová nem akart
elmenni ezzel az emberrel, és el sem tudta képzelni, ho-
gyan szerethette az anyja. Ő riasztónak találta. Gonosz
volt a nézése, piszkos a körme, a beszédétől pedig meg-
rémült. Kinyitotta az autót, beszállt, majd nyomban rá-
szólt Jane-re, hogy üljön be. A kislány erre egy utolsó
pillantást vetett az ablakra, ahol Bernie állt, majd enge-
delmeskedett.
Nyomban elindultak, és Jane-nek az ajtóba kellett ka-
paszkodnia, nehogy a kanyarban leessen az ülésről, mert
az autó őrült tempóban a délre vezető autópálya felé szá-
guldott.
- Hova megyünk?
364
- Egy barátom elé a repülőtérre. - Scott mindent
megszervezett, de nem volt szándékában megbeszélni a
gyerekkel. Semmi köze hozzá.
Jane meg akarta kérni, ne hajtson olyan gyorsan, de
félelmében meg se nyikkant, a férfi pedig nem szólt hozzá
egy szót sem. Az autót a parkolóban hagyta, a csomag-
tartóból elővett egy kis reklámszatyrot, megragadta Jane
karját, még az autót sem zárta be, és határozott kézzel az
érkezési oldalhoz vezető útra ráncigálta a kislányt.
- Hova megyünk? - Jane nem tudta tovább visszafoj-
tani a könnyeit. Nem tetszett neki ez az ember, és haza
akart menni. Most! Azonnal!
- Mondtam már, kölyök. A repülőtérre.
- Hova megy a barátod?
- Te vagy a barátom. - Megfordult, és a gyerekre né-
zett. - És San Diegóba megyünk.
- Egy napra? - Jane tudta, hogy San Diegóban van
állatkert, de Apu azt mondta, hétre már otthon lesz.
Scott olyan férfi volt, akiről a szülők azt mondják a gye-
rekeinek, hogy a világért se álljanak vele szóba az utcán, ő
meg hirtelen itt volt vele kettesben, és San Diegóba
mennek.
- Aha. Vacsorára itthon leszünk.
- Felhívjam az Aput, hogy megmondjam neki?
Scott nevetett az ártatlan kérdésen. - Nem, drágám.
Most már én vagyok az Apud. És nem kell felhívnod.
365
Majd én felhívom, ha odaértünk. Hidd el, fel fogom
hívni. - Rémisztő volt ez az ember, aki erősen szorította a
karját, miközben átmentek az indulási terminálokhoz.
Jane szívesen elfutott volna, csakhogy tudta, ez a vasma-
rok el nem engedné.
- Miért megyünk San Diegóba, Mr. izé... Apu? -
A férfi azt akarta, hogy így szólítsa, s talán ha szót fogad,
kedvesebb lesz hozzá.
- Hogy meglátogassuk a barátaimat.
- Vagy úgy. - Jane azon töprengett, miért nem vá-
lasztott erre az apja egy másik napot, majd úgy gondolta,
butaság lenne, ha nem élvezné a kalandot. Legalább este
lesz mit mesélni, ám amikor a biztonsági ellenőrzési
ponthoz értek, Scott arca megkeményedett, és rárivallt,
hogy iparkodjék. És ekkor Jane-nek eszébe jutott valami.
Ha azt mondja, pisilnie kell, talán a mellékhelyiségben
van telefon, és felhívhatja Bernie-t. Valami azt súgta ne-
ki, hogy Bernie biztosan tudni akarná, hogy ő San Die-
góba repül a másik apjával. Amikor meglátta az ismerős
jelzésű ajtót, félrehúzódott, Scott azonban utánakapott
és visszarántotta. - Nem, nem szívecském!
- De pisilnem kell. - A szeme már megtelt könnyel.
Tudta, hogy a férfi valami rosszban sántikál. Nem engedi
a szeme elől. Még a mellékhelyiségbe se.
- Majd pisilsz a repülőn.
- Fel kellene hívnom az Aput, hogy megmondjam
366
neki, hova utazunk.
De Scott csak nevetett. - Ne aggódj! Mondtam már,
hogy majd én felhívom! - És miközben erősen szorította
a karját, körbenézett, és egyszer csak egy sötét szemüve-
ges, festett szőke hajú nő jött velük szembe. Feszes far-
mernadrágot viselt, lila viharkabátot és sapkát, cowboy-
csizmát, és csak úgy áradt belőle a közönségesség. -
Megvannak a jegyek? - Scott mosolytalan arccal kér-
dezte tőle, a nő meg bólintott. Szó nélkül átadta a jegye-
ket Chandlernek, majd közrefogták Jane-t, és elindultak,
a kislány meg azon töprengett, mi folyik itt. - Ez a gye-
rek? - kérdezte végül a nő. Scott bólintott, Jane-t pedig
elfogta a rettegés. Megálltak a gyorsfényképezőnél, négy
képet készítettek egy dollárért, és Jane legnagyobb meg-
rökönyödésére Chandler Scott előhúzott egy útlevelet, és
beleragasztotta az egyik fényképet. Hamis útlevél volt,
amely nem állta volna ki a tüzetes vizsgálat próbáját, de
Scott tudta, hogy a gyerekek útlevelével nem törődnek
túl sokat. Az ajtónál Jane hirtelen megmakacsolta magát,
és lecövekelt, Chandler Scott azonban olyan erővel mar-
kolta meg a karját, hogy csaknem felsikoltott a fájdalom-
tól, majd közölte vele:
- Ha egyetlen szót szólsz, vagy megpróbálsz meg-
szökni tőlünk, öt órakor az apád, illetve akit így hívsz,
meg az öcséd meghal! Értesz engem, virágszálam? - Go-
noszul mosolygott rá, a nő meg cigarettára gyújtott és
367
körülnézett. Láthatóan ideges volt.
- Hova visztek? - kérdezte halkan Jane, aki a fenyege-
tés után nem mert hangosan beszélni. Két ember élete
függ tőle, és a világért sem sodorta volna veszélybe sem
Bernie-t, sem pedig a kisöccsét. Azon töprengett, vajon
őt megölik-e, s az egyetlen vigaszt az jelentette számára,
hogy ha igen, akkor újra találkozhat az anyukájával. Efe-
lől szemernyi kétsége sem volt, így azután kissé csökkent
a rémülete.
- Kis időre elutazunk.
- Pisilhetek a repülőn?
- Talán. - A férfi közömbösen pillantott rá, és Jane
azon tanakodott, hogyan találhatta az anyja jóképűnek
Scottot. Gonosz volt és züllött, és cseppet sem jóképű. -
Bármit csinálsz is, aranyoskám - sziszegte Scott az ösz-
szeszorított fogai közül - nélkülünk egy tapodtat sem
tehetsz. Drága gyermekem, te vagy a mi aranytojást tojó
csibénk. - Jane nem értette, mi folyik körülötte, és biz-
tosra vette, hogy meg fogják ölni. Scott a társnőjének ar-
ról mesélt, milyen hatalmas Rolex órája van Bernie-nek.
- Talán neked adja az óráját, ha visszaviszel - mondta
reménykedő hangon Jane, erre mindketten nevettek, és
maguk előtt terelték a repülőgép fedélzetére. Az utaskí-
sérők nem észleltek semmi különöset, Jane pedig a Ber-
nie-re és az öccsére leselkedő veszély tudatában amúgy
sem mert volna megmukkanni. A kérdéseire senki sem
368
felelt, és mihelyt a gép felszállt, a két felnőtt sört rendelt
magának, neki pedig kólát, de hozzá sem nyúlt. Nem volt
se éhes, se szomjas. Némán ült a helyén, azon töprengett,
vajon hova utaznak a hamis útlevéllel, meg azon, vi-
szontlátja-e valaha Bernie-t, a kisöccsét és Mrs. Pippint.
Ez egyelőre teljesen valószínűtlennek tűnt.

Huszonkilencedik fejezet
Bernie csak nyolc óra után hívta fel telefonon Gross-
mant. Egy órán át mondogatta magának, hogy talán csak
késnek. Talán visszaúton defektet kaptak azzal a rozzant
kocsival, vagy esetleg más jött közbe. Nyolc órakor úgy
vélte, már igazán telefonálhatnának, és hirtelen felisme-
résként hasított bele a tény, hogy valami rettenetes tör-
tént.
Grossman otthon volt, éppen a barátait látta vendégül
vacsorára, Bernie pedig elnézést kért a zavarásért. -
Semmi baj. Hogyan zajlott le a nap? - Grossman remél-
te, hogy minden bonyodalom nélkül. Valamennyiük
számára az a legegyszerűbb, ha tudomásul veszik a hely-
zetet. Tapasztalatai azt súgták neki, hogy Chandler
Scott-tól nem szabadulnak meg egykönnyen.
- Ezért is hívom, Bill, és ne haragudjon. Egy órája itt-
hon kellene lenniük, és nyomuk sincs. Kezdek aggódni.
Nagyon is. - Grossman úgy gondolta, korai még az ag-
godalom, és az volt a véleménye, hogy Bernie túlságosan
369
nagy kaliberű gonosztevőnek tartja Scottot.
- Talán defektet kaptak.
- Akkor is felhívhatott volna. És különben is, magának
mikor volt utoljára defektje?
- Tizenhat éves koromban, amikor elloptam az apám
Mercedesét.
- Na, ugye. Akkor most mi a teendő?
- Először is nyugodjon meg. Scott valószínűleg csak
játssza az eszét a lánya előtt. Valószínűleg kilenc tájban
hazaérnek majd, mert egy kétrészes filmre ültek be, utá-
na pedig még fagylaltot is ettek, fejenként úgy tíz adagot.
- Még mindig szentül hitte, hogy előkerülnek, és nem
hagyta, hogy Bernie magával rántsa a téveszméibe. -
Csak győzze még egy ideig hidegvérrel.
Bernie az órájára pillantott. - Adok neki még egy órát.
- És azután? Akkor kiront az utcára a lőfegyverével?
- Nézze, Bill, szerintem a helyzet nem olyan vicces,
mint ahogy maga képzeli. A pasas ugyanis a lányommal
van.
- Igen, igen, bocsásson meg. Ugyanakkor a kislány az
övé is. És komplett őrült, ha az első találkozásuk alkal-
mával elkövet valami esztelenséget. Lehet, hogy ez a fic-
kó kellemetlen, de nem hiszem, hogy ostoba.
- Remélem, magának van igaza.
- Hallgasson ide! Várjon kilencig, és ha addigra sem
érnek haza, hívjon fel újra. Majd akkor kitalálunk vala-
370
mit.
Bernie kilenc óra előtt öt perccel hívta fel, de ezúttal
nem hagyta, hogy az ügyvéd lebeszélje tervéről. - Érte-
sítem a rendőrséget!
- És mit mond nekik?
- Egyrészt felírtam az autójának a rendszámát, más-
részt pedig megmondom, hogy szerintem elrabolta a lá-
nyomat.
- Hallgasson ide, Bernie. Tudom, hogy fel van dúlva,
de kérem, gondolja végig a következőt. Először is a kis-
lány nem a maga gyereke, hanem, legalábbis a törvény
értelmében, Scotté, másodszor pedig, ha netán elrabolta,
amit én kétlek, akkor is gyereklopásnak és nem ember-
rablásnak minősül.
- És mi a különbség? - kérdezte értetlenül Bernie.
- A gyereklopás vétség, amit az egyik szülő hajt végre.
- Ebben az esetben azonban nem gyereklopásról, ha-
nem emberrablásról van szó. A fickó ugyanis közönséges
bűnöző. Két szót sem szólt a gyerekhez, amikor eljött
érte. Körülnézett a házban, majd indult kifelé, és várta
hogy Jane kövesse. Azután eltűntek azzal a rozzant ba-
tárral, és csak a jó ég tudja, merre járhatnak. - Már a
gondolattól is elfogta a hisztéria, úgy érezte, megszegte
Liznek tett ígéretét. Hiszen Liz könyörögve kérte, ne
hagyja, hogy Jane Scott karmaiba kerüljön, márpedig
pontosan ez történt.
371
Tíz órakor Bernie felhívta a rendőrséget, ahol együtt-
érzően végighallgatták, de nem aggódtak túlzottan. Mi-
ként az ügyvéd, ők is úgy vélték, hogy Chandler idővel
visszahozza a gyereket. - Talán felöntött egy kicsit a ga-
ratra - találgatták a rendőrségen. Tizenegykor azonban,
amikor Bernie a sírás szélén állt, a rendőrök végre bele-
egyeztek, hogy kijönnek a lakására, és felveszik a beje-
lentést. Addigra már Grossman is nyugtalankodni kez-
dett.
- Még mindig nem jöttek meg? - A rendőrök ott vol-
tak Bernie-nél.
- Nem. Most már hisz nekem?
- Úristen, remélem, téved. - Bernie részletesen el-
mondta a rendőröknek, milyen ruhát viselt Jane, a Dadus
pedig némán ült vele a nappali szobában, már köntösben
és papucsban. Roppant illedelmes volt, és megnyugtató
hatást gyakorolt Bernie-re, amire nagy szüksége is volt,
mert egy fél óra elteltével a rendőrség közölte vele, hogy a
rendszám egy lopott autóé, amelyet aznap reggel fújtak
meg. Ekkor Bernie már tudta, hogy az ügy komoly.
A rendőrség pontosan úgy viselkedett, ahogyan Bill előre
megmondta. Gyereklopás, s mint ilyen, vétség, ám nem
bűntett, és a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy az el-
követő bűnlajstroma már amúgy is vagy fél méter. Sokkal
jobban aggódtak az ellopott autó miatt, és körözést adtak
ki a járműre, a lányára azonban nem.
372
Ezzel az információval hívta fel Bernie éjfélkor
Grossmant, és mihelyt letette a kagylót, megcsörrent a
telefon. Végre Chandler hívta.
- Jó estét, öregem. - Bernie csaknem hisztériás roha-
mot kapott, amikor meghallotta a hangját. A rendőrök
már elmentek, ő meg ott áll egyedül. A lányát pedig Scott
tartja fogva.
- Hol a ménkűben vannak?
- Jane és én jól vagyunk.
- Azt kérdezem, hol vannak?
- Kicsit kiruccantunk hazulról. És ő jól van, ugye,
angyalom? - Egy kicsit túl durván csiklandozta meg az
álla alatt a kislányt, aki a hidegtől dideregve állt mellette a
telefonfülkében. Csak egy kardigán volt nála, bár no-
vemberre járt az idő.
- Hogyhogy kiruccantak?
- Időt akartam adni magának, öregem, hogy össze-
szedje a pénzt.
- Miféle pénzt?
- Azt az ötszázezret, amit magától kapok, ha hazavi-
szem a kis Jane-t. Ugye, drágaságom? - Ismét a kislány
felé pillantott, de tulajdonképpen nem is látta. - A kis
Jane még azt is mondta, hogy maga biztosan szívesen
eladná azt a flancos órát, amit ma viselt, és szerintem re-
mek az ötlet. Talán egy másikat is pénzzé tehetne a bará-
tomnak itt.
373
- Miféle barátjának? - Bernie lázasan töprengett, de
egy tapodtat sem jutott előre.
- Nem számít. Beszéljünk inkább a pénzről. Milyen
gyorsan tudja összeszedni?
- Komolyan kérdi? - Bernie szíve hangosan döröm-
bölt.
- Nagyon is.
- Soha... Mondja, tudja maga, mennyi pénzt kér? Egy
egész vagyont. Nem tudok ennyit előteremteni. - Hirte-
len megtelt a szeme könnyel. Nemcsak Lizt veszítette el,
Jane-t is. Valószínűleg örökre. És csak a Jóisten a meg-
mondhatója, hol lehet a kislány, és mire készülnek ellene.
- Jobb, ha odaadja a pénzt, Fine, vagy soha nem látja
többé Jane-t. Én nagyon türelmes ember vagyok. De úgy
gondolom, előbb-utóbb csak viszont akarja látni.
- Maga szemét strici!
- Maga pedig egy pénzes strici!
- Hol érhetem el?
- Holnap telefonálok. Ne merje hívni a zsarukat, kü-
lönben megölöm a lányát! - Jane döbbent érdeklődéssel
hallgatta Scottot, a férfi azonban ezt nem vette észre.
Lekötötte a Bernie-vel folytatott beszélgetés.
- És honnan tudjam, hogy nem ölték-e már meg? -
A gondolattól jeges rémület öntötte el, és szinte alig tudta
kimondani a szavakat. Mintha egy kéz markolta volna
össze a szívét.
374
A vonal túlfelén Scott a kislány arca előtt rázta a kagy-
lót. - Nesze, beszélj az öreggel! - Jane tudta, nem árul-
hatja el Bernie-nek, hol vannak, egyébként nem is tudta
pontosan. A revolvert pedig látta, és tudta, hogy az nem
játékszer.
- Szia, Apu! - A kislány hangja elhaló volt, és mihelyt a
kezébe kapta a telefonkagylót, nyomban sírni kezdett. -
Szeretlek... jól vagyok...
- Hazahozlak, drágám... bármi áron... ígérem... -
Jane válaszára azonban Chandler Scott már nem hagyott
időt. Kirántotta a kislány kezéből a kagylót, és nyomban
letette.
Bernie reszkető kézzel tárcsázta fel Grossmant. Haj-
nali fél egy volt.
- Vele van.
- Tudom. De hol?
- Nem árulta el. És félmillió dollárt követel. - Bernie
úgy zihált, mintha nagy távolságot futott volna, majd el-
hallgatott.
- Elrabolta? - Grossman hangja meglepetést tükrözött.
- Igenis elrabolta, maga seggfej! Hát nem megmond-
tam... ne haragudjon az előbbiért! Most mi a frászt csi-
náljak? Nincs ennyi pénzem. - Egyvalakit ismert, akinek
lehet ennyi pénze, de még ebben sem volt biztos, abban
azonban igen, hogy ha van neki, hát nem készpénzben,
de úgy gondolta, megpróbál kölcsönkérni.
375
- Hívom a rendőrséget!
- Én már megtettem.
- Így másként áll a helyzet. - De tévedett. A rendőr-
séget most sem hatotta meg jobban, mint első ízben.
Szerintük ez teljességgel magánügy, két férfi közötti harc
egy kislányért, akiről mindketten úgy vélik, hozzájuk
tartozik, és a hatóság nem kívánt beleavatkozni. A vált-
ságdíjat valószínűleg csak úgy mondta.
Mary Pippin egész éjjel fenn maradt vele, eleinte teát,
később konyakot töltött neki. Bernie-nek szüksége is volt
rá, olyan fehér volt, akár a fal. A telefonhívások közötti
szünetben pedig a Dadus egyenesen Bernie szemébe né-
zett, és úgy szólt hozzá, mintha egy rémült kisgyerekhez
beszélne:
- Ne aggódjon, megtaláljuk őket!
- Honnan tudja?
- Mert maga egy értelmes ember és az igazság a maga
oldalán áll.
- Bárcsak így lenne, Dadus! - Az asszony megvere-
gette Bernie kezét, aki felhívta New Yorkban Paul Ber-
mant. Ott már hajnali ötre járt az idő, Berman pedig azt
mondta, sajnos, nincs annyi pénze. Kis híján elájult,
amikor meghallotta, mi történt. Elmagyarázta Bernie-
nek, hogy ekkora összegben soha nem tart készpénzt.
Részvényeket kellene pénzzé tennie, ám ezek a feleségé-
vel közös tulajdonban vannak, vagyis a felesége engedé-
376
lye kellene hozzá, hogy eladhassa őket, és egy vagyont
veszítene a tranzakción, mert a piac pang. És azt is
mondta, hogy nem csekély időre volna szüksége az ügy
lebonyolításához. Bernie rögtön tudta, hogy nem ez a jó
megoldás.
- Értesítetted a rendőrséget?
- Nem érdekli őket az ügy. A gyereklopás, ahogyan ők
nevezik, nem különleges eset ebben az államban. A gye-
rek vér szerinti apja nem tehet semmi rosszat.
- Fel kéne kötni azt a fickót!
- Megölöm, ha megtalálom!
- Csak szólj, ha segítségre van szükséged.
- Köszönöm, Paul. - Bernie letette a kagylót.
Ezután ismét felhívta Grossmant: - Nem tudom elő-
teremteni a pénzt. Akkor most mi legyen?
- Eszembe jutott valami. Ismerek egy nyomozót, aki-
vel hajdanán együtt dolgoztam.
- Fel lehet most hívni?
Grossman csak egy pillanatig tétovázott. Alapvetően
rendes ember volt, csak kissé túl hiszékeny. - Majd én
felhívom. - Öt perc múlva már vissza is szólt, és azt
mondta, a nyomozó fél órán belül ott lesz. És ő is.
Hajnali háromkor gyűlt össze a csoport Bernie nappali
szobájában. Bill Grossman, valamint a nyomozó, egy
testes, harmincas évei végén járó férfi, meg egy nő, akit
magával hozott, és akiről Bernie nem tudott semmit, va-
377
lamint a Dadus köntösben és papucsban. Dadus teát és
kávét töltött mindenkinek, Bernie-nek pedig egy újabb
konyakot. Úgy döntött, a többieknek nincs szükségük
alkoholra. Ha meg akarják találni Jane-t, józannak kell
maradniuk.
A nyomozót Jack Wintersnek hívták, a társa pedig a
felesége, Gertie. Mindketten kábítószerügyekkel foglal-
koztak, majd miután évekig a San Franciscó-i rendőrség
beépített emberei voltak a narkós világban, megnyitották
saját irodájukat. És Bill Grossman megesküdött rá, hogy
remekül dolgoznak.
Bernie elmondott nekik mindent, amit Scott múltjáról
tudott, kapcsolatáról Lizzel, a letartóztatásairól, a bör-
tönben töltött időről, és a Jane-hez fűződő viszonyáról,
helyesebben annak hiányáról. Utána megadta nekik a
lopott autó rendszámát, majd hátradőlt a kanapén, és ré-
mült tekintetet vetett rájuk.
- Meg tudják találni Jane-t?
- Talán. - A nyomozónak kajla bajusza volt, és a mo-
dorából arra lehetett következtetni, hogy nem éppen
észkombájn, a tekintete azonban olyan átható, amilyent
Bernie még soha nem látott. És az asszonyban is megvolt
ez a különös kettősség. Egyszerű volt, de semmiképpen
sem ostoba. - Szerintem Mexikóba ment, vagy valami
hasonló helyre.
- Miért?
378
Winters tekintete Bernie-ébe fúródott. - Megérzés
csupán. Néhány óra múlva már fel tudok vázolni magá-
nak egy-két lehetőséget. Ugye, nincs fényképe a pasas-
ról? - Bernie a fejét ingatta, és úgy vélte, Liznek sem volt
Scottról fényképe, vagy ha mégis, neki soha nem mutatta
meg.
- Mit mondjak neki, ha visszahív?
- Hogy összeszedi a pénzt. Tartsa sakkban... csak
hadd várjon... és ne árulja el a rémületét. Ebből arra fog
következtetni, hogy megvan a pénz.
Bernie aggódó arcot vágott. - Már megmondtam neki,
hogy nincs ennyi pénzem.
- Sebaj. Valószínűleg úgysem hisz magának.
Megígérték, hogy estefelé jelentkeznek, és azt taná-
csolták Bernie-nek, próbáljon egy kicsit lehiggadni. De
valamit meg kellett kérdeznie tőlük, mielőtt elmentek.
Gyűlöletesnek tartotta ugyan a kérdést, de fel kellett
tennie.
- Maguk szerint... izé... Scott kárt tehet a kislányban?
- Nem volt képes kimondani a szót, hogy netán megöl-
heti. Hajnali ötkor ez már meghaladta erőit. Gertie sze-
líden szólt hozzá, miközben bölcs tekintettel nézett rá, s
Bernie érezte, hogy ez a nő sokat tapasztalt már.
- Reméljük, nem. Mindent megteszünk, hogy mi-
előbb megtaláljuk a kislányt. Bízzon bennünk!
Bernie bízott, és a házaspár tizenkét órával később újra
379
megjelent a házában. Bernie végtelenül hosszúnak tar-
totta a várakozást. Fel-alá járkált, kávét ivott, konyakot,
megint teát, végül másnap délelőtt tízkor teljes hisztériá-
ban és kimerülve berogyott az ágyába. A Dadus egy
szemhunyást sem aludt, de egész nap ellátta Alexandert,
és éppen vacsoráztatta, amikor megszólalt a csengő, és a
nyomozók megérkeztek. Bernie-nek sejtelme sem volt,
hogyan, de impozáns adatmennyiséget gyűjtöttek össze,
és ők sem alhattak túl sokat.
Megszerezték Scott előéletének valamennyi doku-
mentumát, és a börtönben töltött idejét is pontosan tud-
ták. Hét államban ítélték börtönbüntetésre, mindig lo-
pásért, rablásért, csalásért, szélhámosságért. Fedezet
nélküli csekkekért is jó néhányszor letartóztatták, ezek-
ből azonban többnyire nem lett ügy, talán mert kifizette
az összegeket, de az ügy szempontjából amúgy sem volt
jelentősége.
- Nagyon érdekes, hogy ez az ember mindent pénzért
csinál. Nem kábítószerekért, szexért vagy valami másért,
csakis pénzért. Mondhatnánk, ez a hobbija.
Bernie gyászos pillantást vetett rájuk. - Félmillió dol-
lárt azért nem neveznék hobbinak.
Winters bólintott. - Most akarja megütni a főnyere-
ményt. - Beszéltek Scott hivatalból kijelölt pártfogójával
is, mert mint kiderült, az illető Jack régi barátja, és már
elsőre nagyon jó nyomot találtak - ami, lévén vasárnap,
380
különös szerencse - továbbá azt is kinyomozták, hol la-
kott Scott. Előző nap költözött el, és valakinek elfecsegte,
hogy Mexikóba készül. Az ellopott autót megtalálták a
repülőtéren. És az is kiderült, hogy a San Diegó-i járatra
hárman szálltak fel lopott jeggyel, csakhogy a három
személynek addigra már régen nyoma veszett, az utaskí-
sérő azonban, akivel Gertie két repülés közben beszélt,
emlékezni vélt egy kislányra, de nem esküdött volna meg
rá.
- Szerintem Mexikóba repültek. És addig tartják ott
Jane-t, ameddig maga össze nem szedi a pénzt. És hogy
őszinte legyek, kicsit nyugodtabb vagyok, mióta láttam a
pasas múltjára vonatkozó bizonyítékokat. Egyetlen erő-
szakos cselekmény sem szerepel a listán. Ez is valami. Kis
szerencsével a haja szála sem fog görbülni a kislánynak.
- De hogyan találjuk meg őket?
- Már ma nekikezdünk. Ha akarja, az éjjel elindulunk.
Először San Diegóban nézünk körül, hátha hagytak va-
lami nyomot. Valószínűleg ott egy újabb autót loptak,
vagy béreltek egyet, amelyet soha nem visznek vissza.
Nem olyan profik, mint gondolná. Szerintem a pofa
tudja, hogy nincs túl nagy veszélyben. Nem vádolhatják
emberrablással. Csupán gyereklopással, ami a törvény
szemében nem nagy vétség. - Bernie már a kijelentést
hallva is dühbe gurult, de tudta, hogy így van. És bármit
megtett volna, hogy megtalálja Jane-t.
381
- Azt szeretném, ha nyomban elindulnának. - A há-
zaspár bólintott. Többféle elképzelést kidolgoztak, hogy
Bernie igényeihez alkalmazkodhassanak. - És mit mond-
jak, ha felhív? - Scott még nem telefonált.
- Mondja azt, hogy már intézkedett. Lehet, hogy
egy-két hétbe is beletelik, mire meglesz az összeg. Időre
van szükségünk, hogy körülnézzünk odalent. Két hét
biztosan elegendő. Addigra a nyomára bukkanunk. -
Optimista feltételezés volt, ugyanakkor azonban a nyo-
mozóknak meglehetősen pontos személyleírásuk volt
Scott barátnőjéről is, aki szintén büntetett előéletű, ideig-
lenesen van szabadlábon, és vele lakott a szállodában,
ahonnan az előző nap távoztak.
- Tényleg azt hiszi, hogy két héten belül megtalálja?
- Mindent megteszünk. - És Bernie hitt nekik.
- Mikor indulnak?
- Valószínűleg ma este tíz körül. Van még néhány
elintéznivalónk. -Még három másik ügyön dolgoztak, de
ez tűnt a legbonyolultabbnak, és mellesleg volt még há-
rom munkatársuk, akik tovább vitték az ügyeket. - Erről
jut eszembe... - Winters megmondta, mennyit kérnek,
nagy összeg volt, de Bernie nem garasoskodott. Majd
valahogy összeszedi. Muszáj.
- Rendben van. Hol érhetem el magukat, ha Scott te-
lefonál?
Megadták a telefonszámot, ahol az indulásig eléri őket.
382
Távozásuk után húsz perccel Chandler újra telefonált.
- Hogy megy, öregem?
- Remekül. Megpróbálom összeszedni a pénzt.
- Príma! Örömmel hallom. És mikorra lesz meg?
Bernie-nek hirtelen remek ötlete támadt. - Beletelik
egy-két hétbe. New Yorkba kell utaznom érte.
- A francba! - Scott dühös lett, Bernie pedig hallotta,
hogy hosszasan tárgyal a bűntársával, majd ismét visz-
szajött a telefonhoz. Elhitték a mesét. - Rendben van.
Kap két hetet. Mához két hétre újra jelentkezem. Legyen
otthon! Vagy megölöm a lányt! - Ezzel letette a kagylót,
és még azt sem hagyta, hogy Bernie szót váltson Jane-nel.
Bernie megrettent ugyan, de nyomban feltárcsázta
Winterséket.
- Miért mondta neki, hogy New Yorkba utazik? -
Winters nem értette a dolgot.
- Mert magukkal akarok menni. - A vonal túlsó végén
erre csend lett.
- Biztos? Nem lesz valami leányálom! És Scott közel-
ről felismerheti magát.
- Közel akarok lenni Jane-hez, hátha szüksége lesz
rám. Már csak ő maradt nekem. És nem bírom ki, hogy
itt üldögéljek és várjak. - Bernie nem vette észre, hogy az
ajtóban ott áll a Dadus, és minden szavát hallja, majd halk
léptekkel távozik. Helyeselte, hogy Bernie velük tart
Mexikóba, és segít megkeresni a kislányt. - Magukkal
383
mehetek? Attól még kifizetem ugyanazt a tiszteletdíjat.
- Az nem is lehet kétséges. Csak maga miatt aggódom.
Nem volna jobb, ha mégis otthon maradna, és folytatná a
hétköznapi életét?
- Tegnap este hétkor megszűnt számomra a hétköz-
napi élet, és ez mindaddig így lesz, ameddig meg nem
találják a lányomat.
- Egy óra múlva magáért megyünk! Ne hozzon sok
csomagot!
- Viszlát. - Letette a telefont, és máris jobban érezte
magát. Felhívta Grossmant, aki megígérte, hogy másnap
reggel értesíti a bíróságot a szörnyűséges eseményekről.
Ezután felhívta Paul Bermant, majd a saját helyettesét az
áruházban. Végül pedig az anyját.
- Mama, rossz híreim vannak. - A hangja megreme-
gett, hogy el kell mesélnie a történteket. De valamit még-
is mondania kellett. A közösen töltött Hálaadási ünnepből
amúgy sem lesz semmi, és lehet, hogy a karácsony és a
szilveszter is veszélyben van... valamint az élete hátrale-
vő része...
- Valami baja van Alexandernek? - Ruth-nak elállt a
szívverése.
- Nem, Jane-ről van szó. - Bernie mélyet lélegzett, és
fejest ugrott a históriába. - Most nem tudok mindent el-
mondani, de az történt, hogy nemrégiben előkerült Liz
hajdani férje, aki egy szemétláda, és aki az elmúlt évtized
384
zömét sitten töltötte. Először megpróbált zsarolni, de
nem voltam hajlandó fizetni. Erre elrabolta Jane-t. Fél-
millió dollár váltságdíjat kér érte.
- Uram, teremtőm! - Az anyja hangja olyan volt,
mintha már alig pislákolna benne az élet. - Uram, te-
remtőm... Bernie! - Nem akarta elhinni. Miféle ember
tesz ilyet? Talán őrült? - És hogy van Jane? Tudsz róla
valamit?
- Úgy tudjuk, jól van. A rendőrség nem akar bele-
avatkozni, mert vér szerinti apa esetében szerintük ez
csupán gyereklopás és nem emberrablás. Nem izgatja
őket különösebben.
- Ó, Bernie... - Ruth sírni kezdett.
- Kérlek, Mama, ne sírj! Nem bírom! Csak azért hív-
lak, mert ma este Mexikóba utazom, és két felbérelt
nyomozóval megpróbálom megtalálni Jane-t. Ők azt hi-
szik, talán ott van... és a Hálaadás ünnepéből nem lesz
semmi.
- Kit érdekel?! A fő, hogy megtaláld! Uramisten! - Ez
egyszer valóban nagyon közel állt ahhoz, hogy szívroha-
mot kapjon, Lou meg valami istenverte kongresszuson
volt. Ruth már arra sem emlékezett, pontosan hol.
- Ha tudlak, hívlak. A nyomozók azt mondják, két
héten belül megtaláljuk... - Bernie ezt reménykeltőnek
tartotta, az anyja számára azonban maga volt a borzalom,
és zokogni kezdett a telefonba.
385
- Uram, teremtőm, Bernie...
- Indulok, Mama. Szeretlek. - Összecsomagolt egy kis
válltáskát, felvett egy inget, egy vastag pulóvert, farmert,
viharkabátot, túrabakancsot. És amikor megfordult,
hogy felemelje a táskát, meglátta a Dadust, aki ott állt az
ajtóban, a karján Alexander. És Bernie elmondta neki,
mire készül. Mexikóba repül, és amilyen gyakran tudja,
fel fogja hívni telefonon. És arra kérte, vigyázzon a fiára.
Most, hogy ez történt Jane-nel, már mindenkiért aggó-
dott, de a Dadus megnyugtatta, hogy minden rendben
lesz.
- Csak hozza vissza Jane-t mielőbb! - Úgy hangzott,
mint egy parancs, és Bernie elmosolyodott, miközben
puszit nyomott a fia arcára. - Vigyázzon magára, Mr.
Fine! Térjen vissza épen és egészségesen!
Bernie némán megölelte, majd kiment a házból, anél-
kül hogy visszanézett volna. Túl sok mindenki hiányzik
ebből a házból... Liz... Jane. Leszaladt a lépcsőn. Win-
ters már dudált odakinn az ősöreg furgonban, amelyet az
egyik alkalmazottjuk vezetett.

