A hallgatásról

A V.°. N .°. É .°. M .°. D .°.

Kedves Testvéreim!
Munkám tárgya a titok, illetve a hallgatás, s ez utóbbi is csak
olyan értelemben, amennyiben bizonyos szk. konklúziók
vonhatók le belıle. Nem célom pl. esztétikai vagy
mővészetelméleti szempontból beszélni róla. Nem fogom tehát
érinteni olyan szerzık ide vonatkozó gondolatait, mint Beckett
vagy John Cage. Feladatom annyi, hogy néhány szempontot
vessek fel a titok és hallgatás szk. értelmezhetıségével
kapcsolatban, amely szempontok talán alkalmasak lesznek
arra, hogy jobban értsük e fogalmak rituális, illetve iniciatikus
jelentését.

Elırebocsátom: e fogalmakról lehetetlen beszélni anélkül,

hogy ne definiálnánk magát a szk.-t, illetve viszonyunkat
hozzá. Épp ezért szeretném leszögezni, én a szk.-t iniciatikus
szervezetként értelmezem, még akkor is, ha a mai
gyakorlatban gyakran érezhetı, hogy az iniciatikus jelleg
háttérbe szorul. A szk., mint jeleztem, beavatási szervezet, s
minden beavatási szervezetben feltételei vannak a
beavatásnak. Az elsı feltétel a beavatandó természetes
diszpozíciója, ill. alkalmassága a beavatásra. Mivel az initium
jelentése: belépés, elkezdés, következésképpen önmagát senki
nem avathatja be. Ehhez egy megfelelı szervezethez való
csatlakozás szükséges, a beavatás csak reguláris körülmények
között lehetséges. Második feltétel: a szellemi befolyás
átadása/átvétele, egy iniciatikus szervezethez való affiliatio
(csatlakozás), ill. felvétel, aggregatio révén; a spirituális
befolyás hatására a személy - jó esetben - olyan szellemi
felismerésre jut, ami lehetıvé teszi, hogy kibontakoztassa a
benne szunnyadó mélyebb spirituális lehetıségeket. Harmadik
feltétel: a spirituális transzmissziót követı bensı munka +
további külsı segítség, melynek során a személy állapotról
állapotra halad a beavatási hierarchiában a végcél felé.
Minthogy mindenki csak azt adhatja át, amit birtokol,
kívánatos, hogy a beavatási szervezet valóban letéteményese
legyen a spirituális befolyásnak. Valamint, hogy a szervezet
illeszkedjen a "beavatási láncolat"-ba = megszakítatlan
transzmisszió. A rituálé hatékonyságát csak e láncolat
biztosíthatja. A rítus önmagában is rendelkezik bizonyos
szellemi hatékonysággal, ugyanis ha egyes lényegi elemeiket
megváltoztatják, effektív hatást nem váltanak ki. Érvénnyel
bármely rítust csak olyasvalaki végezhet, aki megfelelı
kvalitásokkal rendelkezik. A beavatás és szimbólumai - a szk.
metafizikus szemlélete szerint legalábbis - nem-emberi
eredetőek. A valódi eredet olyan világban keresendı, amire a
tér- és idıfeltételek nem vonatkoztathatók. A beavatás
lényege, a spirituális transzmisszió egy élı tudás átadása,
vagyis rendkívül erıs hatású lehet, ezért volt az, hogy az indiai
tanítvány nem ülhetett soha szembe a gurujával (veszélyes
lehet, ha az élı szóval, lélegzettel és hanggal együtt járó prana
közvetlenül éri a tanítványt), ugyanezzel magyarázható a szk.
templom ülésrendje is, bár ennek szakrális jelentése mára
szinte teljesen ismeretlenné vált.
