Névtelen

Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
NOSFERATU*
[A Klán regénysorozat 13.]

...Mint a vámpírok... sokszorosan halott,

de kitanulta a sírok titkait.
(Walter Pater)

ELSİ RÉSZ
Ködös kezdet

1999. november 12., péntek, hajnali 3:21

Harlem alatt
New York városa, New York

Az alagutak, amelyekben már évek óta otthon érezte magát, most fenyegetıen és ridegen záródtak össze körülötte. A
moszattal borított köveken gyakorta megcsúszott, pedig általában nagyon is biztosan állt a lábán. A számtalanszor
végigjárt folyosók most mintha nem lettek volna a helyükön, és lázasan dolgozó agyában reménytelenül
összekeveredtek a tájékozódást segítı tereptárgyak.
- Ulstead - suttogta hitetlenkedve, mintha azzal, hogy kimondja a nevét, feltámaszthatná a klántársát.
Berontott a következı oldaljáratba, és nekitámaszkodott a járat falának. Dél felé - de merre lehet dél? Érezte a halott
ereiben lüktetı vért, ahogy a régi, önkéntelen beidegzıdések átvették az irányítást. Hirtelen rádöbbent, hogy eszelısen
zihál. Az elferdült orrsövényen fütyörészve süvített át a levegı. Kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja. Úgysem
veszi hasznát a légzésnek, és a hang könnyen elárulhatja a helyzetét.
Lövések hangját hallotta. Hirtelen már egyáltalán nem érdekelte, hogy merre lehet az az átkozott dél. Ismét rohant.
Fejvesztve menekült a sötétben. Ez biztos csak Nigel - gondolta magában néhány száz yard után, de azért csak futott
tovább. Pug nem Nigel miatt rohant ilyen veszettül. Nigel nem azért puffogtatott a bálványozott géppisztolyával, hogy
hallhassa, milyen gyönyörő hangja van.
- Ulstead - mormolta ismét Pug, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
Masszív kıtömb ez az Ulstead - vagyis masszív kıtömb volt. Egy járkáló, fekélyekkel borított szilárd hústömb. Ketté
kellett volna törnie azt a kis embert.
De kinyílt a Szem, és sápadt, vérvörös fényében felderengett az alagút. Aztán...
Pug megbotlott. Lepattant a falról, aztán majdnem sikerült visszanyernie az egyensúlyát, de végül mégis elvágódott.
Kurta végtagjaival kapálózva keményen a földhöz csapódott.
A sápadt fény felragyogott az alagútban, és Ulstead egyszer csak már nem volt ott. A helyén parázsló, vonagló massza
maradt a padlón. A szétszórt sötét színő kelések összefolytak, ahogy a bır teljesen megfeketedett, és végül az egész
kupac szétfolyt egy gyorsan terjedı tócsába.
Pug négykézlábra emelkedett, és az ingujjával megtörölte az arcát, de a szövet nem sokat segített a szennyvíz ellen,
amibe belecsobbant. Újabb lövések hangját hallotta, amelyek fejvesztett menekülése ellenére sem voltak túl messze.
Nem kellett volna magára hagynom - jutott eszébe most elıször. Nigel nem ismerte olyan jól a várost, mint ı.
Colchesterrel érkezett Baltimore-ból. Nem kellett volna magára hagynom - gondolta újra, aztán feltápászkodott, és
nekiiramodott. De nem a lövések irányába. Nigel nyugodtan nevezheti gyávának. Ha ezután bárki bárminek nevezi, az
azt jelenti, hogy túlélte ezt az egészet. Vigye el az ördög Nigelt, meg Calebrost, és a csendes embert is, ha már itt
tartunk! Pokolba ezzel a Nickolaijal is, akit meg kellett volna találniuk!
Pug szeretett volna megállni, hogy összeszedje magát. Szeretett volna visszamenni Nigelért - persze ezt már csak úgy
elméletileg szerette volna megtenni -, de a lábai csak futottak tovább. Lehetett volna több esze is annak az ostoba
bolondnak. Nem kellett volna megállni és lövöldözni.
Befordult egy sarkon, és a világ hirtelen ismét teljesen érthetetlenné vált. A megrendítı erejő ütközéstıl hátracsapódott
a feje, és a lábai kiszaladtak alóla. Röpke néhány perc leforgása alatt immár másodszor terült el a földön. Csakhogy
ezúttal a hadonászó karjai és a kapálózó lábai valaki másnak a végtagjaival gabalyodtak össze.
- Majdnem lelıttelek - mondta Nigel, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása.
Pug nem tért ilyen hamar magához: - Hol...? Hogyan...?
Futás közben biztos befordult valahol, és akarata ellenére visszakanyarodott. A döbbenete most már hamar elmúlt.
Sietısen kibogozták az egymásba gabalyodott végtagjaikat, és feltápászkodtak a földrıl. Nigel is meg volt rendülve, és
Pug gyanította, hogy nem az ütközéstıl. A másik városból érkezett Vértestvér az oldalához szorította az olajosan
csillogó fekete Sterlinget. Pug érezte a fegyver csövébıl sugárzó hıt.
- Visszajöttem segíteni - hazudta Pug. - Sikerült... meg...?
- Még csak le sem lassította - felelte Nigel, és megrázta a fejét. Apró, közel ülı fekete szemei voltak, és gyakorlatilag
nem rendelkezett említésre méltó állal.
- Maradjunk mozgásban - mondta sürgetı hangon. - Mozgásban kell maradnunk!
- Mozgásban - mondta a Szemet hordozó cingár teremtmény, és Nigel háta mögött kibontakozott a sötétségbıl. - Igen,

1. oldal
 Névtelen
mozgásban...
Nigel megpördült, és tüzet nyitott. A lényt pár lépéssel visszavetették azok a golyók, amelyek a testét találták el, de ha
egy lövés a szemet érte, akkor a feneketlen plazmamocsár mintha egyszerően elnyelte volna a lövedéket. Halvány
vörös fény vetıdött a párosra, és ezt a fényt nem a Sterling torkolattüze keltette. Pug befogta a füleit, és nekiiramodott
- azaz csak szeretett volna. A lába alatt a kı folyékony iszappá változott. Megtántorodott és elıreesett, de a teste már a
szilárd talajon ért földet. Nigel süllyedt. Az iszap hirtelen felizzott, és abban a pillanatban Nigel lábai térd alatt
megszőntek létezni.
Újabb lövések. Pug talpra küzdötte magát, és elfutott. A sikolyok, és a füstölgı kénkı sistergése fölött mintha hallotta
volna a kiürült Sterling tompa klikk, klikk, klikkjét. Nem lesz több lövés, ebben teljesen biztos volt. Futás közben nem
maradt más, csak a vér ritmusának fülsüketítı dobolása a fülében, és saját lihegésének sipítása. No meg a saját
sikolyai.

1999. június 1., kedd, hajnali 2:37

A Fox Színház magasföldszintjén
Atlanta, Georgia

A fátyolfelhık nem takarták el a csillagokat, hanem inkább a mélység és a valóság illúziójával ruházták fel a látványt.
Victoria hátradılt a székében. Magába szívta a hővös éjszakai égbolt látványát, és megnyugvást talált benne. Még az
sem zavarta, hogy a látképet „mindössze” a nagyterem mennyezetére vetítették. Nem érdekelte, hogy a mór stílusú
pártázat csak a dobogó és a balkonok mutatós váza volt. Úgy tőnt, hogy az illúzió gyakran - nagyon is gyakran -
vonzóbb volt a valóságnál.
Atlantában lehetetlen lett volna megfigyelni az éjszakai égboltot. Ó, az égbolt természetesen ott volt a helyén, de
nyoma sem volt a csillagoknak és a végtelenség érzésének. Nem látszott más, csak valami ködös, rózsaszín derengés.
Az elektromos megvilágítás horizonttól horizontig ráfröcskölt az égre, és eltakarta a csillagokat, pedig ezek azon kevés,
idıben biztos pontok közé tartoztak, amelyek megmaradtak egy Vértestvér számára. A szeretteik meghaltak, az erdık
leégtek, és még a valaha érintetetlen hegyeket is megsebezte a modern ember. Most már mintha csak az óceán és a
csillagok maradtak volna állandóak, de a városból egyiket sem lehetett látni. Azonban a városban vártak rá a
lehetıségek.
- Jó estét, Ms. Ash!
Victoria nem rezzent össze, sıt, még csak el sem fordította a tekintetét a megnyugtató ál-mennyországtól. Nem hallotta
meg a közeledıt, de nem is számított rá, hogy meg fogja hallani, ha a másik nem akarja ily módon elıre tudatni
érkezését.
- Megszerezte, amit kértem? - kérdezte Victoria. A hangja nem volt éppen goromba, de ugyanakkor nem is bátorított
bizalmaskodásra.
- Ó igen - felelte Rolph.
A közhiedelemmel ellentétben klánjának nem minden tagja áraszott olyan szagokat magából, mintha egy hete rothadó
ürülékben hempergett volna. Ez volt az elsı dolog, amit Victoria észrevett ennél az elıre nem jelzett látogatásnál: a
szagok hiányát. Így el tudta viselni, hogy Rolphfal kell üzletelnie. A csúnyaságot egy ideig el tudta viselni, de soha nem
látta szívesen a Nosferatu klán tagjait, akik Rolphnál illatosabbak voltak. Na nem mintha neki személy szerint bármi
baja lett volna velük. Victoria büszke volt a nagylelkőségére. Nem sajnálta ezektıl a groteszk lényektıl azokat a
vadászmezıket, amelyek túl alantasak voltak számára, sem a mocsokból felépített bőzös kis odúikat. Egyszerően csak
nem látott rá okot, hogy miért kellene eltőrnie, hogy megsértsék az érzékenységét, amikor a közelébe jönnek.
Rolph felé fordult, és kinyújtotta a kezét. Hála Istennek a Nosferatu hosszú köntöst és kámzsát viselt, ami eltakarta
arcának nagy részét. A színház sötétjében éppen csak ki tudta venni a természetellenesen hegyes járomcsontokat, és
az éles ívő, hatalmas orrot. Rolph odanyújtott neki egy hétköznapi mérető manila borítékot.
- Köszönöm - mondta Victoria, és Rolph egy árnyalatnyit meghajolt felé.
A nı kinyitotta a borítékot, és lapozgatni kezdte a tartalmát - persze igencsak mérsékelt lelkesedéssel, nehogy Rolph
azt találja gondolni, hogy túlságosan nagy szolgálatot tett neki. A Nosferatuk voltak a vámpírok elefántjai - soha nem
felejtettek. Még a legcsekélyebb apróságot is elraktározták az emlékezetükben, és könnyen elıfordulhatott, hogy
évekkel késıbb - és a lehetı legalkalmatlanabb pillanatban - bukkantak fel behajtani az adósságot. Sıt, néha még az is
megesett, hogy egy másik városban, vagy akár egy másik kontinensen, a klán egy másik tagja kérte az
ellenszolgáltatást, mintha rendelkeznének valamiféle közös emlékezettel.
- Mindennel meg van elégedve? - kérdezte Rolph. Victoria tovább lapozgatta a boríték tartalmát: a szerzıdések
fénymásolatait, az üzleti feljegyzéseket, a különbözı bankbetétek pénzmozgásainak kimutatásait.
- Úgy tőnik, igen - felelte könnyedén.
Ezek a feljegyzések hasznosak voltak ugyan, de valójában nem voltak létfontosságúak a számára. Segíthetnek
megszilárdítani a jelenlétét Atlantában, választott hazájában. A pénzügyi információk egy néhai Vértestvérnek,
Marlene-nek, egy rossz hírő Toreadornak az érdekeltségeit térképezték fel. A Marlene befolyása alá tartozó különféle
létesítmények mindegyike visszatükrözte a nı domináns jellemvonását, a közönséges vulgaritást. A különféle
sztriptízklubokat, pornóüzleteket, „fehérnemő” bemutatótermeket stb. mind bizonyos mértékig az ı irányítása alatt álló
közvetítık vezették.
Victoriát nem lelkesítette túlzottan a lehetıség, hogy a bujasággal sáfárkodjon, de azért elég gyakorlatias volt. Ha egy
halandó tulajdonos már megszokta, hogy egy titokzatos és hallgatag társnak adja át a nyereség egy részét, akkor
milyen kár származhatna abból, ha magára vállalná ezt a szerepet? Ugyanakkor ezzel a gyakorlatias lépéssel még azt is
megelızheti, hogy valaki más törjön be Marlene korábbi területére. A régi mondás szerint „a természet nem tőri a
vákuumot”, és Victoria mindig is úgy gondolt saját magára, mint a Természet egyik jeles támogatójára.
- Igen, azt hiszem ez megfelelı lesz - mondta Victoria. Rolph mintha elmosolyodott volna a kámzsa rejtekében. - Nagy
örömünkre szolgál, hogy Atlantát választotta új otthonául!
Victoria is elmosolyodott. Felismerte a hízelgést, de ennek ellenére nem zárkózott el elıle.

2. oldal
 Névtelen
- Benison herceg minden erıfeszítése ellenére létezik bizonyos... kulturális és mővészeti hiányosság városunk
Vértestvérei között - folytatta Rolph szinte már cinkos hangon. - Abból, amit Önrıl hallottam, úgy gondolom, hogy Ön
sokkal jártasabb ezeken a területeken, mint Marlene volt.
- Hah! - emelte szemérmesen a skarlátszínőre festett ajkai elé Victoria két ujját, mintha ezzel akarná elejét venni az
elıdjét érintı további megjegyzéseknek.
- Kérem, nézze el nekem ezt az indokolatlan összehasonlítást - mondta gyorsan Rolph, nehogy megsértse a Toreadort. -
Közülünk sokan elrejtıznek a társadalom elıl, és az udvarias csevegés néha nehezünkre esik... És a Toreador, akit itt
megszoktunk, amolyan... közönséges...
- Nos, akkor most be kell majd bizonyítanunk az ellenkezıjét, nem igaz? - vágta rá Victoria.
- Mire gondol?
Olyan nyilvánvalónak tőnt. Mi lehetne természetesebb? Nem is értette igazán, hogy miért habozott ilyen sokáig ezzel a
döntéssel.
- Egy bemutatkozás! Egy óriási mulatság!
Az agyában máris egymást kergették a gondolatok. Minden egyes másodpercben számtalan terv, motívum és
díszítıelem bontakozott ki lelki szemei elıtt. Talán tarthatná a gálát itt, a Foxban vagy mondjuk a Szépmővészeti
Múzeumban.
- Hát persze - mondta Rolph. - Milyen találó! Kiállítást is szervez az összejövetelre?
- Ó, szóval maga is kedveli a mővészetet?
- Értékelem a szépséget... amelytıl én magam oly távol állok. - Victoriának gombóc formálódott a torkában. Annyira
megindította a megjegyzés, hogy szinte már kinyújtotta a kezét, hogy valóban megérintse Rolph karját. Milyen eredeti -
egy bestia, aki a szépség, a saját antitézise után epekedik. Már a puszta jelenléte mennyivel fogja gazdagítani ezeknek
az Isten háta mögötti délvidéki városban létezı teremtményeknek az életét.
- Kipróbálta már magát a mővészetekben, Rolph? - kérdezte Victoria olyan hangon, ahogy egy szülı szólhat a
gyermekéhez.
A Nosferatu bólintott.
- De attól tartok, nem volt túl sikeres próbálkozás. Victoria megértıen bólintott.
- Mi... vázlatok, festmények?
- És egy kis szobrászat - bólintott ismét a Nosferatu. - Bár az alkotásaim is éppen annyira torzak, mint én magam. Vagy
talán még nálam is jobban... már ha ez egyáltalán lehetséges - tette még hozzá egy rosszalló vállrándítás kíséretében.
Valóban hátborzongató - gondolta Victoria, de már elhatározta, hogy könyörületes lesz ehhez a teremtményhez.
- Ki fogom állítani a saját szoborgyőjteményemet - jelentette ki nagylelkően.
- A saját győjteményét?
- Természetesen! Egyike a világ legjelentısebb győjteményeinek. És magát is meghívom!
A szavak már elhangzottak, mire meggondolhatta volna magát. Victoria lelkesedése egy pillanatra alábbhagyott, de
azért kifelé továbbra is ragyogó maradt a mosolya. Nem lelkesedett túlságosan azért, hogy a Nosferatukkal érintkezzen,
de most már nem tehetett semmit. Nem vonhatta vissza a meghívást, és az egész városnak elınyére válik az ı
nagylelkősége. Gondoskodni fog róla, hogy bemutatkozó mulatsága a szezon, az év, talán az évtized eseménye legyen
ebben a fáradt városban. Azonnal nekilátott a vendéglistának. Természetesen a drága, cinkos Benitonak ott kell lennie.
Ha pedig igazak a hírek, amelyeket Benison hercegrıl hallott, akkor mindössze néhány személy meghívásával
csodálatos bajt keverhet. Ott van mindjárt Benjamin, a város Anarch ellenállásának vezetıje, aki ennek ellenére
biztonságban közlekedhet az Elíziumban. Az is eszébe ötlött, hogy Július, a Brujah arkón lenne a céljainak megfelelı
legideálisabb vendég. Talán ıt is rá tudná venni, hogy jöjjön el.
- Nagy megtiszteltetés a számomra, ha részt vehetek az összejövetelen!
- Hm? - Victoria szinte meg is feledkezett már Rolphról. - Ó, igen, természetesen!
Igen, meg fogja neki engedni, hogy eljöjjön. Bizonyos szempontból a Nosferatu meghívása csak tovább öregbítette a
hírnevét. Ez pontosan az a váratlan húzás volt, amit Victoria annyira kedvelt. A kiszámíthatatlanság számára egyenlı
volt a szabadsággal. Léteztek olyan lények a világban, akik éppoly titokzatosak és misztikusak voltak a Vértestvérek
számára, mint maguk a Vértestvérek a halandók számára, és akik elragadnák tıle sorsának irányítását, ha
megengedné neki. Victoria úgy gondoskodott a saját függetlenségérıl, hogy azt tette, amire ezek a lények nem
számíthattak. Minél elıreláthatatlanabb volt valami, annál jobb. Még az ehhez hasonló apróságokban is.
- Természetesen szívesen látom - mondta Rolphnak. - És a barátait is.
Rolph ismét meghajolt, és távozott - tapintatosan nem rabolt többet a drága idejébıl. Victoria pedig gratulált magának
a legutolsó spontán húzásért: erre már aztán tényleg senki - és semmi - nem számíthatott.

1999. június 3., csütörtök, este 10:29

Manhattan alatt
New York városa, New York

Calebros hagyta, hogy Umberto „vezesse” a klánjának öregjét a kivilágítatlan járatban. A telep fiatalabb lakói mind azt
hitték, hogy Calebros soha nem hagyta el a barlangját, az „irodáját”, hogy egyfolytában a számtalan jelentés fölött
elmélkedik és a jó öreg, kipróbált írógépén jegyzetel. Talán nem is tévednek akkorát, töprengett Calebros. Gerincének
különös görbülete a minden egyes izületét megtámadó könyörtelen csúzzal egyetemben nem tették lehetıvé, hogy
könnyedén mozogjon. Calebros legszívesebben mozdulatlanul üldögélt. Az ifjoncok abban sem tévednek túl nagyot, ha
úgy vélik, hogy a Smith Corona társaságát többre becsüli az övéknél. De a húzódozása miatt úgy gondolták, hogy nem
is képes elhagyni a lakrészét. Mindig annyi mindent feltételeznek.
- Fegyelmezetlenek - mormolta Calebros.
- Elnézést? - fordult vissza az öreg felé Umberto.
- Mozogj már, vagy soha nem érünk oda - szidta Calebros, és Umberto lógó orral ismét nekiindult.
Fegyelmezetlen elme - gondolta Calebros. - A feltevések a fegyelmezetlen elme jellemzıi. - Az atyja, Augustin

3. oldal
 Névtelen
mondogatta ezt mindig, és ennél igazabb szavakat még nem hallott.
A két púpos teremtmény percekig némán haladt tovább. Umberto visszafogta a lépéseit, hogy ne hagyja le az öreget,
és Calebros is lassított, hogy ne tapossa le az elıtte lábatlankodó bolondot. Végül megérkeztek a létrához.
- Van itt egy létra - mondta Umberto.
- Igen, én is látom - felelte Calebros, és amikor látta, hogy Umberto továbbra is habozik, még hozzátette: - Tisztában
vagyok vele, hogy hogyan kell egy létrát használni! Félre az utamból!
A karmai hozzákoccantak a fémhez, de a csúszós, penészes fokok nem jelentettek neki akadályt. Fájdalom hasogatta a
vállait, a könyökét és a térdét, de a kényelmetlenség nem volt nagyobb, mint amit felkeléskor minden nap el kellett
viselnie.
A létra egy másik folyosóra vezetett, amibıl egy aprócska szoba nyílt, ahol többen kártyáztak. Odabenn elcsendesedett
a jókedv, amikor Calebros elhaladt mellettük. Vagy attól féltek, hogy magukra vonják a rosszallását, amiért henyélnek,
vagy egyszerően csak meglepıdtek, hogy idekinn látják vagy talán egyszerre mindkettı. Calebros ügyet sem vetett
rájuk. Elment a következı ajtóig, ami Umberto számítógéptermébe vezetett. Umberto elsurrant mellette, könnyedén
becsusszant a terminál elıtt álló székbe, és azonnal nekilátott begépelni a parancsokat.
- Mintha azt mondtad volna, hogy készen áll - morogta Calebros.
- Készen áll! Csak még egyszer ellenırzöm a vonal biztonságát. Umberto fürge ujjai olyan hangot adtak a
billentyőzeten, mint a nyári zápor elsı cseppjei a bádogtetın. Korábbi bizonytalansága teljesen eltőnt, ahogy
belesüppedt a technika ölelı karjaiba.
- Felszerelhetnék neked egy saját terminált, ha végre megszabadulnál attól az ıskövület írógépedtıl - mondta Umberto
anélkül, hogy átgondolta volna - és letakarítanád az asztalodat... Aúú!
Elıre rántotta a fejét, minél távolabb Calebrostól, aki éppen most bokszolt bele a fülébe, aztán letörölte a jobb fülébıl
kicsorduló vékonyka vérpatakot. Az öreg elfoglalta a széket, amibıl Umberto sietısen távozott. Egyetlen dobhártya nem
is olyan nagy ár azért, hogy megtartsa az elsıbbségét a rangsorban - gondolta az öreg.
- Kész?
- Igen - felelte Umberto a fülét dörzsölgetve. - Csak gépeld be, amit akarsz, aztán nyomd le az entert! A te szöveged a
„C” után jelenik meg a képernyın.
Umberto azzal foglalta el magát, hogy a füleit masszírozta, és tátogott: nyit, zár, nyit, zár, nyit... A monitor elıtt
Calebros kinyújtóztatta a lábait, hogy enyhítsen a térdei sajgásán, de ellenállásba ütközött az asztal alatt. Erısebben
megnyomta méretes lábait, és sikerült egy fájdalmas jajdulást elıcsalogatnia odalentrıl.
- Ki van ott? - kérdezte mogorván, bár máris tudta a választ.
- Én, Mr. C.
- Én? Egér, mássz ki onnan, te félig eleven szırcsomó! Nekünk most dolgunk van.
- Sajnálom, Mr. C.
A bozontos teremtmény elımászott az asztal alól, és eliszkolt. Umberto gépiesen Egér felé rúgott, de az öreg Nosferatu
már a számítógépnek szentelte a figyelmét. Calebros ujjai a hosszú, ormótlan karmok ellenére gyorsan siklottak a
billentyők fölött.

C: Hello? Ott vagy?

R: Itt vagyok. Jól vagy?

C: Egész jól. Mi újság?

R: Három napja találkoztam V. Ashsel. Azóta kiderült, hogy a Napéjegyenlıségre idızítette a partit, valószínőleg a
Szépmővészeti Múzeumban lesz, ha rá tudja venni Benison herceget.

C: Szerinted rá tudja?

R: Ezt nála nehéz lenne elıre megmondani, de nem tudok semmilyen nyomós okról, amiért ellenkezne.

C: Ash gyanakszik?

R: Egyáltalán nem. A parti természetesen teljesen az ı ötlete volt - már ahogy ı látja a dolgokat. Máris intézkedett,
hogy átszállítsák azt a bizonyos szobrot. Majd gondoskodom róla, hogy Hesha Ruhadze is rajta legyen a vendéglistán. A
július 21-i dátum elég idıt hagy nektek arra, hogy felkészüljetek?

C: Elég kell legyen! Ha Benito is rajta van a vendéglistán. Errıl mit tudsz?

R: Egyike volt az elsıknek, akikkel kapcsolatba lépett. Benito úgy tervezi, hogy eljön.

C: Ragyogó! Szólok Emmettnek. Egyéb hírek?

R: Hilda üdvözöl.

C: Erre most nincs idı! Mennem kell! viszlát!

Calebros eltolta magát az asztaltól, de megfeledkezett róla, hogy a széknek kerekei vannak - ez már tényleg

4. oldal
 Névtelen
természetellenes - és majdnem elgázolta Umbertot.
- Ki tudnál nyomtatni errıl egy másolatot?
- Természetesen - felelte Umberto. - Jó! Hozd le nekem! - Izületrecsegéstıl kísérve Calebros feltápászkodott a székbıl,
és elindult visszafelé a folyosón. Érezhetıen jobb lett a kedve. Rolph jó gyerek volt, és Atlantában jól haladtak a dolgok.
Emmett is elégedett lesz. Csendes, tiszta mőveletnek ígérkezett az egész.
Calebros megtorpant a kártyaszoba ajtaja elıtt, és bedugta a fejét.
- Ki áll nyerésre?
- Uhh... Chas - sikerült kinyögnie valakinek rövid, döbbent csönd után.
- Jó - mondta Calebros, és továbbindult. - Tényleg nagyon jó!

1999. június 11., péntek, este 9:40

A Szépmővészeti Múzeum rakodórámpája
Atlanta, Georgia

- És akkor aszongya a csóka: „Ha be vagy osztva arra az éjszakára, akkor jobban teszed, ha kiügyeskeded magad
onnan!” Csak ı nem azt mondta, hogy „osztva”, érted? Úgy mondta „ost-va”, mintha valami átkozott beszédhibája
lenne vagy mi.
- Mit mondott? - kérdezte Odel, és lekapcsolta a villás targoncát, hogy jobban halljon.
- Aszonta, „ostva”. Ha be vagy ostva - mondta Tyrel ezúttal sokkal hangosabban, bár a targonca motorja már nem járt.
- Miért mondott ilyet?
- Mondtam már, szerintem beszédhibás a csóka. Mindig ilyen mókásan beszél. Szerintem bostoni vagy New York-i.
Talán kaliforniai.
- Nem, úgy értem miért mondta, hogy ha be vagy osztva, akkor ügyeskedd ki magad onnan?
- Ostva.
- Nem mindegy? Mit számít az neki?
- Aszonta, hogy szívességet tesz nekem. Aznap éjjel lesz valami akció, amibe nem akarnék belekeveredni. Aszongya,
tartsam távol magam. És én is ezt mondom neked - mondta Tyrel.
- Miféle akció?
- Honnan tudjam? Csak annyit mondott, hogy baj lesz. Most pedig figyelj rám! Furcsa gyerek ez a csóka. Néha fizet
nekem azért, hogy elmondjam, amit egyesekrıl tudok. Akár drogról, akár valami másról van szó, én azt hiszem, hogy
ha baj lesz, akkor ı is benne van, úgyhogy tudnia kell róla, nem?
- Huh - horkantott gúnyosan Odel. - Csak ki akar rúgatni.
- Én csak annyit tudok, hogy eddig még nem hazudott nekem, úgyhogy azt csinálom, amit mondott.
- Ahogy gondolod!

*****

A villás targonca ismét életre kelt, és a rakodó legtávolabbi sarkában a legmélyebb árnyékok sötétjébıl kibontakozott
egy alak, aztán kicsusszant a nyitott ajtón. A munkások észre sem vették.

1999. június 11., péntek, este 11:54

Rebekah Scott Hall kazánház, Agnes Scott Egyetem
Decatur, Georgia

A kopogtatás alig hallatszott a kazánok pattogása és a gız sziszegése fölött, de Rolph amúgy is tudta, hogy ki áll az
ajtó elıtt. Csak kevesen látogatták meg, és azok közül is csak egyetlenegy volt, aki kopogtatott. Kinyitotta az ajtót, és
egy vékonyka, skót mintás szoknyát és fehér Oxford inget viselı szıkével találta szemben magát.
- Meglepetés - mondta a szıke, és csábos pózba vágta magát.
- Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy egyetemi diák - sietett biztosítani Rolph. - Úgy nézel ki, mint egy pornósztár,
aki katolikus kisiskolásnak öltözött. Vagy inkább, mint egy idısödı pornósztár, ha már itt tartunk.
- Mindig te mondod nekem a legaranyosabb dolgokat - lépett el mellette Hilda, és közben megpaskolta az arcát. - De ne
is reméld, hogy a mézesmázos modorod bejuttat a bugyimba!
- Ne aggódj!
- Te sunyi ördög!
- Hilda - forgatta a szemeit Rolph. - Én egy vámpír vagyok, és ez azt jelenti, hogy gyakorlati szempontból impotenssé
váltam. Mi a nyavalyáért akarnék én bejutni a bugyidba? - kérdezte, aztán jó adag kegyetlenséggel a hangjában még
hozzátette: - Hacsak nem akarnék leparkolni egy óriási teherautót.
- Óriási teherautót? - A nı elıször döbbentnek tőnt, de aztán gonosz kis vigyor terült el az arcán. - Te sunyi, széptevı
ördög! - Meg akarta markolni a másik ágyékát, de Rolph félreugrott. - Milyen nagy is pontosan az az óriási? Add csak
bele az összes lóerıt.
- Édes Istenem - nyögött fel elkeseredetten Rolph.
- Milyen mókás! Mindig ezt mondják! Édes Istenem. Édes Istenem. Édes Istenem!
- Befejezted? És ne hajlítsd össze azt a gızcsövet!
- Te ünneprontó!
- Mi újság ma este?
Hilda egy sóhaj kíséretében hagyta, hogy lehulljon róla a katolikus iskolás lány álcája. Hosszú szoknyája rongyokban
lógott rajta. A vakító fehérségő ing is megkopott mostanra, és szinte szétfeszítette a túl szők helyre bepréselt

5. oldal
 Névtelen
számtalan húshurka. A szem alatt lógó sötét színő táskákkal és a lötyögı tokával a beesett arc is áldozatul esett a
gravitációnak. Az orrából meredezı sörteszálak száma jócskán túlszárnyalta a vigyorgó szájban meredezı fogak
mennyiségét.
- Újabb Sabbat tevékenység - felelte a kérdésre Hilda. - London Tommy figyelmeztette egy-két kapcsolatát, hogy ne
tartózkodjon a Múzeumnál a Napéjegyenlıségi parti idején.
Hildának a fogak hiánya miatt megvolt az az idegesítı szokása, hogy beszéd közben össze-össze csapta az ínyét. A
hatás legalábbis gusztustalan volt, de Rolph valahogy mégis megszomjazott tıle.
- London Tommy - ismételte. - Szerintem el kell majd távolítanunk, ha vége ennek a dolognak. Nem engedhetjük, hogy
túl sok Sabbat bujkáljon az Anarchjaink között, és ı a legaktívabbak közé tartozik!
- Miért ne kapnánk el most? - kérdezte Hilda. - Én azt mondom, intézzük el most.
Rolphot készületlenül érte a javaslat. Olyan gyakran került szembe Hilda más perverzióival, hogy gyakorta
megfeledkezett a benne rejtızı szadizmusról. Pedig ez is, mint minden más, ami Hildával volt kapcsolatban,
meglehetısen méretes volt.
- Nem - mondta Rolph. - Ha már most elintézzük, akkor a barátai a Sabbatban felbolydulhatnak. Ez a kis támadás, vagy
mit terveznek a Múzeum ellen, egyszerően tökéletes. Lövöldöznek egy kicsit, és nagy lesz a kavarodás, mi meg szépen
elkapjuk Benitot. Senki sem gyanít semmit. Mindenki azt fogja hinni, hogy a Sabbat a felelıs az eltőnéséért. Emmett
ezt egyszerően imádni fogja.
- És ott van még az ügy Heshával - mutatott rá Hilda.
- Így van. Én magam fogok intézkedni. A többivel együtt az a szobor is megérkezett?
- A halott Ábel - bólintott a nı. - Ma éjjel rakodták ki.
- Értesítem Calebrost.
- És betuszkoljuk London Tommyt egy húsdarálóba, ha vége ennek az egésznek - mondta Hilda, és egymáshoz
dörzsölte húsos ujjait.
- Ööö... igen. - Rolph nem tudta volna megmondani, hogy mi lehet rosszabb: ha Hilda a kegyeibe fogadja az embert
vagy ha haragszik rá. Végül arra jutott, hogy valójában a két eset között nincs igazán nagy különbség.

1999. június 21., hétfı, hajnali 4:12

Szépmővészeti Múzeum, hátsó lépcsı,
Atlanta, Georgia

Rolph gyakorlott kézzel vezette a spatulát a faajtó kerete mentén. Az ajtó sarokvasai és a zár rozsdásak voltak ugyan,
de erısen tartottak. Persze csak látszólag. A múzeum alkalmazottai közül senki nem használta ezt az ajtót - ami nem is
szerepelt az épület eredeti tervrajzain, mégis oly sokszor tett már jó szolgálatot Rolphnak. Igazság szerint az ajtót
magát nem lehetett kinyitni, de megfelelıen erıs nyomásra - ami egy kicsivel nagyobb kellett legyen, mint amire egy
átlagos halandó képes - az egész darab tokostól-mindenestıl kibillent a helyérıl és szabaddá vált a bejárat. Jól
használható és rejtett módja volt ez a bejutásnak, annak ellenére, hogy mindenkinek ott volt a szeme elıtt.
Pontosan ez volt most a gond. Rolph nem volt biztos benne, hogy Vegel észre fogja venni. Vegel volt Hesha embere, aki
a Setitát helyettesíti a Napéjegyenlıségi partin. A Setita és Rolph pontosan éjfél elıtt lebonyolítják az üzletet, aztán
neki ki kellett juttatnia ıt az épületbıl. Ez a hamis ajtó pedig része Vegel menekülési útvonalának.
- Az Isten szerelmére - szólalt meg Emmett Rolph háta mögött. - Nekem nagyon is nyilvánvalónak tőnik!
Rolph éppen csak egy pillanatra hagyta abba a munkát, de aztán a spatulával tovább szélesítette a keret mellett a
repedéseket, amelyek korábban szinte láthatatlanok voltak.
- Ha nem jön rá, hogyan mőködik - magyarázta magára erıltetett türelemmel Rolph -, akkor ki fogja tépni a helyérıl az
ajtót, és akkor késıbb majd nekem kell megjavítani - ha elıtte senki nem bukkan rá.
- Hmpf - horkantott Emmett. Ide-oda járkált, mint egy szörnyőséges, goromba metronóm.
- Már majdnem kész vagyok!
- Ennyi erıvel akár egy hatalmas stoptáblát is odaszögezhetnél! - Rolph végzett a keret alsó részével, és a zsebébe
csúsztatta a spatulát. Benyúlt a másik zsebébe, és elégedett mosollyal az arcán elıhúzott egy tekercs sárga rendırségi
szalagot.
- Ugye nem akarod... - meredt rá hitetlenkedve Emmett. - Van valami, amit megtanultam a többi klánról - mondta
Rolph. - Mégpedig azt, hogy ne becsüljem túl ıket! - Megfordult, és keresztben párszor leragasztotta az ajtót. - Csak
mert neked vagy nekem egy alagút vagy egy rejtekhely világos, mint a nap - már ha megbocsátod az összehasonlítást -
még nem jelenti azt, hogy a többiek fel fogják ismerni. Még akkor sem, ha szó szerint nekimennek.
- Hmpf.
- Volt már dolgom Vegellel. Elég okos... ahhoz képest, hogy Setita, de ha nagy a zőrzavar, márpedig az lesz... - Rolph
széles ívben meglendítette a kezét, és csuklóból forgatni kezdte, hogy szemléltesse a felfordulást, aztán egy
bocsánatkérı vállvonással fejezte be a gesztust. - Nos, talán szüksége lesz egy kis segítségre.
- Mit szólnál egy neon reklámtáblához? - javasolta Emmett gunyorosan.
- A magam módján intézem a dolgokat Herr Vegellel - mondta Rolph, miután úgy döntött, hogy értelmetlen lenne
Emmettel vitatkozni. - Te pedig a magad módján intézed az ügyeidet Don Giovannival. Meg akarod nézni még egyszer a
galériát, a fı felvonót vagy az elıtérbe vezetı rámpát?
- Köszönöm, de nem. Igazán alapos házigazda voltál. A hely térképe már itt van - kocogtatta meg a homlokát egyik
göcsörtös ujjával Emmett. - Már tudom, mit akarok csinálni. Megkeresem a többieket.
- Akkor talán... - kezdte Rolph, de a zsebében hirtelen rezegni kezdett a csipogó, ezért nem fejezte be.
- Ki az? - kérdezte gyanakodva Emmett.
- Új hírek Bostonból - bandzsított Rolph az üzenetre. - A sírrablók lecserélték az ásóikat.
- Krisztusom - sziszegte Emmett. - Benito megváltoztatta a terveit. Úgy tőnik, nem lesz emberrablás Atlantában. Nos,

6. oldal
 Névtelen
pokolba vele! Nem várok itt tovább! Menjünk vissza! Most! Szólnom kell Calebrosnak, aztán mehetek Bostonba! Hacsak
nem akarsz még elhelyezni itt egy-két díszítést...? - Rolph nem reagált a sértésre. Az ı terve még mindig jól mőködött,
még ha az Emmetté kútba is esett.
- Nem, már végeztem.
- Kárörvendj csak!
A páros otthagyta az ajtót, és a lépcsın lefelé elindultak a számos alternatív kijárat egyike felé. Természetesen Rolph
nem kívánt rosszat Emmettnek. Végül is az ı feladata koránt sem volt olyan életbevágó a klán számára, mint Emmetté.
Rolph csak egy régi adósságot törlesztett, míg Emmettnek azért volt szüksége Benitora, hogy egy sokkal frissebb
ügyben szerezzen információkat. Ennek ellenére perverz örömet okozott neki az események fordulata, és az a tény,
hogy az ı mővelete hibátlanul zajlik tovább.

1999. június 22., kedd, éjjel 12:20

Szépmővészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Rolph lehúzta a fejét. Vagyis inkább kidugta. Kikémlelt a szellızı rácsán, amelyben rejtızködött, és lenézett az alant
tolongó Vértestvérekre. Ragyogóan festettek így kiöltözve: szmokingok és tizenkilencedik századi öltönyök, elegáns
estélyik. Ma éjjel még az itt-ott felbukkanó bırdzsekik és a farmerok is mintha csillogtak volna. Az atlantai Vértestvérek
és a hírneves városon kívüli vendégek azért jöttek ide ma éjjel, hogy megmutassák magukat, és lássanak másokat.
Rolphot csak ez az utóbbi indíték hajtotta, és egyedül ı gyanította, hogy valami nincs rendjén.
Nem azért, ami odalenn történt - a cselszövések, az átejtések és a hátbatámadások népbetegségnek számítottak a
felszínt lakó Vértestvérek között -, hanem azért, ami nem történt. Valamit már biztosan hallania kellett volna: néhány
lövés hangját, sikolyokat, talán egy apró robbanást. Mind az itteni, mind a miami forrásai megerısítették Hilda
jelentését. A Sabbat valószínőleg izgalmasabbá akarja tenni itt ezt a mai estét.
Kétségtelenül valamiféle gerillatámadást terveznek vagy valami ehhez hasonlóval akarják bosszantani Benison
herceget, hogy megsértsék a büszkeségét, és legalább egy propaganda gyızelemmel tovább lelkesítsék az atlantai
Anarch-mozgalmat. A herceg minden külsı segítség nélkül képes volt nagyon is rátermetten sokakat magára haragítani,
és nem csak a Vértestvér társadalom söpredékéhez tartozókat. İ alkotta ezt a mostani lázadást a fiatalabb generáció
(és néhány válogatott, jó helyzető öreg) körében, de ez a nyugtalanság pontosan olyan volt, aminek a Sabbat
egyszerően nem tudott ellenállni. Talán éppen ez volt a rendszer Benison ırültségében: lázadást szít a saját uralma
ellen, hogy elıcsalogassa a Sabbat beépített ügynökeit, akikkel aztán le tud számolni, amikor elkezdenek nyíltan
mőködni.
Rolph vállat vont a rejtekhelyén. Benisonnál bármi lehetséges. A Malkáv látszólag gyakorta került a katasztrófa szélére,
de a látszólag elhamarkodott és meggondolatlan cselekedetei a megfejthetetlen terveivel egyetemben általában
bizonytalanságban tartották, és kibillentették az egyensúlyukból az ellenfeleit.
Mindenesetre itt nem volt semmiféle Sabbat támadás. Eddig még nem. Rolph forrásai mintha úgy gondolták volna, hogy
éjfél lesz a mágikus idıpont - de akkor nem történt semmi. Rolph pedig biztosan érezte, hogy a Sabbat odakinn van, a
városban, és a szokásosnál is erısebb a jelenléte, és ez csak még furcsábbá tette az egészet. Az egyik forrása Miamiból
jelentette, hogy bizonyos személyek távoztak a városból, és Rolph saját maga is észlelte a Vértestvérek érkezését - akik
nem túl nagy sikerrel próbálták titokban tartani a jelenlétüket Atlantában.
Rolph hátranyúlt, hogy elıbányásszon egy homályos láncon lógó és ugyanennyire piszkos bronzórát a zsebébıl.
Háromnegyed egy. És még mindig semmi jel nem utal a támadásra.
Minden aggodalma ellenére Rolph azon kapta magát, hogy egyre inkább belemerül az odalenn kibontakozó drámába.
Természetébıl adódóan mindig figyelemmel kísérte a kis játékokat, a rendreutasításokat és az összeesküvéseket.
Victoria most igazán kitett magáért. Nem csak Theloniust, a Benison herceggel szemben álló Anarchok aktivistáját hívta
meg az Elízium szentélyébe, de felvette a vendéglistára Juliust, a Brujah arkónt is. Július és Benison között régi ellentét
feszült. Rolph nem tudta biztosan, hogy az arkón együttmőködik-e Victoriával, és ha igen, akkor milyen mértékben, de
Julius már több mint egy órája megérkezett, és még mindig nem jelentkezett be a hercegnél. Az etikett ilyen
megsértése valószínőleg - és nyilván elıre kiszámított módon - kihozza majd a herceget a sodrából, és ez
összecsapáshoz vezethet.
Rolph érdeklıdve figyelte a kibontakozó eseményeket. Vajon Victoria mesterkedése szakadáshoz vezet majd közötte és
a herceg között? Bármi történjen itt ma éjjel, azt csak közvetetten lehet összekapcsolni vele. İ csak összekeverte a
robbanásveszélyes összetevıket, és mint új jövevény, tudatlanságra fog hivatkozni. Azonban a vendégek
összeválogatása legalábbis gyanakvásra készteti majd Benisont, már ha nem vált ki azonnal győlöletet a hercegbıl.
Veszélyes játékot játszott ez a nı. Éppen olyan valószínő volt, hogy Benison csak nevetni fog az egészen, mint az, hogy
számőzi ıt a városából. Igen, a mai este legfontosabb eseménye ez a morális játék lesz Victoria, Julius és Benison
között. A Sabbat biztos elügyetlenkedte valahol, és lefújták a támadást. Nem meglepı. Ráadásul ez csak tovább növelte
annak az esélyét, hogy Erich Vegel, a felbecsülhetetlen értékő Hazimel Szemével együtt biztonságban elhagyhatta a
helyszínt, és el fogja juttatni a küldeményt Heshának. Rolph pontosan éjfél elıtt adta át neki a Szemet, mivel arra
számított, hogy Vegel sietıs távozását követıen kezdetét veszi a támadás. De mivel nyoma sem volt a támadásnak,
Vegelnek majd saját magát kell kimentenie Victoriánál, amiért ilyen sietısen távozott.
Hirtelen azonban minden Setitával kapcsolatos gondolatnak nyoma veszett, mert odalenn valaki ordítozni kezdett.
Odafenn látta azt a kurafit? - Benison herceg egy döbbent Toreador újszülöttre ordított, aki szinte összeroskadt elıtte.
A Vértestvérek ellentétes irányba mozgó hullámokban kezdtek kavarogni a galérián. Egyesek elıre tolakodtak, hogy
jobban lássák, mi történik, míg mások inkább úgy döntöttek, hogy nem szívesen maradnak a felbıszült herceg
közelében, és sietısen hátrább furakodtak. A követelızı és átkozódó Benison hangja idırıl-idıre túlszárnyalta a tömeg
zsivaját. Aztán mintegy varázsütésre a tömeg elolvadt, és Benison és Július gyakorlatilag egyedül álltak a szobrok és az
átlátszatlan üveg válaszfalak között.
- A háta mögött, Herceg - mondta tökéletesen nyugodtan Julius. A hátára két szablyát szíjazott. Benison az arkón felé

7. oldal
 Névtelen
pördült.
Miközben a páros válogatott fenyegetéseket vagdosott egymás fejéhez, Rolph azon gondolkozott, hogy az arkón vajon
nem egyezett-e meg az Anarchokkal - megszabadul Benisontól, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A Maskarádé
nem lesz többé veszélyben. Július nyilván szívesebben látná hercegként a klántársát, Theloniust. Csakhogy Thelonius
túlságosan aktívan vett részt a lázadásban. Szükség lesz egy kölcsönösen elfogadható jelöltre - talán Benjamin, a
Ventrue, vagy valaki, aki elég rangos, mint például... Victoria.
Rolph forgatni kezdte a nyakát a szellıztetı rácsa mögött. Victoriát és Theloniust kereste a tömegben. Látni akarta,
hogyan reagálnak a gyorsan elmérgesedı összecsapásra.
- Pokolba az Elíziummal, magam büntetem meg elviselhetetlenségéért! - sziszegte eltökélten, és torz gyönyörőséggel
Benison. Július elıhúzta az egyik pengéjét...
És a galéria sötétbe borult.
Nem volt természetes ez a sötétség. Nem az a fajta sötétség, ami áthatotta Rolph rejtekhelyét. A tintaszerő feketeség
néhány hüvelykkel a mennyezet szintje alatt kezdıdött, és úgy tőnt, hogy szinte teljesen betakarja a galériát odalenn.
- Lasombra! - ordított riadtan odalenn valaki.
Ezt bárki könnyedén felismerhette, aki találkozott már korábban annak a klánnak az árnyékmágiájával, de még Rolphot
is lenyőgözték a galériára telepedı sötétség puszta méretei. El tudta képzelni, micsoda zsibbasztó rémület lehetett úrrá
azokon a Vértestvéreken, akik csapdába estek a belsejében. Ösztönösen hátrébb húzódott a csıben.
És ekkor egy zavaró gondolat kezdte piszkálni. Segítenie kellene.
De ehhez le kellene mennie oda, a fojtogató árnyékok közé. És ekkor egyre növekvı rémülettel vette észre, hogy
Sabbat harci ghoulok gázoltak be a lassan feldarabolódó sötétségtengerbe. Ennek az lett az eredménye, hogy nem csak
az árnyék, de több Vértestvér is feldarabolódott. Darabokra szaggatták ıket, mintha a szörnyetegek egy baromfitelepen
garázdálkodnának.
Harci ghoulok? Miféle támadás ez? Láthatóan jóval nagyobb, mint amire számított. És sokkal nagyobb annál, mint
amibe bele akarna keveredni. Lemenni oda? Gyorsan pofonvágta magát, hogy előzze az öngyilkos gondolatot. Én aztán
biztos nem! Senkin nem segít azzal, ha darabokra szaggatják, legkevésbé saját magának - indokolta magában a
döntését.
És ekkor, mintha még további gyızködésre lett volna szüksége, a lassan egyes Vértestvéreket marcangoló örvényekre
bomló sötétség mögött szilánkokra robbantak a galéria ablakai. Az ablakokon öklömnyi nagyságú húsgolyók repültek
be, amelyek becsapódáskor felrobbantak, és vért és pépes belsıségeket permeteztek mindenfelé. A hatás nem maradt
el. A Vértestvérek, akik eddig kitartottak, most elveszítették az önuralmukat, és a Bestia átvette az uralmat. A vérrel
borított alakok többé már nem voltak képesek kordában tartani a csillapíthatatlan éhséggel párosuló rettegést, és
rátámadtak a hozzájuk legközelebb állókra, legyenek azok barátok vagy ellenségek.
A harci ghoulok az újabb felfordulást kihasználva újabb gyızelmeket arattak. Az atlantai Vértestvérek közül sokakat
levágtak már, bár néhány helyen elszórtan még tartott a kézitusa. Benison és Julius egymásnak vetették a hátukat -
ahelyett, hogy egymás torkát szorongatták volna - és mintha sikeresen visszaverték volna a vonagló, ostorszerő
árnyékcsápok támadását. Egy ostoba Vértestvért éppen kidobtak az ablakon - négy emeltnyi zuhanás, ez fájni fog.
Rolph lassan, mintha odalenn a mészárlás közben bárki is felfigyelhetne rá, araszolni kezdett hátrafelé a szellızıben.
Már eleget látott. Sıt, többet is, mint eleget!

1999. június 22., kedd, este 7:21

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros csöndben ült az asztala mellett. A nyelvével azt a sebet piszkálta, ami az ajkai belsı részén alakult ki ott, ahol
az éles, összevissza álló fogai hozzáértek. Még a folyamatos, hasogató fájdalom sem vonta el a figyelmét a jelentésrıl,
amit folyamatosan újra- és újraolvasott.
A Gyehenna Prófétája. New Yorkban.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi zavarja ennyire Anatole jelenlétében. Talán a titkok feltáróját csak a történelem
súlya nyomasztotta. És a jövıé.

1997. június 28., szombat, éjjel 1:40

Harmony Highrise
Chicago, Illinois

Benito az árnyékokból figyelte, ahogy a „mővészet megtörtént”. Nem akarta megzavarni a mővészt, a „nagytehetségő”
Penningtont, de a Giovanni közvetítı ennek ellenére képtelen volt távol maradni. Gyakorlatilag beleszédült, ha azokra a
szívességekre gondolt, amikkel a mővész modellje tartozni fog neki. Egy ítélethozó lekötelezettségéhez képest mit ér,
ha rászed egy vikomtot vagy lopott mőkincseket szállít Argentínába az öregedı náciknak? A sötét márvány- és
agyagpor mellett valami más, sokkal édesebb is lebegett a levegıben. Olyan volt, mint a pénz vagy a vér szaga.
A stúdiólakás berendezése szegényes és haszonelvő volt. Mindent teljesen alárendeltek a mővész hivatásának.
Mennyire bohém - gondolta Benito.
A méretes és rettenetes ítélethozó tökéletesen mozdulatlanul ült. A munka sokkal simábban haladt most, hogy Benito
odaadta a fényképet Penningtonnak. Az elsı próbálkozások ırjítıek voltak. A szobrász minden esetben több éjszakán
keresztül dolgozott - amíg Petrodon bele nem akadt valami részletbe, ami nem nyerte el a tetszését. Az orr túl nagy
volt, a szemek nem voltak egyformák... Nem számít, hogy Pennington sokat szépített a valóságon a Nosferatu javára.

8. oldal
 Névtelen
De Petrodont nem lehetett megbékíteni, és a munkát újra kellett kezdeni. Aztán újra, és újra és újra.
Benito titokzatos társa, Nickolai lépett be a szobába halkan. Csak a neve volt az, amit Benito biztosan tudott vele
kapcsolatban. Gyanította, hogy a férfi egy boszorkánymester, de ez nem igazán számított. İ javasolta ezt a megoldást,
és meglehetısen borsos árat kért érte, de azért nem volt megfizethetetlen. Néhány éjszakával ezelıtt Nickolai adta neki
a fényképet - egy képet Petrodonról az átváltozás elıttrıl. Egy öntelt, jóképő férfit ábrázolt. A két jellemvonás közül az
egyik kitartott mellette az élıholt létben is.
És Petrodon ítélethozó hirtelen mindennel tökéletesen elégedett lett, és dagályos dicséretekkel halmozta el Penningtont.
Nem számít, hogy a lassan alakot öltı mellszobor sokkal inkább hasonlított a szobrász asztalára állított fényképre, mint
a hatalmas mérető szörnyeteghez, aki néhány lépéssel arrébb ült a mőteremben. Petrodon nem is lehetett volna
elégedettebb. És a vevınek mindig igaza van - gondolta Benito. Az ítélethozó azt hisz, amit akar, amíg kifizeti a
benyújtott számlát.
- Úgy tőnik, jól haladunk - jött egy halk hang Benito válla fölött. Összerezzent, de aztán megnyugodott, amikor
megpillantotta a váratlanul érkezı Nickolait. - Örülök, hogy itt van ma este, Benito - mormolta Nickolai.
Maguk a szavak meglehetısen ártatlanok voltak, és Benito ügyet sem vetett a gunyoros, kissé vészjósló
hanghordozásra.
És ekkor elszabadult a borzalom és a káosz. Néhány perc múlva a vér szaga már valóban ott lebegett a levegıben.

1999. június 30., szerda, este 10:15

Az elsüllyedt katedrális
Cranberry Bogs, Massechusetts

Benito mozdulatlanul hevert a keményfa platón, cellájának egyetlen berendezési tárgyán. Kigombolta az inggallérját,
meglazította a nyakkendıjét, a cipıit pedig takarosan egymás mellé állította a csupasz kıpadlón. A szemeit lehunyta.
Emmett benézett a kémlelınyíláson. Egy hétnyi megfigyelés után máris sok mindent megtudott a fogolyról és a
viselkedésérıl. Azt kívánta, bárcsak számolta volna, hányszor próbálta Benito megnézni az óráját, amit lecsatoltak a
csuklójáról. Ez pontosan az a rögeszmés apróság lenne, ami szemet szúrt volna Calebrosnak - gondolta Emmett. İ
biztosan feltérképezné a pontos útvonalat, amit Benito bejár az ébrenlét óráiban. Aztán felismerne benne egy - valós
vagy képzelt - rendszert, majd hetekig vagy akár hónapokig dohos köteteket lapozgatva keresné a nekromanta
varázslatot, amit a fogoly meggyızıdése szerint éppen létrehozni készül, és a módszert, amivel hatástalaníthatná a
pokoli rituálét.
De ez nem volt jellemzı Emmettre. Calebros minden erıssége ellenére, a fészekalja idısebbik tagjából hiányzott a
képesség, hogy távolságtartóan figyelje az eseményeket, és megérezze, mi a fontos, és mi nem. Benito reflexszerő
óranézegetései mindössze furcsaságok voltak. De voltak itt sokkal beszédesebb tények is. Kilenc éjszaka telt el azóta,
hogy bostoni irodájából elragadták a Giovannit, és azóta teljes elszigeteltségben tartották. Emmett már ezalatt a rövid
idı alatt is észrevette, hogy Benito minden éjjel egyre késıbben és késıbben ébred fel. A változás fokozatos volt, és
eddig az eltérés csak percekben volt mérhetı. Ez nem is annyira tudatos, mint a test egy ösztönös élettani reakciója
volt: így próbálta megırizni az energiát - vagy a vért. Elfogása során Benito nem sérült meg komolyan, de azóta nem
engedték meg neki, hogy egyen, és idıvel még a legminimálisabb tevékenység is ki fogja meríteni az összes
vértartalékot, amit az élıholt testben felhalmozott.
A mérsékelt aktivitás lehet ugyanakkor pszichológiai válasz is, egy mechanizmus, ami megpróbál megbirkózni a
helyzettel. A foglyoknál gyakorta alakul ki alvászavar, különösen, ha hosszabb ideig tartják ıket teljes
elszigeteltségben. Elıfordult, hogy végül képtelenek voltak pihenni vagy, és ez volt a helyzet Benito esetében is, egyre
hosszabb és hosszabb ideig aludtak. Azonban az a tény, hogy Benito esetében az alvással töltött idı csak fokozatosan
nıtt, arra utalt, hogy még nem szenvedett komoly pszichológiai sérülést.
Természetesen idıvel ez meg fog változni.
Emmett rendelkezett némi gyakorlattal a foglyok megfigyelésében és kihallgatásában. Tudni fogja, mikor jött el az idı,
hogy Benito válaszoljon a kérdésekre. Megfelelı idıtartamú vérmegvonás után általában nem is volt szükség arra, hogy
hosszadalmasan kínozzanak egy Vértestvért. Ráadásul Benito nem úgy nézett ki, mint aki olyan veszettül lojális lenne
az összeesküvı társaihoz. A Giovanni beszélni fog.
Halkan a helyére csúsztatta a kémlelınyílás fedelét.
- Készen áll? - kérdezte majdnem suttogva Pierce abbé.
- Micsoda? - kérdezett vissza Emmett. Tökéletesen értette a kérdést, de lassan kezdte elveszíteni a türelmét az abbé
halk hangú, de alig palástolt türelmetlenséggel terhes kérdései iránt.
- Készen áll, hogy kikérdezze? - Pierce egy nehéz köntöst viselt cingár alakján. A köntös annyira nehéznek tőnt, hogy
Emmett mindig azt várta, mikor rogy össze az anyag súlya alatt. Az abbé látható testrészeibıl ítélve - csontvázszerő
csuklók és kezek lógtak ki a köntös laza ujjaiból, és egy ösztövér arc rejtızött az elıre húzott csuklya mélyén - Emmett
el tudta volna képzelni, hogy a köntös alatt a klántársa alig több egy két lábon járó fogasnál.
- Még nem - mondta Emmett, aztán ellépett a házigazdája mellett, és nekivágott a folyosónak.
Pierce követte.
- El kell vinni ıt innen! Veszélybe sodorja a katedrálist!
- Sokkal nagyobb veszélybe kerülnének, ha most szállítanánk át, amikor még ennyire forró a helyzet - legyintett
Emmett.
- Bostonhoz ennyire közel inkább a Giovanni klán hatalmával kell számolni és nem a maga Kamarillájával.
- Természetesen úgy érti... hogy a mi Kamarillánkkal - mondta jelentıségteljesen Emmett, aztán folytatta. - A
Giovannik pedig már ránk találtak volna, ha tudnak.
- Akkor hát nem volt biztos benne, hogy senki sem követi, amikor idehozták? - kötötte az ebet a karóhoz Pierce, és
Emmett fülében durcáskodónak hatott a suttogása.
- Senki nem száguldott utánunk lövöldözve egy autóval, ha erre gondol, de a Giovanniknak megvannak a módszereik -
én ugyan nem tudom, hogy mik ezek a módszerek, de biztosan vannak módszereik. Hogy szeretném-e csak a biztonság

9. oldal
 Névtelen
kedvéért egy kicsit távolabb vinni az öreg Benitot a várostól? A pokolba is, hát persze, hogy igen! Sajnálom, ha
kényelmetlenséget okoztam a kis szektájának...
- Mi nem vagyunk szekta - csattant fel Pierce. - Spirituális közösség vagyunk, egyformán gondolkozó személyek
közössége...
- Igen, igen. Bla, bla, bla. Ezt tartogassa a reklám videóra! Emmett megszaporázta a lépteit, és lehagyta az abbét.
Pierce és a többi „szerzetes” az idegeire mentek. Azzal, hogy idehozták Benitot, természetesen fennállt a veszély, hogy
valaki rábukkan a kikövezett alagutak és kamrák hálózatára, amit ık építettek a mocsár alatt, és amit kicsit
fennhéjázóan „katedrálisnak” neveztek. De idınként vállalni kellett a kockázatot. Idınként, különösen az ehhez
hasonló, fontos esetekben, mindenkinek önként kellett volna vállalni a kockázatot a klán érdekében. Mellesleg Pierce és
társai vallási pózolása is idegesítette - mintha semmi más nem számítana, mint az ı spirituális hablatyolásuk, és
mindenki más elmehetne a pokolba.
- Tudja, egy igazi katedrálisnak nem abbéja lenne - szólt hátra a válla fölött. - A katedrális egy püspök székhelye. Maga
püspök kellene legyen. Tessék! Éppen most léptettem elı! Ez már csak elég kárpótlás a kellemetlenségekért, nem?
- Calebros hallani fog a tiszteletlenségérıl - mondta Pierce, és ezúttal egy-két decibelnyit felemelte a hangját.
- Fogadni mernék rá! Elıbb vagy utóbb mindenrıl hall - mondta Emmett. - És ı is tényleg meg lesz lepve!

1999. július 4., vasárnap, este 11:24

147-es metróalagút, Manhattan
New York városa, New York

A javításokat még mindig nem fejezték be. És a közeljövıben nem is fogják. A szakszervezet nem volt hajlandó újabb
munkásokat leküldeni, pedig már csak néhány hét lett volna hátra a felújításokból.
Hat munkás. A viszonylag ép csontvázukon kívül semmi más nem maradt belılük. A patkányok teljesen letisztították a
csontokat.
Jeremiah haladt tovább ennek az elvetélt magzatnak a hasznavehetetlen fém köldökzsinórján. A harmadik sínpár halott
volt. Pusztán megszokásból hallgatózott a szerelvények után, amelyek most nem jártak. Hidegnek érezte a testét, bár
korábban már evett. Mintha a cement és a befejezetlen csempék kiszívták volna belıle a hıt. Elképzelte, ahogy a
bırének pórusain keresztül kiszipolyozzák belıle a vért, és hatalmas kortyokban nyelik az éltetı folyadékot. Vajon a
munkások is ezt érezték? - elmélkedett. Érezték a patkányok elsı harapásait? Az elsı száz harapást vagy az elsı ezret?
A metró vezetıi úgy vélték, hogy a hat munkást valamiféle mérges gáz döntötte le a lábáról, ami titokzatos módon
szabadult el az alagútban. Jeremiah megkérdıjelezte ennek a feltevésnek a hitelességét, és közben észrevette, hogy
egyre több és több éhes szem követi minden egyes mozdulatát. De a patkányok soha nem támadnának meg egy csapat
felnıtt, erıs férfit. Vagy mégis? Nem beteg gyermekek voltak az áldozatok. A munkások valahogy mozgásképtelenné
kellett váljanak. Jeremiah a lábfejével megpiszkált egy elhagyatott csavarkulcsot. Vajon az egyik munkás próbálta meg
szétkergetni a rágcsálókat, mielıtt legyőrték? Észrevett egy még használható fáklyát a porban, felvette, megvizsgálta,
aztán belegyömöszölte a viaszosvászon zsákba, ami mindig ott lógott a vállán.
A hat munkásnak már csak az emléke maradt, de a patkányok még most is itt voltak. Pokolba a hatósági
rágcsálóirtókkal. Az elgázosítás után gyızedelmes seregként tértek vissza a rágcsálók, és hatalmas lakomát csaptak a
megmérgezett társaik testébıl. A parányi csontok most ott hevertek a földön, ahonnan már elszállították a halandók
maradványait. A dögevık - vagy inkább vadászok? - most ott ólálkodtak az árnyak között. És vörös szemekkel
figyeltek.
Jeremiah folytatta a nyomozást, de folyamatosan mozgásban maradt. Az az érzése támadt, hogy ha egyszerre néhány
másodpercnél tovább mozdulatlan maradna, akkor dögnek néznék - vagy azzá válhat, már ha nem hulla már most is.
Végül is ı valóban egy járkáló hulla volt, vagy nem? Egyedül az különböztette meg a patkányok étrendjén szereplı
szokásos dolgoktól, hogy ı mozgott.
Jeremiah egy árnyalatnyit megszaporázta a lépteit. Kényszerítette magát, hogy tovább kutasson a történtek nyomai
után. Vajon csak képzeli, hogy az egyre szaporodó vörös szemek egyre kevesebb és kevesebb teret engednek neki?
Most már nem térnek ki olyan széles ívben elıle. Egyre többet és többet ki tudott venni az alakjukból - felborzolt szırő
ívelt hátak, puffadt, hússal tömött hasak. De csak hat munkás volt, és a támadás óta eltelt már két hét. Akkor pedig mi
másból falhatták degeszre magukat ezek a lények?
Jeremiah megállt, és elkapta a szökıárként duzzadó horda egyik tagjának a pillantását. Megdöbbentette a pillantás
ellenségessége, ahogy mélyebbre hatolt a lény lelkébe. A tekintetük összekapcsolódott, és egy kép bontakozott ki
lassan a vörös szemek mögött: egy egyenetlen, durva és töredezett betonfelület képe. Egyre újabb és újabb repedések
jelentek meg a betonon - valamiféle zord, maszatos növény feszítette szét a padlót, ami úgy nıtt, mintha gyorsított
felvételen látszódna. A beton helyenként felpúposodott, megrepedezett és elroppant. Ezernyi patkány özönlött be a
terembe, és felfalták a csápokat. A furcsa nıvények... ezek nem növények, döbbent rá Jeremiah, hanem daganatok...
Húsdaganatok.
Jeremiah hátrált egy lépést. Eleresztette a megdöbbentı látomást, és ismét a patkányokkal találta szemben magát.
Hús. Vajon a patkány elméjében formálódott meg ez a szó, vagy a sajátjában?
Hús.
Ismét hallotta. Vagy érezte. Mint valami visszhangzó suttogás, ami szétterjed az alagutakban. Számtalan éhségtıl és
dühtıl izzó vörös szem meredt rá. Erezte a belefúródó pillantásokat, amelyek megpróbáltak kapcsolatot teremteni vele,
mint ahogy ı kapcsolatot teremtett az elıbb az egyikükkel - megpróbálták irányításuk alá vonni.
Jeremiah megfordult, hogy továbbmenjen az alagútban, de elálltak az útját. A kör bezárult körülötte. Néhány vicsorgó
patkány nem volt hajlandó elhátrálni az útjából. Közelebb araszoltak, és a hátuk mögött még többen álltak.
Megtöltötték a járatot.
- El innen! - vakkantotta Jeremiah, és fenyegetıen meglengette a karját. De a tömeg nem nyitott utat.
- El innen! - legyintett újra, de ezúttal még annyi hatása sem volt a próbálkozásnak, mint korábban. Érezte, ahogy a
rettegés rázkódni kezd a gyomrában. Egy egészen másfajta rázkódás futott végig az alagúton és a patkányokon, mint

10. oldal
 Névtelen
valami csiripelı nevetés.
Jeremiah a rettegéstıl hajtva kimarkolta a fáklyát a viaszosvászon zsákjából, egyetlen mozdulattal meggyújtotta, és
odavágta a legközelebbi patkányokhoz. A patkányok elhúzódtak a lángoktól, de a következı pillanatban a szutykos
bundájuk lángra lobbant, és olyan nagy volt a tülekedés, hogy az égı rágcsálók vergıdésükkel átterjesztették a
lángokat a mellettük állókra. A felharsanó fülsüketítı sikoly szinte ledöntötte a lábáról Jeremiah-t. Egyetlen kiáltás volt
ez, a düh és a fájdalom kollektív sikolya.
Elıször Jeremiah is ösztönösen el akart hátrálni a lángoktól, de aztán kényszerítette magát, hogy kihasználja ezt a
néhány másodperces elınyét. Minden erejét és gyorsaságát beleadva átugrotta a fröcskölı lángokat és a patkányok
között terjedı futótüzet.
Nem nézett hátra, úgyhogy nem láthatta, hogy meddig égett még a tőz vagy, hogy a rosszindulatú lények közül hányan
eredtek a nyomába. Lélekszakadva menekült. A viaszosvászon zsák csattogott mögötte, és minden egyes lépésnél
nekicsapódott a csípıjének. Az égı patkányok sivítása betöltötte az egész alagutat, és Jeremiah képtelen volt
megszabadulni a hangtól, bármilyen messzire jutott is az összecsapás helyszínétıl. A fülében még sokáig ott csengett a
sivítás - a sikolyaik, és egy elnyújtott, hátborzongatóan kéjsóvár szó: Húúúússs...

