I. évfolyam.
szám
Előfizetési ára egész évre 1 kor. 60 fül. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség
címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is.
Az aradi tizenhárom.
(1849 október 5.)
Kigyuladt a csillag
Fenn a láthatáron,
Börtön ablakánál
Ül a tizenhárom.
Szívük reménységgel
S kétséggel van telve,
ügy néznek az égre
S alattuk egy kertre.
Elhagyott kis kert az,
Ember nem jár abban,
Csak az enyészet zsong
Bokrai közt halkan.
Hanem most egyszerre
Kert ajtaja roppan
S a porkoláb lép be . . .
Mit kereshet ottan ?
Tán pókhálót, gyermek
Megmetszett kezére?
Talán fodormentát
Egy beteg fejére?
Öreg porkolábnak
Egyéb dolga van m ost:
Agbogrul egykedvűn
Kis pálcákat vagdos.
Csörrenés a bokron,
Zörrenés az ágon,
1911. október 8
7 4 l i £ i á l O I
Megjelenik minden második vasárnap.
Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület.
Szerkeszti K A P I B É L A ev. lelkész.
S számlálja a pálcát:
„Meg van .. . tizenhárom.“
Tábornokok nézik:
Mért van ez . .. mi végett? ...
S megszólal az egyik:
„Rossz jel ez . . . Ítélet!
Megjött az Ítélet
És pedig halálra,
Készülnek is már a
Ceremóniára.
Ehhez kell a pálca,
Ezt törik el holnap,
Halálhirdetéskor
Elénk ilyent dobnak.
Az ág el van metszve,
Eldőlt a mi sorsunk,
Holnap meghalunk mind ...
Jertek, imádkozzunk!“
. . . Elborult a csillag
Fenn a láthatáron . . .
Siralomházban ül
Mind a tizenhárom.
Tóth Kálmán.
Damjanich.
Szomorú emlékek, . . . mélységes,
őrjítő fájdalom . . . összetört remé­
nyek . . . bilincsek csörgése . . . hal­
26.
S T B P & A 3?.
doklók imája . . . halált osztó go­
lyók . . . borzalmat keltő akasztófák. . .
özvegyek zokogó panasza . . . árvák
síró beszéde.
Röviden: október hatodika.
Rémes, szörnyű nap volt az, mely­
nek nem találjuk mását ezeréves tör­
ténelmünk hasábjain; sötét, fekete
az a lap, melyre vérfagylaló esemé­
nyei följegyezvék, mint a legsötétebb
csillagtalan éjszaka. Fekete, borzal­
mas, rettentő éjszaka, de mégis —
nem teljesen csillagtalan. Hisz tizen­
három fényes csillag ragyog át ború­
ján, annak a tizenhárom vértanúnak
dicső szelleme.
.Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek.“
Miért, hogy mégis Damjanich ra­
gadja meg ez alkalommal kiváltképen
figyelmünket ? I Talán ő volt közöttük
a legnagyobb ? Nem tudom. De ki is
tudná megmondani, hogy ama tizen­
három félisten között „Ki volt dicsőbb,
ki volt nagyobb ?“
Egyformák ők mindannyian, na­
gyok, dicsők: vitéz, rettenthetetlen
katonák; bátor, hős vezérek; igaz,
hű honfiak. Bár tény, hogy Bem apó
mellett Damjanich volt az egyedüli
hadvezér, ki csak győzött, ki csatát
soha nem veszített.
Hogy ezúttal csupán Damjanichról
emlékezünk meg, annak oka egyéni