A szk. beavatási szervezet, nem pedig titkos társaság, mely
utóbbi nem feltétlenül beavatási jellegő, s egy efféle társaság
puszta individuális kezdeményezés hatására is létrejöhet. Nem
is szekta, ami mindig egy partikuláris vallás irreguláris
elágazása. Szk. csakis saját princípiumait követi, s nem
képvisel tételes vallást, hanem csak a saját tradícióját. Míg egy
egyesület pl. archivál, jegyzıkönyveket készít stb., addig a
beavatási szervezetnek végülis csak egy bizonyos szimbólum-
és rítuskollekcióra van szüksége, valamint ezekrıl szóló
tanításra, amit reguláris módon szájhagyománnyal kell
terjeszteni. Ha mindezt írásban is lefektetik, az nem több
mnemonikus eszköznél. Márpedig egy mnemonikus eszköz
soha nem nyerhet prioritást a szóbeli transzmisszióval
szemben, mely minden beavatás(i szervezet) esszenciális
velejárója. Egy profán személy tehát, aki könyvbıl ismeri az
összes rítust és szimbólumot, mégse lehet beavatott. Valamint,
ha egy profán társaságból kizárnak valakit, örökre elvágnak
minden szálat közte és a társaság között. Egy beavatási
szervezet tagjával ezt tenni lehetetlen: aki kilép vagy kizáratik,
attól még beavatott marad. "Volt" szk. nem létezhet, a kizárt
szk. is szk. marad, akár akarja, akár nem, amit az is bizonyít,
hogy ha visszavennék, nem kellene újra felavatni. Miért van
ez így? Mert a beavatás esetében olyan bensı változásról van
szó, ami ellen a profán adminisztráció semmit sem tehet. Ez a
szervezet egészére is értendı, tehát pl. a magyar szk.a tiltási
periódusokban is létezett.
Kétféle titokkal van dolga egy szk.-nek. "Általános" hallgatási
kötelezettséggel és beavatási titokkal. A beavatási titok:
kifejezhetetlen, ezért közölhetetlen is. Ilyen értelemben
indokolt a titkos szervezet elnevezés a szk.-re. Ám e titok
sosem egyéni kezdeményezésre születik meg. A profán titok
bármikor elárulható, beavatási titok nem, mert csak a beavatás
által férhetünk hozzá, elárulhatatlan, egy profán személy meg
sem értheti. A beavatási titok még a transzmissziónak se
tárgya, azzal csak egy spirituális befolyás adódik át valakinek,
amely engedi hozzáférni a beavatási titokhoz, de ezt bensı
munka elızi még meg. A beavatási titok nem olyasvalami,
amit helyes vagy helytelen okokból rejtegetnek, ami a
kiváncsiskodók indulatait gyakran felkorbácsolja; ezt a titkot
még ha akarnánk, se tudnánk megosztani vagy leleplezni, mert
nem hozzáférhetı. Ld. Harry Potter: a Bölcsek Kövét
szigorúan ırzik, de aki a "védıpalyzsokon" (háromfejő kutya,
élı sakk) átjut is, csak akkor és úgy szerezheti meg a BK-t, ha
"nem keresi", ami paradox, s az illetéktelen behatolókat eleve
kizárja.
Az, hogy a beavatási szervezetek viszonylag zártak,
elsıdlegesen nem a titoktartással függ össze: a tapasztalat azt
mutatja, hogy az efféle szervezeteknél a túlságos extenzió a
degenerálódás lehetıségeit nyitja meg, annak semmi értelme,
hogy a spirituális hatások iránt érzéketlen személyek tömegét
vegyék fel soraikba olyanok, akiknek a szervezetében épp e
spirituális transzmissszió a legfontosabb. Az is a metafizikai
céloktól való eltávolodás veszélyét rejti magában, ha profán
célokkal rendelkezı személyek kerülnek többségbe egy efféle
szervezetben, mert azt profán irányba fordítják. Az, hogy a
szervezeten kívüli profán értetlenség könnyen megy át
győlöletbe, az a szervezetet csak mint organizációt
veszélyezteti, a beavatási titkot nem érinti, mert nem érintheti.