MÁSODIK RÉSZ
Lassan eloszlik a homály

1999. november 12., péntek, hajnali 3:45

Nyugati 132. utca, Harlem
New York városa, New York

Pug felrohant a létrán, és olyan erıvel csapódott neki a csatornafedı aljának, hogy a vasdarab kirepült az utcára. A
szabaddá vált nyíláson keresztül kimászott a hővös éjszakába. Az utca elhagyatott volt. Ezen a környéken nappal
nyüzsögtek az emberek, de mindenki tudta, hogy éjszaka nem tanácsos erre járkálni. A városban több olyan környék is
volt, ami sokkal kevésbé volt barátságos napnyugta után - különösen mostanában, hogy a Kamarilla és a Sabbat az
utcákon vívta a maga kis háborúját. A halandók pedig nem voltak ostobák, csak sokan voltak. Megérezték az ilyesmit,
még ha tudatosan nem is tudták volna megmondani, hogy mirıl is van szó. Itt volt ez a sok erıszak, baleset, meg
tőzeset - és a halandók tömegei behúzódtak az otthonaikba. Pug is pontosan ott szeretett volna lenni - illetve mindegy,
hogy hol, csak ne itt. Azonnal talpra ugrott, és készen állt rá, hogy hanyatt-homlok tovább meneküljön, amikor egy
fenyegetı, mély hang megállásra késztette.
- Ne mozdulj, kurafi!
Pug ösztönösen megdermedt, de egy pillanattal késıbb rádöbbent, hogy bárki legyen is a hang tulajdonosa, annál nem
lehet rosszabb, mint aki elıl éppen menekült. Felemelte a lábát, hogy elfusson...
... és minden elsötétedett. Forgott vele a világ, amikor egy kicsivel késıbb magához tért - bár hogy pontosan mennyi is
ez a kicsi, azt nem tudta volna megmondani. Tiszta, csillagos éjszaka volt. Éppen az égboltra nézett fel. A hátán hevert
az úttesten. A részletek csak lassan kerültek a helyükre. Valami eltakarta az égbolt egy részét, és e mögött a valami
mögött kirajzolódott egy arc. Az alak egy óriási pisztoly volt, amit a fejének szegeztek. Az arc egy dühösnek látszó nıé
volt. A nı dühe egyáltalán nem nyugtatta meg Pugot, és persze ott volt még az a tény is, hogy az ı kezében volt a
fejének szegezıdı pisztoly.
Aztán eszébe jutott a Szem, és az enyhe rossz érzése azonnal bénító rettegéssé változott. Fel akart tápászkodni, hogy
elmeneküljön, de a nı nekinyomta a fegyver torkolatát Pug hatalmas, lapos orrának.
- Ö-öö - morogta.
A nı háta mögül újabb zaj hallatszott - valaki felhúzott egy puskát - aztán valaki más is lenézett Pugra: egy férfi, egy
hatalmas termető férfi, egy óriási és nagyon fekete férfi. Pug nem tudta jól megnézni a férfit, mert az orrához szorított
fegyveren kívül nehezére esett bármi másra összpontosítani, és ezért folyamatosan bandzsítania kellett. Megpróbált
anélkül visszanézni a csatornalejárat felé, hogy megmozdította volna a fejét.
- Mennem kell - sikerült végül kinyögnie. - Mennem kell! Most!
- Elmehetsz - mondta a mély, dübörgı hangú férfi -, de lehet, hogy te nem pontosan úgy képzelted ezt, mint mi.
- Nem értitek. Ez...
- Fogd be a pofád, seggfej! - ordított rá a nı, és addig nyomta lefelé a pisztolyt, amíg Pug feje neki nem koccant az
aszfaltnak. Ez a nı egy kicsit mintha túlságosan is szívesen kiloccsantotta volna az agyát. És erıs is volt. Mint egy
Vértestvér.
A félelem, és a fejére mért ütés helyébıl sugárzó fájdalom összekeveredett, és Pug rosszul lett. Megpróbálta kitalálni,
hogy ezek itt vajon a Kamarillához vagy a Sabbathoz tartoznak-e, és közben egyfolytában attól rettegett, hogy ezek itt
nem adnak neki esélyt rá, hogy elmagyarázza a dolgokat. Közben még próbált oda-oda pillantani a csatornára, de úgy,
hogy ezzel senkit ne késztessen arra, hogy szétlıje a fejét. Kockáztatnia kellett. Ha ez a kettı itt a Sabbathoz tartozik,
akkor ezért biztosan végeznek vele, de most nem volt ideje semmi másra...
- Calebros telepéhez tartozom - hebegte.
A nı erre még erısebben odanyomta a pisztolyt az orrához.
- Én meg Phillibıl jöttem. Kurva nagy ügy!
De a termetes férfi nem volt ennyire vérszomjas.
- Lydia, hadd kelljen fel!
- Hö?
A férfi gyengéden félrefordította a fegyvert. Pug most látta meg, hogy egy Desert Eagle volt az. Most, hogy már nem

11. oldal
 Névtelen
szorították a szemei közé, már nem volt akkora, de az apró, mérges nı kezében még így is óriásinak tőnt. A nı alig volt
magasabb Pugnál, és jó hetvenöt fonttal nyomhatott kevesebbet.
- Közénk tartozik - mondta a férfi. - Már ha igazat mond. Kinyújtotta a kezét, és durván talpra rántotta Pugot.
- Igen! - hadarta Pug. - Úgy értem, közétek tartozom... és igazat mondok... mindkettı igen.
- Theo Bell - mondta a hatalmas férfi.
Pug próbálta egyszerre megrázni a kezét, és elfutni.
- Nincs idınk! A nyomomban van... a Szem! A többieket már elkapta! Mennem kell! Mennünk kell... - Pug abbahagyta a
hadarást, félrehajtotta a fejét, és ismét felnézett a termetes férfire. - Azt mondtad, Theo Bell!
- Úgy, ahogy mondod - mondta Lydia. - Mi vagyunk a kibaszott lovasság. Ki is van a nyomodban? - kérdezte inkább
gyanakvóan, mint segítıkészen.
Két újabb alak bontakozott ki az árnyékok közül. Egyikük furcsa szögben tartotta a fejét, a másik pedig hatalmas, vörös
sörénnyel büszkélkedhetett, és kevés sikerrel próbált elrejteni valamit a hosszú kabátja alá, ami leginkább egy pallosra
hasonlított. Pug továbbra is próbált elhúzódni és elfutni, de Theo nem engedte el a kezét, és még Pug figyelemreméltó
ereje sem volt elég ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a szorításából.
- Mondtál valamit egy Szemrıl? - kérdezte Theo.
A társalgást egy üres hang szakította félbe a nyitott csatorna felıl. Pug nagyon is jól ismerte már ezt a hangot.
- Igen - mondta a hang. - A Szem. Látja... Nem találhatjátok meg... nem bánthatjátok.
Pug nyakán felmeredt a sörteszerő szır.
- Frankie, Christoph, szétszóródni - mondta Theo, és közben gyanakodva szemmel tartotta a lyukat.
Elengedte Pug kezét, és a Nosferatu, aki még mindig próbálta kihúzni a kezét a szorításból, megtántorodott. Azon kapta
magát, hogy megint liheg és sípol, de nem tudta abbahagyni. És aztán az a lény elımászott a lyukból. A Szem
egyszerre mindannyiukat végigmérte, és Pugnak földbe gyökerezett a lába. A világon mindennél jobban vágyott arra,
hogy elfusson, de nem volt hozzá elég ereje. A Szemet hordozó férfi az alagút zárt terén kívül már nem tőnt annyira
hatalmasnak. Törékeny és merev benyomást keltett a vibráló Szem mellett.
Lydia odafordult Theohoz.
- Ugye nem akarod azt mondani nekem, hogy ez is közénk tartozik?
Theo megrázta a fejét.
- Jó - mondta Lydia, aztán megfordult és lıtt.
Hét golyót röpített gyors egymásutánban a teremtménybe.
- Ez nem fogja... - emelte fel szelíden a mutatóujját Pug a háta mögött, de a lövedékek már kezdtek becsapódni a
Szembe, amely úgy szívta magába a golyókat, mint ahogy a dögletes mocsár öleli magához a szívesen látott
esıcseppet.
Lydia hitetlenkedve meredt rá, Theo pedig rászegezte a puskáját...
A lény erıteljes mozdulattal félrefordította a fejét, és valamiféle váladékot fröcskölt a támadóira. Az éjszaka azonnal
megtelt az égı hús szagával és fájdalmas kiáltásokkal. Lydia még mindig sikoltozva a földre rogyott, és kezeit az arcára
tapasztotta. Próbálta lekaparni az égetı anyagot, de csak annyit ért el, hogy a savas váladék a kezeit is beborította. Az
ujjbegyei azonnal csontig leégtek. Theo szintén felordított, és megpördült. Az ı arca is gızölgött, miközben küszködve
próbálta lehámozni magáról a füstölgı bırdzsekit. A puska kiesett a kezébıl, és csörömpölve az aszfalthoz csapódott.
Frankie tüzet nyitott a Szemmel ellentétes oldalról, és egy másik szögbıl karddal a kezében Christoph is rohamra indult.
Hirtelen megvonaglott az aszfalt a nyitott csatornanyílás körül - aztán megnyúlt és felágaskodott, mint valami óriási
kígyó. Az aszfaltkígyó kicsapott oldalra, és csontrepesztı erıvel nekivágódott Christophnak. A Brujah átrepült az utca
túloldalára, és becsapódott az egyik parkoló autó oldalába.
Az óriási fekete kígyó ezután megfordult, és kilıtt Frankié irányába. A tátongó száj - ami alig egy másodperccel ezelıtt,
még egy egyszerő csatornanyílás volt - összecsattant körülötte. Frankié jobb válla és a feje az egyik irányba, a lábai a
másik irányba estek, de ez volt minden, ami megmaradt belıle. A következı pillanatban már nyoma sem maradt a
fekete kígyónak. Éppen olyan gyorsan tőnt el, mint ahogy megjelent, és nyomában nem maradt más, mint a
megrepedezett aszfalt.
Pug szétvetett végtagokkal hevert az úttesten. Alig néhány másodperc telt el azóta, hogy elesett, bár ezek a
másodpercek most éveknek tőntek, mert úgy tőnt, hogy ezek lesznek életének utolsó pillanatai. Megpróbált odébb
kúszni, de csak arra volt képes, hogy a lüktetı, véreres Szemet bámulja. Már csak Theo tudott szembeszállni a lénnyel.
Az arkón arcáról úgy csöpögött le a hús, mint az olvadt viasz, a lábainál pedig ott füstölgött a parázsló bırdzsekije. A
Brujah lenyúlt, hogy visszaszerezze a puskáját.
Pug látta, ahogy az egyik lámpaoszlop meghajlik, és odacsap Theonak. Még egy figyelmeztetı kiáltást is sikerült
kipréselnie magából, de a fémoszlop villámgyors volt, és a fém és a csont gyomorforgató reccsenésének kíséretében
hátulról eltalálta Theot. Az arkón a záporozó üvegcserepek között a földre esett, és az oszlop újra és újra megütötte.
Pugnak végre sikerült talpra küzdenie magát. Theo felé kezdett rohanni, és remélte, hogy legalább az oszlop
hatókörébıl ki tudja majd vonszolni. Azonban a lámpaoszlop otthagyta Theot, és lecsapott Pugra. A Nosferatu látta,
ahogy egyenesen az arca felé közeledik, aztán jött a becsapódás, aztán... semmi.
Pug nem hitte, hogy elveszítette volna az eszméletét, mert a Szem még mindig ott volt, és a hordozója közelebb
óvakodott a mozdulatlanul heverı Theohoz. Azonban a fejre mért ütés miatt valami... talán a vér?... elhomályosította a
látását. Kezével megtörölte az arcát, aztán megszagolta, majd lenyalta a kezérıl a saját vérét. Mintha a törött utcai
lámpa is leheveredett volna mellé a földre.
Theo felnyögött. A Szem-lény már közvetlenül mellette állt. Pug megpróbált megint felállni, de forgott vele a világ, és az
úttest mintha hullámzott volna a lába alatt. Látta, ahogy Theo félregurul, és erıtlenül a teremtményre emeli a puskáját.
A lény kinyújtotta felé a kezét, aztán egy robbanás hallatszott, felvillant a fény, és szerteszét fröcskölt a fehér foszfor és
a vér.
A lény Theo fölött állt, és hitetlenkedve bámulta a saját kezének csonkját. Nyoma veszett az ujjainak, és a tenyere nagy
részének. A teremtmény a csuklóját forgatva kíváncsian bámulta a véres romot, ami a kezébıl maradt. Teljesen
megfeledkezve Theoról, Pugról, és a többiekrıl ez a valami megfordult, és folyamatosan a kezét bámulva sétatempóban
elindult lefelé az utcán.

12. oldal
 Névtelen

1999. július 22., csütörtök, éjjel 1:03

Földmélyi barlang
New York városa, New York

A lámpa addig hunyorgott, amíg végül Calebros bütykös keze egy lecsapó kobra gyorsaságával oda nem csapott neki. A
mozdulatot egyenletes, erıs fény jutalmazta. A lámpa megfakult zsinórja néhány percen keresztül ide-oda ingázott, és
idınként nekikoccant az asztali lámpa ívelt karjának. Calebros pedig fáradhatatlanul tanulmányozta a jelentéseit. A
legfrissebb hírek Las Vegasból, Atlantából, Bostonból, Londonból és Lisszabonból, Kalkuttából...
Idınként felkapta a tollát, és beszúrt egy-egy széljegyzetet a nyomtatott jelentésbe. Fáradhatatlanul vizsgálta át újra
és újra a számtalan részletet, és kereste a mögöttük megbújó logikát. Mindent megkérdıjelezett. Felboncolta az
elemzéseket, a sajátjait éppúgy, mint a másokét. Elkülönítette a tényeket a feltevésektıl. A különálló
információmorzsák gyakran váratlan módon kapcsolódtak össze. A kirakós játékhoz hasonlóan ebben az esetben is az
erıszakkal összepárosított darabok kielégítették a rend utáni pillanatnyi epekedését, de hosszútávon csak arra voltak
jók, hogy eltorzítsák a teljes képet. És nyilvánvalóan most is errıl volt szó.
Kellene egy darab papír. Calebros matatni kezdett az asztalát borító papír- és mappahegyek között, amelyeket mintha
egy hatalmas robbanás vagy természeti katasztrófa rendezett volna el. Olyan magasra tornyosultak, hogy az embernek
az az érzése támadt, hogy a megbízható Smith Coronát nem is egy asztal lapján, hanem egy lyukban helyezték el.
Végül Calebros megtalálta, amit keresett: egy jelentést, ami fölött már jócskán eljárt az idı. Persze pontosan az egyik
kupac aljában volt, de Calebros gyakorlott keze úgy húzta elı, hogy közben egy pillanatra sem került veszélybe a
kartotékolási rendszerének szerkezeti stabilitása.
A papírdarabot átfordította a viszonylag tiszta oldalára, de aztán megtorpant, és visszafordította a teleírt felére. A
jelentés úgy 1950 körül keletkezett, és egy lista szerepelt rajta a kommunista szimpatizáns gyanús egyénekrıl New
York metropolita területén. A hét lapos jelentésnek ez volt az elsı oldala. Átolvasta a neveket - néhányat áthúzott, és
bekarikázta azokat, akiket érdemes lenne ellenırizni. A listán szereplı személyek közül sokan, ha nem mindenki,
mostanra már elhunyt - micsoda hálátlan feladat hosszú távon nyomon követni a halandó népességet -, de szinte biztos
volt, hogy egyeseknek vaj volt a füle mögött. Az örökösök vagy a végrehajtók pedig gyakorta még a hírbe hozott
személynél is nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy némi áldozatot hozzanak azért, hogy a potenciálisan
kártékony titkok továbbra is titkok maradjanak. A lekötelezettség és az információ sokkal hasznosabbak voltak Calebros
számára, mint mondjuk a pénz, de az ember ne legyen válogatós. A készpénznek is megvolt a maga haszna. Néha
pontosan a jó öreg kenıpénz volt az olaj, amire egy makacskodó keréknek szüksége volt.
Calebros azért nem kalandozott el sokáig az eredeti tervétıl, úgyhogy átfordította a lapot, és nekilátott, hogy lejegyezze
Rolph elhamarkodott következtetéseit a küszöbön álló atlantai „támadással” kapcsolatban. A következtetések közül sok
nyilvánvalóan téves volt. Calebros önmagát sem kímélte meg a kritikától. Már a kezdet kezdetén fel kellett volna
ismernie, mekkorát tévedett Rolph a kellıen át nem gondolt következtetéseivel. İ is éppen annyira hibás volt az
ügyben, mint Rolph. Calebros is áldozatul esett a felületes, fegyelmezetlen gondolkodásnak, amikor egyszerően
elfogadta a következtetéseket, és nem követelte meg, hogy legalább még több nyers adatot győjtsenek. A lista egyre
terjedelmesebb lett, és Calebros egyre erısebben nyomta oda a papírhoz a piros tollat.
És ekkor kialudt a fény. A föld mélyén megbújó irodájára sötétség borult.
Calebros felsóhajtott. Egy lámpa, egy izzó. Részletek. Egyszerő részletek. De valamilyen módon a részletek
összefüggésben voltak egymással. Az ember csak saját magát sodorja veszélybe azzal, ha akár csak a legkisebb
részletet is figyelmen kívül hagyja. Ennek ellenére nagyon is bosszantotta a létezésnek ez a bizonyos részlete. Jobb
szeretett más, sokkal lényegesebb tényekre összpontosítani. Azonban fárasztó volt a sötétben olvasni, úgyhogy
fájdalmasan feltápászkodott, megpróbálta kinyújtóztatni egy kicsit a hátát, aztán odacsoszogott az egyik szabadon álló,
rozsdás fémszekrényhez, odébb tolt három újságpapírral degeszre tömött dobozt, hogy ki tudja nyitni az ajtaját, és
alulról a második polcról kivett egy csomag kis mérető villanykörtét. A két utolsó körte közül az egyiket becsavarta a
lámpába. Lassan forgatta a karmai között, mintha a puszta levegıbe akarná becsavarni. Egy pillanatra elborította a
bánat.
Valami okból ezúttal úgy érezte, hogy lassan kifogy az idıbıl, mint ahogy ki fog fogyni a villanykörte-készletébıl is.
Elgondolkozott azon, hogy a felügyelete alatt álló Nosferatuk közül ki veszi majd át a helyét. Ki örökli majd tıle a
megoldatlan dilemmákat? Emmett nyilvánvalóan túl türelmetlen volt ehhez. Talán a modern és elektromos dolgokért
rajongó Umberto veszi majd át a stafétát? Calebrosnak voltak kétségei. Erre is gondolnia kell - döntötte el magában -,
méghozzá hamarosan. Neki kell kezdenie az örökös felnevelésének, ahogy Augustin is felnevelte ıt.
Aztán az érzés elmúlt, és Calebros tovább forgatta az izzót. Még éppen ki tudta venni a körvonalait.
- Hmm - horkant fel. - Milyen pokolian filozofikus lettem egy egyszerő villanykörtétıl, amikor pedig annyi lenne a
dolgom.
Kicserélte a körtét. Umberto szemétnek nevezte a lámpáját. Folyton próbálta rávenni, hogy cserélje le ezt is, meg a
Smith Coronát is, de Calebros gúnyos megvetéssel fogadta az ötletet. İ nem ebbıl az új, eldobható korból származott.
Senki nem dobja el csak úgy egyszerően azt, ami még használható. És a lámpa szinte azonnal pislogni és hunyorogni
kezdett.
- A pokolba veled.
Calebros odacsapott a lámpának, és a pislogás abbamaradt, jobb, mint új korában. Ha az Atyja, Augustin, még mindig
élne, akkor már évekkel ezelıtt szétszedte volna a lámpát, újrahuzalozta volna, ellenırizte volna a kapcsolót, és nem
sajnálta volna a fáradtságot, hogy gondoskodjon arról, hogy a szerkezet megfelelıen mőködjön. De hát Augustin

13. oldal
 Névtelen
mindig is gyakorlatiasabb volt - és pontosan ez volt az oka annak, hogy többé már nem volt közöttük.
Egy távoli hang vonta magára Calebros figyelmét, mielıtt újra leülhetett volna. Üvöltés. Nem a farkasok vagy a lupinok
üvöltése, de nem is teljesen emberi. A kennelek. Emmett megérkezett. Jó.
Calebros otthagyta az asztalát, és csoszogva elindult a jelentésekkel és fényképekkel teli dobozokkal és megfeketedett,
idıtıl törékennyé vált, zsinórral körültekert kötegekkel telezsúfolt könyvszekrények és összetákolt könyvespolcok
mellett. A berendezés minden eleme büszkélkedhetett valamiféle sérüléssel, és a legtöbbjüket igencsak megviselte már
az idı. Nem vesztegetett el egyetlen talpalatnyi helyet sem. Változatos adatokkal zsúfolta tele a legkisebb rendelkezésre
álló teret is. A szoba végében megragadta az egyik fémállványt, elhúzta a faltól, aztán lehajolt, és fejjel elıre bemászott
a polcoktól eltakart, térdmagasságig érı alagútba.
Mozdulatait az ízületek és a csigolyák szinkópás pattogása kísérte, ahogy megpróbálta beerıltetni púpos hátát a
keskeny járatba. A sokéves gyakorlat miatt már nem volt szüksége rá, hogy visszanézzen, és ezen a szők helyen
különben sem lett volna rá képes, úgyhogy a tapasztalat szülte könnyedséggel beakasztotta a lábát az egyik fémpolcba
és a háta mögött visszahúzta a súlyos polcrendszert a falhoz. A karmait beakasztotta a sokéves használat által a kıbe
mélyített kiszögellésekbe, és így vonszolta magát elıre az alagútban. Az elsı néhány mozdulat után halkult valamelyest
az ortopéd szimfónia, de a fájdalom azért természetesen egy csöppet sem vesztett hevességébıl. A fájdalom idırıl
idıre végigvágott a csuklóján, a vállain, a hátán, a csípıjén, a térdén, a bokáján... A szőnni nem akaró fájdalom
ellenére Calebros rajongott ezért a járatért. Ez a szőkös kúszóakna az üzenetek és a jelentések változó világában
egyike volt a kevés ismerıs helynek. Egy kapocs a múlt és a jelen között.
Az alagút lágy ívben kanyargott lefelé. Egyetlen éles forduló volt benne, pontosan a távolság háromötödénél. Calebros
megszámolta a karomvájta bemélyedéseket a kıben, felbecsülte a távolságot, aztán néhány összecsomózott
mérıszalaggal ellenırizte a számításait. Az éjszakák végtelen sorában az ehhez hasonló apróságok néha látszólag
rögeszmés érdeklıdést váltanak ki belıle.
A járat végén egy sötét kamra várta, de Calebros azonnal érezte, ahogy megnyílik körülötte a tér, amint kimászott az
alagútból. A levegı itt hővösebb volt, és észrevehetıen ragacsosabb és sósabb. Azt is érezte, hogy a pupillái kitágulnak
- olyan nagyra, mint egy halandó szeme. A teremben ott volt az ı tava. Eltekintve a huzatot jelzı néhány lusta
hullámfodortól, a felszín nyugodt volt. Természetesen ez inkább csak egy kis tavacska volt, nem pedig tó. Egy
felmagasztalt pocsolya, ahogy néhányan - legfıképpen Emmett - nevezték. Ezzel ı is tökéletesen tisztában volt, de
Augustin számára ez egy tó volt, és Calebros sok más dologgal egyetemben a tó iránti eltúlzott rajongását is örökölte
tıle.
Lassan, szinte már szertartásosan levette magáról a hosszú dzsekijét, és leterítette az egyik kiugró kıre. Levetette a
nadrágját és az ingét is, aztán meztelenül belegázolt a vízbe, miután az utolsó ruhadarabjait is leterítette a kıre. A
naptól soha fel nem melegített víz hidegen ölelte körül a bokáját, a lábszárát, majd a csípıjét. Gyorsan elérte a mélység
peremét, ahol teljesen szükségtelenül megtorpant. A habozása lehetett a faji tudatalatti utolsó maradványa, egy
evolúciós tévedés. Nem volt semmiféle sokk, amikor belemerült a jeges vízbe és eltolta magát a part menti kıperemtıl.
A hideg víz nem váltott ki herezacskót összeszorító „lelkesültséget”. A víz nem volt sokkal hidegebb, mint a teste, és a
benne tárolt romlott vér. Calebros hagyta, hogy a lendület, amivel ellökte magát a parttól, kivigye a tó közepére. Éppen
a felszín alatt lebegett, és fokozatosan egyensúlyba került - kiegyenlítıdött a hımérsékletkülönbség a víz és a teste
között, és mozdulatlanul lebegni kezdett néhány lábbal a felszín alatt.
Fokozatosan megtalálta a békét. A tengervíz megnyugtatta és megtámasztotta az eltorzult, sajgó testét. A szilárd
sötétség kiszorította az információk szakadatlan áradatát, és éjszakai létezésének mindent elsöprı ingerét. Elméjét
betöltötte a tó lágy hullámzása. Kinyitotta a száját és kifújta a levegıt. Hagyta, hogy a víz megtöltse a tüdejét,
miközben az apró buborékok raja gyorsan fogyatkozott körülötte. Elfojtotta az ösztönös öklendezést, és lassan még
mélyebbre süllyedt a vízben.
Milyen csábító gondolat. Csak menne lefelé, feladná a mozdulatlanságát és rugdosva, kapálózva küzdené magát a
mélybe. És ott vajon mit találna? A föld középpontját? A Nichukukat, a rettenetes vadászokat? Vajon ez történt
Augustinnal? Vajon megtalálta, amit keresett?
Calebros még mélyebbre süllyedt. Kinyitotta a szemeit, de nem változott semmi. Ha nincs a tünékeny vizes érzés a
szaruhártyáján, akkor nem tudta volna megmondani, hogy mikor van nyitva, és mikor van becsukva a szeme. Akár az
őrben, a vákuumban is lebeghetett volna, távol a földi ígéretektıl és fenyegetésektıl.
Csönd... szinte tökéletes csönd. A partnak súrlódó víz távoli csattogása. A hiányzó szívverés hangja. Kicsit távolabb az
üvöltés, a fájdalom, az öröm és az elragadtatás. Voltak mélyebbrıl érkezı hangok, amelyeket sokkal nehezebb volt
kivenni. A halandók dübörgése - talán egy metrókocsi vagy a szörnyőséges nyomdagépek ritmikus fordulatai.
Calebros ezeket éppúgy magába szívta, mint a sós vizet, számba vette, és kiszőrte İket...
Még mélyebbre.
Küszködve próbálta meghallani azt, amit keresett...
Ott! Hallotta, érezte. Halványan. De végül már biztos volt benne, mint amikor a kutató ujj rátalál a lüktetı vénára. Egy
minden eddiginél mélyebb hang, egy dongás. Távoli, de erıteljes. A kızet hangja. Magának a földnek a hangja, a
világé, amit meghagytak neki, amit ráerıltettek. Micsoda kegyetlen ajándék a földnek ez az egyenletes dongása. A föld
alatti világ, az öröksége.
Augustin ostoba volt, hogy maga kereste a pusztulást - gondolta Calebros. Övék volt az örökkévalóság. Vajon tévedhet
a fülébe suttogó föld? A rettenetes vadászok. İsi dajkamesék. Akkor talán végül mégiscsak a vér volt az oka. Talán
Augustinnak nem is volt igazán választása, mint ahogy éjszakáról éjszakára Calebrosnak sem volt választása, és hőnek
kellett lennie a véréhez. Kutatnia kellett a válaszok után.
Calebros hagyta, hogy a gondolatai ott lebegjenek mellette, mélyen a felszín alatt. Hagyta, hadd lebegjenek, amíg a
gondolatok már csak távolról tartoztak hozzá. A föld lágy dongása még ott volt, de semmi más.

*****

Már azelıtt meghallotta a homokszerő permetet a víz felszínén, hogy áttörte volna a tavacska tükrét, úgyhogy tudta kit
talál majd a parton. Calebros kigázolt a vízbıl. Erezte, ahogy a gravitáció ismét uralma alá hajtja a testét. Érezte a
húzást a szikkadt húson és a torz testen. Négykézláb mászott ki a partra, és a kı melegnek tőnt a megkérgesedett

14. oldal
 Névtelen
térdei alatt. A karmai úgy csattogtak, mint valami bogár lábai. Öklendezve tisztította meg törékeny, örök börtönét az
idıtlen víztıl. Körülötte a sekély tócsákban a víz összekeveredett a vérrel és az epével. Végül aztán átfordult, és
letelepedett a csontos ülepére. Nem öltözött fel, és nem is nézett a testvérére.
Emmett egy sóval teli vászonzsák tetején ült. A kristályokat úgy csorgatta az ujjai között, mint valami homokóra
szemcséit. Idınként beledobott a tóba egy-egy maréknyit.
- Gondolom te vagy a közösség átkozott tartóoszlopa - mondta humortalanul Emmett. A másik kezével a nyakából lógó,
ujjpercekbıl főzött nyaklánccal játszadozott. Ez volt az ı öröksége. - Te, és a pocsolyád.
Calebros nem felelt.
- Tessék - mondta Emmett, és a háta mögötti árnyékból kiemelt egy hatalmas, csontból faragott kelyhet, és
odanyújtotta Calebrosnak. A kehely csordultig tele volt vérrel. - Meg kell tanulnod, hogyan gondoskodj magadról! A
búvárkodás nem helyettesíti a vacsorát, te idióta!
Calebros elfogadta a felé nyújtott edényt. A vér még langyos volt. Az üvöltés, a kennelek. Nagyot kortyolt.
- Hé, mi vagyok én, az anyád? - kérdezte Emmett.
- Nem - felelte Calebros. - Te a testvérem vagy. Egy alomból származunk.
- Alom, fészekalja, nevezd, aminek csak akarod. Mindkettınket kiválasztottak, hogy a jó öreg vércsöcsöt szívjuk, és ki
vagyok én, hogy kérdezısködjek?
Calebros felsóhajtott. Vércsöcs, mi?
- Én nem így emlékszem rá. Most Emmetten volt a sóhajtás sora.
- Ne csináld ezt! Ne legyél már annyira... Ahányszor csak kiáztatod a fejed, mindig ilyen érzékeny, „mi mind testvérek
vagyunk a vérben” leszel. Bla, bla, bla...
- Vedd csak könnyedén, ha akarod...
- Akarom! Nagyon szépen köszönöm! Van még elég só itt neked? - szórt Calebrosra egy maréknyit Emmett.
Az Emmett alatti zsákokban még legalább egy tonnára való só volt. Kezdetben legalább ötször ennyi volt itt, illetve nem
is kezdetben, hanem azután, hogy Calebros két év nagy részét azzal töltötte, hogy zsákokat cipelt le ide. Tudod -
mondta Emmett - ha egyszer megunod, hogy a Holt tengerben ringatózz, akkor még mindig beleölhetsz egy masszırt.
Most, hogy jobban belegondolok, lemerném fogadni, hogy Hilda...
- Átvittétek már máshová? - vágott a szavába Calebros.
Az Emmett arcát elöntı önelégült vigyor kivételesen visszataszító volt.
- Még nem, de most már hamarosan. Amint visszaértem. Elıször itt nálad akartam ellenırizni a kinti dolgokat. És nem
telefonon vagy a SchreckNET-en, ha érted, mire gondolok.
- Értem.
- Akkor nem akarod, hogy bevegyem Montorse-t? Biztos vagy benne? - kérdezte Emmett.
- Igen, biztos.
- Késıbb még baj lehet belıle... ha rájön.
- Akkor gondoskodj róla, hogy ne jöjjön rá! Vagy nem tudsz bánni vele?
A kérdés fanyar nevetést csalt elı Emmettbıl.
- Gondoskodni fogok róla, hogy ne jusson a fülébe! Nem használom a saját helyeinket Vegasban. Talán Cactus
Springsben, vagy Shoshone-ban.
- Én is ezt akartam javasolni! Mit gondolsz, mennyi idı kell még, amíg...
- Nem sok - vont vállat Emmett. - Talán néhány hét. - Calebros bólintott. - Tudod - folytatta Emmett -, ez a Pierce abbé
egy igazi tüske a köröm alatt!
- Ez volt az egyik ok, amiért úgy gondoltam, hogy nem ártana máshová vinni Benitot - bólintott Calebros.
- Pierce területérıl Montrose-ra - rázta meg megvetıen a fejét Emmett. - Én azt mondom, hogy ha ennek vége, akkor
úsztassuk le mind a kettıt a folyón.
- Te is tudod, hogy ezt nem tehetjük.
- Te talán tudod - mondta Emmett. - Én csak azt tudom, hogy Pierce egy önelégült, fogatlan Vértestvér-utánzat, aki
inkább összepiszkítaná a gatyáját, semhogy keresztbe tegyen a Giovanniknak, és Montrose... Montrose egy sikamlós
kurafi, aki olyan mélyen benne van a Giovannik zsebében, hogy már a kollektív farkukat szopja.
- Szemléletes, mint mindig.
- Pierce egy fasz! Montrose egy faszszopó! Én így látom a dolgokat!
- Pierce nem volt hasznunkra ez alkalommal? - kérdezte Calebros. - Jobb lett volna, ha ilyen hirtelen kell elkapnod
Benitot, aztán ülhettél volna Bostonban, arra várva, hogy mikor bukkannak rád a Giovanni vérebek?
- Ha rám tudtak volna bukkanni.
- Ha - értett egyet Calebros. - De ezt a nagyon is vészjósló eshetıséget sikeresen elkerültük. És lehet, hogy nem bízunk
feltétel nélkül Montrose-ban, de attól még ı az egyik legjobb forrásunk Las Vegasban. És ha meg szabad jegyeznem, ez
a forrás igencsak közel áll a herceghez.
- Igen, igen. Ahogy mondod - fulladtak érthetetlen mormolásba Emmett tiltakozásai, míg végül teljesen el nem haltak.
A két Vértestvér csendben üldögélt a sötétben. A barlangban az egyetlen hangot a csöpögı víz keltette.
- Csak ezért tettél meg ekkora utat? - kérdezte Calebros.
- „Ekkora utat”. Boston nincsen annyira messze. Tényleg többet kellene eljárnod otthonról. Nem gyalog jöttem Las
Vegasból.
Természetesen ezt Calebros is tudta. A keleti part mentén a Nosferatuk számára nem volt olyan hatalmas
megpróbáltatás az utazás. A klán több generációja évtizedeket töltött azzal, hogy felépítsen vagy kisajátítson egy olyan
többé-kevésbé összefüggı földalatti alagúthálózatot, ami összekötötte Bostont Washington D.C-vel. Néhány felszín
fölötti kitérıtıl eltekintve a Nosferatuk viszonylag biztonságban juthattak el Richmondig vagy akár Atlantáig is. A
Sabbathoz pártoló Nosferatuk is tudtak az alagútrendszer egyes részeinek a létezésérıl, de még ık sem árulták el ezt a
titkot. Az antitribuk talán filozófiai okokból távoztak a Kamarillából, de ık sem rajongtak túlságosan a Tzimisce és
Lasombra „uraikért”.
Emmett csak Bostonból indult. Ez valóban nem egy nagy kaland. De nyugat felé tartott egy hihetetlenül kényes
megbízatással. Calebros akarata ellenére arra gondolt, hogy a praktikus megbeszélnivalók mellett nem volt-e még
valami sokkal... személyesebb is, ami idehozta Emmettet.

15. oldal
 Névtelen
- Te mire emlékszel? - kérdezet tıle végül. - Nem volt semmiféle alom. Nem is emlékszem rád, csak aztán, hogy...
hogy...
- Nem emlékszem semmire - mondta Emmett -, mert nincs rá szükségem, hogy emlékezzem. Van az, ami volt, és aztán
van az, ami most van. Nem igaz?
Calebros tudta, hogy igaza van. Voltak bizonyos dolgok, amiket sem ı, sem a klánja nem fog soha elfelejteni:
adósságok és adósok, szívességek és árulások. Semmi okuk nem volt rá, hogy más dolgokra is emlékezzenek. Ez az út
csak zavarodottságot és fájdalmat hozhat.
- Nem igaz? - kérdezte újra Emmett, de ezúttal sokkal sürgetıbben.
- De igaz - bólintott Calebros, aztán felállt és összeszedte a ruháit.
A merevség máris kezdett visszatérni a testébe. A tó partjáról felemelte a csontkelyhet, és odaadta Emmettnek.
- Vidd ezt vissza, kérlek! Vissza, a kennelekhez. - Emmett elvette tıle a kelyhet.
- Akkor hát - bólintott kurtán, és azonnal el is indult az alagút felé, amin keresztül idejött.
- Emmett - szólt utána Calebros, és Emmett megfordult. - Sok szerencsét!
- Aha! Neked is - és ezzel távozott.

1999. július 22., csütörtök, éjjel 3:49

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros az asztalánál görnyedt, és vadul gépelt. Elemezte, és kiértékelte az adatokat. Emmett már úton volt vissza
Bostonba, és aztán Las Vegasba. İ majd gondoskodik Benitoról. Emmett megteszi, amit meg kell tenni. Micsoda
megkönnyebbülés. Talán éppen ezért jött el személyesen, ötlött föl a gondolat hirtelen Calebrosban, és abbahagyta a
gépelést. Igaz, hogy fontos a biztonság, de voltak megbízható futárok... Vajon Emmett csak azért jött, hogy ıt
megnyugtassa? Vajon képes lenne ilyen rejtett körültekintésre?
Calebros felnevetett. Ha tényleg képes lenne ilyesmire, akkor sem ismerné be soha. Már az is elég, döntötte el
magában, hogy eggyel kevesebb - fontos - dolog miatt kell aggódnia. Így is maradt még éppen elég. Az aggódnivalók
nagy része rettenetes volt, és egy részükért látszólag ı maga volt a felelıs.
A legveszedelmesebb problémát a Sabbat jelentette. A szörnyetegek végre megtorpantak, és nem randalíroztak tovább
a Keleti parton. Az elmúlt két hétben Atlantától Washington D.C.-ig lerohanták az összes várost, megsemmisítették a
fennálló Kamarilla hatalmi szervezetet, és ami a Vértestvéreket illeti, de facto átvették az irányítást. Persze rengeteg
idejükbe kerül majd, hogy megtisztítsák a városokat a Kamarilla jelentıs befolyásától. Az is elıfordulhat, hogy a Sabbat
barbároknak soha nem sikerül teljesen megtisztítaniuk a hatalom csarnokait. A számítógépek korában a fizikai közelség
nem volt elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy nyomást lehessen gyakorolni valamire. Azonban a város területe a
kezükben volt, és ez figyelemre méltó elınyhöz jutatta ıket. Idıvel megtalálják, és eltávolítják vagy elpusztítják a
Kamarilla ghouljait.
A területek birtoklásában beálló változások sokkal kevésbé érintették Calebros klánját, mint a többieket. Egy Nosferatu
éppoly könnyedén képes észrevétlenül áthaladni a Sabbat területén, mint a Kamarilláén. A hatalmi viszonyok változása
nem hatott a felkutatható titkokra, és bizonyos szempontból a Nosferatuk szolgálatai felértékelıdhetnek a
szövetségeseik szemében, mivel akadnak olyan területek, amelyeket most elzártak elılük vagy ahová legalábbis sokkal
veszedelmesebbé vált az utazás. Tehát ebbıl a szemszögbıl nézve a Sabbat térhódításával a Nosferatuk csak nyertek.
A Ventrueknál már egészen más a helyzet. İk megszokták, hogy eljátszhatják a herceget, és hogy az alattvalóik
meghajolnak elıttük. A Brujahk is veszítettek, mivel ık szerették az utcákon fitogtatni a dacot, amivel szembeszálltak a
hatalommal. Most pedig ezek az utcák tele voltak szökdécselı ördögökkel, akik minden józan ész híján csak abban
lelték örömüket, hogy elpusztítják az ellenfeleiket, aztán tort ülnek a maradványaikon. A boszorkánymestereket
beszorították a citadelláikba. A Toreadorok, akik egyébként a halandókon és a többi Vértestvéren élısködtek, most
teljesen elveszítették a lábuk alól a talajt. A Gangreleket egyáltalán nem érdekelte, hogy ki uralja a városokat. Nos,
valószínőnek tőnt, hogy a felfordulásból a Nosferatuk viszonylag megerısödve kerülnek ki. És éppen ebben rejtızött a
veszély.
A vélt hatalom irigységet és félelmet szült. Az irigység és a félelem okot adott az üldöztetésre. És mi lenne az indoklás?
Hiszen a Vértestvérek természetesen túlságosan kifinomult népség voltak ahhoz, hogy a népirtást a féltékenységhez és
a győlölethez hasonló szubjektív érzelmekkel indokolják. Az indok a bőnrészesség és az árulás lenne. Ha a többi klán
látná, hogy a Nosferatuk megerısödtek, és bármikor okuk lenne azt hinni, hogy a föld alatt lakó társaik segítették a
Sabbatot a hódításban, akkor a lázítók azonnal bosszúért kiáltanának és a hangjuk visszhangot verne a hatalom
csarnokaiban.
És mi okuk lenne a többieknek arra, hogy a Nosferatukra gyanakodjanak? Calebros akaratlanul is elegendı okot adott
nekik a gyanakvásra.
Hasogatni kezdett a feje. Hátradılt a székében, hogy kinyújtóztassa a göcsörtös ujjait, a karjait és a hátát. A csigolyái
úgy ropogtak, mint a pattogatott kukorica.
Calebros tudta, hogy Rolphfal még akkor is hatalmas kockázatot vállaltak, ha a várakozásaiknak megfelelıen csak egy
kisebb rajtaütésre került volna sor Atlantában. Számoltak a kockázattal, és tudatosan vállalták, amikor visszatartották a
közelgı támadásra vonatkozó adatokat, és ezzel megkockáztatták, hogy magukra vonják Benison haragját. A veszély
legnagyobb részét Rolph vállalta, mivel ı Benison alattvalója volt, és a herceg fennhatósága alatt álló területen lakott.
Azonban a két Nosferatu egyetértett abban, hogy bıven megéri a kockázatot. Túl kedvezıek voltak a lehetıségek
ahhoz, hogy ne használják ki ıket. Egy csapásra megoldhatták volna a Benito ügyet, és kiegyenlíthettek volna egy régi
adósságot a Setita Ruhadze felé.
Azonban a rajtaütésrıl kiderült, hogy egy totális háború kezdete, pedig egyikük sem hitte volna, hogy a Sabbat képes
lenne ilyen volumenő hadmővelet végrehajtására. Borgesnek, Miami érsekének már régóta fájt a foga Atlantára, de ı
nem hogy irányítani, de még összegyőjteni sem lett volna képes egy ekkora haderıt. Még New York rátermett érseke,
Polonia sem lett volna képes elnyerni a széthúzó Sabbat hadurak támogatását. A jelentésekben szerepelt Sascha Vykos,

16. oldal
 Névtelen
aki bezárkózott Washingtonba, mint a város új érseke. Ez a tény is csak újabb kérdéseket vetett fel.
Jon Courier, az egyik legmegbízhatóbb Vértestvér, akivel Calebros valaha is találkozott, felvette a kapcsolatot a ghoult
játszó Asszamitával Vykos táborában. Micsoda furcsa helyzet. Az orgyilkosok Calebrostól függetlenül léptek kapcsolatba
Courier-rel, és ez nagyon is megfelelt Calebrosnak. Minél ritkábban kerül kapcsolatba az Asszamitákkal, és minél
kevesebb oka van az orgyilkosoknak arra gyanakodni, hogy ı egyáltalán létezik, annál jobb. Mindenesetre a kapcsolat
egyben információforrás is volt, és Courier továbbadott mindent, amit megtudott tıle.
Mostanában pedig arról szóltak a jelentései, hogy a Sabbat semmi jelét nem adta annak, hogy készen állna a támadás
folytatására. A kezdeti villámháború után a gyızedelmes seregben eluralkodott a szervezetlenség, még ha nem is az a
kétségbeesett zőrzavar, ami a megvert Kamarillát kerítette hatalmába.
Hát ez volt a törékeny status quo, és ha csak egyetlen Vértestvér is tudomást szerez arról, hogy miféle szerepet játszott
Calebros az eseményekben, akkor nagyon könnyen meglehet, hogy elkezd ujjal mutogatni. Akkor pedig felborul a
klánok közötti törékeny erıegyensúly. Ki tudott még róla? Ott volt Rolph, de ı egy cipıben járt Calebrosszal. Volt még
néhány informátor, és egy páran Calebros emberei közül Miamiban. De vajon hányan? Pontosan tudnia kellett.
Gondoskodnia kellett arról, hogy senki ne nyissa ki a száját. A klán érdekében. Percekig viaskodott olyan gondolatokkal,
amelyeket nem mert papírra vetni. Vajon milyen messzire kell elmennie ahhoz, hogy ne csak saját magát mentse meg a
megszégyenüléstıl, de biztosítsa az egész klán potenciális jólétét? Vajon milyen messzire akart elmenni? Azt biztosan
tudta, hogy Emmett mit válaszolna erre a kérdésre, de saját magával nem volt tisztában.
Kitépte a papírlapot az írógépbıl. Elég dolog miatt kellett aggódjon akkor is, ha nem bonyolódik bele a helyzet által
felvetett etikai kérdésekbe - elméleti etikai kérdésekbe, ha már itt tartunk. Az idı rengeteg kérdésre megadta a választ,
míg mások tárgytalanná váltak, ami Calebros szempontjából éppen olyan jó volt, mint egy válasz. Talán még jobb is.
Várakozóan a következı jelentés felé fordult, ami egy másik nagy gondjával foglalkozott: Hesha Ruhadzéval. Nem
kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon a Setita. A múltban már sokszor került kapcsolatba a Nosferatukkal, és
mindig becsületesen viselkedett. Idınként - és itt azonnal a bombayi esetre kellett gondoljon - nem kímélte sem az idıt,
sem a fáradtságot, hogy segítsen Calebros testvéreinek. Éppen ezért tőnt annyira kézenfekvınek, hogy átadják neki
Hazimel Szemét. Hesha már évtizedek óta kutatott utána, és tekintettel a rejtekhely különlegességére, Victoria Ash
bemutatkozó partija a tranzakció ideális helyszínének tőnt.
Milyen gyorsan megváltoztak a dolgok.
A Szemnek mostanra nyoma veszett. Hesha embere, akit elküldött az elátkozott partira, meghalt, és Calebros most
elgondolkodhatott a halálesetek sorozatán, amelyeknek a helyszíne zavarba ejtıen sokszor egyezett meg Hesha
tartózkodási helyével, és a jelentésekben szereplı Asszamita tevékenységek felbukkanásával. Calebros megborzongott.
Szinte elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Hesha lepaktált volna az Asszamitákkal. A múltbeli együttmőködésük nem
jelentett semmiféle garanciát a jövıre nézve. Mi van akkor, ha a Nosferatukat hibáztatja, amiért a Szem kicsúszott a
kezébıl? Mi van, ha a neheztelését úgy fejezi ki, hogy magához rendeli a szövetségeseit, akik mellesleg halálos és
fanatikus orgyilkosok? Calebros megpróbálta visszafojtani az újabb borzongást, de nem járt sikerrel.
Mélyet lélegzett. Természetesen nem volt rá szüksége, de mégis sokat segített. Hátradılt a székében, feltette az egyik
méretes lábát az asztalra, és közben próbálta meggyızni magát, hogy most is úgy van minden, mint ahogy volt. Az
asztalra állított papírkupacok közül több is megremegett, de egyik sem borult fel.
A orgyilkosságokkal kapcsolatos gondolatok természetesen Baltimore-ra, és az ottani eseményekre terelték Calebros
gondolatait. Alig három éjszakával ezelıtt egy csapat Sabbat orgyilkos lopakodott be a városba, és megpróbálták
elpusztítani Jan Pieterzoont, egy jeles Ventrue vérvonal leszármazottját és a Kamarilla ellenállás felemelkedı vezetıjét -
most, hogy a szektának végre sikerült rendeznie a sorait, és képes ellenállást szervezni. Calebros egy hétig szinte arra
várt, hogy a Sabbat hadigépezet tovább dübörög észak felé, a közép-atlanti államokon keresztül egészen New
Englandig. Azonban D.C.-nél elfogyott a villámháború lendülete, és a Sabbat most ott táborozott. Legalábbis egyelıre.
A Pieterzoont ért támadás nem volt köztudott a Vértestvérek között. A morál valószínőleg nagyon megsínylené, ha
kitudódna, hogy az ellenség ilyen mélyen a biztonságosnak vélt terület mélyén is képes volt lecsapni. Persze ennél is
valószínőbb az, hogy Baltimore hercege, Garlotte próbálja ezzel a módszerrel menteni a jó hírnevét.
Marston Colchester természetesen informálta Calebrost - a támadásról éppúgy, mint a változásról, ami Pieterzoon
gondolkozásában a támadást követıen állt be. Az orgyilkossági kísérletig a Ventrue azzal foglalta el magát, hogy
felsorakoztassa a Kamarillavédıket, és megszilárdítsa a saját hatalmát. Számolnia kellett Victoria Ash-sel, aki most a
szende menekült szerepét játszotta, és ott volt még Garlotte második embere, Gainesmil, Marcus Vitel és még
néhányan. A támadás után Pieterzoon a háború sötétebbik fele felé fordult. Colchesterrel megvitatta annak a
lehetıségét, hogy ık is orgyilkosokat fogadjanak fel. Calebros tanácsára Colchester elıállt egy javaslattal: egy olyan
gyilkost javasolt, aki biztosan félelemmel tölti el a Sabbat tagjait, mert tulajdonképpen pontosan közéjük kellett volna
tartoznia. Idıvel majd kiderül, hogy vajon Pieterzoon megfogadta-e Colchester tanácsát.
Idı. Bárcsak elég ideje lenne! Calebros aznap éjjel már másodszor érezte az idı múlását, és azt, hogy milyen kevés van
belıle. Könyörtelen és visszafordíthatatlan. Furcsa érzés volt. Számtalan éven át az órák annyira kimérten és lassan
ketyegtek. Egyszer nyolc hónapot töltött azzal, hogy a föld mélyén tenyészı színjátszó algák növekedését figyelte - nem
úgy, hogy minden héten vagy esetleg minden éjjel feljegyezte a növekedést, hanem úgy, hogy nyolc hónapig minden
éjszaka minden egyes pillanatban feszülten figyelte ıket.
A halandók órákban, napokban és éjszakákban mérték az idıt. De mi volt egyetlen éjszaka egy Vértestvérnek? Az
örökkévalóság egyetlen másodpercének a töredéke? Milyen jelentısége volt annak, ha eltelt egy hónap, egy év, egy
évtized? Egyetlen homokszem, és még csak nem is egy homokórában, hanem egy végtelen tengerparton. Most mindez
valahogy megváltozott. Calebros nem tudta, hogyan, vagy miért, de érezte a változást. Erezte a vérében. Kiolvasta a
jelentéseibıl.
Az asztali lámpa megint hunyorogni kezdett, és kiszakította a gondolatai közül. Ismét az asztalán heverı papírokra
összpontosított, a Hesha Ruhadze problémára, és a halálos táncra, amit a Vértestvérek jártak Baltimore-ban, a hatalom
csarnokaiban. És akkor ott volt még természetesen a kiszámíthatatlan Gyehenna Prófétája. Amennyire Calebros
emberei tudták, Anatole még mindig valahol az Isteni Szent János katedrálisban volt. Csak Isten tudja, hogy miféle
sötét cél vezérli.
A rutin, és az, hogy számba vette a különbözı pontokat és megpróbálta összekötni ıket egymással, mindennek ellenére
visszahozott egy keveset a rendezettség érzetébıl az örvénylı káoszban. Visszaadta annak az illúzióját, hogy ı irányítja

17. oldal
 Névtelen
a dolgokat.

1999. július 22., csütörtök, este 10:18

Lord Baltimore szálló, Elnöki lakosztály
Baltimore, Maryland

A lakosztályban semmi sem változott, amióta Victoria három éjszakával korábban kiviharzott. A tulajdonának - a
ruháknak és a tartozékoknak - nagy részét becsomagolta, de nem mindent. A Toreador sietve távozott. Haragudott a
jótevıjére, aki biztosította számára a lakosztályt éppúgy, mint az egyéb tulajdonának nagy részét. Amikor megérkezett
Baltimore-ba, a ruháján kívül szinte nem is volt egyebe, Garlotte pedig befogadta, és jól bánt vele. İ volt Garlotte
Toreador trófeája. Bármit megadott volna neki - bármit, kivéve azt, amit kért tıle, hogy utasítsa ki Jan Pieterzoont a
városból. Garlotte nem volt hajlandó számőzni a másik Ventruet, úgyhogy Victoria távozott.
Most pedig itt ült a kanapén, Victoria sértıdöttségének üledéke között, és ı maga is úgy nézett ki, mint egy félredobott
ajándék. Az asztalokat, a székek karfáját és az ajtókat elborították a ruhák, amelyeknek nem jutott hely a dobozokban,
vagy valamelyik kézitáskában. Marston Colchester halkan besurrant az ajtón. Nem tudta volna megmondani, hogy a
herceg megmozdult-e egyáltalán azóta, hogy napokkal ezelıtt magára hagyta a lakosztályban. A herceg ugyanazt az
idejétmúlt öltönyt viselte, az arcán is ugyanaz a bánatos kifejezés ült és most is ugyanazon a helyen ült a kanapén,
mint három éjszakával ezelıtt.
- Hercegem - mondta Colchester. Esetlenül meghajolt, pedig pontosan tisztában volt vele, hogy hatalmas, rühes szırrel
borított termete milyen gunyorossá változtatja ezt a gesztust.
Garlotte egy megtört legyintéssel vett tudomást saját kémének jelenlétérıl, aztán felsóhajtott. Colchestert
megdöbbentette a hercegre egyáltalán nem jellemzı letargia. Ez a férfi általában csordultig volt energiával. Ha valamit
a fejébe vett, akkor azonnal készen állt, hogy egyszerre ötfelé rohanjon ügyeket intézni. Szigorú, de igazságos herceg
volt, aki gyakran leegyszerősítette a dolgokat.
Nem - gondolta meg magát Colchester -, ez így nem volt teljesen igaz. A herceg nem volt vak a finom árnyalatokra,
egyszerően csak nem volt hajlandó eltőrni ıket. Colchester meglátása szerint ez a férfi az „ötszínő zsírkréta típusba
tartozott, és nem a tizenhatszínő hegyezıvel a doboz hátuljában” típusba. És ez azért volt így, mert a herceg így
döntött.
- Mire készül? - kérdezte Garlotte elcsigázottan, mintha nem is akarná igazán tudni, de érezné, hogy fel kell tennie ezt a
kérdést.
- Ms. Ash? - kérdezte tudálékosan Colchester, és Garlotte jutalmul fenyegetıen rámeredt a sötét szemöldöke alól. -
Öhöm, igen... nos, leginkább az foglalta le, hogy berendezkedjen Gainesmilnél.
A korábbi beszélgetéseikbıl Colchester tudta, hogy ennyiben kellene hagynia a dolgot, de egy ilyen reményvesztett
herceggel szemben állva egyszerően képtelen volt abbahagyni.
- Egyelıre még nem került sor semmiféle jó öreg húzkodásra vagy taszigálásra - lökött néhányat az ágyékán Colchester
mint egy illusztrációképpen -, de még elég korán van. Tudja, én eddig nem tekintettem nıbolondnak Robertet, de nem
lennék meglepve, ha megcsiklandozná a manduláit a jó öreg egyszemővel...
- Ennyi elég lesz - sziszegte Garlotte. Az arca jól láthatóan elsötétült a kitörni készülı haragtól.
- Öhöm. Igen, nos, ah... ma éjjel találkozott Vitellel.
- Igen? - szőkültek össze Garlotte szemei.
- Biztos, hogy tudni akarja? Úgy értem, én csak a küldönc vagyok...
- Mi történt? - Garlotte vett egy mély lélegzetet, és kidüllesztette a mellét.
- Nos... - tartott hosszú szünetet Colchester, mielıtt végül kibökte volna: - Valójában nem sok.
- Ne játszadozzon velem, Marston, mert feltőzöm az ocsmány koponyáját egy tüskére.
Colchester nagyot nyelt. Éppen a Végsı Halállal fenyegették meg. Talán itt az ideje nyílt kártyákkal játszani. Letérdelt,
és lehajtotta a fejét.
- Bocsásson meg nekem, hercegem! - Lopva felnézett a hercegre, de Garlotte nem nézett rá.
- Talán nem vagyok kellıképpen érzékeny a szívügyek terén.
- Nincs itt semmiféle szívügy! Colchester félrebillentette a fejét.
- Öhöm. Értem.
- Álljon fel, maga semmirekellı! Mi történt Victoria és Marcus Vitel között?
- Ó, Victoria arra célozgatott, hogy ık ketten megszerezhetnék a várost - tápászkodott fel a földrıl Colchester. - A férfi
udvariasan tudomást sem vett róla.
És egész idı alatt egyetlenegyszer sem nézett rá - gondolta még magában. Hogy a pokolba volt képes erre!
- Tudomást sem vett róla? - kérdezte Garlotte némiképp megkönnyebbülve.
- Ö, így volt - biztosította sietve Colchester. - Én azt vártam, hogy mikor villantja ki a mellét. Na az már biztosan felkelti
az érdeklıdését. Igen, bébi!
A Nosferatu szırös ujjaival mellmagasságban belemarkolt a levegıbe Garlotte dühtıl eltorzult arccal egy szempillantás
alatt talpra ugrott, de Colchester ugyanilyen gyorsan hátrált vagy háromlépésnyit az ajtó irányába.
- Megsértettem valamivel? Bocsássa meg faragatlanságomat, hercegem - hadarta bőnbánóan Colchester. - Ezek a
szívügyek... úgy értem, állapotok... az állapotok ügyei...
- Egy szót se. Egyetlenegyet se!
Colchester együttérzıen bólintott. Várt, és a rájuk telepedı csendben Garlotte egyszer csak visszaült a kanapéra.

18. oldal
 Névtelen
- Tehát nem próbálta Pieterzoonhoz hasonlóan... elcsábítani Vitelt?
Colchester megrázta a fejét.
És Vitel nem hajlott a kéréseire? Colchester ezúttal bólintott.
- Nagyon jó - mondta Garlotte. - Folytassa a megfigyelését! Colchester ismét bólintott. Milyen kényelmes, hogy az
ügyfelei ennyire érdeklıdnek egymás és Victoria iránt. Ez nagyban megkönnyítette a munkáját. Mégis minden
incselkedése ellenére nem volt kellemes nyomon követni Ash-t. Megbízhatta volna a feladattal valamelyik beosztottját
is, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni. İ maga végzi majd a megfigyelést. Oh, mire nem képes a klán érdekében!
A Nosferatu kihátrált a lakosztályból, és közben a szemét folyamatosan Garlotte-on tartotta. Küldött még néhány
ágyéklöketet a herceg irányába miután az ajtó biztonságosan bezárult mögötte, aztán imbolyogva elindult a folyosón.

1999. július 23., péntek, éjjel 1:29

Földmélyi barlang
New York városa, New York

- Fel akartak falni, én mondom!

- Hiszek neked, Jeremiah - felelte Calebros magára erıltetett nyugalommal.
Már belefáradt az udvarias bólogatásba, és abba, hogy megpróbálja megnyugtatni a klántársát. Jeremiah idınként
nagyon fárasztó tudott lenni, és ez most egyre inkább azok közé az alkalmak közé kezdett tartozni, amikor nehéz lett
volna kedvelni ıt.
- Ne gúnyolódj velem! - csattant fel Jeremiah. - Már hetek óta ezt mondogatom neked!
Most már inkább úgy tőnik, mintha évek óta ezt csinálnád - gondolta Calebros.
- És még mindig nem tettél semmit. Semmit! Jeremiah vadul gesztikulálva fel s alá járkált a szobában. Calebros asztala
mellett nem volt fölösleges szék, és ennek pontosan ez volt az oka. Legtöbbször nem kedvelte a vendégeket, nem
vágyott rájuk. Nem akarta arra bátorítani ıket, hogy leüljenek, letegyék a csomagjukat és maradjanak egy darabig. A
legtöbben ingerültek, fárasztóak vagy panaszosak voltak, akiknek okuk vagy hajlandóságuk volt arra, hogy
meglátogassák ıt. Jeremiah jelen pillanatban egyszerre volt mind a három.
- Ez nem igaz - biztosította Calebros. Jeremiah undorodva felhorkant.
- Nos, akkor mondd csak el, hogy mit tettél! Mondd el nekem!
- Nagyon alaposan átgondoltam a jelentésedet.
- Hah! Ahogy mondtam, nem tettél semmit. Átgondoltad a jelentésem... - ismételte megvetıen Jeremiah. - Ez az én
véleményem a jelentéseidrıl... - mondta, és felmarkolt egy halom papírt a legközelebbi kupac tetejérıl. Fel akarta ıket
dobni a levegıbe... És Calebros keze azonnal kivágódott. Megragadta Jeremiah karját, és a karmai egy árnyalatnyit
belemélyedtek az élıholt húsba.
- Ezt te nem akarod megtenni! Hidd ezt el nekem - mondta kimérten Calebros.
Egy pillanatig egymás szemébe meredtek. Az egyik rettenetes teremtmény visszahúzta a másik kezét. Jeremiah
papírokba vájó ujjai nevetségesen vékonyak voltak, alig valamivel többek, mint néhány csontból faragott tő. Az egész
teste vékony volt és kemény. Mindenütt csomók, megkeményedett szövetdarabok dudorodtak rajta, mint egy öreg,
göcsörtös mocsári fa törzsén. Végül feladta - nem állt ellen Calebrosnak, és visszatette az asztalra a jelentéseket.
- Sajnálom - mondta, és ismét járkálni kezdett. Még mindig elszánt volt, de már nem volt annyira heves.
- Ne is törıdj vele!
Valójában Calebros gondolatait teljesen lefoglalták a papírok, amelyeket Jeremiah éppen most tett vissza az asztalra. A
legtöbb jelentéshez hasonlóan ezek is igencsak vegyes képet mutattak. Akadt közöttük kézzel írott, akadt gépelt és
voltak olyanok, amelyeket szinte teljesen elborítottak a kézzel írt vörös széljegyzetek. Néhány jelentést
bevásárlószatyor-darabokra vagy kartonpapírra írtak, Calebros mégis egyenként kisimította ıket az asztal lapján, mint
egy anya, aki rakoncátlan gyermekének a ruháját vasalja.
Csak akkor nézett ismét heves vérmérséklető látogatójára, amikor már minden egyes jelentést kisimított. Jeremiah
észre sem vette a hideg pillantást, sem azt, hogy mivel foglalta el eddig magát Calebros.
- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - mondta Jeremiah, inkább magának, mint Calebrosnak. - Soha nem lett
volna szabad megtörténnie! Patkányok voltak. Csak patkányok. Engedelmeskedniük kellett volna nekem! Hiszen csak
patkányok! De volt ott még valami más is... valami... ami felbátorította, összekapcsolta ıket...
- Összekapcsolta ıket? De nem fizikailag.
- Nem, természetesen nem. De az ösztöneik, a dühük... Kinyúltam egyetlen patkány elméje után, de egyszerre
mindegyiküket megérintettem.
A Nosferatu izgatott járkálása mostanra már egy adott háromszög-mintát követett. Mindig irányt változtatott,
valahányszor megközelítette az asztalt, de újra és újra ugyanazt az útvonalat követte. A vastag, kókadt szemöldökök
alatt szinte eltőnı szemek elhomályosultak, ahogy magában újra átélte az eseményeket.
Calebros figyelt, és várt. Ez volt a megszokott szerepe.
- Nem éreztem úgy, mintha egy tudatos elme irányítaná ıket - mondta Jeremiah. - Nem adott parancsokat, de volt ott
valami... düh... vagy talán győlölet.
Már megint droggal telített halandóból evett - gondolta Calebros.
- Hadd vegyem át a Prófétát - bökte ki hirtelen Jeremiah.
- Tessék?
- Anatole-t, a Gyehenna Prófétáját.
- Nagyon jól tudom, hogy kirıl beszélsz, de mi a fenéért...
- Már korábban is csináltam ilyet. Vezettem már ıt - mondta Jeremiah. Most ismét gyorsabban járkált, és a szavak csak
úgy ömlöttek belıle. - Olyan sok hangot hall, még egy ide vagy oda már igazán nem számít! İ tudni fogja, mirıl
beszélek! Meg tudná mondani! Le tudnám ıt vinni oda! İ tudná, hogy mi ez!
Jeremiah megállt az asztal szélénél, és mindkét csontsovány karjával rátámaszkodott a lapjára. A hangja most már
nem volt mániákus, csak mély és vészjósló.

19. oldal
 Névtelen
- Valami sötét dolog van odalenn. Meg kell tudnunk, hogy mi az!
Calebros hirtelen nem tudta, mihez kezdjen ezzel a váratlan követeléssel. Hozzá volt szokva, hogy jelentéseket kapjon
az embereitıl, hogy elgondolkodjon a jelentéseik fölött, mérlegelje a cselekvés következményeit, jelentıségét és a
tettek egymáshoz való kapcsolódását. Nagyon is jól tudta, hogy minden cselekedet elıre nem látható
következményekkel jár. Jeremiah mintha nem lett volna tisztában ezzel a ténnyel, különben nem állt volna elı egy ilyen
hihetetlen javaslattal. És mindezt közvetlenül azután, hogy széttárta a feljegyzéseimet! - gondolta Calebros.
- Nem láttál semmi olyasmit, ami ilyen drasztikus lépéseket indokolna!
- Semmit? - dülledtek ki Jeremiah szemei. - Hát nem figyeltél rám? Semmit sem hallottál abból, amit mondtam? Én
nem láttam semmit?
- Nem kételkedem abban, amit láttál - mondta Calebros nyugodtan -, de ugyanakkor nem is jutottam arra a
következtetésre, amire te. Nem állítom, hogy tévedsz, bármilyen irreálisak legyenek is az elképzeléseid...
- Irreálisak!
- De Anatole nem egy játékszer vagy egy öleb, akivel kedved szerint eljátszadozhatsz. Könnyen meglehet, hogy képes
lennél vezetni ıt - emelte fel a kezét Calebros, hogy elejét vegye a vendége tiltakozásainak -, de a Próféta...
Calebros megtorpant. Nem volt nagy gyakorlata a szemtıl szembeni vitában, és nehezen találta a szavakat, amelyekkel
leírhatná a Prófétával kapcsolatos aggályait. Ez most nem az a zsigeri félelem volt, ami az Asszamiták említésére
kiszívta belıle az erıt. Ez valami sokkal mélyebb, nyugtalanító érzés volt. Vajon maga Anatole zavarja inkább -
gondolta magában - vagy az, amit a Próféta felfedezhetne?
- A Próféta itt van a városban - mondta Jeremiah. - Fel kell használnunk minden rendelkezésre álló eszközt!
- Azt hisszük, hogy még mindig a városban van - javította ki szigorúan Calebros. - Majdnem egy hónappal ezelıtt
bement az Isteni Szent János katedrálisba, és azóta egyetlen emberünk sem volt képes belépni oda. A halandó
forrásaink pedig nyomát sem látták odabenn. Így hát elıször is ı nem igazán áll most a rendelkezésünkre, másodszor
pedig...
- Calebros! Calebros! - Az iroda elıtt felharsanó kiáltás úgy hasított bele a telep csöndjébe, mint valami mennydörgés.
Cass Washington rontott be az irodába, és a szoknyája és az elnyúlt melegítıje csak úgy lobogott utána a nagy
sietségtıl.
- Calebros!
A lány még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy bocsánatot kérjen a zavarásért.
- Calebros, Donatello bent van! Bejutott a katedrálisba! - Calebros döbbenten hol Cassandrára, hogy Jeremiah-ra
nézett. A lány izgatottan várta az utasításokat. Jeremiah karba fonta csontos kezeit, és meglehetısen önelégültnek
tőnt.
- Nos, nyugodj már meg, te lány - mondta Cassnek Calebros. - Még mindig nem tudjuk, hogy mi sül ki ebbıl -
jelentette ki, aztán Jeremiah felé fordult: - Te pedig ne legyél ennyire elégedett! Nem mehetsz a katedrális közelébe,
bármi történjék is! Nem fogom engedni, hogy néhány... régi dajkamese miatt beleavatkozz a dolgokba!
- Én nem mondtam semmi olyasmit... - tiltakozott Jeremiah.
- Nem is kellett mondanod - csattant fel Calebros. - Nem is kellett mondanod!
Nem állt szándékában pletykák és babonaságok nyomába szegıdni. Nictuku. Még akkor sem, ha a klánja ezektıl a
babonáktól rettegett a legjobban. Különösen akkor nem.

