Professional Documents
Culture Documents
AZ ÜVEGGYÖNGYJÁTÉK
JOSEF KNECHT MAGISTER LUDI ÉLETRAJZÁNAK KÍSÉRLETE,
VALAMINT KNECHT HÁTRAHAGYOTT ÍRÁSAI
KÖZREADJA A SZERZŐ
A napkelet utazóinak
Az üveggyöngyjáték
KÍSÉRLET EGY KÖZÉRTHETŐ BEVEZETÉSRE A JÁTÉK TÖRTÉNETÉBE
...non entia enim licet quodammodo levibusque hominibus facilius atque incuriosius verbis red-
dere quam entia, verumtamen pio diligentique rerum scriptori plane aliter res se habet: nihil tan-
tum répugnât ne verbis illustretur, at nihil adeo necesse est ante hominum oculos proponere ut
certas quasdam res, quas esse neque demonstrari neque probari potest, quae contra eo ipso, quod
pii diligentesque viri illas quasi ut entia tractant, enti nascendique facultati paululum appropin-
quant.
Albertus Secundus tract, de cristall. spirit, ed. Clangor et Collof. lib. I. cap. 28.
Szándékunk az, hogy ebben a könyvben rögzítsük azt a keveset, amit Josef Knecht életrajzának
anyagából föllelhettünk: ő volt a III. Josephus Ludi Magister, ahogy az üveggyöngyjáték irattáraiban
nevezik. Nem hunyunk szemet ama tény fölött, hogy ez a kísérlet némiképp, legalábbis látszólag, el-
lentmond a szellemi élet uralkodó törvényeinek és szokásainak. Mert hiszen a mi szellemi életünk leg-
főbb alapelveinek egyike éppen az egyén kihunyása, az egyes személyek lehető legtökéletesebb beil-
leszkedése a Nevelési Hatóság hierarchiájába és tudományainak gyakorlásába. És ez az alapelv a
hosszú hagyomány révén olyannyira érvényesült, hogy ma szerfölött nehéz, sőt, sok esetben teljesség-
gel lehetetlen részletes életrajzi és lélektani adatokat találni egyesekről, akik kiemelkedő módon szol-
gálták ezt a hierarchiát; igen sokszor még a személyek nevét sem tudjuk megállapítani. Végül is tarto-
mányunk szellemi életének ismertetőjegyei közé tartozik, hogy rangsorolásos szervezete a névtelenség
eszményéhez tapad, s nagyon meg is közelíti ennek az eszménynek a meg – valósítását.
Ha ennek ellenére ragaszkodtunk kísérletünkhöz, hogy lejegyezzünk egyet-mást III. Josephus játék-
mester életéről, és hozzávetőleg fölvázoljuk személyisége képét is, ezt nem személyi kultuszból tettük,
nem is engedetlenül dacolva a szokással, hanem, hitünk szerint, ellenkezőleg: csakis az igazság és a
tudomány szolgálatában. Régi gondolat: minél élesebben és kíméletlenebbül fogalmazunk meg egy té-
zist, annál ellenállhatatlanabbul hívja ki az antitézist. Helyeseljük és tiszteletben tartjuk hivatalaink-
nak és szellemi életünknek azt az elgondolását, amely a névtelenségen alapul. De elég egy pillantást
vetnünk éppen ennek a szellemi életnek az előzetes történetébe, vagyis az üveggyöngyjáték fejlődésé-
be, s óhatatlanul megmutatkozik, hogy ha a fejlődés minden szakaszának, kibontakozásának, minden
változásának s lényeges cezúrájának, akár haladó, akár konzervatív módon értelmezhető ez, nincs is
feltétlenül egyetlen és voltaképpeni előidézője, legtisztább arculata mégis épp annak a személyében
nyilvánul meg, aki a változást bevezette, s aki az átalakulás és tökéletesedés eszközévé lett.
Amit mi személyiségen ma értünk, az persze egészen más, mint amire a régebbi korok életrajzírói
és történészei gondoltak. Ők, és főleg ama korok szerzői, akik határozott vonzalmat éreztek az élet-
rajzíráshoz, úgy látszik, a személyiség lényegét, mondhatnánk, az eltérőben, a szabályellenesben és
egyediben, sőt gyakran a betegesben látták – mi, mai emberek viszont általában csak akkor beszélünk
jelentős személyiségekről, ha olyan emberekkel találkozunk, akiknek, túl minden eredetiségen és kü-
löncségen, sikerült a lehető legtökéletesebben beilleszkedniük a közösségbe, sikerült a lehető legtö-
kéletesebben szolgálniuk a személyfölöttit. Tüzetesebben vizsgálva látjuk, hogy már az ókor is ismer-
te ezt az eszményt: a „bölcs” avagy a „tökéletes” alakja például a régi kínaiaknál, vagy a szókratészi
erénytan ideálja alig különböztethető meg a mi mai eszményünktől, és jó néhány nagy szellemi szerve-
zet, mint mondjuk, a római egyház a legnagyobb korszakaiban, hasonló alapelveket vallott, s legki-
emelkedőbb alakjai, mint például a szent Aquinói Tamás, a korai görög plasztikákhoz hasonlóan, szá-
munkra nem annyira egyes személyeknek, hanem inkább típusok klasszikus megtestesítőinek látszanak.
Mindenesetre a szellemi élet megreformálása előtti korszakban, amely a huszadik században kezdő-
dött, s amelynek örökösei vagyunk, nyilvánvalóan szinte teljesen veszendőbe ment ez a régi, nemes
eszmény. Csak ámuldozunk, ha ama korok életrajzaiban például körülményes leírását találjuk annak,
hány testvére volt a hősnek, avagy mennyi seb és lelki sérülés maradt benne, amit a gyermekkortól
való elszakadás, a serdülés, az elismertetésért vívott harc, a szerelemért esdés okozott. Minket, mai
embereket nem érdekel sem a patológia, sem a családtörténet, de még a hős ösztönélete, emésztése és
álma sem; s az sem különösebben fontos számunkra, hogy milyen a szellemi előtörténete, milyen ked-
venc tanulmányokon, olvasmányokon nevelődött és így tovább. Nekünk csak az az igazi hős, az érde-
mes különös figyelmünkre, aki természeténél s neveltetésénél fogva eleve abba a helyzetbe került,
hogy személyét szinte tökéletesen fel kellett oldania hierarchikus tevékenységében, s közben mégsem
veszítette el azt az erős, friss ösztönzést, amelytől saját légkört és értéket kap az egyén. És ha a sze-
mély s a hierarchia közt ellentétek támadnak, szerintünk ezek az ellentétek éppen a személyiség nagy-
ságának próbakövei. A lázadókkal, igaz, nem értünk egyet, hisz őket mohó vágyuk és szenvedélyük
arra készteti, hogy szakítsanak a fennálló renddel, de annál jobban becsüljük az áldozatok, az igazán
tragikus áldozatok emlékét.
Csakis ott, ezeknek a hősöknek, ezeknek a valóban példás életű embereknek az esetében érezzük
megengedettnek és természetesnek, hogy személyük, nevük, magatartásuk iránt érdeklődjünk, arcukat
keressük, mert mi a legtökéletesebb hierarchiában, a legsúrlódásmentesebb szervezetben sem a holt
és közömbös részekből összeszerelt gépezetet látjuk, hanem az eleven testet, amelyet olyan részek és
szervek alkotnak és éltetnek, hogy mindegyikük megőrzi a maga jellegét és szabadságát, és részese az
élet csodájának. Ebben az értelemben igyekeztünk értesüléseket szerezni az üveggyöngyjáték mesteré-
nek, Josef Knechtnek az életéről s kiváltképp mindarról, amit ő maga írt, és így kezünkbe is került
több olyan kézirata, amelyet elolvasásra érdemesnek tartunk.
Közlendőink Knecht személyéről és életéről a Rend tagjai s főként az üveggyöngyjátékosok közül
sokak előtt bizonyára már egészükben vagy részben ismeretesek, s könyvünk már csak ezért sem kizá-
rólag ennek a körnek szól, hanem rajta kívül álló, megértő olvasókban is reménykedik.
Abban a szűkebb körben könyvünk nem szorulna bevezetésre és semmiféle magyarázatra sem. Mi-
vel azonban hősünk életrajzának és írásainak a Rend keretein kívül is szeretnénk olvasókat toborozni,
az a kissé nehéz feladat hárul ránk, hogy ama kevesebb előképzettséggel bíró olvasók számára előre-
bocsássunk némi kis népszerű bevezetést az üveggyöngyjáték értelmébe és történetébe. Hangsú-
lyozzuk, ez népszerű bevezető, az is akar lenni, s egyáltalán nem tart rá igényt, hogy tisztázza a játék-
nak és történetének azokat a kérdéseit, melyeken még a Renden belül is vitatkoznak. E téma tárgyila-
gos kifejtésének ideje még korántsem érkezett el.
Ne várják hát tőlünk az üveggyöngyjáték teljes történetét és elméletét. Ennek megírására ma még
nálunk avatottabb s a tárgyhoz méltóbb szerzők sem volnának képesek. Későbbi koroknak fenntartott
feladat ez, feltéve, hogy addig a forrásmunkák s a szellemi feltételek nem mennek veszendőbe. Még
kevésbé óhajt ez a mi dolgozatunk az üveggyöngyjáték tankönyve lenni, ilyet nem is fognak írni soha.
Eme játékok játékának a játékszabályai csakis a szokásos, előírt úton-módon tanulhatók meg, s ez né-
hány évet követel, s egyetlenegy beavatottnak sem érdeke, nem is lehetne soha, hogy e játékszabályo-
kat könnyebben megtanulhatóvá tegye.
Ezek a szabályok, a játék jelbeszéde és nyelvtana, bizonyos fajta igen fejlett titkos nyelvet alkotnak,
amelyben több tudománynak és művészetnek, jelesül pedig a matematikának és zenének (illetőleg a
zenetudománynak) is szerepe van, s ez a nyelv úgyszólván minden tudomány tartalmának és eredmé-
nyeinek kifejezésére s kölcsönös egymásra vonatkoztatására képes. Az üveggyöngyjáték tehát: játék
kultúránk minden tartalmával és értékével; úgy játszik velük, ahogy, mondjuk, a művészetek virágko-
raiban egy festő játszadozhatott palettája színeivel. Amit az emberiség megismert, ami fenséges gon-
dolatot és műremeket létrehozott alkotó korszakaiban, amit a tudós szemlélődés következő periódusai
fogalommá szűrtek, és elménk birtokává tettek: a szellemi értékeknek mindeme roppant anyagán az
üveggyöngyjátékos úgy játszik, mint orgonán az orgonista, és ez az orgona szinte elképzelhetetlenül
tökéletes, billentyűzete és pedálja letapogatja a teljes szellemi kozmoszt, regiszterei csaknem szám-
lálhatatlanok; ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma. A kézi bil-
lentyűsort, a pedált és a regisztereket mára már meghatározták, számukon és rendjükön, tökéletesíté-
sük végett, változtatásokat kísérelni meg voltaképp már csak elméletileg lehetséges: a játéknyelv gaz-
dagítása új tartalmak bevonásával a legfelsőbb játékvezetés lehető legszigorúbb ellenőrzése alá tarto-
zik. Viszont ezen a szilárd szerkezeten belül, vagy, hogy metaforánknál maradjunk, ennek az óriási or-
gonának a bonyolult gépezetén belül az egyes játékosok előtt nyitva áll a lehetőségek és kombinációk
egész világa, és majdnem lehetetlen, hogy ezer következetesen végigjátszott játék közül akár kettő is a
felszínesnél jobban hasonlítson egymásra. Még ha megtörténnék is, hogy kétjátékos egyszer véletlenül
ugyanazt a néhány témát választaná játéka tartalmául, a két játék, a játékosok gondolkodásmódja, jel-
leme, hangulata és virtuozitása szerint, egészen másként folyna le, s másként végződnék.
Alapjában véve teljesen a történetíró tetszésére van bízva, milyen messzire vezeti vissza az üveg-
gyöngyjáték kezdetét és előzményeit. Mert mint egyetlen nagy eszmének, igazában ennek sincs kezde-
te, hanem, éppen eszmeileg, mindig is létezett. Előzetes képét – eszmeként, sejtelemként, vágyálom-
ként – ott látjuk már számos régebbi korban, így például Püthagorasznál, majd a kései antik kultúrá-
ban, a hellenisztikus-gnosztikus körben, s ugyanígy a régi kínaiaknál, aztán ismét az arab-mór szellemi
élet csúcspontjain, s előéletének nyoma tovább vezet a skolasztikán és a humanizmuson át a tizenhete-
dik és tizennyolcadik századi matematikus-akadémiákig, a romantikus filozófiákig s Novalis mágikus
álmainak rúnáihoz. A szellem minden törekvése egy Universitas Litterarum eszményi céljának eléré-
sére, minden platóni akadémia, a szellemi elit minden társulása, minden közeledési kísérlet az egzakt
és a szabadabb tudományok közt, minden próbálkozás a tudomány és művészet vagy a tudomány és
vallás összebékítésére ugyanezen az örök eszmén alapult, amely számunkra az üveggyöngyjátékban
öltött testet. Semmi kétség: olyan szellemek, mint Abélard, Leibniz, Hegel, arról álmodtak, hogy egy-
központú rendszerekbe foglalják a szellemi univerzumot, s a szellemi lét és a művészet eleven szépsé-
gét az egzakt tudományszakok mágikus megfogalmazó erejével egyesítsék. Abban az időben, amikor a
zene és matematika jóformán egyszerre élte klasszikus korszakát, gyakori volt köztük a barátkozás,
egymás megtermékenyítése. S két évszázaddal előbb, például, ugyanaz a lélegzet árad Nicolaus Cusa-
nus mondataiból: „A szellem a lehetségeshez idomul, hogy mindent a lehetségesség módján mérjen, s
az abszolút szükségszerűséghez idomul, hogy mindent egysége és egyszerűsége módján mérjen, aho-
gyan Isten teszi, az összefüggés szükségességéhez idomul, hogy így mindent a maga sajátossága szem-
pontjából mérjen le, s végül a determinált lehetségeshez idomul, hogy mindent a saját léte szempont-
jából mérlegeljen. Továbbá pedig a szellem jelképesen is felméri, összehasonlítás útján, hogy miként
veheti igénybe a számot és a mértani alakzatokat, hogy rájuk, mint hasonlatokra, hivatkozhassék.” Kü-
lönben, úgy látszik, Cusanusnak nem csupán ez az egyetlen gondolata utal már-már a mi üveggyöngy-
játékunkra, vagy nemcsak ez felel meg, belőle eredvén, a képzelőerő hasonló irányának, akárcsak
amannak a gondolatjátékai; több, sőt sok hasonló egybehangzás mutatható ki nála. Az, hogy örömét
leli a matematikában, örül annak és képes rá, hogy az euklidészi geometria alakzatait és axiómáit
megvilágító hasonlatokként alkalmazza teológiai-bölcseleti fogalmakra – mintha nagyon közel állna a
Játék mentalitásához, s olykor még latin stílusa is (amelynek szavai nemritkán saját szabad kitalálásai,
noha senki latinul tudó félre nem értheti őket) a Játéknyelv szabadon csapongó plaszticitására emlé-
keztet.
Úgyszintén az üveggyöngyjáték teremtő ősei közé tartozik, mint ahogy értekezésünk mottója is mu-
tatja, Albertus Secundus. S gyanítjuk, ha idézetekkel ugyan bizonyítani nem is tudjuk, hogy a Játék
gondolata úrrá lett a tizenhatodik, tizenhetedik és tizennyolcadik századnak azokon a tudós zeneszer-
zőin is, akik zenei kompozícióikat matematikai számításokra alapozták.
A régi irodalmakban itt-ott legendákra bukkanunk: bölcs és mágikus játékokról, melyeket tudósok,
szerzetesek vagy művészetpártoló fejedelmek találtak ki és játszottak, például olyan sakkjáték formá-
jában, ahol a figuráknak és a mezőknek a megszokotton kívül még más, titkos jelentésük is volt. És hát
közismertek minden kultúra fiatalkorából azok a híradások, mesék és mondák, amelyek a zenének –
messze túl minden más, csupán művészi megnyilatkozáson – lelkeken és népeken uralkodó hatalmat
tulajdonítanak, s az emberek és államaik titkos kormányzójává vagy törvénykönyvévé teszik meg. A
legősibb Kínától a görög mondákig mindenütt szerepel az a gondolat, hogy az emberek eszményi,
mennyei élete a muzsika hegemóniájával valósítható meg. A zenének ezzel a kultuszával függ össze a
legbensőségesebben az üveggyöngyjáték is („örök átváltozásban köszönt e földön itt lenn a dal titkos
hatalma” – Novalis).
Ha mármost a Játék eszméjét öröknek látjuk is, és épp ezért úgy tekintjük, hogy már megvalósulása
előtt is mindig létezett és mozgásban volt, megvalósulásának az általunk ismert formájában mégiscsak
megvan a maga meghatározott története, s ennek legfontosabb szakaszairól próbálunk beszámolni rö-
viden.
Amikor fölvették a kiválóak iskolájába, Knecht élete más síkra tevődött át, megtörtént az első dön-
tő lépés fejlődésében. Korántsem esik meg minden elit-tanulóval, hogy a hivatalos felvétel egybeesik
az elhivatás benső élményével. Ez kegyelem, vagy ha hétköznapi szóval akarjuk kifejezni: jószeren-
cse. Akinek osztályrészül jut, annak az életében valami többlet van, amiként az is többlettel rendelke-
zik, aki a véletlen jóvoltából különösen szerencsés testi és lelki adottságokat hoz magával. A legtöbb
elit-tanuló, sőt majdnem mindegyik nagy szerencsének, kitüntetésnek érzi ugyan kiválasztatását, büsz-
ke rá, s közülük sokan előzőleg forrón áhították is ezt a kitüntetést. De aztán az átmenet szülőföldjük
megszokott iskolájából Kasztália iskoláiba mégis nehezebb, mint gondolták volna, s egyeseknek vá-
ratlan csalódást okoz. Először is ez az átmenet minden tanulónak, akit szerettek a szülei, és boldogan
élt otthonában, nagyon nehéz búcsúzást és lemondást jelent, s így aztán, főleg a két első évben eléggé
tetemes számban kerül sor visszahelyezésekre, s okuk nem is a tehetség és szorgalom hiánya, hanem
az, hogy a tanulók képtelenek megbarátkozni az internátusi élettel s azzal a gondolattal, hogy a jövő-
ben mindinkább meglazul kapcsolatuk a családjukkal és szülőföldjükkel, s végül nem ismerhetnek,
nem tisztelhetnek más köteléket, csak a Rendhez tartozásukat. Időnkint olyan tanulók is akadnak, akik
midőn felvették őket a kiválóak iskolájába, a fő előnyt abban látták, hogy elszakadhatnak az atyai ház-
tól és egy kedvüket szegő iskolától; ezek, megszabadulva, mondjuk, egy szigorú apától vagy egy nekik
kellemetlen tanártól, egy időre fellélegeztek ugyan, a változástól azonban egész életüknek olyan nagy
és lehetetlen átalakulását remélték, hogy hamarosan csalódniuk kellett. A voltaképpeni törtetők és
mintadiákok, a pedánsok sem tudtak mindig megmaradni Kasztáliában; nem mintha nem lettek volna
rátermettek a tanulmányokra, de az elit-iskolában nemcsak a tanulás és a szakbizonyítvány volt a fon-
tos, hanem nevelői és múzsái célokat is kitűztek, s ezek előtt egyik-másik tanuló letette a fegyvert.
Mindazonáltal a kiválóak négy nagy iskolájában olyan rendszer volt, hogy számos alosztálya és fiók-
intézete sokféle tehetségnek nyitott teret, s egy törekvő matematikus vagy filológus, ha csakugyan tu-
dós tehetség lappangott benne, nem érezhette veszélyesnek, hogy esetleg hiányos a zenei vagy bölcse-
leti adottsága. Sőt hébe-hóba még Kasztáliában is igen erősen érvényesült a tiszta, józan szaktudo-
mány ápolásának irányzata, és e törekvések úttörői nemcsak a „fantasztákkal”, vagyis a zenei és mú-
zsái megszállottakkal szemben voltak kritikusok és gunyorosok, hanem néhanap a maguk körén belül
határozottan megtagadtak és eltiltottak minden művészi megnyilatkozást, főleg az üveggyöngyjátékot.
Mivel Knecht élete, amennyire ismerjük, teljes egészében Kasztáliában játszódott le, hegyvidéki
országunknak ebben a legcsöndesebb és legderűsebb tartományában, amelyet régebben a költő Goethe
kifejezésével sokszor „pedagógiai tartománynak” is neveztek, nagyon rövidre fogva és megkockáztat-
va azt is, hogy rég tudott dolgokkal untatjuk az olvasót, még egyszer felvázoljuk ezt a híres Kasztáliát
és iskoláinak szerkezetét. Ez az iskolarendszer, amelyet röviden elit-iskolának neveznek, bölcs és ru-
galmas rostarendszer, amelynek révén a vezetőség (egy úgynevezett „tanügyi tanács”, húsz tanácsos-
sal, akik közül tíz a Nevelési Hatóságot, tíz a Rendet képviseli) magához vonzza kiválasztottjait,
vagyis a legtehetségesebbeket az ország minden részéből és iskolájából, a Rend meg minden fontos
nevelési és tanulmányi hivatal számára utánpótlásnak. Az ország sok közönséges iskolája, gimnáziuma
s más egyéb, akár humanista, akár természettudományos jellegű, kilencven százalékban csupán előké-
szítő iskola tanulóifjúságunk számára az úgynevezett szabad foglalkozásokhoz, s a főiskolához szük-
séges érettségivel zárul, s a főiskolán aztán minden szakon meghatározott tanulmányi rend szerint vé-
geznek. Ez tanulóinknak a normális, mindenki előtt ismert tanmenete, ezek az iskolák eléggé szigorú
követelményekkel lépnek föl, és lehetőleg kiselejtezik a tehetségteleneket. Mellettük vagy fölöttük
azonban ott van az elit-iskolák rendszere, ahová csakis – próbaképpen – a legtehetségesebb és legjel-
lemesebb tanulókat veszik föl. Hogy ide bejussanak, ahhoz nincs szükség a vizsgákra, hanem a kiváló
tanulókat tanáraik választják ki és ajánlják Kasztália iskoláiba, tetszésük szerint. Egy tizenegy vagy ti-
zenkét éves fiúval például egy napon közli a tanára, hogy a következő félévben bejuthat az egyik kasz-
táliai iskolába, s vizsgálja meg önmagát, vajon érez-e rá elhivatottságot. Ha lejárt a gondolkodási
idő, s a fiú igent mond – amihez még szüleinek feltétel nélküli beleegyezése is szükséges –, akkor az
egyik elit-iskola próbaidőre felveszi. Ezeknek az elit-iskoláknak a vezetői és legfelsőbb tanárai (nem
is az egyetemi tanárok) alkotják a „Nevelési Hatóságot”, s ez a szerv irányít minden oktatást és szel-
lemi szervezkedést az országban. Aki már egyszer kiváló tanuló lett, hacsak valamilyen tanfolyamon
csődöt nem mond, s nem küldik vissza a normális középiskolába, annak már nem kell azzal számolnia,
hogy a megélhetéséért valamilyen szaktudományt tanuljon, mert az elit-tanulókból toborzódik a
„Rend” és a tudós hatóság hierarchiája, a tanártól a legfelsőbb hivatalokig: a tizenkét tanulmányi
igazgatóig avagy mesterig és a Ludi Magisterig, az üveggyöngyjáték vezetőjéig. A kiválóak iskolájá-
nak utolsó évfolyama többnyire huszonkét-huszonöt éves korban fejeződik be, éspedig a Rendbe való
felvétellel. Ettől kezdve az egykori elit-tanulóknak a Rend és a Nevelési Hatóság minden képző- és
kutatóintézete a rendelkezésére áll: a számukra fenntartott elit-főiskolák, a könyvtárak, levéltárak, la-
boratóriumok és így tovább, a tanárok nagy testületé, valamint az üveggyöngyjáték berendezései. Aki-
ről tanulóévei alatt kiderül, hogy valami sajátos szakhoz van tehetsége, nyelvekhez, filozófiához, ma-
tematikához vagy bármi máshoz, azt már a kiválóak iskolájának felsőbb fokozataiban arra a tanfo-
lyamra helyezik át, amely adottságának a legjobb táplálékot nyújtja; a legtöbb ilyen tanuló végül szak-
tanár lesz a nyilvános iskolákban és főiskolákon, s ha elhagyja is Kasztáliát, élete végéig a Rend tagja
marad, vagyis szigorúan távol tartja magát az „átlagosoktól” (akiket nem az elit-iskolában képeztek
ki), és – hacsak ki nem lép e Rendből – sohasem lehet „szabad” szakember, mint az orvos, az ügyvéd,
a technikus és így tovább, hanem élethossziglan a Rend reguláinak engedelmeskedik, többek közt nem
lehet magántulajdona, és nem nősülhet meg; a nép, félig gúnyosan, félig tisztelettel „mandarinoknak”
nevezi őket. A hajdani elit-tanulók nagy többsége ily módon tölti be végleges rendeltetését. Egy kis
részüket azonban, a kasztáliai iskolák végső és legfinomabb választékát, visszatartják valami szabad,
korlátlan időtartamú stúdiumra, a szorgalmas, szemlélődő szellemi életre. Számos igen tehetséges
ifjú, aki jelleme kiegyensúlyozatlansága vagy egyéb okok, például testi hiba miatt nem alkalmas ta-
nárnak s felelős hivatal viselésére a felsőbb és alsóbb nevelési körzetekben, élete végéig tovább ta-
nul, kutat vagy gyűjt, a hatóság ösztöndíjasaként, s teljesítménye a közösség számára többnyire tisztán
tudós munka. Egyeseket tanácsadóként osztanak be a szótár-bizottságokhoz, a levéltárakba, könyvtá-
rakba és így tovább, mások tudós munkájukat a l’art pour l’art jegyében végzik, közülük sokan egész
életüket igen távoli témáknak s gyakran furcsa munkáknak szentelték, mint például Lodovicus Crude-
lis, aki harmincévi munka árán görögre és szanszkritra fordított minden ránk maradt óegyiptomi szö-
veget, avagy a kissé különc Chattus Calvensis II, aki négy hatalmas, kéziratos fóliókötetet hagyott hát-
ra „A latin nyelv kiejtése Dél-Itália főiskoláin a 12. század vége táján” címmel.
Ezt a munkát csupán egy nagyobb mű első részének szánta – „A latin kiejtés története a tizenkette-
diktől a tizenhatodik századig” –, de ezer kéziratoldala ellenére is töredékben maradt, és senki sem
folytatta. Érthető, hogy az effajta tisztára tudós munkákon sokat ékelődtek, ám semmiképp sem számít-
ható ki, hogy valójában mit érnek a jövőben a tudomány és az egész nép számára. A tudománynak
azonban éppúgy, mint a régebbi korokban a művészetnek, szüksége van bizonyos tág lehetőségekre, s
időnként egy-egy kutató, akinek a témája rajta kívül senkit sem érdekel, olyan tudásanyagra tehet
szert, amely kortárs kollégáinak akár egy szótárnyi vagy egy levéltárnyi igen értékes szolgálatot tehet.
Ha lehetséges volt, az említettekhez hasonló tudományos munkákat ki is nyomtatták. Szinte tökéletes
szabadságot biztosítottak a tulajdonképpeni tudós munkának: hadd búvárkodjanak és játszadozzanak a
tudósok, és nem ütköztek meg rajta, hogy jó néhány ilyen munka nyilvánvalóan semmiféle közvetlen
hasznot nem hozott a nép s a közösség számára, sőt, hogy a nem-tudósok fényűző játszadozásnak tekin-
tették. Tanulmányai jellege miatt sok ilyen tudóst megmosolyogtak, de sohasem szidalmazták, s kivált-
ságaiktól sem fosztották meg őket. Hogy a nép körében is tiszteletnek örvendtek, s nemcsak megtűrték
őket, még ha sokszor tréfálkoztak is rajtuk, ez azzal az áldozattal függött össze, amellyel a tudóstársa-
dalom minden tagja fizetett szellemi szabadságáért. Megvolt a kényelmük, szerény mértékben az élel-
mük, ruházatuk, lakásuk, pompás könyvtárak, gyűjtemények, laboratóriumok álltak rendelkezésükre,
viszont nemcsak a jólétről, a házasságról és a családról mondtak le, hanem mint valami szerzeteskö-
zösség, ki is kapcsolódtak az általános világi versengésből, nem volt magántulajdonuk, címük, kitün-
tetésük, és az anyagi javak dolgában beérték a legegyszerűbb életmóddal. Ha valaki csak egyetlenegy
régi felirat kibetűzésére akarta pazarolni életét, éveit, ez jogában állt, még támogatták is; de ha jó
életre, elegáns ruházatra, pénzre vagy címekre tartott igényt, kérlelhetetlen tilalmakba ütközött, s aki
fontosnak érezte ilyesfajta „étvágyát”, az többnyire már fiatal éveiben visszatért „a világba”, fizetett
szaktanár vagy magántanár lett, esetleg újságíró, vagy megnősült, vagy pedig valamilyen ízlése sze-
rinti életformát keresett magának.
Midőn a gyermek Josef Knechtnek el kellett búcsúznia Berolfingentől, a zenetanára kísérte ki a pá-
lyaudvarra. Tőle búcsúznia fájdalmas volt, s egy kis ideig a magárahagyatottság és bizonytalanság ér-
zésében hánykolódott a szíve, mikor távozóban lassan elmerült az ősi kastélytorony fehérre meszelt
lépcsőfeljárója, s aztán végleg eltűnt. Sok más tanulóból ez az első utazás hevesebb érzelmeket váltott
ki, elcsüggedtek és sírva fakadtak. Josef a szívében már inkább odaát volt, mint itt, ő tehát könnyen
viselte el a válást. És az út sem volt hosszú.
Az eschholzi iskolába osztották be. Erről az iskoláról már régebben is látott képeket a rektor hiva-
tali szobájában. Eschholz a legnagyobb és legújabb iskolai település volt Kasztáliában, épületei mind
a legújabb korból valók, város nem volt a közelében, csupán egy kis falusias lakóhely, fák szoros
gyűrűjében; mögötte a síkságon derűsen bontakozott ki az intézet, nagy, szabad téglalap alakban elren-
dezve, amelynek a közepén, mint a kockán az ötös szám, öt tekintélyes mamutfenyő tárta a magasba
sötét koronáját. Az óriási tér részben gyepesítve volt, részben homokos, és csupán két folyóvízzel töl-
tött, nagy úszómedence törte meg egységét, s ide széles, lapos lépcsők vezettek le. Ennek a napos tér-
nek a bejáratánál állt az iskola, a létesítmény egyetlen magas épülete, kétszárnyú ház, mindkét szár-
nyán egy-egy ötoszlopos előcsarnokkal. Az egész teret hézag nélkül körülzáró, három oldalról kör-
nyező minden egyéb épület egészen alacsony, lapos és dísztelen volt, egyformán tagolt, s mindegyikük
a térbe torkollott árkádsorával s rövid lépcsőzetével, és az árkádok nyílásaiban virágcserepek álltak.
Megérkezésekor a fiút – kasztáliai szokás szerint – nem az iskolaszolga fogadta, hogy a rektor vagy
a tanári testület elé vezesse, hanem egyik tanulótársa, egy csinos, nyúlánk, kék vászonruhába öltözött
fiú, Josefnél egy-két évvel idősebb, kezet nyújtott neki, és azt mondta: „Oskar vagyok, a legidősebb
fiú a Hellas-házból, ahol lakni fogsz, s rám bízták, hogy köszöntselek és bevezesselek hozzánk. Az is-
kolában csak holnapra várnak, bőven van időnk rá, hogy egy kicsit mindent megnézzünk, gyorsan tájé-
kozódni fogsz. Arra is megkérlek, hogy az első időkben, amíg megszoksz nálunk, tekints barátodnak és
védelmeződnek, mentorodnak is, ha netán a pajtásaid zaklatnának; hiszen sokan úgy vélik, hogy egy
kicsit meg kell gyötörniük az újoncokat. Hát azért nem lesz olyan rossz, megígérhetem. Most először
is Hellasba vezetlek, a tanulóotthonunkba, hogy lásd, hol fogsz lakni.”
Hagyományos módon így üdvözölte a Ház főnöksége részéről Josef mentorává kinevezett Oskar az
újoncot, s valóban azon fáradozott, hogy jól játssza szerepét; a szeniorok szinte mindig kedvüket lelik
ebben a szerepben, s ha egy tizenöt éves fiú nem sajnálja a fáradságot, hogy egy tizenhárom éveset
szívélyes pajtási hangjával és enyhén lekezelő pártfogásával elszédítsen, ez mindig sikerül is neki.
Josefet mentora az első napokban teljességgel vendégként kezelte, akitől azt várják, hogy ha netán
másnap ismét elutazik, jó emléket vigyen magával a házról és vendéglátóiról. A hálószobába vezették,
amelyet két másik fiúval kellett megosztania, megvendégelték kétszersülttel és egy pohár gyümölcslé-
vel, megmutatták neki a „Hellas-házat”, a nagy téglalap egyik lakónegyedét, megmutatták, hogy hová
akaszthatja fel törülközőjét a légfürdőben, s melyik sarokban tarthat cserepes virágot, ha kedve van
hozzá; még az est beállta előtt a fürdőbe is elvitte a fürdőmester, kikeresett neki egy kék vászonöl-
tönyt, és felpróbálta rá. Josef az első pillanattól kezdve jól érezte magát ezen a helyen, és örömmel
alkalmazkodott Oskar hangneméhez; alig volt érezhető enyhe zavara, jóllehet az idősebb és Kasztáliá-
ban már régen otthonos fiú persze egy félisten volt számára. Még kis hetvenkedései és komédiázásai
is tetszettek neki, például ha Oskar egy-egy bonyolult görög idézetet szőtt beszédébe, utána tüstént ud-
variasan eszébe juttatta magának, hogy az újonc ezt persze még nem értheti, természetesen nem, ki is
várná el tőle!
Knechtnek egyébként nem volt újdonság az internátusi élet; minden nehézség nélkül beleilleszke-
dett. Eschholzi éveiből sem maradtak ránk fontos események emlékei; az iskolában kitört félelmetes
tűzvészt már nem élte át. Bizonyítványai, már amennyire megtalálhatók voltak, a zenében és a latinban
alkalomadtán a legmagasabb osztályzatról tanúskodnak, a matematikában és a görögben valamivel a
jó átlag fölött vannak, a „házi könyvben” időről időre olyan bejegyzések vannak róla, hogy „ingenium
valde capax, studia non angusta, mores probantur”,[1] avagy „ingenium felix et profectuum avidissi-
mum, mori bus placet officiosis”.[2] Hogy milyen büntetéseket kapott Eschholzban, ezt ma már nem le-
het megállapítani, a büntetések jegyzőkönyve sok más könyvvel együtt a tűzvész martaléka lett. Egyik
tanulótársa később azt bizonygatta, hogy Knechtet négy eschholzi éve alatt csak egyetlenegyszer bün-
tették meg (a heti kimenő megvonásával), éspedig azért, mert konokul vonakodott megmondani egy
pajtása nevét, aki valami tilosat cselekedett. Az anekdota hihetően hangzik, Knecht kétségtelenül min-
dig jó bajtárs volt és fölfelé sohasem szolgalelkű; de hogy négy év során csakugyan ez lett volna az
egyetlen büntetése, az igazán kevéssé valószínű.
Mivelhogy az elit-iskolában töltött első éveiről ilyen szegényes dokumentumaink vannak, Knecht
későbbi, az üveggyöngyjátékról tartott előadásaiból idézünk egyet-mást. Knecht kéziratai e kezdők
számára tartott előadásokból természetesen nincsenek kezünkben, szabad előadásait egyik tanítványa
írta le gyorsírással.
Knecht az üveggyöngyjáték analógiáiról és képzettársításairól beszél ezen a helyen, s különbséget
tesz az utóbbiaknál a „legitim”, vagyis közérthető s a „privát”, vagyis szubjektív képzettársítások kö-
zött. Azt mondja: „Hogy példát idézzek nektek ezekre a magánképzettársításokra – amelyek nem vesz-
tik el privát értéküket azáltal, hogy az üveggyöngyjátékban feltétlenül tilosak –, elmesélek nektek va-
lamit egy ilyen képzettársításról, saját tanulókoromból. Tizennégy éves voltam, kora tavasz volt, feb-
ruár vagy március, s egyik pajtásom hívott, hogy tartsak vele egyik délután; néhány bodzaágat akart
vágni, hogy egy kis vízimalmot fabrikáljon belőlük. Kisétáltunk hát, s különösen szép nap lehetett
vagy a természetben, vagy az én kedélyemben, mert megmaradt az emlékezetemben, és egy kis él-
ménnyel gazdagított. A föld még nedves volt, de a hó már elolvadt, a vízfolyásokban már minden
élénken zöldellt, a csupasz bokrok rügyei és az első bontakozó barkák halvány színt öltöttek, illatozott
a levegő, csupa élet és csupa ellentmondás volt az illatában, a nyirkos föld, korhadó avar és zsenge
növénycsírák illata, az ember minden pillanatban már az első ibolyaillatot várta, noha még nem nyílt
az ibolya. Elértünk a bodzabokrokig, parányi rügyeik voltak, levelük még nem sarjadt, s amikor le-
vágtam egy ágat, édes-kesernyés, erős illat csapott meg, amely mintha a tavasz minden más illatát ma-
gába gyűjtötte, összegezte és meghatványozta volna. Egészen belekábultam, megszagoltam a késemet,
a kezemet, megszagoltam a bodzaágat; a bodza nedve illatozott olyan áthatóan és ellenállhatatlanul.
Nem beszéltünk, de pajtásom is sokáig és tűnődve szagolgatta a maga ágát, hozzá is szólt az illat.
Nos, minden élménynek megvan a maga mágiája, s az élményem ezúttal az volt, hogy a közelgő ta-
vaszt – már járás közben a nedvesen csorduló réteken, beszíva a föld és a rügyek illatát – erősen és
boldogítóan éreztem, s ez a tavasz most a bodzaillat fortissimójában érzéki példázattá, varázslattá sű-
rűsödött és fokozódott. Ha ez a kis élmény egyedülinek marad, talán akkor sem felejtettem volna el
soha többé ezt az illatot; sőt minden jövőbeli találkozás ezzel az illattal valószínűleg késő öregsége-
mig mindig fölkeltette volna az emlékét annak az első esetnek, mikor tudatosan éltem át ezt az illatot.
De ehhez most még valami más is társul. Akkoriban a zongoratanáromnál egy kötetnyi régi kottát ta-
láltam, amely nagyon vonzott: s ez Franz Schubert egy dalkötete volt. Lapozgattam benne, midőn egy-
szer kissé sokáig kellett várnom tanáromra, s ő, amikor megkértem rá, egy-két napra kölcsönadta.
Szabad óráimban teljesen a fölfedezés gyönyörében éltem, addig semmit sem ismertem Schuberttól, s
akkortájt teljesen elbűvölt. És éppen ama bodzabokros séta napján vagy másnap bukkantam rá Schu-
bert tavaszi dalára: »Ébrednek az enyhe szellők«, és a zongorakíséret első akkordjai az újrafelisme-
rés erejével rohantak meg: ezek az akkordok ugyanúgy illatoztak, mint a zsenge bodzabokor, oly édes-
kesernyésen, olyan bódítóan és fojtottan, annyira telítve a kora tavasszal! Attól az órától fogva nekem
a koratavasz-bodzaillat-Schubert-akkord asszociáció szilárd és teljes érvényű képzettársítás, ha le-
ütöm ezt az akkordot, azonnal és feltétlenül újra érzem azt a nyers növényi szagot, s a kettő együtt:
kora tavasz. Ebben az én magán-képzettársításomban van valami nagyon szép, ami csak az enyém, s
amit semmiért sem adnék oda. De ez az asszociáció, két érzéki élmény mindenkori felvillanása a
»kora tavasz« gondolatára, az én magánügyem. Közölhetem másokkal is persze, ahogy most nektek is
elmeséltem. De át nem ruházhatom senkire. Megértethetem veletek képzettársításomat, de azt nem te-
hetem meg, hogy akár csak egyikőtöknél is az én egyéni asszociációm ugyanolyan érvényes jellé vál-
jék, ugyanolyan mechanizmussá, mint nálam, amely tévedhetetlenül reagál a hívó hangra, s mindig
ugyanúgy megy végbe, ha felidézem.”
Knecht iskolatársainak egyike, aki később az üveggyöngyjáték első levéltárosa lett, azt meséli róla,
hogy Knecht csendes, vidám fiú volt, zenélés közben néha csodálatosan elmélyült vagy boldog kifeje-
zés látszott arcán, hevesnek és szenvedélyesnek csak ritkán látták, főleg a ritmikus labdajáték közben,
amelyet nagyon szeretett. A barátságos, egészséges fiú viselkedése azonban néhány alkalommal feltű-
nést keltett, s csúfolódást vagy aggodalmat is váltott ki, amikor egy-egy tanulót elbocsátottak az inté-
zetből, ami többször is szükségessé vált, főleg az alsóbb elit-iskolákban. Amikor először esett meg,
hogy Knecht egyik osztálytársa hiányzott az óráról és a játékból, s másnap sem tért vissza, és azt re-
besgették, hogy nem beteg, hanem elküldték, elutazott, és nem is jön vissza, akkor Knecht nemcsak
szomorú volt, hanem napokig szinte teljesen megzavarodott. Ő maga később évek múlva, így nyilatko-
zott erről: „Ha egy tanulót Eschholzból visszaküldték s elhagyott minket, én ezt mindig halálesetnek
éreztem. Ha gyászom okáról kérdeznek, azt mondtam volna: részvétet érzek a szegény fiú iránt, aki
könnyelműségből és lustaságból tönkretette a jövőjét, és ebbe szorongás is vegyül, szorongás, hogy
egyszer talán velem is ez történhetik. Csak miután többször is átéltem ezt az élményt, s alapjában véve
nem hittem már annak a lehetőségében, hogy nekem is ez lehetne a sorsom, akkor kezdtem egy kicsit
mélyebben látni. Egy electus kizárását nem éreztem már szerencsétlenségnek és büntetésnek, most már
azt is tudtam, hogy maguk az elbocsátottak sok esetben nagyon is szívesen tértek haza. Most már meg-
sejtettem, hogy nem csupán ítélet és büntetés van, amelynek egy könnyelmű fiú áldozatául eshet, ha-
nem hogy az a kinti »világ«, ahonnét mi, kiválasztottak jöttünk, nem szűnt meg létezni oly mértékben,
ahogy én gondoltam, sőt sokak számára nagyon is erős, vonzó valóság, amely csábítja s végül vissza-
hívja őket. És talán nem is csupán egyesek, de mindenki számára az volt, talán nem is bizonyos, hogy
épp a gyengébbeket és kisebb értékűeket vonzotta annyira a távoli világ; az a látszólagos visszaesés,
amelyet elszenvedtek, talán nem is volt bukás és szenvedés, hanem inkább ugrás és tett, s talán éppen
mi, akik derekasan kitartottunk Eschholzban, mi voltunk a gyengék és gyávák.” Majd látni fogjuk, hogy
ezek a gondolatok valamivel később nagyon is elevenen foglalkoztatták.
Mindig nagy örömöt szerzett neki, ha viszontláthatta a zenemestert. A Mester legalább két-három
havonkint eljött Eschholzba, meglátogatta és ellenőrizte a zeneórákat, jó barátságot tartott az egyik ot-
tani tanárral, s gyakran több napon át vendége volt. Egyszer személyesen irányította az utolsó próbá-
kat Monteverdi vecsernyéjének előadása előtt. De elsősorban a tehetségesebb zenetanulókat tartotta
szemmel, s Knecht azok közé tartozott, akiket atyai barátságára méltatott. Időről időre leült vele egy-
egy órára valamelyik gyakorlószobában a zongorához, és ilyenkor kedvenc zeneszerzőinek műveit
gyakorolták vagy a régi zeneszerzéstanok egy-egy mintapéldáját. „A zenemesterrel felépíteni egy ká-
nont, vagy hallgatni, ahogy egy rosszul felépített kánont ad absurdum fejleszt: sokszor olyan ünnepi
esemény vagy olyan derűs szórakozás volt, mint semmi más, néha alig tudtam visszafojtani könnyei-
met, máskor meg alig bírtam abbahagyni a nevetést. Egy-egy ilyen magán-zeneórájáról úgy jött ki az
ember, mintha a fürdőből jönne, masszázs után.”
Midőn Knecht eschholzi tanulóideje a végéhez közeledett – körülbelül egy tucat más, hasonló foko-
zatú tanulóval együtt egy felsőbb fokozatú iskolába vették föl; a jelölteknek akkor a rektor mondott
szokásos búcsúbeszédet, amelyben a végzetteknek még egyszer a szeme elé tárta a kasztáliai iskolák
értelmét és törvényeit, és – némiképp a Rend nevében – felvázolta előttük azt az utat, amelynek a vé-
gén nekik is joguk lesz belépniük a Rendbe. Ez a fennkölt beszéd egy olyan ünnep programjához tarto-
zik, amelyet az iskola a jövendő doktoroknak rendez, és amelyen tanáraik és tanulótársaik vendégként
kezelik őket. Az ilyen napokon mindig gondosan előkészített előadásokra kerül sor – ezúttal egy nagy,
tizenhetedik századi kantátát adtak elő –, és maga a zenemester is eljött, hogy meghallgassa. A rektor
beszéde után, ahogy a feldíszített étkező felé mentek, Knecht egy kérdéssel közeledett a Mesterhez: „A
rektor – mondta – arról beszélt nekünk, milyen az élet Kasztálián kívül, a közönséges iskolákban és
főiskolákon. Azt mondta, hogy az ottani tanulók az ő egyetemeiken »a szabad hivatásokra« készülnek.
Ha jól értettem, ezek nagyrészt olyan hivatások, amelyeket mi itt, Kasztáliában egyáltalán nem isme-
rünk. Hogyan értsem ezt? Miért nevezik azokat a hivatásokat »szabadnak«? És miért éppen minket,
kasztáliaiakat zárnak ki belőlük?”
A Magister Musicae félrevonta az ifjút, s megállt vele egy mamutfenyő alatt. Szinte furfangos mo-
soly vonta ráncba szeme körül a bőrt, amikor válaszolt. „Kedvesem, a te neved Knecht, vagyis »szol-
ga«, talán ezért érzed olyan varázsosnak a »szabad« szót. De ebben az esetben ne vedd ezt olyan ko-
molyan! Ha a nem kasztáliaiak szabad hivatásokról beszélnek, ez a szó talán nagyon komolyan, sőt
fellengzősen csenghet. Mi azonban ironikusan emlegetjük. Azoknak a hivatásoknak a szabadsága
annyi, hogy a tanuló maga választja meg hivatását. Ez valamiféle látszatszabadságot ad, noha a leg-
több esetben nem annyira a tanuló, inkább a családja választ, és sok apa előbb harapná le a nyelvét,
mintsem hogy valóban átengedje fiának a szabad választást. De ez talán rágalom; kapcsoljuk ki ezt az
ellenvetést! A szabadság tehát megvan, de csupán a hivatásválasztás egyetlen, egyszeri aktusára kor-
látozódik. Utána vége a szabadságnak. Már a főiskolai tanulmányok során vizsgák egész sorával vég-
ződő, nagyon merev tanmenetbe kényszerítik az orvost, a jogászt, a technikust. Ha vizsgái sikerültek,
megkapja az oklevelét, és – megint csak látszólag szabadon – elkezdheti gyakorolni hivatását. De ez-
zel alacsony hatalmak rabszolgájává lesz, a sikertől, a pénztől, a saját becsvágyától meg a hírnév ke-
resésétől függ és attól, hogy tetszik-e vagy sem az embereknek. Kénytelen válogatni, pénzt kell keres-
nie, részt vesz a kasztok, családok, pártok, újságok kíméletlen vetélkedésében. Ezzel szemben megvan
az a szabadsága, hogy sikeres és vagyonos lehet, s akkor gyűlölik a sikertelenek, vagy fordítva. Az
elit-tanulóknak s a Rend későbbi tagjainak minden szempontból épp ellenkező a helyzete. Az ilyen ta-
nuló nem »választ« hivatást magának. Nem hiszi, hogy jobban ítéli meg tehetségét, mint a tanárai. A
hierarchián belül mindig arra a helyre áll, ahová állítják, és azt a tevékenységet folytatja, amelyet
elöljárói választanak neki – hacsak nem fordítva történik a dolog, s a tanuló tulajdonságai, adottságai
és hibái kényszerítik rá a tanárt, hogy tanítványát ide vagy oda irányítsa. E látszólagos kötöttség köze-
pette, első tanfolyamai után most már mindegyik electus az elképzelhető legnagyobb szabadságot él-
vezi. Míg a »szabad« hivatású ember szakképzése során szoros és merev tanmenetnek, merev vizs-
gáknak kénytelen alávetni magát, az electusnak, mihelyt önállóan kezd tanulmányaiba, olyan szabadsá-
ga van, hogy akadnak sokan, akik – saját választásuk szerint – egész életükben a gyakorlati élettől leg-
távolabb eső s gyakran bolondos tanulmányokkal foglalkoznak, s ebben senki sem zavarja őket, ha-
csak erkölcsi magatartásuk el nem torzul. A tanárnak valót tanárként alkalmazzák, a nevelőnek valót
nevelőként, a fordítónak valót fordítóként, mindegyikük szinte magától találja meg azt a helyet, ahol
szolgálhat s szolgálatában szabad lehet. S ezenkívül egész életében mentes marad a hivatás ama »sza-
badságától«, amely oly félelmetes rabszolgaságot jelent. Mit sem tud a pénz, a hírnév, a rang utáni
hajszáról, nem ismer pártokat, meghasonlást személy és hivatal, magánügy és közügy között, nem függ
a sikertől. Láthatod, fiam, ha szabad hivatásokról beszélünk, a »szabad« szót meglehetősen tréfásan
emlegetjük.”
Megválása Eschholztól Knecht életében határozott fordulópontot jelentett. Ha addig boldog gyer-
mekkora volt, készséges és szinte problémában beilleszkedésben és harmóniában élt, most a harc, a
fejlődés és a gondok időszaka kezdődött. Tizenhét éves lehetett, amikor közölték vele és jó néhány
bajtársával, hogy rövidesen áthelyezik egy magasabb fokozatú iskolába, s a kiválasztottak számára
most egy kis ideig a legfontosabb és legvitatottabb kérdés az volt, hogy hová, milyen helyre telepítik
át őket. Ezt, a hagyomány szerint, csak távozásuk előtt, az utolsó napokban adták tudtára mindenkinek,
s az elbocsátási ünnepség és az elutazás közt szünidőt kaptak. Ebben a szünidőben Knechttel szép és
jelentős dolog történt: a zenemester meghívta, hogy egy gyalogtúra során látogassa meg őt, s legyen
néhány napig a vendége. Nagy és ritka kitüntetés volt ez. Egy szintén végzett bajtársával – mert
Knecht még Eschholzhoz tartozott, és ezen a fokozaton a tanulóknak nem engedélyezték, hogy egyedül
utazzanak – kora reggel elindult az erdő és a hegyek felé; három óra hosszat kapaszkodtak felfelé az
erdő árnyában, amikor egy szabadon álló hegykúpra értek; onnét már kicsinek és könnyen áttekinthető-
nek látták maguk alatt Eschholzot, amely messziről is felismerhető volt öt óriási fája sötét tömegéről,
tükröző tavainak gyepszőnyeg szabdalta téglalapjáról, a magas iskolaépületről, a gazdaságról s a kis
falucskáról, a híres kőrisfaligetről.
A két ifjú megállt és letekintett; sokan emlékezünk erre a kedves látványra, akkor sem igen külön-
bözött a maitól, mert a nagy tűzvész után csaknem változatlanul helyreállították az épületeket, s három
sudármagas fa is túlélte a tüzet. Ott látták hát iskolájukat, amely évek óta otthonuk volt, amelytől nem-
sokára meg kell válniuk, s mindketten megindult szívvel nézték.
– Azt hiszem, még sohasem láttam igazán, hogy milyen szép – mondta Josef kísérője. – Ó, igen, ez
attól lehet, hogy most először látom úgy, hogy el kell hagynom, hogy búcsúznom kell tőle.
– Ez az – mondta Knecht –, igazad van, én is így vagyok vele. De ha el is kell mennünk innét, volta-
képp és igazában mégsem hagyjuk el Eschholzot. Igazán csak azok hagyták el, akik örökre eltávoztak,
például az az Otto, aki olyan csodálatos latin bökverseket tudott írni, vagy a mi Charlemagne-unk, aki
olyan hosszan bírt a víz alatt úszni, meg a többiek. Ők csakugyan elbúcsúztak és elszakadtak iskolánk-
tól. Régóta nem gondoltam már rájuk, s most megint eszembe jutnak. Kinevethetsz, de ezekben a tő-
lünk elszakadt fiúkban mindennek ellenére van valami, ami tetszik nekem, mint ahogy a pártütő an-
gyalban, Luciferben is van valami nagyság. Talán helytelenül cselekedtek, sőt kétségtelenül helytele-
nül cselekedtek, de mégis tettek valamit, végbevittek valamit, megkockáztattak egy ugrást, s ehhez bá-
torság kellett. Mi többiek, mi szorgalmasak, türelmesek és okosak voltunk, de tenni nem tettünk sem-
mit, ugrani nem ugrottunk!
– Nem tudom – vélekedett a másik –, sokan közülük semmit sem tettek, merészek sem voltak, ha-
nem egyszerűen bukdácsoltak, míg végül elküldték őket. De talán nem értelek egészen jól. Mire gon-
dolsz azzal az ugrással?
– Az elszakadás képességére, a dolgok komolyan vevésére, nos hát épp – az ugrásra! Én nem kívá-
nok „visszaugrani” korábbi szülőföldemre s korábbi életembe, az már nem vonz, majdnem el is felej-
tettem. De azt kívánom, hogyha üt az óra és szükséges lesz, én is el tudjak szakadni és tudjak „ugor-
ni”, csak épp nem vissza abba, ami kevesebb, hanem előre és magasabbra.
– Nos, hisz efelé tartunk. Eschholz egy lépcsőfok volt, a következő magasabb lesz, és végül vár
minket a Rend.
– Igen, de én nem erre gondoltam. Induljunk tovább, amice, a gyaloglás olyan szép és újra felvidít
majd. Hiszen egészen elszomorodtunk.
Ebben a hangulatban és ezekben a szavakban – melyeket az a bajtársa hagyományozott ránk – már
jelentkezik Knecht ifjúkorának a viharos szakasza.
Két napig voltak úton a vándorok, amíg megérkeztek a zenemester akkori lakóhelyére, a magasan
fekvő Monteport-ba, ahol a hajdani kolostorban a Mester éppen egy karmester-tanfolyamot vezetett.
Knecht társát a vendégházban szállásolták el, ő maga pedig egy kis cellát kapott a Magister lakásá-
ban. Alighogy kirakodott a hátizsákjából és megmosakodott, máris bejött hozzá a házigazdája. A tisz-
tes férfiú kezet nyújtott az ifjúnak, leült, felsóhajtott, néhány pillanatra lehunyta szemét, ahogy szokta,
ha nagyon fáradt, aztán fölnézett és barátságosan megszólalt: – Bocsáss meg, nem vagyok nagyon jó
házigazda. Te éppen most érkeztél, gyalogosan, s nyilván fáradt lehetsz, és őszintén szólva én is az va-
gyok, kissé zsúfolt ez a napom – de ha nem vagy máris álmos, szeretnélek most rögtön magammal vin-
ni a szobámba. Két napig maradhatsz itt, s holnap a kísérődet is meghívhatod hozzám ebédre, de sok
időm, sajnos, nincs számodra, ezért hát lássuk, hogyan tudnánk biztosítani azt a szükséges pár órát.
Szóval tüstént el is kezdjük, ugye?
Egy nagy, boltíves cellába vezette Knechtet; itt más bútordarab sem volt, csupán egy öreg zongora
és két szék. Leültek.
– Hamarosan egy fokozattal följebb kerülsz – mondta a Mester. – Ott mindenféle új dolgot tanulsz,
köztük sok vonzót, s nyilván hamarosan belekóstolsz majd az üveggyöngyjátékba is. Mindez szép és
fontos, de egyvalami sokkal fontosabb minden másnál: megtanulod a meditációt. Igaz, látszólag min-
denki megtanulja, de ezt nem mindig lehet ellenőrizni. Tőled azt kívánom, hogy helyesen és jól tanuld
meg, éppolyan jól, mint a zenét; akkor aztán minden egyéb már magától megy. Épp ezért magam sze-
retném adni neked az első két vagy három leckét, ezért hívtalak meg. Tehát ma, holnap és holnapután
megpróbálunk egy-egy órát meditálni, éspedig a zenéről. Most kapsz egy korsó tejet, hogy éhség és
szomjúság ne zavarjon, a vacsorát csak később hozzák.
Kopogtattak az ajtón, s behoztak egy korsó tejet.
– Lassan idd, lassan – figyelmeztette Knechtet a Mester –, van rá időd, és közben ne beszélj. –
Knecht lassan iszogatta a hűs tejet, vele szemben ott ült a tisztes férfiú, s megint lehunyta szemét, arca
nagyon öregnek látszott, de barátságos volt, csupa békesség, befelé mosolygott, mintha gondolataiba
merítkezne, ahogy a fáradt ember a fürdőbe. Nyugalom áradt belőle. Knecht érezte ezt, és ő maga is
megnyugodott.
A Magister most megfordult a székén, s kezét a zongorára tette. Lejátszott egy témát, s változatok-
ban fejlesztette tovább; egy itáliai mester valamelyik darabja lehetett. Oktatta vendégét, hogy ennek a
zenének a menetét táncnak, egyensúlygyakorlatok megszakítatlan soraként képzelje el, mint egymásra
következő kisebb-nagyobb lépéseket egy szimmetriatengely közepéből kiindulva, és ne figyeljen sem-
mi másra, csak a lépésekből képződő alakzatra. Még egyszer lejátszotta az ütemeket, némán tűnődött
rajtuk, megint lejátszotta őket, s aztán csöndben ült, kezét térdén nyugtatva, félig lehunyt szemmel,
mozdulatlanul, lélekben újra megismételve s figyelve a zenét. A tanítvány is lélekben a zenére fülelt,
kottavonalak töredékeit látta maga előtt, valami mozgást, lépéseket, táncot és lebegést, s próbálta fel-
ismerni a mozgást s úgy olvasni, mint egy madár röptének görbéit. A vonalak megint összekuszálódtak
és eltűntek, Knecht kénytelen volt elölről kezdeni, egy pillanatra cserbenhagyta az összpontosítás, lég-
üres térbe került, zavartan nézett szét, látta a Mester csöndes, magába merült arcát, amint sápadtan le-
beg az alkonyaiban, s ettől újra visszatalált abba a szellemi térbe, ahonnét kisiklott, újra hallotta eb-
ben a térben a zenét, látta a téma lépéseit, látta, milyen mozgást ír le a zene, látta a Láthatatlan táncos
lábait, és elgondolkodott rajtuk...
Úgy rémlett, hosszú idő telt el, mire újból kilépett ebből a térből, újra maga alatt érezte a széket, a
gyékénnyel borított kőpadlót, a megfakult alkonyfényt az ablakok mögött. Érezte, hogy valaki nézi, fel-
pillantott, s a zenemester szemébe nézett, aki figyelmesen szemlélte. A mester alig észrevehetően bic-
centett neki, egy ujjal pianissimo eljátszotta még annak az olasz zenének az utolsó variációját, és föl-
kelt.
– Maradj itt – mondta –, majd visszajövök. Idézd fel magadban még egyszer a zenét, ügyelj az alak-
zatra! De ne erőlködj, hisz ez csak játék. Ha közben elalszol rajta, az sem baj.
Kiment, még várt rá egy munka, amely a túlzsúfolt napból hátramaradt, nem könnyű és nem kelle-
mes munka, nem olyan, amilyent kívánt magának. A karmestertanfolyam tanulói közt volt egy tehetsé-
ges, de hiú és fennhéjázó fiatalember, akivel még beszélnie kellett, meg kellett győznie helytelen vi-
selkedéséről, arról, hogy nincs igaza, s gondoskodónak és fölényesnek, szeretetteljesnek és tekinté-
lyesnek kellett mutatkoznia vele szemben. Hogy még mindig nincs végleges rend ebben, hogy még
mindig nem tudták megszüntetni a felismert tévedéseket! Hogy újra és újra küzdeni kell ugyanazok a
hibák ellen, ugyanazokat a gyomokat kell irtani! A jellem nélküli tehetség, a hierarchia nélküli virtuo-
zitás, amely a tárcairodalom korszakában uralkodott a zenei életben, s amelyet a zenei reneszánsz ki-
irtott és félresöpört – most újra sarjadt és kirügyezett.
Amikor visszatért, hogy együtt vacsorázzék Joseffel, Knecht csöndben üldögélt, de elégedett volt és
egy csöppet sem fáradt. – Nagyon szép volt – mondta álmodozva a fiú. – A zene közben teljesen el-
tűnt, átváltozott.
– Hagyd, hogy tovább zengjen benned – mondta a Mester, s átment vele egy kis szobába, ahol az
asztalon kenyér és gyümölcs várta őket. Ettek, s a Mester meghívta Josefet, legyen másnap jelen egy
ideig a karmestertanfolyamon. Mielőtt visszavonult s vendégét a cellájába kísérte, azt mondta neki: –
Meditálás közben láttál valamit, a zene alakzatként jelent meg előtted. Ha van hozzá kedved, próbáld
meg leírni.
A vendégszobácskában Knecht egy ív papírt és ceruzákat talált az asztalán, s mielőtt lepihent, meg-
kísérelte lerajzolni azt az alakzatot, amellyé az a zene átváltozott. Húzott egy vonalat s ettől a vonaltól
ferdén távolodó, kurta oldalvonalakat, ritmikus távközökben; ez nagyjából a levelek elrendeződésére
emlékeztetett egy faágon. Ami így létrejött, nem elégítette ki, de kedvet érzett hozzá, hogy megint és
még egyszer megpróbálja, s végül a vonalat játékosan körré hajlította, amelyből úgy sugaraztak ki az
oldalvonalak, mint egy koszorú köréből a virágok. Ekkor lefeküdt, és gyorsan elaludt. Álmában
megint azon a dombtetőn járt az erdők fölött, ahol tegnap a pajtásával időzött, és maga alatt látta a
kedves Eschholzot, s amikor letekintett, az iskolaépület téglalapja oválissá, majd körré alakult, ko-
szorúvá, s a koszorú lassan forogni kezdett, növekvő sebességgel forgott, utoljára már őrült sebesség-
gel pörgött, és szikrázó csillagszórásban robbant és repült szerteszét.
Josef ébredésekor már semmit sem tudott erről, de amikor később, reggeli sétájuk közben a mester
megkérdezte, hogy álmodott-e valamit, úgy rémlett neki, mintha valami rosszat vagy izgatót élt volna
át álmában, eltűnődött rajta, felidézte álmát, elmesélte, és maga is bámult álma ártatlanságán. A Mes-
ter figyelmesen hallgatta.
– Kell-e figyelnünk az álmokra? – kérdezte Josef.
– Lehet értelmezni őket?
A mester a szemébe nézett, s kurtán azt mondta:
– Mindenre figyelnünk kell, mert mindent értelmezhetünk. – De néhány lépés után atyailag megkér-
dezte:
– Melyik iskolába mennél a legszívesebben? – Josef erre elpirult. Gyorsan és halkan mondta: – Azt
hiszem, Waldzellbe. – A mester bólintott. – Gondoltam. Hiszen ismered a régi mondást: Gignit autem
artificiosam...
Még mindig piros arccal, Knecht kiegészítette a minden tanuló által jól ismert mondást: Gignit au-
tem artificiosam lusorum gentem Cella Silvestris. Vagyis: Waldzell teremti meg az üveggyöngyjátéko-
sok művészi nemzedékét.
Az öreg szeretettel nézett rá. – Valószínűleg ez a te utad, Josef. Tudod, hogy nem mindenki ért egyet
az üveggyöngyjátékkal. Azt mondják, ez alfélé művészetpótlék, és a játékosok irodalmárok, nem lehet
őket igazi szellemi embereknek tekintenünk, hanem szabadon képzelődő és dilettáns művészek. Majd
meglátod, mi igaz ebből. Talán elképzeléseid is vannak az üveggyöngyjátékról, s többet vársz tőle,
mint amennyit nyújthat, talán viszont fordítva lesz. Hogy a játéknak veszélyei is vannak, ez biztos.
Épp ezért szeretjük; veszélytelen utakra csak a gyöngéket küldik. Te azonban sose felejtsd el, amit
annyiszor mondtam neked: a mi rendeltetésünk az, hogy helyesen ismerjük fel az ellentéteket, először
is mint ellentéteket, de aztán mint egy egység pólusait. Így van ez az üveggyöngyjátékkal is. A mű-
vésztermészetű emberek szerelmesek ebbe a játékba, mert képzelődni lehet benne; a szigorú szaktudó-
sok megvetik – és néhány zenész is –, mert hiányzik belőle a szigorú fegyelem minden olyan fokozata,
amelyet az egyes tudományok elérhetnek. No jó, majd megismered ezeket az ellentmondásokat, s idő-
vel fölfedezed, hogy ezek nem objektív, hanem szubjektív ellentmondások, s hogy például egy képze-
lődő művész nem azért kerüli a tiszta matematikát vagy logikát, mert valamit felismert belőle, és ki
akarná mondani, hanem azért, mert ösztönösen másfelé vonzódik. Az ilyen ösztönös és heves vonzal-
makról és ellenszenvekről biztosan felismerheted a kisebb lelkeket. A valóságban, azaz a nagy lelkek-
ben és fölényes szellemekben nincsenek meg ezek a szenvedélyek. Közülünk mindenki csak ember,
csak egy kísérlet, útbanlevés. De útján arrafelé kell tartania, ahol a tökéletes van, a középpontba kell
törekednie, nem a peremvidékre. Jegyezd meg magadnak: az ember lehet szigorú logikus vagy gram-
matikus, és közben telítve lehet képzelőerővel és zenével. Lehetünk zenészek és üveggyöngyjátéko-
sok, és közben a törvény és a rend odaadó hívei. Az az ember, akire mi gondolunk, akit akarunk, akivé
válni a célunk, naponta fölcserélhetné tudományát vagy művészetét minden mással, az üveggyöngyjá-
tékban a legkristálytisztább logikát s a grammatikában a legalkotóbb képzeletet ragyogtathatná föl.
Ilyeneknek kellene lennünk, az kellene, hogy minden órában más helyre állíthassanak bennünket, s ne
berzenkedjünk ellene és ne jöjjünk zavarba.
– Azt hiszem, értem – mondta Knecht. – De vajon akik ilyen erős rokon- és ellenszenvet táplálnak,
nem éppen egyszerűen a legszenvedélyesebbek-e, a többiek pedig a nyugodtabbak és szelídebbek?
– Igen, mintha így volna, és még sincs így – nevetett a Mester. – Hogy rátermettek és alkalmasak le-
gyünk mindenre, ehhez bizonyára nem csekélyebb, hanem nagyobb lelkierő, lendület és hév kell. Amit
te szenvedélynek nevezel, az nem lelkierő, hanem súrlódás a lélek és a külvilág közt. Ott, ahol a szen-
vedélyesség uralkodik, nem a vágy és törekvés többletereje van jelen, hanem elszigetelt és hamis cél-
ra irányul a szenvedély, s ebből ered a légkör feszültsége és fülledtsége. Aki vágya legnagyobb erejét
a középpontra irányítja, az igazi Létre, a Tökéletesre, az nyugodtabbnak látszik, mint a szenvedélyes
ember, mert izzása lángját nem mindig látni, mert vitatkozás közben például nem kiabál és nem hado-
nászik. De én mondom neked: izzania és égnie kell!
– Ó, bárcsak tudóvá válhatna az ember! – kiáltott fel Knecht. – Ha volna egy tan, valami, amiben
hihetünk! Minden ellentmond egymásnak, minden elfut egymás mellett, sehol sincs bizonyosság. Min-
dent magyarázhatunk így is, meg fordítva is magyarázható minden. Az egész világtörténelmet értel-
mezhetjük fejlődésként és haladásként, de ugyanúgy láthatunk benne csupán hanyatlást és értelmetlen-
séget. Hát semmiféle igazság sem létezik? Egyetlen igaz és érvényes tan sincs?
A Mester még sohasem hallott Joseftől ilyen heves szavakat. Egy darabig tovább járkált, majd azt
mondta: – Az igazság létezik, kedves fiam! De a „tan”, amelyre vágyói, a teljes, tökéletes és egyedül
bölccsé tevő, az nem létezik. S nem is valami tökéletes tanra kell vágyakoznod, barátom, hanem ön-
magad tökéletesítésére. Az istenség benned van, nem a fogalmakban és könyvekben. Az igazságot élni
kell, nem tanítani. Készülj fel a küzdelmekre, Josef Knecht, hisz látom, már meg is kezdődtek.
Josef ezekben a napokban látta először szeretett Mesterét hétköznapjaiban és munkája közben, s na-
gyon csodálta, jóllehet napi teljesítményének csupán kis részét láthatta. Leginkább mégis azzal nyerte
meg őt a Mester, hogy annyira törődött vele, meghívta magához, s hogy munkája közben a túlterhelt és
gyakran fáradtnak látszó férfi még órákat szánt őrá; s nemcsak ezek az órák számítottak! Ha a meditá-
lásba való bevezetés Josefre olyan mély és tartós hatással volt, ez, ahogy később megítélhette, nem
csupán a különlegesen finom vagy sajátos módszer hatása volt, hanem főleg a személyé, a Mester pél-
dájáé. Későbbi tanítói, akiknél a következő években tanulta a meditációt, több utasítást adtak, ponto-
sabb oktatást, élesebb szemmel ellenőrizték, több kérdést tettek föl, több javítanivalót találtak. A ze-
nemester, aki biztosan tartotta kézben az ifjút, jóformán alig beszélt, szinte semmit sem tanított, volta-
képp csak a témákat adta meg, s példájával járt elöl. Knecht megfigyelte, hogy Mestere sokszor mi-
lyen öregnek és megviseltnek látszik, s aztán félig lehunyt szemmel magába merül, majd ismét olyan
csöndes, erős, vidám és barátságos a tekintete – és semmi sem győzhette volna meg jobban a forrá-
sokhoz vivő útról, amely a nyugtalanságból a nyugalomba vezet. Ami szóbeli mondanivalója erről a
Mesternek volt, azt Knecht mellékesen tudta meg egy-egy rövid sétán vagy egy-egy étkezés közben.
Tudjuk, hogy Knecht akkoriban néhány utalást és útmutatást is kapott a Magistertől az üveggyöngy-
játékra vonatkozólag, de ezekből egyetlen szó sem maradt ránk. Mély hatással volt rá az is, hogy házi-
gazdája az ő útitársával is fáradozott valamennyit, nehogy a fiú túlságosan is úgy érezze: ő csak fölös-
leges kölönc. Ez a férfi, úgy látszik, mindenre gondolt.
A rövid tartózkodás Monteport-ban, a három meditációs óra, a karmestertanfolyam végighallgatása,
az a néhány beszélgetés a Mesterrel – sokat jelentett Knecht számára; a Mester biztos érzékkel válasz-
totta ki rövid beavatkozására a leghatásosabb időpontot. Meghívásának főleg az volt a célja, hogy az
ifjú szivére kösse a meditációt, de nem kevésbé fontos volt ez a meghívás önmagában véve sem, mint
kitüntetés, mint annak a jele, hogy figyelnek rá és várnak tőle valamit: ez volt az elhivatás második fo-
kozata. Megengedték neki, hogy bepillantson a bensőbb körzetekbe; ha a tizenkét mester valamelyike
ilyen fokozaton álló tanítványát magához ennyire közel engedte, az nem csupán személyes jóindulatát
jelezte. Amit egy mester csinált, az mindig több volt a személyes tettnél.
Búcsúzáskor mindkét tanuló kisebb ajándékokat kapott, Josef egy füzetet Bach két korál-előjátéká-
val, pajtása pedig Horatius csinos kis zsebkiadását. A Mester, amikor elbocsátotta, még azt mondta
Knechtnek: – Néhány nap múlva megtudod, melyik iskolába osztottak be. Oda én nem fogok olyan sű-
rűn ellátogatni, mint Eschholzba, de nyilván ott is találkozunk majd egymással, ha egészséges mara-
dok. Ha van hozzá kedved, évente egyszer írhatsz nekem egy levelet, kiváltképp a zenei tanulmányaid
folyásáról. Nem tiltom meg, hogy bíráld a tanáraidat, de ez nálam nem sokat számít. Sok minden vár
rád, remélem, megállód a helyedet. A mi Kasztáliánk feladata nem csupán az, hogy kiválasszon egye-
seket – elsősorban hierarchiának kell lennie, olyan építménynek, amelyben minden kő az egésztől
kapja értelmét. Ebből az egészből nincs kivezető út, s aki magasabbra hág, és nagyobb feladatokat
kap, az nem lesz szabadabb, csak egyre felelősebb lesz. Viszontlátásra, ifjú barátom, örültem, hogy itt
voltál.
A két fiú elindult visszafelé, s útközben vidámabb és beszédesebb volt, mint idejövet; ez a néhány
nap, a más levegő s a más képek érintkezésük egy másfajta életkörrel feloldotta őket, elszabadította
Eschholztól és az ottani búcsúhangulattól, s kétszeresen kíváncsivá tette őket a változásra és a jövőre.
Amikor megpihentek az erdőben vagy Monteport környékének egyik meredek szakadéka fölött, elővet-
ték fafurulyájukat a zsebükből, és két szólamban eljátszottak néhány dalt. És amikor újból elérték azt a
magaslatot Eschholz fölött, ahonnan kilátás nyílt az intézetre és a fákra, úgy rémlett nekik, hogy itt
folytatott beszélgetésük már réges-rég a múltba veszett, és minden dolog új szemszögből látszik; egy
szót sem szóltak, kissé szégyellték is magukat akkori érzéseik és szavaik miatt, amelyek oly hamar tar-
talmatlanná váltak, s amelyeken oly gyorsan túljutottak.
Eschholzban már másnap megtudták, hogy kit hová rendeltek. Knecht számára Waldzellt jelölték ki.