Harmincadik fejezet
Útban a repülőtér felé Bernie kénytelen volt végiggon-
dolni, milyen furcsa is lett az élete. Nem egészen egy éve
még minden a rendes mederben folyt. Volt felesége, akit
szeretett, volt egy újszülött gyereke, meg egy kislányuk
386
az asszony előző házasságából. Liz hirtelen meghalt,
Jane-t elrabolták, és váltságdíj fejében engedik csak el, ő
maga pedig arra készül, hogy keresztül-kasul bejárja
Mexikót két idegennel, akiket azért alkalmazott, hogy
a kislányát megtalálják. Kibámult az ablakon és egyre
csak Jane járt a fejében. Rettegett a gondolattól, hogy
Chandler Scott és a társa netán kárt tesznek a kislányban.
Egész éjszaka nem tudta száműzni a gondolatot, hogy
Chandler molesztálhatja a kislányt. A repülőtéren ezt
megemlítette Gertie-nek, az asszony azonban biztosra
vette, hogy Scott érdeklődése kizárólag a pénzre össz-
pontosul, és Bernie hagyta magát meggyőzni.
A repülőtérről ismét felhívta Grossmant, és megígérte,
hogy tudósítani fogja a fejleményekről. Utána nagyon
hosszú éjszaka következett. Fél tizenkettőkor érkeztek
meg San Diegóba, és egy hatalmas, négykerék meghaj-
tású autót béreltek. Winters tulajdonképpen már San
Franciscóból megrendelte, és ezzel az autóval indultak el
a repülőtérről. Nem vesztegették azzal az időt, hogy
megállnak egy szállodánál, hanem Tijuanánál átkeltek a
határon. Átszáguldottak Rosaritón és Descansón, és egy
óra múlva már Ensenadában voltak. Wintersnek valami
azt súgta, hogy Scotték ezt az útirányt követhették, és egy
ötvendolláros bankó kézhezvétele után a tijuanai határőr
hirtelen vissza is emlékezett rájuk.
Addigra már hajnali egy óra lehetett, de a kocsmákban
387
még javában folyt az élet. Egy órát töltöttek Ensenadá-
ban, végigjártak vagy egy tucat kocsmát, felosztották
egymás között, mindenütt sört rendeltek, majd megmu-
tatták Scott fényképét. Gertie-nek volt a legnagyobb
szerencséje: talált egy olyan csapost, aki még a kislányra
is emlékezett. Világos szőke volt a haja, mondta ez a férfi,
és láthatóan félt attól a házaspártól, akikkel volt. Scott
barátnője pedig azt is megkérdezte, mennyi idő alatt ér a
komp Guaymasba.
Gertie visszasietett az autóhoz a hírekkel, majd a csa-
pos által javasolt úton elindultak. Dél felé indultak, San
Vicentén, San Telmón és Rosarión át, majd Bajánál ke-
letre fordultak El Marmol felé. A távolság úgy kétszáz
mérföld lehetett, és csak öt óra alatt tudták megtenni a
kátyús utakon, hiába volt a jármű négykerék meghajtású.
Hétfő reggel hét órakor álltak meg El Marmolban ben-
zinért, nyolckor bekaptak valamit reggelire, majd végig-
autóztak a Kaliforniai-öböl keleti partján. Santa Rosali-
áig kétszáz mérföld volt az út. És végeérhetetlen, hosszú
autózás után délután háromkor érkeztek meg. Csaknem
két órát kellett várniuk, hogy a komp átvigye őket Guay-
masba. De megint csak nagy szerencséjük volt, mert a
kompkezelő, aki segített az autót a kompra irányítani,
emlékezett Scottra, a nőre, valamint a kislányra.
- Most akkor mi lesz, Jack? - A nyomozó és Bernie a
fedélzeten álltak, és nézték, hogyan tűnik el a part szem
388
elől, Gertie pedig távolabb állt tőlük.
- Eddig jól mennek a dolgok - felelte a nyomozó - de
nehogy azt higgye, hogy ez így is marad. Törvényszerű-
en jönnek a kudarcok. De legalább jól startoltunk.
- Hátha végig velünk marad a szerencse. - Bernie na-
gyon szerette volna hinni, de Jack Winters tudta, hogy
kicsi a valószínűsége.
Empalme száz mérföldre volt Santa Rosaliától, Espi-
ritu Santo pedig kétszázötven mérföldre Empalmétól.
A kompos úgy vélte, Scott ott táborozott le. Espiritu
Santóban azonban a kikötői munkások megesküdtek rá,
hogy a trió Mazatlanba tartott, ami újabb kétszázötven
mérföld távolságot jelentett. És ott nem volt semmi
nyom. Szerdára semmivel sem tudtak többet, mint San
Franciscóban. Egy újabb hétbe tellett, mire szisztemati-
kus és időigényes módszerrel átfésültek minden kocsmát,
vendéglőt, szállodát és áruházat Mazatlanban, és úgy
tűnt, valami halvány nyom Guadalajarára vezet. Gua-
dalajara mindössze háromszázhuszonnégy mérföldre
volt Mazatlantól, és nyolc napig keresték ott Scott nyo-
mát, de hiába.
Guadalajarában a trió a Rosalba nevű kis szállodában
lakott egy mellékutcában, de ennél többet nem sikerült
kideríteni. Jack úgy gondolta, talán továbbutaztak az or-
szág belsejébe, talán az Aguascalientes felé vezető út
menti egyik kis faluba. Újabb két napba tellett, mire ezt a
389
nyomot megtalálták, addigra viszont már péntek volt, és
Bernie ideje lejárt. Két nap alatt vissza kellett érnie San
Franciscóba, hogy ott legyen, amikor Scott hívja.
- Most mitévők legyünk? - Mindvégig úgy tervezték,
hogy ha Guadalajarában nem találják meg őket, akkor
Bernie visszarepül San Franciscóba, hogy Scott telefon-
hívása otthon érje, a Winters házaspár pedig Mexikó-
ban marad, telefonközelben. Mindennap telefonáltak
Grossmannak, Bernie pedig olykor felhívta a Dadust és
Alexandert is. Otthon minden rendben volt, de neki
iszonyúan hiányzott a fia. Péntekre azonban minden
gondolata Jane körül forgott, meg a gazfickó körül, aki
fogva tartja.
- Legjobb, ha holnap hazamegy. - Winters megfon-
toltan beszélt, miközben a szállodában söröztek. - Azt
kell mondania Scottnak, hogy megvan a pénz. - Winters
szeme összeszűkült, olyan nagyon törte a fejét, Bernie-
nek azonban nem tetszett az ötlet.
- A félmillió dollár? És mi lesz, amikor át kell neki ad-
nom? Mondjam azt, hogy oppardon, vicceltem?
- Csak beszélje meg vele a találkozó helyét! Akkor
majd ráérünk aggodalmaskodni. Sokat elárul ugyanis, ha
valahol ebben az országban akar velünk találkozni.
Nyugodtan mondja neki azt, hogy egy-két napba belete-
lik, míg ideér, addigra pedig, ha egy kis szerencsénk van,
a kezünkben lesz a jómadár.
390
Winters folyvást törte a fejét. Bernie ugyancsak.
- Nem lehetséges, hogy már visszamentek az Álla-
mokba?
- Aligha. - Winters ezt teljességgel kizártnak tartotta.
- Ha annyi esze van, mint egy tyúknak, akkor tart a zsa-
ruktól. A gyereklopásért ugyan nem kapna súlyos ítéle-
tet, de a korábbi bűnlajstroma meg a lopott autó jóvoltá-
ból egyenesen visszakerülne a sittre, és megszűnne a fel-
tételes szabadlábra helyezése.
- Hát nem csodálatos? - Bernie keserűen ironizált. -
Ellop egy gyereket, megfenyegeti, valószínűleg életre
szóló érzelmi károsodást okoz neki, a rendőrséget pedig
egy rozzant autó érdekli. Príma rendszer, mi? Akár
meggyőződéses kommunista is lehet tőle az ember. Bár-
csak felakasztanák ezt a szemét alakot mindazért, amit
elkövetett!
- Ne reménykedjen. - Winters filozófiai alapon okos-
kodott. Sok hasonló esetet látott, sőt még rémesebbeket
is. Épp eleget, hogy ne akarjon saját gyereket, és a felesé-
ge egyetértett vele. Már kutyát sem tartottak, mert az
utolsó kutyájukat valaki ellopta, megmérgezte, majd a
tetemét a küszöbükre hajította; olyasvalaki, akit az ő se-
gítségükkel tartóztatott le a rendőrség.
Másnap nem derült ki egyetlen újabb részlet sem,
szombat este pedig Bernie felszállt a San Franciscó-i já-
ratra. Este kilencre már meg is érkezett, és amilyen
391
gyorsan csak tudott, hazament, mert nagyon vágyott rá,
hogy lássa a fiát. Most már csak Alexander maradt neki.
Nemcsak Liz ment el, hanem Jane is, és Bernie azon
morfondírozott, vajon hallja-e még valaha a hangját,
amint kiront az előszobába és odakiált: "Szia, Apu!" Már
a gondolat is egészen elcsüggesztette, és miután lerakta a
csomagját a Dadus szobájában, halkan átment a nappa-
liba, leült, a kezébe temette az arcát, és halkan sírni kez-
dett. Túl nagy csapás volt mindkettejüket elveszíteni,
ráadásul Jane-t éppen így. Úgy érezte, cserbenhagyta
Lizt abban az egyetlen dologban, ami a számára fontos
volt.
- Mr. Fine? - A Dadus látta az arckifejezését, magára
hagyta a már alvó Alexandert, és utána jött. Halk léptek-
kel ment be a nappaliba, hiszen jól tudta, milyen iszonyú
két hetet állt ki Mr. Fine... tulajdonképpen nem is két
hetet, hanem tizennégy hónapot. Olyan rendes ember, és
a Dadus annyira szánta. Csak Istenbe vetett hite alapján
tudta bizonyosan, hogy megtalálják Jane-t és haza is
hozzák, és ezt próbálta Bernie-nek megmagyarázni, aki
azonban nem felelt. - Haza fog kerülni. Isten segítségé-
vel megtalálják. - Bernie-nek eszébe jutott a Lindbergh
bébi, és átérezte, milyen szörnyű fájdalmat kellett a szü-
lőknek elviselniük.
- És ha soha nem találják meg? - A hangja olyan volt,
mint egy gyereké, aki úgy érzi, minden elveszett.
392
A Dadus ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Bernie
lassan felemelte a fejét, és a Dadusra nézett, akit hátulról
világított meg az előszoba fénye. - Higgye el, Dadus, azt
már nem bírnám ki!
- Isten kegyelmével nem is lesz rá szükség. - Mary
Pippin odalépett, megveregette Bernie vállát, majd fel-
gyújtotta a villanyt. Néhány perc múlva egy csésze gő-
zölgő teát hozott neki, meg egy szendvicset. - Feküdjön
le ma korán, Mr. Fine. Akkor tisztábbak lesznek reggel a
gondolatai. - De ugyan min gondolkodhatna? Hogyan
tehetne úgy, mintha lenne félmillió dollárja, holott
nincs? Rettenetesen félt, alig aludt, csak forgolódott,
mocorgott, és gondolkodni próbált.
Reggel fölkereste Bill Grossman. Bernie részletesen
elmesélte neki, merre jártak, milyen nyomokat találtak,
és hogyan jutottak zsákutcába Guadalajarában. Winters
is jelentkezett telefonon, de nem volt új fejlemény, csu-
pán Gertie-nek támadt egy újabb elképzelése.
- A feleségem azt mondja, talán Puerto Vallartába
kellene mennünk. - Már korábban is fontolgatták, de úgy
vélték, ott túlságosan szem előtt lenne Scott, és sokkal
valószínűbb, hogy az ország belseje felé vette az irányt. -
Talán Gertie-nek van igaza. Lehet, hogy Scott túlságo-
san is öntelt, és ezért hajlandó ilyesmit megkockáztatni.
És tudjuk, hogy szereti a jó életet. Talán már ki is nézett
magának egy jachtot, ami jól illik a szeme színéhez. -
393
Bernie ezt nem tartotta valószínűnek.
- Próbálják meg. - Bernie egész nap otthon maradt,
hátha Scott hamarabb telefonál, mint ígérte. A világért
sem kockáztatta volna, hogy elmaradjon a beszélgetés.
Grossman pedig késő délutánig vele maradt. Már reggel
megmondta Bernie-nek, hogy a bíróság "szomorúságá-
nak adott hangot", amiért Mr. Scott ilyen lépésre vete-
medett. - Szomorúak? - ordította Bernie. - Még hogy
szomorúak! Hát elment az a csekélyke eszük is?! Hála a
végtelen ostobaságuknak, sejtelmem sincs, hol lehet a
lányom, erre közlik, hogy szomorúak! Milyen megható! -
Grossman tudta, hogy milyen zaklatott Bernie, és meg is
volt rá minden oka. Azt el sem árulta neki, hogy a gyám-
ügyis, aki az esettel foglalkozott, azt mondta, Mr. Scott
nyilván azért tette, amit tett, hogy kárpótolja magát a lá-
nya nélkül eltelt időért. Ha Grossman ezt elmondja neki,
alighanem odamegy a városházára, és megöli a gyám-
ügyis nőt. Vagy legalábbis összeveri. Az idegei pedig már
vitustáncot jártak, mire délután ötkor megszólalt a tele-
fon. Bernie biztosan tudta, hogy Scott hívja, ezért mély
lélegzetet vett, mielőtt felvette a kagylót.
Nem Scott volt az, hanem Winters. - Van új fejle-
mény. Jelentkezett már Scott? - Olyan volt, mintha rab-
ló-pandúrt játszanának, csakhogy Bernie-nek a szíve
csücskét lopták el, a kislányát.
- Nem, még nem. Mi újság?
394
- Nem százszázalékos, de valószínűleg megtaláltuk.
Gertie-nek igaza volt. Puerto Vallartában grasszál az a
strici.
- És Jane is ott van? - Ó, istenem... kérlek... ne
hagyd, hogy megöljék! Egyre gyakrabban jutottak az
eszébe azok a szülők, akik soha nem látták viszont a gye-
rekeiket. A számuk minden évben ezrekre rúgott... olyan
százezer körül mozgott...
- Még nem biztos. Gyakran megfordult Carlos
O'Brien kocsmájában. - Miként a többi városbeli,
ugyanis ez volt Vallarta legnépszerűbb szórakozóhelye.
Kész őrültség, hogy Scott ott mutatkozott. A nőre és a
kislányra azonban senki sem emlékezett. Valószínűleg a
szállodában hagyta őket. - Próbálja meg kifaggatni,
amikor telefonál. Talán elcseveghetnének egy kicsit...
Legyen barátságos. - Bernie-nek már a gondolattól
megizzadt a tenyere.
- Megpróbálom.
- És beszéljenek meg egy időpontot. Tegyen úgy,
mintha meglenne a pénz.
- Jó.
Bernie szabályos idegroncs volt, mikor letette a tele-
font, majd mindent elmagyarázott Grossmannak. És
nem egészen öt perc múlva újra megcsörrent a készülék.
Scott jelentkezett, de nagyon rosszul lehetett hallani.
- Hogy van, öregem? - A hangja bizakodó volt és vi-
395
dám, Bernie meg azt kívánta, bárcsak addig szoríthatná a
torkát, amíg szusz van benne.
- Remekül. Jó híreim vannak. - Megpróbált nyugodt
maradni; szenvtelen, sem leges hangon ordított bele a te-
lefonba.
- Miféle hírei?
- Félmilliót érnek. - Bernie jól játszotta a szerepét. -
Jane hogy van?
- Ez igazán nagyszerű! - Scott hallhatóan lelkes lett,
de nem annyira, amennyire Bernie szerette volna.
- Mondom, hogy van Jane? - Görcsösen markolta a
kagylót, miközben a választ várta, Grossman pedig őt fi-
gyelte.
- Remekül. De van egy rossz hírem. - Bernie-nek
elállt a szívverése. - Az ár időközben változott. A gyerek
olyan bájos, hogy sokkal többet is megér, mint kezdetben
gondoltam.
- Valóban?
- Aha. Szerintem megér egy milliócskát is, nem gon-
dolja? - Jézus Mária!
- Ez nem lesz túl könnyű. - Egy cédulára lefirkantotta
az összeget Grossmannak. De talán időt nyerhetnek. -
Vissza kell utaznom oda, ahonnan a pénzt hoztam.
- Az ötszázezer megvan?
- Igen - hazudta Bernie.
- És mi lenne, ha részletfizetés mellett döntenénk?
396
- Visszakapom Jane-t az első részlet után?
Scott kinevette. - Aligha, öregem. - A szarházi! Bernie
még soha nem gyűlölt ilyen feneketlenül senkit, de nem
is volt rá ilyen nyomós oka. - Ha leteszi az egymilliót,
visszakapja.
- Vagyis akkor nem kapja meg a pénzt részletekben.
Scott hangja durvább színezetet öltött. -Egy hetet kap
rá, Fine, hogy összeszedje a másik félmilliót. És ha nem
kapom meg... - A világ legkapzsibb csirkefogója volt. De
legalább marad még egy hetük, hogy megtalálják Jane-t.
Kis szerencsével akár Puerto Vallartában.
- Beszélni akarok vele! - Bernie hangszíne felvette a
versenyt Scottéval.
- Nincs itt.
- Hol van?
- Jó helyen. Ne izguljon!
- Tisztázzunk valamit, Scott! Ha Jane-nek egyetlen
haja szála is meggörbül, megölöm magát. Világos? És egy
árva fityinget sem kap, amíg nem látom viszont Jane-t
épen és egészségesen.
- A gyerek jól van - nevetett Scott. - Még le is sült egy
kicsit. - Mégis Puerto Vallartában lennének?
- Hol van?
- Semmi köze hozzá. Majd elmeséli merre járt, ha ha-
zaért. Egy hét múlva felhívom, és jó lesz, ha addigra
megszerzi a pénzt!
397
- Így lesz. Ajánlom, vigyázzon Jane-re!
- Megegyeztünk. - Scott újra nevetett. - Egymillió
dollár. - Majd letette a kagylót, Bernie pedig kifulladva
ült le. A homlokát kiverte az izzadság, és amikor Gross-
manra nézett, látta, hogy az ügyvéd remeg.
- Szép kis alak! - Grossmant a hányinger környékezte.
- Ugye? - felelte kesernyésen Bernie. Úgy érezte, ak-
kor sem fogja kiheverni a történteket, ha Jane megkerül.
Fél óra múlva a telefon ismét csengett. Winters volt,
aki egyenesen rátért a lényegre. - Megtaláltuk.
- Uramisten! Ez komoly? Épp az előbb beszéltem ve-
le. - Bernie kezében reszketett a kagyló, a hangja pedig
remegett.
- Tudjuk, hol van Scott. A Carlos O'Brien kocsma
egyik pincérnője vigyáz Jane-re. Ezer dollárt adtam neki,
hogy hallgasson, de megérte. Azt mondja, a kislány jól
van. Jane azt mesélte a pincérnőnek, hogy Scott nem az
igazi papája, csak egy ideig a mamája férje volt, és hogy
Scott azt mondta neki, ha szökni próbál, vagy segítséget
kér valakitől, akkor magát meg a kisfiát megöli. Scott
barátnője elunta a kislány őrzését, miközben Scott éj-
szakai életet élt, ezért fogadták fel a pincérnőt.
- Úristen! Hogyan mondhatott neki ilyesmit?
- A módszer nem szokatlan. Többnyire azt mondják a
gyerekeknek, hogy a szüleik meghaltak, vagy hogy nem
akarják többé látni őket. Hihetetlen, hogy a rémült gye-
398
rekek mi mindent elhisznek!
- A pincérnő miért nem fordult a rendőrséghez?
- Azt mondta, nem akart belekeveredni az ügybe, és
különben sem tudni, mikor mond egy gyerek igazat.
Scott meg egyébként is lepénzelte. Mi meg egyszerűen
többet adtunk neki. Lehetséges, hogy Scott szeretője, de
ez nem számít. - Egy újabb százdollárosért azt is felaján-
lotta Wintersnek, hogy leszopja. Winters azonban nem
óhajtotta megterhelni a költségkeretet, és vigyorogva
számolt be az ajánlatról Gertie-nek. A felesége azonban
korántsem találta olyan mulatságosnak, mint ő. - És
Scott mit mondott? - Winters aggódott, hogy talán épp a
beszélgetés utánra időzítettek egy újabb lépést, mely
esetben könnyen szem elől téveszthetik őket.
- Egymilliót kér. És egy hetet adott, hogy összeszed-
jem.
- Remek! Vagyis nem ideges. Ma este el akarom hozni
a kislányt. Rendben? Egy újabb ezresért a pincérnő is
segít, ma este ugyanis ő pesztrálja Jane-t. - Bernie-nek
mintha kést forgattak volna meg a szívében. Istenem,
add, hogy épségben visszakerüljön!
- A ma esti repülőjáratra nem kaptunk helyet, de
amilyen gyorsan csak tudunk, átszáguldunk Mazatlanba,
és felszállunk a reggeli gépre. - Hallatlanul profinak tűnt,
és az is volt. Bernie nagyon szeretett volna velük lenni.
Tudta, hogy Jane nagyon meg lesz ijedve. Jack és a fele-
399
sége két újabb idegen. De hármasban gyorsabban eltűn-
hetnek a színről, mintha ő, a Dadus meg Alexander is ott
vannak. - Ha minden jól megy, holnap már otthon lesz.
- Kérem, telefonáljon.
- Még éjfél előtt jelentkezünk. - Bernie élete leghosz-
szabb éjszakáját élte át, Grossman hét óra körül haza-
ment, és Bernie lelkére kötötte, bármit megtud, azonnal
hívja fel, függetlenül attól, hogy milyen későre jár. Ber-
nie-nek eszébe jutott, hogy felhívja az anyját, de ké-
sőbbre halasztotta, amikor majd többet mondhat neki.
De nem kellett olyan soká várni, mint ahogy Winters
mondta. Tíz óra után valamivel R-beszélgetéssel hívták
Jaliscóból.
- Fogadja a hívást? - kérdezte a telefonközpontos,
mire Bernie nyomban igent mondott. Ekkorra már a
Dadus is lefeküdt, így egymaga volt a konyhában. Éppen
kávét főzött.
- Jack?
- Megtaláltuk a kislányt. Jól van. Gertie mellett alszik
a kocsiban. Teljesen ki van merülve. Nagyon restellem,
de szegénykét halálra rémisztettük. A pincérnő engedett
be bennünket, mi pedig egyszerűen felkaptuk Jane-t.
Scottnak majd azt mondja, hogy a rendőrök vitték el a
kislányt. Egy darabig magánál sem fog jelentkezni.
A Mazatlanból reggel kilenckor induló gépre foglaltunk
jegyet, és az ottani Holiday Innben töltjük az éjszakát. És
400
most már Jane-nek nem eshet bántódása. - Bernie tudta,
hogy Winterséknek van fegyvere. Miközben a telefon-
kagylót szorította, az arcán peregtek a könnyek, és csu-
pán egy köszönömöt tudott elrebegni a férfinak, aki
megmentette Jane-t. Miután letette a telefont, leült a
konyhaasztalhoz, a karjára hajtotta a fejét, és a meg-
könnyebbüléstől, a bűntudattól és a felgyülemlett fe-
szültségtől kitört belőle a zokogás. Hazajön a kislánya!
Bárcsak Liz is vele jönne!

Harmincegyedik fejezet
A repülőgép helyi idő szerint tizenegykor érkezett meg,
és Bernie ott állt a repülőtéren a Dadussal, Grossmannal
és a bébivel. Jane Gertie kezét fogva szállt le a gépről,
Bernie odaugrott hozzá, a magasba emelte, magához
szorította, és hangosan zokogott. És ezúttal még a Dadus
sem őrizte meg hidegvérét. Kék szeméből könny szivár-
gott, amikor megcsókolta a kislányt, sőt még Grossman is
megpuszilta.
- Édesem, annyira... annyira sajnálom! -Bernie szinte
nem is tudott beszélni, Jane pedig felváltva sírt és neve-
tett, miközben megölelte őt, a Dadust és az öccsét.
- Azt mondták, ha egy szót is szólok, vagy megpróbá-
lok elmenekülni... - A kislány újfent sírva fakadt. Nem
tudta elmondani, de Bernie hallotta már Wintertől. - Azt
mondták, hogy valaki állandóan követ benneteket.
401
- Hazudtak, drágám! Össze-vissza hazudoztak!
- Rettenetes az az ember! Nem is tudom, az Anyu ho-
gyan mehetett hozzá! És nem is jóképű, hanem ronda, és
a barátnője is iszonyú... - Gertie, aki négyszemközt be-
szélt Jane-nel, határozottan állította, hogy a gyereket
nem molesztálták. Kizárólag a pénz érdekelte őket, és
bizonyára a guta ütötte meg mindkettőt, amikor a Carlos
O'Brien kocsmából hazaérve a kislánynak hűlt helyét
találták.
Amikor hazaértek, Jane úgy nézett körül, mint aki
egyenesen a mennyországba jutott. Tizenhat nappal
ezelőtt hagyta el az otthonát, akkor kezdődött vala-
mennyiük számára ez a lidércnyomás. Tizenhat napba és
negyvenezer dollárba került, hogy megtalálják; a nagy-
szülők eladtak néhány részvényt, hogy Bernie ki tudja
fizetni Winters tiszteletdíját, de egyetlen fillér sem ment
kárba. És fel is hívták őket telefonon, hogy Jane beszél-
hessen Ruth nagyival, aki azonban csak zokogni tudott,
majd végül átadta Lounak a kagylót. Ruth biztosra vette,
hogy megölik a kislányt. Ő is emlékezett a Lindbergh
bébi sorsára. Az idő tájt még fiatalasszony volt, de mély
nyomot hagyott benne az eset.
Jane a nap zömét Bernie karjában töltötte. A rendőr-
ségnek is bejelentették, hogy megkerült, de azok nem
voltak különösebben meghatva. A bíróságot is értesítet-
ték. A bíróság közölte, hogy örül a fordulatnak, Bernie
402
pedig Jack Winters kivételével mindenki iránt keserű
dühöt érzett. Winters testőröket szerzett, Jane és Ale-
xander nem hagyhatják el a házat fegyveres testőr nélkül,
Bernie pedig otthonra is akart egyet, arra az időre, amíg ő
dolgozik. És Paul Bermant is felhívta, és közölte vele,
hogy másnap tovább dolgozik. Két hét szabadságot vett
ki, de ez az időszak hosszabbnak tűnt egy örökkévaló-
ságnál.
- Jane jól van? - Berman még mindig megborzongott,
ha a történtekre gondolt. Ezeket a szerencsétleneket
egyik csapás éri a másik után; először meghalt Liz, aztán
meg ez. Határtalanul szánta Bernie-t, és már intézkedett,
hogy kerítsenek valakit, aki beáll a helyére a San Fran-
ciscó-i áruházba. Most már Berman is úgy vélte, hogy
többé nem hagyhatja Bernie-t a nyugati parton. Túlsá-
gosan rájárt a rúd szegényre, de Berman azt is tudta,
hogy hónapokba, sőt talán egy évbe is beletelhet, mire
megtalálják a megfelelő személyt, aki átveheti Bernie-től
az áruházat. De legalább elkezdték a keresgélést.
- Igen, szerencsére jól van.
- Imádkoztunk értetek, Bernie.
- Köszönöm, Paul.
Letette a kagylót, és mély megnyugvás töltötte el, hogy
a kislány megvan. Megint eszébe jutottak azok, akik
többé soha nem látták viszont a gyermekeiket; azok az
apák és az anyák, akik egy életen át találgathatták, vajon
403
életben van-e a gyerekük, és ötéves kori fényképeket tar-
tottak becsben akkor is, amikor a gyerekek már huszon-
öt-harminc évesek voltak, és nem is sejtették, hogy kik a
szüleik, különösen azok után, amit a gyerekrablók be-
meséltek nekik. Bernie szemében a gyereklopás csaknem
egyenértékű volt a gyilkossággal.
Este, vacsora közben megszólalt a telefon. A Dadus
marhasültet készített és spárgát hollandi mártással, Jane
kedvencét. És egy hatalmas csokoládétortát is sütött,
amelyre Alexander mohó pillantásokat vetett, amikor
Bernie felkelt, hogy felvegye a telefont. A telefon egész
délután és este csengett, az aggódó ismerősök fejezték ki
örömüket, hogy vége a rémület és a rettegés időszakának.
Még Tracy is telefonált Philadelphiából, aki egy korábbi
telefonhívás során a Dadustól tudta meg, mi történt.
- Tessék! - Bernie rámosolygott Jane-re. Egész nap
nem mozdultak egymás közeléből, és a kislány nem sok-
kal vacsora előtt el is bóbiskolt az ölében.
Először csak recsegés hallatszott, majd az ismerős
hang. Bernie alig akart hinni a fülének. Mindenesetre
bekapcsolta a magnetofont, amelyet Grossman az előző
nap hozott neki. Már az egymillió dolláros váltságdíjról
folytatott beszélgetést is rögzítette. - Szóval visszakapta
a kicsinyét, mi? - Scott hangja nem volt lelkes, Bernie
pedig figyelte, hogyan veszi fel minden szavát a készülék.
- Lefogadom, hogy a zsaruk segítségével vitte el! - Vagy-
404
is a pincérnő azt mondta Scottnak, amiben megállapod-
tak, nyugtázta elégtétellel Bernie.
- Nincs magával beszélnivalóm.
- Majd megjön a szava a bíróságon. - Jó vicc! Bernie
úgy ítélte, Scott nem meri még egyszer bíróság elé citál-
tatni.
- Nézze, Scott, ez engem nem érdekel különösképpen,
ha ellenben még egyszer akár egy ujjal is hozzányúl a
kislányhoz, magára uszítom a rendőrséget. Tulajdon-
képpen enélkül is bilincsbe verethetném.
- Milyen alapon? A gyereklopás csupán vétség. Leg-
feljebb egy éjszakára zárnak be, de az sem biztos.
- Nem hiszem, hogy nagy lelkesedést fog kiváltani a
bíróságból, ha tudomást szereznek a gyerekrablásról és a
váltságdíjról.
- Próbálja meg bebizonyítani, öregem. Egyetlen betű
írást sem kapott tőlem, és ha van olyan hülye, hogy mag-
netofonra veszi a beszélgetést, azzal sem megy túl sokra.
A hangfelvétel ugyanis nem bizonyíték. - A fickó ponto-
san tudta, mit miért csinál. - Nehogy azt higgye, hogy
megszabadul tőlem, Fine! Nemcsak egyféleképpen lehet
valakit megkopasztani. - Erre Bernie letette a kagylót, és
leállította a magnetofont. Vacsora után felhívta Gross-
mant, aki megerősítette, hogy Chandler Scott igazat
mondott. A magnetofon-felvételeket a bíróság nem fo-
gadja el.
405
- Akkor meg minek hozta ide nekem ezt a vacakot? -
Ebben az esetben a törvény nem az ő oldalán állt, mond-
hatni kezdettől fogva egy fikarcnyi segítséget sem nyúj-
tott.
- Mert ha bizonyítékként nem is használható, a gyám-
ügyi osztályon akkor is meghallgatják, és kiderül, miféle
alakkal áll szemben. - A szalagokat Bill ugyan átadta ne-
kik, de ők nem viselkedtek túlságosan megértően: azt
mondták, Scott bizonyára tréfált, netán szörnyű idegál-
lapotba került attól, hogy olyan sokáig nem látta a lányát,
valamint hogy egykori felesége rákban meghalt.
- Ezek tébolyultak, vagy csak tréfás kedvűek? - bá-
mult az ügyvédre Bernie. - Scott egy bűnöző, elrabolta a
lányomat, egymillió dollárt kért váltságdíj gyanánt, ti-
zenhat napig Mexikóban rejtegette, és erre azt merik
mondani, hogy csak tréfált? - Bernie egyszerűen nem
akarta elhinni. Amikor Scott elrabolta a kislányt, a rend-
őrség nem tett semmit, most meg a bíróság fog szemet
hunyni a váltságdíj felett?
Az igazi rossz híreket azonban a következő hét tarto-
gatta, amikor megkapta az értesítést, hogy Scott a bíróság
előtt óhajt a gyerekelhelyezés ügyében tárgyalni.
- Hogyhogy a gyerekelhelyezés ügyében? - Bernie
csaknem kirántotta a telefon zsinórját a falból, amikor
Bill közölte vele a tényállást. - Miféle gyereket akar?
- A lányát. Azt állítja, hogy csak azért vitte el, mert
406
határtalanul szereti, és maga mellett akarja tudni, mert
oda tartozik.
- Hol akarja maga mellett tudni? Talán a sitten? Nem
is tudtam, hogy gyerekek is lakhatnak a San Quentinben!
Oda való ugyanis ez a mocsok alak! - Bernie szabályos
dührohamot kapott az irodájában. Abban a pillanatban
Jane éppen a parkban volt a Dadussal, a kisöccsével meg
a színes bőrű testőrrel, aki évekig védőjátékos volt a Vö-
rösbőrűek rögbicsapatában, közel két méter magas, és a
súlya meghaladta a százharminc kilót. Bernie titokban
nem bánta volna, ha Scott kikezd a testőrrel.
- Nyugodjon meg! Még nem helyezték el nála a kis-
lányt. Csak ezt akarja.
- De miért, miért teszi ezt velem?
- Tényleg tudni akarja? - Grossmannak ez volt a leg-
bonyolultabb ügye, és lassan legalább annyira gyűlölte
Scottot, mint maga Bernie, ami természetesen nem vitte
előbbre az ügyet. - Azért csinálja, mert ha nála helyezik
el a kislányt, vagy Isten ne adja, állandó láthatási jogot
kap, akkor újra kiárusíthatja Jane-t magának. Ha a rablás
nem sikerült, akkor majd megpróbálja törvényes úton.
Jogai vannak, ő a vér szerinti apa, de magának pénze van,
és Scott csak erre utazik.
- Hát akkor adjunk neki pénzt. Ne játszadozzunk itt
bíróságosdit! Ha pénz kell neki, akkor nosza, ajánljunk
fel neki pénzt! - Bernie ilyen egyszerűnek tartotta a
407
helyzetet. Scott feleslegesen gyötri, ha így is megkap-
hatja, amit akar.
- Ennyire azért nem egyszerű a dolog. A törvény tiltja,
hogy maga pénzt ajánljon Scottnak.
- Vagy úgy - felelte dühösen Bernie. - Azt ellenben
nem tiltja, hogy elrabolja Jane-t, és egymillió dollár
váltságdíjat kérjen érte. Ez mind nagyon helyénvaló. De
ha én akarom lepénzelni ezt a gengsztert, azt nem lehet.
A keservit! - kezével az íróasztalra csapott, a telefon ettől
leesett, a kagylót azonban még mindig tartotta, miközben
a készülék a zsinórján himbálózott. - Mi a fene folyik
ebben az országban?
- Nyugodjon meg, Bernie! - Grossman hiába próbálta
lecsillapítani.
- Maga engem ne nyugtatgasson! Az az alak meg
akarja kaparintani a lányomat, erre maga azt mondja,
nyugodjak meg! Három hete elrabolta Jane-t, én meg
keresztül-kasul jártam Mexikót, s közben azt hittem,
már nem is él, és akkor azt meri mondani nekem, hogy
nyugodjak meg?! Hát maga is teljesen meghibbant?! -
Torka szakadtából ordított az irodájában, majd levágta
a telefonkagylót, leült az íróasztalához, és sírva fakadt.
Liz tehet mindenről. Ha ő nem hal meg, mindez a ször-
nyűség nem következik be. A gondolattól azonban csak
még keservesebben sírt. Annyira vágyódott Liz után,
hogy még a levegővétel is fájt, és csak még nehezebben
408
viselte, ha együtt volt a gyerekekkel. Semmi sem volt
olyan, mint régen... semmi... sem a ház... sem a gyere-
kek... sem az étel... még a tiszta ruha is másként volt
összehajtogatva. Már semmi sem ismerős, és nem is lesz
többé soha. Életében nem érezte még magát ilyen re-
ményvesztettnek. Csak ült az íróasztalánál, és zokogott.
És ekkor döbbent rá először, hogy Liz nem jön vissza.
Soha többé.