1999. július 26., péntek, éjjel 12:47

Amsterdam sugárút, Felsı West Side, Manhattan
New York városa, New York

Az idegesen lépkedı férfi mintha magában számolta volna a lépéseket. Körültekintı gondossággal tette egyik lábát a
másik elé. Az ajkai remegve formálták a fejében visszhangzó monológot. Milyen messzire juthat egy perc alatt? Hány
lépést tesz meg egy óra alatt? Neki úgy tőnt, mintha mérföldeket tett volna meg egyetlen másodperc leforgása alatt.
Elgondolkozott azon, hogy vajon tényleg eltelhetett-e már egy óra? Nem viselt órát. Valójában semmiféle ékszer vagy
díszítıelem nem volt rajta - semmi, kivéve az angyalt, ami még az árnyékánál is közelebbrıl követte - és hirtelen ez
valahogy nagyon nyugtalanítónak tőnt. Megmarkolta a nyakát, és ujjai egy lánc vagy kötél után kutattak, aztán
végigtapogatták a homorú mellkas felsı részét, és végül úgy siklottak oda-vissza a bemélyedésben, mint egy
snowboardos, aki elveszítette uralmát a deszkája fölött.
A férfi tudta, hogy Donatellónak hívják, de valahogy képtelen volt ezt elhinni. Az óvatos, türelmes lépések ellenére
mintha elveszítette volna az uralmát önmaga fölött. A bölcs gondolatmenet ellenére sem volt semmiféle célja.
Kétségbeesetten küzdött azért, hogy elırébb jusson, de mégis úgy érezte, mintha csak körbe-körbe menne.
Akárhányszor is pillantotta meg a barna homokkövek piszkos tükrében az arcát, mindig úgy érezte, mintha az lett volna
az elsı alkalom. Tudatában volt annak, hogy a púpos, baljóslatú, laza húsú alak ı maga volt, de ezt is csak
bizonytalanul sejtette, mint ahogy azt is, hogy Donatellónak hívják. Mintha a Szentlélek után kutatott volna egy
boszorkánygyülekezetben - biztos, hogy ott volt valahol, de nem tudott elıtérbe kerülni.
Így hát ment tovább, és reménykedett benne, hogy a lábaihoz hasonlóan elıbb-utóbb a gondolatai is elırébb jutnak.
Arra már rádöbbent, hogy éppen egy igen szélsıséges tapasztalatban volt része. De vajon megérte vagy sem? Vajon el
akart feledkezni magáról? Vajon miféle rettenetes múltat akar elrejteni elıle a sáros ablakokban visszatükrözıdı
rettenetes alak?
A könyörtelenül közeledı hajnal segített Donatellónak összeszedni a gondolatait. Bár nem tudhatta biztosan, hogy a
séta segített-e, de azért csak ment tovább. Sajnálatos módon a múlt megvilágosodásával nem járt semmiféle egyéb
átalakulás. A háta továbbra is meggörbült, mint egy feldühödött macskáé, a arca úgy lógott, mint egy vénasszony
melle, a szemei pedig éppen olyan beesettek voltak, mint egy akaratgyenge drogfüggıé. Ez mind megmaradt, de az
elméjében derengeni kezdett valami halvány fény.
Az elsı emlékfoszlányokkal megjött a tudás is, hogy ezeknek a testi fogyatékosságoknak az átka mindörökké vele
marad az élıholt lét végéig. Nosferatu volt, és bár az információ begyőjtésében ı éppúgy kitőnt a klánján belül, mint

20. oldal
 Névtelen
ahogy a klánja kimagaslott a többi klán közül, lassan azért világossá vált Donatello elıtt, hogy életének utóbbi három
napja örökre elveszett számára.
Felfoghatatlan irtózattal próbálta kitalálni, hogy az élıholt léthez képest ily elenyészıen csekély veszteség vajon miféle
hatással lesz az örökkévalóságra. Ennek a néhány éjszakának a pillangószárnyai vajon mikor okoznak majd hurrikánt
az életében?
Donatello megrázta a fejét.
- Hamarosan - mormolta komoran. - Túlságosan is hamar!
Érzése szerint sokkal jobb lett volna ezt a három éjszakát egy eszement Tzimisce ceremóniából elveszíteni.
Vagy amikor három éjszakán át vándorol irányt tévesztve egy lupinoktól nyüzsgı vadonban.
Sıt, akár még három éjszakányi kihallgatás is lehetett volna a jámbor holtak között, amikor még Isten felkent papja
volt a halandók között ezen a sötét világon. De hogy elfelejtsen három éjszakát, amit a legtitokzatosabb Vértestvérnek,
Anatole-nak, a Gyehenna Prófétájának a társaságában töltött...
Három éjszaka, amire képtelen volt visszaemlékezni. Bár idınként tünékeny képek villantak fel a lelki szemei elıtt,
Donatello mégis tökéletes biztonsággal érezte, hogy soha nem lesz képes teljesen visszaidézni azt a három éjszakát.
Nem tudta pontosan, hogy miért volt ebben ennyire biztos. Talán nem kellene ennyire szó szerint vennie mindent, amit
Anatole-ról híresztelnek. Donatello felsóhajtott, de nem állt meg. Megpróbált konkrét képeket rendelni ahhoz a néhány
pillanathoz, amire emlékezett. A várakozásainak és a félelmeinek megfelelıen nem bukkantak fel újabb
emlékfoszlányok, amikor ezekkel végzett.
Három éjszakát töltött a vámpírral, aki ismerte a világ végének titkait, és Donatello szinte semmire sem emlékezett. Ez
valóban döbbenetes.
Emlékezett arra, hogy mennyre meglepıdött, amikor belépett az Isteni Szent János katedrálisba. A korábbi éjszakákon
valami ismeretlen erı megakadályozta, hogy a Nosferatuk belépjenek erre a helyre. Eljutott a falakig, de tovább nem.
Érezték, hogy Anatole odabenn kell legyen, de nem tudhatták biztosan. Egy hónappal ezelıtt látták, hogy belép oda, és
azóta nem látták kijönni. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy azóta egyikük sem volt képes belépni a katedrálisba, akkor
ugyanolyan valószínő, hogy Anatole már régen távozott, mint hogy még mindig itt volt a katedrális falai között. Mit
csinálhat egy hónapja odabenn? Hogyan rejtızött el a halandók elıl, akik minden nap - különösen vasárnap - ellepték a
helyet.
A Nosferatuk beküldtek halandókat is, hogy nézzenek körül. Még a ghouljaik is - a halandók, akiknek Nosferatu vér is
keringett az ereiben - be tudtak menni, de ık sem láttak semmit. A ghoulok között állítólag volt olyan is, akiben
magának Calebrosnak a vére volt, de még ı sem vett észre semmi lényegeset. Még egy mágus - nem egy Tremere,
hanem egy halandó varázsló - is bement körülnézni, aki tartozott valamiféle szívességgel Calebrosnak, de ı sem tudott
semmit hozzátenni a klán által eddig összegyőjtött információkhoz.
Természetesen Donatello most már gyanította, hogy mi történhetett. İk mind találkoztak Anatole-lal, de kitörölték az
elméjükbıl a találkozás emlékét. Ez azonban felvetette azt a kérdést, hogy Donatellóval ellentétben ık vajon miért nem
emlékeztek legalább magára a találkozásra. Talán képtelenek voltak beszélni róla, mint ahogy Donatello sem volt most
képes kimondani a saját nevét.
Tehát meglepetésként hatott, hogy Donatellónak sikerült áthatolnia azon az akadályon, ami a társait visszatartotta.
Emlékezett rá, hogy azonnal visszavonult értesíteni a többieket, amint rádöbbent, hogy képes belépni a katedrálisba.
Azonnal szerveztek egy különítményt, aztán leporolták és beindították a hetekkel ezelıtt elkészített behatolási terveket.
Azonban a többiek közül senki sem tudott egyetlen lépéssel sem beljebb menni, mint korábban. Donatello ezzel
szemben továbbra is minden nehézség nélkül be tudott menni az épületbe.
Most már csak nevetett azon, hogy akkor milyen ostobán bátor volt. Mert nem torpant meg. Emlékezett arra, ahogy azt
mondja a bajtársainak, hogy ez egy olyan lehetıség, amit nem hagyhatnak ki. İ majd bemegy, és azonnal jelentést
tesz, amint képes lesz rá.
Ezen a ponton a memóriája azonnal töredezetté vált, mert a következı dolog, amire emlékezett, az volt, hogy
Anatole-lal imádkozik. A jelenet teljesen megformálva és kristálytisztán bukkant fel Donatello memóriájának
koromfekete sötétjébıl és síri csöndjébıl. Az oltár hirtelen ott volt elıttük. Hirtelen meghallotta a saját hangját. Az
emléktıl úgy érezte magát, mintha csak megfigyelı lenne a saját testében, bár emlékezett rá, hogy akkor teljesen
nyugodtnak érezte magát.
Arra is emlékezett, hogy Anatole ott volt mellette. A Malkáv Próféta is az oltár elıtt térdelt, és Donatello akkor egy
pillanatra nagyon furcsának találta ezt. Csak keveset tudtak Anatole-ról, de általánosan elfogadták azt a tényt - már
amennyire a titokzatos ırülttel kapcsolatban bármit is tényként lehetett elfogadni -, hogy évszázadokkal ezelıtt
elhagyta Istent.
Azonban ez a gondolata akkor hamar elenyészett, és Donatello még emlékezett arra a gondolatra is, hogy az oltár elıtt
térdelı Vértestvér bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a Próféta hite volt az a titokzatos erı, ami valahogy távol tartotta a
Vértestvéreket az Isteni Szent János katedrálistól. És tette mindezt annak ellenére, hogy a keresztek és az egyéb vallási
ereklyék semmiféle hatással nem voltak a Vértestvérekre. Talán pontosan ez volt a bizonyíték arra, hogy Anatole
látomásai és próféciái valóban olyan forrásból származnak, amelyet a Vértestvérek még csak elképzelni sem tudnak.
Ha pedig mindez igaz volt, akkor Donatello el tudta fogadni, hogy ı azért tudott bemenni a katedrálisba, mert halandó
papként nem volt ugyan különösképpen gondoskodó - és, ha már itt tartunk, nem volt különösen korrupt sem -, de
mindig azt tette, amit a fölöttesei elvártak tıle. Még akkor is, ha Isten valószínőleg nem ezt várta volna el tıle.
Láthatóan azonban ennyi is elég volt, és New York utcáin sétálva Donatello érezte, ahogy az alázat és a hit hullámokban
önti el a testét. Ismét a mellét markolászva kereste a hiányzó feszületet. Még a végtelen éjszakában is viselte, bár
eddig azt hitte, hogy ennek a halandó múlt kigúnyolása és a saját hitének elvesztése volt az oka. Most már nem volt
meggyızıdve arról, hogy nem létezik egy mélyebb magyarázat is.
És természetesen ott volt maga Anatole. Donatellónak ez volt az elsı emléke arról, hogy látja a Prófétát. Az arcvonásai
békések és simák voltak. Vékony piszok- és koszréteg borította a máskülönben angyali alakot. A Malkáv szıke haját
hátrakötötte, és a tincsek úgy lógtak a lehajtott arcába, mint megannyi díszes pompon.
Donatello vezette a Prófétát az imádságban.
A Nosferatu most megtorpant, és összeszedte magát. Évekkel ezelıtt maga mögött hagyta már a hitet. A fajának többi
tagjához hasonlóan egy szörnyeteg lakozott a lelkében, de a többiektıl eltérıen a Nosferatuk úgy is néztek ki, mint egy

21. oldal
 Névtelen
valódi szörnyeteg. Elég jó ember volt életében, megérdemelte volna a halandók halálát. Amikor pedig ezt megtagadták
tıle, akkor Donatello fokozatosan elfogadta, hogy nincs Isten, aki meghozná ezeket a döntéseket.
Donatello emlékei kezdtek elfogyni Manhattan felhıkarcolóinak látképe elıtt. Manapság ezeknek a felhıkarcolóknak a
fényei által alkotott új csillagképekhez igazították az útjukat az emberek. Futólag érezte a kapcsolatot az egész
múltjával, amely most a mozdulatlan lábain keresztül beleszivárgott az aszfaltba a talpa alatt. Onnan pedig tovább...
még mélyebbre.
A szikla aljzaton keresztül eljutottak egy olyan területre, amelynek a létezésérıl alig néhány röpke évszázad alatt
teljesen megfeledkezett ez a behemót város.
Onnan pedig még mélyebbre szivárogtak. Nem a föld izzó magja felé, hanem egy sötét valami felé, amivel Donatello
képtelen volt szembenézni. Egyébként is biztos volt abban, hogy ez a sötét valami ıt magát nem érinti. Összerezzent.
Ez a gondolat valahogy inkább tőnt reménykedınek, mint igaznak.
Volt azonban itt valami, ami nagyon is érintette ıt. Eszébe jutott, hogy a tétlen lábak tétlen elmét eredményeznek.
A Nosferatu eltúlzott sietséggel indult tovább, mintha ezzel lerázhatná magáról azt a valamit, amit már-már sikerült
megpillantania. Vajon Anatole átadott valamit Donatellónak a saját apokaliptikus látomásaiból? A Nosferatu nem
tudhatta, de ez a pillanat, amikor egyedül küszködött a feledéssel, nem volt alkalmas arra, hogy ilyesfajta
gondolatokkal foglalkozzon. Amint a léptei felvették a korábbi ritmust, agyának egyik elfeledett rekeszébıl újabb képek
kezdet kiszivárogni.
Újabb emlékek az imádságról. Ezeknek a jeleneteknek a helyszínéül mindig valamiféle kert szolgált, és mindketten
lehajtott fejjel álltak egy kovácsolt fémbıl készült nı furcsa szobra elıtt.
Lelki szemei elıtt egy pillanatra felvillant egy másik jelenet, amikor Anatole kezein a szandáljaival ez elıtt a szobor elıtt
ül, és Donatello kérdéseit hallgatja. A Malkáv nem mondta meg, hogy miért jött New Yorkba. Helyette inkább
összedörzsölte a szandáljait, mintha egy gyors imát mormolt volna el.
Donatello most elképzelte, hogy ez talán valamiféle kommunikáció volt. Talán így értekezett a mennyei hatalmakkal -
vagy ez volt a kapcsolattartás egyik módja számára. Vagy így hívta fel magára a figyelmüket. Sajnos csak ennyit tudott
meg a jelentbıl, mert az emlékfoszlány itt véget ért. Ha filmként képzeli el az egészet, akkor itt nagyjából három
képkockája lehetett Anatole-ról, és ıszintén szólva még azt sem tudta volna megmondani, hogy a szandálokat
összedörzsölte-e, vagy összecsapta.
Tisztában volt vele, hogy vissza kellene térnie Calebroshoz, hogy jelentést tegyen azokról az apróságokról, amelyekre
emlékezett. Vagy legalább a katedrálishoz vissza kellene térnie. Talán újra meg kellene próbálnia bemenni, bár érezte,
hogy ez ostobaság lenne. Mellesleg ennek a lehetıségnek már a puszta gondolatára is sikerült felfordulnia valahogy az
összefonnyadt gyomrának, és Donatello tudta, hogy még nem érett meg benne az az acélos eltökéltség, amibıl az
önbizalom és a bátorság származik. Vissza fog vonulni a föld alatti otthonába, megírja a jelentését, és ezzel véget ér
számára az ügy.
Vagy legalábbis remélte.
Azonban ez a remény szinte azonnal kialudt, mert egy gondolat még mindig nem hagyta nyugodni. Valami más a föld
bugyrainak sötétségén kívül, amirıl még most is azt hitte, hogy képes lesz elfelejteni - micsoda kegyetlen fintora ez a
sorsnak, hiszen most éppen azért harcolt, hogy minél több mindenre emlékezzen.
Egy kép villant át az agyán, de azonnal el is tőnt, még mielıtt felfoghatta vagy akár lelassíthatta volna. Aztán ismét
felvillant. Nagyon közel hozzá. Suttogás. Ez Anatole kell legyen!
Újra. Igen, ez a Próféta volt. A búcsúzóul elsuttogott szavai. Alig egy órával ezelıtt hangzottak el a mondatok, mégis
olyan mélyen el voltak temetve Donatello agyának üledékébe, hogy csak éppen hogy elı tudta bányászni ıket.
Újra. És a Nosferatu most meghallott néhányat a szavak közül. Egy rejtvény. Három éjszakát töltött a Gyehenna
Prófétájával, megpillantotta a Mennyet és a Poklot és végül mindössze egy rejtvény maradt neki? Donatello most már
minden kétséget kizáró bizonyossággal tudta, hogy az a férfi valóban ırült.
És bölcs is, tehát mi a válasz a rejtvényre?
Donatello elmélyülten töprengett fölötte, míg végül a hajnal majdnem lecsapott rá. Gyorsan odasietett egy
telefonfülkéhez, hogy legalább a telepet felhívja mielıtt ı is és Calebros is elszunnyadna. Umberto vette föl a kagylót,
és türelmesen végighallgatta, amíg neki is elismételte a rejtvényt.
- Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Mondd csak,
ó nagy bölcs, merrefelé járok?
Donatello sietve felrántotta egy közeli csatorna fedelét. A közelben kell lennie valahol egy biztonságos hálóhelynek. Egy
Nosferatunak, aki meg akart lapulni, mindig volt a közelben egy biztonságos hely.

1999. július 31., szombat, hajnali 5:14

A 114. utca alatt, Felsı West Side, Manhattan
New York városa, New York

Egér alig néhány háztömbnyire volt a metrótól, amikor meghallotta, hogy a világ fölmordul. Éppen a csatornákban
kotorászott. Annyi volt idelenn a kincs, és nem kellett attól tartani, hogy a felszínlakók meglátják. Senki elıl nem kellett
elbújni, senki nem téveszti össze egy nagytermető kutyával, ha meglátja, és hála Istennek, itt nem volt Sabbat sem.
Eddig elég könnyedén le tudta ıket rázni, valahányszor ezek a Káinita gengszterek meglátták, de mindig ideges lett
tılük, és ha ideges volt, akkor elkezdett vedleni és nagyon viszketett, amikor vedlett. De az is lehet, hogy ezt csak az a
számtalan lény okozta, akikkel megosztozott bozontos szırzetén.
A térdig érı szennyvízben kutakodott, hátha sikerül kiásnia valamit. Ott is van! Elkapott egy felvillanást, mielıtt ismét
elsüllyedt volna. Belenyúlt hát a vízbe, kiemelt egy kéttenyérnyi adagot a szürkésbarna iszapból, és hagyta, hogy az
ujjai között kicsorogjon a folyadék. Ott. Egér elmosolyodott. A kezében egy nagyjából sértetlen ürülékdarabot tartott,
amelyben félig eltemetve egy tökéletes állapotú, csodálatos ezüstgomb csillogott. Kicsippentette a szemétbıl, és a
többit visszaejtette a vízbe. Ujjaival addig-addig dörzsölgette a gombot, amíg tiszta nem lett, aztán az ujjait beletörölte
a bundájába és a ruháiba. Persze a gomb nem volt igazi ezüst, de lehetett volna, és ı el tudta képzelni, hogy az. Csak

22. oldal
 Névtelen
egy darab fehér mőanyag, de csillogott, tehát kincs. Egér legjobban a csillogó kincseket szerette. Beleejtette a zsebébe,
és majdnem olyan elégedett volt, mintha egy maréknyi ízletes kukoricaszemet talált volna.
És ekkor hallotta meg a dübörgést. Ez nem a vonatok megszokott, rendszeres dorombolása volt. Azt a hangot és a
rezgést Egér már észre sem vette. Az olyan volt, mint egy óra ketyegése, ami csak akkor lesz feltőnı, ha valamiért
abbamarad. Ez a hang azonban inkább úgy hangzott, mintha a felszíni épületek, vagy talán az utcák darabokra tépnék
saját magukat. Nem is igazán robbanás... talán egy földrengés? Csakhogy ez a zavar mintha egy helyre korlátozódott
volna - nem volt távoli, csak elfojtott.
Egérnek kellett egy perc, hogy összeszedje magát, de nagyon is kíváncsi volt, úgyhogy aztán azonnal el is indult.
Céltudatosan mozgott a csatornában, fel a rozsdás létrákon, aztán keresztül a keskeny szervizalagúton, amin keresztül
eljutott az esıvíz csatornába, ahol gyakoribbak voltak a feljáratok és amibıl könnyebben ki tudott jutni a felszínre. A
dübörgés nagyja már lecsillapodott, mire elérte az elsı lefolyót, de valami még mindig történt odafenn. Alig egy
háztömbnyire volt attól a hatalmas templomtól, amelytıl Mr. C. mindenkit eltiltott. De legutóbb azt hallotta, hogy az az
Anatole fickó elment, eltőnt. Akkor már nem is számít - gondolta magában - ha egy kicsit közelebb megy, mert a zaj -
az ablakokat megremegtetı koppanások és csattanások, mintha valaki köveket hajigálna az állványzatról - mintha
pontosan onnan jött volna.
Egér nem látott senkit az utcán, de azért mindenesetre gondosan elrejtette magát, mielıtt kimászott volna a
csatornából, és lesétált volna a háztömb végéhez. Azonnal észrevette a megrepedezett és széttöredezett aszfaltot - itt
nem kátyúk voltak, amelyek nem számítottak újdonságnak. Az aszfalt sávokban töredezett fel. Olyan volt, mint a
hullámok egy tavacska felszínén.
A hangok egyre erısödtek, ahogy közeledett a templomhoz. Még most sem tudta hová tenni a zajokat, amiket hallott -
olyan volt, mint egy cölöpverı kos hangja: különálló csapások, csak szabálytalan idıközökben. Minden egyes puffanás
megremegtette a mellkasát.
Egér lelassított, ahogy közelebb ért a templomkerthez. Egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy ez a kis expedíció nem
volt igazán jó öltét. Volt valami erıszakos a csattanásokban, amitıl kezdett ideges lenni. Senki sem sikoltozott - a
sikolyok mindig rosszat jelentettek - de mintha nyögéseket és mordulásokat hallott volna a csattanások közötti
szünetekben. Végül most is, mint általában, a kíváncsiság gyızedelmeskedett az elıvigyázatosság fölött. Teljesen
tanácstalanul kikémlelt a kıfal mögül.
Aztán csak döbbenten bámulta a szeme elé táruló látványt. Míg végül el nem rohant.

1999. augusztus 1., vasárnap, éjjel 1:27

Pendulum sugárút
Baltimore, Maryland

- Jöjjön, üljön ide mellém - mondta Victoria Ash. Marston Colchesternek eszébe jutott egy pajkos kis dalocska: Ülj ide
az arcomra, és suttogd, hogy szeretsz! De visszafogta magát.
- Milyen jó, hogy meg tudott látogatni - mondta Victoria.
- Gondolom, meglehetısen elfoglalt, mióta megérkezett a városba - mondta Fin, Alexander Garlotte herceg legfiatalabb
gyermeke.
Colchester a szoba távolabbi sarkából figyelte ıket. Victoria szorgos hangyaként viselkedett, amióta átköltözött
Baltimore elsı számú Toreadorához, Robert Gainesmilhez. Elültette a bogarat Gainesmil fülébe, hogy szívesen
találkozna Finnel, és Gainesmil engedelmesen továbbadta az üzenetet. És most itt volt Fin. Gyönyörő fiú volt ez a Fin,
ifjú és jóképő. Akár meg is kötözhették volna, és almát tehettek volna a szájába. Victoria elevenen fel fogja falni. És te
ezt egyáltalán nem fogod élvezni, kishaver.
- Alexander elismerıen szólt magáról - mondta Victoria. Milyen mulatságos, magáról meg beismerıen beszél - Fin nem
válaszolt azonnal.
- Valóban? Rólam? - kérdezte hitetlenkedve.
- Természetesen - biztosította Victoria. - Ami pedig az én elfoglaltságomat illeti, valójában nagyon kevés teendım akad
itt. Tudja, milyenek a férfiak... mind meg akarnak kímélni engem a város védelmének terhes és veszélyes feladataitól.
Én szívesen leterhelnélek, bébi.
- Nos, a Sabattal nem szabad kukoricázni - mondta Fin. - Volt már valaha...
- Tehát nagyon figyelmes dolog volt magától, hogy meglátogatott - szakította félbe Victoria. - Tudja - tette egyik ujját a
hívogató ajkaira -, bár Alexander nem mondta ki nyíltan, de én azt hiszem, hogy magát szemelte ki utódjának a trónra.
Colchester a homlokára csapott a tenyerével, de senki nem látta ıt.
Fin felnevetett.
- Biztosan összekever Isaackel.
- Nem, Isaac rátermett seriff, de én azt hiszem, hogy Alexandernek nagyobb tervei vannak magával. Nem akarom
megsérteni a rokonát - nyújtotta ki a kezét Victoria, hogy félresöpörje Fin hajának egy tincsét -, de vannak magában
olyan mélységek, amelyeknek nyomát sem láttam Isaacben.
Finnek leesett az álla. Colchester felsóhajtott, megcsóválta a fejét, aztán tisztelgett, mintha egy láthatatlan trombita
„Vigyázz!”-t vezényelt volna.
Innen már csak idı kérdése volt. Na, nem mintha Finnek valaha is lett volna bármi kis esélye. Colchester tisztában volt
vele, hogy a fiú most jóval a saját súlycsoportja fölötti meccset játszott. Pokolian aranyos, de nem túl okos. Tökéletes
eszköz Victoria rosszindulatának közvetítésére. Egyenletes hazugságdiétára fogta a fiút. Csak azt mondta, amit hallani
akart, és amit nagyon el akart hinni. Feltöltötte saját eltúlzott fontosságának tudatával, és ezernyi nyilvánvalóan
abszurd ötlettel azzal kapcsolatban, hogy mit várhatna el az Atyjától, a hercegtıl.
- A magabiztos gyermekeket szereti - biztosította Victoria Fint. Nevetséges! Garlotte minden tıle telhetıt megtett, hogy
bólintó-Jánosokkal vegye körbe magát. Csak annyit akart a gyermekeitıl, hogy hajoljanak elıre, és viseljék férfiasan.
Köszönöm, uram. Kaphatnék még egyszer, uram? Colchesternek errıl eszébe jutott Katrina, Garlotte középsı
gyermeke. Na, ı aztán dögös kis csaj. Nem bánnám, ha elıttem hajolna elıre, és...

23. oldal
 Névtelen
- Akkor hát úgy gondolja, hogy oda kellene állnom eléje? - mondta éppen Fin. - Az egész tanács elıtt?
- Azt hiszem, mindennél jobban imponálna neki az önbizalom ilyen nyilvános kifejezése.
Colchester felsóhajtott. Ez már veszett ügy! Végül azonban egy mosoly ült ki a Nosferatu szájának arra a felére,
amelyet nem szúrt át a túlméretezett, felfelé meredı agyara. Nem volt semmi sürgetı oka rá, hogy értesítse Garlotte-ot
errıl a kis találkozóról. Végül is a herceg nem várhatja el tıle, hogy jelen legyen Victoria minden egyes megbeszélésén.
Ha pedig Fin ilyen ostoba módon elhatározta, hogy lángok között akar elbukni, akkor nekik, többieknek is jut talán egy
kis szórakozás.

*****

Az igazán nehéz rész csak órákkal azután következett, hogy Fin távozott. Victoria az éjszaka hátralévı részét csendben
töltötte a szobájában. Most éppen a kávézóasztalnál ült, ölében egy Baltimore építészetével foglalkozó könyvvel.
Idınként lapozott egyet-egyet, de nem úgy tőnt, mintha elolvasná a szavakat vagy látná a képeket. A szemei a távolba
révedtek, és nem a könyv kötötte le a figyelmét.
Colchesternek nem volt sok dolga, amivel lefoglalhatta volna magát - kivéve persze a saját gondolatait, és azokat nem
igazán tudta kordában tartani. A perverz megjegyzései üresen csengtek, ha nem volt senki, akit feldühíthetett vagy
megbotránkoztathatott volna velük. Itt nem volt más, csak a vágyainak tárgya. Akár el is mehetett volna. Ahogy telt az
idı, úgy tőnt egyre valószínőtlenebbnek, hogy Victoria elmenne valahová vagy hogy újabb látogatót fogadna. Nem úgy
tőnt, mintha bármiféle híreket várna a közeljövıben. Felhúzta, és útjára engedte szegény, ostoba Fint, és most már
csak ki kellett várni, hogy a fiú begyőjtse a jutalmát a hercegtıl.
Victoria az ölében tartott könyvre meredt - vagyis inkább az ölében tartott könyv irányába. Nem szólt egy szót sem.
Colchester nem tudott olvasni a gondolataiban. Nem tudhatta, hogy miféle tervek vagy emlékek hatására suhant át a
csodálatos arcon az a kemény, szinte már fájdalmas kifejezés. Itt már nem tudhatott meg semmit, de ı mégis képtelen
volt elszakítani magát a nıtıl. Nem is akarta magát elszakítani tıle - vagyis akarta, de valahogy mégsem. Nem tehetett
mást, csak nézte tovább.
Piszkosfehér szatén blúzt viselt egy gyöngysorral. A térdeit maga alá húzta a hosszú testhezálló szoknyája alatt. A
bokáját és a lábait áttetszı harisnya fedte.
Az idı múlásával Colchester lassan araszolni kezdett a szoba szélei mentén.
Hüvelykrıl hüvelykre közelített Victoriához, a nı fizikai tökéletességéhez, végül megállt a Toreadortól balra. Két gomb
között egy kicsit elállt a testétıl a blúza. Colchester csak bámulta a mellek lefelé tartó ívét, és elképzelte, hogy
megérinti ezt az ívet és ujjaival követi egészen a melltartó széléig. Küzdött a gondolat ellen, nehogy túlságosan mélyen
belemerüljön ebbe a fantáziavilágba. Még most is rejtve maradt Victoria szemei elıl. Tapasztalt felhasználója volt a vér
adományainak, de még az ı tapasztalata mellett is szükség volt némi összpontosításra ahhoz, hogy fenntartsa a hatást.
A fiatalabb, tapasztalatlan Nosferatuknak ez soha nem sikerült volna, de Colchester rejtve maradt.
Ahogy múlt az idı, Colchester legalább ezerszer megcirógatta a Toreadort, és közben egy borzalmas sajgás duzzadt
egyre nagyobbra és nagyobbra a lelkében. Ez nem az éhség volt, és nem is pontosan a vágy - Colchester nagyon is jó
ismeretségben volt a vággyal, amely az egyik leggyakoribb érzése volt - bár természetesen ez a mélyebb, sokkal
áthatóbb gyötrelem a vágy magjaiból sarjadt. Szinte már kétségbeesetten vágyott rá, hogy kinyújtsa a kezét, és
megérintse Victoriát, hogy megsimogassa a szatén blúzt és a selymes bırt. Ki akarta gombolni az egyik sima gombot,
aztán a másikat, majd egy másikat...
- Tehetek Önért valamit, Ms. Ash?
Minden izom megfeszült Colchester testében. Pokolba a rajongásával! Nem hallotta a közeledı inast, sem a kinyíló ajtót
- ami pontosan a háta mögött volt. A Nosferatu fekete szemei rémülten elkerekedtek, de nem mozdult. Pontosan a háta
mögött lévı ajtó és Victoria között kuporgott. Az inas nyilvánvalóan nem látta meg - a hangja és a kérdései ahhoz túl
nyugodtak és rutinszernek voltak - de most Victoria az inas felé fordult, hogy válaszoljon a kérdésére.
Egyenesen Colchesterre nézett - és átnézett rajta.
- Semmit, Langford - felelte.
Colchester továbbra is feszülten állt a helyén. Hallotta, ahogy Langford visszavonul, és lágyan behúzza maga mögött az
ajtót. Egy végtelenbe nyúló pillanatig Victoria Langford után nézett, egyenesen Colchesteren keresztül. A Nosferatu
ebben az elnyújtott pillanatban engedélyezte magának, hogy elhiggye: azok a zöld szemek - most látta meg az
aranyszínő pettyeket benne - látják, és szeretik ıt. A nı nem menekült elıle undorodva, és nem támadott rá. Ránézett,
meglátta igaz valójában, és szerette ıt.
Ez nem történhet meg. Colchester ezt nem engedheti meg. Nem hagyhatja, hogy meglássa. Ha Victoria meglátná,
akkor döbbenet, düh, félelem vagy ennek a háromnak a kombinációja lenne a válasz. Soha nem látna mást benne, mint
egy torz-szülöttet. Sem ı, sem pedig senki más. De abban a néhány másodpercben el tudta képzelni...
És ekkor Victoria elfordította a tekintetét. Az illúzió elenyészett, és a szokás szerint most is rejtızködı Colchester
minden eddiginél élesebben érezte a sajgást a lelkében.
Készületlenül érte, amikor Victoria megmozdult a fotelben, letette a könyvet, és felállt. Ha Colchester felé indul, akkor
biztosan nekiütközik. Nagy szerencséje volt, hogy a másik irányba indult, és Colchester tisztában is volt ezzel. Nem
elıször átkozta magát, amiért majdnem tönkretette a munkát, amivel megbízták.
Mert errıl van itt szó, ez csak egy munka - emlékeztette magát. Túl sok minden zajlott éppen a városban és a
környékén ahhoz, hogy egy kéjenc nedves álmává változtassa ezt a megbízatást. Erre lesz majd idı késıbb. A világ
minden ideje az enyém - gondolta, és ettıl összeszorult a mellkasa, és egy pillanatra eddig soha nem tapasztalt
hevességgel érezte a sajgást. Megpróbált talpra kecmeregni, de megingott. Egy hajszálon múlott, hogy sikerült
összeszednie magát, mielıtt még ráesett volna a kisasztalra. Egy pillanatig attól tartott, hogy a figyelem lankadása
miatt láthatóvá vált. Nem tudhatta biztosan, de Victoria a másik irányba tartott, a fürdıszoba felé, és felkapcsolta a
lámpát a helységben.
Colchester a nı után bámult. A tárva nyitva álló ajtó hívta, csábította ıt.
Itt már semmi újat nem tudhatok meg - mondogatta magában. Érezte, ahogy elgyengülnek a lábai. Tudta, hogy
mennie kellene. Már így is túl sokáig kísértette a szerencséjét. Mind Garlotte, mind pedig Pieterzoon arra kérték, hogy
figyelje meg Victoriát, és aztán jelentsen nekik. Torz mosoly lopózott Colchester ajkaira. Mind a két Ventrue irigyelte ıt.

24. oldal
 Névtelen
Tudta, látta a szemükben. Most az egyszer mind a ketten azt kívánták, bárcsak helyet cserélhetnének vele, hogy
nézhessék. Csak nézhessék. Hogy közben ne kelljen megbirkózniuk cselszövéseivel vagy elkerülniük Victoria
machinációit. Egyszerően csak nézhessék.
Bárcsak tudnák! - gondolta Colchester. İt azzal átkozták meg, hogy az örökkévalóságig kizárólag csak nézzen. Garlotte
ajándékokkal halmozta el a nıt, és Pieterzoon - Pieterzoon! Victoria gyakorlatilag a lábai elé vetette magát!
Megszerezhette volna ıt, és micsoda nevetséges áron.
Idióták Colchester tett egy bizonytalan lépést a fürdıszoba felé, úgyhogy nem tudta biztosan, hogy ezt most
Pieterzoonnak vagy önmagának címezte. Itt már semmi újat nem tudhatok meg. De azért csak ment tovább. A
küszöbön megtorpant, aztán tett egy lépést, majd még egyet.
Victoria ruhái egy pult szélére voltak terítve. A nı egy toalettasztalkánál ült. Egy fehér, bolyhos plüss köntöst viselt,
amelyet szorosan megkötött a derekánál, és egy fehér ronggyal és némi hideg krémmel éppen a sminkjét távolította el.
Apró köröcskékben dörzsölgette az arcát, és fokozatosan egyre többet és többet fedett fel a bırébıl. Egy halandó bıre
kipirult volna a dörzsöléstıl, de a smink sápadt alapszíne alól idırıl-idıre elıbukkant Victoria kékesfehér hullaszínő
arcának egy-egy része. Colchester arra gondolt, hogy a Toreadort csak még gyönyörőbbé tette ez az átváltozás. A
smaragdszínő szemei most még csillogóbbnak látszottak a tükörben, és a bırének sápadt kontrasztja mellett csak még
gazdagabb lett a tökéletes gesztenyebarna hajának árnyalata. Maga mögött hagyta a tettetett életet, és magára öltötte
a halál tökéletességét.
Colchester úgy érezte, hogy most látja ıt elıször. Talán nem sokan voltak olyan szerencsések, hogy így láthassák
Victoriát. A Toreador megtisztította az orrát, a járomcsontjait, a felsı ajkát, aztán az állát, az arc jobb felének többi
részét, végül felfelé végzett a homlokkal és eljutott a bal archoz. Colchester figyelte a szeme elıtt zajló átalakulást.
Nézte, ahogy ez a nı, aki megtarthatta volna a helyét a halandók között, levetkızi magáról az álarcát, és a jég és a
tiszta hó királynıjévé, az elemi szépség istennıjévé változik.
És ekkor elborult a békés arc. Még mindig apró körökben dörzsölte az arcát a törlıkendıvel, de most már gyorsabban
és erıteljesebben, mint eddig. Ahogy sötétült az arca, úgy lettek egyre vadabbak a mozdulatai. Az állának bal felét
dörzsölgette, de olyan hevesen, hogy úgy tőnt, hamarosan lehántja a bırt az arcáról, ha így folytatja. Hevesen
beledöfött a törlıkendıvel az arckrémbe, és ismét megtámadta vele az arcát. Colchester egyre élénkebb kíváncsisággal
figyelte.
Csak akkor pillantotta meg azt az apró foltot, ami ennyire feldühítette Victoriát, amikor a nı végül reményvesztetten
eldobta a kendıt. Furcsa alakja volt... csak nem egy tekergı kígyó? Colchester közelebb hajolt... nem... nem kígyó,
hanem... egy sárkány. Egy feltekeredı sárkány, aki a saját farkába harap.
Victoria közelebb hajolt a tükörhöz, és ı maga is szemügyre vette a jelet. Colchester hátrahıkölt, amikor egy állatias
mordulás tört fel a nı torkából. A tükör körül három tucat villanykörte égett. A morgás egyre hangosabb lett, ahogy
Victoria kinyújtotta a kezeit, aztán mindegyikkel megragadott és megszorított egy-egy égıt. A körték hangos
pukkanással robbantak fel.
Victoria újra és újra megismételte a mozdulatot. A toalettasztalkáról vékony, törött üvegcserepek záporoztak a padlóra,
és a torokhangú morgás közben folyamatosan egyre hevesebb és hevesebb lett, míg végül átcsapott egy fülsüketítı,
bestiális üvöltésbe. Amikor az üvöltés elérte a tetıpontját, Victoria öklével a tükörbe vágott.
Minden elcsendesedett.
Victoria a szétmorzsolt tükörbe bámult. A becsapódás helyétıl háromszög alakú üvegcserepek ágaztak szét
pókháló-szerően. Colchester szemeit folyamatosan a télkirálynın tartva óvatosan az ajtó felé kezdett hátrálni. Már
eleget látott, és az éjszaka is lassan kezd a végére járni. És ekkor Victoria hirtelen felpattant az asztaltól, és
megpördült. A Nosferatu ereiben megfagyott a vér, de a nı nem látta meg. A dühös kifejezés az arcán kemény volt,
mint egy kerámia maszk, de nem Colchesterre irányult. Victoria ökölbe szorított kezekkel átment az apró szobán, és
ügyet sem vetett a meztelen talpai alatt ropogó üvegcserepekre, amelyek belevágtak a húsába, és lehántották a bırt a
talpáról.
Colchester már készen állt, hogy távozik, de mégis képtelen volt megmozdulni, amikor Victoria megengedte magának a
fürdıvizet. A sajgás, ami idılegesen visszavonult a Victoria arcán látható jel által felébresztett kíváncsiság elıl, most
újra teljes erıvel lecsapott rá. Képtelen volt legyızni a sürgetı vágyát. Rengeteg halandó nıt nézhetne - próbálta
meggyızni magát. Addig nézhetné ıket, amíg csak akarja, és aztán meg is kaphatná ıket - bizonyos értelemben.
Elvehetne a vérüket. De tudta, hogy az nem elégítené ki a vágyódását.
Miközben Colchester magában vívódott, Victoria kioldotta a bolyhos övet a derekán. A Nosferatu egyik kezét a szájára
tapasztotta, hogy ne nyögjön fel hangosan. A nı lecsúsztatta a köntöst a vállairól, és hagyta, hogy a földre hulljon.
Colchester pislogott. Háromszor egymás után.
Victoria csak néhány másodpercig állt elıtte, de mintha ez a néhány röpke pillanat egy örökkévalóságot fedett volna fel
elıtte - egy örökkévalóságot, ami soha nem lehet az övé. Nézheti Victoriát, figyelheti, ahogy meztelenül bemászik a
kádba, de a nı soha nem lehet az övé. Sem ı, sem egyetlen más nı. Még ha vért préselne a lábai között lötyögı, halott
húscafatba, még ha erıvel rá is mászna Victoriára, akkor sem érhetné el soha a meghittségét, csak az erıszakot.
Persze, ha megérintené, még az sem lenne több, mintha egy halandóból enne, mintha elvenné azt, amit nem adnak oda
önként. A vágya csak a szerelem kegyetlen megcsúfolása volt, de csak ez volt neki. Soha nem is lesz több. Így hát a
kétségbeesett sajgás meggyökerezett, és eluralkodott rajta.
Amilyen kétségbeesetten vágyott rá, hogy megérintse Victoriát, éppen olyan kétségbeesetten szeretett volna
elmenekülni az éjszakába. A Toreador hátradılt a gızölgı vízben. Vékony páraréteg képzıdött a törött tükör fogazott
mozaikdarabkáin. A nyitott ajtón kigomolygott a gız.
Colchester lépett egyet Victoria felé. Aztán még egyet. Majd még egyet, míg végül ott állt a nı szinte teljesen vízbe
merült teste fölött. A forró víz közelebb csalogatta a halott húsban megbújó vért a bırhöz, és így a színe ismét kezdett
pirospozsgásabb lenni.
Colchester kinyújtotta felé remegı kezét, de a mozdulat megtorpant, amikor Victoria megmozdult. A nı elzárta a vizet,
aztán kéjesen nyújtózkodni kezdett. Végül ismét hátradılt a vízben, és lehunyta a szemét.
A sajgás már szinte elviselhetetlenné erısödött. Colchester pontosan tudta, hogy ennek semmi értelme, és hogy a
katasztrófával kacérkodik, de szinte akarata ellenére felé nyújtotta a kezét. A remegı ujjai alig néhány hüvelyknyire
voltak a tökéletesen kerek mellektıl.

25. oldal
 Névtelen
És ekkor belenézett a tükörbe, és a tükörben meglátta saját magát. Töredezett, és torz kép volt, de a sötét, fenyegetı
alak, amely a páraréteg alatt látszódott a tükörben minden kétséget kizáróan ı volt. A groteszk, kolosszális szörnyeteg.
Ahogy a saját megdöbbent ábrázatát bámulta a tükörben, az egyik háromszög alakú szilánk megingott, és leesett.

*****

Victoria szemei felpattantak, amikor meghallotta az asztal lapjához ütıdı üvegszilánk hangját. Azonnal felült, és a
mozdulat által keltett hullámok átcsaptak a kád peremén. Csak egy darabka esett le a fali tükörbıl, amelyet az elıbb
tört össze. Nem volt itt semmi rendellenes.
Már éppen vissza akart süllyedni a gızölgı vízbe, amikor zajt hallott a külsı szobából. Egészen úgy hangzott, mint egy
becsukódó ajtó hangja.
- Langford? - szólt ki a fürdıbıl, aztán - Robert?
De másodszor sem kapott választ. Néhány másodpercig még hallgatózott, de többé már nem hallott semmit. Talán
tévedett. Újra hátradılt a kádban, és az elszigetelıdésben keresett vigaszt.

1999. augusztus 4., szerda, éjjel 12:15

Földmélyi barlang
New York városa, New York

- Mondd el nekem még egyszer, hogy kerültél négy éjszakával ezelıtt a katedrálishoz - mondta Calebros.
Egér szıre csomókban hullott. A bundája még a legjobb idıkben sem csillogott valami szépen, és ahogy a dolgok álltak,
könnyen megeshet, hogy reggelre teljesen kopasz lesz. És képtelen volt nyugodtan állni. Mindenütt viszketett.
Folyamatosan mocorgott és vakarózott. Éppen csak meg bírta állni, hogy ne rogyjon a földre, és egy kis enyhülés
reményében ne kezdjen vonaglani a hátán. És közben Mr. C. az asztala mögött ült, és egyre csak ugyanazokat a
kérdéseket tette föl neki. Egér alig látta az öreget a papírhalmok, dobozok és a nagy felfordulás mögött. Ugyanakkor
egész testében izzadt, és a vékony vérrétegtıl csak még jobban viszketett. Ezért még jobban vakarózott, és ettıl csak
még több szır hullott ki, amitıl csak még jobban viszketett...
- Minden rendben van, Egér! Nem haragszom rád! Csak tudnom kell, hogy mi történt! - Egér újabb véres
izzadtságadagot törölt le az arcáról. Van itt benn vagy száz fok, vagy mi? Úgy érezte, mintha egy ragyogó reflektor
fénykörében állna, pedig valójában nem volt itt más, csak Mr. C. pislákoló asztali lámpája.
- Gyere ide - mondta Calebros. Görbe karmaival intett, hogy Egér menjen közelebb.
Egér engedelmeskedett - mindig ez volt a legjobb, amit Mr. C. esetén tehetett. Az Öreg Púpos nem tőrte, hogy
ellenszegüljenek neki, és az engedetlenség legtöbbször azt eredményezte, hogy kapott egyet a fejére. Nem mintha Mr.
C. kegyetlen lett volna, csak elvárta, hogy hallgassanak rá, és engedelmeskedjenek neki. És ennyi. Egér megkerülte az
asztalt, ahogy Calebros mutatta, és letelepedett a földre az öreg lábánál.
- Így ni! Így már jobb - mondta Calebros. - Most már nyugodtan beszélgethetünk. - Egér halványan elmosolyodott.
Enyhén görnyedten ült a földön, állandó készenlétben. Folyamatosan számított az ütésre, ha véletlenül rosszat szólna.
- Tehát a katedrális közelében voltál. Vadásztál valamire...
- Igen - bólintott Egér. - Kincsre. - Benyúlt a zsebébe, és megmutatta Calebrosnak a csillogó gombot, amit akkor éjjel
talált.
- Igen - bólintott Calebros, és gyengéden megsimogatta Egér fejét. - Nagyon szép. És hallottál valamit... valami
hangosat, nem túl messzirıl. Odamentél, hogy megnézd, mi az. Mit találtál?
Egér habozott. A kezében tartott gomb-kincsre meredt - a kincsre, ami a társai szerint nem is volt kincs. Csak egy
mőanyag gomb. Ne légy ostoba! Ezt mondta Mr. C. is, és aztán tarkón csapta Egeret. De ez nem baj, mert Mr. C. akkor
elég izgatott volt, és Egér nem azt mondta, amit az öreg hallani akart.
- Mit találtál a katedrálisnál, Egér?
- A kézembert, és a megolvadt embert.
Egér ezt már korábban is elmondta. Mr. C. látta is a megolvadt embert, mert Egér elvonszolta ıt a templomtól, és az
esıvíz csatornán keresztül elhozta a telepre. Az elégett ruhák, a csöpögı hús, izom és zsír alatt a megolvadt ember egy
vámpír volt. Ezt Egér kiszagolta, és a nap éppen fel akart kelni, úgyhogy fedezékbe húzta azt a valamit. Most a
betegszobában volt. És Egér vigyázott rá.
- A kézember - próbálkozott gyengéden Calebros - amelyiknek furcsa szemei voltak, éppen elment, amikor te
megjöttél?
Egér bólintott. Bizonyos szempontból ez igaz is volt. A kézember éppen távozott, amikor Egér másodszor odaért, miután
elfutott, és visszament.
- Egy szobor keze volt nála, és a kéz mozgott. Az összes ujj tekergett - mondta Egér fojtott hangon. A szobroknak nem
kéne mozogniuk. Legalábbis nem így. Elıször senki nem hitte el neki a történetnek ezt a részét. Éppen azért nem szólt
arról, amit még ezen kívül látott. Biztos volt benne, hogy senki nem hinne neki, és Mr. C. biztosan meg is ütné.
- És csak ennyit láttál? - kérdezte Calebros.
Egér habozás nélkül bólintott. Ha most megváltoztatja a történetét, akkor Mr. C. tudni fogja, hogy korábban nem
mondott el mindent, és akkor tényleg meg fogja ütni... és talán visszaviszi a kennelekbe. Nem mondhatta el neki, hogy
mit látott, amikor elıször kukucskált be templomkertbe - hogy a hatalmas fémszobor morgott, és elverte a megolvadt
embert, aki akkor még nem olvadt meg. Korábban errıl semmit sem mondott, úgyhogy most sem szólhatott róla.
- Értem - mondta Calebros.
Néhány percig csendben üldögélt, és szórakozottan vakargatta Egér fejét a karmaival. Jó érzés volt. Azt kívánta,
bárcsak Mr. C. megvakargatná a hátát, a vállait, a lábát... csak félt megkérni rá.
- Köszönöm Egér - mondta végül Mr. C. - Most visszamehetsz a páciensedhez!
Egér megkönnyebbülten iszkolt kifelé Mr. C. irodájából. Most fontosnak érezte magát, amiért hagyták, hogy ı vigyázzon
a megolvadt emberre, bár ha nem számítjuk, hogy letörölgette a lecsöpögı darabokat, akkor nem volt sok teendıje.

26. oldal
 Névtelen
Egér mégis úgy érezte, hogy két kincset is talált, még akkor is, ha a kettıbıl csak az egyik volt fényes és csillogó.

*****

Calebros figyelte, ahogy az ifjonc eliszkol. Ez a meghallgatás nem bizonyult túlságosan gyümölcsözınek. Nem is kellett
volna erre pazarolni az idıt, döntötte el magában. A „megolvadt ember”, ahogy Egér nevezte, rejtélyes volt ugyan, de
ennek ellenére nem igazán aggasztotta - eltekintve attól, hogy az egész telep felbolydult, és azt találgatta, hogy vajon
mi is történhetett vele. Ez volt a legfontosabb oka annak, hogy Calebrost egyáltalán érdekelte az ügy. Ha ki tudná
találni, mi is történt pontosan, akkor megnyugodnának végre a kedélyek. Ettıl eltekintve a megégett idegen nem
igazán aggasztotta.
Nem kellett volna erre pazarolnom az idıt - gondolta Calebros. Idı. Megint itt van az idı - az érzés, hogy kezd elfogyni.
De miért, és kinek?
Csak arról van szó, hogy most olyan sok minden történik - mondta magában. Győjtsd össze a darabkákat! Én majd
összerakom a rejtvényt. Ezt mondogatta a gondjaira bízott fiatal Nosferatuknak, és annak idején Augustin is ezt
mondogatta neki. Azonban az volt az igazság, hogy Calebros alapvetıen bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy ı
volt-e a megfelelı ember erre a feladatra. A rejtvény darabkái még mindig teljesen össze voltak keveredve.
Valójában nem is történik olyan sok minden - gyızködte saját magát. Egyszerően csak úgy érzem. A várakozás
rosszabb lehet, mint maga a krízis. Olyan sok elvarratlan szál lógott még szabadon, oly sok volt még a kard, ami csak
az alkalomra várt, hogy lecsaphasson. De mindennek ellenére mégis fel tudott mutatni némi haladást.
Emmettıl még nem érkezett lényeges információ, de ez bármikor megváltozhat. Calebros feltétel nélkül megbízott a
klántársában. Ami pedig a Sabbatot illeti, ık még mindig be voltak ragadva Washingtonba. Persze a viharfelhık már
gyülekeztek. Kétség sem férhetett hozzá. De Jon Courier jelentései szerint erısödött a széthúzás Vykos, Polonia, Borges
és talán még mások között is. Ez azért várható volt. Széthúzó, vérszomjas alakok voltak, és minél tovább vannak
együtt egy lyukba beszorulva, annál jobb a Kamarillának.
Ami a hét klán védıit illeti, hát ık nem ültek tétlenül Baltimore-ban. Jan Pieterzoon elfogadta a Calebros által
sugalmazott javaslatot, amit Marston Colchester diszkréten továbbított neki - a szüntelen perverz bohóckodása ellenére
Colchester idınként valóban képes volt arra, hogy diszkréten cselekedjen. Mindenesetre Pieterzoon a pszichológiai
hadviselés szabályai szerint felfogadott egy orgyilkost. És nem is akármilyet. Lucitát, a madridi kardinális, Moncada
önfejő gyermekét. A nı kétségtelenül végezni fog a célpontokkal, amelyeket Jan kijelölt számára, és az ı tettei a
parancsnokságtól kezdve mindenkit arra fognak késztetni a Sabbatban, hogy kétszer is meggondolják minden egyes
cselekedetüket. Azonban mindezen elınyök mellett az orgyilkos alkalmazásának volt még egy potenciális eredménye,
bár ez távolról sem volt biztosra vehetı. Volt némi esély arra, hogy ha Lucita belekeveredik a háborúba, akkor ez
felkelti egy másik hírhedt orgyilkos, egy bizonyos Asszamita figyelmét, aki már nagyon régóta, és nagyon hevesen
rivalizált Lucitával. Idıvel majd kiderül, hogy ez bekövetkezik-e, vagy sem. Ismét csak az idı.
Calebros az asztalán tornyosuló papírok között lapozgatott. A lényegesebb kérdések ellenére sem volt képes kizárni a
gondolatai közül a megolvadt embert, akit Egér talált. Volt valami a rettenetes eltorzult áldozatban, ami visszhangra
talált a lelkében. Talán pontosan errıl volt szó - elmélkedett Calebros. Valamilyen szinten azonosult a Vértestvérrel, aki
nyilvánvalóan nem volt Nosferatu, mégis olyan borzalmasan torzzá lett. Ez elfogadható magyarázatnak tőnt.
Nincs most idı az érzelgısségre, te vén bolond - dorgálta önmagát. Ott volt Benito Giovanni, és a Sabbat, amirıl
gondolkozhat. Hogy Hazimel Szemérıl, aminek továbbra sem volt semmi nyoma, már ne is beszéljünk! És Anatole!
Miután a Próféta feltételezhetıen hetekig távol tartotta az Isteni Szent János katedrálistól a Nosferatukat, végre
beengedte magához Donatellót, de a Nosferatu most egyetlen gyerekes fejtörın kívül nem tudott visszaemlékezni,
semmire a vele töltött idıbıl. Mintha lenne idejük ilyesmire. És ami mindennek a teteje, Anatole-nak nyoma veszett,
mire Calebros emberei bementek a katedrálisba. És aztán ezek a megmagyarázhatatlan események a katedrálisnál a
megolvadt emberrel...
Pokolba az egésszel! Calebros mindent megpróbált, hogy számőzze Egeret és az ı titokzatos megolvadt emberét a
fejébıl, és hogy visszatérjen a munkájához.

1999. augusztus 4., szerda, este 11:41 (helyi idı szerint)

Inyo megyei fogda
Shoshone, California

- Mikor lesz alkalmam, hogy gyakoroljak rajta? - kérdezte Kragen. Emmett megpördült a Benito priccse melletti lócán.
- Soha! A kihallgatás az én feladatom.
Emmett hidegen a cella mellett álldogáló két másik Nosferatura meredt. Kragen egy állat volt, ehhez kétség sem
férhetett. Már három fa keresztlécet is eltört a fogdának ezen a „nem használt” szintjén, mert elfelejtette lehajtani a
fejét. Nem volt éppen egy Oxfordi alapítványi ösztöndíjas, és volt benne valami olyan alattomosság és szadizmus,
amitıl Emmett szinte irgalmas szamaritánusnak érezte magát mellette. Kragen mögött ott állt Seggarc. Ki is érdemelte
a nevét. Emmett ıszintén hálás volt a sorsnak, amiért nem kell egy ilyen csapással a vállán elszenvednie az
örökkévalóságot.
- Hogy lehetnék jó vallató, ha soha nem csinálhatom? - morgott Kragen.
- Nem kell jó vallatóvá válnod. Azért vagyok itt én - felelte Emmett.
Kragen felhorkant, de többet nem panaszkodott. Seggarc nem szólt egy szót sem. Nem volt valami bıbeszédő. Ezek
ketten helyi tehetségek voltak. Igazi kispályások. És én még azt hittem, hogy Montrose egy segg - gondolta Emmett, de
aztán elszégyellte magát a rettenetes, bár nem szándékos szójáték miatt. És Montrose természetesen valóban egy segg
volt, de itt most nem ez volt a lényeg.
Emmett saját emberei, akiket a keleti partról hozott magával, a másik szobában voltak. Csak biztosítéknak voltak itt.

27. oldal
 Névtelen
Nem volt túl nagy esély arra, hogy a Giovanni klán felfedezi ezt az akciót. A legnagyobb gondot az okozta, hogy távol
tartsa Benitotól Kragent és Seggarcot. Szinte teljesen biztos volt abban, hogy ha a legkisebb lehetıséget is megkapják,
akkor egy kicsit túlbuzgóak lennének a fogollyal, és hamarosan már nem lenne többé fogoly. Jelenleg Benito volt az,
akit bezártak, de nem azért, hogy a Nosferatukat megvédjék tıle.
- Nézd - mondta Emmett. - Az idegeimre mész! Miért nem fogod a gyomorvérzéses barátodat, és tőntök el innen a
francba? - Kragen láthatóan rosszul tőrte a sértést, de azért engedelmeskedett, és csak ez érdekelte Emmettet. Ezek
ketten nem fogják befogni a pofájukat, ha ennek itt egyszer vége lesz - gondolta magában, miközben a távozókat
figyelte. Ezúttal Kragennek eszébe jutott, hogy lehúzza a fejét. Morgolódni fognak, és mindenkinek kiöntik a lelküket,
aki csak hajlandó meghallgatni ıket. Ami persze nem is biztos, hogy annyira rossz lenne. Ha minden jól megy, akkor a
végén már nem lesz annyira fontos a titoktartás. Talán még jobb is lenne, ha elterjedne, hogy a Nosferatuk rabolták el
Benitot. Ez közvetítené az üzenetet, hogy a klán nem fogja meghunyászkodva eltőrni a sértéseket és a sebeket. A
Giovannik egy kicsit felbıszülnének, de nem történne semmi olyasmi, amit Emmett és a testvérei ne tudnának túlélni -
legalábbis remélte. Ha megmutathatják a többi klánnak az erejüket, akkor az minden kellemetlenséget megérne,
amiben a Giovannik részesítenék ıket. Persze ezt is csak remélni tudta.
Emmett kivette a zsebébıl a miniatőr magnót, bekapcsolta, és letette Benito priccse mellé a földre. A Giovanni
nyilvánvalóan látott már jobb napokat is. Bekötötték a szemét, és az elsı éjszakán, amikor Emmett megérkezett a
fogollyal, Kragen és Seggarc mindenféle teketória nélkül levetkıztették, és begyömöszölték egy narancssárga Inyo
Megyei kezeslábasba. Emmett azon az éjszakán elhatározta, hogy a két délnyugati szociopata többé nem érhet a
fogolyhoz. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy miközben lecserélték a ruháit, azok ketten nemcsak, hogy ejtettek
egy mély vágást a fején, de el is törték Benito karját. A Giovanni akkor torporban volt, úgyhogy Emmett nem csapott
nagy lármát a dolog körül, de azt elhatározta, hogy itt csak akkor lesz vérontás, ha ı is úgy akarja.
A vágás nem záródott be Benito fején, és a seb vonzotta a legyeket. A karja még mindig törött volt, de elég egyenesnek
tőnt ahhoz, hogy jó esélye legyen a gyógyulásra - ha, és amikor Emmett elég vért ad neki hozzá.
Kragen és Seggarc nélkül a priccs megnyugtató volt, mint egy olcsó ravatalozó a virágok nélkül. A csupasz téglafalakat
az ehhez hasonló intézményekben szokásos halvány rózsaszínőre festették. Ezúttal a toalett teljesen fölösleges volt.
A rácsos ajtó kulcsait Emmett a zsebében tartotta. Elırehajolt, és Benito priccse alól elıhúzott egy aktatáskát.
Beállította a zár kombinációját, aztán felnyitotta a táska fedelét, és kivette belıle az egyik kémcsövet. Mindegyik
kémcsı tele volt vérrel. Emmett elıvett egy szemcseppentıt, amit feltöltött a kémcsı tartalmával, aztán közelebb hajolt
Benitohoz.
A Giovanni mindig is elég húsos volt egy Vértestvéréhez képest. Jól tartotta a városi élet - vagyis az élıholt lét. Na
mindegy, Emmettet úgysem érdekelte soha a szemantika. Most azonban Benito tésztafehér bıre ráfeszült a csontjaira,
mint valami fonnyadt szilvahéj. A gondolat kuncogásra késztette Emmettet. Aha. Van itt nekem egy óriási
vámpírkörtém.
- Jó neked - mondta. - Jó karban tartanak.
Ekkor eszébe jutott a felvevı. Felvette a földrıl, visszatekerte a szalagot, és újraindította a felvételt.
Mielıtt belecsöpögtette volna a vért a szájába, elıször elhessegette a fogoly ajkairól a legyeket. Benito bıre elporladt,
mint a megpörkölıdött papír, ahol Emmett ujjai hozzáértek. Nagyon gyengéden szétnyitotta Benito száját, és elkezdte
belecsöpögtetni a vért a szemcseppentıbıl. A Giovanni szinte azonnal akaratlanul is mélyen beszívta a levegıt a
kicserepesedett ajkai között. Megpróbált inni. A teste próbálta magába szívni a táplálékot, amire olyan nagy szüksége
lett volna. Egy újabb csepp. Benito szürke, aszott nyelve csapkodni kezdett a levegıben, mint egy jámbor, de
kétségbeesett földalatti teremtmény, aki csak most próbálgatja a nappal fényét. Emmett adott neki még két csepp vért,
aztán egészen közel hajolt a füléhez.
- Gary Pennington - suttogta a Nosferatu, és két újabb bíborszín cseppet pottyantott Benito szájába. - Gary Pennington
- suttogta ismét.
Ez a kevés vér még akkor sem lett volna elég, hogy Benito visszanyerje az erejét vagy nekilásson meggyógyítani a
sérüléseit, ha Emmett egyszerre odaadta volna neki az egész csepegtetıre valót, de arra elég volt, hogy lassan elkezdje
visszanyerni az öntudatát. A szemét borító kötés alatt a szemek görcsösen pislogtak. Benito nyelve vér után kutatva
folyamatosan próbálgatta a levegıt.
- Hogy múlik el a világ dicsısége, te nagyképő fasz - sziszegte Emmett. - Meg fogok tudni mindent, amit te tudsz! Már
csak idı kérdése. Már vártunk két évet, és ha kell, várhatunk még kettıt.
Elhelyezett egy csöppet Benito arcán, hogy a kétségbeesetten küszködı nyelve éppen csak ne érhesse el. Benito
megpróbálta a levegıbe dobni magát, de még az ágytól is alig tudott elszakadni. Nem volt elég erıs. Még akkor sem
lett volna elég ereje, hogy felemelje a kezét, ha nem lettek volna összekötözve a háta mögött.
- Gary Pennington - mondta Emmett ezúttal egy kicsit hangosabban. - İ segített neked, ugye, Benito? İ is benne volt.
Aztán megölted, igaz? Mindent tudni akarok! Minden részletet! Mindent el fogsz mondani nekem! Te vetted fel vele a
kapcsolatot, Benito? A te ötleted volt? Benito...
Emmett megszorította a gumisapkát a szemcseppentı végén, hogy az egész vér lecsorogjon Benito tátogó szájába. A
Giovanni nyelve azonnal újra életre kelt, és egyik oldalról a másikra csapkodva minden csöppet fel tudjon szívni. Jó pár
éjszaka óta most elıször hagyta el valamiféle hang Benito torkát - egy halvány gurgulázó nyögés.
- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...
Emmett kivett egy másik kémcsövet, és újratöltötte a szemcsepegtetıt. Csak lassan téríti magához Benitot. A
mővészeti szaktekintély jelenleg alig volt több az elemi ösztönök öntudatlan halmazánál, egy kupac éhezı, élıholt
húsnál, de Emmett eszméletére téríti. Nagyon lassan. Benito csak annyit fog tudni, hogy éhezik, és vágyik a vérre. És
minden egyes cseppnél hallani fogja azt a nevet.
- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...
Elıször néhány alapvetı motorikus reflex fog visszatérni, de aztán a homály lassan oszlani kezd majd. Emmett pedig ott
lesz, és vezeti az úton.
- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...
Három órával, és három újabb kémcsıvel késıbb Benito beszélni kezdett. Elıször egyszerően csak válaszolt az Emmett
által elsuttogott nevekre, de hamarosan ı maga mondta ki a neveket. És nem azokat, amelyeket korábban hallott.
„Nickolai...” - recsegte Benito. A harmadik magnószalag kezdetére már mondattöredékekig jutott. Még nem állt teljesen

28. oldal
 Névtelen
készen a dátumokra és a lakcímekre, de Emmett biztos volt benne, hogy hamarosan azok is sorra kerülnek, mint ahogy
a tervek, és az aljas cselszövések.
Ó igen! Sorra fognak kerülni - gondolta Emmett. Csak idı kérdése.