Létezik emellett a rítusok-szimbólumok egészével, illetve a
beavatási szervezetet a laikusoktól megkülönböztetı
gesztusok-jelek összességével kapcsolatos titkok, amelyek
természetesen relatív-konvencionális jelentıségőek. Ezek
"elárulhatók", bár nem elárulandók, de semmiképp sem
tévesztendık össze a beavatási titkokkal. E konvencionális
titkok szoros összefüggésben állnak a "csend diszciplínájával",
melynek pedagógiai jelentısége van a beavatási
szervezetekben, különösképp a pythagóreusoknál. A
konvencionális titok bizonyos értelemben szimbolizálja a
beavatási titkot, valamint a rituálé részének tekinthetı,
amelyet a hallgatási kötelezettséggel együtt éppúgy
transzmittálnak, mint a többi rítust.
A beavatási szervezetek gyakran mítikus elıtörténettel
rendelkeznek, ez a szk.-gel is így van. A mítosz már nevében
is köti a beavatási szervezetet a csend fogalmához. Mítosz és
mese, melyet gyakran szinonímaként használnak, valójában
már nyelvi eredetében egymás ellentétei: míg a mese (fabula)
a latin for, fari, fatus sumból (beszélni) képzıdött, tehát alapja
a kiejtett szó, addig a mítosz gyöke a my, ugyanaz a gyök,
amely a latin mutusban (néma) is megtalálható. Alapja tehát a
csukott száj, a csend. A myein ige "becsukni a szájat",
"csendben lenni" jelentéső. Innen ered a myeo ige is, ami azt
jelenti: a titkokba beavat. Ez kezdetben némán történt, néma
instrukciók voltak a beavatás gesztusai. A mítosz csendje
olyasmikre vonatkozik, amik közönséges nyelven
kifejezhetetlenek, s amikor elbeszélést értenek rajta, akkor a
mítosz olyasmikrıl beszél szimbolikus nyelven, amikrıl
másképp nem lehet. Mindazonáltal a mítoszban elmondottak
nem lehetnek ugyanazok, mint a jelentésük, tehát a mítosz
elmondásakor a lényeg "csendben marad", innen nyeri nevét a
mítosz. Természetesen a misztérium és a mítosz szintén
rokonai egymásnak, a misztérium is a csend ideájához
kapcsolható. A misztikus vagy mystikos eredetileg a mystes
(beavatott) melléknévi alakja, és mindazt jelentette, ami a
beavatással kapcsolatos. Modern jelentése deviáció,
semmilyen kapcsolatot nem ırzött meg a beavatással.
Az elmondottak alapján is értelmezhetık Krisztus szavai a
tizenkét tanítványhoz (Márk, 4, 11-12): "Néktek adatott, hogy
az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levıknek pedig
példázatokban adatnak mindenek, Hogy nézvén nézzenek és
ne lássanak; hogy soha meg ne térjenek és bőneik meg
nebocsáttassanak." (Ugyanez: Lukács, 8,10). A misztérium
legtágabb jelentésében az, amirıl nem szabad beszélni. S
nemcsak a külsı világ ellenségessége miatti óvatosságból,
hanem pedagógiailag sem. Fontos tudni, hogy a "szent"
jelentéső sacratum és a "titok" jelentéső secretum hangalakja
nem véletlenül hasonlít annyira egymáshoz. Mindkettı a
profán világ elıl "félretett", "visszatartott", ugyanis a
secernere "elkülönít"-et jelent, ebbıl származik a secretum
melléknévi igenév. Az elkülönültség helyszíne a templom, a
latin templum, melynek tem gyöke található meg a görög
"vág", "levág", "elválaszt" jelentéső temnóban, illetve a
temenosban ("szakrális klauzúra", kolostor profánok elıl
elzárt, csak engedéllyel látogatható része), amely ugyanezt az
ideát fejezi ki. A kontemplációban szintén ezt a gyököt
találhatjuk meg. Misztérium második jelentése: amit csendben
kell fogadni, mert alkalmatlan arra, hogy beszéljenek róla.
Ugyanis az itt feltárt igazságok individuumon túliak és
szupraracionálisak (nem pedig irracionálisak!). A
szimbólumok célja pedig a felfoghatatlan "felfoghatóvá"
tétele.