WALDZELL
„Waldzell teremti meg az üveggyöngyjátékosok művészi nemzedékét” – így szól a régi mondás er-
ről a híres iskoláról. A másod- és harmadfokozatú kasztáliai iskolák közül ez volt a leginkább mú-
zsai, vagyis: ha más iskolákban kifejezetten egy bizonyos tudomány uralkodott, mint például Keuper-
heimben a klasszika-filológia, Portában az arisztotelészi és skolasztikus tanítás, Planvastéban a mate-
matika, itt, Waldzellben fordítva, hagyományosan az egyetemesség, a tudomány és a művészetek test-
vériségének tendenciáját ápolták, s ezeknek a törekvéseknek a legfensőbb jelképe az üveggyöngyjáték
volt. Ezt ugyan, mint más iskolákban is, egyáltalán nem tanították hivatalosan és kötelező tárgyként;
viszont a waldzelli tanulók magántanulmányai szinte kizárólag ennek szóltak, s aztán Waldzell város-
kája volt a hivatalos üveggyöngyjátéknak és intézményeinek székhelye: itt volt az ünnepi játékok híres
játékcsarnoka, itt volt az óriási játékarchívum, hivatalnokaival és könyvtáraival, itt volt a Ludi Mag-
ister székhelye. És ámbár ezek az intézmények teljesen önállóak voltak, és az iskola semmiképpen
sem volt beosztva hozzájuk, azért itt is ezeknek az intézményeknek a szelleme uralkodott, és némiképp
sok függött a helység légkörétől, a nagy, nyilvános játékok ünnepi hangulatától. A kisváros nagyon
büszke volt rá, hogy nemcsak egy iskolának, hanem a Játéknak is a házigazdája; a lakosság a tanulókat
„diákoknak”, a Játékiskola diákjait és vendégeit viszont, a „lusores” szót eltorzítva, „lusereknek” hív-
ta. A waldzelli iskola egyébként a kasztáliai iskolák legkisebbje volt, tanulóinak létszáma alig volt
valaha is hatvannál több, s bizonyára ez a körülmény is különleges és arisztokratikus jelleggel ruházta
föl, olyan színezettel, hogy ez valami elsőrangú intézmény, az eliten belül is a legszűkebb elit iskolá-
ja; s ebből a tiszteletre méltó iskolából az utolsó évtizedekben csakugyan sok magister került ki, és itt
tanult minden üveggyöngyjáték-mester is. Waldzellnek ez a jó híre persze korántsem volt vitathatatlan:
itt-ott úgy is vélekedtek róla, hogy a waldzelliek öntelt széplelkek és elkapatott hercegek, s az üveg-
gyöngyjátékon kívül semmire sem alkalmasak; időnkint több más iskolában divatba jött, hogy rosszin-
dulattal, keserű szavakkal emlegessék a waldzellieket, de éppen ezeknek a csúfolódásoknak és bírála-
toknak az éles hangja mutatja, hogy volt okuk féltékenységre és irigységre. Mindent összevetve: a
Waldzellbe helyezés bizonyos kitüntetést jelentett; Josef Knecht is tudta ezt, s noha nem volt becsvá-
gyó a szó közönséges értelmében, a kitüntetést mégis örömmel, büszkén fogadta.
Több társával együtt gyalogosan érkezett meg Waldzellbe; magasztos várakozással és teljes készen-
létben haladt át a déli kapun, s máris megnyerte és elbűvölte az ősrégi rozsdabarna városka, a hatal-
mas kiterjedésű egykori cisztercita kolostor, amelyben az iskola otthonra lelt. Miután fogadtatásakor
az iskola előcsarnokában elfogyasztott némi hideg ételt, át sem öltözött új ruhájába, hanem tüstént föl-
kerekedett, s egyedül vágott neki, hogy fölfedezze új otthonát, rábukkant arra a gyalogösvényre, amely
a hajdani városfal maradványain haladva átvezet a folyón, megállt a boltíves hídon, hallgatta a víz zu-
bogását a malomgáton, lement a temető mellett, a hársfasoron, látta és felismerte a magas sövények
mögött a Vicus Lusorumot, az üveggyöngyjátékosok kis külön-városkáját; ünnepi csarnok, könyv- és
kézirattár, tantermek, vendégházak és a tanárok házai. Az egyik ilyen házból épp kijött egy férfi, az
üveggyöngyjátékosok viseletében, s Josef arra gondolt, hogy ez valamelyik legendás „lusor” lehet, ta-
lán épp maga a Magister Ludi. Hatalmába kerítette a légkörnek a varázsa, itt minden ősinek, tisztelet-
re méltónak, megszenteltnek, hagyományőrzőnek látszott, itt valamivel közelebb volt az ember a kö-
zépponthoz, mint Eschholzban. S visszatérve az üveggyöngyjáték körzetéből, még másfajta varázst is
érzett, kevésbé tiszteletre méltót talán, de nem kevésbé izgatót. Ez a kisváros volt a profán világ egy
darabkája, sürgés-forgásával, kutyák és gyerekek, üzletek és iparosműhelyek szaga, szakállas polgá-
rok és kövér asszonyok a boltajtók mögött, játszadozó és ricsajozó gyerekek, csúfondáros tekintetű lá-
nyok. Sok minden emlékeztette Josefet a távoli múlt világára, Berolfingenre, pedig már azt hitte, hogy
mindezt teljesen elfelejtette. Most lelke mély rétegei feleltek minderre, a képekre, a hangokra, az illa-
tokra. Úgy látszott, itt kevésbé csöndes, de tarkább és gazdagabb világ vár rá, mint amilyen Eschholz
világa volt.
Az iskola persze eleinte az előbbiek pontos folytatása volt, ha gyarapodott is néhány új tantárggyal.
Igazán új itt sem volt semmi, csupán a meditációs gyakorlatok, s a zenemester már ezekből is adott
Josefnek némi ízelítőt. Josef készségesen vállalta az elmélkedést, s eleinte nem is látott benne többet,
csupán lazító, kellemes játékot. Csak valamivel később – erről még megemlékezünk majd – ismerte
fel és élte át igazi és magasrendű értékét. Waldzell iskolaigazgatója egy eredeti és kissé félve tisztelt
férfiú, Otto Zbinden volt, akkor már úgy hatvan felé járt; szép és szenvedélyes kézírását őrzi számos
följegyzése Josef Knechtről, amelyekbe mi is bepillantottunk. De nem annyira tanárai, inkább tanuló-
társai keltették föl elsősorban az ifjú kíváncsiságát. Közülük főleg kettővel volt élénk és sokoldalú-
nak bizonyult érintkezésben és eszmecserében. Az egyik, akihez mindjárt az első hónapokban csatla-
kozott, Carlo Ferromonte (később, a zenemester helyetteseként, a vezető hatóságban a második rang-
fokozatot érte el) Knechttel egyidős volt; többek közt neki köszönhetjük a tizenhatodik század lantmu-
zsikájának stílustörténetét. Az iskolában „rizsevőnek” nevezték, és kellemes játszótársnak tartották;
barátságuk zenei beszélgetésekkel kezdődött, és több éves közös tanulmányokra, gyakorlatokra veze-
tett, amelyekről részben Knechtnek a zenemesterhez írt ritka, de tartalmas levelei tájékoztatnak ben-
nünket. Knecht az első levelében „a gazdag zenei ornamentika, az ékítmények és trillák szakértőjének,
ismerőjének” nevezi Ferromontét, aki Couperint, Purcellt s az 1700-as évek más mestereit játszotta
vele. Egyik ilyen levelében Knecht részletesen szól ezekről a gyakorlatokról és erről a muzsikáról,
„amelynek számos darabjában szinte minden hangjegy fölött van valami cifrázat”. – „Ha így egypár
órán keresztül – folytatja – az ember csak kettős ütéseket, trillákat és mordenteket ütött le, az ujjai
szinte megtöltődnek elektromossággal.”
A zenében valóban nagy léptekkel haladt előre, második vagy harmadik waldzelli évében már meg-
lehetősen folyékonyan olvasta és játszotta le minden évszázad és stílus kottaírását, kulcsait, rövidíté-
seit, basszusjelöléseit, s a nyugati zenében – már ami ránk maradt belőle – azon a különleges módon
vált otthonossá, amely a mesterségből kiindulva nem hanyagolja el a zene érzéki és technikai részének
gondos figyelembevételét és ápolását, hogy behatolhasson szellemébe. Épp ez a buzgalma az érzéki
elem megragadásában, fáradozása, hogy a különféle zenei stílusok szellemét az érzékiből, a hangzás-
ból, a fül szenzációiból értse meg, ez tartotta őt feltűnően sokáig távol attól, hogy belefogjon az üveg-
gyöngyjáték előtanulmányaiba. Később egyszer előadásai során ezt mondotta: „Aki a zenét csak azok-
ban a kivonataiban ismeri, amelyeket az üveggyöngyjáték párolt le belőle, lehet jó üveggyöngyjáté-
kos, de még korántsem zenész, és valószínűleg nem is történész. A zene nem csupán azokból a tisztán
szellemi rezgésekből és alakzatokból áll, amelyeket mi elvonatkoztattunk belőle, hanem évszázadokon
át az érzékek öröméből is állt, abból az örömből, amit a lélegzet kiáradása, az ütem dobolása szerez,
az a sok színezés, súrlódás és inger, amely a hangok keverése, a hangszerek összjátéka közben kelet-
kezik. A fődolog a szellem, ez biztos, és az is biztos, hogy új hangszerek föltalálása és a régiek módo-
sítása, új hangnemek és új építő és harmonikus szabályok vagy tilalmak bevezetése mindig csupán
gesztus és külsőség, mint ahogy a népek viselete és divatja is külsőség; de ezeket a külsőleges és ér-
zéki ismertetőjegyeket érzékileg és intenzíven kell fölfognunk és ízlelnünk, hogy megértsük belőlük a
korszakot és stílusokat. Zenét a kezünkkel, ujjainkkal, szánkkal, tüdőnkkel hozunk létre, nem csupán az
agyunkkal, s aki tud ugyan kottát olvasni, de egyetlen hangszeren sem tud tökéletesen játszani, az ne
szóljon bele, ha zenéről van szó. Ugyanígy a zene története sem érthető meg pusztán egy elvont stílus-
történet felől nézve, és a zene hanyatló korszakai például teljesen érthetetlenek maradnának, ha nem
ismernők fel bennük minden alkalommal az érzéki és a mennyiségi elem fölülkerekedését a szellemi
elemen.”
Ez ideig úgy látszott, mintha Knecht arra szánta volna el magát, hogy csakis zenész lesz; minden
közkedvelt tantárgyat, köztük az üveggyöngyjátékba való első bevezetést is, annyira mellőzött a zene
kedvéért, hogy az első félév végén emiatt az igazgató kérdőre is vonta. Knecht nem hagyta megfélem-
líteni magát, konokul a tanulók jogainak álláspontjára helyezkedett. Állítólag ezt mondta az igazgató-
nak: „Ha valamelyik előírt tantárgyban csődöt mondok, önnek van igaza, jogosan korholhat; de erre
nem adtam okot. Így viszont nekem van igazam, ha a rendelkezésemre álló idő háromnegyed részét
vagy akár egész időmet is a zenének szentelem. Hivatkozom a szabályzatra.” Zbinden igazgató elég
okos volt hozzá, hogy ne kösse az ebet a karóhoz, de természetesen megjegyezte magának ezt a tanulót,
és sokáig hűvös szigorral bánt vele.
Egy évnél is tovább, gyaníthatólag körülbelül másfél évig tartott Knecht tanulóéletének ez a saját-
ságos szakasza: rendes, de nem épp ragyogó osztályzatok és csöndes – amint ez az igazgatóval történt
eset után látszik –, kissé dacos visszahúzódás, semmiféle feltűnő barátság, helyette ez a szokatlanul
szenvedélyes zenei buzgalom, tartózkodás csaknem minden különtárgytól, az üveggyöngyjátéktól is.
Ennek az ifjúkori arcképnek néhány vonása kétségtelenül a kamaszkort jelzi; ebben a korszakában va-
lószínűleg csak véletlenszerűen és bizalmatlanul találkozott a másik nemmel, és – mint sok más esch-
holzi növendék, ha otthon nem volt leány testvére – ő is nagyon félénk lehetett. Sokat olvasott, külö-
nösen német filozófusokat; Leibnizet, Kantot és a romantikusokat, akik közül Hegel vonzotta a legerő-
sebben.
Most kissé tüzetesebben kell foglalkoznunk azzal a másik tanulótársával, aki meghatározó szerepet
játszott Knecht waldzelli életében, a vendéghallgató Plinio Designorival. Vendéghallgató volt, vagyis
vendégként járta ki az elit-iskolákat, tudniillik nem volt szándékában, hogy hosszasabban a pedagógi-
ai tartományban időzzék, és belépjen a Rendbe. Ilyen hospitánsok hébe-hóba akadtak, persze nagyon
ritkán, mert a Nevelési Hatóság természetesen sohasem tartotta fontosnak olyan tanulók képzését, akik
a kiválóak iskolájának elvégzése után ismét vissza szándékoztak térni a szülői házba és a világi élet-
be. Mindazonáltal Kasztália környékén – alapítása idején – élt néhány régi, az alapításban érdemeket
szerzett család, amelyben fennmaradt az a még ma sem teljesen kiveszett szokás, hogy egyik fiukat, ha
elegendő képessége volt hozzá, vendéghallgatóként az elit-iskolákban neveltessék; ebben a néhány
családban ez a jog hagyományossá vált. Mármost ezek a hospitánsok, ámbár minden tekintetben
ugyanazon szabályoknak voltak alávetve, mint minden kiváló tanuló, a diákságon belül már csak azért
is kivételes helyzetet élveztek, mert nem idegenültek el évről évre egyre jobban szülőföldjüktől és
családjuktól, mint a többiek, hanem minden szünidejüket otthon töltötték, s mindig vendégek és idege-
nek maradtak tanulótársaik között, mivelhogy megőrizték szülőföldjük szokásait és gondolkodásmód-
ját. Rájuk a szülőház várt, világi pályafutás, hivatás és házasság, és csak nagyon kevés esetben történt
meg, hogy egy ilyen vendégtanuló, ha megragadta a tartomány szelleme, családja beleegyezésével vé-
gül is Kasztáliában maradt és belépett a Rendbe. Viszont több – országunk történetében jól ismert –
államférfi fiatal korában vendégtanuló volt, és azokban az időkben, amikor a közvélemény ilyen vagy
olyan okból kritikusan fordult szembe a kiválóak iskoláival és a Renddel, erőteljesen fellépett Kasz-
tália védelmében.
Szóval egy ilyen vendéghallgató volt Plinio Designori, akivel a kissé fiatalabb Josef Knecht talál-
kozott Waldzellben. Nagyon tehetséges fiú volt, főleg a beszédben és vitában csillogó, tüzes és némi-
képp nyugtalan ember, aki sok gondot okozott Zbinden igazgatónak, mert tanulóként ugyan jól viselke-
dett, és semmi kivetnivaló sem volt benne, de egyáltalán nem igyekezett elfeledtetni kivételes, ven-
dégtanulói helyzetét, s lehetőleg feltűnés nélkül beilleszkedni, hanem merészen és harcra készen kar-
doskodott a nem kasztáliai, a világi érzület mellett. Óhatatlan volt, hogy a két tanuló között ne jöjjön
létre valamiféle különleges viszony: mind a ketten nagyon tehetségesek és elhivatottak voltak, ez test-
vérekké tette őket, holott közben minden másban egymás ellentétei voltak. Egy rendkívül megértő és
művészi tudású tanárra lett volna szükség ahhoz, hogy az itt keletkező feladatból levonja a lényeget,
és a dialektika szabályai szerint ismét lehetővé tegye a szintézist az ellentétek között és fölött. Zbin-
den igazgatóból ehhez nem hiányzott a képesség és akarat, nem tartozott azok közé a tanárok közé,
akik terhesnek érzik a géniuszokat, de ebben az esetben híján volt a legfontosabb feltételnek: a két ta-
nuló bizalmának. Plinio, aki a kívülálló és forradalmár szerepében tetszelgett, mindig is nagyon résen
állt az igazgatóval szemben; Josef Knecht pedig, sajnos, a magántanulmányai miatt ért felelősségre
vonás folytán még mindig kedveszegetten, szintén nem fordult volna tanácsért Zbindenhez. Szerencsé-
re azonban ott volt a zenemester. Knecht tőle kért segítséget és tanácsot, s ez a bölcs öreg zenész ko-
molyan vette a dolgot, s mesterien irányította a játékot, amint majd látni fogjuk. Ennek a Mesternek a
keze között a fiatal Knecht életének legnagyobb veszélye és kísértése kiemelkedő feladattá vált, s
Josef érettnek bizonyult rá. A Josef és Plinio közti baráti-ellenséges viszony benső története, avagy e
két témára írt zene, illetve e két szellem közti dialektikus játék története nagyjából a következő volt.
Természetesen először is Designori tűnt föl ellenfelének, ő vonzotta Josefet. Nemcsak hogy ő volt
az idősebb, csinos, tüzes és ékesszóló, hanem elsősorban „külső” valaki, nem kasztáliai, valaki a
nagyvilágból, olyan ember, akinek apja, anyja van, nagybátyái, nagynénéi, testvérei, valaki, akinek
Kasztália a törvényeivel, hagyományaival és eszményeivel csupán átmeneti útszakaszt, határidős ott-
tartózkodást jelentett. Ennek a fehér hollónak Kasztália nem a világ volt, neki Waldzell éppolyan is-
kola volt, mint a többi, az ő számára a visszatérés a „világba” nem szégyen és büntetés volt, rá nem a
Rend várt, hanem a sikeres pályafutás, a házasság, a politika, egyszóval az a „valódi élet”, amelyről
titkon minden kasztáliai többet vágyott tudni, mert egy kasztáliainak a „világ” ugyanaz volt, mint haj-
dan a vezeklőknek és szerzeteseknek: alacsonyrendű és tilalmas ugyan, de nem kevésbé titokzatos,
csábító, lenyűgöző. Plinio pedig aztán igazán nem rejtette véka alá, hogy a világhoz tartozik, egy
csöppet sem szégyellte, büszke volt rá. Félig még gyerekes és színjátszó, de félig már tudatos és prog-
ramnak érzett buzgalommal hangsúlyozta másféleségét, és minden indítékot felhasznált rá, hogy vilá-
gias felfogását és irányelveit szembeállítsa a kasztáliai elvekkel, s ezeknél jobbnak, helyesebbnek,
természetesebbnek, emberibbnek tüntesse fel őket. Eközben gyakran élt a „Természet” s a „józan em-
beri ész” kitételekkel, s ezt szembeállította a torz, az élettől idegen iskolai szellemmel; nem takaré-
koskodott a nagy jelszavakkal és hangzatos szólamokkal, de eléggé okos és jó ízlésű volt hozzá, hogy
ne érje be a nyers kihívásokkal, hanem úgy nagyjából elfogadja a vitatkozás Waldzellben szokásos
formáit. Védelmezni akarta a „világot” és a naiv életet Kasztália „gőgösen skolasztikus szellemisége”
ellenében, de meg akarta mutatni, hogy erre az ellenfél fegyvereivel is képes; semmiképp sem akart
olyan kulturálatlan ember lenni, aki vakon beletapos a szellemi művelődés virágoskertjébe.
Josef Knecht időről időre néma, de figyelmes hallgatóként meghúzódott a hátterében valamelyik kis
tanulócsoportnak, ahol Designori volt a középpont, ő szónokolt. Kíváncsian, álmélkodva és szorong-
va hallgatta ennek a szónoknak olyan mondatait, amelyekben megsemmisítően bírált mindent, ami
Kasztáliában tekintélynek örvendett és szent volt, amelyekben mindent kétségbe vont, kérdésessé vagy
nevetségessé tett, amiben ő, Josef hitt. Azt ugyan észrevette, hogy korántsem minden hallgató vette ko-
molyan ezeket a beszédeket, sokan láthatóan csak a tréfa kedvéért hallgatták, ahogy egy piaci szónokot
hallgatnak, s gyakran hallott ellenvetéseket is, amelyek Plinio támadásait ironikusan vagy komolyan
visszautasították. De azért mindig összegyűltek néhányan Plinio körül, mindig ő volt a középpont, s
akár akadt vitapartnere, akár nem, a hatása állandóan vonzó és csábító volt. És ahogy másokkal is
megesett, akik az élénk szónok körül csoportosultak, és bámulattal vagy mosolyogva hallgatták tirádá-
it, Josef is így járt vele; aggodalma, sőt szorongása ellenére, amely elfogta ezektől a beszédektől,
érezte félelmes vonzásukat, s nemcsak azért, mert szórakoztatták, nem, úgy tetszett, hogy valamiképp
komolyan is érintik. Nem azért, mintha lélekben helyeselt volna a merész szónoknak – de voltak kéte-
lyei, amelyek létezéséről és lehetőségéről már tudni is elég volt ahhoz, hogy szenvedjen tőlük. Ez ele-
inte nem is volt rossz szenvedés, csupán valami érintettség, nyugtalanság, a heves vágy és rossz lelki-
ismeret vegyes érzése.
El kellett jönnie az órának, s el is jött, amikor Designori észrevette, hogy hallgatói között van vala-
ki, akinek az ő szavai többet jelentenek a vitázó kedv izgató vagy megbotránkoztató szórakozásánál
vagy kielégülésénél, egy hallgatag, szőke fiú, aki csinosnak és finomnak, de kissé félénknek látszik, s
aki el is pirul és zavart, szűkszavú válaszokat ad, amikor ő barátságosan megszólítja. Ez a fiú nyilván
már régóta jár utánam, gondolta Plinio, s meg akarta jutalmazni egy baráti gesztussal, hogy végleg
megnyerje: meghívta őt délutánra a szobájába. De ezt a félénk és merev fiút nem hódíthatta meg ilyen
könnyen. Plinio kénytelen-kelletlen, csodálkozva tapasztalta, hogy Josef kitér előle, s nem akar be-
szélni vele, a meghívást sem fogadta el; ez megint csak ingerelte az idősebbet, s ettől a naptól fogva
igyekezett megnyerni a hallgatag Josefet, kezdetben nyilván csak önzésből, később komolyan, mert
megérezte benne az ellenfelét, talán jövendő barátját, talán az ellentétét. Újra és újra látta, hogy Josef
felbukkan a közelében, érezte, milyen feszülten hallgatja őt, de a félénk fiú mindig csak visszahúzó-
dott, amikor ő közeledni akart hozzá.
Ennek a magatartásnak megvolt az oka. Josef régóta érezte, hogy ennél a másik fiúnál valami fontos
dolog vár rá, talán valami szép, a látóhatára kibővülése, valami felismerés, felvilágosítás, talán kí-
sértés és veszély is, mindenesetre olyasvalami, amivel meg kell birkózna. Amikor először kavarta fel
a kétely és a bíráló kedv, amelyet Plinio beszédei keltettek föl benne, barátjával, Ferromontéval kö-
zölte is ezt, de az nemigen figyelt rá, magahitt és fontoskodó fickónak minősítette Pliniót, akire nem
kell hallgatni, s aztán hamarosan újra belemerült zenei gyakorlataiba. Josefnek egy érzés azt súgta,
hogy az igazgató volna az az illetékes, aki elé kételyeit és nyugtalanságait tárnia kellene; de az óta a
kis összetűzés óta nem volt már vele szívélyes és őszinte viszonyban: félt tőle, hogy nem érti meg, és
még jobban félt attól, hogy ha ő az igazgatóval a lázadó Plinióról beszél, az igazgató ezt végül is va-
lamiféle feljelentésként értelmezi majd. Ebben a zavart lelkiállapotában, amely Plinio baráti közele-
dési kísérletei folytán egyre kínosabbá vált, pártfogójához és jó szelleméhez, a zenemesterhez fordult
egy nagyon hosszú levélben, amely ránk maradt. Ebben többek között ezt írta: „Még nem látom tisztán,
vajon Plinio mit remél nyerni bennem: elvbarátot vagy csupán vitatársat. Én az utóbbiban reményke-
dem, mert ha a saját felfogására akar megtéríteni, vagyis hűtlenségre csábítani, szétrombolná vele az
életemet, amely immár gyökeret vert Kasztáliában; nekem odakint nincsenek szüleim és barátaim,
akikhez visszatérhetnék, ha egyszer valóban ez volna a kívánságom. De még akkor is, ha Plinio tiszte-
letlen beszédeinek nincs is térítő vagy befolyásoló céljuk, zavarban vagyok velük szemben. Mert hogy
Önhöz, tisztelt Mesterem, egészen őszinte legyek: Plinio gondolkodásmódjában van valami, amire
nem tudok egyszerűen »nem«-mel felelni, ő olyan hangra hivatkozik bennem, amely néha nagyon is
hajlamos igazat adni neki. Gyanakszom rá, hogy ez a természet hangja, és éles ellentétben áll a mi ne-
velésünkkel és megszokott szemléletmódunkkal. Ha Plinio a tanárainkat és a mestereinket »papi
kasztként«, s minket, tanulókat járószalagon tartott herélt hordának minősít, ez persze durvaság, túlzás,
de valami igazság mégiscsak van benne, különben engem se nyugtalanítana annyira. Plinio elképesztő
és csüggesztő dolgokat tud mondani. Például: az üveggyöngyjáték visszaesés a tárcairodalom korsza-
kába, csupán felelőtlen játék a betűkkel, amelyekbe mi feloldottuk a különböző művészetek és tudo-
mányok nyelvét; az egész csupa képzettársításból áll, és csupa hasonlattal játszik. Avagy: lemondó
terméketlenségünk a mi egész szellemi képzésünk és tartásunk értéktelenségének bizonyítéka. Például,
mondja ő, miközben a zene minden stílusfajtájának és korszakának a törvényeit és technikáját ele-
mezzük, magunk nem teremtünk új zenét. Olvassuk és magyarázzuk – mondja ő – Pindaroszt vagy
Goethét, és szégyellünk mi magunk is verset írni. Olyan szemrehányások, hogy nem tudok nevetni raj-
tuk. Pedig még csak nem is a legrosszabbak, nem azok, amik a legjobban megsebeznek. Az a rossz, ha
például ilyet mond: »Mi, kasztáliaiak mesterségesen nevelt énekesmadarak vagyunk, nem magunk ke-
ressük meg a kenyerünket, nem ismerjük az élet nyomorúságát és harcait, mit sem tudunk s nem is aka-
runk tudni az emberiségnek arról a részéről, amelynek munkája és szegénysége ad alapot a mi luxus-
létünknek.«” S a levél ezekkel a szavakkal zárult: „Talán visszaéltem az Ön baráti érzésével és jósá-
gával, Reverendissime, s el vagyok készülve rá, hogy összeszid. Szidjon csak és rójon ki rám vezek-
lést, megköszönöm. De nagyon nagy szükségem van a jó tanácsára. Még egy darabig ki tudom húzni
így, a mostani állapotomban. Ám valódi és termékeny fejlődéshez segíteni ezt az állapotot nem tudom,
ahhoz túlságosan gyönge és tapasztalatlan vagyok, s ami talán a legrosszabb: nem bízhatom magam a
mi igazgatónkra, hacsak Ön határozottan meg nem parancsolja. Ezért terheltem Önt ezzel az üggyel,
amely egyre nagyobb gondot okoz nekem.”
Szerfölött értékes lenne, ha erre a segélyhívásra a Mestertől kapott írásos válasz is birtokunkban
volna. Ez a válasz azonban szóbelileg érkezett. Nem sokkal Knecht levele után a Magister Musicae
személyesen állított be Waldzellbe, hogy egy zenei vizsgát irányítson, s az alatt a néhány nap alatt,
amíg ott tartózkodott, nagyon sokat foglalkozott kis barátjával. Erről Knecht későbbi elbeszéléseiből
tudunk. Nem könnyítette meg a dolgot. Azzal kezdte, hogy gondosan felülvizsgálta Knecht iskolai
eredményeit s főleg magántanulmányait, s ezeket a tanulmányokat nagyon is egyoldalúnak találta, eb-
ben igazat adott a waldzelli igazgatónak, és ragaszkodott hozzá, hogy ezt Knecht is elismerje az igaz-
gatóval szemben. Hogy Knecht miképp viselkedjék Designorit illetően, erre nézve is pontos útmuta-
tást adott, s nem utazott el addig, amíg ezt a kérdést is meg nem beszélte Zbinden igazgatóval. Ennek
nem csupán a Designori és Knecht közötti érdekes és minden hallgató számára felejthetetlen vetélke-
dés volt a következménye, hanem egy egészen újfajta viszony Josef és az igazgató között. Ez a viszony
később sem vált olyan szívélyessé és titokzatossá, mint például a zenemesterrel, de tisztázott és fe-
szültségmentes volt.
Az a szerep, amely most Knechtnek jutott, hosszabb időre meghatározta életét. Megengedték neki,
hogy elfogadja Designori barátságát, kitegye magát hatásának és támadásainak, minden tanári beavat-
kozás vagy felügyelet nélkül. Pártfogója viszont azzal a feladattal bízta meg, hogy védelmezze Kasztá-
liát a bírálóival szemben, s a nézetek vitáját a legmagasabb színvonalra emelje; ez többek között azt
jelentette, hogy Josefnek alaposan magáévá kellett tennie, és újra meg újra fölelevenítenie a Kasztáli-
ában és a Rendben uralkodó szabályzat alapelveit. A két baráti ellenfél szópárbajai hamarosan híres-
sé váltak, mindenki szinte tülekedett, hogy hallhassa őket. Designori támadó és ironikus hangneme so-
kat finomult, megfogalmazásai szigorúbbak és felelősebbek lettek, bírálata tárgyszerűbbé vált. Eddig
Plinio volt előnyben ebben a harcban; ő a „világból” jött, a világ tapasztalatával, módszereivel, táma-
dóeszközeivel és némileg gátlástalanságaival is, otthon, a felnőttekkel folytatott beszélgetésekből
minden érvet ismert, amit a világ felhozhatott Kasztália ellen. Knecht ellenérvei most annak a belátá-
sára kényszerítették, hogy ha ő jobban ismeri is a világot minden kasztáliainál, semmiképp sem ismeri
ugyanolyan jól Kasztáliát és szellemét, mint az itteniek, akiknek otthonuk és sorsuk Kasztália. Megér-
tette s lassankint el is ismerte, hogy ő itt vendég, nem honos, és hogy nemcsak odakint, hanem itt a pe-
dagógiai tartományban is vannak évszázados tapasztalatok, magától értetődő dolgok, itt is van egy ha-
gyomány, sőt „Természet”, amelyet ő csak részben ismer, s amely igényt tart a megbecsülésre, ahogy
ezt most szószólója, Josef Knecht tudatta vele. Knecht viszont, hogy hitvédő szerepének eleget tehes-
sen, kénytelen volt – tanulás, meditáció és önfegyelem révén – egyre világosabban és bensőségeseb-
ben elsajátítani és tudatosítani azt, aminek a védelmére kelt. A szónoklásban továbbra is Designori
volt fölényben, tüzes természetén és becsvágyán kívül segítette bizonyos világi iskolázottság és szel-
lemesség is, nevezetesen: még ha alulmaradt is a vitában, mindig gondolt a hallgatókra, biztosította a
maga méltóságos vagy szellemes „lelépését” a színről, Knecht viszont, ha ellenfele sarokba szorította,
csak azt tudta mondani: „Ezen még gondolkoznom kell, Plinio. Várj egy-két napot, majd újra emlékez-
tetlek rá.”
Ha ilyenformán a viszonyuk megfelelő formát öltött is, sőt az akkori waldzelli iskolai élet nélkü-
lözhetetlen eleme lett résztvevői és hallgatói számára ez a vita, azért Knecht szorultsága és vívódása
alig enyhült. Hála a nagymértékű bizalomnak s az ezzel ráruházott felelősségnek, megbirkózott a fel-
adattal, s hogy látható károsodás nélkül hajtotta végre, az jellemerejét és szilárdságát bizonyítja. Ti-
tokban mégis sokat szenvedett. Ha barátságot érzett Plinio iránt, ezt nemcsak a megnyerő és szellemes
bajtárs, a világban jártas, ügyes beszédű Plinio iránt érezte, hanem éppígy az iránt az idegen világ
iránt is, amelyet barátja és ellenfele képviselt, s amelyet az ő alakjában, szavaiban és taglejtéseiben
ismert vagy sejtett meg, az úgynevezett „valódi” világ iránt, ahol gyöngéd anyák és gyermekek, éhezők
és szegényházak, újságok és választási harcok voltak, ama primitív és egyben fortélyos világ iránt,
ahová Plinio minden szünidőben visszatért, hogy meglátogassa szüleit és testvéreit, lányoknak udva-
roljon, munkásgyűléseken vegyen részt, vagy előkelő klubok vendége legyen, miközben Knecht Kasz-
táliában maradt, társaival kóborolt vagy úszott, tanult, kutatott vagy Hegelt olvasta.
Josef nem kételkedett benne, hogy ő Kasztáliába való, és jogosan éli a kasztáliai életet, ezt a család
nélküli életet, minden mesés szórakozás nélkül, ezt az újságok nélküli, s egyben ínség és éhség nélküli
életet; – egyébként Plinio, aki az elit-tanulóknak oly nyomatékosan vetette szemére naplopó-életüket,
Plinio sem éhezett eddig még soha, s ő sem kereste meg a maga kenyerét. Nem, az a Plinio-féle világ
nem volt jobb és igazabb. De ott volt, megvolt, s ahogy Josef a világtörténelemből tudta, mindig is je-
len volt, és mindig hasonlított a maira, és sok nép nem is ismert másféle világot, nem tudott semmit
holmi kiválóak iskolájáról, pedagógiai tartományról, Rendről, mesterekről és üveggyöngyjátékról. Az
emberek nagy többsége az egész földön másként élt, mint ahogyan Kasztáliában éltek, egyszerűbben,
primitívebben, veszélyesebben, védtelenebbül, rendezetlenebbül. És ez a kezdetleges világ mindenki-
vel vele született, az ember a saját szívében is érzett belőle valamit, valami kíváncsiságot iránta, va-
lamiféle honvágyat felé és részvétet. A feladat az volt, hogy e szülőhaza hozzánk való bizonyos jogát
megőrizzük szívünkben, de mégse hulljunk vissza belé. Mert mellette és fölötte ott volt az a második
világ, a kasztáliai, a szellemi világ, egy mesterséges, egy rendezett, egy óvott, de állandó felügyeletre
és gyakorlatra szoruló világ, a hierarchia. A helyes az, ha ezt szolgáljuk, de nem vagyunk igazságtala-
nok a másik világhoz, nem vetjük meg, s nem is sandítunk rá valamiféle bizonytalan honvággyal. Mert
hiszen ez a kis kasztáliai világ a másik, a nagyobb világot szolgálja, tanítókat, könyveket, módszereket
ád neki, gondoskodik a szellem és az erkölcs tisztán tartásáról, és iskolaként, menedékként nyitva áll
annak a kisszámú embernek, akiknek, úgy látszik, az a rendeltetése, hogy a szellemnek és az igazság-
nak szentelje életét. Miért nem él harmonikusan és testvérien egymás mellett – egymásban ez a két vi-
lág, miért nem tudja az ember a kettőt magába fogadni és egyesíteni?
A zenemester ritka látogatásainak egyike olyan időszakra esett, amikor Josef – feladatától kimerül-
tén és felőrlődve – csak nagyon nehezen tudta megőrizni lelki egyensúlyát. A mester az ifjú néhány
célzásából erre következtethetett is, de még világosabban kiolvasta feszült arckifejezéséből, nyugta-
lan tekintetéből, kissé zilált lényéből. Néhány vizsgálódó kérdést intézett hozzá, kedvetlen és gátlásos
válaszokat kapott, erre abbahagyta a kérdezősködést, és – komolyan aggódva – magával vitte Josefet
az egyik gyakorlószobába, azzal az ürüggyel, hogy egy kis zenetörténeti fölfedezést akar közölni vele.
Behozatott vele egy klavikordot, felhangoltatta, s olyan hosszas, magánjellegű beszélgetésbe bonyolí-
totta Josefet a szonátaforma keletkezéséről, hogy a tanuló végül kissé megfeledkezett bajairól, felol-
dódva és hálásan figyelt mestere szavaira és játékára. A zenemester türelmes volt, bőven hagyott rá
időt, hogy Josef a készségnek és fogékonyságnak abba az állapotába kerüljön, amelyet hiányolt benne.
S amikor ez sikerült, amikor befejezte előadását, és végül eljátszott egy Gabrieli-szonátát, a mester
felállt, lassan föl-alá sétált a kis szobában, és mesélni kezdett:
– Ez a szonáta évekkel ezelőtt egyszer nagyon foglalkoztatott engem. Még szabad tanulmányaim
idejében volt, mielőtt még tanár és később zenemester lettem volna. Akkoriban az volt a becsvágyam,
hogy új szempontok szerint dolgozzam fel a szonáta történetét, de jött egy olyan időszak, amikor nem-
csak hogy nem haladtam előre, hanem egyre jobban kételkedni kezdtem benne, hogy van-e egyáltalán
értéke mindezeknek a zenei és történeti kutatásoknak, s valóban többek-e ráérő emberek üres játéká-
nál, nem csupán csillogó, mesterkélt szellemi pótlékok-e az igazi, az átélt élet helyett. Egyszóval, én
is átéltem egy olyan válságot, amikor minden tanulás, minden szellemi fáradozás, általában mindaz,
ami szellem, kétségessé, érdektelenné válik számunkra, s amikor hajlandóak vagyunk irigyelni minden
szántó-vető parasztot és minden esti szerelmespárt vagy minden énekesmadarat is a fán és minden cir-
pelő tücsköt a nyári fűben, mert úgy látjuk, olyan természetes, beteljesült és boldog az életük, és en-
nek az életnek a keménységéről, veszélyeiről és szenvedéseiről semmit sem tudunk. Egyszóval megle-
hetősen elvesztettem a lelki egyensúlyomat; nem volt valami kellemes állapot, sőt nagyon nehezen el-
viselhető. A legképtelenebb lehetőségeket agyaltam ki a menekülésre és szabadulásra, arra gondol-
tam, hogy zenészként vágok neki a világnak, lakodalmakban muzsikálok a táncosoknak, és ha – mint a
régi regényekben – felbukkant és magával hívott volna egy külföldi verbuváló, hogy öltsek egyenru-
hát, és valamiféle csapattal kövessem őt valamilyen háborúba, biztosan vele tartok. S így esett aztán,
ahogy az ilyen helyzetekben gyakran megtörténik: annyira elvesztettem magam, hogy egyedül már se-
hogyan sem boldogultam, és segítségre szorultam.
Egy pillanatra megállt, felnevetett. Aztán folytatta: – Természetesen volt egy tanulmányi tanács-
adóm, ahogy előírják, s természetesen az lett volna az ésszerű, a helyes és a kötelességem is, hogy
tőle kérjek tanácsot. De hát ez már így van, Josef: épp amikor nehézségekbe botlik az ember, letér az
útjáról, s a leginkább rászorulna az útbaigazításra, épp akkor húzódozik a legjobban tőle, hogy
visszatérjen a rendes útra, és keresse a rendes útbaigazítást. Tanulmányi tanácsadóm elégedetlen volt
az utolsó negyedévi jelentésemmel, komoly kifogásai voltak, én azonban azt hittem, új fölfedezések,
felismerések útján járok, s némiképp rossz néven vettem kifogásait. Egyszóval, nem mehettem hozzá,
nem járhattam kálváriát, és nem ismerhettem be, hogy igaza volt. A bajtársaimat sem akartam bizal-
mamba fogadni, de a szomszédságomban volt egy különc, akit csak látásból és hallomásból ismertem,
egy szanszkrit-tudós, akit „jóginak” csúfoltak. Egy olyan órában, amikor állapotom eléggé elviselhe-
tetlenné vált, elmentem ehhez az emberhez, akinek a magányos és különc lényét éppoly gyakran meg-
mosolyogtam, mint ahányszor titkon bámultam is. Fölkerestem a cellájában, beszélni akartam vele, de
elmélyült állapotában találtam, a rituális indiai jógaülésben, elérhetetlen volt, halvány mosollyal le-
begett valami tökéletes távollétben; semmit sem tehettem, megálltam az ajtóban, és várakoztam, vár-
tam, hogy visszatérjen magába merültségéből. Ez nagyon sokáig tartott, egy óráig, két óra hosszat, vé-
gül is elfáradtam s leültem a padlóra; ott ültem a falnak dőlve, és vártam tovább. Végül láttam, hogy
emberem lassan föleszmél, feje kissé megmozdult, válla kiegyenesedett, lassan kinyújtotta keresztbe
tett lábát, s miközben fölállni készült, rám vetődött a tekintete. Mit akarsz? – kérdezte. Fölálltam s
gondolkodás nélkül, anélkül, hogy igazán tudtam volna, mit mondok, azt mondtam: – Andrea Gabrieli
szonátái. – Ő végre fölkelt, leültetett egyetlen székébe, helyet foglalt az asztal szélén s azt mondta: –
Gabrieli? Ugyan mit tettek veled a szonátái? – Nekifogtam, hogy elmondjam neki, mi történt velem,
hogy meggyónjam, hogyan is állok. Szinte szőrszálhasogatónak látszó pontossággal kérdezett ki törté-
netemről, Gabrieli-tanulmányaimról és a szonátáról, tudni akarta, mikor keltem föl, mennyi ideig ol-
vastam, mennyit zenéltem, mikor ettem, és hány órakor feküdtem le. Rábíztam, sőt ráerőszakoltam ma-
gamat, így hát el kellett tűrnöm és meg kellett válaszolnom a kérdéseit, de ezek a kérdések megszégye-
nítettek, egyre kíméletlenebből a részletekbe vágtak, azt elemezték: milyen is volt a szellemi és erköl-
csi életem az utóbbi hetekben és hónapokban. Aztán a jógi hirtelen elhallgatott, s mivel ettől nem let-
tem okosabb, vállat vont és azt mondta: – Hát nem látod te magad is, hol a hiba? – Nem, nem láttam.
És most bámulatos pontosan elismételte és összefoglalta mindazt, amit kifaggatott belőlem, visszame-
nőleg egészen a fáradtság, a csömör és szellemi betokosodás első jeléig, és rám bizonyította, hogy
ilyesmi csak azzal eshet meg, aki túlságos nekirugaszkodással tanul, és itt az ideje, hogy idegen segít-
séggel szerezzem vissza az elvesztett ellenőrzést önmagam és erőim felett. Bebizonyította, hogy – ha
már annyira szabadjára engedtem magamat, hogy lemondtam a rendszeres meditációs gyakorlatokról –
legalább mindjárt az első rossz következménynél gondolnom kellett volna erre a mulasztásomra, és
jóvá kellett volna tennem. És teljesen igaza volt. Nemcsak hogy hosszú időn át abbahagytam a meditá-
ciót, semmire sem jutott időm, mindig kedvetlen, szórakozott vagy túlzottan is tanulni vágyó és izga-
tott voltam – hanem idővel már nem is voltam tudatában tartós mulasztásom vétkének, és most, amikor
már csaknem hajótörést szenvedtem és kétségbeestem, másvalakinek kellett emlékeztetnie hibámra. És
valóban, aztán csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam kiragadni magamat az elzüllésből, vissza kel-
lett térnem a meditáció kezdeti, iskolás feladataihoz, hogy apránként újra elsajátíthassam az összesze-
dettség és elmélyülés képességét.
A Magister egy kis sóhajjal és ezekkel a szavakkal fejezte be szobai sétáját: – Így jártam én akkori-
ban, s még ma is kissé szégyellek beszélni róla. De így van ez, Josef: minél többet követelünk meg
önmagunktól, vagy minél többet követel tőlünk mindenkori feladatunk, annál inkább rá vagyunk utalva
a meditáció erőforrására, szellem és lélek mindig megújuló összebékülésére. És – erre még sok pél-
dát tudnék említeni – minél nagyobb igényeket támaszt velünk szemben egy feladat, s hol fölizgat és
fölfokoz, hol kifáraszt és leteper, annál könnyebben megeshet, hogy elhanyagoljuk ezt a forrást, mint
ahogy hajlamosak vagyunk testünket és testünk ápolását elhanyagolni, ha belemerülünk valami szelle-
mi munkába. A világtörténelem igazán nagy emberei vagy értettek a meditációhoz, vagy öntudatlanul
is ismerték azt az utat, ahová a meditáció vezet minket. A többiek, még a legtehetségesebbek és leg-
erősebbek is, végül zátonyra futottak és alulmaradtak, mert a feladatuk vagy becsvágyó álmuk annyira
hatalmába kerítette őket, hogy megszállottakká váltak, elveszítették azt a képességüket, hogy újra és
újra el tudjanak szakadni az időszerűtől, és távolságot tudjanak tartani. Nos, te tudod ezt, képes vagy
rá, hiszen ezt már az első gyakorlatok közben megtanulja az ember. Ez kérlelhetetlen igazság. S hogy
mennyire kérlelhetetlen, azt csak akkor látjuk, ha egyszer eltévesztjük az utat.
Ez az elbeszélés olyan hatással volt Josefre, hogy megsejtette a veszélyt, amelyben ő maga is for-
gott, s újult odaadással vállalta gyakorlatait. Mélységesen megindította, hogy a Mester most első íz-
ben tárta föl előtte egészen személyes életének egy darabját ifjúkorából és tanulóidejéből; most elő-
ször világosodott meg előtte, hogy még egy félisten, egy Mester is volt egyszer fiatal, és járhatott tév-
utakon. Hálásan érezte, hogy vallomásával milyen bizalmat tanúsított iránta a tisztelt Magister. Az
ember tévedhet, elfáradhat, követhet el hibákat, vétkezhet az előírások ellen, de mégis újra rendbe
hozhat mindent, visszatalálhat az útra, s végül mester lehet. Josef legyűrte a válságot.
Abban a két-három waldzelli évben, amíg Plinio és Josef barátsága tartott, az iskola ezt a harcos
barátságot olyan drámaként élte át, amelyben egy kissé mindenki részt vett, az igazgatótól a legfiata-
labb tanulóig. A két világ, a két alapelv Knechtben és Designoriban öltött testet, egyik ösztökélte a
másikat, minden vitájuk ünnepi és kiemelkedő versengés volt, mindnyájukat érintette. És amiként Pli-
nio minden szünidei hazalátogatásából, az anyaföld minden öleléséből új erőt merítve tért vissza, úgy
merített új erőt Josef is minden töprengéséből, minden olvasmányából, minden meditációs gyakorlatá-
ból, minden újabb találkozásából a Magister Musicae-val, s egyre alkalmasabbá vált rá, hogy Kasztá-
lia képviselője és ügyvédje legyen. Régen, még gyermekként élte át az első elhivatást. Most megta-
pasztalta a másodikat, s ezek az évek a tökéletes kasztáliai alakját kovácsolták és alakították ki belő-
le. Már az üveggyöngyjátékban is régen túljutott első tanulmányain, s még a szünidőkben és egy játék-
vezető ellenőrzése alatt elkezdett önálló üveggyöngyjátékokat felvázolni. És most ebben fedezte fel az
öröm és a lelki feloldódás egyik bőséges forrását; Carlo Ferromontéval végzett telhetetlen csembaló-
és klavikordgyakorlatai óta semmi sem tett neki ilyen jót, semmi sem hűtötte le, erősítette meg, igazol-
ta és boldogította annyira, mint ezek az első portyái az üveggyöngyjáték csillagvilágába.
Éppen ezekből az évekből származnak a fiatal Josef Knechtnek azok a költeményei, amelyek Ferro-
monte másolataiban maradtak fenn; lehetséges, hogy több verse is volt, mint amennyi ránk maradt, s
feltételezhető, hogy ezek a versek is – amelyek közül a legkorábbiak még az üveggyöngyjátékba való
bevezetése előtt keletkeztek – segítettek Knechtnek, hogy végig helytállhasson szerepében, és el bírja
viselni azokat a válságos éveket. Minden olvasó fel fogja fedezni itt-ott ezekben a részint művészi, ré-
szint láthatóan sebtiben odavetett versekben annak a mély megrendülésnek és válságnak a nyomait,
amelyet Knecht akkoriban Plinio hatása folytán átélt. Jó néhány sorukban mély nyugtalanság csendül
fel, valami mélyreható kétely önmagában és léte értelmében, míg végül az „Üveggyöngyjáték” című
költeményben, úgy látszik, sikerült elérnie a hívő odaadást. Egyébként már pusztán az a tény is, hogy
ezeket a verseket megírta, sőt alkalomadtán több társának is megmutatta, bizonyos elismerése volt
Plinio világának, kisebbfajta lázadás bizonyos kasztáliai házi törvények ellen. Mert ha Kasztáliában
műalkotások létrehozásáról általában lemondtak (még a zenei alkotómunkát is csupán stílusbelileg
szigorúan kötött kompozíciós gyakorlatok formájában ismerték el és tűrték meg), a versírást az elkép-
zelhető leglehetetlenebb, legnevetségesebb, legkárhozatosabb dolognak tartották.
Ezek a költemények tehát nem játékok, nem afféle fölösleges hulladékok; nagy nyomásra volt szük-
ség, hogy ez a termékenység kiáradjon, s bizonyos dacos bátorság kellett hozzá, hogy Knecht megírja
és magáénak vallja ezeket a verseket.
Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ellenlábasa hatására Plinio Designori is jelentős mértékben
megváltozott, sokat fejlődött, és nem csupán abban az értelemben, hogy ez a nevelés vitamódszerei ki-
finomítására vezetett. Azokban az iskolai években a bajtársi és harcos eszmecserék során látta, amint
ellenfele állandóan följebb és följebb tör, s mintaszerű kasztáliaivá fejlődik, a tartomány szelleme ba-
rátja alakjában egyre láthatóbban és elevenebben mutatkozott meg neki, és ahogy ő az erjedés egy bi-
zonyos fokáig a maga világa légkörével fertőzte meg Josefet. ugyanúgy viszont ő maga a kasztáliai le-
vegőt szívta, s átadta magát ingereinek és hatásának. Tanulmányai utolsó évében, egy kétórás vita után
– ezt a szópárbajt a szerzetesség eszményeiről és veszélyeiről a legfölsőbb üveggyöngyjáték-osztály
jelenlétében vívták meg – Plinio sétára hívta Josefet, s e séta közben tette azt a vallomást, amelyet
Ferromonte egyik levele alapján idézünk: – Persze én régóta tudom, Josef, hogy te nem vagy az a jám-
boran hívő üveggyöngyjátékos és tartományi szent, akinek a szerepét olyan kitűnően játszod. Mind a
ketten kiemelkedő helyen állunk egy harcban, s mindegyikünk jól tudja, hogy ami ellen küzd, annak
megvan a létjogosultsága, megvannak a vitathatatlan értékei. Te a szellem magasrendű kitenyésztésé-
nek a pártján állsz, én a természetes élet pártján. Harcunk közben megtanultad kifürkészni és célba
venni a természetes élet veszélyeit; a te tiszted az, hogy rámutass: a természetes, naiv élet, szellemi
fegyelem nélkül, elposványosodik, s okvetlenül az állati létbe vagy még lejjebb fejlődik vissza. Ne-
kem viszont újra és újra emlékeztetnem kell rá téged, milyen kockázatos, veszélyes és végül is termé-
ketlen az olyan élet, amely tisztán a szellemre épül. Jó, mindegyikünk azt védi, aminek az elsőbbségé-
ben hisz, te a szellemet, én a természetet. De ne vedd zokon, nekem néha úgy rémlik, mintha te engem
csakugyan és naivul a ti kasztáliai felfogásotok valamilyen ellenségének tartanál, olyan embernek,
akinek a ti tanulmányaitok, gyakorlataitok és játékaitok alapjában véve csak holmi komédiáskacatokat
jelentenek, még ha ilyen vagy olyan okok miatt egy ideig veletek is tart. Ó, kedves barátom, mennyire
tévednél, ha valóban ezt hinnéd! Be kell vallanom neked, egészen furcsamód szeretem a hierarchiáto-
kat, úgyhogy sokszor annyira elragad és csábít, mint maga a boldogság. Azt is be kell vallanom, hogy
hónapokkal ezelőtt, amikor egy darabig otthon voltam a szüleimnél, hosszas vitában győztem meg
apámat, s elértem, hogy megengedte: kasztáliai maradhassak, és beléphessek a Rendbe, abban az eset-
ben, ha iskoláim befejezése után is ez lesz a kívánságom és elhatározásom; és én boldog voltam, ami-
kor végül beleegyezett. Nos, én nem élek az ő jóváhagyásával, ezt, rövid ideje, már tudom. Ó nem
azért, mintha elment volna tőle a kedvem! De egyre jobban látom: ha köztetek maradnék, ez részemről
menekülés lenne, talán becsületes, nemes menekülés, de mégiscsak megfutamodás. Visszatérek ottho-
nomba, és világi ember leszek. De olyan világi ember, aki hálás a ti Kasztáliátoknak, s az is marad,
valaki, aki jó néhány gyakorlatotokat tovább gyakorolja, és minden évben veletek ünnepli majd a nagy
üveggyöngyjáték ünnepét.
Pliniónak ezt a vallomását Knecht mélységes megindultsággal közölte barátjával, Ferromontéval. Ő
pedig éppen ebben a levelében ezeket a szavakat fűzi hozzá: – Nekem, a zenésznek, Pliniónak ez a
vallomása – akihez nem voltam mindig igazságos – olyan volt, mint valami zenei élmény. Az ellentét:
világ és szellem közt, vagy az ellentét: Plinio és Josef közt, két kibékíthetetlen alapelv harcából a sze-
mem láttára szellemült át koncertté.
Amikor Plinio befejezte négyéves iskolai tanfolyamát, s haza kellett térnie, benyújtotta az igazgató-
hoz apjának egy levelét, amely a szünidőre meghívta Josef Knechtet. Ez szokatlan kívánság volt. Uta-
zásokra és a pedagógiai tartományon kívüli tartózkodásra adtak ugyan szabadságot, nem is nagyon rit-
kán, főleg tanulmányi célokra, de ez persze csak kivétel volt, és csak az idősebb és kipróbált hallga-
tók részesültek ebben a kedvezményben, a tanulók sosem. Mindazonáltal Zbinden igazgató a meghí-
vást, mivel az egy ilyen nagyra becsült családtól és férfiútól jött, eléggé fontosnak tartotta ahhoz, hogy
ne utasítsa el önkényesen, így hát a Nevelési Hatóság bizottsága elé terjesztette, amely azonnal kurta
„nem”-mel válaszolt rá. A két barátnak el kellett búcsúznia egymástól.
– Később egyszer majd újra megpróbálkozunk a meghívással – mondta Plinio –, valamikor majd-
csak sikerül. Egyszer meg kell ismerned a szüleim házát, az ott élő embereket, s látnod kell, hogy mi
is emberek vagyunk, nem csupán nagyvilágiak és kalmárok söpredéke. Nagyon fogsz hiányozni nekem.
És most láss hozzá, Josef, hogy ebben a bonyolult Kasztáliában hamarosan minél följebb juss; te
ugyan nagyon alkalmas vagy rá, hogy egy hierarchia tagja légy, de szerintem inkább boncként, mint fa-
mulusként, a neved ellenére. Nagy jövőt jósolok neked, egy szép napon magister leszel, és a fő méltó-
ságok közé sorolnak.
Josef szomorúan nézett rá.
– Gúnyolj csak! – mondta, a búcsúzás megindultságával küszködve. – Én nem vagyok olyan becs-
vágyó, mint te, és ha valamikor el is érek majd valami tisztséget, addigra te rég elnök vagy polgár-
mester, főiskolai tanár vagy szövetségi tanácsos leszel. Gondolj ránk és Kasztáliára barátsággal, Pli-
nio, ne idegenülj el tőlünk egészen! Hiszen nyilván odakint, nálatok is akad néhány ember, aki többet
tud Kasztáliáról azoknál az élceknél, amelyeket odakint faragtak rólunk.
Kezet szorítottak, és Plinio elutazott. Utolsó waldzelli évében Josef körül nagyon nagy csönd tá-
madt. Az a felelős és fárasztó tevékenysége, amelyet bizonyos mértékig szinte hivatalos személyként
folytatott, egyszeriben véget ért. Kasztáliának nem volt már védőre szüksége. Josef ebben az évben
szabad idejét főleg az üveggyöngyjátéknak szentelte, amely egyre jobban vonzotta. Egy kis füzetnyi
jegyzet abból az időből a játék jelentőségéről és elméletéről ezzel a mondattal kezdődik: „Az élet, a
fizikai és szellemi élet egésze: dinamikus jelenség, amelynek az üveggyöngyjáték lényegében csupán
esztétikai oldalát ragadja meg, éspedig túlnyomórészt ritmikus folyamatok képében.”
TANULÓÉVEK
Josef Knecht ekkor körülbelül huszonnégy esztendős volt. Iskolai tanulóideje lezárult, amikor elbo-
csátották Waldzellből, s most megkezdődtek szabad tanulóévei; ártatlan eschholzi gyermekéveit kivé-
ve nyilván ezek voltak élete legderűsebb és legboldogabb esztendei. Hiszen mindig is van valami
meg-megújuló csoda és megindító szépség egy ifjú csapongó fölfedező- és hódítókedvében, aki elő-
ször szabadul meg az iskola fegyelmétől, és nekivág a szellemi birodalom végtelen horizontjainak,
ábrándjai még nem foszlottak szét, még nem támadt kételye sem a saját képességében az ügy végtelen-
ségig odaadó szolgálatára, sem a szellemi világ határtalanságában. Épp a Josef Knecht-féle tehetsé-
geknél, akiket valami sajátos tálentumuk nem szorít rá már korán, hogy csak egy szakra összpontosít-
sák magukat, hanem lényükhöz illően teljességre, összegzésre és egyetemességre törekednek, a tanulás
szabadságának ez a tavasza olykor a fokozott boldogság, sőt szinte mámor időszaka; a kiválóak isko-
lájának előzetes fegyelme, a meditációs gyakorlatok lelki egészségápolása és a Nevelési Hatóság sze-
líden gyakorolt ellenőrzése nélkül az ilyen tehetségekre nézve súlyos veszélyt jelentene ez a szabad-
ság, sokak számára végzetessé is válhatna, mint ahogy a mi mai rendünk előtti korokban, a Kasztália
előtti évszázadokban, számtalan nagy tehetség számára az is volt. Amaz előidők főiskoláin bizonyos
korokban csak úgy nyüzsögtek a fausti természetű fiatalok, akik kibontott vitorlával szálltak a tenger-
re, a tudományok s az akadémiai szabadság nyílt tengerére, s kénytelenek voltak elszenvedni a féke-
vesztett dilettantizmus minden hajótörését; hiszen maga Faust is a lángeszű műkedvelőnek s egyben
tragédiájának prototípusa. Mármost Kasztáliában az egyetemista diákok szellemi szabadsága még
sokkal nagyobb, mint a régebbi korok egyetemein valaha is volt, mert a tanulmányokhoz rendelkezésre
álló lehetőségek sokkal gazdagabbak, azonkívül Kasztáliában teljesen hiányzik az anyagi szempontok
okozta befolyásolás és korlátozás, a becsvágy, szorongás, a szülők szegénysége, a kenyérkereseti és
sikervágy és így tovább. A pedagógiai tartomány akadémiáin, szemináriumaiban, könyv- és levéltára-
iban, laboratóriumaiban minden tanuló teljesen egyenrangú, ami a származását és kilátásait illeti; a
hierarchia csupán a tanulók ész- és jellembeli adottságaiból s képességeiből lépcsőződik. Anyagi és
szellemi szempontból viszont többnyire nem létezik Kasztáliában az a szabadság, az a sok csábítás és
veszély, amelynek a világi főiskolákon annyi tehetség esik áldozatául; itt is akad még elegendő ve-
szély, démónia és elvakultság – mikor is szabadulhatna meg ettől az emberi lét? –, de a kasztáliai ta-
nulótól mégis távol van a kisiklás, a csalódás és a lezüllés számos lehetősége. Nem történhet meg
vele, hogy iszákossá váljék, s az sem, hogy fiatal éveit a régebbi idők bizonyos egyetemista nemzedé-
keinek szájhősködő vagy titkos szövetségeket alapító szokásaira vesztegesse, s arra a fölfedezésre
sem jöhet rá egy szép napon, hogy érettségének egyetemi bizonyítványa tévedés volt, hogy csak egye-
temi évei során botlik bele előképzettségének többé ki nem tölthető hézagaiba; az ilyen visszás hely-
zetektől, megóvja őt a kasztáliai rend. Még az a veszély sem túlságosan nagy, hogy a nőkre vagy a
sportra pazarolja – kicsapongó módon – az erejét, mert ami a nőket illeti, a kasztáliai tanuló nem is-
meri a házasság csábításait és veszélyeit, de az elmúlt korok álszemérmét sem, amelyek vagy nemi
önmegtartóztatásra kényszerítették a tanulót, vagy arra, hogy többé-kevésbé megvásárolható és utca-
sarki nőkre szoruljon. Mivel a kasztáliaiak egyáltalán nem házasodnak, szerelmi erkölcsük sem irá-
nyul a házasságra. Mivel a kasztáliainak nincs pénze s úgyszólván magántulajdona sem, számára a
megvásárolható szerelem sem létezik. A tartományban az a szokás, hogy a polgárlányok nem mennek
túlságosan korán férjhez, s a házasságuk előtti években különösen kívánatosnak tartják, hogy egy diák
vagy tudós legyen a kedvesük; az nem firtatja származásukat és vagyonukat, megszokta, hogy leg-
alábbis egyenrangúnak tartsa szellemi és vitális adottságaikat, többnyire képzelete, humora is van, s
mert pénze nincs, hát kénytelen önmagával, az odaadásával fizetni, jobban, mint mások. Kasztáliában
egy diák kedvese föl sem veti a kérdést: elvesz-e engem feleségül? Nem, nem fogja elvenni. Ámbár a
gyakorlatban megtörtént már ez is; hébe-hóba előfordult az a ritka eset, hogy egy elit-tanuló a házas-
ság útján visszatért a polgári világba, lemondott Kasztáliáról és a Rendhez tartozásról. De az elpárto-
lásnak ez a néhány esete furcsa kivételnél alig játszott nagyobb szerepet az iskolák és a Rend történe-
tében.
Ha elbocsátják az előkészítő iskolákból, a kiváló tanuló valóban igen nagyfokú szabadsággal és ön-
rendelkezési joggal találja szemben magát a tudomány s a kutatás minden területén. Ezt a szabadságot,
hacsak eleve nem szűkebb az illető képességeinek vagy érdeklődésének köre, csupán az a kötelezett-
ség korlátozza, hogy minden szabadon tanuló diáknak félévenként be kell nyújtania egy tanulmányi
tervet, amelynek végrehajtását a hatóságok jóindulatúan ellenőrzik. A sokoldalú tehetségek, a sok
minden iránt érdeklődő diákok – s Knecht ezek közé tartozott – e nagyon nagy szabadság folytán cso-
dálatosan csábítónak és elragadónak találták mindig az első néhány tanulóévüket. A Hatóság éppen
ezeknek a sokféle érdeklődésű diákoknak már-már paradicsomi szabadságot engedélyez, feltéve hogy
nem csavarognak el túl messzire; a tanuló tetszése szerint tájékozódhat minden tudományban, vegyít-
heti is a legkülönfélébb tanulmányokat, beleszerethet egyidejűleg hat vagy nyolc tudományba is, vagy
kezdettől fogva kitarthat egy szűkebb választék mellett; az általános, a tartományra és a Rendre érvé-
nyes erkölcsi életszabályok megtartásán kívül nem kívánnak tőle mást, csupán egy évenkinti bizonyít-
ványt arról, hogy milyen előadásokat hallgatott, mit olvasott, és milyen munkát végzett az intézetek-
ben. Teljesítménye pontosabb ellenőrzése és vizsgálata csak akkor kezdődik, amikor már szaktanfo-
lyamokat és szemináriumokat is látogat; ide tartoznak az üveggyöngyjáték és a zenei főiskola kurzusai
is; itt persze már minden tanulónak hivatalosan is vizsgáznia kell, s el kell végeznie a szemináriumve-
zető részéről megkívánt munkákat, ez magától értetődik. De senki sem kényszeríti őt ezekre a tanfolya-
mokra, egész szemesztereken, sőt éveken át megteheti, hogy csak a könyvtárakat bújja, és előadásokat
hallgat. Az ilyen diákok, akik hosszú ideig nem kötelezik el magukat a tudás egyetlen részterületén
sem, késleltetik ugyan felvételüket a Rendbe, elöljáróik mégis nagy türelemmel hagyják, sőt ösztönzik
őket, hadd portyázzanak minden lehetséges tudományban és tanulmányfajtában. A kifogástalan erköl-
csi magatartáson kívül nem követelnek tőlük egyéb teljesítményt, csak annyit, hogy minden évben írja-
nak egy „Életrajzot”. Ennek a régi és sokszor kigúnyolt szokásnak köszönhetjük azt a három életrajzot,
amelyet egyetemi tanulóideje három éve alatt Knecht írt. E tekintetben tehát nem arról van szó, mint a
Waldzellben keletkezett költemények esetében: nem az irodalmi tevékenység holmi tisztán önkéntes és
nem hivatalos, sőt titkolt s többé-kevésbé tiltott, hanem normális és hivatalos fajtájáról. Már a peda-
gógiai tartomány legrégebbi korszakaiban is elterjedt az a szokás, hogy a fiatalabb egyetemi tanulókat,
akiket még nem vettek föl a Rendbe, időről időre egy különleges dolgozat vagy stílusgyakorlat meg-
írására buzdították, tudniillik egy úgynevezett „életírásra”, azaz egy kitalált s tetszés szerinti korba
helyezett önéletrajzra. A tanuló feladata az volt, hogy valamely régebbi kor környezetébe és kultúrájá-
ba, szellemi égöve alá képzelje vissza magát, s abban kitaláljon egy neki megfelelő létformát; kor és
divat szerint hol a császárkori Rómát, a tizenhetedik századi Franciaországot vagy a tizenötödik szá-
zadi Itáliát, hol Periklész Athénját vagy a mozarti kor Ausztriáját részesítették előnyben, s a filológu-
soknak szokásává vált, hogy életregényüket annak az országnak és kornak a nyelvén és stílusában fo-
galmazták meg, amely országban és korban játszódott; elvétve valóban virtuóz életírások is keletkez-
tek, az 1200 körüli pápai Róma hivatali stílusában, szerzetesi latin nyelven, a „Száz novella” olasz
nyelvén, Montaigne franciaságával vagy Schwan von Boberfeld barokk németségével írottak. Ebben a
szabad és játékos formában az ősi ázsiai újjászületés- és lélekvándorlás-hit maradéka élt tovább;
minden tanár és diák jól ismerte azt az elképzelést, hogy mostani létét korábbiak előzhették meg más
testben, más korokban, más feltételek között. Szigorú értelemben véve ez persze nem volt hit, még ke-
vésbé valamiféle tan; gyakorlat volt, a képzelőerő játéka, hogy megváltozott helyzetekben és más kör-
nyezetben képzelhessék el Énjüket. Közben, mint ahogy a sok stíluskritikai szemináriumon s oly gyak-
ran az üveggyöngyjátékban is tették, az óvatos behatolást gyakorolták letűnt kultúrákba, korokba és
országokba, megtanulták, hogy álarcként, egy entelechia múlandó öltözeteként szemléljék saját szemé-
lyiségüket. Az ilyen életrajzírások szokásának megvolt a maga varázsa és számos előnye, különben
nyilván nem is maradhatott volna fenn ilyen sokáig. Egyébként nem is volt olyan kevés azoknak az
egyetemi hallgatóknak a száma, akik nemcsak az újjászületés eszméjében hittek többé vagy kevésbé,
hanem a saját kitalált életrajzuk igaz voltában is. Mert ezeknek az elképzelt korábbi léteknek a több-
sége természetesen nem csupán stílusgyakorlat és történelmi tanulmány volt, hanem vágyálom is és
felfokozott önarckép: a legtöbb életírás szerzője abban a kosztümben s annak a jellemnek ábrázolta
magát, amelyben és amilyennek megjelenni és megvalósulni kívánt, s ami az eszménye volt. Továbbá
pedagógiailag nem is volt rossz gondolat az ilyen önéletírás: törvényes levezető csatorna a fiatalkor
költői igénye számára. Mert ha nemzedékek óta tiltották is, és részben a tudományokkal, részben az
üveggyöngyjátékkal pótolták a komoly költői tevékenységet – ez nem elégíthette ki a fiatalkor művészi
és alakító ösztönét; s az ifjúság ezekben a gyakran kisregényekké bővülő életírásokban e tevékenysé-
gének engedélyezett területére talált. S közben néhány szerző épp ezzel tehette meg első lépéseit az
önismeret országa felé. Egyébként többször is előfordult, s a tanároknál többnyire jóindulatú megér-
tésre talált, hogy a hallgatók a mai világra és a Kasztáliára vonatkozó bíráló és forradalmi nyilatkoza-
tokra használták fel az önéletírást. Ezenkívül pedig a tanárok számára, épp abban az időszakban, ami-
kor a hallgatók a legnagyobb szabadságot élvezték, és nem álltak pontos ellenőrzés alatt, ezek a dol-
gozatok nagyon sokatmondóak voltak, s gyakran meglepően világos tájékoztatást adtak nekik a szerzők
szellemi és erkölcsi életéről s magatartásáról.
Josef Knechtnek három ilyen életírása maradt fönn, ezeket szó szerint közölni fogjuk, s talán köny-
vünk legértékesebb részének tartjuk. Hogy vajon csupán ezt a három önéletrajzot írta-e, s egyik vagy
másik nem kallódott-e el, erről sokféle feltételezés lehetséges. Határozottan csak azt tudjuk, hogy
Knechtnek a harmadik, az „indiai” életírása benyújtása után a Nevelési Hatóság hivatala értésére
adta: egy esetleges, eztán következő életírását helyezze át egy történelmileg közelebb álló és gazda-
gabban dokumentált korba, s törődjék többet a történelmi részletekkel. Elbeszélésekből és levelekből
tudjuk, hogy ő erre valóban előtanulmányokat folytatott egy tizennyolcadik századi életrajzhoz. Ebben
sváb teológusként akart föllépni, aki az egyház szolgálatát később a zenével cseréli föl, s aki Johann
Albrecht Bengel tanítványa, Oetinger barátja s egy ideig a zinzendorfi közösség tagja volt. Tudjuk,
hogy akkoriban rengeteg régi, részben a tárgytól távol eső művet olvasott és kivonatolt az egyházi al-
kotmányról, a pietizmusról és Zinzendorfról, annak a kornak a liturgiájáról és egyházi zenéjéről. Azt
is tudjuk, hogy a bűvös vonzerejű Oetinger prelátusba valósággal beleszeretett, s őszintén megszerette
és mélységesen tisztelte Bengel magistert – arcképét lefényképeztette magának, s egy ideig az íróasz-
talán tartotta –, s becsülettel fáradozott Zinzendorf méltatásán, mert ez a közösség legalább annyira
érdekelte, mint amennyire taszította. Végül is abbahagyta ezt a munkát, elégedetten azzal, amit közben
tanult, de kijelentette, hogy képtelen ebből életrajzot írni, mivel túlontúl sok részlettanulmányt végzett,
és túl sok apró adatot gyűjtött össze. Ez a vallomás teljességgel feljogosít minket rá, hogy ama három
kidolgozott életírásban inkább egy költői alkatú ember s egy nemes jellem alkotásait és hitvallását
lássuk, semmint egy tudós dolgozatait, s úgy vélem, ekként nem bánunk velük méltánytalanul.
Knechtnek azonban nemcsak az útjára engedett, a maga választotta tanulmányokba merülő tanuló
szabadsága jutott – ehhez még másfajta szabadság és fellazulás is járult. Hiszen ő nem csupán olyan
növendék volt, mint a többi, nemcsak a szigorú iskolázás rendjét, a pontos napi munkabeosztást sajá-
tította el, nemcsak a tanárok gondos ellenőrzése és megfigyelése alatt állt, s vállalnia kellett a kiváló
tanuló minden erőfeszítését. Ő mindezek mellett és mindezen túl Plinióhoz való viszonya folytán
olyan szerepet és felelősséget is vállalt, amely szellemileg és lelkileg részint a lehetséges határáig
sarkallta, részint teherként nehezült rá; tevékeny vezérszerep volt ez s olyan felelősség, amely volta-
képp meghaladta életkorát és erejét, úgyhogy eléggé veszélyeztetett állapotában gyakran csupán fölös
akaratereje és tehetsége segítségével birkózott meg vele, s távoli hatalmas segítője, a zenemester nél-
kül egyáltalán nem is vergődött volna zöld ágra. Szokatlan waldzelli iskolaévei végén a körülbelül
huszonnégy éves ifjú érettebb ugyan koránál s kissé túl is erőltette magát, de bámulatos módon nem
károsult észrevehetően. Hogy az a szerep és teher mégis ennyire igénybe vette, sőt már-már ki is fá-
rasztotta egész lényét, erről nincsenek ugyan közvetlen tanúbizonyságaink, de a tényt felismerjük, mi-
helyt szemügyre vesszük, hogy az iskolákból kinőtt fiú az első években mi módon használta föl a kiví-
vott s bizonyára sűrűn és mélyen áhított szabadságot. Knecht, aki utolsó iskolai éveiben olyan szem-
beötlő helyet foglalt el, s bizonyos mértékig már a nyilvánossághoz tartozott, tüstént és teljesen
visszahúzódott a nyilvános szerepléstől; sőt ha felkutatjuk akkori életének nyomait, az az érzésünk:
legszívesebben láthatatlanná vált volna, semmilyen környezet, semmiféle társaság nem lehetett neki
eléggé ártalomtól mentes, semmilyen életforma eléggé magánjellegű. Így Designori néhány hosszú és
szenvedélyes levelére is csak kurtán és kedvetlenül, majd egyáltalán nem válaszolt többé. A híres ta-
nuló Knecht eltűnt, s már rátalálni sem lehetett; csupán Waldzellben virágzott tovább hírneve, s idővel
már-már legendássá vált.
Így hát egyetemi évei elején az említett okok miatt kerülte Waldzellt, s ebből adódott átmeneti le-
mondása is az üveggyöngyjáték felsőbb és legfelsőbb tanfolyamairól. Ennek ellenére – noha a felüle-
tes megfigyelő akkoriban feltűnő elhanyagolását állapíthatta volna meg Knechtnél – tudjuk, hogy épp
ellenkezőleg: az üveggyöngyjáték befolyásolta Knecht szabad tanulmányainak egész, látszólag szeszé-
lyes és összefüggéstelen, mindenesetre nagyon szokatlan menetét, s fejlődése oda, a játék szolgálatá-
hoz tért vissza. Ezt kissé bővebben részletezzük, mert ez a vonás jellemző; Josef Knecht a legfur-
csább, legönfejűbb módon élt tanulási szabadságával, elképesztően, ifjonti zsenialitással. Waldzelli
évei során, ahogy szokásos, végighallgatta az üveggyöngyjáték bevezető és ismétlő kurzusait; aztán,
utolsó iskolai évében s barátai körében már akkor is jó játékos hírében állt, s olyan hevesen ragadta
magával a játékok játékának vonzóereje, hogy egy újabb tanfolyam elvégzése után, még elit-tanuló-
ként, fölvették a második fokozat játékosai közé, ami nagyon ritka kitüntetést jelent.
Egyik pajtásának, barátjának és későbbi segítőtársának, Fritz Tegulariusnak, aki vele együtt tanult a
hivatalos ismétlő kurzuson, néhány év múlva beszámolt egy élményéről, amely nemcsak az üveg-
gyöngyjátékra való elhivatottságáról döntött, hanem tanulmányai menetére is a legnagyobb hatással
volt. Levele fennmaradt, s ez a része így hangzik:
Talán itt lesz helyénvaló, hogy Knecht leveleiből azt a másik részt is közöljük, amely az üveg-
gyöngyjátékra vonatkozik, jóllehet ez a zenemesterhez intézett levél legalább egy-két évvel később
íródott.
„Úgy vélem – írja pártfogójának Knecht –, az ember egészen jó, sőt mesteri üveggyöngyjátékos
lehet, sőt talán nagyon rátermett Magister Ludi is anélkül, hogy sejtené a játék voltaképpeni
titkát és végső értelmét. Igen, még az is megeshet, hogy épp az, aki sejti és tudja, ha az üveg-
gyöngyjáték szakértőjévé vagy vezetőjévé válik, veszedelmesebb lehet a játék szempontjából,
mint a tudatlanok. Mert a játék benső lényege, ezoterikuma, mint minden titkos beavatottság,
az Egy, a Minden felé irányul, abba a mélységbe, ahol már csak – önmagával is betelve – az
örök Lélegzet hat és működik örök be- és kiáramlásban. Ha valaki önmagában végig átélte
volna a játék értelmét, tulajdonképpen nem is volna többé már játékos, nem élne benne többé
a sokféleségben, s nem is volna képes már örülni a leleménynek, szerkesztésnek, kombinálás-
nak, mivel valami egészen más kéjt és örömöt ismert. S mert én egészen közel érzem magam az
üveggyöngyjáték értelméhez, nekem is, másoknak is jobb lesz, ha nem választom hivatásomul
a játékot, hanem inkább a zenére adom a fejemet.”