1999. augusztus 5., csütörtök, éjjel 1:51

Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

- Ne mozogj, barátom!
Nickolai felemelte az I NY pólót, amit a rakoncátlan páciensének vásárolt. A mély hasi sebek voltak a legcsúnyábbak -
szétmarcangolt belsı szervek, inak és izmok - de ezek nagyrészt már begyógyultak. A belsı szövetek összeforrtak, és
még a korábban tátongó bemeneti nyílás is nagyrészt begyógyult már. Az ötszörös karomnyomok a mellkasán és a
vállán már teljesen eltőntek, és a bal kar ismét használható volt. És mindez a megújulás mindössze két prosti vére
árán.
Nem, a páciens fizikai egészségénél sokkal aggasztóbb volt a mentális állapota...
- Itt van már? Azt mondtad, hogy itt lesz - mondta a páciens. A mentális állapota, és az a tény, hogy a bőzlı, fröcsögı
Szembıl folyamatosan savas genny szivárgott a lepedıre.
- Igen, Leopold. Ide fog jönni! Megígérem! Bízhatsz bennem - biztosította újra Nickolai.
Laikus szavakkal élve Leopold kiégett. Csak kivételes esetben hagyták el értelmes mondatok a száját, és ha egy ritka
alkalommal sikerült érthetı gondolatokat kimondania, akkor mindig a nı után kérdezısködött. A jobb szeme, a normális
a kettı közül, örült, fanatikus csillogással meredt a semmibe. A másik, a Szem, drámai módon kidudorodott, mintha
bármelyik pillanatban kipattanhatna a túl kis mérető üregbıl. A szemhéjként szolgáló húsos membrán nyilvánvalóan
sötétebb színő volt, mint Leopold bıre - mintha bárki is kételkedhetne abban, hogy nem ı volt a Szem eredeti
tulajdonosa. Az egész helyzet tisztátalanságát csak tovább tetızte a szemgolyóból szüntelenül csöpögı bőzös,
zselészerő váladék sistergése.
Nickolai irigykedett. Lenyőgözı - gondolta legalább percenként. Hogyan botolhatott bele egy ilyen közönséges újszülött
egy ilyen csodálatos... valamibe? A titok azonban jelenleg biztonságban el volt temetve Leopold megbomlott elméjében.
Egyéb titkokkal egyetemben. Nickolai már gyanította, hogy milyen állapotban lehet a fiú elméje, de minden gyanúja
beigazolódott, amikor öt éjszakával ez elıtt fizikailag is rábukkant a Central Parkban bolyongó ifjoncra. Leopold egy
kıbıl faragott kezet cirógatott - és a kéz pedig ıt simogatta. A fiú semmire sem emlékezett abból az idıbıl, amikor
még együtt voltak.

*****

Leopold azonban emlékezett. A Látás fantasztikus prizmáján keresztül figyelte a tanítót. A tanítót Nickolainak hívták.
Leopold ismerte ezt a nevet. Rengeteg nevet ismert. És nagyon sok mindenre emlékezett.
Leopold számára az igazság egy hatalmas, sötét, föld alatti folyam volt. İ pedig a krétafehér parton sétálgatott. A folyó
helyenként egyenesen, céltudatosan áramlott a célja felé, míg másutt a meder kiszélesedett, és a sodrás már nem volt
annyira erıs. A víz elbizonytalanodott, ágakra bomlott és a kövek között és a beteges mocsári fák gyökerei között
csordogált tovább. A fák ágait lehúzták a spanyolmoha bíborszínő csomói - az élı kı boltíves sötétjében.
Leopold közelebb lépett a folyóhoz. Ki ez a személy, akit lát? Ebben a pillanatban már nem jutott eszébe a név, ami
pedig egyetlen szempillantással ezelıtt szinte már családiasán ismerıs volt. Nem számít! A pocakos férfi nem ı volt. Ez
itt nem Leopold múzsája. Korábban azt hitte, hogy ismét rátalált. Azt gondolta, hogy a múzsája kézen fogva vezeti ıt,
de többé már nem volt teljesen biztos ebben. Érezte a jelenlétét, a közelségét a sárkány temetıjében, de vajon újra
felfedi-e magát elıtte? Már így is olyan sok mindent kapott tıle. Nem lehet mohó. A múzsa elvezette ıt a barlangba, és
megajándékozta a szükséges eszközökkel.
A mestermővem...
Leopold a vízre meredt a lábai elıtt. Vér csöpögött a lecsüngı moháról, és köröket festett a folyóra. A hullámok lustán
terjedtek szét mozgás közben, és a becsapódás helye sima és tiszta maradt utánuk. Egészen a következı csöppig.
Leopold beledugta a lábát a vízbe.
Ismét a barlangban állt, és a mestermőve ott tornyosult elıtte. Soha még nem ismert ilyen kielégülést, ilyen békés
kimerültséget, amelyet beragyogott a legügyesebb és legmegfoghatatlanabb szeretı jelenléte által hátrahagyott
derengés. A múzsája suttogó ígéretekkel hozta ıt ide és végül állta a szavát. A farkasok rámeredtek. Biztosan felfogták
micsoda megtiszteltetésben lehet részük, mennyi kegyben volt része a furcsa létezésüknek akkor, amikor részeseivé
válhattak a tökéletességnek, amikor İk maguk lehettek a tökéletesség egy töredéke. A faragott kı behemót oszlopára
vércsermelyek tapadtak, mint az izzadtság a szerelme homlokára.
Egy másik arc figyelte Leopoldot. Tanító? Nem, és nem is a Múzsa. Egy másik nı, egy látnók, akit Leopold megérintett
és tanulmányozott. A látnók elhelyezte benne a magját - Leopoldot nevetésre késztette az irónia - és ı újra megszülte
ıt.
Voltak itt mások is - oly sok látogató. És Leopold tanítója is.
- Kerestelek téged, Leopold - mondta akkor.
De Leopold akkor túlságosan elfoglalt volt. Három nap, és három éjszaka dolgozott megállás nélkül. A Múzsa vezette a
kezét, és a tanító figyelte a válla fölött - bár az igazat megvallva Leopoldot túlságosan lenyőgözte az alkotás ahhoz,
hogy folyamatosan a többiek jelenlétére figyeljen. És amikor végzett, mintha hirtelen az összes kı súlya ránehezedett
volna. A nyomás alatt elıször térdre roskadt, majd hasra feküdt a padlón.
Arra ébredt, hogy a Látás eltőnt. Elvették tıle. Ellopták.
- Vissza akarod kapni, Leopold? Én segíthetek neked. Ismét a tanító szólt hozzá. De milyen ostoba is egy tanítóhoz
képest. Vissza akarja-e kapni? Nem szól-e a vér a vérhez? Nem vonzza-e a nagyság az érdemteleneket?
- Az enyém lesz! - sikította Leopold. - Az enyém lesz! Már a puszta emlék is túl fájdalmas volt, és Leopold visszahúzta a

29. oldal
 Névtelen
lábát a vízbıl. Megvárta, míg a lába által keltett hullámokat elsodorja a víz, és aztán újra próbát tett a vízzel.
A sárkány temetıjében volt. A Látást visszakapta. A tanító hozta el a városba. Én segíthetek neked. Átlépett a kapun.
Leopold megtalálta a tolvajt, a kígyót, és megmutatta neki, hogy milyen veszedelmes és téves útra tévedt. Ez volt a
múlt. A jogos felháborodás máris kezdett semmivé foszlani. Végül is semmilyen maradandó kár nem érte. Újra bírta a
Látást, és a kezében tartotta a Múzsa kezét - de a Múzsáját nem.
- Csak egy szobor darabja - mondta a tanítója. - De én segíthetek neked megtalálni a Múzsádat! Gyere velem, Leopold!
Hát nem segítettem neked a Szemnél is?
Leopold kihúzta a lábujjait a folyóból. A lábát vér borította, ı pedig figyelte, ahogy elsodródik a vöröslı víz. Tanácstalan
volt, nem tudta, mihez kezdjen legközelebb. A Látást visszakapta, de a Múzsája eltőnt. Megpróbált a tanítójára,
Nickolaira - így hívták - figyelni. De a tanító oly távolinak tőnt.

*****

- Leopold?
Nickolai képtelen volt követni az újszülött jobb szemének üres pillantását - ami valami nem létezı látványra meredt a
távolban. Nickolait sokkal jobban érdekelte a bal Szem. A kidülledı golyó folyamatosan mozgásban volt, mint valami
örökké kíváncsi állat. Vagy örökké éhes állat - gondolta Nickolai. Folyton változtatta a helyzetét, és az üszkös genny
folyton szivárgott és csordogált.
Lenyőgözı!
Úgy tőnt, Leopold még akkor is tudta, hol van a Szem, amikor Nickolainak sikerült elérnie a mővész megroppant
elméjét, amikor összerogyott a barlangban a természetfölötti fáradtságtól, és elvették tıle a Látást. Nickolai csak elvitte
a városba az árulás feldühödött áldozatát, és a többit elvégezte Leopold. Most pedig újra övé volt a Szem. Nickolai
ápolta, amíg vissza nem nyerte az egészségét - legalábbis fizikailag. Azonban attól tartott, hogy Leopold elméje már
átlépte azt a határt, ahonnan még lehet visszatérés.
A pislogó, szivárgó Szem nem volt hajlandó eloszlatni ezt az érzést. Mégis sokat tanulhatott. Óriási hatalom volt ebben
a valamiben. És csak az Istenek tudhatják, de Nickolainak nagy szüksége lesz rá. Leopold talán valóban finom
szerszámnak, éles fegyvernek bizonyulhat. Az ellenségei már a nyomában jártak. Fény derült a titkára - vagy ha még
nem, akkor hamarosan.
Hátat fordított Leopoldnak. A Szem szokás szerint figyelte, de a jobb Szem csak valamilyen jelenést látott, amit a
töredezett elme vetített elé. A boszorkánymester átment a másik szobába, és felvett egy vérrel teli üvegcsét az
asztalról. Mindössze egyetlen cseppnyi vért győjtött be azon a sorsdöntı éjszakán - de nem az ellenségétıl, hanem a
szövetségesétıl, de a varázslatos mővészetek nagyon is hasznosak voltak. Egy cseppbıl kettı lett, kettıbıl négy, és így
tovább, míg végül tele nem lett az üvegcse.
A díszes foncsorozott tükör elıtt állva Nickolai kihúzta a dugót az üvegcsébıl, aztán egy kis adag vért töltött egy darab
tiszta selyemre, egy rég halott király halotti leplének egy darabjára. A boszorkánymester megtörölte a selyemdarabbal a
tükör lapját, és a visszatükrözıdı hotelszobát egy másik tükörkép szorította ki ott, ahol a szövet megérintette az
üveget. Csupasz tégla és rácsok. Egy rettenetes szörnyeteg hajolt közel Benitohoz, hogy hazugságokat suttogjon a
fülébe.
Nickolainak nem kellett sokáig néznie a jelenetet ahhoz, hogy mindent megértsen. Az igazság teljesen nyilvánvaló volt.
Benito elárulta ıt, és a titkok felhalmozói hamarosan az ı titkát is birtokolni fogják. Legyenek átkozottak!
Visszament a másik szobába, és megállt Leopold fölött. Micsoda nem várt ajándék ez a Szem - gondolta Nickolai. Még
annyi elıkészület várt rá, és vajon ki tudná megmondani, hogy mikor csapnak le rá az ellenségei.

1999. augusztus 7., szombat, este 10:10

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lesz! - Calebros csodálkozva szemlélte ezt az új, furcsa fordulatot, amit az istenek
perverzitásukban jónak láttak rázúdítani. Nem elég, hogy a Nosferatu klán egyetlen tagja sem volt képes megmondani
neki, hogy hol tartózkodik jelenleg Hesha Ruhadze, a Setita nemes - és a kígyót éppen itt, New Yorkban látták utoljára!
Bosszantó! -, de most itt van ez a fura kis Ravnos, ráadásul mindennek a tetejébe egy Gangrel barátnıvel, aki szintén
Heshát keresi, és követelésekkel áll elı a csatornapatkányok felé. Ez a Khalil nevő Ravnos nem volt éppen egy kellemes
fickó. A követelései, vagy legalábbis egyes követelései, igencsak eltúlzottak voltak, és idınként mintha valamiféle
rohamok gyötörték volna. Furcsa. Az egész nagyon furcsa.
Természetesen lehetséges, hogy ez a Khalil képes lenne teljesíteni az egyezmény rá esı részét, de ennek ellenére a
tény továbbra is tény maradt: még ha Calebros rá is szánta volna magát, hogy egyezséget kössön az ifjonccal, a
Nosferatuk még akkor sem ismernék a választ Khalil kérdésére. Nagyon kellemetlen. Calebros talán már csak elvbıl is
visszautasítja a Ravnost, még akkor is, ha esetleg tudná hol tartózkodik Hesha, de idegtépı volt, hogy képtelenek lettek
volna eleget tenni egy potenciális egyezségnek.
Éppen ezek a gondolatok foglalkoztatták Calebrost, amikor Umberto berontott a szobájába. A fiatal Nosferatu szája
teljesen eltorzult, annyira undorodott a hírektıl, amiket hozott - bár Calebros már régen megtanulta, hogy ne vonjon le
elhamarkodott következtetéseket egy olyan ember arckifejezése alapján, akinek nem voltak ajkai.
- Öhöm... friss hírek - mondta Umberto, és lelkesen meglengetett egy nyomtatott jelentést.
Calebros attól tartott, hogy igaznak bizonyul az elsı benyomása. A „hírek” rosszak lesznek.
- Igen? - keményítette meg magát a várható kellemetlenségek fogadásához.
- Jelentik, hogy... öhöm, látták Anatole-t.
- Ó?
Ez nem volt annyira rossz. A Gyehenna Prófétája eltőnt, miután négyszemközt beszélt Donatellóval. Nyom nélkül. A
rejtızködés és a rejtett dolgok felfedezésének mesterei, a Nosferatuk, mintha senkit sem lettek volna képesek

30. oldal
 Névtelen
megtalálni manapság, így hát kétszeresen is hasznos volt, hogy megpillantották Anatole-t, mert Calebros úgy döntött,
végül mégiscsak enged Jeremiah sürgetı kérésének, és hasznát veszik Anatole New York-i jelenlétének. Csak nem azon
a módon, amit Jeremiah olyan vehemensen javasolt. Ebbıl majd megtanulja, hogy máskor ne ejtse túszul a
jelentéseimet - gondolta Calebros. Éhes patkányok ide vagy oda, ı akkor sem fogja babonaságokra elpazarolni Anatole
tehetségét! Ezzel szemben az Emmettıl érkezı hírek már nagyon is érdemesek voltak a Próféta figyelmére. Ha
Jeremiah igazat beszélt, és tényleg képes irányítani a Próféta sajátos képességeit, akkor hamarosan óriási szolgálatot
tehetnek a Nosferatu klánnak. Az elsı lépés egyszerően az lenne, hogy Jeremiah-nak csatlakoznia kellene Anatole-hoz.
- Hol látták? Umberto habozott.
- Ööö... egy... uh, vagyis... éppen felszállt... egy buszra.
- Egy buszra - mondta ridegen Calebros. - És hová tartott, könyörgöm?
Mondd, hogy a város túlsó végébe, kérlek - imádkozott magában.
- Chicagóba. A vörös szemnél.
- Vörös szem - pislogott Calebros. - De hát az...
- Órákkal ezelıtt volt. Igen, uram.
Hihetetlen.
- És mi tartott ilyen sokáig? Ki...?
- Szagos bátyó.
- Ó, már értem!
A Nosferatuk nagyra tartották Szagos bátyót, de az öreg a saját idırendje szerint járt el, és ezt semmi nem
változtathatta meg, bármit mondjon is Calebros vagy akárki más.
De még nincs veszve minden. Még nincs. Calebros gondolkodás közben a dudorokkal borított koponyáját vakargatta a
karmaival. Az Emmettıl kapott információk alapján Chicago egyike volt azoknak a helyeknek, ahová Calebros elıször
vitette volna Jeremiah-val Anatole-t. Véletlen egybeesés? A Próféta esetében Calebros nem hitt a véletlen
egybeesésben. Azt azonban még mindig nem tudta eldöntetni, hogy ez a kinyilatkoztatás jót vagy rosszat jelent-e a
számára. Egy azonban biztos.
- Azonnal keressétek meg Jeremiah-t - parancsolta Umbertonak. - Adjátok meg neki a busz rendszámát, a célállomást,
satöbbi, satöbbi, aztán azonnal vigyétek Jafferhez a La Guardiára! Azt akarom, hogy a pályaudvaron várja azt a buszt,
amikor megérkezik! Negyed órán belül összeállítok neki egy aktát, azt valaki vigye el neki a repülıtérre! Gondoskodj
róla!
- Értem.
Umberto sietısen távozott a szobából. Kétségtelenül örült annak, hogy a helyzet azonnali cselekvést kívánt, és így
Calebrosnak nem volt ideje feldühödni.
Azonban maga Calebros már nem volt biztos, hogy dühösnek, zavartnak vagy rémültnek kellene-e lennie.

*****

Néhány órával késıbb egy futár érkezett Colchestertıl, Baltimore-ból. Bármerrıl nézte is, igencsak komor híreket hozott
- vagy a Kamarilla összeomlásáról szóltak, vagy a Végsı Éjszakák kezdetét jelezték.
Jeremiah azt szerette volna, ha a babonaságoknak szentelheti az Anatole-lal töltött idejét. Nos, akkor most lesz neki
még valami, amivel elfoglalhatja magát, amíg a Gyehenna Prófétája mellett virraszt.

1999. november 12., péntek, este 11:47

International Ltd., Water Street
New York városa, New York

Csak kevesen vették észre Federico diPaudát, bár a Kamarilla hadmőveleti bázisában volt. A Nosferatu arkón
egyszerően csak egyike volt a számtalan jólöltözött, zord, jóképő Vértestvérnek. Szokás szerint most is figyelt és
várakozott, amíg a többiek telefonáltak, küldöncöket irányítottak, és a várost ábrázoló számtalan térképet
tanulmányozták. Tegnap éjjel már kivette a részét a harcból, amíg Pascek ítélethozó tartalékban maradt, arra az esetre,
ha komoly gond adódna. Ma éjjel azonban Pascek élte ki a vérszomját, és Federiconak jutott a tartalékos szerep. A
városban tartózkodó második ítélethozó valahol máshol tartózkodott. İ nem akarta annyira közvetlenül is kivenni a
részét a csatából. A Nosferatu klán tagjain kívül pedig egyetlen Vértestvér sem tudott arról, hogy a városban
tartózkodik egy harmadik ítélethozó is.
A hollandiai Jan Pieterzoon ebbıl az amerikai irodából irányította a Kamarilla erıfeszítéseit.
- Ez a legfrissebb lista? - kérdezte van Pelt, a titkárként szolgáló ghoulját, akitıl éppen most kapta meg a késésben lévı
osztagok neveit és legutolsó helyzetét tartalmazó papírlapokat.
- A 11:30-as állapotok szerint. - Pieterzoon lapozgatni kezdte a jelentést.
- Még mindig semmi hír Bell arkónról? - kérdezte egy pillanattal késıbb.
- Semmi, uram.
A parancsnoki állást két éjszaka után Queensbıl, az Aqueduct Versenypályáról áttették Manhattan üzleti negyedének
szívébe. A komoly veszteségek ellenére az elsı két éjszakán jól mentek a dolgok. Sikerült végezniük Armando
Mendes-zel, Polonia kardinális helyettesével. A Sabbat jelenlét jelentıs része, ami általában gyakorlatilag
bevehetetlenné tette volna a várost, most kiáramlott dél felé, és Baltimore-ban garázdálkodott - ahogy Pieterzoon, és
Bell arkón remélték. Persze ez távolról sem jelentette azt, hogy nem lettek volna Káiniták a Városban, Amelyik
Sohasem Alszik. Az ostromlók meglehetısen szervezett ellenállásba botlottak Queensben, de az ellenállás
felmorzsolódott a La Guardia és a JFK melletti összpontosítási körletekbıl indított kétirányú támadás súlya alatt. Ezzel
szemben Brooklynban - ahol Federico a múlt éjszaka nagy részét töltötte - még mindig meglehetısen kaotikusak voltak

31. oldal
 Névtelen
a dolgok, és idınként még mindig voltak elszórt csatározások. Ettıl eltekintve azonban a Kamarilla sikeresen megtörte
a Sabbat hatalmát ebben a két körletben. Az ellenséges túlélıket visszaszorították észak és nyugat felé, egészen az
East Riverig.
Manhattan déli részének nagy része eddig is Kamarilla erısség volt, de ezt a vonalat most kitolták a Central Parkon
túlra észak felé. Ezzel már csak Staten Island maradt, ahol Pascek éppen most próbált kiépíteni egy hídfıállást, és
nyugat felé Bronx Harlemmel és Washington Heights-el afféle senki földjévé vált. Éppen ez volt az a terület, ahol Bell
arkón olyan sikeresen tevékenykedett, és ahonnan az utolsó hír érkezett róla tegnap kora este.
Pieterzoon ma éjjel láthatóan kevésbé volt gondterhelt, mint a korábbi éjszakákon, bár láthatóan aggasztotta, hogy
nem kap hírt Bell felıl. Talán Jan önbizalma annak köszönhetıen tért vissza, hogy a támadás jól haladt, és a
jelentésekbıl ítélve eddig igencsak sikeresnek bizonyult vagy pedig azért, mert Pascek ma éjjel kint volt a fronton, és
nem figyelte reménykedı keselyőként a Ventrue minden egyes mozdulatát.
- Edwin - mondta Pieterzoon, és egy Vértestvér kezébe nyomta a jelentés lapjait, aki láthatóan teljesen otthonosan
mozgott a vállalati szféra Amerikájának felgyorsult ritmusú világában.
Edwin Mitchell megigazította a nyakkendıjét, helyére tette a fejhallgatóját, és nekilátott, hogy ı maga is
áttanulmányozza a Küldetés Közben Eltőntek listáját. İ volt a legfiatalabb Michaela három megmaradt gyermeke közül
- legalábbis három volt belılük a támadás kezdete elıtt. A legidısebb elesett, és ezt meg is erısítették, míg a második
legidısebb tegnap este tőnt el. Michaela egy osztagot vezetett Bronxban, ahol a Sabbat a legszilárdabban tartotta
magát. Senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Pascek neheztelése kifejezéseként rendelte ıt éppen a város
legveszélyesebb részére, és az is köztudott volt, hogy az ítélethozó valószínőleg a Belsı Kör érzéseinek adott hangot
ezzel a lépéssel.
- Engem kihúzhattok arról a listáról - mondta Theo Bell a küszöbrıl, de a feltőnése által okozott megkönnyebbülés csak
addig tartott, amíg az irodában tartózkodók jobban szemügyre nem vették.
Az arcán rettenetes sebek éktelenkedtek, és mintha megolvadt bırfoltok tarkították volna. A vér jól látszott a nedves
kendın, amivel az állát borogatta. A méretes bırdzsekije, ami még a legjobb idıkben is úgy nézett ki, mintha abban
aludt volna, most több helyen elszakadt, és elszórt égésnyomok látszódtak a felületén. A hadmőveleti központban szinte
azonnal semmivé olvadt a beszélgetés és a telefonhívások moraja.
- Mi történt? - kérdezte halkan Pieterzoon, de a csöndben mindenki hallotta a szavait.
- Az a kibaszott Szem-lény - mondta Theo. - Még soha nem láttam ehhez hasonlót!
- Sikerült...?
Theo megrázta a fejét.
- Elmenekült! Vagy a pokolba is, talán pontosan én voltam az, aki megmenekült. Nem is tudom. De két jó emberembe
került, két másik pedig ki tudja meddig nem áll még talpra.
- Harlemben? - kérdezte Jan.
- Aha! Tegnap éjjel történt, de csak most tudtam idejönni. Túlságosan ki voltam facsarva.
Jan magába szívta a szavait, és azonnal nekilátott, hogy beillessze a város minden részébıl érkezı jelentések
mozaikkockái közé. A kényelmetlen csönd nem akart eloszlani, de ekkor Mitchell az ujjával a fülébe szorította a
fülhallgatót. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.
- Heves harcokat jelentenek Bronxból - adta tovább az információt Jannak. - A herceg csapatai harcban állnak... és
szorongatják ıket. A Sabbat soraiban látták... Lambach Ruthvent... - szorította még erısebben a fülére az apró
fülhallgatót. - Ismételje, kérem! - Komoran bólintott, aztán felnézett Pieterzoonra. - És Poloniát.
Federico habozás nélkül elıre lépett.
- Készen állok - mondta Pieterzoonnak.
Jan beleegyezıen bólintott, aztán odafordult Mitchellhez:
- Mi az aktuális helyzetük?
- Aktuális helyzet? - kérdezte Mitchell, aztán elhallgatott. - Pontosan a Whitestone Bridge-tıl északra.
- Federico - mondta Pieterzoon -, vigye a tartalékot! Használja a Throgs Necket! Nyugatról beküldjük a manhattani
csapatokat, és a hátukba kerülünk.
- Az az én területem lenne - mondta Theo Bell. Pieterzoon hosszasan nézte az arkónt, hogy amennyire csak lehet,
felmérhesse a sérüléseit és a kimerültségét.
- Nem hiszem. Itt van rád szükségem... arra az esetre, ha valami adódna.
- Én képes vagyok rá - mondta Mitchell.
İ talán nem rendelkezik harctéri tapasztalatokkal, de a hercege és Atyja odakinn van, és minden jelenlévı látta a
szemeiben égı tüzet.
- Rendben - mondta Pieterzoon. - Akkor rajta!
Federico éppen kilépett az ajtón.

1999. augusztus 31., kedd, este 12:19

Egy eldugott odú
New York városa, New York

Calebros és Hesha csöndben üldögéltek, és várakoztak.

A Nosferatu még mindig bosszankodott, amiért egy hónapon át a hírhedt Setita, a megolvadt ember, ott volt az orra
elıtt - néha szó szerint -, és ennek ellenére világszerte kutattak utána. Csak találgatni tudott, hogy vajon mennyi idıt
és energiát fecséreltek el. Az agyát gyötörte, próbálta megtalálni Heshát és a Szemet, mikor mind a kettı ott volt a
hátsó udvarban, gyakorlatilag az orra elıtt. Az egyik áldozatul esett a másiknak. Folyton mondogatta magában, hogy
lehetetlen lett volna felismerni Ruhadzét, amikor Egér rábukkant a Szt. Jánosnál. Még most is nehéz volt ráismerni. A
Setita egy halom nyers var és szivárgó fekély volt. Inkább egy viharvert koldusnak tőnt, mint egy befolyásos
Káinitának. Persze még távolról sem épült fel, de a korábbi állapotához képest csodálatosan egészséges lett. Akár
megbocsátható volt a tévedése, akár nem, Calebros még mindig nem bocsátott meg magának és a legfrissebb

32. oldal
 Névtelen
események sem javítottak sokat a hangulatán.
A két széktıl, amiben ı és a Setita ült, valamint egy harmadik, egyelıre még üresen álló ülıalkalmatosságtól, a fejük
fölött futó csupasz csövektıl és a sarokban ragyogó elektromos lámpástól eltekintve a nedves, kıfalú kamra üres volt.
Calebros néha dobolt egy kicsit a karmaival az ölében tartott sárga jegyzettömbön, de abbahagyta, amikor rádöbbent,
hogy idegességében kilyukasztotta a felsı lapot. Átfordította a megcsonkított lapot, és jegyzetelni kezdett a
következıre.
- Nem történt semmi jóvátehetetlen - mondta lágyan a Setita. - A hangja még mindig reszelıs volt egy kicsit a
szenvedésektıl, amiket el kellett viselnie.
- Ahogy mondja - felelte Calebros, de nem nézett fel, hanem dühösen írt tovább.
- Úgy enged, hogy közben nem ért egyet - nevetett halkan Hesha.
Calebros felkapta a fejét. A dühös szavak már a nyelvén voltak, de az egyiptomi mosolyában nem volt semmi
gunyorosság. A Setita nyilvánvalóan pontosan látta, hogy mind stratégiailag, mind pedig fizikailag milyen kényes
helyzetben van és hogy milyen ingatag a szövetségük.
- Barátok között fontos a szókimondás - mondta Hesha. - Különben a vélt sérelmek elüszkösödhetnek.
- Nagyon is közeli ismeretségben vagyok az üszkösödéssel - felelte kurtán Calebros.
- Attól tartok, hogy hamarosan én is elmondhatom magamról ugyanezt - szorított meg Hesha egy kelést az egyik nyílt
sebe mellett, míg a fekély kifakadt és a habos váladék lecsorgott a karján.
Halkan megint felnevetett.
Calebros egy különösen erıszakos ponttal zárt le egy mondatot.
- Az a nı szándékosan ellenszegült az utasításoknak.
- Megfontoltan cselekedett - vetette ellen Hesha.
- Látványosan ügyet sem vetett az embereim biztonságára.
- Most Pauline feküdne a földön darabokra szaggatva, ha bármi rosszul sült volna el - felelte Hesha. - Az emberei
eltőntek volna az éjszakában, és senkinek nem esett volna semmi baja.
Calebros magában füstölgött. Heshának valószínőleg igaza volt - csak nem akaródzott beismerni.
- Én majd beszélek vele - mondta békéltetıen Hesha. - Korábban még nem találkozott az Ön klánjával. Nem volt
tisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak a...
- Gyávaságra - javasolta vádló hangon Calebros.
- Én az elıvigyázatosságra gondoltam. Nem volt tisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak az elıvigyázatosságra.
Ügyesen válogatja meg a szavakat - gondolta Calebros. De hát Hesha mintha mindig gondosan megválogatta volna a
szavait. Mintha mindig pontosan tudta volna, hogy mit kell mondania. Bizonyos szempontból nagyon is nyugtalanító
volt, hogy a Setita milyen könnyedén képes néhány szóval feloldani a feszültséget. Csak rajta, Éva! Harapj csak bele az
almába! Talán Ádám is szívesen enne egy keveset. De úgy tőnt, hogy szükségük van egymásra - és ez most nagyobb
súllyal esett a latba, mint az egymás iránt érzett hallgatólagos bizalmatlanság. De csak éppen hogy!
Úgy tőnik, hogy mindkettınknek megvan a magunk története - mondta néhány éjszakával ezelıtt Calebros.
Ugyanakkor egyikünk sem tudja bizonyítani a sajátját vagy cáfolni a másikét. Hesha egyetértett vele. Calebros
pontosan tudta, hogy a cselekedeteiben nem volt rossz szándék a Setita irányában. Hesha azt állította, hogy nem élt
vissza a Nosferatu klán bizalmával. Továbbá úgy tőnik - mondta akkor Calebros -, hogy klánomnak nagyon is
érdekében áll, hogy a Szem a mostaninál kevésbé... mondjuk úgy, szembetőnı tulajdonosra találjon. Így nem merül föl
annyi kérdés arról, hogy hogyan szabadult el. Továbbra is szeretné megszerezni? Hesha szerette volna. Így jött hát
létre köztük az érdekházasság. Ruhadze a múltban valóban becsületesen bánt a Nosferatukkal, de a múlt nem volt
garancia a jövıre nézve. Különösen egy Setita esetén.
Calebrosnak az ösztöneire kellett hallgatnia. Bármennyit körmöl, jegyzetel és rendezgeti a tényeket, akkor sem kapott
volna határozott választ erre a kérdésre. Így hát cselekedett. Annak érdekében, hogy szilárdabb alapokra helyezze a
szövetséget, Calebros még arra is hajlandó volt, hogy megossza Heshával azt a titkot, amit legszívesebben örökre
eltemetett volna a klánon belül: hogy ık tudtak az Atlantában készülı támadásról. Hesha ezt magától is összerakta
volna az eddig ismert tények alapján, tehát nem okozott komoly bajt, amikor felfedte ezt a titkot és remélhetıleg a
Setita a Nosferatuk jó szándékának jeleként értékeli majd a beismerı vallomást. Ennek ellenére zavarta a kitárulkozás.
Éppen így zavarta a tapintat hiánya Hesha beosztottjánál. Ez az egyezség valahogy biztonságosabbnak tőnt, amikor a
Setitának még ahhoz is csak alig volt elég ereje, hogy egyenes háttal üljön az ágyban, amikor Calebros és Cass
kitalálták, hogy a megpörkölıdött tetem a gyengélkedın nem más, mint Hesha Ruhadze.
A páciens ereje lassan, fokról fokra kezdett visszatérni, és éppen így éjszakáról éjszakára egyre kevésbé és kevésbé
érezte úgy, hogy az ı kezében lenne az irányítás. És ezzel arányosan kezdett egyre kevésbé biztos lenni abban, hogy jó
döntést hozott. Hesha testét még mindig vérzı sebek borították, amelyeket a Szem okozott, és amelyek nem voltak
hajlandóak meggyógyulni. Hogy lehetnék biztos benne, hogy a lojalitása akkor is megmarad, amikor ismét egészséges
lesz? - elmélkedett Calebros.
- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - próbálta meg fenntartani az ingerültséget a
hangjában Calebros, ahogy Heshát dorgálta.
- İ még új a családban - ismerte el Hesha. - Idıvel majd megtanulja, hogy egy adott helyzetben milyen viselkedést
várok el tıle.
- Idıvel... - mormolta csak úgy magának Calebros.
Már nem kellett sokáig várakozniuk. Elıször Calebros hallotta a meg a léptek hangját. Négy pár láb közeledett. A
láthatóan mogorva Umberto lépett be elıször, ıt pedig sorban követte Hesha beosztottja, a Gangrel és végül
Cassandra. Cassandra és Umberto is a legjobb arcát mutatta - szokványos emberi arcokat. Egyikük sem volt
különösebben jóképő vagy gyönyörő, de nem is voltak ocsmányak - semmi olyasmi, ami magára vonná a figyelmet.
Eddig még sem Pauline, sem a másik lány, Ramona nem kellett elviselje azt, hogy szemtıl szemben áll egy
Nosferatuval. Legalábbis addig nem, amíg ide nem jöttek Calebroshoz. A öreg Nosferatu nem rejtette el a kinézetét
elılük. És világosan látta az arcukon a rémületet, a félelmet és az undort. Kettejük közül Pauline próbálta - próbálta -
eredményesebben megırizni a hivatásos távolságtartás álarcát - talán Ruhadze tényleg jól kitanította. Természetesen
nem okozott meglepetést, hogy a Gangrel nem volt ennyire tapintatos. Még az álla is leesett, amikor megpillantotta
Calebrost, és Heshát a jelenlegi állapotában, és nem igazán sikerült elrejtenie a visszatetszését - már ha egyáltalán

33. oldal
 Névtelen
megpróbálta elrejteni.
- Isten hozta, Ramona Tanner Gyermek - mondta Calebros. A lány résnyire szőkült szemekkel meredt rá.
- Hesha?
- Nem - felelte Hesha és elfojtotta kitörni készülı kuncogását. - Én vagyok Hesha Ruhadze.
Ramona pillantása ide-oda vándorolt a Nosferatu, és a tépett szélő, rothadó sebekkel borított Setita között.
- Köszönöm, most már elmehet, Ms. Miles - tette hozzá Hesha valamivel nyersebb hangon.
A nı fülhallgatója a gallérja mellett himbálózott, mintha az engedetlenségének állított volna emléket, amiért elárulta a
Nosferatu testırök kilétét Ramónának. Pauline bólintott, és kiment a kamrából.
- Úgyszintén - intett Umbertonak Calebros.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Umberto, de aztán Cassandrával egyetemben ık is kisorjáztak.
- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - mondta Hesha továbbra is komoly arccal, miután a
két ifjú Nosferatu távozott.
Calebros ügyet sem vetett rá.
Ramona láthatóan már hozzászokott egy kicsit társai rútságához, és most ideges pillantásokat küldözgetett az alacsony
mennyezet, a csövek és a kamra hideg falai felé. Csinos lány volt, ezt még Calebros is látta. Nem volt szép, de a
mocsokréteg alatt eléggé csinos arc bújt el. A haja vadul csapkodott a fején, mint egy csapat rémült fecske. Vékony
testalkata volt, de szálkás izmok feszültek rajta. Erıs, szívós, mint a cipıtalp. Bestiális karmokban végzıdı lábaival a
döngölt földpadlót karmolászta.
- Szereznünk kell magának egy csizmát - mondta Calebros. - Nagy lesz, de... majd hozzászokik! Fenn kell tartanunk a
Maskarádét!
Ramona rámeredt, mintha nem is angolul beszélt volna, aztán visszanézett Heshára.
- Pauline azt mondta, hogy beszélni akar velem. Hát itt vagyok! Beszéljen! Hesha halványan meghajtotta a fejét.
- Engedje meg, hogy bemutassam a vendéglátónkat, Calebros barátomat! És nagyon bölcsen tenné, ha Ön is a barátja
kívánna lenni!
Ramona ismét Calebrosra pillantott, de ezúttal sokkal kimértebben. Mintha megpróbálna átlátni a deformitásokon.
Jó kislány - gondolta Calebros. - Ifjú, és nyers, de nem ostoba.
A lány végül visszafordult Heshához. Vetett egy pillantást a harmadik, üresen álló székre, de nem ült le.
- Mirıl akar beszélni?
Még mindig óvatos volt, de ezúttal már nem volt annyira ellenséges.
- Ahogy én látom a dolgokat, éppen ön volt az, aki utánam kérdezısködött - felelte Hesha.
- Nem én.
- A társa - mondta Calebros.
Ramona azonnal ismét ugrásra készen állt, de megpróbálta ezt elrejteni elılük.
- İ nem a társam. - Az utolsó szót szinte undorodva köpte magából.
- Khalil Ravana - mondta Hesha.
A lány egy hosszú pillanatig habozva pillantgatott hol az egyik, hol a másik rettenetes szörnyetegre.
- Azt mondta, hogy maga meg tudja találni a Szemet - mondta végül Heshának.
- Csak nem?
- De igen - mondta Ramona, majd rövid várakozás után hozzátette: - Tehát, meg tudja találni?
A hangjából csak úgy csöpögött a vádaskodás. Mit láthattál, amitıl ennyire dühös, és keserő lettél, kisleány? -
elmélkedett Calebros. - Megölték a családodat? Elárultak? Vajon hányszor? Jobb lenne, ha túltennéd magad rajta, már
ha életben akarsz maradni!
- Valóban ismerem a módját annak, hogy miként bukkanhatok rá a Szemre - mondta Hesha.
Az ékkı - gondolta Calebros. - A fekete-vörös kı. Feltéve, hogy Hesha igazat mondott.
- Miért akarja ennyire megtalálni a Szemet - kérdezte Hesha a lánytól.
Ramona most is habozott. Láthatóan neki is rengeteg kérdése volt, de nagyon vigyázott arra, hogy mit mond. Quid pro
quo, kedvesem - gondolta Calebros. - Quid pro quo.
- Megvan rá az okom - felelte a lány, és egy kicsit dühösebben rugdosta tovább a port.
Hesha csalódottan megrázta a fejét.
- Ez nem elég jó, ha együtt akarunk dolgozni, Ramona!
- Én nem mondtam semmi olyasmit, hogy együtt akarnék dolgozni magával.
- Tényleg azt hiszi, hogy Khaliltól megkaphatja, amit akar? - kérdezte a Setita. A lány erre nem tudott mit felelni,
úgyhogy a Setita folytatta. - Maga ott volt Xaviarral... a hegyekben. Látta, hogy mire képes.
Ezt az elmúlt néhány éjszaka alatt rakta össze Hesha és Calebros, de ha a Setita nem is volt teljesen biztos ebben, a
lány tágra nyíló szemei bıségesen megfizettek a vállalt kockázatért - és igazolták a szavait.
- Meg akarom ölni - mondta a lány, amikor pár másodperc múlva meg tudott szólalni. - Leopoldot, a Szemet!
A szavaiból csöpögött a győlölet. Ez a Gangrel kölyök nem szokta elrejteni az érzelmeit.
- Én gondoskodni fogok róla, hogy másokat ne tudjon bántani - jelentette ki Hesha. A hangjából eltőnt az eddigi
könnyedség, és a szavai hidegen és keményen koppantak. - Meg fogom találni, akár segít nekem, akár nem! De maga
is látta már - és hozzám hasonlóan túlélte a találkozást.
- Úgy vélem, neki jobban sikerült ez a túlélés, mint magának, Hesha - vetette közbe Calebros.
- Szeretném azt hinni, hogy segíthetünk egymásnak - folytatta Hesha, és ügyet sem vetett a közbeszólásra. - Kivel jár
jobban, velem vagy Khalillal?
- Én nem vagyok Khalillal - csattant fel Ramona.
- Hát persze hogy nem - visszakozott a Setita, de valahogy sikerült ezt úgy megtennie, hogy mégse tőnjön
visszavonulásnak. - De eddig ı volt a legjobb lehetısége, és gyanítom, hogy a legtöbbször csak hazugságokkal
traktálta. - Láthatóan nem sikerült meggyıznie Ramónát. A lány gyanakvóan méregette a két öreget.
- Mindannyian ugyanazt a célt tőztük ki magunk elé - bizonygatta Calebros. - Ostobaság lenne, ha helyettünk Khalilban
bízna!
- Bizalomról sem esett szó.
- Talán tekintse akkor a jó szándék jelének - javasolta Calebros. - Biztonságban idehoztuk, és én garantáltam, hogy

34. oldal
 Névtelen
biztonságban távozhat is - akár segít nekünk, akár nem. Mit szólna ahhoz, ha Hesha valamivel bebizonyítaná
megbízhatóságát? És maga...? Khalil említette, hogy van mód a Szem által okozott sérülések meggyógyítására...
Ramona önkéntelenül is megérintette az arcát - és Calebros tudta, hogy ott korábban egy seb éktelenkedett, ami
mostanra begyógyult. Cassandra látta a sebet, és úgy gondolta, hogy a sérülés ugyanolyan típusú volt, mint Hesháé -
bár nem volt annyira súlyos.
- Azt elmondhatom - értett egyet Ramona. Úgy tőnt, hogy szívesen segít a Szem által okozott sérülések gyógyításában
- vagy pedig örült annak, hogy alááshatja Khalil alkupozícióját.
- És mit kíván cserébe? - kérdezte Hesha.
- Engedje szabadon Lizt - vágta rá ezúttal habozás nélkül a Gangrel kölyök.
Calebros értetlenül félrebillentette a fejét. Egy pillanatra mintha meglepetés tükrözıdött volna a Setita sebhelyes,
bekötözött arcán - de csak egy pillanatra.
- Mit mondott? - kérdezte Hesha kissé gyanakvóan.
- Khalil leláncolva tartja ıt - mondta Ramona. - Azt akarom, hogy Liz megszabaduljon tıle! És magától is!
A lány kemény, vádló tekintete egy pillanatra sem hagyta el Hesha arcát.
Látja a sebeit - gondolta Calebros. - Tudja, hogy a markában van, mert nincs más választása.
- Szavamat adom rá - jelentette ki méltóságteljesen Hesha. Ramona karba fonta a kezeit. A mogorva ráncok
elmélyültek az arcán. Ez az arc mintha nem is ismert volna másmilyen kifejezést, csak ezt a komor feszültséget.
- A szavát adja? És miért segítene nekem, miután elmondtam a gyógymódot?
Calebros felsóhajtott.
- Én nagyon szívesen jót állok...
- Ismerem én magát? - kérdezte jelentıségteljesen Ramona. - Úgy értem... tudom a nevét, és hogy ez a maga lakása,
de... ami engem illet, az én szemszögembıl az ı oldalán áll - intett a fejével Hesha felé Ramona.
Calebros nem sértıdött meg, bár kissé meglepte a kölyök talpraesettsége. Pedig nem kellene meglepıdnöm -
emlékeztette magát. Talán igaza volt Emmettnek, és tényleg túl sok idıt töltött egyedül a szobájában. Vajon mikor volt
az, amikor utoljára szemtıl szemben beszélt egy csavargóval, próbálta eszébe idézni Calebros. Vagy Hesha elıtt mikor
beszélt utoljára bármilyen más klánba tartozó Vértestvérrel?
- Szavamat adom rá - mondta Hesha - és ha az nem elé... - A Setita belenyúlt a Nosferatuktól kapott köpeny zsebébe,
és odadobott egy apró tárgyat Ramónának. A lány el akart húzódni, mintha a Setita rá akarna támadni, de végül
elkapta a levegıben repülı apró kulcsot, és aztán figyelmesen szemügyre vette.
- Megígérem, hogy Elizabeth szabad lesz - mondta Hesha. - így a legrosszabb esetben saját maga szabadíthatja ki.
Calebros hirtelen nagyon szokatlan helyzetben találta magát: nem ismert minden részletet. Elizabeth? Khalil fogva tart
valakit, akit Hesha ismer? Feltételezte, hogy Ruhadze majd tájékoztatja a részletekrıl, ha vége ennek a
megbeszélésnek. A beszélgetéseik során Hesha figyelemreméltóan közlékenynek bizonyult. Mégis elgondolkozott azon,
hogy vajon pontosan mennyire volt közlékeny a Setita vele szemben, és mennyire volt közlékeny Ramónával. Hesha
megígérte a lánynak, hogy ez az Elizabeth szabad lesz. De most azonnal? És ez azt is jelenti, hogy életben is lesz?
Odadobott Ramónának egy kulcsot - de nem jelentette ki, hogy a kulcs beleillik-e Elizabeth bilincseibe. Vajon csak egy
szimbolikus gesztust tett, amirıl tudta, hogy a Gangrel félre fogja érteni? Az igazság nagy részét meg lehet kerülni
anélkül, hogy hazudni kellene.
- Kurkuma gyökér - mondta Ramona. - Gyújtsa meg, és nyomja rá erısen a sebre!
- Gyújtsam meg - ismételte Hesha. - Úgy érti, tőzzel?
- Igen, de hagyja, hogy kialudjon! Tudja, hogy csak parázs maradjon! Baszottul fáj, de mőködik.
Hesha egy hosszú pillanatig emésztette a hallottakat. Mintha nem rajongott volna különösebben az ötletért, és Calebros
nem is tudta érte hibáztatni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora területet borítottak el a Szem által
okozott sebek a testén. Már annak a puszta gondolata is, hogy égı akármit... Nem, Calebros még csak gondolni sem
akart rá.
- Valamit tudnia kell, Ramona Tanner Gyermek - mondta Hesha. - Holnap estére találkozót beszéltünk meg Khalillal.
Beleegyezett, hogy elmondja nekünk a gyógymódot... beleegyezett, hogy eladja nekünk a titkot. Egyszerően csak
készpénzt akart. Mintha már nem is akarna megtalálni engem... vagy a Szemet.
Ramona rámeredt. Láthatóan kételkedett a szavaiban, de nem tőnt meglepettnek.
- Azt is tudnia kell - folytatta Hesha -, hogy hiszek magának - különben is elég hamar tudni fogom az igazságot. De
még ennél is biztosabb vagyok abban, hogy Khalil hazudni fog holnap, és hogy ıt egy fikarcnyit sem érdekli sem az
egyezség, sem maga vagy Elizabeth. Megkérem, jöjjön el holnap este, hallgassa meg, mit beszélünk, és csak aztán
döntsön! Nem várom el, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem... de azt biztosan tudom, hogy velem nagyobb esélye
van elérni a céljait, mint Khalillal. Ramona átgondolta a javaslatot.
- Holnap este visszajövök - jelentette ki végül.
- Kilencre legyen itt - mondta Calebros. Ramona bólintott, és távozott.

*****

- Vágjon ki, amennyit csak tud - utasította Hesha.

- Igen, uram.
Pauline a munkaadója mögött állt. Hesha egy székben ült, de még így is hátra kellett hajtania a fejét, hogy a nı elérje a
mély, szivárgó sebet a homlokán. Pauline nem volt túlságosan magas, de meglehetıs szakértelemmel forgatta a
pillangókését. Nem érezte jól magát, amiért meg kellett vágnia az urát, de a kezei egyáltalán nem remegtek. Komor
elszántsággal látott neki a feladatnak.
Calebros megigézve figyelt. Eltekintve a néha-néha árulkodóan megfeszülı állkapocstól, Hesha mintha nem is érezte
volna a húsába vágó pengét. Persze az is igaz, hogy a hús nagy része már megfeketedett, és rothadásnak indult, az
idegek pedig kétségtelenül elhaltak, de mégis...
A trió egy apró szobában tartózkodott, ahová Calebros átköltöztette a Setitát, amint Hesha eléggé felépült a
költözéshez. A helység nedves volt, és a csupasz falakat csak a penészes 50-es évekbeli poszterek takarták
valamelyest. Ennek ellenére sokkal diszkrétebb volt, mint az a közös menedék, amin Hesha több szerencsétlennel, és

35. oldal
 Névtelen
megfékezett ámokfutóval osztozott.
A Setita felemelt egy tükröt, hogy ellenırizze Pauline munkáját.
- Még - mondta.
- Még, uram?
- Amennyit csak lehet - magyarázta Hesha magára erıltetett türelemmel. - Inkább elviselem a kést, mint a tüzet... És
igen, Calebros, én is azt hittem, hogy a beosztottjaim sokkal engedelmesebbek lesznek!
Pauline ezt dorgálásként fogta fel, de Calebros elmosolyodott. A nı még mélyebbre vágott. Hesha továbbra sem adta
semmi jelét a fájdalomnak, pedig a kés most már leginkább egészséges húst hántott le róla, úgyhogy ezt már biztosan
éreznie kellett. Végül ismét felemelte a tükröt.
- Azt hiszem, ez már megteszi.
Pauline letette a kést, és kezébe vette a kurkuma gyökeret, amiért Calebros elszalajtotta Umbertot, és egy öngyújtót.
- Hát nem az lenne az irónia csúcsa - mondta Calebros -, ha egy Gangrel kölyök becsapna egy Setita öreget, aki önként
és dalolva égeti meg saját magát?
- Nem az irónia az elsı szó, ami nekem errıl elıször eszembe jut - felelte szárazon Hesha. Pauline pillantása idegesen
vándorolt az egyik Vértestvérrıl a másikra. - Folytassa - hunyta le a szemét Hesha.
Pauline kelletlenül meggyújtotta az öngyújtót, és beletartotta a kurkumát a lángba. A gyökér sercegett, és még az is
gyorsan derengı parázzsá változott, ami elıször lángra kapott belıle.
- Rajta - mondta Hesha, amikor megérezte Pauline habozását. - Gondoskodjon róla, hogy mindenhová eljusson!
A nı sziklaszilárd kézzel közelítette a parázsló gyökeret a fınöke homlokához. Az élıholt hús megrepedezett, és elégett.
Hesha kezei ráfeszültek a szék karfájára. Pauline a Hesha szemöldökérıl felszálló maró füstön keresztül kémlelve
mozgatta a kurkumát, hogy megtisztítsa az egész sebet. Végül kihúzta a gyökeret a sebbıl.
Hesha nem nyitotta ki a szemét, és kezei is tovább szorították a szék karfáját. Pauline rémülten meredt rá, mintha
éppen most taszította volna a végsı halálba. Aztán Hesha lassan, egyenként elernyesztette az ujjait. Vett egy mély
lélegzetet - a levegı nehéz volt a saját égı húsának szagától - és kinyitotta a szemeit. Felemelte a tükröt, és
elégedetten bólintott. A homlokán tátongó seb a szemeik elıtt kezdett összeforrni. A sötét arcbır mellett rózsaszín és
lágy volt a heg, de nyoma sem volt a rothadásnak vagy fertızésnek. Az izzó gyökér látszólag megtette a kötelességét.
- Eggyel kevesebb - mondta Calebros. - Van még, mennyi is... néhány száz?
- Vérre lesz szükségem - mondta Hesha. - Sok vérre.
- Gondoskodom róla. Azt hiszem, itt már eleget láttam - jelentette ki Calebros.
Magukra hagyta ıket, és elindult a kennelekbe. Hálás volt, hogy maga mögött hagyhatja az égı hús bőzét, és örült,
amikor a helyét elfoglalta a csatornák ismerıs, megnyugtató szaga.

1999. augusztus 31., kedd, hajnali 2:57

Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Jeremiah meglapult a sarokban. A barátságos árnyékok segítenek neki rejtve maradni - Anatole elıl, és az „Almák
Királynıje” elıl, aki éppen most jött lefelé a lépcsın.
A nı a lépcsı aljához közeledve megtorpant, hogy szemügyre vegye a pincébıl kialakított mőhelyt. A helyiség zsúfolt
volt és piszkos, dugig tömve munkapadokkal és félig elpusztított szobrokkal. Anatole, aki ma éjjel rövidre borotválta
szıke haját, nem nézett a nıre, és nem is vett tudomást a jelenlétérıl, miután amaz lejött ide hozzá.
A stúdióban csak egyetlen sértetlen alkotás volt, és Jeremiah a megfigyelı posztjáról szinte pontosan ugyanabban a
szögben látta a mellszobrot és a jövevényt. A két arc akár egymás tükörképe is lehetett volna, de Victoria Ash - mert ı
volt az, akit Anatole az Almák Királynıjének nevezett - csak a hátát látta kıbe vésett ikertestvérének.
Végül Anatole belenézett Victoria szemébe, és a Nosferatut elégedettséggel töltötte el, amikor a Toreador hátrahıkölt,
mert olyasvalakivel került szembe, aki még nála is ellenállhatatlanabb. Jeremiah mosolyogva folytatta a jegyzetelést.
Victoria kábultan lépkedett lefelé az utolsó lépcsıkön. Anatole is mosolygott.
- Isten hozott a fogadótermedben - mondta.
Jeremiah elértette a kis szellemességet, és kötelességtudóan lejegyzett minden egyes szót, de Victoria tanácstalannak
tőnt. Megkerülte a mellszobrot, hogy megnézze az arcot, és felnevetett. Kétségtelenül lenyőgözte a hasonlóság, és a
saját szépsége.
- Tudtad, hogy ez én vagyok? - kérdezte a férfit. Miközben a páros óvatos szópárbajt vívott egymással, Jeremiah-t
túlságosan lefoglalta, hogy mindent lejegyezzen - minden egyes szót pontosan úgy, hogy elhangzott - ahhoz, hogy a
Próféta látszólag értelmetlen megnyilvánulásai miatt aggódjon.
- Az én rejtvényeim nem egy hazugságot rejtenek, hanem megpróbálják felfedni az igazságot - mondta Anatole a
párbeszéd egy adott pontján.
- Keress tovább, hogy megleld, amire szükségünk van - mondta neki a Próféta, amikor Victoria félszívvel kutatott egy
kartondobozra való bozzetto, miniatőr és szobrászvázlat között.
A Toreador megpróbálta kiszedni belıle, hogy mire gondolt, de nem járt sikerrel. Tovább kutatott a dobozokban, és
közben folytatódott a szópárbaj kettejük között. Jeremiah már régen feladta, hogy megpróbálja megérteni Anatole-t, és
megmaradt az egyszerő megfigyelésnél. Victoriával ellentétben a Nosferatu elismerte a nagyságot. Lehet, hogy
Calebros nem látta jónak, ha a föld mélyén megbújó gonoszság ügyében veszi igénybe Anatole tisztánlátását, de akkor
sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy micsoda megtiszteltetés érte, amikor rábízták ezt a küldetést. Elıször Chicagóba,
Gary Pennington mőtermébe vitte Anatole-t, és most elhozta ide, Atlantába, Leopold mőtermébe. Hamarosan elutaznak
északra, a hegyek közé, a mészárlás helyszínére. Most azonban itt voltak Victoriával, ebben a teremben. Jeremiah
biztosan tudta, hogy óriási jelentıséggel kell bírjanak még a Próféta látszólag jelentéktelen szavai is, amelyeket
odamormogott Victoriának.
A Nosferatu felnézett a jegyzeteibıl. Victoria éppen egy bozzetto felé nyújtotta a kezét, ami két kartondoboz között állt
az asztalon. Ez a darab sötétebb volt a többinél, olyan sötét, hogy a többi sima szürke felszínéhez képest szinte már

36. oldal
 Névtelen
feketének tőnt. Olyan volt, mint az éjfél sötétje Victoria sápadt bıréhez képest. Leginkább a chicagói mőteremben látott
modellhez hasonlított. És Jeremiah felismerte a férfit, akit ábrázolt.
Azonnal rávetette magát Victoriára. Nem ért hozzá a nıhöz, és nem is árulta el a jelenlétét - ahhoz ı túlságosan jól
képzett volt - de pontosan abban a pillanatban legyintette meg a megkeményedett agyagmodellt, amikor a Toreador
keze hozzáért. Ez is elég volt. A mintadarab megbillent, és darabokra tört a padlón.
Jeremiah elhátrált Victoriától, és visszavonult a jól ismert sarokba. A nı semmi jelét nem adta annak, hogy meglátta
volna vagy hogy a saját figyelmetlenségén kívül valami más közremőködıt is gyanítana a balesetben. Jeremiah
Anatole-t is figyelte. A Próféta céltalanul járkált fel s alá a teremben. Látszólag nem vett tudomást Jeremiah-ról.
Számára a Nosferatu még mindig nem volt több mint egy hang a sok közül, aki egyszerre vezetı, és követı.
Victoria tovább kutakodott, bár a gondolatai valahol máshol jártak - szinte oda sem figyelt az agyagszobrokra,
amelyeket megérintett az ujjaival vagy a porrá zúzódott bozzettóra a lábai alatt. Láthatóan meg volt zavarodva. Nem
szokott hozzá a Próféta bölcsességéhez, és hogy akkor és úgy beszélt, amikor és ahogy neki megfelelt. A Toreador
hozzá volt szokva, hogy az udvarlói azonnal teljesítik minden szeszélyét, csakhogy ezúttal ı volt az udvarló, aki az
igazságot kívánta eljegyezni. Azonban a leendı ara szégyenlıs és nehezen megfogható volt.
Tizenhat és fél percnyi kényszeredett csönd után - Jeremiah-nak szokásává vált, hogy ha éppen nem dialógusokat
jegyzetelt, ami önmagában is elég ritkán esett meg, amikor a Próféta egyedül volt, akkor lemérje az olyan látszólagos
apróságok, mint például a szandáldörzsölés vagy a hallgatás pontos idıtartamát - Victoria folytatta a szónoklatát.
- Csak még jobban összezavarsz mindent - morgolódott egy kicsivel késıbb.
Anatole egyszerően csak megrázta a fejét, szinte már gunyorosan, aztán még jobban összezavarta.
- Te már megtaláltad, amire szükséged van. Legalábbis mi megtaláltuk.
Jeremiah félrebillentette a fejét. Ezek a szavak neki szóltak, és nem Victoriának. A törött bozzetto, a groteszk alak... Te
már megtaláltad, amire szükséged van.
De a Próféta még nem végzett.
- Ami pedig a szobrot illeti... nos, az valóban fontos, mert az agyagban ott van az ifjú varázsló Atyja.
Ha Victoriát megrázta, amikor elıször nézett bele a Próféta szemébe, akkor ezek a szavak úgy hatottak rá, mint egy
szívébe döfött karó.
Jeremiah felpillantott a vad jegyzetelésbıl a nı döbbent arcába. Ha az „ifjú varázsló”, akire Anatole célzott, valóban
Leopold... Victoria elhátrált a Prófétától. Kezét kinyújtotta, és levegıben keresett kapaszkodót, aztán nehézkesen
lehuppant az alsó lépcsıfokra. Teljesen megdöbbentette, hogy fény derült a titkára.
Hát még ha tudná, hogy mennyire - gondolta Jeremiah - és hogy ki is az, aki még tud róla. De hát természetesen ezt
nem tudta.

1999. szeptember 2., csütörtök, éjjel 2:37

Észak felé a 85-ös államközi autóúton
Greensboro, Észak California

Az ifjú varázsló Atyja ott van a kıben. Ezek a szavak az elmúlt két napban órákon átkísértették Victoriát. Anatole
megırült... nos, természetesen ırült volt. De biztosan téved is, amellett, hogy ırült.
Az ifjú varázsló Atyja ott van a kıben.
Az nem lehet, hogy ı az Atyja. Lehetetlen! Akkor tudná, érezné a köteléket. Emlékeznék rá, az ördögbe is! - gondolta.
Egy Gyermek ölelése nem olyasmi, amit egy Vértestvér valaha is elfelejtene. Ez nem az a fajta emlék volt, amit el lehet
rejteni... nem igaz? Egyes Vértestvérek képesek voltak belenyúlni mások elméjébe - erre bizonyos helyzetekben még
maga Victoria is képes volt. A halandók esetében egészen könnyen meg lehetett tenni. De ı nem volt halandó vagy egy
újszülött, akivel csak úgy játszadozhatnak. Hogy kitöröljenek egy ilyen jelentıs tényt az agyából - hogy Gyermeket
hozott létre - ahhoz egy... ahhoz egy...
Victoria erısebben kezdte szorítani a kormányt. Nem fogja folytatni ezt a gondolatot. Nem engedhette meg magának.
Egyszerően csak vezet tovább. Nem fog gondolkozni. Errıl legalábbis nem.
Ismét elmenekült Atlantából. Ez a kis kirándulás délre nem volt teljes kudarc: saját szemével látta, ahogy elpusztul a
Tzimisce, aki korábban kínozta, és a várost bitorló Lasombra - pedig a város egy hajszál híján az enyém lett. - De azért
ment vissza Atlantába, hogy mindent megtudjon Leopoldról, amit csak lehet, és most senkivel sem oszthatja meg azt az
egyetlen tényt, amit sikerült kiderítenie. Senkivel nem fogja megosztani. Még szerencse, hogy kettesben voltak, amikor
a Próféta elıadta a rágalmait.
Az ifjú varázsló Atyja ott van a kıben.
Ez már a harmadik autó volt azóta, hogy kisajátította a járırkocsit, miután szó szerint beleütközött a Sabbatba. Nem
okozott neki gondot, hogy olyasvalakit találjon, aki szívesen kölcsönadta neki az autóját. Erre a célra bármelyik pihenı
vagy kamionparkoló megfelelt. Még csak erılködnie sem kellett. A kérdéses halandó minden esetben saját szabad
akaratából adta oda neki a kulcsokat. Valójában még örült is, hogy éppen ı lehet a szerencsés. Ennyi elég is volt ahhoz,
hogy Victoria ismét hinni kezdjen az emberek nagylelkőségében. Csak az volt a gond, hogy nem utazhatott mindig
olyan stílusosan, ahogy kellett volna. A csillogó Satum például, amelyet most vezetett, legalább egy kategóriával a
norma alatt volt. De ajándék lónak ne nézd a fogát, és hasonlók...
Most már órák óta robogott észak felé, és sokkal keményebben összpontosított a száguldozó gondolataira, mint az útra
az autó elıtt. Nem rajongott a gondolatért, hogy visszatérjen Baltimore-ba, a többiek gyanakvó tekintetének
kereszttüzébe, akik azzal vádolták, hogy átállt a Sabbat oldalára. Micsoda képtelen gondolat! A Sabbat tönkretette a
lehetıséget Atlantában, hogy hatalomra jusson. Feldúlták a Múzeumot, elpusztították a mőtárgy-győjteményét... és
gyanította, hogy valószínőleg még néhány Vértestvért is. A Sabbat megkínozta, rettenetes dolgokat mővelt vele... Most
pedig a Kamarilla, a szövetségesei azt hiszik, hogy a szörnyetegek szolgálatába szegıdött - nevetséges!
Ennek ellenére azonban a Baltimore-ban töltött idırıl ırzött emlékei sem voltak sokkal kellemesebbek, mint a farkasok
közötti rabságé, csak egy kicsit kevésbé perverzek. Jan Pieterzoon és Alexander Garlotte átvették a Sabbattól a hóhér
szerepét. Valószínőleg Theo Bellinek is kell legyen valami köze hozzá - döntötte el magában. A Brujah arkón túlságosan

37. oldal
 Névtelen
hallgatag, látszólag túlságosan közönyös volt vele szemben. Biztosan készült valamire.
Miért kellene visszatérnem? - gondolta Victoria. Mint arra már annyian rámutattak, a Kamarilla valójában nem volt egy
kormányzó testület. Nem parancsot teljesített - mintha lett volna bárki is Baltimore-ban, akinek elegendı tekintélye lett
volna ahhoz, hogy parancsokat osztogasson neki. Merı jószívőségbıl jött ide, délre. Az ügy érdekében. Ott volt még az
a kis Leopold ügy is... de ennek ellenére áldozatot hozott a Kamarilláért. Elvégezte, ami rá volt osztva. Innen már csak
folytassák azok az arrogáns kurafiak, akik ıt kínozták. Próbáljanak meg egyedül életben maradni. Victoria oda megy,
ahová neki tetszik.
Itt pedig rögtön adódott a kérdés, hogy hová akar menni.
Az úton lejjebb feltőnt a nyugatra tartó I-40-est jelzı tábla. Elıször azonnal le akart fordulni, de végül mégis inkább
levette a lábát a gázról, és lehúzódott az út szélére. A leállósáv keskeny volt, és az autó majdnem érintette a
szalagkorlátot. A döntésképtelenség szinte megbénította Victoriát. Érezte, ahogy a Sors keze a vállára nehezedik - nem
mint valamiféle személytelen istenségé, hanem mint egy öreg és hatalmas lényé, egy másik Vértestvéré, aki irányítani
szeretné ıt. Akaratlanul is az állához, az apró folthoz emelte a kezét. A pokolba minden elıdömmel!
Janhoz és a többiekhez hasonlóan nem volt képes megbízni a saját gondolataiban és döntéseiben. Mindannyiukat
ugyanúgy hibáztatta. Démonok odakinn, démonok odabenn. Szinte kézzelfogható volt a romlás és a mesterkedés.
Valami megpróbálta használni ıt. Különben hogyan lehetséges, hogy nem emlékszik rá, hogy Leopold az ı Gyermeke?
- Nem! - sikoltotta, és ujjait belevájta a mőszerfalba. - İ nem az enyém!
Ennek ellenére sem volt hajlandó követni az elıre kijelölt utat. Szüksége volt a véletlen megerısítésére, különben
megırülne. Mint Anatole. Ez vár rád akkor, ha istenekkel játszadozol!
Az út szélén állt az autóval, a forgalom pedig két sávon dübörgött el tıle balra. Ha a következı autó, ami elhalad
mellette, a közelebbi sávban lesz, akkor megy tovább ezen az úton, és visszatér Baltimore-ba. Ha a távolabbiban,
akkor...
Ebben a pillanatban egy pazarul kivilágított nyerges vontató süvített el mellette - a külsı sávban. A Saturn meglódult,
és imbolyogva besorolt alig néhány lábnyival a behemót mögé. Victoria megkapta a választ. Szeretett volna máris minél
messzebb lenni - nem csak innen, ettıl a helytıl, hanem egyszerően messze, hogy minden másként legyen. Kisorolt a
másik sávba, és 80-ra gyorsított a motor minden tiltakozása ellenére. Egy pillanatra azt képzelte, hogy az út egy kígyó -
egy hüllı, egy sárkány - ami kinyújtózik a háta mögött, és ıt üldözi. De elıtte is ugyanaz volt az út.
Hirtelen oldalra rántotta a kormányt. A Saturn átcikázott a külsı sávon, és hajszál híján, de elkapta a gyors ütemben
közeledı nyugati I-40-es lehajtót.
- Hah! - kiáltott fel Victoria.
Csak hadd próbálják kijelölni az útját az istenek. Hadd próbálják! İ majd túljár az eszükön. Nem fog visszatérni
Baltimore-ba. Nyugatra megy, talán Chicagóba, de mindenesetre ı már végzett ezzel az átkozott háborúval.
A pokolba a Sorssal, a pokolba az istenekkel és pokolba a rejtızködıkkel! Nem kapnak meg! Nem hagyom!