Harminckettedik fejezet
A tárgyalást december 21-ére tűzték ki, mivel a gyerek-
elhelyezési kérdés elsőbbséget élvezett. A lopott autóra
nem fecséreltek időt. Ilyenformán az ideiglenes szabad-
lábra helyezés alatt nem történt bűncselekmény. Az autó
tulajdonosai nem kezdeményeztek bírósági eljárást, mert
Winters szerint kábítószer-kereskedők voltak, Chandler
Scott pedig gond nélkül visszatért az Államokba.
Jámbornak és félszegnek tűnt, amikor besétált az ügy-
védjével a tárgyalóterembe. Bernie ezen a napon sötétkék
öltönyt viselt, fehér inget, és Bill Grossmannal érkezett.
A színes bőrü testőr otthon maradt a Dadussal és a gye-
rekekkel. Bernie aznap reggel jót mulatott, mert roppant
különös látványt keltettek: az apró, ősz hajú brit hölgy a
világító kék szemével, a kényelmes cipőjében, meg a ha-
talmas testű, fekete bőrű és dermesztő külsejű testőr, aki
gyakran szélesen elvigyorodott, feldobta Alexandert a
409
levegőbe, vagy ugrókötelezett Jane-nel. Egyszer még a
Dadust is feldobta a levegőbe, a hölgy és a gyerekek ka-
cagása közepette. Szerencsétlen körülmények folytán
volt szükség a jelenlétére, amely valóságos áldást jelen-
tett. Robert Blake-nek hívták, és Bernie nagyon örült,
hogy velük van.
A tárgyalóterembe menet azonban Bernie gondolatai
kizárólag Chandler Scott, valamint az iránta érzett gyű-
lölet körül forogtak. A bíró ugyanaz volt, mint első alka-
lommal, a családjogi kérdésekkel ugyanis csak ő foglal-
kozott. Álmos tekintetű, ősz hajú, barátságos mosolyú
férfi volt, és valószínűleg úgy vélekedett, hogy az embe-
rek szeretik egymást, vagy némi lecke árán erre megta-
níthatók.
Megfeddte Scottot, amiért "elragadtatta magát, hogy
időnek előtte hosszú időt tölthessen a lányával", Gross-
man pedig megszorította Bernie karját, hogy fel ne
ugorjon a székből. A bíró ezután Bernie-hez fordult, és
arra kérte, értse már meg, milyen erős kapcsolat fűzheti a
vér szerinti apát a gyerekéhez. Ekkor azonban Bernie-t
már Bill sem tudta visszafogni.
- Az apa érzelmei kilenc évig nem mutatkoztak, bíró
úr. És most ezek az érzelmek arra késztették a vér szerinti
apát, hogy egymillió dollárt zsaroljon ki tőlem, ameny-
nyiben a lányomat épségben visszaszolgáltatja, amikor...
A bíró jóindulatúan mosolygott Bernie-re. - Mr. Fine,
410
biztosra veszem, hogy Mr. Scott csupán tréfálkozott.
Kérem, üljön le. - Bernie legszívesebben ordítani kez-
dett volna, hallván az események menetét. Előző este
felhívta az anyját, aki abban a szent meggyőződésben élt,
hogy azért történik a fiával mindez, mert zsidó. Bernie
tudta, hogy ez nem igaz. Valójában azért történik mind-
ez, mert nem ő Jane vér szerinti apja, holott ennek igazán
nincs jelentősége. Chandler Scott csak azért hivatkozhat
a jogaira, mert lefeküdt Jane anyjával, és teherbe ejtette.
Ez volt egyetlen közreműködése Jane életében és neve-
lésében, ugyanakkor a kislány élete java részében Bernie
volt az egyik legfontosabb személy. Grossman mindent
megtett, hogy ez a részlet kellő hangsúlyt kapjon.
- Ügyfelem úgy véli, hogy Mr. Scott sem érzelmileg,
sem anyagilag nem alkalmas egy gyerekkel járó felelősség
vállalására. Talán majd egy későbbi időpontban... -
Bernie ismét előrehajolt, de Bill már a tekintetével bele-
fojtotta a szót. - Mr. Scott több ízben összeütközésbe
került a törvénnyel, és tudomásunk szerint évek óta nincs
állandó munkahelye. Pillanatnyilag egy átmeneti szállá-
son él, East Oaklandban. - Scot-t fészkelődni kezdett ül-
tében.
- Igaz ez, Mr. Scott? - A bíró úgy mosolygott Scottra,
mint aki azt az igazságot akarja hallani, amelytől az ő
szemében Scott kiváló apa lesz, Scott pedig mindent
megtett, hogy ez így legyen.
411
- Nem egészen, bíró úr. Abból az évjáradékból élek,
amelyet nemrégiben a családom hagyott rám. - A tisztes
középosztály illúzióját próbálta ismét megteremteni, de
Grossman nem hagyta annyiban.
- Ezt be is tudja bizonyítani, Mr. Scott? - vetette
közbe a kérdést.
- Természetesen.... bár a pénz, sajnos, elúszott, de a
héten munkába állok az Atlas Banknál.
- Ezzel az előélettel? - súgta oda Bernie az ügyvédjé-
nek.
- Nyugi! Majd bizonyítékokat kérünk.
- És tegnap kibéreltem a városban egy lakást. - Dia-
dalmasan pillantott Bernie-re és Grossmanra, mire a bíró
bólintott. - Annyi pénzem ugyan nincs, mint Mr.
Fine-nak, de remélem, Jane ezt nem tartja fontosnak.
A bíró újfent bólintott, mint aki Scott kedvére akar
tenni. - Jelen esetben nem az anyagiak a döntőek, és azt is
biztosra veszem, hogy szívesen biztosítja Mr. Fine-nak a
rendszeres látogatást.
Bernie hirtelen iszonyú riadalommal nézett Gross-
manra, odahajolt hozzá, és suttogni kezdett: - Miről be-
szél? Hogyhogy rendszeres látogatást? Megőrült?
Grossman várt egy percet, szándékai felől kérdezte a
bírót, aki némi türelmet kért, majd valamennyi résztve-
vőnek elmagyarázta az álláspontját. - Mr. Fine kétséget
kízáróan szereti a mostohalányát, de ez nem változtat
412
azon a tényen, hogy az anyja halála következtében a vér
szerinti apánál van a gyerek helye. Mrs. Fine sajnálatos
halála miatt Jane-nek az apjához kell kerülnie. A bíróság
természetesen megérti, hogy mindez fájdalmasan érinti
Mr. Fine-t, és nem zárkózik el az elől, hogy kis idő múlva
megvizsgálja, hogyan működik ez az új elrendezés. - Jó-
indulatúan mosolygott Scottra, Bernie pedig reszketett
ültében. Cserbenhagyta! Cserbenhagyta Lizt! És most
elveszíti Jane-t is. Mintha azt közölték volna vele, hogy
levágják a fél karját. Annak szívesebben alávetette volna
magát. Ha volna választási lehetősége, bármelyik vég-
tagját szívesen odaadná a kislányért cserébe, csakhogy
ezt senki sem ajánlotta fel neki. A bíró ránézett a peres
felekre, az ügyvédekre is, majd bejelentette a döntést: -
A gyermek Chandler Scottnál nyer elhelyezést, de Ber-
nard Fine rendszeresen, mondjuk hetenként látogathatja
- jelentette ki, miközben Bernie szájtátva bámult. -
A kislányt negyvennyolc órán belül, vagyis december
23-án délben át kell adni Mr. Scottnak a lakhelyén.
A Mexikóban történt szerencsétlen epizódot pedig kizá-
rólag annak a számlájára írom, hogy Mr. Scott erős
késztetést érez rá, hogy a lányával együtt rendszeres
életmódot folytasson, és a bíróság ehhez minden segít-
séget megad neki. - Felnőtt kora óta először érezte úgy
Bernie, hogy menten elájul, amikor a bíró koppintott a
kalapáccsal. Az arca mészfehér volt, és meredten maga
413
elé bámult. A terem forgott a szeme előtt, és úgy érezte,
mintha Liz újra meghalt volna. Csaknem hallani vélte a
hangját... Esküdj meg, Bernie... esküdj meg, hogy soha
nem engeded a közelébe!...
- Jól van? - Grossman rémülten pillantott rá. Odaha-
jolt hozzá, majd egy pohár vizet kért az írnoktól. Bernie
kapott némi állott vizet egy gusztustalan papírpohárban,
és amint kiitta, visszatért belé az élet. Némán felállt, és
Bill Grossman nyomában elhagyta a tárgyalótermet.
- Van visszkereseti jogom? Megfellebbezhetem? -
Megtört ember benyomását keltette.
- Kérhet újabb tárgyalást, de addig is le kell mondania
a gyerekről. - Bill tárgyilagos hangon beszélt, remélve,
ettől Bernie lehiggad, de kudarcot vallott. Bernie leple-
zetlen gyűlölettel nézett rá. Az arcán a Scott iránti gyű-
lölet tükröződött, a bíró és az igazságszolgáltatás iránti
megvetés, és Bill abban sem lehetett biztos, hogy nem
került-e fel ő is a listára. Lehetséges, hogy Bernie szem-
rehányást tesz neki. Szánalmas megcsúfolása az igazság-
nak, de nem tehetnek ellene semmit.
- És ha nem engedem el Jane-t huszonharmadikán? -
kérdezte Bernie halkan a tárgyalóterem előtt.
- Akkor előbb vagy utóbb börtönbe kerül. De Scott-
nak egy helyettes seriffel kell visszajönnie magáért.
- Remek! - Bernie szája keskeny vonallá húzódott, és
az ügyvédjére pillantott. - És máris kezdheti gyűjteni az
414
óvadékot, mert nem engedem el vele Jane-t. És ha eljön,
megpróbálom lepénzelni. El akarja adni nekem a lányt?
Príma! Halljuk, mit kér érte. Vevő vagyok!
- Bernie, talán bölcsebb lenne, ha mégis odaadná neki
Jane-t, és csak azután kezdene tárgyalni. A bíróságnak ez
esetben...
- A francba a bírósággal! - Bernie csak úgy köpködte a
szavakat. - Meg magával is! Egyikük sem törődik egy fi-
karcnyit sem a gyerekkel! Csak arra törekednek, hogy
mindenki elégedett legyen, és nem hajlandók elvinni a
balhét! Vegye tudomásul, hogy a lányomról van szó, és
pontosan tudom, mi jó neki, és mi nem. Egy szép napon
ez a gengszter megöli a gyereket, és akkor valamennyien
sajnálkozni fognak. Azt is megmondtam magának előre,
hogy Scott el fogja rabolni Jane-t, mire azt felelte, hogy
nem vagyok normális! És igazam lett. Most pedig közöl-
hetem magával, hogy csütörtökön nem adom át a gyere-
ket Scottnak. És ha nem tetszik magának, felőlem akár ki
is szállhat az ügyből. Nem érdekel. - Grossman nagyon
sajnálta Bernie-t. Rémes helyzetbe keveredett.
- Csak érzékeltetni próbáltam, hogyan viselkedik a
bíróság ilyen esetekben.
- A bíróság seggfejekből áll, akikben szemernyi jóér-
zés sincs! A bíróság, ahogy maga nevezi, egy hájfejű kis
öregember, aki a pódiumon üldögél egy székben, mert
ügyvédként használhatatlan, viszont feldúlja az emberek
415
életét, mert ettől fontosnak érzi magát. Nem is érdekelte,
hogy Scott elrabolta Jane-t, és szerintem azzal se törőd-
ne, ha megölné.
- Ez azért nem biztos, Bernie. - Grossmannak védenie
kellett a mechanizmust, amelyben hitt, s amelyben maga
is ténykedett, de sajnos Bernie-nek sok mindenben igaza
volt. S ettől csak még lehangoltabbá vált az egész.
- Nem biztos? Nos, Bill, én meg mernék rá esküdni. -
Bernie hamuszürke arccal indult a lift felé, Bill pedig a
nyomába eredt. Némán mentek le a földszintre, és ami-
kor kiértek az épületből, Bernie rápillantott. - Értse meg:
ha Scott eljön csütörtökön, nem adom oda neki Jane-t!
Blake meg én ott állunk majd az ajtóban, és elküldjük a jó
édes anyjába, de előtte megkérdezem tőle, mennyit kér.
Eszem ágában sincs tovább folytatni ezt a játékot. És
amikor odaadom neki a pénzt, papírt kérek tőle. Nem
úgy, mint legutóbb. És ha netán börtönbe kerülök, elvá-
rom magától, hogy óvadék ellenében szabadlábra he-
lyeztessen, vagy hogy felfogadjon nekem egy másik ügy-
védet. Világos? - Grossman bólintott, mire Bernie szó
nélkül elment.
Aznap este felhívta a szüleit, Ruth pedig zokogott a
telefonba. Már legalább egy éve nem volt egyetlen kelle-
mes beszélgetésük sem. Először jöttek a Liz betegsége
körüli aggodalmak és a visszafogott helyzetjelentések,
most meg ez a rumli Chandler Scott-tal. Bernie el-
416
mondta az anyjának, mire készül, azt sem titkolta, hogy
netán börtönbe kerülhet, mire Ruth hangosan zokogni
kezdett, siratta az unokáját, akit talán soha nem láthat
többé, meg a fiát, aki börtöntöltelékké válhat.
Pénteken akartak San Franciscóba indulni, de Bernie
azt tanácsolta, várjanak még. Scott miatt olyan bizony-
talan minden. Amikor azonban letette a kagylót, a Dadus
szembeszállt vele.
- Hadd jöjjön a nagymama, Mr. Fine! A gyerekek
annyira várják, és magának is szüksége van rá! Minden-
kinek jót fog tenni!
- És ha börtönbe kerülök? - Ettől a lehetőségtől a Da-
dus elnevette magát, majd vállat vont.
- Akkor majd én szelem fel az ünnepi pulykát! - Ber-
nie nagyon szerette a Dadus raccsoló beszédét és humor-
érzékét. Bármivel szembe tudott nézni, legyen az árvíz,
járvány vagy éhínség.
Aznap este azonban, amikor lefektette Jane-t, Bernie
észrevette, a kislány retteg, hogy újra Scott karmába ke-
rül. Bernie hiába próbálta elmagyarázni a helyzetet a
gyámügyis nőnek, az nem hitt neki. Mindössze öt vagy
tíz percig beszélgetett négyszemközt Jane-nel, és úgy
vélte, a kislány csupán "félénk" az igazi apja jelenlétében.
Valójában Jane rettegett tőle, és azon az éjszakán a szo-
kásosnál is szörnyűbb álmai voltak. Bernie és Mrs. Pip-
pin hajnali négykor mentek be a szobájába, mert Jane si-
417
koltozott, majd végül Bernie magával vitte az ágyába, és
ott aludt el mellette, apró gyerekkezével az ő karjába ka-
paszkodva, az arca pedig csupa aggodalom. Alexander
volt az egyetlen, akit nem ráztak meg a világrajövetele óta
sorozatban bekövetkező tragédiák. Kiegyensúlyozott,
vidám kisfiú volt, és már elkezdett beszélni. Ő volt Ber-
nie egyetlen vigasza a Jane elveszítése felett érzett rette-
netes aggodalmában. Csütörtök reggel újra felhívta Jack
Winterst.
- A lakást valóban kibérelte. Néhány napja költözött
be, és egy barátjával lakik együtt. Azt nem tudtam kide-
ríteni, miféle állást vállalt az Atlas Banknál. Azt mondták,
egy olyan program keretében alkalmazzák, amely jó útra
akarja téríteni az egykori elítélteket. Szerintem ez nem is
állás, és mellesleg be sem lépett. Csupán valami látvá-
nyos gesztus, hogy bizonyítsák, milyen liberálisak. To-
vább szaglászunk ez ügyben, és ha bármit megtudunk,
azonnal jelentkezünk. - Bernie-nek nem tetszett, hogy
Scott egy barátjával osztja meg a lakást. Biztosra vette,
hogy mihelyt alkalmuk nyílik rá, újra eltűnnek Jane-nel.
Blake majd gondoskodik róla, hogy ez ne következhessen
be. Bob az óta a bizonyos reggel óta ott ült a konyhában,
ingujjban, a vállán egy 38 milliméteres pisztollyal. Ale-
xander egyre a pisztolyra mutatott, azt kiáltotta: -
Bumm! - a Dadus pedig rosszalló pillantásokkal nyug-
tázta. Bernie azonban ragaszkodott hozzá, hogy Bob
418
Blake-nél fegyver legyen, meg ahhoz is, hogy Scott ezt
lássa, amikor délben megérkezik és közlik vele, hogy nem
viheti el Jane-t. Bernie úgy döntött, még egyszer nem
megy be Scott utcájába. Most már élesben megy a játék.
Miként előzőleg, Scott ezúttal is késett. Jane a szobá-
jában keresett menedéket, a Dadus pedig próbálta elte-
relni a figyelmét.
Egy órakor Scottnak nyoma sem volt, kettőkor sem.
Bill Grossman, aki nem bírta tovább a feszültséget, fel-
hívta őket telefonon, és Bernie azt mondta neki, nincs
semmi újság. Fél háromkor Jane lábujjhegyen kilopako-
dott a szobájából, Bernie és Bob Blake azonban még
mindig ott ültek a nappaliban és vártak, az óra ketyegett,
a Dadus pedig süteményt sütött Alexanderrel a konyhá-
ban.
- Nyoma sincs - mondta Bernie, amikor Bill Gross-
man újra telefonált, mert nem értette, mi történhetett. -
Aligha felejtette el.
- Lehet, hogy túl sokat ivott ebéd közben. Hiszen
mindjárt itt a karácsony... talán elment egy munkahelyi
buliba. - Ötkor a Dadus nekilátott, hogy megfőzze a va-
csorát, Bernie azon tanakodott, vajon hazaküldje-e Bo-
bot, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy marad, amíg ki
nem derül valami. Bernie egyetértett vele, majd elment,
hogy egy italt keverjen maguknak, Jane pedig bekap-
csolta a televíziót, hátha valami jó rajzfilmet vagy zenés
419
műsort adnak, de csak a híreket mondták. És akkor hir-
telen meglátta Scottot.
Feltűnt a fényképe a képernyőn. Először lassítva, majd
kimerevedett a kép: Scott az Atlas Bank halljában állt, és
fegyvert tartott egy csomó emberre. Ezután folytatódott
a filmrészlet, a férfi magas, szőke, jóképű ember benyo-
mását keltette, valakire rámosolygott, meghúzta a ra-
vaszt, a golyó eltalált egy lámpát az egyik túsz mellett,
mire Scott csak nevetett. Jane annyira megijedt, hogy
szólni sem tudott, sem pedig odahívni Bernie-t. Csak a
képernyőre mutatott, amikor a két férfi visszatért az ital-
lal, Bernie meg csak a száját tátotta, amikor meglátta az
ismerős figurát a képernyőn. Chandler Scott fényes
nappal, fegyverrel betört az Atlas Bankba.
- Az akkor még ismeretlen kilétű fegyveres besétált a
Sutter és Mason sugárút sarkán levő Atlas Bankba. Nő-
nemű társa harisnyát viselt a fején. Az egyik pénztáros-
nak átadtak egy cédulát, amelyen az állt, hogy félmillió
dollárt követelnek. - Úgy látszik, ez volt a szerencseszá-
ma! - Amikor a pénztárosnő azt mondta, ekkora összeg
nincs a széfben, a férfi követelte, adjon oda annyit,
amennyi van. - A monoton hang tovább beszélt, miköz-
ben a bank rejtett kameráival felvett eseményt vetítették.
Scott hirtelen lövöldözni kezdett. A rendőrség akkorra
már körülzárta az épületet, mert a pénztárosnő meg-
nyomta a vészcsengőt, Scott és társnője azonban min-
420
denkit túszul ejtett. A túszok közül senkinek sem esett
bántódása, annak ellenére, hogy, mint a hírolvasó közölte,
"a fegyveres és társnője céltalanul lövöldözni kezdett.
A pénztárosnőt egyre nógatta, mert, mint mondta, dél-
ben találkozója van valakivel. Délre azonban nyilvánva-
lóvá vált, hogy nem jutnak ki a bankból, hacsak meg nem
adják magukat, vagy meg nem sebesítik az egyik túszt.
Végül lövöldözések közepette megpróbáltak kitörni az
épületből, de mindkettejüket lelőtték, mielőtt még az
utcára értek volna. A magas szőke férfi egy büntetett
előéletű bűnöző, Chandler Anthony Scott, eredeti nevén
Charlie Antonio Schiavo, társnője pedig Anne Stewart."
Jane döbbenten meredt a képernyőre.
- Apu! Ez a nő jött velünk Mexikóba!... Annie-nek
hívták! - Kerekre tágult szemmel figyelte, amikor a kép-
ernyőn feltűnt Scott és a nő, mindketten a járdán hasal-
tak, körülöttük vértócsa, majd a mentők elvitték a tete-
meket, a túszok pedig kirajzottak, a bankból, a háttérben
pedig karácsonyi muzsika hallatszott. - Apu, megölték! -
Elkerekedett szemmel pillantott Bernie-re, aki először rá,
majd Robert Blake-re nézett. Valamennyien sokkos ál-
lapotban voltak, és Bernie azon töprengett, lehetséges-e,
hogy egy másik Chandler Scott az áldozat. Olyan elké-
pesztőnek tűnt... hiszen ezzel minden véget ért. Ki-
nyújtotta a karját, magához húzta Jane-t, majd intett
Bobnak, hogy kapcsolja ki a televíziót.
421
- Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned,
drágám, de most az egésznek vége.
- Szörnyű ember volt. - Jane egészen kisgyerekesnek
tűnt, ahogy szomorúan ezt mondta, majd hatalmas sze-
mét Bernie-re függesztette. - Milyen jó, hogy az Anyu
ezt nem élte meg. Nagyon haragudott volna.
Bernie elmosolyodott a fogalmazáson. - Igen, igazad
van. De most már vége, drágám... vége az egésznek. -
Olyan hihetetlennek tűnt, hogy szinte el se akarta hinni,
a valóság azonban lassan eljutott a tudatáig. Scott eltűnt
az életükből. Mindörökre.
Valamivel később felhívták Ruth nagyit, hogy a kö-
vetkező géppel már jöhetnek is. Bernie mindent elmon-
dott, mielőtt átadta Jane-nek a kagylót, a kislány azonban
maga mondta el a nagyanyjának a véres részleteket. - És
képzeld, Nagyi, egy hatalmas vértócsa kellős közepén
feküdt... biz isten... a járdán, és borzasztóan gusztus-
talan volt. - De rajta is érződött a megkönnyebbülés.
Újra olyan volt, mint egy kislány. Bernie közölte a fejle-
ményeket Grossmannal is, a Dadus pedig meghívta va-
csorára Bob Blake-et, aki azonban sietett haza a feleségé-
hez. Karácsonyi vendégségbe voltak hivatalosak. Bernie,
Jane, Alexander és a Dadus leültek vacsorázni. Jane-nek
eszébe jutottak a gyertyák, amelyeket a nagyapjával
péntek esténként meggyújtottak, még az anyja halála
előtti időkben. Szerette volna újra meggyújtani, és most
422
egyszer csak mindenre jutott idő. Az egész élet előttük
állt. A közös életük.
- Apu, holnap meggyújtjuk a gyertyákat?
- Miféle gyertyákat? - Bernie éppen húst szedett a
kislány tányérjára, hirtelen megértette a kérdést, és el-
röstellte magát, amiért nem figyel jobban oda a hagyo-
mányokra, amelyek szellemében felnőtt. - Persze, drá-
gám! - Majd odahajolt és megpuszilta a kislányt. Dadus
mosolygott, Alexander pedig megpaskolta a krumplipü-
rét. Mintha az élet csaknem visszazökkent volna a rendes
kerékvágásba. És egy nap talán ez is bekövetkezik.

Harmincharmadik fejezet
Bernie-t csaknem a hideg rázta a gondolattól, hogy
ugyanabba a tárgyalóterembe kell visszamennie, de az
esemény mindkettejük számára nagyon fontos volt. És a
szülei erre az alkalomra ismét eljöttek San Franciscóba.
Grossman megkérdezte a bírót, hogy zárt tárgyalás
lesz-e. Jane örökbefogadása ügyében mentek be a város-
házára.
Az iratok már készen álltak, és a bíró, akit Jane életé-
ben nem látott, a kislányra mosolygott, majd végigpil-
lantott az őt körülvevő családon. Ott volt természetesen
Bernie, a szülei, a Dadus, legszebb vakító fehér galléros
kék egyenruhájában. Soha nem kért szabadnapot és soha
nem viselt mást, mint a frissen keményített uniformist,
423
amit Angliából rendelt. Alexandernek vett egy kék bár-
sonyöltönyt, a kisfiú pedig vidáman gagyogott, majd le-
vett a bíró könyvszekrényének alsó polcáról néhány kö-
tetet, egymásra rakta őket, hogy rájuk felmászva elérje a
többit is. Bernie végül felnyalábolta a fiát, a bíró ünne-
pélyes arccal nézett rájuk, és elmondta, miért gyűltek
össze.
- Úgy tudom - kezdte mondókáját, Jane-re pillantva
- hogy azt akarod, fogadjanak örökbe, Mr. Fine pedig
készséggel tesz ennek eleget.
- Ő az apám - mondta Jane halkan, ettől a bíró kissé
zavarba jött, és ismét az iratokba pillantott. Bernie nem
bánta volna, ha más bíró előtt zajlik le az örökbefogadás,
túlságosan is élénken élt az emlékezetében a decemberi
kudarc, amikor ez a bíró Chandler Scottnál helyezte el a
kislányt, erről azonban nem esett szó, és az eljárás foly-
tatódott:
- Nos, igen... lássuk csak... - Tüzetesen szemügyre
vette az örökbefogadási iratokat, megkérte Bernie-t, írja
alá, Grossman volt a tanú. Bernie a szüleit is megkérte,
hogy tanúsítsák az eseményt.
- Én is aláírhatom? - kérdezte Jane, aki nem akart ki-
maradni a ceremóniából, a bíró pedig habozott. Ilyen
kérdést még soha nem tett fel neki senki.
- Nem szükséges, hogy bármit is aláírj... izé... Jane.
De ha akarod, tulajdonképpen semmi akadálya.
424
Jane Bernie-re mosolygott, majd a bíróra. - Szeretném
aláírni, ha lehet.
Erre a bíró bólintott, odanyújtotta neki az iratokat, a
kislány ünnepélyes arcot vágott, és aláírta a nevét.
A bíró ekkor beszédet intézett hozzájuk. - Kalifornia ál-
lam nevében: a mai naptól, vagyis január 28-tól Jane
Elizabeth Fine törvényes leánya Bernard Fine-nak. -
Néhányat koppintott az asztalára a kalapáccsal, felállt,
rájuk mosolygott, és mit sem törődve a mérhetetlen kár-
ral, amit Bernie-nek okozott, szívélyesen megrázta a férfi
kezét. Bernie a karjába kapta Jane-t, pontosan úgy, mint
amikor még kislány volt, megcsókolta, majd letette a
földre.
- Szeretlek, Apu! - súgta neki a kislány.
- Én is szeretlek. - Bernie rámosolygott a kislányra, és
azt kívánta, bárcsak Liz láthatná ezt! Meg azt is kívánta,
bárcsak korábban örökbe fogadta volna! Valamennyiüket
sok fájdalomtól kímélte volna meg. Akkor Chandler
Scott nem érvényesíthette volna a jogait. De felesleges
volt ezen töprengeni. Új élet kezdődött a számukra. Jane
most már valóban a lánya. Ruth nagyi sírva csókolta meg,
Lou pedig megrázta a fia kezét.
- Gratulálok, fiam! - Olyan volt, mintha újra össze-
házasodtak volna. A Dadus és Alexander kivételével va-
lamennyien elmentek ebédelni a Trader Vicbe. És mi-
közben mindenki rendelt magának, Bernie megfogta Jane
425
kezét, és rámosolygott. És némán egy aranygyűrűt hú-
zott az ujjára. Finom, aranyfonatos gyűrű volt, egyetlen
igazgyönggyel. Jane meglepetten nézte az ékszert, majd
újra Bernie-re pillantott.
- Jaj, Apu, ez csodálatos! - Mintha Bernie eljegyezte
volna őt. És most már soha nem szakíthatja el tőle senki.
Soha!
- Te vagy csodálatos, drágám. És nagyon nagyon bá-
tor kislány vagy! - Mindkettejüknek eszébe jutottak a
mexikói napok, de az már szerencsére a múlté. Egymásra
néztek, Lizre gondoltak, Bernie mosolygott, és a szíve
legmélyén úgy érezte, hogy Jane Elizabeth Fine valóban
az ő gyereke.

Harmincnegyedik fejezet
Két éve először Bernie ismét átvette az importtal kap-
csolatos teendőket, és a szíve majd megszakadt, hogy Liz
nélkül kell visszatérnie Párizsba, Rómába és Milánóba.
Emlékezett az első közös európai útjukra, arra, hogy
mennyire örült felesége az új ruháknak, mennyire tet-
szettek neki a múzeumok, a Fouquet-ban eltöltött ebé-
dek, a vacsorák a Lippnél meg a Maximban, ezúttal
azonban minden másként történt. Mivel azonban ezen a
területen Bernie mindig is elemében érezte magát, hamar
visszazökkent a régi kerékvágásba. Úgy érezte, hosszú
időt töltött távol az események fő vonalától, és szinte új
426
erőre kapott, amikor megnézte az új készruhakínálatot,
és tárgyalt kedvenc divattervezőivel. Hajszálpontosan
megérezte, mire lesz szüksége a Wolff Áruháznak abban
az évben, és amikor hazaútban megállt New Yorkban,
Paul Bermannal komótosan megebédelt a Le Veau
de Orbán, és megbeszélték Bernie terveit. Pault bámu-
lattal töltötte el, milyen szakértelemmel intéz Bernie
mindent, és már alig várta, hogy újra együtt dolgozhas-
sanak New Yorkban. Egyetlen alkalmas jelöltet sem ta-
láltak még, aki átvehetné a San Franciscó-i áruházat, de
Berman úgy vélte, Bernie az év végén visszakerül New
Yorkba.
- Hogy illik ez bele az elképzeléseidbe, Bernard?
- Tulajdonképpen semmi akadálya. - Bernie-t már
nem érdekelte az ügy annyira, mint korábban, ráadásul el
is adta New York-i lakását. Amúgy is szűkös lett volna
már nekik, és az illető, aki évek óta bérelte, meg akarta
venni. - El kell döntenem, Jane melyik iskolába járjon,
de azt hiszem, erre még van idő. - Már nem sürgette
semmi. Nem volt miért hazasietni, és csupán a gyereke-
ket meg a Dadust kell átköltöztetnie.
- Ha találunk valakit, nyomban értesítelek. - Nagyon
nehéz volt megtalálni a megfelelő embert. Berman már
tárgyalt két nővel és egy férfival, de egyik sem volt tel-
jességgel alkalmas a feladatra. Nem rendelkeztek Ber-
nard tapasztalatával, sem csalhatatlan megérzéseivel.
427
Berman pedig semmiképpen nem akarta, hogy a San
Franciscó-i áruház holmi vidéki kócerájjá zülljön. Bernie
irányítása alatt a legnagyobb bevételi forrásuk lett, köz-
vetlenül a New York-i után, és ennek Paul Berman na-
gyon örült. S ami még ennél is fontosabb, az igazgatóta-
nács is.
Bernie futólag találkozott a szüleivel is, mielőtt visz-
szarepült a nyugati partra, és az anyja erősködött, hogy a
gyerekek töltsék náluk a nyarat.
- Nem tudsz velük lenni egész nap, és a világon semmi
programjuk sincs a városban. - Ruth tudta, anélkül hogy
kimondta volna, hogy Stinson Beach szóba sem jöhet.
Túlságosan fájdalmas emlékeket ébresztett Bernie-ben,
más ötlete azonban nem volt. Kaliforniába költözése
után Lizzel járt ott első ízben, nélküle pedig nem volt
kedve semmihez.
- Majd gondolkodom rajta.
- Lehet, hogy Jane szívesen menne táborba a nyáron.
- A kislány már betöltötte a kilencet, Bernie azonban
nem akarta elereszteni maga mellől. Liz csak kilenc hó-
napja halt meg. Bernie-t mégis az rázta meg a legjobban,
amikor az anyja közölte vele, hogy Mrs. Rosenthal lánya
nemrégiben elvált, Los Angelesben él, és Bernie igazán
felkereshetné.
- Látogasd meg egyszer! - Bernie úgy bámult az any-
jára, mintha azt kérte volna, hogy menjen végig alsónad-
428
rágban az utcán, egyúttal azonban meg is haragudott. Az
anyjának nincs joga beleavatkozni az életébe, s ahhoz
sincs, hogy nőket próbáljon a nyakába varrni.
- Minek?
- Mert nagyon kedves teremtés.
- Hát aztán? - Bernie dühöngött. A világ tele van
kedves teremtésekkel, de egyik sem fogható Lizhez, és ő
nem óhajtott megismerkedni velük.
- Bernie... - Ruth mélyet lélegzett, majd belefogott.
Azóta tartogatta magában, hogy legutóbb San Francis-
cóban járt. - Néha ki kellene mozdulnod otthonról.
- Éppen eleget vagyok távol.
- Nem erre gondolok. Hanem arra, hogy lányokkal
kellene szórakoznod. - Bernie legszívesebben ráförmedt
volna az anyjára, hogy törődjön a maga dolgával. Nyílt
sebekben vájkált, és a fia ezt elviselhetetlennek tartotta.
- Harminckilenc éves vagyok, és nem érdekelnek a
"lányok".
- Tudom, mire célzol, drágám. -De Ruth csak tovább
erőszakoskodott, Bernie pedig hallani sem akart róla. Liz
ruhái érintetlenül lógtak a szekrényben, csak a parfüm
illata halványult. Olykor, csak az emlékek végett, odalé-
pett a szekrényhez, és az az illat seregnyi részletet idézett
fel a múltból. Volt, hogy éjszaka csak feküdt az ágyában,
és sírt. - Fiatal vagy. Ideje, hogy magadra is gondolj! -
Bernie-nek ordítani lett volna kedve. Nem! Még mindig
429
Lizre kell gondolnia. Ha nem gondol rá, örökre elveszít-
heti. És még nem akarja elengedni. Lehet, hogy talán
soha. A ruhái mindörökre ott maradnak a szekrényben.
Bernie-nek ott vannak a gyerekeik és az emlékek. Ennél
többre nem vágyott. És ezzel az anyja is tisztában volt.
- Nem akarok erről beszélni.
- Pedig ideje, hogy elgondolkodj rajta! - Ruth gyen-
géd hangot ütött meg, de Bernie már azt is utálta, hogy az
anyja sajnálja, s közben még erőszakoskodik is.
- Semmiről nem kell gondolkodnom, ha nem akarok!
- förmedt rá.
- És mit mondjak Mrs. Rosenthalnak? Megígértem,
hogy majd felhívod Evelyne-t, ha hazaértél.
- Mondd azt, hogy elveszítettem a telefonszámát.
- Ne légy ilyen utálatos! Az a szegény lány senkit sem
ismer a nyugati parton.
- Akkor mi a fenének költözött Los Angelesbe?
- Éppen ez jutott eszébe.
- Miért nem maradt New Yorkban?
- Hollywoodban akart karriert csinálni... tudod, na-
gyon csinos. Mielőtt férjhez ment, az Ohrbach manö-
kenje volt. Tudod, a...
- Mama! Hagyd abba! - A kelleténél jobban felemelte
a hangját, restellte is, de nem volt kedve erről beszélget-
ni. Talán soha nem is lesz. Senkivel sem akart randevúz-
ni. Soha többet.
430
Miután visszautazott San Franciscóba, megünnepel-
ték Alexander második születésnapját. A Dadus zsúrt
szervezett a kisfiú játszótéri pajtásainak, és maga sütött
neki tortát, amire Alexander lelkesen vetette rá magát.
A sütemény java az arcára és a kezére került, jutott azért a
szájába is, és csokoládés mosolyt villantott Bernie-re a
fényképezésnél. Amikor a gépet elrakta, Bernie-n ismét
úrrá lett a rettenetes szomorúság, mert arra gondolt,
hogy ezt Liznek is látnia kellene... és előtolultak az em-
lékek a szülés két évvel ezelőtti pillanatairól. Bernie jelen
lehetett az új élet születésénél, és azt is kénytelen volt
végignézni, miként távozik el tőlük az élet. Nehéz volt
mindezt megemészteni. Miután este jóéjtpuszit adott
Alexnek, bement a saját szobájába, és talán még a szo-
kottnál is magányosabbnak érezte magát. Habozás nélkül
odalépett a felesége hajdani szekrényéhez. Fizikai arcul-
csapással ért fel, hogy lehunyt szemmel beszippantotta
Liz parfümjének illatát.
Azon a hétvégén, mivel nem akadt jobb ötlete, Bernie
autókázni vitte a gyerekeket. Jane mellette ült, a Dadus
pedig a hátsó ülésre szíjazott Alexanderrel társalgott.
Ezúttal másfelé indultak, mint korábbi autós kirándulá-
saik alkalmával. Általában Marin környékén barangol-
tak, vagy Tinuronban, vagy Belvedere-ben sétáltak,
vagy Sausalitóban fagylaltoztak. Bernie azonban ezúttal
északra indult, a szőlőtermelő vidékre, a táj gyönyörű
431
élénkzöld színben pompázott. A Dadus pedig arról me-
sélt a gyerekeknek, milyen volt az élet egy skóciai farmon
az ő kislány korában.
- A vidék tulajdonképpen hasonlított ehhez-mondta,
amikor elhaladtak egy nagy tehenészet mellett. Az utat
égbe nyúló fák szegélyezték. Jane elmosolyodott, vala-
hányszor meglátott egy lovat, birkát vagy tehenet, Ale-
xander pedig lelkes visítással utánozta az állathangokat;
"mú"-jai és bégetései hallatán mindenkiből kitört a ka-
cagás, még Bernie-ből is, pedig ő vezetett. Mintha Isten
kertje lett volna ez a vidék.
- Ugye, Apu, milyen szép itt? - Jane mindenben ki-
kérte a véleményét. És mindazok a keservek, amelyeket
Chandler Scott okozott nekik, csak közelebb hozták őket
egymáshoz. - Nekem csudára tetszik. - Jane idősebbnek
tűnt a tényleges koránál. Bernie rámosolygott, a tekinte-
tük egybefonódott. Neki is tetszett a vidék.
A kis borgazdaságok megnyerőek voltak, az utat sze-
gélyező Viktória korabeli házak bájosak. Bernie-nek
eszébe jutott, hogy talán itt kellene a nyári hónapokat
tölteniük, hiszen hamarosan vége az iskolaévnek. Any-
nyira más, mint Stinson Beach, hogy talán a gyerekeknek
is tetszik. Mosolyogva pillantott Jane-re.
- Mi lenne, ha itt töltenénk egy hétvégét, és körülnéz-
nénk? - Bernie ugyanúgy mindent megbeszélt Jane-nel,
ahogyan az anyjával tette volna.
432
A kislány nagy lelkesedéssel fogadta az ötletet, a Da-
dus csiripelt a hátsó ülésen, Alexander pedig lelkesen
kiabálta: - Megint tehénke, muuú! - Egy tehéncsorda
mellett haladtak el. A rákövetkező hétvégén visszatértek,
és egy Yountville-i fogadóban szálltak meg. A kirándulás
remekül sikerült. A levegő balzsamos volt és meleg, és
nyoma sem volt a tengerparti ködnek, amely olykor be-
borította Stinson Beachet, a fű buja volt, a fák hatalma-
sak, a szőlőskertek gyönyörűek, és a második napon
Oakville-ben megtalálták azt a házat, amely tökéletesen
megfelelt nekik nyaralónak. Az autópálya közelében állt
ez a bájos kis Viktória korabeli épület, egy kanyargós,
keskeny utcában. Nemrégiben újíttatta fel egy család,
aztán Franciaországba költöztek, és ezért néhány hó-
napra bútorozottan bérbe adták, amíg eldöntik, vissza-
térnek-e Napába vagy sem. Annak a fogadónak a tulaj-
donosa, ahol megszálltak, meg is mutatta nekik az épü-
letet, mire Jane lelkesen összecsapta a kezét, a Dadus pe-
dig kijelentette, hogy igazán alkalmas hely arra, hogy az
ember tehenet tartson.
- És lesznek csirkéink is, Apu? Meg kecskénk? - Jane
nem bírt magával az izgalomtól, Bernie meg csak neve-
tett rajtuk.
- Szeretném felhívni a szíves figyelmeteket, hogy én
nem vagyok az öreg Mc. Donald, akinek farmja van, én
csupán nyaralónak alkalmas házat keresek. - A ház pon-
433
tosan megfelelt nekik. Mielőtt hazaindultak, Bernie fel-
hívta az épület kezelésével megbízott ingatlanközvetítőt,
és a bérleti díjat tisztességesnek találta. Június elsejétől
szeptember első hétfőjéig kibérelheti a házat. Bernie
minden feltételbe beleegyezett, aláírta a szerződést, ki-
töltött egy csekket, és úgy tértek vissza San Franciscóba,
hogy már volt egy nyaralójuk. Nem akarta az anyjáékhoz
küldeni a gyerekeket; azt akarta, hogy a közelében legye-
nek. És Napából éppúgy bejárhat mindennap dolgozni,
ahogyan Stinsonból. Kicsit messzebb van, de nem sok-
kal.
- Akkor ezzel a tábor alighanem lekerült a napirendről
- mondta nevetve Jane-nek.
- Jó! - sóhajtott fel megkönnyebbülve a kislány. -
Nem is akartam táborba menni. Szerinted a Nagyiék
meglátogatnak itt bennünket? - Elférnek a házban.
Mindenkinek jutott külön szoba, és volt egy vendégszo-
ba is.
- Biztosan. - Ruth azonban az első pillanattól elle-
nezte a tervet. A nyaraló nincs vízközelben, biztosan túl
nagy lesz a hőség, no meg csörgőkígyók is vannak, a gye-
rekeknek sokkal jobb dolguk lenne náluk Scarsdale-ben.
- De Mama, a gyerekek nagyon lelkesek. És a ház tényleg
szép.
- És mi lesz a munkáddal?
- Onnan fogok bejárni dolgozni. Körülbelül egy óra
434
autóút.
- Egy újabb hülyeség! Már csak ez hiányzott! Mondd,
mikor térsz már észhez? - Meg akarta kérdezni, nem
hívná-e fel mégis telefonon Evelyne Rosenthalt, de úgy
döntött, vár egy kicsit. Szegény Evelyne olyan magányos
Los Angelesben, hogy már azt fontolgatja, mégis vissza-
költözik New Yorkba, és mellesleg jól illene Bernie-hez.
Nem olyan nagyszerű nő, mint Liz, de megfelelő. És jót
tenne a gyerekeknek. Ráadásul neki magának is van egy
fia meg egy lánya. Ruth megfontolta a dolgot, majd bátor
módon úgy döntött, mégis megkérdezi a fiát. - Ma be-
széltem Linda Rosenthallal, a lánya még mindig Los
Angelesben van.
Bernie alig akart hinni a fülének. Hogy az anyja mikre
nem képes! Pedig úgy tűnt, nagyon szerette Lizt. Mér-
hetetlen dühbe gurult. Hogy tehet ilyet? - Már meg-
mondtam, hogy nem érdekel! - A hangja éles volt, és ha
csak más nőkre gondolt, máris fájdalom szorította össze a
mellkasát.
- Miért nem? Nagyon kedves nő. Igazán...
Dühödt hangon szakította félbe az anyját: - Akkor én
most elbúcsúzom. - A téma mindig veszélyt rejtett ma-
gában, és Ruth nagyon sajnálta Bernie-t.
- Ne haragudj. Én csak azt gondoltam...
- Ne gondold!
- Valószínűleg nem érett még meg az idő. - Ruth fel-
435
sóhajtott, amitől Bernie-t még csak jobban elöntötte a
düh.
- Az idő soha nem fog megérni, Mama! Lizhez fogha-
tót nem találok még egyszer az életben. - Hirtelen csupa
könny lett a szeme, és az anyja is úgy érezte, miközben
Scarsdale-ben a telefonkagylót fogta, hogy párás lesz a
szeme.
- Nem gondolkodhatsz így! - A hangja gyengéd volt,
szomorú, és már potyogtak is a könnyei, mert a szüntelen
fájdalomra gondolt, amelyben a fia él, és ez neki is fájt.
- De igen. Tőle pontosan azt kaptam, amire mindig is
vágytam. Hozzá hasonlót nem találok soha többé. - Liz
felidézésétől csaknem elfúlt a hangja.
- Majd találsz egy másmilyen asszonyt, akit másként
fogsz szeretni. - Ruth igyekezett tapintatosan bánni a fiá-
val, ismerve az érzékenységét. Tíz hónap elteltével úgy
érezte, ideje hogy a dolgot megvitassák. Bernie azonban
makacskodott. - Legalább járj el otthonról egy kicsit. -
Mrs. Pippintől úgy tudta, hogy a fia folyton otthon van
a gyerekekkel, és ez nem jó.
- Minek járjak, Mama? Szívesebben maradok otthon
a gyerekekkel.
- Egy nap majd felnőnek. Ahogyan te is. - Erre mind-
ketten elmosolyodtak, Ruth-nak azonban ott volt Lou, és
egy pillanatra elfogta a bűntudat.
- Még van vagy tizenhat évem, úgyhogy igazán feles-
436
leges előre aggodalmaskodnom. - Ruth nem akarta foly-
tatni a témát, inkább a Napában bérelt házról beszélget-
tek.
- Jane azt szeretné, ha nyáron eljönnél hozzánk láto-
gatóba.
- Jó, rendben van... eljövök. - És amikor odaért, neki
is nagyon tetszett minden. Olyan hely volt, ahol el-
eresztheti magát az ember, sétálgathat a fűben, a hatal-
mas árnyékot vető fák alatt a függőágyban heverhet, és az
eget bámulhatja. A telek végében még egy kis patak is
csobogott; a sziklákon mászkálva lábfürdőzni is lehetett,
mint annak idején Catskillsben, Bernie gyerekkorában.
Bernie-t Napa bizonyos mértékig arra a helyre emlékez-
tette, és Ruth is így volt vele. Figyelte, hogyan játszanak
az unokái, fürkészte a gyerekeket szemmel tartó Bernie
arcát, és hosszú idő óta először megnyugtatónak tartotta
a fia állapotát. Valóban tökéletes hely volt a számukra,
ismerte be Ruth, mielőtt hazautazott. Bernie és a gyere-
kek régóta nem látszottak ilyen boldognak.
Ruth Napából Los Angelesbe repült, és Hollywood-
ban találkozott Louval, aki egy orvoskongresszuson vett
részt. Onnan továbbutaznak Hawaiira a barátaikkal.
Ruth még utoljára felhívta Bernie figyelmét Evelyne
Rosenthalra, aki Los Angelesben él és szalma, a fia
azonban egyszerűen kinevette. Sokkal jobb volt a han-
gulata, bár a kérdéses hölgy továbbra sem érdekelte. De
437
legalább nem förmedt rá az anyjára, amiért előhozta.
- Te aztán nem adod fel, ugye, Mama?
Ruth a iiára nevetett. - Jó, abbahagyom! - A repülő-
téren megölelte a fiát, megcsókolta, s közben újra szem-
ügyre vette. Bernie még mindig az ő magas, jóképű fia
volt, de több ősz hajszála volt, mint egy évvel azelőtt, a
szeme körül elmélyültek az árkok, és még mindig szo-
morúság ült az arcára. Csaknem egy éve, hogy Liz meg-
halt, és Bernie még mindig gyászolt. De legalább elszállt
belőle a düh. Már nem haragudott a feleségére, amiért
elhagyta. Csak irgalmatlanul magányos volt nélküle.
Nemcsak a szeretőjét és a feleségét, hanem a legjobb ba-
rátját is elveszítette. - Vigyázz magadra, drágám! - súgta
neki Ruth a repülőtéren.
- Te is, Mama. - Megölelte az anyját, és addig intege-
tett neki, míg el nem tűnt a repülőgép gyomrában. Az
elmúlt egy-két évben sokkal közelebb kerültek egymás-
hoz, no de milyen áron! Mennyi minden történt velük!
Mialatt visszaautózott Napába, végiggondolta az egé-
szet... és Liz sorsát is. Még mindig nem akarta elhinni,
hogy a felesége örökre elment - nemcsak úgy egy időre, s
aztán majd visszatér. Még akkor is Liz járt a fejében,
amikor Oakville-be érve beállította a garázsba az autót.
A Dadus várt rá. Tíz óra elmúlt, a házban csend és nyu-
galom honolt. Jane-t olvasás közben nyomta el az álom.
- Azt hiszem, Alexander beteg, Mr. Fine.
438
Bernie összevonta a szemöldökét. Élt-halt a gyerekei-
ért. - Mi baja van? - Alex végtére is csak kétéves, szinte
még csecsemő, annál inkább, mivel anyja sincs, vélte
Bernie. Az ő szemében mindörökre kisbaba marad.
A Dadus némi bűntudattal ismerte be: - Azt hiszem,
túl sokáig hagytam pancsolni a medencében. Már lefek-
vés előtt is mondta, hogy fáj a füle. Meleg sót tettem rá,
de az sem segített. Ha reggelre nem lesz jobban, azt hi-
szem, orvoshoz kell vinnünk.
- Ne aggódjon! - Bernie az asszonyra mosolygott.
Végtelenül lelkiismeretes volt, olykor már túlzottan is, és
Bernie hálát adott a sorsnak, hogy ilyen asszonyt talált.
Valahányszor eszébe jutott a szadista svájci ápolónő vagy
a Liz ruhaneműit lopkodó szutykos norvég gyerek-
pesztra, csaknem kirázta a hideg. - Biztosan jobban lesz
reggelre, Dadus. Feküdjön le nyugodtan.
- Inna egy csésze langyos tejet, hogy könnyebben el-
aludjon?
Bernie a fejét rázta. - Köszönöm, nem kérek. -
A Dadus hetek óta figyelte, hogy Bernie késő éjszakáig
fent van, nem tud aludni, hanem fel-alá járkál. Néhány
napja volt Liz halálának évfordulója, és ez nagyon meg-
viselte a férfit. De legalább Jane-nek nem voltak már li-
dérces álmai. Azon az éjszakán azonban Alexander éb-
redt hajnali négykor harsány bömböléssel. Bernie alig-
hogy lefeküdt, de a hangra hamar magára kapta a köntö-
439
sét, és bement a kisfiú szobájába, ahol a Dadus hiába
igyekezett ringatni és nyugtatgatni a gyereket. - A füle? -
A Dadus rábólintott, és olyan hangosan énekelt a kisfiú-
nak, ahogyan csak bírt. - Hívjak orvost?
Mary Pippin a fejét rázta. -Azt hiszem, be kell vinnie a
kórházba. Már nem várhat tovább! Szegény kisfiú! -
Megpuszilta Alexander homlokát, arcát és a feje búbját, a
gyerek meg elkeseredetten kapaszkodott belé. Bernie le-
térdelt az ágy mellé a szőnyegre, és a fiát nézte, aki egy-
szerre melengette és zúzta darabokra a szívét, mert any-
nyira hasonlított az anyjára.
- Pocsékul vagy, kisöreg? - Alex bólintott, az apjára
nézett, és egy kis időre abbahagyta a bömbölést. - Gyere
a papához. - Kinyújtotta a karját, a kisfiú pedig beleka-
paszkodott. Magas láza volt, és a legfinomabb érintést
sem viselte el a jobb orcáján. Bernie tudta, hogy a Da-
dusnak igaza van: kórházba kell vinni a gyereket.
A családi gyerekgyógyász felírta egy idevalósi orvos ne-
vét, ha netán a nyaralás alatt valamelyik gyerekkel tör-
ténne valami. Odaadta Alexandert a Dadusnak, felöltö-
zött és megkereste az íróasztal fiókjában a cédulát. Dr.
M. Jones - és rajta volt a telefonszám is. Felhívta, de csak
az ügyelet felelt. Elmondta, hogy mi a baj, és kérte, kap-
csolják dr. Jonest, de a telefonközpontos azt mondta,
hogy a doktort behívták a kórházba egy sürgős esethez.
- Felkereshetnénk ott? A kisfiamnak komoly fájdal-
440
mai vannak. - Alexander korábban is bajlódott már a fü-
lével, de egy penicillin-injekció mindig segített rajta. No
meg Jane, a papája és a Dadus feléje áradó szeretete.
- Utánanézek - mondta a telefonközpontos, majd
csaknem nyomban visszaszólt: - Csak induljanak nyu-
godtan a kórházba. - Útbaigazította őket, Bernie pedig
fogta Alexandert, és óvatosan beültette a gyerekülésre.
A Dadusnak otthon kellett maradnia Jane-nel, vagyis
Bernie egyedül indult el, a Dadus meg a kezét tördelve
betakarta Alexet, és odanyújtotta neki a kedvenc maciját,
miközben a kisfiú szívszaggatóan zokogott. A Dadus
egészen búskomor lett, hogy nélküle viszik el a kisfiút.
- Nagyon sajnálom, hogy egyedül megy, Mr. Fine. -
Esténként, amikor fáradt volt, erősebb lett a skót akcen-
tusa, és Bernie mindig élvezettel hallgatta. - De nem
hagyhatom itt Jane-t. Ha felébred, és senkit sem talál a
házban, nagyon megijedne. -Mind a ketten tudták, hogy
elrablása óta Jane sokkal ijedősebb.
- Igaza van, Dadus. Ne aggódjon Alexért. Hamarosan
jövünk vissza. -Hajnali fél ötre járt az idő, és Bernie nagy
sebességgel vezette az autót a kórházig. Így is húsz percig
tartott az út. Napa elég messze volt Oakville-től, és Ale-
xander még akkor is sírt; amikor Bernie ölben bevitte a
kórházépületbe, és óvatosan leültette az ügyeleti szobá-
ban. A világítás olyan vakító volt, hogy belesajdult a sze-
me. Bernie az ölébe vette a fiát, hogy a fényt takarja, és
441
ekkor belépett egy fekete hajú nyúlánk fiatal nő, magas
nyakú pulóverben és farmernadrágban. Csaknem olyan
magas volt, mint Bernie, kedves mosolya volt, a haja meg
annyira fekete, hogy szinte kéknek látszott. Olyan, mint
egy indián, gondolta a kimerült Bernie. A nő szeme
azonban kék volt, akár Jane-é... és Lizé. Erőszakkal
száműzte a gondolatot a fejéből, és megmondta a nőnek,
hogy Jones doktorra várnak. Bernie nem tudta, ki lehet a
nő, gondolta, talán az egyik asszisztense.
- Én vagyok dr. Jones. - A nő rámosolygott. Barátsá-
gos, mély hangja volt, hűvös tapintású, erős keze - mi-
ként ez a kézfogásból kiderült - ám magassága és nyil-
vánvaló szakértelme mellett melegség és kedvesség is
sugárzott belőle. A mozgása egyszerre volt anyás és szexi.
Gyengéden elvette Alexandert az apjától, megvizsgálta a
fájós fülét, de közben állandóan beszélt hozzá: történe-
teket mesélt, szóval tartotta, szórakoztatta, és időről idő-
re megnyugtató pillantást vetett Bernie-re is. - Sajnos, az
egyik füle erősen gyulladt, és egy kissé a másik is. - Bele-
nézett Alex torkába, megnézte a manduláit, megnyomo-
gatta a hasát, hogy ellenőrizze, ott rendben van-e min-
den, majd gyorsan beadott neki egy penicillin-injekciót.
Alex sírt, de hamar abbahagyta, az orvosnő pedig felfújt
neki egy lufit, aztán Bernie engedélyével megkínálta egy
nyalókával, amivel hatalmas sikert aratott a kisfiúnál,
még ebben a rossz állapotában is. Alex az apja ölében ült,
442
és figyelmesen szemügyre vette a doktornőt. Az pedig a
gyerekre mosolygott, majd felírt egy receptet, amelyet
Bernie-nek másnap ki kell váltania. A biztonság kedvéért
antibiotikumot rendelt, és két kodeintablettát nyomott
Bernie kezébe, hogy azt összetörve adja be, ha a gyerek
fájdalmai reggelig nem mérséklődnek. - Tulajdonkép-
pen - mondta, és Alex remegő szája szélét nézte - a leg-
jobb, ha most mindjárt túlesünk rajta. Semmi értelme,
hogy a gyerek feleslegesen szenvedjen. - Eltűnt, majd
előbukkant egy kanállal, benne az összetört tablettákkal,
sötét haja hullámzott a vállán, és még mielőtt Alex akár
tiltakozni tudott volna, már le is nyelte az orvosságot. Az
orvosnő játékosan oldotta meg a helyzetet. Alex azután
sóhajtva visszakucorodott az apja ölébe, szájába vette a
nyalókát, és mire Bernie kitöltött néhány hivatalos pa-
pírt, már mélyen aludt. Bernie a fiára mosolygott, majd
elismerő tekintetet vetett az orvosnőre. Barátságos szeme
mélyen érző lélekről árulkodott.
- Köszönöm. - Bernie mosolyogva megsimogatta a fia
haját, majd ismét a doktornőre nézett. - Remekül bánt
vele. - Mivel a két gyerek fontosabb volt számára min-
dennél, nagyon is számított, hogyan bánnak velük.
- Egy órája hívtak be egy ugyanilyen fájós fülű gye-
rekhez. - Az orvosnő barátságosan nézett Bernie-re, és
azt gondolta, milyen jó, hogy ezúttal az apja jött be a
gyerekkel és nem a kimerült, zaklatott, segélyt kérő any-
443
ja. Nagyon jó, hogy a férfiak is aggódnak, és részt vállal-
nak a teendőkből. De ezt csak magában gondolta. Lehet,
hogy ez a férfi elvált ember, és nincs más választása. -
Oakville-ben lakik? - Bernie a nyaraló címét írta fel a
nyomtatványra.
- Nem. San Franciscóban. Csak itt töltjük a nyarat. -
A doktornő mosolygott, majd kitöltötte a nyomtatvány-
nak azt a részét, amelyre Bernie-nek a biztosításhoz
szüksége volt.
- De maga ugye New York-i?
Bernie vigyorgott. - Honnan tudja?
- Én is a keleti partról jöttem, Bostonból. De hallom,
hogy maga New York-i. - Most már Bernie is észlelte a
nő beszédében a bostoni ízt. - És maga mióta él itt?
- Négy éve.
Az orvosnő bólintott. - Én itt jártam a Stanford Orvos-
egyetemre, és többé nem mentem vissza keletre. Ennek
idestova tizennégy éve. - Harminchat éves volt, jó egye-
temre járt, és a modora tetszett Bernie-nek. Intelligens és
kedves nő benyomását keltette, és a szeme csillogásából
tudni lehetett, hogy van humora. Figyelmesen nézte
Bernie-t; tetszett neki a férfi szeme. - Kellemes itt az élet,
már úgy értem, Napában. Egyébként - mondta, miköz-
ben az alvó Alex angyalarcát nézte és elrakta az iratokat -
egy-két nap múlva behozhatná a gyereket a rendelőmbe,
Saint Helenába, ami közelebb van magukhoz. - Körbe-
444
nézett a makulátlan tisztaságú, fertőtlenített szobában.
Nem szerette, ha idehozták a gyerekeket, csak ha, mint
ezúttal, sürgős segítség kellett nekik.
- De jó, hogy ilyen közel van hozzánk. Gyerekeknél
soha nem tudni, mikor van szükségük orvosra.
- Hány gyereke van? - Talán azért nem a felesége jött,
gondolta, mert van vagy tíz gyerekük, és ő addig vigyáz a
többire. A gondolatot mulatságosnak találta. Volt egy
betege, akinek nyolc testvére volt, és rajongott érte.
- Kettő - válaszolta Bernie. - Alexander és egy kilenc-
éves kislány, Jane.
Az orvosnő mosolygott. Milyen rokonszenves ez az
ember! És hogy csillog a szeme, amikor a gyerekeiről be-
szél. Pedig az egész jelenség inkább szomorú, gondolta az
orvosnő, majd mérsékletre intette magát. Nagyon jóképű
férfi. Tetszett neki a mozgása, a szakálla... Csigavér,
mondta magának, majd megismételte az utasításokat.
Bernie a karjában vitte ki Alexet. Az orvosnő pedig ne-
vetve mondta az ápolónőnek, miközben maga is menni
készült:
- Ideje, hogy abbahagyjam az éjszakai ügyelést. Ilyen
késői órán már kezdem jóképűnek látni az apákat! -
Mindketten nevettek, hisz csak viccelt, természetesen.
Az orvosnő mindig komolyan vette a betegeit, meg azok
szüleit is. Búcsút intett a nővéreknek, majd kilépett a
kórházból, és az autójához ment. Egyetemista kora óta
445
Austin Healyje volt. Nyitott tetővel autózott vissza Saint
Helenába, a haja repült a szélben, és előzéskor odaintett
Bernie-nek, aki komótosan haladt. Bernie visszaintett.
Volt valami vonzó ebben a nőben, de maga sem tudta,
micsoda. És régóta nem érezte magát ilyen boldognak,
mint amikor Oakville-ben behajtott a kocsifeljáróra. Épp
akkor kelt fel a nap.