„Jó, hogy te magad nem várod el egy játékmestertől, hogy a te fogalmaid szerint »ezoterikus«
legyen, mert remélem, hogy ezt irónia nélkül mondtad. Az olyan játékmester vagy tanár, aki el-
sősorban azzal törődnék, hogy elég közel van-e a »legbensőbb értelemhez«, nagyon rossz ta-
nár volna. Én például, nyíltan megvallva, egész életemben soha egy szót sem mondtam tanít-
ványaimnak a zene »értelméről«; ha van értelme, nem szorul rám. Ezzel szemben mindig na-
gyon fontosnak tartottam, hogy tanítványaim szépen, pontosan számolják ki a nyolcadokat és
tizenhatodokat. S te most, akár tanár, tudós vagy zenész leszel, tiszteld az »értelmet«, de ne
véld taníthatónak. Az »értelem« tanítani akarásával a történetfilozófusok hajdan elrontották a
világtörténelem felét, bevezették a tárcairodalom korszakát, s rengeteg vér kiontásában voltak
cinkosok. Ha én, mondjuk, Homéroszba vagy a görög tragédiaírókba vezetném be a tanulókat,
meg sem próbálnám azt sugalmazni nekik, hogy a költészet az isteni lényeg megjelenési for-
mája, hanem azon fáradoznék, hogy nyelvi és metrikai eszközeinek pontos ismerete révén te-
gyem számukra hozzáférhetővé a költészetet. A tanár és a tudós dolga az eszközök tanulmá-
nyozása, a hagyomány ápolása, a módszerek tisztaságának őrzése, és nem az, hogy felboly-
gassa és siettesse azokat a már ki sem mondható élményeket, amelyek a kiválasztottaknak –
gyakran vesztesek ők és áldozatok vannak fenntartva.”
Egyébként Knecht amaz éveinek levelezése – amely különben sem látszik nagynak, vagy részben el-
veszett sehol sem említi meg az üveggyöngyjátékot s annak „ezoterikus” felfogását; e levélváltások
legnagyobb és legépebben fennmaradt része a Ferromontéhoz írott szinte kizárólag zenei kérdésekkel
és zenei stíluselemzéssel foglalkozik.
Így hát abban a sajátos ide-oda cikázásban, ahogy Knecht tanulmányainak menete haladt, s amely
nem volt más, csupán egyetlenegy játékterv pontos lemásolása és évekig tartó átdolgozása, mi nagyon
határozott értelmet és szándékot látunk. Éveket fordított rá, hogy elsajátítsa ennek az egyetlen játéksé-
mának a tartalmait, amelyet hajdan, tanulóként, gyakorlási célokra, néhány nap alatt komponáltak, s
amely az üveggyöngyjáték nyelvén negyedóra alatt leolvasható volt; tantermekben és könyvtárakban
ült, Frobergert és Alessandro Scarlattit tanulmányozta, a fúgákat és a szonátaépítést, átismételte a ma-
tematikát, kínaiul tanult, kidolgozta a hangalakzatok egyik rendszerét s a Feustel-féle elméletet a szín-
skála és a zenei hangnemek közti megfelelésről. Kérdezhetnék, miért választotta ezt a fáradságos, ko-
nok és főleg magányos útkeresést, hiszen végső célja (Kasztálián kívül azt mondanánk: választott hi-
vatása) kétségtelenül az üveggyöngyjáték volt. Hogyha vendégtanulóként s egyben kötetlenül, belépett
volna a waldzelli üveggyöngyjátékos-település, a Vicus Lusorum valamelyik intézetébe, minden, a já-
tékra vonatkozó sajátos tanulmányát megkönnyítették volna, minden részletkérdésben és minden órá-
ban kaphatott volna tanácsot és felvilágosítást, s ezenkívül vele együtt igyekvő társak között végezhet-
te volna tanulmányait, nem egyedül, s gyakorta bizonyára önkéntes száműzetésben gyötörve el magát.
Nos hát, ő a maga útját járta. Úgy sejtjük, nemcsak azért kerülte Waldzellt, hogy lehetőleg kitörölje
emlékezetéből, a másokéból s a magáéból egyaránt ottani tanulószerepét, hanem azért is, hogy az
üveggyöngyjátékosok közösségében ne kényszerüljön újabb, hasonló szerepbe. Mert már azóta nyil-
ván érzett magában valami sorsszerűt, valami eleve elrendeltetést a vezetésre és a szószólói szerepre,
s megtett mindent, amit lehetett, hogy kijátssza ezt a rákényszerülő sorsot. Előre érezte a felelősség
súlyát, már most is érezte waldzelli iskolatársaival szemben, akik lelkesedtek érte, s akiktől elhúzó-
dott, s különösképp érezte Tegulariusszal szemben, akiről ösztönösen tudta, hogy a tűzbe menne érte.
Így hát a rejtezkedést, a magába szállást kereste, miközben az a sors előre s a nyilvánosság elé akarta
kényszeríteni őt. Valahogy így képzeljük el akkori benső helyzetét. De volt még egy fontos ok vagy in-
kább ösztönzés, ami elriasztotta a felsőbb fokú üveggyöngyjáték-iskoláktól és kívülállóvá tette, tudni-
illik az a csillapíthatatlan kutatóösztöne, amelyből az üveggyöngyjátékkal szemben támadt hajdani ké-
telyei fakadtak. Minden bizonnyal átélte és ráérzett az ízére, hogy igen magas rendű és szent értelem-
ben is lehetne játszani a játékot, de azt is látta, hogy a játékosok és a tanulók többsége, sőt a vezetők
és tanárok egy része korántsem játékos abban a fennkölt és szent értelemben, s a játék nyelvében nem
valami lingua sacrát lát, hanem csupán a gyorsírás egy szellemes fajtáját látja, és érdekes vagy szóra-
koztató különlegességként, elmetornáztató sportként avagy becsvágyó vetélkedésként űzi ezt a játékot.
Igen, ahogy a zenemesterhez írt levele mutatja, már azt is megsejtette, hogy talán nem mindig a végső
értelem keresése határozza meg a játékos minőségét, s hogy a játék népszerűséget igényel az avatatla-
nok közt is, mert technika, tudomány s társadalmi intézmény is egyben. Vagyis egyszóval, itt kételyek,
ellentétek merültek fel, Knechtnek a játék létkérdéssé vált, egyelőre élete fő problémája lett, s esze
ágában sem volt, hogy jó szándékú lelkipásztorok révén könnyítse meg harcait, vagy tanárai barátsá-
gosan elhárító mosolyából olvassa ki lekicsinylésüket.
Természetesen a már lejátszott tízezernyi s a még lehetséges milliónyi üveggyöngyjáték bármelyiké-
re alapozhatta volna tanulmányait. Tudta ezt, és abból az alkalmi játéktervből indult ki, amelyet azon a
tanfolyamon ő és társai állítottak össze. Ez volt az a játék, amelyben először ragadta őt magával min-
den üveggyöngyjáték értelme, s először tapasztalta játékosi elhivatottságát. A szokásos rövidített írás-
sal feljegyezte a játék képletét, s ezekben az években állandó kísérője volt ez a képlet. A játék nyelvé-
nek elnevezéseiben, kulcsaiban, jeleiben és rövidítéseiben itt a csillagászati matematika egyik tételét,
egy régi szonáta formaelvét, Kung-ce egyik mondását jegyezték fel, és így tovább. Az az olvasó, aki
netalántán nem ismerné az üveggyöngyjátékot, nagyjából olyasfélének képzelhetné el ezt a játékvázla-
tot, mint egy sakkjátszma képletét, csak éppen megsokszorozva kell elgondolnia a figurák jelentését,
kapcsolatuk és egymásra hatásuk lehetőségeit, s minden figurának, minden állásnak, a sakk minden lé-
pésének valódi tartalmat kell tulajdonítania, amelyet éppen ez a lépés, ez az állás és a többi határoz
meg jelképesen. Mármost Knecht nem csupán annak a feladatnak szentelte tanulóéveit, hogy a legpon-
tosabban megismerje a játéktervben foglalt tartalmakat, alapelveket, műveket és rendszereket, és tanu-
lás közben különféle kultúrákon, tudományokon, nyelveken, művészeteken, évszázadokon utazzék vé-
gig; ő egy olyan feladatot is tűzött maga elé, amelyet egyik tanára sem ismert: azt, hogy ezeken a tár-
gyakon a legpontosabban felülvizsgálja az üveggyöngyjáték művészetének rendszereit és kifejezési le-
hetőségeit.
Hogy az eredményt előre közöljük: talált ugyan itt-ott hézagot, hiányosságot, egészében azonban a
mi üveggyöngyjátékunk nyilván kiállta szívós vizsgálódása próbáját, másként nem tért volna végül
vissza hozzá.
Ha művelődéstörténeti tanulmányt írnánk, akkor bizonyára megérdemelné a leírást Knecht egyetemi
éveinek számos helyszíne és jelenete. Ha egyáltalán módjában állt, előnyben részesítette az olyan he-
lyeket, ahol egyedül vagy csak kevesedmagával dolgozhatott együtt, s néhány ilyen helyhez hálásan
ragaszkodott. Sűrűn időzött Monteport-ban, néha a zenemester vendégeként, néha pedig egy-egy zene-
történeti szemináriumon vett részt. Két ízben Hirslandban, a Rend vezetőségének székhelyén találjuk,
a „nagy gyakorlat”, a tizenkét napos böjt és meditáció résztvevőjeként. Különös örömmel, sőt gyön-
géd érzéssel mesélt később barátainak a „bambuszligetről”, a kedves remetelakról, I-Ging-tanulmá-
nyai színhelyéről. Itt nemcsak elhatározóan fontos dolgokat tanult és élt át, hanem valami csodálatos
sejtelemtől vagy irányítástól vezettetve rátalált egy páratlan környezetre s egy rendkívüli emberre is,
az úgynevezett „Idősebb Testvérre”, a bambuszliget kínai remetelakának alkotójára és lakójára. He-
lyénvalónak látjuk, hogy tanulóéveinek ezt a legérdekesebb epizódját kissé részletesebben ecseteljük.
Knecht a kínai nyelv és a klasszikusok tanulmányozását abban a híres kelet-ázsiai tanintézetben
kezdte el, amely nemzedékek óta az ókori filológusok iskolatelepéhez, Sankt Urbanhoz tartozott. Itt
gyorsan haladt előre az olvasásban és írásban, barátságot kötött néhány ott dolgozó kínaival is, betéve
tudta már a Si-King számos dalát, ott-tartózkodása második évében pedig egyre jobban érdekelni
kezdte az I-Ging, az Átváltozások Könyve. Unszolására a kínaiak adtak ugyan némi felvilágosítást a
könyvről, de további bevezetést már nem, a tanintézetben egyetlen tanár sem foglalkozott ezzel; s ami-
kor Knecht újra meg újra előhozakodott kívánságával, hogy kerítsenek neki egy tanárt, mert szeretne
alaposabban foglalkozni az I-Ginggel, megemlítették neki az „Idősebb Testvért” és remetelakát.
Knecht egy idő óta már észrevette, hogy érdeklődése az Átváltozások Könyve iránt olyan területre
irányul, amelyről a tanintézetben nemigen akarnak tudni, óvatosabban kérdezősködött tehát, s ahogy
most további tájékoztatást igyekezett kapni erről a legendás Idősebb Testvérről, nem maradt előtte
rejtve, hogy ezt a remetét bizonyos mértékig tisztelik, sőt híre-neve van, de azért inkább bogaras kü-
löncnek tartják, nem tudósnak. Knecht érezte, hogy itt neki kell segítenie önmagán; amilyen gyorsan
csak tehette, tető alá hozta egy elkezdett szemináriumi munkáját, s aztán távozott. Gyalogosan indult
útnak arra a vidékre, ahol az a titokzatos ember egykor összetákolta bambuszházikóját; lehet, hogy
bölcs és mester, lehet, hogy bolond, Knecht körülbelül ennyit tudott meg róla: úgy nagyjából huszonöt
évvel ezelőtt ez a férfi a kínai tagozat sokat ígérő hallgatója volt, úgy látszott: ezekre a tanulmányokra
született, erre hivatott, túltett a legjobb tanárokon – lettek légyen született kínaiak vagy nyugatiak – az
ecsettel írás technikájában s régi iratok ki betűzésében, ám kissé feltűnő volt, hogy milyen buzgón
igyekszik külsőleg is kínainak látszani. Így például feletteseit, a szemináriumvezetőt és a mestereket
sosem szólította címűk szerint, s nem „önözte” őket előírásszerűen, ahogy minden más egyetemista,
hanem konokul az „Idősebb Testvérem” elnevezést használta, s ez végül is örökös gúnynévként ragadt
rá. Különös gondot szentelt az I-Ging jóslat-játékának, s ezt mesterien űzte a hagyományos cickafark-
szár segítségével. A jövendőmondó könyv ősi magyarázatain kívül kedvenc könyve Csuang-ce műve
volt. A tanintézet kínai tagozatában nyilvánvalóan már akkor érezhető volt az a racionális és mítoszel-
lenes, szigorúan konfuciánusként tetszelgő szellem, amelyet Knecht is megismert, mert az Idősebb
Testvér egy napon elhagyta az intézetet, noha az szívesen tartotta volna ott szaktanárként, s vándorlás-
ra adta a fejét, csak ecsettel, tuscsészével s két-három könyvvel szerelve föl magát. Az ország déli ré-
szeit látogatta, egyszer itt, máskor ott vendégeskedett rendtársainál, kereste és meg is találta az alkal-
mas helyet tervezett remetesége számára, konok folyamodványaival s szóbeli előterjesztéseivel mind
a világi hatóságoktól, mind a Rendtől kivívta azt a jogot, hogy telepesként művelje meg ezt a földet, s
azóta ott élt valamiféle szigorúan ókínai módon berendezett idillben; hol megmosolyogták, mint félnó-
tás különcöt, hol meg afféle szentként tisztelték; békességben önmagával és a világgal: napjait meditá-
cióval és régi irattekercsek másolásával töltötte, hacsak éppen igénybe nem vette másik munkája:
ilyenkor a bambuszligetében dolgozott, amely gondosan telepített kis kínai kertjét óvta az északi szél-
től.
Hát ide vándorolt el Josef Knecht, gyakorta megpihenve s elbűvölten a tájtól, amely a hegység déli
hágójának megmászása után kéken és illatosan pillantott szemébe, napsütötte szőlőteraszokkal, gyí-
koktól nyüzsgő barna falakkal, méltóságos gesztenyeligetekkel, a délvidék és a magashegység fűszeres
keverékeként. Késő délután volt, amikor a bambuszligethez ért; belépett, s egy furcsa kert közepén
ámulva látott meg egy kínai kerti házat; csobogó kút, a facsöveiből csörgedező víz egy kavicsos, kö-
rülfalazott medencébe folyt le, és csaknem megtöltötte, hasadékaiban mindenféle zöld növény vert
gyökeret, és csöndes, tiszta vizében néhány aranyhal úszkált. Karcsú, erős szárukon békésen és gyön-
géden ringtak a bambusznád bóbitái, a gyepet kőkockák tarkították, rajtuk klasszikus stílusban írt fel-
iratok. Az egyik virágágy mellől egy szürkéssárga vászonruhába öltözött cingár férfi emelkedett föl
guggolásából – várakozó kék szemén szemüveggel –, lassan a látogató felé indult, nem barátságtala-
nul, de kissé suta szeméremmel, ahogy a visszavonultan és magányosan élők olykor viselkednek, kér-
dőn szegezte tekintetét Knechtre, s várta, hogy mit mond. Ő pedig – nem éppen elfogulatlanul – azokat
a kínai szavakat mondta, amelyeket az üdvözlésre kigondolt magának: „A fiatal tanítvány bátorkodik
tiszteletét tenni az Idősebb Testvérnél.”
– Isten hozta a jól nevelt vendéget – mondta az Idősebb Testvér –, egy fiatal kollégát mindig szíve-
sen látok egy csésze teára s egy kis örvendetes beszélgetésre, és éjszakai szállás is akad itt számára,
ha kívánja. – Knecht bókolva meghajolt és köszönetét mondott, aztán bevezették a kis házba, és ott
megteáztak; majd megmutatták neki a kertet, a feliratos köveket, a tavat, az aranyhalakat, s azt is meg-
tudta, milyen idősek. Vacsoráig a lengő-lobogó bambusznádak közt üldögéltek, udvarias szavakat vál-
tottak, verseket és mondásokat idéztek a klasszikusoktól, a virágokat nézték, és élvezték a hegyek ge-
rincén rózsaszínben kihunyó esti fényt. Aztán visszatértek a házba, az Idősebb Testvér kenyeret és
gyümölcsöt tálalt föl, egy parányi tűzhelyen kitűnő rántottát sütött magának és a vendégnek, s amikor
megették, kikérdezte az egyetemi hallgatót látogatása céljáról, németül, s Knecht is németül mesélte
el, hogyan jutott el ide és mi a kívánsága, tudniillik az, hogy addig maradhasson itt, ameddig az Idő-
sebb Testvér megengedi, és hogy szeretne a tanítványa lenni.
– Erről majd holnap beszélünk – mondta a remete, és megmutatta a vendég fekhelyét. Reggel aztán
Knecht leült a vízparton, nézte az aranyhalakat, letekintett a homály és fény hűvös kis világába, a va-
rázsosan játékos színekre, ahol a sötét zöldeskék és tintafekete vízben az aranyhalak teste ringott s
hébe-hóba – épp amikor úgy látszott, hogy az egész világ elvarázsolódott, örökre elszunnyadt s vala-
mi álomigézetbe hullott – lágyan rugalmas és mégis ijesztő mozdulattal kristály- és aranyvillámokat
cikáztatott át az álombéli homályon. Csak nézett, nézett lefelé, egyre elmerültebben, inkább álmodoz-
va, mint elmélkedve, s észre sem vette, amikor az Idősebb Testvér nesztelenül kijött a házból, megállt
mögötte, és hosszasan nézegette révedező vendégét. Midőn Knecht végül lerázva magáról révetegsé-
gét, fölállt, az idős mester már nem volt ott, de a hangja bentről hamarosan teázni hívta. Röviden kö-
szöntötték egymást, teát ittak, üldögéltek, s a reggel csendjén át a kis szökőkút csobogását, az örökké-
valóság melódiáját hallgatták. Aztán a remete fölállt, itt-ott tett-vett valamit a szabálytalanul épített
szobában, közben olykor hunyorogva nézett Knechtre, majd hirtelen megkérdezte: – Kész vagy rá,
hogy felhúzd a cipődet, és tovább vándorolj?
Knecht tétovázott, aztán így szólt: – Ha úgy kell lennie, kész vagyok rá.
– És ha úgy esnék, hogy egy kis ideig itt maradsz, kész vagy rá, hogy engedelmeskedj, és olyan
csöndes légy, mint egy aranyhal? – A diák ismét igenlően felelt.
– Hát jó – mondta az Idősebb Testvér. – Akkor most kirakom a pálcikákat, és megkérdezem a jósje-
leket.
Knecht csak ült ott, nagy tisztelettel és kíváncsian figyelt, csöndben volt, „mint egy aranyhal”, s
közben az öreg egy fakupából vagy inkább tegezből kiemelt egy maroknyi pálcikát; cickafarkszárak
voltak; figyelmesen megszámlálta őket, a köteg egy részét visszarakta az edénybe, egy szárat félretett,
a többit két egyforma kötegre osztotta, az egyiket a bal kezében tartotta, a másikból jobbja hosszú, ér-
zékeny ujjaival parányi kis csokrocskákat vett ki, megszámolta, félrerakta őket, amíg végül csak né-
hány szár maradt: ezeket bal keze két ujja közé szorította. Miután az egyik nyalábot szertartásos szá-
molás után néhány szálra csökkentette, a másik kezével elvégezte ugyanezt a műveletet. Letette a ki-
számolt virágszárakat, a két köteget, egyiket a másik után, újra átnézte, megszámolta, s a két ujja közé
szorított két kis szármaradékot; ujjai mindezt takarékosan, csöndben, fürgén végezték, úgy tetszett: az
egész valami titkos, szigorúan szabályozott, ezerszer gyakorolt s már virtuóz készséggé vált ügyességi
játék. Miután ezt többször is végigjátszotta, már csak három kis csomó virágszár maradt, s ő a szárak
számából valami jelet olvasott ki, s ezt egy hegyes ecsettel egy kis lapra festette. Most elölről kezdő-
dött az egész bonyolult folyamat, a pálcikákat két egyforma nyalábra osztotta, megszámolta, egy-két
szárat félretett, másokat az ujjai közé dugott, míg végül megint csak három kis csomó maradt, s ezek
eredménye egy második jel lett. Táncos mozdulatokkal, egészen halk, száraz zörgéssel össze-össze-
csapódtak a virágszárak, helyet változtattak, csokorrá alakultak, szétváltak, s újra megszámolva, rit-
mikusan, kísérteties biztonsággal mozogtak. Minden folyamat végén egy jelet írt le az ujj, s végül a
pozitív és negatív jelek hat sorban álltak egymás fölött. A mágus összegyűjtötte a virágszárakat, s gon-
dosan visszahelyezte őket tartójukba, a gyékényszőnyegen guggolt, s az előtte lévő papírlapon a jós-
latkeresés eredményét nézte, csöndben és hosszasan szemlélte.
– Ez a „Mong”-jel – mondta. – S ennek a jelnek a neve: Ifjúkori balgaság. Fönn a hegy, lent a víz,
fönt Gen, lent Kan. A hegy tövén fakad a forrás, az ifjúság jelképe. Az ítélet viszont így hangzik:
Knecht feszülten figyelt, még a lélegzetét is visszafojtotta. A beálló csendben önkéntelenül is mé-
lyet sóhajtott. Nem mert kérdezősködni. De úgy hitte, érti a dolgot: a balga ifjú ideérkezett és itt ma-
radhat. Még miközben rabul ejtette és elbűvölte az ujjak és a virágszárak kifinomult bábjátéka, ame-
lyet oly sokáig bámult, s amely oly érzékien meggyőző volt, noha értelmét nem lehetett kitalálni, már
biztos volt az eredményben. A jóslat elhangzott, az ő javára döntött.
Nem írtuk volna le ilyen részletesen ezt az epizódot, ha maga Knecht is nem mesélte volna el oly
sokszor és bizonyos élvezettel a barátainak és tanítványainak. Most viszont térjünk vissza tárgyszerű
tudósításunkhoz. Knecht hónapokig maradt ott a bambuszligetben, s a cickafarkszárakkal űzött mester-
kedést majdnem olyan tökéletesen megtanulta, mint tanítója. Az öreg mindennap egy órán át gyakorol-
ta vele a pálcikaszámlálást, bevezette őt a jóslatnyelv grammatikájába és jelképrendszerébe, gyako-
roltatta vele s betéve megtanultatta a hatvannégy jel írását, ősi kommentárokból olvasott föl neki, s ha
épp kivételesen jó napja volt, elmesélte neki Csuang-ce egy-egy történetét. A tanítvány továbbá meg-
tanulta a kert gondozását, az ecsetek mosását, a tusfesték őrlését, megtanult levest és teát főzni, rőzsét
gyűjteni, az időjárásra figyelni és kezelni a kínai naptárt. Ritka kísérletei azonban, hogy szófukar be-
szélgetéseikbe az üveggyöngyjátékot s a zenét is bevonja, teljesen eredménytelenek maradtak, mintha
egy nagyothallóhoz fordult volna, vagy pedig elnéző mosollyal hárították el, esetleg egy szólásmon-
dással válaszolták meg, így például: – Sűrű felhő, eső nélkül, avagy – A nemes lélek makulátlan. –
Mégis, amikor Knecht egy kis klavikordot hozatott magának Monteport-ból, s naponként egy órát ját-
szott rajta, az öregnek semmi ellenvetése sem volt. Egyszer aztán Knecht bevallotta tanárának, szeret-
ne odáig jutni, hogy képes legyen az I-Ging rendszerét beépíteni az üveggyöngyjátékba. Az Idősebb
Testvér nevetett. – Hát csak rajta! – kiáltott fel. – Majd meglátod. Egy bájos kis bambuszkertet he-
lyezni bele a világba, ezt még csak lehet. De azt már nagyon is kérdésesnek látom, hogy a kertésznek
sikerülhet-e a maga bambuszligetébe beleépíteni a világot. – Ebből ennyi elég. Csak azt említjük meg,
hogy néhány évvel később Knecht, amikor Waldzellben már nagyon nagyra becsült személyiség volt,
meghívta az Idősebb Testvért oda tanítónak, de az öreg nem válaszolt a felkérésre.
Jóval utóbb Josef Knecht életének a bambuszligetben töltött hónapjait nemcsak különösen boldog
időszakként, hanem igen sokszor „eszmélése kezdeteként” jellemezte, mint ahogy attól az időtől fogva
az „eszmélés” képe is sűrűbben fordul elő nyilatkozataiban, hasonló, bár nem teljesen azonos jelen-
téssel, mint előzőleg az „elhivatás” képe. Gyanítható, hogy ez az „eszmélés” önmaga mindenkori is-
meretét jelenti, és ismeretét annak a helynek is, ahol a kasztáliai s általában az emberi renden belül
állt, de nekünk úgy tetszik: a hangsúly mindinkább az önismeretre tolódott át, abban az értelemben,
hogy Knechtben az „eszmélés kezdete” óta egyre jobban tudatosodott saját különleges, egyedülálló
helyzetének és rendeltetésének érzése, s közben a hagyományos, általános és sajátos kasztáliai hierar-
chia kategóriái egyre viszonylagosabbá váltak számára.
Kínai tanulmányai a bambuszligetben időzéssel még korántsem fejeződtek be, tovább tartottak, és
Knecht főleg a régi kínai zene megismerésére törekedett. A régi kínai írók műveiben mindenütt a zene
dicséretére bukkant, mint minden rend, erkölcs, szépség és egészség ősforrására, s a zenének ez a tág
és erkölcsi értelmezése – a zenemester jóvoltából, aki szinte ennek a megtestesülése volt – már régóta
meghitt tudása volt. Anélkül, hogy lemondott volna tanulmányai alaptervéről, amelyet Fritz Tegulari-
ushoz írt ama leveléből ismerünk, nagyvonalúan és energikusan tört előre mindenütt, ahol valami lé-
nyegeset szimatolt, azaz, ahol úgy látta: az eszmélés már megkezdett útja tovább vezet. Az Idősebb
Testvérnél eltöltött tanulóidő pozitív eredményeinek egyike az volt, hogy ettől kezdve már nem húzó-
dozott a visszatéréstől Waldzellbe, minden évben részt vett egy-egy ottani magasabb fokú tanfolya-
mon, s anélkül, hogy valójában tudta volna, miként is jutott idáig: a Vicus Lusorumban érdeklődéssel
és elismeréssel figyelt személyiséggé vált, az egész játékrendszernek ahhoz a legbensőbb és legérzé-
kenyebb szervéhez tartozott, a kipróbált játékosoknak ahhoz a névtelen csoportjához, amely voltaképp
a kezében tartja a játék mindenkori sorsát vagy legalábbis a mindenkori irányát és divatját. A játéko-
soknak ez a csoportja, amelyből a játékintézetek hivatalnokai sem hiányoztak, bár korántsem ők voltak
a hangadók, főleg a játékarchívum néhány félreeső, csöndes helyiségében volt található, játékkritikai
tanulmányokkal foglalkozott, harcolt azért, hogy új területeket vonjanak be a játékba, vagy épp, hogy
ezeket távol tartsák tőle, vitázott bizonyos folyton változó ízlésirányokkal – vagy éppen érdekükben –,
amelyek felbukkantak az üveggyöngyjáték formájában, külső kezelésében, sportszerűségében; minden-
ki, aki itt meghonosodott, a játék virtuóza volt, mindenki nagyon jól ismerte mindegyikük tehetségét és
sajátosságait, olyan volt ez a hely, mint egy minisztérium vagy egy arisztokrata klub környezete, ahol a
holnap és a holnapután urai és felelősei találkoznak és ismerkednek egymással. Tompított, csiszolt
hangnem uralkodott köztük, becsvágyóak voltak, ha nem is mutatták ki, s a túlzásig menően figyelme-
sek és bírálóak. A Vicus Lusorumnak ezt az élgárdáját, az „utánpótlást”, Kasztáliában sokan, s néhá-
nyan az országban is, a kasztáliai hagyomány végső kivirágzásának, egy zártan arisztokratikus szelle-
miség krémjének tartották, s számos becsvágyó ifjú éveken át álmodozott róla, hogy egyszer majd kö-
zéjük tartozhassék. Mások számára viszont az üveggyöngyjáték hierarchiájában magasabb méltóságo-
kat igénylőknek ez a válogatott köre gyűlöletes és lesüllyedt társaság volt, fennhéjázó semmittevők
klikkje, szellemesen játékos géniuszok, akiknek semmi érzékük sincs az élethez és a valósághoz, hety-
ke és alapjában véve piperkőc törtetők társasága, akiknek hivatása és életük tartalma a játszadozás, a
szellem terméketlen önélvezete.
Knecht érzéketlenül állt szemben mindkét felfogással; neki mit sem jelentett, hogy a hallgatók fe-
csegése csodaállatként dicsérte, vagy parvenünek és törtetőnek gúnyolta. Ő csupán tanulmányait tar-
totta fontosnak, amelyeket most mind bevont a játék körébe. Ami még fontos volt számára, ezenkívül
talán csak az az egyetlen kérdés volt, hogy tudniillik a játék valóban Kasztália legfőbb értéke-e, s ér-
demes-e neki szentelnie az életét? Mert ahogy egyre jobban belejátszotta magát a játéktörvények és
játéklehetőségek mind rejtettebb titkaiba, ahogyan otthonosabb lett az archívum tarka útvesztőiben s a
játék-jelképrendszer összetett benső világában, kételyei nem némultak el feltétlenül, hiszen már benső
tapasztalata volt, hogy hit és kétely összetartozik, ugyanúgy tételezik föl egymást, mint a ki- és belé-
legzés, és e játék-mikrokozmosz minden területén történt előrelépés természetesen csak növelte látó-
képességét és érzékenységét a játék minden kérdéses eleme iránt. A bambuszligeti idill talán rövid
ideig megnyugtatta vagy félrevezette; az Idősebb Testvér példája megmutatta neki, hogy mindebből a
kérdéstömegből mégiscsak van kiút, például, mint ő, kínaivá lehet az ember, elzárkózhat egy kerti sö-
vény mögé, s a tökéletesség igénytelenül szép formájában élhet. Talán püthagoreus vagy szerzetes és
skolasztikus is lehetne az ember – de ez is csak kibúvó, keveseknek lehetséges és megengedett lemon-
dás az egyetemességről, lemondás a máról és a holnapról, valami tökéletes, de elmúlt dolog kedvéért,
a menekülés túlfinomult formája –, és Knecht már idejekorán megérezte, hogy ez nem az ő útja. De hát
melyik is az ő útja? Azonkívül, hogy nagy tehetsége volt a zenéhez és az üveggyöngyjátékhoz, még
más erőket is érzett magában, valami benső függetlenséget, magasztos konokságot, amely ugyan nem
tiltotta vagy nehezítette meg a szolgálatát, viszont azt kívánta tőle, hogy csakis a legfelsőbb Úrnak
szolgáljon. És ez az erő, ez a függetlenség, ez a konokság nem csupán egyik jellemvonása volt, nem-
csak befelé irányult, s ott hatott, hanem hatott kívülre is. Josef Knecht már iskolás éveiben, s főleg ab-
ban a korszakában, amikor Plinio Designorival vetélkedett, gyakran tapasztalta, hogy társai közül sok
vele egykorú, de még inkább fiatalabb fiú nemcsak szereti őt és keresi a barátságát, hanem arra is haj-
lamos, hogy elismerje uralmát, tanácsot kérjen tőle, elfogadja a befolyását – s ezt azóta többször is ta-
pasztalta. Nagyon kellemes és hízelgő is volt ez a tapasztalat, becsvágyának jólesett, és erősítette ön-
tudatát. De volt ennek a tapasztalatnak egy másik oldala is, sötét és félelmes oldala, mert már önma-
gában véve is volt valami tilos és gyűlöletes abban a hajlamban, ahogy lenézett azokra a társaira, akik
tanácsra, irányításra és példaképre vágytak gyengeségükben, akarathiányukban és emberi tartásukban,
és ráadásul néhanap az a titkos vágy is elfogta (legalábbis gondolatban), hogy engedelmes rabszolgái-
vá tegye őket. Ezenkívül a Plinióval töltött idő alatt ízelítőt kapott belőle, hogy mekkora felelősség-
gel, erőfeszítéssel s benső megterheléssel kell fizetni azért a csillogó és reprezentatív állásért; azt is
tudta, hogy a zenemester néha milyen nehezen viselte el a maga állását. Szép s valamiképp csábító is
volt hatalmat gyakorolni az emberek fölött s mások előtt tündökölni, de volt ebben démónia és ve-
szély is, s a világtörténelem is olyan uralkodók, vezetők, főmozgatók és parancsolok hézagtalan sorá-
ból állt, akik – végtelen ritka kivétellel – mindannyian szépen kezdték és rosszul végezték, s akik
mind – legalábbis állítólag – a jó kedvéért törtek a hatalomra, hogy aztán a hatalom megszállottjai,
kábultjai legyenek, s már csak önmagáért szeressék. Knechtnek ezt a természettől kapott hatalmát azál-
tal kellett megszentelnie és üdvössé tennie, hogy a hierarchia szolgálatába állította; ezt mindig magá-
tól értetődőnek tartotta. De vajon hol az a hely, ahol erői a legjobban szolgálhatnának, s gyümölcsöző-
ek lehetnének? Az a képessége, hogy magához vonz és többé-kevésbé befolyásolni tud másokat, főleg
a fiatalabbakat, értékes lett volna egy katonatiszt vagy politikus számára, de itt Kasztáliában ennek
nem volt tere, itt az ilyen képességek voltaképp csupán a tanárnak s a nevelőnek voltak hasznosak, s
épp erre a tevékenységre Knecht vajmi kevés vágyat érzett. Ha minden csak a saját szándéka szerint
alakulna, minden egyébbel szemben a független tudós vagy pedig az üveggyöngyjátékos életét részesí-
tette volna előnyben. S ez ismét a régi, kínzó kérdés elé állította: vajon valóban ez a játék a csúcs-
pont, valóban a szellem birodalmának királynője? Minden és mindenek ellenére: végül is nem csupán
játék? Igazán érdemes a teljes odaadásra, élethossziglani szolgálatra? Ez a híres játék egykor, több
nemzedékkel ezelőtt a művészet valamilyen pótlékaként kezdődött, és – legalábbis sokan így látták –
úton volt afelé, hogy lassankint valamiféle vallássá váljék, a nagyon fejlett értelműek számára az
összpontosítás, fölemelkedés és áhítat lehetőségévé. Láthatjuk, Knechtben az esztétikum és etikum
régi tusakodása folyt tovább. A teljesen soha ki nem mondott, de soha egészen el nem hallgatható kér-
dés ugyanaz volt, ami waldzelli tanulókorának verseiben itt-ott homályosan és fenyegetően bukkant fel
– s ez nemcsak az üveggyöngyjátéknak szólt, hanem általában Kasztáliának.
Épp abban az időszakban, amikor erősen szorongatta ez a kérdés, és álmában gyakorta vitatkozott
Designorival, akkor történt, hogy a waldzelli játékosváros egyik tágas udvarán áthaladva, a háta mö-
gött hangosan a nevét kiáltotta egy hang, amelyet nem ismert fel rögtön, noha jól ismertnek tetszett.
Amikor hátrafordult, egy hórihorgas, kecskeszakállas fiatalembert pillantott meg, aki viharos hévvel
futott felé. Plinio volt, s Knecht az emlékezés és gyöngédség feltóduló melegével szívből köszöntötte.
Estére beszéltek meg találkozót. Plinio, aki a világi főiskolákon már régen befejezte egyetemi tanul-
mányait, és most hivatalnok volt, rövid időre az üveggyöngyjáték-tanfolyamra érkezett ide, mint ahogy
már néhány évvel előbb is elvégzett egy kurzust. Esti együttlétük azonban rövidesen zavarba hozta a
két barátot. Plinio itt vendégtanuló volt, kintről jött megtűrt műkedvelő, aki ugyan nagy buzgalommal
vett részt a tanfolyamon, de csak a kívülállók és a játék kedvelőinek tanfolyamán, így a távolság túl-
ságosan nagy volt; most egy szakértővel s beavatottal ült szemközt, aki ráadásul tapintatos viselkedé-
sével – s azzal, hogy olyan előzékenyen vette tudomásul barátja érdeklődését az üveggyöngyjáték
iránt – azt az érzést keltette benne, hogy ő itt nem kolléga, hanem gyermek, s örömét egy olyan tudo-
mány peremterületében leli, amely a másiknak minden ízében meghitten ismerős. Knecht megpróbálta
elterelni a beszélgetést a játékról, arra kérte Pliniót, beszéljen hivataláról, munkájáról, kinti életéről.
Itt viszont Josef volt az elmaradott és a gyermek, aki gyanútlan kérdéseket tett fel, s a másik oktatta ki
tapintatosan. Plinio jogász volt, politikai befolyásra törekedett, épp egy pártvezér lányát készült elje-
gyezni, olyan nyelvet beszélt, amelyet Josef csak félig értett, számos sűrűn visszatérő kifejezés üresen
csengett a fülében, vagy legalábbis semmit sem mondott neki. Mégis észrevehető volt, hogy Plinio ott
kint a maga világában számít valakinek, tájékozott, s nagyra törő célkitűzései vannak. De az a két vi-
lág, amely régen, tíz évvel korábban kíváncsian s nem is rokonszenv nélkül érintkezett egymással a
két ifjúban, most már összebékíthetetlen s idegen volt, szakadék tátongott köztük. El kellett ismerni,
hogy ez a világfi és politikus bizonyos mértékig ragaszkodott Kasztáliához, s szabadságát már másod-
ízben áldozta az üveggyöngyjátéknak; de végül is, gondolta Josef, ez mégsem sokkal több, mintha ő,
Knecht egy napon beállítana Plinio hivatali körzetébe, s kíváncsi vendégként részt venne néhány bíró-
sági ülésen, meg-megmutattatna magának egy-két gyárat vagy jóléti intézményt. Mindketten csalódot-
tak voltak. Knecht úgy találta, hogy hajdani barátja eldurvult és felületessé vált, Designon viszont úgy
látta: egykori barátja nagyon rátarti, bezárkózott saját szellemiségébe és ezoterikumába, önmagától és
„sportjától” elbűvölt valaki lett belőle, „már-csak-szellem”, semmi más. Közben azért igyekeztek
megérteni egymást, s Designori sok mindenről tudott mesélni, utazásairól Angliában és Délen, politi-
kai gyűlésekről, a parlamentről. Egy ízben olyasmit is mondott, ami fenyegetésként vagy intelemnek
hangzott: – Meglátod, hamarosan nyugtalan idők jönnek, talán háborúk, s egyáltalán nem lehetetlen,
hogy a ti egész kasztáliai létetek megint komolyan kérdésessé válik. – Josef ezt nem vette túlságosan
komolyan, csak azt kérdezte: – És te, Plinio? Kasztália mellett vagy ellene leszel?
– Ó – mondta Plinio kényszeredett mosollyal –, az én véleményemet aligha kérdezik meg majd.
Egyébként természetesen Kasztália zavartalan fennmaradása mellett vagyok, különben nem is volnék
itt. Mindenesetre, akármilyen szerények is az anyagi igényeitek, Kasztália elég csinos kis összegbe
kerül évente az országnak.
– Igen – nevetett Josef –, ez az összeg, ahogy mondták nekem, körülbelül a tizedrésze annak, amit a
háborús évszázad alatt az ország évente fegyverre és lőszerre költött.
Néhányszor még találkoztak, s minél jobban közeledett Plinio tanfolyamának befejeződése, annál
jobban igyekeztek tapintatosak lenni egymáshoz. De mind a ketten megkönnyebbültek, amikor letelt az
a két-három hét, és Plinio elutazott.
Akkoriban Thomas von der Trave volt az üveggyöngyjáték-mester, híres, világlátott és tapasztalt
férfiú, engedékeny és a legfigyelmesebb mindenkihez, aki közeledett hozzá, a Játék ügyeiben azonban
a legéberebben, aszketikusan szigorú, nagy munkás, s ezt nem is sejtették azok, akik csupán nyilvános
szerepléseiből ismerték, például a díszruhájában látták a nagy játékok vezetőjeként, vagy a külföldi
követek, ha küldöttségüket fogadta. Akik megszólták, azt mondták róla, hogy hűvös, sőt hideg észem-
ber, a múzsák világával csupán udvarias viszonyban van; az üveggyöngyjáték fiatal és lelkes szerel-
meseitől pedig időnkint inkább elítélő véleményeket lehetett hallani róla – téves véleményeket, mert
ha nem is volt rajongó, s a nagy, nyilvános játékokon lehetőleg nem nyúlt nagy és izgalmat keltő té-
mákhoz, ragyogóan felépített, formailag felülmúlhatatlan játékai az értők számára mégis arról tanús-
kodtak, hogy nagyon is jártas a Játék világának rejtett mélységű kérdéseiben.
A Magister Ludi egy napon magához hívatta Josef Knechtet, a lakásában fogadta, háziköntösében,
és megkérdezte: lehetséges volna-e és kellemesnek találná-e, hogy a következő napokban, mindig eb-
ben az időpontban, egy félórára eljöjjön hozzá. Knecht még sohasem járt nála egyedül, csodálkozva
fogadta a parancsot. Aznap a Mester egy terjedelmes kéziratot tett eléje, egy javaslatot, amelyet egy
orgonistától kapott; egyike volt az a számtalan javaslatnak, melyek felülvizsgálása a legfelsőbb játék-
hivatal munkái közé tartozott. Többnyire arról van szó bennük, hogy vegyenek fel valami új anyagot
az archívumba. Valaki például igen alaposan feldolgozta a madrigál történetét, s a stílusfejlődésben
fölfedezett egy olyan görbét, amelyet zeneileg és matematikailag följegyzett avégett, hogy vegyék fel a
Játék szókincsébe. Valaki megvizsgálta Julius Caesar latin nyelvezetének ritmikai sajátosságait, s a
legfeltűnőbb egybeeséseket találta benne a bizánci egyházi énekek jól ismert intervallum-kutatásának
eredményeivel. Avagy egy rajongó már megint valami új számmisztikát talált ki a tizenötödik század
hangjegyírására, nem is szólva a tévúton járó kísérletezők szenvedélyes leveleiről, akik – mondjuk –
Goethe és Spinoza horoszkópjának összevetéséből a legbámulatosabb következtetéseket képesek le-
vonni, s gyakran igen takaros és meggyőzőnek látszó, színes geometrikus rajzokat is mellékelnek leve-
lükhöz. Knecht buzgón merült bele ebbe a mai előterjesztésbe, hiszen ilyesfajta javaslatokat már ő is
sokszor forgatott a fejében, ha nem küldte is be őket; hisz minden gyakorló üveggyöngyjátékos a játék-
terület állandó kitágításáról álmodozik, amíg az át nem fogja az egész világot, sőt képzeletben végre
is hajtja ezeket a tágításokat, magán-üveggyöngyjáték-gyakorlataiban állandóan próbálgatja, s a köz-
ben esetleg bevált újításait a magángyakorlatból szeretné átültetni a hivatalos játékba.
A nagyon fejlett játékosok egyéni játékának voltaképpeni végső, fortélyos finomsága épp abban rej-
lik, hogy bármely, objektív és történelmi értékeket feldolgozó játékba képesek belevenni egészen sze-
mélyes, egyszeri elképzeléseket is, mert annyira urai már a játéktörvények kifejező, nevet adó és for-
mát képző erőinek. Egy nagyra becsült botanikus egyszer így tréfálkozott erről: „Az üveggyöngyjáték-
ban mindennek lehetségesnek kell lennie, még annak is, mondjuk, hogy egy növény latinul társalogjon
Linné úrral.”
Knecht tehát segített a Magisternek a szóban forgó séma elemzésében; a félóra hamar eltelt, s ő
másnap pontosan beállított, és két héten át naponta odament, hogy egy félóráig kettesben dolgozzék a
Magister Ludival. Már az első napokban feltűnt neki, hogy a Mester gondosan, elejétől a végéig kriti-
kailag átnézette vele az egészen silány beadványokat is, amelyekről már az első vizsgálódó pillantás
is megállapíthatta, hogy használhatatlanok. Knecht csodálkozott, hogy a Mesternek van erre ideje, s
lassacskán észrevette, itt nem arról van szó, hogy ő szolgálatot tesz a Mesternek, s levesz a válláról
egy kis munkát, hanem hogy ez a munka – bár önmagában véve szükséges – elsősorban mégiscsak al-
kalom a Mesternek, hogy őt, a fiatal beavatottat a legtapintatosabb módon nagyon gondosan vizsgáz-
tassa. Valami történt vele, valami hasonló, mint egykor gyermekkorában a zenemester megjelenésekor;
s ezt most egyszeriben észrevette társai viselkedésén is: félénkebb, tartózkodóbb, olykor ironikusan
tisztelettudóbb lett a magatartásuk vele szemben; valami készülőben volt, érezte, csak épp kevésbé
volt ez boldogító érzés, mint hajdanán.
Legutolsó ülésezésük után az üveggyöngyjáték-mester kissé emelt, udvarias hangon, a maga nagyon
pontosan hangsúlyozó nyelvén, minden ünnepélyesség nélkül azt mondta: – Jól van, holnap már nem
kell eljönnöd, foglalatosságunkat pillanatnyilag befejeztük, hamarosan persze újra kénytelen leszek
fárasztani téged. Nagyon köszönöm a segítségedet, értékes volt számomra. Különben úgy vélem: most
már indítványoznod kellene, hogy fölvegyenek a Rendbe; nem ütközöl nehézségbe, én már értesítettem
a Rend elöljáróságát. Egyetértesz ezzel? – Aztán felállt és hozzátette: – Mellesleg még egy szót; mint
fiatal korában a legtöbb jó üveggyöngyjátékos, valószínűleg te is hajlamos vagy rá alkalomadtán,
hogy játékunkat a bölcselkedés valamiféle eszközeként használd. Pusztán az én szavaim ebből nem
gyógyítanak ki, mégis megmondom: filozofálni csakis a törvényes eszközökkel, a filozófia eszközeivel
szabad. A mi játékunk azonban nem filozófia, nem is vallás, hanem egy sajátos tudományszak, s jelle-
gében leginkább a művészettel rokon, sui generis művészet. Előbbre jutunk, ha ehhez tartjuk magunkat,
mint ha csupán száz kudarc után látjuk be. Kant, a filozófus – ma már kevéssé ismerik, pedig elsőran-
gú koponya volt –, a teológiai bölcselkedésről azt mondta: „agyrémek varázslámpája”. Nem szabad a
mi üveggyöngyjátékunkból ezt csinálnunk.
Josef meglepődött, s fojtott izgalmában szinte nem is hallotta ezt az utóbbi intelmet. Villámgyorsan
cikázott át rajta: ezek a szavak szabadsága végét jelentik, tanulóéveinek lezárását, felvételét a Rendbe
s hamaros besoroltatását a hierarchiába. Mély meghajlással mondott köszönetét, s azonnal el is ment a
Rend waldzelli kancelláriájára, ahol már csakugyan ott találta nevét az újonnan fölveendők jegyzéké-
ben. Mint minden vele egy fokozaton álló egyetemista, már meglehetősen jól ismerte a Rend szabály-
zatát, s emlékezett arra a rendelkezésre, hogy a Rend minden olyan tagja, aki magasabb rangú hivatali
állást tölt be, jogosult a felvétel végrehajtására. Azt kérte tehát, hogy a szertartást a zenemester végez-
ze el, igazolást és rövid szabadságot kapott, s másnap elutazott pártfogójához és barátjához Monte-
port-ba. A tiszteletre méltó öregúr kissé gyengélkedett, de örömmel üdvözölte őt.
– A legjobbkor jöttél – mondta az öreg. – Rövidesen nem lennék már illetékes rá, hogy mint fiatal
testvért fölvegyelek a Rendbe. Éppen le akarok mondani a hivatalomról, már bele is egyeztek elbo-
csátásomba.
Maga a szertartás egyszerű volt. A következő napon a zenemester, ahogy az alapszabályok megkí-
vánták, két rendtagot hívott meg tanúként, Knecht pedig előzőleg megkapta a Rend szabályzatának
egyik mondatát, meditációs gyakorlatként. A mondat így hangzott:
„Ha a felső Hatóság hivatalt bíz rád, tudnod kell: a hivatalok lépcsőfokain minden fölfelé hágás
nem egy-egy lépés a szabadságba, hanem kötöttségbe lépés.
Minél magasabb a hivatal, annál mélyebb a kötöttség. Minél nagyobb a hivatali hatalom, annál szi-
gorúbb a szolgálat. Minél erősebb a személyiség, annál tilosabb az önkény.”
Eztán összegyűltek a Magister zeneszobájában, ugyanott, ahol hajdan Knecht az első bevezetést
kapta a meditálás művészetébe; a Mester felszólította a fölavatandót: ennek az órának a megünneplé-
seképp játsszon el egy korál-előjátékot Bachtól, majd az egyik tanú felolvasta a Rend szabályzatának
rövidített változatát, s maga a zenemester tette fel a szertartásos kérdéseket ifjú barátjának, s meghall-
gatta fogadalomtételét. A zenemester még egy órát szentelt neki, együtt üldögéltek a kertben, s a Mes-
ter baráti útmutatással látta el: milyen értelemben tegye magáévá a Rend előírásait, s hogyan éljen
ezen elvek szerint. – Szép dolog – mondta –, hogy te, abban a pillanatban, amikor én félreállok, betöl-
tőd a hézagot, olyan ez, mintha egy fiam volna, aki a jövőben helyettem is megállja a helyét. – S ami-
kor Josef arcán szomorúságot látott: – Nos, ne búsulj, én sem vagyok bánatos. Nagyon elfáradtam, s
örülök a pihenésnek, amelyet még élvezni akarok, s amelynek az élvezetében, remélem, te is gyakran
részt veszel majd. S ha legközelebb találkozunk, akkor tegezzél. Ezt nem ajánlhattam föl neked, amíg
hivatalban voltam. – S azzal a szívet melengető mosollyal bocsátotta el őt, amelyet Josef már húsz év
óta ismert.
Knecht sürgősen visszatért Waldzellbe, mert ott csak háromnapi szabadságot kapott. Alighogy
visszatért, máris hívatta a Magister Ludi, aki kollegiális derűvel fogadta, s szerencsét kívánt neki a
Rendbe történt felvételéhez. – Hogy végérvényesen kollégák és munkatársak legyünk – folytatta –, ah-
hoz már csak az hiányzik, hogy egy meghatározott helyre osszunk be szervezetünkben. – Josef kissé
megrettent. Most hát elveszíti szabadságát. – Ó – mondta tétován –, remélem, valami szerény helyen
is hasznomat vehetik majd. De hogy bevalljam önnek, én persze azt reméltem, hogy még egy ideig sza-
bad tanulmányokat folytathatok. – A Magister okos, kissé ironikus mosollyal a szeme közé nézett. –
Egy ideig, mondod te, de meddig? – Knecht zavartan nevetett. – Igazán nem tudom. – Gondoltam –
bólintott a Mester –, te még az egyetemi nyelvet beszéled, és egyetemi fogalmakban gondolkodok
Josef Knecht, s ez rendben is van, de nemsokára egyáltalán nem lesz rendjén való, mert nekünk szük-
ségünk van rád. Tudod, hogy később is, még hatóságunk legfölsőbb hivatalaiban is kaphatsz szabadsá-
got tanulmányi célokra, ha meg tudod győzni a hatóságot ezeknek a tanulmányoknak az értékéről; elő-
döm és tanítóm például még Magister Ludiként s öreg korában is kért és kapott egy teljes év szabad-
ságot londoni archívum-kutatásaira. Szabadságát azonban nem „egy időre”, hanem meghatározott szá-
mú hónapra, hétre, napra kapta. Ezzel a jövőben számolnod kell. És most egy ajánlatot teszek neked;
szükségünk van egy felelős férfira, akit körünkön kívül még nem ismernek; különleges küldtetésről
van szó.
A megbízatás a következő volt: a mariafelsi bencés kolostor, az ország legrégebbi művelődési in-
tézményeinek egyike, amely baráti kapcsolatokat tartott fenn Kasztáliával, nevezetesen évtizedek óta
híve volt az üveggyöngyjátéknak, azt kérte, hogy bizonyos időre engedjenek át nekik egy fiatal tanárt,
aki bevezetné őket a Játékba, s egyúttal ösztönzést is adhatna a kolostor néhány előrehaladott játéko-
sának; s a Magister választása Josef Knechtre esett. Ezért vizsgáztatta őt olyan körültekintően, ezért
siettette belépését a Rendbe.
KÉT REND
Knecht most számos vonatkozásban megint hasonló helyzetbe került, mint egykor gimnazista korá-
ban a zenemester látogatása után. Hogy mariafelsi kiküldetése különös kitüntetés és a hierarchia rang-
létráján az első igazi lépés fölfelé, erre Josef nemigen gondolt; azonban immár mégiscsak kinyíltabb
szemmel, mint akkor, világosan kiolvashatta társai magatartásából és viselkedéséből. Ha egy idő óta
a legjobb üveggyöngyjátékosok közt is azok legbensőbb körébe tartozott, most a rendkívüli megbíza-
tás révén mindenki szemében az különböztette meg, hogy fölöttesei figyelnek rá, és igénybe akarják
venni szolgálatát. Tegnapi pajtásai s a vele együtt törekvők nem húzódtak ugyan el tőle, nem voltak
barátságtalanok hozzá, hiszen ebben a nagyon arisztokratikus körben túlságosan is udvarias modor dí-
vott, de valamiféle távolság iktatódott közéjük; a tegnapi pajtásból holnaputánra elöljáró lehetett, s
ennek a körnek a tagjai kölcsönös viszonyukban a legfinomabb rezdülésekkel jelezték és fejezték ki az
ilyen fokozatokat és megkülönböztetéseket.
Kivétel volt Fritz Tegularius, akit Ferromontén kívül bízvást nevezhetünk a leghívebb barátnak
Josef Knecht életében. Ez az adottságait tekintve igen nagyra hivatott, de betegeskedése, egyensúly-
és önbizalomhiánya folytán súlyosan gátlásos férfi egyidős volt vele, tehát amikor Josefet felvették a
Rendbe, nagyjából harmincnégy éves; körülbelül tíz évvel azelőtt egy üveggyöngyjáték-tanfolyamon
találkoztak először, és Knecht már akkor érezte, mennyire vonzódik hozzá ez a csöndes és kissé méla-
bús fiatalember. Már akkoriban is, jóllehet öntudatlanul, kiváló szimata lévén az emberekhez, meg-
érezte ennek a szeretetnek a sajátos jellegét; feltétlen odaadásra és alárendeltségre kész barátság és
tisztelet volt ez, szinte vallásos rajongás izzott benne, de a lélek előkelősége s a benső tragikumnak
valami sejtelmes érzése árnyalta és tartotta kordában. Akkor még a Designori-korszaktól megrendült,
érzékeny, sőt bizalmatlanná vált Knecht következetes szigorral tartotta távol magát ettől a Tegularius-
tól, noha maga is vonzódott érdekes és rendkívüli társához. Jellemzésül iktassunk be ide egy lapot
Knecht titkos hivatali feljegyzéseiből, amelyeket évekkel később a legfölsőbb hatóság kizárólagos
használatára vezetett. Ezt írta:
„Tegularius. A jelentés írójának személyes barátja. Keuperheimben több tárgyban is kiváló tanuló,
jó ókori filológus, nagyon érdekli a filozófia, Leibnizcel, Bolzanóval, később Platónnál foglalkozott.
A legtehetségesebb, legragyogóbb üveggyöngyjátékos, akit ismerek. Ő lehetne az eleve kiválasztott
Magister Ludi, ha – s ez összefügg gyönge egészségével – jelleme folytán nem volna erre teljesen al-
kalmatlan. T.-nak sohasem szabad vezető, reprezentatív vagy szervezői állásba jutnia, ez neki is, a hi-
vatalnak is szerencsétlensége lenne. Hiányossága testileg depressziós állapotokban, időszakos álmat-
lanságban és idegi eredetű fájásokban, lelkileg olykor mélabúban nyilvánul meg; ilyenkor hevesen kí-
vánja a magányt, fél a kötelességektől, a felelősségtől, gyaníthatólag öngyilkosságra is gondol. Ez a
súlyosan veszélyeztetett ember meditációi és nagy önfegyelme segítségével olyan derekasan tartja
magát, hogy környezetében a legtöbben nem is sejtik, milyen súlyosan szenved, és csupán nagy fél-
szegségét és zárkózottságát veszik észre. T. tehát sajnos magasabb hivatalok vezetésére nem alkalmas,
a Vicus Lusorumnak viszont mégis ékessége, pótolhatatlan kincse. Játékunk technikájának olyan töké-
letesen ura, mint egy nagy zenész a hangszerének, vaktában is eltalálja a legfinomabb árnyalatot, és ta-
nárként sem megvetendő. A felsőbb és legfölső fokozatú ismétlőtanfolyamokon – az alsóbb tagozatok-
ban kár volna foglalkoztatni – nélküle aligha tudnék boldogulni; ahogy a fiatalok próbajátékait elemzi,
sosem bátortalanítva el őket, ahogy átlát a szitán, ha mesterkednek, s tévedhetetlenül felismer és le-
leplez minden utánzást vagy pusztán díszítő elemet, ahogy egy jól megalapozott, de még bizonytalan
és rosszul komponált játék hibaforrásait megtalálja, és makulátlan bonctani preparátumként felmutat-
ja, az valami egészen egyedülálló. Elsősorban ez a megvesztegethetetlen éleslátás az elemzésben és
javításban biztosítja számára tanítványai és kollégái tiszteletét, amely egyébként bizonytalan és válto-
zékony, félszegen félénk fellépése folytán nagyon is kérdésessé válnék. Szeretném egy példával meg-
világítani, amit az üveggyöngyjátékos T. egészen páratlan zsenialitásáról mondtam. Barátságunk első
idejében, amikor a tanfolyamokon már nem sok technikai tanulnivalót találtunk, egy különösen meghitt
órában bepillantást engedett nekem néhány akkoriban komponált játékába. Már első pillantásra is lát-
tam, milyen ragyogó leleményesség van bennük, s hogy valamiképp újszerűek, és a stílusuk is eredeti,
elkértem tehát tőle tanulmányozásra a feljegyzett vázlatokat, s ezekben a játékkompozíciókban igazi
költeményekre leltem, valami olyan bámulatosra és sajátszerűre, hogy erről itt, azt hiszem, nem hall-
gathatok. Ezek a játékok tisztán monológszerkezetű kis drámák voltak, s tökéletes önarcképként tük-
rözték szerzőjük egyéni, éppannyira veszélyeztetett, mint zseniális szellemi életét. Nemcsak dialekti-
kus koncert és küzdelem folyt a különféle témák és témacsoportok közt, amelyekre a játék épült, s
amelyeknek a sorrendje és szembeállítása nagyon szellemes volt, hanem az ellentétes hangok egység-
be foglalása és harmonizálása sem vezetett a megszokott, klasszikus módon a végkifejlethez; ebben a
harmonizálásban sorozatos törések voltak, minden alkalommal megszakadt, szinte kimerültén és két-
ségbeesve torpant meg a feloldás előtt, s kérdésben és kételyben csengett ki. Ezáltal a játékok nem
csupán felzaklató s tudomásom szerint eddig még sosem volt merész kromatikát kaptak, hanem egé-
szükben is valami tragikus kétkedés és lemondás kifejezésévé váltak, képszerű rögzítésévé minden
szellemi erőfeszítés kérdéses voltának. Szellemiségükben, valamint játéktechnikai kalligráfiájukban
és tökéletességükben mégis oly rendkívülien szépek voltak, hogy sírni lehetett volna rajtuk. E játékok
mindegyike oly bensőségesen és komolyan törekedett a megoldásra, s végül oly nemes lemondással
tett le róla, hogy a minden szépben benne rejlő múlandóság s a minden magasztos szellemi célban vé-
gül is ott rejlő kérdésesség tökéletes elégiája lett belőle. – Item, Tegulariust, ha túlél engem, vagy ha
lejár hivatali megbízatásom, nagyon finom, drága, de veszélyeztetett értékként ajánlhatom figyelmük-
be. Nagyon nagy szabadságot kell élveznie, a Játék minden fontos kérdésében meg kell hallgatni a ta-
nácsát. De a tanulókat sohase bízzák kizárólag az ő vezetésére.”
Ez a figyelemre méltó férfi az évek során valóban Knecht barátja lett. Megható odaadást tanúsított
Knecht iránt, akiben – szellemén kívül – valahogy uralkodó természetét is csodálta, és amit Knechtről
tudunk, abból sok mindent ő hagyományozott ránk. A fiatalabb üveggyöngyjátékosok körében, a leg-
szűkebb körben talán ő volt az egyetlen, aki nem irigyelte barátját a megbízatása miatt, s az egyetlen,
akinek Josef elszólíttatása bizonytalan időre – mélységes, csaknem tűrhetetlen fájdalmat és vesztesé-
get jelentett.
Maga Josef, mihelyt legyűrte azt a bizonyos rémületét szeretett szabadsága hirtelen elvesztése mi-
att, örvendetesnek érezte az új helyzetet, kedve támadt az utazáshoz, kedve a tevékenységhez, s kíván-
csi is volt arra az idegen világra, ahová küldték. Egyébként a Rend fiatal tagját nem is engedték el
csak úgy sebtiben Mariafelsbe; előbb három hétre berendelték a „rendőrséghez”. Így hívták az egyete-
misták a Nevelési Hatóság szervezetének azt a kis csoportját, amelyet politikai ügyosztálynak vagy
külügyminisztériumnak is hívhatnánk, ha ez az elnevezés nem volna némiképp nagyzolás ilyen kis
ügyeket illetően. Itt ismertették vele azokat a magatartási szabályokat, amelyeket a rendtagoknak be
kell tartaniuk, ha odakint, a világban tartózkodnak, s a hivatali főnöke, Dubois úr, csaknem mindennap
személyesen egy teljes órát szentelt Josefnek. Ez a lelkiismeretes férfiú ugyanis aggályosnak látta,
hogy egy próbálatlan s a világban teljesen járatlan embert küldjenek ki ilyen külső posztra; nem is pa-
lástolta el, hogy helyteleníti az üveggyöngyjáték-mester döntését, s kétszeres buzgalommal fáradozott
azon, hogy baráti gonddal világosítsa fel a fiatal rendtagot a kinti világ veszélyeiről s leküzdésük hat-
hatós eszközeiről. S az elöljáró atyai törődése, becsületes érzülete oly szerencsésen találkozott a fia-
talember készséges tanulni vágyásával, hogy ezeken az órákon, amikor a világgal való érintkezés sza-
bályaiba vezette be Josef Knechtet, tanítója igazán megszerette őt, s végül is megnyugodva és teljes
bizalommal bocsáthatta küldetése útjára. Sőt, inkább jóindulata jeléül, mintsem politikai célból, meg-
próbált egy megbízást is adni neki. Dubois úr, úgy is, mint Kasztália kevés számú „politikusainak”
egyike, a hivatalnokoknak abba a nagyon kis csoportjába tartozott, akik jórészt Kasztália államjogi és
gazdasági fennmaradásának, a külvilághoz való viszonyának és függetlenségének szentelték gondola-
taikat és tanulmányaikat. A legtöbb kasztáliai, a hivatalnok éppúgy, mint a tudós vagy a tanuló, úgy élt
a maga pedagógiai tartományában és Rendjében, mint valami szilárd, örök és magától értetődő világ-
ban; persze, tudta róla, hogy ez a világ nem mindig létezett, hogy egyszer létrejött, mégpedig a legmé-
lyebb ínség korszakaiban, lassan és keserves harcok közepette jött létre, a háborús korszak végén ke-
letkezett, részint a szellem embereinek aszketikus-heroikus magára eszméléséből és erőfeszítéséből,
részint a kimerült, elvérzett és lerongyolódott népek mélységes rend-, értelem-, szabály-, törvény- és
mértékigényéből. Mindannyian tudták ezt, s tudták, mi a szerepe a világ minden „Rendjének” és „Tar-
tományának”: távol tartani magukat a kormányzástól és vetélkedéstől, ezzel szemben viszont biztosíta-
ni minden mérték és törvény szellemi alapjainak állandóságát és tartósságát. De hogy a dolgoknak ez
a rendje egyáltalán nem magától értetődő, s bizonyos összhangot tételez föl a szellem és a világ kö-
zött, amely utóbbi újra és újra zavart okozhat, s hogy a világtörténelem, mindent egybe véve, egy
csöppet sem kedvez a kívánatosnak, az ésszerűnek, a szépnek, nem törekszik rá, hanem legföljebb
hébe-hóba eltűri kivételként erről nem tudtak, s kasztáliai léte rejtett kérdésességét végeredményben
szinte egyetlen kasztáliai sem vette észre, hanem a problémát mindenestül arra a néhány politikus ko-
ponyára bízta, akiknek egyike Dubois volt. Tőle kapott Knecht – miután megnyerte bizalmát – sommás
bevezetést Kasztália politikai alaphelyzetébe; ez kezdetben inkább taszította, nem is találta érdekes-
nek, mint ahogy legtöbb rendtársa sem; de aztán felötlött agyában Designori hajdani megjegyzése
Kasztália lehetséges veszélyeztetettségéről s ezzel együtt Plinióval folytatott ifjúkori vitáinak minden,
látszólag rég elfeledett keserű utóíze is fölelevenedett benne, s ettől Dubois tanítása egyszerre nagyon
fontossá s eszmélése útjának egyik lépcsőfokává lett.
Utolsó együttlétük végén Dubois azt mondta neki: Azt hiszem, most már utadra engedhetlek. Szigo-
rúan igazodni fogsz ahhoz a megbízatáshoz, amelyet a tiszteletre méltó Magister Luditól kaptál, s épp-
így azokhoz a magatartási szabályokhoz is, amelyekkel itt láttunk el útravalóul. Jólesett, hogy segítsé-
gedre lehettem; majd meglátod, hogy nem veszett kárba az a három hét, amíg itt tartottunk. És ha vala-
mikor az a kívánságod támadna, hogy a tájékoztatásaim és megismerkedésünk keltette elégedettsége-
det be is bizonyítsd, megmondom, mi úton-módon. Te egy bencés rendházba kerülsz, s ha egy darabig
ott maradsz, és megnyered a páterek bizalmát, e tiszteletre méltó urak és vendégeik körében valószí-
nűleg politikai beszélgetéseket is hallani fogsz, s megérzed majd a politikai hangulatokat. Ha alka-
lomadtán tudósítanál erről, hálás lennék érte. Jól értsd meg: a világért se tekintsd magad valamiféle
kémnek, s nem kell az atyák irántad tanúsított bizalmával visszaélned. Semmiképpen sem kell olyas-
mit közölnöd velem, amit a lelkiismereted nem enged meg. Kezeskedem róla, hogy az esetleges infor-
mációkat csakis Rendünk és Kasztália érdekében fogadjuk el és használjuk fel. Mi nem vagyunk igazi
politikusok, semmiféle hatalom nincs a kezünkben, de mi is rá vagyunk utalva a világra, amely ránk
szorul vagy megtűr minket. Bizonyos körülmények közt hasznunkra lehet, ha megtudjuk, hogy egy ál-
lamférfi betér a kolostorba, vagy hogy a pápa beteg, avagy a jövendő bíborosok jegyzékére új jelöltek
kerülnek. Nem vagyunk a te közléseidre utalva, sokféle forrásunk van, de egy kicsiny forrással több
sosem árthat. Hát eredj, ma nem kell se igent, se nemet mondanod indítványomra. Ne törődj semmi
mással, csak azzal, hogy elsősorban a hivatali megbízásodban járj el jól, s becsületet szerezz nekünk
ott az atyák között. Jó utat kívánok.
Az Átváltozások Könyvé-ben, amelyet útra kelése előtt Knecht a cickafarkszár-ceremónia végre-
hajtásával megkérdezett, a Lü-jelre bukkant, ami „A vándort” jelenti, azzal az ítélettel, hogy: „Kicsi-
ség révén siker. A vándornak üdvére válik az állhatatosság.” A második helyen egy hatos számot ta-
lált, s fellapozta a könyvben a magyarázatát:
A búcsúzás vidáman zajlott le, csupán a Tegulariusszal folytatott utolsó beszélgetés tette kemény
próbára mindkettejük szilárdságát. Fritz erőt vett magán, és szinte beledermedt a magára kényszerített
hűvös modorba; számára lelke jobbik része távozott el barátjával. Knecht lénye más volt: nem kötő-
dött ilyen szenvedélyesen s főleg ilyen kizárólagosan a barátaihoz, szükség esetén barát nélkül is meg
tudott lenni, s rokonszenvét gátlás nélkül tudta rásugározni új tárgyakra, új emberekre. Neki ez a bú-
csú nem jelentett lényeges veszteséget; de akkoriban már nyilván eléggé jól ismerte barátját ahhoz,
hogy tudja, mekkora megrendülés, megpróbáltatás Fritz számára ez az elválás, és aggódott is érte.
Sokszor töprengett már ezen a barátságon, egy ízben a zenemesterrel is beszélt róla, s bizonyos fokig
megtanulta tárgyiasítani és kritikusan szemlélni saját élményét és érzését. Közben tudatára ébredt,
hogy voltaképp nem, vagy nem csupán a másik fél nagy tehetsége nyűgözte le és keltett benne valami-
féle szenvedélyt, hanem épp e tehetség összefonódása oly súlyos hiányosságokkal, oly nagy törékeny-
séggel, és hogy annak az egyoldalú és kizárólagos szeretetnek, amelyet Tegularius tanúsított iránta,
van valami nemcsak szép, hanem veszélyes ingere és aspektusa is, tudniillik a kísértés, hogy azzal,
aki szeretetben ugyan nem, de erőben gyöngébb nála, időnkint éreztesse a hatalmát. Josef ebben a ba-
rátságban mindvégig kötelességének érezte a minél nagyobb tartózkodást és önfegyelmet. Knecht éle-
tében a másik, bármilyen kedves volt is neki, sohasem tett volna szert mélyebb jelentőségre, ha barát-
sága ezzel a gyöngéd s nála sokkal erősebb és magabiztosabb barátjától elbűvölt emberrel rá nem
eszmélteti arra a vonzóerőre és hatalomra, amely őt, Knechtet annyi ember fölé emelte. Megtanulta s
aztán érezte is, hogy a másokat vonzás és befolyásolás hatalmából valami lényegileg a tanár és a ne-
velő adottságához tartozik, veszélyeket rejt magában, és felelősségre kötelez. Hiszen Tegularius csak
egy volt a sok közül: Knecht az őt megnyerni kívánó pillantások kereszttüzében állt. A legutóbbi év-
ben egyszersmind egyre világosabban és tudatosabban érezte, milyen feszült légkörben élt az üveg-
gyöngyjátékosok falujában. Ott ő egy hivatalosan bár nem létező, de nagyon élesen elhatárolt körhöz
vagy rendhez tartozott, az üveggyöngyjáték kandidátusainak és ismétlő tanulóinak legszűkebb köréhez,
amelyből ugyan egyiküket-másikukat el-elhívták a Magister szolgálatára, a levéltáros segítségére
vagy a játéktanfolyamokra, de senkit sem parancsoltak alacsonyabb vagy közepes hivatalnoki és taná-
ri állásba; ők a vezető helyek betöltésére szánt tartalék voltak. Itt mindenki nagyon jól ismerte egy-
mást, kínosan jól, itt jóformán nem lehetett csalódni a tehetség, jellem és teljesítmény dolgában. És
épp azért, mert itt, a játéktanulmányok emez ismétlői és a magasabb tisztségekre törők közt mindenki
átlagon felüli és figyelemre méltó erőt képviselt, teljesítményét, tudását, bizonyítványait tekintve min-
denki elsőrangú volt – különösen nagy és éber szemmel kísért szerep jutott a jellemek azon vonásai-
nak és színváltozatainak, amelyek egy-egy „trónkövetelőt” vezetővé, sikeres emberré jelöltek ki. Egy
plusz vagy mínusz a becsvágyban, jó fellépésben, testnagyságban vagy csinos megjelenésben, egy pa-
rányi plusz vagy mínusz a kedvességben, a fiatalabbakra vagy a hatóságokra gyakorolt hatásban, a
szeretetreméltóságban itt nagy súllyal esett latba, s döntő lehetett a vetélkedésben. Ha Fritz Tegularius
csupán kívülállóként, megtűrt vendégként tartozott ebbe a körbe – és bizonyos mértékig szinte csak a
periférián –, mivel láthatólag semmiféle uralkodói adottsága nem volt – Knecht viszont a legbensőbb
körbe tartozott. Amivel a fiatalok közt rajongókat szerzett, az a frissessége volt s még egészen ifjúi
bája, az, hogy látszólag szenvedélymentes volt, megvesztegethetetlen s mégis gyermekien felelőtlen,
szóval bizonyos értelemben ártatlan. Fölöttesei pedig azért kedvelték, mert ártatlanságának volt egy
másik oldala is: a becsvágy és a törtetés szinte tökéletes hiánya.
A fiatalember csak a legutóbbi időben ébredt tudatára személyisége hatásának, előbb arra, hogyan
hat az alatta, s lassankint és legvégül arra is, hogyan hat a fölötte állókra; és ha a magára eszmélt fér-
finak erről az álláspontjáról visszanézett, úgy látta, hogy mindkét vonal kisfiúkoráig visszamenőleg
átszőtte, alakította életét: társai és a fiatalabbak igyekezete, hogy elnyerjék barátságát, s az a jóakara-
tú figyelem, ahogyan sok elöljárója bánt vele. Akadtak kivételek, mint Zbinden rektor, viszont olyan
kitüntetésekben is részesült, mint a zenemester s újabban Dubois úr és a Magister Ludi pártfogása.
Mindez egyértelmű volt, s Knecht mégsem akarta soha egészen belátni s érvényesnek fogadni el. El-
rendelt útja szemlátomást az volt, hogy szinte magától, törtetés nélkül jusson be mindenütt a legjobbak
közé, csodáló barátokra és magas állású pártfogókra találjon; útja arrafelé vezetett, hogy ne teleped-
hessék le az árnyékban, a hierarchia alapszintjén, hanem állandóan közeledjék annak csúcsa és a tisz-
ta fény felé, amely azt beragyogta. Belőle nem lehet alárendelt, sem magántanár, ő parancsoló úr lesz.