1999. szeptember 6., hétfı, este 9:50

Piedmont Sugárút
Atlanta, Georgia

Rolph óvatosan lépkedett lefelé a lépcsıkön. A ház többi része üres volt, és nem számított rá, hogy bárkit is találna a
pincében. Semmi nem utalt arra, hogy valaki erıszakkal behatolt volna. Nem volt semmi, amibıl arra következtetett
volna, hogy Jeremiah távozása óta bárki is járt volna idebenn. És Rolph elıvigyázatosságból gondoskodott róla, hogy
akkor se lássák meg, ha véletlenül mégis lenne valaki odalenn.
Végül kiderült, hogy fölöslegesen aggódott, de az óvatosság sosem árt.
Pontosan úgy volt minden, ahogy a jelentések alapján várta: munkapadok, törött szobrok, finom por, egy sértetlen
mellszobor, lomokkal teli dobozok... egy nagyrészt törött, száraz agyag-modell a földön, pontosan ott, ahol Jeremiah
szerint lennie kellett. Rolph megállt a bozzetto fölött, és szemügyre vette. A hasonlóság szembetőnı volt, még úgy is,
hogy az arc egy része letörött: a hatalmas, ívelt ormány, az egyik, kissé függıleges állású szem a kettı közül, a
tátongó száj a rozmáragyarakkal. Tényleg szorult valami tehetség ebbe a Leopoldba, ezt el kellett ismernie. Csakhogy
az ifjú Toreadornak soha nem lett volna szabad megpillantania ezt a bizonyos modellt.
A köpenye ráncai közül elıhúzott egy Ziploc zacskót, és gyengéden nekilátott, hogy beleszedegesse a szobor darabjait.
Egy kicsit még nézegette az asztalon és a dobozban a többi modellt, és nézelıdés közben észrevett valamit a
kartondoboz visszafordított teteje alatt. Félretolta a vázlatokat, és kihajtotta a tetıt. Egy fénykép ékelıdött be a doboz
oldala és fedele közé. Rolph kinyitotta a zacskót, és a fotót is betette a törött bozzetto darabjai mellé.
Vetett még egy pillantást a teremre, miután végzett, majd a minden mást túlélı mellszobor vonta magára a figyelmét.
Még egy darab, ami szépen visszaadta az eredetijét. Rolph elmélázott azon, hogy az évszázadok alatt vajon hány
mővész ábrázolta Victoria Ash-t, és vajon hányszor? A nınek nem volt ellenére, ha róla mintáztak egy alkotást, és
persze az sem, hogy ezzel lényegében neki hízelegtek. Biztosan nem lenne túl nehéz egy egész múzeumot megtölteni a
kıbe vésett vagy vászonra festett ábrázolásaival. És ne feledkezzünk meg a szonettekrıl sem - gondolta Rolph. Azokból
is kell legyen pár ezer.
Kezei, mintha maguktól tennék, végigsimítottak a mellszobor hővös márványán. Ez az árnyalat annyira hasonlított az
eredeti bırszínéhez. Az ujjai elidıztek az ajkainál, ahol egy apró sérülés éktelenkedett a mővön. Rolph közelebb hajolt,
és szemügyre vette a sérülést. Véleménye szerint Victoria csak még közelebb került a tökéletességhez ez által a kis hiba
által. De mi történhetett - talán egy másik ajakpár? Vagy valaki késztetést érzett rá, hogy megcsókolja ezt a soha nem
változó arcot?
Rolph felkuncogott. Még szerencse, hogy Colchester nem járt erre - gondolta. Akkor egészen más alakja lenne annak a
bemélyedésnek az ajkai között.

38. oldal
 Névtelen
1999. szeptember 24., péntek, este 10:00
Egy földmélyi tó
New York városa, New York

A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdıket. A föld halk suttogása.

Calebros néhány lábbal a felszín alatt lebegett. Hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek az elméje körül, mint egy
tengerszem lágy hullámai: Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy
elvigyem a levelem. Mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?
Azt remélte, hogy a föld majd megsúgja neki a választ, de csalódnia kellett. Calebros hagyta, hogy a szavak megint
elsodródjanak tıle. A Gyehenna Prófétája lehetett volna sokkal méltóságteljesebb annál, semhogy egy ilyen gyerekes
találós kérdést hagyjon rá. De az is lehet, hogy a Nosferatu csak azért volt ilyen ingerült, mert nem sikerült
megválaszolnia egy gyerekes találós kérdést.
A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdıket. A föld halk suttogása.
Lazítania kell! Ha ez a rejtvény valóban, része a kirakós játéknak, akkor a helyére fog kerülni. Idıvel. De az is lehet,
hogy nem. Még ha nem is kerül a helyére, mint a többi, ami körülveszi, a kialakuló képbıl világossá fog válni a
jelentése. A darabok közül elég sok máris a helyére került, és mégis olyan hatalmasak voltak a lyukak.
Emmett szolgáltatta azoknak a daraboknak a nagy részét, amelyek segítettek Calebrosnak az elrendezésben. A
fészekalja fiatalabb tagja hamarosan visszatér. Már majdnem végzett a munkájával nyugaton? Már majdnem végzett
Benitoval. Bár Emmett nem tartozott a legtürelmesebb Vértestvérek közé, a jelenléte mégis meg fogja nyugtatni
Calebrost.
Voltak persze más kérdések is, sokkal konkrétabbak és sürgetıbbek, mint a találós kérdés. Délen a Sabbat egyre
türelmetlenebb lett. Minden egyes éjszaka egyre agresszívebbek és agresszívebbek lettek Baltimore-ral szemben.
Hamarosan le fognak csapni, és Pieterzoon és Bell ezért indították el a kétségbeesett tervüket. Feszült szövetséget
kötöttek New York hercegével, Michaelával - talán a Wall Street hercegével, gúnyolódott Calebros, de csak Isten tudja,
mi van a város többi részével - és megkísérlik délre menekíteni a Kamarilla erıit, amikor lehetıség adódik rá. Calebros
nagyjából ötven százalékos esélyt látott a sikerre, de ezt is csak azért, mert könyörületesnek érezte magát.
Másfelıl Syracuse óta semmi hír nem érkezett Jeremiah-tól. Vajon megsérült? Anatole nekiesett a klántársának,
Benison hercegnek, és megölte, miután Atlantában találkozott Victoriával. Vajon ugyanezt tette Jeremiah-val is, miután
a Nosferatu elvezette a barlanghoz, amelyikrıl Ramona és Hesha beszéltek? Mikor jön el az a pillanat, amikor küldenie
kell valakit, hogy megtudja? - tanakodott magában. A bizonytalanság úgy belerágta magát, mint a csonthoz tapadó
utolsó húsfoszlány után kutató patkányok.
A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdıket. A föld halk suttogása.
Legalább Heshával minden rendben volt. A kurkuma gyökér csodát tett, bár a gyógyulás lassú és fájdalmas folyamat
volt. Pauline minden éjjel megégette a Setitát, felhasználta a tüzet és a gyökeret, hogy kiőzze a Szem rontását, és
lehetıvé tegye, hogy a vér elvégezze a dolgát. És Ruhadzénak rengeteg vérre volt szüksége. Egyre erısebb lett, és ez is
aggasztotta Calebrost. Vajon lojális marad-e a Setita, ha már nem függ tılük?
Ramona kellemes meglepetést okozott. Mintha végre megérezte volna, hogy Hesha és a Nosferatu nem akarnak ártani
neki. Valójában nem volt egy olyan kellemetlen állatias teremtmény, mint amilyennek elsı pillanatban tőnt. Amint
kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Khalil egy hazug korhely, szinte hálásnak tőnt, hogy a Setita és a beosztottjai
társaságában lehet. Sıt, még annak a néhány testvérnek is örült, akik jelen voltak.
Ez a Khalil egy újabb laza szál volt, amit egy éjszaka majd el kell varrni. A Ravnos a szavának állt - ami tényleg nem ért
semmit. Szegény Egér - gondolta Calebros. A kennelek gyermekének élete gyakran rövid volt és kegyetlen. A Ravnos
elmenekült ugyan, de nem sokat ér majd vele. Jelenleg Chicagóban vesztegelt, és Calebrosnak ott is voltak forrásai.
Eljön majd a számadás ideje. A Nosferatuk nem felejtenek.
Azonban ezek durva gondolatok voltak, és Calebros most lazítani akart. A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett
tüdıket. A föld halk suttogása.
Egy naponta, egy óránként...

1999. október 2., szombat, éjjel 2:20

Crown Plaza hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

- Próbáld újra, Leopold! És ezúttal összpontosíts!

- Itt járt? Korábban?
A fiú annyira elszontyolodott, hogy Nickolai attól tartott, menten sírva fakad. Persze, ez már önmagában is potenciálisan
érdekes lehetett.
- Igen, itt járt - hazudta. - Megpróbáltunk felébreszteni, de nem jártunk sikerrel.
Leopold belevájta a körmeit a fejbırébe, és mormolt valamit a padló irányába. A jobb szemét szorosan lehunyta a
döbbenettıl, de a Szem mereven bámult elıre. Mostanában majdnem mindig nyitva volt. Figyelt. És folyatta magából
az orrfacsaró bőző váladékot.
Biztosan tudja, hogy hazudtam - gondolta Nickolai. Tudnia kell, hogy a Múzsa nem járt itt, hogy egyedül Nickolai járt
ezekben a szobákban rejtızködése hosszú hetei alatt. İ maga gondoskodott az elszigeteltségükrıl. A személyzet be
sem tehette a lábát erre a szintre, és a boszorkánymester nagy erejő pecsétekkel rejtette el magukat a mágikus
fürkészés elıl. Tudnia kell! Nickolai érezte a Szem körül a sötét öntudatot. Ebben természetesen nem lehetett biztos,
nem volt rá empirikus bizonyítéka, de valahogy mégis tudta.
Mindenesetre bármit tudjon is a Szem, Leopold nem tudott semmit. Az újszülött kelletlenül bár, de azt tette, amire
utasították. Mintha elveszítette volna az akaratát. Amikor Nickolai a rezzenéstelen Szembe bámult, néha azzal hízelgett

39. oldal
 Névtelen
magának, hogy bizonyos szempontból ı és az idegen testrész mintha összeesküvık lennének. İk ismerték az
igazságot, ami rejtve maradt Leopold elıtt. Nickolai úgy hitte, hogy a Szem is ugyanarra a következtetésre jutott, mint
ı maga: Leopoldnak már nem volt sok hátra.
Ez a fiú olyan volt, mint egy túl hevesen, és túl fényesen égı gyertya. A Szem messze túlvitte a teljesítıképessége
határain, és most már alig volt több, mint a kanóc utolsó pislantására váró viaszcsomó. Gyakorta még csak magához
sem tért, vagy ha igen, akkor is csak néhány órára maradt ébren. Hamarosan várható, hogy teljesen torporba esik,
ahonnan soha többé nem tér vissza. Nickolai nem érzett semmiféle megbánást vagy sajnálatot a Szembıl. Idınként
már azt hitte, hogy csak a képzelete szülte a Szemgolyóban érzett magasabb rendő értelmet, de máskor...
Gondot okozhat neki Leopold pusztulása. Milyen kegyetlen a sors, hogy visszahozta hozzá a fiút, és így bezárta a kört.
- Próbáld újra - mondta Nickolai.
A láthatóan vigasztalhatatlan Leopold kelletlenül forgatta a kezében a kıtömböket, amelyeket Nickolaitól kapott.
- İ azt mondta, hogy visszatér, ha ezekkel jól teljesítesz. Méghozzá hamarosan!
- Mit csináljak velük? - kérdezte Leopold, és habozása és kelletlensége elszivárgott abba a mély kútba, ami már régen
elnyelte a határozottságát. Az egyik kezében egy márvány, a másikban egy gránittömböt tartott.
- Talán egy szép kis virágot.
Leopold morcosan bólintott, és felemelte a két tömböt, amelyek közül egyik sem volt nagyobb egy fél kenyérnél. Az
ujjai szinte azonnal belemélyedtek a tömbökbe, mintha egyik sem lett volna keményebb a nedves agyagnál. A szögletes
tömbök megnyúltak a szorításában, és egymásba folytak, amikor összenyomta ıket.
De Leopold megállt, felsóhajtott, és letette maga elé az összeolvadt gránitból és márványból álló tömböt.
- Készen van - jelentette ki.
Nickolai megérintette a követ, ami hővös volt és szilárd. Megfordította Leopold munkájának az eredményét az asztalon,
és megnézte a középen összefont kıáramlatokat. Az alsó és a felsı rész továbbra is hibátlan márvány, illetve gránit
volt, úgyhogy az egész úgy nézett ki, mint egy „X”.
- Ez nem virág - mutatott rá Nickolai.
- Készen van - mondta újra Leopold, de nem nézett a kı felé.
- Összpontosítanod kell, Leopold! İ ennek nagyon nem fog örülni!
- Készen van - ismételte Leopold. - El fog jönni?
- Akkor nem, ha csak ennyire vagy képes. Fejezd be a virágot.
- El fog jönni? - kérdezte újra Leopold, mintha Nickolai nem válaszolt volna neki. Mintha kétségbeesés nyomai
látszódtak volna a jobb szemében. A Szem közönyösen bámult.
- Fáradt vagy? - kérdezte Nickolai, de a fiú nem felelt. A jobb szemével valami messzi-messzi jelenetet figyelt. - Igen, el
fog jönni, Leopold. Hamarosan!
A fiú figyelme lassan ismét az itt és mostra kezdett irányulni. A pupillái összeszőkültek, és küszködve próbált fókuszálni.
- Jó - mondta. - Fáradt vagyok, azt hiszem.
Valóban az lennél - elmélkedett Nickolai. - Vagy csak a sugallatom miatt érzed úgy?
- Akkor pihenj - mondta Leopoldnak. - Most van még egyéb dolgom is.
Szinte még ki sem mondta a szavakat, és Leopold máris visszavonult arra a messzi-messzi helyre az elméjében. A saját
szeme és a Szem is nyitva maradtak. Egy váladékdarabka gördült le a kıre, és párolgott el sisteregve, de Leopold észre
sem vette.
Nickolai viszonozta a Szem pillantását. Mihez kezdjek veled, ha a mi kis Leopoldunk nem lesz többé? Vajon mit -
gondolta. Ez volt itt a bökkenı. Semmi haszna nem származott már Leopoldból - attól a pillanattól kezdve, hogy a
Nosferatu szörnyetegek elfogták Benitot, Leopold többé már nem lehetett hasznára. De a fiú most jól jött ezzel a
Szemmel, amihez Isten tudja, hogy jutott hozzá, még ha csak egy felmagasztalt bográcstartó szerepében is. Mihez
kezdhetne a Szemmel, ha Leopold állapota tovább romlana? Az biztos, hogy én nem fogom használni.
Egy pillanatra azt hitte, hogy egy villanást látott a Szemben. Mintha vidám fintor vagy kihívás lett volna. Biztosan csak
képzelte.
Felvette az asztalról az X alakú követ. Sőrő, nehéz darab volt. Leopold nem reagált, és semmi jelét nem adta annak,
hogy tudatában lenne Nickolai - vagy, ha már itt tartunk, bármi más - jelenlétének. Nickolai átvitte a követ a másik
szobába, és letette egy asztalra a másik négy szobor mellé.
Az elsı, legidısebb szobor egy tökéletes orchidea volt. A szár hibátlanul összefont fehér, és pöttyös-fekete sávokból állt,
és a szirmok váltakozva hol az egyik, hol a másik színő anyagból készültek. A levelek kecsesen íveltek, és olyan
vékonyak voltak, hogy a szemlélınek az az érzése támadt, hogy akármelyik pillanatban letörhetnek a saját súlyuk alatt.
De a kompozíció tökéletesen kiegyensúlyozott volt, és megállt a saját lábán.
A második szobor is egy orchidea volt. Ha az elsı szobor egy tökéletes virág, amit a véletlen szeszélye kıben teremtett
meg, akkor ez a második egy ormótlan utánzat lehetett. A szár egy kicsit túl vastag, és túl egyenes volt. A gránit- és a
márványsávok világosan elkülönültek egymástól. Az egyik levélnek annyira rosszak voltak az arányai, hogy végül
megrepedt és leesett az asztalra, és a szirmok sem különültek el egymástól, hanem egyetlen, részletszegény
szerkezetet alkottak.
A harmadik szobor az oldalán feküdt, mert a feje túlságosan nehézre sikeredett ahhoz, hogy megálljon. Lehetetlen lett
volna megmondani, hogy miféle virág is lenne: éppúgy lehetett volna nárcisz, mint egy esetlen levelektıl övezett rózsa.
A negyedik szobor egy határozatlan piramisszerő kupac volt. És a félig összeolvadt x volt az ötödik.
Nickolai a furcsa győjteményre meredt. Minden egyes darab az elmúlt két hónapban készült. Vajon Leopold egyszerően
csak elveszítette az érdeklıdését? Vajon többé már semmi szépséget nem látott egy egyszerő orchideában? Nickolai
úgy vélte, hogy nem ez történt. Leopold képességeinek elsorvadása hően tükrözte, hogy egyre kevésbé volt képes a
valóságra összpontosítani. Nem mintha a tisztánlátás példaképe lett volna még azon az elsı éjszakán is, amikor Nickolai
rábukkant a Central parktól északra, de azóta csak még több és több idıt töltött elméjének egy távoli zugában.
Ennél azonban sokkal jobban zavarta Nickolait, hogy Leopold egyre kevésbé volt képes használni a hatalmat, amivel a
Szem felruházta. Még emlékezett a szoborra a barlangban. Amint megtudta, hogy Benitonak nyoma veszett, a
boszorkánymester azonnal kutatni kezdett Leopold után. A közöttük feszülı kötelék biztosította ıt arról, hogy rá fog
bukkanni a fiúra, és Nickolai valóban megtalálta Leopoldot, amikor kinyúlt utána az elméjével és a szellemével. A
barlangban találta meg, ahol derékig gázolt az élı kıben és a szétroncsolt Gangrelekben. Nickolai nem szándékozott

40. oldal
 Névtelen
elbírálni a fiú mővészi látomását, de csodálattal töltötte el a hatalma - az, hogy a puszta föld miként válaszolt a fiú
minden kis szeszélyére. És amikor a városba hozta a fiút, Leopold a Szem nélkül elpusztított több háztömböt, és az
Isteni Szent János katedrális templomkertjének nagy részét.
Azonban azóta gyorsan tompult. Nickolai attól tartott, hogy a faragott orchideák nem a fiú egyre halványuló
érdeklıdését, hanem a lassan kihunyó életerejét illusztrálják. Ez igazolta az elképzelését az égı gyertyákról: túl fényes
és túl heves. És most már fogytán volt az ideje.
Legyen átkozott! Hogy merészeli! Különösen, amikor neki kellett volna megvédenie Nickolait azoktól a rettenetes
csatornalakóktól! Hamarosan eljönnek érte. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor.
Leopold lecsúszása ellenére furcsa módon a Szem mintha továbbra is teljes lett volna. Erıtıl duzzadónak, szinte már
vidámnak tőnt - bár gyanította, hogy ezt csak képzelte. Könnyen lehetséges, vélekedett a boszorkánymester, hogy
Leopold átlépett valamiféle küszöböt, hogy a Szem elvitte ıt valameddig, de ı már képtelen volt tovább lépni. De arra
sem volt képes, hogy elviselje azt a létezést, így hát kezdetét vette az ırületbe vezetı hosszú - vagy talán nem is olyan
hosszú - utazása.
Igen, ez könnyen lehetséges. Azonban más lehetıségek is eszébe jutottak, amikor felidézte magában a mestermővet a
barlangban. A Szemben nem érzett olyan léptékő hatalmat, ami lehetıvé tette volna annak az élı szobornak, a
Gangrelek sírboltjának a létrehozását, de még a katedrális kertjének környékén véghezvitt pusztításhoz sem tőnt
elegendınek. Talán ez az egész csak a Szemgolyó mesterkedésének eredménye - szerette volna, ha lebecsülik, hogy a
potenciális használója azt higgye, hogy képes lesz majd irányítani.
Vagy pedig volt itt még valami más is. Valami, ami hatalmasabb a Szemnél, ami felerısíti a hatalmát vagy ami a saját
hatalmának fókuszaként használta - és ami megszállta Leopoldot. A fiú hatalmas érzékkel kezelte a misztikus
mővészeteket, még akkor is, amikor nem volt nála a Szem. Soha nem lehetett volna képes ilyen szintő teljesítményre,
még akkor sem, ha egy éjszaka valami módon felfedezné az igazi örökségét.
Nickolai a kifinomulttól a közönségesig egyenként végigmérte az elıtte álló szobrokat, aztán megrázta a fejét. Nem
tudhatott biztosat az itt munkálkodó erıkrıl... legalábbis kellı kísérletezés nélkül nem. Szinte azonnal újabb tervek
kezdtek körvonalazódni az elméjében. Talán... még mőködhet is. Talán sikerülhet még egyszer felhasználni Leopoldot a
terveihez. Ha lesz rá elég ideje.

*****

Leopold összetette a kezeit, és az így képzıdött edényt belemerítette a folyóba. A táj most már nem volt annyira
kietlen, annyira idegen. A folyó kıfalak, háznyi mérető fejfák között kanyargott. Itt, a Sárkány Temetıjében, vörös volt
a víz. Korábban furcsa fehér, és szürkésfekete foltokat is látott, de azokat már régen elsodorta az ár. Leopold nem látta
a kezeit a víz alatt. A karjai csuklóban véget értek, és a folyóban áramló vér a saját éltetı vére volt, ami kiáramlott a
testébıl, és elszivárgott. Egy pillanatra elborította a pánik - a kezei, a drága kezei, a legtökéletesebb mővész-eszközök,
ahogy arra a Múzsája rámutatott.
Visszahúzta a kezeit a vérfolyamból, és szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe - a drága ujjai sértetlenek voltak. A
szennyes víz kiszivárgott közöttük. Leopold az ajkaihoz emelte a kezeit, és ivott. İ itt járt. Érezte az illatát és az ízét. A
Sárkány Temetıje az ı játszótere. És a tanító azt mondta, hogy vissza fog térni. Hamarosan.

1999. október 15., péntek, este 11:45

Az Adirondack hegység lábainál
New York állam északi része

Jeremiah már nem érzett örömöt vagy megtiszteltetést. Még a barlang sötétjében is érezte a rettenetes szobor
árnyékát. A Gangrelek szemei rámeredtek, de nem látták ıt. Ezek a teremtmények fel-felnyögtek kínjukban, de a
Próféta nem felelt nekik.
Anatole elméje elúszott valahová, ahová Jeremiah nem tudta követni - el a sötétségnek ettıl a pontjától, el az ırület és
a kínszenvedés szobrától. A Próféta mozdulatlanul hevert a földön. Most nem járkált fel s alá, és már nem dörzsölte
össze a szandáljait, ahogy korábban tette. Jeremiah egyedül maradt a keserő emlékek utóízével. Szórakoztatónak
találta, hogy Anatole menynyire megsebezte Victoriát, de ennek az érzésnek a helyét hamarosan átvette a rémület,
amikor a Próféta szó szerint lecsapott Benison hercegre. Miután a herceg megszerezte neki Nesszosz köntösét, és
miután úgy tőnt, hogy egy pillanatra meglátta Jeremiah-t, Anatole elpusztította a klántársát.
Vajon tényleg így történt? - elmélkedett Jeremiah. Ha valóban ezt történt, akkor Jeremiah-nak hálásnak kellene lennie,
amiért Anatole, aki oly ritkán vált erıszakossá, most elpusztította a herceget, és ezzel önkéntelenül is megırizte a
megfigyelı álcáját. De Jeremiah semmi ilyesmit nem érzett. Megbánást érzett, mintha ı maga követte volna el a
gyilkosságot. Mintha ı lenne érte a felelıs vagy ı okozta volna a herceg halálát.
A torz árnyékok leple alatt érezte a sötétséget, amit már korábban is érzett a járatokban, még a patkányok elıtt, azok
elıtt a pokoli teremtmények elıtt, akiknek a gondolatai mintha egyetlen elmétıl származtak volna, úgy visszhangozták:
Húúússss. És most Jeremiah próbált nem ránézni a hatalmas kı- és hússzoborra. Minden másodpercben Anatole-t
figyelte. Bár a Próféta már hetek óta hevert ott, mintha kómába esett volna, de ki tudhatná, hogy mikor pattan fel -
mikor pattan fel és csap le, mint Benisonra.
Már hónapok óta a Prófétával vagyok! - panaszkodott Jeremiah a sorsára. - De nem fogja elmondani nekem a
válaszokat, pedig tudom, hogy ismeri ıket! Mi az a sötétség, ami felfalja a föld szívét? Ereztem. Mondd el nekem, a
pokolba is! De nem fog felelni. Csak el fog pusztítani.
De a Próféta nem szólt. Minden elızetes figyelmeztetés nélkül kinyitotta a szemeit,
és felült.
- Negyven éjjel, és negyven nap - mondta, és aztán Jeremiah-ra nézett. És meglátta.
Jeremiah érezte. Érezte a Próféta pillantását. Édes Istenem. Nem! Ez nem lehet. - Hogyan...?
- Távozz - mondta Anatole, mintha csak egy legyet hessegetne le az áldozati kenyérrıl.

41. oldal
 Névtelen
Jeremiah hátratántorodott, távolabb a Prófétától.
- Ne most! Ne most, amikor tudom, hogy ismered a válaszokat! Mondd el nekem, könyörgöm, mondd el, mielıtt
elmennék! - kiáltott a figyelı.
Anatole csak fájdalmasan megrázta a fejét.
- Nem! Mindannyiunkat meg kell mentenem!
És Jeremiah eztán már menekült. Minél messzebb a Prófétától. El a sötétség szobrától, és a lyuktól a föld szívében.
Keresztül azon, amirıl azt hitte, hogy a monolitok, és a pusztulás sírkertje, pedig nem lehetett az. Át a Halál
Árnyékának Völgyén. A kiáltásai eljutottak a földi pokolból egészen az elsötétedett mennyekig.

1999. október 17., vasárnap, este 10:43

Nosferatu telep
New York városa, New York

Az alagutak most már mintha nem akartak volna folyamatosan összezárulni körülötte. Ramona gyanította, hogy ezért
hálásnak kellene lennie. De mégsem volt az. Vagyis nem igazán. Mi a fenéért nem tudnak ezek a srácok kibérelni egy
lakást, vagy ilyesmi? - elmélkedetett. - Úgy értem, képesek szokványos arcot felölteni, ha úgy akarják. Senki nem
tudna meg semmit! Lehetne egy saját épületük, ahol nem lennének szem elıtt, és együtt lehetnének ocsmányak.
Ugyanakkor még nem felejtette el azt sem, hogy miként bujkáltak a barátaival a félreesı helyeken, és az elhagyatott
épületekben: a külvárosi garázsban, és a régi általános iskolában az állam északi részén. A pokolba, hiszen aludt már
egy roncstelepen egy autó csomagtartójában. Volt valami a halandókban, ami lehetetlenné tette - legalábbis számára -,
hogy elvegyüljön közöttük. És ı nagyrészt még szokványosnak is tőnt. Hasonlított a hús többségéhez, de tudta, hogy
többé már nem tartozik ahhoz a világhoz. Olyasmi volt ez, mint belopózni a fiúvécébe - képes lenne rá, de egyfolytában
azt várná, hogy mikor kapják rajta, és ha bárki közelebbrıl megnézné... El tudta képzelni, hogy menynyivel rosszabb a
helyzet egy Nosferatunál, aki szemmel láthatóan nem tartozott a halandókhoz odakinn. Egy Nosferatunak nem lehet
olyan könnyő folyamatosan fenntartani az álarcát, így hát kerestek egy biztos helyet maguknak, ahol nem kell
színészkedniük.
Az már csak a véletlen mőve, hogy ez a biztos hely a föld alatti alagutakban és csatornákban van. Ne érzelgısködj -
figyelmeztette magát. Beleszimatolt a levegıbe - ez mintha a szokásává vált volna idelenn.
- Ez aztán az igazi útjelzı - jegyezte meg gunyorosan magában. - Ahol a szar van, ott az otthon.
Haladt tovább a kényelmetlenül szőkös alagútban. Végre már magától is odatalált Hesha szobájához. Pauline segített
neki megtanulni az utat. Ramona ízléséhez képest a nı egy kicsit túlságosan is szolgálatkész volt, de Hesha kísérıjében
- ez volt Pauline kibaszott megnevezése, „kísérı” - éppen elég „cseszd meg” virtus volt ahhoz, hogy jól kijöjjenek
egymással. A telep többi részének elrendezésérıl fogalma sem volt. Idelenn még akkor sem találta volna meg a vízhez
vezetı utat, ha lángokban állt volna a segge. Persze nem is állt szándékában kiismerni ezt a helyet idelenn. Ha Hesha
nem lett volna ilyen sokáig kifektetve, akkor fenn kellett volna találkoznia vele - valahol az utcán. Csakhogy lassan
épült fel a verésbıl, amit Leopoldtól akasztott le. Most végre úgy tőnt, mintha a végére ért volna.
A szobájának most már ajtaja is volt. Talán a Nosferatuknak elege lett az égı hús bőzébıl, és az égı kurkuma gyökér
sem volt éppen Chanel No. 5. Csakhogy a Nossieknak nem sok alapjuk lett volna a panaszkodásra - de azért
mulatságos gondolat volt.
Ramona kopogtatott, és Pauline nyitott neki ajtót.
- Ramona, gyere be!
Hesha éppen öltözködött. A ropogós szürke nadrág már rajta volt, és éppen a kikeményített mellényt gombolta be.
Valamiféle füstölı égett a szobában. Ramónának ugyan nem tetszett az illata, de valószínőleg jobb volt, mint az égı bır
szaga vagy a Nosferatuk bőze - még ha csak egy árnyalatnyival is.
- Jó estét, Ramona - üdvözölte Hesha.
Végzett a mellény utolsó gombjával is, és Ramona szinte akarata ellenére is észrevette, hogy milyen kidolgozottak az
izmai. Duzzadó izmok rejtıztek a drága ruhák alatt. Így piszok jóképő szemétláda volt, hogy nem borították mindenütt
rothadó sebek és nem folydogált belılük a gennyes váladék. Mintha most lépett volna le az Essence vagy az Esquire
címlapjáról. Csakhogy Ramónát nem verte át. Tudta, hogy a férfi ettıl csak még veszedelmesebb lett. Tisztán
emlékezett rá, mit mondott neki Liz azon az éjszakán, amikor odaadta neki a kulcsokat a bilincshez: Bármit mondott is
neked, hazudott... İ nem törıdik senkivel. Csak... felhasználja... az embereket, a dolgokat... Mindig megkapja, amit
akar... Ne hagyd, hogy irányítson!
Kemény szavak, és valószínőleg igazak is, de Ramona ismert már ilyeneket - olyan fiúkat, akik mindenáron meg
akarták szerezni, amire vágytak, legyen az drog vagy pénz vagy hogy lehámozzák róla a nadrágját. Ramona még nem
rémült meg csak azért, mert Hesha jobban csinálta náluk. İ is tudja, hogy mit akar. Hesha nem örült neki túlzottan, de
hát kemény ez a világ. Most meg fogják keresni a Szemet, és gondoskodnak róla, hogy más már ne sérüljön meg - úgy,
ahogy az ı népe vagy Hesha megsérült. Amíg ugyanazt akarták, addig egy csapatban játszottak, és Ramónát csak ez
érdekelte.
- Pauline - szólt Hesha. - Gondoskodjon arról a listáról, és hogy Janet tudja, miféle elıkészületeket kell megtennie!
- Igen, uram - indult Pauline az ajtó felé. - Csak lazán - mutatta egy kacsintással Ramónának, mielıtt kilépett volna a
szobából.
- Úgy látom, jobban érzi magát - mondta a lány Heshának, miután becsukódott az ajtó Pauline mögött.
- Igen, valóban, köszönöm. A kúrának majdnem vége.
A kúra. Ramona összerezzent. Neki csak egyetlen lyukba tömtek égı kurkuma gyökeret az arcán, és már az is elég volt.
Hesha minden látható sebe begyógyult, de Ramona akarata ellenére is elképzelte, hogy vajon milyen lehet az...
érzékenyebb területekkel. Errıl majd meg kell kérdeznie Pauline-t. Átkozott égı gyökérrel lepörkölni az embered
érzékeny testtájait - hát attól biztos nem fog beindulni.

42. oldal
 Névtelen
- Tehát velem akar jönni - mondta Ramona.
- Igen. A barlangba. Vissza a barlangba.
- Rendben.
Egy ideje már tervbe vette, hogy visszatér, de eddig valahogy nem tudta elhagyni a várost. Vissza keli mennie, ez nem
is kérdéses. A Szem ellen vívott rettenetes csata után látta a halottait - azaz sokat közülük: Eddie-t, Jent és Darnellt,
Erdıben Cserkészıt, Brant Edmonsont, Patkánypofát és a többieket. De Tannert nem. Az Atyját nem. Meg kellett
tudnia, hogy ıt miért nem látta. Tanner az elsı Gangrel csapattal ment be a barlangba, de soha nem jött elı. Ezért hát
vissza kell mennie a barlangba. Ha pedig Hesha is vele akar jönni, akkor legalább rákényszerül, hogy megtegye, amit
már régen meg kellett volna tennie.
- Ha az út nagy részét autóval tesszük meg, akkor két nap alatt odaérhetünk.
- Helikopterrel megyünk - felelte Hesha. - Egy éjszaka alatt megjárjuk oda-vissza.
- Uhh...oké!
Ramónát egy pillanatra hatalmába kerítette az a kényelmetlen érzés, hogy Hesha elveszi tıle az utazását, és a
sajátjává teszi. Nem is volt ezzel semmi baj - de csak egy bizonyos határon belül. Nem fogja hagyni, hogy ıt is úgy
utasítgassa, mint Pauline-t. De ha éppen van kéznél egy helikoptere... az már más lapra tartozik.
- Kiment a fejembıl, hogy maga itt a Senor Dinero Grandé. Mikor indulunk?
- Még egy-két éjszaka - felelte Hesha. - Akad még néhány részlet, ami a lábadozásom alatt merült fel, és amirıl
gondoskodnom kell. Még a legrátermettebb személyzet sem képes folyamatosan irányítani saját magát.
- Ó igen - értett egyet Ramona, mint aki nagyon is tudja, hogy mirıl beszél. - Oda kell figyelni ezekre a személyzetekre!
Hé - kiáltott fel, amikor megpillantotta a vörös-fekete ékkövet a Hesha ágya mellett álló asztalkán. - Talán
visszakérhetné a pénzt, amit azért fizetett! Lefogadom, hogy el tudná adni a Fifth Avenue-n! Ebbıl meg a Rolexébıl
simán csinálhatna egy százast. Annyi elég lenne a benzinre a darálóhoz?
Hesha nem dühödött fel, de nem olyannak tőnt, mint aki jól szórakozik. Azt mondta Ramónának, hogy azzal az ékkıvel
követni tudja és meg tudja találni a Szemet, de a lány eddig még semmi ilyesmit nem tapasztalt. Nagyjából el is hitte a
magyarázatát, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a kı nem úgy mőködik, ahogy kellene. Talán elemet
kéne cserélni - javasolta Heshának, aki hasonlóan sztoikus válasszal jutalmazta a hozzászólását. Ramona nem hitte,
hogy a férfi becsapta volna - nem akarta azt hinni - de nagyon élvezte, ha kételkedett a becsületében, vagy azt
mondta, hogy marhaságokat beszél, és ezzel felbosszanthatta.
- El tudja vezetni a helikoptert? - kérdezte a lány.
- Nos, igen, ha már megkérdezte, de van pilótám.
- Ó, nagyszerő, mert az én jogsim már lejárt! Holnap még benézek!

1999. október 21., csütörtök, hajnali 2:17

Egy elszigetelt odú
New York városa, New York

Calebros mélyre hajolva megpróbálta bepréselni magát az alacsony kıpárkány alá, de nem sikerült. Aztán csendben
átkozódva térdre ereszkedett. Még mindig nem fért be. Végül aztán lehasalt a földre - tegyük hozzá, mindenféle
kecsesség nélkül - és hüvelykrıl hüvelykre araszolni kezdett elıre. A szők járatnak ebben a pózban már nem kellett
volna gondot okoznia, ha valóban le tud lapulni, de a drámai púpja kidudorodott, és nekisúrlódott a járat tetejének. Így
hát Calebros a testsúlyát áthelyezve vonaglott elıre a járatban. Csak nagy nehézségek árán sikerült átjutni rajta.
Még hány átkozott repedésen és hajtőkanyaron kell átverekednem magam?
- Megállj... maradj, ahol vagy! - mondta egy ideges hang nem túl messze tıle.
- Jeremiah - mondta megnyugtató hangon Calebros. Miután a beszéddel felhívta magára a figyelmet, Calebros óriásira
tágult szemei halványan ki tudták venni Jeremiah körvonalait.
- Megállj! - ismételte Jeremiah.
- Legalább felállhatnék? Végül is te küldtél utánam! - Jeremiah bizonytalannak tőnt, de nem tiltakozott, úgyhogy
Calebros fájdalmasan négykézlábra állt. A mennyezet túl alacsonyan volt ahhoz, hogy kiegyenesedhetett volna. A
sötétben szemügyre vette Jeremiah-t. A Vértestvér, aki olyan ügyesen és magabiztosan követte a Gyehenna Prófétáját,
most ennek a sehová sem vezetı alagútnak a legtávolabbi, legszőkebb és legsötétebb zugában lapult. Egyik karjával az
arcához szorította a térdeit, a másikat pedig a fejére tekerte, mintha így akarná a helyén tartani.
- Közelednek a Végsı Éjszakák - mondta Jeremiah.
- Értem.
Ezt már korábban is hallotta Jeremiah-tól - csak akkor nem volt ennyire kétségbeesett. Ugyanaz a fáradt prófécia,
ugyanazok a gépies szavak. De Calebrost mégis kirázta a hideg, amikor elıször olvasta a jelentéseket, amelyek szerint
Xaviar azt állítja, hogy egy Antediluviansszal csatázott. Csakhogy a Gangrel ítélethozó nem egy Antediluvinast látott,
hanem csak egy eszement, a világ elıl réges-régen elrejtett hatalommal felruházott Toreadort. Csak! Calebros rápirított
saját magára. Csak egy kisebb hadseregre való Gangrelt pusztított el, és ezt a hatalmat a Nosferatuk, azaz ı és Rolph
szabadították rá a világra.
- İ tudja - kötötte az ebet a karóhoz Jeremiah, mintha valaki ellenkezett volna vele. - İ tudja, de nem akarja
elmondani nekem! De én láttam. - Szorosan lezárta szemeit. Bármi legyen is az, amit látott, láthatóan nem bírta
elviselni, és azt kívánta, hogy többé ne kelljen látnia.
- Éreztem. Leszállt a sötétségbe, de a sötétség nem tudta legyızni. Szembenézett a sárkánnyal. Én éreztem...
Irányíthatatlan zokogás rázta meg Jeremiah testét. Véres könnyek csordultak le az arcán, és még erısebben szorította
a fejét és a térdeit a testéhez. Édes Istenem. Calebros döbbenten figyelte, ahogy az egyik legintelligensebb, bár kissé
meggondolatlan klántársának elméje a szemei elıtt bomlik meg. Nem, ez az elme már megbomlott - javította ki magát.
- İ látta, de nekem nem mondta el - nyüszítette Jeremiah. - Elküldött.
A zokogás folytatódott.
- Gyere vissza velem Jeremiah. A telepre. Ott biztonságban leszel.

43. oldal
 Névtelen
Erre felpattantak Jeremiah szemei. A lábaival a földet kaparva próbálta még beljebb tolni magát a sarokba, de képtelen
volt távolabb jutni.
- Sehol sem vagyunk biztonságban! - sikoltotta, aztán ismét szánalomra méltó zokogásban tört ki. - És ott a
legkevésbé, a legkevésbé...
Calebrosnak nem volt ínyére, hogy itt kell hagynia. A tömeg biztonságot jelent, és a telep éppen ezért volt annyira
fontos számukra. A Nosferatuk csak a többi Vértestvérhez viszonyítva uralták a sötét helyeket. Voltak más, ismeretlen
veszélyek... Nictuku - gondolta Calebros. Jeremiah valamikor Augustin tanítványa volt. Babonaság! - mondogatta
magában Calebros. Dühös volt magára, amiért egyáltalán felmerült benne ez a gondolat, dühös volt Jeremiah-ra, mert
miatta fogalmazódott meg benne ez a gondolat, és mert miatta kellett otthagynia a telep mindennapi rutinját.
- Ideküldöm Pugot, hogy nézze meg, mi van veled - mondta Calebros, miközben lehajolt, hogy kúszva itthagyja a
búvóhelyet. - Ne merd bántani, hallottad?
Jeremiah semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna, de Calebros feltételezte, hogy Pug tud vigyázni magára. Eddig
azt hittem, hogy Jeremiah is tud vigyázni magára.
A hasán csúszva távolodott attól a helytıl. Itt már eleget látott és hallott.

1999. október 28., csütörtök, hajnali 2:30

95-ös fıút
Las Vegas mellett, Nevada

- Ez már elég messze kell legyen - mondta Kragen. Seggarc nem szólt egy szót sem.
A teherautó rakteret leválasztották a fülkétıl, és hangszigetelték a válaszfalat, hogy az áru ne hallhassa, mirıl beszél a
sofır. De Kragen nem igazán látta be, hogy miért van erre szükség.
- Én azt mondom, hogy ne dobjuk ki csak úgy egyszerően, hanem elıbb tépjük le a fejét, és csak aztán dobjuk ki -
javasolta Kragen. - Aztán talán áthajthatnánk rajta párszor.
Seggarc nem szólt egy szót sem.
- Kit érdekelne? Ki tudná meg? - kérdezte Kragen. - Te nem mondod el senkinek, nem igaz?
Seggarc megvonta a vállát.
- Hmm. Gondoltam. Be vagy tojva attól a kis öntelt keleti parti takonytól. „Csináld ezt... csináld azt.” Szívesen
feldugnék egy csáklyát az orrába, és kihúznám rajta a seggét.
Kragen a szeme sarkából Seggarcra pillantott.
- Nem akartalak megsérteni.
A sivatag, és a csillagos éjszakai égbolt a végtelenbe nyújtózott körülöttük. A kerekek ritmikusan duruzsoltak az
aszfalton.
- Úgy értem, ı azt mondta, hogy már végzett vele - kezdte újra Kragen. - „Szabaduljatok meg tıle”, mondta. „Vigyétek
ki a sivatagba, és dobjátok ki”. Persze biztos azt akarja, hogy a többi kibaszott Giovanni is halljon arról, mi történt, de
azt nem mondta, hogy ne tépjük le a kibaszott fejét, nem igaz? Ezt így külön nem mondta. Úgy értem, azok a kurva
Giovannik biztos beszélnek majd a kibaszott szellemével, és tıle majd megtudják, mi történt, nem igaz? - Seggarc
megvonta a vállát.
- Igen, igazad van. De akkor legalább a lábain hajtsunk át, vagy valami. Tudod, nem a fején. Az már tényleg
semmiség. Alig fogjuk megérezni. Nem olyan, mint egy fekvırendır, vagy ilyesmi.
Egytized mérföld csönd következett.
- Oké, oké - mondta Kragen. - Csak dobjuk ki, ahogy az a fickó mondta. A fene!
Lelassított, és lehúzott az útról a tömör sivatagi homokra, aztán Seggarccal együtt kimásztak a teherautóból. Mielıtt
kinyitotta volna az ajtót, még odafordult a társához, és az ajkához emelte az ujját:
- Csitt, emlékszel?
Kirántották Benitot a teherautóból. A fején még most is ott volt a fekete mőanyag zacskó, amit megcsomóztak a
nyakán, és a kezei hátra voltak kötözve. A két Nosferatu ledobta a Giovannit a földre - keményen -, és aztán rászántak
pár másodpercet arra, hogy addig rugdalják, amíg ki nem fekszik. Éppen csak a bordáit rugdosták - nem akarták volna
elszakítani a zsákot, mert akkor megláthatta volna ıket. Persze akkor le kellene tépni a fejét - elmélkedett Kragen, de
Seggarc már mászott is vissza az autóba, így hát ı is csatlakozott a társához, és hamarosan már nyomuk sem volt az
autóúton.

1999. október 28., csütörtök, este 11:15

Földmélyi barlang
New York városa, New York

- ...mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?

- Hát dögöljek meg, ha tudom - felelte Ramona hosszas hallgatás után, és úgy nézett Calebrosra, mintha a Nosferatu
megırült volna.
- Hé, nincs itt valahol még egy szék? - kérdezte, miután körülnézett a homályba burkolózó, zsúfolt irodában. - Maga
akarta, hogy viseljem ezt a hülye bakancsot. Hát, tudja mit? Nem jó a lábamra, és fáj. Maga sem visel normális ruhákat
a rongyai fölött.
Calebros felsóhajtott.
- Én akkor sem hívom fel magamra a figyelmet, ha nagyritkán a halandók közé megyek - magyarázta a lánynak. - Ha
gyakrabban járnék odafönn, mint maga, és néhány egyszerő ruhadarabbal el tudnám rejteni magamat, mint maga,
akkor meg is tenném, higgye el!
Hosszas gyızködés után Heshával közösen sikerült rávenniük a lányt, hogy egy pár bakancsba rejtse örökösen

44. oldal
 Névtelen
karmokban végzıdı lábait. Ez volt a baj a Gangrelekkel: idıvel egyre állatiasabbakká váltak a vonásaik. Egyesek
szerint ez azt mutatta, hogy milyen közel állnak a Bestiához, míg mások csak annak a bizonyítékát látták ebben a
különös vonásban, hogy a csavargók alig többek az erdık vadjainál. Calebrosnak nem sok joga volt a fizikai torzulások
miatt szemrehányást tenni a lánynak, és Ramona gyakorta és hangsúlyosan emlékeztette is erre. A Nosferatu azonban
nem érezte túlzásnak, ha elvárja tıle, hogy vigyázzon a Maskarádéra, ha ehhez mindössze ilyen egyszerő eszközöket
kell felhasználnia. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a lánynak hegyesek a fülei - mint egy farkasnak, de a haja
általában eltakarta ıket, és érezte, hogy ha valaha is meg akarja ıt gyızni bármirıl, akkor meg kell válogatnia a
csatákat.
Ramona eltöprengett a bölcs tanácson.
- Aha, ha maga mondja - jelentette ki, aztán pár másodpercig mereven bámulta a Nosferatut. - A szék?
Calebros újra felsóhajtott, és felállt a székébıl. Remélte, hogy a pattogó csigolyák hangja bőntudatot kelt Ramónában,
de a lányon ennek nyoma sem látszott. Megkerülte az asztalát, és a kandeláber mellett odasétált az ajtóhoz - belefáradt
a lámpa rakoncátlankodásába, és egyszer túl nagy erıvel csapott oda neki; a világítóeszköz talpa most a szemetesbıl
kandikált ki, és Calebros visszatért a sokkal primitívebb technikához.
- Umberto! - kiáltott ki a folyosóra. - Hoznál, kérlek, egy széket Ms. Salvadornak?
Ramona még akkor is láthatóan neheztelt a vendéglátójára, amikor pedig a szék-ügyet már elrendezték, és mindketten
Calebros asztala mellett ültek.
- Soha nem mondtam meg a nevemet... a teljes nevemet.
- Pilar Ramona Salvador - idézte Calebros -, Los Angelesbıl. A családja és a rendırség halottnak hiszi... Nekem az a
munkám, hogy tudjak az ilyen dolgokról. Nos, tehát a találós kérdés láthatóan semmit sem mond magának, ugye?
Rendben. Van itt még valami, amirıl meg akartam kérdezni.
- Kérdezzen csak!
- Köszönöm! Elıször is, kérem, hallgassa meg ezt!
A Nosferatu egy miniatőr magnó felé nyúlt az asztalán, és bekapcsolta. Hatalmas ricsaj tört elı a szerkezetbıl - egy
helikopter hangja - aztán a pilótafülke mikrofonja elkapott egy nıi hangot, amely küszködve próbálta túlkiabálni a
rotorok zaját.
- Ott! Ott van! - mondta Ramona hangja.
- Hol? Hol? - Ez Hesha volt.
- Ezt hogy érti? Pontosan ott! Nézze! Nem látom...
- Megvakult vagy mi a franc? Nézze! A fő, és a fák... elégtek! És a kövek... mint valami óriási sírkövek!
- Nem látom!
- Basszus!
Calebros kikapcsolta a lejátszót.
- Biztos vagyok benne, hogy emlékszik erre. - Ramona bólintott, és hirtelen mintha nagyon kényelmetlennek találta
volna a székét. - Elmondta nekünk, hogy mit látott... a rettenetes dolgokat, amiket a barlangban tapasztalt és a réten
Xaviarral. Amit azonban itt a szalagon leírt... nem ezt várta, ugye?
Ramona azonnal felpattant a székébıl.
- Tudom, hogy mit akar mondani, de én nem képzelıdöm - vicsorogta Calebros felé, és ujját vádlón a Nosferatura
szegezte. - Ez a Leopold - már ha valóban ez a neve - ez a Leopold és a Szem emelték ki azokat a kibaszott
kıtömböket, és a kıtömbök eldıltek, vagy felrobbantak, mint valami kibaszott vulkán vagy ilyesmi. Én ott voltam, a
kurva életbe! Láttam! Nem képzelıdöm!
- Hiszek magának - mondta Calebros nyugodt, halk hangon. Ramona ott állt tátott szájjal, a kirohanás elvette az erejét.
- Tényleg?
- Tényleg! Hadd mondjam el, hogy miért! - Ramona leült, és Calebros folytatta. - A rétet akkor is így látta, amikor
Xaviarral volt ott, és aztán akkor is, amikor a helikopterbıl megpillantotta. De miután leszálltak, akkor már nem, igaz?
- Igaz.
- Amikor Heshával bementek a barlangba, akkor látta a szobrot. Mind a ketten látták.
- Így van.
Ramona összeszorította a fogait. Az ujjai helyén karmok nıttek, amelyek belemélyedtek a székbe.
Már attól is felbıszül, ha csak beszélünk róla, vagy ha eszébe jut - gondolta Calebros. - Talán jobb lenne, ha nem
mennénk bele a részletekbe.
- Hesha is másodszor járt most a barlangban. Az elsı alkalommal rábukkant Leopoldra - aki torporba esett, legalábbis
Hesha azt hitte -, elvette a Szemet és visszatért a városba.
- Igen. Aztán Leopold utána jött, és tépett neki még vagy öt segglyukat.
- Öhöm... igen, így is mondhatjuk - mondta Calebros. - Azonban itt az a lényeges részlet, hogy Hesha elsı alkalommal
nem látta a szobrot.
Ramona átgondolta a hallottakat, mielıtt válaszolt volna.
- Na és? Akkor még nem volt készen.
Calebros felvett egy mappát az asztaláról, és meglobogtatta a jegyzeteket, amelyeket Jeremiah Anatole megfigyelése
alatt készített.
- Egyes jelentések már szeptember elején említést tesznek a szoborról.
- De Heshának... mikor is, augusztusban rúgták szét a seggét? - kérdezte Ramona.
- Júliusban. Július harmincegyedikén.
Ramona levett egy naptárat Calebros asztaláról, de aztán visszadobta, mert rájött, hogy 1972-bıl való.
- Ez még mindig egy teljes hónapot jelent, és senki nem tudja, hogy hol volt ez alatt Leopold. Vissza is mehetett a
barlangba.
Okos kislány - gondolta Calebros. Ramona a Nosferatu irányításával most ugyanazt a gondolatmenetet követte, amit
korábban Calebros is.
- Lehetséges. De leghamarabb augusztus elsején vagy másodikán érhetett vissza, ha valóban ez történt. És ez
körülbelül egy héttel azután lenne, hogy maguk összecsaptak a Szemmel.
- Nos, maga ismeri Tannert és a klánjának többi tagját. Vajon vártak volna egy teljes hetet, amíg Leopold visszatér,

45. oldal
 Névtelen
hogy beépíthesse ıket abba a szoborba? Még ha meg is sebesültek... Nem gondolja, hogy legalább egyikük kijuthatott
volna, hogy vadásszon vagy legalább vért vigyen a bajtársainak?
Ramona bólintott.
- És Hesha egyetlen Gangrelt sem talált a barlangban...
- Pontosan.
Calebros tudta, hogy megfogta a lányt. Nem volt biztos abban, amire most utalt, nem is lehetett biztos benne - de
lehetséges volt.
- Tehát... - Ramona még le volt maradva egy pár lépéssel, és csak most rakta össze a darabokat. - A szobor már akkor
is ott volt... és Hesha nem látta? - Hirtelen mintha elbizonytalanodott volna. - Az egy kibaszott nagy szobor.
Calebros bólintott.
- És egy nagy... Rét.
Ramona azonnal tudta, hogy hová akar kilyukadni, amint kinyitotta a száját. Gyorsan tanult, és vágott az esze.
- Pontosan.
A Nosferatu több okból is megkönnyebbült. Ramona nemcsak, hogy megértette a kialakuló gyanúit, de Calebros érezte
a lassan szárba szökı kapcsolatot, ami közöttük kezd kialakulni. Nem volt ez kötıdés - csak semmi érzelgısség - inkább
valamiféle megértés. Nem lett volna helyes, ha csak Ruhadze férkızik a bizalmába, hogy aztán alkalomadtán majd
felhasználja ellene a lányt. Hesha Baltimore-ba utazott, hogy megpróbálja megfejteni Anatole ırült, véres firkálmányát
a barlangban, és a Setita távolléte felszította Calebros paranoiáját. De ráér majd késıbb aggódni emiatt. Ramona itt
volt, és Calebros nem hagyhatta figyelmen kívül ennek a közös kis képzeletbeli utazásnak a végállomását,
akármennyire élvezte is az oda-vezetı utat.
- Valami elrejtette a szobrot, és a rétet - jelentette ki.
- De hogyan?
Erre nem tudott válaszolni. Természetesen elméletileg lehetséges lenne, de micsoda óriási hatalom kellene ennek a
trükknek a végrehajtásához... Calebros hitte, hogy van itt még valami a Szemen kívül is. És ettıl rettegett csak igazán.
- És az hogy lehet, hogy mi idınként látjuk, de mások nem? - Ramona még mindig kételkedett.
Talán tényleg jobb lenne a hogyant boncolgatni a mi helyett, döntötte el magában Calebros. Ez a kérdés kevésbé volt
zavaró - vagyis igazság szerint ez egy kicsit kevésbé rémítette meg.
- Bebizonyosodott, hogy maga képes követni a Szemet. Követte a katedrálishoz - mutatott rá Calebros. - Hesha az ékkı
segítségével követte a barlanghoz. Úgy tőnik, hogy nem lehetetlen a nyomára akadni...
- Csakhogy most lehetetlen - mondta Ramona. - Azóta, hogy Leopold...
- Tépett neki még öt segglyukat?
- Pontosan - utánozta Calebrost a lány.
- Bárhol legyen is most Leopold és a Szem, jelenleg képtelenek vagyunk a nyomukra akadni - mondta Calebros. -
Lehetséges, hogy most ıt is ugyanaz a valami rejti el, ami korábban elrejtette a barlangot.
Jeremiah jelentésének szavai kéretlenül betolakodtak a gondolatai közé: A sötétség a föld mélyén húsra éhezik.
- Idıvel majd minden kiderül - jelentette ki Calebros. És lehetséges, hogy máris kifutottunk az idıbıl.

1999. október 30., szombat, hajnali 5:12

Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

Nickolai hitetlenkedve meredt a magas higany tükörbe. Nem volt ellenére a gyilkosság, aminek tanúja volt -
tulajdonképpen ı maga rendelte el -, de az események nem úgy zajlottak, ahogy várta.
Volt egy kis ideje, hogy eltöprengjen az eseményeken - a személyek szállításával kapcsolatban fellépı idıbeli eltolódás
egyáltalán nem tartozott az egzaktul kiszámítható mennyiségek közé - de képtelen volt bármiféle szilárd következtetést
levonni. A látottak következményei még a legjobb esetben is gondot okozhatnak, és a legrosszabb esetben végezhetnek
is vele. Pokoli biztosra fog menni, hogy a második eshetıség ne következhessen be. Nem állt szándékában a saját
teremtményének áldozatul esni. İ volt a vérvonalának utolsó tagja. Tartozott azzal, hogy életben marad azoknak,
akiknek a zászlaját már csak ı egyedül vitte tovább. Ugyanakkor idırıl-idıre szembesült az élıholt lét
kiszámíthatatlanságával: a Mexikóvárosbeli mészárlástól kezdve egészen az átalakult szolgáig, akire rátalált, és az
uralma alá vont.
Azonban egy dolog most már biztos. Benito Giovanni egyszer és mindenkorra halott.
Vetett egy pillantást a tükörre. A díszes rúnákkal faragott mahagóni keretben a higany örvénylett és kavargott. A
viszkózus folyadék lassan kezdett alakot ölteni, és az anyaghoz tapadó üvegfelület kidudorodott. A tükörbıl egy férfi
alakja lépett elı. Vagyis ez a lény többé már nem volt ember.
Leopold lassan kilépett a tükörbıl. Az arca, a felsıteste és a jobb lába nekifeszült és megfeszítette a külsı üvegréteget.
A groteszk Szem volt az elsı részlet, ami felismerhetıvé vált az arcában, ahogy a higany lassan felvette az alakját.
Leopold testének többi része még alig volt több egy árnyéknál, ami csak távolról utalt egy emberre, a Szem már
valóságossá vált - vér lüktetett a fehérjébıl kidudorodó erekben, amelyek olyanok voltak, mint megannyi göcsörtös
gyökér a földben. Leopold követte a szemgolyót. Nekifeszült a rugalmas üvegfelületnek, és végül ott állt vértıl és
váladéktól csöpögve Nickolai elıtt.
- Ügyes voltál, Leopold! İ nagyon elégedett lesz!
A Szem közönyösen meredt elıre, de Leopold vadul villogó saját szeme tágra nyílt. Úgy lihegett, mint egy elvadult
kutya, csak nagyon lassan. A kilégzések tökéletes szinkronban voltak a vérerek lüktetésével a Szemben, és több
másodperc is eltelt közöttük. Nickolai óvatosan megközelítette a fiút. Látszólag nem volt ellenséges vele szemben, de
azok után, aminek szemtanúja volt a tükörben...
Leopold ruhái rongyosak és büdösek voltak. Az újszülött testét teljesen befedte a Szembıl csordogáló váladék, és
Nickolai már régen felhagyott azzal, hogy újakra cserélgesse a ruháit. Mindössze annyit tehetett, hogy minden este
lecsippentette a Leopold arcára rászáradó mocskot, mielıtt még teljesen beborította volna a másik szemét. A váladék

46. oldal
 Névtelen
lehántása során már két rituális tırt is tönkretett, úgyhogy most már egy szívósabb kalapácsot, és egy vésıként
funkcionáló csavarhúzót használt erre a célra. Természetesen idınként megcsúszott a szerszám, de Leopold mintha
észre sem vette volna.
A fiú ruháin éktelenkedı tépett szélő lyukak sokkal újabb keletőek voltak, és ezek ijesztették meg Nickolait. A Benito
vérével átitatott selyemszövet a tükör mellett hevert a földön. Többé már nem lesz szükségem az ı vitae-jére -
gondolta Nickolai. Késıbb majd belakmározik abból, ami az üvegcsében maradt. Nem sok idı telt el azóta, hogy
benedvesítette a szövetet, és ráhangolta a tükröt. A Nosferatuk láthatóan mindent megtudtak már a drága Benitotól,
amit csak tudni akartak. Mindent, amit el tudott mondani rólam. Nickolai biztos volt benne. Azonban a csatornalakók
ahelyett, hogy megszabadultak volna a Giovannitól, inkább minden teketória nélkül kidobták a sivatagba. Így hát
Nickolaira maradt a takarítás - ami nem baj, mert úgyis próbára akarta tenni az uralmát Leopold fölött. Csakhogy a
kísérlet felemás eredményeket hozott.
Benito meghalt ugyan, de Nickolai nem számított rá, hogy az újszülött a saját csontjaiból kialakított kaszával belezi ki
Benitot, sem pedig arra, hogy a saját szemével fogja látni, hogyan nyúzzák meg, és hogyan nyitják fel a Giovannit a fiú
bordái. És Leopold most visszatért, Nickolai pedig gyanakvóan figyelte. A boszorkánymester rituáléi közül egyik sem
eredményezett közvetlenül ilyen furcsa, kegyetlen megnyilvánulásokat.
Talán valamiféle közvetett hatás.
Nickolai már hetek óta kísérletezett a vendégén, és egyre inkább a meggyızıdésévé vált, hogy hónapokkal ezelıtt volt
ott a barlangban a Szemen kívül még valami más is. Bármilyen csodálatos legyen is a Szem, de önmagában nem lett
volna képes ekkora mészárlásra és ilyen léptékő betegesen kreatív brillírozásra. Kellett ott lennie valami másnak is - az
alkotás idején, és amikor Leopold visszaszerezte a Szemet.
Természetesen a Szemnek is kétségtelenül szerepe volt az ügyben. Ezt Nickolai kísérletei is igazolták. A szemgolyó
láthatóan úgy viselkedett a misztikus energiákkal szemben, mint valamiféle villámhárító. Ha megcélozta valamilyen
rituáléval, a Szem minden esetben összerezzent, mintha egy szerelmes cirógatta volna meg. Már három kötetet töltött
meg kiterjedt jegyzeteivel és elméleteivel. Biztos volt a dolgában. És ma éjjel eljött a próbatétel: elpusztította Benitot,
miközben belepumpálta a Szembe azt az energiát, ami már hiányzott Leopoldból. Mostanában a fiú saját magától csak
nagy ritkán nyögött ki egy értelmes gondolatot vagy teljes mondatot. Nem volt más, mint egy motyogó idióta. Ennek
ellenére csak egy kis égi segítség kellett ahhoz, hogy egy bekövetkezésre váró rémtett váljon belıle. A Szem korábbi
megnyilvánulásaiban semmi sem utalt rá, hogy Leopold ilyen módon szabadul majd meg a Giovannitól, de mégis ez
történt. Ez az eset sokkal inkább a barlangbeli mészárszékre hasonlított.
Bármi legyen is az, amiért Leopold az embertelenségnek olyan szélsıséges fokára jutott, talán volt még néhány
visszamaradó foszlánya, és Nickolai rituáléja merített ebbıl a forrásból, annak ellenére, hogy a boszorkánymester a
Szemet célozta meg vele. Lehetséges. Olyan sok a kérdés és a megalapozatlan elmélet.
Ebben az esetben azonban az elméletnél sokkal fontosabb volt a gyakorlat. Hiszen kétségtelen, hogy az ellenségei
hamarosan a nyomába erednek. Ha még nem tudtak volna meg mindent, amire szükségük volt, akkor nem szabadultak
volna meg Benitotól.
Mégis úgy tőnt, hogy az ellenség valóban elegendı idıt adott Nickolainak. Talán nem érti teljesen Leopold vagy a Szem
teljes potenciálját, de ennek ellenére hatalmas fegyver volt a kezében. És minden egyes éjszaka egyre többet és többet
tanult.
Elfordult Leopoldtól, lehúzta a kendıt a misztikus és hétköznapi eszközöket tartalmazó tálcáról, és kiválasztott egy
nagymérető fecskendıt. Egy pint elég is lesz - gondolta, ahogy visszafordult a fiú felé.
- Ne mozogj, fiacskám - mondta Nickolai, és a Szemhez emelte a fecskendıt. - Nem fog nagyon fájni!
Nekem valójában egy csöppet sem fog fájni - gondolta, amikor beledöfte a tőt a Szembe.