Harmincötödik fejezet
Két nap múlva Bernie elvitte Alexet dr. Jones rendelő-
jébe. A város szélén álló barátságos kis Viktória korabeli
házban volt a rendelő, amelyet egy másik orvossal osztott
meg, ő maga pedig a rendelő fölött lakott. És Bernie ismét
elámult, milyen jól bánik a kisfiúval, és talán az
előzőeknél
is jobban tetszett neki. A farmernadrágja fölött ezúttal
keményített fehér köpenyt viselt, a modora azonban köz-
vetlen volt, az érintése gyengéd, a tekintete barátságos, és
szívesen elidőzött Alexszel meg a papájával.
- Szépen javul a füle. Bernie-re, majd a mellette ülő
fiúcskára mosolygott. - De azt tanácsolom, kis barátom,
egy ideig kerüld a strandot. - Ahogy megborzolta Alex
haját, inkább hasonlított egy anyára, mint egy orvosra,
amitől Bernie, bármennyire igyekezett is tagadni, egé-
szen ellágyult.
- Hozzam el még egyszer? - Bernie szinte sajnálta,
446
hogy az orvosnő tagadólag rázta a fejét. Utána meg dühös
volt magára. Ez a nő kedves és intelligens, ennyi az egész,
és nagyon jól bánik a gyerekkel. Ha Alexet még egyszer
meg kell vizsgálnia, majd a Dadus elhozza. Így bizton-
ságosabb. Bernie azon kapta magát, hogy az orvosnő fé-
nyes fekete haját bámulja, amitől elfogta az ingerültség.
És a kék szeme annyira emlékeztetett Lizére...
- Nem hiszem, hogy még egy vizsgálat szükséges. Vi-
szont néhány adat kellene a gyerekről a nyilvántartá-
somhoz. Hány éves a kisfiú? - Kedvesen Bernardra mo-
solygott, aki megpróbált közömbös képet vágni, mintha
valami egészen máson járna az esze, de kerülte az ismerős
szem pillantását. Olyan kék a szeme... mint Lizé volt.
Igyekezett az orvosnő kérdéseire összpontosítani.
- Két éves és két hónapos.
- Általános egészségi állapota?
- Jó.
- Minden védőoltást megkapott?
- Igen.
- Ki a házi gyermekorvosuk? - Bernie megadta a ne-
vét. Ilyesmiről azért egyszerűbb beszélni. Még csak nem
is kell a nőre néznie, ha nem akar.
- A többi családtag neve? - Mosolyogva tette fel az
újabb kérdést, majd ismét a férfira pillantott. -Maga Mr.
Bernard Fine. - Így emlékezett az éjszakai találkozásból,
Bernie meg csaknem viszonozta a mosolyt.
447
- Igen. És van egy nővére, Jane, aki kilencéves.
- Erre is emlékszem. - Újra mosolygott, majd vára-
kozóan pillantott Bernie-re. - És?
- Ennyien vagyunk. - Bernie szeretett volna még
egy-két további gyereket Liztől, de jött a rákbetegség, és
nem maradt rá idő.
- A felesége neve? - A férfi tekintetéből mély fájdalom
sugárzott, és az orvosnő rögtön botrányos válásra kezdett
gyanakodni.
Bernie azonban a fejét rázta, a kérdéstől ugyanis olyan
orvul tört rá a fájdalom, mint egy váratlan ökölcsapás. -
Hm... izé... ő nem...
Az orvosnő meglepetten nézett rá. Furcsán beszél ez a
férfi, és különös a nézése. - Hogyhogy nem?
- Nem él. - A szavakat szinte nem is lehetett hallani, és
az orvosnő csak akkor mérte fel, mekkora fájdalmat
okozhatott neki, és szörnyen megszánta. A halál okozta
fájdalmat ő maga sem tudta megszokni.
- Nagyon sajnálom... - A hangja suttogóra halkult,
ahogy lenézett a kisfiúra. Milyen rettenetes lehet vala-
mennyiüknek! Különösen pedig a kislánynak. Alex túl
fiatal, semhogy megértené. És az apa is milyen megtört. -
Bocsásson meg!
- Semmi baj. Nem tudhatta.
- Mikor történt? - Nem történhetett túl régen, hiszen
Alexander csak kétéves. Az orvosnő roppant együttér-
448
zően pillantott rájuk; a szemét elfutotta a könny, a tekin-
tete találkozott Bernie-ével.
- Tavaly júliusban. - Ennél többet a fájdalomtól nem
is tudott mondani, az orvosnő pedig feltett még néhány
kérdést, de a szívét sziklaként nyomta a gondolat, és még
akkor is nyomasztotta, miután apa és fia távoztak. Olyan
lesújtott volt ez a férfi, amikor a feleségéről beszélt. Sze-
gény ember! Egész nap ő járt a fejében, aztán a hét má-
sodik felében összefutottak a szupermarketben. Alexan-
der, szokásához híven, a kerekes bevásárlókocsiban ült,
és Jane is ott volt velük. Jane éppen lelkesen magyarázott
valamit, Alex pedig valamire mutogatott, és torkasza-
kadtából azt kiabálta: - Rágót, apu, rágót! - amikor dr.
Jones csaknem beléjük ütközött, majd megállt és elmo-
solyodott. Nem voltak olyan szomorúak, mint ahogyan
képzelte. Tulajdonképpen nagyon boldognak tűntek.
- Jó napot, hát hogy van az én kis barátom? - Alexre
pillantott, és örömet vélt felfedezni Bernie tekintetében,
amikor rápillantott.
- Sokkal jobban. Az antibiotikum helyrehozta.
- Ugye, még mindig szedi a gyógyszert? - Az orvosnő
nem emlékezett rá, milyen mennyiséget írt elő, de úgy
vélte, még nem érhetett a végére.
- Igen. De már visszanyerte régi önmagát. - Bernie
mosolygott, higgadtnak tűnt és gondterheltnek, és na-
gyon jól mutatott a rövidnadrágban. Az orvosnő igyeke-
449
zett nem fölmérni, de tagadhatatlanul jóképű ember volt.
És Bernie ugyanezt észlelte őrajta. Az orvosnő farmer-
nadrágot viselt, kockás blúzt, spárgatalpú vászoncipőt, a
haja meg ragyogott a tisztaságtól. Nem volt rajta orvosi
köpeny, Jane-nek pedig sejtelme sem volt, ki lehet ez a
nő. Bernie végül bemutatta őket egymásnak, Jane vona-
kodva és roppant barátságtalanul nyújtotta a kezét.
Gyanakodva méregette a nőt, és csak akkor hozta szóba,
amikor már az autóban ültek.
- Ez meg ki volt?
- Az orvosnő, akihez Alexet éjszaka elvittem. -
Megpróbált természetes hangon beszélni, de a helyzet
olyan volt, mintha ötévesként az anyja faggatná. A ha-
sonlatosságtól csaknem elnevette magát. Ugyanezeket a
kérdéseket tette volna fel Ruth is.
- És miért éppen hozzá vitted Alexet? - A hang-
súlyból Bernie megérezte Jane gondolatait, és azon
morfondírozott, vajon miért utálja annyira a doktornőt.
Az meg sem fordult a fejében, hogy Jane netán félté-
keny.
- Wallaby doktortól kaptam a telefonszámát, mielőtt
idejöttünk nyaralni, hátha valamelyikőtöket baj éri,
vagy megbetegszik, mint néhány napja Alex. Nagyon
örültem, hogy megtaláltam a doktornőt. És nagyon
kedves volt tőle, hogy foglalkozott velünk a kórházban
az éjszaka kellős közepén. Már eleve ott volt, mert egy
450
másik sürgős eset miatt be kellett mennie, és ez is mu-
tatja, mennyire lelkiismeretes. - És Bernie-nek az is
eszébe jutott, hogy a Stanfordon végzett.
Jane csak morgott valamit, és nem szólt. De amikor
néhány hét múlva ismét összefutottak, Jane egyszerűen
levegőnek nézte, még csak nem is köszönt neki. Amikor
visszamentek az autóhoz, Bernie meg is szidta:
- Nagyon udvariatlan voltál.
- Na és miért, mitől olyan nagy szám?
- Attól, hogy orvos, és szükséged lehet a segítségé-
re. Emellett nem vétett neked semmit. Nincs rá okod,
hogy udvariatlan legyél hozzá. - Bernie örömmel nyug-
tázta, hogy legalább Alex kedveli a doktornőt. Lelkesen
felvisított, amikor megpillantotta a szupermarketben, és
szépen köszönt is neki. Megismerte, az orvosnő pedig
nagyon megörült a kisfiúnak, és a zsebéből előhúzott egy
nyalókát. Azt mondta, szólítsa Meg doktornak. Jane
azonban elutasította a neki ajánlott nyalókát, Megan ezen
nem ütközött meg, és nem csinált belőle ügyet.
- Nagyon kérlek, ne légy udvariatlan! - Jane az utóbbi
időben nagyon érzékeny lett. Bernie nem tudta eldönte-
ni, hogy ezt a korai pubertás okozza, vagy pedig Liz hiá-
nya. A Dadus szerint valószínűleg mindkettő, és Bernie
úgy vélte, mint mindig, ezúttal is igaza van. A Dadus volt
életük fő támasza, és Bernie rajongott érte.
Nem találkozott Megannal egészen szeptember első
451
hétfőjéig, amikor is, a munka ünnepe s így munkaszü-
neti nap lévén, vonakodva bár, de elfogadott egy meg-
hívást. Három éve, Liz betegségének kezdete óta nem
volt nagyobb társaságban, a halála óta pedig végképp
nem. Az ingatlanügynök, akinek a közreműködésével
kibérelték a házat, nagy ceremóniával meghívta egy esti
grillsütésre, s Bernie úgy érezte, udvariatlanság, ha
legalább kis időre el nem megy. Igazi új fiúnak érezte
magát, egy teremtett lelket sem ismert, és mihelyt oda-
ért, rájött, hogy túlöltözött. Mindenki trikót viselt,
farmernadrágot vagy sortot, ő pedig fehér nadrágot és
világoskék inget. Inkább Capriba vagy Beverly Hillsre
illett az öltözéke, semmint Napába, és zavara csak egyre
fokozódott, amikor a házigazda a kezébe nyomott egy
pohár sört, és megkérdezte, vacsora után hová készül.
Bernie nevetve megvonta a vállát: - Valószínűleg túl
régen dolgozom az áruházban! - A házigazda ezek után
félrevonta, és megkérdezte tőle, nem akarja-e hosszabb
időre kibérelni a házat. A bérbeadók a tervezettnél to-
vább maradnak Bordeaux-ban, és nagyon örülnének,
ha nem állna üresen a ház. -Nem is rossz ötlet, Frank. -
Az ingatlanügynök örült a szerencsés fordulatnak, és
azt tanácsolta, havi bérért tartsa meg a házat, majd biz-
tosította Bernie-t, hogy ősszel, amikor a lombok színe-
sek, ez a vidék még szebb.
- Télen sem túl rossz. Ha van egy kis idejük, csak fel-
452
ugranak ide, a bérleti díj meg igazán jutányos. - Az üzlet-
ember lépten-nyomon kibújt belőle, Bernie pedig alig
várta, hogy mehessen.
- Azt hiszem, meg is felelne nekünk.
- Csak nem egy borgazdaságot adott el magának
Frank? - kérdezte egy ismerős hang. A nevetése ezüst-
harangokhoz hasonlóan csilingelt, Bernie hátrafordult,
és megpillantotta az ébenfekete hajkoronát és a világító
kék szemeket, amelyek minden találkozásukkor ámu-
latba ejtették. Megan Jones tette fel a kérdést, aki na-
gyon csinos volt. Csak most látszott a barnasága. Sötét
bőréhez képest csak még világosabb kéknek tűnt a sze-
me. Fehér, dúsan ráncolt szoknyát viselt, élénkpiros
cigányos blúzt és fehér, spárgatalpú vászoncipőt. Olyan
szép volt, hogy Bernie egészen zavarba jött. Valahogy
könnyebben tudott volna rá gondolni farmernadrágban
és keményített fehér köpenyben. Ezúttal sokkal meg-
közelíthetőbbnek tűnt: kilátszott formás, selymes bőrű
válla, de Bernie kényszerítette magát, hogy egyenest a
szemébe nézzen. Ez sem volt könnyű feladat. A szeme
mindig Lizre emlékeztette, pedig másmilyen volt. Me-
részebb, idősebb, érettebb. Egészen más nő volt. Volt
benne együttérzés, amitől ugyan többnek tűnt a tényle-
ges koránál, de a szakmájában bizonyára nagy hasznára
volt. Bernie megpróbálta elfordítani róla a tekintetét, de
legnagyobb meglepetésére nem sikerült.
453
- Frank épp most hosszabbította meg a bérleti szer-
ződésemet. - Halkan beszélt, és az orvosnő észrevette,
hogy bár a férfi szája mosolyra húzódik, a szeme szomo-
rú. Szomorú és fáradt, és sugárzik belőle, hogy mindenki
tartsa be a két lépés távolságot. A gyásza túl friss, sem-
hogy bárkivel megoszthatná, és erre Megan is hamar rá-
ébredt, miközben a férfit figyelte, és a gyerekeire gon-
dolt.
- Ez azt jelenti, hogy itt maradnak? - kérdezte az or-
vosnő érdeklődve, és kortyolt a helyi termesztésű borból.
- Gondolom, csak a hétvégeken. A gyerekek imádnak
itt lenni, és Frank szerint ősszel is nagyon szép a vidék.
- Így van. Én is azért ragadtam itt. Egyedül ezen a
környéken szép az ősz. A levelek éppolyan gyönyörű
színeket öltenek, mint keleten, a völgy vörösben és sár-
gában úszik, és tényleg nagyon szép. - Bernie megpró-
bált arra figyelni, amit a nő mond, de csak a csupasz vál-
lát látta, a kék szemét, amely mélyen az övébe mélyedt,
mint aki ennél többet is akar mondani. Felébredt benne a
kíváncsiság a nő iránt. Tulajdonképpen már az első ta-
lálkozásuk alkalmával.
- És miért maradt itt?
Megan vállat vont, tökéletes bronz bőre szinte mág-
nesként vonzotta Bernie tekintetét, miközben a férfi el-
vett egy újabb konzervsört. A szemöldökét ráncolva
igyekezett elnyomni magában a nő iránti érdeklődést. -
454
Magam sem tudom. Elképzelhetetlennek tartottam,
hogy visszatérjek Bostonba, és életem végéig komoly
maradjak. - Kópéság csillant a szemében, és Bernie
örömmel hallgatta a nevetését.
- Boston talán tényleg túlságosan komoly város. -
Bernie nagyon jóképű volt, és beszélgetés közben az or-
vosnő igyekezett többet megtudni róla annál, amit már
tudott.
- És maga miért él San Franciscóban és nem New
Yorkban?
- A sors fintora folytán. Az áruház, ahol dolgozom, ide
helyezett, hogy én vezessem a legújabb fióküzletet. -
A visszaemlékezéstől elmosolyodott, attól azonban, hogy
később miért maradt itt, elfelhősödött a tekintete...
azért, mert Liz haldoklott. - Azután itt ragadtam. -
A tekintetük összefonódott, és ebből az orvosnő mindent
megértett.
- És itt is szándékozik maradni?
Bernie mosolyogva a fejét ingatta. - Azt hiszem, nem
sokáig maradok. Valamikor jövőre visszaköltözöm New
Yorkba. - Megan nyomban elszontyolodott, és Bernie,
mi tagadás, örömmel észlelte. Miként annak is örült,
hogy eljött a vendégségbe.
- És mit szólnak a gyerekek a költözéshez?
- Nem tudom. - Bernie arca elkomorult. - Lehet,
hogy Jane-nek nagy nehézséget jelent majd. Születése
455
óta itt él, és nem lesz könnyű a helyzete az új iskolában,
ahol új barátokat kell keresnie.
- Majd megszokja. - Megan fürkészően pillantott a
férfira, és azt kívánta, bárcsak többet tudna róla. Bernie
az a típus volt, akiről az ember tudni szerette volna, hon-
nan jön és hová tart. Ritkán találkozik olyan férfival, aki
kedves, erős, nagyon is valóságos, de megközelíthetetlen.
És a rendelőjében lezajlott találkozásuk óta Megan azt is
tudta, miért. Szívesen kirángatta volna Bernie-t ebből az
állapotból, szerette volna szóra bírni, de nem tudta, ho-
gyan fogjon hozzá. - És egyébként melyik áruháznál
dolgozik?
- A Wolffnál. - Olyan félszegen mondta, mintha leg-
alábbis egy ócska kis üzlet lenne, mire Megan vidáman
elnevette magát. Akkor azért ilyen elegáns! Ösztönös ér-
zéke volt a divathoz, és ez sajátosan férfias és természetes
stílusban öltött testet, ami nagyon tetszett Megannak.
Mondhatni, meglehetősen sok minden tetszett neki eb-
ben a férfiban.
Szívélyesen rámosolygott Bernie-re. - Csodaszép
áruház. Néha odamegyek, csak hogy mozgólépcsőzzek
egy sort, és mindent megcsodáljak. Ha az ember itt él,
nincs túl sok alkalma ilyesmire.
- Most a nyáron én is gondoltam erre. - Bernie ér-
deklődő és egyben töprengő arcot vágott, mint aki egy
titkos tervét készül megosztani valakivel. - Tulajdon-
456
képpen mindig szerettem volna egy saját üzletet egy
ilyenfajta településen. Egy egyszerű, kis vidéki áruhá-
zat, ahol minden kapható, a lovaglócsizmától az estélyi
ruháig, de csupa nagyon jó minőségű árucikk. Az itt
élők nem autóznak száz mérföldet, hogy egy szép ruhát
vegyenek maguknak, és nagyon furcsa lenne, ha itt egy
hatalmas áruház állna, de ha lenne valami kicsi, egy-
szerű és valóban jó árukínálatú, annak volna értelme...
Ugye? - Bernie egészen izgatott lett, és Megannak is
tetszett a gondolat. Mindketten kiváló ötletnek tartot-
ták. - De mindenből csak a legjobbat kínálná - folytatta
Bernie - és nagyon kis mennyiségben. Talán meg kel-
lene venni az egyik Viktória korabeli házat, és áruházzá
kellene alakítani. - Minél alaposabban átgondolta, an-
nál jobb ötletnek tartotta, majd egyszer csak felneve-
tett. - Gyerekes álom! Ha az ember kereskedő, az, úgy
látszik, előbb-utóbb még a csontjaiba is beleeszi ma-
gát.
Nevetett, az orvosnő pedig rámosolygott. Tetszett
neki, hogy tüzel Bernie tekintete, amikor a tervéről me-
sél.
- És miért nem fog bele? Itt egyetlen jó üzlet sincs,
csak néhány vacak áruház. Pénz ellenben jócskán akad,
különösen a nyári hónapokban, a borgazdaságok jóvol-
tából pedig egész évben.
Bernie hunyorogva rázta a fejét. Végiggondolta, de
457
hiába. -Nem tudom, hogyan volna rá időm. És különben
is, hamarosan visszaköltözöm New Yorkba. De jó elját-
szani a gondolattal. - Hosszú ideje nem álmodozott.
Semmiről és senkiről. És Megan ezt észlelte. Örömmel
beszélgetett Bernie-vel, és tetszett neki a férfi elképzelé-
se. Emellett rokonszenves embernek találta. Különös
ember volt: nyájas, kedves, erős és udvarias. Csak a na-
gyon erős jellemekből sugárzik ennyi gyengédség, gon-
dolta.
Észrevette, hogy Megan övére egy csipogó van erő-
sítve, és megkérdezte, miért. Bernie úgy vélte, túlságosan
semmitmondó, ha az áruházról beszélgetnek, holott a
téma jobban érdekelte Megant, mint ahogyan ő feltéte-
lezte. - Egy héten négy este vagyok ügyeletes, és hatszor
rendelek. Ettől tudok talpon maradni, ha éppen nem
ásítozom valakinek a képébe az álmatlanságtól. - Mind a
ketten nevettek, és Bernie-nek egyre jobban tetszett az
orvosnő. Nagy hivatástudatra vallott, hogy Megan eny-
nyit dolgozik, és még a vendégségbe is elhozza a csipo-
gót. És Bernie azt is észrevette, hogy csupán egyetlen
pohár bort ivott. - Nemcsak áruházból, orvosból is kevés
van errefelé. - Megan elmosolyodott. - Húsz mérföldes
körzetben ketten vagyunk gyerekgyógyászok a kollé-
gámmal, ez bizonyára nem tűnik soknak, de olykor ren-
geteg a dolgunk, mint például aznap is, amikor a kórház-
ban találkoztunk. Aznap este a maga fia volt a harmadik
458
fülfájós. Az elsőhöz kimentem, a másodikat pedig nem
sokkal azelőtt vitték haza a kórházból, hogy maguk meg-
érkeztek. Emellett nem sok idő jut a csendes otthoni
életre. - De Megan ettől nem látszott boldogtalannak.
Elégedettnek tűnt, és látnivalóan szerette a munkáját:
átforrósodott a hangja, amikor erről beszélt. Bernie-nek
pedig tetszett, ahogyan Alexanderrel bánt.
- Miért lett orvos? - Nyilván nagy elhivatottságot ér-
zett; Bernie-ben ezzel szemben tiszteletet ébresztett ez a
hivatás, de soha nem vonzotta. Gyerekkorától tudta,
hogy nem akarja az apja példáját követni.
- Az apám orvos - magyarázta Megan - szülész és
nőgyógyász, de ez a szakterület engem nem vonzott.
A gyerekgyógyászat ellenben igen. A bátyám pszichiáter.
Anyám a háború alatt ápolónő akart lenni, de végül csak
önkéntes vöröskeresztes nővér lett. Valahogy mindnyá-
junkat vonz a medicina. Talán a génjeinkben van - je-
lentette ki nagy komolyan, mire mind a ketten elnevették
magukat. És a család férfi tagjai a Harvardra jártak, de ezt
Megan nem említette Bernie-nek. Általában ritkán be-
szélt erről. Ő maga először a Radcliffe-re iratkozott be,
majd a Stanford Egyetem orvosi karára, és az évfolyamon
a második legjobb eredménnyel végzett, ám ennek azóta
semmi jelentősége. Nagyon elfoglalta a munkája: füleket
gyógyított, injekciókat adott, eltört csontokat rakott
össze, köhögést csillapított, és gyerekek közelében volt,
459
akiket annyira szeretett.
- Az én apám is orvos - mondta Bernie, aki örült, hogy
van az életükben valami közös. - Fül-orr-gégész. Engem
a medicina soha nem érdekelt különösebben. Tulajdon-
képpen irodalmat akartam tanítani egy New England-i
magániskolában. - Milyen ostobán is hangzott most!
Mintha az orosz irodalom iránti vonzalma évszázadok
távolába került volna, és már a gondolattól is elfogta a
nevetés. - Néha azt gondolom, hogy a Wolff Áruház ta-
lán a halálnál is rosszabb sorstól mentett meg. Egy álmos
kisváros iskolájában akartam tanítani, és ha most így
utólag belegondolok, isteni szerencse, hogy egyiknek
sem kellettem, mert akkor mára biztosan alkoholista
lennék. - Mind a ketten nevetségesnek tartották a felté-
telezést. - Vagy felakasztottam volna magam. Sokkal
jobb dolog cipőt, szőrmét, francia kenyeret árulni, mint
egy olyan helyen élni.
Megan nevetett a Wolff Áruházról adott tömör leírá-
son. - Így látja magát?
- Többé-kevésbé. - A tekintetük egybefonódott, s
mindketten érezték, hogy egy láthatatlan kötelék formá-
lódik közöttük.
Az áruházról beszélgettek, amikor egyszer csak meg-
szólalt a csipogó. Megan elnézést kért, a telefonhoz lé-
pett, majd visszajött, és közölte, hogy be kell mennie a
kórházba.
460
- Remélem, nem súlyos az eset - mondta Bernie ag-
godalmasan, Megan pedig csak nevetett. Számára ez
természetes volt. Nyilvánvalóan boldogan csinálta.
- Csak egy kisfiú beverte a fejét, de biztos, ami biz-
tos, inkább megvizsgálom. - Elővigyázatos, értelmes nő
volt, és valószínűleg olyan remek orvos, amilyennek
Bernie első perctől sejtette. - Örülök, hogy ismét talál-
koztunk, Bernard. - Megan hűvös tapintású kezét hatá-
rozott mozdulattal Bernie-ébe tette, aki csak most érezte
meg parfümjének illatát, hogy Megan közel lépett hozzá.
Szexi illat volt és nőies - épp olyan, mint a viselője -
ugyanakkor csöppet sem agresszív.
- Látogasson meg, ha legközelebb az áruházban jár.
Magam fogom eladni magának a francia kenyeret, hogy
bebizonyítsam, tudom, hol árulják.
Megan nevetett. - Azért mégis itt, Napában kellene
megnyitnia álmai áruházát.
- Jó lenne. - De álom volt csupán. Csaknem lejárt a
kaliforniai mandátuma. Még egyszer összenéztek, az or-
vosnő sajnálta, hogy mennie kell, megköszönte a házi-
gazdának a vendéglátást, és máris indult. Bernie hallotta,
hogy felbőg az Austin Healy motorja, és a következő pil-
lanatban lobogott is Megan haja a szélben. Nem sokra rá
ő is hazament a vendégségből, Meganra gondolt, és arra,
vajon látja-e még. Igencsak meglepte, mennyire tetszik
neki ez a nő, és hogy milyen csinos volt a cigányos blúzá-
461
ban a csupasz vállával.