Hogy ezt később vette észre, mint a vele egy rangsorban állók, magyarázza varázsának leírhatatlan
többletét, ártatlanságának ama bizonyos légkörét. S miért figyelt föl erre olyan későn s annyira vona-
kodva? Azért, mert ő egyáltalán nem törekedett rá, hiszen nem akarta, nem igényelte az uralkodást, a
parancsolásban nem lelte örömét, nem a cselekvő, hanem sokkal inkább a szemlélődő életre vágyott,
és elégedett lett volna, ha – egész életében nem is, de még jó néhány évig – észrevétlen tanuló marad-
hat, kíváncsi és hódoló zarándok a múlt szentélyei közt, a zene székesegyházaiban, a mitológiák, a
nyelvek és eszmék kertjeiben és erdeiben. Most, midőn látta, hogy kérlelhetetlenül beletaszítják a vita
activába, sokkal erősebben érezte, mint eddig, a törtetés, a versengés, a becsvágy feszültségeit kör-
nyezetében, fenyegetettnek és immár tarthatatlannak érezte ártatlanságát. Belátta, hogy az akarata elle-
nére rá kirótt és neki szánt sorsot most már akarnia és helyeselnie kell, hogy leküzdhesse a rabság ér-
zését s honvágyát az utóbbi tíz év elvesztett szabadsága után; s mivel lelkében erre még nem hangoló-
dott rá teljesen, megváltásnak érezte ideiglenes búcsúját Waldzelltől s a Tartománytól, valamint uta-
zását is ki, a világba.
A mariafelsi rendház és kolostor sok évszázados fennállása során, szenvedő résztvevőként is, köz-
rejátszott a nyugati világ történelmében, voltak virágzó korszakai, hanyatlók is, többször újjászületett,
és újabb mélypontokat élt meg; nem egy időszakban különféle területeken híre-neve fel-felragyogott.
Valaha a skolasztikus tudomány és vitaművészet magas fokán állt – még ma is hatalmas könyvtára van
a középkori teológia műveiből –, s az elernyedés és renyheség korszakai után ismét új fényben tündö-
költ, ezúttal a zene ápolása folytán; gyakran dicsérték kórusát s az atyák miséit és oratóriumait, ame-
lyeket ők maguk szereztek és adtak elő; abból az időből még mindig szép zenei hagyomány birtokában
volt: zenei kéziratai egy fél tucat diófaládát töltöttek meg, s itt volt az ország legszebb orgonája. Aztán
a kolostor politikai korszaka következett; ebből is örökölt bizonyos hagyományt és gyakorlatot. A ko-
misz háborús elvadulás időszakaiban Mariafels több ízben is a megfontoltság és a józan ész kicsiny
szigete lett, ahol az ellenséges pártok értelmesebb vezetői óvatosan megkeresték egymást, és a meg-
egyezés felől tapogatóztak; egyszer – s ez volt az utolsó csúcspont a klastrom történetében – Maria-
felsben született meg egy békeszerződés, amely egy időre kielégítette a kimerült népek békevágyát.
Aztán amikor új korszak kezdődött, s megalapították Kasztáliát, a kolostor várakozó, sőt elutasító ál-
láspontra helyezkedett, s erre valószínűleg Rómából kért és kapott utasítást. A nevelési hatóság egyik
kérelmét, hogy lássanak vendégül egy tudóst, aki bizonyos ideig a klastrom skolasztikus könyvtárában
akart dolgozni, udvariasan elutasították, s éppígy nem fogadták el azt a meghívást sem, hogy egy zene-
történeti ülésen képviseltessék magukat. Csak Pius apát óta, aki előrehaladott korában kezdett élénken
érdeklődni az üveggyöngyjáték iránt, jött létre érintkezés és eszmecsere a két intézmény közt, s ez az-
óta, ha nem is élénk, de barátságos kapcsolattá vált. Könyveket cseréltek, vendégül látták egymást;
Knecht pártfogója, a zenemester is töltött fiatal korában néhány hetet Mariafelsben, kottakéziratokat
másolt, és játszott a híres orgonán. Knecht tudott erről, s örült, hogy olyan helyen tartózkodhat, amely-
ről tisztelt Mestere időnkint örömmel mesélt.
Olyan kitüntetően és előzékenyen fogadták, hogy ezt nem is várta, és majdnem zavarba hozták vele.
Az is első ízben esett meg, hogy Kasztália meghatározatlan időre a kolostor rendelkezésére bocsátott
egy élvonalbeli üveggyöngyjátékost. Elöljárójától, Dubois-tól Knecht megtanulta, hogy főleg vendég-
szereplése első idejében ne tekintse magát személyiségnek, csupán Kasztália képviselőjének, s a fi-
gyelmességeket vagy az esetleges távolságtartást csak küldöttként vegye tudomásul és viszonozza; ez
átsegítette az első elfogódottságon. Úrrá lett az idegenség és szorongás kezdeti érzésein is, leküzdötte
az első éjszakák enyhe izgalmát is, amikor keveset aludt, s mivel Gervasius apát szíves és derűs jóin-
dulatot tanúsított iránta, hamar beilleszkedett új környezetébe. Örömmel töltötte el a táj frissessége és
ereje: a nyers hegyi táj, a meredek sziklafalak s köztük a nedvdús legelők, a szép marhacsordák látvá-
nya; boldoggá tették a roppant tömegű, tágas ódon épületek, amelyekről sok évszázad történetét olvas-
hatta le, megnyerte őt lakásának szépsége és egyszerű kényelme – két helyiség volt ez a hosszú ven-
dégszárny felső emeletén –, élvezte kutatósétáit a pompás kis államban, ahol két templom volt, ke-
resztfolyosók, levéltár, könyvtár, apátlakás, több udvar, terjedelmes istállók, tele jól gondozott tehe-
nekkel, csobogó szökőkutak, óriási, boltíves boros- és gyümölcspincék, két refektórium; de ott volt a
híres káptalanterem is, ott voltak az ápolt kertek, a laikus testvérek, a kádárok, cipészek, szabók, ko-
vácsok s mások műhelyei, amelyek a legnagyobb udvar körül egy kis falut alkottak. Knecht már bejá-
ratos volt a könyvtárba, az orgonista már megmutatta neki a remek orgonát, s megengedte, hogy
játsszék rajta; s nem kevésbé csábították a ládákban őrzött kották, hiszen itt jórészt régebbi korok álta-
lában még ismeretlen, tekintélyes mennyiségű kiadatlan zenedarabjainak kéziratára számíthatott.
Hivatalos tevékenységének megkezdését, úgy látszik, nem várták nagyon türelmetlenül, nemcsak na-
pokig, hanem hetekig tartott, amíg ittléte voltaképpeni céljához komolyan közelébb juthatott. Bár egy-
két atya és főleg maga az apátúr az első naptól kezdve szívesen beszélgetett Joseffel az üveggyöngyjá-
tékról, az oktatásról vagy valami rendszeres munkáról még nem esett szó. Az egyházi személyek ma-
gatartásában, életstílusában és érintkezésük hangnemében Knecht egyébként is egy számára eleddig
ismeretlen tempót vett észre: valami hosszú lélegzetű és jóságos türelmet, bizonyos tiszteletre méltó
lassúságot, s ebben mintha mindegyik atya osztozott volna, még az is, aki személy szerint egy csöppet
sem volt tunya vérmérsékletű. Rendjük szelleme volt ez, egy ősrégi, előjogokkal bíró, jóban-rosszban
százszor bevált rend és közösség ezeréves lélegzete, amellyel együtt lélegeztek, mint ahogy minden
méh részt vesz kaptára sorsában és életében, annak az álmát alussza, szenvedését szenvedi, remegésé-
vel együtt remeg. Összevetve Kasztália életstílusával, ez a bencés életmód első pillantásra kevésbé
látszott szelleminek, nem volt annyira ügybuzgó és kihegyezett, annyira aktív, viszont higgadtabb volt,
kevésbé befolyásolható, régibb, beváltabb: itt, úgy tetszett, egy már régen újból természetté vált értel-
mes szellem uralkodott. Knecht kíváncsian s nagy érdeklődéssel, sőt nagy ámulattal is hagyta, hadd
hasson rá ez a klastromi élet, amely már akkor is, amikor Kasztália még nem létezett, csaknem ugyan-
az volt, mint ma, s már akkor is másfél ezer éves volt, s olyannyira megfelelt természete szemlélődő
részének. Josef vendég volt, tisztelték, várakozását felülmúlóan s érdemén felül becsülték, de világo-
san érezte, hogy ez formaság és szokás csupán, nem a személyének szól s nem is Kasztália vagy az
üveggyöngyjáték szellemének; egy ősi nagyhatalom méltóságteljes udvariassága nyilvánult meg így
egy fiatalabb nagyhatalom iránt. Erre ő csak részben készült fel, s egy idő múlva mariafelsi életének
minden kényelme ellenére annyira elbizonytalanodott, hogy felsőbb hatóságától pontosabb előírásokat
kért magatartását illetően. A Magister Ludi személyesen írt neki néhány sort. „Sose izgasd magad –
így szólt a levél –, áldozz csak annyi időt, amennyit akarsz, az ottani élet tanulmányozására. Haszno-
sítsd napjaidat, tanulj, igyekezzél kedveltté és hasznossá válni, amennyiben ők ott ezt kívánják, de ne
légy tolakodó, ne lássanak soha türelmetlennek, tégy úgy, mintha te is bővében lennél az időnek, mint
vendéglátóid. Még ha egy egész éven át úgy is bánnának veled, mint aki első vendégnapját tölti a
házukban, törődj bele nyugodtan, s viselkedjél úgy, mintha akár két vagy tíz év mit sem jelentene szá-
modra. Tekintsd ezt vetélkedésnek a türelem gyakorlásában. Meditálj gondosan! Ha túl hosszúra nyúl-
na a szabad időd, foglald el magad naponta néhány – nem több, mint négy – órára valami rendszeres
munkával, például kéziratok tanulmányozásával vagy másolásával. De ne keltsd azt a látszatot, mintha
dolgoznál, legyen időd mindenki számára, akinek kedve támad beszélgetni veled.”
Knecht ehhez tartotta magát, s nemsokára ismét szabadabban lélegzett. Idáig túlságosan is sokat
gondolt feladatára, az üveggyöngyjáték kedvelőinek tanítására, ami nevet adott itteni küldetésének,
miközben a kolostori atyák inkább úgy kezelték őt, mint egy baráti hatalom jó hangulatban tartandó
követét. S amikor végül Gervasius apátnak mégis eszébe jutott ez a tanítói megbízatás, és előbb csak
egy-két atyát mutatott be neki, akik már túl voltak az üveggyöngyjátékba való első bevezetésen, s
akiknek egy továbbképző tanfolyamot kellett tartania, akkor Josef elképedt, s kezdetben súlyosan csa-
lódott is, mert kiderült, hogy e nemes játék kultúrája ezen a vendégszerető helyen nagyon felszínes,
dilettáns, és láthatólag igen szerény játékismeretekkel is megelégszik. S amint erre rájött, lassan kö-
vette a másik felismerés is: hogy nyilván nem az üveggyöngyjáték ápolása végett küldték őt ide a ko-
lostorba. Könnyű, nagyon is könnyű feladatot jelentett az, hogy az elemi ismeretekben kissé előbbre
vigye azt az egy-két atyát, aki elnézően hajlamos volt a játékra, s holmi szerény sportteljesítmény ki-
elégülését szerezze meg nekik – erre bármelyik más játék-kandidátus megfelelt volna, aki még távol
van attól, hogy az elithez tartozzék. Egyszóval ez az oktatás nem lehetett küldetése igazi célja. Kezdte
kapiskálni, hogy nyilván nem is tanítani küldték ide, hanem inkább azért, hogy tanuljon.
Mindazonáltal, épp amikor úgy vélte, hogy mindezt jól látja már – tekintélye a klastromban hirtelen
megint csak megerősödött, s ezzel együtt az öntudata is, mert vendégszereplésének minden varázsa és
kellemessége ellenére néha már szinte büntetésnek érezte idehelyezését. Nos, egy napon az történt,
hogy az apáttal folytatott beszélgetése közben szándéktalanul kiszakadt a száján egy célzás a kínai I-
Gingre; az apát fölfigyelt rá, néhány kérdést tett föl, s amikor vendégét várakozásán felül annyira jár-
tasnak találta a kínai nyelvben s az Átváltozások Könyvé-ben, nem bírta eltitkolni örömét. Nagyon
szerette az I-Ginget, s noha egy szót sem értett kínaiul, s tudása a jövendőmondó könyvről és egyéb
kínai titkokról csupán ártatlanul felszínes volt, mint ahogyan e kolostor jelenlegi lakói látszólag szin-
tén megelégedtek minden tudományos érdeklődésükben ezzel a felületességgel –, mégis kitűnt, hogy
ennek az okos – és a vendégéhez képest oly tapasztalt és világfi-férfinak valóban van valami kapcso-
lata az ókínai állam- és életbölcsesség szellemével. Szokatlanul élénk beszélgetés indult meg köztük,
s ez először törte át a háziúr és vendége közt az udvarias tartózkodást, s azt eredményezte, hogy
Knechtet megkérték, hetenként kétszer adjon órát a tiszteletre méltó apátúrnak az I-Gingből.
Miközben viszonya az apáthoz és vendéglátóihoz egyre elevenebb és hatásosabb lett, bajtársi ba-
rátsága az orgonistával tovább érlelődött, s lassankint megbarátkozott azzal a kis szellemi állammal,
amelyben élt, kezdett beteljesülni annak a jóslatnak az ígérete is, amelyet Kasztáliából való elutazása
előtt kapott. Neki, a mindenét magával hordozó vándornak nem csupán egy fogadóba való betérést
ígértek, hanem a szálláson kívül „egy kitartó ifjú szolgát” is. Hogy ez az ígéret beteljesült, a vándor
jó jelnek vehette, jeléül annak, hogy csakugyan „mindenét magával hordozza”, és hogy távol iskolái-
tól, tanáraitól, társaitól, pártfogóitól és segítőitől, távol Kasztália honi, tápláló és gyámolító légköré-
től magában hordozza azt a szellemet és erőt, amelynek a segítségével tevékeny és értékes életnek
vághat neki. A megjövendölt „ifjú szolga” ugyanis egy Anton nevű papnövendék alakjában közeledett
hozzá, s bár ez a fiatalember nem játszott szerepet Josef Knecht életében, akkortájt, abban a sajátosan
kétértelmű, első klastromi időben utalás volt, hírnök, valami újabb és nagy dolog, elkövetkezendő
események hírmondója. Anton, ez a hallgatag, de tüzes és tehetséget sugárzó szemű ifjú, aki már-már
elég érett volt hozzá, hogy fölvegyék a szerzetesek közé, meglehetősen gyakran találkozott az üveg-
gyöngyjátékossal, akinek származása és művészete oly rejtélyes volt számára; Josef egyébként alig is-
merte a tanulóknak ezt a kis seregét, amely az épület egyik elkülönített s a vendégnek hozzáférhetetlen
szárnyában lakott, s amelyet láthatólag távol tartottak tőle. A részvételt a játéktanfolyamon nem enged-
ték meg a tanulóknak. Ez az Anton azonban hetenkint többször segédkezett a könyvtárban; itt találko-
zott Knechttel, alkalomadtán beszélgetésbe is elegyedtek, s Knecht hovatovább észrevette, hogy ez a
sötétbarna szemű, fekete szemöldökű fiatalember olyan rajongó és szolgálatkész tanítványi szeretettel
fordul felé, amilyennel már sokszor találkozott, s amelyet – bár mindig szerette volna távol tartani
magát tőle – a Rend életében eleven és fontos elemnek ismert fel. Itt, a kolostorban elhatározta, hogy
kétszeresen tartózkodó lesz; véteknek érezte volna a vendégbarátság ellen, hogy befolyásolja ezt a
még papi nevelés alatt álló ifjút; meg aztán tudomása volt az itteni szigorú szüzességi tilalomról is, s
úgy érezte, hogy egy ilyen gyermekes fiúszerelem még veszélyesebb lehet. Mindenesetre: kerülnie
kellett minden botránkoztatást, és ehhez alkalmazkodott.
A könyvtárban, az egyetlen helyen, ahol ezzel az Anionnal gyakrabban találkozott, megismerkedett
egy férfival is, akit eleinte szerény megjelenése miatt szinte észre sem vett, aztán idővel jobban meg-
ismert, s élete végéig hálásan tisztelt, ahogyan talán csak az öreg zenemestert. Pater Jakobus volt ez, a
bencés rend talán legjelentősebb történetírója, akkoriban hatvan év körüli, szikár, karvalyfejű, inas,
hosszú nyakú férfi; az arca, elölnézetben, főleg mivel igen takarékoskodott a tekintetével, kissé élette-
lennek, kihunytnak hatott, profilja azonban, homlokának merészen ívelt vonalával, az orrnyereg mély
bevágásával, éles metszésű, horgas orrával, s a kissé rövid, de megnyerően tisztán formált állával ha-
tározott és konok személyiségre vallott. A csöndes öregembernek – aki egyébként a közelebbi isme-
retség során igen temperamentumosnak bizonyult – a könyvtárban, belül, egy kisebb szobában, volt
egy kis íróasztala, mindig zsúfolva könyvekkel, kéziratokkal és térképekkel – és itt ebben a kolostor-
ban úgy látszott – bár itt annyi felbecsülhetetlen értékű könyv volt –, hogy ő az egyetlen valóban ko-
molyan dolgozó tudós. Különben épp az az Anton nevű novícius hívta fel akaratlanul – Josef Knecht
figyelmét Pater Jakobusra. Knecht észrevette, hogy a könyvtárnak azt a belső helyiségét, ahol a tudós
íróasztala állt, szinte magántanulószobának tekintették, és csak végszükségben, halkan, tapintatosan és
lábujjhegyen léptek be ide néhányan a könyvtár olvasói közül, noha az ott dolgozó atya egyáltalán
nem keltett olyan hatást, mintha bárki is könnyen zavarhatná. Knecht természetesen hamarosan pa-
rancsnak tekintette ezt a tapintatot, s már csak ezért sem szentelt sok figyelmet a szorgos öregúrnak.
Nos, egy napon az öreg néhány könyvet kért Antontól, s amikor Anton visszatért abból a belső helyi-
ségből, Knechtnek feltűnt, hogy a fiú egy kis ideig megáll a nyitott ajtóban, s visszanéz az asztalánál
munkájába merült öregre; csodálat és tisztelet rajongó kifejezése ült az arcán, a már szinte gyöngéd
tapintatnak és segítőkészségnek az érzésével vegyítve, ahogy a jóindulatú ifjúság fordul olykor a ko-
pasz és törékeny öregkor felé. Knecht először örült ennek a látványnak, hiszen önmagában véve is
szép volt, de ugyanakkor azt is mutatta, hogy Anton minden testi szerelem nélkül is rajong az időseb-
bekért, vagy azokért, akiket csodál. A következő pillanatban viszont inkább egy ironikus gondolata tá-
madt, s majdnem el is szégyellte magát miatta: hogy tudniillik milyen gyenge lábon állhat ebben az in-
tézményben a tudományosság, ha a ház egyetlen komolyan tevékenykedő tudósát amolyan csodaállat-
ként és mesebeli lényként bámulják... Mindenesetre: az ámuló tiszteletnek ez a szinte gyöngéd pillan-
tása, ahogy Anton az öregre nézett, felnyitotta Knecht szemét, hogy a tudós atyában jelenséget lásson,
és amint hébe-hóba egy-egy pillantást vetett erre a férfira, fölfedezte római arcélét, s lassanként fölfe-
dezett egyet-mást ebben a Pater Jakobusban, ami nem közönséges szellemre és jellemre utalt. Hogy
történész és a bencések történetének legbeavatottabb ismerője – azt már amúgy is tudta róla.
Egyik nap az atya megszólította; hangjában semmi sem volt abból a széles, hangsúlyozottan jóindu-
latú, hangsúlyozottan kedélyes és kissé nagybácsis hanglejtésből, amely, úgy látszik, a ház stílusához
tartozott. Meghívta Josefet, hogy vecsernye után keresse fel a szobájában. – Bennem ugyan nem talál
Kasztália történetének ismerőjére, s még kevésbé egy üveggyöngyjátékosra – mondta halkan s szinte
félénken, de bámulatosan pontos hangsúlyozással –, ám mivel, úgy tetszik, a mi két annyira különböző
rendünk egyre jobban összebarátkozik, én sem szeretnék ebből kimaradni, s hébe-hóba magam is sze-
retnék némi hasznot húzni az ön ittlétéből. – Teljesen komolyan beszélt, de halk hangja s idős, okos
arca túlzottan udvarias szavainak azt a komolyság és irónia, hódolat és könnyed gúny, pátosz és játé-
kosság közt oly csodálatosan színjátszó sokértelműséget kölcsönözte, ami például két szent vagy két
egyházfejedelem közt érezhető a kölcsönös üdvözlés vég nélküli hajlongásainak udvariasság- és türe-
lemjátékaiban. Ez a kínaiak révén számára oly jól ismert keveréke a fölénynek és gúnynak, a bölcses-
ségnek és konok szertartásosságnak, felüdítette Josef Knechtet; eszébe ötlött, hogy ezt a hangot is –
már jó ideje nem hallotta; örömmel és hálásan fogadta el a meghívást. Amikor este fölkereste az atya
félreeső lakását az épület egy csöndes oldalszárnyának a végén, s azon töprengett, melyik ajtón ko-
pogjon be, meglepetésére zongoramuzsikát hallott. Felfülelt rá: Purcell egyik szonátáját játszotta va-
laki, igénytelenül és nem virtuóz módon, de jó ütemérzékkel és tisztán; bensőségesen és barátságosan
csengett fülébe a tiszta, bensőségesen derűs zene, édes hármashangzataival. a waldzelli korszakára
emlékeztette, amikor barátjával, Ferromontéval különféle hangszereken gyakorolta az efféle darabo-
kat. Élvezettel hallgatta végig a szonátát, a csöndes, homályos folyosón; oly magányosan, világtól ide-
genül, oly bátran és ártatlanul, oly gyermekien és fölényesen hangzott, mint minden jó zene a világ
megváltatlan némaságában. Josef bekopogott az ajtón. Pater Jakobus kiszólt: „Tessék!”, és szerény
méltósággal fogadta, a kis zongorán még égett két gyertya. – Igen, mondta Jakobus atya Knecht kérdé-
sére, ő minden este egy fél órát vagy egy órát is játszik, napi munkáját alkonyatkor bevégzi, s a lefek-
vés előtti órákban lemond az olvasásról és írásról. Zenéről beszélgettek, Purcellről, Händelről, a
zene ősrégi ápolásáról a bencéseknél, ennél a művészetekre igazán fogékony rendnél, amelynek a tör-
ténetét Knecht szerette volna megismerni. A beszélgetés megélénkült, s száz meg száz kérdést érintett,
az öreg történelmi ismeretei igazán bámulatosnak látszottak, de nem tagadta, hogy Kasztália története,
a kasztáliai gondolat és az a rend nemigen foglalkoztatta és érdekelte, s azt sem titkolta el, hogy kriti-
kus szemmel nézi ezt a Kasztáliát, s a „Rendjét” a keresztény kongregációk utánzásának tekinti, még-
pedig alapjában véve szentségtörő utánzásának, mivel a kasztáliai rend nem alapul semmiféle vallá-
son, istenhiten és egyházon. Knecht tisztelettel hallgatta ezt a bírálatot, de azért emlékeztetett rá, hogy
a bencés és római katolikus felfogáson kívül a vallásról, Istenről és egyházról még más elképzelés is
lehetséges és létezhet, amelytől nem lehet elvitatni sem a szándék és törekvés tisztaságát, sem mélysé-
ges hatását a szellemi életre.
– Ez igaz – mondta Jakobus. – Ön többek között most a protestánsokra gondol. A vallást és az egy-
házat nem tudták fenntartani, de időnkint nagy bátorságot tanúsítottak, és voltak példás férfiaik. Akadt
néhány olyan év az életemben, amikor kedvenc tanulmányaim közé tartoztak a különböző békülési kí-
sérletek az ellenséges keresztény hitvallások és egyházak között, főleg az 1700 körüli korból, amely-
ben olyan emberek fáradoztak az ellenségeskedő testvérek újraegyesítéséért, mint a filozófus és mate-
matikus Leibniz, s aztán a különc Zinzendorf gróf. Egyébként is a tizennyolcadik század, ha szelleme
sokszor mégoly kapkodónak s dilettánsnak tetszik is, szellemtörténetileg rendkívül érdekes és kettős
értelmű, s épp ennek a kornak a protestánsaival foglalkoztam sűrűbben. Akkoriban fölfedeztem egy
nagy formátumú filológust, tanítót és nevelőt különben sváb pietista volt –, egy férfit, akinek morális
hatása teljes két évszázadon át világosan bizonyítható – de ezzel már más területre térnénk át, nézzük
hát csak újból a voltaképpeni rendek törvényességét és történelmi küldetését...
– Ó nem – tiltakozott Josef Knecht –, kérem, maradjon még ennél a tanítónál, akiről éppen beszélni
akart; azt hiszem, nem sok kell, hogy kitaláljam, ki az.
– Hát találja ki.
– Először a hallei Franckéra gondoltam, de hát az illető sváb, tehát nem gondolhatok másra, csakis
Johann Albrecht Bengelre.
Nevetés csendült, s a tudós arcán az öröm fénye ragyogott fel. – Meglep, kedves barátom – mondta
élénken –, csakugyan Bengel járt az eszemben. De hát honnét tud róla? Vagy tán az önök bámulatos
tartományában magától értetődik, hogy ilyen távoli és elfeledett dolgokról és nevekről is tudnak? Biz-
tosíthatom róla, hogy ha megkérdezné itt az összes atyát, kolostorunk valamennyi mai tanárát és neve-
lőjét s ráadásul még a legutolsó néhány nemzedékét is, erről a névről senki sem tudna.
– Kasztáliában is kevesen ismerik, rajtam s két barátomon kívül talán senki más. Régebben egyszer
a tizennyolcadik századot tanulmányoztam, s a pietizmus körével foglalkoztam, csupán magáncélból, s
akkor feltűnt nekem egy-két sváb teológus, megnyerte csodálatomat és tiszteletemet, s köztük kivált-
képp ez a Bengel: a tanár, az ifjúság vezetőjének eszményképét láttam benne. Ez az ember annyira
meghódított, hogy egy régi könyvből még az arcképét is kifényképeztettem, s egy ideig ott függött az
íróasztalom fölött.
A páter még mindig nevetett. – Hát itt szokatlan jegyben találkozunk – mondta. – Már az is különös,
hogy tanulmányaink közben mindketten rábukkantunk erre az elfelejtett emberre. Talán még különö-
sebb, hogy ennek a sváb protestánsnak sikerült szinte egyidejűleg hatnia egy bencés atyára és egy
kasztáliai üveggyöngyjátékosra. Egyébként én az önök üveggyöngyjátékát olyan művészetnek képze-
lem, amelyhez nagy fantáziára van szükség, és csodálkozom rajta, hogy önt vonzani tudta egy olyan
szigorúan józan ember, mint Bengel.
Most Knecht is elégedetten nevetett. – Nos – mondta –, ha Bengel évekig tartó tanulmányaira gon-
dol János Jelenéseiről, s emlékszik módszerére, ahogyan ennek a könyvnek a jövendöléseit értelmezi,
el kell ismernie, hogy barátunktól nem volt egészen idegen a józanság ellentétes pólusa sem.
– Igaz – hagyta helyben vidáman a páter. – És ön hogyan magyarázza az ilyen ellentéteket?
– Ha megengedné, hogy tréfáljak, azt mondanám: ami Bengelnek hiányzott, s amit, nem is tudva
róla, vágyódva keresett és áhított, az az üveggyöngyjáték volt. Én ugyanis játékunk titkos előfutárai és
ősei közé számítom őt.
Jakobus óvatos lett és megint elkomolyodott: – Kissé merész dolognak látom, hogy éppen Bengelt
iktatja be az önök leszármazási táblázatába. Mivel igazolja ezt?
– Igen, ez tréfa volt, de megvédhető tréfa. Bengel, még fiatal korában, mielőtt nagy bibliai munkája
foglalkoztatta volna, közölte barátaival tervét, hogy azt reméli: kora minden tudását részarányosan és
egyidejűleg szemlélve valami középpont köré rendezi, és így foglalja össze egy enciklopédikus mű-
ben. Ez nem más, mint amit az üveggyöngyjáték is csinál.
– Az egész tizennyolcadik század az enciklopédikus gondolattal játszadozott – mondta a páter.
– Így van – vélte Josef is –, de Bengel nem csupán a tudás és a kutatás területeinek egymás mellé
állítására törekedett, hanem egymásba olvasztására is, valamiféle szerves rendre, elindult megkeresni
a közös nevezőt. S ez épp az üveggyöngyjáték egyik alapgondolata. S még többet is állítanék, tudniil-
lik: ha Bengel birtokában lett volna egy olyan rendszernek, amilyen a mi játékunk, valószínűleg meg-
takaríthatta volna azt a nagy tévutat, amit a prófétai számok átszámítása, az Antikrisztus és az Ezer-
éves Birodalom megjövendölése jelentett. Bengelben sok különböző képesség egyesült, de – bár vá-
gyott rá – ezeket nem tudta egy közös célra irányítani, s matematikai tehetségéből, filológiai éleslátá-
sával együttműködve, így adódott az a kutatói pontosságból és délibábos képzeletből összevegyített
furcsa „Idő-Táblázat”, amely oly sok éven át foglalkoztatta.
– Nagyon rendjén való – mondta Jakobus –, hogy ön nem történész, mert valóban hajlamos a képze-
lődésre. De értem, mire gondol; én csupán a saját szaktudományomban vagyok szőrszálhasogató.
Termékeny beszélgetés bontakozott ki köztük, kölcsönös ismerkedés, s ebből valamiféle barátkozás
is. A tudós többnek látta véletlennél, vagy legalábbis nagyon különös véletlennek látta, hogy ők ket-
ten, ő, a bencés-kötöttségéből, az ifjú pedig a maga kasztáliai kötöttségéből kitörve ilyen jó fogást
csináltak, s fölfedezték ezt a szegény württembergi klastromi nevelőt, ezt a gyöngéd szívű és szikla-
szilárd, rögeszmés és józan férfiút; kellett itt lennie valaminek, ami kettejüket összekötötte, hogy ilyen
erősen hatott rájuk ugyanaz a láthatatlan mágnes. S attól az estétől fogva, amely Purcell szonátájával
kezdődött, csakugyan jelen volt az a valami és az az összetartozás. Jakobus élvezte az eszmecserét
egy ilyen tanult és még annyira alakítható fiatal szellemmel, ez a gyönyörűség nem túl gyakran jutott
osztályrészéül, Knechtnek pedig eszmélése útján, aminek életét tartotta, egy új fokozatot jelentett kap-
csolata a történésszel s a tudós most kezdődő oktatása. Hogy csak pár szóval utaljunk rá: Josef törté-
nelmet tanult a pátertől, megtanulta, megismerte a történelmi stúdiumok törvényszerűségeit és ellent-
mondásosságát, s ráadásul a következő években ezen kívül megtanulta történelmi valóságként nézni a
jelent és a saját életét.
Beszélgetéseik gyakorta igazi vitákká, támadásokká és önigazolásokká fajultak, s kezdetben persze
Pater Jakobus mutatkozott inkább támadó kedvűnek. Minél jobban megismerte fiatal barátja szellemét,
annál jobban fájt neki, hogy ez az oly sokat ígérő fiatalember a vallási nevelés fegyelme nélkül, egy
intellektuális-esztétikai szellemiség látszatfegyelmében nőtt fel. Amit netán kárhoztatni valónak talált
Knecht gondolkodásmódjában, ennek a „modern” kasztáliai szellemnek a rovására írta, amely távol
áll a valóságtól és hajlamos a játékos absztrakcióra. S amikor Knecht a tudóst saját gondolkodásmód-
jához közel álló, romlatlan nézetekkel és megnyilatkozásokkal lepte meg, ujjongott örömében, hogy fi-
atal barátjának jó természete ilyen erősen ellenállt a kasztáliai nevelésnek. Josef nyugodtan fogadta a
Kasztáliát illető bírálatot, s ha úgy látta, hogy az öregurat túl messzire ragadja szenvedélye, hűvösen
visszautasította támadásait. Egyébként az atya Kasztáliát lekicsinylő megnyilatkozásai közt akadtak
olyanok is, amelyeknek Josef kénytelen volt részben igazat adni, s mariafelsi tartózkodása alatt egy
dologban nagyon sok újat tanult. A kasztáliai szellemnek a világtörténelemhez való viszonyáról volt
szó, arról, amit az atya „a történelmi érzék teljes hiányának” nevezett. – Ti, matematikusok és üveg-
gyöngyjátékosok – mondogatta – lepároltatok magatoknak egy olyan világtörténelmet, amely csupán
szellem- és művészettörténetből áll; a ti történelmetek vértelen és valótlan; pontosan ismeritek a latin
mondatszerkezet felbomlását a második vagy harmadik században, és sejtelmetek sincs Nagy Sándor-
ról, Caesarról vagy Jézus Krisztusról. Úgy kezelitek a világtörténelmet, mint a matematikus a matema-
tikát, amelyben csupán törvények és formulák vannak, de nincs benne valóság, se jó, se rossz, se idő,
se tegnap, se holnap, csupán valami örök, lapos, matematikai jelen.
– De hogyan foglalkozzunk a történelemmel, ha nem viszünk bele rendet? – kérdezte Knecht.
– Persze hogy rendet kell vinni a történelembe – mérgelődött Jakobus. – Minden tudomány, többek
között, rendezés, egyszerűsítés, az emészthetetlen emészthetővé tétele a szellem számára. Azt hisszük,
hogy felismertünk néhány törvényt a történelemben, s megpróbálunk tekintettel lenni rájuk a történelmi
igazság megismerésében. Mondjuk úgy, ahogy egy anatómus a test boncolásakor nem csupa teljesen
meglepő lelettel találkozik, hanem amikor a bőr alatt rátalál a szervek, izmok, inak és csontok világá-
ra, igazolva lát egy sémát, amelyet már előre magával hozott. De ha az anatómus csak a saját sémáját
látja, s elhanyagolja tanulmánya tárgyának egyszeri, egyedi valóságát, akkor kasztáliai, üveggyöngyjá-
tékos, és a legalkalmatlanabb tárgyon gyakorolja a matematikát. Aki a történelmet szemléli, miattam a
legmeghatóbb gyermeki hittel bízhat szellemünk és módszereink rendező hatalmában, de ezenkívül és
ennek ellenére becsülje a történések felfoghatatlan igazságát, valódiságát, egyszeriségét. Történelem-
mel foglalkozni, kedves barátom, nem tréfadolog s nem felelőtlen játék. Történelemmel foglalkozni,
ez feltételezi annak a tudását, hogy ezzel valami lehetetlenre s mégis szükségesre s nagyon fontosra
törekszünk. Történelemmel foglalkozni annyi, mint átengedni magunkat a zűrzavarnak s mégis meg-
őrizni hitünket a rendben és értelemben. Nagyon komoly feladat ez, fiatalember, s talán tragikus fel-
adat is.
A páter szavai közül, amelyeket Knecht annak idején levélben közölt barátaival, válasszunk ki még
néhány jellemző mondatot.
„A fiatalság számára a nagy emberek a mazsolák a világtörténelem kalácsában, sőt a voltaképpeni
lényegéhez tartoznak bizonyára, s egyáltalán nem olyan egyszerű és könnyű, ahogy vélnénk, megkülön-
böztetni az igazán nagyokat a látszat-nagyságoktól. A látszatnagyságok esetében a történelmi pillanat s
ennek felismerése és megragadása teremti meg a nagyság látszatát; nincs is hiány az olyan történé-
szekben és életrajzírókban, nem is szólva az újságírókról, akik egy történelmi pillanat ilyen felisme-
résében és megragadásában, azaz a pillanatnyi sikerben máris a nagyság ismertetőjelét látják. A káp-
lár, akiből máról holnapra diktátor lesz, vagy a kurtizán, akinek sikerül egy darabig irányítania egy vi-
láguralkodó jó vagy rossz kedvét, kedvenc figurája az ilyen történészeknek. Az eszményt tisztelő fia-
talok viszont, épp fordítva, leginkább a tragikus sikerteleneket, a mártírokat, az egy perccel korábban
vagy későbben jöttékét szeretik. Számomra, aki persze elsősorban a mi Benedek-rendünk történésze
vagyok, a világtörténelemben a legvonzóbbak, legcsodálatosabbak s tanulmányozásra legméltóbbak
nem a személyiségek s nem az államcsínyek, sikerek vagy pusztulások; szeretetem és kielégítetlen kí-
váncsiságom az olyan jelenségek felé fordul, amilyen a mi kongregációnk is, egyike azoknak a nagyon
hosszú életű szervezeteknek, amelyekben megkísérlik összegyűjteni a szellem és a lélek embereit, ne-
velni és átalakítani őket, nem az eugenetika, hanem a nevelés, nem a vér, hanem a szellem révén emel-
ni őket olyan nemességgé, amely egyaránt képes a szolgálatra és az uralkodásra. A görögök történeté-
ben engem nem a héroszok csillagégboltja s nem az agora tolakodó rivalgása nyűgözött le, hanem a
püthagoreusok vagy a platóni akadémia kísérletei, a kínaiaknál egy jelenség sem annyira, mint a kon-
fuciánus rendszer hosszú élete, s a mi nyugati történelmünkben elsősorban a keresztény egyházat s az
őt szolgáló és beleépült Rendeket látom elsőrangú történelmi értéknek. Hogy egy kalandornak egyszer
szerencséje volt, s meghódított vagy megalapított egy birodalmat, amely aztán húsz vagy ötven, sőt
netán száz évig fennállt, vagy hogy egy jó szándékú idealista király vagy császár egyszer-egyszer be-
csületesebb politikára törekszik vagy megpróbál valóra váltani egy kulturális vágyálmot, vagy hogy
egy nép vagy valamely más közösség a nagy elnyomás alatt is hallatlan dolgokat volt képes végbevin-
ni vagy eltűrni, az számomra már régen nem olyan érdekes, mint az, hogy újra és újra megkíséreltek
létrehozni olyan képződményeket, mint amilyen a mi Rendünk is, és hogy e kísérletek némelyike ezer,
kétezer évig is fenntartható volt. Magáról a Szentegyházról nem is akarok beszélni, ez nekünk, hívők-
nek, minden vitán felül áll. Ám az, hogy olyan kongregációk, mint a bencéseké, a domonkosoké, ké-
sőbb a jezsuitáké és így tovább, sok száz évet megértek, és ezek után az évszázadok után, minden fej-
lődés, elfajulás, alkalmazkodás és erőszakos beavatkozás ellenére megőrizték arculatukat, hangjukat,
külső formájukat s egyéni lelkületűket – nekem a történelem legérdekesebb és legtiszteletreméltóbb
jelensége.”
Knecht még haragos, igazságtalan kitöréseiben is csodálta a pátert. Ráadásul akkor még fogalma
sem volt róla, hogy valójában ki is Pater Jakobus, csupán alapos és zseniális tudóst látott benne, s
még nem tudta, hogy az atya ezenkívül olyan férfi volt, aki tudatosan vett részt a világtörténelemben, s
alakításában is közreműködött, mint kongregációjának vezető politikusa, s olyan szakértője a politikai
történetnek és a politika jelenének, akitől sokfelől kértek felvilágosítást, tanácsot, közvetítést. Körül-
belül két éven át, első szabadságáig, Knecht az atyával csupán mint tudóssal érintkezett, s a páter éle-
téből, tevékenységéből, híréből és befolyásából csak ezt az egy, feléje fordított oldalát ismerte. Ez a
tudós úr értette a hallgatás művészetét még a barátságban is, és testvérei a kolostorban is sokkal job-
ban értették, semmint Josef hitte volna róluk.
Mintegy két év múltán Knecht olyan tökéletesen beilleszkedett a kolostor életébe, ahogy egy vendég
és kívülálló csak tehette. Hébe-hóba segítségére volt az orgonistának is, hogy kicsiny motettakórusá-
ban valami vékony szálon szerényen továbbvigyen egy ősrégi, tiszteletre méltó nagy hagyományt. A
kolostor zenearchívumában talált néhány leletet, s a régi művek egy-két másolatát elküldte Waldzellbe
és főleg Monteport-ba. Felnevelte az üveggyöngyjátékosok egy kis kezdő osztályát, s ezek közé tarto-
zott most – legbuzgóbb tanulóként – ama bizonyos fiatal Anton. Gervasius apátot nemcsak a kínai
nyelvre tanította, hanem a cickafarkszárakkal való manipulációra is, valamint a meditálás jobb mód-
szerére a jövendőmondó könyv jelmondatairól; az apátúr nagyon hozzámelegedett, s már régen lemon-
dott kezdeti próbálkozásairól is, hogy olykor-olykor borivásra csábítsa vendégét. Félévenként vála-
szolt az üveggyöngyjáték-mester levelére, aki hivatalból tudakozódott arról, hogy meg vannak-e elé-
gedve Mariafelsben Josef Knechttel, s minden ilyen beszámoló csupa magasztalás volt. Kasztáliában
ezeknél a beszámolóknál gondosabban tanulmányozták Knecht játéktanfolyamának lecke- és bizonyít-
ványlistáit; a színvonalat szerénynek találták, de elégedettek voltak azzal, ahogyan a tanár ehhez a
színvonalhoz s általában a kolostor szokásaihoz és szelleméhez alkalmazkodott. A kasztáliai hatóságot
azonban leginkább az töltötte el megelégedéssel s lepte meg igazán – bár persze ezt nem közölték
megbízottjukkal –, hogy Josef Knecht oly gyakorta, oly bizalmasan, sőt végül éppenséggel barátian
érintkezik a híres Jakobus atyával.
Ez a kapcsolat mindenféle gyümölcsöt termett, s engedtessék meg nekünk, hogy ezekről, vagy in-
kább a Knechtnek legkedvesebb eredményről elmondjunk egyet-mást, ami kissé elébe vág az elbeszé-
lésnek. Ez a gyümölcs lassan, lassan érlelődött, olyan várakozóan és bizalmatlanul növekedett, mint a
magashegység fáinak a magvai, amelyeket a síkföld buja talajába vetnek el; ezek a magvak, a zsíros
földben s a jó éghajlat alatt is, magukban hordozzák örökségként azt a tartózkodást és bizalmatlansá-
got, amivel apáik nőttek fel, mert a lassú növekedés öröklött tulajdonságaik közé tartozik. Így az okos
öreg is, megszokván, hogy az őt érő minden lehetséges hatást bizalmatlanul ellenőrizzen, csupán ha-
bozva és lépésről lépésre engedte lelkében meggyökerezni azt, amit fiatal barátja, az ellentétes pólus
képviselője a kasztáliai szellemből nyújtott neki. Eközben lassankint mégis kicsírázott benne, s mind-
abból a jóból, amit Knecht e klastromi éveiben átélt, a legjobb és számára legértékesebb a tapasztalt
öregnek ez a tartózkodó s a reménytelennek látszó kezdetből tétovázva növekvő bizalma és kitárulko-
zása volt, lassan csírázó, még lassabban bevallott megértése a nála fiatalabb csodálójának nemcsak
személye iránt, hanem az iránt is, ami Knechtben jellegzetesen kasztáliai tulajdonság volt. A fiatalem-
ber – látszatra úgyszólván csak tanuló, okulva hallgató – az atyát, aki kezdetben csakis ironikus hang-
súllyal, sőt, határozottan szidalomként mondta ki a „kasztáliai” vagy „üveggyöngyjátékos” szót, lépés-
ről lépésre vezette el odáig, hogy elismerje – előbb türelmesen s végül tisztelettel is – ennek a fajta
szellemiségnek, ennek a Rendnek, s ennek a kísérletnek a jogát is a szellemi nemesség képzéséhez. A
páter nem kifogásolta többé, hogy olyan fiatal ez a Rend, amely a maga alig több, mint két évszázadá-
val persze elmaradt a bencések másfél évezrede mögött; az üveggyöngyjátékban sem látott többé amo-
lyan esztétizáló divatfiságot, s a jövőre nézvést már nem utasított el, nem tartott lehetetlennek valami
barátság- és szövetségfélét a két olyannyira különböző korú rend között. Hogy a kasztáliai hatóságok
az atya e részleges megnyerésében, amit Josef a maga személyes szerencséjének tartott, Knecht maria-
felsi küldetésének és teljesítményének csúcspontját látták, arról a fiatalembernek még jó ideig sejtel-
me sem volt. Hébe-hóba eredménytelenül töprengett rajta: voltaképpen mi is a helyzet az ő kolostori
megbízatásával? Vajon teljesít-e itt valamit, és az hasznos-e? Vajon kiküldetése erre a helyre, mely
kezdetben előléptetésnek és kitüntetésnek látszott, s törekvő társai irigyelték miatta, nem jelent-e in-
kább hosszú időre szóló, dicstelen nyugalomba helyezést, vakvágányra tolatást? Igaz, tanulni minde-
nütt lehet valamit, s miért ne éppen itt? Kasztáliai értelemben véve azonban ez a kolostor, kivéve az
egyetlen Jakobus atyát, nem volt a tudományosság kertje és példaképe; s Josef azt sem tudta igazán
megállapítani, hogy elszigeteltségében, itt a sok, többnyire dilettáns üveggyöngyjátékos közt, nem kez-
dett-e már berozsdásodni és hanyatlani. Ebben a bizonytalanságában azonban segítségére volt az,
hogy hiányzott belőle a törtetés, meg aztán már akkor is meglehetősen kifejlődött benne az amor fati.
Mindent összevéve, ebben az ősi, kényelmes kolostorvilágban – vendégként és kis szaktanárként –
kellemesebb volt az élete, mint a legutóbbi waldzelli korszaka idején a becsvágyók körében, és ha a
sors netán örökké ezen a kis gyarmati poszton akarná hagyni, akkor ugyan megpróbálna egyben s más-
ban változtatni itteni életén, például idemesterkedné valamelyik barátját, vagy legalábbis évente egy-
egy hosszabb szabadságot kérne, hogy Kasztáliába látogasson – ám egyébként elégedett lenne helyze-
tével.
Emez életrajzi vázlat olvasója talán némi tudósítást vár Knecht klastromi életének egy másik olda-
láról is, a vallási élményéről. Erre nézvést csupán óvatos jelzéseket kockáztatunk meg. Hogy Knecht-
nek Mariafelsben bensőséges találkozása esett a vallással, a kereszténység mindennapos gyakorlatá-
val, az nemcsak valószínű, hanem világosan kiderül néhány későbbi nyilatkozatából és a magatartásá-
ból is; válasz nélkül kell azonban hagynunk azt a kérdést, hogy vajon ott kereszténnyé lett-e és milyen
mértékben, mert kutatásunk számára ez a terület hozzáférhetetlen. Kasztáliában ápolták a vallások
tiszteletét, Josefben ezenfelül is volt valamiféle alázat, amit jámbor kegyességnek nevezhetnénk, s a
keresztény tanról, annak klasszikus formáiról már iskolai éveiben, kivált az egyházi zene oktatásakor,
nagyon jól tájékoztatták – s főleg jól ismerte a mise szentségét és a nagymise szertartását. Most a ben-
céseknél, korántsem ámulat és hódolat nélkül, élő vallásként ismert meg egy számára eddig csak el-
méletben és történetileg ismeretes religiót, sok istentiszteleten vett részt, s amióta megbarátkozott Ja-
kobus atya néhány írásával, és beszélgetéseik is hatottak rá, teljesen látható lett előtte ennek a keresz-
ténységnek a jelensége, amely az évszázadok során oly gyakran vált korszerűtlenné és túlhaladottá, el-
avulttá és merevvé, s mégis mindig újra forrásaira eszmélt, megújhodott belőlük, s a tegnap még dia-
dalmasat, a korszerűt ismét maga mögött hagyta. Knecht nem is hárította el komolyan a páter olykor-
olykor fölvetett gondolatait, hogy alkalmasint a kasztáliai kultúra is csupán a nyugati keresztény kultú-
ra egyik elvilágiasodott, tünékeny, kései mellékhajtása, s a kereszténység egyszer majd megint föl-
szívja és visszaolvasztja magába. Lehet, hogy így lesz, mondta egyszer az atyának, de hát az ő helyét
és szolgálatát már nem a bencés, hanem a kasztáliai renden belül jelölték ki, ott kell munkálkodnia és
helytállnia, nem törődve azzal, vajon a Rend, amelynek tagja, örök vagy csak huzamosabb fennállásra
tart-e igényt; az áttérést nem tekinthetné másnak, csupán a menekülés nem egészen tisztességes formá-
jának. A maga korában ama tiszteletre méltó Johann Albrecht Bengel is egy kicsiny és múlandó egy-
házat szolgált, s mégsem mulasztott semmit az örökkönvalók szolgálatában. Jámborság, vagyis hívő
szolgálat és hűség, egészen éltünk odaadásáig, minden hitvallásban és minden fokon lehetséges, s
minden személyes jámborságnak ez a szolgálat s ez a hűség az egyetlen hiteles próbája.
Amikor Knecht már vagy két éve tartózkodott az atyáknál, egyszer csak megjelent a rendházban egy
vendég, akit nagyon gondosan távol tartottak tőle, sőt még a futólagos bemutatását is mellőzték. Josef
erre kíváncsi lett, figyelte az idegent – aki egyébként csak pár napig maradt –, s mindenféle sejtelmei
támadtak. Úgy vélte, hogy az idegen papi öltözéke álruha. Az ismeretlen zárt ajtók mögött hosszú tár-
gyalásokat folytatott az apáttal és főleg Jakobus atyával, sűrűn kapott sürgős üzenetet, s ő is küldözge-
tett gyorspostát. Knecht, aki – legalábbis híresztelésekből – tudott a rendház politikai kapcsolatairól
és hagyományairól, gyanította, hogy a vendég valamilyen titkos küldetésben járó magas rangú állam-
férfi, vagy egy rangrejtve utazó herceg; s miközben megfigyelésein töprengett, az elmúlt hónapokból
eszébe jutott még egy-két olyan vendég, aki most utólag szintén titokzatosnak vagy jelentősnek rémlett.
S közben eszébe jutott a „rendőrség” főnöke is, a barátságos Dubois úr, meg a kérése, hogy hébe-hóba
tartsa szemmel a kolostorban épp az ilyen eseményeket, s noha még most sem érzett semmi kedvet
vagy hivatást az efféle tudósításokhoz, mégis lelkifurdalása támadt amiatt, hogy olyan régóta nem írt
ennek a jóakaratú férfiúnak, s ezzel valószínűleg nagy csalódást okozott neki. Hosszú levelet írt Du-
boisnak, próbálta megmagyarázni hallgatását, s hogy legyen valami lényeges is a levelében, elmesélt
egyet-mást kapcsolatáról Pater Jakobusszal. Sejtelme sem volt róla, ki olvassa el s milyen figyelme-
sen minden egyes levelét.
A KÜLDETÉS
Knecht első ízben két évig tartózkodott a kolostorban; abban az időben, amelyről itt szó esik, har-
minchetedik életévében járt. Ez a vendégeskedése a mariafelsi apátságban, nagyjából két hónappal a
Dubois úrnak küldött hosszú levele keltezése után, azzal ért véget, hogy egyik reggel az apát fogadó-
szobájába hívatták. Azt gondolta, a nyájas apátúrnak kedve támadt egy kissé elcsevegni kínai témák-
ról, és haladéktalanul tiszteletét tette nála. Gervasius egy levéllel a kezében jött elébe. – Egy önt ille-
tő megbízatással tisztelnek meg, nagyra becsült uram – mondta a maga joviális pártfogói modorában
derűsen, és hamarosan át is váltott abba az ironikus, ingerkedő hangnembe, amely a még nem egészen
tisztázott baráti kapcsolat kifejezéseként alakult ki a papi és a kasztáliai Rend között, s amely volta-
képp Pater Jakobustól eredt. – Egyébként le a kalappal az önök Magister Ludija előtt! Ő aztán tud le-
velet írni! Latinul írt nekem, Isten tudja, miért; nálatok, kasztáliaiknál, ha valamit tesztek, sosem tudja
az ember, hogy mi a szándékotok: udvariasság vagy csúfondárosság, megtisztelés vagy kioktatás. Szó-
val ez a tiszteletre méltó Dominus latinul írt nekem, mégpedig olyan latinsággal, amilyenre ez idő sze-
rint a mi egész rendünkben senki sem volna képes, kivéve legföljebb Pater Jakobust. Mintha közvetle-
nül Cicero iskolájából eredne ez a latinság, s mégis egy kis adag helyesen kimért egyházi latin fűsze-
rezi, amelyről természetesen megint csak nem tudhatni, naiv csalétek-e, nekünk, papoknak szánva,
avagy ironikus szándékú, netán egyszerűen csak a stilizálás és díszítgetés fékezhetetlen ösztönéből fa-
kadó játék. Szóval a tiszteletre méltó úr azt írja: kívánatosnak tartják, hogy önt viszontlássák és meg-
öleljék, no és azt is megállapítsák, hogy hosszú tartózkodása köztünk, félbarbárok közt, erkölcsileg és
stilisztikailag mennyire rontotta meg. Szóval – ha jól értettem és értelmezem ezt a terjedelmes irodal-
mi műalkotást – szabadságot engedélyeznek önnek, s engem arra kérnek, hogy meghatározatlan időre
küldjem haza vendégemet Waldzellbe, de nem egyszer s mindenkorra, mivel az ottani hatóságnak
szándékában áll önt hamarosan visszaküldeni hozzánk, ha nekünk ez kedvünkre van. Nos, bocsásson
meg, korántsem tudtam méltó módon közvetíteni az írás minden finomságát, Magister Thomas nyilván
nem is várta ezt tőlem. Még ezt a kis levelet kell átadnom önnek, s most menjen, gondolkozzék rajta,
vajon el akar-e utazni és mikor. Hiányozni fog, kedves barátom, és ha túlontúl sokáig maradna távol,
nem mulasztjuk el, hogy megint visszaköveteljük a hatóságától.
A levélben, amelyet Knechtnek átadott, a kasztáliai hatóság röviden közölte Joseffel: szabadságot
kap, pihenés céljából, s azért is, hogy följebbvalói megbeszélést folytathassanak vele, és rövidesen
várják Waldzellben. A kezdők most folyó játéktanfolyamának befejezésével egyáltalán ne törődjék, ha
csak az apátúr határozottan nem kívánja. Az öreg zenemester üdvözletét küldi. E sorok olvastán Josef
meghökkent és elgondolkozott: hogyan bízhatták meg a levél íróját, a Magister Ludit ennek az üdvöz-
letnek a közvetítésével, amely különben sem illett bele a hivatalos iratba? Bizonyára konferenciát tar-
tott a teljes Hatóság, az idős mesterek bevonásával. Nos, a Nevelési Hatóság ülései és döntései nem
tartoztak rá; de ez az üdvözlet furcsán meghatotta, különösen kollegiálisan hangzott. Egyre megy, mi-
lyen kérdésről tárgyalt az a konferencia, az üdvözlet azt bizonyította, hogy följebbvalói ez alkalommal
Josef Knechtről is beszéltek. Valami új fordulat várja? Haza kellett, hogy hívják? S ez vajon előrelé-
pést vagy visszaesést jelent majd? A levélben azonban csak szabadságolásról volt szó. Igen, ennek a
szabadságnak őszintén örült, legszívesebben már másnap útra kelt volna. De hát legalábbis a tanítvá-
nyaitól el kell búcsúznia, és hátrahagynia nekik útmutatásait. Antont nagyon elszomorítja majd a távo-
zása. És egyik-másik páternek is tartozott vele, hogy személyesen búcsúzzék el tőlük. Most Jakobusra
gondolt, és szinte elcsodálkozott rajta, hogy valami enyhe fájdalmat érez, valami megindultságot, ami
azt súgja neki: szíve jobban csügg ezen a Mariafelsen, mint sejtette volt. Sok minden hiányzott itt,
amihez hozzászokott, s ami drága volt neki, és e két év folyamán a távolság s a hiányérzet miatt képze-
letében egyre szebbé vált Kasztália; ám ebben a pillanatban tisztán felismerte: amit Pater Jakobusban
nyert, az pótolhatatlan, s hiányát érzi majd Kasztáliában. Ezzel az is világosabbá vált számára, mit élt
át itt és mit tanult, s öröm és bizakodás áradt el benne, ha waldzelli utazására gondolt, a viszontlátás-
ra, az ünnepekre – és kevésbé örült volna visszatérése bizonysága nélkül.
Hirtelen elhatározással fölkereste az atyát, elmondta neki, hogy hazahívták szabadságra, s őt magát
is mennyire meglepte, amikor a hazatérés és viszontlátás öröme mögött egy másik örömre, a visszajö-
vetel örömére bukkant; s mivel ez az öröm elsősorban neki, a tisztelt atyának szól, összeszedte minden
bátorságát, hogy egy nagy kéréssel forduljon hozzá, azzal tudniillik, hogy ha visszatér, az atya tanítsa
őt egy kissé, ha csak heti egy-két órában is. Jakobus nevetett, tiltakozott, s megint csak a legszebb gu-
nyoros bókokkal illette a felülmúlhatatlanul sokoldalú kasztáliai nevelést, amely előtt az olyan egy-
szerű klastromi barát, mint ő, csak néma csodálattal állhat, s ámulatában a fejét csóválhatja; Josef
azonban már észrevette, hogy ez a tiltakozás nem komoly, s amikor búcsúzóul kezet fogtak, az atya ba-
rátságosan mondta, hogy a kérése miatt ne aggódjék: ő szívesen megteszi, ami tőle telik; s aztán a leg-
szívélyesebben búcsúzott el Joseftől.
Ő pedig most már vidáman tartott hazafelé, szabadságra, s biztos volt szívében afelől, hogy nem
töltötte haszontalanul idejét a kolostorban. Útnak indulásakor szinte fiatal fiúnak érezte magát, de per-
sze hamarosan rájött, hogy nem kisfiú s nem is ifjú már; a szégyenérzetén, a benső ellenállásán vette
észre, amely rögtön jelentkezett, mihelyt valamilyen gesztussal, felkiáltással, gyerekes örömmel akart
reagálni a kötetlenség s a vakáció iskolásfiús hangulatára. Nem, ami egykor magától értetődő és fel-
szabadító lett volna: felujjongani a fák magasába a madarakhoz, hangos nótaszóval menetelni, lebegő
ritmusban táncolni tova – ez többé már nem sikerült, merev és megjátszott dolog lett volna, ostoba és
gyerekes játék. Érezte, hogy férfi, fiatalként érez, ereje is fiatal még, de már nem képes átengedni ma-
gát a pillanatnak, a hangulatnak, nem szabad már, de éber, kötözött és elkötelezett – s mi köti meg? Va-
lamiféle hivatal? A feladat, hogy a kolostor szerzetesei közt országát és Rendjét képviselje? Nem, ha-
nem maga a Rend, a hierarchia, amelybe – s ezt most, e váratlan önvizsgálat során látta meg – szinte
érthetetlenül belenőtt és beleépült, s a felelősség, az Általánosnak és Felsőbbrendűnek ez ölelése,
amelytől sok ifjú öregnek és sok öreg fiatalnak látszik, szilárdan tartotta, támogatta az embert, s egy-
ben meg is fosztotta szabadságától, mint a karó a hozzákötözött facsemetét, s elvette ártatlanságát,
ugyanakkor viszont egyre derültebb tisztaságot követelt tőle.
Monteport-ban köszöntötte az idős zenemestert, aki fiatal éveiben egykor maga is vendégeskedett
Mariafelsben, a bencés zenét tanulmányozta, és most sok mindenről kifaggatta őt. Josef némiképp
csöndesebbnek és visszahúzódóbbnak találta ugyan az öreget, de külsőre jobb erőben volt s derűsebb
is, mint legutóbb, arcáról is eltűnt a fáradtság; fiatalabb nem, de kifinomultabb, elegánsabb lett, ami-
óta otthagyta hivatalát. Knechtnek feltűnt, hogy kérdezősködött ugyan a mariafelsi orgonáról, a kottás-
ládákról s a kórusról, sőt a Kálvária-kert fájáról is tudakozódott, vajon áll-e még, de úgy látszott,
hogy egyáltalán nem kíváncsi az üveggyöngyjáték-tanfolyamra, Josef ottani tevékenységére és szabad-
ságolásának céljára sem. Mindazonáltal továbbutazása előtt az öregúr néhány értékes szóban útrava-
lót is adott neki. – Úgy hallottam – mondta amolyan tréfás hangnemben –, valami diplomataféle lett
belőled. Voltaképpen nem szép hivatás, de úgy látszik, elégedettek veled. Gondolj erről, amit jólesik!
De hacsak nem az a becsvágyad, hogy örökre megmaradj ebben a hivatásban, akkor légy óvatos,
Josef; azt hiszem, be akarnak fogni. Védekezzél ellene, jogod van hozzá. Nem, ne kérdezz, egy szóval
sem mondok többet. Hiszen majd meglátod.
Josef mint tüskét hordozta magában ezt az intelmet, de Waldzellbe érkeztekor mégis úgy örült a ha-
zai tájnak, a viszontlátásnak, mint még soha; úgy tetszett, ez a Waldzell nemcsak az otthona s a világ
legszebb helye, hanem időközben még szebb és érdekesebb is lett, vagy mintha az ő szeme volna új, ő
hozott volna magával valami felfokozott látóképességet. És ez nem csupán a kapuknak, tornyoknak, a
fáknak és a folyónak, az udvaroknak és termeknek, az alakoknak s a régi, jól ismert arcoknak szólt –
Josef szabadsága idején Waldzell szelleme, a Rend és az üveggyöngyjáték iránt is azt a fokozott befo-
gadóképességet, azt a megnövekedett és hálás megértést érezte, amit a hazatérő, a messzi úton járt,
érettebbé és okosabbá vált ember érez. – Úgy rémlik – mondta barátjának, Tegulariusnak egy Wal-
dzellről és Kasztáliáról szóló élénk dicshimnusz után –, úgy rémlik, mintha itt álomban töltöttem vol-
na el éveimet, boldogan bár, de valahogy öntudatlanul, s mintha most fölébrednék, s élesen és tisztán,
valóságként igazolódva látnék mindent. Hogy az idegenben töltött két év mennyire megélesítheti a lá-
tást! – Szabadságát ünnepként élvezte, főleg a játékokat, társaival a vitákat a Vicus Lusorum elit-köré-
ben, az újratalálkozást barátaival, Waldzell genius lociját. Ez a lelkes öröm és boldogság természete-
sen csak akkor szökkent igazán virágba, amikor az üveggyöngyjáték-mester először fogadta – addig
örömébe még némi szorongás vegyült.
A Magister Ludi kevesebb kérdést tett föl, mint ahogy Knecht várta, épp csak megemlítette a kezdők
játéktanfolyamát és Josef tanulmányait a zenei archívumban; csupán azzal nem tudott betelni, amit Pa-
ter Jakobusról hallhatott, újra meg újra szóba hozta, semmit sem sokallt, amit Josef erről a férfiról
mesélt. Hogy Joseffel és küldetésével elégedett, sőt nagyon elégedett, erre Josef nem csupán a Mester
igen barátságos magatartásából következtethetett, hanem szinte még jobban Dubois úr viselkedéséből,
akihez a Magister nyomban továbbküldte. – Kitűnően végezted a dolgodat – mondta ő, és csöndes ne-
vetéssel tette hozzá: – Hát igazán nem volt jó az ösztönöm, amikor annak idején eltanácsoltalak klast-
romi küldetésedtől. Hogy az apáton kívül még a nagy Jakobus atyát is megnyerted, és kegyesebbre
hangoltad Kasztália iránt, ez sokat ér, többet, mint amit bárki is remélni mert. – Két nap múlva az
üveggyöngyjáték-mester meghívta ebédre Knechtet és Dubois-t, meg a waldzelli elit-iskola akkori ve-
zetőjét, Zbinden utódát, s utána, már a beszélgetés órájában, váratlanul beállított az új zenemester is,
valamint a Rend levéltárosa, tehát a legfelsőbb Hatóság két további tagja, s egyikük magával is vitte
Josefet a vendégházba, hogy hosszasan társalogjon vele. Ez a meghívás sorolta Knechtet első ízben –
mindenki számára láthatóan – a magas hivatalok jelöltjeinek legszűkebb körébe, s csakhamar érezhető
korlátot állított közé és az általános elit-játékosok közé, s ezt a most már éberré vált Josef érzékenyen
tapasztalta. Egyébként négyheti ideiglenes szabadságot kapott, s ellátták a hivatalnokoknak járó igazo-
lólappal, hogy a tartomány vendégfogadóiban megszállhasson. Noha semmiféle kötelezettséget nem
róttak rá, még azt sem, hogy jelentéseket tegyen, mégis észrevehette, hogy föntről figyelik, mert ami-
kor valóban vállalkozott néhány látogatásra és kirándulásra, Keuperheimbe, Hirslandba s a Kelet-
ázsiai Tudományos Intézetbe, hamarosan meghívásokat kapott az ottani magas hivatalos helyektől; eb-
ben a pár hétben csakugyan megismerkedett a Rend egész vezetőségével s a magisterek és tanulmányi
vezetők többségével. Ha nincsenek ezek a nagyon hivatalos meghívások és ismerkedések, akkor ezek
a kirándulások Knecht számára visszatérést jelentettek volna tanulóévei világába és szabadságába.
Kiruccanásait korlátozta, főleg Tegulariusra való tekintettel, akit mélyen lesújtott újratalálkozásuk
minden megszakítása, de az üveggyöngyjáték miatt is, mert nagyon fontosnak tartotta, hogy itt megint
részt vegyen a legújabb gyakorlatokban és kérdésfelvetésekben, s megállja a helyét amiben Tegularius
pótolhatatlan szolgálatokat tett neki. Másik közeli barátja, Ferromonte az új zenemester munkaközös-
ségébe tartozott, s őt ez idő tájt csak két ízben tudta elérni; úgy látta, szorgosan dolgozik, s munkája
boldoggá teszi: egy nagy zenetörténeti feladat tárult fel előtte, a görög zenét s annak továbbélését ille-
tően a balkáni országok táncaiban, népdalaiban; nagy kedvvel beszélt barátjának legújabb munkáiról
és fölfedezéseiről; ezek a barokk zene fokozatos hanyatlásának korszakára vonatkoztak, nagyjából a
18. század végétől kezdve, és az új zenei anyagnak a szláv népzenéből eredő behatolására.
Ennek az ünnepi vakációnak a nagy részét Knecht azonban Waldzellben és az üveggyöngyjátékkal
töltötte, Fritz Tegulariusszal átismételte egy magán-előadássorozat jegyzeteit, amely előadásokat a két
utolsó szemeszterben a Magister a leghaladottabb tanítványainak tartott – s kétévi nélkülözés után is-
mét teljes erővel élte bele magát a Játék nemes világába, amelynek varázsát éppoly nélkülözhetetlen-
nek, életétől annyira elválaszthatatlannak látta, mint a zene bűvöletét.
Csak szabadsága utolsó napjaiban hozta szóba a Magister Ludi újból Josef mariafelsi kiküldetését,
ekkor beszélt vele legközelebbi jövőjéről és feladatáról. Előbb csevegő modorban, majd egyre ko-
molyabban és nyomatékosabban fejtette ki neki a Hatóság egyik tervét, amelynek a legtöbb magister,
valamint Dubois úr is igen nagy jelentőséget tulajdonít, tudniillik azt a tervet, hogy Kasztália a jövő-
ben állandó képviseletet állítson fel Rómában, a Szentszéknél. – Eljött vagy nyilván közeleg a törté-
nelmi pillanat – magyarázta Thomas mester a maga megnyerő és tökéletes stílusában –, hogy áthidal-
ják a szakadékot Róma és a Rend között; az esetleg eljövendő veszélyekben kétségtelenül közösek
lennének ellenségeik, ők pedig sorstársak és természetesen szövetségesek, s huzamosabban tarthatat-
lan, voltaképp méltatlan is az eddigi állapot: vagyis az, hogy a világnak az a két hatalma, amelynek
történelmi feladata a szellem és a béke ápolása és fenntartása, továbbra is így éljen egymás mellett,
szinte idegenként. A római egyház, súlyos veszteségei ellenére, túlélte az utóbbi nagy háborús korszak
megrázkódtatásait és válságait, megújhodott tőlük és megtisztult, miközben a tudomány és műveltség
akkori világi gondozóhelyei a kultúrával együtt elpusztultak; csak a romjaikon épült fel a Rend, szüle-
tett meg a kasztáliai gondolat. Már csak ezért is és oly tiszteletre méltó kora miatt is elsőbbséget él-
vez az Egyház, ő az idősebb, előkelőbb, több és nagyobb viharban kipróbált hatalom. Először is arról
van szó, hogy Rómában is felélesszék s ápolják a két hatalom rokonságának és egymásra utaltságának
a tudatát, minden esetleg bekövetkező válságban.
(Knecht itt arra gondolt: „Ó, szóval Rómába akarnak küldeni, és úgylehet, véglegesen!” – s vissza-
emlékezve az öreg zenemester figyelmeztetésére, lélekben máris fölkészült a tiltakozásra.)
Thomas mester folytatta: ennek a Kasztália részéről már régóta szorgalmazott fejlődésnek az irá-
nyában fontos lépést tettek Knecht mariafelsi küldetésével. Erre a kiküldetésre – amely önmagában
véve csupán kísérlet volt, udvarias és semmire sem kötelező gesztus – minden hátsó gondolat nélkül
az ottani fél meghívása folytán vállalkoztak, különben magától értetődően nem egy politikailag tapasz-
talatlan üveggyöngyjátékost, hanem, mondjuk, Dubois úr egyik legfiatalabb hivatalnokát bízták volna
meg az üggyel. De most ez a kísérlet, ez az ártatlan kis küldetés meglepően jó eredménnyel járt: a mai
katolicizmus egyik vezető szellemét, Pater Jakobust kissé közelebbről megismertette Kasztália szelle-
mével, s ő erről a szellemről, melyet eddig kereken elutasított, kedvezőbb fogalmat alkotott. Ebben
játszott szerepéért hálásak Josef Knechtnek. Küldetésének értelme és sikere ugyanis ebben rejlik, s
innen kiindulva kell tovább szemügyre venni és folytatni nemcsak az egész közeledési kísérletet, ha-
nem kiváltképp Knecht küldetését és munkáját is. Szabadságot engedélyeztek neki, s ezt kissé még
meg is hosszabbíthatják, ha kívánja; megbeszéltek vele mindent, megismertették a legfelsőbb hatósá-
gok legtöbb tagjával, följebbvalói bizalmukat fejezték ki Knecht iránt, és most megbízták őt, az üveg-
gyöngyjáték-mestert, hogy Knechtet különleges feladattal és kibővített hatáskörrel küldje vissza Ma-
riafelsbe, ahol szerencsére biztos lehet a baráti fogadtatásban.
Szünetet tartott, hogy mintegy időt hagyjon hallgatójának valami kérdésre, de az csupán készségét
kifejező udvarias arckifejezéssel adta tudtára, hogy figyel és várja a megbízatást.
– A megbízás, amelyet közölnöm kell veled – mondta most a Magister – tehát a következő: azt ter-
vezzük, hogy előbb-utóbb felállítjuk Rendünk állandó képviseletét a Vatikánban, lehetőleg a kölcsö-
nösség alapján. Mi lévén a fiatalabbak, készek vagyunk Rómával szemben nem ugyan szolgai, de na-
gyon tiszteletteljes magatartásra, szívesen vállaljuk a másodrangú szerepet, s neki engedjük át az el-
sőbbséget. A pápa talán – ezt éppoly kevéssé tudom, mint Dubois úr – már ma elfogadná ajánlatunkat;
mi azonban okvetlenül el akarjuk kerülni az elutasító választ. Na mármost, csupán egy ember van, akit
ismerünk és elérhetünk, s akinek a szava Rómában a legnagyobb súllyal esik latba – ez Pater Jakobus.
S a te feladatod az, hogy térj vissza a bencés rendházba, élj ott úgy, mint eddig, folytasd tanulmányai-
dat, tarts egy ártatlan üveggyöngyjáték-tanfolyamot, s fordítsd minden figyelmedet és gondodat arra,
hogy lassacskán megnyerd nekünk Jakobus atyát s rávedd, hogy megígérje: szándékunk szószólója
lesz Rómában. Ezúttal tehát pontosan körvonalaztuk küldetésed végső célját. Mellékes, hogy elérésé-
hez mennyi időre lesz szükséged; mi úgy véljük, legalább egy évbe telik, de lehet két vagy több év is
belőle. Hiszen ismered a bencések élettempóját, s megtanultad a beleilleszkedést. Semmi esetre sem
szabad a türelmetlenség és mohóság látszatát keltenünk, a dolognak szinte magától kell döntésre érnie,
nemde? Remélem, beleegyezel a megbízatásba, s kérlek, szólj nyíltan minden esetleges ellenvetésed-
ről. Ha óhajtod, néhány nap gondolkodási idő is rendelkezésedre áll.
Knechtet a sok előzetes beszélgetés után a megbízás már nem lepte meg, kijelentette, hogy a gon-
dolkodási idő fölösleges, engedelmesen vállalja a feladatot, de hozzátette: – Ön tudja, hogy az ilyen
küldetések akkor a legsikeresebbek, ha a megbízottnak közben nem kell saját benső ellenkezésével és
gátlásaival küszködnie. A megbízás ellen semmi kifogásom sincs, megértem fontosságát, s remélem,
meg is tudok majd felelni neki. Mégis, bizonyos félelem és csüggedés fog el a jövőm miatt; legyen
olyan jó, Magister, hallgassa meg egészen személyes, önző kérelmemet és vallomásomat. Én üveg-
gyöngyjátékos vagyok, mint tudja, s amikor elküldték az atyákhoz, két teljes évet mulasztottam tanul-
mányaimban, semmi újat sem tanultam, s elhanyagoltam művészetemet; ehhez most legalább még egy
vagy valószínűleg több év járul. Nem szeretnék még jobban visszaesni ebben az időszakban. Azt ké-
rem tehát, hogy gyakrabban jöhessek rövid szabadságra Waldzellbe, s rádión át állandó kapcsolatot
tarthassak a haladók szemináriumainak előadásaival, gyakorlataival.
– Szívesen jóváhagyjuk – mondta a Mester hangja már némileg búcsúzkodóan csengett, Knecht ek-
kor hangosabbra fordította a szót, mondta, hogy van még egy másik dolog is: tudniillik attól fél, ha ez
a mariafelsi terv sikerrel jár, esetleg Rómába küldik őt, vagy további diplomáciai szolgálatra veszik
igénybe. – És ez a kilátás – fejezte be – rám és fáradozásaimra a kolostorban nyomasztóan gátlólag
hatna. Mert a legkevésbé sem kívánnám, hogy tartósan félretoljanak a diplomáciai szolgálatba.
A Magister összevonta szemöldökét, és megrovóan emelte föl ujját: – Félretolásról beszélsz; iga-
zán rosszul választottad meg a szót, senki sem gondolt rá soha, hogy félretoljon, inkább ki akarnak
tüntetni, elő akarnak léptetni. Nem hatalmaztak föl rá, hogy ígéreteket tegyek neked, vagy felvilágosí-
tást adjak róla, mire vesznek később igénybe. De megértem aggályodat, s valószínűleg segítségedre
lehetek, ha félelmed netán valóban igazolódnék. És most hallgass ide; van bizonyos adottságod ahhoz,
hogy megkedveltesd és megszerettesd magad, valami rosszakaród akár elbűvölő embernek is nevez-
hetne; feltehetőleg többek közt ez is késztette a Hatóságot rá, hogy másodszor is elküldjön a klastrom-
ba. De ne élj túl gyakran ezzel az adottságoddal, Josef, és ne próbáld felverni teljesítményeid árát. Ha
sikeresen boldogulsz Pater Jakobusszal, eljön majd a kellő pillanat, hogy személyes kéréssel fordulj a
Hatósághoz. Ma még, úgy látom, ez korai volna. Tudasd velem, ha felkészültél az útra.