A titoktartási kötelezettség természetesen nem szk.-

specifikus. Két példa: az eleusziszi misztériumok és a
templomos lovagrend. Mintaadó görög titkos
szertartásrendszer az eleusziszi misztériumok. Alapításukról a
homéroszi Démétér-himnusz beszél. Démétér öregasszony
("Dósz"), Metaneira királynı kisfia, Démophoón,
ambrosziával kenegeti és éjszaka tőzbe tartja: Démophoón
valóban egyre jobban emlékeztet egy istenre. Metaneira
jajveszékelésére: "Ó, ti halandók, balgák vagytok s esztelenek
mind: nem látjátok a jó sorsot, sem a rosszat elıre!"
Demophoón innentıl nem kerülheti el a halált, Démétér: isteni
fényben mutatkozik meg, parancs: építsenek szentélyt, ahol
majd ı maga fogja megtanítani a halandókat a szertartásokra.
Mielıtt Démétér visszatérne a szentély mélyérıl az
Olymposzra, megtanít 4 halandót "a szent
szertartásra?amelyrıl nem szabad ejteni szót, se pedig
tudakolni, sem terjeszteni, mert nem tőri a szent hit a hangot".
(418 skk. versek) Démétér 2-féle beavatást mutat be: az egyik
az, amikor egy halandót istenné akar tenni (Demophoón) tőz
által (tipikus), a másik egy misztériumtipusú beavatás, amely
nem ígér örök életet. Források megegyeznek abban, hogy az
eleusziszi beavatott boldog lesz halála után is, nem lesz az az
emlékezetnélküli, erıtlen árny, ami a többiek osztályrésze az
alvilágban, amitıl úgy félnek a homéroszi hısök. "Boldog, ki
látta ezt, mielıtt föld alá kerül!" (Pindarosz); "Ó,
háromszorosan boldogok a halandók közt azok, akik e
misztériumokon elmélkedtek, mielıtt a Hádészba jutnak;
egyedül ık élhetnek majd; a többiek számára minden csak
szenvedés lesz." (Szophoklész: 719. töredék). Az elsı
eleusziszi szentély az i.e. 15. században épült, ekkortól
számíthatók az elsı szertartások is.
Eleusziszban közel 2000 évig gyakorolták a misztériumokat,
ennek ellenére alig tudunk róluk valamit: ami képzımővészeti
ábrázolás fennmaradt, az szinte mind a kezdeti lépéseket
ábrázolja. Volt ugyanis Kis Misztérium és Nagy Misztérium,
ez utóbbi rituáléja a teleté, illetve a végsı iniciatikus
tapasztalat, az epopteia teljesen titkos maradt. Azt azonban
tudjuk, hogy a beavatást egy beavatott vezetı (müsztagógosz)
irányította. Paul Foucart amellett érvelt, hogy a misztériumok
rítusainak (dróména) része volt a sötétben botorkálás, majd
hirtelen a fény meglátása. Ásatások azt bizonyították, hogy
nem voltak olyan földalatti helyiségek (katabaszion), ahol az
avatandók rituálisan bemutathatták volna az Alvilágba való
leszállást.
Az 1118-ban alapított templomos rend élén nagymester állt, s
a rend szabályzata szerint az egyik legnagyobb bőn, amit egy
templomos elkövethetett, az volt, hogy elárulja a rend titkait,
ezért börtön vagy kizárás járt. A felvételi eskü alkalmával a
templomos megfogadta, hogy inkább meghal, semmint hogy
elárulná a rendet. Testvéri csók után vált csak teljes jogú
templomossá. Hármas felosztású hierarchikus rend: lovagok,
káplánok és szolgálók (sergent). (Sorsukat az 1311-es vienne-i
zsinat pecsételte meg, ahol a pápa elrendelte a rend
feloszlatását. Utolsó nagymesterük, Jacques de Molay 1314-
ben, arccal a Notre-Dame felé fordulva máglyahalált halt.
1808-ban Napóleon alatt ünnepélyes istentiszteletet tartottak
Molay lelki üdvéért.)