Harminchatodik fejezet
Egy hónap múlva, egy esős szombat délelőtt Bernard
Saint Helenában járt, hogy a Dadus néhány megbízatását
teljesítse, amikor a vaskereskedésből kilépve egyenesen
beleütközött Meganba. Az orvosnő hosszú sárga esőka-
bátot viselt, piros gumicsizmát és a fején élénkpiros ken-
dőt. Arca meglepetést tükrözött, amikor egymásba üt-
köztek - mindketten tele voltak csomagokkal - majd ba-
rátságosan rámosolygott Bernie-re. Többször eszébe ju-
tott legutóbbi találkozásuk óta, és láthatóan örült a férfi
újbóli felbukkanásának.
- Jó napot. Hogy van? - Zafírként ragyogó szemét
Bernie gyönyörűnek találta.
- Sokat dolgozom... jól vagyok... megy a verkli... és
maga?
- Túl sokat dolgozom. - De kiegyensúlyozottnak lát-
szott. - Hát a gyerekek? - Ezt mindenkitől megkérdezte,
méghozzá komolyan, nemcsak amúgy udvariasságból.
Ott álltak a szakadó esőben. Bernie régi szövetkalapot
viselt, a farmerja felett pedig egy jobb napokat látott an-
gol esőkabátot. Meganra sandított. - Meghívhatom egy
kávéra, vagy épp rohan valahova? - Bernie nem felejtette
el a csipogót, meg azt sem, hogy otthagyta a vendégséget,
és elrohant megnézni egy gyereket, aki beverte a fejét.
462
- Már végeztem mára, és nagyon szívesen elfogadom a
meghívást. - Egy kávézóra mutatott az utca túlfelén,
Bernie a nyomába eredt, és azon morfondírozott, miért is
hívta meg. Valahányszor találkoztak, az orvosnő felkel-
tette az érdeklődését, majd utóbb bosszankodott, amiért
vonzónak találja a nőt. Egyszerűen nem érezte helyén-
valónak. Ugyan miért vonzódik hozzá? Tétován asztalt
kerestek, majd leültek. Megan forró csokoládét rendelt,
Bernie egy capuccinót, majd kényelmesen hátradőlt, és
az asszonyt nézte. Egészen hihetetlen, hogy ilyen díszte-
lenül is milyen szép. Az a típusú nő volt, aki első pillan-
tásra jellegtelennek tűnik, és csak fokozatosan ébred rá az
ember, mennyi vonzerő rejlik benne: szép vonások, su-
gárzó szempár, kivételesen finom bőr, mindez együtt
pedig egy különleges nőt alkot. Pedig nincs rajta semmi-
féle feltűnő csingilingi. - Mit néz? - Megan észrevette,
hogy Bernie bámulja, és meg volt győződve róla, hogy
rémesen fest, de a férfi oldalra billentette a fejét és mo-
solygott.
- Hogy maga milyen csinos esőkabátban, gumicsiz-
mában meg piros kendővel a fején! - Őszintén lelkese-
dett, Megan vérvörösre pirult a bóktól, Bernie pedig ki-
nevette.
- Maga vagy vak, vagy részeg! Óvodás korom óta
mindenütt én voltam a kortársaim között a legmagasabb.
A bátyám azt mondta, zongoralábam van, a fogaim meg
463
akár a billentyűk. - A haja meg mint a selyem... a szeme
zafírkék, és... Bernie megpróbálta elhessegetni a gondo-
latait, hogy valami hétköznapit mondhasson.
- A fiútestvérek már csak ilyenek, nem igaz? Bár ne-
kem nincs testvérem, de azt hiszem, a legfőbb feladatuk
az életben, hogy a húgaikat gyötörjék.
Megan felnevetett, mert eszébe jutottak a gyerekkori
emlékek. - Az enyém mesterien űzte. Tulajdonképpen
imádom. Hat gyereke van! - Elgondolkodva mosolygott.
Bernie pedig felnyerített. Egy újabb katolikus! Az anyja
ugrálna örömében, ha tudná! Hirtelen iszonyúan mulat-
ságosnak tartotta a helyzetet. Ez a nő egészen biztosan
nem Mrs. Rosenthal lánya és nem az Ohrbach cég ma-
nökenje. Ellenben orvos. Ez nyilván az anyjának is tet-
szene, nem beszélve az apjáról. Már amennyit ez számít.
Majd figyelmeztette magát, hogy egyelőre csak forró
csokoládét és kávét fognak inni Napában, egy esős dél-
utánon.
- A bátyja katolikus? - Ha ír katolikus, akkor érthető,
miért olyan fekete a haja, de Megan nevetve a fejét rázta.
- Nem, episzkopális. Csak imádja a gyerekeket. A fe-
lesége egy tucatot szeretne. - Megan arckifejezése el-
árulta, hogy irigyli őket, és Bernie is így érzett.
- Mindig úgy gondoltam, hogy a nagy család az igazi -
vallotta be Bernie, és ebben a pillanatban megérkeztek a
forró italok. Megan csokoládéjának tetején tejszínhab
464
úszott, Bernie kávéjában meg tej volt és szerecsendió-
reszelék. Bernie belekortyolt, majd Meganra pillantott,
azon morfondírozott, ki ez a nő, hol élt eddig, és van-
nak-e saját gyerekei. Roppant keveset tudott róla. - Ugye
maga nincs férjnél, Megan? - Bernie úgy gondolta, biz-
tosan egyedülálló, de valójában nem tudta.
- Éjszakai ügyeletekkel és tizennyolc órás munkana-
pokkal nem sok időm maradna rá. - Bár a munkáját sze-
rette a legjobban, ez önmagában nem magyarázta meg
egyedülálló státusát. És ekkor úgy döntött, őszinte lesz a
férfihoz. Miként hajdan Liz, ő is megérezte, hogy Bernie
olyan ember, akihez nyíltan, becsületesen és köntörfala-
zás nélkül szólhat.
- Évekkel ezelőtt volt egy vőlegényem. Ő is orvos volt.
- Bernie-re mosolygott, akit ez a nyíltság teljesen levett a
lábáról. - Szakorvosi vizsgája után Vietnamba küldték,
és nem sokkal azelőtt halt meg, hogy én a Kaliforniai
Egyetemre kerültem.
- Rettenetes lehetett! - Bernie őszintén így gondolta.
Mindenkinél jobban tudta, mekkora fájdalmat kellett
Megannak elviselnie. Ám ez a tragédia régen történt.
Azóta hosszú idő telt el. Bár Mark még mindig hiányzott
neki, de már nem ugyanúgy. Nem érezte már azt az éle-
sen szúró fájdalmat, amellyel Bernie nem egészen egy
évvel Liz halála után még mindig küszködött. Bernie
azonban úgy vélte, Megan bizonyára jobban megérti, és
465
lelki rokonságféle ébredezett benne az asszony iránt.
- Nem volt könnyű. Négy éve voltunk már akkoriban
jegyesek, és Mark arra várt, hogy megszerezzem a diplo-
mámat. A Harvard Orvosegyetemre járt, amikor én még
csak az előkészítő tanulmányaimnál tartottam. Egyéb-
ként - Megan félrefordította a fejét, majd újra Bernie-re
pillantott - hatalmas csapás volt, hogy finoman fogal-
mazzak. Először úgy gondoltam, halasztást kérek az
egyetemen, de a szüleim lebeszéltek. Még az is megfor-
dult a fejemben, hogy hátat fordítok a gyógyításnak, és
inkább kutató leszek. Egészen össze voltam zavarodva.
De a szakorvosi időszak helyrehozott, és utána idejöttem
dolgozni. - Halványan elmosolyodott, mintha azt akarta
volna Bernie tudomására hozni, hogy a veszteségek, le-
gyenek bármily fájdalmasak, túlélhetők. - Szinte alig
akarom elhinni, hogy Mark tíz éve halott. Azóta nem is
jutott időm senkire. - Elpirult, majd felnevetett. - Ezzel
nem akarom azt mondani, hogy nem volt férfibarátom.
Komoly kapcsolatba azonban nem kerültem senkivel.
Őrület, ugye? - Megan döbbenetesnek találta, hogy eltelt
tíz év. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a vőlegényé-
vel eljöttek Bostonból. Mark unszolására választotta a
Stanford Egyetemet, és azért maradt a nyugati partvidé-
ken, hogy közelebb legyen hozzá. Ma meg már el sem
tudja képzelni, hogyan is élhet valaki Bostonban. - Oly-
kor bánom, hogy nem mentem férjhez, és nem szültem
466
gyerekeket. - Mosolyogva belekortyolt a csokoládéba,
Bernie pedig csodálattal pillantott rá. - Most már késő,
de a hiányérzetemet pótolják a betegeim. Gondoskod-
hatok róluk, és anyáskodhatok velük. - Hiába mosoly-
gott, Bernie nem volt meggyőződve, hogy valóban jól
van ez így.
- Azért az mégsem ugyanaz - mondta halkan, és fi-
gyelmesen nézte ezt az érdekes nőt.
- Valóban nem, de bizonyos szempontból roppant
hálás feladat. És azóta sem találtam meg az igazit.
A férfiak nem tudnak mit kezdeni az olyan nőkkel, akik-
nek komoly szakmájuk van. Felesleges is ezen siránkozni.
Az ember érje be azzal, amit a sors kínál. - Bernie bólin-
tott. Ő is úgy érzett Liz halála óta, és ez hallatlanul ne-
hezére esett, s most, íme, talált valakit, akinek elmond-
hatja, és aki ezt meg is érti.
- Épp így érzek Lizzel... a feleségemmel kapcsolat-
ban. Hogy soha nem találhatok senki hozzá foghatót. -
A pillantásából olyan őszinteség áradt, hogy Megannak
belesajdult a szíve az együttérzésbe.
- Valószínűleg így is lesz. De ha nyitottabban él, útjá-
ba akadhat valaki.
Bernie a fejét rázta, és úgy érezte, barátra lelt az or-
vosnőben. - Nem is keresek. - Most először tudta ezt ki-
mondani, és nagy megkönnyebbülést jelentett a számára.
- Eleinte nem is megy. Később azonban másként látja
467
az ember a dolgokat.
- És akkor maga miért nem ment férjhez? - Ökölcsa-
pásként érték a férfi szavai, és komoly arccal tekintett rá.
- Azt hiszem, nem is akartam férjhez menni. -
A színtiszta igazságot mondta. - Úgy éreztem, Mark és
én tökéletesen összeillő pár voltunk. És azóta nem volt
ilyen érzésem. De tudja mit? Nincs kizárva, hogy téved-
tem. - Megan ezt soha nem ismerte be, a családjának pe-
dig végképp nem. - Mindig olyasvalakit kerestem, aki rá
hasonlított. Holott valószínűleg sokkal jobban jártam
volna egy egészen másmilyen férfival. A Nagy Ő-nek
nem kellett volna ugyancsak gyerekgyógyásznak lennie,
aki ugyanúgy vidéken szeretne dolgozni. Talán férjhez
kellett volna mennem egy ügyvédhez, egy asztaloshoz
vagy egy tanárhoz, és most boldogan élnék a hat gyere-
kemmel. - Kérdőn pillantott Bernie-re, aki mély és me-
leg hangon válaszolt:
- Még nem késő!
Megan mosolygott, hátradőlt a széken, elszállt belőle
az idegesség, sokkal nyugodtabbnak érezte magát, és
örült, hogy a férfival beszélgethet. - Most már túlságosan
megszoktam az életformámat. Ízig-vérig vénkisasszony
vagyok.
- És még büszke is rá! - Bernie nevetett, és egy percig
sem hitte el. - Tudja, nagyon örülök; amit mondott.
Nagy segítség ez nekem. Sokan próbálnak rábeszélni,
468
hogy törődjek a magánéletemmel, de egyelőre még nem
tudtam rászánni magam. - Így próbált Megantól bocsá-
natot kérni, amiért, teljesen érthetetlen módon, akarja is,
meg nem is, kavargó érzései pedig régi emlékeket éb-
resztettek, amelyektől kissé zavarban is volt, miközben az
asszonyt nézte.
- Ne hagyja, hogy bárki beleszóljon az életébe, Ber-
nard! Maga tudja, mikor jön el mindennek az ideje. És a
gyerekeknek is könnyebb lesz, ha már maga is tudja, mit
akar. Mikor is történt? - Azt akarta megtudni, mikor halt
meg a felesége, és Bernie ezúttal válaszolni tudott a kér-
désre.
- Valamivel több mint egy éve.
- Adjon magának időt!
A tekintetük összefonódott, Bernie kérdőn pillantott
rá. - És aztán? És mi van akkor, ha az ember nem találja
meg még egyszer ugyanazt?
- Majd megszeret valaki mást. - Megérintette a férfi
kezét. A legönzetlenebb nő volt, akivel Bernie hosszú
ideje találkozott. - Ehhez is joga van.
- És maga? Magának miért nem volt hozzá joga?
- Talán nem akartam... talán nem volt meg hozzá a
bátorságom, hogy megtaláljam. - Okos szavak voltak, és
utána témát váltottak. Bostonról beszélgettek, New
Yorkról, a házról, amelyet Bernie kibérelt, a kollégáról,
akivel Megannak közös a rendelője. Bernie még nem is
469
mesélt neki a Dadusról, és így elnevetgéltek egynémely
kalandján. Nagyon kellemes délután volt, és Bernie el-
szomorodott, amikor Megan bejelentette: haza kell
mennie, Calistogába ígérkezett vacsorára egy ismerősé-
hez. Bernie-t hirtelen furdalni kezdte a kíváncsiság, hogy
vajon az illető férfi, nő, barát vagy szerető? Visszaemlé-
kezett mindarra, amiről beszéltek, miközben figyelte,
hogyan tűnik el a szeme elől Megan autója az esőben, és
hogyan int neki az asszony még egyszer. "Talán nem volt
meg hozzá a bátorságom." Bernie azon tűnődött, vajon
neki meglesz-e a bátorsága. Beindította az autóját, a Da-
dus és a gyerekek már várták.

Harminchetedik fejezet
Bernie belemerült a munkájába, amikor a rákövetkező
héten belépett a szobájába a titkárnője, és közölte, hogy
egy hölgy keresi.
- Egy hölgy? - Bernie meglepődött, elképzelni sem
tudta, ki lehet az. - Miféle hölgy?
- Nem tudom. - A titkárnője legalább annyira értetlen
arcot vágott. Bernie-nek általában nem voltak nőlátoga-
tói, legfeljebb az újságírónők vagy az ifjúsági egyleteknek
divatbemutatókat szervezők, vagy esetleg olyanok, akiket
Paul Berman küldött New Yorkból. Ezek azonban min-
dig bejelentkeztek, a mostani viszont nem. De legalább
csinos volt. A titkárnő ennyit észrevett, de egyik szokásos
470
kategóriájába sem tudta elhelyezni. Nem úgy festett,
mint az ifjúsági egyletek melírozott hajú, legalább tíz éve
vásárolt szolid arany fülbevalós alkalmazottai, akiknek a
cipőjén aranyozott láncocska fityeg. Nem volt slampos
matróna, aki jótékonysági ügyeket szervez, sem az erő-
szakos árubeszerzőkre, sem az újságírókra nem hasonlí-
tott. Mutatós volt és ápolt, s bár az öltözéke nem volt
különösebben izgalmas vagy divatos, mégis jó benyo-
mást keltett. Sötétkék kosztüm volt rajta, nyersgyapjú
színű selyemblúz, gyöngyberakásos fülbevaló és magas
sarkú sötétkék cipő. És bár magas, nagyon formás a lába.
Majdnem olyan magas, mint Bernie.
Bernie csak bámult a titkárnőjére, és nem értette, miért
nem tud többet a látogatóról. - Megkérdezte, hogy ki-
csoda. - A titkárnő nem volt ostoba, ezúttal azonban za-
varba jött.
- Csak annyit mondott, hogy kenyeret akar venni...
mondtam neki, hogy rossz helyre tévedt, mert itt az iro-
dák vannak, de ragaszkodott hozzá, hogy ezt közöljem
önnel... - Erre Bernie harsogó kacagással felállt, az ajtó-
hoz lépett, a titkárnőnek pedig tátva maradt a szája. Ber-
nie kitárta az ajtót, és ott állt Megan Jones, aki nagyon
csinos volt, és egy cseppet sem keltette orvosnő benyo-
mását. Eltűnt a fehér köpeny és a farmernadrág. Kópésan
Bernie-re mosolygott, aki vigyorogva üdvözölte.
- A frászt hozta a titkárnőmre! - mondta halkan. - Mi
471
szél hozta erre?... Tudom..., tudom... kenyeret akar
venni. - A titkárnő diszkréten távozott a másik ajtón,
Bernie pedig betessékelte Megant az irodájába. Megan
belépett és körülnézett. A szoba berendezésén látszott,
hogy fontos emberé, Megan kellőképpen megilletődött,
majd leült az egyik bőr karosszékbe, és mosolyogva né-
zett az íróasztalának támaszkodó Bernie-re, aki nagyon
örült a látogatásnak. - Mi szél hozta erre, doktornő?
A kenyéren kívül.
- Egy hajdani egyetemi barátnőm. Abbahagyta a ta-
nulást, férjhez ment, és gyerekei születtek. Akkor ezt
felháborítónak találtam... ma már cseppet sem. Nemré-
giben született az ötödik gyereke, és megígértem, hogy
meglátogatom. És gondoltam, nem árt, ha veszek néhány
új ruhát. Karácsonyra hazamegyek, és anyám elsírja ma-
gát, ha meglát a szokásos szerelésemben. Mindig elfelej-
tem, hogy Bostonban nem így öltözködnek az emberek. -
Szégyenlősen pillantott Bernie-re. - Legalább eleinte
tisztességes külsőt kell öltenem. A harmadik nap már
úgyis mindig farmerban rohangászom. Ezúttal azonban,
összefogom szedni magam. - Végigpillantott kék kosz-
tümjén, majd Bernie-re nézett. - Ma van a főpróba.
Hogy tetszik? - Látszott rajta, hogy nem biztos magá-
ban, és Bernie meghatódott, hogy éppen egy ilyen hatá-
rozott nőt lát tétovának.
- Remekül áll. Nagyon elegáns és csinos.
472
- Meztelennek érzem magam a farmerem nélkül.
- No és a fehér köpeny? A tudatomban vagy fehér kö-
penyben, vagy esőkabátban létezik. - Megan mosolygott.
Ő is így látta magát, Bernie-ről pedig olyan kép élt ben-
ne, hogy kihajtott nyakú kék inget és fehér nadrágot vi-
sel, mint a vendégségben. Akkor is nagyon jóképű volt,
és így, öltönyben, ugyancsak. Csaknem túlságosan is, de
mégsem, hiszen ismerte. - Körül akar nézni az áruház-
ban? - Az asztalán fekvő irathalomból Megan sejtette,
hogy Bernie-nek sok a dolga, és nem akarta az idejét ra-
bolni, néhány perces találkozás azonban jólesett neki.
- Köszönöm, elboldogulok magam is. Csak be akar-
tam nézni.
- Nagyon örülök, hogy megtette. - Bernie nem akarta
még elengedni. - Hánykor megy a barátnőjéhez látoga-
tóba?
- Négy óra körül ígértem, miután befejeztem a vásár-
lást.
- És mi lenne, ha utána innánk egyet? - Reményke-
dően csengett a hangja, és olykor egészen kisfiúnak érezte
magát a doktornő társaságában. Azt akarta, hogy Megan
a barátja legyen... ennél többet is akart... meg nem is.
Pontosan maga sem tudta, hogy a barátságon kívül mit
akar. De emiatt még korai aggódnia. Láthatóan jól meg-
voltak, és Megan sem akart egyebet. Örült a meghívás-
nak.
473
- Nagyszerű! Tizenegyre kell visszaérnem Napába.
Addig Patrick helyettesít.
- És akkor veszi át az ügyeletet? - Bernie teljesen el-
képedt. - És mikor alszik?
- Soha! - kuncogott Megan. - Ma hajnali ötig voltam
talpon egy öt hónapos, álkruppos kisbabával. Az ember
idővel megszokja.
- Én képtelen lennék rá - nyögött fel Bernie. - Ezért
dolgozom a Wolff Áruházban, és ezért nem lettem orvos,
holott anyám azt szerette volna. Tudja - vigyorgott rá
Meganra - maga aztán olyan, akiről a zsidó anyák ál-
modnak. Ha mondjuk a húgom lenne, anyám élete végéig
úszna a boldogságban.
- Az én anyám meg rimánkodott, nehogy orvosegye-
temre menjek! - nevetett Megan. - Azt mondta, legyek
ápolónő vagy tanár, netán titkárnő. Valami olyan foglal-
kozást válasszak, ahol találkozom egy rendes férfival, és
férjhez megyek.
Ennek hallatán Bernie elmosolyodott. - De azért
szörnyű büszke magára, ugye?
Megan szerényen vállat vont. - Olykor igen. Szeren-
csére a bátyám jóvoltából vannak unokái, különben az
őrületbe kergetne a sok nyaggatással. - Az órájára pil-
lantott, majd Bernie-re mosolygott. - Indulnom kell.
Hol találkozunk?
- A L'Étoile-ban hatkor megfelel? - Gondolkodás
474
nélkül mondta ki, és csak utóbb tűnődött el, vajon jól
tette-e. Az anyján és Lizen kívül senkit sem vitt még oda,
de úgy döntött, nem törődik vele. Nagyon kellemes hely
volt, s Megan mindenből a legjobbat érdemli. Az asszony
tulajdonságai felébresztették kíváncsiságát. Tudta, hogy
nem mindennapi nővel hozta össze a sors. Okos volt, jó
barát és kiváló orvos.
- Akkor ott találkozunk. - Megan az ajtóból rámo-
solygott, és látogatása után már az egész nap kelleme-
sebbnek tűnt. Bernie fél hatkor indult el az irodájából, és
komótosan bandukolt a L'Étoile felé. Jókedvű volt,
vett Megannak egy francia baguett-et és a kedvenc par-
fümjéből egy üveggel. Megan meghökkenve nézte, amint
átnyújtotta neki az asztal felett. - Te jó ég, ez meg mi? -
Láthatóan el volt bűvölve, Bernie pedig a tekintetén lát-
ta, hogy nem volt túl jó napja.
- Valami baj van? - kérdezte Megantól, miután meg-
kapták az italaikat. Kiderült, hogy mindketten szeretik a
gyümölccsel ízesített fehérbort, valamint azt is, hogy
Megan egy évig Provence-ban élt, és remekül beszélte a
nyelvet.
- Nem is tudom - sóhajtott fel az orvosnő, és hátradőlt
a széken. Mindig őszinte volt Bernie-hez, aki készsége-
sen végighallgatta a vallomásait. - Valami történt, ami-
kor ma megnéztem azt a kisbabát. - Bernie kíváncsian
várta, mit fog mesélni. - Ezúttal először éreztem azt a
475
fájdalmat, amiről a nők beszélnek... amiről az jut az em-
ber eszébe, vajon jól döntött-e az életben. - Belekortyolt
az italába, és csaknem szomorúan nézett Bernie-re. -
Szörnyű, ha az embernek nincs gyereke, ugye? Még soha
nem éreztem így. Lehet persze, hogy csak fáradt vagyok
az éjszakai munkától.
- Szerintem nem attól van. A gyerek a legjobb dolog,
ami velem az életben történt. És maga elég okos ahhoz,
hogy ezt tudja. Tisztában van azzal, hogy a legtöbb nő-
nek megadatik, ami magának hiányzik.
- És? Raboljak valahol egy gyereket?... Vagy ejtsen
teherbe a mészáros Napában? - Noha mosolygott, nyil-
vánvalóan fel volt dúlva, és Bernie csak mérsékelt együtt-
érzéssel viszonozta a mosolyt.
- Azt hiszem, akadna ennél jobb önkéntes vállalkozó
is. - Az ellenkezője hihetetlen lett volna ugyanis. Megan
kissé elpirult a félhomályos helyiségben, ahol a zongo-
rista halkan játszott.
- Lehetséges, de nem akarok apa nélkül felnevelni egy
gyereket. Még az sem biztos, hogy feltétlenül akarok
gyereket. De ma - a hangja álmodozó színezetet öltött, a
tekintete elrévedt - amikor a karomban tartottam azt a
kisbabát, megéreztem, milyen csoda is egy gyerek. -
Bernie-re nézett, majd vállat vont. - Ostobaság, hogy az
ember ettől menten lírai húrokat kezd pengetni. Így is
elégedett vagyok az életemmel.
476
- De azért lehetne jobb is. - Bernie mindkettejük ne-
vében beszélt.
- Talán. - Nem akarta azonban mindenáron folytatni
a beszélgetést. Ilyenkor ugyanis mindig Markra gondolt,
s az emlék még ennyi év után is fájt. Soha nem talált hoz-
zá fogható férfit. - Így viszont nem kell pelenkáznom.
Csak ide-oda rohangászom a sztetoszkópommal, és sze-
rethetem a más gyerekeit. - Szavaiból kiérződött a ma-
gány. Bernie el sem tudta képzelni az életet Jane vagy
Alexander nélkül, és úgy döntött, ezt közli is Megannal.
- Harminchét éves voltam, amikor Alex született, és
ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Megan rámosolygott; meghatotta a vallomás. - És a
felesége hány éves volt?
- Majdnem huszonkilenc. Szerintem még akkor is
szült volna, ha tíz évvel idősebb. Több gyereket akart. -
Milyen szörnyű, hogy nem lehetett több. És hogy már
nem él. És Mark sem. Csakhogy nekik nem volt gyere-
kük. Ez az igazság. Bernie és Megan pedig túlélték őket.
- Az orvosi munkám során gyakran látok idősebb
anyákat. Nagyon bátrak. Azt tették, amit akartak: voltak
futó ügyeik, megvolt a szabadságuk, megalapozták a
karrierjüket, ha azt akarták. Néha azt gondolom, ettől
talán még jobb anyák.
- És? - Bernie mosolygott, és úgy érezte, mintha a sa-
ját anyja lenne. - Nosza, szüljön gyereket!
477
Megan kinevette. - Majd megmondom a szüleimnek,
hogy maga ajánlotta!
- Mondja meg nekik, hogy áldásomat adtam a vállal-
kozásához!
- Feltétlenül megmondom. - Barátságosan egymásra
mosolyogtak, majd Megan hátradőlt, és a zongoristát
hallgatta.
- Milyen emberek a szülei? - Bernie-t érdekelte Me-
gan. Többet akart róla megtudni. Annyi kiderült már,
hogy vegyes érzelmekkel viseltetik a gyerekvállalást ille-
tően, hogy a Radcliffe-re, majd a Stanfordra járt, hogy a
vőlegénye Vietnamban halt meg, hogy bostoni, de Na-
pában él, ennél sokkal többet azonban nem tudott róla,
legfeljebb hogy remek nő, és hogy vonzónak találja. Ta-
lán túlságosan is, ezt azonban semmi pénzért nem is-
merte volna be. Úgy tett, mintha csak egy kicsit tetszene
neki. Maga előtt játszotta ezt a szerepet.
- A szüleim? - Megant váratlanul érte a kérdés. -
Alapjában véve kedvesek. Apám túl sokat dolgozik,
anyám meg isteníti. A bátyám szerint mind a ketten
őrültek. Ő azt mondja, meg akar gazdagodni, nem pedig
éjszakákon át szüléseket levezetni, ezért ment pszichiá-
ternek és nem nőgyógyásznak. A szakmáját azonban ko-
molyan veszi - már amennyire egyáltalán komoly tud
lenni. - A bátyám tulajdonképpen flúgos. Alacsony,
szőke, és pontosan olyan, mint az anyánk. - Ezt Bernie
478
mulatságosnak találta.
- És akkor maga a papájukra hasonlít?
- Pontosan. - De láthatóan nem bánta. - A bátyám
óriásnőnek hív, én meg őt törpének, és gyerekkorunkban
rengeteget civakodtunk. - Bernie nevetve hallgatta a be-
számolót a családról. - Beacon Hillen nevelkedtünk, egy
nagyon szép házban, amely valamikor a nagyapámé volt,
az anyámnak pedig roppant előkelő rokonai vannak. Azt
hiszem, a gyomruk soha nem vette be az apámat. Az or-
vosi foglalkozást nem találták eléggé arisztokratikusnak,
apám azonban imádja a munkáját, és remek szakember.
Egyetemista koromban a szünidőkben sokszor végig-
néztem, ahogy levezet egy szülést, és számtalan gyerek
meghalt volna nélküle, nem is beszélve például egy
anyáról, akiről konkrétan tudom, hogy apámnak kö-
szönheti az életét. Hajszál híján én is ezt a területet vá-
lasztottam apám miatt, de szívesebben foglalkozom a
gyerekekkel.
- És miért nem maradt Bostonban?
- Őszinte legyek? - Halványan elmosolyodott. - Túl-
ságosan irányítani akarták az életemet. Nem akartam
apám foglalkozását folytatni, nem akartam nőgyógyász
lenni, sem pedig áldozatkész feleség, mint az anyám, aki
csak a gyerekeivel és a férjével foglalkozik. Anyám azt
akarta, legyen Mark orvos, én meg maradjak otthon, és
tegyem számára kellemessé az életet. Ebben ugyan nem
479
volt semmi kivetnivaló, de én többre vágytam. És nem
bírtam volna ki az otthoni kedélyes, puritán életformát.
Végül ugyanis bizonyára rábeszéltek volna, hogy menjek
feleségül egy jó partihoz, éljek egy ugyanolyan szép ház-
ban, mint az övék, és rendezzek teadélutánokat, ahogyan
ők. - Már a gondolattól kiült az arcára a rémület. - Tud-
ja, Bernie, ez nekem nem ment volna. Nagyobb mozgás-
térre volt szükségem, nagyobb szabadságra, új embe-
rekre, valamint a farmernadrágomra. Az élet, az ő életük
bizony nagyon körülhatárolt.
- Nyilván igaza van. Velem ugyanígy erőszakoskodtak
volna Scarsdale-ben. Végtére is mindegy, hogy zsidó,
episzkopális vagy katolikus a környezet. Azt akarják,
hogy a gyerekük olyan legyen, mint ők. Ezt meg vagy
akarja az ember, vagy nem. Én nemet mondtam. Ellen-
kező esetben ma egy zsidó orvos lennék, egy nagyon
kedves zsidó feleséggel, aki épp most manikűröztetne.
Megan nevetett. - A legjobb barátnőm az egyetemen
zsidó volt, ma Los Angelesben pszichiáter, vagyonokat
keres, és bármibe lefogadom, hogy életében nem mani-
kűröztetett.
- Higgye el, ő a kivétel a szabály alól.
- A felesége zsidó volt? - Megant az asszony is érde-
kelte, Bernie azonban tagadólag rázta a fejét, s ezúttal
nem komorult el az arca Liz említésére, hanem rámo-
solygott Meganra.
480
- Nem. Elizabeth O'Reillynek hívták. - Elnevette
magát, mert eszébe jutott az ősidőkkel azelőtt lejátszó-
dott jelenet. - Egyébként anyám valóban majdnem szív-
rohamot kapott, amikor megtudta a hírt.
Megan hangosan felkacagott, Bernie pedig aprólékos
részletességgel elmesélte neki a történteket. - Az én szü-
leim is így viselkedtek, amikor a bátyám bemutatta nekik
a feleségét. A sógornőm legalább olyan különc, mint a
bátyám, és emellett még francia is. Anyám szemében ez
legalábbis azt jelentette, hogy pornó képeslapokon sze-
repelt. - Nevettek, majd további történeteket meséltek
egymásnak a szüleik gyarlóságáról. Bernie az órájára pil-
lantott. Nyolc óra volt. Tudta, hogy Megannak tizen-
egyre vissza kell érnie Napába.
- Nem akarna itt vacsorázni? - Úgy gondolta, helye-
sebben remélte, hogy együtt vacsoráznak, bár az étel nem
is volt olyan fontos, mint az, hogy együtt legyenek. -
Vagy inkább kínai vagy egyéb egzotikus vacsorára vá-
gyik?
Megan tétován pillantott rá, próbálta kiszámítani,
mennyi ideje van még. - Tizenegykor veszem át az
ügyeletet... vagyis legkésőbb fél tízkor el kell indulnom.
- Félénken Bernie-re nézett. - Nagyon utálna bekapni
valahol egy hamburgert? Az a leggyorsabb. Patrick na-
gyon rossz néven venné, ha későn érnék vissza. A felesé-
ge a nyolcadik hónapban van, őt meg a hideg rázza, hogy
481
akkor kezdődnek majd a szülési fájdalmak, amikor én
éppen távol vagyok. Tényleg időben kell hazaérnem. -
Nem mintha akart volna. Szívesebben beszélgetett volna
még órákig Bernie-vel.
- Jó, akkor legyen egy hamburger. Tudok is a közel-
ben egy jópofa helyet - mondta, majd intett a pincérnek,
hogy a számlát kéri, aki nyomban ott termett, Bernie pe-
dig elővette a tárcáját - ha nincs ellenére a vegyesebb
társaság. - Ott megfordul mindenki: a kikötőmunkástól
kezdve az elsőbálozókig, de Bernie kellemesnek tartotta a
hely hangulatát, és úgy vélte, Megannak is tetszik majd.
És igaza volt. Tetszett neki. Hamburgert és almás pitét
ettek a kikötői munkások a rakparti büfében, és Megan
vonakodva indult haza fél tízkor. Félt, hogy netán elké-
sik, ezért vacsora után Bernie visszakísérte az autójához.
- Nem fog félni útközben? - Bernie aggodalmasko-
dott. Túl későre járt, hogy egyedül vezessen Napába, de
Megan csak mosolygott.
- Bármennyire utálom is a méreteimre vonatkozó
megjegyzéseket, nyugodtan kijelenthetem, hogy már
nagylány vagyok. - Bernie nevetett. Megant zavarta a
magassága. - Köszönöm a kellemes estét.
- Én is. - És valóban jól érezte magát. Hosszú ideje ez
volt a legkellemesebb estéje. Jó volt együtt lenni az asz-
szonnyal, elmondhatta neki a legbensőbb gondolatait, és
meghallgathatta az övéit.
482
- Mikor jön újra Napába? - kérdezte reménykedőn
Megan.
- Egy darabig aligha. Jövő héten Európába utazom, a
Dadus pedig nélkülem nem viszi fel a gyerekeket. Túl
sok csomagolással és hurcolkodással jár. Nem egészen
három hét múlva jövök vissza, de majd felhívom. Talán
együtt ebédelhetnénk egyszer Napában. - Mosolyogva
pillantott Meganra, majd eszébe jutott még valami.
- Mikor megy haza?
- Karácsonykor.
- Mi is. New Yorkba megyünk. De arra gondoltunk,
hogy idén Napában töltjük a Hálaadás ünnepét. - Nem
akart a városban maradni, nehogy eszébe jusson mindaz,
ami már nem létezik. - Ha visszaértünk New Yorkból,
jelentkezem.
- Vigyázzon magára, és ne dolgozzon túl sokat! - Ber-
nie az autójához kísérte, és erre a jó tanácsra elmosolyo-
dott.
- Igenis, doktornő! Maga meg vezessen óvatosan.
Megan integetett, majd elhajtott. Kilenc óra harminc-
öt perc volt. Negyed tizenkettőkor Bernie felhívta ott-
honról. Megkérte az ügyeletes telefonközpontost, hogy
érje el, ha lehetséges. Megan azt mondta, épp akkor lé-
pett be az ajtón és vetette le a kabátját.
- Csak tudni akartam, hogy épségben hazaért-e. Túl-
ságosan gyorsan hajt! - szidta meg.
483
- Maga meg túl sokat aggodalmaskodik.
- A génjeimben van. - Nevetett, és az ő esetében ez
igaz is volt. Egész életében aggódott valamiért, de bizo-
nyos dolgokban ez kifejezetten előnyösnek bizonyult.
Bármihez nyúlt is, a tökéletesség vágya vezette, s a Wolff
Áruházban kétségkívül remek eredményeket ért el.
- Nagyon szép Napában az este, Bernie. A levegő csí-
pős, de tiszta, a csillagok meg ragyognak. - San Francis-
cot ellenben beborította a köd. Bernie mindkét helyet
szerette, de szívesebben lett volna ismét Megan közelé-
ben. Túlságosan hamar ért véget az este. - Hova megy
Európába? - Megant minden részlet érdekelte. Bernie
élete annyira más volt, mint az övé.
- Párizsba, Londonba, Milánóba és Rómába. Egy év-
ben kétszer utazom az áruház megbízásából. Utána pedig
különböző megbeszéléseken veszek részt New Yorkban.
- Nagyon érdekes lehet.
- Az is. Olykor. - Lizzel például az volt. Meg annak
előtte. Az utóbbi időben már nem annyira. Mert mint
minden egyebet, ezt is egyedül kellett végigcsinálnia.
- Csodás este volt, Bernie, köszönöm.
Bernie nevetett, mert eszébe jutott a vacsora helyszíne.
- Nem éppen a Maximban vacsoráztunk.
- Nagyon jól éreztem magam. - Ekkor megszólalt a
csipogó, és az orvosnőnek le kellett tennie a kagylót.
Bernie fülében még a beszélgetés után is ott csengett a
484
hangja, és hogy a feje kicsit kitisztuljon, a szekrényhez
lépett, és beleszippantott Liz parfümjének gyengülő il-
latába. Már alig lehetett érezni. Óvatosan becsukta a
szekrény ajtaját, bűntudatot érzett. Aznap este nem Liz-
re gondolt, hanem Meganra. Hirtelen az ő parfümjének
illata után vágyott.

Harmincnyolcadik fejezet
Bernie a tervezettnél tovább maradt New Yorkban.
A készruhapiac szempontjából döntő fontosságú volt ez
az év, változások előtt álltak, Bernie pedig a csúcson akart
maradni. Az ügyek állásával elégedetten indult vissza
San Franciscóba. És csak akkor jutott eszébe, hogy
Megannak vett egy sálat az Hermésnél, amikor kirán-
dultak Napába. Az aktatáskájába gyűrte, majd megfe-
ledkezett róla. Amikor megtalálta, úgy döntött, szemé-
lyesen adja át. Beautózott a városba, és megállt a Viktória
korabeli ház mellett, ahol Megan lakott, és ahol a rendelő
is volt. A kollégája azt mondta, épp egy betegnél van, így
azután Bernie otthagyta az apró kis barna dobozt, ame-
lyen csupán ennyi állt: "Megannak Párizsból. Minden
jót, Bernie."
Megan aznap este felhívta, hogy megköszönje az aján-
dékot, és Bernie örült, hogy tetszik a sál. Sötétkék, piros
és arany színű volt, és őt Meganra emlékeztette a piros
gumicsizmában, a sárga esőkabátban és a farmernadrág-
485
ban.
- Most értem haza, és itt találtam az asztalon. Patrick
hagyhatta ott, miután maga elment. Gyönyörű holmi,
Bernie, nagyon tetszik.
- Örülök neki. Az Hermés butikot nyit az áruházban
márciusban.
- Remek! Nagyon tetszik, amit csinálnak.
- Ezzel nem áll egyedül. Jó üzletnek ígérkezik. - El-
mesélte neki, hogy még milyen üzleti megállapodásokat
kötött, mire Megan egészen elámult.
- Én csupán három fülfájást diagnosztizáltam, hét
baktériumfertőzést, egy alakuló bronchitist és egy súlyos
vakbélgyulladást, nem is beszélve több száz horzsolásról,
szálkáról, dudorról, meg egy törött hüvelykujjról. - Ki-
csit úgy beszélt, mint aki csalódott önmagában, Bernie
azonban épp ellenkezőleg vélekedett.
- Ennek sokkal több értelme van. Senkinek nem múlik
az élete olasz utazótáskákon vagy francia cipőkön. Amit
maga csinál, az értelmet ad az életnek. Fontos.
- Valószínűleg így van. - Megan azonban újra lehan-
golt volt. Patrick felesége azon a héten szülte meg a kis-
lányukat, és Megan újra érezte a fájdalmat. De nem szólt
róla Bernie-nek. Még nem ismerte olyan jól, és netán
még azt hinné, hogy neurotikusan viszonyul a mások
gyerekeihez. - Kiderült, hogy mikor költözik vissza New
Yorkba?
486
- Még nem. Nem is volt időnk, hogy erről beszéljünk.
Nagyon sok minden zajlik az áruházban. Csupa érdekes
dolog. Volna kedve holnap velem ebédelni? - Saint He-
lenába akarta hívni, az egyik kávézóba.
- Bár mehetnék! Patrick felesége azonban a héten
szült, és nekem kell helyettesítenem. Beugorhatnék ma-
gukhoz, amikor a kórház felé megyek. Vagy ez nagyon
felzaklatná Jane-t? - Megan nem kertelt. Korábbi talál-
kozásukkor megérezte Jane erős ellenállását, és nem
akarta megbántani a gyereket.
- Ugyan miért zaklatná fel? - Bernie nem érezte azt,
amit Megan, illetve nem látta olyan világosan a helyzetet.
- Nem hiszem, hogy örül a hölgylátogatóknak. -
A Bernie körüliekre célzott, de nem mondta ki.
- Semmi oka az aggodalomra.
Megan úgy gondolta, Bernie nem látja igazán a hely-
zetet. Jane az anyja emlékét védi, ami teljesen érthető.
Megan nem akart kellemetlen helyzetet teremteni. Nem
volt rá semmi szükség. - Senkit sem akarok felkavarni.
- Legfeljebb engem kavar fel, ha nem jön. Egyébként
is ideje, hogy megismerkedjen a Dadussal. Ő a legkülönb
a családban. Mikor jön?
- Kilenc körül. Nem túl korai?
- Épp jó. Akkortájt reggelizünk.
- Akkor viszlát holnap. - Bernie szíve hevesen vert a
gondolattól, hogy újra láthatja. Ez azért van, mondta
487
magának, mert Megan érdekes nő, és gondolataiból
igyekezett száműzni a fényes fekete hajsátort, a gyomrá-
ból pedig a keletkező görcsöt.
Másnap reggel negyed tízkor befutott Megan, akinek
Bernie előzőleg megterített. Amikor a szettet az asztalra
rakta, Jane kérdőn pillantott rá.
- Hát az meg kinek kell?
- Dr. Jonesnak. - Megpróbált szenvtelenül válaszolni,
és úgy tett, mint aki épp belemerül a New York Támes-
ba. A Dadus azonban figyelt, miként Jane is. Akár egy
lecsapni készülő keselyű.
- Miért, ki beteg? - érdeklődött Jane.
- Senki. Csak beugrik egy kávéra.
- Miért? Ki hívta?
Bernie a kislányra pillantott. - Mi lenne, ha megnyu-
godnál, drágám? Dr. Jones nagyon kedves nő. Inkább
idd meg a narancslét!
- Nincs is narancslevem. - Reggelire epret kaptak,
Bernie erre szórakozottan felpillantott, majd elnevette
magát.
- Akkor is idd meg!
Jane erre elmosolyodott, de nem szállt el belőle a gya-
nakvás. Senkit nem akart megtűrni az életükben. Min-
denük megvolt. Ott voltak ők ketten egymásnak, meg
Alexander, meg Pip dadus. Alexander kezdte Pipnek
szólítani, a név meg rajta ragadt. A Pippin túl hosszú lett
488
volna neki.
Azután befutott Megan egy csokor sárga virággal és
barátságos mosollyal. Bernie bemutatta Pip dadusnak,
aki ragyogó arccal szorongatta meg a kezét, mert az első
pillanattól kezdve el volt bűvölve tőle.
- Nahát, tényleg orvos? Hát ez nagyszerű! Mr. Fine-
tól tudom, milyen kedves volt Alexhez, amikor fájt a füle.
- Megan barátságosan elbeszélgetett vele, és a Dadus
nem is titkolta, hogy meg van elégedve vele, és minden
figyelmét rá összpontosította. Kávét töltött neki, briós-
sal, tojással, szalonnával, sült kolbásszal kínálta, meg egy
hatalmas tányér eperrel, miközben Jane alig leplezett
gyűlölettel nézte. Dühös volt, hogy eljött, még dühö-
sebb, hogy Bernie-vel barátkozik.
- Nem tudom, az Apu miért hívott meg téged -
mondta ki hangosan, miközben Megan az ennivalót di-
csérte, és mosolygott rá. - Senki sem beteg. - Bernie-nek
elállt a szava ekkora pimaszságtól, és a Dadus rámordult
Jane-re, Megan azonban változatlanul nyájasan mosoly-
gott rá; a kislány szavai sem hozták ki a béketűrésből.
- Akkor is szívesen találkozom a betegeimmel, amikor
egészségesek. Tudod, néha az úgy van - magyarázta tü-
relmesen, figyelemre sem méltatva Jane sötét pillantásait
- hogy az ember könnyebben gyógyít meg valakit, ha
egészségesen is találkozik vele.
- És különben is, van nekünk San Franciscóban or-
489
vosunk.
- Jane! - hangzott a figyelmeztetés. Bernie cseppet
sem örült a kislány viselkedésének. Bocsánatkérően né-
zett Meganra. Alexander eközben odatotyogott a láto-
gató mellé, és felpislantott rá.
- Csüccs! - mondta határozottan. - Én az öledbe
csüccs! - A mondatai még mindig olyanok voltak, mint
egy idegen nyelvből készült nyersfordítás, de Megan
nyomban megértette, felemelte, és a térdére ültette, majd
adott neki egy szem epret, amit a kisfiú egészben tömött
be a szájába. Megan derűsen figyelte. Bernie is, és ekkor
észrevette, hogy az orvosnő azt a sálat viseli, amit tegnap
vitt neki ajándékba. Nagyon örült, hogy rajta látja, de
ugyanakkor azt is észrevette, hogy ez Jane-nek is feltűnt.
A kislány előző nap látta a dobozt Bernie asztalán, és
megkérdezte, mi az. Bernie azt felelte, egy sál ajándékba
az egyik barátjának, és Jane gyorsan felfogta a helyzetet.
Emlékezett azokra az Hermés-sálakra, amelyeket Bernie
az anyjának hozott. Ezúttal a Dadus is kapott egyet. Sö-
tétkék, fehér és arany színekben pompázót, viselhette a
munkaruhájához, a sötétkék kabátjához meg a furcsa ci-
pőjéhez, amiben úgy festett, akár Mary Poppins.
- Honnan van az a sál? - Jane úgy tett, mintha Megan
legalábbis lopta volna. A csinos nő egészen meglepődött,
majd gyorsan magához tért. Csaknem Jane lett a győztes,
de a vonal előtt Megan még elcsípte a labdát.
490
- Hogy ez? ... Egy barátomtól kaptam évekkel ezelőtt,
amikor Franciaországban éltem. - Megan nyomban
tudta, mi a teendő, és Bernie hálás is volt neki érte.
Mintha akaratlanul bár, de összeesküvésbe keveredtek
volna, amelyben hirtelen partnerekké váltak.
- Tényleg? - Jane meglepődött. Úgy képzelte, az
Hermést egyedül Bernie ismeri a kerek világon.
- Bizony. - Megan szövege hihetőnek tűnt, és nagyon
higgadt volt. - Egy évig Provence-ban éltem. Jártál már
Párizsban a papáddal, Jane? -kérdezte ártatlanul, Bernie
pedig elnyomott egy mosolyt. Megan jól bánik a gyerek-
kel. Nemhogy jól, remekül. Alex odabújt hozzá, duru-
zsolt neki, és fészkelődött az ölében. Miután magába
tömte a Megannak feltálalt epret, a tojásos szalonnára
vetette magát.
- Nem, még nem. De New Yorkban már jártam. -
Jane hirtelen roppant fontosnak érezte magát.
- Biztosan remek volt. És mi tetszett a legjobban?
- A Radio City Music Hall! - Akarata ellenére beszél-
getésbe bonyolódott. Majd hirtelen gyanakvóan pillan-
tott Meganra. Eszébe jutott, hogy nem akarja szeretni ezt
a nőt, nem volt hajlandó tovább beszélgetni vele, és ettől
fogva Megan távozásáig csupán egytagú szavakkal vála-
szolt.
Bernie elnézést kért Megantól, mialatt az autójához
kísérte. - Nagyon kínosan érzem magam. Jane soha nem
491
ilyen undok. Nyilván bujkál benne a féltékenység. -
Bernie egészen fel volt dúlva, Megan pedig fejcsóválva
pillantott rá. A férfi teljesen járatlan volt olyan kérdé-
sekben, amelyeket ő nagyon is jól ismert. A gyerekek
szívfájdalmait és problémáit.
- Ne aggódjon emiatt. A kislány reakciója teljesen
normális. Csak maga van neki és Alex. Védi a territóriu-
mát. - Gyengéden szólt, mert nem akart fájdalmat okozni
a férfinak a túlságos őszinteséggel. Tudta, hogy Bernie
még mindig nagyon sebezhető. - Védi az édesanyja em-
lékét. Nagyon nehezen viseli, ha nőt lát maga körül, még
akkor is, ha az illető nem veszélyes. - Elmosolyodott. -
Nehogy holmi szexi szőkéket hurcoljon haza, mert Jane
valamennyit megmérgezi. - Jót nevettek, majd Bernie
kinyitotta előtte az autó ajtaját.
- Nem fogom elfelejteni a tanácsot. Remekül bánt
Jane-nel, Meg!
- Ne feledje, hogy ez többé-kevésbé a munkámhoz
tartozik. Maga kenyeret árul. Én meg bánni tudok a
gyerekekkel. Néha. - Bernie mosolygott és feléje hajolt,
mert hirtelen meg akarta csókolni, de éppoly hirtelen el-
hátrált, mert megrémült a saját szándékától.
- Ezt is jól az agyamba vésem. Remélem, hamarosan
találkozunk. - Ekkor eszébe jutott, mit is akart még kér-
dezni. A Hálaadás ünnepe két hét múlva lesz, és addig
nem jönnek vissza Napába. - Velünk vacsorázna a Hála-
492
adás ünnepén? - Sokat gondolkodott, hogy meg merje-e
kérdezni, mondhatni New Yorkból hazaúton csak ez járt
a fejében.
Megan elgondolkodva pillantott rá. - Maga szerint
Jane készen áll erre? Semmire ne kényszerítse túl hamar!
- És akkor mit tegyek? Életem végéig üljek egyedül
egy szobában? - Úgy kérdezte, mint egy csalódott kisfiú.
- Végtére is jogom van barátokhoz, nem igaz?
- De igen. Csak hagyjon neki időt. És mi lenne, ha
csak a vacsora végén jönnék, mondjuk édességre? Talán
megfelelő kompromisszum lenne.
- Van már programja? - Bernie kíváncsi volt, kikkel
találkozik. Megan állandóan el volt foglalva, Bernie-t
pedig érdekelte, kikkel tölti az idejét. Hihetetlennek tűnt,
hogy a munkája ennyire leköti, pedig nagyon is úgy lát-
szott.
- Megígértem Jessicának, Patrick feleségének, hogy
segítek neki. Rokonok jönnek hozzájuk vendégségbe, és
elkél neki a segítség a vacsorafőzéshez. Mi lenne, ha utá-
na átjönnék?
- És a további tervei? Útközben még életre kelt valakit
mesterséges lélegeztetéssel? - Bernie-t egészen lenyű-
gözte, hogy Megan állandóan másoknak segít. Magával
szinte alig törődött.
- Ennyire rossz volna a helyzet? - Megan arcára kiült a
meglepetés. Neki eszébe se jutott, ő nem így látta. Így
493
alakult az élete, és Bernie ezt is szerette benne.
- Mindig másokkal törődik, sohasem magával -
mondta Bernie, és a szeme aggodalmat tükrözött.
- Azt hiszem, erre van szükségem. Más egyébre nincs.
- Mostanáig nem volt legalábbis. Újabban azonban sokat
töprengett. Bizony egynémely dolog nagyon is hiányzott
az életéből. Akkor is érezte, amikor Alexander az ölébe
kívánkozott, meg akkor is, amikor Jane olyan dühös volt
rá. Hirtelen elege lett abból, hogy füleket, torkokat és
reflexeket vizsgál.
- Akkor találkozunk Hálaadás napján. Ha előbb nem
is, az utolsó fogásra itt vagyok. - Bernie-nek kedvét
szegte, hogy nem jön vacsorára, és titokban Jane-t hi-
báztatta, aki ismét felbosszantotta, amikor visszament a
házba. Különösen pedig akkor, amikor rosszindulatúan
nyilatkozott Meganról.
- Tyű, de ronda, ugye, Apu?! - Átható tekintetet ve-
tett Bernie-re, aki dühösen nézett vele farkasszemet.
- Nem, Jane, szerintem nagyon csinos lány. - Úgy
döntött, szembeszáll a gyerekkel.
- Lány? Haha! Van vagy százéves!
Bernie összeszorította a száját, és megpróbált halkan
szólni a kislányhoz: - Miért utálod ennyire?
- Mert hülye.
- Ugyan már! - A fejét ingatta. - Épp ellenkezőleg,
nagyon okos. Aki hülye, abból nem lesz orvos.
494
- Nem tetszik, és kész. - A kislány szeme hirtelen
megtelt könnyekkel, a kezéből pedig kiesett egy tányér,
mert épp a Dadusnak segített leszedni az asztalt.
Bernie odalépett hozzá. - A doktornő csak a barátom.
Ennyi az egész. - Megannak igaza van. Jane megriadt
attól, hogy egy nő beléphet az életükbe. Ez világos. -
Nagyon szeretlek.
- Akkor ne hívd többet! - Jane már sírt, Alexander
pedig hatalmas szemeket meresztett rá, aggódó, egyben
érdeklődő pofácskát vágott, sejtelme sem lévén, miről
beszélgethetnek.
- Miért ne?
- Mert nincs rá szükségünk. - Ezzel kirohant, be a
szobájába, bevágta maga után az ajtót, Pip dadus pedig
Bernie-re nézett, és kezét felemelve megakadályozta,
hogy Jane után eredjen.
- Hagyja egy kicsit magára, Mr. Fine! Majd lehiggad.
Meg kell tanulnia, hogy nem marad minden így örökre. -
Kedvesen rámosolygott Bernie-re. - Legalábbis remé-
lem. A maga érdekében. Meg Jane-ében is. Nagyon tet-
szik nekem a doktornő. - A nagyon az ő szájából "na-
tyon"-nak hangzott.
- Nekem is. - Bernie hálás volt a biztatásért. - Kedves
nő és jó barát. Jane feleslegesen hisztériázik.
- Attól fél, hogy elveszíti magát. - Megan is éppen ezt
mondta.
495
- Kizárt dolog.
- Ezt mondogassa neki. Gyakran. A többihez meg
idővel majd hozzászokik. Csak ne siesse el a dolgokat...
majd Jane is észhez tér. - Ugyan hova sietne? Hiszen
nincsenek is tervei. Sem Megannal, sem mással. Komo-
ran pillantott a Dadusra.
- Ilyesmiről szó sincs, Dadus. Ezt akarom Jane-nel
világosan megértetni.
- Csak nem legyen olyan biztos a dolgában. -A Dadus
nyíltan tekintett rá. - Különb életre van szüksége, mint
amit most él. Egészségtelen lenne, ha nem változtatna a
helyzetén. - Pontosan tudta, hogy Bernie monogám éle-
tet él, meg tudott a szekrényről is, ahova Jane meg az apja
olykor odaléptek, és úgy tettek, mintha valamit keresné-
nek. A Dadus úgy vélte, ideje, hogy ennek vége szakad-
jon, ugyanakkor azt is tudta, hogy Bernie még nem
szánta el magát a változásra.