Josef némán vette tudomásul e szavakat, inkább a bennük rejlő jóindulathoz, semmint a korholáshoz
igazodva, s hamarosan visszautazott Mariafelsbe.
Ott nagyon jótékonynak érezte azt a biztonságot, amelyet egy pontosan körülhatárolt feladat ád. Rá-
adásul ez a feladat fontos és megtisztelő is volt, s egy szempontból a megbízott legsajátabb vágyával
is egybevágott: hogy lehetőleg minél többször legyen együtt Jakobus atyával, és megnyerje teljes ba-
rátságát. Hogy itt a rendházban komolyan vették új küldetését, s a rangban is feljebb lépett, azt a ko-
lostor tisztségviselőinek, főként az apátnak a kissé megváltozott magatartása is bizonyította; az apát
semmivel sem volt kevésbé barátságos hozzá, de érezhetően egy fokkal nagyobb tisztelettel bánt vele,
mint előzőleg. Josef nem volt már az a rangtalan fiatal vendég, akihez származása miatt és a személye
iránti jóindulatból udvariasak – most inkább úgy fogadták s úgy is kezelték, mintha magas rangú kasz-
táliai hivatalnok, vagy, mondjuk, meghatalmazott követ volna. Mivel már nem volt vak ezekre a dol-
gokra, levonta belőlük a következtetéseit.
Pater Jakobus viselkedésében mindenesetre semmiféle változást sem fedezhetett föl: mélységesen
meghatotta az atya baráti öröme, ahogy üdvözölte őt, s be sem várva Knecht kérését vagy figyelmezte-
tését, eszébe juttatta megállapodásukat a közös munkáról. Josef munkaterve és napirendje most lénye-
gesen más arculatot öltött, mint szabadsága előtt. Munkatervében és kötelességei körében ezúttal töb-
bé nem állt az első helyen az üveggyöngyjáték-tanfolyam, s szó sem volt már arról, hogy folytassa a
zenei archívum tanulmányozását, valamint kollegiálisan együtt dolgozzék az orgonistával. Az élre
most a Jakobus atyától kapott oktatás került, oktatás a történettudomány több szakjában is egyszerre,
mert az atya nemcsak a Benedek-rend elő- és korai történetébe vezette be jeles tanítványát, hanem a
kora középkor forráskutatásába is, s ezenkívül egy különórában egy régi krónikaíró ősszövegét olvas-
ta vele. Az atyának tetszett, hogy Knecht azzal a kéréssel ostromolta: engedje részt venni a tanulásban
a fiatal Aniont is, de nem volt nehéz Josefet meggyőznie róla, hogy ezt a felettébb magántermészetű
oktatást még a legjobb szándékú harmadik ottléte is jelentősen hátráltatná; így hát Antont, aki mit sem
sejtett Knecht közbenjárásáról, csupán a krónikaolvasásra hívták meg, s ez is nagyon boldoggá tette.
A fiatal testvérnek, akinek életéről további értesüléseink nincsenek, ezek az órák kétségtelenül kitün-
tetést jelentettek, a legmagasabb rendű élvezetet és ösztönzést; kora legtisztább szellemei és legerede-
tibb elméi közül kettőnek a munkájában és eszmecseréjében vehetett egy kissé részt mint hallgató és
fiatal újonc. Knecht, mindig az epigráfika és forráskutatás leckéit követően – ellenszolgáltatásként –,
folyamatosan bevezette az atyát Kasztália történetébe és szervezeti felépítésébe s az üveggyöngyjáték
vezérlő eszméibe, amikor is a tanítványból tanító lett s a tisztelt tanítómesterből figyelmes hallgató és
gyakran nagyon nehezen kielégíthető kérdező és bíráló. Jakobusban mindig megmaradt az éber bizal-
matlanság az egész kasztáliai szellemiség iránt; mivel hiányolta belőle a voltaképpeni vallásos maga-
tartást, kételkedett benne, hogy Kasztália képes és méltó is egy valóban komolyan veendő embertípus
kinevelésére, jóllehet Knecht személyében e nevelésnek oly nemes eredménye állt előtte. Bizalmat-
lansága még akkor sem szűnt meg teljesen, amikor, már amennyire lehetséges volt, bizonyos mérték-
ben megtérítette Knecht oktatása és példája, s régen elhatározta, hogy szószólója lesz Kasztália és
Róma közeledésének; Knecht följegyzései tele vannak erre utaló, mindig azonnal lejegyzetelt vaskos
példákkal, amelyekből idézünk egyet:
Az atya: „Ti kasztáliaiak nagy tudósok és esztéták vagytok, leméritek a magánhangzók súlyát egy
régi költeményben, s képletét kapcsolatba hozzátok egy bolygó pályájával. Ez elbűvölő, de csak játék.
Hiszen játék a ti legnagyobb titkotok és jelképetek is, az Üveggyöngyjáték. Azt is elismerem, hogy
megkísérlitek szentség rangjára emelni vagy legalábbis a lelki épülés eszközévé tenni ezt a kedves já-
tékot. De a szentségek nem ilyen fáradozásokból fakadnak, a játék az játék marad.”
Josef: „Úgy gondolja, atyám, hogy hiányzik a teológiai alapunk?”
Az atya: „Ó, teológiáról ne is beszéljünk, attól ti még nagyon is távol álltok. Már néhány egysze-
rűbb alap is segítene rajtatok, például az antropológia, a valódi tanítás és tudás az emberről. Ti nem
ismeritek az embert, sem az állatiasságát, sem istenképmás voltát. Ti csupán a kasztáliai embert isme-
ritek, egy különleges fajtát, egy kasztot, egy elkülönített nevelési kísérletet.”
Knecht számára rendkívüli szerencse volt, hogy ezeken az órákon készen kapta az elképzelhető leg-
kedvezőbb és legtágabb terepet feladata végrehajtására, arra, hogy megnyerje Kasztália ügyének az
atyát, és meggyőzze a szövetség értékéről. Ezzel olyan helyzet kínálkozott neki, amely oly tökéletesen
megfelelt minden kívánságának vagy elgondolásának, hogy közben csakhamar már holmi lelkifurda-
lásfélét érzett, mert szégyenletesnek és méltatlannak látszott, hogy míg a tisztelt férfiú odaadó biza-
lommal üldögél vele szemközt, vagy le s föl járkál vele a keresztfolyosón, közben titkos politikai
szándékok és ügyletek tárgya. Knecht nem fogadta volna el sokáig hallgatólagosan ezt a helyzetet, és
már csak azon töprengett, milyen formában vesse le álarcát, amikor meglepetésére az öreg megelőzte.
– Kedves barátom – mondta egyik nap csak úgy mellékesen –, mi itt az eszmecserének valóban na-
gyon kellemes, és remélem, termékeny módját is találtuk meg. Az a két tevékenység, amely nekem a
legkedvesebb volt az egész életemben, a tanulás és a tanítás szép új kombinációra lelt közös munka-
óráinkon, s nekem ez épp a legjobbkor jött, mert már öregszem, s a mi óráinknál jobb gyógymódot és
felfrissülést ki sem találhattam volna. Tehát, ami engem illet, én mindenesetre nyerek az eszmecse-
rénkkel. Ezzel szemben nem vagyok benne olyan biztos, hogy ön, barátom, s főleg azok, akiknek ön a
követe, s akiknek szolgálatában áll, vajon nyerhetnek-e annyit ezzel az üggyel, amennyit talán remél-
nek. Szeretnék megelőzni egy későbbi csalódást, s ezenkívül szeretném, ha nem alakulna ki kettőnk
közt valamiféle tisztázatlan viszony, azért engedjen meg nekem, vén rókának, egy kérdést: bármily
kellemes is nekem, hogy ön itt tartózkodik a mi kis klastromunkban, azért természetesen már többször
is tűnődésre késztetett. Egy kis idővel ezelőtt, vagyis nemrég volt szabadságolásáig, azt hiszem, meg-
állapíthattam, hogy ittlétének értelmével és céljával ön sem volt teljesen tisztában. Helyes volt a meg-
figyelésem?
És amikor Knecht rábólintott, így folytatta: – Jól van. De amióta visszatért arról a szabadságról, ez
megváltozott. Most már nem töpreng ittléte célján, nincs gondja vele, hanem tudja, mi az a cél. Így
van? Jó, tehát nem tévedtem. Feltehetően abban sem tévedek, amit ittléte céljáról képzelek. Önnek
diplomáciai megbízatása van, s ez nem a rendházunknak, nem is apát urunknak, hanem nekem szól.
Láthatja, nem olyan sok elárulnivaló marad a titkából. Hogy végre teljesen tisztázzuk a helyzetet, meg-
teszem az utolsó lépést, s azt tanácsolom, közölje velem titka maradékát is teljes egészében. Szóval,
mi a megbízatása?
Knecht felugrott, meglepődve, zavartan, szinte megrökönyödve nézett az öreg szemébe. – Igaza van
– kiáltott fel –, de amikor könnyít a lelkemen, egyúttal meg is szégyenít azzal, hogy megelőzött. Egy
idő óta már azt fontolgattam, hogyan is tisztázhatnám viszonyunkat, s ezt ön most nagyon gyorsan meg-
tette. Még szerencse, hogy a szabadságom előtt kértem útmutatásait s megállapodásunkat abban, hogy
bevezet a tudományába, másként igazán az lett volna a látszat, hogy részemről mindez diplomácia
volt, és csak ürügyként használtam föl tanulmányainkat!
Az öreg barátságosan megnyugtatta. – Nem akartam semmi mást, csupán egy lépéssel előbbre segí-
teni mindkettőnket. Szándékainak tisztasága nem szorul bizonyításra. Ha elébe mentem önnek, és nem
idéztem elő mást, csak amit ön is kívánatosnak látott, akkor minden rendben van. – Knecht most kö-
zölte az atyával megbízatása tartalmát, s Jakobus így vélekedett: – Az ön kasztáliai urai nem éppen
lángeszű, de egészen elfogadható diplomaták, és szerencséjük is van. Megbízatását nagyon nyugodtan
megfontolom, s döntésem részben attól függ majd, mennyire sikerül önnek bevezetnie a maguk kasztá-
liai alkotmányába és eszmevilágába, s azt megértetnie velem. Hagyjunk erre magunknak bőséges időt.
– S amikor látta, hogy Knecht egy kissé még mindig elfogódott, keményen fölnevetett: – Ha akarja, bi-
zonyos fajta leckeként is értelmezheti eljárásomat. Mi ketten most diplomaták vagyunk, s az ő együtt-
létük mindig harc, még ha barátságos formák közt vívják is meg. A mi harcunkban én pillanatnyilag
hátrányban voltam, kicsúszott a kezemből a kezdeményezés, ön többet tudott nálam. Ez most kiegyen-
lítődött. A sakkhúzás sikerült, tehát helyes volt.
Ha Knecht értékesnek és fontosnak tartotta is az atya megnyerését a kasztáliai Hatóság szándékai-
nak, még ennél is jóval fontosabbnak látta, hogy lehetőleg minél többet tanuljon tőle, ő viszont meg-
bízható irányítóként vezesse be Kasztália világába a tudós és nagy hatalmú férfiút. Knechtet jó néhány
barátja és tanítványa sok mindenért irigyelte, már ahogy a kiváló embereket irigyelni szokták, nem
csupán lelki nagyságukért s energiájukért, hanem látszólagos szerencséjükért is, azért, mert úgy tet-
szik: a sors kedvez nekik. A kisebb ember a nagyobban azt látja, amit éppen látni képes, és Josef
Knecht fölívelő pályafutásában minden szemlélő számára valóban volt valami szokatlanul ragyogó,
gyors, látszatra fáradság nélküli elem; életének ama korszakától fogva kísértésbe eshetünk, hogy azt
mondjuk róla: szerencséje volt. Azt sem akarjuk megkísérelni, hogy észérvekkel vagy moralizáló mó-
don magyarázzuk ezt a „szerencsét”, akár külső körülmények okozataként, akár pedig Josef különleges
erényeinek valamiféle jutalmaként. A szerencsének semmi köze sincs a rációhoz, de a morálhoz sincs,
az lényege szerint valami mágikus dolog, az emberiség korai, ifjonti fejlődésfokához tartozik. A nai-
van boldog, a tündérek ajándékát elnyerő, az istenektől elkényeztetett ember nem tárgya a racionális
szemléletnek s egyben az életrajzinak sem, ő jelkép, túl a személyes és történeti vonásain. Mégis,
akadnak kimagasló emberek, akiknek az életéből nem iktatható ki a „szerencse”, még ha csupán abból
áll is, hogy történelmileg és életrajzilag csakugyan a testükre szabott feladattal találkoznak, s hogy
nem születtek sem korán, sem későn; s Knecht mintha ezek közé tartoznék. Így az élete, legalábbis egy
szakaszán, olyannak hat, mintha magától hullott volna az ölébe minden, amit csak óhajtott. Nem akar-
juk tagadni vagy kihagyni ezt a szempontot sem, a tényt megmagyarázhatnánk ésszerűen is, csupán
életrajzi módszerrel, de ez nem a mi eljárásunk, s Kasztáliában nem is kívánatos, meg sem engedik,
mert akkor szinte határt nem ismerve bele kellene bocsátkoznunk a legszemélyesebb, legmagánjelle-
gűbb dolgok firtatásába, az egészség és betegség kérdésébe, az élet- és énérzés ingadozásaiba és for-
dulataiba. Meggyőződésünk, hogy az ilyen, számunkra elképzelhetetlen életrajzfajta tökéletes egyen-
súlyt mutatna ki Josef „szerencséje” és szenvedései közt, s mégis meghamisítaná alakjának és életé-
nek ábrázolását.
De elég az elkalandozásból. Arról beszéltünk, hogy Knechtet sokan irigyelték, akik ismerték, vagy
akár csak hallottak is róla. De a nála kisebbek számára életében semmi sem látszott olyan irigylésre
méltónak, mint jó viszonya az idős bencés atyával; ez a viszony egyszerre volt tanítványi és tanári, ka-
pás és adás, hódolás és hódítás, barátság és bensőséges közös munka. Magát Knechtet a bambuszlige-
ti Idősebb Testvér megnyerése óta egyetlen hódítása sem tette ilyen boldoggá, egyiktől sem érezte ma-
gát ennyire kitüntetettnek s egyszersmind megszégyenültnek, megajándékozottnak és ösztönzöttnek,
mint ettől. Későbbi jeles tanítványai közt alig akadt, aki ne tanúsította volna, milyen sűrűn, milyen szí-
vesen és örömmel terelte a szót Pater Jakobusra. Nála Knecht olyasmit tanult, amit az akkori Kasztáli-
ában aligha tanulhatott volna meg; nem csupán a történelem megismerésének és kutatásának eszközeit
tekinthette át és sajátította el – alkalmazásukat is először gyakorolva –, hanem ennél jóval többet
nyert: nem tudományterületként, hanem eleven valóságként élte át a történelmet, s ehhez tartozik, en-
nek felel meg saját személyes életének történelemmé változása, fokozódása. Ezt nem tanulhatta volna
meg attól, aki csak tudós. Jakobus, tudós voltát is felülmúlón, szemlélődő és bölcs volt. Ezenfelül át-
élő és alkotó egyéniség is; azt a helyet, ahová sorsa állította, nem arra használta, hogy a szemlélődő
élet kényelmes melegében sütkérezzék, hanem engedte, hadd fújjanak át tudós szobáján a világ szelei,
beengedte szívébe kora nyomorúságát és sejtelmeit, tevékenyen részt vett kora történéseiben, azok ré-
szeseként és felelősséget vállalva, s nem csupán rég lezajlott események áttekintésével, rendezésével
és értelmezésével küszködött, nem is csupán eszmékkel, hanem az anyag és az emberek konokságával
is. Munkatársával és ellenlábasával, egy nemrég elhunyt jezsuitával együtt őt tekintették ama diplomá-
ciai s erkölcsi hatalom és nagy politikai tekintély igazi megalapozójának, amit a reménytelenség és
nagy nyomorúság korszakai után újra visszaszerzett a Római Egyház.
Még ha a tanár és tanítványa beszélgetéseiben nem is igen esett szó a jelen politikájáról – ezt nem
csupán az gátolta, hogy az atyának nagy gyakorlata volt a hallgatásban és tartózkodásban, hanem épp-
annyira a fiatalabb férfi viszolygása is attól, hogy belevonják a diplomáciába és a politikába – vi-
szont a bencés barát történelemszemléletét annyira áthatotta politikai állásfoglalása és tevékenysége,
hogy nézeteiből, minden pillantásából, amellyel a világ nyüzsgő zűrzavarába mélyedt, a gyakorlati
politikus is szólt, persze nem becsvágyó, nem ármánykodó politikus, nem kormányzó és vezér, nem is
törtető, hanem tanácsadó és közvetítő politikus, olyan férfi, kinek tettvágyát bölcsesség mérsékelte,
törekvéseit pedig szelídítette az, hogy mélyen belelátott az emberi lény fogyatékosságába és bonyo-
lultságába, de akinek a kezébe jelentős hatalmat adott hírneve, tapasztaltsága, ember- és helyzetisme-
rete s nem utolsósorban önzetlensége, személyének feddhetetlen volta. Minderről Knecht mit sem tu-
dott, amikor Mariafelsbe érkezett, hisz addig még az atya nevét sem hallotta. Kasztália lakóinak több-
sége politikai ártatlanságban és gyanútlanságban élt, ami a régebbi korokban is gyakorta jellemezte a
tudósokat; tényleges politikai jogaik és kötelességeik nem voltak, újságot alig láttak; s ha ez volt az
átlagos kasztáliai magatartása és szokása – az időszerűtől, a politikától, az újságolvasástól még job-
ban viszolyogtak az üveggyöngyjátékosok, akik szívesen tartották magukat a Tartomány elitjének és
krémjének, és sokat adtak arra, hogy semmi se zavarhassa meg tudós-artisztikus létük ritka, átszelle-
mített légkörét. Amikor először jelent meg a kolostorban, Knecht sem diplomáciai feladattal érkezett,
hanem csupán az üveggyöngyjáték oktatójaként, és más politikai ismerettel nem rendelkezett, csak az-
zal, amire Monsieur Dubois tanította meg néhány hét alatt. Akkori tudásához képest most már ugyan
sokkal többet tudott, de waldzelli idegenkedése a napi politikai ténykedéstől nem múlt el. Jakobus
atyával érintkezvén, politikai szempontból sok mindenre ráébredt, nevelődött is, de ez nem azért tör-
tént, mintha igényelte volna úgy, ahogyan a történelemtanulásra sóvárgott, hanem csak úgy mellékesen,
mert elkerülhetetlen volt.
Hogy kiegészítse felkészültségét, s még jobban láthassa el megtisztelő feladatát előadásaival de re-
bus castaliensibus az atyát tanítványává tenni –, Knecht magával hozta Waldzellből a Tartomány szer-
vezeti szabályzatát és történetét tárgyaló, a kiválóak iskolájának rendszeréről s az üveggyöngyjáték
fejlődéstörténetéről szóló könyveket. E könyvek némelyike már húsz évvel ezelőtt is jó szolgálatot tett
neki Plinióval folytatott vitáiban, s azóta nem is kerültek ismét a szeme elé; más könyveket, amelyeket
akkor még elzártak előle, mert kizárólag a kasztáliai hivatalnokoknak íródtak, csak most olvasott elő-
ször el. Így esett, hogy amikor ennyire kibővült tanulmányainak területe, egyúttal kénytelen volt új
szemmel nézni, megragadni s erősíteni saját szellemi és történelmi alapját. Igyekezett lehetőleg egy-
szerűen és világosan tárni az atya szeme elé a Rend és a kasztáliai rendszer lényegét, s e próbálkozá-
sa közben – nem is történhetett másként – hamarosan rábukkant saját neveltetésének s az egész kasztá-
liai művelődésnek a leggyöngébb pontjára; kiderült, hogy a világtörténelmi körülményekről, amelyek
egykor lehetővé tették és segítették a Rend létrejöttét, s mindazt, ami ebből következett, ő csupán váz-
latos és halvány képet alkotott magának, amelyből hiányzott a szemléletesség és a rendezettség. Mivel
az atya egyáltalán nem volt tétlen hallgató, fokozott együttes munkára, nagyon eleven eszmecserére
került sor: miközben Josef megpróbálta előadni kasztáliai rendjének történetét, Jakobus hozzásegítet-
te, hogy sok tekintetben helyesebben lássa, élje át ezt a történetet, s megtalálja gyökereit az általános
világ- és államtörténetben. Látni fogjuk, hogy még évek múltán is meghozzák gyümölcsüket, s Knech-
tre, végórájáig, továbbra is élénken hatnak ezek a feszült s az atya vérmérséklete folytán sokszor a
legtüzetesebb vitává hevesedő nézeteltérések. Hogy másrészt viszont milyen figyelmesen hallgatta
Knecht fejtegetéseit a páter, s belőlük milyen alaposan ismerte meg – és ismerte el – Kasztáliát, ezt
megmutatta egész későbbi viselkedése; ennek a két embernek köszönhető a máig is meglévő, jóindula-
túan semleges és olykor igazi együttműködéssé és szövetséggé érlelődött jó viszony Róma és Kasztá-
lia között. Sőt, végül az volt az atya óhaja, hogy bevezetést kapjon az üveggyöngyjáték elméletébe –
holott kezdetben mosolyogva hárította el magától –, mert nyilván érezte, hogy ott keresendő a Rend
titka s bizonyos mértékben a hite vagy vallása is; és ha már egyszer hajlandó volt behatolni ebbe az
eddig csak hallomásból ismert s számára kevéssé rokonszenves világba, a maga erőteljes és furfangos
módján határozottan a központi lényegre tört; s ha nem is lett belőle üveggyöngyjátékos – ehhez
amúgy is túl koros volt már –, mégis: a Játék és a Rend szelleme Kasztálián kívül alig szerzett magá-
nak valaha is komolyabb és értékesebb barátot a nagy bencésnél.
Időről időre, mikor Knecht a munkaidejük után elbúcsúzott tőle; az atya közölte vele, hogy számára
aznap este is otthon lesz; a leckék erőfeszítései és a feszült viták után ezek az órák békésen teltek;
Josef gyakran magával vitte klavikordját vagy hegedűjét is, mire az öreg a zongorához ült a gyertya
szelíd fényénél, amelynek édes viaszillata betöltötte a kis szobát, akárcsak Corelli, Scarlatti, Tele-
mann vagy Bach muzsikája, melyet felváltva együtt játszottak. Az öregúr korán aludni tért, míg
Knecht, erőt nyerve e kis zenés esti áhítatból, a fegyelem engedte határig az éjszakába nyújtotta meg
munkaidejét.
Azon kívül ugyanis, hogy tanult az atyától és tanította őt, s tessék-lássék folytatta a kolostori játék-
tanfolyamot, hébe-hóba pedig Gervasius apáttal gyakorolta a kínai nyelvet, Knecht az idő tájt még egy
igen terjedelmes munkával is foglalkozott: részt vett abban, amit a két utolsó alkalommal elmulasztott:
a waldzelli elit évi vetélkedésében. Ebben a vetélkedőben három-négy előírt főtéma alapján üveg-
gyöngyjáték-vázlatokat kellett kidolgozni; fontosnak tartották a témák új, merész és eredeti összekap-
csolását, a legnagyobb formai tisztaságot és a szépírást; ez volt az egyetlen alkalom, amikor a kánon
áthágását is megengedték a vetélytársaknak, azaz joguk volt új, a hivatalos kódexbe és hierogliftárba
még föl nem vett rejtjelek használatához is. Ilyenformán ez a vetélkedő – amely a nyilvános nagy ün-
nepi játékok mellett amúgy is a legizgalmasabb esemény volt a játékosok falujában a legígéretesebb
„várományosok” versengésévé vált az új játékjelek kitalálásában, s az elképzelhető legnagyobb, igen
ritkán osztogatott kitüntetése a vetélkedő győztesének nemcsak az volt, hogy játékát, mint az év leg-
jobb kandidátusi játékát, ünnepélyesen bemutatták, hanem az is, hogy amit ő adott hozzá a játék nyelv-
tanához és szókincséhez, azt elismerték s fölvették a játékarchívumba és a játék nyelvezetébe. Valami-
kor, úgy huszonöt évvel ezelőtt, a nagy Thomas von der Travét, a jelenlegi Magister Ludit méltatták
erre a ritka tisztességre, az új rövidítéseiért, melyeket az állatövi jegyek alkimista jelentésére alkal-
mazott, mint ahogy Thomas magister később is sokat tett az alkímiának, mint tanulságos titkos nyelv-
nek a megismeréséért és besorolásáért. Knecht ezúttal lemondott az új játékértékek alkalmazásáról,
pedig ő is, mint majdnem mindegyik kandidátus, jó néhányat tartott készenlétben; továbbá nem élt az-
zal a lehetőséggel sem, hogy hitet tegyen a lélektani játékmód mellett, holott ez nagyon közel állt vol-
na hozzá; felépített játéka a szerkezetében és tematikájában ugyan modern és személyes jellegű volt,
de elsősorban áttetszően tiszta, klasszikus kompozíció, s kivitelezését tekintve szigorúan részarányos,
csak mérsékelten díszített, a régi mesterek kellemét megőrző munka. Erre talán az kényszerítette, hogy
távol volt Waldzelltől és a játékarchívumtól, vagy talán a történelmi tanulmányok túlzottan igénybe
vették erejét és idejét, esetleg többé-kevésbé tudatosan az a vágy is vezette, hogy úgy stilizálja játé-
kát, ahogyan az tanítója és barátja, Jakobus atya ízlésének a leginkább megfelelhetett; nem tudjuk.
A „lélektani játékmód” kifejezést használtuk, s ezt talán nem minden olvasónk érti csak így, első
hallásra; Knecht korában gyakori jelszó volt. Mindig is uralkodtak áramlatok, divatok, harcok s válto-
zó nézetek és értelmezések az üveggyöngyjáték beavatottjai közt, s abban az időben elsősorban két já-
tékfelfogás közt folyt a vita és a perpatvar. Kétféle játéktípust különböztettek meg: a formálisát és a
lélektanit, s tudjuk, hogy Knecht, akárcsak Tegularius, noha távol tartotta magát a szópárbajtól, az
utóbbi híve és szorgalmazója volt, csak a „lélektani játékmód” helyett szívesebben élt a „pedagógiai
játékmód” kifejezéssel. A formális játék arra törekedett, hogy minden játék tárgyi tartalmából, vagyis
a matematikai, nyelvi, zenei s egyéb tartalomból lehetőleg tömör, hézagtalan, formailag tökéletes egy-
séget és harmóniát alkosson. Ezzel szemben a lélektani játék az egységet és összhangot nem annyira a
tartalom kiválasztásában, elrendezésében, keresztezésében, összekapcsolásában és szembeállításá-
ban, hanem inkább a játék minden szakaszát követő meditációban kereste, és ennek adott nagyobb
nyomatékot. Az ilyen lélektani, vagy ahogy Knecht szívesebben nevezte, pedagógiai játék nem kívül-
ről látszott tökéletesnek, hanem pontosan előírt elmélkedéseinek során át vezette el a játékost a töké-
letesség, az isteni élményéhez. „A játék, ahogy én gondolom – írta egy ízben Knecht az öreg zenemes-
ternek –, az elvégzett meditáció után úgy zárja burkába a játékost, ahogy a golyó felülete a középpont-
ját, és azzal az érzéssel bocsátja el, hogy az esetlegesség és zűrzavar világából egy maradéktalanul
szimmetrikus és harmonikus világot oldott ki s szívott fel magába.”
Nos, az a játék, amellyel Knecht részt vett a nagy vetélkedésben, formálisan s nem lélektanilag fel-
épített játék volt. Lehetséges, hogy ezzel fölötteseinek s önmagának is bizonyítani akarta: mariafelsi
vendégszereplése és diplomáciai küldetése nem ártott neki mint üveggyöngyjátékosnak, megmaradt a
gyakorlata, rugalmassága, eleganciája és virtuozitása – és ezt sikerült is bebizonyítania. Játékvázlatá-
nak végső kidolgozását és letisztázását barátjára, Tegulariusra bízta, mert ezt a munkát csak a wal-
dzelli játékarchívumban lehetett elvégezni; Tegularius egyébként maga is a vetélkedő résztvevői közé
tartozott. Knecht személyesen adhatta át kéziratait barátjának, s meg is beszélhette vele, mint ahogy ő
is átnézte Tegularius vázlatát, mivel sikerült elérnie, hogy Fritz három napra a kolostorba jöhessen;
Magister Thomas most első ízben teljesítette ezt a már kétszer hozzá intézett kérést. Bármennyire örült
is Tegularius a látogatásnak, s bármily kíváncsi volt is, mint kasztáliai szigetlakó, mégis nagyon ké-
nyelmetlenül érezte magát a kolostorban, sőt ez az érzékeny ember szinte belebetegedett a sok idegen
benyomásba ezek között a barátságos, de egyszerű, egészséges, kissé nyers emberek között, akiknek az
ő gondolatai, gondjai és problémái az égvilágon semmit sem jelentettek. – Te itt egy idegen csillagon
élsz – mondta barátjának –, én ezt nem értem, s bámullak érte, hogy már három évet kibírtál. A pátere-
id ugyan nagyon kedvesek hozzám, de én úgy érzem: itt minden elutasít és visszalök, semmi sincs se-
gítségemre, semmi sem érthető csak úgy magától, ellenállás nélkül és fájdalommentesen semmi sem
asszimilálódik; ha két hétig kellene itt élnem, az nekem a pokol lenne. – Knecht nehezen boldogult
vele, s most első ízben fogta el kényelmetlen érzés, amikor a kívülálló szemével látta az idegenséget a
két Rend, a két világ között, s érezte, hogy túl érzékeny barátja, szorongó gyámoltalanságával, itt nem
kelt jó hatást. A vetélkedőre írt játékterveiket azonban, alaposan és kritikusan, együtt vizsgálták át, s
ha Knecht egy-egy ilyen óra után átment a másik épületszárnyba Jakobus atyához vagy az étkezőbe,
neki is az volt az érzése, hogy egy otthonos vidékről hirtelen merőben más tájra került, ahol más a
föld, a levegő, más az éghajlat s mások a csillagok. Fritz távozása után Josef kikényszerítette a páter
nyilatkozatát, hogy miként vélekedik Tegulariusról. Remélem – mondta Jakobus –, hogy a kasztáliaiak
többsége inkább önre hasonlít s nem a barátjára. Akit az ő személyében bemutatott nekünk, az egy
sete-suta, túltenyésztett, beteges emberfajta, és még, tartok tőle, kissé fennhéjázó is. Én továbbra is
önhöz igazodom, másként igazságtalan lennék az önök fajtájához. Mert e szegény, érzékeny, túl okos,
vergődő ember láttán bárkinek elmehetne a kedve az önök egész tartományától.
– Nos – mondta Knecht –, az évszázadok során a bencés urak közt is akadt legalább egyszer egy
olyan beteges, testileg gyönge, de azért szellemileg mégis teljes értékű ember, amilyen a barátom. Va-
lószínűleg nem volt okos dolog őt ide hívnom, ahol a gyengeségeit éles szemmel látják ugyan, de nem
tudják érzékelni erényeit. Nekem nagy baráti szolgálatot tett idejövetelével. – És elmesélte az atyának
részvételüket a vetélkedésben. Jakobusnak tetszett, hogy Knecht védelmébe veszi barátját. – Jól meg-
kaptam a magamét! – nevetett barátságosan. – De úgy látszik, önnek igazán csupa olyan barátja van,
akikkel kissé nehéz az érintkezés.
Élvezte, hogy Knecht érteden, csodálkozó arcot vág, s aztán könnyedén odavetette: Ezúttal másva-
lakire gondolok. Hallott valami hírt barátjáról, Plinio Designoriról? Josef, ha lehet, még jobban el-
ámult; megrökönyödve kért felvilágosítást. Az összefüggés ez volt: Designori egy politikai vitairatban
nagyon heves antiklerikális nézeteket vallott, s közben Pater Jakobust is nagyon erélyesen támadta. Az
atya a katolikus sajtónál lévő barátaitól információkat kapott Designoriról, s ezekben megemlítődött
Plinio kasztáliai diákoskodása és ismert viszonya is Knechthez. Josef elkérte Plinio cikkét, hogy elol-
vassa; ehhez kapcsolódott első olyan beszélgetése az atyával, amelynek napi politikai tartalma volt, s
ezt is csak kevés hasonló eszmecsere követte. „Furcsa és szinte ijesztő volt – írta Ferromonténak vá-
ratlanul a politika világszínpadára állítva látni a mi Pliniónk alakját s függelékként az enyémet is, egy
ilyen szempont lehetőségére addig sose gondoltam.” Az atya egyébként inkább elismerően beszélt Pli-
niónak ama vitairatáról, mindenesetre érzékenykedés nélkül, dicsérte Designori stílusát, és úgy vélte,
igazán meglátszik rajta az elit-iskola; a napi politika sokkal kevesebb szellemmel és alacsonyabb
színvonallal is megelégszik.
Barátjától, Ferromontétól ez idő tájt kapta meg Knecht egy később híressé vált munka első részének
másolatát, ezzel a címmel: „A szláv népzene befogadása és feldolgozása a német műzenében, Josef
Haydn óta.” Knecht levélben válaszolt erre a küldeményre, s ebben többek közt ezt olvashatjuk: „Ta-
nulmányaidból, amelyekben valamikor egy ideig társad lehettem, velős összegzés lett; a Schubertról
írt két fejezet, kivált a vonósnégyesekről szóló rész a legalaposabb zenetörténeti munka, amit az újabb
korból ismerek. Gondolj néha-néha rám, én még messze vagyok az olyan aratástól, ami neked sikerült.
Bármennyire meg lehetek is elégedve itt-tartózkodásommal – mert mariafelsi küldetésem nem látszik
eredménytelennek –, olykor mégis nyomasztónak érzem, hogy ilyen sokáig vagyok távol a Tartomány-
tól és a waldzelli körtől, ahová tartozom. Sokat tanulok itt, végtelenül sokat, de amit tapasztalok, az
nem a biztonságérzetemet és szaktudásomat, hanem csak problémáimat gyarapítja. Persze, látóhatáro-
mat is. Ami a bizonytalanságot, idegenséget, a bizakodás, derű és önbizalom hiányát s az egyéb bajo-
kat illeti, vagyis amit főleg az első két itt töltött évemben gyakran éreztem, most már persze nyugod-
tabban viselem el: nemrég itt volt Tegularius, csak három napig, de bármennyire örült is nekem, s kí-
váncsi volt is Mariafelsre, már a második napon szinte alig bírta ki itt, nyomott hangulatban volt, és
idegenül érezte magát. Mivel egy kolostor végtére is inkább oltalmazó, békés, a szellem számára ba-
rátságos világ, és igazán nem fegyház, kaszárnya vagy gyár, tapasztalatomból azt a következtetést vo-
nom le, hogy mi, a mi kedves tartományunk emberei sokkal elkapatottabbak és érzékenyebbek va-
gyunk, mint ahogy mi magunk tudjuk.”
Épp abban az időben, amikorról a Carlóhoz írt levél kelt, Knecht rávette Jakobus atyát, hogy egy
rövid írásban közölje a Rend vezetőségével: az ismeretes diplomáciai kérdésben „igent” mond – az
atya viszont ehhez hozzáfűzte azt a kérést is, hogy szeretnék, ha „az itt közkedvelt üveggyöngyjátékost,
Josef Knechtet”, aki őt egy privatissimum de rebus castaliensibus-ra[3] méltatja, még egy ideig náluk
hagynák. Odaát magától értetődően megtisztelőnek tartották, hogy kívánságát teljesítsék. Knecht pe-
dig, aki épp az imént még oly távolinak hitte a saját „aratását”, feladata végrehajtásáért elismerő le-
velet kapott, amelyet a Rend vezetősége és Dubois úr írt alá. Ebben a magas helyről érkezett írásban
pillanatnyilag azt látta a legfontosabbnak, és annak örült a legjobban (s ezt szinte diadalittasan írta
meg egy kis levélben Fritznek), hogy egy kurta mondatban arról is értesítették: az üveggyöngyjáték-
mester tájékoztatta a Rendet kívánságáról, hogy vissza szeretne térni a Vicus Lusorumba, s a Rend
készségesen teljesíti ezt az óhaját, mostani feladata elvégzése után. Josef ezt a részt Jakobus atyának
is felolvasta, bevallotta neki, mennyire örül a hírnek, s azt is, mennyire félt, hogy talán tartósan szám-
űzik Kasztáliából, és Rómába küldik. Az atya nevetett: – Igen, barátom, a rendeknek az a sajátossá-
guk, hogy az ember szívesebben él az ölükben, mint a peremükön vagy éppen számkivetésben. Nyu-
godtan elfelejtheti megint azt a kevés politikát, amelynek itt a tisztátalan közelébe került, mert ön az-
tán nem való politikusnak. De a történelemhez ne legyen hűtlen, még akkor se, ha talán mindig mellék-
szakja és csupán kedvtelése marad. Mert volna hozzá tehetsége, hogy történész legyen. És most még
húzzunk hasznot egymásból mindketten, amíg velem van.
A gyakoribb waldzelli látogatások engedélyével Josef Knecht, úgy látszik, nem sokszor élt; de rá-
diókészülékén végighallgatott egy gyakorló szemináriumot, számos előadást és játékot. És így vett
részt a távolból is, a rendház előkelő vendégszobájában ülve, azon az „ünnepségen”, amelyen a Vicus
Lusorum dísztermében kihirdették a játékpályázat eredményét és a díjak odaítélését. Nem nagyon sze-
mélyes és egyáltalán nem forradalmi, hanem alapos és igen elegáns munkát nyújtott be, tisztában volt
értékével, s dicséretre vagy csupán harmadik, esetleg második díjra számított. Meglepetésére most azt
hallotta, hogy neki ítélték az első díjat, s mielőtt még meglepetéséből ocsúdva igazán feltört volna
szívéből az öröm, a játékmesteri hivatal szóvivője szép, mély hangján tovább olvasott, s a második
díj nyerteseként Tegulariust nevezte meg. Kétségtelenül felkavaró és elbűvölő élmény volt, hogy eb-
ből a versengésből, egymás kezét fogva, ők ketten kerültek ki koszorús győztesként! Josef nem hall-
gatta tovább az adást, felugrott, leszaladt a lépcsőn, a kongó hálótermeken át, ki a szabadba. Az öreg
zenemesternek küldött egyik levelében, amelyet azokban a napokban írt, olvashatjuk: „Képzelheted,
tisztelt Mesterem, milyen boldog vagyok. Előbb küldetésem végrehajtása s ennek megtisztelő elisme-
rése a Rend vezetősége részéről, ráadásul a nekem oly fontos remény, hogy hamarosan visszatérhetek
szülőföldemre a barátaimhoz és az üveggyöngyjátékhoz, s nem vesznek igénybe további diplomáciai
szolgálatra, és most ez az első díj egy olyan játékért, amelynél ugyan nagy gondot fordítottam a formai
elemekre, de jó okom volt rá, hogy ne merítsek ki mindent, amit nyújthatnék, s mindehhez még az
öröm, hogy ebben a sikerben barátommal osztozhatott! – mindez valóban sok volt egyszerre. Boldog
vagyok, igen, de vidámnak nem mondhatnám magamat. Egy ínséges időszak után – én legalábbis
ilyennek láttam – lelkem legmélyét túlságosan váratlanul és fölös bőségben érték ezek a beteljesülé-
sek; hálámba bizonyos aggodalom vegyül, mintha a csordultig telt edénybe már csak egy cseppnek
kellene hullania, hogy megint kérdésessé váljék minden. De vedd ezt úgy, kérlek, hogy nem mondtam
semmit, itt túlsók már minden szó.”
Látni fogjuk, hogy a csordultig telt edény hamarosan sokkal többre rendeltetett, mint csupán egy
csepp befogadására. Addig is azonban Josef Knecht egy kis ideig a boldogságának s a belévegyülő
aggodalomnak élt, olyan odaadóan és feszülten, mintha előre megérezte volna a rövidesen bekövetke-
ző nagy változást. Jakobus atyának is boldog szárnyalást jelentett ez a néhány hónap. Fájt neki, hogy
nemsokára el kell veszítenie tanítványát és kollégáját, s közös munkájuk óráiban, de még inkább kö-
tetlen társalgásaik során megpróbálta a lehető legtöbbet továbbadni s Josefre örökíteni abból, amit
munkás és gondolatilag oly gazdag életében nyert azzal, hogy bepillantott az emberek és népek életé-
nek magasságaiba és mélységeibe. Olykor-olykor beszélt Knecht küldetésének értelméről és követ-
kezményeiről is, Róma és Kasztália összebarátkozásának és politikai egyetértésének lehetőségéről és
értékéről, s azt ajánlotta, hogy Josef tanulmányozza azt a korszakot, amelynek a gyümölcsei közé tar-
tozott mind a kasztáliai Rend alapítása, mind pedig Róma lassú fölemelkedése egy megalázó kor pró-
batételeiből. Két művet is figyelmébe ajánlott a tizenhatodik századbeli reformációról és egyházsza-
kadásról, ámde nagyon a lelkére kötötte, hogy a vaskos világtörténelmi salabakterek olvasása helyett
elvszerűen részesítse előnyben a közvetlen forrástanulmányozást, és mindig csak áttekinthető részterü-
letekre korlátozza kutatásait; azt sem rejtette véka alá, hogy mélységesen bizalmatlan mindenfajta tör-
ténelembölcselettel szemben.
MAGISTER LUDI
Knecht úgy döntött, hogy csak tavasszal, a nagy nyilvános üveggyöngyjáték, a Ludus anniversarius
vagy sollemnis idején tér vissza végleg Waldzellbe. Ha e nevezetes játékok túljutottak is már történe-
tük csúcspontján, ha elmúlt is az ideje a hetekig tartó évi játékoknak, melyekre mindenünnét ellátogat-
tak a főméltóságok és képviselőik, ha mindez örökre történelemmé vált is azért ez a tavaszi összejö-
vetel s a többnyire tíz-tizennégy napos ünnepi játék még mindig az év nagy, kiemelkedő eseménye volt
Kasztália-szerte, olyan ünnep, amely nem volt híján a magasztos vallási és erkölcsi jelentésnek sem,
mivel a harmónia példázatának jegyében egyesítette a Tartomány nem mindig teljesen azonos nézetei-
nek és irányzatainak képviselőit, békét teremtett az egyes – önző – tudományágak közt, s fölkeltette az
egység emlékérzetét, amely fölötte állt sokféleségüknek. A hívők számára benne rejlett az ünnepben az
igazi megszentelődés szakrális ereje, a hitetleneknek legalábbis valláspótlék volt, s ezeknek is, ama-
zoknak is: megmerülés a Szépség tiszta forrásaiban. Johann Sebastian Bach passiói hajdan – nem
annyira keletkezésük idején, mint inkább az újrafölfedezésüket követő évszázadban – ugyanígy hatot-
tak a közreműködőkre és hallgatóikra: részint igazi vallásos cselekedetként és megszentelődésként,
részint áhítatként és valláspótlékként, s egyúttal mindenki számára a művészet és a Creatus spiritus
ünnepélyes megnyilatkozásai voltak.
Knechtnek nem került nagy fáradságába, hogy elhatározásához megszerezze a klastromiak és a saját
otthoni hatósága jóváhagyását. Még nem tudta igazából elképzelni, milyen beosztásba is kerül, ha újra
besorolják a Vicus Lusorum kis köztársaságába, de gyanította, hogy nem hagyják meg sokáig ebben a
helyzetben, hanem igen hamar megbízzák és megtisztelik valamilyen hivatallal vagy feladattal. Egye-
lőre örült a hazatérésnek, barátainak, a közelgő ünnepnek, élvezte az utolsó együtt töltött napokat Ja-
kobus atyával, nyugodtan és jókedvvel fogadta, hogy az apát és a konvent, búcsúzóul, jóindulatuk szá-
mos jelét tanúsítva ünnepelték. Aztán elutazott, bár kissé fájt elbúcsúznia egy megkedvelt helytől s
élete egy mögötte maradó szakaszától; de az elmélkedő lelkigyakorlatok sora, amely az ünnepi játékra
készítette elő, máris ünnepi hangulatba hozta; irányítás és bajtársak nélkül folytatta ugyan, de a leg-
pontosabban, az előírásoknak megfelelően hajtotta végre gyakorlatait. Ebben a hangulatában az sem
okozott törést, hogy nem sikerült rávennie Jakobus atyát – akit a Magister Ludi már régen s ünnepé-
lyesen meghívott az év játékára –, hogy fogadja el a meghívást s utazzék vele. Josef megértette az
öregúr tartózkodó, anti-kasztáliai magatartását, ő maga pedig most pillanatnyilag úgy érezte: fölmen-
tették minden kötelezettség és korlátozás alól, s teljes odaadással készült a rá váró ünnepségre.
Az ünnepi alkalmakkal valahogy furcsán vagyunk. Egy igazi ünnep sohasem sikerülhet rosszul, ha-
csak magasabb hatalmak áldatlan beavatkozása nem rontja el; a jámbor hívőnek az eső elmosta kör-
menet is szent, s az odaégett ünnepi lakoma sem józaníthatja ki; ugyanígy ünnepi és némiképp meg-
szentelt esemény az üveggyöngyjátékosok szemében minden egyes évi játék. Mégis, tudjuk mindnyá-
jan, vannak ünnepek és játékok, amelyeken minden összhangban van, emeli, lendíti és fokozza egy-
mást, mint ahogy vannak színházi és zenei előadások, amelyek – világosan felismerhető ok nélkül –
mintegy csoda folytán csúcspontokig s bensőséges élményekig fokozódnak, míg mások, noha nem ké-
szítették elő őket rosszabbul, csak derekas teljesítmények maradnak. Mármost, amennyiben az ilyen
magasztos élményeknek a létrejöttéhez megvan az alap átélőjük kedélyállapotában, Josef Knecht a le-
hető legjobban lett volna felkészülve mindenre: gond nem nyomasztotta, becsülettel tért haza az ide-
genből, s örvendező várakozással nézett az eljövendők elé.
A Ludus sollemnis-nek azonban ezúttal nem adatott meg, hogy a csodának ama leheletétől érintve
eljusson a megszentelődés és sugárzás különleges fokáig. Sőt, örömtelen, határozottan szerencsétlen,
már-már szinte félresikerült játék lett belőle. Még ha ennek ellenére sok résztvevője épületesnek és
fölemelőnek találta is, szereplői, rendezői és felelősei, mint ilyen esetben mindig, csak még gyötrőb-
ben érezték az eltompultságnak, a kegyelem hiányának, a balsikernek, a gátlásoknak és bajoknak azt a
légkörét, amely az ünnep egét borúval fenyegette. Knecht, jóllehet természetesen ő is érzékelte ezt, s
felajzott várakozása némiképp csalódásra vált, semmi esetre sem tartozott azok közé, akik leginkább
érezték a balszerencsét: ő, aki ebben a játékban nem működött közre, és nem volt felelős érte, azokban
a napokban, bár az igazi kivirágzás és az áldás kegyelme megtagadtatott az ünnepi aktustól, áhítatos
részvevőként elismerő figyelemmel követhette a szellemesen felépített játékot, zavartalan kilengést
engedhetett meditációinak, s hálás odaadással élhette át azt, amit e játékok minden vendége jól ismert:
az ünnep és az áldozat élményét, a közösség misztikus eggyé válását, az istenség lába elé borulva, ak-
kor is, ha az egészen beavatottak szűk köre „félresikerültnek” találta ezt az ünnepet. Mindazonáltal az
ünnep fölött uralkodó baljós csillagzat hatása őt sem hagyta érintetlenül. Maga a játék persze, a terve
és felépítése, hibátlan volt, mint Thomas mester minden játéka, sőt egyike volt a mester legszív-
hezszólóbb, legegyszerűbb, legközvetlenebb játékainak. Kivitelezése azonban valami különlegesen
baljós csillagzat hatása alatt állt, s ezt még máig sem felejtették el Waldzell történetében.
Midőn Knecht megérkezett, egy héttel a nagy játék kezdete előtt, s jelentkezett a játékosok falujá-
ban, utána nem az üveggyöngyjáték-mester fogadta, hanem helyettese, Bertram, aki udvariasan, üdvö-
zölte, de meglehetősen kurtán és szórakozottan közölte vele, hogy a tiszteletre méltó Magister a na-
pokban megbetegedett, s mivel ő, Bertram, nem eléggé tájékozott Knecht küldetéséről ahhoz, hogy be-
számolóját átvegye, Josef utazzék Hirslandba, a Rend vezetőségéhez, visszatértét ott jelentse be, s
várja meg az ő parancsukat. Amikor búcsúzóban Knecht hangja vagy egy gesztusa akaratlanul is némi
megütközésről árulkodott a hűvös és kurta fogadtatás miatt, Bertram elnézést kért. Kollégája bocsás-
son meg, ha csalódást okozott neki, de meg kell értenie a különleges helyzetet: a Magister beteg lett,
küszöbön áll az év nagy Játéka, és még nagyon bizonytalan, hogy a Magister le tudja-e majd vezetni,
vagy pedig neki, a helyettesének kell beugrania szerepébe. A tiszteletre méltó Mester betegsége nem
is jöhetett volna kedvezőtlenebb és kényesebb pillanatban; ő ugyan, mint mindenkor, készen áll rá,
hogy a hivatalos ügyeket a Magister helyett elintézze, ám hogy ráadásul ilyen rövid idő alatt még ki-
elégítően fel is készüljön a nagy Játékra, s átvegye irányítását, ez, attól fél, meghaladja erejét.
Knecht sajnálta a szemlátomást lesújtott és egyensúlyából kissé kibillent embert, s nem kevésbé
sajnálta, hogy ezúttal talán Bertramnak kell felelősséget vállalnia az Ünnepért. Túl sokáig volt távol
Waldzelltől, nem tudhatta hát, mennyire alapos oka van Bertramnak az aggodalomra; mert ez az ember
egy idő óta – s egy helyettes számára mindig ez az elképzelhető legsiralmasabb helyzet – elvesztette
az elit, az úgynevezett korrepetitorok bizalmát, s valóban nagyon nehéz volt a dolga. Knecht aggódva
gondolt az üveggyöngyjáték-mesterre, a klasszikus formának és iróniának e hősére, a tökéletes Magis-
terre és lovagra; örült neki, hogy ő fogadja, ha visszatér, s meghallgatja, és megint besorolja majd a
játékosok kis közösségébe, talán valamilyen bizalmi állás betöltőjeként. Arra vágyott, hogy Thomas
mester celebrálásában élvezhesse az ünnepi játékot, az ő szeme kísérje figyelemmel további munká-
ját, az ő elismerését vívja ki; most fájdalmas csalódást érzett, hogy a Mester a betegsége mögé rejtő-
zött, őt pedig más illetékesekhez utasították. Ámbár kárpótolta ezért az a tiszteletteljes jóindulat, sőt
bajtársiasság, amellyel a Rend titkára és Dubois úr fogadta s hallgatta meg. Mindjárt első beszélgeté-
sükkor megállapíthatta azt is, hogy a római tervvel kapcsolatban további szolgálatára már nem gon-
dolnak, s tiszteletben tartják óhaját, hogy huzamosabban vissza akar térni a Játékhoz; elsősorban is
barátságosan meghívták: lakjék a Vicus Lusorum vendégházában, először nézzen körül újból itt, s ve-
gyen részt az Év Játékán. Barátjával, Tegulariusszal az ünnep előtti napokat böjti és elmélyedési gya-
korlatoknak szentelte, s azt a sajátságos Játékot, amely sokak emlékezetében oly kevéssé örvendetes-
ként maradt meg, ő jámbor szívvel, hálás lélekkel élte át.
A magisterhelyettesek állása – „árnyéknak” is nevezik őket –, kivált a zenemesteri és a játékmesteri
hivatalban lévőké, szerfölött sajátos természetű. Minden magisternek van helyettese, akit nem a Ható-
ság rendel melléje, hanem a mester maga választja ki kandidátusai szűkebb köréből, s tetteiért és alá-
írásáért a teljes felelősséget is a mester vállalja, akit képvisel. Egy kandidátus számára tehát nagy ki-
tüntetés és a legnagyobb bizalom jele, ha magistere a helyettesévé nevezi ki: ezáltal a mindenható
magister bizalmas munkatársának, jobbkezének ismerik el, az ő hivatali munkáját végzi, ha a magister
– akadályoztatása esetén – őt bízza meg vele; persze nem mindent bíznak rá: a legfelsőbb Hatóság
szavazásain például csak mestere „igen”-jének vagy „nem”-jének közvetítőjeként vehet részt, előadó-
ként vagy javaslattevőként sohasem, s még több efféle elővigyázatossági rendszabály is létezik. Már-
most ha a helyettesi kinevezés nagyon magas és olykor kiemelt állásba juttatja is az illetőt, egyúttal
mégiscsak amolyan félreállítást jelent a hivatali hierarchián belül, bizonyos mértékig kivételes eset-
ként elkülöníti őt, s miközben gyakorta a legfontosabb teendők ellátásával bízza meg és nagy tisztelet-
ben részesíti – ez a rang mégis megfosztja bizonyos jogoktól és lehetőségektől, amelyeket minden más
törekvő társa élvez. Kivételes helyzete főleg két dologból ismerhető fel világosan: a helyettes nem fe-
lelős hivatali tevékenységéért, s a hierarchián belül nem juthat előbbre. Ez ugyan íratlan törvény csu-
pán, de Kasztália történetéből kiolvasható: egy-egy magister halála vagy lemondása után még soha-
sem léptették elő helyére az „árnyékát”, holott oly sűrűn képviselte mesterét, és úgy látszott: egész lé-
nye az utódlásra hivatott. Mintha itt a szokás egy látszólag szétfolyó és mozgásban lévő határt és kor-
látot szándékosan áthághatatlanként hangsúlyozna: ez a határ a magister és helyettese közt úgyszólván
a hivatal és a személy közt vont határt példázza. Ha tehát egy kasztáliai elfogadja a helyettes magas
bizalmi posztját, lemond arról a reményéről, hogy ő maga valaha is magister lehessen, valaha is iga-
zán eggyé válhasson azokkal a hivatali ruhákkal és jelvényekkel, amelyekkel oly sűrűn reprezentál,
viszont ugyanakkor megszerzi azt a kétes értékű jogot, hogy a hivatal vezetésében elkövetett esetleges
hibáival nem önmagát, hanem a mestert terhelje meg, aki egyedüli jótállója. S valóban megesett már,
hogy egy magister a választott helyettesének áldozata lett, s egy vaskosabb hiba miatt, amelyben he-
lyettese volt a vétkes, le kellett mondania hivataláról. Az az elnevezés, amellyel Waldzellben az
üveggyöngyjáték-mester helyettesét illetik, remekül megfelel az ő sajátos állásának, kötődésének a
Magisterhez s már-már azonosulásának vele, mint ahogy hivatalos egzisztenciájának látszatlétéhez és
jellegtelenségéhez is illik. Őt ott az „árnyéknak” hívják.
Thomas von der Trave mester mellett már évek óta működött egy Bertram nevű „árnyék”, akiből
nem hiányzott a képesség vagy a jó szándék, csak, úgy látszik, nem volt szerencséje. Kiváló üveg-
gyöngyjátékos volt, ez magától értetődik, tanítónak legalábbis nem volt ügyetlen, s lelkiismeretes hi-
vatalnok volt, mesterének feltétlenül odaadó híve; mégis, az utóbbi évek folyamán népszerűtlen lett a
tisztviselők körében, s ellene fordult a kiválóak felnövekvő legifjabb rétege is; és mivel nem volt
olyan lovagian tiszta természet, mint mestere, ez megzavarta biztos és nyugodt magatartását. A Magis-
ter nem bocsátotta el, de évek óta lehetőleg távol tartotta az elittel való súrlódásoktól, s általában:
mind ritkábban állította a nyilvánosság elé, inkább az irodákban és az archívumban foglalkoztatta. Ez
a feddhetetlen, ámde ez idő tájt már nem közkedvelt ember, akit láthatóan nem kegyelt a szerencse,
mestere betegsége folytán most váratlanul a Vicus Lusorum élén találta magát, és ha valóban neki kell
vezetnie az Év Játékát, az ünnep idején az egész Tartomány legfeltűnőbb helyére állítják; s ezzel a
nagy feladattal csak akkor birkózhatott volna meg, ha az üveggyöngyjátékosok többségükben vagy leg-
alább a korrepetitorok bizalmukkal támogatják – ez viszont, sajnálatos módon, nem így történt. Ezért
következett be az, hogy a Ludus sollemnis ezúttal nehéz próbatételt, csaknem katasztrófát jelentett
Waldzellnek.
Csak a játék kezdete előtti napon közölték hivatalosan, hogy a Magister komolyan megbetegedett,
és képtelen a Játék levezetésére. Nem tudjuk, hogy ennek a közleménynek a késleltetése nem a beteg
Magister akarata volt-e, aki talán az utolsó pillanatig remélte, hogy újra összeszedi magát, s mégis-
csak ő irányíthatja majd a Játékot. Valószínűleg nagyon is beteg volt már ahhoz, hogy ilyen gondolatai
támadjanak, s „árnyéka” elkövette azt a hibát, hogy az utolsó előtti óráig bizonytalanságban hagyta
Kasztáliát a waldzelli helyzet felől. Persze, azon is lehetne még vitatkozni, hogy ez a tétovázás való-
ban hiba volt-e. Kétségtelenül jó szándékból történt, vagyis azért, hogy ne rontsák előre az Ünnep hi-
telét, s látogatásától ne riasszák el Thomas mester tisztelőit. És ha minden jól ment volna, ha a wal-
dzelli játékosok közössége és Bertram közt meglett volna a bizalom, akkor – nagyon is elképzelhető –
az „Árnyék” igazi helyettes lehetett volna, és szinte észre sem veszik a Magister hiányzását. Erről to-
vábbi feltevésekbe bocsátkoznunk hasztalan; csupán úgy hisszük, utalnunk kell rá, hogy az a Bertram
nem volt feltétlenül alkalmatlan vagy épp méltatlan a tisztségére, ahogyan akkoriban annak látta őt
Waldzell közvéleménye. Sokkal inkább áldozat volt, mint vétkes.
Most is, mint minden évben, vendégek áradata özönlött a nagy Játékra. Sokan mit sem sejtve jöttek,
mások aggódva a Magister Ludi hogyléte miatt, s borús előérzettel az Ünnep lefolyását illetően. Wal-
dzell és a közeli települések megteltek emberekkel, a Rend vezetősége és a Nevelési Hatóság csak-
nem teljes létszámmal érkezett meg, s az ország távolabbi részeiből és külföldről is jöttek az utasok,
ünnepi hangulatban, a fogadók zsúfolásig megteltek. Az Ünnepet, mint mindig, a Játék kezdete előtti
estén a meditáció órája nyitotta meg: a harangjelzésre az egész, emberekkel megtelt ünnepi tér mély,
áhítatos némaságba merült. Másnap reggel kezdődtek az első zenei előadások, akkor hirdették ki az
első játéktételt, s ezt követte a meditáció e tétel két zenei témájáról. Bertram, az üveggyöngyjáték-
mester ünnepi viseletében, kimérten és fegyelmezetten lépett föl, csak épp nagyon sápadt volt, s aztán
napról napra elcsigázottabbnak, betegnek és fásult-csüggedtnek látszott, s az utolsó napokban már
csakugyan árnyékhoz hasonlított. Már a Játék másodnapján elterjedt a híre, hogy Thomas magister ál-
lapota rosszabbodott, sőt életveszélyben forog, s még ennek a napnak az estéjén itt-ott s a beavatot-
tabbak közt mindenütt hallani lehetett már a lassan kibontakozó legenda első adalékait a beteg Mes-
terről és „árnyékáról”. Ez a legenda – amely a Vicus Lusorum legbensőbb köréből, a korrepetitorok-
tól eredt – tudni vélte, hogy a Mester el akarta látni s képes is lett volna ellátni játékvezetői tisztét, de
áldozatot hozott „árnyéka” becsvágyának, s neki engedte át az ünnepi feladatot. Most viszont, amikor
kitűnt, hogy Bertram nem nagyon állja meg a helyét magasztos szerepében, s a Játék csalódással fe-
nyeget, a beteg ember felelősnek érzi magát a Játékért, az „árnyékáért” s annak csődjéért, ezért magá-
ra vállalja, hogy helyette ő bűnhődik a hibáért; állapota rohamos romlásának s láza felszökésének ez
az oka és semmi más. Természetesen nem ez volt a legenda egyetlen változata, de az elit ezt vallotta, s
világosan megmutatkozott, hogy az elit, a feltörekvő új nemzedék tragikusnak érzi a helyzetet, s nem
hajlandó támogatni ennek a tragédiának semmiféle eltussolását, derűsebbre színezését vagy szépítését.
A Mester iránt érzett tiszteletet ellensúlyozta az „árnyék” iránt érzett ellenszenv: az utóbbinak a ku-
darcát és bukását kívánták, még ha magának a Mesternek is vele együtt kell bűnhődnie. Megint egy
nap múltán azt lehetett hallani, hogy a Magister a betegágyán megeskette helyettesét, valamint az elit
két szeniorját: tartsák fenn a békét, s ne veszélyeztessék az Ünnepet; másnap azt állították, hogy a
Mester lediktálta végrendeletét, s a Hatóságnak megnevezte, akit utódjául kíván; neveket is emleget-
tek. A Magister állandóan romló állapotáról szóló hírekkel egyidejűleg mindenféle egyéb hírek is ke-
ringtek, s az ünnepi díszteremben meg a fogadókban is napról napra romlott a hangulat, de odáig azért
senki sem jutott, hogy lemondjon a Játék folytatásáról és elutazzék. Súlyos és komor légkör nyomasz-
totta az egész rendezvényt, de külsőleg mégis kifogástalan formában folytatódott minden, ám vajmi
kevés érződött abból az örömből és emelkedett hangulatból, amelyet oly jól ismertek s el is vártak et-
től az ünneptől – és midőn az utolsó előtti napon az ünnepi Játék alkotója, Thomas magister örökre le-
hunyta szemét, a Hatóság hiába fáradozott: nem sikerült elfojtania a hír terjedését, s furcsa módon a
csomónak ezt a megoldását számos részvevő megkönnyebbülten fogadta. A tanuló játékosok s főleg a
kiválóak, jóllehet a Ludus sollemnis befejezése előtt nem ölthettek gyászruhát, s ezekben a napokban
semmiképp sem szakíthatták félbe óráik szigorúan előírt menetét, az előadások és elmélyülési gyakor-
latok váltakozó sorát sem, úgy vettek részt az utolsó ünnepi aktusban, a végső nap eseményeiben, hogy
magatartásuk és hangulatuk egyöntetűen úgy hatott, mintha gyászünnepet ülnének a halott tiszteletére,
és a magára hagyatottság jeges légkörével vették körül a végsőkig kimerült, álmatlan, sápadt és félig
hunyt szemmel tovább intézkedő Bertramot.
Josef Knecht, ámbár Tegularius révén még eleven kapcsolatban volt az elittel, s régi játékosként
teljesen fogékony is volt mindemez áramlatok és hangulatok iránt, mégsem engedte őket lelkébe hatol-
ni, sőt a negyedik vagy ötödik naptól kezdve még barátjának, Fritznek is megtiltotta, hogy a Magister
betegségének híreivel háborgassa; érezte ugyan s meg is értette, milyen tragikus árnyék borul az Ün-
nepre, mélységes aggodalommal és szomorúan gondolt a Mesterre, Bertramra, a szinte csakúgy halál-
ra ítélt „árnyékra” pedig növekvő szorongással és részvéttel – de állhatatosan és keményen védekezett
a hiteles vagy legendás hírek minden hatása ellen, a legszigorúbb összpontosítással, készségesen adta
át magát a gyakorlatoknak s a szépen felépített Játéknak, és minden kedvetlenség, elkomorulás ellené-
re komoly emelkedettségben élte át az Ünnepet. Az „árnyék” Bertram megmenekült attól, hogy amint
szokás, magisterhelyettesként végül még a szerencsekívánókat s a Hatóság tagjait is fogadnia kelljen;
ezúttal az üveggyöngyjáték tanulóinak hagyományos örömnapja is elmaradt. Közvetlenül az ünnep ze-
nei záróaktusa után a Hatóság közhírré tette a Magister halálát, majd a Vicus Lusorumban megkezdőd-
tek a gyásznapok; ezeken a vendégházban lakó Josef Knecht is részt vett. Az érdemes férfiút, akinek
még ma is nagy a tekintélye, a Kasztáliában szokásos egyszerű szertartással temették el. Bertram, az
„árnyéka”, aki nehéz szerepét az ünnepség során ereje végső megfeszítésével játszotta végig, megér-
tette helyzetét. Szabadságot kért, és elvonult a hegyek közé.
A játékosok falujában, sőt egész Waldzellben, a gyász uralkodott. Talán senki sem volt meghitt,
hangsúlyozottan baráti kapcsolatban az elhunyt Magisterrel, de előkelő lényének fensőbbsége és be-
csületessége, valamint okossága és finoman fejlett formaérzéke uralkodóvá és olyan kiemelkedő
egyéniséggé tette, akit nem minden korszakában termett az alapjában véve egészen demokratikus szel-
lemű Kasztália. Büszkék voltak rá. Ha úgy látszott is, hogy személye távol áll a szenvedély, a szeretet,
a barátság köreitől, csak annál alkalmasabb tárgya lett a felnövekvő fiatalság hódolni vágyásának, és
ez a méltóság és fejedelmi kellem, amely egyébként a félig-meddig gyöngédnek szánt „Őexcellenciá-
ja” gúnynevet szerezte neki, az évek során – a kemény ellenállás dacára – még a magas Tanácsban, a
Nevelési Hatóság ülésein és közös munkáiban is valamiféle különállást biztosított számára. Hogy ma-
gas hivatalát ki töltse be ismét, ezt a kérdést persze buzgón tárgyalták, és sehol sem buzgóbban, mint
az üveggyöngyjátékosok elitjében. Az „árnyék” kiválása és elutazása után, akinek ez a kör a bukását
kívánta s el is érte, az elit szavazatai alapján három ideiglenes helyettes közt osztották meg a magiste-
ri hivatal feladatkörét, természetesen csak a Vicus Lusorumon belüli ügyek intézését, nem a Nevelési
Tanács teendőit. A szokásnak megfelelően ez a Tanács nem hagyhatta három hétnél tovább betöltetle-
nül a magistéri állást. Abban az esetben, amikor egy haldokló vagy a Rendből kiváló magister megha-
tározott és vetélytárs nélküli utódot jelölt ki, a Hatóság egyetlen teljes ülés után azonnal betöltötte
újra a hivatalt. Most ez nyilván hosszabb időbe kerül majd.
A gyásznapok alatt Josef Knecht alkalomadtán elbeszélgetett barátjával a véget ért Játékról s annak
oly furcsán elkomorult lefolyásáról.
– A helyettes, ez a Bertram – mondta Knecht –, nemcsak tűrhetően játszotta végig szerepét, vagyis
megpróbált mindvégig igazi magistert játszani, hanem megítélésem szerint ennél jóval többet tett: fel-
áldozta magát ennek a Ludus sollemnisnek, mint utolsó és legünnepélyesebb tevékenységének. Kemé-
nyen, sőt kegyetlenül bántatok vele; megmenthettétek volna az Ünnepet és Bertramot, s nem tettétek;
nem ítélhetlek el titeket emiatt, meglehetett rá az okotok. Most azonban, amikor ez a szegény Bertram
kivált közületek, és teljesült az akaratotok, nagylelküek lehetnétek hozzá. Előzékenyen kellene fogad-
notok, ha újra megjelenik, s kimutatnotok, hogy megértettétek áldozatát.
Tegularius a fejét rázta. – Megértettük – mondta – és elfogadtuk. Te olyan szerencsés voltál, hogy a
Játékon ezúttal pártatlan vendégként vehettél részt, ezért nyilván nem kísérted oly pontosan figyelem-
mel a folyamatot. Nem, Josef, többé nem lesz rá alkalmunk, hogy Bertrammal szemben bármilyen ér-
zelmünket tettre váltsuk. Ő tudja, hogy áldozata szükségszerű volt, s nem fogja megkísérelni visszavo-
nását.
Knecht csak most értette meg teljesen barátját, és szomorúan hallgatott el. Belátta: csakugyan nem
úgy élte át ezeket a Játék-napokat, mint igazi waldzelli és bajtárs, hanem valóban inkább vendégként,
s így csak most fogta fel, hogyan is áll voltaképp a dolog Bertram áldozatával. Idáig úgy tetszett neki:
Bertram becsvágyó ember, olyasvalaki, aki belebukott egy képességét meghaladó feladatba, le kell te-
hát mondania becsvágya további céljairól, s meg kell próbálnia elfeledni, hogy egyszer a Mester „ár-
nyéka” és egy ünnepi játék vezetője volt. Csak most, barátja utolsó szavaiból értette meg – s ettől hir-
telen elnémult –, hogy Bertramot a bírái teljesen elítélték, s többé nem tér vissza. Megengedték neki,
hogy végig vezesse az ünnepi játékot, s ehhez épp csak annyi segítséget nyújtottak, hogy a Játék ne ful-
ladjon botrányba, de ezt sem azért tették, hogy Bertramot, hanem hogy Waldzellt kíméljék.
Egy „árnyék” állásához nem csupán a magister teljes bizalma kívántatott meg – ennek Bertram nem
volt híjával –, de nem kevésbé az elit bizalma is, és azt ez a szánandó ember nem tudta megőrizni. Ha
valami hibát követett el, nem állt mögötte, mint ura és példaképe mögött, a hierarchia, hogy megvédje.
S ha egykori bajtársai nem ismerték el teljes értékűnek, akkor semmiféle tekintély sem támogatta, s
bajtársai, a korrepetitorok a bíráivá lettek. Ha kérlelhetetlenek voltak, ez az „árnyék” végét jelentette.
És Bertram csakugyan nem tért többé vissza hegyi kirándulásából; egy idő múlva azt mesélték, hogy
lezuhant egy meredek sziklafalról, s meghalt. Erről aztán több szó nem is esett.
Ezenközben mindennap magas és legmagasabb rangú hivatalnokok érkeztek a Rend vezetőségéből
és a Nevelési Hatóságtól a játékosok falujába, s az elit és a hivatalnoki kar egyes tagjait percenként
rendelték be kihallgatásra: e faggatózások tartalmából csak az elit körén belül vált ismeretessé egy s
más, Josef Knechtet is többször hívatták és kérdezték; egyszer két úr a Rend vezetőségéből, egyszer a
filológus magister, aztán Monsieur Dubois, majd ismét két magister. Tegularius, akit szintén behívat-
tak egy-két ilyen tájékozódó beszélgetésre, kellemes izgalomba jött, s el-eltréfálkozott ezen a „konk-
lávé-hangulaton”, ahogy ő nevezte. Josef már a Játék napjaiban észrevette, mennyire meglazult hajda-
ni szoros kapcsolata az elittel, s ezt a konklávé-időszak alatt még tisztábban érezte. Nemcsak abból,
hogy a vendégházban lakott, mint valami idegen, s hogy fölöttesei láthatóan közülük valóként érintkez-
tek vele, maga az elit, a korrepetitortársaság nem fogadta be újból a meghitt és bajtársi körbe, hanem
gunyoros udvariassággal vagy legalábbis tartózkodóan, hűvösen bánt vele; ez az elit már akkor elhú-
zódott tőle, amikor meghívták Mariafelsbe, s ez helyes és természetes volt: aki egyszer megtette azt a
bizonyos lépést a szabadságból a szolgálatba, az egyetemi tanulásból vagy korrepetitorságból a hie-
rarchiába, az nem volt többé bajtárs, hanem úton volt ahhoz, hogy elöljáró és bonc legyen, nem tarto-
zott már az elithez, és tudnia kellett, hogy ezek a kiválóak egyelőre kritikus szemmel nézik majd. Min-
denki így járt az ő helyzetében. Csak épp ez idő tájt kiváltképp erősen érezte ezt a távolságtartást és
hűvösséget, egyrészt mivel az elit most, amikor elárvult, és egy új magisterre várt, védekezésében két-
szeresen is szorosra zárta sorait, másrészt azért is, mert az elit épp nemrég az „árnyék” Bertram sor-
sában oly keményen mutatta meg elszántságát és kérlelhetetlenségét.
Egyik este Tegularius szerfölött izgatottan rohant át a vendégházba, megkereste Josefet, félrevonta
egy üres szobába, és csak úgy dőlt belőle a szó: „Josef! Josef! Istenem, hiszen sejthettem volna, tud-
nom kellett volna, nem volt ez olyan távoli dolog... Ó, egészen kikeltem magamból, s igazán nem is tu-
dom, örüljek-e.” És már buzgón közölte is értesülését, ő, aki a játékosok falujában a legpontosabban
ismert minden hírforrást: több mint valószínű, sőt már biztosra vehető, hogy Josef Knechtet fogják
megválasztani üveggyöngyjáték-mesterré. Az irattár vezetője, akit sokan Thomas mester kijelölt utód-
jának tartottak, már tegnapelőtt kikapcsolódott a szűkebb választásból, s az elit három kandidátusa,
akiknek a neve eddig elöl állt a kikérdezettek listáján, úgy látszik, nem nyerte el sem egy magister,
sem a Rend vezetőségének különleges kegyét és ajánlását, viszont Knecht mellett szólalt fel a Vezető-
ség két tagja, valamint Dubois úr, s ehhez járul még az öreg zenemester szavazata, akit, ezt mindenki
biztosan tudja, ezekben a napokban több magister is személyesen fölkeresett.
– Josef, megtesznek Magisternek – fakadt ki még egyszer hevesen Tegularius, de barátja ekkor a
szájára tette a kezét. Josefet ez a sejtelem az első pillanatban éppúgy meglepte és megrendítette, mint
Fritzet, és teljes képtelenségnek érezte, de már amikor Fritz a játékosok falujának nézeteit közölte a
„konklávé” állásáról és lefolyásáról, Knecht belátta, hogy barátja nem téved feltevésében. Sőt, lelké-
ben valami igenlést érzett, valami olyan érzést, hogy hiszen ő ezt tudta és várta, s ez rendjén is van
így, ez természetes. Most hát kezét izgatott bajtársa szájára tette, idegenül és elutasítóan nézett rá, va-
lami hirtelen támadt távolságtartó messzeségből, s azt mondta: – Ne beszélj annyit, amice; nem akarok
tudni erről a pletykáról. Eredj a bajtársaidhoz.