1999. október 30., szombat, hajnali 5:37

Földmélyi tavacska
New York városa, New York

- Tehát meg vagy gyızıdve róla, hogy igazad van? - kérdezte Calebros.
A vízcseppek távoli csöpögése szinte mennydörgésszerő hatást váltott ki a barlangszerő kamrában. Calebros és Emmett
a tavacska partján üldögéltek. A fiatalabb Nosferatu nemrég tért vissza nyugati kirándulásából. A széles, mélyen ülı
szemek hozzászoktak a sötéthez. Számos manila mappa hevert kiterítve mellettük a földön. A tavacska partján és a
barlang falain tenyészı színjátszó zuzmók halvány, beteges fényben fürösztötték a két szörnyszülöttet.
- Benito meg volt róla gyızıdve - felelte Emmett. - Sokat fáradozott azért, hogy kiderítse. Úgyhogy igen, én is meg
vagyok róla gyızıdve. Gary Pennington Leopold. Mondott valamit Jeremiah, ami miatt te másként gondolod?
Calebros megrázta a fejét.
- Anatole szerint az „ifjú varázsló” ott volt Pennington mőtermében Chicagóban, és Leopold mőtermében, Atlantában.
- Feltéve, hogy megbízol Jeremiah-ban.
- Megbízom benne - mondta Calebros. - Bízom az adataiban. Figyelmesen áttanulmányoztam ıket. A következtetései
közül több is... megalapozottnak tőnik.
- Kaptál tıle egy egész enciklopédiára való szemetet - morogta Emmett a legközelebbi mappában lapozgatva. - Ugyan
már, ezt nézd: „Anatole elkezdi összedörzsölni a szandáljait. Négy másodperc, irányt vált. Egy perc, negyvennégy
másodperc, irányt vált...” Micsoda badarság! Jeremiah-nak elment az esze!
- Egy ırült tetteit jegyezte fel - kötötte az ebet a karóhoz Calebros. - Miért kellene, hogy józanok legyenek a
feljegyzések? Mindenesetre az a kevés, amit Anatole-tól megtudtunk, megerısíteni látszik Benito információit. Vagy
nem értesz egyet?
- De igen - ismerte be kelletlenül Emmett, és ledobta a földre a mappát. - Kétségtelenül Benito állt a frontvonalban.
Bőnrészes volt a gyilkosságban, de nem ı volt az agy. Felhasználták, csakúgy, mint Penningtont vagy Leopoldot, vagy

47. oldal
 Névtelen
nevezd, ahogy akarod. Benito szervezte meg, Leopold faragta a szobrot...
- De vajon Victoria mikor ölelte magához? Még azelıtt, hogy megváltoztatta volna a személyazonosságát, és Atlantába
költözött volna vagy csak utána? Amilyen közismert az a nı, már biztosan belebotlottunk volna a nevébe, ha ı is
belekeveredett volna.
- Nagyon sok mindenbe nem botlottunk bele egészen mostanáig - jegyezte meg Emmett.
- Lehetséges lenne, hogy az eset után ölelte magához, miután a fiú elmenekült, és ı nem is tud semmirıl?
- Nem tudom - vont vállat Emmett. - Megint meg kell kérdeznünk Rolphot. Neki lehet valami sejtése arról, hogy Leopold
valóban Victoria gyermeke vagy sem.
Calebros már nyitotta a száját, hogy tegyen egy megjegyzést, de végül mégsem szólalt meg, hanem félrehajtotta a
fejét. Emmett is meghallotta az árulkodó zajt.
- Megint a nyomorult hátad recsegett, vagy ilyesmi? - Nem.
A két testvér halkan felemelkedett a kövek közül. Beazonosították a kaparó zaj forrását - az alagútból jött, amelyik
Calebros irodájába vezetett. Csöndben közelebb óvakodtak. A zaj egyre erısödött. Valaki közeledett a tavacskához.
Emmett csapásra készen felemelte a karmait, és Calebros felkapott egy követ, ami jócskán nagyobb volt a kezénél.
A jövevény lábbal elıre kúszott a járatban. Elıször a cipıi bukkantak elı - kopott, szakadozott, kétszínő betétes
férficipık, a szétesés határán -, aztán következtek a zoknik, amelyekben a gumi már régen elveszthette a tartását, és
most rácsúsztak a duzzadt bokákra. A lábak fehérek voltak és szır borította ıket. Csupa megereszkedett bır és laza
zsír. Csúszkálás közben a plüss-szoknya és a hozzá tartozó krinolin jócskán a csípı vonala fölé csúszott, és Emmett és
Calebros szívbıl azt kívánták, bárcsak ez a nı szükségét érezte volna annak, hogy alsónemőt is viseljen. Hilda
kikászálódott az alagútból, és egy hangos puffanás kíséretében esetlenül landolt a terebélyes hátsó felén.
- Na nézd csak - villantott rájuk egy szinte teljesen fogatlan vigyort. - Gondoltam, hogy idelenn talállak benneteket.
Emmettnek és Calebrosnak még a szava is elakadt, ahogy döbbenten meredtek a nıre. Emmett leeresztette a kezét, és
a karmok újra beleolvadtak az ujjaiba. Calebros eldobta a követ.
Hilda talpra küzdötte magát.
- Nem, nem, ne is törıdjetek velem - mondta, miközben lesimította szakadt alsószoknyáját, és viseletes ingét. -
Egyedül is fel tudok állni. Mit szólnátok egy kis nudizáshoz? - kérdezte a tavacskát méregetve.
Calebros Hildát méregette, és kezdte sajnálni, hogy eldobta a követ. Ez a teremtmény csak gondot okozott, amióta
megérkezett azzal a tárcával Rolphtól.
- Hogy... - Calebrosnak sikerült elsıként megtalálni a hangját.
- Úgy tőnt, hogy kell lennie valaminek a könyvespolc mögött - felelte vidáman Hilda. - Nem tudom, hogy miért
gondoltam így. Hívhatjuk egyszerően adománynak.
- Nem látunk itt szívesen, te nı, és akkor még igen finoman fogalmaztam... - mondta hidegen Emmett.
Hilda odasompolygott hozzá, felvonta a szemöldökét, amitıl az arca kétoldalt himbálózni kezdett, és keményen
belemarkolt a lába közé.
- Ti fiúk mindig olyan barátságtalanok lesztek, ha nincs senki, aki benyálazná a dákótokat. - Emmett elhúzódott tıle. -
Hmm. Nem tetszeni a szenyoríta? Hát ezért settenkedtek le ide... együtt? Nem tudjátok, mit hagytok ki!
A kezeivel a mellei alá nyúlt, és az övtájékról felemelte ıket a nyakáig.
Emmett nem találta ezt mulatságosnak.
- Hogy fértél bele abba a járatba, te hájas zsírpacni...
- Hilda - lépett közbe Calebros, mert attól tartott, hogy elmérgesedhet a helyzet. - Emmett azt próbálja elmagyarázni...
- Nem próbálok elmagyarázni semmit - mondta Emmett. - Azt mondom...
- Hallottatok már London Tommyról? - kérdezte Hilda, és a nyeglesége hirtelen átadta a helyét valamiféle fagyos
kimértségnek. A hangjából kicsendülı nyers fenyegetéstıl meghőlt a vér Calebros ereiben. - London Tommy is goromba
volt velem.
- A seggedbe, te kibaszott dagadt kurva.
- Emmett! - intette csendre Calebros. - Hilda! - ismételte meg az elızı mozdulatot a nıvel is, amikor szóra nyitotta a
száját. A két név egymásba fonódva visszhangzott a barlangban.
- Hilda - mondta újra sokkal csöndesebben és nyugodtabban. - Ez itt az én... privát területem. Általában azért jövök
ide, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal. Idınként pedig itt beszéljük meg a fontos dolgokat Emmettel. Általában
szeretem, ha...
- A kibaszott dagadt kurvák nem jönnek ide.
- Tudom, hogy hol nem látnak szívesen!
- Tényleg? Én nem vettem észre! Mi árult el?
Calebros ide-oda kapkodta a fejét, és érezte, hogy a helyzet ırült sebességgel kezd kicsúszni az ellenırzése alól. Mindig
elgyengült, ha idegenekkel kellett összetőznie, bár úgy tőnt, hogy Emmett helyette is kiveszi a részét az ilyesmibıl.
- Abbahagyni, ti ketten!
Feszült csönd telepedett a kamrára.
- Magunkra hagynál minket, Hilda? - kérdezte Calebros.
- Csak ennyit kellett volna mondani - vicsorgott Emmettre a nı. - Csak azt akartam látni, hogy hogyan boldogultok
azzal az ocsmány valamivel, amit Rolph küldött.
- Csak egy értéktelen szarkupac - mondta mosolyogva Emmett. - Úgyhogy köszi, hogy idehoztad!
Hilda rámeredt, de Calebros közéjük lépett, hogy elejét vegye a további szócsatának, és a küszöbön álló vérontásnak.
- Jó néven venném, ha nem szólnál a telepen senkinek errıl a kamráról vagy az ide vezetı járatról - pillantott
jelentıségteljesen a nıre. - Az a néhány személy, aki tud róla, eleget tud ahhoz, hogy távol tartsa magát. Nem értesz
egyet, Hilda?
A nı még mindig Emmettet bámult Calebros válla fölött.
- Különben gondoskodnom kellene róla, hogy azonnal visszaindulj Atlantába!
Ez már felkeltette a figyelmét.
- Elég jól érzem itt magam - mondta. - Nem szólok senkinek.
- Köszönöm. És most, ha lennél szíves... - intett a járat felé Calebros. - Mielıtt morcosan bemászott volna az alagútba,
Hilda még szakított idıt rá, hogy kiköpjön. Az alagútba préselıdı nı látványától mind a két Nosferatu elfordította a

48. oldal
 Névtelen
szemét.
- Nincs értelme provokálni, Emmett.
- Nincs semmi, aminek értelme lenne vele kapcsolatban. - Calebros ezzel nem tudott vitába szállni. Hilda sok
szempontból éppen olyan visszataszító volt, mint a fajtájuk, de a vérükbıl való volt, úgyhogy Calebros kötelességének
érezte, hogy befogadja a fedele alá. Az évek során kirostálta a teleprıl a túlságosan kellemetlen elemeket - a
gyerekmolesztálókat, az ellenırizhetetlen gyilkosokat, szociopatákat - akik nem kívánatos figyelmet irányíthattak volna
a telepre, és ezáltal veszélybe sodorhatták volna az itt lakókat. Talán elérhetnek arra a pontra, ahol már Hildát is ki kell
rostálni.
- Ezt hozta magával... - húzott elı Calebros egy összepattintható mőanyag zacskót a köpenyébıl, ami a fényképet, és a
törött agyagmodell darabkáit rejtette. - És, ellentétben a közhiedelemmel, ez nem csak egy „értéktelen szarkupac”.
Emmett megvonta a vállát.
- Költıi túlzás. Perelj be! Mellesleg Rolph postán is elküldhette volna. Egyszerően csak meg akart szabadulni a nıtıl - és
egyértelmő, hogy mi késztette erre.
- Postán? - hitetlenkedett Calebros. - Te rábíznád a Petrodon meggyilkolásával kapcsolatos bizonyítékokat az Egyesült
Államok postájára?

1999. november 13., szombat, éjjel 1:41

International Ltd. Water Street
New York városa, New York

- Nekem kellett volna menni - mondta Theo Bell.

A sebesülései ellenére nem örült, hogy hátra kellett maradnia, miközben Bronxban tovább harcoltak a Sabbat ellen.
- Itt van rád szükségem - mondta Jan Pieterzoon. - Pascek bajba kerülhet Staten Islanden. Könnyen lehet, hogy valami
elımászik Brooklynban...
- Igen, értelek - mondta Theo. Valószínőleg ez mind így is van, de attól ı még nem volt hajlandó örülni neki. - Te vagy
a tábornok.
Jan közelebb lépett az arkónhoz, hogy a szobában tartózkodó többi Vértestvér és ghoul ne hallhassa meg a szavait.
- Mindketten tudjuk, hogy elmehettél volna... hogy el is mentél volna, akármit kérek tıled, ha úgy érzed, hogy képes
lennél rá. De valami pokolian elvert, és pihenésre van szükséged. - A szavak láthatóan nem nyugtatták meg az arkónt,
de nem szállt vitába az igazságukkal. - Ma éjjel senki sem látta.
- Senki, aki túl is élte - mondta Theo.
- Lehetséges. Legalábbis jelentést nem kaptunk róla. Az a Szem dolog - biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz... Xaviar
Antediluviánsa?
- Ugyanaz, ami Sturbridge képén szerepelt, ha erre gondolsz. Mindketten tudjuk, hogy az nem egy Antediluvians, de baj
lesz, ha ismét felbukkan.
- Mr. Pieterzoon? - szólt oda Hans van Pel az egyik íróasztal mellıl.
Egy friss jelentést tartott a kezében. Jan odalépett, hogy áttanulmányozza, és Theo magára maradt a gondolataival.
Több vérre volt szüksége. Ezt biztosan tudta. Az a kevés, amit még tegnap a csata után, és korábban, ma éjszaka
magához vett, láthatóan nem sokat segített. Egy kicsit erısebbnek érezte ugyan magát, de a lyuk, amit a sav - vagy mi
a franc spriccelt abból a kibaszott Szembıl - égetett az arcára, nem gyógyult be. Még csak be sem varasodott.
Egyszerően csak több vérre volt szüksége. Ebben reménykedett, de valahogy rossz érzése volt, és ettıl csak még
jobban zavarta, hogy nem tartott Federicóval vagy azzal az olajos hajú Mitchellel.
Hajszál híján észre sem vette az ifjoncot, aki besurrant az ajtón, csakhogy a fiú teljesen nyilvánvalóan keresett valakit,
akit nem talált. Úgy tizenöt évesnek látszott, de Theo jól tudta, hogy a Vértestvéreknél a látszat nem sokat jelent.
- Kit keresel, te gyerek?
A fiú mintha meglepıdött volna azon, hogy valaki vette a fáradtságot és megszólította.
- DiPauda arkónt - felelte. Egy kettéhajtott papírlapot tartott a kezében.
- Elment, és nem is jön vissza egyhamar. Én Bell arkón vagyok. Én majd átveszem az üzenetet.
A fiú habozott. Láthatóan nem volt ínyére az ajánlat, de még kevésbé lett volna ínyére, hogy visszautasítson egy
arkónt. Végül odaadta Theonak a papírt, és csöndben kisurrant a szobából. Theo széthajtotta a papírlapot, és átfutotta
az üzenetet.
- Hé, Jan!
Pieterzoon otthagyta, amit éppen csinált, és átvette a felé nyújtott írást. Gyorsan átolvasta, felnézett Theora, aztán
vissza az üzenetre, és másodszor is elolvasta, de ezúttal fennhangon:
- Federico: Hírek Ruhadzétól. A Szem visszatért. East Village. Kis-Ukrajna.
Mindössze ennyi állt a papíron.
- Ki hozta ezt? - kérdezte Jan, és visszaadta a papírt Theonak.
- Egy fiú. Bár Vértestvér volt. Jan bólintott.
- Egész éjjel hozta-vitte az üzeneteket az arkónnak.
Theo elmorzsolta a papírt. Vérfoltok voltak rajta az egyik sebébıl, amelyik nem volt hajlandó begyógyulni.
- Ha csak a nagy semmiért égettem szét a seggem, mert Lucinda kötött valamiféle egyezséget azzal a Setitával...
Jan idegesen körülnézett, és intett Theonak, hogy halkítsa le a hangját.
- Beleegyezett, hogy megtartsa... ha meg tudja szerezni. Láthatóan régóta a nyomában van már. Fogalmunk sem volt
arról, hogy itt fog felbukkanni, New Yorkban. Nekem fogalmam sem volt róla - hangsúlyozta ki az elsı szót Jan.
- Nos, akkor is itt van - mondta Theo, és feltartotta a győrött papírgombócot a kezében. - És ha Ruhadze képes jégre
tenni, akkor csak támogassuk. De addig is...
- Nincs senki, akit elküldhetnék veled - mondta Jan. - Federico magával vitte a tartalékot. A manhattani csoport nagyját
elküldtem Mitchellel, akik pedig nem mentek vele, azok a Central Parktól északra vannak. Visszahívom ıket, és még
néhány osztagot Brooklynból.

49. oldal
 Névtelen
- Hát tégy úgy - mondta Theo, és kikapcsolta a puskáját tartó patentokat a viharvert dzsekije alatt, aztán nekiállt, hogy
megtöltse. - Ott majd csatlakozhatnak hozzám.

1999. november 2., kedd, éjjel 2:40

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Azért jöttem, hogy Sturbridge-dzsel találkozzam - mondta egy reszelıs hang.

A görnyedt nyomorult nehézkesen nekitámaszkodott a hatalmas kapunak. A teremtmény mellkasa fájdalmas, zokogó
hangok kíséretében emelkedett és süllyedt, mintha elszokott volna már attól, hogy bármilyen céllal levegıt szívjon a
tüdejébe - különösen egy annyira tünékeny és kényes dolog miatt, mint a beszéd. A túlméretezett fogak nedvesen
összedörzsölıdtek beszéd közben, és olyan hangot adtak ki, mintha valaki késeket élezne.
Talbott arcán nyoma sem volt annak a viszolygásnak, amire a vendég tapasztalatai alapján számított - és amit szinte
már el is várt. A negyven évnél is hosszabb kapusszolgálat alatt a Five Boroughs kápolnában Talbott a kelleténél már
jóval többször volt tanúja felkavaró, megmagyarázhatatlan és hátborzongató eseményeknek. Egy újabb torz
halhatatlan vérszívó csak nem fogja kibillenteni az egyensúlyából.
- Azonnal megnézem, hogy a ház úrnıje elérhetı-e - invitálta beljebb egy mozdulattal Talbott a vendéget. - Segíthetek
a csomagjaival?
A Nosferatu csak még erısebben magához szorította az egyik karja alól kikandikáló egyedülálló papírlapokból,
fényképekbıl és használt mappákból álló csomagot. Az egészet csomagolópapírral és sütımadzaggal próbálták
összefogni, meglehetısen kevés sikerrel. A Nosferatu, nyomában egy kisebb, kézírásos feljegyzésekbıl, durva
vázlatokból és használt másolópapírokból álló lavinával, átvonszolta magát a küszöbön.
- Nem! - csattant fel, aztán mintha meggondolta volna magát, még hozzátette: - Köszönöm. Nem, köszönöm, Talbott.
Így hívják, igaz? Mintha ezt láttam volna valahol - kezdett kutakodni a kupacból változatos szögben kimeredı
feljegyzések között.
- Valóban, Talbott. Nagyon kedves, hogy emlékszik rá, uram. Kit jelenthetek be?
Emmett bosszankodva pillantott fel a papírjai közül.
- Emmett. Bár nem ismerhet, úgyhogy meg kell mondania neki, hogy ez fontos. Megteszi, ugye, Talbott?
- Efelıl nyugodt lehet. Elmondhatom neki, hogy mirıl lenne szó, Emmett? Sturbridge régens esetleg megkérdezheti,
hogy mi olyan fontos.
Emmett mintha fontolóra vette volna a dolgot, aztán kutatni kezdett a kupacban, míg végül elıhúzott egy különösen
zsírfoltos példányt. Beletörölte a nadrágjába, aztán egy cinkos bólintás kíséretében odanyújtotta Talbottnak.
Talbott javára legyen mondva, hogy rezzenéstelenül vette át a papírt, amin egy durva, gyerekes rajz volt - egy szemhéj
nélküli sárga szem.
- Hamarosan visszatérek! Addig lepihenhet a központi kútnál. Talál ott frissítıt is. Kérem, érezze magát otthon! A
piramisnak hosszú az árnyéka: mindig van hely alatta még egy személynek.
Emmett felmordult. Láthatóan komolyan idegesítették ezek az udvarias formalitások. Végül hátat fordított Talbottnak,
és elsompolygott a kút irányába.

*****

- Maga biztosan Emmett.

Aisling Sturbridge üdvözlésként megfogta a vendég mindkét kezét. Emmett felállt, és vetett egy kétségbeesett pillantást
hátrafelé, a kút melletti lócán kiterítve heverı csomagja felé. A jelenetet uraló komor azték arcok, amelyek a kút
piramisának lépcsıibe voltak faragva, mintha enyhe undorral figyelték volna.
- Ön Sturbridge. - Emmett az udvariasnak nevezhetı idıtartamnál jóval tovább bámulta a nıt. - Azt mondta, hogy
megbízhatok magában. Úgy értem, Donatello. Azt mondta, hogy egyszer kihúzta ıt a pácból, és azt mondta, hogy ı... -
és itt Emmett hangja kényelmetlenül elhalkult. Sturbridge elnyomott egy mosolyt.
- Gyönyörő? Igen, valóban ezt mondtam neki. Az elsı alkalommal, amikor találkoztunk. Nagyon kedvelem ıt, Emmett.
- Ocsmány kis szarházi - felelte nyersen Emmett. - De rendben van. És azt mondta, hogy maga is rendben van. És hogy
ha valaki, hát akkor maga tudni fogja. Calebros azt mondta, hogy maga volt a tanácsban Baltimore-ban. És hogy maga
hozta a vázlatot - amelyiken Leopold volt. És a Szem.
Sturbridge hagyta, hadd adja ki magából a szavakat Emmett, de még akkor sem tudott többet, mint az elején, amikor a
Nosferatu befejezte.
- Segítek magának, ha tudok. Mit szeretne megtudni? - Reményvesztett kifejezés suhant át Emmett arcán.
- De hiszen errıl beszéltem eddig. Leopold, a Szem és a szobor. Itt vannak nálam a fényképek - intett a háta mögé a
papírkupac felé.
- Rendben! Akkor hát lássuk, mije van!
Emmett büszkén nyújtotta elıre a köteget, mintha egy trófeát tartana fel, és Sturbridge óvatosan elvette tıle. A
megcsomózott madzag kibomlott, amint megérintette a csomagot. Óvatosan lehámozta a csomagolópapírt, és egy
természetes barlang falát ábrázoló fényképpel találta szembe magát. A kı felszínét vérrel írt szavak, szimbólumok és
piktogramok kusza halmaza borította.
A fényképész nagyon alapos munkát végzett. A képek jobb szélén egy mérıléc látszott, hogy a szemlélınek pontos
elképzelései legyenek a méretarányról. A hátborzongató írás úgy tízlábnyi magasságig szinte teljesen elborította a
falakat, és a mennyezet nagy részét is. Sturbridge halkan füttyentett, miután átlapozta az elsı tucatnyi fényképet. És
még sok volt hátra. Szinte hihetetlen, hogy ennyi vér legyen egy testben.
- Mi az, amit most nézek, Emmett?
Sturbridge kiterítette a földön maga körül a képeket. Egyenként csapta le ıket a földre, mintha valamiféle kártyajátékot
játszana. Aggodalom csendült ki a hangjából, és ez az aggodalom visszhangzott minden egyes újabb kijátszott fénykép

50. oldal
 Névtelen
csattanásában a padlón. Két tucat. Három tucat. És a kupac mintha semmit nem zsugorodott volna.
- A barlang az. A Gangrelek a Sirámok Barlangjának hívják. Itt volt... Mi történt?
Sturbridge éppen a követezı fényképet készült lecsapni a földre, amikor a keze megdermedt a levegıben. A régens
hangosan átkozódni kezdett, és a fénykép vádlón lebegett a levegıben. Mereven bámulta a képet, mintha képtelen
lenne letenni.
- Ezek ık! Itt mészárolták le Xaviar csapatát! De ez? Krisztusom, nézze, mit tett velük!
Óvatosan letette a képet, mintha újabb szenvedéseknek vetette volna alá a szereplıket azzal, ha durván bánik a
papírdarabbal.
Emmettnek nem kellett odanéznie ahhoz, hogy tudja, melyik képrıl van szó.
- A negyvenhármas számú. A katalógusszámot, az idıpontot és a koordinátákat megtalálja a hátoldalon. Attól tartok,
hogy még nem is ez a legrosszabb. Ez csak az egyik elsı távoli, perspektivikus felvétel. Hamarosan következnek a
közeli, részletes felvételek a szoborról.
- Olyan eleven - szólt Sturbridge tartózkodóan. - Mintha még mindig...
- Élnének? Hát, én ezt nem nevezném életnek. De néhányan megmozdultak. És nyögdécseltek. És egyesek ösztönösen
a friss vér illata felé fordultak. Mint a napraforgók. Majd meglátja! Szinte mintha a kamerának pózolnának.
Sturbridge alig hallotta a szavakat. Megbabonázta a képek hátborzongató felvonulása. Húz, fordít, csatt. Húz, fordít,
csatt. Nem volt választása: kénytelen volt végigcsinálni, egészen az elkerülhetetlen végkifejletig.
Mire végzett, több száz fénykép hevert körülötte a földön, mint valamiféle védıkor. A régens a diagrammá kellıs
közepén kuporgott. Egyenként szemügyre vette a képeket, felmérte az egymáshoz viszonyított elhelyezkedésüket,
mintha merész, bonyolult Tarot jóslást folytatna éppen.
- Rendben - sóhajtott végül, amikor magához tért. - Ez a szörnyőség kétségtelenül a Gangrel csapat maradványa.
Valaki, feltehetıleg ez a Leopold, rendezte el így ıket. A szoborban. Nem tudom, mit gondoljak a véres firkálmánnyal
kapcsolatban. Teljesen értelmetlen az egész. Nem, szó szerint. Nem éppen a nyelvészet a szakterületem, de itt legalább
hat különbözı ábécével találkoztam, és legalább kéttucat különbözı nyelvet kevertek itt össze. És akkor még nem
számoltam a képírásos, számábrázolásos és tisztán absztrakt elemeket. Én azt mondanám, hogy egy veszedelmes,
öldöklı és ırült, de briliáns elmével van itt dolgunk, bármi legyen is ez a Leopold még ezeken kívül.
Emmett bólintott.
- És nem ı az egyetlen - mormolta az orra alatt. - De megtudja fejteni? Akár csak egy kis részét is? Én abban
reménykedtem, hogy... nos, hogy ez vérrel kapcsolatos, mágikus természető írás. Úgy értem, nézze ezt a rengeteg
vért, a rituális áldozatokat, az okkult szimbólumokat...
Sturbridge megrázta a fejét, és az ujjait elhúzta egy fényképsor fölött.
- Még soha nem találkoztam ilyen vérrituáléval, és engem senki nem nevezhetne kezdınek ezen a területen.
Emmett láthatóan leeresztett, amikor ilyen gyorsan kirántották a talajt a kis elmélete alól.
- Senki nem vonja kétségbe a rátermettségét, hölgyem. Ha azt állítja, hogy ez nem vérmágia, akkor én beérem
ennyivel. Ez nem vérmágia. Van rá esély, hogy esetleg egy koldun mőve?
A régens nem válaszolt azonnal.
- Nem, nem hinném. Ez az egyik dolog, ami zavart, amíg ezeket a képeket nézegettem. Az egész jelentrıl szinte ordít,
hogy „Tzimisce”. Elıször én is azt hittem, hogy ez csak egy átkozott szobor, de ez itt több annál.
Elıkeresett egy bizonyos képet, és odanyújtotta Emmettnek.
- Ez a sárkány-motívum újra és újra felbukkan, mintha a saját farkát kergetné az egész barlangon keresztül. Többször
is felbukkant a kezdetleges rajzokon. És maga a „sárkány” szó öt vagy hat nyelven is megjelenik. Ugyanakkor a
sárkány egyike a firkálmány három jelentısebb vonulatának.
- Mit ért azon, hogy „vonulata”?
- Az én meglátásom szerint itt három elkülönülı vonulat látható, mint egy zenei kompozíciónál. A sárkány a második
abban a hármas mintázatban, ami végigvonul az egész firkálmányon. Csakhogy ezeket a mintákat még felismerni is
nehéz, nemhogy követni. Ott, nézze - mutatott egy fényképre a jobb keze mellett, aztán az ujjával mutatta, hogyan
bontakozik ki egy óriási, vonagló sárkány a környezı fényképek vonalaiból.
- És ez mit jelent? És mi ez a másik két vonulat, amit említett?
- Nem mernék megkockáztatni egy fordítást. Túl nagy itt az összevisszaság ahhoz, hogy ilyen precíz dologra
vállalkozzak. A nyelvészeti elemek teljesen összekavarodnak. Így elsı látásra azt mondanám, hogy jobban járna, ha
inkább rajzként tekintene ezekre a zavaros jelekre, bár be kell vallanom, hogy látszólag ebben az irányban is csak elég
kevés adatra támaszkodhat. Lássuk csak, mit tudunk összerakni!
Emmettnek feltőnt, hogy a nı nem válaszolt a második kérdésére. Sturbridge nyújtózkodott, aztán elkezdte
összeszedegetni a kezdetleges ujjal festett rajzok megfelelı darabkáit.
- Itt van az összes szokásos világvége kellék - a sárkányok, az oroszlánok, a sasok, az angyalok, a démonok, stb.,
úgyhogy nagyon meg lennék lepve, ha a maga „szövege” nem valamiféle világvége próféciát tartalmazna. Ugyanakkor
a képeket nagyon is tipikus kultikus elemek hígítják fel - a pentagrammák, kölcsönzött Tarot-ábrák és bandajelképek.
Nehéz lenne megmondani, hogy ezek közül minek van jelentısége, és minek nincs. Még az is elıfordulhat, hogy ezek
közül minden teljesen lényegtelen. Gondolt már rá, hogy hozzon nekem egy mintát a vérbıl? Akkor talán kevesebbet
kellene találgatnunk. A vér nem sok titkot tud elrejteni elılünk.
Emmett keze önkéntelenül is a viharvert felöltı egyik zsebe felé mozdult, mintha meg akarná nyugtatni magát, hogy az
üvegcse, amit magával hozott, még most is biztonságban van. De nem adta oda a nınek, hogy megvizsgálhassa.
- Nagyon meglepıdne, ha azt mondanám, hogy a vér - az összes vér, már amennyire mi meg tudjuk állapítani, egy
Malkávé volt? - kérdezte válasz helyett.
- Azt állítja, hogy Leopold egy Malkáv? - nézett kétkedve rá a régens. - Hogy tudna ilyet tenni egy Malkáv? Nehéz
elhinni. A baltimore-i találkozón Victoria Ash azt állította, hogy Leopold egy Toreador, akit még Atlantából ismer.
- Hogy tudna ilyet tenni egy Toreador? - horkant fel Emmett. - Nos, mire jutottunk ezzel? Nekem úgy tőnik, hogy
pontosan ott vagyunk megint, ahonnan elindultunk. Ön már kilıtte a legvalószínőbb tippemet, mégpedig, hogy Leopold
egy Tremere - és ezzel nem szándékoztam megsérteni. Mi van ezzel a két másik mintával? Ezekkel a vonulatokkal?
Sturbridge ismét zaklatottnak tőnt.
- Nem sértett meg - mormolta kicsivel késıbb. - Valójában ez éppen egyike azoknak a dolgoknak, amik zavarnak

51. oldal
 Névtelen
engem.
- Ezt hogy érti?
- Már említettem, hogy ez nem egy vérmágia rituálé. De csak mert ez nem vérmágia, még nem jelenti azt, hogy semmi
köze nincs a Tremerekhez. És itt megint eljutottunk a három vonulathoz. Az elsı maga a Szem. Ez az, ami elindította
ezt az egészet. Zenei szempontból a Szem lenne a nyitány. Tıle kapta Leopold a hatalmat, hogy lemészárolja a
Gangreleket. A Szem miatt borult ki Xaviar, és miatta távoznak a Gangrelek a Kamarillából. Könnyen lehet, hogy több
generációnyi idı is el kell teljen addig, amíg teljesen kirajzolódik a Szem által elindított események minden
következménye.
- Feltéve, hogy van annyi idınk - vágott közbe Emmett.
Sturbridge hagyta, hogy a közbeszólás által kiváltott szünet kényelmetlenül hosszúra nyúljon.
- Az egyiptomi Holtak Könyvében egy soha nem pislogó szem jelképezi Horust, a hatalmas istent. Szerintük az
univerzum csak Horus kegyelmébıl létezik, aki folyamatosan szemmel tartja. Azonban hamarosan kénytelen lesz
pislogni, és minden teremtett dolog el fog pusztulni, amikor a mindent látó szem becsukódik.
- De azt mondta, hogy a Szem csak az elsı vonulat, a nyitány. Mi jöhet még az univerzum vége után?
A régens elmosolyodott, és minden melegség nélkül legyintett.
- A második vonulat a sárkány. Ez egy változata a kezdeti energiának, egy új bonyodalom. A sárkány elnyeli a Szemet,
de az nem pusztul el. Elragadják és megrontják a Szem Leopold fölötti irányítását. Leopold itt hozza létre a
mestermővét, a húsból faragott oltárt. Egyszerre rontja meg az élet és a halál természetes ritmusát. A zene itt valami
mélyrıl jövı, tiltott fenyegetéstıl lesz nyugtalan.
Emmett máris egyre újabb és újabb kapcsolatokat fedezett fel, amelyekre Sturbridge valószínőleg nem is gondolhatott.
- Csakhogy a Kígyó képtelen megtartani a Szemet, nem igaz? - fakadt ki izgatottan a Nosferatu. - Majdnem elpusztítja,
és visszatér Leopoldhoz. És aztán Leopold eltőnik.
- Nem vagyok benne biztos, hogy értem, amit mond.
- Semmi baj! Folytassa csak! A harmadik vonulat? - Sturbridge mintha feszengett volna.
- Itt bukkannak fel a Tremerek. Nem vagyok biztos abban, hogy mit mondhatok el errıl. A harmadik vonulat a Malum.
Az alma. A tiltott gyümölcs. Ez szimbolizálja a megkísértésünket, és a kegyelem elvesztését - az árat, amit az én népem
fizet a halhatatlanságért. És konkrétan ez jelképezi azt a személyt, aki az alapítók lábai elé helyezte ezt a kétélő
ajándékot. Ez Goratrix szimbóluma.
- Azt akarja mondani, hogy ennek a bizarr kompozíciónak az utolsó vonulata a Tremere renegátokra, az antitribukra
utal?
- Nézze, Emmett, én csak annyit mondok, hogy voltam már olyan enklávékban, ahol az Elbukottak a beavatási
szertatásaink veszedelmes paródiáit tartották, és azokon a helyeken még feleennyi Goratrix-házhoz tartozó rituális
kelléket sem lehetett találni, mint az Ön fényképein!
- A francba! Én azt hittem, hogy azok a kurafiak mind egy szálig... eltőntek.
- Én is azt hittem - vetett rá kimért pillantást Sturbridge. Emmett most már saját magával társalgott.
- Tehát a féreg elnyeli a Szemet, aztán az alma elnyeli a férget. De vajon mihez kezdhetnének vele? Úgy értem, hogy
mire lenne képes a Goratrix-ház, ha rátenné a kezét a Szemre vagy Leopoldra?
Sturbridge nem válaszolt.
- Meg kell találnunk Leopoldot!

1999. november 3., szerda, éjjel 1:30

Morehead Park, Brooklyn
New York városa, New York

Hesha a parkban bukkant rá Ramónára egy padon. Ugyanezen a padon várta alig két hónappal ezelıtt Pauline a lányt.
Elégedetten vette észre, hogy a Gangrel viselte a Calebros segítségével ráerıltetett bakancsot.
Okos kislány.
Idınként - vagyis általában - dacos volt, de azért annyira nem, hogy már ostobának nevezhessék. Lehetett vele
beszélni, és mostanáig hasznavehetınek bizonyult. Hesha kételkedett benne, hogy valaha is képes lett volna kipréselni
a lány korábbi Ravnos társából a Szem által okozott sérülések pontos gyógymódját. És mellesleg a lánynak mintha lett
volna valamiféle másodlagos látása, ha a Szemrıl volt szó. Nem akarta ugyan elmagyarázni vagy leírni a képesség
mibenlétét Heshának, de a barlangot azért gond nélkül megtalálta. Ramona akkor is látta a barlangot a levegıbıl,
amikor Hesha nem, pedig éppen a Setita útmutatása alapján repültek, és az ı adatainak teljesen megbízhatóaknak
kellett volna lenniük, hiszen egyszer már járt a barlangban.
- Na, van valami? - kérdezte Ramona, amikor megpillantotta.
- Az ékkıvel? Nem. Még mindig semmi nyoma.
- Mi volt Baltimore-ban?
- A találkozó a Malkávokkal... érdekes volt, de a fényképekkel kapcsolatban semmi perdöntıvel nem tudtak szolgálni.
Ugyanakkor sokkal gyümölcsözıbb volt az együttmőködés Lucindával - gondolta, de nem látott rá okot, hogy ezekkel a
részletekkel terhelje Ramónát.
- Akkor tovább lógatjuk a lábunkat - morogta a lány. A hosszú, halálos karommá változott mutatóujjával hosszú
árkokat vájt a padba.
- Várunk - mondta Hesha. - A legutolsó hírek szerint a Szem itt volt a városban...
- Ember! - csapott a combjára Ramona. - Bárcsak képes lett volna megtartani azt az átkozott valamit...
- Nos, azt magam is jobb szerettem volna. Rengeteg kellemetlenségtıl kímélhettem volna meg magamat.
- Nem mondja!
- Dehogynem! Mindesetre itt bármikor elérhet - nyújtott oda egy kártyát Ramónának. - Azt javaslom, hogy
rendszeresen jelentkezzen be, mivel magát sokkal nehezebb gyorsan elérni, mit engem! Elég, ha odatelefonál. És ha
nem bánja... - húzott elı egy csipogót a zsebébıl Hesha, majd odanyújtotta a lánynak.

52. oldal
 Névtelen
Ramona elvette a szerkezetet.
- Valószínőleg nem is olyan rossz ötlet - jelentette ki, aztán vetett egy pillantást a kártyára. - Már nem odalenn lakik?
- Egy kissé átszerveztem a dolgokat, de folyamatos kapcsolatban vagyok Calebrosszal is.
Az a teremtmény túl sokat tud ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam. İ is hasznomra lehet.

1999. november 4., csütörtök, hajnali 3:51

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Azt állítja, hogy vihar közeleg - gondolta Calebros. - Bár a városban az éj leple alatt már évek óta folynak az
összecsapások a Kamarilla és a Sabbat között, de mindez semmi a küszöbön álló tőzviharhoz képest. A keleti parti
Kamarilla megmaradt erıi nem fognak csak úgy megfulladni, inkább megrohanják a sziklákat. Bell és Pieterzoon
megpróbálják elfoglalni ezt a hatalmas várost, amit mind a két szekta a magáénak akar tudni. A föld felszínén általában
a Sabbat uralta a várost, kivéve a Ventrue elit otthonában, Manhattan szívében. Azonban az utcákon nagyrészt a
Sabbat volt az úr. A háború délen elcsalogatta a söpredék nagy részét, úgyhogy a város most biztonságosabb volt, mint
valaha.
És pontosan ezért van esély a gyızelemre - jelentette ki Calebros vendége. - Bell és Pieterzoon akár gyızhetnek is. Bár
nem lesz könnyő. De most már hamarosan sor kerül rá. Cock Robin ebben teljesen biztos volt.
Calebrosnak fogalma sem volt, hogy honnan tudta ezt ilyen biztosan a Nosferatu ítélethozó, de nem is lett volna
ildomos rákérdezni. Cock Robin hírei nem különböztek gyökeresen a híresztelésektıl, amelyeket Calebros a baltimore-i
és az itteni forrásaitól felcsipegetett, de Cock Robin pontos dátumokat és számadatokat emlegetett, míg az
informátorok csak becsléseket és szóbeszédeket hoztak neki. Az ítélethozó egyéb híreket is hozott.
Beszéd közben közel hajolt Calebroshoz:
- Vitelnek... gk-girik... vége - mondta suttogásnál alig erısebb hangon.
Cock Robin kifacsart, elnyújtott fején az ajkakat megmásíthatatlanul összegyőrték és széttördelték a repedések. Csak
komoly nehézségek árán volt képes megformálni a szavakat, és már az is hatalmas megtiszteltetésnek számított, hogy
egyáltalán megszólította Calebrost.
Vitelnek vége. Calebros bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem tanácsos az ítélethozó szemébe nézni. Cock Robin még
a társaihoz képest is különösen érzékenynek számított, és hajlamos volt az erıszakra. Calebros már látta, hogy mi lett
azokkal, akik felbosszantották, és ı nem szándékozott követni a példájukat.
Kiszimatolták a téglát. Vitel volt az. Calebros rengeteg részletet ismert - Colchester kulcsszerepet játszott az áruló
kilétének kiderítésében, és egyúttal bıséges információforrás is volt Calebros számára - de még ı sem tudta, hogy
máris intézkedtek.
- Múlt éjjel?
Nem lehetett máskor, mert különben már tudott volna róla. Cock Robin bólintott.
- Kicsoda?
- Bell. Piet-gk-gk-zoon.
Bell és Pieterzoon. Nagyrészt valószínőleg Bell. A Brujah igazi zúzógép volt, nem csak egy egyszerő igavonó barom. Ha
Colchester ugratta ki Vitelt a bokorból, és Pieterzoon csalta csapdába, akkor a ravaszt biztosan Bell húzta meg.
Azonban az ítélethozó nem hírnökként jött el hozzá, annak ellenére, hogy rengeteg új hírt kapott tıle. Éppen Calebros
hírei miatt jött a városba, és az már csak véletlen egybeesés, hogy a kitörni készülı Kamarilla-Sabbat konfliktus is ebbe
a városba helyezıdik át.
- Pet-gk'gk-don?
- Igen - mondta Calebros. - Kiderítettük, hogy három Vértestvér vett részt benne. Az egyikkel - egy Giovannival - már
elbántunk. İ majd elmondja a részleteket a klánján belül, és egyúttal figyelmezteti is ıket. Úgy hisszük, hogy ıt csak
lóvá tették. A második Vértestvér, Leopold ügye már sokkal bonyolultabb. Már keressük. İ kell elvezessen minket a
harmadikhoz, egy Tremere-hez. Úgy tőnik, hogy akkoriban Leopold még halandó volt. İt is megtévesztették, de ezen a
ponton már nem hagyhatjuk életben. Túl sok figyelmet vont már magára.
Az is lehet, hogy van egy negyedik is - de Calebros ezt már nem mondta ki. Még nem volt elegendı bizonyítéka, annak
ellenére, hogy Victoria volt Leopold Atyja, de ha ebben az összefüggésben tesz róla említést Cock Robinnak, akkor az
egyenértékő lenne egy halálos ítélettel.
- Pet-ro-girik-gk-don... bosszú.
Az Ítélethozó megragadta Calebros alkarját, és megszorította. Láthatóan alig volt képes elfojtani a vágyakozásait. Az
utolsó szót - bosszú - olyan tisztán, és olyan heves elégedettséggel ejtette ki, hogy attól végigfutott a hideg Calebros
kifacsarodott gerincén. Csak azért imádkozott, hogy soha ne vonja magára az ítélethozójának nemtetszését.

1999. november 10., szerda, este 8:45

Aqueduct Racetrack, Ozone Park, Queens
New York városa, New York

Federico diPauda, a Kamarilla Jobb Keze, a Nosferatu klán arkónja csöndben üldögélt a többi Vértestvér között. A tervek
készen álltak, és elmúlt már a beszéd ideje - legalábbis számára.
És nagyrészt a többiek számára is, kivéve talán Pascek ítélethozót. A Brujah a szónok, az embereit lelkesítı vezér
szerepében tetszelgett, csakhogy a demagóg meghatározás sokkal közelebb állt az igazsághoz. Pascek azonnal uralma
alá vont minden csoportot, amelyben felbukkant. Éppen ezzel a pöffeszkedı és faragatlan viselkedéssel igazolta a
veleszületett mindenhatóság érzését. Na nem mintha ez a férfi alkalmatlan lett volna a feladatára - egy ilyen állítás
nagyon is távol állt volna az igazságtól. Az önmagáról dédelgetett túlzó meggyızıdéseinek legtöbbje nagyon is

53. oldal
 Névtelen
megalapozott volt, de ugyanakkor igencsak szembetőnıek voltak a hiányosságai is. Persze ezt soha senki nem mondta
volna ki. A titokzatosság fátylába burkolózva dolgozott, de nem azért, mert a titoktartás alapvetı követelmény volt,
hanem mert imádta, hogyha többet tudhat másoknál, és ha ezt az elınyét felhasználva mindenkit belevonhat az aljas
és paranoiás képzelgéseibe.
Federico ismerte a titkok értékét. Felismerte használhatóságukat, de ıt mégsem csábították. Ahogy az idı
elırehaladtával Pascek egyre többet beszélt a múltbeli cselekedetekrıl, és az eljövendı tettekrıl, a Nosferatut egyre
inkább elborzasztotta, ahogy visszaélt a titkokkal. Természetesen bizonyos mértékben szükségszerő az ilyesmi, de azért
elgondolkozott azon, hogy vajon pontosan milyen mértékő is ez a szükségszerőség?
New York hercege, Michaela, aki láthatóan nem volt éppen az ítélethozók - vagy Federico meglátásai alapján a Belsı
Kör - kedvence, nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, hogy mekkora vihar készül a nyakába szakadni. Természetesen
beleegyezett abba, hogy Dél menekülı söpredéke meghúzza magát a városában, akiket aztán majd felhasználhat arra,
hogy nyomatékot adjon a követeléseinek, és hogy kifényesítse a hercegi koronáját. Csakhogy arról már nem volt
tudomása, hogy ez az egyezség csak egy tervbe ágyazott terv volt.
Sem ı, sem az északra irányuló népvándorlást kitervelı Pieterzoon és Bell nem voltak tisztában azzal, hogy miféle
elıkészületeket tett többek között Pascek, Lucinde, Cock Robin, és Lady Anne Londonból. Már több, mint egy éve
győjtötték az adatokat a New York környékén lebzselı száznyi Sabbat vámpírról, és a Kamarillához hő Vértestvér, ghoul
és halandó ügynökök tömegét lopták be titokban a városba. A tisztán a Sabbat offenzíva hatására megszületett
Pieterzoon-Bell terv szépen illeszkedett a már folyamatban lévı tervekhez - Federico véleménye szerint egy kicsit talán
túlságosan is szépen - így hát Pascek és a többiek befogadták maguk közé Bell arkónt, és Haardestadt, az Öreg
ivadékát.
Pieterzoon is csak mostanában ismerte meg a teljes történetet, és Theo Bell is meglehetısen mogorvának tőnt, amikor
valamivel késıbb megérkezett. Bár el kell ismerni, hogy Bellnél nem volt mindig egyértelmő, hogy miért tőnt
mogorvának. Úgy tőnt, számára ez a természetes kedélyállapot.
Pascek szónokolt tovább, és úgy szórta a részleteket és a megbízatásokat, mintha Prométheusz lenne, aki most hozta el
a tüzet az embereknek. Pieterzoon aggodalma, és Bell ingerültsége úgy nıtt, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
mennyire megtévesztették ıket. Javukra legyen mondva, hogy mind a ketten visszafogták magukat. Egy nyilvános
fórumnál keresve sem lehetett volna rosszabb helyet találni arra, hogy valaki szembeszálljon Pascekkel, különösen, ha a
szóban forgó valaki éppen a saját arkónja.
Lucinda is nyugodtan viselte a szónoklatot, bár ı már a kezdet-kezdetétıl tisztában volt minden részlettel. A Pascek
által kedvelt demagógia nem volt az ı asztala. İ jobb szeretett alázatosnak és ártalmatlannak tőnni, és hagyni, hogy
alábecsüljék. Federicóhoz hasonlóan ı is a nyilvánosságtól távol tudott a leghatékonyabban dolgozni. Így hát Pasceké
lett a parancsnokság, és Federico várt és figyelt. Hatalmas várakozással tekintett a jövıbe - mind a kibontakozó csata
miatt, mind pedig a város utcái alatt zajló, sokkal személyesebb dráma miatt is. Hiszen éppen a saját korai nyomozásai,
amelyeknek az eredményeit nagyjából egy évvel ezelıtt nyújtotta át Calebrosnak, hozták most meg a gyümölcsüket. Ez
volt a tervben megbújó terv.

1999. november 10., szerda, este 11:10

Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

Nickolai érezte, hogy már a nyomában vannak. Valami megváltozott a levegıben, még itt, a hotel légkondicionált
helyiségeiben is. A helyi hírek már az elsı reklámblokk elıtt megerısítették a legrosszabb gyanút. A gázhálózat
fıvezetékei megrepedtek. Ipari baleset történt az East River mellett. A hidakat és a folyóparti utakat lezárták. Ma éjjel
bontják le a Busey épületét Bronxban, úgyhogy az utakat ott is lezárták. Rosszul helyezték el a robbanótölteteket, és
egy hatalmas porfelhı terült szét a környéken, ami csökkentette a látótávolságot, és veszélyes volt az egészségre is. Fél
mérföldes körzetben mindenkinek otthon kellett maradnia.
Tudják - gondolta zordan Nickolai. - Ma éjjel véget ér. Vagy holnap, vagy esetleg holnapután. De mindenképpen
hamarosan.
- Itt van? - kérdezte egy vágyakozó hang a másik szobából.
Nickolai mostanában nem ezt várta Leopoldtól. Tulajdonképpen katatóniás önkívületen kívül semmi másra nem
számított tıle. Ennyi maradt a fiúból. Soha nem volt valami nagy társalgó, amióta a Szem beleásta magát a
koponyájába, de most már teljesen magára hagyta Nickolait - átadta ıt a nappali álmainak a Gyermekekrıl.
A boszorkánymester bekukucskált a hálószobába. Leopold ıt bámulta. A szem és a Szem. A fiú most is, mint mindig, az
asztalnál ült, amit a szoba nagy részéhez hasonlóan szinte teljesen elborított már a Szembıl folyamatosan szivárgó
zavaros vitriol.
- Itt van? - kérdezte ismét. - Azt mondtad, hamarosan eljön. - Nickolai sokszor mondta már neki, hogy İ, a Múzsa,
akire a fiú vágyakozott, hamarosan visszatér. Mostanában egyre ritkábban volt szükség erre a hazugságra, mivel
Leopold egyre távolodott a valóságtól. De vajon mi zökkentette ki ma éjjel csöndes ırködésébıl a fiút?
- Nincs itt... - kezdett bele Nickolai, de aztán nem folytatta. - Nincs itt velünk, de itt van a városban.
- Hát persze - mosolyodott el Leopold. Víztiszta váladék csorgott le az arcán, és pár csepp utat talált a szájába. -
Hamarosan...
Most jött el az idı - határozott magában a boszorkánymester.
- Attól tartok, Leopold, hogy vannak, akik bántani akarják. Elpusztítják, ha rábukkannak, és akkor soha többé nem
láthatod ıt.
A szavak azonnal hatottak. A Szeme és a szeme elkerekedett - ami meglehetısen zavaró látványt nyújtott - és
fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. A fejét félrehajtotta, mintha a Szem hirtelen túl nehéz lett volna ahhoz, hogy
felemelje.
- Nem... nem tehetik - hebegte. - Keresik... én megtalálom...
- Azt hiszem, igazad van - mondta Nickolai.

54. oldal
 Névtelen
Már régen számításba vette ezt a lehetıséget, de mostanáig nem tudta rászánni magát a cselekvésre. De most már
határozott. Biztos volt benne, hogy oly sok mindent tanulhatna még a Szemrıl, oly sok mindent tehetne még. Az eddigi
kísérletei eredményesek voltak, és ha nem cselekszik most, akkor azt kockáztatja, hogy a tudás felhasználatlanul veszik
el. Az is lehetséges - mondta magában -, hogy Leopold lassan használhatatlanná válik. A leépülése szédítı ütemben
gyorsult. Jobb lesz felhasználni a tudást a köz javára - és az én javamra.
Leopold nyújtózkodott, és mocorogni kezdett a székében. A Szem felszíne alatt és fölött egyaránt kidagadtak az erek,
és a váladék nehezebbé és habosabbá vált a fiú izgatottságától.
- Azt hiszem, igazad van - ismételte Nickolai. - Az utcák alatt ólálkodnak azok, akik bántani akarják ıt. Meg kell ıt
védened! Adj nekem néhány percet, hogy segíthessek neked!
Leopold láthatóan nem igazán hajlott a türelemre, de Nickolai hátat fordított neki, mert biztos volt benne, hogy
engedelmeskedik neki. A vér kötelez. Nem tartott sokáig elıkészíteni a rituálét. Már ezelıtt is elküldte ezzel a
módszerrel Leopoldot, és remélte, hogy közben sikerült tökéletesítenie a további szükséges rituálékat is. Persze idıvel a
többiek megérzik a jelenlétét, de még ez is az ı malmára hajthatja a vizet. Egyszer, jobban mondva már kétszer is
meghalt a világ számára, és ez elég is lett volna, ha nem botlik bele abba az ocsmány ítélethozóba. Talán a harmadik
halál már elegendı lesz.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:17

Eldridge Street, Alsó East Side
New York városa, New York

- Ramona! - sziszegte Hesha.

A lány dühösen feszült neki a Setitának. A karmos lábak belevájtak az aszfaltba, ahogy megpróbálta lerázni magáról.
Ramona morgott, és vicsorgott, de képtelen volt kiszabadítani a karjait az acélos szorításból. Végül megpördült, hogy
rátámadjon, de Hesha rezzenéstelen tekintete elkapta, és megtartotta. A Setita nem engedte, hogy Ramona elszakítsa
tıle a pillantását.
- Ramona! - suttogta élesen. - Ha nem áll meg, cserbenhagyja az öregeit. A vérük ott marad a kezén.
A lány érezte a csapásra emelt kezeit, a kieresztett karmokat, amelyek készen álltak, hogy belevájjanak, és lemetsszék
a fejét... de a férfi nyugodt maradt. Nem rezzent össze és nem hátrált meg. Ramona fokozatosan visszanyerte az
önuralmát, és végül leeresztette a kezét. Hesha elengedte a másik kezét.
- Ez ı volt - mondta a férfi.
- A francba, hát persze, hogy ı volt az!
Hesha néhány órával korábban csipogott rá, és Ramona gyorsan visszahívta a számon, ami a kártyáján szerepelt.
Valami Janet nevő nı vette föl a telefont.
- Mr. Ruhadzénak azonnal szüksége lenne Önre!
Ebben a jelszóban állapodtak meg. Hesha elıször azt akarta, hogy legyen elvárja Önt, de ı megmondta neki, hogy
kapja be. Így lett azonnal szüksége lenne Önre. Janet megadta neki a címet, és útba igazította.
- A Szem? - kérdezte Ramona amint megpillantotta a férfit.
- Igen. Az ékkı megint életre kelt.
Hesha mintha soha nem lett volna izgatott, de most gyorsan beszélt, és nagyon gyorsan lépkedett.
- Megmutatja nekünk az irányt, de még meg kell találnunk.
Fekete dzsekit viselt a megerısített fekete bırnadrág és a fekete garbó fölött. Volt még nála egy látcsı, egy
pisztolytáska és ki tudja, még mit rejtegethetett abban a kis hátizsákban.
Meg is találták Leopoldot - és végignézték, hogyan pusztít el két Vértestvért. Végignézték, és nem csináltak semmit. A
díszlet ezúttal teljesen más volt, de Ramona számára mégis kísértetiesen ismerıs volt az egész. Erezte, amikor
mőködésbe lépett a kísértetlátás, amivel mintha évszázadokkal ezelıtt ruházta volna föl Fekete Toll Edward. Látta,
ahogy Leopold kiveszi a Szemet az üregébıl, és a magasba emeli. Látta a vonagló, kígyószerő ideget is, amint
kitüremkedik a Szembıl, és megnyúlik. Végül elérte a földet és lyukat ütött az aszfaltba. A lány tisztában volt vele,
hogy mindezt csak ı látja egyedül - Hesha, és a két másik Vértestvér ebbıl semmit sem érzékelt. Az ideg és a Szem
vérvörösen lüktettek.
És ekkor a járda megnyílt a két pusztulásra ítélt Vértestvér alatt. A páros belezuhant a hasadékba, és aztán következett
az olvadt kı gyomorforgató sziszegése, amint elpusztított két újabb áldozatot.
- Ramona! - sziszegte a fülébe Hesha, és a karjánál fogva visszahúzta.
Nem tervezte, hogy támadni fog, de egyszer csak már lendült is. Nem tehetett mást. Nem nézhette tétlenül, hogy ez a
dolog újabb áldozatokat szed a népébıl. A fejében hallotta a holtak vádló suttogását. De Hesha visszatartotta.
- Türelmesnek kell lennie - mondta. - Vagy úgy végzi, mint...
- Tudom, tudom.
Érezni akarta Leopold húsát és a Szemet, ahogy a karmaival széttépi.
- De egyszerően hagytuk elmenni...
Hesha megpróbálta megnyugtatni. Olyan átkozottul gyakorlatias és ésszerő volt, hogy a lány szinte sikítani tudott volna
tıle. Kérdéseket tett föl azzal kapcsolatban, amit látott. Ramona válaszolt neki, de a lelki szemeivel minduntalan azt
látta, aminek történnie kellett volna: ahogy kiontja Leopold beleit a járdára, és a karmaival cafatokra szaggatja azt a
kibaszott Szemet.
- Jöjjön - mondta Hesha, és a lány hagyta, hogy mutassa az utat. - Újra meg fogjuk találni! Megkapja az esélyt, ne
aggódjon!
Ezután már egyikük sem akart megszólalni, úgyhogy jónéhány háztömbnyit gyalogoltak teljes csöndben. Ramona
elmerült a bosszúról szıtt vágyalmaiban, míg Hesha terveket kovácsolt.
- Különben is - mondta végül a Setita - ebben az ügyben másként kell eljárjunk.

55. oldal
 Névtelen

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:20

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Ott. A vér sőrőn áramlott, és a rontás fekete pettyei úszkáltak a tetején.

Aisling Sturbridge kinyújtotta a kezét, és megérintette Johanust. Neki is látnia és ízlelnie kell. Mindannyiuknak látniuk és
ízlelniük kell. Tíz éjszaka telt el kereséssel, amióta a Nosferatuk elhozták nekik a szavakat és a képeket.
Egy ırült utolsó szavait, amelyek Sturbridge saját álmait írták le: Elhalványul az utolsó fénysugár is... magasan
odafönn, messze, messze...A Végsı Éjszaka. A falak túl síkosak... nem tudok felmászni... kidülledı szemek vesznek
körül, és üres, puffadt arcok.
Egy prófécia szavai Malkáv gyermekének szájából, egy bevehetetlen erıd, amely csak akkor eshet el, ha belülrıl
engedik le a kapukat: A Gyermekek a Kút Mélyén... mutatják az utat... a Gyermekek rettegnek az árnyékuktól, de az
árnyék kifakul az utolsó fénysugárral együtt... a Végsı Éjszaka.
A város éltetı vére ott csordogált az utcákon és a folyókban. A vénák nyitva álltak Sturbridge, az adeptusai és a
tanítványai elıtt. Johanus, az ı Tőzoszlopa meglátta, és megértette. İ nem engedi majd, hogy a régense túl
vakmerıen törjön elıre. Nem engedhették meg maguknak, hogy elveszítsék ıt, amikor a kápolnát így kimerítette az
árulás és a kötelesség. Az árulók azóta hamuvá lettek, de a testet már meggyengítették. A Kamarilla könyörgésének
engedve Sturbridge elküldte Helénát és a sakáljait, de a vérben ennél sokkal alattomosabb ellenfelek bujkáltak. Az ı
vérének vérében.
Már régóta gyanította, hogy a város szíve megfeketedett, de az éltetı vér folyt tovább. A jelek egyértelmőek voltak,
mert tudta, hogy mit keressen: az artériákból csöpögött a rontás, és elmeszesedtek, megkeményedtek, mint a város
himlıhelyes erıdítményei közül oly sokan. Szökdécselı bogarak iszkoltak az artériák mentén, behabzsoltak a vérbıl, és
ha előzték ıket, akkor nagyobb sereggel tértek vissza. A dögevık. Sturbridge elhessegette ıket: most nem ezek miatt
aggódott.
Látta a rontást a vérben, érezte az ízét. Johanus megértette. İ majd gondoskodik róla, hogy a többiek is megértsék.
Oly ifjak voltak még, és olyan elveszettek, amennyire a vérbıl bárki is lehet. Sturbridge-nek kell mutatni nekik az utat,
míg ık megajándékozzák az ifjúság életerejével. Forrjon föl a vér!
Ott. A vér sőrőn áramlott, és a rontás fekete pettyei úszkáltak a tetején. Követni fogja a fekete csöpp útját, és elmetszi
a fertızött vénát.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:58

A telep
New York városa, New York

- Biztos vagy benne? - kérdezte Emmett, de nem kihívásképpen, csak mintha biztos akarna lenni abban, hogy a nagy
sietségben nem követnek el valamilyen hibát.
Nem sok idı volt az elmélkedésre, és a lehetıségek felmérésére. Az egész telepet áthatotta a lázas tevékenység zaja.
Calebros is elıbújt az odújából, hogy elérhetıbb legyen. Számtalan olyan kérdés merülhetett fel most, hogy mind a
város visszavétele, mind a Nosferatuk személyes vadászata javában zajlott odakinn. Még soha nem látta ilyen
zsúfoltnak és nyüzsgınek a telepet. Néhányan az ítélethozóval érkeztek, mások a baltimore-i Vértestvéreket kísérték el
északra. Colchester is itt volt valahol a zőrzavarban. Az elkövetkezı néhány éjszaka alatt újabb Nosferatuk várhatóak,
akik megkockáztatták, hogy autóval jöjjenek vagy az alagutakat kövessék, és a zsúfoltság csak még nagyobb lesz. És
mindezek tetejébe Calebros és a városban található többi telep között folyamatosan jöttek-mentek a küldöncök.
Hirtelen ott találta magát a háború és a vadászat közepén.
Calebros bíztatóan a testvére vállára tette a kezét.
- Te már elvégezted, amit ebbıl rád osztottak. Federico is habozott átadni a gyeplıt, de így lesz a legjobb.
- Én ismerem a várost - ellenkezett Emmett.
- Pontosan. És Federico nem, legalábbis nem olyan jól, mint te. A népünkbıl elegendı embert kell harca küldenünk. A
várost nem veszíthetjük el csak azért, mert nekünk... más foglalta le a figyelmünket. Ezért kell nekem elkísérnem az
ítélethozót a vadászatra. Te elfoglalod a helyedet Federico mellett - ı Pieterzoonnal és a többiekkel lesz. İk ismerik
Federicot, ismerik az arcát.
- Legalábbis azt, amit nekik mutat - mondta Emmett.
- Ez így igaz. Használj küldöncöket ahhoz, hogy kapcsolatban maradj vele - vidd Pugot és Hapcit! İk gyorsak, és biztos
a lábuk. Te most helyettem szólsz, Emmett! Ezt most senki másról nem mondhatom el!
- Umberto veled marad? - kérdezte Emmett.
- İ itt marad - felelte Calebros. - Az ítélethozó vérre szomjazik, és nekem vele kell tartanom.
Emmett elıször az egyik, aztán a másik válla fölött nézett hátra.
- Hát, én nem irigyellek. Tudom, hogy egyikünk sem nyújt valami épületes látványt, de... tıle kiver a frász.
- İ ami ítélethozónk, és én szolgálni fogom minden tehetségemmel. Elviheted Hildát... - Kapd be!
- Ezt visszautasításnak veszem. Ahogy gondolod. Sok szerencsét!
- Kibaszott dagadt kurva. - Emmett morogva fordított neki hátat, és elcsoszogott. Végül beleolvadt a szüntelenül
kavargó testek forgatagába.
Pár másodperccel késıbb Calebros kinyújtotta a kezét, és megállított egyet a kavargó testek közül.
- Emmett arra ment - markolta meg Hapci vállát. - Menj, keresd meg!
Hapci bólintott, és egy pillanattal késıbb már el is tőnt a tömegben.
Az ellenkezı irányból Mike Tundlight közeledett.
- Újabb üzenet Ruhadzétól - nyújtotta oda a papírlapot Calebrosnak, majd várakozóan megállt mellette.
A telep fınöke átfutotta az üzenetet.

56. oldal
 Névtelen
- Elveszítette. Az ékkı megint kialudt. Nincs mit tenni, holnap újra meg kell próbálni... de úgy véli, hogy a következı
alkalommal sokkal gyorsabban tud majd reagálni.
- Már ha lesz következı alkalom - jegyezte meg Miké. - Akár hónapokra is nyoma veszhet annak az átkozott valaminek.
Elıfordult már ilyen.
Calebros bólintott.
- Hesha nem szokott elhamarkodottan cselekedni. Már évek óta üldözi a Szemet - de vannak olyanok, akiket jobban
szorít az idı. Van valami hír Sturbridge-tıl?
- Cass elvitte az üzenetet a kápolnába - felelte Miké, de a bosszúság tisztán látszott arcának lárvaszerően fehér bırén
és a véreres szemeiben. - Úgy tőnik, hogy a régens túlságosan elfoglalt, és nem lehet zavarni. De a
boszorkánymesterek biztosítanak minket arról, hogy minden hozzáférhetı forrást erre a problémára összpontosítanak,
és hogy Nickolai itt van a városban.
Calebros hagyta, hogy leülepedjenek a szavak. Hosszú idı óta ez volt a legreménykeltıbb üzenet, amit csak hallott. -
Jó. Honnan tudják? Mit mondtak?
- Akivel én beszéltem, nem volt hajlandó túl sokat elárulni a részletekrıl - ami nem is meglepı. Volt valami köze ahhoz,
hogy tegnap ismét felbukkant Leopold. Ebbıl tudják, hogy Nickolai itt van a közelben, de azt mintha már nem tudnák,
hogy pontosan hol.
- Vagy csak nem mondják el - töprengett Calebros.
- De hát miért tennének...
- İ egy antitribu, de ha a többi klán a vérét kívánná az egyik testvérünknek, akkor nem akarnánk mi odaérni hozzá
elıször?
- Értem már - felelte elgondolkodva Mike, aztán még hozzátette: - De én azt hittem, hogy a forrásaink szerint minden
Tremere köpönyegforgató... eltőnt.
- Igen... eltőntek - mondta Calebros. - Azonban ez nem egy végeleges konklúzió, és láthatóan legalább egyikük még
mindig szabadon kószál. Ha sikerül...
- Calebros! Calebros! - kiáltotta egy apró, karcos hang. Pug átpréselte a karját a kavargó tömegen, hogy megcibálhassa
Calebros ingujját. - Calebros! Jeremiah... eltőnt! Vittem neki néhány patkányt, de nem volt ott. Próbáltam követni a
nyomait, de elvesztettem a csapást.
- Elvesztetted? - Calebros ezt nem várta volna Pugtól. Ez a kis csibész bármit meg tudott találni.
- Megırült - mondta Mike. - Ha most ı is elment, az sem sokkal rosszabb, mintha csak az esze ment volna el.
A kijelentés elsı felével Calebros nem tudott vitába szállni, de még mindig úgy érezte, hogy felelısséggel tartozik
Jeremiah iránt. Hiszen éppen ı küldte Anatole után. Miután ı maga kért meg rá - emlékeztette magát. Csakhogy most
nem volt idı ilyesmikre. És itt volt Pug...
- Emmettnek szüksége van rád - mondta Calebros. - Éppen most küldtem el utána Hapcit. Arrafelé mentek. Meg tudod
találni Emmettet, ugye?
Pug láthatóan zavarba jött a feddéstıl.
- De mi lesz Jeremiah-val?
- Szokásoddá vált, hogy ellentmondasz az öregeknek, fiú - csattant fel türelmetlenül Mike. - Ráadásul háborús idıkben?
Pug meghátrált, és megfordult, hogy induljon a dolgára.
- Nem, várj - szólt utána Calebros. - Igaza van - sóhajtott nagyot a Nosferatu öreg. - Emmettnek Hapcival kell
boldogulnia. Pug, vidd magaddal... - pillantott körbe a zsúfolt teremben Calebros, hogy lássa, kik tartózkodnak éppen a
közelben. A szeme sarkából látott valakit közeledni, akivel ebben a pillanatban egyáltalán nem akart foglalkozni. -
...Vidd magaddal Hildát, ı majd segít a keresésben! Napkeltére gyere vissza! Persze így nem marad túl sok idıd.
Megértetted?
Pug bólintott, és eliszkolt. Calebros lopva figyelte, ahogy az ifjonc elkapja, majd rövid magyarázkodás után elvezeti
Hildát.
- Ennyi erıvel akár a farkasok elé is vethetted volna - jegyezte meg Mike.
- Annak a nınek csak a szája nagy - nyugtatta meg Calebros Mike-ot, és saját magát is egyúttal. - És Pug... nos Pug az
Pug.
El sem tudta képzelni, hogy a fiú bárkinek a libidójára is hatással lenne. Bár Hilda mintha inkább lelkes lett volna, mint
válogatós.
- Jobb, ha megyek - mondta Miké, és átnézett Calebros válla fölött.
Calebros megfordult, és meglátta a termen keresztül felé közeledı Cock Robint. A zajban és a káoszban tiszta ösvény
nyílt a bicegı ítélethozó elıtt.
- Értettem - mondta Calebros.
Cock Robin nagyon közel jött hozzá. Megragadta az ingujját, hogy a telep vezetıjének le kelljen hajolnia hozzá, és
nyugtalanító, csattogó és fuldokló zajokat suttogott a fülébe.
- Igen - mondta Calebros. - Készen fogunk állni, ha alkalom adódik. De figyelmeztetnem kell, hogy úgy tőnik, a Szem
az egyedüli kapcsolat, az pedig már korábban is eltőnt, és nem is bukkant fel...
- Gk'gk-gk-girik-gk! - fojtotta bele a szót Calebrosba Cock Robin magasba tartott karma.
Az Ítélethozó nem kért a kifogásokból.
- Értem - mondta Calebros, és valóban nagyon is jól értette. Éppen az eddigi sikerei hozták ide az ítélethozót. Továbbra
is sikeresnek kell lennie. Az ítélethozó nem éri be kevesebbel. - Értem.

1999. november 11., csütörtök, este 8:15

Haubern birtok
Chicago, Illinois

Meleg vér-bor. Egy árnyalatnyit talán túlságosan is édes, de ahhoz elég karcos, hogy kellemes legyen. Victoria kéjesen
kortyolgatott. Idelenn Közép-Nyugaton sokkal rendezettebb volt az élıholt lét, és kevesebb meglepetést tartogatott.