Harminckilencedik fejezet
Megan úgy tett, ahogy ígérte: miután megvacsorázott
Patrick és Jessica házában, átjött Bernie-ékhez a desszert
idejére. Ráadásul maga készítette mazsolás lepényt is
hozott. A Dadus azt mondta, finom, Jane közölte, hogy
tele van a hasa, és nem kér, Bernie megkóstolta, és meg-
lepetten nyugtázta, milyen finom.
- Ez már-már világcsoda. - Meganon látszott, hogy
496
elégedett magával. Piros ruhát viselt, aznap vette, amikor
Bernie-vel megittak egy pohár italt. - A szó szoros értel-
mében a világ legpocsékabb szakácsnője vagyok. Egy to-
jást képes vagyok elrontani, a kávém meg kész méreg.
A bátyám mindig rimánkodik, hogy be ne tegyem a lá-
bam a konyhájukba!
- Jó fej lehet.
- De ebben igaza van. - Jane akarata ellenére elvigyo-
rodott, Alex pedig Meganhoz somfordált, és engedély
nélkül felmászott az ölébe. Megan adott neki egy falat
süteményt, de a kisfiú kiköpte. - No lám! Alexander
tisztában van az igazsággal. Ugye? - A kisfiú komoly po-
fácskával bólintott, erre mindenki nevetni kezdett.
- Az én mamám remekül főzött, ugye, Apu? - Az ösz-
szehasonlításban undokság is volt meg szomorúság is.
- Igen, drágám.
- És gyakran sütött. - Jane emlékezett a szív alakú ap-
rósüteményekre, amelyeket az utolsó tanítási napra vitt,
és csaknem sírva fakadt, miközben boldogtalanul pillan-
tott Meganra.
- Nagyon irigylem, ha valaki jól főz. Szerintem na-
gyon fontos dolog.
Jane rábólintott. - És nagyon csinos is volt a mamám. -
A szeméből szomorúság áradt, és az elhangzott mondat-
ban az emlék volt fontos, nem az összehasonlítás. Ber-
nie-nek fájt, hogy ezt hallja, de tudta, a kislánynak ki kell
497
mondania. - Szőke volt, sovány és alacsony.
Megan rámosolygott Bernie-re. Arról tehát szó sem
lehet, hogy a férfi azért vonzódna hozzá, mert az elhalt
feleségére emlékezteti. Valójában éppen az ellentéte, és
ez bizonyos fokig megnyugtatta. Az emberek gyakran
hajlamosak rá, hogy az elveszett kedves mását keressék,
ami mindent megnehezít. Lehetetlen megmaradni vala-
kinek az árnyékában, miközben a nap mozog az égbolton.
Megan együttérző pillantást vetett Jane-re. - Tudom,
hogy hihetetlennek találod, amit mondok, de az én ma-
mám is alacsony, szőke és sovány. És a bátyám is.
Jane elképzelte, és felnevetett. - Komolyan?
- Komolyan. A mamám körülbelül ekkora. - Megan
derűsen a saját vállára mutatott. - Én az apámra hasonlí-
tok. - De ez nem volt sajnálatos tény. Mindkét szülője
vonzó külsejű volt.
- És a bátyád olyan alacsony, mint a mamád? - Jane-t
furdalni kezdte a kíváncsiság, Bernie pedig elmosolyo-
dott. Talán van rá esély, hogy a kislány is megnyugszik
egyszer.
- Igen. Én törpének hívom.
- Biztos utálja, mi? - Jane vihogni kezdett, Megan
mosolygott.
- Alighanem. Talán azért ment pszichiáternek, hogy
lelkileg magyarázatot találjon rá. - Erre mindenki ne-
vetni kezdett, a Dadus behozta a teát, és a két asszony
498
beszédes pillantást váltott. A Dadus ezután Alexandert
fürdeni vitte, Megan pedig segített Bernie-nek és Jane-
nek leszedni az asztalt. Kidobták a szemetet, elrakták a
maradékot, leöblítették az edényeket, beletették a moso-
gatógépbe, és mire a Dadus visszajött, rend volt. A Da-
dus már-már kimondta, hogy jó az asszony a háznál, de
végül meggondolta magát, és csak megköszönte min-
denkinek a segítséget, mert ez diplomatikusabb megol-
dásnak tűnt.
Megan még egy félórát maradt, a kandalló előtt üldö-
géltek és beszélgettek, ekkor megszólalt a csipogó, ő meg
hagyta, hogy helyette Jane hívja fel a telefonügyeletet, és
a kislány azt is végighallgatta, hova hívják Megant. Va-
lakinek a torkán akadt egy pulykacsont. Szerencsére ki-
vették, de felsértette a gyerek torkát. Miután Megan le-
tette a kagylót, újra megszólalt a csipogó. Egy kislány
megvágta magát a húsvágó késsel, és a sebet össze kell
varrni.
- Tyű! - mondta erre Jane. - De rémes!
- Némelyik eset az is, de ez szerencsére nem túl súlyos.
Nem vágta le az ujját, és ez a fő. - A kislány feje felett
rámosolygott Bernie-re. - Mennem kell.
- Később visszajön? - Bernie remélte, igen, Megan
azonban, tekintettel Jane-re, nem akart ajtóstul rontani a
házba.
- Addigra már túl késő lesz. Az ember soha nem végez
499
olyan gyorsan, mint képzeli. Nem lenne túl jó ötlet, ha
este tízkor zörgetnék az ajtón. - Bernie ezzel nem értett
igazán egyet, és mindenki nagyon sajnálta, hogy az or-
vosnő elmegy, még Jane is, nem is beszélve Alexander-
ről, aki fürdés után visszajött, és sírni kezdett, amikor
megtudta, hogy a doktor néni elment.
Erről Bernie-nek eszébe jutott, hogy a gyerekeknek
nincs anyja, és azon töprengett, vajon igaza van-e Pip
dadusnak abban, hogy az életük nem maradhat mindig
ilyen. A változást azonban nem tudta elképzelni, legfel-
jebb azt, hogy egy nap természetesen New Yorkba köl-
töznek. Tulajdonképpen ez sem jutott akkoriban gyak-
ran az eszébe, mert jól érezte magát Kaliforniában.
Karácsonykor New Yorkba mentek, előzőleg pedig már
nem találkoztak Megannal. Bernie-nek túl sok dolga volt
az áruházban, a gyerekeknek pedig bőven akadt prog-
ramja, így ekkoriban nem mentek Napába. A Dadus el-
vitte őket a Diótörő-re és a szimfónikusok gyerekhang-
versenyére. Természetesen megnézték a Wolff Áruház-
ban is a Mikulást. Alex lázas izgalomban volt, a csaknem
tízéves Jane ugyan már nem hitt benne, de Alex kedvéért
ő is elment.
Bernie egy nappal az indulásuk előtt hívta fel Megant.
- Kellemes ünnepeket! - mondta lelkesen. Ezt igazán
megérdemli azok után, amit egész évben az emberekért
tesz.
500
- Maguknak is. Jane-t üdvözlöm. - Megan küldött a
kislánynak egy meleg rózsaszín sálat és sapkát a New
York-i útra, de a telefonbeszélgetés idején még nem
kapták meg. Alexnek pedig egy aranyos textilmikulást.
- Sajnálom, hogy nem találkozunk a ünnepek előtt. -
Bernie jobban sajnálta, mintsem Megan sejtette. Az el-
múlt hetekben gyakran gondolt rá.
- Talán New Yorkban találkozhatunk - mondta töp-
rengve az asszony.
- Úgy tudtam, Bostonba utazik a családjához.
- Így is van, de a flúgos bátyám meg a sógornőm át-
mennek New Yorkba, és ragaszkodnak hozzá, hogy velük
tartsak. Az egyik tehetősebb unokatestvérünk férjhez
megy, és nagy dínomdánom lesz a Colony Klubban.
Nem biztos, hogy túlélek egy ilyen eseményt, de azt
akarják, hogy velük menjek, én meg még nem döntöttem.
Megan csak azért egyezett bele, hogy találkozhasson
Bernie-vel New Yorkban, de úgy érezte, ostobaság vol-
na, ha bevallaná. Bernie azonban izgatott lett a találkozás
lehetőségétől.
- Megtelefonálja, ha mégis úgy dönt, hogy átjön?
- Természetesen. Megérkezésem után minden kide-
rül, és mihelyt megtudom, mi lesz, felhívom. - Bernie
megadta a szülei telefonszámát, és nagyon remélte, hogy
Megan fel fogja hívni.
Aznap este, amikor hazaért a munkából, már otthon
501
várta a hatalmas ajándékcsomag, amelyet Megan küldött
nekik. A sálat és a sapkát Jane kapta, a Mikulást Alex, Pip
dadus egy kardigánt, ami nagyon tetszett neki. Bernie
pedig egy gyönyörű, bőrkötéses könyvet. Rögtön látta,
hogy régi darab, és sejtette, hogy valami ritkaság lehet.
Megan kísérőcéduláján az állt, hogy a nagyapjáé volt, s
hogy őt is sok nehéz időszakán átsegítette, és reméli,
Bernie-nek is hasznára lesz majd. Sok boldogságot kívánt
az új esztendőre és valamennyiüknek boldog kará-
csonyt. És amikor Megan sorait elolvasta, Bernie nyom-
ban vágyakozni kezdett utána. Sajnálta, hogy nem egy-
azon városban töltik az ünnepeket, és hogy az élet gya-
korta ilyen bonyolult. Karácsonykor mindig rátört a
magány. Az ünnep Lizre emlékeztette és házassági év-
fordulójukra. A repülőút alatt is szótlan volt. A Dadus
úgy vélte, túlságosan is az. Az arcán ülő szomorúságból
arra következtetett, hogy Mr. Fine bizonyára néhai fele-
ségére gondol. Még mindig nagyon hiányzik neki.
Saját repülőútja alatt Megannak hajdani vőlegénye
járt az eszében, meg Bernard, és gondolatban összeha-
sonlította őket. Két egészen eltérő személyiség, de
mindkettőjüket tisztelte. Bernie azonban hiányzott neki,
és még aznap este felhívta telefonon. Bernie anyja meg-
lepődött, amikor nem sokkal a megérkezésük után meg-
csörrent a telefon. A Dadus éppen lefektetni készült a
gyerekeket. Ruth aggodalmas arccal nyújtotta Bernie-
502
nek a kagylót. A női hang azt mondta, hogy ő dr. Jones,
és Ruth mindaddig ott lábatlankodott, amíg Bernie egy
ideges kézmozdulattal el nem küldte. Ruth azt hitte, va-
laki beteg, Bernie meg csaknem elnevette magát, amikor
átvette tőle a kagylót. Tudta, hogy a beszélgetés után
magyarázatot kell adnia az anyjának. Először azonban
mindenképpen Megannal akart beszélni. Mondhatni
sürgősen.
- Megan? - Bernie arca ragyogott, akár egy kará-
csonyfa. - Milyen volt az utazás?
- Tűrhető. - Megan ugyancsak örült, hogy hallja
Bernie hangját, és kissé zavarban volt attól, hogy ő hívta.
De nem komolyan. Bostonba érve annyira hiányzott neki
a férfi, hogy leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy elérje. -
Először mindig olyan furcsa újra itthon lenni. Mintha az
ember szülei elfelejtenék, hogy már felnőtt, és dirigálják,
mint egy taknyos kölyköt. Ezt csak itthon érzem. - Ber-
nie nevetett, hiszen ő is ugyanezt tapasztalta. És arra is
emlékezett, milyen furcsán érezték magukat Lizzel az ő
hajdani szobájában. Mint a tizennégy évesek, akik szá-
mára a szex tabu. Szívesebben lakott volna egy szállodá-
ban, a gyerekekkel azonban erre nem volt mód. És vég-
tére is azért jöttek látogatóba, hogy a nagyszüleikkel
töltsék az ünnepeket. Ebben a házban tulajdonképpen
kevésbé volt magányos, mint egy szállodában, de ponto-
san tudta, mire céloz Megan.
503
- Értem, miről beszél. Mintha az időben visszalépné-
nek, hogy bebizonyítsák, nekik volt igazuk. Az ember ti-
zennégy éves, és lám, hazajött, hogy mostantól fogva te-
gye, amit a szülei mondanak neki... csakhogy ez nem így
van. És kis idő múltán mindenki dühös lesz ezért.
Megan nevetett, mert Bostonban már el is érték ezt a
pontot. Megérkezése után egy órával az apját elhívták
egy szüléshez, ő pedig nem akart vele tartani, mert fáradt
volt, ezért az apja felpaprikázva indult el, az anyja meg
leszidta, amiért nem hozott magával meleg csizmát, és
mert rosszul csomagolta be a bőröndjét. Egy óra múlva
pedig azért, mert rendetlenség van a szobájában. Ti-
zennyolc évi önálló élet után ezt enyhén szólva kissé ne-
héz volt elviselni. - A bátyám azt mondta, ma este meg-
mentenek. Vacsoravendégek lesznek náluk.
- A bostoni elit vagy tökkelütöttek?
- Tudomásom szerint mindkét fajtából lesznek, ve-
gyesen. A bátyám valószínűleg leissza magát, valaki bi-
zonyára pucérra vetkőzik majd, egy jungiánus pszicho-
analitikus, akire épp rájön a viszketegség. A bátyám
imádja az ilyesmit.
- Csak nehogy magára essen a választás! - Furcsa volt
elképzelni Megant egy ilyen közegben, ráadásul nélküle.
Bernie hirtelen a tudatára ébredt, mennyire hiányzik
neki Megan, de nem tudta eldönteni, megmondhatja-e
neki. Valahogy illetlenségnek tűnt a barátságuk fényé-
504
ben, mert csupán barátságról volt szó, és sok minden
maradt kiaknázatlan. - Átjön az esküvőre? - Bernie na-
gyon számított rá, de nem vallotta be.
- A bátyámék mindenképpen mennek. Nem tudom,
mit szólnak a szüleim, mert tulajdonképpen velük kelle-
ne maradnom, de majd megbeszéljük, és akkor minden
kiderül.
- Remélem, elengedik. - Bernie ezt úgy mondta, akár
egy aggódó kamasz, és mindketten egyszerre nevették el
magukat. íme, a tizennégy évesek szindrómája.
- Na látja, épp erről beszélek!
- Jöjjön át, csak egy napra, igazán olyan jó lenne, ha
találkozhatnánk.
Megan nem mondott ellent, mert nagyon vágyott rá,
hogy lássa a férfit. Bernie gondolatai pedig már hetek óta
csak Megan körül forogtak, s az orvosnő sajnálta, hogy az
utazásaik előtt nem volt alkalmuk találkozni, de lévén
mindketten elfoglalt emberek, számos kötelezettségük
volt. És talán egy New York-i találkozás nem is rossz öt-
let. - Majd meglátjuk. Tényleg jó lenne. - Ekkor valami
még jobb jutott az eszébe. Gyerekes hangon vetette fel: -
Eljönne velem az esküvőre? - Nagyon tetszett neki az
ötlet. - Hozott magával szmokingot New Yorkba?
- Nem, de szerencsére bejáratos vagyok egy príma
áruházba. -Nevettek. - Gondolja, hogy nem illetlenség,
mivel sem a menyasszonyt, sem a vőlegényt nem isme-
505
rem? - A Colony Klubban rendezett esküvő nem hét-
köznapi összejövetel, és ha csak rágondolt, máris zavarba
jött. Megan azonban kinevette.
- Mindenki olyan részeg lesz, hogy senkit sem érde-
kel, maga kicsoda. És hamar megléphetünk, és elmehe-
tünk valahova máshova... például a Carlyle-ba, hogy
meghallgassuk Bobby Shortot. - Bernie szótlanul hall-
gatta. Ez volt egyik kedvenc programja New Yorkban,
Bobby pedig régi barátja volt. Évekig járt a nyomában,
bárhol koncertezett is.
- Ez remek ötlet! - A hangja fátyolos lett, Meganra
gondolt, és újra fiatalnak érezte magát, mintha csak most
kezdődne számára az élet, nem pedig mintha már be is
fejeződött volna két évvel ezelőtt, a tragédiával. - Pró-
báljon meg átjönni, jó?
- Rendben. - Valahogy mindketten siettetni akarták a
dolgokat, amitől Megan kissé meg is riadt, de azért csak
találkozni akart Bernie-vel New Yorkban. Nem akart
addig várni, míg mindketten visszaérnek Napába. -
Minden tőlem telhetőt megteszek. És jelölje be huszon-
hatodikát a naptárában. Aznap reggel érkezem, és a
Carlyle-ban fogok megszállni. Az őrült bátyám mindig
ott foglal szobát.
- A héten veszek egy szmokingot az áruházban. - Az
egész meglehetősen mulatságosnak tűnt, kivéve az eskü-
vőt, amitől Bernie tartott kissé. Csak három nappal előzte
506
meg a házassági évfordulóját. Most lennének Lizzel
négyéves házasok. Erre azonban nem akart gondolni.
Hiszen nem ünnepelhet meg nem létező évfordulókat, és
hirtelen arra vágyott, hogy megérinthesse Megant, s így
száműzze gondolataiból az emlékeket. Az asszony valami
változást érzett meg a hangjában, és hirtelen elfogta az
aggodalom. Mintha a ténylegesnél jobban ismerte volna.
Furcsán kommunikáltak egymással, ami mind a kette-
jüknek feltűnt.
- Jól van? - Megan hangja gyengéden csengett a tá-
volból, Bernie pedig fáradt mosollyal felelt.
- Igen. Csak néha kísértenek a szellemek... különösen
az évnek ebben a szakában.
- Senkinek sem könnyű. - Megan is keresztülment
mindezen, de az olyan régen történt, és ilyentájt több-
nyire volt férfipartnere. Vagy ha nem, akkor ügyeletben
volt, és beteg gyerekekhez hívták. Mindent összevetve
kevesebbet szenvedett, mint Bernie. Azt remélte, a szülei
jó hatással lesznek a férfira. Előre tudta, hogy a karácsony
nagyon keserves lesz, a gyerekeknek is, főleg Jane-nek. -
Hogy van Jane?
- Nagyon örül, hogy itt vagyunk. Ő meg az anyám el-
választhatatlanok. Már három hétre előre megbeszélték a
programokat, és a Dadus itt velük marad, én meg vissza-
utazom. Harmincadikára vissza kell érnem San Francis-
cóba egy tárgyalásra, Jane-nek pedig csak tizedikén kez-
507
dődik a tanítás, úgyhogy két héttel tovább maradnak,
mint én, és nagyon készülnek rá. - Megan arra gondolt, a
férfi talán magányos lesz a gyerekek nélkül.
- Feljön Napába, míg a gyerekek nem lesznek otthon?
- Lehetséges. - Ezután hosszú hallgatás következett,
mindketten ugyanarra gondoltak, amitől meg is riadtak,
és Megan azt ígérte, még a héten felhívja, és mindent
pontosan elmond. De legközelebb mégis Bernie hívta fel.
Karácsony napján történt, két nappal azután, hogy New
Yorkba érkeztek, és Megan apja vette fel a kagylót
mennydörgő hangon, és odaszólt a lányának, hogy sies-
sen.
Megan kifulladva érkezett a telefonhoz, és Bernie el-
mosolyodott, mihelyt meghallotta a hangját. - Boldog
karácsonyt, Meg! - Rákapott, hogy így szólítsa. Utoljára
egy gyerekkori barátnője szólította így, ezért is esett
olyan jól, valahányszor hallotta.
- Boldog karácsonyt magának is. - Megan örült, hogy
Bernie hangját hallja, nagy volt azonban a lárma körü-
lötte, és valaki már hívta.
- Rosszkor hívom?
- Nem. Csak éppen most indulunk a templomba.
Visszahívhatom? - És amikor megtette, ismét dr. Jones
néven mutatkozott be Ruth-nak. Hosszasan beszélgettek,
és amikor Bernie letette a kagylót, az anyja kíváncsi te-
kintetet vetett rá. A gyerekek a szobájukban voltak, és a
508
Dadus társaságában az új játékokkal játszottak. Hanuk-
kára kapták az ajándékok zömét, de Ruth nagyi nem fe-
ledkezhetett meg a karácsonyról sem. Nem akart csaló-
dást okozni a gyerekeknek, így azután hozzájuk is eljött a
Mikulás, amitől Bernie-nek nevethetnékje támadt. A
szülei magukon kívül lettek volna, ha gyerekként meg
akarja ünnepelni a karácsonyt. De az unokáiknak még ezt
is megengedték. Az évek során sokat enyhültek. De nem
egészen.
- Ki hívott? - Ruth megpróbálta ártatlan hangon fel-
tenni a kérdést, de nem sikerült.
- Egy barátom. - Bernie ismerősnek találta a játékot,
és bár hosszú ideje nem játszották, azért titokban élvezte.
- Ismerem?
- Nem hiszem, Mama.
- Hogy hívják?
Bernie ilyenkor rendszerint megmakacsolta magát,
ezúttal azonban nem. Nincs mit titkolnia, még az anyja
elől sem. - Megan Jonesnak. - Ruth örült is, hogy valaki
kereste a fiát, de mérges is volt, hogy az illetőt nem Ra-
chel Schwartznak hívják.
- Már megint egy afféle. - Azért tulajdonképpen örült.
Egy nő hívta fel a fiát! Talán újra élni kezd. A szeméből
olyasmit olvasott ki, amitől reménykedni kezdett. Meg-
érkezésük estéjén említette is Lounak, aki azt felelte, ő
nem lát semmiféle változást. De soha nem volt érzéke az
509
ilyesmihez. Ruth-nak annál inkább, és nem kerülte el a
változás a figyelmét. - Te miért nem randevúzol soha
zsidó lányokkal? - Ez egyszerre volt kérdés is, meg pa-
nasz is, Bernie pedig rávigyorgott az anyjára.
- Talán mert nem járok a zsinagógába.
Ruth bólintott, és azt találgatta, vajon Bernie Liz miatt
haragszik-e Istenre, ezt azonban nem akarta megkér-
dezni tőle. - Ez meg milyen vallású? - A kérdések között
hosszú szüneteket tartott, Bernie meg csak somolygott.
- Episzkopális. - Eszébe jutott a jelenet a Cőté Bas-
que-ban, és Ruth-nak is.
- Ajvé! -hangzott a szokásos sopánkodás, mely inkább
a tények rögzítése volt, semmint a fenyegető összeomlás.
- Szóval nem zsidó. És komoly az ügy?
Bernie túlságosan hirtelen rázta meg a fejét, amitől az
anyja gyanakodni kezdett. - Nem. Csak jó barátom.
- Ahhoz képest elég gyakran telefonál.
- Kettőn áll a vásár. - Ruth tudta, hogy a fia is felhívta
már a hölgyet, de erről nem szólt.
- És milyen? Szereti a gyerekeket? - Ezúttal meg-
duplázta a kérdést, Bernie pedig úgy döntött, felhoz va-
lamit Megan mentségére, hogy legalább tiszteletet éb-
resszen az anyjában iránta.
- Gyerekgyógyász, ha érdekel. - És Bernie pontosan
tudta, hogy az anyját nagyon is érdekli. Íme, Megan
Jones megütötte a főnyereményt. Somolyogva figyelte az
510
anyja arcát.
- Orvos? Hát persze... Jones doktor! És ezt miért csak
most mondod?
- Mert nem kérdezted. - Ugyanazok a lépések követ-
ték egymást a jól ismert játékban. Mintha évek óta éne-
kelnék egymásnak ugyanazt a dalt, amely mára altatóvá
szelídült.
- Mit mondtál, hogy is hívják? - Bernie ebből már
tudta, hogy az apja kénytelen lesz lenyomozni Megant.
- Megan Jones. Először a Harvardra járt, majd a
Stanford orvosi karára, és a Kaliforniai Egyetemen szer-
zett szakorvosi képesítést. Így apának nem kell olyan so-
kat nyomoznia. Mostanában amúgy sem túl jó a szeme.
- Ne pimaszkodj! - Ruth úgy tett, mint aki mérges,
valójában azonban meg volt elégedve. Jobban szerette
volna, ha a fia az orvos, a nő pedig a Wolff Áruház alkal-
mazottja, de az életben nem sikerülhet minden. Ezt már
valamennyien tudták. - És milyen?
- Bibircsókos és lófogú.
Erre Ruth elnevette magát. És csaknem negyven év
után a fia is vele nevetett.
- És valamikor bemutatsz majd ennek a bibircsókos és
kiálló fogú szépségnek, akinek ilyen komoly foglalkozása
van?
- Lehetséges, ha addig kitart.
- Komoly az ügy? - Összehúzott szemmel ismételte
511
meg a kérdést, Bernie azonban kitért előle. A játék az já-
ték, de nem akart komolyan beszélni erről az anyjával.
Pillanatnyilag csak jó barátok, függetlenül attól, hogy
milyen gyakran hívják fel egymást telefonon.
- Nem.
Ruth megtanult egyet s mást az évek folyamán. Tudta,
hogy amikor a fia arcán megjelenik egy bizonyos kifeje-
zés, jobb, ha visszavonul. És egyetlen szót sem szólt,
amikor aznap este Megan ismét telefonált, és megmond-
ta, hánykor lesz másnap a szállodában. Átjön New
Yorkba, és kettesben elmennek az esküvőre. Bernie már
haza is hozta a szmokingot, amely tökéletesen állt rajta.
Másnap este az anyja elképedve nézte, hogy elegánsan
felöltözve elindulni készül otthonról. És döbbenete nőt-
tön-nőtt, amikor meglátta, hogy a ház előtt egy hatalmas
fekete limuzin várja a fiát.
- Ez a doktornő autója? - A szeme elkerekedett a
meglepetéstől, és elfúló hangon tette fel a kérdést. Miféle
doktor lehet ez? Lou negyven éve folytat magánpraxist a
Park Avenue-n, mégsem engedhet meg magának egy li-
muzint. Nem mintha akarná, de mégis...
- Ugyan, Mama - felelte Bernie mosolyogva. - Ezt én
béreltem!
- Vagy úgy! - Ez kissé elkedvetlenítette, de nem iga-
zán. Büszke volt a fiára, és a függöny mögül nézte, hogy
beszáll az autóba, majd eltűnik a szeme elől. Sóhajtva lé-
512
pett vissza a nappali szobába, és észrevette, hogy a Dadus
figyeli. - Csak tudni akartam, hogy... minden rendben
van-e. Jeges a járda. - Mintha legalábbis magyarázattal
tartozott volna.
- Nagyon jó ember a fia, Mrs. Fine. - A Dadus olyan
hangon mondta, mint aki büszke rá, és Ruth ettől egé-
szen meghatódott.
Ruth Fine körülnézett, hogy nem hallgatózik-e senki,
majd óvatosan közelített Pip dadushoz. Az elmúlt év so-
rán nem alakult ki közöttük különösebb barátság, de
Ruth tisztelte, a Dadus pedig cserébe kedvelte őt. És
Ruth úgy okoskodott, hogy a Dadus mindent tud a fia
életéről. - Milyen az orvosnő? - Alig hallhatóan kérdez-
te, a Dadus erre elmosolyodott.
- Jó asszony. És nagyon okos.
- Szép?
- Jóképű. - Szép pár lenne belőlük, de a Dadus nem
akart hiú reményt ébreszteni Ruth szívében. Semmi oka
nem volt azt feltételezni, hogy kettőjük között bármiféle
komoly kapcsolat kialakul, bár ő maga is szívesen vette
volna. Megan ideális feleség lenne. - Nagyon kedves a
doktornő, Mrs. Fine. Talán lesz a dologból valami. - De
semmiféle ígéretet nem tett, Ruth pedig csak bólintott, és
egyetlen fiára gondolt, aki egy limuzinban New York felé
tart. Milyen jóképű férfi... milyen jó ember! A Dadusnak
igaza van. Elmázolt egy kósza könnycseppet, majd elol-
513
totta a lámpát a nappaliban, és elment lefeküdni, miköz-
ben minden szépet és jót kívánt a fiának.