Tegularius, ha sok mindent szeretett volna is elmondani még, elnémult ettől a tekintettől, amelyből
egy új, eddig még nem ismert ember nézett rá, tüstént elhallgatott, elsápadt és kiment. Később elme-
sélte, hogy Knechtnek ezt a furcsa nyugalmát és hidegségét ebben a pillanatban először úgy fogadta,
mintha megütötték volna, sértésnek, pofonnak érezte, régi barátságuk, meghittségük elárulásának,
mintha Josef, szinte érthetetlen módon, mégis túlontúl hangsúlyozná és előlegezné magának elkövetke-
zendő állását, a legfőbb elöljáróét. Valóban lesújtottan távozott, és csak elmenőben világosodott meg
előtte ennek a felejthetetlen pillantásnak az értelme, az, hogy mit is jelentett Josefnek ez a messze
néző, királyi, de éppannyira fájdalmas tekintete, s megértette, hogy barátja nem büszkén, hanem – me-
sélte – alázattal fogadta, ami osztályrészül jutott neki. De azután kénytelen volt Josef Knecht töprengő
nézésére, s arra a hangjában megcsendülő mély együttérzésre gondolni, ahogy nem sokkal korábban
Bertramról s annak áldozatáról tudakozódott. Mintha ő maga is arra készülne, hogy – ahhoz az „ár-
nyékhoz” hasonlóan – ő is feláldozza, kioltsa magát, annyira büszke és alázatos, fenséges és megadó,
magányos és sorsvállaló volt az arca, amint barátjára nézett: szobra lehetett volna minden hajdanvolt
kasztáliai magisternek. „Eredj a bajtársaidhoz” – mondta Fritznek. Tehát már abban a másodpercben,
amikor először értesült új méltóságáról, új helyére sorolta be magát ez a soha meg nem ismerhető fér-
fi, s új középpontból nézte a világot, nem volt többé bajtárs, nem is lesz az soha már.
Knecht nyilván magától is kitalálhatta volna, vagy legalábbis lehetségesnek, talán valószínűnek
tarthatta volna kinevezését, ezt a végső és legnagyobb elhivatását; azonban ezúttal is meglepte, sőt
megijesztette ez a fejlemény. Gondolhattam volna, mondta magában utólag, s mosolygott a buzgó Te-
gulariuson, aki várta ezt a kinevezést, nem kezdettől fogva ugyan, de mindenesetre napokkal a döntés
és a közlés előtt kiszámította és előre megmondta. Valóban semmi nem szólt az ellen, hogy Josefet be-
válasszák a legfelsőbb Hatóságba, kivéve tán fiatal korát; a legtöbb kollégája legalábbis negyvenöt-
ötven évesen lépett magas hivatalába, Josef viszont még negyvenéves sem volt. De hát olyan törvény
nem létezett, amely tiltotta az ilyen korai kinevezést.
Midőn tehát most Fritz meglepte barátját megfigyeléseinek és kombinációinak eredményével – s
ezek egy olyan tapasztalt elit-játékos megfigyelései voltak, aki a legapróbb részletekig ismerte a kis
waldzelli közösség bonyolult szerkezetét –, Knecht tüstént belátta, hogy igaza van, rögtön megértette
és elfogadta kiválasztását, sorsát, elsőre azonban úgy fogadta a hírt, hogy elutasította barátját, mond-
ván: semmit sem akar tudni erről a „pletykáról”. S amikor az döbbenten és szinte sértődötten távozott,
Josef fölkeresett egy meditációs helyet, hogy rendbe szedje lelkét; elmélkedése egy emlékképből in-
dult ki, amely ebben az órában szokatlan erővel tört rá. Ebben a látomásban egy bútorozatlan szo-
bácskát látott, benne zongorát, az ablakon hűvösen-derűs délelőtti fény ragyogott be, s a kis szoba aj-
tajában megjelent egy szép, barátságos férfi, öregedő, őszülő hajú férfi, sugárzó arca csupa jóság és
méltóság; ő pedig, Josef, még kisdiák volt, félig szorongva, félig-meddig boldogan várakozott a szo-
bában a zenemesterre, s most látta első ízben őt, a Tiszteletreméltót, a Mestert és Magistert, aki az
elit-iskolák legendás tartományából eljött, hogy megmutassa neki, mi a zene, s aki aztán lépésről lé-
pésre vezette be tartományába, birodalmába, felvette a kiválóak közé és a Rendbe, s akinek most már
kollégája és testvére lett, míg az öreg félretette varázsbotját vagy pálcáját, s barátságosan hallgatag,
még mindig jóságos, még mindig tiszteletre méltó, még mindig titokzatos aggastyánná változott: képe
és példaképe, tekintete ott őrködött Josef élete fölött, s mindig is fölötte áll majd, egy emberöltővel s
jó néhány életszakasszal idősebb nála, méltóságban, szerénységben, mester voltában s rejtélyességé-
ben mérhetetlenül több, de pártfogója- és példaképeként őt mindig szelíden követésére kényszeríti,
ahogyan egy fölkelő és lenyugvó csillagzat maga után vonja testvéreit. Mialatt Knecht akaratlanul át-
engedte magát a lelkében feltoluló képek áradatának, amint azok, az álmok rokonai lévén, az első fel-
lazulás állapotában sorra látogatták, az áramlásból elsősorban két képzet kélt elő s maradt meg tartó-
san, két kép vagy jelkép, két példázat. Az egyikben Knecht, a kisfiú, sok-sok folyosón át követte az
előtte járó Mestert, s előtte lépkedő vezetője, valahányszor hátranézett, felé fordította arcát, egyre
idősebb, csöndesebb és tiszteletre méltóbb lett, szemlátomást közeledett az időtlen bölcsesség és
méltóság eszményképéhez, miközben ő, Josef Knecht, odaadóan és engedelmesen haladva példaképe
nyomában, mindvégig ugyanaz a fiú maradt, s ez hol szégyenkezést, hol bizonyos örömöt keltett benne,
sőt olykor holmi dacos elégtételt is érzett. A második kép pedig ez volt: megismétlődött a jelenet a
zongoraszobában, az öreg belépése a fiúhoz, újra meg újra, a Mester és a fiú egymást követte, mintha
dróton rángatná őket valamilyen gépezet, úgyhogy rövidesen már nem lehetett felismerni, ki jön és ki
megy, ki vezet és ki követi a másikat, az öreg vagy az ifjú. Egyszer úgy tetszett, az ifjú tanúsít tisztele-
tet és engedelmességet az idős kor, a tekintély és méltóság iránt: máskor láthatóan az öreg volt az, akit
az ifjúság, a kezdet, a derű előresiető alakja szolgáló vagy rajongó követésre kötelez. S amíg Josef ezt
az értelmetlen-értelmes álomkörforgást figyelte, érzésében az álmodó hol az öreggel, hol a fiúval volt
azonos, egyszer hódoló, máskor hódoltató, hol vezető, hol engedelmeskedő, és e lebegő váltakozás
során jött egy pillanat, amikor mindkettő volt, egyszerre mester és iskolásfiú, sőt inkább még fölöttük
is állt, ő volt a rendezője, kieszelője, irányítója és nézője is ennek a körforgásnak, öregség és fiatal-
ság eredménytelenül köröző versenyfutásának, amelyet változó érzései szerint hol lelassított, hol a
legnagyobb sebességre ösztönzött. S ebből a stádiumból egy új képzet alakult ki, inkább jelkép már,
mint álom, inkább felismerés, mint kép, tudniillik az a képzet vagy sokkal inkább megismerés, hogy:
mesternek és tanítványnak ez az értelmes-értelmetlen körbefutása, a bölcsesség versengése az ifjúság
kegyéért s az ifjúságé a bölcsességéért, ez a véget nem érő, könnyű röptű játék – Kasztália jelképe,
sőt általában az életé, amely ifjúra s öregre, nappalra és éjre, Yangra és Yinre osztódva vég nélkül
árad, hömpölyög. Ebből kiindulva a meditáló aztán megtalálta az utat a képek világából a nyugalom-
ba, s hosszan tartó elmélyülése után megerősödve és derűsen tért vissza.
Midőn aztán néhány nap múlva hívatta a Rend vezetősége, nyugodtan jelent meg előttük, s derűs ko-
molysággal fogadta a legfőbb elöljárók üdvözlését, kézszorítását, jelképes ölelését. Közölték vele
üveggyöngyjáték-mesterré történt kinevezését, s beiktatása és eskütétele végett harmadnapra az ünne-
pi játékcsarnokba rendelték, ugyanabba a csarnokba, ahol nem sokkal előbb még az elhunyt Mester
helyettese arannyal ékesített áldozati állatként vezette le azt a nyomasztó ünnepi játékot. A beiktatás
előtti szabadnapot az esküformula és a „magisteri kis rendtartás” pontos és rituális elmélkedéssel kí-
sért tanulmányozására szánták Josef két fölöttesének vezetésével és felügyeletével; ez a két fölöttes
ezúttal a Rend hivatalfőnöke és a Magister Mathematicae volt, és ennek a nagyon fárasztó napnak a
déli pihenőszünetében Josef emlékezetében fölelevenedett felvétele a Rendbe, s ami ezt megelőzte; a
zenemester bevezetése. A felvétel szertartása ezúttal persze nem a nagy közösségbe vezette be őt egy
tágas kapun át, mint évente százakat: most a tű fokán át a legfölsőbb és legszűkebb körbe, a mesterek
körébe lépett be. Az öreg zenemesternek később bevallotta, hogy az alapos önvizsgálat ama napján
egyetlen gondolat aggasztotta, egy egészen nevetséges kis ötlet; félt ugyanis attól a pillanattól, amikor
majd valamelyik mester értésére adja, milyen szokatlanul fiatalon nyerte el a legfőbb méltóságot. Ko-
molyan küszködnie kellett ezzel a félelemmel, ezzel a gyerekesen hiú gondolattal, s azzal a vágyával,
hogyha netán ilyen célzás hangzanék el életkorára, ezt felelje: „Hát akkor hagyjatok csak nyugodtan
megöregedni, hiszen én sosem törekedtem erre a magaslatra.” További önvizsgálata azonban feltárta
neki, hogy – ha öntudatlanul is – kinevezésének gondolata és annak áhítása mégsem állhatott oly na-
gyon távol tőle; ezt most bevallotta magának, felismerte gondolata hiúságát, és felhagyott vele – és
csakugyan; kollégái azon a napon és később sem emlékeztették soha az életkorára.
Természetesen annál buzgóbban tárgyalták s bírálták meg az új Mester megválasztását azok, akikkel
eddig Knecht versenyben volt. Nem voltak éppen határozott ellenfelei, de vetélytársai igen, s közöttük
néhányan olyanok is, akik nála idősebbek voltak, s ebben a körben igazán nem volt szokásos a válasz-
tást másként helyeselni, csakis harc és próba, vagy legalábbis igen alapos és kritikus megfigyelés
után. Csaknem minden esetben purgatóriumi vándorláshoz hasonlít az új magister hivatalba lépése és
hivatali működésének első ideje.
Egy mester beiktatása nem nyilvános ünnep, a legfelsőbb Nevelési Hatóságon és a Rend vezetősé-
gén kívül csupán az idősebb tanulók, a kandidátusok és annak a tudományágnak a hivatalnokai vesz-
nek részt rajta, akik épp egy új magistert kapnak. Az ünnepi teremben rendezett szertartáson az üveg-
gyöngyjáték-mester letette a hivatali esküt, utána átvette a Hatóságtól hivatala jelvényeit, néhány kul-
csot és pecsétet, aztán a Rend vezetőségének szószólója díszbe öltöztette, abba az ünnepi felsőruhába,
amelyet a Magister a legnagyobb ünnepeken s főleg az évi Játék celebrálásakor visel. Az ilyen szer-
tartásból hiányzik ugyan a nyilvános ünnepek forgataga és könnyű mámora, természete szerint inkább
csupa józan formaság, viszont már pusztán a két legfőbb Hatóság teljes számú jelenléte is rendkívüli
méltóságot ad neki. Az üveggyöngyjátékosok kis köztársasága új urat kap, aki elöljárója lesz, és kép-
viseli a Hatóságnál, s ez jelentős és ritka esemény; ha a tanulók és a fiatalabb egyetemisták még nem
is fogják fel teljesen fontosságát, s az ünnepség számukra csupán ceremónia és a szem gyönyöre, min-
den más részvevő tudatában van ennek a fontosságnak, s közösségükkel eléggé összenőttek és azono-
sultak ahhoz, hogy az eseményt úgy éljék, érezzék át, mintha velük, az ő saját életükben menne végbe.
Ez alkalommal az örömünnepet nemcsak az előző mester halála, a gyász árnyékolta be, hanem az ez
évi Játék borús hangulata s Bertramnak, a helyettesnek a tragédiája is.
A beöltöztetést a Rend vezetőségének szószólója s a játékarchívum főnöke végezte, együtt emelték
magasra a palástot, s együtt borították az új üveggyöngyjáték-mester vállára. A rövid ünnepi beszédet
a Magister Grammaticae tartotta; a klasszikus filológia keuperheimi mestere, akit az elit választott
Waldzell képviselőjévé, átadta a kulcsokat és pecséteket, s az orgonánál ott állt maga az agg, hajdani
főzenemester. A beiktatásra utazott ide, hogy lássa védence beöltöztetését, és váratlan jelenlétével ör-
vendetesen meglepje Josefet, talán tanácsot is adjon neki egy s másban. Az öreg legszívesebben saját
kezűleg játszotta volna az ünnepi muzsikát, de ilyen erőfeszítésre már nem érezte képesnek magát, így
hát a játékot átengedte a játékosfalu orgonistájának, de ott állt mögötte, s ő lapozta a kottát. Áhítatos
mosollyal pillantott Josefre, látta, ahogy megkapja a díszköntöst és a kulcsokat, végighallgatta eskü-
jét, majd első beszédét jövendő munkatársaihoz, a hivatalnokokhoz s a tanulókhoz. Sohasem szerette
annyira ezt a Josef fiút, sohasem örült neki úgy, mint ma, amikor már-már nem is volt többé Josef, ha-
nem szinte csak egy díszköntös és egy hivatal viselője, ékkő egy koronában, oszlop a hierarchia épü-
letében. Joseffel azonban csak pár percig beszélhetett egyedül. Derűsen mosolygott rá, és sietve igye-
kezett eszébe vésni: – Ügyelj, hogy jól vészeld át a következő három-négy hetet, mert sokat fognak kö-
vetelni tőled. Gondolj mindig az Egészre, s gondolj mindig arra, hogy a részletekben egy-egy mulasz-
tás most nem esik súlyosan latba. Teljesen az elitnek kell szentelned magadat, semmi más ne jusson
eszedbe. Két embert küldenek hozzád segítségnek; az egyiket, a jógát tanító Alexandert én tájékoztat-
tam, jól figyelj rá, érti a dolgát. Sziklaszilárdan bíznod kell benne, hogy fölötteseid helyesen jártak el,
amikor maguk közé fogadtak; bízzál bennük, bízzál azokban, akiket segítségedre küldenek, bízzál va-
kon a saját erődben. Az elittel szemben viszont légy mindig vidáman, éberen bizalmatlan, ők nem is
várnak semmi mást. Nyerni fogsz, Josef, én tudom.
A legtöbb hivatali teendő jól ismert és meghitt tevékenység volt az új magister számára, hiszen
szolgálattételben vagy segédkezői minőségében már eddig is ezeknek szentelte magát; a legfontosab-
bak voltak a játéktanfolyamok, a tanuló- és kezdő-, a szünidei és vendégkurzusoktól az elitnek tartott
gyakorlatokig, előadásokig és szemináriumokig. Ezekre a tevékenységekre, az utolsó kivételével, min-
den újonnan kinevezett magister azonnal alkalmas lehetett, míg azok az új funkciói, amelyek gyakorlá-
sára sohasem volt alkalma, sokkal több gondot és vesződséget okoztak neki. Josef is így járt vele. A
legszívesebben s osztatlan buzgalommal először is épp ezekkel az új, voltaképpeni magisteri köteles-
ségeivel foglalkozott volna: a közreműködéssel a legfelsőbb Nevelési Tanácsban, a magisteri tanács
és a Rend vezetőségének közös munkájával, az üveggyöngyjáték és a Vicus Lusorum képviseletével a
Főhatóságnál. Égett a láztól, hogy megismerkedjék ezekkel az új teendőivel, s megfossza őket az is-
meretlenség fenyegető jellegétől, a legszívesebben előbb félrevonult volna néhány hétre, hogy átadja
magát az alkotmány, a formaságok, az ülésezési protokoll s egyebek legpontosabb tanulmányozásának.
Hogy ezen a területen felvilágosítsák és kioktassák, ehhez, tudta, Dubois úron kívül rendelkezésére
állt a magisteri formák és hagyományok legtapasztaltabb ismerője és mestere, tudniillik a Rend veze-
tőségének szóvivője, aki ugyan maga nem volt magister, tehát rangban voltaképp a mesterek keze alatt
állt, de a Hatóság minden ülésén ő volt a rendező, ő gondoskodott a hagyományos rend megtartásáról,
akár egy fejedelmi udvar főszertartásmestere. Milyen szívesen kérte volna meg magánórák adására
ezt az okos, tapasztalt, sugárzóan udvarias, ám kifürkészhetetlen embert, aki épp az imént öltöztette őt
ünnepi díszruhába, ha Waldzellben lakott volna és nem az innét messze, félnapi járóföldre eső Hirs-
feldben! Mily szívesen menekült volna egy időre Monteport-ba, hogy ott az öreg zenemester vezesse
be ezekbe a dolgokba! De hát erre gondolnia sem lehetett, ilyen magánjellegű és diákos vágyai egy
magisternek nem lehettek. Ellenkezőleg: ebben az első időszakban megfeszített és kizárólagos oda-
adással kellett magát épp azoknak a teendőknek szentelnie, amelyekről úgy vélte, hogy alig kerülnek
majd fáradságába. Amit megsejtett Bertram ünnepi játéka közben, amikor látta, hogy saját közössége,
az elit cserbenhagyja, és kényszeríti szinte légüres térben küszködni és megfulladni egyik magisterét –
amit akkor sejtett, és amit a monteport-i öreg szavai is megerősítettek a beiktatása napján, arról most
hivatali napjának minden perce s helyzetéről való töprengésének minden pillanata meggyőzte: első-
sorban az elitnek és a korrepetitoroknak, a tanulmányok legfelsőbb fokozatainak, a szemináriumi gya-
korlatoknak és a korrepetitorokkal való egészen személyes érintkezésnek kellett szentelnie magát. Az
irattárat ráhagyhatta az irattárosokra, a kezdők tanfolyamait a rendelkezésre álló tanárokra, a postát a
titkárokra, mindezzel nem sokat mulasztott. Az elitet azonban egyetlen pillanatra sem hagyhatta magá-
ra, neki kellett szentelnie, ráerőszakolnia és nélkülözhetetlenné tennie magát, meggyőznie képességei
értékéről, szándéka tisztaságáról, meg kellett hódítania, nyernie a kiválókat, meg kellett mérkőznie
minden kandidátussal, akinek ehhez kedve támadt, s ilyen jelöltekben nem volt hiány. Ebben sok min-
den segítségére volt, amit azelőtt aligha tekintett előnyösnek, főként hosszas távolléte Waldzelltől és
az elittől, ahol most szinte megint Homo novus volt. Még barátsága Tegulariusszal is hasznosnak bizo-
nyult. Mert Tegularius, a szellemiekben gazdag, de beteges outsider, mint törtető versenytárs a pályán
oly kevéssé számított, s nyilvánvalóan oly csekély becsvágy volt benne, hogy ha az új magister eset-
leg kedvezne is neki, emiatt vetélytársai nem kerültek volna hátrányos helyzetbe. A legtöbbet és a leg-
jobbat mégis magának Knechtnek kellett tennie azért, hogy kifürkéssze, behatóan megismerje a játéko-
sok világának ezt a legfölső, legelevenebb, legnyugtalanabb és legérzékenyebb rétegét, és úrrá legyen
rajta, mint egy nemes paripán a lovasa. Mert minden kasztáliai intézményben, nemcsak az üveg-
gyöngyjátéknál, az elit: a tökéletesen képzett, de még szabadon tanuló kandidátusoknak az a csoportja,
amely még nem állt a Nevelési Hatóság szolgálatába, vagy nem lépett be a Rendbe, s ők, akiket korre-
petitoroknak neveznek, ők jelentik Kasztália legértékesebb állományát és igazi tartalékát, a virágát és
jövőjét, és mindenütt, nemcsak a játékosok falujában, ez a kiválasztott, magabiztos utánpótlás az,
amely általában rátartian és bírálóan viselkedik az új tanárokkal és elöljárókkal szemben, egy új fő-
nök iránt éppen csak az udvariasság és függelem minimumát tanúsítja, s a kegyét keresőnek ereje tel-
jes latbavetésével kell meggyőznie, legyőznie, mielőtt ez az elit elismerné, s készségesen alárendelné
magát vezetésének.
Knecht félelem nélkül látott neki feladatának, nehézségén azonban mégis elámult, s miközben meg-
oldotta, s ezt az idegfeszítő, sőt idegőrlő játékot megnyerte, magától háttérbe szorult, s mintha keve-
sebb figyelmet követelt volna minden más olyan kötelessége és feladata, ami miatt inkább hajlott az
aggodalomra; egyik kollégájának bevallotta, hogy a Hatóság első teljes ülésén, ahová a gyorspostako-
csival érkezett, s az ülés befejezése után azzal is tért haza, szinte félálomban vett részt, aztán nem is
gondolhatott többé rá, annyira igénybe vette napi munkája; sőt még a tanácskozás közben is, bár a
téma érdekelte, s bár első fellépése a Hatóságnál némi nyugtalansággal töltötte el, többször azon kap-
ta magát, hogy gondolatai nem itt a kollégái és a vitázók közt, hanem Waldzellben járnak, az irattárnak
abban a kékre meszelt helyiségében, ahol ez idő szerint harmadnaponkint dialektikus szemináriumot
tartott, csupán öt részvevővel, és ahol minden óra nagyobb figyelmet és erőfeszítést követelt, mint az
egész napi egyéb hivatali teendője, pedig az sem volt könnyű, és sosem vonhatta ki alóla magát, mert
ahogy az öreg zenemester jelezte neki: a Hatóság erre az első időre mellé állított egy besulykolót és
ellenőrt, akinek óráról órára szemmel kellett tartania napi elfoglaltságát, tanácsot kellett adnia időbe-
osztásához, s megóvnia őt mind az egyoldalúságtól, mind pedig a teljes túlerőltetéstől. Knecht hálás
volt neki, és még inkább az volt a Rend-vezetőség küldöttének, a meditációs művészet egyik nagy hírű
mesterének, Alexandernek. Ő gondoskodott róla, hogy az erejét végsőkig feszítve dolgozó Josef na-
ponta háromszor elvégezze a „kis” vagy „rövid” gyakorlatot, és hogy a legpontosabban betartsa min-
den ilyen gyakorlat menetét és időtartamát. Ezzel a két férfival, az ellenőrrel és a Rend meditációs
mesterével, az esti elmélkedés előtt naponta vissza kellett pillantania hivatali munkájára, össze kellett
foglalnia, rögzítenie kellett az eredményeket s a vereségeket, „éreznie az érverését”, ahogy a meditá-
ció tanárai ezt nevezik, vagyis önmagát, pillanatnyi helyzetét, közérzetét, erői megoszlását, reményeit
és gondjait felmérnie, felismernie, tárgyilagosan nézni önmagát és napi munkáját, és semmit sem vinni
át magával másnapra, de még éjszakára sem a megoldatlan kérdésekből.
Miközben a korrepetitorok részint rokonszenvező, részint harcias érdeklődéssel figyelték magiste-
rük óriási munkáját, és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy meg ne terheljék rögtönzött kis
erő-, türelem- és talpraesettség-próbákkal, s hol lelkesíteni, hol gátolni igyekeztek munkájában, Tegu-
larius körül végzetes űr támadt. Hogy Knecht most nem tudott rá időt, figyelmet fordítani, egyetlen
résztvevő gondolata sem volt számára – ezt ugyan megértette, de nem volt képes eléggé keménynek és
közönyösnek mutatkozni azzal a tökéletes feledéssel szemben, amelyben látszólag oly hirtelen süllyedt
el, barátjától elhagyatva – már csak azért sem, mert mintha nemcsak a barátját vesztette volna el egyik
napról a másikra, hanem a bajtársai is bizalmatlanná váltak iránta, és alig szóltak hozzá. Ez nem volt
meglepő, mert ha Tegularius nem állhatott is komolyan a becsvágyók útjába, mégiscsak ellenfél volt, s
a fiatal magister nagyrabecsülésének örvendett. Mindezt Knecht is nagyon jól tudhatta, de hát pillanat-
nyi feladatai közé tartozott az is, hogy minden más személyes és magánügyével együtt egy időre ezt a
barátságot is kiiktassa az életéből. Ezt azonban, ahogy később bevallotta barátjának, voltaképp nem
tudatosan és szándékosan tette, hanem egészen egyszerűen elfelejtette barátját, annyira eszközzé vált,
hogy az olyan magánügyek, mint a barátság, a lehetetlen távolába tűntek, és ha valahol, mint például
abban az öttagú szemináriumban, megjelent előtte Fritz alakja és arca, akkor az nem Tegularius volt,
nem barát, nem ismerős személy, hanem az elit egyik tagja, egyetemi hallgató vagy inkább kandidátus
és korrepetitor, az ő munkájának és feladatának egy darabja, katona a csapatban, akit oktatnia kell, s
akivel győzni akar. Fritz beleborzongott, amikor első ízben beszélt hozzá így a Magister; tekintetéből
megérezte, hogy ez az idegenség és tárgyilagosság egyáltalán nem játék, hanem őszinte és ijesztő, és
ez az előtte álló férfi, aki ilyen józan udvariassággal s szellemileg nagyon éberen bánik vele, már nem
az ő Josef barátja, hanem csupán tanár és vizsgáztató, csupán üveggyöngyjáték-mester, akit hivatala
komolysága és szigora vesz körül, és tőle elzárja valami csillogó üvegzománc, amelyet tűzben ol-
vasztva öntöttek Josefre, s most kihűlt, megdermedt rajta. Tegulariusszal egyébként ezekben a forró
hetekben történt egy kis incidens. Kialvatlanul s lélekben fáradtan az átéltektől, a kis szemináriumban
elkövetett némi kis modortalanságot, kirobbant, nem a Magister, hanem egyik kollégája ellen, akinek
gunyoros hangneme felidegesítette. Knecht jól látta ezt, látta a vétkes ingerültséget is, csupán egy
szótlan intéssel utasította rendre, de aztán elküldte hozzá meditációs mesterét, hogy némi lelki gondo-
zásban részesítse a nehezen kezelhető embert. Ezt a gondoskodást Tegularius a hetek óta tartó nélkülö-
zés után az újra ébredő barátság első jelének érezte, s mivel személyének szóló figyelmességként fo-
gadta, készségesen beleegyezett a kezelésbe. Knecht valójában észre sem igen vette, kiről gondosko-
dik így, ő csupán magisterként járt el: észrevette az egyik korrepetitor ingerültségét és ingatag maga-
tartását, s erre nevelőként reagált, de egy pillanatig sem látott ebben a korrepetitorban olyan személyt,
akit önmagával kapcsolatba hozott volna. Amikor hónapok múlva barátja emlékeztette erre a jelenet-
re, s azt bizonygatta, hogy jóakaratának ez a jele milyen örömöt szerzett neki, s mennyire megvigasz-
talta, Josef Knecht hallgatott – már teljesen megfeledkezett az ügyről –, s meghagyta barátját tévedé-
sében.
Célját végül is elérte, a harcot megnyerte: nagy munka volt boldogulnia ezzel az elittel, fáradtra
gyakorlatoztatnia, a törtetőket megfékeznie, a határozatlanokat megnyernie magának, a fennhéjázok
előtt tekintélyt szereznie; de a munka most már véget ért, a játékosfalu kandidátusai elismerték őt mes-
terüknek, megadták neki magukat, egyszeriben minden könnyen ment, mintha eddig csak egy cseppnyi
olaj hiányzott volna. A besulykoló egy utolsó munkatervet állított össze Knechttel, közölte vele a Ha-
tóság elismerését, és eltűnt – úgyszintén eltűnt Alexander is, a meditáció mestere. A reggeli gyúrások
helyébe ismét a séta került, olyasmire, mint tanulmányok vagy olvasmányok, egyelőre még nem gon-
dolhatott ugyan, de esténként, lefekvés előtt, néhanap már megint muzsikálhatott is egy keveset. Ami-
kor legközelebb megjelent a Hatóság ülésén, Knecht már érezte, hogy bevált, a kollégái közt egyen-
rangúnak számít, noha erről egy szó sem esett köztük. A bizonyításért folyó heves és odaadó harc után
most szinte fölébredt, hűvös és józan lett, ott látta magát Kasztália szívében, a hierarchia legfelsőbb
rangsorában, s valahogy furcsán józanul, már-már csalódottan vette észre, hogy még ez a nagyon ritka
levegő is belélegezhető, s hogy persze ő, aki most ezt a levegőt szívja be úgy, mintha nem ismert vol-
na soha mást, teljességgel megváltozott. Ez volt a gyümölcse ennek a kemény próbára tevő korszak-
nak, amely úgy kiégette, mint eddig semmilyen más szolgálata, semmi más erőfeszítése sem.
Az elit ezúttal egy különleges gesztussal juttatta kifejezésre, hogy elismeri mesterének. Midőn
Knecht úgy érezte, hogy a korrepetitorok ellenállása megszűnt, bíznak benne és egyetértenek vele, s a
dolog nehezén túljutott, eljött a pillanat, hogy „árnyékot” válasszon magának, és valóban, sosem volt
nagyobb szüksége, mint most, egy ilyen emberre és a maga tehermentesítésére, a kivívott győzelem
után, amikor a szinte emberfeletti erőpróba végre viszonylagos szabadságot engedett neki; sokan buk-
tak el már épp az útjuknak ezen a pontján. Knecht lemondott hát választási jogáról, s megkérdezte a
korrepetitorokat: ők maguk válasszák meg azt az „árnyékot”, akit rendelkezésére bocsátanak. Az elit –
még mindig Bertram sorsának hatása alatt – ezt az előzékenységet kétszeresen komolyan fogadta, több
ülés és titkos tanácskozás után döntött választásáról, s a magisternek egyik legjobb emberét ajánlotta
helyettesként, aki Knecht kinevezéséig a mesteri méltóság egyik legesélyesebb jelöltjének számított.
Most hát megállta már a legkeményebb próbát, ismét sétálhatott és zenélhetett, idővel szabad volna
talán megint az olvasásra is gondolnia, lehetséges lenne újra a barátság Tegulariusszal, hébe-hóba
egy-egy levélváltás Ferromontéval, akadna olykor egy szabad félnap is, néha tán egy-egy kis utazási
szabadság. De hát mindez a kellemes dolog, ha másnak hasznára válnék is, nem felel meg az eddigi
Josefnek, aki gyakorlott üveggyöngyjátékosnak és tűrhetően jó kasztáliainak tartotta magát, s mégis:
sejtelme sem volt a kasztáliai rendszer legbensőbb lényegéről, amely oly ártatlanul önző, oly gyerme-
kien játékos, oly elképzelhetetlenül magánjellegű és felelősségtől mentes életet biztosít tagjainak. Egy
ízben eszébe jutottak azok a gunyorosan feddő szavak, amelyeket egykor Thomas mester mondott neki,
amikor ő azt a kívánságát említette, hogy szeretne még egy ideig a szabad tanulmányoknak élni: „Egy
ideig – mondod te, de meddig? Te még az egyetemi nyelvet beszéled, Josef.” Ez néhány évvel ezelőtt
volt; csodálattal és mélységes tisztelettel hallgatta őt, s némi egészen halvány borzongást is érzett e
férfiú személyi tökéletessége, fegyelmezettsége láttán, s megérezte, hogyan nyújtja majd ki őutána is a
kezét Kasztália, hogyan akarja felszívni magába, hogy egyszer talán belőle is ilyen Thomast faragjon,
mestert, uralkodót és szolgát, tökéletes szerszámot. És most azon a helyen állt, ahol hajdan Thomas, s
ha valamelyik korrepetitorával beszélgetett, egyikével ezeknek az okos, minden hájjal megkent játéko-
soknak és magántudósoknak, egyikével ezeknek a szorgalmas és gőgös hercegeknek, akkor úgy nézett
az illetőre, mintha egy másik, idegenül szép, különös és végleg múlttá vált világba nézne, éppen úgy,
ahogyan egykor Thomas mester nézett az ő furcsa diákos világába.
A HIVATALBAN
Ha úgy látszott is, hogy a magisteri hivatal átvevése eleinte több veszteséggel járt, mint nyereség-
gel, ha szinte fel is emésztette Josef erőit és személyes életét, véget vetett minden eddigi szokásának
és kedvtelésének, szívében hűvös csöndet, fejében olyasféle kábulatot hagyott hátra, mintha túlerőltet-
te volna magát – a most következő időszak a felüdülés, eszmélés és beleszokás ideje mégis új felis-
meréseket és élményeket hozott. A megvívott csata után legnagyobb élménye az elittel való meghitt és
baráti együttműködés volt. „Árnyékával” folytatott megbeszélésein, Fritz Tegulariusszal végzett mun-
kája során, akit próbaképpen levelezése segítőjeként alkalmazott, s ahogy lassankint áttanulmányozta,
felülvizsgálta és kiegészítette azokat a bizonyítványokat és egyéb jegyzeteket, melyeket a tanulókról
és munkatársairól elődje hagyott hátra, rohamosan növekvő szeretettel élte bele magát ebbe az elitbe
amelyet oly jól ismertnek vélt, de amelynek a lényege, akárcsak az egész játékosfalu egyedülálló vol-
ta és szerepe a kasztáliai életben, csak most tárult fel előtte teljes valóságában. Pedig hát jó néhány
évig ő is ezekhez a kiválókhoz és korrepetitorokhoz tartozott, a játékosoknak ehhez a múzsái és gőgös
waldzelli társaságához, és a játékosfalu részének érezte magát. Most már azonban nem valamiféle ré-
sze volt ennek a közösségnek, nemcsak bensőségesen élt vele együtt, hanem a közösség agyának, tuda-
tának, lelkiismeretének is érezte magát, nemcsak átélője volt lelki rezdüléseinek és sorsának, hanem
irányítója is, felelős érte. Egy emelkedett hangulatú órán, egy tanfolyam végén, amelyet a kezdők já-
téktanárainak kiképzésére tartott, egyszer így nyilatkozott: – Kasztália egy kis önálló állam, s a mi Vi-
cus Lusorumunk államocska az államon belül, kicsiny, ám régi és büszke köztársaság, testvéreivel
egyenrangú és egyenjogú, de hivatásának különleges múzsái és bizonyos mértékig szakrális jellege
megerősíti és emelkedetté teszi öntudatát. Mert hiszen minket tüntettek ki azzal a feladattal, hogy meg-
óvjuk Kasztália tulajdonképpeni ereklyéjét, egyedülálló titkát és jelképét, az üveggyöngyjátékot.
Kasztália kiváló zenészeket és művészettörténészeket, filológusokat, matematikusokat és egyéb tudó-
sokat nevel. Minden kasztáliai intézménynek és minden kasztáliainak csupán két célt és eszményt kel-
lene ismernie: hogy a maga szakterületén a lehető legtökéletesebbet nyújtsa, s ezzel saját szakját és
önmagát elevennek és rugalmasnak őrizze meg, s hogy állandóan kapcsolatban, bensőséges barátság-
ban legyen minden más tudományággal. Ez a másik eszmény, az ember minden szellemi fáradozása
benső egységének gondolata, az egyetemesség gondolata a mi fennkölt játékunkban találta meg tökéle-
tes kifejezését. Ha talán időnkint ajánlhatjuk is a fizikusnak vagy zenetörténésznek vagy bárki más tu-
dósnak, hogy szigorúan és aszketikusan tartson ki a saját szakja mellett, s a lemondás az egyetemes
képzés gondolatáról kedvezhet is a pillanatnyi, sajátos csúcsteljesítménynek – mi, üveggyöngyjátéko-
sok, semmi esetre sem helyeselhetjük, még kevésbé gyakorolhatjuk ezt az önkorlátozást és önelégült-
séget, mert hiszen a mi feladatunk éppen az, hogy megóvjuk az Universitas Litterarum gondolatát és
legmagasabb rendű kifejezését, a nemes Játékot, s újra és újra megmentsük a résztudományok öncélú-
ságra hajlásától. De hogyan menthetünk meg valamit, ha az maga sem kívánja, hogy megmentsük? És
miként kényszeríthetjük rá a régészt, a pedagógust, a csillagászt és így tovább, hogy lemondjon önelé-
gült szaktudósi mivoltáról, és mindig új és új ablakot nyisson minden más tudományra? Kényszerelő-
írásokkal ezt nem érhetjük el, például azzal, hogy már az iskolában kötelező tantárggyá tesszük az
üveggyöngyjátékot, s azzal sem, ha pusztán emlékeztetjük őket rá, mi volt elődeink szándéka ezzel a
játékkal. Játékunk és saját magunk nélkülözhetetlen voltát csakis azzal bizonyíthatjuk, hogy a játékot
mindig a teljes szellemi élet magas szintjén tartjuk, a tudományok minden új vívmányát és kérdésfel-
vetését éberen elsajátítjuk, és hogy egyetemességünket, a gondolat egységével való nemes, ám veszé-
lyes játékunkat mindig újszerűen, mindig oly vonzóan, meggyőzően, oly csábítóan és ingerlően alakít-
juk és űzzük, hogy a legkomolyabb kutatónak és a legszorgalmasabb szakembernek is folytonosan
éreznie kelljen intő szavát, kísértését és csábítását. Képzeljük csak el, mi lenne, ha mi, játékosok, egy
ideig kisebb buzgalommal dolgoznánk, a kezdők játéktanfolyama unalmasabb és felszínesebb volna, a
haladók játékaiban a szaktudósok hiányolnák az eleven lüktető életet, a szellemi időszerűséget és ér-
dekességet, s ha a vendégek a minden évi nagy Játékunkat egymás után kétszer, háromszor is üres ce-
remóniának, élettelenek, ódivatúnak, a múlt avítt maradványának éreznék – milyen hamar vége lenne a
Játéknak s nekünk is! Hiszen már nem állunk azon a fénylő csúcson, ahol egy emberöltővel ezelőtt állt
az üveggyöngyjáték, amikor az évi Játék nem egy vagy két, hanem három-négy hétig tartott, és nem
csupán Kasztália, hanem az egész ország számára is az év csúcspontja volt. Ma már ezen az évi Játé-
kon csak a kormányzat egyetlen képviselője vesz részt, eléggé gyakran inkább csak unatkozó vendég-
ként, s legfeljebb néhány város és rend küld még követeket; az ünnepi napok vége felé a világi hatal-
mak eme képviselői szíveskednek udvarias formában értésünkre adni: az ünnep hosszú időtartama sok
várost visszatart attól, hogy szintén elküldje képviselőit, s talán időszerű volna vagy tetemesen rövi-
debbre szabni az ünnepet, vagy a jövőben már csak két-három évenkint tartani meg. Nos, mi nem tud-
juk feltartóztatni ezt a fejlődést vagy hanyatlást. Meglehet, hogy játékunk odakint a világban többé
nem talál már megértésre, és aztán csak öt-tíz évenkint vagy egyáltalán nem is ülhetjük meg ünnepün-
ket. Ám amit megakadályozhatunk s meg kell akadályoznunk, az a Játék hitelvesztése és elértéktelene-
dése a saját honunkban, a mi tartományunkban. Itt a harcunk reménységgel biztat, s megújra győzelem-
re visz. Naponta megéljük, hogy a kiváló fiatal tanulókat, akik játéktanfolyamukra különösebb buzga-
lom nélkül jelentkeztek, s rendesen, de lelkesedés nélkül el is végezték, egyszerre csak megragadja a
Játék szelleme, sok intellektuális lehetősége, tiszteletre méltó hagyománya, lélekrezdítő ereje, és
szenvedélyes követőinkké, párthíveinkké válnak. És minden évben láthatunk a Ludus sollemnisen oly
rangos és neves tudósokat, akikről tudjuk, hogy a munkában töltött év közben fölényesen néznek le
ránk, üveggyöngyjátékosokra, és intézményünknek nem mindig kívánják a legjobbat, de a nagy Játék
folyamán művészetünk varázsa egyre jobban feloldja és megnyeri őket, megenyhülnek és fölemelked-
nek, megifjodnak, szárnyra kapnak, s végül megerősödött és meghatott szívvel, szinte szégyenkező há-
lával búcsúznak el tőlünk. Ha egy pillanatra szemügyre vesszük a feladatunk teljesítéséhez rendelke-
zésünkre álló eszközöket, akkor egy gazdag, szép és jól rendezett szervezetet látunk, amelynek szíve
és központja a játékarchívum; ezt mindannyian s minden órában hálásan használjuk fel, és szolgáljuk
is mindnyájan, a magister és a levéltáros éppúgy, mint a legutolsó hivatalsegéd. Intézményünk legjobb
és legélőbb hagyománya az ősi kasztáliai alapelv: a legkülönbek, az elit kiválasztása. Kasztália isko-
lái az egész országban összegyűjtik és kiképzik a legjobb tanulókat. Mi itt a játékosok falujában épp-
így próbáljuk kiválasztani, megtartani és egyre tökéletesebben kinevelni a Játék szeretetével megál-
dottak közül a legjobbakat, tanfolyamaink és szemináriumaink százakat vesznek föl s aztán küldenek
el ismét, a legjobbakat azonban mi, igazi játékosok, a játék művészei, egyre tovább képezzük, s közü-
letek mindenki tudja, hogy művészetünkben, mint minden művészetben, a fejlődésnek nincs végső
pontja, s ha már egyszer az elithez tartozunk, mindegyikünk önmaga és művészetünk továbbfejleszté-
sén, kifinomításán, elmélyítésén fog dolgozni élethossziglan, akár hivatalnoki karunkhoz tartozik, akár
nem. Odakint a mi elitünk létezését esetről esetre mint fényűzést ócsárolták és úgy vélték, nem kellene
több kiváló játékost képeznünk, csak annyit, amennyi hivatali állásaink jó betöltéséhez szükséges.
Ámde először is: a mi hivatalnoki karunk nem valami öncélú intézmény, aztán meg: korántsem alkal-
mas mindenki tisztviselőnek, mint ahogy nem minden jó filológus alkalmas tanárnak is. Mi, hivatalno-
kok mindenesetre jól tudjuk és érezzük, hogy a korrepetitorság nem csupán tartaléka azoknak a tehet-
séges és a Játékban jártas embereknek, akikkel kitöltjük hézagainkat, s akikből utódainkat toborozzuk.
Szinte kedvem volna azt mondani: a játékos-elitnek ez csak mellékes funkciója, még ha a mit sem sej-
tőkkel szemben erősen hangsúlyozzuk is, mihelyt intézményünk létjogosultságáról s értelméről van
szó. Nem, a korrepetitorok nem elsősorban jövendő magisterek, tanfolyamvezetők, levéltári tisztvise-
lők ők: magukban is cél az ő kis seregük az üveggyöngyjáték tulajdonképpeni hazája és jövendője; itt,
ebben a néhány tucatnyi szívben és elmében játszódik le a kor szellemével és az egyes tudományokkal
folytatott játékunk egész fejlődése, minden alkalmazkodása, föllendülése, összeütközése, vitája. Vol-
taképp és igazán, teljes értékűen és teljes erőkifejtéssel csak itt játsszák a mi játékunkat, csak itt, a mi
elitünkben lett öncélú és szent szolgálat, s nincs már semmi köze a kedvteléshez vagy művelődési hiú-
sághoz, még kevésbé a babonához. Ti, waldzelli korrepetitorok vagytok a Játék jövőjének záloga. Mi-
vel ez Kasztália szíve és legbensőbb lelke, ti pedig településünk leglelke és legélőbb magva vagytok,
legyetek valóban a Tartomány sója, szelleme, nyugtalansága. Nem fenyeget olyan veszély, hogy szá-
motok túl nagy, buzgalmatok túl heves, szenvedélyetek a nagyszerű játék iránt túlságosan forró lehet-
ne; fokozzátok, fokozzátok! Titeket, mint minden kasztáliait, lényegében csak egyetlen veszély fenye-
get, amelytől mindnyájunknak mindennap őrizkednünk kell. Tartományunk és Rendünk szelleme két el-
ven alapul: az egyik a tárgyilagosság és igazságszeretet tanulmányainkban, a másik a meditatív böl-
csesség és harmónia ápolása. E két alapelv egyensúlyban tartása tesz bölccsé s Rendünkhöz méltóvá
bennünket. Szeretjük a tudományokat, ki-ki a magáét, de tudjuk, hogy valamely tudomány odaadó sze-
retete senkit sem óv meg feltétlenül az önzéstől, a vétektől s a nevetségességtől, a történelem tele van
rá példákkal, e veszély népszerű irodalmi kifejeződése Faust doktor alakja. Más századok a szellem
és a vallás, a kutatás és aszkézis egyesítésében kerestek menedéket, náluk az Universitas Litterarum-
ban a teológia uralkodott. Nálunk a meditáció, a sokfokozatú jógagyakorlat az, amivel igyekszünk
megfékezni a bennünk lévő állatot és a minden tudományban ott tanyázó ördögöt. Nos, ti éppoly jól
tudjátok, mint én, hogy az üveggyöngyjátéknak is megvan a maga ördöge, s ez a játék is üres virtuozi-
tássá, önmagát élvező művészkedő hiúsággá, törtetéssé válhat, a mások fölötti hatalom megszerzésére
s e hatalommal való visszaélésre vezethet. Ezért van szükségünk az intellektuális nevelésen kívül még
másfélére is, ezért vetettük alá magunkat Rendünk moráljának, hogy szellemileg tevékeny életünk ne
ferdüljön holmi lélekben vegetáló áloméletté, hanem ellenkezőleg: a legnagyobb szellemi teljesítmé-
nyekre legyünk képesek. Nem szabad a Vita activából a Vita contemplativába menekülnünk, sem for-
dítva, hanem a kettőt váltogatva mindig úton kell lennünk köztük, mindkettő részeseként otthon kell
lennünk mindkettőben.
Knechtnek ezeket a szavait, amelyekhez hasonlókat a tanulók sokszor jegyeztek fel és őriztek meg,
azért idéztük, mert tisztán megvilágítják felfogását a hivatalról, legalábbis magistersége első éveiben.
Hogy kiváló tanár volt (ezen egyébként kezdetben ő maga is csodálkozott), azt már előadásainak feltű-
nően nagy számban ránk maradt másolatai is mutatják. Azoknak a fölfedezéseknek és meglepetéseknek
egyike, amelyeket magas hivatala már kezdettől fogva magával hozott, épp az volt, hogy a tanítás oly
sok örömöt szerzett neki, és oly könnyen sikerült. Ezt nem gondolta volna, mert ez idáig voltaképp so-
sem vágyott a tanári tevékenységre. Persze, mint az elit minden tagja, már idősebb egyetemistaként is
kapott hébe-hóba rövid időre szóló tanítói megbízásokat, helyettesként oktatott is az üveggyöngyjáték-
tanfolyamok különböző fokozatain, még gyakrabban volt az ilyen tanfolyamok részvevőinek korrepeti-
tora, de akkoriban oly kedves és fontos volt neki a tanulás szabadsága s a magányos összpontosítás
mindenkori tanulmányaira, hogy jóllehet, már akkor is ügyes és kedvelt tanár volt, inkább nem kívánt
zavarásnak tekintette az ilyen megbízatásokat. Végül a bencés rendházban is tartott tanfolyamokat; de
ezek persze önmagukban véve sem sokat jelentettek, s még kevésbé volt jelentőségük az ő számára;
ott a kolostorban az volt a fő, hogy tanuljon Pater Jakobustól, s érintkezzék vele, minden más munkája
mellékessé vált.
Legfőbb törekvése abban csúcsosodott ki, hogy jó tanítvány legyen, tanuljon, befogadjon és képez-
ze magát. Most tanulóból tanító lett, és tanítóként elsősorban hivatalkezdése idejének nagy feladatával
birkózott meg: kiharcolta tekintélyét s személye és hivatala pontos azonosítását. Közben két fölfede-
zésre tett szert: arra, hogy mekkora öröm más szellemekbe átplántálni szellemi tulajdonunkat, s látni,
hogy az közben egészen új megjelenési formákat ölt, új sugárzásra gyúl, szóval ráérzett a tanítás örö-
mére, aztán a nevelés örömére is az egyetemisták és tanítványok személyiségével vívott harcban, te-
kintélye és vezető szerepe megszerzésében és gyakorlásában. Sohasem választotta külön ezt a kettőt, s
magistersége idején nem csupán nagyszámú jó és kiváló üveggyöngyjátékost képezett ki, hanem ösz-
tönző példájával, szigorú türelmével, lénye erejével, mintakép voltával tanítványai nagy részét embe-
rileg és jellemüket tekintve is a legjobbá fejlesztette, amilyenné csak válni tudtak.
Eközben, ha itt most megengedik, hogy elébe vágjunk a dolgoknak, valami jellegzetes tapasztalatra
tett szert. Hivatali tevékenysége elején kizárólag az elittel volt dolga, tanítványai legfelsőbb rétegé-
vel, egyetemistákkal és korrepetitorokkal, akik közül sokan vele egykorúak voltak, s már képzett játé-
kos volt mindegyikük. Csak amikor már biztos volt az elitben, akkor kezdte tőlük lassan és óvatosan,
évről évre kissé jobban elvonni erejét és idejét, míg végül ideiglenesen szinte egészen ráhagyhatta
őket bizalmi embereire és munkatársaira. Ez a folyamat évekig tartott, s Knecht évről évre tanítványai
egyre távolabbi, fiatalabb rétegeihez hatolt vissza az általa vezetett kurzusokban és gyakorlatokban,
valamint előadásaiban, sőt legvégül – amit ritkán tett meg egy Magister Ludi – több ízben is szemé-
lyesen tartott kezdő tanfolyamokat a legifjabbak, tehát még tanulók s nem egyetemisták számára. És
közben annál több örömét lelte a tanításban, minél fiatalabbak és tudatlanabbak voltak tanítványai.
Ezeknek az éveknek a során néha már kellemetlennek is találta, s érezhető erőfeszítésébe került, hogy
az ifjaktól és legifjabbaktól visszatérjen az egyetemistákhoz vagy épp az elit közé. Sőt olykor arra vá-
gyódott, hogy még messzebbre menjen vissza s még fiatalabb tanulókkal próbálkozzék, olyanokkal,
akik még semmiféle tanfolyamra sem jártak, és az üveggyöngyjátékról sem tudtak; azt kívánta például,
vajha Eschholzban vagy valamelyik más előkészítő iskolában egy ideig kisfiúkat taníthatna latinra,
énekre vagy algebrára; ott ugyan jóval kevesebb ötletességre van szükség, mint az üveggyöngyjáték-
nak akár a legelső kezdő kurzusán is, viszont még nyíltabb, alakíthatóbb, nevelhetőbb tanulókkal lenne
dolga, s az oktatás és nevelés is bensőségesebb egységet alkot. Magistersége utolsó két évében a le-
veleiben kétszer is „iskolamesternek” nevezte magát, arra emlékeztetve, hogy a „Magister Ludi” kife-
jezés, amely Kasztáliában nemzedékek óta már csak a „Játék Mesterét” jelentette, eredetileg egysze-
rűen az iskolamester címe volt.
Az ilyen tanítómesteri vágyak teljesüléséről persze szó sem lehetett, ezek álmok voltak csupán,
mint ahogy valaki egy borús téli napon nyári, derült égboltról álmodik. Knecht előtt többé már nem
volt nyitva egyetlen út sem: kötelességeit hivatala határozta meg; mivel azonban kötelességei teljesí-
tésének módját a hivatal jórészt az ő felelősségére bízta, Josef az évek folyamán, eleinte nyilván telje-
sen öntudatlanul, lassankint egyre inkább a nevelésre és a számára elérhető legzsengébb korosztályra
fordította figyelmét, legfőbb érdeklődését. Minél idősebb lett, annál jobban vonzotta a fiatalság. Leg-
alábbis ma így mondhatjuk. Akkoriban egy kritikusnak nehéz lett volna Knecht hivatalvezetésében va-
lamiféle kedvtelést vagy önkényességet kiszimatolnia. Hiszen hivatala is újra meg újra visszakénysze-
rítette az elithez, s még azokban az időszakokban is, amikor a szemináriumokat s a levéltári munkát
szinte teljesen átengedte segítőtársainak és az „árnyékának”, hosszú ideig tartó foglalatosságai, mint
például az évi játékvetélkedők vagy az évenkinti nyilvános Játék előkészítése eleven és mindennapos
kapcsolatban tartották az elittel. Barátjának, Fritznek egyszer tréfásan azt mondta: – Voltak fejedel-
mek, akik egész életükben az alattvalóik iránt érzett boldogtalan szeretetük miatt gyötrődtek. Szívük a
parasztokhoz, a juhászokhoz, a kézművesekhez, a tanítókhoz és tanulókhoz húzott, de csak ritkán lát-
hatták őket, mert mindig miniszterekkel és tisztekkel voltak körülvéve, akik falként álltak köztük és a
nép között. Így van ezzel egy magister is. Szeretne az emberek közé menni, és csak kollégákat lát, sze-
retne a tanulók, a gyermekek közé menni, és csak tudósokat lát, no meg az elit embereit.
De hát nagyon is előreszaladtunk, térjünk vissza most Knecht első hivatali éveibe. Miután az elittel
kialakította a kívánatos viszonyt, utána elsősorban a levéltár hivatalnokait kellett megnyernie, barát-
ságos, de éber urukként, majd a kancelláriát kellett tanulmányoznia, hivatali ügymenetének szerkezetét
illetően, s beiktatnia a maga munkájába; s egyre-másra érkezett a levelek tömege is, egyre-másra rót-
tak rá a Hatóság ülései és körlevelei olyan kötelezettségeket és feladatokat, amelyek megértése és he-
lyes rangsorolása kissé nehezére esett az újoncnak. Nemritkán olyan kérdésekről esett itt szó, ame-
lyekben a Tartomány fakultásai érdekeltek s egymással szemben féltékenységre hajlamosak voltak,
például illetékességi kérdésekről, és Josef csak fokozatosan, de növekvő ámulattal ismerte meg a
Rendnek, a kasztáliai állam eleven lelkének s alkotmánya éber őrének titkos és hatalmas működését.
Így teltek el szigorú és zsúfolt hónapok anélkül, hogy Josef gondolataiban hely jutott volna Tegula-
riusnak is, azon kívül, hogy – félig-meddig ösztönösen – sokféle munkával bízta meg barátját, meg
akarván óvni őt a túlságosan sok szabad időtől. Fritz elveszítette bajtársát, Josefből egyik napról a
másikra úr és legfölsőbb elöljáró lett, akihez mint magánszemély többé már nem léphetett be, akinek
engedelmeskednie kellett, s akit „önöznie” kellett és „Tiszteletreméltó”-nak szólítania. De a magister
rá vonatkozó rendelkezéseit a gondoskodás és személyes törődés jeleiként fogadta, s ő, a kissé sze-
szélyes különc most olyan tevékennyé vált, amennyire még épp el bírta viselni: azzá tette részint ba-
rátja fölemelkedése és az egész elit fölpezsdült hangulata, részint a sok rábízott munka; mindenesetre
jobban viselte el a teljesen megváltozott helyzetet, mint ahogy gondolta volna attól a perctől kezdve,
amikor Knecht – a hírre, hogy üveggyöngyjáték-mesterré választják – elküldte őt magától. Eléggé
okos és érzékeny is volt ahhoz, hogy részben észrevegye, részben legalábbis megsejtse, milyen rop-
pant erőfeszítés, mekkora erőpróba veszi igénybe barátját ebben az időben; látta őt tűzben edződni és
kiégni, s ami eközben érzékenyen átélhető volt, azt Tegularius valószínűleg a próbára tett Josefnél is
élénkebben élte át. A magistertől ráosztott feladatokat a legnagyobb igyekezettel hajtotta végre, s ha
valaha is komolyan fájlalta és hiányosságnak érezte saját gyöngeségét s alkalmatlanságát a hivatalra
és felelősségvállalásra, akkoriban érezte csak igazán, amikor annyira szeretett volna csodált barátjá-
nak oldalán állni, segítségére lenni, társaként, hivatalnokként, Josef „árnyékaként”.
Waldzell körül a dombokon már bámult a bükkösök lombja, midőn egy napon Knecht, egy köny-
vecskével a kezében kiment a lakása melletti magisteri kertbe, ebbe az üde kis kertbe, amelyet az el-
hunyt Thomas mester oly nagyra értékelt, s horatiusi kedvteléssel gyakorta maga gondozott – a kertbe,
amelyet Knecht, mint a többi diák és egyetemista, hajdanán tiszteletre méltó helynek, a Mester meg-
szentelt pihenő- és meditációshelyének, a múzsák varázslatos kis szigetének, afféle tuszkulánumnak
képzelt, s ahová, mióta ő volt a Magister és a kert ura, olyan ritkán lépett be, s ráérősen még alig is
élvezte. Most is csak egy negyedórára jött ide, ebéd után, s csupán néhány lépésnyit járkált föl-le
gondtalanul a magas bokrok és cserjék között, ahol mindenütt, köztesként, déli örökzöldeket telepített
elődje. Majd, mert az árnyékban már hűvös volt, könnyű nádszéket vitt ki egy napsütötte helyre, leült
és fellapozta a magával hozott könyvecskét. „A Magister Ludi zsebnaptára” volt ez: hetven-nyolcvan
évvel ezelőtt az akkori üveggyöngyjátékos, Ludwig Wassermaler állította össze, s azóta minden utódja
korszerű javításokat fűzött hozzá, törölt belőle vagy kiegészítette. Ezt a naptárt „vademecum”-nak
szánták a magisterek számára, főleg a járatlanoknak első hivatali éveikben, s ezért a teljes hivatali és
munkaéven át hétről hétre a magisterek szeme elé tárta a legfontosabb kötelességeiket, néha csak cím-
szavakban, néha viszont részletesebb leírásban, személyes tanácsokkal ellátva. Knecht kikereste az
arra a hétre szóló oldalt, s figyelmesen elolvasta. Nem talált benne semmi meglepőt vagy különösen
sürgős tennivalót, a fejezet végén azonban ezek a sorok álltak: „Gondolataidat lassankint tereld a
jövő évi ünnepi Játékra. Talán korainak, sőt túl korainak érzed ezt. Én mégis azt tanácsolom: hacsak
máris nincs kész terved a Játékra, mostantól fogva egyetlen hetet, de legalábbis egyetlen hónapot se
mulassz el, gondolj mindig az elkövetkező Játékra. Jegyezd fel ötleteidet, s ha van egy szabad félórád,
vidd magaddal egy-egy klasszikus játék sémáját, még ha hivatalos útra indulsz is. Készülj föl, de ne
úgy, hogy jó ötleteket akarj kicsikarni magadból, hanem azzal, hogy mától kezdve sűrűbben gondolsz
rá: a következő hónapokban szép és ünnepi feladat vár rád, s erre újra és újra össze kell szedned, fel
kell hangolnod, erősítened kell magadat.”
Ezeket a szavakat körülbelül három nemzedékkel előbb írta le egy bölcs öreg, művészete mestere,
különben olyan korban, amikor az üveggyöngyjáték formailag talán legmagasabb kultúráját érte el; a
játékok akkoriban, kivitelezésüket tekintve, a finomság és gazdag ornamentika olyan fokát érték el,
mint például a későgótikában vagy a rokokóban az építő- és díszítőművészet; mintegy két évtizeden át
szinte valóban üveggyöngyökkel játszották a játékot, s ez látszólag is üveges volt, szegényes tartalmú,
látszólag kacér, dévajkodó játék, tele gyöngéd díszítésekkel, táncos, sőt olykor kötéltáncos lebegés a
legválasztékosabb ritmusban. Akadtak játékosok, akik úgy emlegették az akkori stílust, mint holmi el-
veszett varázskulcsot; mások viszont külsőségesnek, agyoncifrázottnak, dekadensnek és férfiatlannak
érezték. Az akkori stílus mestereinek és megalkotóinak egyike volt az, aki a magister-naptár jól meg-
fontolt, baráti tanácsait és intelmeit megfogalmazta; s miközben Josef Knecht másodszor, harmadszor
is figyelmesen átolvasta szavait, derűs, jóleső érzés töltötte el szívét, olyan hangulat, amelyet – úgy
rémlett – csak egyetlenegyszer érzett s többé azóta sem; és amikor ezen elgondolkodott, rájött, hogy
ezt a beiktatása előtti meditációban érezte, ez ugyanaz a hangulat, amely akkor fogta el, ama furcsa
körtánc képzetével, a zenemester és Josef, a mester és a kezdő, az öregkor és az ifjúság körtáncának
képzetével. Öreg volt, sőt már aggastyán, aki egykor leírta és elgondolta ezeket a szavakat: „Egyetlen
hetet se mulassz el...” és „ne akarj jó ötleteket kicsikarni magadból...” Olyan ember volt, aki legalább
húsz éven át, talán még sokkal tovább töltötte be a Játékmester fennkölt hivatalát, s abban a játékked-
velő rokokó korszakban kétségtelenül egy nagyon elkapatott és magabiztos elittel volt dolga és aki
húsznál több – akkor még négy hétig tartó ragyogó évi játékot gondolt ki és celebrált –, egy öregem-
ber, akinek az évenkint visszatérő feladat egy-egy nagy ünnepi játék megkomponálása – már régóta
nem magasztos megtiszteltetést és örömöt, sokkal inkább terhet és nagy fáradságot jelentett, olyan fel-
adatot, amelyre föl kellett hangolnia, rábeszélnie és kissé ösztökélnie is magát. E bölcs öreg és ta-
pasztalt tanácsadó iránt Knecht most nemcsak hálás tiszteletet érzett, mivel naptára sokszor volt már
értékes vezetője, hanem valami örvendező, sőt vidám és öntelt fölényt is vele szemben, a fiatalság fö-
lényét. Mert az üveggyöngyjáték-mester sokféle gondja között, amelyekkel már megismerkedett, ez az
egy gond még nem fordult elő, hogy: talán nem lehet eléggé korán gondolni az évi Játékra, nem lehet
eléggé összeszedetten és örömmel nézni szembe ezzel a feladattal, vagy hogy tán hiány mutatkozhatna
vállalkozókedvben s ötletekben egy ilyen játékhoz. Nem, Knecht, aki ezekben a hónapokban olykor
nagyon öregnek vélte magát, éppen most úgy érezte, hogy fiatal és erős. Nem engedhette át magát
hosszan ennek a szép érzésnek, nem élvezhette ki, mert kurta pihenőideje jóformán el is telt. De ez a
szép, vidám érzés beléfészkelte magát, s ő magával vitte; ilyenformán rövid tartózkodása a magisteri
kertben s a naptár olvasása mégiscsak eredményes volt: valami született belőle. Mégpedig nemcsak
oldódás s egy percre örömmé fokozódó életérzés, hanem két ötlet is, amely már abban a pillanatban
elhatározássá is vált. Először is: úgy döntött, hogy ha egyszer megöregszik és elfárad, hivataláról ab-
ban az órában lemond, amikor először érzi terhes kötelességnek az évi Játék megkomponálását, és za-
varba jön, mert nincsenek ötletei. Másodszor: hamarosan nekifog első évi Játéka munkálatainak, s e
munkában bajtársaként s első segítőjeként Tegulariust hívatja magához; ez elégtétel s öröm volna ba-
rátja számára, néki pedig az első nekirugaszkodása ahhoz, hogy megpróbálkozzék új formát adni en-
nek az ez idő szerint megbénult barátságnak. Mert ehhez a másik fél nem adhatott indítást és ösztön-
zést – ennek tőle, a Magistertől kellett erednie.
Ami a barátját illeti, hát neki aztán akadna itt bőségesen tennivalója. Mert Knecht már Mariafels
óta a fejében forgatott egy üveggyöngyjáték-ötletet, s ezt akarta felhasználni első ünnepi, magisteri Já-
tékához. A finom ötlet az volt, hogy ennek a játéknak az alapja szerkezetileg és kiterjedését illetően az
ősi, konfuciánus, rituális kínai házépítés sémája lesz, az égtájak felé igazodás, a kapuk, az álfalak, az
épületek és udvarok egymáshoz való viszonya és rendeltetése, hozzáigazításuk a csillagképekhez, a
naptárhoz, a családi élethez, s ráadásul a kert jelképrendszere és stílusszabályai. Valaha, a I-Ging
egyik kommentárjának tanulmányozásakor, ezeknek a szabályoknak a mitikus rendjéből és jelenségé-
ből az világlott ki számára kedves és sugalmazó hasonlatként, hogy különösen megfelelnek a Koz-
mosznak s az ember világba illeszkedésének, s úgy vélte, a házépítésnek ez a hagyománya ősrégi,
népi, mitikus szellemmel telített módja bensőleg csodásan egybevág a spekulatív-tudós mandarin- és
magister-szellemmel. Sohasem készített ugyan feljegyzéseket, de azért eléggé gyakran és szeretettel
foglalkozott ennek a Játéknak a gondolatával ahhoz, hogy voltaképp már teljes egészként, szinte befe-
jezetten magában hordozza; de hivatalba lépése óta nem jutott rá többé ideje. Most, ebben a pillanat-
ban, elhatározása megszilárdult: erre a kínai eszmére építi fel ünnepi Játékát, és ha ennek az ötletnek
a szelleme Fritznél tárt szívre talál, akkor Fritz már most megkezdhetné tanulmányait a Játék kidolgo-
zásához s az előkészületeket ahhoz, hogy átfordítsa a Játék nyelvére. Csak egy akadálya volt a dolog-
nak: Tegularius nem tudott kínaiul. Hogy megtanulja, ahhoz már nagyon is későn volt. Viszont: részben
Knecht útmutatásai, részben a Kelet-ázsiai Tanulmányi Intézet tanácsai alapján Tegularius – az iroda-
lom segítségével – nyilván behatolhatna a kínai ház mágikus jelképrendszerébe, hiszen itt nem a filo-
lógia a fontos. Mindazonáltal ehhez idő kell, kivált egy olyan elkényeztetett s nem mindennap jó mun-
kakedvű embernek, amilyen a barátja volt, s épp ezért helyes tüstént nekilátni a dolognak; vagyis,
gondolta mosolyogva és kellemesen meglepődve Knecht: a zsebnaptár előrelátó öregurának tökélete-
sen igaza volt.
Már másnap, mivel fogadóórája épp igen korán véget ért, magához hívatta Tegulariust. Fritz jött is,
meghajolt, azzal a kissé hangsúlyozottan engedelmes és alázatos arckifejezéssel, amelyet Knechttel
szemben felvett, és nagyon elcsodálkozott, amikor az egyébként oly kimért és szűkszavúvá vált Mester
kissé kópésan bólintott oda neki és megkérdezte: „Emlékszel még rá, hogy egyetemi éveinkben hogyan
is tusakodtunk egymással, s vitánkban nem sikerült a saját nézetemet elfogadtatnom veled? A kelet-
ázsiai tanulmányok értékéről és fontosságáról volt szó, nevezetesen a kínairól, és én arra akartalak rá-
venni, hogy egy időre te is vonulj be a Tanulmányi Intézetbe, és tanulj meg kínaiul. – Igen? Emlékszel
rá? Nos, ma megint csak nagyon sajnálom, hogy akkor nem tudtalak rábeszélni. Milyen jó volna most,
ha értenél kínaiul! A legcsodálatosabb munkát végezhetnénk együtt.” Így évődött még egy kis ideig a
barátjával, felcsigázva várakozását, hogy aztán kirukkoljon javaslatával: nemsokára el akarja kezdeni
a nagy Játék kidolgozását, s ha ez Fritznek örömöt szerez, elvégezheti e munka nagy részét úgy, ahogy
annak idején, mialatt Knecht a bencéseknél volt, segített neki a Sollemnitasra készülő versenyjáték-
ban. Fritz szinte hitetlenül nézett rá, mélységesen meglepődött, és gyönyörűséges nyugtalanság fogta
el, már csak barátja vidám hangja s mosolygó arca miatt is, hiszen mostanság csak uraként és mestere-
ként ismerte őt. Meghatódott és nemcsak örült a megtiszteltetésnek és bizalomnak, amely ebben a ja-
vaslatban kifejeződött, hanem – elsősorban – megértette és felfogta e szép gesztus jelentőségét; kísér-
let volt ez a seb gyógyítására, a közte és barátja közt becsapott ajtó újranyitására. Knecht aggályait a
kínai nyelvtudással kapcsolatban Fritz könnyedén fogta föl, s minden további nélkül úgy nyilatkozott:
készségesen rendelkezésére áll a tiszteletre méltó Mesternek, és segít játéka kidolgozásában. – Jó –
mondta a Magister –, elfogadom az ígéretedet. Így hát bizonyos órákban megint munka- és tanulótár-
sak leszünk, mint egykor azokban a furcsán távolinak tetsző időkben, amikor közösen dolgoztuk s küz-
döttük magunkat végig jó néhány játékon. Örülök neki, Tegularius. Most pedig legelőször is meg kell
értened azt az eszmét, amelyre építeni akarom a Játékot. Meg kell értened, mi is egy kínai ház, s mit
jelentenek az építéséhez előírt szabályok. Adok neked egy ajánlást a Kelet-ázsiai Intézethez, ott majd
segítenek neked. Avagy – valami még jobb jutott eszembe – megpróbálkozhatnánk az Idősebb Testvér-
rel, a bambuszliget férfiával, akiről régen annyit meséltem neked. Talán méltóságán alulinak vagy túl-
ságosan zavarónak érzi, hogy szóba ereszkedjék valakivel, aki nem ért kínaiul, de azért meg kell kísé-
relnünk. Ha akarja, hát ez az ember képes rá, hogy kínait faragjon belőled.”
Üzenetet küldtek az Idősebb Testvérnek, szívélyesen meghívták: jöjjön el Waldzellbe, legyen egy
ideig vendége az üveggyöngyjáték-mesternek, mivel Knecht hivatala nem enged időt az ő meglátoga-
tására, s itt kap majd tájékoztatást róla, hogy milyen szolgálatot kérnek tőle. Ámde a kínai nem hagyta
ott bambuszligetét, helyette a küldönc egy tussal festett, kínai írásjelekből álló levélkét hozott, amely
így szólt: „Megtisztelő volna látnom a nagy férfiút. De az utazás akadályokba ütközik. Két kis kulcs
használandó az áldozathoz. A Magasztosat köszönti a Fiatalabb.” Ezek után Knecht – nem egykönnyen
– arra a nehéz elhatározásra bírta barátját, hogy utazzék el a bambuszligetbe, s ő maga kérje befoga-
dását és oktatását. De ez a kis utazás is eredménytelenül végződött. A liget remetéje szinte alattvalói
udvariassággal fogadta Tegulariust, de egyetlenegy kérdésére sem válaszolt másként, csak kínaiul
mondott barátságos szentenciákkal, s nem hívta meg, hogy maradjon nála, még a Magister Ludi szép
papírra festett, saját kézírású, pompás ajánlósorai ellenére sem. Fritz dolgavégezetlenül s rosszked-
vűen tért vissza Waldzellbe, ajándékként a Magister számára egy kis lapot hozott, amelyre egy arany-
halról szóló régi verset pingáltak – s így most már mégiscsak a Kelet-ázsiai Intézetben kellett szeren-
csét próbálnia. Itt Knecht ajánlásai hatásosabbak voltak, a kérelmezőnek, egy Magister küldöttjének, a
legkészségesebben segítségére voltak, és Fritz hamarosan oly tökéletesen tájékozódott témájáról,
ahogy ez a kínai nyelvtudás nélkül egyáltalán lehetséges, s közben olyan örömmel töltötte el Knecht
ötlete – hogy ez a ház-szimbolika legyen terve alapja –, hogy kiheverte és el is felejtette a bambuszli-
getben elszenvedett kudarcát.
Midőn Knecht végighallgatta elutasított barátja beszámolóját az Idősebb Testvérnél tett látogatásá-
ról, s aztán később egyedül maradván elolvasta az Aranyhal-verset, átható erővel ragadta meg ennek
az embernek a légköre s az emlékezés hajdani ott-tartózkodására nála, a kunyhójában, a lengedező
bambusznádak közt, a cickafarkszárakra s egyszersmind az ifjúkori álmok szabadságára, nyugalmára,
egyetemista idejére és tarka Paradicsomára. Mennyire értett hozzá ez a bátor, bogaras remete, hogy
visszahúzódjék és szabad maradjon, milyen rejtve védte a világ elől csöndes bambuszligetét, milyen
bensőségesen és erősen élt a maga második természetévé vált tiszta, pedáns és bölcs kínaiságában;
életálmának varázsa milyen zártan, tömörítve és sűrítetten ölelte körül évről évre, évtizedről évtized-
re, hogyan tette kertjét Kínává, kunyhóját templommá, halait istenségekké és őt magát bölccsé! Knecht
nagyot sóhajtva szakadt el képzelete e képeitől. Ő más úton járt vagy inkább vezéreltetett, és neki
csak az a fontos, hogy a számára előírt utat most már egyenesen és híven járja végig, ne hasonlítgassa
mások útjaihoz.
Tegulariusszal együtt üres óráikban fölvázolta és megszerkesztette Játékát, s aztán az egész archívu-
mi válogatást, valamint az első és második felvázolást barátjára bízta. Ezzel az új tartalommal barát-
ságuk új életre kapott, új formát nyert, mást, mint azelőtt, s a játék is, amelyen dolgoztak, sokat válto-
zott, gazdagodott a különc Fritz természete és agyafúrt képzelete folytán. Fritz azok közé a mindig elé-
gedetlen s mégis elégedett emberek közé tartozott, akik egy-egy letépett virágcsokor, egy terített asztal
gondjával – bár mindenki másnak kész és teljes – képesek óráról órára tovább foglalkozni nyugtalan
kedvteléssel és fáradhatatlan, szerető fortélyossággal, s a legkisebb munkából is serény s bensősége-
sen meghitt napi feladatot csinálni. Nos, a nagy ünnepi Játék a következő években is mindig kettőjük
teljesítménye volt, és Tegulariusnak megadatott az a kettős elégtétel, hogy használhatónak, sőt nélkü-
lözhetetlennek mutatkozhatott barátja és mestere előtt egy ilyen fontos ügyben, és névtelenül bár, de az
elit részéről jól ismert társalkodóként élhette végig a Játék nyilvános bemutatását.
Még abban az első hivatali évében, egy késő őszi napon, mikor barátja az első kínai tanulmányainál
tartott, a Magister, gyorsan átlapozván a kancelláriai napló bejegyzéseit, erre a jegyzetre bukkant:
„Petrus egyetemi hallgató, aki Monteport-ból jön a Magister Musicae ajánlásával, különleges üdvöz-
letei hoz az öreg zenemestertől, szállást kér és bebocsáttatást az archívumba. Az egyetemisták ven-
dégházában szállásoltuk el.” Nos, a diákot és látogatását Knecht nyugodtan rábízhatta a Levéltár mun-
katársaira, ez mindennapos dolog volt. De „az öreg zenemester különleges üdvözlete” már csakis őrá
tartozott. Hívatta a diákot; tépelődőnek s egyúttal tüzes tekintetűnek látszó fiatalember volt, s nyilván
a monteport-i elithez tartozott, legalábbis úgy tetszett: megszokta, hogy egy magister kihallgatáson fo-
gadja. Knecht megkérdezte, mivel bízta meg az öreg zenemester. – Üdvözletét küldi – mondta a diák
–, nagyon szívélyes és tisztelő üdvözletét küldi önnek, Tiszteletreméltó, s egy meghívást is. – Knecht
megkérte vendégét, foglaljon helyet. Az ifjú, gondosan latolgatva szavait, így folytatta: – Amint mond-
tam, a tisztelt idős Mester nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét. Egyben azt az
óhaját is kifejezte, hogy legközelebb s lehetőleg minél hamarább viszontlássa önt. Meghívja önt vagy
azt ajánlja, hogy a közeli jövőben keresse fel, persze föltéve, hogy ez a látogatás beilleszthető egy
szolgálati utazásba, és ön nem mulaszt túl sokat. Nagyjából így hangzik megbízatásom.