57. oldal
 Névtelen
Természetesen itt is megvoltak a kis cselszövések, az órák vagy évtizedek óta sem feledett sérelmek, és az igazsághoz
hozzátartozott, hogy a város határain túl lupinok ólálkodtak - de ez mind odakinn volt. Victoria pedig idebenn volt,
biztonságban. Bár nem volt teljesen elégedett. Amióta hetekkel korábban megérkezett, a házon kívülrıl alig került
kapcsolatba valakivel. Nem tett mást, csak üldögélt, gondolkozott és tőnıdött.
- Még összeszedsz néhány ráncot, ha nem vigyázol - figyelmeztette Dickie.
- Ha ma össze is szedek egy pár ráncot, azok holnap estére úgyis kisimulnak - felelte Victoria.
Micsoda egy divatmajom - gondolta a Toreador. - De viharban minden kikötı csábító, meg ehhez hasonlók...
Dickie Haubern, a chicagói Haubernektıl. Kiadók, befektetések, iparvállalatok, versenylovak, mostanában pedig
feketekereskedelem, ipari kémkedés, hamisítás, behajtás, pornográfia, prostitúció és drogok. İ volt a család fekete
báránya, és nagyon valószínőtlennek tőnt, hogy a család túlélné ıt. Fogalmazzunk úgy, hogy három generációval
ezelıtt bekebelezte a Haubern-piacot, amikor megszabadult az összes rivális örököstıl, és azóta a család egy enyhén
beltenyésztett ágát támogatta, hogy nagyjából ötvenévenként a vagyont törvényesen át lehessen adni. De ettıl
eltekintve ı egy igazi cukorfalat.
Kérdés nélkül befogadta a házába, amikor minden bejelentés nélkül megjelent a küszöbön. A férfit untatta a politika és
a hadviselés. Atlanta, Baltimore - állítása szerint még a térképen sem tudná megtalálni ıket. - Miért is törıdnék
egyáltalán a Vértestvérekkel? Hacsak azért nem, hogy megtarthassam a két vagy akár több lépés távolságot tılük -
mondogatta. - A pokolba a klánok és a szekták rivalizálásával! Hiszen azért vagyunk itt, hogy a halandókat élvezzük,
felügyeljük...
- Uraljuk, prostituáljuk ıket, és rajtuk élısködjünk! - adta a szájába a szavakat Victoria.
- Ne felejtsd ki az erıszaktételt sem! Nem szabad lebecsülni egy jó kis erıszakot!
Természetesen a Vértestvér társadalom elutasítása mindössze egy arcátlan hazugság volt. Dickie brutális játékos volt,
ha az érdekei veszélybe kerültek, vagy ha valaki másnak a kárán nyerészkedhetett. De ugyanakkor édes volt és
kedélyes, és kedvelte Victoriát. Mindig is kedvelte a Toreadort.
- Victoria - szólította meg, amikor a vér-bort szopogatta. - Victoria, most hívott fel Róbert. Attól tartok, az öregfiú
egyáltalán nincs jól.
- Robert?
- Robert Gainesmil - mondta Dickie a szemeit forgatva. - El kellett költöznie. Elszaporodtak az élısdiek ott náluk.
- Tényleg? A termeszek?
- Nem, a Sabbat. Felzabálták a személyzetet és leégették a házát. Szegény Langford!
Hirtelen mintha kihőlt volna a bor Victoria szájában.
- A Sabbat Baltimore-ban? A városban?
- Ó igen! Nem hozta be neked Alyssa a mai újságokat? İszintén nem értem, hogy miért tartom ıt egyáltalán.
- Gondolom azért, mert az unokatestvéred.
- Unokatestvér. Ezt mondtam neked? Unokatestvér, leányunoka... az egész annyira bonyolult és fárasztó lesz néhány
generáció után.
Az újságot keresve elsétált, és Victoria magára maradt, hogy elgondolkozhasson Gainesmil és a Kamarilla sorsán.
Véget ért volna? - tőnıdött. Vajon a Sabbat elfoglalt mindent? Vagy Dickie-nek ez lenne a humor?
A férfi kezében az újsággal hamarosan visszatért.
- Elmondtad Robertnek, hogy itt vagyok? - kérdezte Victoria.
- Természetesen nem, kedvesem. Még csak meg sem említettem a nevedet. Szavamat adtam rá, és a szavam kötelez.
- Ó, kérlek, ne akard, hogy kiforduljon a gyomrom, Dickie!
- Nos, rendben. Talán futólag megemlítettem a nevedet.
- Dickie...
- Jó, jó. Elmondtam neki, hogy itt vagy... és mikor érkeztél... és hogy nagyon boldogtalan és zaklatott voltál és hogy
meg kellene látogatnia minket és hogy nagyon jól szórakoznánk. - Felsóhajtott. - Olyan rosszul hazudok!
- Te megszokásból és kényszeresen hazudsz, Dickie, ami nem egy és ugyanaz. És ha meg szabad jegyeznem,
meglehetısen jól mőveled ezt a mőfajt.
- Te mindig olyan kedves vagy!
Két újságot hozott magával: a Chicago Tribune-t, és a New York Timest. A Tribune címlapján a hajtás alatt volt egy cikk
egy New York-i üzemi balesetrıl. Volt valami robbanás, és valamiféle anyag ömlött az East Riverbe. A Times is
kiemelten foglalkozott az esettel, és még számos másik „természetes” polgári katasztrófával: egy metróbalesettel, az
elszámított bontással... Victoria el tudta képzelni a többit. Az újságokban elrejtve volt még néhány cikk azokról az
özönvízszerőén terjedı tüzekrıl, amelyek átsöpörtek Baltimore különbözı részein. Gainesmil valószínőleg ezekrıl
beszélt Dickie-nek.
- Robert honnan telefonált? - kérdezte Victoria.
- New Yorkból - felelte Dickie. - Nem lehet semmi ott az élet mostanában, ahogy hallom.
- Ezt meg hogy érted?
- Nos, úgy tőnik, hogy a baltimore-i barátaink elhagyták a süllyedı hajót... Ne, várj! A hajót már korábban
felrobbantották, nemde? Azzal a disznó Garlotte-tal együtt. Na, mindenesetre feladták a várost, és a Sabbat háta
mögött szépen bemasíroztak New Yorkba. Bár Robert szavaiból ítélve nem volt egy sétagalopp - sok volt a harc és a
gyilkolás. Gyereknap volt a Brujahknak. Robert szerint egyetlen fontosabb Gangrel sem segítette ıket, de szerintem jó,
hogy megszabadultunk tılük. Csak egy lépés választja el ıket a lupinoktól...
Amíg Dickie megosztotta vele a véleményét az eseményekrıl, addig Victoria gondolatai elkalandoztak. A harc több száz
mérföldnyire volt innen. Neki többé már nincs hozzá semmi köze. Szembeszállt a szörnyetegekkel, visszatért a kínzások
színhelyére és megpróbált valami hasznosat kideríteni Leopoldról - most pedig kénytelen volt hinni abban, hogy nem
járt sikerrel. Nem hihetett mást. Ennek ellenére zavarták a harcokról szóló hírek. Én nem vagyok harcos, hogy húst
tépjek és csontot törjek - mondogatta magának. Vajon az összes Vértestvér közül miért pont neki tudnák hasznát venni
a mészárlás közepén? A keze önkéntelen az állához vándorolt, a saját magát elemésztı sárkányhoz. İ már megtette a
magáét. Túlélte az egészet. Egy pillanatra eszébe jutott a döntés, amit az Atlanta felé vezetı úton hozott, ahogy
megpróbálta becsapni az isteneket. Mennyire szükségét érezte, hogy megtévessze ıket. És mégis figyelmen kívül
hagyta a saját próbáját. Ha istenéül választotta a véletlent, hogy egyetlen más teremtmény se irányíthassa a sorsát,

58. oldal
 Névtelen
akkor hogyan volt képes ily álnokul megtagadni ıt? Ezen a kérdésen rágódott, és ezért nem talált megnyugvást.
- Victoria! - mondta durcásan Dickie. - Egy szót sem hallottál abból, amit mondtam!
- Ó dehogynem! Arról beszéltél, hogy az évnek ebben a szakában túlságosan is hideg van New Yorkban.
- Én nem mondtam semmi ilyesmit.
- Ó, nagyszerő - felelte a nı, és szégyenkezve az ajkaira tette az ujját. - Olyan rosszul hazudok!
Dickie felvihogott.
- Nos, nem csoda, hogy nem figyelsz rám, amikor politikával untatlak. Hányszor mondtam már? Unalmas, unalmas,
unalmas, unalmas, unalmas.
Kikapta a poharat Victoria kezébıl, és gyorsan kortyolt egyet a borból, mielıtt visszaadta volna.
- De gyere csak velem! Mutatok valamit, ami tetszeni fog!
Victoria követte. A palota gyönyörő volt. A finom perzsaszınyegek, a választékos kandeláberek, amelyek úgy csillogtak,
mint a jég egy csikorgó reggelen, fényes faanyag és vakító csempék - bizonyos estéken egy árnyalatnyival jobb kedvre
derült, ha itt sétálgatott a pompa közepén, de még ilyenkor sem tudta elfeledni a múltját... és a jövıjét. Ez nem
tartozott azok közé az éjszakák közé. Dickie fáradhatatlanul fecsegett, de Victoria elméje istenekrıl és ısi hatalmakról
szóló látomásokkal birkózott. A szerencse Baltimore-ba vezérelte volna, és onnan vajon hová... New Yorkba? İ pedig
mégis itt volt.
Dickie a szalonba vezette, ahol lendületes meghajlás kíséretében kitárta elıtte az ajtót.
- A legújabb trófeám - mondta.
Victoria Dickie mellett belépett a nyolcszöglető szobába. A berendezés csupa mahagóniból és vörös bársonyból készült,
de a tárgy, ami magára vonta Victoria figyelmét, egy emelvényen pihent a szoba közepén. A Toreador közelebb lépett.
A szobor egy táncost ábrázolt, aki egyik kezét a feje fölé emelte, és az egyik lábát egyensúlyozva kinyújtotta maga
mögé a másik oldalon. A halvány utalás a mellekre, és a csípı finom íve arra utalt, hogy a táncos egy nı, de a mővész
a forma erejére és a sima mozdulatok sugalmazására helyezte a hangsúlyt. Victoria még soha nem látta a szobrot, de
mégis felismerte.
- Tudtam, hogy tetszeni fog - mondta Dickie önelégülten a küszöbrıl.
Victoria könnyedén megérintette a követ az ujjbegyével. Hideg volt az érintése. Felismerte a szobrászt.
- Hogyan...?
- Véletlenül botlottam bele, tényleg - mondta Dickie. - Aztán végül majdnem elhappolta elılem egy rettenetes Ravnos
betolakodó, aki azt hiszi, hogy átvette a hatalmat a városban. De én nem hagytam magam, és végül gyıztem. Egy helyi
mővész ment csıdbe vagy halt meg, nem tudom pontosan. Tudod, hogy megy ez! Most eladják a dolgait, és volt
közöttük néhány gyönyörő darab. Ez volt a kedvencem. Rád emlékeztetett...
Victoria azonnal átlátott a hazug hízelgésen, és felnevetett, aztán azt vette észre, hogy miután apró, csöndes
rángásokban feltört belıle a nevetés, már nem tudja abbahagyni. Beleharapott az ajkába, és vérkönnyek csordultak le
az arcán.
Dickie megtorpant egy pillanatra.
- Pendleton... vagy Pennington, vagy valami ilyesmi. Még soha nem hallottál róla, de volt neki néhány egyszerően
elragadó munkája.
Igaza volt. Victoria nem ismerte ezt a nevet, de nagyon is jól ismerte a mővészt. Az Istenek kigúnyolnak - gondolta. -
Megmutatják, hogy hová vitt volna a véletlen, aztán kinevetnek, amiért most mégis itt vagyok, ahová ık akartak
vezetni engem. - Letörölte a könnyeket az arcáról, felsóhajtott, aztán a saját kezével takarta el a táncos bizonytalan
körvonalú arcát. Az ujjai vörös foltot hagytak a kövön.
- Ööö... Victoria...?
- Hívd vissza Robertet - mondta, anélkül, hogy odafordult volna Dickie-hez. - Mondd meg neki, hogy várjon rám a
JFK-n! Tudni fogja, melyik hangárban.
Megteszi, amit kell, hogy ismét ura legyen a saját sorsának. Leborul a véletlen oltára elıtt, és bőnbocsánatért fog
esdekelni.

1999. november 11., csütörtök, este 8:35

Brooklyn alatt
New York városa, New York

Calebrosnak rá kellett döbbennie, hogy Cock Robin nem kedveli a találós kérdéseket. Pedig tényleg egyértelmőnek tőnt:
Anatole feladott nekik egy találós kérdést, tehát nem kellene mindenkinek megpróbálkozni vele, hátha sikerül
megoldani? Talán az lehetett az oka, hogy az ítélethozót vézna termete miatt könnyen össze lehetett téveszteni egy
gyermekkel - persze csak ha figyelmen kívül hagyjuk az eltorzult fejet. Bármi legyen is a valódi ok, Cock Robin
töredezett ajkai rángatózni és remegni kezdtek, amikor Calebros elmondta neki a találós kérdést, és furcsa, csicsergı
hangot hallatott, mint egy macska, akitıl elvették a zsákmányát. Calebros bocsánatot kért. Hosszasan. Aztán amilyen
gyorsan csak lehetett, kimentette magát, és távozott.
Ez tegnap éjjel történt, éppen mielıtt visszavonult volna nappalra. Cock Robin ma éjjel még nem beszélt - egyáltalán
senkivel, már amennyire Calebros tudta. De az ítélethozó világossá tette mindenki számára, hogy a vadászat folytatódni
fog. Ha nincs új nyom, akkor át fogják kutatni a várost. Ellenırizni fognak minden olyan helyet, aminek akár a
leghalványabb kapcsolata is lehet bármelyik Tremere antitribuval. A várható csapdákra és a mágia
kiszámíthatatlanságára való tekintettel Calebrost nem lelkesítette föl túlzottan ez a lehetıség. İ maga jobban szeretett
volna várni, figyelni és terveket készíteni arra az esetre, ha rábukkannának Nickolaira.
Csakhogy nehéz vagy lehetetlen lett volna lassítani az eseményeket, ha egyszer megindultak. Addig legalábbis
mindenképpen, amíg le nem zajlottak, és fel nem használták a lendületüket. Cock Robint nem lehetett eltéríteni a
céljától vagy leállítani. A vadászat folytatódott.
Az eltorzult tetemek csöndes csapata hátborzongató felvonulást rendezett a csatornákban. Cock Robin vezette ıket.
A többiek már kezdték „hallgatag embernek” nevezni. Persze soha nem akarták kiejteni ezt a gúnynevet, amikor az

59. oldal
 Névtelen
ítélethozó hallótávolságon belül volt, de Calebros észrevette, hogy lassan kezdik összekeverni a némaságot a
süketséggel. Néha túl hangosan beszéltek vagy nem vették észre Cock Robin közelségét. Az ítélethozó mostanra már
biztosan tudott róla. Talán ez is csak tovább szította amúgy is lángoló haragját. Calebros kezdte azt kívánni, hogy
bárcsak soha nem szólalna meg az öreg. A telep vezetıje rettegett az elsuttogott megjegyzésektıl, és a fojtott,
szakadozott hangoktól, amelyek segítségével Cock Robin kommunikált.
Csak legyen már ennek vége, és akkor majd megy tovább a maga útján - mondogatta magában Calebros. Feltéve, hogy
valaha is vége lesz. Feltéve, hogy túlélik a vadászatot. Ennek ellenére tisztában volt vele, hogy végül igazságot fognak
szolgáltatni, akár ezen a vadászaton, akár a következın, akár az azt követın. A Nosferatuk nem felejtenek.

1999. november 12., péntek, éjjel 2:39

Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

Nem szabad megkönnyítenem a dolgukat - gondolta Nickolai, és éppen ezért nem küldte ki Leopoldot ma éjjel.
Mostanáig nem. Békén hagyta a katatonikus fiút. Vajon a Szem szó szerint felfalja az agyát? - elmélkedett teljesen
hasztalanul Nickolai. Milyen kár, hogy nincs több ideje a vizsgálódásra.
Leopold megint kint volt az utcán. Tegnap éjjel csodálatos eredményt hozott a déli irányba tett kirándulás. Nickolai ma
éjjel az északi irány mellett döntött. Kényszerítette magát, hogy ma éjjel egészen eddig várakozzon. Lassítanom kell -
gondolta újra meg újra. Rengeteget kivett belıle a tegnap éjszaka, és a vértartalékainak is voltak határai. A város csak
úgy nyüzsgött a Kamarillától, úgyhogy nem volt tanácsos vadászni. A nyomomban vannak, jöjjenek csak. De vissza
kellett fognia magát, hogy takarékoskodjon az erejével. Felkészülten kell várnia ıket.
Belenézett a magas tükörbe, és megpillantotta a lepusztult bérlakások sorai között ólálkodó Leopoldot. A Szem halvány,
rosszindulatú vörös fénnyel világított. Vérvörös fénnyel. Leopold rettenetesen nézett ki. Megtörtnek és háborodottnak
tőnt. Természetesen mind a két megállapítás igaz volt. Nickolaiban felötlött, hogy valamiféle sajnálat vagy
veszteségérzés kellene eltöltse, amiért a saját vére, az egyetlen ivadéka ilyen állapotba került, de az Ölelésre sem az
érzelmek, hanem a szükségszerőség vette rá. Akkor miért pont most kellene ilyen érzelmekre számítania, amikor már
két évvel ezelıtt a valódi személyazonosságának ismerete nélkül elküldte magától a gyermekét?
Akkor ez tőnt a legokosabbnak. Miután az a kétszeresen elátkozott, fontoskodó ítélethozó rájött, hogy a vérvonalának
többi tagjával ellentétben Nickolai túlélte a Mexikóváros alatti katasztrófát és a mészárlást. Ha ı vagy bárki más tudott
errıl, akkor a társait elpusztító démon is rájön, és akkor ıt is levadássza. Ebben teljesen biztos volt, és képtelen volt
elviselni a gondolatot, hogy ismét szembe kellene szállnia vele. Már a puszta gondolattól is hajszál híján rátört a
remegés. Tehát megesküdött magának, hogy ez nem történhet meg.
Ahhoz képest, hogy micsoda ocsmány teremtmény, a Nosferatu ítélethozóban elképesztı mértékő hiúság maradt.
Benito - a drága Benito, aki mindig szívesen tett szívességet, ha tudta, hogy késıbb majd behajthatja - könnyedén
elintézte, hogy Petrodon modellt álljon a halandó szobrásznak. Micsoda zseniális húzás volt, hogy odaadta a
szobrásznak a Petrodon korábbi kinézetérıl készült fotót. Az ítélethozót ezután teljesen lenyőgözte a szemei elıtt
formálódó márványtömb. Biztosan összeszarta volna magát, ha a szobor valaha is elkészül.
Csakhogy soha nem fejezték be. Nickolai végzett Petrodonnal, és Benito, aki ismét átkozottul találékonynak bizonyult,
elmenekült, ahelyett, hogy jó kis Giovannihoz illıen ottmaradt és elpusztult volna. A csempész szinte elérhetetlenné
vált, amint felállította a védelmét a pokoli családja kebelén. Ha pedig a csatornalakók nem kapnak egy kézenfekvı
gyilkost, akit elpusztíthatnak a néhai vitéz ítélethozójuk miatt, akkor elkezdenek kutatni, és kutatnak, kutatnak,
kutatnak.
Közben azért nem feledkezett meg az ifjú szobrászról sem. Nemcsak hogy Nickolai nem feledkezett meg róla, de
Benitonak is hamarosan eszébe jutott. Azonban Penningtonnak nyoma veszett, mire a család orgyilkosai megérkeztek,
hogy eltőntessék az öregjük nyomait. Az ölelésnél mi lehetne jobb biztosíték egy halandó hőségére, ha még a halálával
sem válna elérhetetlenné a Giovannik számára?
De a fiú nem viselte jól az átváltozást. Vágyott a régi életére, amit amúgy is elvettek volna tıle, és semmiféle
fogékonyságot nem mutatott a misztikus mővészetek iránt. Legalábbis akkoriban. Ennek ellenére nem bizonyult
haszontalannak. Egyszerően csak meg kellett tisztítani az elméjét a valóságtól, amit amúgy is visszautasított, és ellátni
egy jelentéktelen elıélet ködös emlékeivel, és máris el lehetett küldeni a városból.
Benito természetesen hallott felıle. A Vértestvérek klausztrofóbiás kis világában lehetetlen lett volna elrejteni a
tehetséget. Azonban amikor a fiú ellen küldött orgyilkos nem tért vissza - mint ahogy a második, majd a harmadik sem,
mivel Nickolai szemmel tartotta eltaszított gyermekét - Benito rádöbbent, hogy a titokzatos támogató odakinn figyel
valahol, és hogy minden egyes újabb lépéssel azt kockáztatja, hogy felfedezik a nyomokat, amelyek hozzá vezetnek.
Jobb, ha kivárja a megfelelı alkalmat. Tehát a dolgok így álltak mindaddig, amíg Benito ostoba módon el nem fogadta
az atlantai meghívást. Okosabb is lehetett volna. Nem lett volna szabad a helyzetnek odáig fajulnia, hogy éppen
Nickolai figyelmeztetése tartsa távol. De Nickolai gyanította, hogy a titkok ırizıi ezen a ponton már amúgy is szegény
Benito nyomában voltak. Követték a csapat Petrodontól egészen a Giovanniig, és most felfedezték a Benitotól
Nickolaihoz vezetı nyomokat is.
Jöjjenek csak - gondolta Nickolai. Leopoldot figyelte a tükörben, és közelebb húzta magához a szénserpenyıt. Egy
égetett agyagedényt helyezett a meleg fém peremére, és megmártott egy arany tırt az edény tartalmában. Amikor
kiemelte a kést, a Szembıl vett lé csöpögött a pengérıl. Elhúzta a csöpögı tırt a parázs fölött, elıször északról dél felé,
aztán keletrıl nyugat felé. A parázs sziszegett, és a felszálló vörös köd félig eltakarta elıle a tükröt.
Ezután Nickolai addig tartotta a megszentelt pengét a füstölgı parázstartó fölé, amíg meg nem érezte a bırrel borított
markolaton keresztül a hıt, és el nem kezdett pirulni a bır a tenyerén. A kést a saját szeméhez emelte, és közben
rezzenéstelen pillantással figyelte a füstön keresztül a tükörben feltőnı alakokat. Hullámok futottak végig a képen a
tükörben, amikor az elsı vércsöpp aláhullott az izzó szén közé, mintha a vitae a higanytó nyugodt felszínébe csapódott
volna bele. Az egymást követı hullámok tisztán és pontosan követték egymást. És a Szem egyre vadabb vörös fénnyel
kezdett derengeni.

60. oldal
 Névtelen

1999. november 13., szombat, éjjel 1:30

Pine Street, Pénzügyi negyed, Manhattan
New York városa, New York

Emmett végighallgatta Umbertot, aztán kikapcsolta a telefont és visszagyömöszölte a zsebébe. Kényelmesen

elhelyezkedett a fölé tornyosuló épület második emeletén körbefutó mészkı párkányon. Hapci várakozóan üldögélt a
közelben. Eddig jó munkát végzett - ı hozta-vitte az üzeneteket Emmett és diPauda arkón között, aki a Kamarilla
ideiglenes fıhadiszállásán tartózkodott néhány háztömbnyivel arrébb, és eddig még egyszer sem tévedt el.
A legutolsó feljegyzés úgy egy órája érkezhetett az arkóntól. Úgy tőnt, hogy valaki Poloniát látta Bronxban, és a
Nosferatu arkón most a Throgs Neck felé igyekezett, hogy kimentse Michaela herceg seggét a tőzvonalból. Nos,
természetesen Federico nem ezeket a szavakat használta, de Emmett már régen hozzászokott ahhoz, hogy a sorok
között olvasson.
Ebben a pillanatban éppen azon gondolkozott, amit az elıbb hallott Umbertotól. Hesha bejelentkezett, és közölte, hogy
immár a harmadik éjszakán egyhuzamban a Szem ismét elszabadult. Umberto csak azért közölte ezt az
információmorzsát Emmettel, mert Calebros mindannyiuk kedvenc ítélethozójával, Cock Robinnal ment vadászni.
Emmett pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen egyezséget kötött Calebros Heshával arról, hogy eljuttatják a
Setitának a Szemet, ha megtalálnák, de neki személy szerint az volt a véleménye, hogy nem ártana egy kicsivel több
gerinc ennek a Ruhadzénak. Amíg az a kígyó azzal foglalkozik, hogy becserkéssze Leopoldot és azt az átkozott Szemet,
addig az a valami jobbra-balra pusztítja a Vértestvéreket. Két éjszakával ezelıtt az Alsó East Side-on bukkant fel, és
feltörölte a földet legalább két mocskos seggő Brujah-val. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de tegnap éjjel a föld
alatt bukkant fel, és kinyírt két Nosferatut és néhány újabb Brujaht, és csak úgy mellesleg szétrúgta Theo Bell seggét.
Pug félig hisztérikusan locsogva jött vissza a telepre.
Emmett eleget hallott. Gondoskodni fog róla, hogy valamit tegyenek is ezzel a Leopold fickóval, és ha ez nem fog
tetszeni Heshának, akkor bekaphatja.
East Village-ben - mondta Umberto. Kis-Ukrajnában. Emmett gyorsan lefirkált egy rövid feljegyzést, összehajtotta és
odaadta Hapcinak.
- Vidd ezt el Federiconak - mondta Emmett. - Tudom, hogy nincs ott. Ne szakíts félbe! Úgy állítsd be, mintha neki
kellene odaadnod, aztán add oda Pieterzoonnak! Vagy ami még ennél is jobb lenne, egyenesen Bélinek!
Federico legutóbbi feljegyzése szerint a Brujah arkón igencsak viharverten érkezett meg a legutóbbi összecsapásából a
Szemmel. Le merném fogadni, hogy piszkosul be van pipázva - gondolta Emmett. - Nagyszerő!

1999. november 13., szombat, éjjel 2:00

Keleti 4. utca, East Village, Kis-Ukrajna
New York városa, New York

- Mit akar, mit csináljak? - kérdezte hitetlenkedve Ramona, és szinte ki is ment a fejébıl, hogy le kell halkítania a
hangját. - Elment az a maradék kibaszott esze is?
Heshát nem lepte meg a reakciója. Olyan öltözéket viselt, amit Ramona városi szafari ruhának nevezett volna: fekete
garbó, megerısített bırnadrág és dzseki pisztolytáskával. A hátizsákját kinyitva kettejük között tartotta.
- Tudom, hogy furcsán hangzik - jelentette ki tökéletesen nyugodt és visszafogott hangon.
- Nem - mutatott rá az ujjával Ramona. - Ha az ember a csatornákban éli le az életét, az furcsa. Ez... ez egyszerően
egy kibaszott ostobaság! Azt akarja, hogy én egy levéllel támadjak rá a Szemre! Csak hogy tudjam, jól értettem-e!
- Nem a Szemre, hanem az idegre. Ez mőködni fog - kötötte az ebet a karóhoz Hesha.
Ramona belekukucskált a hátizsákba.
- Hogyhogy... van itt valahol egy használati utasítás a démonoktól megszállt kibaszott szemgolyókhoz?
- A kutatásaim...
- Nekem van egy jobb ötletem, Mr. Kutatás. Mi lenne, ha maga támadna egy pálmalevéllel? Ez hogy hangzik?
- Én nem látom az ideget. Maga igen. Én majd elvonom a figyelmét. Ez sokkal veszélyesebb, mint a maga feladata.
- Ki lesz közelebb hozzá? - kérdezte Ramona.
- Én is közel...
- Ki lesz közelebb?
A páros egy ideig csendben álldogált. Ramona kikukucskált a sarok mögül. A tántorgó alak úgy két háztömbnyire
lehetett tılük. Felismerte a rendellenes testtartását.
- Ezt el se hiszem - fordult vissza Heshához. - Azt mondja, hogy elkapjuk a Szemet. Én kisegítem. És most azt várja
tılem, hogy egy brokkolival hadonásszak az orra elıtt. Tudja, magának sokkal nagyobb szüksége van rám, mint nekem
magára.
- Ez egy pálmalevél - vakkantotta Hesha, akinek lassan kezdett fogyni a türelme. - És mindkettınknek szüksége van a
másikra, feltéve persze, hogy nem akar egyedül kimenni oda, hogy úgy végezze, mint a klántársai.
Ramona rámeredt, de Hesha pillantása is legalább olyan hideg volt, mint az övé. Végül a lány kinyújtotta a kezét, és
szinte el sem akarta hinni, hogy mit is tesz éppen.
- Adja ide a levelet - majd még visszanézett, mielıtt kisurrant volna a sarok mögül. - Ha ez nem válik be, akkor fogom
a létezı legnagyobb parázsló kurkuma gyökeret, és feldugom egyenesen a seggébe!
- Ha nem válik be - morogta Hesha - akkor emiatt fogok a legkevésbé aggódni.
- Hé - kiáltott fel Ramona, és ismét megfordult a saroknál. - Ez a Leopold gyerek biztosan nagyon népszerő. Úgy tőnik,
társaságunk érkezett.

61. oldal
 Névtelen

1999. november 13., szombat, éjjel 2:12

International Ltd., Water Street
New York városa, New York

Bizonytalanság. Jan ırjítınek találta. Összegyőjtötte az erıit, bevetette ıket azokon a pontokon, ahol véleménye
szerint a legnagyobb szükség volt rájuk, és most nem tehetett mást, mint hogy várakozott. A csata dühöngött
Bronxban. Házról házra harcoltak. Lehetetlen lett volna teljesen távol tartani a rendırséget. A Maskarádét még a
legjobb esetben is megszaggatják, még akkor is, ha a Kamarilla gyızedelmeskedik. És semmi sem garantálta, hogy
gyıznek. A visszaszivárgó hírek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy Polonia kardinális megszállottként küzd.
Délen Pascek ítélethozó is harcba keveredett. Lehetetlen volt erısítést elvonni Staten Islandrıl. Ráadásul könnyen lehet,
hogy Theo Bell az utolsó csatáját vívja, feltéve, hogy nem képes véghez vinni azt, amire egy kisebb Gangrel hadsereg
nem volt képes. Jan soha nem várta volna, hogy ilyen messzire jutnak - bár mindig reménykedett benne - de
Haardestadt, az Öreg, szemében nem sokat számítanak majd a kezdeti sikerek, ha ma éjjel ellenük fordul a szerencse.
- Jan - mondta egy ismerıs, de ide nem illı hang, és ezzel kiszakította borongós gondolatai közül.
Megfordult, és két hónap óta, amióta a nı Atlantába ment, most elıször találta szembe magát Victoria Ash-sel. A
Toreador háta mögött Robert Gainesmil állt. Mikor megpillantotta, Jan elıször most is, mint mindig, a tökéletes
szépségére gondolt. De a második gondolatával elıkerültek a Sabbatnál töltött idejével kapcsolatos gyanúi.
Victoria valószínőleg olvasott az arckifejezésébıl vagy kitalálta a gondolatait.
- Jan, tudom, hogy nem bízik bennem, és nem érdekel - mondta éles hangon. - Megtarthatja a Kamarilláját, és az
átkozott háborúját magának! De Leopold itt van, ebben a városban!
Jan bólintott. Nem volt hozzászokva a nı egyenességéhez.
- Az East Village-ben - felelte. - Theo elment utána. - Victoria csak ennyit akart tudni. Hátat fordított Jannak, hogy
távozzon, de megtorpant és visszafordult.
- Adja ide a kulcsokat - szólt oda Gainesmilnek. A férfi kissé zavarodottan engedelmeskedett.
- Én szívesen vezetek - mondta.
- Én is tudok vezetni - felelte Victoria. - És különben is, mi hasznát venném magának?
Ezzel kicsörtetett az irodából, és otthagyta Jant és Gainesmilt.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:15

Keleti 4. utca, East Village, Kis-Ukrajna
New York városa, New York

Theo az út közepén lépkedett. Nem látta értelmét, hogy eljátssza a tartózkodót, ugyanakkor nem is szándékozott
beszorulni egy szők helyre azzal a valamivel. A városnak ez a része nem volt valami forgalmas, még akkor sem, amikor
nem tombolt a múlt éjszakákhoz hasonlóan a káosz az utcákon. Persze szinte biztos, hogy valami halandó tanúja lesz
annak, ami itt történni fog, de hát mit tehetne - felhívja a zsarukat, hogy látott egy hatalmas, feka vámpírt egy csúnya,
rövidlátó szörnyeteggel harcolni?
A lámpák ellenére az utcán sötét volt. Theo emlékeztette magát, hogy vigyáznia kell azokkal az átkozott
lámpaoszlopokkal. A dzseki ujjával megtörölte az arcát. Az égési sebek még mindig fájtak. Piszkosul fájtak. Ez volt az
egyik olyan dolog, amiért ennek a Leopold fickónak felelnie kell. Frankie volt a másik. És Lydia, meg Christoph.
Christoph feje, vállai és karjai csúnyán felszakadtak, de mégis Lydia volt rosszabb bırben kettejük közül. A lány arca,
mellkasa és kezei teljesen elégtek, és a saját égéseihez hasonlóan ezeknél sem használt semmit, bármenynyi vért is
adott neki Theo.
Itt az utcán erısebbnek érezte magát, mint amikor Jannal együtt lapult az irodában. A düh tartotta mozgásban a
Brujaht, a tőz a gyomrában. Ha ez sem lesz elég, akkor rábaszott - gondolta.
Ahogy ment tovább az úttesten, eszébe jutott a fiú, aki a feljegyzést hozta diPaudának. Valaki követte Leopoldot, és
tájékoztatta a Nosferatukat. Vajon a feljegyzés egyenesen Heshától jött volna? Nem igazán illett a stílusához - gondolta
Theo. Talán Lucinda keze lehet a dologban. Jan szerint az ítélethozó beleegyezett, hogy a Setitáé legyen a Szem. Hát
akkor összeszedegetheti a darabjait, miután végeztem - gondolta Theo.
Azonnal tudta, hogy Leopoldot látja, amint pár háztömbnyi távolságból megpillantotta a másik magányos alakot. Még
ebbıl a távolságból is ismerısnek tőnt a kurafi tartása. Az égési sérülések most mintha minden eddiginél jobban csíptek
és viszkettek volna, de talán most csak jobban érezte az egészet. Felgyorsította a lépteit, és céltudatosan elindult a
prédája felé. Leopold mintha észre sem vette volna. Legyen átkozott, ha lesbıl támad egy kibaszott Toreadorra, akár
nála van a Szem, akár nem - gondolta Theo. A múlt éjjel meglepte ez a kurafi, de most szemtıl szemben küzdenek
majd. Amikor már egy háztömbnyire megközelítette, és a másik alak még mindig a másik irányba támolygott, a Brujah
két ujját a szájába dugta és éleset füttyentett.
A lény megtorpant, és Leopold lassan Theo felé fordult. A kidudorodó bal szeme mintha halvány fényt sugárzott volna
magából.
- Hé, te köcsög - mondta Theo, és felhúzta a puska kakasát. - Emlékszel rám?
Beszéd közben sem állt meg. Leopold jobb keze csak egy rongyba bugyolált véres csonk volt.
Leopold láthatóan emlékezett rá, no és arra is, hogy mi volt az, amit olyan hatékonyan alkalmazott tegnap éjjel. Theo
meghallotta az elcsavarodó fém nyögését. Lebukott, és a lámpaoszlop elsuhant a feje fölött. A Brujah továbbgurult a
földön, és egy másodperccel késıbb ismét talpon termett - éppen idıben ahhoz, hogy átugorhassa a fémoszlopot, ami
visszakézbıl éppen felé tartott.
- Nem... bánthatod... - morogta Leopold.
- Mi a fenérıl beszélsz... - de Theonak ismét ki kellett térnie a fejét megcélzó fémoszlop elıl.
Az utca közepe felé menekült, ahol a két oldalt álló oszlopok nem érhetik el, hacsak nem tépik ki magukat a földbıl,

62. oldal
 Névtelen
hogy a nyomában maradhassanak. Az oszlopok most már mind a két oldalon mozogtak, mint valami óriási, hátára
fordított bogár hadonászó lábai.
Theo megint talpra ugrott, de a lábai alól eltőnt a talaj, mielıtt még elsüthette volna a fegyverét. Az utolsó pillanatban
rugaszkodott el a semmivé foszló földtıl, és keményen az aszfalthoz csapódott. Gyorsan rálıtt az ellenfelére a SPAS
12-vel... és a foszfor fehér izzással robbant fel a Leopold mögött parkoló autó oldalán.
Affene! Megint el kellett vetıdnie. Folyamatosan mozgott, és kitért. Minden erejével összpontosítania kellett, ha nem
akart csapdába esni a földben, de az ugrásai egyre közelebb vitték ıt a csapkodó oszlopokhoz. Minden kitérés egy
újabbra kényszerítette, aztán megint egy újabbra. A gyorsasága elınyt jelentett, de máris érezte, hogy kezd
elszivárogni az ereje. Persze el kellett kerülnie Leopold támadásait, de ha pusztán az életben maradásért küzd, az még
nem egyenértékő azzal, hogy nyerésre áll.
De nem egy Toreador fogja a Végsı Halált elhozni neki. Közelebb kell jutnia. Elég közel ahhoz, hogy a markába fogja és
elroppantsa azt a vékony nyakat. És amikor az egyik fémoszlop csapása súrolta a vállát, már tudta, hogy ezt minél
hamarabb el kell érnie.

*****

Ramona azt várta, hogy hamarosan letépik a fejét ennek a Theo Bell fickónak, bár Hesha szavaiból úgy tőnt, mintha
egy igazi kemény fickó lenne. Lehetséges. Még csak meg sem próbált lesbıl rátámadni Leopoldra. Egyszerően odasétált,
szándékosan felhívta magára a figyelmet, és aztán elkezdett az életéért küzdeni. Eddig még kitartott, bár csak hajszál
híján tudott kitérni Leopold támadásainak útjából. Egy lépéssel mindig az ellenfele elıtt járt, de Ramona látta, hogy
máris kezd lassulni és fáradni. És nem csak ennyit látott.
Még akkor is tudta volna, hogy ez a fickó egy Vértestvér, ha Hesha nem mondja el vagy ha a kísértetlátás nem mutatja
meg neki. Bell túl gyors volt ahhoz, hogy halandó lehessen. A mozdulatai szinte egymásba folytak. Kitért, ugrott,
felkelt, aztán ismét ugrott, olyan gyorsan, hogy Ramona alig tudta követni. Megeresztett egy második lövést, de ez is
célt tévesztett. Az elsıvel majdnem eltrafálta Ramónát, aki úgy döntött, hogy jelenleg jobb lesz fedezékben maradni.
A rejtekhelyérıl a lány látta azt is, amit senki más. Ahogy Theo ide-oda cikázva próbált közelebb kerülni, Leopold a lány
szemei elıtt kivette a rettenetes Szemet a gödrébıl, és feltartotta. Csakhogy ezúttal nem a kezében fogta. A Szem
most a véres csonkon ült, ami valaha a jobb keze volt, és úgy vonaglott és lüktetett, mintha élt volna. Úgy ragyogott,
mint egy vérvörös hold. Sistergı váladék gyöngyözött elı az oldalán, és sziszegve lecsöpögött a földre.
Ramona képtelen lett volna megmondani, hogy hol ért véget a normális látás, és hol kezdıdött a másik. Nem
határolódtak el egymástól. Képtelen volt különbséget tenni a valóság és a látomás között. De Heshától tudta, hogy
mások nem látják a magasba tartott Szemet. A többieknek továbbra is úgy tőnt, mintha Leopold arcának része maradt
volna. Azzal is tisztában volt, hogy a többiek nem látják a tekergı, kígyószerő ideget, ami ebben a pillanatban is kinyúlt
a Szem hátsó részébıl, és lüktetve belemélyedt a földbe. Onnan merítette az erejét. Már a barlang elıtti réten is látta
ezt a rostos ideget, amikor a Szem elpusztította a népének tagjait. Csakhogy itt most nem volt semmiféle Gangrel
hadsereg. Most egyedül lapult egy autó mögött, miközben egy vakmerı férfi próbált életben maradni a Szemmel
szemben. Ramona tudta, hogy már nem habozhat sokáig. Eljutott erre a pontra, és úgy érezte, hogy nem tudja
rákényszeríteni a testét, hogy továbbmenjen. Pedig muszáj! A férfinak már nincs sok ideje hátra. Ezt is jól látta. Bell
lassan, fájdalmasan közelebb küzdötte magát Leopoldhoz, de valahányszor tett két lépést elıre, egyet mindig hátrálnia
kellett, hogy kitérjen a csapások elıl. Idırıl idıre az egyik rosszindulatú lámpaoszlop eltalálta. Eddig még csak súrolták,
még egyszer sem sérült meg komolyan, de egyre többször érte találat, és az aszfaltban ásító kráterek kezdtek
összefüggı hálózatba kapcsolódni körülötte. A köveken pedig csak bizonytalanul tapadt a lába.
Hol van Hesha? - tőnıdött Ramona. Nem számít! Nélküle is támadnia kell. Ki kell használnia az elınyt, amit Theo
csatája biztosít neki, mert a férfi hamarosan el fog esni.
Pontosan abban a pillanatban történt meg, amikor átfutott a fején a gondolat. Az aszfalt úgy magasodott fölé, mint
valami szökıár, és leárnyékolta elıle a Szem beteges fényét. A feketeár nekiiramodott, Theo pedig elsütötte a puskáját.
A folyékony aszfalt felrobbant, és a darabjai szerteszét repültek. Theo elvetıdött, de ezúttal nem volt elég gyors: a
hullám maradványai becsapódtak a lábába, és megpörgették. Keményen a földhöz csapódott, és a legközelebbi lámpa
keményen a hátába vágott, mielıtt ki tudott volna térni elıle. A Brujah elterült a földön, de az oszlop nem húzódott
hátra, hogy újra lecsapjon, hanem rátekeredett, mint egy óriáskígyó a nehezen megszerzett vacsorájára.
Ramona elkezdett felemelkedni a fedezék mögül. Vetett egy pillantást a fegyverére, a kezében tartott pálmalevélre és
ismét megrohanták a kétségek és a félelmek. Ez ırültség! - gondolta, de nem várhatott tovább, különben a
klántársaihoz hasonlóan Theonak is vége. Akkor is habozott, és a Gangrelek meghaltak.
- Leopold! - csattant egy kiáltás, de ez nem Ramona hangja volt.
A lány kidugta a fejét, és meglátta Heshát pisztollyal a kezében az út közepén. A Setita lıtt, és pontosan a mellén
találta el Leopoldot. A Szem hordozója hátratántorodott, de nem esett el. És a Szem vérvörös pillantása Heshára
vetıdött.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:37

Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Aisling Sturbridge tudta, hogy meg fogja találni az ellenség fellegvárát, amikor ezen a harmadik éjszakán is
megmutatta magát a rontás. Csakhogy megtalálni az erıdöt, és lerontani a falakat nem egy és ugyanaz a dolog.
Követte a város éltetı vérét az utcákon keresztül, megízlelte a saját vérének rontását, és miután felismerte benne a
sajátját, többé már nem tévedhetett el. A város szíve felé vezette az adeptusait és a tanítványait. A hőséges Johanus
mindig ott volt egy lépéssel mögötte. Nem kellett messzire menniük. A saját szentélyüktıl délre, a lupinok menedékén
túl, nem messze a sárkány temetıjének legvastagabb és legmagasabbra törı csontjaitól és fejfáitól. A vérfolyam
kanyarogva követte a sugárutakat és az artériákat, amíg el nem érte az ellenség erıdítményét, és ott lángoló árkot

63. oldal
 Névtelen
formázott körülötte.
Johanus elılépett, egészen a pokoli mélység peremére, és megpróbálta a tüzet a tőz ellen. A tanítványok csatlakoztak
hozzá, erıt adtak neki, míg Sturbridge magának az erıdnek a falaival tett próbát. Figyelemre méltó szakértelemmel
emelték a tornyokat és a támfalakat. Az óvó pecsétek is éppen ott voltak, ahová ı maga is elhelyezte volna ıket. És
pontosan ebben állt az erıd gyengesége. Bár az építımester keze idegen volt tıle, de az építész ugyanaz volt, és amit
Sturbridge megértett, azt el is tudta pusztítani. Ebben állt a halál hatalma az élet fölött, és ez volt a Gyermekek titka.
Visszahívta a nyáját a meredély szélérıl. Végül is nincs rá szükség, hogy kioltsák a tüzet. Éppen ellenkezıleg: magához
szólította a vérbıl és a tőzbıl álló szörnyeteget, és az válaszolt a hívására. Felemelkedett, és kiterjesztette dicsıséges
szárnyait. Egy dicsıséges pillanatig a Gyermekek, a város és a temetı fölé tornyosult... aztán lezúdult a falakra.
Az erıdítményt elborította a tőz és a vér. Végigsöpört a falakon, és visszaszorította a védıket. A falak erısek voltak, és
úgy tőnt, hogy sokáig ki fognak tartani.
Csakhogy hirtelen váratlan repedések jelentek meg az erıdítményen. Meggondolatlan üdvrivalgás csendült fel
Sturbridge háta mögött, és a vérszagot érzı fenevad felbömbölt a küszöbön álló gyızelem láttán. A lángok a réseket
nyaldosták, és az ártalmatlan repedések tátongó résekké nıttek. Az elsı torony leomlása után már közel volt a vég. A
falak bedıltek. A szörnyeteg felperzselte az erıd földjét, és a tőz megtisztította a várárokban a vért.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:40

Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

A kezdeti robbanás kibelezte a hotel huszonötödik, huszonhatodik és huszonhetedik emeletét. Az üveg-, és

gránitdarabok olyan erıvel röpültek szét, hogy másnap reggel még a szemközti épületben is találtak
törmelékdarabokat. A robbanás ereje még két és fél háztömbnyi távolságban is betörte az ablakokat.
Még mielıtt a mentıcsapatok megérkeztek volna, a lángok lefelé a huszonharmadik, felfelé pedig egészen a
harmincadik emeletig terjedtek.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:45

Keleti 4. utca, East Village, Kis-Ukrajna
New York városa, New York

Ramona, kezében a pálmalevéllel, megdermedt, és döbbenten csodálta Heshát. Talán nem volt ugyanolyan gyors, mint
a nagyobb termető Theo Bell, de ennek ellenére kitért Leopold támadásai elıl. Méghozzá lenyőgözı kecsességgel és
könnyedséggel. Ramona nem tudta biztosan, hogy a csupasz bırfelületét borító pikkelyek valóságosak vagy ismét csak
a kísértetlátás tréfálja meg. Ráadásul, mintha a teste is lehetetlen módon mozgott volna. Mintha a lehetségesnél jobban
kinyújtózott volna, amikor kitért egy oszlop elıl, és amikor egy-egy aszfalthullám laza kıdarabokat repített felé, úgy
tekergett félre az útjukból, mintha a mozgását nem is akadályoznák az ízületei.
Az elsı néhány másodperc után Ramona már mintha kívülrıl szemlélte volna a harcot, mert ha aggódni kezdett volna a
kimenetele, és Hesha vagy Theo miatt, akkor ismét megnyitotta volna magát a félelem elıtt.
Hesha talán képes legyızni Leopoldot. Talán nem is lesz szüksége rá ahhoz, hogy elpusztítsa a Szemet. De ahogy
figyelte a férfi kétségbeesett vetıdéseit és támadásait - gördülés, lövés, tekergıdzés, lövés - és ahogy több golyó is
tépett szélő lyukakat szaggatott Leopold testén, magában el kellett ismernie, hogy ezek csak hamis remények. Hesha a
másik férfihoz hasonlóan ki tudott tartani, de nem ért el igazán semmit. Eddig még túl tudott élni, de csak hajszál híján.
Láthatóan Theo is észnél volt. Még mindig fogva tartotta a lámpaoszlop, de kihasználva a Hesha támadása által nyert
idıt, a hatalmas termető férfi küzdeni kezdett. Nekifeszült a fémnek, de a rátekeredett acél csak még jobban
megszorult, ahogy küzdött ellene.
És ekkor hirtelen a feltekeredett fém Ramona szemei elıtt merevedett meg. Ekkor érte el ıket egy távoli robbanás zaja,
és Leopold megtántorodott. Nem Hesha lövéseitıl, és senki nem volt elég közel hozzá, hogy megtámadhatta volna, de a
lábai mintha mégis cserbenhagyták volna. A kísértetlátás most valahogy sokkal sápadtabbnak, sokkal légiesebbnek
mutatta. Mintha valahogy összement volna a Szemhez képest, amely a köldökzsinórjával egyetemben most mintha
sokkal vadabbul és kétségbeesettebben lüktetett volna.
Éhes - döbbent rá Ramona. Már nem olyan erıs. Közelebb lopakodott egy lépésnyivel. Már nem olyan erıs, mint pár
pillanattal korábban, pedig már akkor sem volt annyira erıs, mint annak idején a barlangnál.
Hesha közeledett Leopoldhoz, és Bell még mindig az oszloppal küszködött - csakhogy most már meghajlította. Nem
látványosan, de ahhoz azért eléggé, hogy ki tudjon csusszanni a tekercsek között. A Brujah tántorogva felvette a
puskát a földrıl és lıtt. A golyó pontosan Leopold mellkasának közepét találta el. A becsapódás erejétıl
hátratántorodott, és egy füstölgı folt jelent meg a mellén. Nem esett el, de megsérült.
Ramona lelki szemeivel ismét látta annak a végzetes éjszakának a képeit: a Gangrelek hullámokban támadnak, de
sorra elesnek az elıtörı monolitok és az olvadt kıtavak között. Valami most nem volt ugyanaz. Volt valami, ami
lehetıvé tette, hogy két elcsigázott Vértestvér kitartson Leopolddal és a Szemmel szemben. Eddig ezt vajon miért nem
látta? Talán csak a rémület vakította el, de akkor is így volt. Most már közeledtek hozzá. Hesha arca kifürkészhetetlen
maradt, de Theo szemei vérvörösek voltak.
Leopold habozni látszott, mintha nem lenne biztos magában. A támadók lábai alatt már nem nyíltak meg újabb
hasadékok, és nem emelkedett föl újabb aszfalthullám, hogy szétmorzsolja a testüket. Ramona látta, hogy most jött el
az ı ideje, és rohamra indult. Leopold háta mögött volt. Ha Hesha bizarr terve mégse mőködne, akkor a karmaival és
az agyaraival fogja szétszaggatni az ideget és a Szemet - de többé már nem lesz a saját félelmeinek és a múltjának
rabja.
Azonban az utca végében egy autó fényszórói tőntek fel, ahogy rohamozott.

64. oldal
 Névtelen
A nagy sebességgel haladó autó vakító fényszórókkal közeledett Leopold, Theo és Hesha háta mögött. Ramona úgy
érezte, mintha a fényszórók egyedül ırá szegezıdnének. Habozott... és ahogy megtorpant, meghallotta azt a furcsa
hangot, amit már ismert - a szétszakadó hús nedves reccsenését. Döbbenten látta a Leopold ruháit átszakító éles
csontokat - Leopold csontjait, amint átdöfik a bırét és kicsusszannak a vézna testbıl. A kísértetlátás - biztos csak annak
köszönhetı, hogy ezt látta. Ez nem lehet valódi. A csontjai nem nyúlhatnak ki a testébıl.
Az autó dübörögve közeledett. Már csak két háztömbnyire volt tılük. Ramona nekiiramodott. A vére a szívében
dübörgött, és ajkai a halottak neveit sorolták. Már csak néhány yardnyira volt Leopoldtól és a fantom-idegtıl, amit el
kell metszenie, amikor Leopold bordái, mint megannyi skorpió, lecsaptak rá.
A becsapódás megállította a lányt. A csontok átdöfték a karját, a mellkasát, a gyomrát és a lábait. A férfi lehetetlenül
megnyúlt csontjai összekapcsolták ıket, és a döbbenet átadta helyét az izzó kínnak, és a kudarc gyomorforgató,
beteges érzésének. Elırehajolt, de képtelen volt mozdulni. Leopold nem is vette a fáradságot, hogy felé forduljon. A
lüktetı ideg alig egylábnyira volt tıle, de a pálmalevél kicsúszott a kezébıl, amikor elzsibbadtak az ujjai. Úgy tőnt, hogy
a Szem idegei helyett a lányét metszették át.
Kétségbeesésében Theot és Heshát kezdte keresni, és csak ekkor vette észre, hogy ıket is felnyársalták. Leopold a
saját testével csapott le rájuk vagy a Szem használta ıt magát fegyverkén-t. Akárhogy is történt, Hesha mellkasát most
egy nagy csontdárda döfte át, míg Theot Ramónához hasonlóan több helyen is feltőzték a csontokra. A bordák átdöfték
a térdét és a gyomrát, a vállait, és az egyik belefúródott a felsı ajkába és az arcának másik felén jött ki.
Ramona magatehetetlenül lógott. Meghajlott és törött utcai lámpák, kráterek, töredezett aszfalt, és törmelék vette körül
mindenfelıl. Heshával és Theoval egyetemben olyanok voltak, mint csonthálóba gabalyodott legyek. És az autó közben
a repedezett aszfalton ugrálva nyaktörı iramban közeledett feléjük, míg végül beleakadt egy minden eddiginél mélyebb
gödörbe. A jármő orra lefelé billent, és az autó azonnal megállt.
Furcsa csönd szállta meg az utcát, miután a motor egymással csikorgó fém alkatrészek hangjától kisérve kimúlt.
Ramona tehetetlenül nézte Leopoldot. Olyan közel van hozzá. Ott eresztett le a szemeik elıtt, és a halálos csontjai által
hozzákapcsolt Vértestvérek éppúgy tartották ıt, mint ahogy ı tartotta az ellenfeleit. Ebben a pillanatban a Szembıl
elısistergı váladék csapott valami zajt. Hesha is felnyögött néha fájdalmában és tehetetlenségében, és az egészet az
autó megrepedt hőtıjébıl kiszabaduló gız sistergése festette alá.
És ekkor kitárult az autó egyik ajtaja, és egy hihetetlenül gyönyörő nı mászott ki a romok közül.

*****

Victoria hitetlenkedve figyelte a pusztítást maga körül. Mintha lebombázták volna az utcát. Furcsa, hömpölygı
aszfaltdombok mindenütt. És a reszketı, legyengült Leopold csontjai borzalmas távolságba kinyúltak a testébıl, és
felnyársaltak három Vértestvért. A vérzı és kába Theo Bell volt legközelebb hozzá, egy piszkos gyermek volt
legtávolabb, és oldalt ott volt Hesha Ruhadze. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy beszélt az emberével, Vegellel. Az
egésznek a középpontjában pedig ott állt Leopold, aki szinte eltörpült a gonosz Szem mellett, amelyet Sturbridge
vázlatán látott Baltimore-ban.
- Leopold - szólt lágyan Victoria, és belenézett az arcába... nem a Szembe, hanem a fiú arcába, és a másik szemébe.
Kereste a mővészt, aki Atlantában annyira szeretett volna a kegyeibe férkızni. Önmagát kereste abban az arcban.
Az ifjú varázsló Atyja ott van az agyagban.
- Leopold - mondta újra, és Hesha és Theo mellett közelebb lépett.
A két Vértestvér ıt figyelte. Hesha küszködött, Theo pedig lassan kezdte felmérni a helyzetet, és nekifeszült a
csontoknak. Victoria lassan, nyugodtan közelebb lépett Leopoldhoz. Kilépett a magas sarkú cipıibıl, hogy könnyebben
lépkedhessen a törmeléken.
A fiú óvatosan, vágyakozva figyelte a közeledı nıt. Victoria nagyon közel ment hozzá, és innen már érezte a Szembıl
csöpögı és az aszfalton sistergı vitriol szagát.
- Nem tudtam róla, Leopold - mondta Victoria. - Hinned kell nekem! Nem tudtam róla. Minden másként alakult volna.
Fogalma sem volt róla, hogy a fiú vajon hallotta-e a szavait. Vajon megértette ıt, vajon hitt neki? Csak annyit látott,
hogy a fiút teljesen kiszipolyozták. Nem volt más, csak egy üres héj, egy húsból faragott talapzat, amire a Szemet
helyezték. Victoria lassan felé nyújtotta gyengéd kezeit.
- Nem tudtam róla! Én vagyok az Atyád!

*****

Leopold csapdába esett. Egy tüskés fa ágai tekeredtek rá. Elıtte egy vörös folyam hömpölygött a sárkány temetıjének
utcáin. A tanító eltőnt. Elveszett a bölcsessége és az ereje, de a vérszínő habok közül kiemelkedett İ. Leopold nem
tudta felidézni, hogy pontosan ilyennek emlékezett-e rá. A látogatásai mindig olyan rövidek voltak. A szépsége
valóságos volt a látás számára, de mégis tiszavirág élető maradt.
Felé nyújtotta finom kezét. Vigyázz a tüskékre - szerette volna figyelmeztetni Leopold, de a szavak cserbenhagyták. İ
része volt mindennek, amit teremtett, és már a puszta jelenléte visszaidézte a mestermővének elragadtatását. Pedig
milyen sokáig küszködött, minden segítség ellenére. İ incselkedett vele, sértegette és hízelgett neki, de most itt volt
vele, és készen állt rá, hogy átölelje.
A nı megszólalt, és a szavai méztıl és vértıl csöpögtek.
- Én vagyok az Atyád.
Magáénak vallotta Leopoldot. Abban a pillanatban tudta, hogy nem az ı, hanem a tanító vére csörgedezik az ereiben. İ
nem az Atyja, hanem a Múzsája. Bár ez egyáltalán nem számított. Magáénak vallotta ıt. Most már egyek lettek az
örökkévalóságban. És Leopold megbékélt.

*****

Ramona alig látta a Leopold felé tartó nıt. Elveszett a saját testének és lelkének kínjaiban. Öt helyen döfték át a
csontdárdák. Ismét cserben hagyta a halottait. Nem nyújtott igazi megnyugvást az sem, hogy ezúttal csatlakozni fog

65. oldal
 Névtelen
hozzájuk, hogy ezúttal a saját testében érezte a kínjaikat. Nem futamodott meg.
De habozott. Rohamosan fogyott az ereje, de még mindig képes volt önmagát vádolni. Félelemtıl dermedten állt, várta
a tökéletes pillanatot - a pillanatot, ami soha nem fog eljönni. Cserbenhagyta a halottait, de most legalább csatlakozik
hozzájuk. Ennyivel tartozott nekik.
Felemelte a tekintetét, és Heshára pillantott. A férfi küzdött, pedig a csont, ami átdöfte a mellét, a háta mögött felfelé
hajlott. Esélye sem volt rá, hogy le tudja húzni magát arról a lándzsáról, de ı mégis küzdött.
Azt is látta, hogy Theo is tovább harcol. Látta a győlöletet és a dühöt a szemeiben. Leopold egyik bordája széttépte az
arcát, de ı a fájdalomtól fintorogva hátrahajtotta a fejét, és a bıre elıször lassan, de aztán egyre gyorsabban
lecsúszott a csontról. Az a borda legalább nem nyúlt ki túlságosan. Mivel a teste többi részét nem tudta mozgatni, ezért
a fejét hajtotta hátra. Hüvelykrıl hüvelykre húzta le az arcát a csontról. A szemeit összeszorította, és a szájából törött
fogdarabok potyogtak - de végül kiszabadult. Megszabadult attól az egy bordától. A másik négy mozdulatlanságra
kárhoztatta.

[.........]*

...neveit - Eddie, Jan, Darnell -, és minden névnél elırébb vonszolta magát Leopold csontjain. A csontok túlságosan
messzire kinyúltak a háta mögött ahhoz, hogy kiszabadíthassa magát, úgyhogy ı lesz Leopold vacsorája, és majd
gondoskodik róla, hogy a torkán akadjon ez a falat.
Ronja. Peera, az Adakozó. Ramona hüvelykrıl hüvelykre hajtotta elıre a testét. Crenshaw. Bemard Fleetfoot. Mutabo.
Mintha egyszerre döftek volna karót a szívébe, égette volna a bırét a nap és marta volna szét az arcát a sav. Lisa
Strongback. Ai'leen Brook gyermek. Brant Edmonson. Tanner. A sebeibıl patakzó vér tócsákba győlt a földön a beteges,
lüktetı ideg körül, ami a földbıl merítette az erejét. Ramona vére, a vér, amit elrabolt...
Zhavon.
Erejének utolsó morzsájával Ramona meglendítette a karját. A levelet éppen annyira tartotta a fájdalma, a halál és a
félelem, mint ı maga. És a levél átment az idegen, de nem vágta el a rostos szálakat. Ramona nem érzett semmiféle
ellenállást. Biztosan elvétette. Újra le kell csapnia. Csakhogy a levél ólomsúllyal húzta lefelé a karját, amit most már
teljesen halottnak érzett. Az ujjai felmondták a szolgálatot, és a levél kicsúszott a kezébıl. Dühében felordított. Vagy a
másik nı ordított? Ramona nem tudta biztosan. Elhasználta az utolsó erıtartalékát is. Zuhant... Zuhant? És a csontok?
Arccal az aszfaltnak csapódott. Felnézett, és látta, ahogy a csontok, a Leopold szívéhez vezetı ösvények kívülrıl befelé
porrá omlanak. A három hamuösvénybıl pedig arany, vérvörös és zöld fogazott villám lövellt az ég felé. A három villám
egy pillanatra egyesült Leopold feje fölött, és hirtelen egy rettenetes jelenés tornyosult a helyén. A sötét arcon démoni
vigyor ült, és az egyetlen szemében rosszindulatú jókedv csillogott. Végül Ramona fájdalomtól elködösülı, rémült
tekintete elıtt nyomaveszett a jelenésnek, és Leopold vézna teste porrá omlott.

*****

Theo térdre rogyott, majd arccal a törmelék közé hanyatlott. Kín hasogatta testének minden apró porcikáját. Ki volt
merülve, de nem késlekedhetett. Még nem. Megpróbált annyi vért irányítani a térdéhez, amennyit csak tudott. Bár a
hasi seb fájdalmas volt, de jelen pillanatban nem volt ott semmi, amire szüksége lett volna. Ráadásul úgy tőnt, hogy
minden ujja használható, tehát a vállseb is várhat még. Úgy érezte, mintha leszakították volna az arcát. Egyébként se
voltam valami jóképő soha - gondolta.
Lassan, és meglehetısen bizonytalanul feltérdelt, és aztán kiköpött egy fogat a törmelékre. Ha halandó lenne, akkor a
vér csak úgy ömlene az arcából, és fuldokolna a saját vérében. Sikerült lábra állnia. Hesha már tántorogva elindult
Victoria felé. A másik csaj arccal lefelé feküdt... Leopold hőlt helye mögött. Azon a helyen most már csak egy kupac
hamu maradt. Vagyis nem egészen: valami hevert a hamukupac tetején.
Theo meglátta a lába elıtt a földön a puskát, és kénytelen volt keményen megfeszíteni az erejét, hogy le tudjon hajolni
érte. A kelleténél sokkal tovább tartott, és sokkal nehezebbnek tőnt elérni Victoriát. Mély lövészároknak tőnt minden kis
barázda az aszfalton, és minden törmelékkupac úgy tornyosult elıtte, mint egy hegy. Theo sietni akart - el kell tőnniük
innen, mielıtt a rendırök kezdenek ideszállingózni vagy egy környékbeli halandó túlságosan kíváncsivá nem válik ebben
a hirtelen támadt nagy csöndben - de csak arra futotta az erejébıl, hogy továbbmenjen.
- Visszajött - mondta Victoriának, amikor odaért mellé, mielıtt még rádöbbent volna, hogy milyen fájdalmas is lesz a
beszéd, aztán a kezét gyorsan rátapasztotta az álla bal oldalára.
Victoria nem szólt hozzá. A Toreador csak állt ott, és a hamu és a Szem mellett térdelı Heshát figyelte, amint kivesz
egy kevlar bıröndöt a hátizsákjából. A Leopold maradványain pihenı Szem kékes-lila árnyalatot öltött. Most már
egyáltalán nem lüktetett és nem is mozgott, és egy szemhéjszerő membrán szinte teljesen körbezárta. Victoriát
látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történik körülötte. Még mindig gyönyörő volt, a maga felsı tízezerbeli
módján, de üresnek, élettelennek tőnt - még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy Vértestvér.
- A Sors néha kegyetlen tréfákat őz - mondta csak úgy magának.
Theo odasandított a szeme sarkából.
- Uh, ja... igaz.
Victoria egy másodperccel késıbb megpördült, és elsétált, anélkül, hogy akár Heshára, akár Theora vetett volna egy
pillantást, vagy bármilyen módon tudomást vett volna róluk. Mintha valami fáradt, hideg düh emésztette volna, de az is
lehet, hogy egyszerően csak a bánat telepedett rá. Theo úgysem értette, akármelyik legyen is, és különben sem
érdekelte. Jelenleg túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy egy Toreador megbántottsága miatt aggódjon. Nem tudta,
hogy került ide a nı vagy hogy a pokolba sikerült szembeszállnia Leopolddal. Úgy tőnt, hogy az a vékony kis kölyök
intézte el, de Victoria ügyesen elterelte a figyelmét.
Mondott valamit ennek a Leopold szörnynek - emlékezett vissza Theo, de aztán megvonta a vállát. - Nem számít, a
lényeg, hogy mőködött. - Félig kábultan figyelte a bırönd fölé görnyedı Setitát. - Hogy egyetlen éjszaka alatt rúgja szét
a seggem az egyik Toreador, csak hogy egy másik mentse meg... - csóválta meg a fejét.
Hesha kicipzárazta és szétnyitotta a kevlar bıröndöt. Csordultig tele volt sőrő iszappal vagy agyaggal. Hesha feszült
összpontosítással lesimította az anyagot.

66. oldal
 Névtelen
Theo felhúzta a puskáját, és megpróbált úgy beszélni, hogy közben ne mozgassa a kelleténél jobban az állát.
- Ugye nem azt tervezi, hogy azt magával viszi? - Hesha nem nézett föl a munkájából.
- Bell arkón - mondta udvariasan, mintha nem is tátongana egy lyuk a mellkasán - Önt talán nem értesítették? Mr.
Pieterzoon megerısítheti, hogy Lucinda beleegyezését adta.
- Úgy nézek ki, mint Lucinda? - kérdezte Theo. Erre már megtorpant a Setita.
- Azt hiszem, Pascek ítélethozó szintén aláírta az egyezséget - nézett fel Theora.
- Lıdd szét - mondta a véres, félig megnyomorodott Vértestvér, aki feléjük kúszott az aszfalton.
Az egyik karját hasznavehetetlenül vonszolta maga után a földön. Victoriához hasonlóan ı is valamikor a harc közepén
bukkant fel, bár Theo nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mikor, de a másik nıhöz hasonlóan az ı segítsége
is kapóra jött.
- Ramona - mondta higgadtan Hesha. - Nagyszerő munkát végzett!
- Kapd be - vicsorogta a lány, aztán ismét Theora pillantott. - Lıdd szét! Öt is lıdd le, ha muszáj! Lıdd szét! - A lány
dühös volt, de a hangjában világosan érzıdött a kétségbeesés is. - Ne higgy el semmit, amit mond! Nekünk el kellett
volna pusztítanunk!
- Ramona - mondta Hesha. - Én soha nem hazudtam magának. Abban egyeztünk meg, hogy gondoskodni fogok róla,
hogy a Szem ne okozhasson több bajt. Kétlem, hogy mindez sikerült volna maga nélkül is, és nem szeretném, ha
kellemetlen lenne az elválás. De a Szemet magammal fogom vinni.
A Setita nyugodt szavai mögött Theo egy másmilyen kétségbeesést érzett - a fanatizmust. Ösztönösen megpróbálta
felmérni Hesha sérüléseit, és az esélyeket, ha netalán harcra kerülne a sor. Ez az egész egy cseppet sem tetszett neki -
a hátsó szobákban kötött egyezségek, a furfangos ígéretek. És itt egy Setitának tett ígéretrıl van szó, az Isten
szerelmére. Az lehet, hogy nem hazudtál neki - gondolta - de az egyszer biztos, hogy nem mondtad el neki az igazat!
Hesha visszatért a munkájához. Gyengéden felemelte a Szemet, és betette az agyagba, aztán gondoskodott róla, hogy
szilárdan álljon a helyén.
- Arkón, talán szeretné ellenırizni a kérdést Lucindánál vagy Jaroslavnál, de nekem addig is biztos helyre kell vinnem a
Szemet - zárta vissza és cipzárazta be óvatosan a bıröndöt a Setita. - Ha jelent valamit, akkor mindkettejüknek
megígérhetem, hogy soha többé nem kell majd ezzel szembeszállniuk! És Arkón, ha szorosan azokra a sebekre présel
egy darabka izzó kurkumát, akkor a vér képes lesz elvégezni a feladatát. Egyébként soha nem gyógyulnak be.
- Hmpf - horkant fel Theo.
Rendben. Izzó hogyishívják. Apró fecnikké akarta lıni azt a valamit, amit Hesha éppen most pakolt el, pontosan, ahogy
Ramona kérte. De Arkónként már régen megtanulta, hogy nem mindig ı hozza a döntéseket.
- Folytassa! És tőnjön el innen!
Ramona leroskadt a földre. Túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább harcoljon. Hesha becsúsztatta a csöndben dudorodó
bıröndöt a hátizsákjába, és elment.