Eliade szerint a titok olyan ısi fogalom, melyet kezdetben
minden tudomány és mővészet magában foglalt, és csak a
beavatottakat tartották képesnek a sikeres mőveletek
elvégzésére. Aiszkhülosz majdnem az életével fizetett, amiért
az athéniak úgy gondolták, egyes tragédiáiban (Az íjászok,
Papnık) titkokat fedett fel. Késıbb: a titkos eljárások
hozzáférhetıvé váltak az egész közösség számára, de a szent
jelleg nem veszett teljesen homályba, pl. mezıgazdaság
megırzött valamiféle rituális szerkezetet (termés bıségét
biztosítani hivatott rítusok). A titok vallásos értéke a
hellénizmus idején méginkább felértékelıdött. "A titok maga
növeli meg annak az értékét, aki megtudja azt" - Plutarkhosz.
Újpüthagóreusok és újplatónikusok egyik kliséje lett, hogy a
régi, nagy filozófusok mind rébuszokban írtak, s az igazi
titkaikat csak a beavatottak tudják megérteni.
A római korban a keleti eredető kultuszoknak már elveszett az
etnikai jelentısége, univerzalizálódtak, pl. Kübeléé és Attiszé
(frígiai), Ízisz és Ozíriszé (egyiptomi) vagy Adoniszé
(föníciai). A közös az volt bennük, hogy a frissen beavatottnak
meg kellett esküdnie rá, hogy a hallottak titkát megırzi, ezután
részesült csak a hierosz logoszban (szent történetben), ez
általában a kultusz eredetének története volt, amit esetleg
ismert már, de most a titkos jelentést közölték vele. Majd böjt,
sanyargatás és tisztító eljárások következtek.Mindegyik
szertartás tulajdonképpen imitatio dei volt, meghalás- és
feltámadás-motívummal. Ld. Apuleius: Az aranyszamár
fıhıse, Lucius, akit Ízisz-misztériumba avatnak be, s
jelképesen meghal. Ugyancsak közös vonás volt e kultikus
eseménysorokban a rituális lakoma, valamint a megdicsıülés
és a haláltalanítás (apathanatiszmosz). A dionüszoszi
testvériségeknek külön temetıi voltak, ahová mást nem
temethettek, a szertartások itt is éjjel folytak, hogy a titkosság
biztosítottabb legyen.
A hallgatás másik szk. értelme számunkra különösen érdekes
lehet, hiszen páholyunk megszavazta, ne tartsuk be az ún.
Papageno-évet, vagyis az inas egy éven át tartó hallgatási
kötelezettségét. Magam, aki akkor is a P.-év megtartása
mellett voksolt, a továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy
néhány - remélem, elfogadható - érvet sorakoztassak fel e
hagyomány értelme mellett. Számomra a szk. hallgatás (nem a
titok!!!) a M.Foucault által csak "az önmagaság
hermeneutikájá"-nak nevezett jelenségegyüttes segítségével
magyarázható meg. Nem más ez, mint egy igazság-játék,
melynek során az ember megértheti, kicsoda is ı. A
görögöknél mindez az epimeleiszthai sautu - "törıdj
magaddal" vagy "fordíts gondot magadra" elıírás formájában
összegzıdött. Ez volt a városállamok egyik fontos alapelve.
Hasonlóan fontos morális alapelv, mint a gnóthi seautón
(Delphoi), amit úgy is értelmezhetünk: ne gondold, hogy isten
vagy. A "törıdj önmagaddal" Platónnál válik explicitté. A
szókratikus dialógusokban, az egész neoplatonista
hagyományban fontos szerepet kap. Szókratész a
Védıbeszédben is úgy állítja be magát, mint aki az
önmagunkkal való törıdést tanította társainak, pontosabban
megfeddte ıket, amiért pénzszerzéssel foglalkoznak
lélekápolás helyett. Három állítást tesz Szókratész a
küldetésérıl: 1. csak halála órájában fog felhagyni vele, 2.
jóságból és nem pénzért cselekszik és 3. amit tesz, hasznosabb
még Athénnak Olympia feletti gyızelménél is, hiszen az, aki
megtanul törıdni magával, az a városával is törıdni fog.