Negyvenedik fejezet
A havazás miatt Bernie a szokásosnál lassabban jutott be
New Yorkba. A limuzin hátsó ülésén ült, és Megan járt a
fejében. Mintha ezer éve találkozott volna vele Napában.
És nagy izgalommal készült az újabb találkozásra, külö-
nösen ebben a teljesen eltérő közegben. Rokonszenves-
nek találta Megan csendes, egyszerű életmódját, szor-
galmát, foglalkozása iránti szeretetét és elkötelezettségét.
Azonban nem csupán ennyiből állt a kép; ott volt még a
családja Bostonban, a "flúgos" bátyja, kiről oly nagy
szeretettel beszélt, meg a gazdag rokonok, akiket nevetve
említett, mint például az unokatestvérét, aki most háza-
sodik. Aztán még számba vette a Megan iránti érzéseit: a
tiszteletet, a csodálatot és a növekvő vonzalmat. És még
ennél is többet. A fizikai vonzódást. Bernie ezt már alig
tudta leplezni, noha bűntudatot ébresztett benne. Nap-
ról napra erősödött benne. És akkor is az járt a fejében,
hogy milyen gyönyörű Megan, amikor a limuzin végig-
száguldott a sóval felszórt Madison sugárúton, majd a
Hetvenhatodik utcánál észak felé fordult.
Bernie besétált a szálloda elegáns halljába, és Megant
kereste. Az egyik igazgatóhelyettes, aki gomblyukában
fehér szegfűvel a recepciónál állt, megnézte a nyilván-
514
tartást, majd bólintott.
- Dr. Jones a négyszáztizenkettesben lakik.
Bernie beszállt a liftbe, felment a negyedik emeletre,
majd az utasításoknak megfelelően jobbra fordult. Lég-
szomj tört rá, amikor megnyomta a csengőt. Hirtelen
iszonyú türelmetlenséggel várta, hogy újra láthassa
Megant, és amikor ő nyitott ajtót sötétkék szatén estélyi
ruhában, csillogó fekete haja és ragyogó kék szeme, a za-
fír nyaklánc meg a hozzá illő fülbevaló szinte elnémította
Bernie-t. Az ékszerről utóbb kiderült, hogy a nagyma-
májáé volt, de nem ettől akadt el Bernie lélegzete: az ar-
cától és a szemétől. Magához ölelte Megant, olyan kö-
szöntés volt ez, mintha mindketten révbe értek volna.
Bár csak rövid idő telt el utolsó találkozásuk óta, rettene-
tesen hiányoztak egymásnak. Alig váltottak egy-két szót,
máris betoppant a szobába Megan bátyja, aki egy meg-
lehetősen trágár francia dalt énekelt, a külseje pedig tö-
kéletesen megfelelt Megan leírásának. Az édesanyjuk ele-
gáns, törékeny fizikumát örökölte, és minden kicsi volt
rajta, kivéve a száját, a hangját meg a humorérzékét, va-
lamint saját bevallása szerint a szexualitását. Megszo-
rongatta Bernie kezét, a lelkére kötötte, eszébe ne jusson
valaha is megkóstolni a húga főztjét, avagy táncolni vele,
majd töltött neki egy dupla whiskyt. Bernie megpróbált
néhány szót váltani Megannal, egy perc múlva azonban
beviharzott a sógornő. Hullámzott körülötte a zöld sza-
515
ténruhája, lobogott vörös haja, nevetgélt, franciául ka-
rattyolt, és rengeteg smaragd volt rajta. A házaspár körül
olyan volt a levegő, mint az állandósult forgószél, és
Bernie csak akkor jutott végre szóhoz, amikor a templom
felé menet kettesben ültek a limuzinban. Sam és a fele-
sége ugyanis külön autón ment.
- Megan, maga egyszerűen gyönyörű!
- Maga is. - A fekete nyakkendő remekül állt Ber-
nie-nek. Nagyon távolinak tűnt a farmernadrág és Me-
gan esőkabátja.
Bernie ekkor úgy döntött, nem titkolja tovább az ér-
zéseit. - Nagyon hiányzott nekem. Kifejezetten rossz
volt ide visszajönni. Napában szeretnék lenni, hogy ma-
gával beszélgethessek, hogy sétálni mehessünk valamer-
re... vagy hogy beülhessünk a rakparti büfébe egy ham-
burgerre.
- E helyett az elegancia helyett? - kérdezte ingerkedve
Megan, és az estélyi ruhákra meg az autóra mutatott.
- Rokonszenvesebb számomra az egyszerű élet Na-
pában. - Maga elé mosolygott, mert eszébe jutott ottani
életük. - Talán igaza volt, hogy eljött Bostonból. -Bernie
már szinte sajnálta, hogy visszakerült New Yorkba. Már
nem volt számára akkora vonzerő, mint hajdan. Szeretett
volna visszamenni Kaliforniába, ahol kellemesebb az
éghajlat, udvariasabbak az emberek, ahol biztosan útjába
akad a farmernadrágos Megan a frissen keményített fe-
516
hér orvosi köpenyében. Furcsa módon némi honvágyat
érzett.
- Én mindig így érzem magam itt, keleten. - Megan
megértette a helyzetet. Már alig várta, hogy négy nap
múlva visszautazhasson. Szilveszter napját a napai
völgyben akarta tölteni. Patricket fogja helyettesíteni az
ügyeletben, aki a karácsonyt átvállalta tőle. Sokszor be-
széltek róla, hogy szükség lenne egy harmadik orvosra.
Ezen az estén azonban távolinak tűntek ezek a gondok,
miközben a Madison sugárút, valamint a Hetvenegyedik
utca sarkán álló Szent Patrick-templom előtt kéz a kéz-
ben kiszálltak a limuzinból. Megan még életében nem
volt ilyen csinos, és Bernie roppant büszke volt, hogy
vele lehet. Volt benne valami különleges: szolid elegancia
és erő. Olyan ember volt, akihez bizalommal lehet for-
dulni, és Bernie a szertartás alatt végig büszkeségtől eltelt
szívvel állt mellette. A ceremónia után találkozott az
unokatestvéreivel, beszélgetett a bátyjával meg a sógor-
nőjével, és meglepve tapasztalta, hogy nagyon rokon-
szenvesek. Többször megfordult a fejében, mennyire
más Megan, mint Liz volt. Szoros családi kötelékei van-
nak, nagyon szereti a rokonait, míg szegény Liz olyan
magányos volt a világban, és Bernie-n kívül csak Jane és
Alexander tartozott hozzá.
Bernie megtáncoltatta Megan sógornőjét, de ami ennél
fontosabb, Megant is. Hajnali kettőig táncoltak, majd
517
utána fél ötig ücsörögtek a Carlyle Szálloda Bemelmans
nevű bárjában, ahol történeteket meséltek egymásnak,
titkokat osztottak meg, és új dolgokat fedeztek fel egy-
másról. Bernie reggel hat körül ért vissza a limuzinnal
Scarsdale-be. És másnap együtt ebédeltek. Reggel ki-
lenckor egy sor tárgyaláson kellett részt vennie az áru-
házban, és az elmúlt éjszaka bizony alig aludt. Ugyanak-
kor azonban jókedvű és boldog volt, Megan pedig na-
gyon jól mutatott az élénkpiros gyapjúkabátban, amikor
érte ment és elvitte a Huszonegyesbe ebédelni. Ott ösz-
szetalálkoztak Megan bátyjával, aki úgy tett, mintha a
feleségét csípte volna fel a bárban, és azt állította, hogy
iszonyatosan másnapos. Ebédrendelés közben is a fele-
sége hátsóján tartotta a kezét, és Bernie nem állhatta meg
nevetés nélkül. Sam kamaszfiús volt, őrjítő és botrányos,
egy negyvenegy éves, aki kilencéves maradt, mondta
Megan, de ugyanakkor nagyon jóképű. Végül Sam és a
felesége, Marie-Ange elmentek a szállodájukba, és ma-
gukra hagyták Bernie-t és Megant. Aznap reggel néhány
Bloody Mary koktél és tatárbifsztek felett Sam azt
mondta a húgának, reméli, van annyi esze, hogy meg-
fogja magának Bernie-t. Ez a fickó remek, és éppen
ilyenre van szüksége, mondta Megannak: elegáns, okos,
férfias, a legfontosabbat azonban kifelejtette a jellem-
zésből. Azt, hogy Bernie-nek rendkívül jó szíve van. És
Megan ezt szerette benne a legjobban. A Huszonegyes-
518
ben elköltött ebéd alatt Napáról beszélgettek. Mindket-
ten nagyon vágytak már vissza.
- És miért nem nyit ott egy saját áruházat, Bernie? -
Megan még mindig nagyszerűnek találta az ötletet, meg a
csillogást Bernie szemében, valahányszor a téma szóba
került.
- Hogyan tehetném? Az teljes embert kíván.
- Csak meg kell találni a megfelelő alkalmazottakat.
Ha egyszer beindul, akár San Franciscóból, akár New
Yorkból irányítható.
Ekkora naivitás hallatán Bernie csak mosolygott.
Iszonyú mennyiségű munkát kell ilyen vállalkozásba
fektetni, de ezt Megan nem értheti. - Így nem megy.
- De miért nem próbálja meg legalább? - Megan
mindig biztatta, és ezúttal megint felébredt benne az ér-
deklődés.
- Majd gondolkodom rajta. - Sokkal jobban érdekelte
Bernie-t az új szilveszteri program. Úgy döntöttek,
együtt töltik, még akkor is, ha Megan ügyeletes. Ber-
nie-nek ez nem volt ellenére, és megígérte, hogy har-
mincadikán, a délelőtti üzleti tárgyalások után kiautózik
Oakville-be. Ennek tudatában már nem fájt annyira,
hogy ebéd után el kellett búcsúznia Megantól. Az orvos-
nő összecsomagolt a szállodában, majd visszarepült
Bostonba. Bernie-nek pedig Paul Bermannal kellett tár-
gyalnia. További két napot töltött a szüleivel és a gyere-
519
kekkel, az idő meg szinte repült. Két nap múlva a repü-
lőgépen ült, útban San Francisco felé, és nagyon várta,
hogy láthassa Megant. Úgy érezte, ki sem bírja másnap
estig, amikor végre elindulhat Oakville-be. Megan egy
nappal korábban érkezett vissza Bostonból, ám amikor
Bernie telefonon kereste, azt mondták, az ügyeleti szo-
bában van egy vakbélgyulladásos gyerekkel. És amikor
egyedül találta magát a házban, Bernie csak akkor döb-
bent rá, milyen üres a ház, az élet és a szíve Megan nél-
kül. Azt nem tudta biztosan, vajon Megan hiányzik neki
vagy Liz, és a zavartsága bűntudatot ébresztett benne.
Nagy megkönnyebbülés volt, amikor este tizenegykor
megcsörrent a telefon. A hálószobában volt, és a napai
utazáshoz csomagolt. Megan hívta, és ennek annyira
megörült, hogy legszívesebben sírva fakadt volna, de
persze nem tette.
- Jól van, Bernie? - Ezt gyakran kérdezte tőle, és
mélységesen meghatotta az együttérzés.
- Most már igen - válaszolt kertelés nélkül. - Olyan
üres a ház Jane és Alexander nélkül. - És Liz nélkül, meg
nélküled... erőszakkal kényszerítette magát- arra, hogy
minden bűntudata ellenére csak Meganra gondoljon.
Megan elmondta, hogy az ő asztalán egy halom orvosi
folyóirat áll, mire Bernie elmosolyodott, mert ez a mon-
dat az apjára emlékeztette. Beszámolt róla, hogy milyen
tárgyalásokon kell másnap részt vennie, Megan pedig
520
ismét szóba hozta a napai áruházat. Azt mondta, van egy
barátnője, aki biztosan zseniális igazgató lenne.
- Philippa Winterturnnek hívják. És biztosan meg-
kedveli. - Megan izgatott hangjától Bernie elmosolyo-
dott. Tetszett neki ez a lelkesedés. Megan pedig tele volt
ötletekkel.
- Te jó ég, Meg, micsoda név!
- Furcsa, az már igaz - nevetett Megan - de tökélete-
sen illik hozzá. A korát meghazudtolóan őszül, a szeme
szürke, a legelegánsabb lény, aki a környezetemben él, és
ma összefutottam vele Yountville-ben. Higgye el, Ber-
nie, ideális lenne! Valamikor a Női divat-nak dolgozott,
meg a Bendel cégnek New Yorkban. Nagyszerű szak-
ember, és most épp nincs állása. Ha akarja, bemutatom
magukat egymásnak. - Megan dédelgette magában az
áruház ötletét. Megérezte, mennyi örömet szerezne
Bernie-nek.
- Rendben van. Majd gondolkodom rajta. - Más járt
azonban a fejében. Egyebek között a szilveszter.
Úgy határoztak, másnap este Bernie házában vacso-
ráznak. Megan majd bevásárol, együtt főzik meg a va-
csorát, és ha kis szerencséjük van, éjfél előtt nem hívják
beteghez. Bernie már alig várta, hogy láthassa. És amikor
letette a telefonkagylót, Liz hajdani szekrényére nézett,
de ezúttal nem nyitotta ki. Nem akart a közelébe menni.
Araszonként távolodott Liztől. Tudta, hogy így kell
521
lennie. Még akkor is, ha nagyon fáj.

Negyvenegyedik fejezet
Másnap délután hatra ért ki Napába, és nyomban átöl-
tözött. Le akarta tenni a városi ruháját, kényelmes fla-
nelnadrágot húzott és vastag pulóvert. Utána elment
Meganért, és amikor a rendelőhöz ért, az izgalomtól he-
vesen vert a szíve. Megan nyitott ajtót, Bernie pedig ma-
gához húzta, majd megforgatta.
- Némi józanságot, ha lehet, Jones doktornő! - tréfál-
kozott Megan kollégája, aki végignézte a jelenetet. Látta,
hogy Megan újabban nagyon boldog, most legalább
megtudta, miért. Bár Megan nem említette, gyanította,
hogy ezek ketten New Yorkban is találkoztak.
Hármasban indultak el, Bernie a bevásárlószatyrokat
az autóhoz vitte, közben Megan beszámolt neki a nap
eseményeiről, Bernie pedig azzal ugratta, hogy nem dol-
gozik eleget. Negyvenegy beteg kereste fel aznap.
Bernie házában marhasültet készítettek, salátát, és
mihelyt megették, nyomban megszólalt a csipogó. Me-
gan bocsánatkérően pillantott Bernie-re.
- Sajnálom. Tudtam, hogy így lesz.
- Én is. A barátja vagyok, úgyhogy nyugi. - Bernie
feltette a kávét, Megan pedig elment telefonálni, és egy
perc múlva összeráncolt homlokkal tért vissza.
- Egy kamasz felöntött a garatra, és bezárkózott a für-
522
dőszobába. - Sóhajtva leült, és hálásan fogadta a csésze
kávét, amelyet Bernie mosolyogva nyújtott oda neki.
- Nem a tűzoltókat kellene kihívni?
- Már megtörtént. A srác elájult, beverte a fejét, és
azért kellek én, hogy megállapítsam, nincs-e agyrázkó-
dása. Alighanem az orrát is eltörte.
- Egek ura! - Szörnyülködött Bernie. - Mi lenne, ha
ma este én látnám el a sofőri teendőket? - Nem akarta,
hogy Megan szilveszter éjszakáján autót vezessen, Me-
gan pedig meghatódott az ajánlattól.
- Nagyszerű ötlet!
- Csak igya meg a kávéját, addig én berakom a moso-
gatóba a piszkos edényt.
Így is lett, és néhány perc múlva már robogtak is Napa
felé Bernie BMW-jében. -Kellemes és meleg ez az autó-
dünnyögte vidáman Megan. Útközben zenét hallgattak.
Az este ünnepi jellegéből még az sem vont le, hogy
Megan ügyeletben volt. - Nagy szerencse, hogy az Aus-
tin teteje beázik. Olyan hideg és huzatos, hogy még ha
éjszaka megyek is a kórházba, ébren tart, különben már
néhányszor biztosan nekimentem volna egy fának. De
miután a fenekem majd befagy, erre, szerencsére, még
nem került sor. - Bernie-nek nem volt ínyére a gondolat,
hogy Megan veszélyben lehet, netán kényelmetlen kö-
rülmények között vezet, és nagyon örült, hogy ezen az
éjszakán, amikor az országút tele van részegekkel, ő szál-
523
líthatja. Miután ellátta a beteget, úgy határoztak, vissza-
mennek Bernie házába, megeszik a desszertet, és újabb
kávét főznek. Megan nem akart pezsgőzni, amíg az
ügyelet tart.
- Dr. Jones... dr. Jonest kérjük az ügyeleti szobába! -
A kórházban már a hangosbemondó szólította, amikor
odaértek. Bernie pedig egy halom újsággal letelepedett az
orvosi szobában. Megan azt ígérte, a lehető leggyorsab-
ban végez, és egy fél óra múlva már vissza is jött.
- Minden rendben? - Roppant hivatalosan festett a
fehér köpenyben, bólintott, levette a köpenyt, a karjára
dobta, majd kiléptek a kórházból.
- Könnyű dolgom volt. Szegény kölyök nagyon be-
rúgott, de se az orrát nem törte el, se agyrázkódása nincs.
Hatalmas dudor lett a fején, és holnap nem lesz valami
fényesen. Megivott egy fél liter rumot, mielőtt a szülei
észrevették.
- Hűha! Egyetemista koromban egyszer én is csinál-
tam ilyet, a rumot meg tequilával kevertem! Amikor
felébredtem, azt hittem, agydaganatom van.
Megan nevetett. - Én marguerita koktéllal ütöttem ki
magam a harvardi évek alatt. Valaki egy mexikói vacso-
raestet rendezett, és arra lettem figyelmes, hogy nem tu-
dok talpra állni. Másodévben történt, de soha nem fogom
elfelejteni. Mint utóbb kiderült, elég különös dolgokat
műveltem, szerencsére nem rohangásztam pucéron az
524
utcán, és nem is ugattam. - Nevetve idézte az emléket,
csakúgy, mint Bernie. - Amikor ilyen régi históriák jut-
nak az eszembe, úgy érzem, mintha százéves lennék. -
Összenéztek, Bernie tekintete egészen ellágyult.
- Még szerencse, hogy nem néz ki annyinak. - Har-
mincnak sem gondolta volna az ember, nemhogy har-
minchatnak. Bernie-nek még azt is nehezen akaródzott
elhinnie, hogy a következő születésnapja a negyvenedik
lesz. Néha azon morfondírozott, hova repült az idő?
Másfél óra múlva értek vissza Bernie házához. Bernie
tüzet gyújtott a nappali szoba kandallójában, Megan pe-
dig feltette a vizet a kávéhoz. Néhány perc múlva Bernie
a konyhában talált rá, és rámosolygott. Furcsa körülmé-
nyek között töltik a szilvesztert, de mind a ketten örültek
neki. Bernie bevitt neki egy csésze gőzölgő kávét, mi-
közben Megan keresztbe tett lábbal, nyugodt, békés
arccal ült a kandalló előtt. - Nagyon örülök, hogy feljött
erre a hétvégére, Bernie - mondta mosolyogva. - Feltét-
lenül találkozni akartam magával.
Kedves volt, hogy kimondta, és Bernie is hasonlókép-
pen érzett. - Én is örülök. Olyan magányos voltam a San
Franciscó-i házban, így viszont nagyon kellemes a szil-
veszter, mert olyasvalakivel töltheti az ember, aki számít.
- Óvatosan fogalmazott, de Megan ebből is értett.
- Úgy gondolom, itt maradok ezen a héten, amíg a
gyerekek a szüleimnél vannak. Majd innen járok be
525
mindennap dolgozni. - Megan arca felderült.
- Nagyszerű! - Ekkor ismét megszólalt a csipogó, de
csak egy hőemelkedéses ötéves gyerekről volt szó, vagyis
Megannak nem kellett kimennie. Elmondta a szükséges
utasításokat, és közölte, hogy reggel látni akarja a gyere-
ket, illetve hívják újra, ha a kislány láza harminckilenc
fölé emelkedik.
- Hogy képes erre nap mint nap? Iszonyúan fárasztó
lehet. - De Bernie tudta, hogy Megan imádja a foglalko-
zását. - Olyan sokat ad a betegeinek, Meg. - Ez mindig
kivívta Bernie csodálatát.
- Csak nekik van rám szükségük, akkor meg miért is
ne? - Nem volt benne semmi szomorúság, amikor ki-
mondta. Már korábban is beszéltek erről. Bizonyos
szempontból a betegeihez ment feleségül. De amint
Bernie-re pillantott, valami furcsa történt. Bernie egy-
szer csak nem tudta többé tartani az önmaga által emelt
határokat. Azzal, hogy megölelte, már nem tudta magába
fojtani a vágyakozást. És a világ legtermészetesebb
módján magához húzta és megcsókolta. Hosszan csókol-
ta, mint aki menet közben tanulja, hogyan is kell, egyre
jobban belejött, és egyre jobban esett. Mindketten ki-
fulladtak. - Bernie? ... - Megan nem tudta pontosan, mit
is tesznek és miért. Egyvalamit azonban tudott. Hogy
szereti Bernie-t.
- Most mondjam, hogy bocsánat? - Bernie fürkészően
526
pillantott Meganra, a szemében azonban csak a gyen-
gédséget látta, és választ sem várva újra megcsókolta.
- Miért mondaná? - Megan már szédült, Bernie pedig
csókolta, majd erősen magához szorította. Nem tudott
megálljt parancsolni magának. Túlságosan régen vágyott
rá, anélkül, hogy ezzel tisztában lett volna, és most már
annyira kívánta Megant, hogy nem bírt magával. Hirte-
len elhúzódott az asszonytól, felállt, mérhetetlenül za-
varba jött attól, hogy a nadrágján látszik az az óriási du-
dor. Hatalmas erekciója támadt.
- Elnézést, Meg. - Mélyet lélegzett, az ablakhoz lé-
pett, megpróbált Lizre gondolni, de képtelen volt, és et-
től elöntötte a rémület. Segélykérő tekintettel fordult
Meghez, aki megállt a háta mögött.
- Semmi baj, Bernie... senki sem bánt... - Mire Ber-
nie a karjába zárta, és sírni kezdett. Magához szorította az
asszonyt, mert érezni akarta a melegét, majd a szemébe
nézett, nedves volt a szempillája, az arca pedig komoly és
eltökélt.
- Nem tudom, mit érzek, de az biztos, hogy szeretlek,
Meg!
- Én is szeretlek... és a barátod vagyok... - Bernie
tudta, hogy ez igaz, a tenyerébe fogta az asszony mellét, a
lapos hasára csúsztatta a kezét, majd egészen bele az asz-
szony nadrágjába, és a vágytól szinte elfulladt. Lehúzta
Meg nadrágjának a cipzárját, gyengéden megérintette az
527
asszony ölét, Meg pedig halkan felnyögött. És az asszony
nem tiltakozott, amikor Bernie a kanapéra vitte, és ott
feküdtek a kandalló előtt, és lassan felfedezték egymás
testét. Meg teste világított, finom bőrének színe a hold
fényére emlékeztetett, a melle apró volt és feszes, majd a
férfi érintésétől megkeményedtek a bimbók. Megan
gyengéden kigombolta Bernie nadrágját, és belenyúlt.
A merev nemiszerv készséggel simult az asszony tenye-
rébe. Bernie lehámozta maradék ruhaneműjüket, Me-
ganhoz tapadt, majd beléhatolt. Megan élesen felkiáltott,
s nem sokkal később mindkettejükből kitörtek a vágy és
az öröm hangjai. Az asszony Bernie-be kapaszkodott,
amikor elélvezett, a férfi meg úgy érezte, hogy vége az
életének, amint a gyönyörök csúcsára értek, majd együtt
tértek vissza a földre.
Hosszú ideig feküdtek szótlanul, Bernie lehunyt
szemmel, gyengéden simogatta Megant, akit a tűzbe bá-
mult, és arra gondolt, mennyire szereti ezt a férfit.
- Köszönöm - suttogta Bernie. Nagyon sokat kapott
ettől az asszonytól, és iszonyúan nagy szüksége volt rá.
Jobban kellett neki, mint azt valaha is képzelte. A szerel-
me, a melegsége és a segítsége. Elrugaszkodott Liztől, és
ez talán még a halálánál is fájdalmasabb volt, mivel
mindörökre szólt.
- Ne mondj ilyet... szeretlek!
Bernie kinyitotta a szemét, és Megan arcának láttán el
528
is hitte. -Nem hittem, hogy valaha még egyszer ki tudom
mondani. - Bernie olyan megkönnyebbülést érzett, mint
még soha. Emellett még nyugalmat és biztonságot is,
hogy Megan mellett lehet. - Szeretlek! - suttogta ismét.
Megan mosolygott, magához szorította, akár egy el-
veszett gyermeket, és Bernie az ölelésében aludt el.

Negyvenkettedik fejezet
Másnap reggel mind a ketten törődötten ébredtek,
Megan még fázott is. Aggódva pillantottak egymásra, de
megenyhültek a vonásaik, mihelyt rájöttek, hogy nincs
miért aggódni, hiszen boldogok. Újév napja volt. Bernie
tréfásan felemlegette, hogyan töltötték az óév utolsó es-
téjét, Megan pedig nevetett.
Bernie feltette a kávét, Megan pedig megtalálta a férfi
egyik régi köntösét, felvette, majd utánament a konyhá-
ba. Nagyon szép volt hosszú, sűrű, fekete, kócos hajá-
val. Leült a tálalópulthoz, állát a tenyerébe, a könyökét
pedig a pultra támasztotta. - Tudod, hogy nagyon szép
férfi vagy? - Még soha nem feküdt le olyan szexi férfival,
mint Bernie, és senkihez sem vonzódott még úgy, mint
hozzá. De tisztában volt ennek a veszélyeivel is. Végtére
is Bernie egy szomorú ember. Még nem jutott túl a fele-
sége halálán, és néhány hónap múlva visszaköltözik New
Yorkba. Ezt nem is titkolja. Megan pedig elég idős volt
ahhoz, hogy tudja: olykor az őszinteség a legfájóbb.
529
- Min gondolkodol? Mitől vagy ilyen komoly, szép-
séges hölgy?
- Az jutott eszembe, milyen szomorú leszek, ha visz-
szamész New Yorkba. - Értelmetlen lett volna a kertelés.
Kötelező volt az őszinteség. Megan átélt már néhány
tragédiát az életben, és a sebhelyek nem tűnnek el
nyomtalanul.
- Furcsa, de már nem is lelkesít annyira, hogy vissza-
megyek. Az első néhány itt töltött évben csak ekörül fo-
rogtak a gondolataim. - Vállat vont, majd odanyújtott
Megannak egy csésze gőzölgő feketekávét, az asszony
úgy itta, minden nélkül. - Most meg azt kívánom, bár-
csak maradhatnék. Mi lenne, ha egy ideig nem beszél-
nénk róla?
- Akkor is fájni fog - felelte Megan filozofikus mo-
sollyal. - De a te szempontodból alighanem megéri.
- Kedves, hogy ezt mondod. - Bernie bármire hajlan-
dó lett volna érte. Maga is meglepődött, mennyire sze-
reti.
- Amikor először jártál Alexszel a kórházban, nyom-
ban azt gondoltam, fantasztikus vagy. Mondtam is az
ápolónőnek... azt hittem, nős vagy. Hazaúton pedig kis-
előadást tartottam magamnak arról, miért nem vonzód-
hatok a betegem apjához. - Bernie felnevetett. Megan
elmosolyodott. - Így volt. Komolyan!
- Szép kis beszéd! Az éjszaka nem voltál éppenséggel
530
hűvösen tartózkodó! - Megan elpirult, mire Bernie oda-
ült mellé. Újra megkívánta, többre vágyott a megkapha-
tónál. Örökre a magáénak akarta tudni. Pillanatnyilag a
szerelem tündérországában éltek. Ahogy azonban Me-
gant nézte, többet akart, majd gyengéden megoldotta a
köntös övét, amit az asszony percekkel azelőtt oly gon-
dosan maga köré tekert. A ruhadarab a földre hullott,
Bernie pedig bevezette Megant a hálószobájába, és ezút-
tal az ő ágyán szeretkeztek, majd még egyszer, végül
Megan lezuhanyozott, felöltözött, és közölte, be kell
mennie a kórházba, hogy Patrickkal ellássák a betegeket.
- Veled megyek. - Bernie szeme boldogabban ragyo-
gott, mint az elmúlt két évben bármikor, Megané pedig
barátságos volt, ahogy a víztől csöpögve a férfi felé for-
dult.
- Biztosan velem akarsz jönni? - Megan nagyon örült,
hogy mellette van, és hogy megoszthatja vele az életét.
De tudta, hogy ez egyúttal veszélyes is. Előbb vagy
utóbb, a férfinak el kell őt hagynia.
- Nem bírom nélküled, Meg. - Bernie hangja őszintén
csengett. Mintha az első szeretett asszony elvesztése után
nem akarta volna elengedni a másikat, még ha egyetlen
távol töltött óráról volt is szó csupán.
- Rendben.
A hét végén egy lépést sem tettek egymás nélkül;
együtt ettek, aludtak, sétáltak, futottak és nevettek, mi-
531
közben napjában háromszor-négyszer is szeretkeztek.
Bernie teljesen ki volt éhezve a szerelemre és a szexre,
meg a szeretetre, és úgy érezte, van mit pótolnia. Egész
héten korán ért haza a munkából, egyenesen Megan
rendelőjéhez hajtott, apró ajándékokat vitt neki, meg
ennivalót. Olyan volt ez az időszak, mint Lizzel a megis-
merkedésük után, és mégis más. Ezúttal mindketten
tudták, hogy nem tart örökké. Egy nap vissza kell mennie
New Yorkba, és akkor vége. Csakhogy most oly távolinak
tűnt, amíg Paul Berman meg nem találja az utódját.
A gyerekek hazaérkezése előtti utolsó estén Bernie
pezsgőt bontott, megitták, és Megan vacsorát főzött.
Aznap éjszaka Patrick volt az ügyeletes, és zavartalan, ám
szenvedélyes éjszakát töltöttek egymás karjában.
Másnap Bernie szabadnapot vett ki, hogy Megannal
lehessen, de a család hatkor érkezett, így négy órakor el
kellett indulnia San Franciscóba.
- Nem akarlak itthagyni. - Tíz napja egyetlen lépést
sem tettek egymás nélkül, és Bernie-t roppant lehangol-
ta, hogy el kell mennie. A gyerekek hazatérte után semmi
sem lesz a régi. Jane elég nagy és értelmes ahhoz, hogy ne
lehessen ostoba hazugságokkal megtéveszteni, vagyis
Megan és ő nem alhatnak együtt nyíltan anélkül, hogy a
kislányt fel ne kavarnák, és az illendőség mindkettejük
számára fontos határait át ne hágnák. Ha le akarnak fe-
küdni egymással, el kell utazniuk valahova, vagy Bernie a
532
nyaralóban éjszakázhat, és reggel hatkor kell visszain-
dulnia, hogy észrevétlenül hazaérjen. - Annyira fogsz
hiányozni, Meg! - Hajszál híján sírva fakadt, Meg pedig
csókkal jutalmazta ezt a mondatot.
- Nem megyek sehova. Itt leszek, és várlak téged. -
Megható volt, ahogy ezt mondta. Bernie betöltötte a szí-
vében azt a helyet, amely oly sokáig állt üresen. Megan
tudta, hogy mélységesen szereti, talán jobban, mint
ahogy bevallhatja, és azt is tudta, hogy el kell engednie,
ha muszáj. Nincs joga, hogy belékapaszkodjon, és egyéb-
ként is, ezt megígérte magának. - A hétvégén találko-
zunk, szerelmem. - De az már nem lesz ugyanaz. Ezt
mind a ketten tudták, Bernie pedig megígérte, hogy mi-
után a gyerekek lefeküdtek, felhívja. Ám amikor a repü-
lőtéren várta őket, úgy érezte, valami nagyon fontosat
elveszített, és legszívesebben visszafutott volna, hogy
saját szemével lássa, szerelme tárgya még mindig ott
van-e. Teljes erővel azonban csak akkor hatalmasodott el
rajta ez az érzés, amikor Pip dadussal és a gyerekekkel
hazaért.
Ezúttal tényleg keresett valamit. Jane megesküdött,
hogy van valahol egy doboz, a Nagyi meg a Nagypapa
régi fényképeivel. Fényképalbumot akart készíteni nekik
ajándékba, és amikor Bernie kinyitotta Liz szekrényét,
olyan érzése támadt, mintha az asszony ott állna, és
szemrehányást tenne neki azért, ami Megan és közte
533
történt. Úgy érezte, mintha elárulta volna Lizt. Becsapta
a szekrényajtót, és a fényképek nélkül ment ki a szobából.
Nem bírta Liz szekrényének a látványát.
- Nem találom a fényképeket. - A szakáll mögött
iszonyúan sápadt volt az arca. Mit csinált? Mit tett Liz-
zel? Talán elfelejtette? Erről van szó? Bűnt követett el!
Hatalmas bűnt! És biztosra vette, hogy Isten megbünteti
érte. Elárulta a feleségét.
- De igenis ott vannak azok a fényképek - erősködött
Jane. - A Nagyi mondta.
- Nincsenek itt! - ordította Bernie, majd idegesen ki-
ment a konyhába. - Nem tudja, mit beszél.
- Mi a baj? - Jane kicsit zavarba jött, de jól ismerte
Bernie-t.
- Semmi.
- De igen. Rosszul érzed magad, Apu? - Bernie oda-
fordult a gyerekhez, aki látta, hogy az apja szeme könny-
be lábadt, erre rémülten odarohant hozzá és átölelte.
- Sajnálom, drágám. Annyira hiányoztatok, hogy azt
hiszem, egy kicsit meggárgyultam. - Bernie maga sem
tudta, vajon a gyerektől vagy Liztől kér bocsánatot, ám
amikor a gyerekek már ágyban voltak, felhívta Megant,
és olyan ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mielőbb a
közelébe akart kerülni. Úgy érezte, megbolondul nél-
küle.
- Jól vagy, drágám? - Megan hallotta, hogy furcsa a
534
hangja, és úgy vélte, tudja az okát. Bernie visszament a
házba, amelyben Lizzel élt, és ez fájdalmas emlékeket
ébresztett. Különösen most. Különösen ebben az álla-
potában. Megan tudta, hogy a férfit a bűntudat gyötri.
- Igen. - A hangja nem volt túl meggyőző.
- Az sem baj, ha nem. - Megan már kiismerte Ber-
nie-t, aki felsóhajtott. A kérdésektől ugyan megköny-
nyebbült, de bizonyos fokig ideges is lett. Saját tisztá-
zatlan gondolatai zavarták, no meg a bűntudat is, az
utóbbi azonban valós volt és leküzdhetetlen.
- Mintha az anyámat hallanám.
- Jaj-jaj! - Megan elmosolyodott, Bernie pedig felne-
vetett. Megan azonban nem kérdezősködött tovább.
- Hát jó. - Bernie úgy döntött, nem hallgat el semmit,
hiszen az őszinteség közelebb hozhatja őket egymáshoz.
- Gyötör a bűntudat. Kinyitottam a szekrényt, és olyan
volt, mintha még élne... - Csak így tudta megfogalmaz-
ni, Megan azonban ebből is értett.
- Még mindig ott vannak a ruhái?
Bizonyos mértékig ez is zavaró volt. - Igen... azt hi-
szem...
- Nem, Bernie, ne mentegetőzz! Az életeddel azt csi-
nálsz, amit akarsz. - Megan volt az első, aki ezt mondta,
és Bernie ezért csak még jobban szerette.
- Szeretlek. Hosszú ideje ez a legjobb, ami velem tör-
tént, és szívből remélem, nem kergetlek az őrületbe.
535
- Dehogynem. Csak nem úgy, ahogy gondolod. - Ki-
csit elpirult. - Hanem máshogy, kellemesebben.
Bernie elmosolyodott. Újra azt érezte, a kezére játszik
a szerencse, melyben oly hosszú ideje nem volt része. -
Mikor találkozunk a hétvégén?
Megbeszélték, hogyan töltheti vele Bernie a péntek
éjszakát, és hogyan érhet haza másnap hajnalban. És si-
került. Vasárnap is. És a rákövetkező hét szerdáján is,
amikor azt mondta Jane-nek, hogy üzleti ügyben Los
Angelesbe kell utaznia.
Attól kezdve minden héten ezt mondta otthon, egy al-
kalommal pedig egy héten két éjszakát is távol töltött.
Csak Pip dadus tudta az igazságot. Bernie azt akarta, a
Dadus tudja hol találja meg, ha netán valami történik a
gyerekekkel. Azt nem árulta el neki, ki az illető hölgy. De
meghagyta a telefonszámot, és azt mondta, ott hívja, ha
baj van. Kissé zavarta a helyzet, de a Dadus soha nem tett
megjegyzést. Nem tartotta megbotránkoztatónak, sőt
mintha természetesnek vette volna. Bernie gyanította, azt
is tudja, ki a másik fél. A Dadus mindig halvány kis mo-
sollyal kívánt jó utat, és a vállát is megveregette.
Hétvégeken Napába mentek, és Megan meglátogatta
őket. Jane-t megtanította, hogyan csináljon fészket egy
kismadárnak, amelyik véletlenül leesett egy fáról a ház
közelében, és helyre is rakta a madár kificamodott lábát.
Bevásárló körútjaira olykor magával vitte Alexet, aki lel-
536
kesen visongott, valahányszor meglátta. Jane pedig las-
san beadta a derekát.
- Miért szereted annyira, Apu? - kérdezte egy napon,
amikor épp a piszkos edényt tették a mosogatóba, hogy
segítsenek a Dadusnak.
- Mert nagyon kedves. Értelmes, kedves és melegszí-
vű. Ritka az olyan ember, akiben mindez megvan. -
Ő már két ilyet is talált. Szerencsés fickó. A szerencséje
addig tart, ameddig Kaliforniából vissza nem költözik
New Yorkba. Az utóbbi időben azonban megkérdője-
lezte ezt a döntést is.
- Szerelmes vagy bele?
Bernie-nek torkán akadt a szó, és nem tudta, mit vála-
szoljon. Hazudni nem akart, de egyúttal elsietni sem
akart semmit. - Talán. - Jane elképedt.
- Tényleg? Annyira, mint az Anyuba? - Megbotrán-
kozott, és mérges arcot vágott.
- Nem, annyira még nem. Nem ismerem olyan régóta.
- Jane bólintott. Szóval komoly az ügy. De bármennyire
akarta is, nem tudta utálni Megant. Ahhoz túlságosan is
szeretetre méltó volt, és túlságosan is kedves a gyerekek-
hez, és amikor áprilisban Bernie-nek Európába kellett
utaznia, Jane megkérdezte, nem tölthetik-e Megannal a
hétvégeket. Ez döntő áttörést jelentett, és Bernie a meg-
könnyebbüléstől és a hálától csaknem elsírta magát.
- Komolyan szeretnéd? - Megígérte Jane-nek, hogy
537
legalább megkérdezi Megantól. - Velük küldhetem a
Dadust.
- Nagyszerű lenne! - Megan háza ugyan kicsi volt, de
ha a nappali szoba kanapéján alszik, márpedig így dön-
tött, akkor átengedheti a szobáját a Dadusnak, a gyere-
keknek pedig a dolgozószobáját. És remekül töltötték
együtt az időt. Pénteken, a tanítás után, nyomban Me-
ganhoz mentek. Bernie időben érkezett vissza Alexander
harmadik születésnapjára. Együtt ünnepelték, utána
Bernie hosszú sétára indult Megannal.
- Történt valami New Yorkban? - kérdezte aggódva
az asszony. - Olyan hallgatag vagy.
- Berman úgy gondolja, hamarosan meglesz az utó-
dom. Egy nő az illető, akit egy másik áruházból akar át-
csábítani. Pillanatnyilag a pénzen huzakodnak. Paul
azonban rendszerint győztesen kerül ki az ilyen csaták-
ból. Mit csináljak, Meg? - A szeméből sugárzó aggoda-
lom nagyon meghatotta az asszonyt. - Nem akarlak el-
hagyni. - Iszonyúan hiányzott neki Európában is, job-
ban, mint valaha is feltételezte.
- Majd találunk valami megoldást, ha eljön az ideje. -
És aznap éjjel olyan hévvel szeretkeztek, mintha a világ
vége volna másnap. Két héttel később Bernie személye-
sen jött el, hogy megmondja, Berman elveszítette a
játszmát: a kiszemelt utód kétszer annyiért újabb szer-
ződést írt alá régi munkaadójával. Bármekkora volt is a
538
megkönnyebbülés, Bernie tudta, hogy ez csak haladék.
- Halleluja! - Bernie pezsgőt hozott, és aznap este az
Auberge du Soleilbe mentek vacsorázni, hogy megün-
nepeljék a jó hírt, és remekül szórakoztak. Bernie másnap
reggel nyolckor készült visszamenni a városba, Megan
azonban ragaszkodott hozzá, hogy indulás előtt meg-
mutasson neki valamit. Ő ment előre a saját autóján. Egy
gyönyörűséges kis Viktória korabeli házat mutatott, a
szőlőskertek között, az országút közelében.
- Csoda szép! Kié? - Bernie úgy nézte meg, mintha a
más felesége lenne: elismeréssel, de birtokvágy nélkül,
Megan ellenben úgy mosolygott rá, mint akinek van még
valami a tarsolyában.
- Ez a ház egy hagyaték. Hajdanán Mrs. Mosesé volt,
aki szegény meghalt, mialatt te Európában jártál. Ki-
lencvenegy éves volt, a ház pedig tökéletes állapotban
van.
- Meg akarod venni? - Bernie kíváncsiskodni kezdett,
Megan pedig sok mindent tudott az épületről.
- Nem. Jobb ötletem van.
- Micsoda? - Bernie az órájára pillantott. Nem késhet
el az üzleti tárgyalásról.
- Mi lenne, ha itt nyitnál egy áruházat? Addig nem
akartam szólni, míg ki nem derül, hogy mész vagy ma-
radsz. De ha csupán néhány hónapig maradsz, akkor is
remek befektetés. - Olyan izgatott volt, hogy szinte kis-
539
lányos lett az arca. Bernie-t meghatotta ez a lelkesedés,
de tudta, hogy nem vághat bele a vállalkozásba, hiszen
sejtelme sincs, mikor megy vissza New Yorkba.
- Jaj, Meg! Nem tehetem!
- Miért nem? Legalább hadd ismertesselek meg Phil-
lippával.
- Drágám... - Bernie nem akart csalódást okozni, de
Megan aligha tudja felmérni, mekkora energia kell egy
áruház beindításához. - Nemcsak igazgatóra van szük-
séged, hanem építészre, árubeszerzőkre... - elakadt a
szava.
- Miért? Te magad is el tudod mindezt végezni. Mel-
lesleg a környéken van legalább fél tucat jó építész. Leg-
alább gondold meg, Bernie! - A férfira pillantott, akinek
felcsillant a szeme, de csak futólag, úgyhogy Megan csa-
lódott arcot vágott.
- Jó, majd gondolkozom rajta, de most indulnom kell.
Szombaton jövök. - Holnapután. Az egész élet az együtt
töltött napokra épült.
- Hajlandó vagy Phillippával együtt ebédelni?
- Jó, jó! - Bernie nevetve belecsípett Megan fenekébe,
beszállt az autójába, és integetve elhajtott. Megan pedig
mosolyogva indult a kórházba, remélve, hogy a cselvetés
sikerülni fog. Tudta, hogy Bernie egy áruházra vágyik, és
ugyan miért ne válthatná valóra az álmát? Ő pedig min-
den lehetséges módon segít majd neki. Joga van ahhoz,
540
hogy megvalósuljon az álma, és kis szerencsével talán itt
marad Kaliforniában.