Knecht fürkészve nézegette a fiatalembert; bizonyára az öregúr védencei közé tartozott. Óvatosan
tette fel a kérdést: – Meddig szándékozol itt tartózkodni az archívumunkban, studiose? – s ezt a vá-
laszt kapta: – Pontosan addig, Tiszteletreméltó Uram, amíg ön útra nem kel Monteport-ba.
Knecht töprengett. – Jó – mondta aztán. – És miért nem tolmácsoltad szó szerint az idős Mester rád
bízott üzenetét, ahogy ez voltaképp elvárható?
Petrus állhatatosan nézett Knecht szemébe, s lassankint adta meg a felvilágosítást, mindig vigyáza-
tosan keresve a szavakat, mintha idegen nyelven kellene kifejeznie magát. – Nincsen semmiféle meg-
bízatás, ó, Tiszteletreméltó! – mondta – és szó szerinti üzenet sincs, ön ismeri az én tisztelt Mestere-
met, és tudja, hogy mindig rendkívül szerény ember volt; Monteport-ban azt mesélik róla, hogy ifjúko-
rában, amikor még korrepetitor volt, de már az egész elit szemében kijelölt zenemesternek számított,
ez az elit azt a csúfnevet adta neki: „A nagy kicsinykedő”. Nos, ez a szerénység s nem kevésbé a pie-
tása, szolgálatkészsége, tapintata és türelme, amióta megöregedett, s végül, amióta lemondott hivata-
láról, csak fokozódott, s ezt ön kétségtelenül nálam jobban tudja. Ez a szerénysége nem engedné meg
neki, hogy Méltóságod látogatását kérje, ha mégannyira kívánná is. Így esett, Domine, hogy bár ő nem
tisztelt meg ilyesféle megbízatással, én mégis úgy tettem, mintha rám osztották volna. Ha ez hiba volt,
ön megteheti, hogy a nem létező megbízatást valóban nem létezőnek tekintse.
Knecht kissé elmosolyodott. – És a foglalatosságod a játékarchívumban, kedvesem? Pusztán ürügy
volt?
– Ó, nem. Számos zenei kulcsot kell ott kivonatolnom, így mindenképp az önök vendégszeretetéhez
kellett volna folyamodnom a közeljövőben. De jobbnak láttam, hogy inkább kissé siettessem ezt az
utazást.
– Nagyon jó – bólintott a Magister, s megint elkomolyodott. – Megkérdezhetem, mi volt az oka en-
nek a sietségnek?
Az ifjú egy pillanatra lehunyta szemét, homlokát ráncolta, mintha nagy gyötrelmet okozna neki a
kérdés. Majd ismét szilárdan fúrta kutató és fiatalosan bíráló tekintetét a Magister szemébe.
– A kérdésre csak akkor felelhetek, ha ön elszánja rá magát, hogy pontosabban fogalmazza meg.
– Hát jó – fakadt ki Knecht. – Tehát az idős Mester rosszul van, aggodalomra ad okot az állapota?
A diák, noha a Magister a legnagyobb nyugalommal beszélt, észrevette, milyen szerető gond tölti el
az idős férfi iránt; s e beszélgetés kezdete óta először csillant meg komor tekintetében a jóindulat su-
gara, hangja is kissé barátságosabban és közvetlenebbül csengett, amikor végül nekifogott, hogy nyíl-
tan előadja kérelmét.
– Magister Úr – mondta –, nyugodjék meg, a nagyon tisztelt öregúr korántsem érzi rosszul magát,
mindig példásan egészséges férfi volt s még most is az, bár idős kora természetesen nagyon legyöngí-
tette. Nem arról van szó, hogy külsőleg észrevehetően megváltozott, vagy erői hirtelen gyorsabban
apadnának; kisebb sétákat tesz, mindennap zenél egy keveset, s még nemrégen is két tanulót oktatott az
orgonajátékban, kezdőket, mert a legszívesebben mindig a legifjabbakat gyűjtötte maga köré. De az,
hogy néhány hete erről a két utolsó tanítványáról is lemondott, mindenesetre olyan tünet, amely szemet
szúrt nekem, s azóta kissé jobban figyeltem a tiszteletre méltó urat, és eltöprengtem rajta – ez az oka
annak, hogy itt vagyok. Ha ilyen lépésekre és gondolatokra valami feljogosít, akkor ez az a körül-
mény, hogy azelőtt magam is az öreg zenemester egyik tanítványa voltam, kitüntetett tanítványa, ha
szabad így mondanom, s utódja már egy év óta az öregúr mellé rendelt afféle famulusként és társalko-
dójaként, s megbízott vele, hogy gondoskodjam jólétéről. Nagyon kellemes feladat volt ez számomra,
mert nincs még egy ember, aki iránt olyan tiszteletet és ragaszkodást éreznék, mint az én öreg tanárom
és pártfogóm. Ő tárta föl előttem a zene titkát, ő tett képessé rá, hogy szolgáljam a muzsikát, s amit
még ezen túl nyertem gondolkodásban, a Rend megértésében, érettségben és lelki rendezettségben, az
is mind tőle ered, az ő műve. Így hát már egy év óta nála élek, s ha közben foglalkozom is tanulmánya-
immal, s tanfolyamokra járok, azért mindig az ő rendelkezésére állok, asztaltársa vagyok és sétáin a
kísérője, olykor a zenélésben is, éjszakánként pedig hálószomszédja. Ebben a szoros együttlétben na-
gyon pontosan megfigyelhetem öregedése – igen, ezt kell mondanom –, testi öregedése szakaszait, s
egyes bajtársaim hébe-hóba részvevő vagy gunyoros megjegyzéseket tesznek arra a furcsa hivatalra,
amelyben egy olyan fiatal ember, mint én, egy vénséges aggastyán szolgája és kísérője lett. Ám ők
nem tudják, s rajtam kívül nyilván senki sem tudja igazán, milyen öregkor jutott ennek a Mesternek,
hogyan gyengül el lassankint testileg, hogyan lesz egyre esendőbb, egyre kevesebb táplálékot véve
magához, hogyan tér haza egyre kimerültebben kis sétáiról, noha sohasem beteg, s hogy ugyanakkor
aggkora csendjében egyre több szellem, áhítat, méltóság és egyszerűség halmozódik föl. Ha akad némi
nehézsége famulusi vagy őrzői hivatalomnak, ez pusztán csak annyi, hogy a tiszteletre méltó öreg egy-
általán nem kívánja a kiszolgálást és gondozást, ő mindig csak adni szeretne, kapni sohasem.
– Köszönöm – mondta Knecht –, jó tudnom, hogy ilyen odaadó és hálás tanítvány áll a tiszteletre
méltó úr mellett. De most már mondd meg végre világosan – mivel nem urad megbízásából beszélsz
–, miért viseled annyira szíveden, hogy ellátogassak Monteport-ba?
– Ön az imént aggódva érdeklődött az öreg zenemester hogyléte felől – válaszolta az ifjú –, mert
kérelmem nyilvánvalóan azt a gondolatot keltette önben, hogy a Mester talán beteg, s végül is legfőbb
ideje volna, hogy még egyszer fölkeresse őt. Nos, csakugyan azt hiszem, nagyon ideje volna. Nem lá-
tom ugyan olyannak a Tiszteletreméltót, mint aki már a végét járja, de azért különös, sajátos módon
búcsúzik a világtól. Néhány hónap óta szinte teljesen leszokott a beszédről, s bár mindig is inkább
kurtán beszélt, mint hosszasan, most már olyan szűkszavú és csöndes lett, hogy ez egy kissé aggaszt.
Amikor egyre sűrűbben fordult elő, hogy megszólításomat vagy kérdésemet válasz nélkül hagyta, ele-
inte azt gondoltam: gyöngül a hallása; de a hallása most is jó, sokszor próbára tettem. Így hát azt kel-
lett feltételeznem, hogy szórakozott, és már nem képes kellőképp összpontosítani a figyelmét. De ez
sem kielégítő magyarázat. Talán inkább már régóta valahogy útra kelt, s nem él egészen köztünk, ha-
nem egyre jobban a maga külön világában; egyre ritkábban látogatott meg valakit, sőt nem is fogadott
senkit, rajtam kívül most már napokig senkit sem lát. S mióta ez elkezdődött, ez a félrevonulás, ez a
többé-nem-jelenlét, én azon fáradozom, hogy még egyszer elvigyem hozzá azt a néhány barátját, akiről
tudom, hogy a legjobban szerette. Ha meglátogatná őt, Domine, kétségtelenül örömöt szerezne vele
öreg barátjának, ebben biztos vagyok, s valamennyire még azt a férfiút látná viszont, akit tisztelt és
szeretett. Egy-két hónap, talán már egy-két hét múlva is: sokkal kisebb lenne a Mester öröme önben és
részvétében, sőt úgylehet, meg sem ismerné, vagy már figyelemre sem méltatná önt.
Knecht fölkelt, az ablakhoz lépett, s egy darabig ott állt, kinézett és nagyokat lélegzett. Amikor is-
mét a diák felé fordult, a fiatalember fölkelt székéről, mintha befejezettnek tartaná a kihallgatást. A
Magister kezet nyújtott neki.
– Még egyszer köszönöm, Petrus – mondta. – Nyilván tudod, hogy egy magisternek mindenféle kö-
telessége van. Nem foghatom csak úgy a kalapomat, hogy elutazzam, előbb be kell osztanom a munká-
mat, s lehetővé kell tennem ezt az utat. Holnaputánra remélhetőleg elkészülök. Megfelel ez neked, s
elkészülsz addig munkáddal az archívumban? Igen? Akkor hát hívatlak majd, ha itt az ideje.
Pár nappal később Knecht, Petrus kíséretével, valóban elutazott Monteport-ba. Midőn ott beléptek
a kerti házba, ahol az idős Mester lakott – kellemes és nagyon nyugodt remetealak volt –, a hátsó szo-
bából zenét hallottak, gyengéd, finom, de hibátlan ütemű és felségesen derűs zenét; ott ült az öregúr, s
két ujjal egy kétszólamú dallamot játszott; Knecht tüstént kitalálta, hogy a tizenhatodik század végéről
való, az egyik bicinia-könyvből. Megálltak, s mihelyt a zene elnémult, Petrus beszólt mesterének, je-
lentette, hogy visszatért, és látogatót hozott magával. Az aggastyán megjelent az ajtóban, s üdvözlő
pillantást vetett rájuk. A zenemesternek ez az üdvözlő mosolya, amelyet mindenki szeretett, mindig
gyermekien nyílt és sugárzó volt, csupa odaadó szívélyesség, barátságosság; csaknem harminc éve
látta Josef Knecht először ezt a mosolyt, kitárva és odaadva szívét e barátságos férfiúnak, ama szo-
rongó-boldog reggeli órán a zeneszobában; azóta gyakran s mindig mélységes örömmel és különös
megindultsággal látta viszont e mosolyt, s miközben a baráti mester szürkülő haja lassankint teljesen
megőszült, lassan hófehér lett, miközben hangja egyre halkult, kézszorítása gyengült, járása elnehe-
zült: mosolya mit sem vesztett fényéből és kedvességéből, tisztaságából és őszinteségéből. S ezúttal,
ahogy barátja és tanítványa látta, kétség nem fért hozzá: ahogy az aggastyán kék szeme és orcáinak
halvány pírja az évek során egyre áttetszőbb lett, mosolyának sugárzó, megnyerő üzenete már nem
csupán a régi és sokszor látott volt, hanem sokkal bensőségesebb, titokzatosabb és elmélyültebb.
Csak most, midőn üdvözölték egymást, most értette meg igazán Knecht, mit is jelentett voltaképpen
Petrus kérelme, s hogy amikor azt hitte, áldozatot hoz e kérés teljesítésével, ő kapott ajándékot.
Pár óra múlva meglátogatta barátját, Carlo Ferromontét – aki akkor könyvtáros volt a híres monte-
port-i zenei könyvtárban –, s neki beszélt erről először. Beszélgetésüket egyik levelében örökítette
meg.
– Az öreg zenemester – mondta Knecht – neked is tanárod volt, és nagyon szeretted; gyakran talál-
kozol még vele?
– Nem – mondta Carlo –, vagyis hát persze, látom őt, nem is ritkán, például ha sétál, s én épp a
könyvtárból jövök, de már hónapok óta nem beszéltem vele. Egyre jobban visszahúzódik, s úgy lát-
szik, nem érzi jól magát, ha társaságban kell lennie. Régebben rászánt még egy-egy estét a magamfajta
emberekre, korábbi korrepetitoraira, akik most hivatalnokok Monteport-ban; de már egy év óta ezzel
is felhagyott, s mindannyian nagyon csodálkoztunk, hogy akkoriban elutazott Waldzellbe, a beiktatásod
ünnepére.
– Igen – mondta Knecht –, de ha olykor mégiscsak látod, nem tűnt fel neked rajta semmi változás?
– Ó, dehogynem, arra gondolsz, milyen jó színben van, milyen derűs, milyen csodálatosan sugárzó.
Természetesen észrevettük. Ahogy ereje fogy, úgy növekszik állandóan ez a derű. Mi már hozzászok-
tunk, de neked fel kellett tűnjék.
– Petrus, a famulusa – kiáltott fel Knecht –, még nálad is gyakrabban látja, de ő nem szokott hozzá,
ahogy te mondod. Külön elutazott Waldzellbe, persze elfogadható indokkal, hogy rávegyen engem erre
a látogatásra. Mi a véleményed róla?
– Petrusról? Egészen jó zeneértő, egyébként nem lángész, inkább olyan pontoskodó fajta, kissé ne-
hézkes vagy lassú vérű ember. Feltétlen híve az öreg zenemesternek, az életét adná érte. Azt hiszem,
imádott urának és bálványának szolgálata teljesen kielégíti, leköti, ennek a megszállottja. Rád nem így
hatott?
– Megszállott? Igen, de én azt hiszem, ez a fiatalember nem egyszerűen holmi sajátos vonzalom és
szenvedély megszállottja, nemcsak egyszerűen szerelmes öreg tanárába, s bálványt farag belőle, ha-
nem ami megszállottá tette és elbűvölte, az valódi és igaz jelenség, s ezt ő jobban látja vagy jobban
érzi, érti nálatok. Elmondom neked, hogy én miként láttam ezt. Szóval, ma eljöttem az öreg Mesterhez,
akit fél éve nem láttam, és famulusa célozgatásai után keveset vagy épp semmit sem vártam ettől a lá-
togatástól; egyszerűen elfogott az aggodalom, hogy a tisztelt öregúr hamarosan váratlanul itthagyhat
minket, s azért siettem ide, hogy legalább még egyszer lássam. Amikor megismert és üdvözölt, felra-
gyogott az arca, de csak a nevemet mondta, és kezet nyújtott, s ez a mozdulat és a keze is mintha fel-
fénylett volna, az egész emberből vagy legalábbis a szeméből, hófehér hajából s halvány rózsás bőré-
ből valami halk, hűvös sugárzás áradt. Leültem mellé, ő elküldte – csak egy pillantással – a diákot, és
most a legérdekesebb beszélgetés kezdődött, amiben valaha is részem volt. Eleinte persze nagyon kü-
lönösnek és nyomasztónak, sőt megszégyenítőnek éreztem ezt a társalgást, mert újra meg újra csak én
beszéltem az öreghez, vagy kérdezgettem, ő meg mindenre csupán a tekintetével válaszolt; nem tudtam
rájönni: vajon nem pusztán terhes külső zajként érnek-e füléig el a kérdéseim és közléseim. Ez megza-
vart, kifárasztott, csalódást keltett bennem, fölöslegesnek, tolakodónak éreztem magamat; bármit
mondtam a Mesternek, csupán mosollyal vagy egy kurta pillantással válaszolt. Igen, ha ezekben a pil-
lantásokban nem lett volna annyi jóakarat és szívélyesség, azt gondolhattam volna, az aggastyán leple-
zetlenül mulat rajtam, beszámolóimon és kérdéseimen, ideutazásom és látogatásom egész haszontalan
fáradozásán. Nos – és hallgatásával, mosolyával végül is valami ilyesféle szándéka volt –, ezekben a
pillantásokban csakugyan elhárítás és rendreutasítás volt, csak éppen más módon, más síkon és más
értelmezésben, semmiképp sem úgy, ahogy gunyoros szavak kifejeznék. Előbb ki kellett merülnöm, s
tökéletesen zátonyra futnom az én – úgy véltem – türelmes-udvarias kísérleteimmel, hogy elindítsak
egy beszélgetést, mielőtt megértettem volna: az öregúr az enyémnél százszorta nagyobb türelemre, áll-
hatatosságra és udvariasságra is képes lenne. Lehetséges, hogy ez egy negyed- vagy félóráig is tartott,
nekem legalább fél napnak tetszett – lassan elszomorodtam, elfáradtam, kedvemet vesztettem, s már-
már megbántam, hogy ideutaztam, még a szám is kiszáradt. Ott ült a tiszteletre méltó férfiú, pártfogóm,
barátom, aki, mióta az eszemet tudom, elnyerte szívemet és bizalmamat, és soha egy szavamat sem
hagyta válasz nélkül, ott ült és hallgatott, vagy nem is hallott engem, csak ült és teljesen elrejtőzött,
elsáncolta magát sugárzása és mosolya arany álarca mögé, elérhetetlenül, mint aki egy más törvényű
másik világhoz tartozik, és mindaz, ami tőlem hozzá, a mi világunkból az övébe átszólhatott volna, le-
pergett róla, mint kőről az eső. Végül – mikor már semmit sem reméltem – áttörte a bűvös falat, végre
segített nekem, végre megszólalt! Ez volt az egyetlen mondat, amit ma hallottam tőle.
– Kifárasztod magad, Josef – mondta halkan s azon a meghatóan baráti és gondoskodó hangon,
amelyet jól ismersz. Ez volt minden. „Kifárasztod magad, Josef.” Mintha hosszú ideig figyelte volna
megfeszített munkámat, s most figyelmeztetni akarna. Kissé nehezen ejtette ki a szavakat, mintha már
nagyon régóta nem használta volna beszédre a száját. Ugyanakkor a karomra tette kezét – könnyű volt,
lepkekönnyű –, mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Ebben a pillanatban már én voltam a legyő-
zött. Átáradt belém valami az ő derűs csöndjéből, türelméből és nyugalmából, s egyszeriben megér-
tettem az öregurat és azt, hogyan fordul el lénye az emberektől a csendhez, a szavaktól a zenéhez, el a
gondolatoktól az Egységhez. Megértettem, amit itt szemlélnem megadatott, és most először értettem
meg ezt a mosolyt is, ezt a sugárzást; egy szent, egy beteljesült emberé volt, aki egy órára megengedte
nekem, hogy fényességében vele lakozzam, s akit én, a kontár, szórakoztatni, kifaggatni s beszélgetésre
csábítani akartam. Hála istennek, nem túl későn gyúlt világosság a fejemben. El is küldhetett volna
úgy, hogy ezzel örökre elutasít. S így a legkülönösebb és legfenségesebb élménytől fosztott volna
meg, amiben valaha is részem volt.
– Látom – mondta elgondolkozva Ferromonte –, hogy te a mi öreg zenemesterünkben valamiféle
szentet találtál, s jó, hogy épp tőled értesülök róla. Bevallom, mindenki mástól a legnagyobb bizal-
matlansággal fogadtam volna ezt az elbeszélést. Én semmiben sem kedvelem a misztikát, és főként
mint zenész és történész, a tisztázott kategóriák barátja és aprólékos kutatója vagyok. Mivel mi itt
Kasztáliában nem vagyunk sem keresztény kongregáció, sem hindu vagy taoista kolostor, én úgy lá-
tom: a szentek közé, tehát valamilyen tisztán vallási kategóriába való besorolás számunkra voltaképp
megengedhetetlen, és – bocsáss meg – másnak. Uram, kisiklásként vetném szemére ezt a besorolást.
De úgy vélem, aligha szándékozol a tisztelt idős Mester kedvéért valamilyen kanonizálási eljárást be-
vezetni, hiszen a mi Rendünkben ehhez nem is találnád meg a megfelelő hatóságot. Nem, ne szakíts
félbe, komolyan beszélek; egyáltalán nem tréfáltam. Te elmesélted nekem egy élményedet, s be kell
ismernem, hogy ez egy kissé megszégyenített, mert ugyan az általad leírt jelenség nem kerülte el telje-
sen a figyelmemet s monteport-i kollégáimét sem, de éppen csak hogy tudomásul vettük, s kevés fi-
gyelmet fordítottunk rá. Kudarcom és közönyöm okán tépelődöm. Hogy az idős Mester megváltozása
annyira feltűnt neked, és annyira izgalmassá vált, míg én alig vettem észre, ennek persze az a magya-
rázata, hogy ez a változás váratlanul ért téged, s már csak a végső eredményét láttad, miközben én en-
nek a lassú fejlődésnek a tanúja voltam. Az az idős Mester, akit te hónapokkal ezelőtt s akit ma láttál,
nagyon különbözik egymástól; közben mi, a szomszédai – ha alkalmankint újra meg újra találkoztunk,
alig vettünk észre rajta némi kis változást. Ámde bevallom, nem elégít ki ez a magyarázat. Ha a sze-
münk előtt valamiféle csoda megy végbe, legyen bár mégoly halk és lassúdad is, ha elfogulatlanok
volnánk, még erősebben kellene hatnia ránk, mint ahogy énrám hatott. És itt bukkanok rá zárkózottsá-
gom okára: én bizony egyáltalán nem voltam elfogulatlan. Azért nem vettem észre a jelenséget, mert
nem akartam észrevenni. Észrevettem, mint mindenki, a mi tisztelt Mesterünk fokozódó visszahúzódá-
sát és hallgatagságát, s egyúttal egyre barátságosabb magatartását is, arca mind világosabb és érzéki-
etlenebb ragyogását, amikor találkozásunkkor némán viszonozta üdvözletemet. Ezt természetesen én is
és mindenki jól észlelte. Én azonban védekeztem ellene, hogy többet lássak benne, s nem azért, mert
nem tiszteltem eléggé az idős Magistert, hanem részint azért, mert általában idegenkedem a személyi
kultusztól és rajongástól, részint húzódozom éppen ettől a különleges rajongástól, vagyis ettől az egy-
fajta kultusztól, amit Petrus studiosus űz a Mesterével és bálványával. Elbeszélésed közben ez telje-
sen világossá vált számomra.
– Hát ez – nevetett Knecht – mégiscsak afféle kitérő, hogy leplezd s leleplezzed ellenszenvedet a
szegény Petrus iránt. De hát hogyan is állunk most? Én misztikus és rajongó vagyok? Én is tiltott sze-
mélyi és szentkultuszt űzök? Vagy pedig bevallód nekem, amit annak a diáktársadnak nem vallottál be,
tudniillik, hogy láttunk és átéltünk valamit, nem álmokat és képzelgéseket, hanem valami tárgyszerűt
és valódit?
– Természetesen bevallom – mondta Carlo lassan és megfontoltan –, senki nem fog kételkedni az
élményedben s az idős Magister szépségében vagy derűjében, benne, aki oly hihetetlenül kedvesen
mosolyog ránk. A kérdés csak az: hová tegyük, hogyan nevezzük, hogyan magyarázzuk ezt a jelensé-
get? Iskolásan hangzik, de hát mi, kasztáliaiak iskolamesterek is vagyunk, és ha én most a te élménye-
det és a magamét is szeretném rendbe szedni és megnevezni, ezt nem azért kívánom, hogy valóságát és
szépségét feloldjam holmi elvontságban és általánosításban, hanem, mert szeretném lehetőleg határo-
zottan és világosan felvázolni és megörökíteni. Ha valamely utamon egy paraszt vagy egy gyermek
olyan dallamot dúdol, amelyet nem ismerek, nekem ez is élmény, és ha rögtön megpróbálom lekottázni
ezt a dallamot a lehető legpontosabban, ez nem félredobása, hanem tisztelete és megörökítése élmé-
nyemnek.
Knecht barátságosan bólintott. – Carlo – mondta. – Kár, hogy olyan ritkán találkozunk egymással.
Nem minden fiatalkori barátság bizonyul tartósnak a viszontlátáskor. Én azért jöttem hozzád, s azért
beszéltem neked az öreg Magisterről, mert ezen a helyen te vagy az egyetlen, aki nekem fontos, aki
tudhat erről, aki osztozik velem ebben a tudásban. Most már rád kell bíznom, mihez kezdesz az elbe-
szélésemmel, és minek nevezed majd Mesterünk átszellemült állapotát. Örülnék, ha egyszer fölkeres-
néd, s egy kis ideig az ő aurájában időznél. Az ő kegyelmi állapota, beteljesülése, aggkori bölcsessé-
ge, üdvössége, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, lehet, hogy a vallásos élethez tartozik; s ha mi, kasztáli-
aiak, nem is vallunk semmiféle hitvallást, és nincs is egyházunk – a jámborság mégsem ismeretlen fo-
galom számunkra; és éppen a mi öreg zenemesterünk mindig is a legeslegjámborabb ember volt. És ha
már oly sok vallásban annyi híre volt az áldottaknak, a beteljesülteknek, a sugárzóknak, átszellemül-
teknek – miért is ne virágozhatna ki egyszer ilyen virággá a mi kasztáliai jámborságunk is? Későre
jár, le kellene feküdnöm, reggel korán kell utaznom. Remélem, hamarosan visszatérhetek. Csak hadd
fejezzem be még röviden a történetemet! Szóval, miután azt mondta nekem: „Kifárasztod magad!” –
csak akkor sikerült végre lemondanom róla, hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzek, s ne csak
csöndben maradjak, de ne is akarjam annak a hibás célnak az elérését, hogy a szavak, a beszélgetés
segítségével kifürkésszem ezt a hallgatag embert, és valami hasznot húzzak belőle. És attól a perctől
kezdve, midőn lemondtam erről, és mindent neki engedtem át, már magától ment minden. Te utólag tet-
szésed szerint változtathatsz a szavaimon, most azonban hallgass rám, még ha pontatlannak látszom is,
vagy fölcserélem a kategóriákat. Körülbelül egy vagy másfél órát töltöttem az öregnél, és nem tudom
közölni veled, mi történt köztünk, vagy milyen szavakat váltottunk, hiszen szavak el sem hangzottak
közben. Csupán azt éreztem, miután megtört az ellenállásom, hogy ő befogadott engem a maga békes-
ségébe és fényességébe, s ez engem is, őt is valami derűs, csodálatos nyugalommal ölelt körül. Anél-
kül hogy szándékosan és tudatosan meditáltam volna, ez a helyzet némiképp egy különösen boldog és
boldogító meditációhoz hasonlított, amelynek témája az öreg Magister élete volt. Láttam vagy éreztem
őt és lénye alakulását attól fogva, hogy először találkozott velem, a kisfiúval, egészen a mostani óráig.
Odaadás és munka volt az élete, de mentes a kényszertől, a becsvágytól, s betöltötte a muzsika. S a
fejlődése úgy mutatta, miközben zenész és zenemester lett, mintha a legfőbb célhoz vezető utak egyi-
keként a zenét választotta volna, hogy elérje az ember benső szabadságát, tisztaságát, tökéletességét, s
azóta egyebet sem tett volna, csupán hagyta, hogy áthassa, átváltoztassa, átszellemítse a zene, egyre
jobban, kezdve az ügyes, okos csembalista kezétől s gazdag, óriási zenei emlékezetétől teste és lelke
minden részéig, szervéig, az érveréséig, lélegzetvételéig, kövesse alvásában és álmában, és mostanra
már csupán jelkép legyen vagy inkább megjelenési forma, a zene megszemélyesülése. Én legalábbis
mindenestül zenének éreztem, ami belőle kisugárzott, vagy ami közte és köztem ritmikus lélegzetként
hullámzott ide-oda: teljesen anyagtalanná vált, ezoterikus zene lett, amely a varázskörébe lépőket úgy
fogadja magába, mint egy többszólamú dal az újonnan bevágó hangot. Annak, aki nem zenész, ez a ke-
gyelem talán más képekben lett volna érzékelhető, egy csillagász talán bolygója körül keringő holdat
lát, vagy egy filológus úgy hallotta volna: mindenkinek sokat jelentő, mágikus ősnyelven szólnak hoz-
zá. Nos, elég, búcsúzom. Örültem neked, Carlo.
Kissé részletesebben közöltük ezt az epizódot, mivel Knecht életében és szívében a zenemester oly
fontos helyet foglalt el; erre indított vagy csábított minket az a körülmény is, hogy Knecht beszélgeté-
se Ferromontéval – az utóbbi saját kézírásával – ránk maradt egy levélben. Az idős zenemester „meg-
dicsőüléséről” bizonyosan ez a tudósítás a legkorábbi és legmegbízhatóbb, hiszen később erről a té-
máról túlságosan is sok legenda és magyarázat született.
A KÉT PÓLUS
Az év játéka, amelyet „A kínai ház játéka” címen még ma is ismernek, s nemritkán idéznek is, meg-
hozta Knechtnek és barátjának munkájuk gyümölcsét, s Kasztália és a Hatóság előtt bebizonyította,
hogy helyesen döntöttek, amikor Knechtre bízták a legfőbb hivatalt. Waldzell, a játékosok faluja és az
elit most újra átélhette egy ragyogó és fennkölt hangulatú ünnepi időszak elégtételét, sőt az évi játék
régóta nem volt ilyen esemény, mint ezúttal, amikor a legfiatalabb és legtöbbet emlegetett Magisternek
első ízben kellett a nyilvánosság előtt mutatkoznia és helytállnia, s amikor Waldzellnek ezenkívül még
jóvá is kellett tennie a múlt évben elszenvedett vereséget és kudarcot. Ezúttal senki sem volt beteg, a
nagy szertartást nem egy megfélemlített, szorongó helyettes vezette, akit az elit éber rosszindulattal,
bizalmatlanul és fagyos gyanakvással lesett, s akit ideges hivatalnokok támogattak, híven, de lendület
híján. Némán, megközelíthetetlenül, főpapként, a jelképek ünnepi sakktábláján fehérbe és aranyba öl-
tözött vezérfiguraként celebrálta a Magister a maga és barátja művét; erőt és méltóságot sugárzón, el-
érhetetlenül minden profán hang számára, így jelent meg Knecht az ünnepi teremben, sok-sok minist-
ránsa között, a rituális mozdulatokkal, gesztusokkal megkezdte játéka szertartásait, fénylő, aranyozott
íróvesszővel jelet jel után rótt, finom, kecses betűkkel a kis táblára, amely előtt állt, s ezek a jelek ha-
marosan, százszorosra nagyítva, megjelentek, átírva a játék rejtjeleibe, a terem hátsó falán, egy óriási
táblán; ezernyi suttogó hang betűzte őket ország-világ szerte; és amikor az első rész végén Knecht a
táblára igézte az aktust összegző formulát, s elragadóan hatásos testtartásban megadta a meditációs
előírásokat, letette az íróvesszőt, leült, s példamutatóan elhelyezkedett az elmélyüléshez szükséges
testtartásban, akkor az üveggyöngyjáték hívei – nemcsak a teremben, a játékosok falujában és Kasztá-
liában, hanem azon kívül a föld számos országában is – szintén leültek ugyanehhez az áhítatos meditá-
cióhoz, és így maradtak addig a pillanatig, amíg a teremben a Magister újra fel nem állt. Minden úgy
történt, ahogyan már sokszor, és mégis szívhezszólóan új volt minden. A Játék elvont és látszólag
időtlen világa eléggé rugalmas volt ahhoz, hogy százféle árnyalatban adja vissza egy személyiség
szellemét, hangját, vérmérsékletét, kézírását, s ez a személyiség eléggé nagy és kulturált volt ahhoz,
hogy ötleteit ne tartsa fontosabbnak a Játék saját, érinthetetlen törvényeinél; a segítők és közreműkö-
dők, az elit tagjai jól kiképzett katonákként engedelmeskedtek, és mégis mintha mindegyikük a maga
sugallatából megéledő játékot játszaná, ha csupán a meghajlásokban vett is részt vagy a függönyt igaz-
gatta a meditáló Magister körül. De az ünnepség alaphangja és mély zengésű harangszava a tömegből
áradt, a termet és egész Waldzellt zsúfolásig megtöltő nagy közösségből, az ezernyi lélekből, akik a
Mester nyomán végigjárták ezt a mesés-hieratikus zarándoklatot a játék végtelen, sokdimenziójú elő-
adótermein át – s a közösség gyermekded tagjainak ez volt a legjobb és szinte egyetlen ünnepi élmé-
nye, amelyet azonban borzongó hódolattal érzett és élt át az elit sok agyafúrt játékvirtuóza és kritikusa
is, a ministránsokkal és hivatalnokokkal, a vezetőkkel és mesterekkel együtt.
Magasztos ünnep volt, ezt a külvilágból jött követek is érezték és tanúsították, s ezek a napok sok
újoncot nyertek meg örökre az üveggyöngyjátéknak. Ám Josef Knecht szavai, melyekben a tíznapos
ünnepség után barátjának, Tegulariusnak összefoglalta élményét, különösen csengenek. – Elégedettek
lehetünk mondta. – Igen, Kasztália és az üveggyöngyjáték bámulatos valami, majdhogynem tökéletes.
Csak talán túlságosan is az, túlságosan is szép; annyira szép, hogy féltése nélkül alig nézhetjük. Az
ember nem szívesen gondol rá, hogy egyszer ez is elmúlik majd, mint minden. Pedig mégis gondol-
nunk kell rá.
Ez a ránk hagyományozott szöveg arra készteti az életrajzírót, hogy közelítsen feladata legkénye-
sebb és legtitokzatosabb részéhez, amelytől egy ideig még nyilván szívesen tartózkodott volna, hogy
tudósítását Knecht sikereiről, mintaszerű hivatalvezetéséről s élete ragyogó csúcsra-éréséről olyan
nyugalommal és kedvteléssel fejezhesse be, amit a tiszta és egyértelmű körülmények biztosítanak áb-
rázolójuknak. Ám elhibázottnak tetszenék, s tárgyunkhoz nem is volna méltó, hogy a tisztelt Mester lé-
nyének és életének kettősségét vagy polaritását ne ismerjük fel és ne mutassuk fel már akkor is, ami-
kor – Tegulariust kivéve – ezt még senki sem látta meg. Sőt inkább az lesz a feladatunk, hogy mostan-
tól fogva a Tiszteletreméltó Úr lényének voltaképpeni jellemzőjeként fogadjuk el és helyeseljük ezt a
lélekhasadását, avagy, helyesebben: Knecht lelkének ezt a szakadatlanul lüktető polaritását. Egy olyan
szerzőnek ugyanis, aki csak azt tartaná megengedhetőnek, hogy egy kasztáliai Magister életrajzát tel-
jességgel a szentek életének felfogásában ad maiorem gloriam Castaliae[4] írja meg, egyáltalán nem
esnék nehezére Josef Knecht magister-éveiről szóló tudósítását – végső percei kivételével – úgy ala-
kítania, mint érdemeinek, kötelességteljesítésének és sikereinek dicsfénybe vont felsorolását. A törté-
nész szemében, aki csak a bizonyított tényékhez igazodik, egyetlen üveggyöngyjáték-mester élete és
hivatalvezetése sem tűnhet fel kifogástalanabbnak és dicséretre méltóbbnak, mint Knecht magister
élete és hivatalvezetése (még ama Ludwig Wassermaler magisteré sem, Waldzell leginkább játékked-
velő korszakában). Mindazonáltal ez a hivatalvezetés szokatlanul, feltűnést keltően, sőt sokak megíté-
lése és érzése szerint botrányosan ért véget, s ez a vég nem valami véletlen vagy baleset volt, hanem
teljesen logikusan következett be, s az is feladatunk része, hogy kimutassuk: semmiképp sincs ellent-
mondásban a Tiszteletreméltó Úr ragyogó és dicsőséges teljesítményeivel és sikereivel. Knecht nagy
és példás intézője, képviselője volt magas hivatalának, makulátlan üveggyöngyjáték-mester. Kasztáli-
át szolgálta, de ragyogását veszélyeztetett és tünedező nagyságnak látta és érezte; nem élt olyan gya-
nútlanul és aggálytalanul, mint kasztáliai társainak nagy többsége, hanem tudott Kasztália eredetéről
és történetéről, történelmi alakzatként fogta fel, amely alá van vetve az Időnek, s az Idő részvétlen ha-
talma mossa körül s rendíti meg. Hogy ráébredt a történelmi folyamat eleven érzésére, s megtapasz-
talta, hogy az alakulás és változás áradatában saját személye és tevékenysége csak egy sejt, amely
együtt sodródik és tevékenykedik az árral – ezt a tudatot történelmi tanulmányai érlelték meg benne s
a nagy Pater Jakobus hatása, az adottságok és a csírák azonban már jóval előbb megvoltak benne, és
akinek Josef Knecht személyisége valóban megelevenedett, aki valóban a nyomában jár élete jelleg-
zetességének és értelmének, az könnyen rálel ezekre az adottságokra és csírákra.
A férfi, aki élete egyik sugárzó napján, első ünnepi játéka végén, a kasztáliai szellem rendkívül si-
került és hatásos megnyilatkozása után azt mondta: „Az ember nem szívesen gondol rá, hogy Kasztália
és az üveggyöngyjáték is elmúlik egyszer – és mégis gondolnunk kell rá”, ez a férfiú már korán, ami-
kor még nem is volt a történelemben jártas, úgy érezte magában a világot, hogy otthonos volt minden
létező múlandóságában és mindannak a kérdésességében, amit az emberi szellem alkotott. Ha vissza-
térünk gyermek- és tanulóéveibe, arra a híradásra bukkanunk, hogy Knecht, valahányszor Eschholzból
eltűnt egy tanulótársa, mert csalódást okozott tanárainak, s az elitből ismét visszaküldték a közönséges
iskolákba, mindig mélységes szorongást, nyugtalanságot érzett. Ez eltávozottak közül senkiről sem
mondja a hagyomány, hogy személyes barátságban lett volna a fiatal Knechttel; nem a veszteség, nem
egyes személyek kiválása és eltűnése izgatta fel s nyomasztotta őt aggódó fájdalommal. Ez inkább
amolyan csöndes megrázkódtatása volt gyermeki hitének, az fájt neki, hogy a kasztáliai Rend tartóssá-
gába és a kasztáliai tökéletességbe vetett hite rendült meg. Hogy akadtak fiúk és ifjak, akiknek az a
boldogság és kegy jutott, hogy fölvették őket a Tartomány elit-iskoláiba, s ők ezt a kegyet eljátszották
és elvetették, ebben az ő számára, aki oly szentül komolyan vette elhivatását, volt valami megrendítő,
a nem kasztáliai világ hatalmának tanúbizonysága. Talán – bár ez nem bizonyítható – az ilyen esemé-
nyek keltették föl a fiúban az első kételyeket a Nevelési Hatóság addig elfogadott tévedhetetlenségét
illetően, mivel ez a Hatóság időről időre olyan tanulókat is hozott Kasztáliába, akiktől aztán egy idő
múlva meg kellett szabadulnia. Mármost, akár közrejátszott mellékesen az a gondolat is, vagyis a te-
kintély bírálatának legkorábbi indulata, akár nem: a gyermek Knecht nem csupán sorscsapásnak érezte
egy-egy kiváló tanuló kisiklását és elküldését, hanem helytelenségnek is, csúnya szégyenfoltnak,
amely rámered az emberre, s amelynek már puszta léte is szemrehányás, és az egész Kasztália felelős
érte. Úgy véljük, ez az alapja annak a megrendült és zavart érzésnek, amely a diák Knechtet ilyen al-
kalmakkor elfogta. Odakint, a Tartomány határain túl olyan világ és olyan emberi élet volt, amely
Kasztáliával és törvényeivel ellentétben állt, nem oldódott föl ebben a rendben és rendszerben, meg-
fékezni s megnemesíteni ezzel nem lehetett. És természetesen jól ismerte e világ jelenlétét a maga szí-
vében is. Benne is éltek olyan ösztönök, képzelgések és kívánságok, amelyek ellentmondtak az őt kö-
telező törvényeknek, ösztönök, amelyeknek megfékezése csak lassankint sikerült, s kemény fáradozás-
ba került. Szóval, ezek az ösztönök némelyik tanulóban annyira fölerősödtek, hogy felülkerekedtek
minden intelmen és büntetésen, s azokat, akik rabjaikká váltak, Kasztália elit-világából visszavetették
abba a másik világba, amelyen nem a fegyelem és a szellem gondozása uralkodott, hanem a természeti
ösztön, s amelyet a kasztáliai erényért fáradozók hol gonosz alvilágnak, hol pedig csábító játék- és
küzdőtérnek láttak. Nemzedékek óta sok lelkiismeretes fiatal élte át ebben a kasztáliai formában a bűn
fogalmát. És sok-sok év múlva, felnőttként s a történelem szerelmeseként Knecht is kénytelen volt
pontosabban felismerni, hogy az önzés és ösztönélet e bűnös világának anyaga és dinamikája nélkül
nem jöhet létre történelem, és még az olyan kifinomult képződmény is, mint a Rend, ebből a zavaros
árból született, s ez az ár egyszer újra elnyeli majd. Kasztália kérdése volt tehát az alapja Knecht éle-
tében minden erős felindulásnak, törekvésnek és megrendülésnek, és ez számára sohasem volt pusztán
gondolati probléma, hanem olyan kérdés, amely a lelke gyökeréig érintette, mint semmi más, és ame-
lyért maga is felelősnek érezte magát. Olyan volt a természete, mint azoké, akik belebetegednek, bele-
sorvadnak és belehalnak abba, hogy szeretett és hittel hitt eszméjük, szeretett hazájuk és közösségük
kórságba esését, nyomorúságát látják.
Tovább követvén fonalunkat, Knecht első waldzelli korszakára bukkanunk, utolsó tanulóéveire és
sokat jelentő találkozására a vendégdiák Designorival, amelyről a maga helyén részletesen beszámol-
tunk. Ez a találkozás a kasztáliai eszme izzón lelkes híve s a világfi Plinio között nemcsak heves és
tartós hatású, de mélységesen fontos és jelképszerű élménye volt Knechtnek, a diáknak. Mert akkori-
ban kényszerült rá arra a jelentős, ám megerőltető szerepre, amely – noha látszólag a véletlen vetette
oda neki – annyira megfelelt egész lényének, hogy szinte azt mondhatnánk: későbbi élete nem is volt
más, csupán e szerep újravállalása, azaz egyre tökéletesebb belenövés ebbe a szerepbe, Kasztália vé-
dőjének és képviselőjének szerepébe, amiként ezt körülbelül tíz év múlva újra eljátszotta Pater Jako-
busszal szemben, s üveggyöngyjáték-mesterként végig játszotta. A Rendnek és törvényeinek védelme-
zőjeként és reprezentánsaként is, lélekben mindig kész volt rá azonban, s azon fáradozott, hogy tanul-
jon ellenfelétől, s ne törekedjék Kasztália elzárkózására s merev elkülönülésére, hanem a külvilággal
való eleven összjátékát és vitázó kapcsolatát szorgalmazza. Ami a Designorival folytatott szellemi és
szónoki párviadalban részint még csak játék volt, később az olyannyira tekintélyes ellenfél és barát
Jakobusszal szemben mélységesen komollyá vált, s ő mindkét ellenével szemben helytállt, hatásukra
nőtt, tanult tőlük, harcban és véleménycserében legalább annyit adott, amennyit kapott, s ha ellenfelét
két alkalommal nem is győzte le – hisz ez kezdettől fogva sem volt célja a vetélkedésnek –, de sike-
rült személye tisztelő elismerésére s az általa képviselt alapelv és eszmény méltánylására kényszerí-
teni ellenlábasát. Ha vitája a tudós bencéssel nem is hozott közvetlen gyakorlati eredményt – Kasztá-
lia félhivatalos képviseletének felállítását a Szentszéknél –, értéke sokkal nagyobb volt, mint ahogy a
kasztáliaiak többsége sejtette.
Vetélkedő barátsága révén Plinio Designorival, valamint a bölcs öreg páterrel, Knecht – aki külön-
ben semmiféle közelebbi kapcsolatba nem került a Kasztálián kívüli világgal – oly sok ismerethez
vagy inkább sejtéshez jutott arról a világról, amilyenre Kasztáliában bizonyára kevesen tettek szert.
Mariafelsi tartózkodása kivételével, ahol ugyan szintén nem köthetett ismeretséget a tulajdonképpeni
világi élettel, nem is látta soha a világnak ezt az életét, nem is élhette át, csak kora gyermekségében,
ám Designori, Jakobus és a történelmi tanulmányok révén éber sejtelme támadt a valóságról, jórészt
sugallatszerű és nagyon kevés tapasztalattal kísért sejtelem – de ez több tudást nyújtott neki, és nyitot-
tabbá tette a világ iránt, mint kasztáliai társainak többségét, a hatóságokat sem kivéve. Knecht mindig
igazi és hűséges kasztáliai volt és maradt, de sohasem felejtette el, hogy Kasztália csupán egy része,
kis része a világnak, még ha a legértékesebb és legkedvesebb része is.
És hát hogyan is állt most a barátsága Fritz Tegulariusszal, ezzel a nehézkes és kérdéses jellemmel,
az üveggyöngyjáték finom művészével, az elkényeztetett és szorongó „csak-kasztáliaival”, aki hajda-
nán rövid mariafelsi látogatásakor olyan rosszul és nyomorultul érezte magát a nyers bencés atyák kö-
zött, hogy esküdözött: egy hetet sem bír ki náluk, s végtelenül csodálta barátját, hogy két éven át kitar-
tott köztük? Erről a barátságról számos gondolat vetődött fel bennünk, némelyikét el kellett vetnünk,
mások talán továbbra is helytállóak; e gondolatok mind arra a kérdésre vonatkoznak, hogy miben is
gyökerezett az a sokéves barátság, mi volt az értelme. Elsősorban is nem feledkezhetünk meg róla,
hogy Knecht, legföljebb a bencés atyát kivéve, barátságaiban sohasem volt a kereső, a versengő, a rá-
szoruló fél. Vonzása volt, csodálták, irigyelték és szerették, egyszerűen lénye nemességéért, s „eszmé-
lése” bizonyos fokán már ő is tudatára ébredt ennek az adottságának. Így, már első egyetemi éveiben
is, Tegularius csodálta és ostromolta őt, ő azonban mindig bizonyos távolságban tartotta barátját.
Mindazonáltal számos jel utal rá, hogy valóban szerette. Véleményünk szerint ugyanis Knechtet nem-
csak Fritz rendkívüli tehetsége, nyughatatlan s főleg az üveggyöngyjáték kérdéseire nyitott zsenialitása
vonzotta. Erős és tartós érdeklődése nem csupán barátja nagy képességeinek, hanem éppennyire hibá-
inak is szólt, betegességének, sőt éppen annak, amit a többi waldzelli zavarónak s gyakran elviselhe-
tetlennek érzett Tegulariusban. Ez a furcsa ember annyira kasztáliai volt, egész léte annyira elképzel-
hetetlen lett volna a Tartományon kívül, s létének annyira feltétele volt Kasztália légköre és művelő-
dési színvonala, hogy ha nem lett volna annyira nehézkes és különc, éppenséggel született kasztáliai-
nak lehetett volna neveznünk. És mégis, ez a törzsökös kasztáliai rosszul illeszkedett be bajtársai
közé, ők sem, az elöljárói sem és a hivatalnokok sem kedvelték, állandóan zavart okozott, folyton
megütközést keltett, és bátor, okos barátja nélkül, Knecht védelme és vezetése nélkül valószínűleg ha-
marosan tönkrement volna. Amit a betegségének neveztek, végeredményben egy hiba volt, a fegyelme-
zetlenség jellemhibája, vagyis mélységesen hierarchiaellenes, teljesen egyéni érzület és életvitel; épp
csak annyira illeszkedett bele a fennálló rendbe, amennyire ez szükséges volt ahhoz, hogy egyáltalán
megtűrjék a Rendben. Csupán abban volt jó, sőt kiváló kasztáliai, hogy sokoldalú, a tudós munkában s
az üveggyöngyjáték művészetében egyaránt fáradhatatlan s telhetetlenül szorgalmas szellem volt; de
nagyon középszerű, sőt rossz kasztáliai volt jellemileg, a hierarchiához s a Rend moráljához való vi-
szonyában. Legnagyobb vétke az volt, hogy tartósan félvállról vette és elhanyagolta a meditálást, ho-
lott ennek értelme épp az egyén beillesztése a közösségbe, s lelkiismeretes gyakorlása kigyógyíthatta
volna őt idegbetegségéből is, mert ki is gyógyította minden alkalommal, ha rossz magatartásának s iz-
gatott vagy mélabús viselkedésének egy-egy szakasza után elöljárói büntetésből felügyelet alá helyez-
ték, és szigorú meditációs gyakorlatokra kényszerítették; s ez olyan eszköz volt, hogy még jóakarója,
az őt kímélő Knecht is kénytelen volt többször alkalmazni. Hiába, Tegularius konok, szeszélyes jellem
volt, a komoly alárendeltségre nem hajlamos, s bár felajzott óráiban újra meg újra varázsosan hatott
eleven szellemisége, amikor felszikrázott pesszimista humora, és ötleteinek merészsége s gyakran ko-
mor pompájának hatása alól senki sem vonhatta ki magát, alapjában véve mégis gyógyíthatatlan volt,
mert egyáltalán nem akart gyógyulni, fittyet hányt a harmóniára és az alárendeltségre, csak a saját sza-
badságát szerette, örökös tanuló voltát, és többre becsülte, hogy élethossziglan inkább szenvedő, ki-
számíthatatlan és csökönyös különc legyen, lángeszű bolond és nihilista, mintsem beilleszkedjék a hi-
erarchiába, s ezen az úton békességre jusson. Semmire sem becsülte a békét, semmibe vette a hierar-
chiát alig vetett ügyet a korholásra és elmagányosodására. Vagyis hát: igen kényelmetlen és meg-
emészthetetlen alkotórésze volt egy olyan közösségnek, amelynek az összhang és a rend az eszménye!
De éppen e nehézkessége és emészthetetlensége folytán volt egy ilyen átszellemült és rendezett kis vi-
lágban valami állandó, eleven nyugtalanság, szemrehányás, intelem és figyelmeztetés, új, merész, til-
tott, vakmerő gondolatok gerjesztője, makrancos, nevelhetetlen bárány a nyájban. És mi úgy véljük,
mindennek ellenére épp ezzel nyerte meg barátját. Knecht hozzá való viszonyában bizonyára mindig
szerepet játszott a részvét is, a veszélyeztetett és többnyire boldogtalan társ fellebbezése barátja lova-
gi érzelmeihez. Ez azonban nem lett volna elég hozzá, hogy Knecht, a Mester méltóságára emeltetés
után is, a munkával, kötelességekkel és felelősséggel túlterhelt hivatali élete közepette is egy életen át
kitartson e barátság mellett. Mi azt valljuk, hogy Knecht életében ez a Tegularius nem kevésbé volt
fontos és szükséges, mint Designori és a páter Mariafelsben, éspedig ama kettőhöz hasonlóan eszmél-
tető elemet jelentett, új távlatokra nyíló ablakot. Ebben az oly furcsa barátjában, ahogy mi gondoljuk,
Knecht egy típus képviselőjét érezte meg, s idővel tudatosan is felismerte benne azt a típust, amely
ezen az egyetlen előfutáron kívül még senkiben sem testesült meg, tudniillik a kasztáliai embernek azt
a típusát, akivé egyszer válhatik, ha Kasztália életét nem sikerülhetne megújítani és megerősíteni új
találkozások, új ösztönzések révén. Tegularius, mint a legtöbb magányos géniusz, előfutár volt. Ő va-
lóban egy olyan Kasztáliában élt, amely még nem létezett, de holnapra már létrejöhetett: egy, a világ
felé még zártabb, a meditatív rendi morál elöregedésével és lazulásával bensőleg elfajult Kasztáliá-
ban, egy olyan világban, amelyben még mindig lehetséges a szellem legmagasabb szárnyalása és a
magasztos értékek iránti legelmélyültebb odaadás – ámde ahol a végsőkig fejlett és szabadon játsza-
dozó szellemiségnek más célja sincs már, csupán saját, nemesre kitenyésztett képességeinek önös él-
vezete. Knecht számára Tegularius egyszerre jelentette a legmagasabb rendű kasztáliai képességek
testet öltését és ezek lezüllésének, pusztulásának intő előjelét. Csodálatos és kincset érő volt ennek a
Fritznek a létezése. De meg kellett akadályozni, hogy Kasztália feloldódjék egy csupa Tegulariustól
benépesített álomországban. Hogy ez bekövetkezhet, annak veszélye még messze volt ugyan, ám fenn-
állt. Ahogy Knecht ismerte: csak az kellene, hogy Kasztália kissé magasabbra emelje előkelő elkülö-
nülésének falait, csak a Rend fegyelmének megbomlása, a hierarchikus erkölcs hanyatlása kellene, s
akkor Tegularius már nem fura csodabogár, hanem egy eltorzuló és letűnő Kasztália jellemző képvise-
lője volna. Hogy létezik az ilyen hanyatlás lehetősége, sőt már meg is kezdődött vagy megvan rá a
hajlama, ez a legfontosabb felismerése és gondja Knecht magisternek valószínűleg csak később tá-
madt volna – vagy sosem –, ha nem él mellette ez a jövőbeli kasztáliai, akit a legalaposabban ismert;
Tegularius Knecht éber érzékelésében tünet és figyelmeztetés volt, miként egy okos orvosnak is az
első olyan betege, akit ismeretlen kór támadott meg. S Fritz ráadásul nem holmi átlagember volt, ha-
nem arisztokrata, kivételes képességekkel megáldott ember. Ha egyszer ez a még ismeretlen, az előfu-
tár Tegulariusban először láthatóvá vált betegség elterjed, s megváltoztatja a kasztáliai ember képét,
ha a Tartomány és a Rend ilyen elfajzott, beteg alakot ölt – akkor ezek a jövendő kasztáliaiak nem
csupa Tegulariusból állanak majd, nem rendelkeznek olyan pompás adottságokkal, hiányzik majd be-
lőlük az ő mélabús zsenialitása, lobogó művészszenvedélye, s többségük csupán a megbízhatatlanság-
ban, játékos-hajlamban, fegyelmezetlenségben s a közösségi érzés hiányában hasonlít majd rá. Gond-
terhelt óráiban Knechtnek ilyen komor látomásai és sejtelmei voltak, s leküzdésük – részint elmélyült
lelkigyakorlat, részint fokozott tevékenység révén – bizonyára sok erőfeszítésébe került.
Épp Tegularius esete szolgál nekünk különösen szép és tanulságos példával, miként fáradozott
Knecht – ahelyett, hogy kitért volna előlük – az útjába akadó kérdéses, nehéz és beteges tünetek le-
küzdésén. Ébersége, gondoskodása és nevelői vezetése nélkül valószínűleg nem csupán veszélyezte-
tett barátja ment volna korán tönkre, hanem ezen kívül kétségtelenül véget nem érő, elviselhetetlen za-
varok keletkeztek volna a játékosok településén is, hiszen amióta a falu a játékos-elithez tartozott,
ilyen zavarok amúgy is bőségesen adódtak. Az emberek kezelésének mesterművét csodálhatjuk abban,
hogy a Magister nemcsak barátját tartotta nagyjából kordában, hanem képes volt az üveggyöngyjáték
szolgálatában felhasználni és nemes teljesítményekre ösztökélni képességeit is, csodálhatjuk óvatos-
ságát és türelmét, amellyel elviselte Fritz szeszélyeit és furcsaságait, sőt leküzdötte azzal, hogy fárad-
hatatlanul lénye értékeire hivatkozott. Egyébként szép és talán meglepő felismerésekre vezető feladat
volna – s ezt szeretnénk komolyan a lelkére kötni üveggyöngyjátékunk valamelyik történészének –
Knecht hivatali éveinek ünnepi játékait, stilisztikai sajátosságaikat pontosan tanulmányozni, s elemez-
ni ezeket a méltóságteljes és közben remek ötletektől és megfogalmazásoktól szikrázó, ragyogó,
olyannyira eredeti ritmusú és mégis minden tetszelgő virtuozitástól távol álló játékokat, melyeknek
terve és felépítése, valamint a meditációsorozat vezetése kizárólag Knecht szellemi tulajdona volt,
míg csiszolása és a játéktechnikai aprómunka nagyrészt munkatársától, Tegulariustól származott. Ezek
a játékok elveszhetnének, feledésbe mehetnének anélkül, hogy Knecht élete és tevékenysége túl sokat
veszítene vonzóerejéből és példaadásából az utódok szemében. Ámde szerencsénkre nem vesztek el,
följegyezték és megőrizték őket, mint minden hivatalos játékot, s nem csupán holt anyagként hevernek
az archívumban, hanem a hagyományban még ma is tovább élnek, fiatal diákok tanulmányozzák őket,
és kedvelt példákat nyújtanak számos játéktanfolyam és sok szeminárium számára. S bennük tovább él
az a munkatárs is, akit különben elfelejtettek volna, avagy nem lenne más, csupán valami különös, már
csak néhány anekdotában kísértő szellemalakja a múltnak. Knecht, miközben nehezen regulázható ba-
rátjának, Fritznek teret és hatáskört tudott juttatni, valami értékkel gazdagította Waldzell szellemi ja-
vait és történetét, s egyúttal barátja alakjának is tartós emléket biztosított. Mellékesen arra is emlék-
szünk, emlékeztetünk, hogy a nagy nevelő, amíg barátjáért fáradozott, teljességgel tisztában volt az
ilyen nevelői hatás legfontosabb eszközével. Ez az eszköz barátja szeretete és csodálata volt. Ezt a
csodálatot és szeretetet, ezt a rajongást Knecht erős és harmonikus személyisége, parancsoló magatar-
tása iránt a Magister nagyon jól ismerte nemcsak Fritz, hanem még sok más vetélytársa és tanítványa
részéről is, s mindig is inkább erre épített, mint tekintélyére és hivatali hatalmára – amelyet egyébként
jóságos és engedékeny lénye ellenére sokakkal szemben gyakorolt. Pontosan érezte, milyen hatása le-
het egy baráti megszólításnak, elismerésnek, vagy annak, hogy elhúzódik valakitől, és átnéz rajta. Leg-
buzgóbb tanítványainak egyike, sokkal később, egyszer elmesélte: Knecht valamikor a tanfolyamon és
a szemináriumban egy héten át nem is szólt hozzá, látszólag észre sem vette, levegőnek nézte – és ez
volt a legkeservesebb és leghatásosabb büntetés, amit tanulóéveiben valaha is átélt.
Ezeket az elmélkedéseket és visszapillantásokat szükségesnek tartottuk ahhoz, hogy életrajzi kísér-
letünk olvasóját ezen a helyen rávezessük Knecht személyisége két ellentétesen ható alaphajlamának
megértésére, s előkészítsük e gazdag életút végső mozzanataira, miután leírásunkat a Mester élete
csúcsáig követte. Ennek az életnek a két alaptendenciája avagy pólusa, a Yin és Yang: a megőrzés
szándéka volt, a hűség, a hierarchia önzetlen szolgálata, másrészt pedig az „eszmélés”, az előbbre ju-
tás, a valóság megragadásának és megértésének a szándéka. A hívő és szolgálatra kész Josef Knecht-
nek a Rend, Kasztália és az üveggyöngyjáték valami szent és feltétlenül értékes dolog volt; az eszmé-
lő, tisztán látó, előretörő Knechtnek – értéküktől függetlenül –; létrejött, kiharcolt, életformáikban
változó, az elöregedés, a meddővé válás és pusztulás veszélyeztette alakzatok; eszméjüket, mindig
érinthetetlenül szentnek tartotta, jelenlegi állapotukról azonban felismerte: mulandók és bírálatra szo-
rulnak. Egy szellemi közösséget szolgált, melynek csodálta erejét és értelmét, ám meglátta a veszélyt
abban a hajlamában, hogy tisztán öncélúnak tekintse magát, elfeledkezzék feladatáról és közreműkö-
déséről az ország és a világ egészében, s végül is elkallódjék abban, hogy ragyogóan, de egyre termé-
ketlenebbül válik le az élet teljességéből. Ezt a veszélyt már előre sejtette azokban a korai éveiben,
amikor újra meg újra habozott és félt attól, hogy teljesen az üveggyöngyjátéknak szentelje magát; a ba-
rátokkal s főleg Jakobus atyával folytatott vitáiban, bármily bátran védelmezte is velük szemben
Kasztáliát, egyre jobban tudatára ébredt a veszélynek, s amióta ismét Waldzellben élt, és Magister
Ludi lett, állandóan észlelte nyilvánvaló tüneteit jó néhány hivatal hűséges, de tisztán alaki munka-
módszerében, a világtól való elfordulásában, saját hivatalnokai munkájában s waldzelli korrepetito-
rainak szellemileg gazdag, ám gőgös szakosodásában, s nem utolsósorban az ő Tegulariusának megin-
dító s egyben ijesztő alakjában. Első, nehéz hivatali évének lejártával – miközben semmire, a magán-
életére sem tudott időt szakítani – most visszatért történelmi tanulmányaihoz is; első ízben mélyült el
nyitott szemmel Kasztália történetében, s közben arra a meggyőződésre jutott, hogy a dolog nem úgy
áll, amiként a Tartomány öntudatosan elképzeli; ugyanis Kasztália kapcsolata a külvilággal, a köl-
csönhatás közte és az ország élete, politikája, művelődése közt évtizedek óta hanyatlóban van. Ámbár
a Nevelési Hatóság a Szövetségi Tanácsban még beleszólt az iskola- és nevelésügy dolgaiba, s jólle-
het még mindig a Tartomány látta el jó tanárokkal az országot, és a tudományosság minden kérdésében
megőrizte tekintélyét: – mindez mégis a megszokás és a gépiesség jellegét öltötte. Ritkábban s kevés-
bé buzgón jelentkeztek Kasztália elit-iskoláiból a fiatalok, hogy önként vállalják a tanulás szolgálatát
extra muros, egyre ritkábban fordultak az ország hatóságai s a magánosok tanácsért Kasztáliához,
amelynek véleményét a régebbi időkben oly szívesen kérték ki és hallgatták meg például a fontos bí-
rósági tárgyalásokon is. Ha összevetették Kasztália művelődési színvonalát az országéval, látni lehe-
tett, hogy egyáltalán nem közeledtek egymáshoz, sőt inkább végzetes módon távolodtak: minél ápol-
tabb, sajátosabb, túltenyésztettebb lett a kasztáliai szellemiség, annál inkább hajlott a világ rá, hogy a
Tartományt meghagyja önmagának, s ahelyett hogy szükségletének és napi kenyérnek tekintené, valami
idegen testnek nézte, egy kissé büszke is volt ugyan rá, mint holmi ódon ékességre, amelytől egyelőre
nem is óhajt megválni s nem is nélkülözheti, de azért inkább távol tartotta magától, s amelynek – pon-
tos tájékozottság híján – olyan lelkiséget, morált és önérzetet tulajdonított, hogy az nem illett bele töb-
bé a valóságos és tevékeny életbe. A polgárok érdeklődése a pedagógiai tartomány élete iránt, rész-
vételük annak rendezvényein, főleg az üveggyöngyjátékon, éppúgy visszaesőben volt, mint a kasztáli-
aiak részvétele az ország életében és sorsában. Hogy itt van a hiba, ezzel Knecht régen tisztába jött, s
az is aggasztotta, hogy üveggyöngyjáték-mesterként a játékosok falujában kizárólag kasztáliaiakkal és
szaktudósokkal volt dolga. Ebből fakadt az a törekvése, hogy mindinkább a kezdők tanfolyamainak
szentelje erejét, s az a vágy is, hogy lehetőleg fiatal tanítványai legyenek – mert minél fiatalabbak
voltak, annál szorosabban kötődtek még a világ és az élet egészéhez, annál kevésbé szakosodtak s
idomultak Kasztáliához. Knecht gyakorta égő vágyat érzett a világ, az emberek, a naiv élet után – ha
ugyan ez még létezett odakint, az ismeretlenben. Ebből a vágyból, s ebből az ürességérzetből – a túl-
ságosan is ritka levegőben folyó élet ürességéből – hébe-hóba legtöbbünk megérzett valamit, s a Ne-
velési Hatóság is tudott erről a nehézségről, legalábbis időnkint megpróbált szembenézni vele, s kü-
lönböző eszközökkel, a testgyakorlatok és játékok fokozott ápolásával, valamint mindenféle kézműves
és kerti munkával kísérletezve pótolni a hiányt. Ha megfigyelésünk helyes, a Rend vezetősége az
újabb korban igyekszik csökkenteni jó néhány túlzottnak érzett szaktevékenységet a tudományos mun-
katerületen, éspedig a meditációs gyakorlat fokozásának javára. Nem kell kétkedőnek, sötéten látónak
s a Rend rossz tagjának lenni ahhoz, hogy igazat adjunk Josef Knechtnek, aki már jóval előttünk felis-
merte: köztársaságunk bonyolult és érzékeny szervezete öregszik, és sok tekintetben megújhodásra
szorul.
Amint említettük, hivatalos működésének második éve óta Knecht ismét történelmi tanulmányaihoz
fordult, éspedig Kasztália történetén kívül főleg azoknak a nagy és kisebb munkáknak olvasásával
foglalkozott, amelyeket Pater Jakobus írt a bencés rendről. Dubois úrral és az egyik keuperheimi filo-
lógussal, aki titkárként mindig jelen volt a Hatóság ülésein, arra is talált alkalmat, hogy ezt a történel-
mi érdeklődését beszélgetéseikben kiélje avagy felélénkítse, s ez mindig jóleső felüdülés és öröm
volt számára. Mindennapos környezetében persze hiányzott hozzá az alkalom, s e környezet kelletlen-
sége a történelemmel kapcsolatos minden foglalkozást illetően valósággal testet öltött barátja, Fritz
személyében. Találtunk többek között egy noteszlapot (följegyzéseket egy ilyen beszélgetésről), ahol
is Tegularius szenvedélyesen kifejti, hogy a kasztáliaiak számára a történelem teljességgel méltatlan
tárgya a tanulmányozásnak. Bizonyára lehet szellemesen, szórakoztatóan, szükség esetén még nagyon
patetikus módon is magyarázni a történelmet, bölcselkedni róla; olyan tréfa ez, mint minden más filo-
zófia, s neki semmi kifogása sincs ellene, ha valaki ebben mulatságát leli. De maga a dolog, e tréfa
tárgya, tudniillik a történelem: olyan ocsmány, közönséges és ördögi, förtelmes és unalmas valami,
hogy ő nem érti, miként is foglalkozhat vele az ember. Hiszen tartalma csupán az emberi önzés és az
örökké egyforma, magát örökké túlbecsülő és dicsőítő harca a hatalomért – az anyagi, durva, állati
hatalomért –, olyasvalamiért tehát, ami Kasztália gondolatvilágában elő sem fordul, vagy legalábbis
semmi értéke sincs. A világtörténelem: végeérhetetlen, szellem és feszültség nélküli tudósítás arról,
hogyan erőszakolják meg az erősebbek a gyengéket, s a valódi történetet, a szellem voltaképpeni,
időtlen történetét kapcsolatba hozni ezzel az ősrégi, ostoba verekedéssel, a becsvágyók hatalmi törek-
vésével és a törtetők tülekedésével vagy épp ebből magyarázni: ez már önmagában a szellem elárulá-
sa. Őt, Tegulariust pedig egy, a tizenkilencedik vagy huszadik században elterjedt szektára emlékezte-
ti, amelyről egyszer meséltek neki, s amely a legkomolyabban hitte: az ősi népek áldozatai az istenek-
nek – az istenekkel, templomaikkal és mítoszaikkal együtt – egyéb kedves dolgokhoz hasonlóan, abból
következtek, hogy kiszámíthatóan túl kevés vagy túl sok volt az élelem s a munka, s a munkabér és a
kenyér ára közt kialakult feszültségből jöttek létre; a művészetek és vallások pedig csupán külsősé-
gek, úgynevezett ideológiák voltak egy olyan emberiség számára, amely csak az éhezéssel és zabálás-
sal foglalkozott. Knechtet mulattatta ez a társalgás, és futólag megkérdezte: vajon a szellem, a kultúra,
a művészetek története nem történelem-e, s nincs-e némileg összefüggésben a történelem egyéb fajtá-
jával? Nincs, kiáltott fel hevesen barátja, épp ez az, amit tagad. A világtörténelem versenyfutás az
időben, versengés a nyereségért, hatalomért, kincsekért, s közben mindig minden azon múlik, kinek
van elég ereje, szerencséje, ki elég aljas ahhoz, hogy a kellő pillanatot el ne szalassza. A szellemi, a
kulturális, a művészeti tett ennek épp az ellentéte, mindig kitörés az idő szolgaságából, az ember át-
surranása ösztöneinek és lomhaságának sarából egy másik síkra, az időtlenbe, az időtől mentesbe, az
istenibe, a teljesen történelem nélkülibe és történelemellenesbe. Knecht élvezettel hallgatta s még to-
vábbi, korántsem ötlettelen érzelmi kitörésekre ingerelte barátját, majd higgadtan ezzel a megjegyzés-
sel fejezte be a beszélgetést: „Le a kalappal! Te aztán szereted a szellemet és tetteit!” Csakhogy a
szellemi alkotás olyasvalami, amiben igazán nem vehetünk úgy részt, ahogy némelyek hiszik. Platón-
nak egy párbeszéde vagy Heinrich Isaac egyik kórustétele s mindaz, amit mi szellemi tettnek, műalko-
tásnak vagy tárgyiasított szellemnek nevezünk – végeredmény, a végső következménye a megtisztulá-
sért és felszabadulásért vívott harcnak, s nem bánom, nevezzük úgy, ahogy te: kitörés az Időből az
időtlenbe, s a legtöbb esetben azok a művek a legtökéletesebbek, amelyek már mit sem sejtetnek a lét-
rejöttüket megelőző harcból és viaskodásból. Nagy szerencse, hogy ilyen művek maradtak ránk, s mi,
kasztáliaiak, jóformán csak belőlük élünk, hiszen már csak a fölújításukban vagyunk alkotók, tartósan
az időtlenségnek és harcnélküliség állapotának ama túlsó szférájában élünk, amely épp azokból a mű-
vekből áll, s amelyet e művek nélkül nem is ismernénk. S az átszellemítésben, vagy ha neked úgy tet-
szik, az absztrahálásban még tovább is megyünk: a mi üveggyöngyjátékunkban a bölcsek és művészek
ama műveit részeire szedjük szét, stílusszabályokat, formai sémákat, megnemesített magyarázatokat
vonunk le belőlük, s úgy bánunk ezekkel az elvontságokkal, mintha építőkövek lennének. Nos, mindez
nagyon szép, ezt senki sem vitatja el tőled. De nem mindenki képes egész életén át kizárólag elvontsá-
gokat lélegezni, enni és inni. Amit egy waldzelli repetitor érdeklődésére méltónak talál, azzal szem-
ben a történelemnek van egy előnye: hogy a valósággal van dolga. Az elvontságok elragadóak, de én
úgy vélem, lélegzeni is kell, kenyeret is kell ennünk.
Knecht néhanapján tett egy-egy rövid látogatást az öreg zenemesternél. A tiszteletre méltó öregúr,
akinek ereje most már láthatóan hanyatlott, s aki már régen teljesen elszokott a beszédtől, a végsőkig
kitartott derűs összeszedettsége állapotában. Nem volt beteg, s halála sem volt igazában haldoklás, in-
kább fokozatos anyagiatlanosodás, a testi lényeg és a testi funkciók eltűnése, miközben élete egyre
jobban a tekintetében s beeső aggastyánarcának szelíd sugárzásában sűrűsödött össze. Monteport leg-
több lakójának ez jól ismert s tisztelettel fogadott jelenség volt, de csak keveseknek, Knechtnek, Fer-
romonténak s a fiatal Petrusnak adatott meg, hogy részese legyen egy tiszta és önzetlen élet esti sugár-
fényének és felragyogásának. Csakis ezeknek a keveseknek sikerült – ha felkészültek rá és összeszed-
ték magukat, s a kis szobába nyitottak, ahol az idős mester karosszékében üldögélt – belépniük ebbe a
szelíd fényű léttől távolodásba, átérezniük a szótlanná vált beteljesülést; miként ha láthatatlan sugár-
zások hatóterében: boldog pillanatokat töltöttek ennek a léleknek kristályos szférájában, földöntúli
muzsika élvezőiként, s aztán megtisztult és megerősödött szívvel tértek vissza hétköznapjukba, akár-
csak egy magas hegycsúcsról. Eljött a nap, midőn Knecht hírt kapott a Mester haláláról, sietve oda-
utazott, s ott találta ágyán a szelíden elszunnyadt öreget, akinek kicsinnyé aszott arca szinte eltűnt, s
valamilyen csöndes rúnába és arabeszkbe olvadt, mágikus alakzatba, amely már olvashatatlan volt, s
mégis mosolyról, beteljesült boldogságról beszélt. A sírnál a zenemester és Ferromonte után Knecht
is beszédet mondott, s nem a zene ihletett bölcséről, nem a nagy tanítóról, a legfelsőbb Hatóság jósá-
gos-okos legidősebb tagjáról beszélt, hanem csakis öregsége és halála kegyelméről, szellemének hal-
hatatlan szépségéről, amely benne végső napjainak társai előtt megnyilatkozott.
Több nyilatkozatából is tudjuk, hogy szerette volna megírni az idős Mester életrajzát, de hivatala
nem hagyott neki időt ilyen munkára. Megtanulta, hogy immár kevés teret engedjen vágyainak. Egyik
korrepetitorának egyszer azt mondta: „Kár, hogy ti, diákok nem vagytok vele tisztában, milyen bőség-
ben és fényűzésben éltek. De én is így jártam ezzel, amikor még diák voltam. Az ember tanul és dol-
gozik, nem henyél, azt hiszi, szorgalmasnak tarthatja magát – de alig érzi, mi mindent tehetne, mit hoz-
hatna létre ebből a szabadságból. Aztán hirtelen kap egy felhívást a Hatóságtól, hogy szükség van rá:
tanári feladatot kap, küldetést, hivatalt, majd onnan magasabb helyre kerül, váratlanul a feladatok és
kötelességek hálójába bonyolódik, s ez a háló egyre szorosabb és sűrűbb lesz, minél inkább mocorog
benne. Önmagában véve csupa kis feladat, de mindet órára el kell végezni, s a hivatali napnak nincs
annyi órája, ahány feladata. Ez jól is van így, nem lehet másként. Ám ha a tanterem, az archívum, a
kancellária, a fogadószoba, az ülések és hivatalos utazások sokféle elfoglaltsága közben egy pillanat-
ra eszünkbe jut régi és elvesztett szabadságunk, az önkéntes munkák, a korlátlan, tág tanulmányok sza-
badsága, akkor egy-egy percig nagyon vágyódhatunk utána, s azt képzelhetjük: ha még egyszer ilyen
szabadok lehetnénk, fenékig kiélveznők szabadságunk örömeit és lehetőségeit.”