Nüsszai Szent Gergely a De virginitate c. mővében (magyarul:
ÓÍT, 18) már teljesen más alapon közelíti meg a kérdést: azért
kell törıdnünk magunkkal, hogy a test által elhomályosított
isteni hatóerıt felfedezzük magunkban. Önmagunk
megismerésének kötelessége a keresztény aszketizmusnak is
alapelve. De már a legkorábbi ismert erkölcsi kézikönyv,
Epikurosz Menoikeuszhoz írt levele is azt tanítja, a lelkünkkel
való törıdéshez soha nincs túl késı és soha nincs túl korán.
Philón pedig beszámol a therapeuták titkos társaságáról, akik
szigorú szabályok szerint élnek, gyógyító meditációkat
folytatnak, közös imáik vannak és agapéket (lelki ünnepség)
rendeznek, vagyis gyakorlataik a "törıdj önmagaddal" elvébıl
származnak.
A késıbbiekben ez a szemlélet az ellenkezıjébe váltott át. A
mai közvélekedés inkább az, hogy az önmagunkkal való
törıdés immorális, ugyanis a keresztény erkölcsiség szerint
azért kell csak magunkat megismernünk, hogy aztán
lemondhassunk magunkról. A neoplatonikus hagyományban
az Elsı Alkibiadész apokrif (?) dialógus számít az alapvetı
Platón-mőnek, kiindulópontnak. Ez az enciklopédikus tudás
modellje, pedagógiailag is kulcsfontosságú, az "önmagunkkal
való törıdés" elsı princípiuma. A dialógus két témája a
politika(i ambíció) és a filozófikus szerelem, a kettıt a törıdj
magaddal elve kapcsolja össze. A fogalom sokkal több
egyszerő megfigyelésnél: az epimeleiszthai igét alkalmazza
Platón a földmővesre, aki a földjét gondozza, az
orvostudományra, amely a beteggel törıdik. Végül kilyukad
az énnél, hogy ki is az, akit énnek nevezünk, s akivel törıdni
kellene. És oda, hogy: mi alapján találom meg identitásomat?
Válasz: a lélek az, amivel törıdni kell, nem pedig a tulajdon
vagy a ruházat, a lélek az, amely miatt nyugtalankodnunk kell,
ha ápolatlan. A lélek akkor ismeri meg önmagát, ha egy
hasonló elemben mint tükörben szemlélheti önmagát,
márpedig ez az elem nem más mint az istenség. Csak erre a
helyes önszemléletre épülhet a helyes politikai magatartás. Az
önismeret is a lélekkel való törıdés eredménye.
A hellénizmus, ill. a római császárság idején merül fel a
kérdés több szerzıben, mikor érdemes felhagyni a politikai
szerepléssel és elkezdeni önmagunkkal foglalkozni. Míg
Szókratész szerint a törıdj magaddal parancsa az ifiakra
vonatkozik, addig a császárság idején az elvet az egész életre
kiterjesztik. Míg Platón és követıi a gnóthi seautón
elsıdlegességét hirdetik, addig a császárkorban önálló
filozófiai probléma lesz a törıdj magaddal elvbıl, sıt, ennek
elsıdlegességét (fontosságban) hangsúlyozzák az elıbbivel
szemben. Többek között a cinikusok és a sztoikusok, pl.
Seneca foglalkozik a problémával. Plinius azt javallja egy
barátjának, hogy naponta szenteljen néhány percet
önvizsgálatnak, illetve töltsön így néhány hetet az évbıl, aktív
kikapcsolódással, ami egyszerre meditatio és praeparatio,
vagyis tanuljon, olvasson és készüljön fel a sorscsapásokra/a
halálra. A törıdj magaddal sztoikus gyakorlatai közé tartozik a
jegyzetírás is, amit késıbb bármikor elıvehetünk és újra
tanulmányozhatunk: az igazságok feljegyzése különféle
szituációkban lehet segítségünkre. Már Platón idején a
szóbeliség fı szerepét az írásos pszeudo-dialógus veszi át, ez a
császárkorban még inkább igaz, az írásbeliség lesz az
egyeduralkodó, s az önmaga, az én a levelekben kap
fıszerepet, késıbb pedig a Vallomásokban (Szt. Ágoston). Az
írás a császárkori szerzıknél a lélekelemzés fı eszköze: míg
Marcus Aurelius szereti részletezni az eseményket, addig
Cicero csak a fontos eseményekre koncentrál. M. Aurelius a
gondolatait is leírja, Seneca jobban szeret csak a tettekrıl
beszámolni. A keresztény gyónás elıképe az ı
lelkiismeretvizsgálataiban bukkan fel elıször.