Negyvenharmadik fejezet
Phillippa Winterturnnek roppant furcsa neve volt, de az
övéhez fogható szép arcot Bernie még az életben nem lá-
tott. Ötvenes évei elején járó, mutatós, őszülő asszony
volt, és nagyon sok mindent csinált már az életében: ve-
zetett áruházat Palm Beachben, egy egész áruházláncot
Long Islanden, dolgozott a Women's Wear Daily és a
Vogue szerkesztőségében, valamint gyerekruhákat is ter-
vezett. Az elmúlt harminc évben a kiskereskedelem
minden szegletét kipróbálta, és mellesleg tervezői diplo-
mát szerzett a Parsons Főiskolán.
Megan nehezen leplezett mosolygással hallgatta a be-
szélgetésüket. Még az sem zavarta, hogy közben vissza-
hívták a rendelőbe, hogy tegye a helyére egy nyolcéves
gyerek csuklóját. Amikor visszaért, ők ketten még min-
dig beszélgettek. Az ebéd végére Bernie szeme lázban
égett. Phillippának határozott elképzelései voltak, és
boldogan csatlakozott hozzá. A beruházáshoz ugyan
nem volt meg a tőkéje, de Bernie úgy érezte, a kölcsönö-
ket maga is elintézheti a bankokkal, és talán némi segít-
séget a szülei is nyújtanak.
A problémát csak az jelentette, hogy nem látta értelmét
egy olyan vállalkozásnak, amilyenről részletesen beszél-
541
gettek. Hiszen előbb-utóbb mégiscsak vissza kell térnie
New Yorkba. A gondolat azonban a Phillippával elköl-
tött ebéd után is komolyan foglalkoztatta.
Többször megnézte az épületet, amelyet Megan mu-
tatott neki. A ház szinte őérte kiáltott, ám értelmetlen lett
volna ingatlant vásárolni Kaliforniában, hacsak nem be-
fektetés céljából.
Bármikor hívta fel akkoriban Paul, Bernie mindig tar-
tózkodó és zaklatott volt. Hirtelen újra kísérteni kezdték
a régi lidércek. Túlságosan gyakran jutott az eszébe Liz,
és ezért kötekedő volt Megannal.
Bernie az egész nyarat a San Franciscó-i áruházban
töltötte, legalábbis ami testi valóját illeti. A szíve, az esze
és a lelke valahol máshol járt. Napában Megannál, vagy a
háznál, amelyet, azt kívánta, bárcsak megvehetne, vala-
mint az áruház körül, amelyet szíve szerint megnyitott
volna. Vegyes érzelmei roppant bűntudatot keltettek, és
az asszony megérezte, mi játszódik le benne. Megan na-
gyon nyugodt volt, visszafogott és segítőkész, nem tett
fel egyetlen kérdést sem Bernie terveit illetően; a férfi pe-
dig ezt hálásan nyugtázta. Remek asszony! De Bernie-t
már ez is aggasztotta.
Hét hónapja éltek együtt lopott időn, és előbb vagy
utóbb döntésre kell vinni a dolgot. Ez nem tetszett Ber-
nie-nek. Nagyon szeretett Megannal lenni, hosszú sétá-
kat tettek, szívesen elkísérte a kórházba, ha éjszaka be-
542
hívták, és Megan nagyon kedves volt a gyerekeihez.
Alexander egyenesen imádta, és lassan Jane is, meg Pip
dadus is: Ideális asszonya lehetne, csakhogy neki be kell
érnie Liz emlékével. Bernie megpróbálta elkerülni az
összehasonlítgatást, hiszen a két asszony két egészen el-
térő személyiség, és ha Jane erre bármikor kísérletet tett,
Megan kivétel nélkül mindig megakadályozta.
- A te mamád valami egészen különleges volt. - Ezzel
a jellemzéssel nem lehetett nem egyetérteni, és Jane is
megvigasztalódott ennek hallatán. Megan alaposan kiis-
merte a gyerekeket, Bernie-t meg még náluk is jobban.
Bernie már szinte utált a városban lenni, a San Francis-
có-i háza pedig egyenesen lehangolta. Az emlékek már
nem voltak boldogítóak, és folyton az járt a fejében, mi-
lyen volt az élet, amikor Liz beteg volt és haldoklott, mi-
lyen erőfeszítéssel maradt talpon, vonszolta el magát az
iskolába, főzött vacsorát a családjának, és közben óráról
órára fogyott az ereje. Bernie már gyűlölt emlékezni. Liz
két éve ment el, és Bernie szívesebben emlékezett más
dolgokra. Mégis, ha rá gondolt, lehetetlen volt száműzni
a gondolataiból haldoklásának körülményeit.
Augusztusban Bernie szülei meglátogatták a gyereke-
ket. Bernie nyárra Napába költöztette a családot: ugyan-
ott laktak, ahol egy éve, és a szülei ezúttal is magukkal
vitték Jane-t egy kis utazásra. Amikor visszaérkeztek,
Bernie bemutatta a szüleit Megannak. Korábbi leírásai-
543
ból nyilvánvalóan kiderült, kicsoda Megan. Az anyja át-
ható pillantással mérte végig, de láthatóan meg volt elé-
gedve. Mondhatni, rokonszenvesnek találta. Még neki
sem sikerült ellenszenvet kicsikarnia magából.
- Szóval te vagy a doktornő. - Csaknem büszkén
mondta, Megan szemét pedig elfutotta a könny, amikor
Bernie anyja megcsókolta. Másnap körbevitte Bernie
szüleit Napában, mert nem volt ügyeletes, Bernie viszont
dolgozott, és minden látnivalót megmutatott nekik. Lou
csak néhány napot maradt, majd továbbutazott San Die-
góba egy kongresszusra. Ruth inkább Napában maradt
az unokákkal. Még mindig nagyon aggódott a fiáért. Úgy
érezte, hogy a Megannal folytatott viszony ellenére a fia
még mindig Lizt gyászolja. És Saint Helenában a Szent
György nevét viselő vendéglőben erről beszélgetett vele.
Ruth úgy vélte, ezzel a rokonszenves fiatal nővel őszintén
beszélhet.
- Még mindig nem olyan, mint régen - mondta szo-
morúan, és nem tudta, vajon megváltozik-e a helyzet va-
laha. - Bernie állapota bizonyos fokig javult: érzéke-
nyebb lett, érettebb, de a régi életkedve Liz halálával el-
szállt.
- Időre van szüksége, Mrs. Fine. - Bernie két év eltel-
tével is csak a gyógyulás útját járta. És nyomasztóan ne-
hezedett a vállára a sok rá váró döntés. A választás sok
kínt okozott. Megan vagy Liz emléke, San Francisco
544
vagy New York, saját áruház vagy a Paul Berman és a
Wolff iránti hűség. Úgy érezte, darabokra szakad, és
Megan tisztában volt vele.
- Mostanában olyan hallgatag. - Ruth úgy beszélt
hozzá, mint egy régi barátnőjéhez, Megan pedig kedve-
sen mosolygott. Ezzel a mosollyal csillapította a sajgó
ujjak fájdalmát, a lüktető füleket, a fájós pocakokat. Ruth
is megnyugodott. Úgy érezte, hogy ezzel az asszonnyal
boldog lehet a fia.
- Nehéz időszakot él át. Szerintem most dől el, hogy el
tud-e szakadni az emlékektől. Ettől mindenki kicsit
megriad.
- Mitől kellene elszakadnia? - Ruth értetlenül nézett.
- A felesége emlékétől, attól az illúziótól, hogy még
visszajön. Jane is hasonló időszakot él át. Ameddig visz-
szautasítóan viselkedik velem, azt képzelheti, hogy az
édesanyja egyszer visszajön.
- Ez egészségtelen - mondta Ruth, és a homlokát rán-
colta.
- De normális. - Megan nem említette, hogy Bernie
saját áruházat álmodik magának a napai völgyben. Ettől
az anyja csak még jobban nyugtalankodna. -Tudja, Mrs.
Fine, szerintem Bernie most roppant nehéz döntések
előtt áll. Ha ezeken túljut, meg fog könnyebbülni.
- Remélem. - Ruth nem kérdezte meg, vajon az egyik
döntés nem arra vonatkozik-e, hogy Megant feleségül
545
vegye. Ebéd közben beszélgettek, és Ruth sokkal jobb
kedélyállapotban tért haza, Megan pedig integetve el-
hajtott. - Tetszik nekem ez a lány - mondta aznap este a
fiának. - Értelmes, érzékeny és kedves. - Majd hozzá-
fűzte: - És szeret téged. - Bernie emlékezete szerint első
ízben fordult elő, hogy az anyja gondosan ügyelt rá, ne-
hogy felbosszantsa. Rámosolygott.
- Csodálatos nő!
Bernie egyetértett.
- És akkor miért nem lépsz?
Bernie hosszan hallgatott, az anyja szemébe nézett,
majd felsóhajtott: - Nem költöztetheti át New Yorkba a
pacientúráját, a Wolff cég pedig nem akar mindörökre itt
tartani engem. - Láthatóan ránehezedett a gondok súlya,
és az anyja megszánta.
- Nem élheted le az életedet egy áruházzal, Bernard -
mondta Ruth halkan. Önnön érdekei ellen lépett, de a fia
boldogságáért, és az megérte.
- Ez már nekem is eszembe jutott.
- És?
Bernie ismét sóhajtott. - Sokkal tartozom Paul Ber-
mannak.
Ruth-t elfutotta a pulykaméreg. - Annyival azért nem,
hogy feláldozd az életedet, a boldogságodat és a gyere-
keid boldogságát! Szerintem ő sokkal többet köszönhet
neked, mint te neki, végtére is rengeteget tettél az áru-
546
házért!
- Nem ilyen egyszerű a helyzet, Mama. - Bernie-n
látszott a kimerültség, az anyjának meg fájt érte a szíve.
- De így kellene gondolkoznod, drágám! Ilyen szem-
pontok alapján dönts.
- Megpróbálom. - Bernie végre elmosolyodott, és ar-
con csókolta az anyját, majd odasúgta: - Kösz, Mama.
Három nap múlva Ruth a férje után repült San Die-
góba, és Bernie nagyon sajnálta, hogy elmegy. Az évek
során az anyja jó barátja lett, sőt még Megan is hiányolta.
- Remek asszony a mamád, Bernie!
Bernie rávigyorgott szerelme tárgyára. Ez volt az első
együtt töltött éjszakájuk, mióta az anyja elutazott, és
olyan nagyon jó volt újra Megan mellett feküdni. -
Ő is ugyanezt mondta rólad.
- Nagyon tiszteletreméltó hölgy. És imád téged. -
Bernie mosolygott. Örült, hogy az asszonyok rokon-
szenveznek egymással. Megan pedig annak, hogy újra
Bernie-vel lehet. Soha nem unt rá a társaságára; mihelyt
lehetőségük volt, órákat töltöttek együtt, beszélgettek,
ölelkeztek, szeretkeztek. Olykor egész éjszaka ébren ma-
radtak, csak hogy beszélgethessenek.
- Mintha hetek óta nem láttalak volna - suttogta Ber-
nie. Ki volt éhezve a testére, a mellette fekvő asszony
bőrének érintésére, és addig szeretkeztek, amíg a távol-
ban meg nem csörrent a telefon.
547
Egymás iránti csillapíthatatlan vágyuk minden alka-
lommal meglepte őket. Nyolc hónapja voltak szeretők, de
a vágy mit sem lankadt, és még mindig kifulladva he-
vertek, amikor Megan bocsánatkérően elhúzódott, hogy
felvegye a telefont. Patricktól átvállalta az ügyeletet.
Bernie közelebb húzódott hozzá, a mellbimbójával
játszadozott, és nem akarta, hogy otthagyja.
- Édesem, muszáj...
- Csak most az egyszer ne... ha téged nem találnak
meg, majd utolérik Patrickot.
- És ha őt sem találják? - Megan imádta Bernie-t, de a
kötelességtudata mindennél erősebb volt. Sajnálkozva
bár, de máris elhúzódott tőle, és a negyedik csengetésre
felkapta a telefont. Teste a férfi szerelmének illatát
árasztotta, Bernie pedig ment utána, és le nem vette a
kezét Megan hátsójáról. - Itt dr. Jones beszél. - Ez volt a
hivatalos hangja, amelyet rendszerint csend követett. -
Hol? ... Mikor? ... Mennyi? ... Milyen gyakran? Az in-
tenzív osztályra!... és hívják Fortgangot! - Máris kapta
magára a nadrágját, a szerelemről megfeledkezett, az arca
aggodalmat tükrözött. - És egy jó aneszteziológust is ke-
rítsetek! Máris indulok! - Letette a telefont, majd Bernie
felé fordult. Nem lehetett szépíteni a helyzeten; el kellett
mondani az igazságot.
- Mi történt?
Ennél rosszabb hírt még senkinek sem kellett monda-
548
nia. - Drágám... Bernie, jaj! - Sírni kezdett, utálta is
magát ezért, és ebből Bernie már tudta, hogy olyasvala-
kivel történt valami rettenetes, akit ő szeret. - Jane-nel
történt. - Bernie gyomra húszfilléres nagyságúra szű-
kült. - Biciklizett, és elütötte egy autó. - Beszéd közben
már öltözött is, s miközben Bernie csak bámult rá, Me-
gan megsimogatta a férfi arcát. Olyan képet vágott, mint
aki nem érti a hallottakat. Pedig értette, csak nem akarta
elhinni. Az Isten nem lehet ilyen kegyetlen! Egy életben
kétszer meg végképp nem.
- Mi történt? Az istenit, Megan, azonnal mondd el! -
Kiabálni kezdett, Megan pedig már indult volna. A kór-
házba kell mennie, hogy megnézhesse a gyereket.
- Még nem tudom pontosan. Megsérült a feje, és or-
topédsebészt is hívattak...
- Mije tört el?
Gyorsan el kellett mondania. Az idő meg rohant. -
A lába, a karja és a csípője, és nem kizárt, hogy a gerince
is megsérült. De ez még nem biztos.
- Uramisten! - Bernie a kezébe temette az arcát,
Megan odanyújtotta neki a farmernadrágját, majd gyor-
san megkereste a cipőiket. Miután felhúzta a sajátját, se-
gített Bernie-nek öltözködni.
- Ne ess kétségbe! Most nem szabad! Be kell menjünk
hozzá. Lehet, hogy rosszabbul hangzik, mint amilyen
valójában. - Rettenetesen hangzott, még az orvos szá-
549
mára is. Az sem kizárt, hogy Jane nem fog többé járni.
Ha pedig a fejsérülés agykárosodást okozott, akkor
egyenesen katasztrofális a helyzet.
Bernie megragadta Megan karját. - De rosszabb is le-
het, nem igaz? Meg is halhat, nyomorék maradhat, vagy
egy életen át vegetálhat, ugye?
- Nem. - Megan megtörölte a szemét, és az ajtó felé
ráncigálta Bernie-t. - Nem... az nem lehet... Gyerünk! -
Amikor beültek Megan kocsijába, az asszony gondolko-
dás nélkül hátramenetbe kapcsolt, és szinte kilőtt az au-
tópályára. Bernie csak bámult maga elé, Megan ellenben
kényszeríteni akarta a beszélgetésre: - Bernie, beszélj
hozzám!
- Tudod, miért történt ez az egész? - Bernie úgy fes-
tett, mint aki már nem is él, és pontosan így érezte magát.
- Miért? - Megan már annak is örült, hogy legalább
megszólalt. Százötvennel száguldott, és azon fohászko-
dott, nehogy a zsaruk elkapják. Az intenzív részleg ápo-
lónője a telefonban megmondta, mennyi Jane vérnyo-
mása. Szinte alig volt benne élet, és már beállítottak
mellé egy gépet.
- Mert együtt voltunk az ágyban. Az Isten megbün-
tetett. - Megan szinte alig látott a könnyeitől, és még
erősebben nyomta a gázpedált.
- Szeretkeztünk. És az Isten nem büntet téged.
- De igen. Nincsen jogom elárulni Lizt... és... - Zo-
550
kogni kezdett, szavai pedig mélyen megsebezték Me-
gant, de a kórházig tartó úton végig beszélt a férfihoz,
nehogy teljesen összeroppanjon.
Amikor már majdnem a kórház parkolójánál voltak,
Megan figyelmeztetően azt mondta: - Megállunk, és én
nyomban kiugrok a kocsiból. Te állj be egy parkolóhely-
re, és gyere utánam! Mihelyt megtudom, mi van, nyom-
ban elmondom. Esküszöm! - Megállt a járművel, és azt
mondta: - Imádkozz érte, Bernie! Imádkozz! Szeretlek! -
Ezzel elrohant, majd húsz perc múlva kiment Bernie-hez
zöld sebészköpenyben, sapkában és maszkban, a móka-
szinján pedig papírpapucsot viselt.
- Most az ortopédsebész van nála. Megpróbálja meg-
állapítani, mennyire súlyos a sérülése. Két gyereksebész
érkezik helikopteren San Franciscóból. - Megan hívta
őket, így Bernie felmérhette, milyen súlyos a helyzet.
- Életben marad, ugye, Meg? - Bernie hangja élette-
lenül csengett. Felhívta a Dadust, hogy elmondja neki a
történteket, de annyira zokogott, hogy a Dadus alig ér-
tette, mit mond. Ráparancsolt, hogy szedje össze magát,
és azt mondta, nem mozdul a telefon mellől, és várja a
híreket. Nem akarta megijeszteni Alexandert, ezért nem
jön be a kórházba. Még csak el sem mondja neki. - Élet-
ben marad? - követelte a választ Bernie, Megan pedig
látta a szemén, mekkora bűntudat gyötri. Újra el akarta
mondani, hogy nem az ő hibája, nem is büntetés, amiért
551
elárulta Lizt, de a hely erre nem volt alkalmas. Majd el-
mondja neki később.
- Persze hogy életben marad, és ha nagyon nagy sze-
rencséje van, még járni is fog. Csak erre gondolj! - És ha
mégsem? Nem tudta kiverni a gondolatot a fejéből, mi-
után Megan újra eltűnt. Rongybabaként rogyott le a
székre, egy ápolónő hozott neki egy pohár vizet, de visz-
szautasította. Johanssen jutott erről az eszébe, amikor
megmondta, hogy Liz rákos.
A helikopter húsz perc múlva megérkezett, a két se-
bész pedig futva közeledett. Minden elő volt készítve, a
helyi ortopédorvos és Megan voltak az asszisztencia.
A San Franciscó-iak biztos, ami biztos, egy idegsebészt is
hoztak magukkal, de a fejsérülés nem volt olyan súlyos,
mint ahogy először feltételezték. Jane csípője és utolsó
ágyéki csigolyája sérült meg a legsúlyosabban. Ez keltette
a fő aggodalmat. A karján és a lábán nyílt törés volt, és
bizonyos értelemben a kislány szerencsésen megúszta.
Ha a repedés a gerincén két milliméterrel mélyebb, akkor
deréktól lefelé egy életre béna marad.
A műtét négy óra hosszat tartott, és Bernie a hisztéria
határán állt, amikor Megan ismét kijött hozzá, de leg-
alább a műtét megvolt. Bernie Megan karjában zokogott.
- Jane jól van, drágám... minden rendben... - Más-
nap délután már azt is tudták, hogy járni fog. Sok
gyógytornára lesz szükség, de futkározhat, játszhat, sé-
552
tálhat és táncolhat, és Bernie a hír hallatán ismét nyíltan
zokogott. Nézte az alvó kislányt, és nem tudta abba-
hagyni a sírást. És amikor Jane felébredt, Bernie-re mo-
solygott, majd Meganra nézett.
- Hogy vagy, édes? - kérdezte halkan Megan.
- Még mindig fáj! - panaszkodott a kislány.
- Egy darabig még fájni is fog. De hamarosan kint
játszhatsz majd az udvaron.
Jane halványan mosolygott, és úgy pillantott Megan-
ra, mint aki számít a segítségére. Bernie pedig egyik ke-
zével Megan kezét fogta, a másikkal pedig a kislányét.
Megan és Bernie együtt hívták fel Bernie szüleit, aki-
ket megrendített a történet. Megan azonban beszámolt
Bernie apjának a gyerek állapotáról, és Lou ugyancsak
bíztatónak tartotta a helyzetet.
- Jane nagyon szerencsésen megúszta - mondta Lou
megkönnyebbülve, és Megan egyetértett vele. - Ahogy
látom, maga is mindent úgy tett, ahogy kell.
- Köszönöm, uram. - Megan rém büszke volt a bókra.
Utána Bernie-vel elmentek hamburgert enni, és közben
megbeszélték az elkövetkező hónapok teendőit. Jane
legalább hat hétig lesz kórházban, utána pedig még hó-
napokig tolószékbe kényszerül. A San Franciscó-i ház
vagy az iskola a tolószék miatt egyelőre szóba se jöhet, és
a Dadus sem bírná. Napában kell maradniuk, és Bernie
ezt nem is bánta igazán, bár egészen más okok miatt.
553
- Miért nem maradsz itt te is? Ebben a házban nin-
csenek lépcsők. Jane amúgy sem mehet iskolába, és fel-
fogadhatsz mellé egy instruktort. - Megan elgondol-
kodva pillantott rá, Bernie pedig elmosolyodott. Hirtelen
sok minden megvilágosodott számára, majd az is eszébe
jutott, mit mondott Megannak a baleset után.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel, Megan. - Olyan
gyengéden pillantott az asztal túlfelén ülő asszonyra,
mintha akkor látná először. - Olyan bűntudatom volt...
és olyan régóta, de most már világosan tudom, hogy in-
dokolatlanul.
- Semmi baj - suttogta megértően az asszony.
- Néha bűnösnek érzem magam, amiért ennyire sze-
retlek... mintha ez nem járna nekem... mintha még hű-
séggel tartoznék Liznek. De ő már nem él... és téged
szeretlek.
- Tudom. És tudom, hogy bűntudatot érzel. De ennek
semmi értelme. És egy nap majd elmúlik.
Bernie arra a különös megállapításra jutott, hogy a
bűntudat furcsa módon már el is illant. Valamikor az el-
múlt két nap folyamán. Már nem érzett bűntudatot,
amiért szereti Megant. Bármilyen sokáig hagyta is a
szekrényben Liz ruháit, és bármennyire szerette is őt.
Már nem tartozott hozzá.

Negyvennegyedik fejezet
554
A rendőrség megvizsgálta a baleset körülményeit, sőt az
autó vezetőjének a vérét is ellenőrizték. Nyilvánvalóan
véletlen baleset történt, és az autót vezető nő azt mondta,
soha nem heveri ki a történteket. Egyértelműen Jane volt
a hibás, ez azonban csekély vigaszt jelentett a műtét után
a kórházban lábadozó gyereknek, aki hónapokig toló-
székhez lesz kötve, és hosszú gyógykezelés vár még rá.
- Miért nem megyünk vissza San Franciscóba? - Jane
nagyon elszontyolodott; hogy nem járhat iskolába, és tá-
vol kell lennie a barátaitól. Alexander már óvodába jár-
hatott volna, de valamennyi tervük összeomlott.
- Mert nem tudnál felmenni a lépcsőn, drágám. Még a
Dadus sem tudna felvinni a tolószékben. Így legalább
kijutsz a levegőre. És majd fogadunk melléd egy tanítót.
- Jane nagyon elszomorodott. A baleset miatt oda az
egész nyár! Bernie azonban hálás volt a sorsnak, amiért
nem az élete lett oda.
- Eljön hozzám a Nagyi látogatóba?
- Azt mondta, máris jön, ha akarod. - Ebben az idő-
szakban minden tőle függött.
Ettől halvány mosoly jelent meg a kislány arcán.
Megan, amikor nem volt ügyeletben, vele töltötte az időt;
hosszú és elmélyült beszélgetéseket folytattak, és a ko-
rábbinál meghittebb viszonyba kerültek. Mintha ugyan-
akkor szállt volna el Jane-ből az ellenállás, amikor a
bűntudat Bernie-ből. Bernie nyugodtabb volt, mint
555
hosszú ideje bármikor, így azután meglepte, amikor
másnap Paul Berman felhívta telefonon.
- Gratulálok, Bernard! - A mondatot vészjósló csend
követte, Bernie meg visszafojtotta a lélegzetét. Meg-
érezte, hogy valami eget-földet megmozgató esemény
történt. - Közölnöm kell veled valamit. Tulajdonképpen
egyszerre három dolgot. - Paul nem vesztegette az időt. -
Egy hónap múlva nyugdíjba megyek, az igazgató tanács
pedig téged választott a helyemre. A Saks Áruháztól el-
csábítottuk Joan Madisont, aki átveszi tőled a San Fran-
ciscó-i Áruházat. Két hét múlva munkába áll. Össze tudsz
addigra mindent csomagolni? - Bernie-nek elakadt a
szava. Két hét alatt? Két hét alatt búcsúzzon el Megan-
tól? Hogyan is tehetné? Jane pedig hónapokig nem
mozdítható, de persze nem ez a lényeg. Hanem valami
egészen más. És felesleges lenne tovább titkolni.
- Paul... - kezdte akadozva, mert úgy érezte, vasma-
rok szorítja a mellkasát. Arra gondolt, talán szívrohamot
kap. Az mindent megkönnyítene. De nem akart könnyen
kibújni a felelősség alól. Pontosan tudta, mit akar. - Már
régen meg kellett volna mondanom neked. És ha tudom,
hogy nyugdíjba készülsz, meg is mondtam volna már.
Nem vállalhatom el az állást.
- Micsoda? - Paul Berman egészen megbotránkozott.
- De miért nem? Hiszen csaknem húsz évig dolgoztál
érte!
556
- Ez igaz. De nagyon sok minden megváltozott az éle-
temben, amikor Liz meghalt. Kaliforniában akarok ma-
radni. - Nem akarom Megant elhagyni... sem az álma-
inkat...
Berman hirtelen megriadt. - Kaptál egy másik állás-
ajánlatot? A Neiman-Marcustól? Vagy az I. Magnin
Áruháztól? - Elképzelhetetlennek tartotta ugyan, hogy
Bernie átpártoljon egy másik céghez, de talán valami
fantasztikus ajánlatot kapott. Bernie azonban az ellenke-
zőjéről biztosította.
- Ilyesmit soha nem tennék, Paul. Tudhatod, hogy
hűséges vagyok hozzád is, meg a céghez is. A döntésem-
nek az az oka, hogy mindent át kellett gondolnom az éle-
temmel kapcsolatban. Olyasmit akarok itt csinálni, amit
sehol másutt nem tudnék az országban.
- Az ég szerelmére, micsodát? El sem tudom képzelni!
Hiszen New York a kereskedelem központja!
- Saját üzleti vállalkozásba akarok fogni, Paul. -
A vonal túlfelén döbbent csend állt be, Bernie pedig el-
mosolyodott attól, hogy kimondta.
- Mifélébe?
- Egy áruházba. Egy kis különleges áruházba a Napa
völgyében. - Már attól is megkönnyebbült, hogy meg-
fogalmazta, és úgy érezte, elszállt belőle az elmúlt hóna-
pok feszültsége. - Semmiképpen sem leszek a verseny-
társatok, de valami egészen különlegesre készülök.
557
- És már bele is fogtál?
- Nem. Először el kellett döntenem, hogy felmon-
dok-e a cégnek.
- És miért nem csinálod a kettőt egyszerre? - Berman
hangján érződött az elkeseredés, és Bernie ezt megérezte.
- Nyiss odaát egy áruházat, és vegyél fel egy igazgatót.
Aztán gyere vissza New Yorkba, és fogadd el ezt az állást,
amiért alaposan megdolgoztál.
- Ami az ajánlatodat illeti, Paul, erre a percre évek óta
várok, de mégsem a megfelelő pillanatban érkezett. Itt
kell maradnom. Tudom, hogy ezt kell tennem.
- Az igazgató tanács össze lesz omolva.
- Sajnálom, Paul. Nem akartalak kényelmetlen hely-
zetbe hozni. - Elmosolyodott. - Vagyis még nem me-
hetsz nyugdíjba. Egyébként is túl fiatal vagy egy ilyen
ostoba lépéshez.
- A szervezetem nem ezt mondja, különösen nem ma
reggel.
- Sajnálom, Paul. - És sajnálta is, egyúttal nagy bol-
dogság töltötte el. Békés csöndben üldögélt az irodájában
hosszú ideig. Két hét múlva megérkezik a helyettese.
Ennyi évi munkaviszony után két hét múlva megszaba-
dul a Wolff Áruháztól. Kezdheti a saját életét... előbb
azonban még hátravolt néhány teendő. Ebédidőben siet-
ve távozott az áruházból.
A házban halotti csend honolt, amikor a kulcsot meg-
558
fordította a zárban, és a csend ugyanolyan fájdalmas volt,
mint Liz halála óta bármikor. Bernie még mindig arra
várt, hogy egyszer csak ott terem Liz, bájos, mosolygó
arccal kijön a konyhából, a kezét a kötényébe törli, és
hátraveti hosszú szőke haját. De nem jött senki, és nem
volt semmi. Két éve. Mindennek vége szakadt, és eltűn-
tek az álmok is. Elérkezett az új álmok és az új élet ideje.
Bernie vadul dobogó szívvel dobozokat húzott be az elő-
szobába, majd fel a hálószobájukba. Egy percre leült az
ágyukra, majd gyorsan felállt. Meg kell tennie, még mi-
előtt úrrá lesznek rajta a Lizzel kapcsolatos emlékek, még
mielőtt túlságosan mélyen beszívja a múlt távoli parfüm-
illatát.
A ruhákat le sem vette az akasztókról, hanem össze-
fogta és belegyömöszölte őket a dobozokba, a cipőkkel, a
pulóverekkel és a kézitáskákkal együtt. Csak az opera-
szezon megnyitására viselt gyönyörű ruhát tartotta meg,
meg azt, amelyiket Liz az esküvőn viselt. Talán Jane egy
napon fel akarja venni. Egy órával később hat óriási do-
boz állt megpakolva az előszobában. Egy újabb órába
tellett, míg kicipelte a dobozokat az autójához. Még egy
utolsó pillantás erejéig visszament a házba. A házat el
fogja adni, de Liz nélkül már közömbössé vált számára az
épület. Nem volt vonzereje. Itteni életükben Liz jelen-
tette a vonzerőt.
Halkan becsukta a szekrény ajtaját. Mindössze az a két
559
ruha maradt benne, amely még az áruházi műanyag vé-
dőhuzatban lógott. Különben minden üresen tátongott.
Liznek nincs már szüksége a ruhákra. Békében nyugszik
Bernie szívében, ahol bármikor megtalálható. Bernie
még egy utolsó pillantást vetett a néma házra, majd az
ajtóhoz ment, és kilépett a napfénybe.
Meglehetősen közel volt a használtruha-kereskedés,
ahova korábban Liz is elvitte Jane kinőtt ruháit. Liz úgy
tartotta, felesleges a pocsékolás, és valaki bizonyára jó
hasznát veszi még Jane felesleges holmijainak. Az alkal-
mazott az üzletben barátságos volt és beszédes, elismer-
vényt akart adni Bernie-nek "nagylelkű adományáért"
aki azonban ezt visszautasította. Csak szomorúan rámo-
solygott, kilépett az üzletből, beült az autójába, és visz-
szament a munkahelyére.
Miközben a mozgólépcsőn az ötödik emeletre tartott,
más szemmel nézte a Wolff Áruházat. Már nem érezte a
sajátjának. Valaki másé - Paul Bermané és a New York-i
igazgató tanácsé. És bár tudta, hogy fájdalmas lesz a tá-
vozás, készen állt rá.

Negyvenötödik fejezet
Bernie aznap délután korán ment haza az áruházból. Sok
elintéznivalója akadt, majd elindult a Golden Gate híd
felé. Hat órára beszélt meg találkozót az ingatlanközve-
títővel, és iszonyúan kellett taposnia a gázpedált, hogy
560
odaérjen. A San Rafael-i forgalmi dugó jóvoltából húsz
perc késéssel érkezett, de az ügynöknő megvárta. Miként
a ház is, amelyet Megan mutatott neki hónapokkal ko-
rábban. Az ár időközben csökkent, és már a hagyatéki
eljárás is lezajlott.
- A családjával fog itt lakni? - érdeklődött a nő, mi-
közben a papírokat töltötte ki. Bernie kiállított egy csek-
ket foglalónak, és alig várta, hogy munkával teremthesse
elő az összeg hátralévő részét.
- Nem éppen. - Engedélyt kellett kérnie, hogy keres-
kedelmi célra használhassa az épületet, de ennek a nőnek
semmit sem akart elmagyarázni.
- Némi felújítással csodálatos ház lesz belőle.
- Én is azt hiszem. - Bernie mosolygott. Hét órára vé-
geztek. Odament egy telefonfülkéhez, és feltárcsázta
Megan számát, abban a reményben, hogy ő és nem Pat-
rick az ügyeletes.
Amikor egy perc múlva felvették a telefont, Bernie
Jones doktornőt kérte, de a hivatalos hang azt mondta, a
doktornő az ügyeleti szobában van, de majd értesítik, ha
megadja a nevét, a telefonszámát, és azt, hogy a gyerek-
nek mi a baja. Bernie erre azt mondta, Mr. Smithnek
hívják, és kilencéves George fiának eltörött a karja.
- Legjobb, ha egyenest az ügyeleti szobába megyek.
A fiamnak erős fájdalmai vannak. - Bernie ugyan res-
tellte, hogy ilyen alpári trükkökhöz folyamodik, de jó oka
561
volt rá. A telefonközpontos megígérte, hogy megemlíti
dr. Jonesnak a jövetelüket. - Köszönöm. - Bernie alig
bírta vidámságát leplezni, majd visszaszaladt az autójá-
hoz, hogy a kórház felé indulhasson. Megan már az író-
asztalánál állt, háttal az ajtónak, amikor Bernie megér-
kezett, és a férfit már a látványától elfogta a gyönyörűség.
Egész álló nap arra vágyott, hogy a fényes fekete hajzu-
hatagot és ezt a magas, kecses alakot lássa. Mögéje lépett,
és gyengéden megpaskolta Megan fenekét, aki erre ösz-
szerezzent, majd elnevette magát, hiába igyekezett mér-
ges képet vágni.
- Szervusz. Épp egy beteget várok.
- Fogadjunk, hogy tudom, ki az.
- Lehetetlen. Az illető új beteg, még soha nem talál-
koztam vele.
Bernie odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: - Csak nem
Mr. Smith az illető?
- De... én... de hogyan? - Majd elvörösödött. - Ber-
nie! Te a bolondját járatod velem! - Meglepett volt, de
nem igazán mérges. Bernie első ízben vetemedett ilyes-
mire.
- A kis George törött karjára gondolsz?
- Bernie! - Tréfásan megfenyegette az ujjával, Bernie
pedig gyengéden magával húzta a vizsgálóba, miközben a
szidalmakat hallgatta. - Ilyet nem szabad csinálni! Csak
emlékezz a fiúra, aki tüzet kiáltott!
562
- Én is felégettem mindent magam mögött.
- Micsoda? - Megan arcán őszinte meglepetés tükrö-
ződött, és csodálkozva bámult Bernie-re. - Hogyan?
- Ma felmondtam a Wolff Áruházban. - Bernie lelke-
sen vigyorgott rá, és fiúsabbnak látszott, mint a képze-
letbeli kis George.
- Miért? Történt valami?
- Igen - felelte nevetve Bernie. - Paul Berman fel-
ajánlotta az állását. Nyugdíjba megy.
- Viccelsz? És miért nem fogadtad el? Egész életedben
ezért dolgoztál!
- Ő is ezt mondta. - Bernie kotorászni kezdett a zse-
bében, és láthatóan rém boldog volt, Megan pedig vál-
tozatlan döbbenettel bámult rá.
- De miért? Miért?
Bernie egyenesen Megan szemébe nézett. - Meg-
mondtam neki, hogy saját áruházat nyitok a napai
völgyben.
Ha lehet, Megan még a korábbiaknál is jobban elké-
pedt, Bernie pedig büszkeségtől ragyogó képpel pillan-
tott rá. - Mondd, Bernie Fine, komolyan beszélsz, vagy
megőrültél?
- Mind a kettő. A részleteket majd megbeszéljük. Van
itt valami, amit meg akarok mutatni neked. - Még azt is
el kell mesélnie neki, hogy megvette az épületet, amiből
majd kialakítják az áruházat. Előbb azonban meg akart
563
mutatni Megannak valamit. Nagy körültekintéssel vá-
lasztotta ki és vásárolta meg munka után. Átnyújtott
Megannak egy díszcsomagolású dobozkát, amelyet az
asszony nagy gyanakvással szemlélt.
- Mi ez?
- Egy nagyon picinyke keresztespók. Óvatosan nyisd
fel a doboz tetejét. - Bernie gyerekesen vihorászott,
Megan pedig reszkető kézzel hámozta le a dobozról a
papírt, és ekkor előbukkant egy neves, ékszerésztől szár-
mazó kis bársonydoboz.
- Bernie! Mi ez?
Bernie odalépett Meganhoz, gyengéden megsimogatta
fényesen csillogó fekete haját, és olyan halkan mondta,
hogy csupán az asszony érthette. - Ez, szerelmem, egy új
élet kezdete. - Felkattintotta a doboz tetejét, Megannak
még a szava is elállt, amikor meglátott egy apró gyémán-
tokkal körülvett smaragdgyűrűt. Gyönyörű volt a gyűrű
is meg a kő is, a smaragd pedig illett Meganhoz. Bernie
nem akart neki olyan gyűrűt venni, mint egykoron Liz-
nek. Hiszen egészen új élet kezdődik. És készen áll rá.
Meganra pillantva látta, hogy az asszony arcán folynak a
könnyek, és még akkor is sírt, amikor Bernie az ujjára
húzta a gyűrűt, majd megcsókolta. - Szeretlek. Hozzám
jössz feleségül?
- Miket művelsz! Felmondod az állásodat... megké-
red a kezemet... áruházat akarsz nyitni... ennyi elhatá-
564
rozás talán kissé túl sok egyetlen délutánra! Tiszta őrület!
- Nagyon jól tudod, hogy hónapok óta ezeken gon-
dolkodom. Hosszú időbe tellett, mire az első lépést meg
tudtam tenni. Most van itt az ideje.
Megan boldogan, bár némi aggodalommal nézett
Bernie szemébe. A várakozási idő megérte, noha nem
volt könnyű. - És Jane?
- Hogyhogy Jane? - kérdezte Bernie meghökkenve.
- Nem gondolod, hogy őt is meg kellene kérdezni?
Bernie hirtelen megrémült, de Megan ragaszkodott az
ötlethez.
- Hozzá kell szoknia az elképzeléseinkhez. - Nem ál-
líthatjuk fait accompli elé. - Tíz percig ezen huzakodtak,
végül Bernie beleegyezett, hogy felmennek a kislányhoz,
és elmondják neki, bár tartott attól, hogy kissé korai ez a
lépés.
- Szia! - mosolygott Jane-re kissé idegesen Bernie.
Ahogy belépett a szobába, a gyerek nyomban megérezte,
hogy van valami furcsa a viselkedésében, és Megan sze-
mén is látta a könnyek nyomát.
- Valami baj van? - Kiült az arcára az aggodalom, de
Megan gyorsan megrázta a fejét.
- Nem. Csak szeretnénk tanácsot kérni tőled. - Megan
fehér köpenye zsebébe rejtette a bal kezét, így Jane nem
láthatta meg a gyűrűt.
- Milyen ügyben? - Jane nem tudta mire vélni a dol-
565
got, és hirtelen roppant fontos személynek érezte magát.
És az is volt, mindkét felnőtt számára.
Megan Bernie-re pillantott, aki közelebb lépett Jane-
hez, és az ágy mellett állva megfogta a kezét. - Megan és
én össze akarunk házasodni, drágám, és szeretnénk tudni
erről a véleményedet. - A szobára hosszú, vészterhes
csend telepedett, Bernie csaknem a lélegzetét is vissza-
fojtotta, Jane pedig mindkettejüket végigmérte, majd
mosolyogva dőlt hátra a párnákra.
- És engem kérdeztetek meg elsőként? - Mind a ketten
bólintottak, mire Jane elvigyorodott. Hát ez óriási! -
Tyűha! Klassz dolog! - Még az anyja sem csinálta így, de
ezt nem akarta Bernie-nek mondani.
- És mi a véleményed?
- Szerintem jó ötlet... - Rámosolygott Meganra. -
Nem... tulajdonképpen... remek. - Mindenki mosoly-
gott, Jane meg felkacagott. - És gyűrűt is adsz neki?
- Az már megtörtént. - Bernie kihúzta Megan kezét a
fehér köpeny zsebéből. - De addig nem mondott igent,
míg téged meg nem kérdezünk. - Jane erre olyan pillan-
tást vetett Meganra, hogy attól egy életen át jó barátok
maradtak.
- És nagy esküvő lesz? - kíváncsiskodott Jane. Megan
erre felnevetett.
- Ezen még nem is gondolkodtam. Annyi minden
történt ma!
566
- Így igaz! - Bernie elmesélte Jane-nek, hogy ott-
hagyja a Wolff Áruházat, majd közölte a hölgyekkel,
hogy megvásárolta a házat, amelyben az áruházát szán-
dékozik megnyitni. Mind a ketten döbbenten meredtek
Bernie-re.
- Ez igaz, Apu? Áruházat nyitsz, és Napába költö-
zünk, meg minden? - Jane izgalmában összecsapta a ke-
zét.
- Így lesz. - Bernie rámosolygott a hölgyekre, majd
leült a látogatóknak fenntartott egyik székre. - Ideúton
már azt is kitaláltam, mi lesz az áruház neve.
Jane és Megan várakozóan pillantott rá. - Te jártál az
eszemben, kicsi lány, meg Alexander, meg mindaz a jó,
ami az utóbbi időben velünk történt... az élet szép pilla-
natai... és akkor eszembe jutott, mi lesz az áruház neve. -
Megan a férfiéba csúsztatta a kezét, Bernie érezte a gyű-
rűt az ujján, boldogan mosolygott először rá, majd a lá-
nyára. - Csodabolt. Mit szóltok hozzá?
- Nagyszerű! - Megan boldogan rámosolygott, Jane
pedig visongott a lelkesedéstől. Most már azt se bánta,
hogy a kórházban kell rostokolnia, annyi minden jó tör-
ténik körülötte.
- És lehetek a koszorúslányod az esküvőn, Meg?
Megan könnyes szemmel mosolygott Jane-re, bólin-
tott, Bernie pedig odahajolt, és megcsókolta a menyasz-
szonyát.
567
- Szeretlek, Megan Jones.
- Mindhármótokat szeretlek - suttogta Megan, apáról
lányára pillantott, de nem hagyta ki a sorból Alexandert
sem. - És a Csodabolt pompás név. - Jól tükrözte, hogy
milyen csodás dolgok történtek Bernie-vel azóta, hogy
Megan belépett az életébe.
Vége
ISBN 963 9025 89 5
Maecenas Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvek, Budapest igazgatója
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 22,07 (A/5) ív

568