1999. november 13., szombat, éjjel 3:52

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros az íróasztala mellett ült a kandeláber pislákoló fényénél. Nyújtózkodott egyet, és megropogtatta a hátát.
Engedélyezett magának egy kis pihenést. A városban, Bronxban még mindig dúlt a harc, de a vadászat véget ért.
Umberto üzent nekik, miközben Cock Robinnal a városban kutakodtak. A Szemet elfogták, Leopoldot elpusztították, és,
ami még ennél is fontosabb volt, a Tremerek megerısítették, hogy Nickolai nincs többé. Sturbridge valahogy a nyomára
akadt. Nickolai, aki elárulta a saját vérét, és meggyilkolta Alonso Cristo Petrodon de Seville ítélethozót. A gyızelemittas
Tremere küldönc szokatlanul közlékenynek bizonyult. Talán nem is szándékosan. De megemlítette a robbanást
Midtownban, és összekapcsolta a végsı, misztikus támadással.
Oly sok minden oldódott meg ezzel abból, ami Calebros vállát nyomta. Mintha még Cock Robin is ádáz örömét lelte
volna a hírekben, bár Calebros biztos volt benne, hogy jobb szerette volna, ha ı maga mérheti a végsı csapást. A
Sabbat még küzdött, és Polonia kardinális személyesen mészárolta a Vértestvéreket. Miután visszatértek, Emmett
vezetésével a vadásztársaság nagy részét elküldte a Throgs Neckhez. A város még akkor sem lenne teljesen az övék,
ha sikerülne megtörni Polonia hatalmát, de a Kamarilla ennyivel is közelebb kerülne a céljaihoz.
Calebros megengedte magának, hogy egy pillanatig kiélvezze a hosszú évek, és számtalan klántársa munkájának
eredményét. Hamarosan Cock Robin társaságában Emmett után indulnak, hátha szükség lesz a segítségükre. Nem volt
ideje, hogy visszavonuljon a tóhoz, de fáradt volt és éhes, így hát felállt a székébıl, és elindult egy másik, ritkán
használt járatban.
Most is, mint mindig, hallották, hogy közeledik, és kezdetét vette a vonyítás, a közeledte által kiváltott torokhangú
gyönyörsikolyok. A szők, hosszúkás kamrát megülı illat nagyon is ismerıs volt Calebrosnak. A kamra lakói ráfonták
vézna ujjaikat a hevenyészett celláik és ketreceik rácsaira, és rázni kezdték a tömlöcöket. Sokan fel-alá járkáltak azon a
néhány lábnyi területen, ami nekik jutott. Ilyenkor mindig megrohanta a kennelek kegyetlen valósága által kiváltott
nosztalgia.
A ketrecekben a gyermekek legtöbbje már réges-régen csak halvány foszlányokra emlékezett a korábbi életébıl.
Calebros, csakúgy mint Augustin ıelıtte, hitte hogy ennek így kell lennie. Azon keveseknek - a legerısebbeknek -
akiket végül befogadnak a vér kötelékeibe, az volt a legjobb, ha nem volt múltjuk, ami után vágyakozhattak volna.
Jobb, ha a múltat elmossák az évek, mert így az Ölelés valóban ajándék, és a klánon kívül nem volt számukra más
hely. Ennek ellenére néha mégis azon kapta magát, hogy keserő vágyakozás fogja el a távoli, halvány emlékek után. Az
után, ami lehetett volna.
De vajon mennyivel nehezebb lett volna, ha egyenesen a halandók világából ragadják el, és vetik le ide, ahová soha
nem süt a nap.
Elsétált a cellasorok között. Néhánynak a falba süllyesztették a kovácsoltvas rácsait, míg néhány kisebb acél ketrecet
begyömöszöltek egy-egy kamrácskába vagy kikötöttek a hátsó falhoz. Mindenhonnan vágyakozó szemek kísérték az

67. oldal
 Névtelen
alakját - várták, hogy táplálják ıket vagy hogy táplálékot nyújthassanak.
Calebros megállt az egyik ketrec elıtt, és a fiú - fiúnak látszott - azonnal kidugta a karját a rácson. Calebros keményen
megragadta a kart a könyök alatt. A fiú tudta, hogy ökölbe kell szorítani a kezét, és hogy pumpálnia kell. Calebros
kivárt - várt, ameddig csak bírt. A vágya és a szomja úgy növekedett, ahogy a vénák kezdtek kidagadni a csontos
alkaron és a csuklón. A fiú megpróbálta mozdulatlanul tartani magát, de az egyik lába folyton nekiütıdött a ketrec
hátsó falának. Morgott és nyöszörgött a vágyakozástól. És amikor már képtelen volt tovább visszatartani magát,
Calebros feltépte a karját.
A világ kaotikus homályba veszett, ahogy a gyermekek és az ifjak visítva verték a falakat, és vadul rázták a rácsokat.
Vér fröccsent Calebros szájába. Az erıs lüktetés a halántékán dobolt, és megkísérelte elfojtani a kinti zajokat. Teljesnek
érezte magát ezen a helyen, itt a félemberek között, akik közül néhányan elég szerencsések lesznek ahhoz, hogy idıvel
csatlakozhassanak hozzá. Emlékezett rá, hogyan fakasztottak vért belıle is Augustin agyarai. Arra is emlékezett,
hogyan állt késıbb az Atyja mellett, amikor Emmettet kiválasztotta. A vér átáramlott belé. Vajon ezek közül az emberi
lárvák közül melyik bizonyul egy éjszakán érdemesnek arra, hogy csatlakozzon a klánhoz, és ezáltal bezárja a kört...?
Calebros hirtelen abbahagyta az ivást. A vér az arcába fröcskölt, és elcsöpögött az álláról. Oda sem figyelve megnyalta,
és begyógyította a fiú sebét, aztán kirohant a kennelekbıl. A vonyítás követte a járatokban, de ı már megfeledkezett
róla.
A kör... a kör!
Visszarohant az asztalához, és kutatni kezdett az után a bizonyos akta után, amire szüksége volt... Jeremiah jelentéseit
kereste az Anatole-lal töltött idırıl. És a szavak közben folyton körbe-körbe jártak a fejében: Egy percenként... és egy
óránként.
Ott van az akta. Egy kör, te ostoba, egy kör! - szidta magát Calebros. Egy kör az órán - a nagymutató egy kört ír le
percenként, a kicsi meg óránként. Dühödten lapozgatott, amíg rá nem bukkant az egyik korai feljegyzésre, amit
keresett. „Anatole a kezére húzza a szandálját, és elkezdi összedörzsölni a talpát.” Ezt a részt kereste, de ez nem volt
minden. Végigfutotta a lapot, és a másik oldalon megtalálta: „...folyton körkörösen dörzsöli össze a szandálját, elıször
az egyik irányba, aztán a másikba.”
A Próféta mutatni akart neki valamit. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Szó
szerint? Nem valószínő. A Próféta soha nem volt ennyire egyértelmő. Megtenni egy mérföldet... az ellenséged
cipıjében? Vagyis szandáljában, ebben az esetben? De a szandált már idekapcsolta.
Valahogy túlzottan elıreszaladt volna? És mi köze van ehhez a másodperceknek? Megint utalás az órára?
...másodperc, hogy elvigyem a levelem. Egy üzenet? A találós kérdés valamiféle üzenet lenne vagy pedig egy üzenet
rejtızik a találós kérdésben?
Calebros türelmetlenül lapozgatott. Hová akarja vezetni ıt Anatole? Hová vezette szegény Jeremiah-t a Próféta? Vajon
Jeremiah lejegyezte a megfelelı részleteket? Le kellett jegyeznie! A Próféta tudta, mi következik. Már akkor tudott
Jeremiah-ról, amikor Calebros még utána sem küldte. Olyan magokat ültetett el Donatellóban, amelyek csak sokkal
késıbb, Jeremiah-ban hajtanak majd ki és hoznak gyümölcsöt.
Másodperc... levél...
Calebros tovább keresgélt a jelentésekben, „Anatole nekikezd a szandál összedörzsölésnek. Négy másodperc,
megváltoztatja az irányt. Egy perc negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt...”
- Másodpercek! - mondta hangosan Calebros.
Anatole tudta, hogy Jeremiah méri az idıt - hogy mérni fogja az idıt. Calebrosnak fel kellett adnia az idırendiséget. Fel
kellett ismernie, hogy a Prófétával kapcsolatban nem mőködtek az okozati és az idırendi összefüggések. Elültette a
magot, amirıl tudta, hogy szüksége lesz rá...
Ennek össze kell állnia. Jeremiah mérte a szandáldörzsölés idejét, méghozzá másodpercekben. De hogyan hozza ez el
neki az üzeneteket? Vagyis inkább azt az egy üzenetet? Nem, nem is üzenet, hanem levél. Itt kell legyen a válasz.
Másodpercek. Mi közük van a másodperceknek egy levélhez? És egyáltalán mi köze lehet Anatole szandáldörzsölésének
bármihez?
„Négy másodperc, megváltoztatja az irányt. Egy perc negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt.” Calebros az
ujját egy másik éjszakán készült feljegyzéshez csúsztatta. „Négy másodperc, megváltoztatja az irányt. Egy perc
negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt...” Minden éjszaka ezek voltak az elsı feljegyzett idıtartamok.
Ennek biztosan jelentenie kell valamit. Aztán Calebros átkozódni kezdett, amikor meglátta a következı éjszakát. „Egy
másodperc, megváltoztatja az irányt. Huszonhat másodperc megváltoztatja az irányt.”
Mi lehet a minta? - próbált rájönni Calebros. A legtöbb feljegyzésben a négy másodpercet követte az egy perc
negyvennégy másodperc, de idınként, látszólag véletlenszerően ezt az egy-huszonhat helyettesítette. Ráadásul ilyenkor
az összes következı idıtartam ebbe a tartományba esett: 1-26-1-14-1-14-7-5-12...
Egy kombináció? - tőnıdött. - Vagy egy matematikai összefüggés? Egy és huszonhat, négy és egy-negyvennégy. -
Nekilátott, hogy lejegyezze a matematikát. Egy-negyvennégy osztható néggyel... harminchatszor van meg benne. Mi
lehet ennek a jelentısége? Harminchat hónap? Három év? Valami három éven belül fog megtörténni? A fejében lassan
kezdtek teljesen összefolyni a számok, aztán... Nem egy-negyvennégy. Másodpercek! Egy perc, negyvennégy
másodperc, nem pedig száznegyvennégy. És száznégy osztva néggyel, az huszonhat.
Calebros diadalmasan lecsapta a tollát az asztalra. Ha az elsı számok különböztek, akkor az arány volt egy a
huszonhathoz. És hogyan kapcsolódik a huszonhat a levélhez? A betőkön keresztül! Hiszen minden bető egyike a
huszonhatnak! Calebros sietısen nekilátott a jelentés margóján elkészíteni a térképet: 1=A, 2 = B, 3=C... A négy
éjszaka egyszerően csak többszörös volt.
És a találós kérdés utolsó sora? Melyik irányba járok? Melyik irányba. Jeremiah feljegyezte az irányváltoztatásokat. Ezek
jelezték az egyik bető idejének végét, és a másik kezdetét.
Gyorsan visszalapozott, és nekilátott kigyőjteni az összes feljegyzett idıpontot. De mi van, ha elmulasztott feljegyezni
valamit? Valami létfontosságút? Ó, de hát a Próféta gondoskodott volna róla, hogy ilyesmi ne történhessen meg. De a
legjobb lesz, ha megnézem, mi van itt...
Calebros hamarosan betőkké változtatta a számokat, majd szavakká és mondatokká a betőket. Nagyjából ennyi idıre
volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön: azonnal meg kell találnia Cock Robint. Egyetlen másodpercet sem vesztegethetett
el.

68. oldal
 Névtelen

HARMADIK RÉSZ
A vég kezdete

1999. november 13., szombat, hajnali 4:41

Manhattan alatt
New York városa, New York

Nyugtalan, vérszomjas pillantások kísérték minden egyes mozdulatát. Pug leginkább a hallgatag ember tekintetét
érezte. Még az sem nyugtatta meg az idegeit, hogy tudta, nem ı a győlöletük tárgya. Már így is messzebbre hozta ıket,
mint amire bárki más képes lett volna, de ha most hagyja cserben ıket, ha elveszíti a nyomot, akkor a tárgyát vesztett
bosszú más kiutat kereshet magának - például ıt.
Calebros vezette el a még mindig lángoló hotelhez. Vajon milyen kétségbeesett kellett legyen a fınök ahhoz, hogy ilyet
tegyen? Pug tudta, hogy ez is a hallgatag ember miatt van. A hallgatag ember nem pihen meg addig, amíg ennek vége
nem lesz. Két éjszakányi irgalmatlan hajsza után Pug így vélte, hogy talán jobb lett volna, ha ott marad azzal a furcsa
Hilda nısténnyel és segít neki Jeremiah felkutatásában. Pug és Calebros a hotelben távol tartották magukat a tőzoltók
osztagaitól. Az emberek mindenütt ott voltak, mint a füst és a víz. Mint kiderült, túl nagy volt a pusztítás a szinteken,
amelyeket Calebros ellenırizni akart. Valóban nem sok minden maradt meg belılük. Semmi olyasmi, amin Pug szagot
foghatott volna. Vereségük tudatában távoztak, és itt véget is érhetett volna az egész.
Csakhogy Pug megtalálta a nyomot. Ott botlott bele, ahol senki nem számított rá, ahol összegyőltek a hotel alatt.
Miközben Calebros és a hallgatag ember azon tanakodtak, hogy mi legyen a következı lépés, Pug felismerte az ismerıs
szagot. A szagot a fényképen. És azóta csak a járatokat próbálgatták.
Lassan, óvatosan megközelítette egy újabb csatorna rácsát. A fenti világ elmondhatatlan illatai áramlottak az alagútba
az acélrácsok között. Az egymással vetélkedı ingerek hullámokban borították el Pugot - szélfútta szemét,
csomagolópapír, ami még mindig hordozta az étel szagát, állott vizelet, motorolaj és a kipufogó gázok mindenütt
jelenlévı, mindent átható bőze. Habozott, kételkedett és megingott. Túl halvány volt a szál, amit követett!
- Koncentrálj, Pug - szólalt meg a háta mögött Calebros. Megértette a tétovázás okát, de nyugtalan volt és türelmetlen.
A hallgatag ember mogorván figyelt, és egymáshoz csattogtatta a körmeit. A hang olyan volt, mintha pókok
kapaszkodnának fölfelé a gerincén, és ettıl felállt a szır a hátán. Csak remélni tudta, hogy a többiek nem érzik
félelmének a bőzét. De azt tudta, hogy a hallgatag ember érzi.
Koncentrálj, Pug! - visszhangozta halkan Calebros szavait. A zavaró szagok, a csattogó pókok - Koncentrálj! Told félre
ıket. Most már hallotta az ideges fészkelıdést. Calebros háta mögött a többieket is nyugtalanította a hallgatag ember, a
szörnyeteg a szörnyetegek között. Kétségbeesetten vágytak rá, hogy bizonyíthassanak neki, de borongós vadságával
egyikük sem tudta felvenni a versenyt.
Pug újra megtalálta a nyomot, és nekiindult, de amikor megérezte a háta mögött a megkönnyebbülés kollektív sóhaját,
azonnal el is veszítette újra. A csatornák után közvetlenül az alagút elágazott - a prédának tudnia kellett errıl, és
pontosan ezért kockáztatta meg, hogy ilyen közel jöjjön a felszínhez. A huzat besodorta odafentrıl az ırjítıén kavargó
illatokat.
A hallgatag ember mély torokhangon csicsergett. Különösen felkavaró hang volt ez.
- Merre, Pug? - sürgette Calebros.
- Én... én nem tudom.
- Tudnod kell - mondta halkan Calebros. - Csak nyugodtan, van idıd.
Benyúlt a zsebébe, és elıhúzott egy összehajtott zárható mőanyag zacskót, aztán odanyújtotta Pugnak.
Pug óvatosan kinyitotta a zacskót, és megszagolta a fényképet a belsejében - a jóképő férfi, az elızı ítélethozó képét
még az átváltozás, az elsı és a Végsı halála elıttrıl. Nem a kép volt a préda, de a préda megérintette a képet, és rajta
hagyta az illatát. Ez azonban már régen történt. Túl régen ahhoz, hogy egy hétköznapi véreb szagot fogjon rajta. Elég
régen ahhoz, hogy Pugnak is gondot okozzon, még a zavaró szél és a fenti szagok nélkül is. Visszaadta a zacskót, aztán
behunyta a szemeit, és befogta a füleit. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az arcának csapódó szél gúnyolódó
süvítését, és helyette inkább a levegıben szállongó számtalan szagra összpontosított. Minden erejével próbálta kizárni a
tudatából az eredményeket váró hallgatag ember izgatott trillázását a háta mögött...
Arra. A bal oldali alagút. Minél tovább mentek, Pug annál magabiztosabb lett, és annál gyorsabban kezdett haladni. Az
alagút ismét elágazott, de ı szinte habozás nélkül kiválasztotta a bal oldalit. Hajtotta a klántársak sürgetése. Az egyre
duzzadó önbizalmát csak a megkönnyebbülés érzése múlta felül, amiért nem hagyta cserben azokat, akik rábízták
magukat. Még nem.
Idınként még mindig felbukkantak rivális illatok, zavaró szagok amelyek azzal fenyegettek, hogy elnyomják az igazi
nyomot, de Pug megfelelt ezeknek a kihívásoknak. Szagot fogott. Érezte a Vértestvér szagát, akit követtek, és nem
hitte, hogy újra elveszíthetné. Ismét szokványosnak, természetesnek tőnt. Nem úgy, mint a csatornanyílás alatt. Ott
volt benne valami... rendellenes. Még a szél hátán érkezı fenti illatok mellett sem lett volna szabad, hogy ekkora
gondot okozzon neki. Soha nem lett volna szabad ilyen közel kerülnie ahhoz, hogy végleg elveszítse a nyomot. Nem
kellett volna újra használnia a fényképet. Talán a Tremere miatt volt, akit követtek. Talán megállt, és megpróbálta
elfedni a nyomait - és hajszál híján sikerrel járt.
Pug emlékeztette magát, hogy csak az számít, hogy újra megtalálta a csapást. Most, hogy túl volt rajta, szinte már
haragudott magára, amiért olyan ideges volt. Mintha visszadobták volna a kennelekbe, ha kudarcot vall... vajon
megtették volna? De még nem volt vége. Végül is még mindig ott lépdeltek a háta mögött. A hallgatag ember,
Calebros, és a többiek. Még mindig rábízták magukat...

69. oldal
 Névtelen
Koncentrálj - emlékeztette magát Pug, mivel nem akart szükségtelenül szenvedni ezeknek a gondolatoknak a súlyától.
Nem akart erre a sikamlós lejtıre tévedni.
Beljebb vezette ıket a csatornákba, távolabb a fenti világtól. Most már olyan könnyedén követte a nyomot, mintha a
préda legöngyölt volna egy gombolyag madzagot maga után. A Vértestvér már nem próbálkozott egyetlen szokványos
trükkel sem, amivel elfedhette volna a nyomait. Többé már nem gázolt bele a csatorna sekélyebb részeibe, ha
választhatott egy másik, száraz utat is. Nem próbálta szeméttel vagy szennyvízzel elfedni a nyomait. Mintha azt hitte
volna, hogy innen már szabad az út hazáig. Arra számított, hogy mőködni fog a csatornánál bemutatott trükk.
Csakhogy nem számított Pugra.
Koncentrálj - mondta magának Pug. Bármilyen trükköt használt is a csatornánál ez a Vértestvér, hajszál híján be is vált,
és bármikor megpróbálkozhat vele újra. Mágia, döntötte el magában Pug. Az a trükk mágikus kellett legyen, különben
nem okozott volna neki ekkora gondot. Koncentrálj!
Néhány perccel késıbb az orrát szinte a földhöz nyomó Pug gyakorlatilag olyan erısen koncentrált, hogy nem vette
észre a lábat, ami felé lépett a sötétbıl. De az utolsó másodpercben észrevette az ólomcsövet, ami lecsapott a
koponyájára. Hirtelen iszonyúan összezavarodott minden.
Pontosan akkor nézett fel, amikor eltalálta az ütés. A csı a jobb szeme fölött találta el és végigvágott az arccsontján. Az
alagút sötétjét azonnal fényes felvillanások takarták el. És Pug hirtelen súlytalanná vált.
Ordítozás. Fojtott, összefüggéstelen ordítozást hallott a távolból. Érezte a vér ízét - a saját vére, illetve a folyadék íze,
ami a vérét helyettesítette. De ezt az ízt hamar felhígította egy másik, állott folyadék. Kinyitotta a szemét - illetve
megpróbálta, de nem volt biztos benne, hogy sikerrel járt-e. Körülötte áramlott a sötétség.
Kezek ragadták meg. Pug küszködve próbált szabadulni, hogy elkerülje a további ütéseket, de csak esetlenül
hadonászott. A kezek megragadták, és erısen tartották a gyengén kapálózó testét, aztán durván húzni kezdték, de
ellenállásba ütköztek. Áramló víz. A vízben vonszolták a testét.
Lassan újra képes volt tájékozódni. Beleesett a csatorna közepén áramló vízbe. Ezt az ügyetlenséget - gondolta. Nem,
nem az ügyetlensége miatt esett el - jutott eszébe hirtelen. A csı.
A csata még javában zajlott a gyalogjárón, nem túl messzire onnan, ahol most három klántársa vontatta a testét. Pug
egy villanásra megpillantotta Calebros csupa fog, széles arcát, ahogy kitép egy hatalmas darabot az egyik támadó
vállából. A hallgatag ember is szinte elveszett a villámgyors, erıszakos mozdulatok forgatagában. A karmai tépték,
szaggatták az ellenséget, és a többi Nosferatu is vadul, irgalom nélkül támadott. Az alagút máris tele volt tetemekkel.
Pug és a megmentı! lebuktak egy feléjük szálló lövedék útjából - egy kar volt az, ami még mindig szorongatott egy
ólomcsövet. A kar belecsobbant az undorító vízbe, és a csı lehúzta a végtagot a felszín alá.
Az ellenségnek nem állt jól a szénája, ezt Pug azonnal látta, amint egy kicsit kitisztultak az érzékei. A támadók még a
csata hevében is mintha fásultan mozdultak volna. A kezeikben szorongatott csövekkel és fadarabokkal csak a
legritkább esetben találtak el bárkit is, és a Nosferatuk egyik ütést a másik után vitték be, ahogy ide-oda cikáztak
körülöttük. Pug még soha nem látta ıket ilyen gyorsan mozogni, és megdöbbentı volt a csapásaik ereje is. Az öreg
minden csapása olyan volt, mintha ı maga lenne a pusztítás pallosa. És a testek egyre győltek.
A csatának éppen olyan hirtelen lett vége, mint ahogy elkezdıdött. Miké és Paulie még ki sem bírták húzni a még
mindig kissé kábult Pugot a gyalogjáróra. Pug néhány klántársa a viszonylag épségben maradt tetemek zsebeiben
kutattak.
- Mit csináltak ezek itt? - a ruháit csavargató Pug igazából senkinek nem címezte ezt a kérdést.
- Halottak voltak. Már halottak voltak - felelte egy halk hang. Calebros. Az öreg megszaglászta az egyik karmát, aztán
kinyújtotta szürke, pörsenésekkel borított nyelvét, és megízlelte az egyik lecsüngı húscafatot. Végül rábólintott a saját
észrevételeire. Pug végigmérte a szétszórt testeket - amelyek a legtöbb esetben inkább csak testrészek voltak. Nehéz
lett volna megmondani, hogy eredetileg pontosan hány támadóval találták szembe magukat. Legalább heten vagy
nyolcan biztos voltak, de lehettek akár tucatnyian is. A számtalan megcsonkított holttest ellenére is nagyon kevés vér
folyt el.
- Vértestvérek? - kérdezte Pug.
- Nem - felelte Calebros. - Alig voltak többek egyszerő tetemeknél.
A Nosferatuk befejezték a holttestek kifosztását. Mindent magukhoz vettek, ami nem volt teljesen értéktelen: cipıket,
ruhákat, aprópénzt, töméseket. Egy fenyegetı, torokhangú csivitelés jelezte, hogy a hallgatag ember kezdi elveszíteni a
türelmét. A lény eltorzult fejének formája az elnyújtott, halványan madárszerő állával egy keselyőre emlékeztette
Pugot. Csakhogy azt is látta a sápadt, jeges szemekben, hogy a hallgatag ember nem elégedett meg azzal, ha csak
megkeresi a dögöt. İ meg akarta teremteni.
- Legjobb lesz, ha továbbmegyünk - mondta Calebros.
Pug bólintott. Megfordult, hogy ismét felvegye a nyomot, és egy kicsit megkönnyebbült, hogy a hallgatag emberen kívül
végre valami másra is összpontosíthat.

1999. november 13., szombat, hajnali 4:46

A kürtı
New York városa, New York

Most már látta, hogy honnan jött a név: „a kürtı”. Az alagút nagyjából két autó széles a kezdeténél, Brooklyn utcái
alatt. Már az elején is meredeken lejtett, de hamarosan éles fordulatot vett, és attól kezdve szinte teljesen függılegessé
vált. A falát mindenütt létrák, párkányok és a falba mélyesztett kapaszkodók és lépcsık borították - és mindenünnen
százával nyíltak a szélrózsa minden irányába az újabb és újabb alagutak. Hilda azonnal beleszeretett, amint
megpillantotta. Pug hozta ıt ide két éjszakával ezelıtt, amikor Jeremiah-t keresték. Tegnap éjjel is visszajöttek, de még
mindig éppen csak elkezdték a keresést. Egy egész emberöltıt eltölthet egy Vértestvér idelenn, és még akkor sem
fedezhetné fel az összes alagutat. Ha pedig Jeremiah a kürtı környékén tőnt el, akkor könnyen meglehet, hogy soha
nem is bukkannak rá.
Ezt Pug is elmondta tegnap éjjel, és Hilda nem tudott vitába szállni a kijelentésével. De amikor ma éjjel a vadászok

70. oldal
 Névtelen
magukkal vitték azt a furcsa kis fickót, Hilda visszaosont a kürtıhöz. Egy fikarcnyit sem izgatta a vadászat vagy a
Sabbat. Petrodon egy kurafi volt, és a Sabbatból senki nem bánt vele soha rosszabbul, mint akárki a Kamarillából. Így
hát most itt volt a kürtınél.
Arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy valaki más is lesz itt.
Már órák óta a kürtıben kószált, amikor meghallotta a másikat; a nyomában volt, éppen abból az irányból közeledett,
amerrıl Hilda is jött. Véletlen lenne? Amikor több száz alagút cikázik idelenn az összes elképzelhetı irányba? Nehezen
hihetı.
Átfutott az agyán, hogy el kellene rejtıznie, de inkább felkapott egy nagy követ és fejbe vágta a férfit, amint befordult a
sarkon. Óriási volt, és most beigazolódott, amit a nagy emberekrıl mondanak, mert ez a fickó nagyot esett. Hildának
eszébe jutott, hogy ez a fickó akár barát is lehet, de akkor sem volt joga a nyomába szegıdni.
A fickó egy pillanatig kábultan hevert a földön. Egy öreg öltönyt viselt, és elsı látásra nyilvánvaló volt, hogy
iszonyatosan szırös. Koszos barna és szürke szırpamacsok borították mindenütt. Nem mozdult, eltekintve a hatalmas,
fehérje nélküli fekete szemek szapora pislogásától. Az orrát egyetlen lyuk helyettesítette, és a töredezett fogai közül a
leghosszabbak átdöfték a felsı ajkának egyik felét. Néhány percnyi halk nyögdécselés után sikerült felülnie.
- Te lennél Hilda? - mondta kissé kótyagosan.
- Telitalálat, cukorfalat.
A fickó megdörzsölte a fejét, és vágyakozó pillantást vetett rá.
- Mindig is kedveltem az olyan lányokat, akik el tudnak ringatni.
- Mindjárt letépem a fejedet, ha nem vigyázol! Mit csinálsz itt? Éppen csak erre jártál?
- Marston Colchester. Köszönöm kérdésed.
- Tudom, hogy ki vagy. A baltimore-i népekkel jöttél. Láttalak a telepen.
- És mégis fejbe vágtál?
- Azt mondtam, hogy láttalak, de azt nem, hogy kedvellek is.
- Felsegítesz? - kérdezte Colchester. Hilda odanyújtotta a kezét, és felhúzta. Azonnal észrevette, hogy a fickó nyirkos
ujjai hogyan cirógatták az övéit. - Mellesleg nem követtelek. Már régóta ismerem Jeremiah-t, és Pug azt mondta, hogy
lehet, hogy valahol errefelé van. Aztán láttam, hogy valaki errefelé jött, és gondoltam ellenırzöm.
És Colchester ezzel megragadta a nı seggét, majd vigyorogva várta a reakciót...
... és nagyon meglepettnek tőnt, amikor Hilda megmarkolta a lába közét.
- Hmm - tőnıdött a nı. - Biztos sziesztaidı van a határtól délre.
Colchester hátrahıkölt.
- Nos... öhöm... ami Jereamiah-t illeti... Hilda közelebb lépett hozzá.
- Mi a baj, édes? Ugye nem akarsz meglépni, miután felizgattál egy lányt?
- Ahogy már mondtam - hátrált Colchester - mi ketten régi ismerısök vagyunk.
- Volt nekem egyszer egy régi Ramblerem, aminek teljesen hátra lehetett hajtani az ülését.
- Uh... Pug azt mondta, hogy szerinte lehetséges...
Hilda megint fejbe vágta a kıvel. Colchester eldılt, mint egy kivágott fa, és Hilda már rá is vetette magát. Azonnal tépni
kezdte az öreg öltönyt. Odadörgölızött az alfeléhez, és leszakította a gombokat a blúzáról, amelyek már így is csak
éppen, hogy féken tudták tartani a burjánzó húst. A kiszabaduló hullámok elborították Colchester arcát.
- Édes Istenem, biztos meghaltam, és a mennybe jutottam - mormolta a férfi Hilda alatt.
A nı hátranyúlt Colchester lába közé, és megragadta a meglepıen duzzadt nyúlványt.
- A sziesztának biztos vége, igaz, kishaver? - jegyezte meg, de amikor hátranézett, kiderült, hogy a nyúlvány nem
Colchester-hez tartozik, hanem egy húsos csáp tekeredett rá valahogy a férfi lábaira. - Mi a...?
És a csápok hirtelen mindenhol ott voltak. Lecsaptak a két Nosferatura, mint megannyi véres gumitömlı. Hilda
felugrott, de a csápok egy pillanat alatt rátekeredtek az ı lábaira, karjára és nyakára is. És húzni kezdték lefelé az
alagúton keresztül a kürtı felé. Colchester harcolt, de a nı nem láthatta, mert már teljesen beborították a csápok.
Olyan volt, mint egy múmia, akit géz helyett húsba csomagoltak.
Hilda tépte a csápokat, rugdalózott és harapott, de nem ért el vele semmit. Végül már csak sikítani tudott, de a hang
eltőnt a kürtıben. Csakúgy, mint Hilda.

1999. november 13., szombat, hajnali 5:50

Manhattan alatt
New York városa, New York

Bár Pug volt az, aki a nyomot követte, Calebros és a társai mégis ott loholtak a nyomában, és mélyre hajoltak, mintha
ık is képesek lennének követni a nyomot. Mintha Mike Tundlight, és Paulie és a többiek megfeledkeztek volna arról,
hogy mennyire féltek Cock Robintól. Közelebb húzódtak egymáshoz. Valahányszor Pug elindult a nyomon, a kilenc
Vértestvérbıl álló csapat egy emberként loholt a nyomában. A bosszúszomjuk hajtotta ıket.
Calebrost elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire megbíztak benne. Persze az is lehetséges, hogy a Nosferatuk a
Próféta szavaiba helyezték a bizalmukat. A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. Ez egyike
volt azoknak az üzeneteknek, amelyeket Anatole hagyott hátra nekik - üzenetek, amelyek egyben próféciák is voltak,
hiszen a küldöncöt már jóval az események bekövetkezte elıtt útnak indította. Odaadta a terhet a küldöncnek, és
elindította Calebros felé. Vajon csak a szerencsének vagy a véletlennek köszönhetı, hogy a telep vezetıje éppen ma
éjjel fejtette meg az üzenetet, amikor egy vagy két éjszakával késıbb már valószínőleg túl késı lett volna? Calebros
soha nem hitt igazán a véletlen egybeesésekben, és még annál is kevésbé hitt benne, amióta a Prófétával akadt dolga.
Hitte, hogy nyomós oka volt annak, hogy nem sokkal a Sturbridge-tıl érkezett üzenet kézhezvétele után jött rá a
megoldásra. A régens közölte vele, hogy Nickolai elpusztult a tőzvészben, de semmiféle bizonyítékkal nem támasztotta
alá ezt az állítását. Aztán feltárult a prófécia: A varázsló nem ég el... Calebros valahogy könnyebben el tudta fogadni
egy ırült rejtélyes hablatyolását, mint a Tremerek üres szavait.
Ennek ellenére azért nem volt teljesen biztos magában. Akkor még nem, amikor figyelmeztette az ítélethozót és

71. oldal
 Névtelen
riadóztatta az összes klántársát, akit nem küldött el a Throgs Neckhez. Még akkor sem, amikor Pug megtalálta a csapat
az égı hotel alatt. Túl sok hibalehetıség volt még, túl sok út vezetett még a kudarchoz.
Csak akkor lett biztos a dolgában, amikor megtámadták ıket a holtak. Nem Vértestvérek, hanem élıholtak.
Thaumaturgia. Vérmágia.
A többiek mintha megérezték volna, hogy elmúltak a kétségei. Cock Robin még kíméletlenebbül hajtotta Pugot, és
javára legyen mondva, a fiú veszett iramban tört elıre. Mindannyian követték a vezetıjüket, amilyen gyorsan csak
lehetett, és Pug hamarosan egy ismerıs helyre vezette ıket. Calebrost nem lepte meg az, hogy végül ide lyukadtak ki.
Pug megtorpant, és a vadásztársaság követte a példáját. Az alagút egy szívós faajtóban végzıdött elıttük, és Calebros
ismerte az ajtó elıtt álló Nosferatut. A vezér intett Mike-nak, aki Thurston és Diesel társaságában azonnal elindult
visszafelé, amerrıl jöttek.
Az ajtó mellett Abe Morgenstern kaparászta az iszapot a lábujjaival, miközben engesztelıén hajbókolt.
- Jó reggelt mindenkinek - mondta ideges hangon -, és legyetek üdvözölve az otthonomban!
Apró feje volt, túlságosan is apró, mintha elkapta volna egy fejvadász, de nem fejezte volna be rajta a munkát.
Morgenstern antitribu volt, de a csatornalakók között ez még nem jelentette azt, hogy azonnal megölik, amint
meglátják. Az ember sokat tanulhat, ha elbeszélget az ellenségeivel, és idınként információt cserél velük.
Csakhogy ma éjjel Calebros és a vadászok nem azért jöttek, hogy üzleteljenek.
- El fogjuk kapni - jelentette ki Calebros, és ezzel mindenféle udvariaskodásnak és tettetésnek elejét vette.
Abe könnyen zavarba jött. Az egész feje elvörösödött, pedig alig volt több egy koponyánál, amire hihetetlenül szorosan
rátapadt a bır.
- İ nincs... Úgy értem, nem tudom mirıl...
Cock Robin ellépett Calebros mellett és pengeéles karmának egyetlen suhintásával egy szempillantás alatt a derekától a
nyakáig felhasította Morgensternt. Abe vörös arcán inkább meglepettség, mint fájdalom tükrözıdött, amikor az
ítélethozó félretaszította. Calebros ebben a pillanatban vette észre a furcsa zajt a háttérben - mintha számtalan ujj
dobolt volna a körmével a kövön. A zaj halk volt, de a forrása nem volt messze.
Azonban nem volt idı az elmélkedésre. Az ajtó mögül kiáltozás és dulakodás zajai szőrıdtek ki, miközben Morgenstern
térdre rogyva próbálta visszatuszkolni a hasüregébe az elfonnyadt belsı szerveket. Cock Robin öklének egyetlen vad
csapásával szilánkokra zúzta az ajtót, és a Nosferatuk elıretörtek.
Átrohantak az elsı szobán, ami alig volt szélesebb, mint az alagút odakinn, és zsúfolásig tele volt dobozokkal és
mindenféle szeméttel, és berontottak a második szobába. Thurston a földön hevert és görcsösen rángatózott. Vér
szivárgott az orrából és a füleibıl - és a vér forrt az ereiben. Mike és Diesel egy másik Vértestvérrel dulakodtak. A
középkorú férfi fizikailag nem nyújtott valami lenyőgözı látványt, de mágia vibrált a levegıben, ahogy azt Thurston
buborékoló vére is tanúsította.
Nickolai - gondolta Calebros. - A gyilkos, akit már oly régóta keresek.
- Add meg magad, Tremere! - kiáltott Calebros.
Számtalan kérdése lett volna. Ki akarta csikarni belıle a titkait. Mike és a többiek bekerítették, és elzárták a
boszorkánymester menekülési útját, de még nem gyızték le.
A Vértestvér egy gúnyos mosollyal válaszolt Calebros felszólítására, és kinyújtott tenyerével rácsapott Diesel
mellkasára. A Nosferatu hátravetette a fejét, és tágra nyitotta a száját, hogy kínjában felüvöltsön, de csak egy nedves
gurgulázó hang szakadt fel a torkából. És aztán jött a vér. Habosan, bugyborékolva tört elı a szájából, és lecsorgott a
testén a földre. Mike tovább birkózott a prédával, miközben Diesel lehanyatlott.
Ahogy a többi Nosferatu benyomult a szobába, Nickolai megragadta Mike karját, amelyet hirtelen éteri zöld ragyogás
burkolt be. A kar másodpercek alatt összeaszott és elszáradt. Mike felordított.
Calebros még saját magát is meglepte azzal a fürgeséggel, amivel átmászott a szobába zsúfolt dobozokon, hogy elzárja
a menekülés útját. Miké elszáradt karját az oldalához szorítva, tántorogva hátrált Nickolaitól. Cock Robin és a másik
négy Nosferatu fenyegetıen közelebb nyomult a másik oldalon.
- Add meg magad! - parancsolta ismét Calebros. Gyorsan beszélt, mielıtt valaki újra lesújtana. - A klántársaid
halottnak hisznek, ahogy akartad. - A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. - Nem fognak
keresni. Én tudom, hogy elmenekültél a hotelbıl, és elılük.
Calebros oly régóta hajszolta már a bosszút, de most, amikor eljött a pillanat, rá kellett döbbennie, hogy sokkal jobban
vágyta a válaszokat. Hogyan zajlott le pontosan a gyilkosság? Hogyan került bele az egészbe Leopold és Benito?
- Adjam meg magam? Hogy felelhessek a szánalmas kérdéseidre, te nyomorult szörnyeteg? - vicsorogta Nickolai.
Sápadt volt, és nyúzott. - Nem hinném. A világ jobban jár, hogy megszabadult a szánalmas Petrodonotoktól, és jobban
jár, ha megszabadul tıled is!
Kinyújtotta a kezét a Nosferatu felé, de Calebros túl gyors volt, és félreugrott az útjából. Csakhogy így már szabaddá
vált az út az ajtó felé. Calebros nem tudta egyszerre kikerülni a boszorkánymester halálos érintését, és
megakadályozni, hogy elmeneküljön, így hát rávetette magát a Tremere-re. Pug és Paulie is ott voltak mellette a
kupacban. Nickolai felbömbölt dühében, és arcul csapta Calebrost. A boszorkánymester ujjai belekapaszkodtak a
mélyen ülı szemek üregébe és a tátongó orrlyukakba...
És nem történt semmi. Calebros egy pillanatig még várta, hogy elsorvadjon az arca vagy elpárologjon a vére, de nem
történt semmi. Nickolai sikított dühében, és összeszorította az öklét, mintha puszta kézzel akarná összeroppantam a
Nosferatu koponyáját. De elmaradt a misztikus energiák támadása.
A varázsló ereje végére ért, és a földre rogyott Pug és Paulie záporozó csapásai alatt.
- Megadom magam - mondta megsemmisült hangon, és szinte meg sem próbálta hárítani a vállaira záporozó ütéseket.
- Elég - mondta Calebros, és megállította Pugot és Paulie-t. - Már kiadta magából a mérgét.
Ekkor hallotta meg Calebros ismét azt a furcsa hangot - mintha ezrek, százezrek doboltak volna a körmükkel a kövön. A
hang megduzzadt, és szinte fülsüketítıvé erısödött, ahogy Calebros Pug és Paulie társaságában ott állt a térdelı
Tremere mellett. Láthatóan Nickolait is zavarba hozta ez a hang, és a Nosferatuk is a fejüket forgatva nézelıdtek.
Kivéve Cock Robint. Pontosan az ajtóban állt, ami elválasztotta egymástól Abe Morgenstern szánalmas menedékének
két szobáját. Az ítélethozó keskeny, eltorzult csípıjére támasztotta ökölbe szorított kezeit, és a mérhetetlen győlölettel
csordultig telt szemei egy pillanatra sem eresztették Nickolait.
Egy csöppet sem érdeklik a válaszok - döbbent rá Calebros abban a pillanatban, ahogy az ítélethozóra pillantott. - Még

72. oldal
 Névtelen
az sem, amit a Tremerekrıl és a mágiájukról megtudhatnánk. Cock Robin nem akarta kihasználni Nickolait. İ a halálát
akarta.
A csótányok elıször százával, de aztán ezrével kezdtek özönleni az aprócska szobába. Teljesen elborították a padlót,
aztán átmásztak egymás testén is. Mikor már nem maradt hely a padlón, akkor felmásztak a falakra. Még a
Nosferatukat is nyugtalanította a támadás.
Mereven, mozdulatlanul álltak, és aggódó pillantásokat vetettek egymásra, ahogy a rovarok áradata elıször a
bokájukat, aztán a térdüket is elborította. A bogarak millióinak csattogása teljesen elnyomta volna a hangjukat, ha
bármelyikük meg akart volna szólalni.
Egyedül Cock Robin volt közönyös. Csak ı nézte rezzenéstelenül, ahogy a csótányok tépni kezdik Nickolai élıholt húsát.
A Tremere sikolyait elnyomta a dögevık csattogása és zümmögése. És egy kicsivel késıbb az áradat mélyén
abbamaradt a sikoltozás.

1999. november 19., péntek, este 11:00

7210-A iroda, Empire State Building
New York városa, New York

Lucinda Ventrue ghoulja odalenn megnyomta a lift hívógombját Calebrosnak, és intett, hogy lépjen be, amikor az ajtók
kitárultak. Mintha én nem tudnám, hogy mőködik ez az átkozott szerkezet - gondolta a Nosferatu. Már önmagában ez a
jelenet is elég lett volna ahhoz, hogy felzaklassa, még akkor is, ha nem lett volna amúgy is nagyon rossz a hangulata.
Nem akart lélekszakadva rohanni, hogy tiszteletét tegye Victoria Ash, New York hercege elıtt.
A nı ragyogóan, gyöngyökkel felékszerezve és kisminkelve ott ült vele szemben az asztalnál. Még nem mondták ki
hivatalosan. Nem volt valóban herceg, még nem. De Calebros hallotta a híreket: értesítették a helyezkedésrıl és a
machinációkról, meg a visszataszító egyezségekrıl. A Tizenkettek Tanácsa - ahogy Lucinda grandiózusán nevezte - csak
a tömegeknek készített hevenyészett kirakat volt. A döntés már megszületett, különben Pascek nem ment volna el a
városból.
Az asztal mellett mind a hat klán képviseltette magát. Máris így nevezték a Kamarillát, a hat klán. Nem számít, hogy
láthatóan senki nem tudta biztosan, hogy Xaviar tényleg állja a szavát, és a Gangrelek már valóban nem tartoznak a
szektához. Kétségtelen, hogy lesznek olyanok, akik hőségesek maradnak - a csavargók soha nem voltak a fentrıl-lefelé
irányítás iskolapéldái -, de jelenleg Lucindának és a fajtájának volt elég ürügye arra, hogy kihagyja a Gangreleket a
döntéshozatalból. Eggyel kevesebb kiszámíthatatlan elem, amivel a Ventrue és a Brujah értelmiségnek meg kell
birkóznia.
Calebros el se jött volna erre a színjátékra, ha Cock Robin nem ragaszkodik hozzá. Már önmagában ez is megérte a
fáradságot - hogy láthatta a szobában tartózkodók reakcióját, akik közül sokan még csak nem is sejtették, hogy a
Nosferatu ítélethozó a városban van. A Ventrue klánt Lucinda - aki Pascekkel karöltve összehívta ezt a tanácsülést -, és
Jan Pieterzoon képviselte. Ez utóbbi nagyon jól szolgálta az ügyet az elmúlt néhány hónapban. Pascek távollétében a
Brujah klán nevében Theo Bell, aki láthatóan teljesen felépült a sérüléseibıl, és a szembetőnıen elégedetlen Lladislas
jelentek meg a döntés meghozatalánál. A Toreadorok részérıl Victoria mellett ott volt Gainesmil is. Sturbridge régens
elhozta az egyik alárendeltjét, és a Malkávokat két testvér, Eric és Jonathan Chen képviselték.
- Isten hozta Önöket - szólalt meg Lucinda, amint mindenki megérkezett. Megtévesztıén ifjúnak és sebezhetınek tőnt
az asztal körül ülı tiszteletre méltó Vértestvérek között. - A város a mienk - jelentette be. - A sors ránk mosolygott.
Calebros úgy látta, mintha Victoria összerezzent volna ezekre a szavakra. Kétségtelenül ı is elsietettnek érezte a
gyızelem megünneplését. A Sabbat szervezett ellenállását valóban sikerült megtörni abban a csatában, amit azóta
általában Throgs Neck-i ütközetnek neveztek, és Polonia kardinálist a folyón túlra, New Jerseybe őzték a városból.
Micsoda megalázó vereség a frissen hatalomra került kardinálisnak, de Polonia ettıl csak még veszedelmesebb lett. A
város bizonyos részein még most is Sabbat falkák ólálkodtak, és most, hogy délen véget ért a háború és a néhai
Moncada kardinális által összetartott szövetség felbomlott, éjszakánként sokan megpróbáltak hazatérni közülük.
Miután a Sabbat nagy részét kiőzték a városból, felbomlott a Kamarilla szervezete is. Polonia talán elveszítette a csatát,
de elpusztította Michaela herceget, és az utolsó ismert gyermekét is. A túlélık szemmel láthatóan nem igazán
gyászoltak. A tábornokok és az Ítélethozók távozásuk elıtt kineveznek egy megbízottat hercegnek, és a város lelkéért
folyó harc azonnal ismét fel fog lángolni. Itt minden éjjel háború lesz, és Calebros nem igazán bízott abban, hogy
Victoria képes lesz ezen uralkodni. Persze részt fog venni az ünnepségeken, a fogadásokon, a gálákon és a
kiállításokon, ahogy Michaela is jelen volt a Wall Streeten és a Broadwayn, de New Yorkban az utcák is legalább olyan
fontos tényezık voltak, mint az igazgatósági üléstermek és a színházak. Olyan kevesen tudták ezt. Bell tudta, és az
elmúlt hetek után talán még Pieterzoon is.
- Tisztelettel emlékezünk ma este az elesett és a túlélı hıseinkre - mondta éppen Lucinda. - DiPauda arkónra, a
Kamarilla Jobb Kezére, Thorgs Neck hısére - bólintott ünnepélyesen a Nosferatu klán képviselıi felé.
Kérlek ne! Calebros leküzdötte a késztetést, hogy hangosan öklendezni kezdjen. Nos, Federico valóban kapott egy
szablyavágást a fejére, és torporba esett, Isten tudja mennyi idıre, de vajon volt egyáltalán valaki ebben a teremben,
aki valóban elhitte, hogy Lucinda tényleg rosszul érzi magát emiatt?
- Bell arkónra, Harlem megtisztítójára. Jan Pieterzoonra, a mi rátermett harctéri parancsnokunkra...
A tiszteletbeli címek és a becenevek osztogatása mintha órákon át folytatódott volna. Calebros idırıl-idıre testhelyzetet
változtatott a székében, és ezzel olyan recsegéssorozatot indított útjára, amit a terembe lévık képességeik legjavát
nyújtva próbáltak észre sem venni.
- De a jövıbe kell tekintenünk - jelentette ki végre Lucinda. - Az éjszakák rutinja megszakadt, és máris széthúzás
támadt a sorainkban.
Calebros elgondolkozott azon, hogy volt-e egyáltalán olyan, amikor nem volt széthúzás a soraikban.
- A meghódított területeken ki kell jelölni a vadászmezıket, és az elesettek hagyatékáról is gondoskodni kell. Hatalmas
számban érkeznek a városba az új Vértestvérek. Egyesek a mi oldalunkon harcoltak, mások a sorsukat próbálják
beteljesíteni. Igazságot kell szolgáltatni. A határokat biztosítani kell...

73. oldal
 Névtelen
- Azt akarja mondani, hogy a városnak szüksége van egy hercegre - vágott végre közbe Theo Bell. - Nem igaz?
- De igen - felelte Lucinda kissé döbbenten. - De...
- Pascek hagyott egy levelet a tanácsnak ezzel kapcsolatban - húzott elı egy összehajtott papírlapot a dzsekije zsebébıl
Theo, majd kivárta, hogy mindenki jól megnézhesse rajta Pascek személyes viaszpecsétjét, mielıtt felnyitotta volna. -
Az ítélethozó utasított, hogy olvassam fel az egészet - futotta végig a szemével az egész lapot -, de úgy látom, hogy
Lucinda máris érintette a lényegesebb részeket. A leglényegesebb rész a vége felé következik - csúsztatta oda a levelet
az asztal lapján a Ventrue ítélethozónak.
Lucinda felvette, és Theonál egy kicsivel figyelmesebben futotta át Pascek szavait. Összehajtotta a levelet, amikor
végzett, és letette az asztalra.
- New York város hercegi posztjára Pascek ítélethozó Victoria Ash-t jelöli.
A bólintások és a mormolás elárulta, hogy senki nem lepıdött meg igazán. Calebros, a mellette ülı Cock Robinhoz
hasonlóan semmilyen módon nem válaszolt. A város nem mőködhetett volna a Nosferatuk nélkül. Nem sokat számított,
hogy ki volt a herceg, Calebros éppoly lelkiismeretes tanácsadója lesz, mint a réginek. De vajon mit gondolnának a
többiek, ha tudnák, hogy Victoria volt az Atyja annak a valaminek, ami végigdúlta a várost? Vajon akkor is így
sietnének, hogy herceget csináljanak belıle? Mit mondana Bell? Édes Istenem, mit tenne Xaviar, ha rájönne? - Calebros
vetett egy pillantást a mellette álló székre. - Mit tenne Cock Robin?
- És én megtisztelve érzem magam, amiért elsıként támogathatom a javaslatát - tette hozzá Lucinda. - Most pedig
szóljanak a klánok!
Egymás után mindannyian a beleegyezésüket adták. Elıször Sturbridge, aztán Eric, az idısebb Chen fivér. Amikor Theo
beleegyezıen mormogott, Lladislas, Buffalo trónfosztott hercege lecsapta a tollát az asztalra, és kiviharzott a terembıl.
- İ is egyet ért - mondta Theo.
Mint a tanács legfiatalabb tagjának, Calebrosnak nem volt szavazata, de mégis egyetlen pillanat alatt megálljt
parancsolhatott volna az eseményeknek, ha feltárja Victoria titkát. Azok, akik már szavaztak, meggondolnák magukat.
Olyan csábító... de mégis mi értelme volna? Victoriát felbosszantaná... és ez nem kis fegyvertény, ráadásul igencsak
kielégítı, de a várost elborítaná a káosz, és a Sabbatnak ezzel is nagyobb esélye lenne, hogy visszavegye, amit
elvesztett. Azt is tudta, hogy Cock Robin vérszomja újból fellángolna, ha felfedné a titkot, és akkor Victoria nemcsak a
hercegi címtıl esne el, de talán valami „rettenetes” baleset is érné. És akkor Calebros talán soha nem tudná meg a
válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek még mindig izgatták Nickolaijal és Benitoval kapcsolatban. Mert Victoriának
ismernie kell ezeket a válaszokat. Cock Robint csak a vér érdekelné. Így hát végül csöndben maradt. Máris az adósom,
és még csak nem is tud róla - gondolta. - Még nem.
Cock Robin is beleegyezıen bólintott, és ezzel véget is ért az egész. Victoria volt a tökéletes, kompromisszumos jelölt.
Sem Lucinda, sem Pascek nem engedte volna, hogy a másik klánjának egy tagja kerüljön ebbe a pozícióba, különösen,
miután Michaela ekkora zőrzavart csinált a városban. A Brujahk és a Ventrue-k pedig nem vettek volna számításba egy
Tremere-t, különösen miután a boszorkánymesterek Atlantától egészen Washingtonig inkább a drágalátos kápolnáikat
védték ahelyett, hogy támogatták volna a Kamarilla hercegeket. A Nosferatukat egyszerően csak az „arra érdemesebb”
klánok szolgáinak tekintették, és senki nem vett volna számításba egy Malkávot, csakis a legvégsı esetben.
De valakinek uralkodnia kellett, különben a városba özönlı öregek és újszülöttek szétszaggatnák egymást a területért
és a befolyásért folytatott harc közben. Ez még így is megtörténhet - gondolta Calebros. Így esett hát, hogy a Ventrue
klán ítélethozója, Lucinda, a Tizenkettek Tanácsának döntése értelmében ezekkel a szavakkal fordult Victoriához:
- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?
Victoria az eljárás kezdete óta nem nézett bele senkinek a szemébe. Rá egyáltalán nem jellemzı módon csöndben ült,
miközben Lucinda és Theo beszéltek. Mintha észre sem vette volna, hogy Lladislas távozott vagy hogy összeszámlálták
a szavazatokat. Most egyenként megnézett mindenkit az asztal körül. Felemelte a kezeit az ölébıl, és az asztal lapjára
fektette ıket maga elıtt.
Atlantát akarta, és most megkapja New Yorkot - gondolta Calebros. Nem is rossz üzlet.

*****

- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?

Tudta, hogy közeledik a pillanat, de most mégis érezte, hogy feltör a torkából a vér. Attól tartott, hogy le fogja hányni
az asztalt. A legnagyobb ambíciója elérhetı közelségbe került, szinte az ölébe hullott - és nem tudta, hogy
elfogadhatja-e.
Természetesen vágyott rá, hogy herceg legyen. Már Atlantával is megelégedett volna, de ez... ez…
Mégsem tudta. Érezte, hogy sajog az állán a jel. A Sors istenei kegyetlenek és szeszélyesek voltak, de ı mégis a
kegyelmükbe ajánlotta magát. Megesküdött, hogy soha többé nem szegül ellen az akaratuknak. Egyszer már
engedetlen volt, és követte az utat Chicagóba. Büntetésbıl végig kellett néznie a saját, frissen meglelt Gyermekének
pusztulását, miközben éppen felé nyújtotta a kezét... Vajon miféle bosszút állnának rajta, milyen kórsággal sújtanák,
ha most sem venné figyelembe az akaratukat?
Nem, ki kell kérni a sors véleményét, és bár a vágy vasmarokkal szorította a szívét, Victoriának engedelmeskednie kell
az akaratuknak. Pascek javasolta ıt, hát az ı szavai döntik majd el a kérdést. Nem volt elég idı, és túl sokan figyelték
ahhoz, hogy megszámolja minden egyes szavát... Akkor hát legyenek a bekezdések. Ha a számuk páratlan, mint a
város öt választókerületéé, akkor elfoglalja kiérdemelt helyét. Ha nem... nem, erre még gondolni sem akar. A sors nem
lehet folyton ilyen kegyetlen hozzá.

*****

- Láthatnám a levelet? - kérdezte enyhén remegı hangon Victoria.

Lucinda egy pillanatig értetlenül meredt rá.
- Megbocsát?
- Pascek ítélethozó levelét. Láthatnám, kérem?
A mélységesen megzavarodott Lucinda olyan pillantást vetett a levélre, mintha halálos méreg lenne, aztán a tekintete

74. oldal
 Névtelen
visszarebbent Victoriára.
- Biztosíthatom, hogy a pecsét eredeti, és Bell arkón...
- Nem kételkedem sem az Ön, sem Bell arkón szavában, és még a levélben sem - jelentette ki fagyosan Victoria. - De
meg szeretném nézni!
Lucinda odaadta neki a levelet, és Victoria úgy hajtotta szét, mintha porrá omolhatna a kezében. Hosszú ideig olvasta.
Calebros a szemén látta, hogy kétszer is nekikezdett. Az asztal körül szinte kibírhatatlanná mélyült a csönd. Végül
Victoria végzett a levéllel. Letette az asztalra, és a kezeit mellé fektette.
- Nem - mondta halkan, az összeszorított fogai között szőrve a szavakat. - Vadul villogó szemeivel a saját kezeit
fodrozta. Calebros látta rajtuk a feszültséget, látta a vékony csontokra feszülı bırt, és még az ı halvány bırszínéhez
képest is fehér ízületeket.
- Nem - mondta újra, és ezúttal már sokkal gyorsabban és erıteljesebben beszélt. - Nem fogadom el.
- Oh... Victoria - mondta Gainesmil mellette. - Ha idıre van szüksége, hogy...
De a nı már hátratolta a székét, és minden magyarázat nélkül kisétált a terembıl, amerre pár perccel korábban
Lladislas is távozott. Az éjszaka tíz döbbent teremtménye tátott szájjal bámulta a háta mögött becsukódó ajtót.
Végül Lucinda törte meg a csendet.
- Hát, nem fordul elı gyakran... ıszintén szólva nem is emlékszem rá...
Kinyújtotta kezét Pascek levele után, és csendben még egyszer elolvasta, mintha a sorok között rábukkanhatna a
magyarázatra. Csakhogy a levél nem elégítette ki a kíváncsiságát, úgyhogy visszaejtette az asztalra.
- El kell halasztanunk ezt a találkozót... a határozatot, amíg...
Valaki az asztalra csapott, és ez mindannyiukat megriasztotta. Mindenkit, kivéve Cock Robint. Pontosan kétszer csapott
le az öklével az asztalra. És amikor már mindenki rá figyelt, a Nosferatu ítélethozó felvette Lladislas tollát, és
gyerekesen kerekded betőivel írni kezdett Pascek levelének hátoldalára.

1999. november 30., kedd, éjjel 1:25

A kürtı
New York városa, New York

Az egész olyan furcsának tőnt. Hogy a sötétben rejtızött el a sötétség elıl. Jeremiah képtelen volt eldönteni, hogy
van-e ennek egyáltalán valami értelme, de ennek ellenére nem tudta rávenni magát, hogy bármilyen fényt használjon.
Eltörte az elemlámpáját - széttaposta a körtét, és elhajította az elemeket -, mert még bekapcsolta volna valamelyik
gyenge pillanatában. Így hát akár tetszik, akár nem, akár van értelme, akár nincs, de a sötétben fog várakozni.
Elhatározta, hogy többé nem is gondol a fényre...
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudta, a fény nem számított volna semmit. A fény semmit sem számít azoknak
a lényeknek odakinn. Níctuku - mondta halkan, csak úgy magának, és figyelte, hogy milyen különbözı módon
préselıdhet a szájpadlásához a nyelve.
- Nic-tu-ku. Nic-tu-ku. Nic-tu-ku.
Nekik éppen úgy nincs szükségük a fényre, mint neki magának. Kiszagolják a vért.
És odakinn voltak még náluk rosszabbak is.
Szegény Colchester. Marston talán megértette. Megmenthetném - gondolta Jeremiah. De akkor le kellene mennie...
oda. Nem tudta biztosan, mi van odalenn. Anatole nem akarta elmondani neki. Legyen átkozott a Próféta! Jeremiah a
földre vetette magát, felkapott két követ, és olyan erıvel csapta össze ıket, hogy szilánkokra robbantak.
- Legyen átkozott a Próféta - mondta megverten és kétségbeesetten.
- Nem sok értelme van elbújni, ha köveket csapkodsz egymáshoz - mondta egy hang.
Jeremiah a betolakodó felé pördült, azonban a félhomályban csak a halvány körvonalait tudta kivenni, a részleteket
nem. Az alak ismerısnek tőnt.
- Calebros?
- Nem - felelte az alak. - Nem Calebros. Mondd csak, Jeremiah, miért rejtızködsz?
- Miért? - nevetett szarkasztikusan Jeremiah. - Mert a klánunk legöregebb tagjai az éjszakában vadásznak? Csakhogy te
azt állítod, hogy ık csak dajkamesék!
- Azt Calebros mondja - mondta az alak. - Én jobban tudom. De mi más miatt bujkálsz?
Jeremiah szemei összeszőkültek. Közelebb ment az alakhoz, bekémlelt a járatba, aztán suttogva megszólalt:
- Odalenn... a legsötétebb helyen. Ott van. Az alak is közelebb lépett.
- Honnan tudod? - kérdezte halkan.
Jeremiah összedörzsölte az arca elıtt a hüvelyk- és a mutatóujját.
- Hát te nem érzed... a levegıben? Én szinte már a szagát is érzem. Sötét, és hideg és dühös.
- Mindenkinek éreznie kellene, Jeremiah! De a halandók nem érzik. És a legtöbb Vértestvér figyelmen kívül hagyja. De
te... te tudod.
- Te soha nem hittél nekem ezelıtt - mondta Jeremiah, és elégedettséggel töltötte el az események fordulata.
- Már mondtam, hogy én nem vagyok Calebros. De ı a vérembıl való. És te még mindig nem mondtad el nekem, hogy
honnan tudod. Hogy honnan szereztél tudomást a szagról. Beszéltél a Prófétával, ugye?
- Beszéltem - mondta Jeremiah. Egy pillanatig azt hitte, hogy haragszik Anatole-ra, de azt már nem tudta volna
megmondani, hogy miért.
- Jöjj velem, barátom - mondta az alak. - Mesélned kell nekem arról az idırıl, amit a Prófétával töltöttél!
Jeremiah örült, hogy megint van barátja. Olyan sokáig volt egyedül a sötétben. Olyan sokáig rettegett egyedül a
sötéttıl. Gyorsan begyömöszölte kevéske tulajdonát a viaszosvászon zsákjába, aztán otthagyta azt a helyet.

1999. november 30., kedd, este 11:07

75. oldal
 Névtelen
Egy földmélyi tavacska
New York városa, New York

Calebros nem merült bele teljesen a vízbe. Inkább meztelenül leült az egyik körkörös kıgyőrőre a part mentén. A víz
éppen a derekáig ért. Ha korábban véznának tőnt, és úgy érezte, hogy folyamatosan idızavarban van, akkor most
százszor rosszabb volt a helyzet. És jelen pillanatban a föld nem súghatott volna meg neki semmit, amit tudnia kellett
volna. Nem mondta volna el neki, hogy a Sabbat háború közepes hısei közül ki melyik alagútra vagy vadászmezıre
szolgált rá. Nem mondaná el neki, hogy melyik vitában kinek a javára döntsön. Nem mondaná el neki, hogyan legyen
herceg egy ilyen terjedelmes és kaotikus városban.
A válla fölött hátranézett a koronára, amit Emmett készített neki egy viharvert dísztárcsából. A koronát cigarettacsikkek
és felismerhetetlenségig összepréselt gyümölcsök díszítették. „A csatornák királya”. Így nevezete ıt Emmett az elsı
diadalittas pillanatokban a telepen, mielıtt rájuk szakadt volna a valóság. A dísztárcsa nem volt nehéz, mégis
ólomsúllyal nehezedett Calebros fejére, amikor felpróbálta, hogy a testvérével incselkedjen.
Cock Robin elment. Kiitta a bosszú kelyhét, aztán sikerült a védencébıl herceget csinálnia, annak ellenére, hogy talán ı
volt legkevésbé politikus beállítottságú az ítélethozók közül. Victoria távozása után Calebros éppen olyan döbbenten
meredt a saját nevére, mint a többiek. Mert Cock Robin esetlen betőivel az ı neve állt Pascek levelének hátoldalán.
Theo Bellnek mintha tetszett volna, hogy dugába dıltek a saját ítélethozójának a tervei, és ı volt az elsı, aki támogatta
a Nosferatut. Sturbridge jó ideig gondolkozott, mielıtt beleegyezett volna, és utána a Malkávok is kiálltak mellette.
Lucinda és Gainesmil is beleegyeztek, miután megszavazták az új herceget, hogy ne legyen kétség a legitimitásával
kapcsolatban. Egyhangú szavazás.
Azóta egyfolytában gürcölt minden éjjel, és a jövı sem kecsegtetett semmi jóval. Ennek ellenére nem a területi viták
vagy a Sabbat portyák töltötték el rettegéssel. Képtelen volt szabadulni az érzéstıl, hogy valami sokkal fenyegetıbb
lebeg a város, az ı városa fölött.
A tó közepére hajított egy kavicsot, és figyelte a szétterjedı hullámokat. Aztán egy maréknyi kavicsot hajított a vízbe,
és megpróbálta összeszámolni, hogy hány ponton metszik egymást a koncentrikus körök. De túl sok volt belılük.
Túlságosan sok. Lenézett a sós vízre, és megpillantotta a saját eltorzult, hullámzó tükörképét. Belenézett a saját
szemeibe.
Éppen egy szem indította útjára a közelmúlt eseményeinek nagy részét, és Hesha most elvitte magával a Szemet.
Furcsa, hogy miként hozták össze ıket a körülmények. Körülmények. Véletlen egybeesés. Calebros a Prófétára gondolt,
és azonnal tudta, hogy ezeknek a szavaknak nincs jelentésük. Nincs bennük igazság. Mindennek, ami történt, oka van.
De mi az az ok? És ki áll mögötte?
A fejében kavarogtak a gondolatok. A hétköznapi és az absztrakt összekavarodott, összeütközött, és reménytelenül
összegabalyodott. Calebros felállt a vízben, összeszedte a partról a ruháit és az alagútban visszament az íróasztalához.
Ha bármi is képes segíteni neki, hogy értelmet találjon a kusza gondolatokban, akkor az Smith Koronája lesz.

1999. november 30. kedd, este 11:31

Egy földmélyi tavacska
New York városa, New York

Ahogy az utolsó hullám is útja végére ért, és a tavacska újra tükörsimává lett, egy húsos csáp törte át a felszínét.
Kinyújtózott a part felé, ahol rátekeredett a félrehajtott, elgörbült dísztárcsára, és lehúzta magával a mélybe.

A SZERZİRİL

Gherbod Fleming egy földmélyi barlangban él. Az ı tollából származik, a Klán regények sorozatból a Gangrel, a Ventrue
és az Asszamita, valamint a Vérátok trilógia három kötete, amelyek a következı címek alatt jelentek meg: Az ördög
ügyvédje, A válogatás és a Sötét jóslat.

Jegyzet:
* A könyvbıl sajnos egy oldal hiányzik és ennek az elektronikus változatnak a készítésekor még lehetıségét sem látjuk
a hiány pótlásának. Ha a jövıben mégis sikerülne kipótolni a szöveget, igyekszünk a teljes változatot is megjelentetni
(Elminster)

Tartalom:
I. Ködös kezdet
II. Lassan eloszlik a homály
III. A vég kezdete

76. oldal
 Névtelen
A szerzırıl

77. oldal