Szintén a császárság korának irodalmában jelenik meg a
dialógus helyén az a módszer, melyben csak a mester beszél, a
tanítványnak hallgatnia kell. Innentıl nı a hallgatáskultúra
jelentısége. A püthagóreus iskolákban a tanítványnak öt évig
csendben kellett maradnia, kérdéseket sem tehetett fel. Ennek
pedagógiai célja az igazság elsajátítása volt. Dialógus helyett
tehát hallgatás és odahallgatás az új módszer. A császárkor
követelménye az igazság meghallgatása is. Plutarkhosz úgy
véli a hallgatásról írva, hogy aki kinıtt az iskoláskorból, annak
élete maradékában meg kell tanulnia a logosra hallgatni.
Hallgatni annyi, mint nem állni a mester ellenırzése alatt,
hanem önerıbıl befogadni a logost. Ennek módszere:
csendben hallgatni az elıadást, majd némán átgondolni azt,
amit hallott. Arra kell törekedni, hogy a tanítvány egyszerre
hallja magában a mester hangját és az ész hangját. Philónnál
(De vita contemplativa) a csend ünnepélyeirıl esik szó, ekkor,
a "csend lakomáján" a tanító monologizál a Biblia egy
részletének értelmezésérıl, s javaslatokat tesz a hallgatás
módozatairól is. Pl. amikor hallgatunk valakit, mindig azonos
testhelyzetet vegyünk fel.

Szintén a sztoikusok spiritualizálták az anakhórészisz

fogalmát. Náluk a fogalom nem hadászati jelentéssel bír
(hadsereg visszavonulása), nem is a szökött rabszolga
elbújására utal, hanem az Én lelki elvonulását értik rajta. Ez
lehet vidéki visszavonultság vagy mindennapos
magábaszállás, de nem azért, hogy bőneinket feltárjuk magunk
elıtt, hanem, hogy emlékezetünkbe idézzük a helyes cselekvés
alapelveit, vagyis ez egy memotechnikai eljárás. Ez a sztoikus
aszketizmus lényege, melybıl hiányzik a keresztény
önmagáról való lemondás motívuma. Sztoikus aszkészisz
lényege nem az, hogy egy másik valóságba kerüljünk, hanem
az, hogy az evilági realitás hozzáférhetıbbé váljon. Az
aszkészisz célja, hogy az igazságot tevékeny princípiummá
alakítsa át, az alétheiából ethoszt kovácsoljon.
Az ókeresztény irodalomban és egyházi gyakorlatban
természetesen már egy másfajta, nem sztoikus aszkészisz van
jelen. Mindazonáltal az ekkori, hallgatásra vonatkozó
utasításokban is ott rejtezik a P.-év hagyományával való
harmónia. Didaszkália (görög, 3. szd. közepe, névtelen
egyházi rendtartás): "azokat a pogányokat, akik akarják és
megvallják, hogy megtérnek, és kijelentik, hogy hisznek,
felvesszük a közösségbe, hogy hallgassák az igét, de nem
érintkezünk velük, amíg a pecsétet meg nem kapták és nem
lettek tökéletesek". Az ankürai zsinat kánonjai (314) között
olvasható (IV.): akik pogány áldozatokat mutattak be, részt
vettek áldozati lakomán, s erre még a legszebb ruhájukat is
felöltötték, azokra vonatkozóan "úgy határozunk, hogy egy
évig a hallgatók közt, három évig a leborulók közt
(vezekeljenek), két évig pedig csak az imában vegyenek részt,
s azután lépjenek be a teljes közösségbe". A laodikeiai zsinat
kánonjaiból (V.) (4. szd. második fele) pedig megtudható,
hogy papszentelést nem lehetett olyankor végezni, amikor
hallgatással vezeklık még a templomban tartózkodtak.
Szólottam.