Tanítványai és hivatalnokai rátermettségét a hierarchia szolgálatára különösen finom érzékkel ítélte
meg; óvatosan választotta ki embereit minden feladatra, minden szerepre, s bizonyítványai és jellem-
zései róluk – amelyekről könyvet vezetett –, nagyon biztos ítéletre vallanak, elsősorban mindig az em-
beri vonások és a jellem tekintetében. Amikor nagyon nehéz jellemek megítéléséről s kezeléséről volt
szó, szívesen is kértek tanácsot tőle. Itt volt például az a Petrus nevű diák, az öreg zenemester utolsó
kedvenc tanítványa. Ez a fiatalember – egyike a csöndes megszállottaknak –, a maga sajátos szerepé-
ben, mint a Tiszteletreméltó Úr társalkodója, gondozója és imádó tanítványa, az utolsó pillanatig na-
gyon jól bevált. Midőn azonban az idős Mester halálával ez a szerep természetes véget ért, Petrus
eleinte mélabúba süppedt; gyászát megértették s egy ideig el is tűrték – a tünetek viszont hamarosan
komoly gondot okoztak Ludwignak, Monteport akkori zenemesterének. Petrus ugyanis ragaszkodott
hozzá, hogy továbbra is az elhunyt lakásában, a kerti házban éljen, őrizte a házikót, berendezését eztán
is olyan kínos rendben tartotta, mint azelőtt, tudniillik a megboldogult lakószobáját s halála színhe-
lyét, a karosszékkel, a halotti ággyal és a csembalóval együtt, érinthetetlen, az ő gondjára bízott szen-
télynek tekintette, s emez ereklyék kínos megőrzésén kívül nem ismert más gondot és kötelességet,
csupán a sírhely gondozását, ahol szeretett mestere pihent. Úgy látszott, csak arra érez hivatást, hogy
ezeken az emlékhelyeken a halott tartós kultuszának szentelje magát, templomszolgaként őrizze őket,
mint szent helyeket, s talán megérje azt, hogy egyszer zarándokhelyekként lássa majd őket. A temetés
utáni első napokban semmit sem evett, majd arra a kevés és ritka étkezésre szorítkozott, amivel a
Mester is beérte utolsó idejében; úgy tetszett, mintha ily módon a tiszteletreméltó Úr örökébe akarna
lépni, s meg akarna halni utána. Mivel ezt így sokáig nem bírta, változtatott viselkedésén: azt szerette
volna, ha kijelölik az elhunyt házának és sírjának gondozójává, az emlékhelyek örökös őrévé. Mind-
ebből világosan kiderült, hogy az amúgy is konok fiatalember, aki bizonyos idő óta egy számára von-
zó különleges helyzetet élvezett, mindenáron meg akarta tartani ezt a különállását, és semmiképp sem
akart visszatérni újra a hétköznapi szolgálatba, amelyre titkon nyilván nem is érezte már alkalmasnak
magát. „Egyébként az a Petrus, aki a néhai idős Mester mellett volt, meghibbant” – közli kurtán és hű-
vösen Ferromonte egyik jegyzete.
Nos persze a zenét tanuló monteport-i diák ügye nem tartozott a waldzelli Magisterre, nem volt érte
felelős, és kétségtelenül nem érezte szükségét, hogy a monteport-iak ügyébe avatkozzék s ezzel is sza-
porítsa a saját munkáját. A boldogtalan Petrus azonban, akit erőszakkal kellett eltávolítani a kerti ház-
ból, nem nyugodott meg, s gyászában és zavarodottságában az elszigetelődés és a valóságtól való el-
idegenedés olyan állapotába lovalta bele magát, amelyben nem alkalmazhatták vele szemben a fegye-
lemsértés esetén szokásos rendszabályokat, s mivel elöljárói tudták, milyen jóindulattal viseltetik
iránta Knecht, a zene mester kancelláriájától kérés érkezett Knechthez tanácsáért és beavatkozásáért,
miközben az engedetlen Petrust egyelőre betegnek tekintették, s a gyengélkedő egyik cellájában megfi-
gyelés alatt tartották. Knecht eléggé kedvetlenül bocsátkozott bele ebbe a fárasztó ügybe, ám miután
alaposan végiggondolta, s elszánta magát a segítés kísérletére, erőteljesen kezébe vette a dolog inté-
zését. Felajánlotta, hogy próbaképpen magához veszi Petrust, feltéve, hogy teljesen egészségesként
kezelik, s egyedül engedik útra; mellékelt egy rövid, barátságos meghívót, amelyben kérte az ifjút: ha
nélkülözhetik Monteport-ban, rövid időre látogassa meg őt, s jelezte, hogy számos felvilágosítást re-
mél tőle az idős zenemester utolsó napjait illetően. A monteport-i orvos habozva egyezett bele, a di-
áknak átadták Knecht meghívását, s ahogy ő helyesen gyanította: a rossz helyzetében kátyúba jutott
Petrusnak mi sem jött inkább kapóra, mint hogy gyorsan távozzék nyomorúsága színhelyéről; így hát
Petrus azonnal közölte, hogy beleegyezik az utazásba, vonakodás nélkül jól megebédelt, kapott egy úti
igazolványt, és fölkerekedett. Tűrhető állapotban érkezett Waldzellbe, ahol Knecht utasítására ügyet
sem vetettek nyugtalanságára és ziláltságára, s az archívum vendégei közt szállásolták el; nem bántak
vele úgy, mintha beteg volna vagy meg kellene büntetni, s bármiképp is ki kellene rekeszteni a Rend-
ből; ő pedig nem volt annyira beteg, hogy ne értékelje ezt a kellemes légkört, s ne használja fel a kí-
nálkozó lehetőséget az életbe való visszatéréshez. Igaz, hogy több hetes ott-tartózkodása során még
eléggé terhére volt a Magisternek, aki egy állandóan ellenőrzött látszatfoglalatossággal, a volt zene-
mester utolsó zenei gyakorlatainak és tanulmányainak följegyzésével bízta meg, s közben az archívum-
ban tervszerűen kisebb kisegítő munkákra szorította; megkérték rá: ha ideje engedi, segítsen a munká-
ban, mert éppen sok a dolguk, és kevés a segítő kéz. Egyszóval, kisiklott életét visszaterelték a rendes
kerékvágásba; csak amikor már megnyugodott, s láthatóan kész volt a beilleszkedésre, akkor kezdte
Knecht – rövid beszélgetésekben – közvetlen módon nevelni is, és teljesen kijózanítani abból a rög-
eszméjéből, hogy az elhunyt Mester bálványozása valami szent és Kasztáliában lehetséges dolog. Mi-
vel azonban Petrus nem tudta legyőzni félelmét a Monteport-ba való visszatéréstől, amikor már gyó-
gyultnak látták, megbízták azzal, hogy a zenetanár segítőtársaként az elit-iskolák egyik alsó fokozatá-
ban tanítson, s ott tiszteletre méltóan helyt is állt.
Még számos példát sorolhatnánk föl Knecht nevelői és lelkiorvosi tevékenységéről, s nem kevés az
olyan fiatal tanulók száma sem, akiket – személyisége szelíd hatalmával – hasonlóképp ő nyert meg az
igazi kasztáliai szellemben vett életnek, ahogyan egykor őt magát hódította meg a zenemester. Mind-
ezek a példák nem afféle kérdéses jellemnek mutatják a Magister Ludit: inkább mind egészséges fel-
fogását és kiegyensúlyozottságát bizonyítják. Csupán úgy tetszik: a tiszteletre méltó Mester szerető fá-
radozása a Petrus- vagy Tegularius-féle veszélyeztetett jellemekért különleges éberségre és finom ér-
zékenységre utal a kasztáliai ember ilyesfajta betegségeivel és esendő hajlamával kapcsolatban, az
első ráeszméléstől kezdve soha meg nem nyugvó, nem szunnyadó figyelemről van szó azok iránt a kér-
dések és veszélyek iránt, amelyek magában a kasztáliai életben rejlenek. Knecht tiszta és bátor lényé-
től távol állt, hogy – miként polgártársaink nagy része teszi – könnyelműségből és kényelemszeretet-
ből ne akarja meglátni ezeket a veszélyeket, és valószínűleg sohasem tette magáévá legtöbb hatósági
kollégájának taktikáját, akik ismerik ugyan ezeket a veszélyeket, de alapvetően nem létezőként keze-
lik, mert őket sohasem fenyegették. Knecht látta és elismerte ezeket, vagy legalábbis jó részüket, s oly
otthonos volt Kasztália korai történetében, hogy e veszélyek közepette harcnak látta az életet, s mégis
igenelte és szerette e veszélyeztetett életet, míg számos kasztáliai csupán idillnek fogta fel e közössé-
get és életét. Pater Jakobusnak a bencés rendről írt műveiből is jól ismerte ezt az elgondolást, hogy a
Rend harcos közösség, s a jámborság is lehet harcos magatartás. „Nincsen – így mondta egyszer – ne-
mes és magasztos élet anélkül, hogy ne tudnánk az ördögökről és démonokról, s ne harcolnánk szünte-
lenül ellenük.”
Kifejezett barátság a legmagasabb hivatalok birtokosai közt nálunk vajmi ritkán fordul elő, így hát
nem csodálkozunk rajta, hogy első hivatali éveiben Knecht egyetlenegy társával sem ápolt ilyen vi-
szonyt. Nagy rokonszenvet érzett a keuperheimi ókori filológus iránt, s mélységesen tisztelte a Rend
vezetőségét, de ebben a körben szinte annyira kiiktatják a személyes és magánkapcsolatokat, annyira
tárgyiasítják, hogy a hivatalos együttműködésen kívül alig lehet szó komoly közeledésről és barátko-
zásról. És mégis: Knecht ezt is átélte.
Nekünk nem áll rendelkezésünkre a Nevelési Hatóság titkos archívuma; Knecht magatartásáról és
tevékenységéről ezeken az üléseken és szavazásokon csupán annyit tudunk, amennyire a barátainak tett
alkalmi nyilatkozataiból következtethetünk. Úgy látszik, magistersége első idejének hallgatagságát
ezeken az üléseken ugyan nem mindig őrizte meg, de szónokként azért mégis ritkán lépett fel, kivéve
ha ő maga volt a kezdeményező, a javaslattevő. Hitelesen tanúsított tény, hogy igen gyorsan elsajátí-
totta a hagyományos társalgási hangot, amely hierarchiánk csúcsán uralkodik, s azt a kecsességet, ta-
lálékonyságot s játékos kedvet, melyet e formák gyakorlásában mutatott. Mint közismert: hierarchiánk
vezetői, a magisterek és a Rend vezérférfiai nemcsak gondosan megtartott, ünnepélyes stílusban érint-
keznek egymással, hanem az is eluralkodott köztük, nem tudnánk megmondani, mióta, hogy hajlamosak
rá – vagy ez valami titkos előírás és játékszabály nálunk? –, hogy annál szigorúbb, gondosabban kifi-
nomult udvariasságot tanúsítsanak egymás iránt, minél nagyobbak a véleménykülönbségek s minél
fontosabbak a vitatott kérdések, amelyekről szót ejtenek. Ennek a régóta szokásos udvariasságnak –
egyéb lehetséges szerepén kívül – elsősorban védelmi rendszabályként lehetett rendeltetése: a lehető
legudvariasabb hangnem nem csupán a vitázó személyeket óvja meg a szenvedély elfogultságától, se-
gítve őket tökéletes tartásuk megőrzésében, hanem ezenkívül óvja és védi a Rend és a Hatóság méltó-
ságát is, ráaggatja a szertartásosság talárját s a szentség fátylait – így hát – bár a diákok gyakran kigú-
nyolták – ennek az udvariaskodó bókolásnak megvan a maga értelme. Knecht korszaka előtt az elődje,
Thomas von der Trave magister különösen csodált mestere volt ennek a művészetnek. Knechtet ebben
voltaképp nem nevezhetjük utódjának: ő inkább a kínaiak tanítványa volt, udvariasságát nem hangsú-
lyozta annyira, s iróniával szőtte át. De azért társai úgy tartották: felülmúlhatatlan az udvariasságban.
EGY BESZÉLGETÉS
Életrajzkísérletünkben eljutottunk addig a pontig, ahol teljes figyelmünket az a fejlődés köti le,
amely a Mester életének utolsó éveiben ment végbe, s amely megválásra késztette hivatalától és a
Tartománytól, átlépésre egy másik életkörbe, s a halálához vezetett. Jóllehet, e búcsúzás pillanatáig
példás hűséggel látta el hivatalát, amelynek végső napjáig élvezte tanítványai és munkatársai szerete-
tét és bizalmát, most, midőn úgy látjuk: lelke legmélyéig belefáradt ebbe a hivatalába, s más célok
felé fordult, lemondunk hivatalvezetése további ábrázolásáról. Végigjárta azoknak a lehetőségeknek a
körét, amelyeket ez a hivatal erői kibontakoztatására nyújtott, s eljutott odáig, amikor a nagy jellemek
elhagyják a hagyomány s az engedelmes alárendeltség útját, s magukat a legfölsőbb, meg nem nevez-
hető hatalmakra bízva, valami újjal, még elő nem írttal és soha át nem élttel kell próbálkozniuk, s érte
felelősséget vállalniuk.
Amikor ennek tudatára ébredt, gondosan és józanul vizsgálta meg helyzetét s e helyzet megváltozta-
tásának lehetőségeit. Szokatlanul fiatal korban jutott fel arra a csúcsra, amelyet egy tehetséges és
becsvágyó kasztáliai kívánatosnak és elérésre érdemesnek képzelhetett, s nem törtetve és fáradozva
jutott el idáig, hanem szinte akaratlanul, törekvés és szándékos alkalmazkodás nélkül, majdhogynem
akarata ellenére, mivel vágyainak jobban megfelelt volna a figyelemre sem méltatott, hivatali köteles-
ségeknek alá nem vetett, önálló tudósélet. Azokból a nemes javakból és jogokból, amelyek méltóságá-
val együtt osztályrészéül jutottak, nem mindegyiket becsülte egyformán nagyra, néhány ilyen kitüntetés
és hatalmi jogkör szinte már rövid hivatali ténykedése után, úgy tetszik, kedve ellenére volt. Neveze-
tesen mindig terhesnek érezte a politikai és ügyintézői közreműködést a legfölsőbb Hatóság munkájá-
ban, noha persze azért nem kisebb lelkiismeretességgel szentelte neki magát. És még az állásával
együtt járó legsajátosabb, legjellemzőbb és egyedi feladata is: a kiválasztott, tökéletes üveggyöngyjá-
tékosok nevelése is – bármilyen örömöt szerzett is neki időnkint, s bármily büszke volt is ez a váloga-
tott csapat a mesterére – tartósan talán inkább terhére, mintsem gyönyörűségére volt. Csak a tanítás és
nevelés szerzett neki örömöt és kielégülést, s közben azt tapasztalta, hogy öröme és sikere annál na-
gyobb, minél fiatalabbak tanítványai, úgyhogy hiánynak és áldozatnak érezte, hogy hivatala folytán
neki már nem gyermekek és fiúk, hanem csupán ifjak és felnőttek jutottak. De voltak még más megfon-
tolások, tapasztalatok és belátások is, amelyek hivatali évei során odáig juttatták, hogy bírálóvá han-
golják saját tevékenysége s néhány waldzelli körülmény ellen, vagy legalábbis arra bírják, hogy hiva-
talát legjobb és legtermékenyebb képességei nagy-nagy akadályának érezze. Ezekből egyet-mást isme-
rünk, egyet-mást csak gyanítunk. Azt a kérdést sem bolygatjuk, hogy Knecht – miután meg akart szaba-
dulni hivatala terhétől, s valami jelentéktelenebb, de komolyabb munkára vágyott – valóban jogosan
bírálta-e Kasztália állapotát, s vajon pártfogója s merész harcosa volt-e, avagy valamiféle lázadónak
s szökevénynek tekintsük – szóval ezt a kérdést se bolygassuk, hiszen épp eleget vitatkoztak róla; ez a
vita egy ideig két táborra osztotta Waldzellt, sőt az egész Tartományt, s máig sem csitult el teljesen.
Ámbár mi a nagy Magister hálás tisztelőjének valljuk magunkat, ebben a kérdésben nem akarunk ál-
lást foglalni; a Josef Knecht személyét és életét illető vélekedések és ítéletek összegzése már hosszú
idő óta fakulóban van. Mi nem akarunk ítélkezni vagy téríteni, hanem szeretnénk lehetőleg az igazság-
hoz híven elmesélni tisztelt mesterünk halálát. Csak hát ez tulajdonképpen nem is lesz igazi történet,
inkább legendának neveznénk, tudósításnak, igazi hírek és szószátyárkodások vegyülékének, ahogyan
– tiszta és zavaros forrásokból összefolyva – közöttünk, fiatalabbak közt a Tartományban – ma is köz-
szájon forog.
Egy időben, amikor Josef Knecht gondolataiban már azzal kezdett foglalkozni, hogy utat keressen
magának a szabadba, váratlanul ifjúkorának egy régi, meghitt s azóta félig elfeledett alakját látta vi-
szont, barátját, Plinio Designorit. Ez a hajdani vendégtanítvány, egy ősi, a Tartomány dolgaiban érde-
meket szerzett család fia, képviselőként és politikai íróként befolyásos ember, egy napon hivatalos
minőségben bukkant fel a Tartomány legfölsőbb Hatóságánál. Ugyanis ahogy néhány év után esedékes,
újraválasztották a kasztáliai költségvetést ellenőrző kormánybizottságot, és Designori e bizottság
egyik tagja lett. Amikor először lépett fel ebben a minőségében, ülést tartottak Hirslandban, a Rend
vezetőségének székházában, s ezen az ülésen az üveggyöngyjáték-mester is jelen volt; találkozásuk
erősen hatott Knechtre, s nem is maradt következmények nélkül – erről sok mindent tudunk Tegularius
és Designori révén, aki életének ebben a számunkra nem egészen felderíthető időszakában hamarosan
ismét Knecht barátja, sőt bizalmasa lett. A feledés évtizedei után amaz első viszontlátáskor az előadó
szokás szerint bemutatta a magistereknek az újjáalakult állami bizottság tagjait. Midőn Mesterünk a
Designori nevet hallotta, meglepődött, sőt szégyenkezett, mivelhogy nem ismerte fel első pillantásra
ifjúkora hosszú évek óta nem látott bajtársát. Miközben most – lemondva a hivatalos meghajlásról és
üdvözlő formuláról – barátian nyújtott neki kezet, figyelmesen nézett az arcába, s megpróbálta kiderí-
teni: milyen változás okozta, hogy nem ismerte fel egy régi barátját. Az ülés során is gyakran állapo-
dott meg tekintete az egykor oly meghitt arcon. Különben is: Designori „önözte” és „Mester”-nek cí-
mezve szólította meg, és Knecht kétszer is kénytelen volt arra kérni, mielőtt Plinio rászánta magát,
hogy a régi módon szólítsa, és újra tegezze.
Knecht förgeteges és vidám, közlékeny és ragyogó ifjúként ismerte meg Pliniót, jó tanulónak és
egyúttal fiatal világfinak, aki fölényben érezte magát a világtól idegen ifjú kasztáliaiak fölött, s aki
gyakran kedvét lelte kihívásukban. Talán nem volt mentes a hiúságtól, de nyíltszívű volt, nem kicsi-
nyes, és legtöbb kortársa számára érdekes, vonzó és szeretetre méltó, sőt sokakat elvakított kedves
megjelenése, biztos fellépése, s az idegenségnek az a légköre, amely körülvette őt mint vendégtanulót
s a nagyvilág gyermekét. Évek múlva, egyetemi éveinek vége felé, Knecht újra viszontlátta őt, s akkor
úgy látta: ellaposodott, eldurvult, s teljesen elveszítette korábbi varázsát – csalódott benne. Zavartan
és hűvösen váltak el egymástól. Most viszont megint másvalakinek mutatkozott. Először is úgy tet-
szett: teljesen elveszítette fiatalságát és derűjét, örvendező közlékenységét, vitázó kedvét, tevékeny,
hódító, a külvilág felé forduló jellemét. Mint ahogy találkozásukkor nem hívta fel magára egykori ba-
rátja figyelmét, s nem üdvözölte elsőként, mint ahogy nevük megemlítésekor sem tegezte a Magistert,
s annak szívélyes felszólítását csak vonakodva viszonozta – ugyanúgy a magatartásában, a tekinteté-
ben, beszédmódjában, arcvonásaiban és mozdulataiban is a korábbi támadókedv, nyíltság és szárnya-
lás helyébe bizonyos tartózkodás avagy nyomottság lépett: takarékos önfegyelmezés, valamilyen fajta
visszafogottság vagy görcs, avagy talán csak fáradtság. Ebbe fulladt bele vagy ebben hunyt ki a fiatal-
ság varázsa, ám nem kevésbé a felszínesség és a túlságosan durva világiasság vonásai, mert ezek is
eltűntek. Most az egész ember, elsősorban az arca, a szenvedés jegyét viselte, s úgy tetszett: ez részint
szétroncsolta, részint megnemesítette. S miközben az üveggyöngyjáték-mester figyelemmel kísérte a
tanácskozások menetét, fél szemmel mindig erre a jelenségre is figyelt, s kénytelen volt eltűnődni raj-
ta: ugyan miféle szenvedés lehet az, ami annyira hatalmába kerítette s így megjelölte ezt az eleven,
szép és életvidám férfit? Úgy látta, valami idegen, számára ismeretlen fájdalom ez, s minél jobban át-
engedte magát ennek a kutató töprengésnek, annál több rokonszenvet és részvétet érzett e szenvedő
ember iránt, sőt ebbe a részvétbe és szeretetbe halkan beleszólt egy olyan érzés is, mintha valamivel
adósa maradt volna a most oly szomorúnak látszó ifjúkori barátjának, s mintha valamit jóvá kellene
tennie. Miután sokféle feltevése támadt Plinio szomorúságának okáról, és sejtelmeit újra meg újra el-
vetette, végül is arra gondolt, hogy az arcán ülő fájdalom nem közönséges eredetű – ez nemes, talán
tragikus fájdalom, s Plinio arckifejezése Kasztáliában ismeretlen; emlékezett rá, hogy néhanapján ha-
sonló, persze sohasem ilyen erősen lebilincselő kifejezést látott nem kasztáliai, világi emberek arcán.
Találkozott már hasonlóval múltbéli emberek arcképein is, sok tudós vagy művész arcképén, ame-
lyekről megindító, félig beteges, félig sorsszerű gyászt, magányosságot és gyámoltalanságot olvasott
le. A Magister, akinek oly finom művészi érzéke volt a kifejezés titkaihoz s oly éber nevelői érzéke a
jellemekhez, már régóta tudott bizonyos fiziognómiai ismertetőjelekről, s noha rendszerbe nem foglal-
ta őket, ösztönösen bízott bennük; így például megkülönböztette a nevetés, a mosolygás, a derű sajáto-
san kasztáliai és sajátosan világi módját, s ugyanígy a fájdalom vagy szomorúság sajátosan világi for-
máját. Designori arcán most, úgy vélte, ezt a világi szomorúságot ismeri fel, mégpedig oly erősen és
tisztán kirajzolódva, mintha ez az arc arra rendeltetett volna, hogy sok mindent képviseljen s láthatóvá
tegyen, sok minden titkos szenvedést és betegséget. Nyugtalanította és meghatotta ez az arc. Nemcsak
azt találta jelentősnek, hogy a világ most ideküldte elveszett barátját, s Plinio és Josef, mint hajdani
tanulóidejük szópárbajaiban, most valóban és érvényesen részint a nagyvilágot, részint a Rendet kép-
viselik; még fontosabbnak és jelképesebbnek tűnt fel neki, hogy ebben a magányos és bánatfelhőzte
arcban a nagyvilág ezúttal nem a nevetését, életkedvét, hatalmi örömét, durvaságát küldte el Kasztáli-
ába, hanem ínségét, gyötrelmét. Az is meggondolkoztatta, és korántsem volt kedve ellenére, hogy De-
signori láthatólag nem kereste, inkább kerülte őt, s csupán lassacskán és nagy ellenállás után adta meg
magát és tárulkozott ki előtte. Egyébként, s ez természetesen segítségére volt Knechtnek, iskolatársa,
aki maga is Kasztáliában nevelkedett, nem volt nehézkes, kelletlen vagy éppenséggel rosszakaratú
tagja a Kasztália szempontjából oly fontos Bizottságnak, amire már volt példa a múltban, hanem a
Rend tisztelői s a Tartomány pártfogói közé tartozott, amelynek némi szolgálatot is tehetett. Az üveg-
gyöngyjátékról persze már hosszú évek óta lemondott.
Nem tudnánk pontosabban beszámolni róla, mi módon nyerte el a Magister lassankint újra barátja
bizalmát; ezt a maga módján képzelheti el bármelyikünk, aki ismeri a Mester nyugodt derűjét és ked-
ves előzékenységét. Knecht nem tett le Plinio megnyeréséről, s ki bírt volna tartósan ellenállni neki,
ha ő komolyan vette a dolgát?
Végül is, pár hónappal az első viszontlátás után, Designori elfogadta Knecht ismételt meghívását,
hogy látogasson el Waldzellbe. Egy felhős-szeles őszi délutánon, iskoláskoruk és barátságuk hajdani
színhelyei felé, a fényeit s árnyait folyvást váltogató tájon át haladva, Knecht nyugodt és derűs, kísé-
rője és vendége viszont csöndes, ám nyugtalan volt, mint napfény és árny közt a kopár földek, a vi-
szontlátás öröme s az idegenné válás bánata közt cikázott. A település közelében kiszálltak a kocsi-
ból, s gyalogosan indultak el a régi utakon, amerre együtt jártak diákként, visszaemlékeztek sok baj-
társukra és tanárukra s akkori beszélgetéseikre. Designori egy napig maradt Knecht vendége, s Josef
megígérte neki, hogy ezen a napon nézőként jelen lehet minden hivatali tevékenységénél és munkájá-
nál. E nap végeztével – a vendég másnap hajnalban el akart utazni – együtt ültek Knecht lakószobájá-
ban, szinte már ismét a régi meghitt hangulatban. Az idegenre nagy hatással volt ez a nap, amelyen
óráról órára megfigyelhette a Magister munkáját. Ezen az estén hosszú beszélgetés folyt kettejük kö-
zött, amelyet Designori, mihelyt hazatért, tüstént följegyzett. Noha e párbeszéd egy része jelentéktelen,
s talán néhány olvasónkra zavaróan hat, megtöri a mi józan ábrázolásunkat, mégis szeretnők úgy köz-
readni, ahogyan Plinio leírta.
– Annyi mindent akartam megmutatni neked – mondta a Magister –, s most mégsem jutott rá időm.
Például az én takaros kis kertemet; emlékszel még a „Magister-kertre” és Thomas mester növényeire?
– igen, s még annyi másra. Remélem, ennek is eljön még az ideje, napja. Mindazonáltal tegnap óta fe-
lülvizsgálhattad számos emlékedet, s fogalmat alkothattál magadnak hivatali kötelességeim és hétköz-
napjaim jellegéről.
– Hálás is vagyok érte mondta Plinio. – Csak ma kezdtem sejteni újra, mi is valójában a ti Tartomá-
nyotok, s milyen különös és nagy titkai vannak, jóllehet, távollétem éveiben is sokkal többet gondol-
tam rátok, mintsem gyaníthatnád. Ma, Josef, bepillantást engedtél hivatalodba és életedbe, remélem,
nem utoljára történt, s még többször is beszélünk majd arról, amit itt láttam, s amiről most még nem
tudok beszélni. Viszont nagyon is érzem, hogy a bizalmad engem is kötelez, és tudom, hogy eddigi zár-
kózottságomon meg kellett ütköznöd. Nos, egyszer te is meglátogatsz majd engem, s látni fogod, hol
élek. Ma csupán keveset mesélhetek neked erről, mindössze annyit, hogy újra tisztába jöjj velem, s ha
kibeszélhetem magamat, legyen bár ez szégyenem és büntetésem is, kissé nyilván megkönnyebbülök
tőle.
Tudod, hogy egy régi, országos érdemeket szerzett s a ti Tartományotokkal baráti viszonyban lévő
családból származom, földbirtokosok és magas rangú hivatalnokok konzervatív családjából. De látod,
már ez az egyszerű közlés is a tőled elválasztó szakadék elé állít! Azt mondom, „család”, s azt hi-
szem, ezzel valami egyszerűt, magától értetődőt és egyértelmű meghatározást adtam, de hát így van-e
vajon? Nektek itt a Tartományban megvan a Rendetek és a hierarchiátok, családotok azonban nincs,
nem tudjátok, mi a család, a vér, a származás, és halvány sejtelmetek sincs a családnak nevezett vala-
mi titokzatos és hatalmas varázsáról és erejéről. Nos hát, alapjában véve így vagyunk a legtöbb szó-
val és fogalommal, amelyekkel életünk kifejezhető: a legtöbb, ami nekünk fontos, nektek nem az, na-
gyon sok minden a számotokra egyszerűen érthetetlen, más dolgok pedig egészen mást jelentenek nála-
tok, mint nálunk. És így kell egymással szót értenünk! Lásd, ha velem beszélsz, olyan ez, mintha egy
külföldi szólna hozzám, ámbár mégis olyan külföldi, akinek a nyelvét fiatalkoromban megtanultam, s
magam is beszéltem, többnyire meg is értem. Ámde fordítva nem ez a helyzet: ha én szólok hozzád, te
olyan nyelvet hallasz, amelynek kifejezéseit csak félig, árnyalatait és rezzenéseit pedig egyáltalán nem
ismered: történeteket hallasz egy olyan emberi életből, olyan létformából, amely nem a tiéd; a leg-
több, még ha érdekelne is, idegen s legföljebb félig érthető marad számodra. Emlékszel sok szócsa-
tánkra s beszélgetésünkre iskoláskorunkból; részemről mindez csupán kísérlet volt, sok kísérletem
egyike, hogy Tartományotok világát és nyelvét a magaméval összhangba hozzam. Te vagy a legnyílt-
szívűbb, a legkészségesebb és legbecsületesebb mindazok közül, akikkel valaha így kísérleteztem;
bátran védelmezted Kasztália jogait anélkül, hogy közömbös lettél volna az én másféle világom s an-
nak jogai iránt, vagy épp megvetetted volna. Akkoriban meglehetősen közel is kerültünk egymáshoz.
Nos, erre később még visszatérünk.
Mivel egy pillanatig eltöprengett, hallgatott, Knecht óvatosan megszólalt: – Talán nem állunk olyan
rosszul ezzel a meg nem értéssel. Az biztos, hogy két nép és két nyelv sohasem értheti meg úgy egy-
mást, közléseiben nem lehet olyan bensőséges, mint két egyén, aki ugyanahhoz a nemzethez és nyelv-
hez tartozik. De ez nem ok rá, hogy a magunk megértetéséről és a közlésről lemondjunk. Akik egy nép-
ből valók, és egy nyelvet beszélnek, azok közt is vannak olyan korlátok, amelyek akadályozzák a tel-
jes közlést és a teljes, kölcsönös megértést: a műveltség, a neveltetés, a képesség, az egyéniség korlá-
tai. Mondhatnánk, hogy a földön minden ember – elvileg – megértetheti magát mindenki mással, s azt
is mondhatnánk, hogy a világon egyáltalán nincs két olyan ember, akik közt igazi, hézagtalan, meghitt
közlés és megértés lehetséges volna – egyik megállapítás éppoly igaz, mint a másik. Ez a Yin és Yang,
nappal és éjszaka: mindkettőnek igaza van, s olykor mindkettőre emlékeznünk kell, s abban igazat
adok neked, hogy természetesen én sem hiszem, hogy mi ketten vala is teljesen és maradéktalanul
megérthetnénk egymást. De ha te nyugati vagy is, én meg kínai volnék, s ha különböző nyelven beszél-
nénk is, azért mégis, ha megvan bennünk a jóakarat, nagyon sok mindent közölhetünk egymással, s a
pontosan közölhetőkön túl is sok mindent kitalálhatunk és megsejthetünk egymásról. Mindenesetre kí-
séreljük meg.
Designori bólintott és folytatta: – Először is szeretném elmesélni azt a keveset, amit tudnod kell ah-
hoz, hogy nagyjából sejtelmed legyen a helyzetemről. Szóval, mindenekelőtt itt van a család, a legföl-
sőbb hatalom egy fiatalember életében, akár elismeri, akár nem. Én jól megvoltam vele, amíg a ti elit-
iskoláitok vendégtanulója voltam. Nálatok egész éven át jól bántak velem, a szünidőkben otthon ünne-
peltek és elkényeztettek, én voltam az egyetlen fiú. Anyámon gyöngéd, sőt szenvedélyes szeretettel
csüggtem, minden elutazásomkor egyetlen fájdalmam az volt, hogy el kellett tőle válnom. Apámmal
hűvösebb, de baráti volt a viszonyom, legalábbis a nálatok töltött gyermek- s ifjúi éveimben: ő Kasz-
tália régi tisztelője volt, s büszke rá, hogy a kiválóak iskoláiban nevelkedhettem, s láthatta, hogy
olyan fennkölt dolgokba is beavatnak, mint az üveggyöngyjáték. Ezek az otthoni szünidei tartózkodá-
sok gyakran valóban emelkedett hangulatban s ünnepien teltek, a családom és én úgyszólván már csak
ünneplőruhában ismertük egymást. Néha, amikor hazautaztam vakációra, sajnáltalak is titeket, ittmara-
dókat, akik mit sem tudtok az efféle boldogságról. Nem szükséges sokat mondanom arról az időről,
hiszen ismertél engem, jobban bárki másnál. Már-már kasztáliai voltam, kissé világiasan vidám, talán
nyers és felszínes, de boldog és féktelen, szárnyaló és lelkes. Életem legboldogabb korszaka volt ez,
amit akkor persze nem sejtettem, mert azokban a waldzelli években életem boldogságát és csúcspont-
ját attól az időtől vártam, amikor a ti iskoláitokból elbocsátva hazatérhetek, s a nálatok megszerzett
fölény segítségével az ottani, a kinti világot meghódíthatom. Ehelyett, miután elbúcsúztam tőled, olyan
meghasonlás kezdődött el, amely máig is tart, s olyan harc, amelyben nem győztem. Mert a szülőföld,
ahová hazatértem, ezúttal nem csupán szüleim otthonából állt, s egyáltalán nem várt ölelő karral, hogy
elismerje waldzelli előkelőségemet, s az atyai házban is hamarosan csalódások értek, nehézségeim tá-
madtak, s hamis hangok vegyültek az összhangba. Jó ideig eltartott, amíg rájöttem: naiv bizalmam,
gyermekes hitem önmagámban és boldogságomban óvott, s óvott a tőletek magammal hozott rendi er-
kölcs, a meditáció szokása. De milyen csalódást és kijózanodást hozott a főiskola, ahol a politikai
tantárgyakat akartam tanulmányozni! Az egyetemisták társalgási hangneme, általános műveltségük és
társasági életük színvonala, sok tanár személyisége – ó, mindez mennyire elütött attól, amihez nálatok
hozzászoktam! Emlékezhetsz rá, hogyan védelmeztem egykor a mi világunkat a tiétekkel szemben, mi-
lyen tele szájjal dicsértem sokszor a töretlen, naiv életet. Ha ez büntetést érdemelt, barátom, hát én
súlyosan megbűnhődtem érte. Mert ez a naiv, ártatlan ösztönélet, a naiv embernek ez a gyerekessége
és idomítatlan zsenialitása, lehet, hogy megvan valahol, talán a parasztok, a kézművesek közt vagy
máshol, de nekem nem sikerült szemtől szembe találkoznom vele vagy éppen részesülni benne. Arra
is emlékszel, ugye, hogyan bíráltam beszédeimben a kasztáliaiak nagyképűségét és természetellenes-
ségét, ezt az öntelt és elpuhult kasztot, kasztszellemével és elit-gőgjével együtt. Nos, a nagyvilág em-
berei nem kevésbé voltak büszkék rossz modorukra, csekélyke műveltségükre, otromba humorukra,
arra, hogy ostobán-ravaszul csupán gyakorlati, önző céljaikra korlátozták törekvéseiket, ők sem kép-
zelték magukat kevésbé értékesnek, Istennek tetszőbbnek és kiválasztottabbnak a maguk szűkagyú ter-
mészetességében, mint a legkényeskedőbb waldzelli mintadiák valaha is. Kinevettek vagy vállon ve-
regettek, mások pedig az idegen, bennem lévő kasztáliai elemre azzal a nyílt, kendőzetlen gyűlölettel
reagáltak, amelyet a közönséges alja nép érez minden előkelővel szemben, s amelyet én elszántan,
szinte kitüntetésként fogadtam.
Designori egy kis szünetet tartott, s Knechtre pillantott, tétován, hogy vajon nem fárasztja-e. Tekin-
tete találkozott a barátjáéval, s abban a mélységes figyelmesség és barátság kifejezését látta; ez jól-
esett neki és megnyugtatta. Látta, hogy Josef teljesen átadja magát kitárulkozásának, nem úgy hallgatja,
ahogyan valami csevegést vagy egy érdekes elbeszélést szokás, hanem azzal a kizárólagossággal és
odaadással, amellyel az ember meditálás közben összpontosít, s ráadásul tiszta, szívbéli jóindulattal;
Knecht tekintetének ez a kifejezése meghatotta Pliniót, annyira szívélyesnek és szinte gyermekinek lát-
szott, hogy ámulat fogta el, látván ezt a kifejezést annak a férfiúnak az arcán, akinek sokrétű napi mun-
káját, hivatali bölcsességét és tekintélyét az egész nap folyamán csodálhatta. Megkönnyebbülve foly-
tatta:
– Nem tudom, haszontalan volt-e az életem és merő félreértés, vagy pedig értelme is van. Ha netán
van értelme, akkor az talán az volna, hogy korunkban egyetlenegy konkrét ember a legvilágosabban és
legfájdalmasabban felismerte és átélte: Kasztália mennyire eltávolodott szülőhazájától, avagy miat-
tam akár fordítva is: mennyire idegen és hűtlen lett a mi országunk a maga legnemesebb Tartományá-
hoz és annak szelleméhez, milyen mély szakadék tátong országunkban test és lélek, eszmény és való-
ság közt, milyen keveset tudnak s akarnak tudni egymásról. Ha volt valaha az életben feladatom és
eszményem, akkor az, hogy megteremtsem személyemben a két alapelv összegezését, közvetítő, tol-
mács és békítő legyek a kettő között. Megpróbáltam s belebuktam. És mivel mégsem mesélhetem el
neked az egész életemet, s te se érthetnél meg belőle mindent, csupán egy olyan helyzetet tárnék eléd,
amely kudarcomra jellemző. Főiskolai tanulmányaim megkezdése után a nehézség nem annyira az
volt, hogy túltegyem magam a csipkelődéseken és áskálódásokon, amelyekben mint volt kasztáliainak
és mintadiáknak részem volt. Az a néhány új társam, akinek szemében az én elit-iskolai végzettségem
kitüntetés- és izgató újdonságszámba ment, még több gondot okozott nekem, s a legnagyobb zavarba
hozott. Nem, a nehéz és talán lehetetlen az volt, hogy e világiasság közepette tovább folytassam a
kasztáliai értelemben vett életet. Eleinte alig vettem ezt észre, a nálatok tanult szabályokhoz tartottam
magam, és hosszabb időn át úgy látszott, itt is beválnak, mintha megerősítettek és óvtak, mintha segí-
tettek volna, hogy védjem és megtartsam derűmet és benső egészségemet s azt a szándékomat, hogy
egyetemi éveimet egyedül és önállóan, lehetőleg kasztáliai módon töltsem el, kizárólag a tudásszom-
jamat oltsam, és ne kényszerüljek bele olyan tanulmányokba, amelyeknek nincs más célja, csak az,
hogy a diákot a lehető legrövidebb időn belül a lehető legalaposabban szakosítsa egy kenyérkereső
hivatásra, és kiölje belőle a szabadság és egyetemesség minden sejtelmét. Ámde a Kasztáliából ma-
gammal hozott védelem veszélyesnek és kétesnek bizonyult, mert hiszen én nem lemondóan és remete
módra akartam megőrizni lelkem békéjét és szellemem meditatív nyugalmát: én a világot akartam
meghódítani, megérteni, s kényszeríteni rá, hogy ő is megértsen engem; igenelni s ha lehet, megújítani
és megjavítani akartam a világot, a magam személyében össze akartam hozni és összebékíteni a vilá-
got és Kasztáliát. Ha egy-egy csalódás, vita, felindulás után visszahúzódtam a meditációba, ez kezdet-
ben mindig jótétemény volt, oldódás, mély lélegzetével, visszatérés a jó, baráti hatalmakhoz. Idővel
azonban észrevettem, hogy épp az elmélyedés, a lélekápolás és lelkigyakorlat különít el, ettől látnak
mások oly kellemetlenül idegennek, s ez tesz rá engem is képtelenné, hogy valóban megértsem őket. A
többieket, a világ embereit – így láttam – csak akkor tudnám igazán megérteni, ha újra olyan lennék,
mint ők, ha semmi előnyöm sem volna velük szemben, még ez az elmélyülésbe menekülés sem. Ter-
mészetesen az is meglehet, hogy, miközben így ábrázolom, megszépítem ezt a folyamatot. Talán vagy
valószínűleg, egyszerűen az történt, hogy a velem egyformán iskolázott és egyetértő bajtársak nélkül, a
tanárok ellenőrzése, Waldzell védelmező és üdvös légköre nélkül lassankint elvesztettem önfegyel-
mem, tunya és figyelmetlen lettem, nemtörődöm is, és aztán ez a rossz lelkiismeret pillanataiban azzal
mentegette magát, hogy a nemtörődömség e világ egyik jellemző vonása, és ha átengedem magam
neki, közelébb jutok környezetem megértéséhez. Veled szemben igazán nincs értelme semmit sem szé-
pítenem, de azt sem szeretném letagadni és eltitkolni, hogy sokat fáradoztam, törekedtem és küzdöt-
tem, akkor is, amikor tévedtem. Komolyan vettem mindent. De hát – a magam megértésének és értel-
mes alárendelésének kísérlete akár képzelődés volt vagy sem – mindenesetre megtörtént az, ami ter-
mészetes: a világ erősebb volt nálam, lassankint legyőzött és elnyelt; pontosan úgy esett, mintha az
élet szavamon fogott volna, hogy teljesen a világhoz hasonuljak, amelynek a helyességét, naivitását,
erejét és eredendő fölényét a mi waldzelli vitáinkban annyira dicsértem s védelmeztem a te logikád
ellen. Emlékszel rá.
És most valami másra kell emlékeztesselek, amit nyilván réges-rég elfelejtettél, mivel számodra
semmi jelentősége sem volt. Nekem azonban nagyon sokat jelentett, nekem fontos volt, fontos és rette-
netes. Egyetemi éveim befejeződtek, alkalmazkodtam, legyőzött voltam, de korántsem teljesen, sőt
lelkem mélyén még mindig közétek számítottam magamat, s azt hittem: nem legyőzöttként, hanem ön-
ként viselem el, mert okos vagyok, értem az életet – ezt az alkalmazkodást, ezt a csiszolódást. Így az-
tán még kitartottam ifjú éveim jó néhány szokásánál és szükségleténél, köztük az üveggyöngyjátéknál,
bár ennek nyilván nem sok értelme volt, mivel állandó gyakorlás nélkül s anélkül, hogy állandóan
érintkeznék a velem azonos tudású és főleg nálam többet tudó játékostársaimmal, semmit sem tanulha-
tok, az egyedül játszás legföljebb olyan pótlék lehet, ahogyan a magunkban beszélés pótol egy valódi,
igazi beszélgetést. Tehát, noha valójában nem tudtam, miként is állok magammal, játékművészetem-
mel, műveltségemmel, elit-iskolai képzettségemmel, mégis azon fáradoztam, hogy megmentsem ezeket
a javakat, vagy legalábbis egyet-mást belőlük, s ha akkori barátaim közül valakinek – akik ugyan
megpróbáltak hozzászólni az üveggyöngyjátékhoz, de szelleméről sejtelmük sem volt – felvázoltam
egy játékos sémát vagy elemeztem egy játéktételt, ezek a teljesen tudatlanok nyilván holmi varázslatot
láttak benne. Harmadik vagy negyedik egyetemi évemben részt vettem egy waldzelli játéktanfolya-
mon; viszontlátni ezt a vidéket, a kisvároskát, régi iskolánkat, a játékosok faluját: ez fájdalmas öröm
volt számomra, te azonban nem voltál ott, akkoriban valahol Monteport-ban vagy Keuperheimben ta-
nultál, és nagyon törekvő különcnek számítottál. Ez az én játéktanfolyamom csupán szünidei kurzus
volt a magunkfajta szegény világiak és műkedvelők számára, ennek ellenére csak üggyel-bajjal végez-
tem el, és büszke voltam rá, hogy végül is megkaptam a szokásos „hármast”, a bizonyítványnak azt az
„elégségesét”, amely még épp csak arra jó, hogy tulajdonosának megengedje az ilyen szünidei tanfo-
lyamok további látogatását.
És eztán, megint néhány év múlva, még egyszer összeszedtem magamat, jelentkeztem egy szünidei
kurzusra – az elődöd idején –, s mindent elkövettem, hogy némiképp szalonképessé tegyem magam
Waldzell szemében. Újra végigböngésztem régi gyakorlófüzeteimet, többször is megpróbáltam kissé
újra barátkozni az összpontosítás gyakorlásával, egyszóval, a magam szerény eszközeivel megpróbál-
tam a szünidei tanfolyamra úgy, olyan hangulatban és összeszedetten készülni, mint egy igazi üveg-
gyöngyjátékos a nagy, évi ünnepi játékokra. Így vonultam be Waldzellbe, s ott, néhány évi szünet után,
ismét jócskán elidegenedve, de egyúttal elbűvölve is, úgy éreztem magam, mintha egy elveszített szép
hazába térnék vissza, amelynek nyelvét azonban nem beszélem már folyékonyan. És ezúttal teljesült
az az élénk vágyam is, hogy újra találkozzam veled. Emlékszel rá, Josef?
Knecht komolyan a szemébe nézett, bólintott, kissé elmosolyodott, de egy szót sem szólt.
– Jó – folytatta Designori –, tehát emlékszel rá. De mi az, amire emlékszel? Felszínes viszontlátás
egy régi iskolatárssal, kurta találkozás és csalódás; az ember továbbmegy, s nem gondol többé rá,
csak ha, mondjuk, évtizedek múlva a másik fél emlékezteti – udvariatlanul. Nem így van? Más volt ez
a találkozás, több volt számodra?
Plinio – noha észrevehetően igyekezett uralkodni magán – nagy izgalomban volt, úgy látszott, hogy
sok-sok év során fölgyülemlett, le nem gyűrt terhet akar lerázni magáról.
– Elébe vágsz a dolgoknak – mondotta Knecht igen óvatosan. – Hogy nekem mit jelentett ez a talál-
kozás, arról majd még beszélünk, ha én kerülök sorra, és számot adok róla. Most a tiéd a szó, Plinio.
Látom, hogy az a találkozás nem volt neked kellemes. Számomra sem volt az akkor. És most meséld
el, mi is volt. Mondd el őszintén!
– Megkísérlem – mondta Plinio. – Persze, semmit sem akarok a szemedre hányni. Sőt azt is be kell
vallanom, hogy te akkor kifogástalanul viselkedtél velem szemben, vagy még annál is jobban. Amikor
elfogadtam mostani meghívásodat Waldzellbe, amelyet második szünidei kurzusom óta nem is láttam,
sőt amikor a bizottság választott tagjaként vállaltam ezt a kasztáliai kiküldetést, az volt a szándékom,
hogy szembenézzek veled és az akkori élményemmel, akár kellemes ez nekünk kettőnknek, akár nem.
És most folytatom. Én a szünidei tanfolyamra jöttem, és a vendégházban szállásoltak el. A kurzus
részvevői körülbelül velem egykorúak voltak, némelyikük még jelentősen idősebb is nálam; legföl-
jebb húszan voltunk, jórészt kasztáliaiak, ámde vagy rossz, közömbös, lezüllött üveggyöngyjátékosok,
vagy pedig kezdők, akiknek csak későn jutott eszébe, hogy egy kissé megismerkedjenek a Játékkal is;
megkönnyebbülés volt, hogy egyiküket sem ismertem. Jóllehet, tanfolyamunk vezetője, az archívum
egyik segédtanerője, derekasan fáradozott, s nagyon barátságos volt hozzánk, az egész ügy kezdettől
fogva úgy festett, hogy itt valami másodrangú és haszontalan iskoláról, teszem azt, egy büntetőtanfo-
lyamról van szó, amelynek véletlenül összegereblyézett részvevői éppoly kevéssé hisznek a tanfolyam
valódi értelmében és sikerében, mint a tanárok, még ha ezt senki sem ismeri is el. Csodálkozva kér-
dezhettük: miért jött itt össze ez a maroknyi ember, hogy önként foglalkozzék valamivel, amihez nincs
elég ereje, s nem elég erős az érdeklődése sem ahhoz, hogy kitartson s áldozatot hozzon érte – és mi-
ért adta rá a fejét egy tudós szakember, hogy oktassa őket, és olyan gyakorlatokkal foglalkoztassa,
amelyektől ő maga sem remélhetett sok sikert. Én akkor nem tudtam, csak sokkal később tudtam meg a
tapasztaltabbaktól, hogy határozottan pórul jártam ezzel a tanfolyammal, és hogy a részvevőknek egy
kissé más összetétele biztatóvá és bátorítóvá, sőt lelkesítővé tehette volna. Sokszor – így mondták ne-
kem később – elegendő két résztvevő is, aki lelkesíti egymást vagy már régebbről ismerős, és közel
áll egymáshoz, hogy egy ilyen tanfolyamnak, összes résztvevőjének és tanárának is lendületet adjon.
Üveggyöngyjáték-mester vagy, ismerned kell ezt. Nos, nekem nem volt szerencsém, a mi véletlenül
összeverődött közösségünkből hiányzott az a kis éltető sejt, nem melegedtünk fel, nem jöttünk lendü-
letbe, az egész tanfolyam valami bágyadt ismétlőkurzus maradt felnőtt iskolásfiúk számára. Múltak a
napok, s naponta fokozódott a csalódásunk. De hát az üveggyöngyjátékon kívül is ott volt még Wal-
dzell, szent és gondosan őrzött emlékeim színhelye, s ha a játéktanfolyam csődöt mondott is, megma-
radt nekem a hazatérés ünnepe, az érintkezés a hajdani bajtársakkal, talán annak a bajtársnak a vi-
szontlátása is, akiről a legtöbb és legerősebb emléket őriztem, és aki számomra mindenki másnál job-
ban testesítette meg a mi Kasztáliánkat: a veled való találkozás, Josef. Ha viszontláttam néhány ifjú-
kori iskolatársamat, ha jártomban-keltemben a szép, olyannyira szeretett tájon újra találkoztam fiatal
éveim jó szellemeivel, ha talán te is újra közel kerülhettél volna hozzám, s a beszélgetéseinkből, mint
régen, vita támad, nem közted és köztem, hanem inkább önmagam és az én Kasztália-problémám közt,
akkor nem veszett kárba ez a szünidő, akkor belenyugodtam volna a tanfolyamba és minden egyébbe.
Két régi iskolatársam, akivel először futottam össze, ártatlan volt, örvendezve vállon veregetett,
gyerekes kérdéseket tett fel legendás világi életemről. A többiek nem mind voltak ilyen ártatlanok, ők
a játékosok falujában éltek, s az elit fiatalabb korosztályához tartoztak, és nem tettek fel naiv kérdése-
ket, hanem, amikor a te szentélyed egyik-másik helyiségében találkoztunk, s nem térhettek ki előlem,
csípős, erőltetett udvariassággal vagy inkább nyájaskodva üdvözöltek, és nem győzték eléggé hangsú-
lyozni elfoglaltságukat, fontos és számomra megközelíthetetlen tevékenységüket, azt, hogy mennyire
nincs idejük a kíváncsiskodásra, a részvétre, a régi barátság felújítására. Nos, én nem tolakodtam kö-
zéjük, békén hagytam őket, meghagytam őket olümposzi, derűs, gunyoros, kasztáliai nyugalmukban.
Úgy néztem rájuk s tevékenyen derűs napjukra, mint egy fogoly a rácson át, vagy ahogy a szegények,
éhezők, elnyomottak nézik az arisztokratákat, a gazdagokat, a vidámakat, csinosakat, művelteket, jól-
nevelteket, kipihenteket, akik jól ápolják arcukat, kezüket.
És akkor megjelentél te, Josef, s öröm és új reménység éledt bennem, amikor megláttalak. Átmentél
az udvaron, már hátulról megismertelek a járásodról, és tüstént a neveden szólítottalak. Végre egy
ember! – gondoltam, végre egy barát, talán ellenfél is, de valaki, akivel szót lehet érteni; igaz ugyan,
hogy ős-kasztáliai, de rajta nem merevedett álarccá és páncéllá a kasztáliai jelleg: ember, megértő
ember! Észrevehetted, mennyire örültem, s milyen sokat vártam tőled, és csakugyan a legelőzéke-
nyebb, legbarátságosabb voltál hozzám. Még rám ismertél, még jelentettem neked valamit, örültél,
hogy újra láthatsz. S így aztán nem elégedtél meg azzal a kurta, örvendező üdvözléssel az udvaron,
hanem meghívtál magadhoz, s nekem szenteltél, nekem áldoztál egy estét. De hát, kedves Knecht, mi-
lyen este volt az?! Mennyit kínlódtunk mind a ketten, hogy jókedvet mutassunk, nagyon udvariasak és
szinte jópajtások legyünk egymáshoz, és milyen nehezünkre esett egyik témától a másikig vonszolni
suta beszélgetésünket! Ha a többiek közömbösek voltak irántam, veled rosszabb volt ez az együttlét:
ez a feszült és hasztalan fáradozás egy valaha volt barátság felélesztéséért sokkal több fájdalmat oko-
zott. Az az este teljesen véget vetett ábrándjaimnak, könyörtelenül világossá vált, hogy nem vagyok
veletek azonos célra törő bajtársatok, nem vagyok kasztáliai, veletek egyenrangú ember, hanem csu-
pán egy terhes, hozzátok dörgölődző bugris, műveletlen külföldi; s hogy ez olyan kifogástalan és szép
formában derült ki rólam, s a csalódást és a türelmetlenséget olyan makulátlanul álcáztuk, talán ez
volt az egészben a legrosszabb számomra. Ha összeszidsz, és szemrehányásokat teszel, ha azzal vá-
dolsz: „Mit lett belőled, barátom, hogy züllhettél el ennyire?”, boldog lettem volna, és megtört volna
a jég. De ne is beszéljünk minderről. Láttam: semmire sem megyek Kasztáliához tartozásommal, irán-
tatok érzett szeretetemmel, üveggyöngyjáték-tanulmányaimmal, barátságunkkal. Knecht korrepetitor
fogadta terhes látogatásomat Waldzellben, egy estén át nyűglődött és unatkozott velem, és a végén a
legkifogástalanabb formában, udvarias bókokkal újra kitessékelt.
Felindultságával küszködve, Designori szünetet tartott, s elkínzott arccal nézett a Magisterre.
Knecht figyelmesen, odaadóan hallgatta, de ő maga egy csöppet sem jött izgalomba, s úgy mosolygott
régi barátjára, hogy csupa baráti részvét volt a mosolya. Mivel a másik nem beszélt tovább, Knecht
csak nézte őt, telve jóindulattal, valami elégedett, sőt gyönyörködő arckifejezéssel; barátja egy percig
vagy még tovább is komoran állta tekintetét, majd hevesen, de nem haragosan kifakadt:
– Te nevetsz? Kinevetsz? Úgy véled, mindez rendben van?
– Azt kell mondanom – mosolygott Knecht –, hogy kitűnően írtad le azt az esetet, egészen kitűnően;
minden pontosan úgy történt, ahogyan ábrázolod, s talán épp erre a maradék sértődöttségre és panasz-
ra volt szükség a hangodban ahhoz, hogy így tisztázódjék ez a dolog, s az akkori jelenet újra ilyen tö-
kéletesen megelevenedjék előttem. És noha sajnos, úgy látszik, kissé még mindig az akkori szemeddel
nézed a dolgot, s valamiképp nem heverted ki egészen, tárgyilagosan, helyesen mesélted el története-
det, két, némileg kínos helyzetben lévő fiatalember történetét, akik kénytelenek kissé színlelni, s akik
közül az egyik – ez voltál te – elkövette azt a hibát, hogy abban a helyzetben szintén könnyed viselke-
dés mögé rejtette valódi és komoly szenvedését, s nem tört ki ebből az álarcos játékból.
Sőt, egy kissé olyan színezete van az ügynek, mintha annak a találkozásnak az eredménytelenségét
még ma is inkább nekem rónád fel s nem önmagadnak, jóllehet, teljességgel rajtad múlt volna a hely-
zet megváltoztatása. Csakugyan nem láttad ezt? De nagyon jól írtad le, ezt meg kell mondanom. Való-
ban újra átéreztem annak a furcsa esti órának a nyomott és zavart hangulatát, perceken át megint azt
hittem, küszködnöm kell, hogy tartsam magamat, s kissé szégyenkeztem is mindkettőnk miatt. Igen, az
elbeszélésed pontos. Élvezettel hallgattam.
– Nos – kezdte Plinio kicsit csodálkozva, s hangjában még mindig ott csengett valamiféle sértettség
és bizalmatlanság –, örvendetes, ha elbeszélésem legalább egyikünket szórakoztatta, mulattatta. Ne-
kem ez, tudnod kell, egyáltalán nem volt mulatságos.
– Most azonban – mondta Knecht –, most már te is láthatod, milyen vidáman gondolhatunk erre a
történetre, amely egyikünknek sem válik éppen dicsőségére, nem? Nevethetünk rajta.
– Nevethetünk? Ugyan miért?
– Mert ez a történet az ex-kasztáliai Plinióról, aki az üveggyöngyjátékkal szorgoskodott, s el akarta
nyerni hajdani bajtársai elismerését, már véget ért, és teljesen befejeződött, éppúgy, mint az udvarias
korrepetitor Knechté, aki – minden kasztáliai formaság ellenére oly kevéssé bírta eltitkolni zavarát az
idecseppent Plinio előtt, hogy ma, oly sok év múltán ezt megint szinte mint egy tükröt lehetett elébe
tartani. Még egyszer, Plinio: neked jó az emlékezeted, jól beszéltél el mindent, én így nem tudtam vol-
na. Szerencsénk, hogy ez a történet végleg idejét múlta, s most már nevethetünk rajta.
Designori zavarban volt. Kellemesnek, szívből jövőnek érezte a Magister jókedvét, jól is esett
neki, s nem is volt abban semmi gúny; azt is érezte, hogy nagy-nagy komolyság rejlik a vidám szavak
mögött, de elbeszélése közben nagyon is fájdalmasan érezte át újra azt a régi keserű élményt, s amit
elmondott, túlságosan is gyónásízű volt, semhogy minden további nélkül változtatni tudott volna eddi-
gi hangnemén.
– Arról talán mégis megfeledkezel – mondta tétován, bár félig már jobb hangulatban –, hogy amit
elmeséltem, nekem nem ugyanazt jelentette, mint neked. Neked legföljebb kellemetlenséget, nekem
vereséget és összeomlást, s egyébként is fontos változások kezdetét az életemben. Midőn akkoriban –
alighogy véget ért a tanfolyam – eltávoztam Waldzellből, úgy döntöttem: sohasem térek ide vissza, és
már-már meggyűlöltem Kasztáliát s mindnyájatokat. Ábrándjaim veszendőbe mentek, s beláttam, hogy
már nem tartozom közétek, talán már azelőtt sem tartoztam egészen hozzátok annyira, ahogy képzel-
tem, s igazán nem sok híja volt, hogy nem váltam renegáttá és nyílt ellenségetekké.
Barátja derűsen, de átható tekintettel nézett rá.
– Bizonyára így van – mondta –, s minderről, remélem, legközelebb beszélsz is még nekem. Jelen-
leg azonban, úgy látom, helyzetünk a következő: kora ifjúságunkban barátok voltunk, elváltunk, és na-
gyon eltérő utakon jártunk; aztán ismét találkoztunk – rosszul sikerült szünidei tanfolyamod idején –,
te félig vagy egészen világi ember lettél, én meg kissé elbizakodott, a kasztáliai formaságokra sokat
adó waldzelli, s ma erre a csalódást keltő és megszégyenítő találkozásunkra emlékeztünk. Viszontlát-
tuk önmagunkat és akkori zavarodottságunkat, el bírtuk viselni ezt a látványt, nevetni tudunk rajta,
mert hiszen ma már minden teljesen megváltozott. Azt sem akarom véka alá rejteni, hogy akkor való-
ban nagyon zavarba hozott, ahogyan hatottál rám, szerfölött kellemetlen, negatív hatás volt ez, nem
tudtam veled mit kezdeni, váratlan, megdöbbentő és felzaklató módon kialakulatlannak, érdesnek, vi-
lágiasnak láttalak. Fiatal kasztáliai voltam, nem ismertem s voltaképp nem is akartam ismerni a vilá-
got, te pedig, nos, te egy fiatal idegen voltál, nem is értettem igazán, miért keres fel minket ez az ide-
gen, miért vesz részt egy játéktanfolyamon, mert úgy tetszett: már semmi sincs benned a régi kiváló ta-
nulóból. Akkoriban felborzoltad az idegeimet, mint ahogy én is a tiédet. Te viszont érdemtelenül fenn-
héjázó waldzellinek láthattál, persze valakinek, aki közte és egy nem kasztáliai, egy dilettáns játékos
között igyekezett gondosan óvni a távolságot. Nekem meg te voltál valamiféle barbár vagy félművelt
ember, aki terhes és indokolatlan, érzelgős igényeket támaszt érdeklődésemre és barátságomra. Véde-
keztünk egymással szemben, közel jártunk hozzá, hogy meggyűlöljük egymást. Nem tehettünk mást, el
kellett válnunk, mert egyikünk sem adhatott a másiknak semmit, és képtelenek voltunk méltányosak
lenni egymáshoz.
– Ma azonban, Plinio, felújíthattuk ezt a szégyenkezve eltemetett emléket, nevethetünk azon a jele-
neten s önmagunkon is, mert most más emberként s egészen más szándékokkal jöttünk össze, mások a
lehetőségeink, nem érzelgünk, nincs bennünk elfojtott féltékenység vagy gyűlölet és önteltség: hisz
mind a ketten régóta férfivá értünk.
Designori felszabadultan mosolygott. De azért még megkérdezte: – De hát biztosak is vagyunk eb-
ben? Hisz végül is a jóakarat akkor is megvolt bennünk.
– Remélem – nevetett Knecht. – S azzal a mi jóakaratunkkal elviselhetetlenül meggyötörtük és túl-
terheltük egymást. Akkor ösztönösen nem bírtuk elviselni egymást, egyikünk sem bízott a másikban,
zavarónak, idegennek és ellenszenvesnek érezte, és csupán valami elkötelezettség, valami összetarto-
zás képzete kényszerített rá minket, hogy egy egész estén át játsszuk ezt a fárasztó komédiát. Ezzel már
rögtön a látogatásod után tisztában voltam. Az egykor volt barátságon és az egykori ellenkedésen ak-
kor még egyikünk sem jutott túl igazán. Ahelyett, hogy hagytuk volna meghalni, azt hittük: ki kell ás-
nunk, s valamiképp folytatnunk kell. Adósának éreztük magunkat, s nem tudtuk, mivel fizessük meg
adósságunkat. Így van, nem?
– Azt hiszem – tűnődött Plinio –, te még ma is kissé túlzottan udvarias vagy. Rólunk „kettőnkről”
beszélsz, de nem ketten kerestük s nem találtuk meg egymást. A keresés, a szeretet teljesen az én
ügyem volt, s így nekem jutott a csalódás és a szenvedés is. Mert, kérdezlek én, találkozásunk után mi
változott a te életedben? Semmi! Nálam viszont ez a találkozás mély és fájdalmas cezúrát jelentett, s
ezért nem tudok veled nevetni rajta, mint ahogy te intézed el.
– Bocsáss meg – csitítgatta Knecht barátságosan –, nyilván elsiettem a dolgot. De remélem, idővel
rábírlak, hogy te is velem nevess. Igazad van, te akkor sebet kaptál, nem tőlem ugyan, ahogy gondol-
tad, s úgy látszik, még mindig gondolod, hanem a köztetek és Kasztália közt tátongó szakadék és el-
idegenülés miatt, amelyet iskolai barátságunk során mi ketten látszólag áthidaltunk, s amely most hir-
telen oly ijesztő szélességben és mélységben nyílt meg előttünk. Ha személyes hibát tulajdonítasz ne-
kem, kérlek, mondd ki nyíltan, mivel vádolsz.
– Ó, vád, az sohasem volt. De panasz, az igen. Te akkor nem hallottad meg, s úgy látszik, ma sem
akarod meghallani. Akkor mosollyal és udvarias viselkedéssel válaszoltál rá, s ma megint ezt teszed.
Plinio, jóllehet barátságot és mélységes jóindulatot érzett a Mester tekintetében, folyton ezt hangsú-
lyozta, nem bírta abbahagyni; valahogy le kellett már dobnia válláról ezt a régóta és fájdalmasan hor-
dozott terhet.
Knecht arckifejezése nem változott. Eltöprengett egy kissé, s végül óvatosan ezeket mondta: – Iga-
zán csak most kezdelek megérteni, barátom. Talán igazad van, és erről is beszélnünk kell majd. Előze-
tesen csupán arra szeretnélek emlékeztetni, hogy voltaképpen csak akkor volna jogod elvárni tőlem a
törődést azzal, amit a panaszodnak nevezel, ha valóban ki is mondtad volna, mi ez a panaszod. De hát
az történt, hogy te akkor, esti beszélgetésünk közben a vendégházban korántsem panaszkodtál, hanem,
akárcsak én, a lehető legkarakánabbul és bátran léptél föl, egyszerre játszottad el nekem a gáncstalant
és azt, akinek egyáltalán nincs panaszolnivalója. Titkon azonban, amint most hallom, elvártad, hogy
mégis meghalljam titkolt panaszodat, s álarcod mögött felismerjem igazi arcodat. Nos, ebből valamit
nyilván már akkor észrevehettem volna, ha nem is épp mindent. De hát – büszkeséged megsértése nél-
kül – hogyan is értethettem volna meg veled, hogy aggódom érted, hogy sajnállak? És mi haszna lett
volna kezemet nyújtanom feléd, amikor a kezem üres volt, s nem adhattam neked semmit, se tanácsot,
se vigaszt, se barátságot, hiszen utaink annyira elváltak egymástól? Igen, akkor a könnyed viselkedé-
seddel leplezett szorongásod és boldogtalanságod terhes és zavaró, őszintén szólva ellenszenves volt
nekem, olyan igény volt benne a részvétre és együttérzésre, amely nem felelt meg a fellépésednek volt
benne valami tolakodó és gyerekes vonás – én így láttam –, s ez csak jobban elhidegítette érzéseimet.
Igényt támasztottál a bajtársiasságomra, kasztáliai, üveggyöngyjátékos akartál lenni, s közben olyan
fegyelmezetlennek látszottál, olyan különcnek, beleveszve egoista érzelmeidbe! Körülbelül így ítélte-
lek meg akkor; mert jól láttam: a kasztáliai szellemből jóformán semmi sem élt tovább benned, nyil-
vánvalóan még az alapszabályokat is elfelejtetted. Jó, ez nem tartozott rám. De minek jöttél Waldzell-
be, s miért akartál bajtársaidként üdvözölni minket? Ez, ahogy mondottam, bosszantott és ellenszen-
ves volt nekem, s neked akkor tökéletesen igazad volt, ha buzgó udvariasságomat elutasításra magya-
ráztad. Igen, ösztönösen elutasítottalak, és nem azért, mert a világ gyermeke voltál, hanem azért, mert
azt igényelted, hogy kasztáliainak számítsanak. Amikor aztán oly sok év múltán a minap ismét felbuk-
kantál, ebből már semmi sem érződött rajtad, világias voltál, úgy beszéltél, mint bárki odakintről, s
különösen idegenül hatott rám a gyász, a bánat vagy a boldogtalanság kifejezése arcodon; de mindez,
a magatartásod, a beszéded, sőt még a szomorúságod is tetszett nekem, szép volt, hozzád illő, méltó
hozzád, nem volt benne semmi zavaró, el tudtalak fogadni minden benső ellenkezes nélkül; ezúttal
nem volt szükség semmilyen túlzó udvariasságra és tartózkodásra, így hát tüstént barátként mentem
eléd, s igyekeztem kimutatni szeretetemet és részvétemet. Hiszen ezúttal inkább fordítva volt, mint
hajdan: ezúttal én fáradoztam érted, én küzdöttem érted, míg te nagyon is visszahúzódtál; de azért per-
sze, hallgatólagosan, ragaszkodásod és hűséged beismerésének tartottam megjelenésedet Tartomá-
nyunkban és érdeklődésedet a sorsa iránt. Nos hát, végül is nemhiába ostromoltalak, te engedtél, s
most már ott tartunk, hogy kitárhatjuk egymásnak szívünket, és remélem, megújíthatjuk régi barátsá-
gunkat.
Az imént épp azt mondtad: ifjúkori találkozásunk neked fájdalmas volt, számomra viszont semmit
sem jelentett. Erről ne vitázzunk, lehet, hogy igazad van. Mostani találkozásunk azonban, Amice, ne-
kem korántsem jelentéktelen dolog, sokkal többet jelent számomra, semhogy ma el tudnám mondani,
vagy amit te ebből egyáltalán sejthetsz. Hogy csak röviden jelezzem: nem csupán egy régen elvesztett
barátom visszatérését jelenti s ezzel együtt egy elmúlt korszak feltámadását, új erőre kapását és színe-
változását. Elsősorban is hozzám szóló felhívás, elémbe jövés, amely utat nyit nekem a ti világotokba,
s újra a régi kérdés elé állít: hogyan teremthetnénk szintézist köztetek és köztünk; és ez, én mondom
neked, a kellő időben történik. A hívásra ezúttal nem vagyok süket, éberebbnek talál, mint valaha, mi-
vel voltaképp nem lep meg, nem látom idegennek és kívülről jövőnek, hogy kitárulkozhatnánk előtte,
de el is zárkózhatnánk előle – hanem szinte belőlem, magamból jön, válasz egy nagyon erős és sürge-
tővé vált kívánságra, egy benső szükségletemre és vágyamra. De erről majd más alkalommal, ma már
későn van, mind a kettőnknek pihennünk kell.
Az előbb az én derűmről és a te szomorúságodról beszéltél, és úgy vélted – amint én látom –, hogy:
még ma sem vagyok igazságos ahhoz, amit a „panaszodnak” nevezel, hiszen mosollyal felelek erre a
panaszra. Itt valamit nem értek jól. Miért ne lehetne valamilyen panaszt derűsen hallgatni, miért kelle-
ne mosoly helyett szomorúsággal válaszolni rá? Hogy bánatoddal és terheddel ismét Kasztáliába és
hozzám jöttél, ebből, azt hiszem, arra következtethetek, hogy talán épp a mi derűnk volt neked némi-
képp fontos. Ha mármost én nem osztozom szomorúságodban és nehézségeidben, nem hagyhatom,
hogy ez engem is megfertőzzön, ez nem azt jelenti, hogy nem tartom érvényesnek és nem veszem ko-
molyan. Tökéletesen méltánylom azt az arckifejezésedet, amelyet világi életed és sorsod alakított ki:
ez illik hozzád, ez hozzád tartozik, s nekem kedves és becsülöm is, ámbár remélem, látom majd még
másmilyennek is. Hogy mi az oka, azt csak sejthetem, később annyit mondasz vagy hallgatsz el róla,
amennyit jónak látsz. Én most csupán azt olvashatom le róla, hogy nyilván nehéz az életed. De miért
gondolod, hogy nem akarok és nem tudok igazságos lenni hozzád és bajaidhoz?
Designori arca ismét elkomorult. – Néha – válaszolta lemondóan – úgy rémlik, mintha nemcsak két
különböző nyelven fejeznénk ki magunkat, amelyek közül egyiket a másikra csak jelzésszerűen lehet
lefordítani, hanem mintha általában és alapjában véve is különböző lények volnánk, akik sohasem ért-
hetik meg egymást. És hogy közülünk tulajdonképp ki a teljes értékű és igazi ember, ti vagy mi, s hogy
egyáltalán az-e valamelyikünk, ez számomra újra meg újra kétséges. Voltak időszakok, amikor olyan
tisztelettel, kisebbrendűségi érzéssel, irigyen néztem föl rátok, a Rend tagjaira és üveggyöngyjátéko-
sokra, mint örökké derűs, örökké játszó, önnön létüket élvező, a szenvedés számára hozzáférhetetlen
istenekre vagy felsőbbrendű emberekre. Más időszakokban hol irigylésre méltónak, hol meg szánal-
masnak, szinte megvetendőnek láttalak titeket: heréiteknek, örök gyermekségben mesterségesen
visszatartott lényeknek, gyermekinek és gyerekesnek a ti szenvedélytelen, tisztán körülkerített, jól el-
rendezett játék- és óvodai világotokban, ahol mindenki gondosan kifújja az orrát, és ahol lecsillapíta-
nak és elnyomnak minden kényelmetlen érzés- és gondolatrezzenést – ahol élethossziglan kecses, ve-
szélytelen, vértelen játékokat játszanak, és minden zavaró életmozgást, minden nagy érzést, minden
őszinte szenvedélyt, a szív minden hullámverését a meditatív terápiával tüstént ellenőriznek, elháríta-
nak és semlegesítenek. Vajon nem mesterkélt, sterilizált, iskolamesterien megnyirbált világ, félig-vi-
lág és látszatvilág ez csupán, amelyben ti gyáván vegetáltok, bűn nélküli, szenvedély nélküli, éhség
nélküli világ, se-sava-se-borsa-világ, család nélkül, anyák, gyermekek nélkül, sőt szinte nők nélkül!
Az ösztönéletet meditációval fékeztétek, a veszélyes, vakmerő és súlyos felelősséggel járó dolgokat,
mint a gazdaság, a jog, a politika – nemzedékek óta másokra hárítottátok, gyáván és jól oltalmazottan,
a terhes kötelességeket elhárítva, és: így élitek henye, here életeteket, nincs gondotok a megélhetése-
tekre, és hogy ez ne váljék unalmassá, buzgón foglalkoztok ezekkel a tudós különlegességekkel, szóta-
gokat és betűket számoltok, zenéltek, és játsszátok az üveggyöngyjátékot, miközben kint a világ
szennyében a valódi életet élik és valódi munkákon munkálkodnak a szegény, agyonhajszolt emberek.
Knecht fáradhatatlan, baráti figyelemmel hallgatta. – Kedves barátom – mondta megfontoltan –,
mennyire emlékeztetnek szavaid iskoláskorunkra s a te akkori bíráló- és támadókedvedre! Csak hát én
már nem azt a régi szerepet játszom; a mai feladatom nem a Rend és a Tartomány védelmezése a tá-
madásaid ellen, s nagyon is kedvemre való, hogy ezúttal semmi közöm ehhez a nehéz feladathoz,
amellyel egykor túlerőltettem magamat. Ugyanis kissé nehéz válaszolnom épp az ilyen pompás roha-
mozásra, amilyenbe az imént vágtáztál bele. Te például olyan emberekről beszélsz, akik odakint a vi-
lágban „a valódi életet élik, és valódi munkákon munkálkodnak”. Ez csakugyan feltétlenül szépen és
nyíltszívűén hangzik, már-már axiómaként; – és ha valaki ellene hadakoznék, éppenséggel modortala-
nul kellene emlékeztetnie rá a szónokot: hiszen az ő saját „valódi munkája” is részint abból áll, hogy
közreműködik egy Kasztália javát és fenntartását segítő bizottság tevékenységében. De hagyjuk egy
pillanatra a tréfát! Kiolvasom szavaidból, kihallom hangsúlyukból, hogy a szíved még mindig csupa
gyűlölet irántunk, s egyszersmind csupa kétségbeesett szeretet is; telve irigységgel, vágyakozással.
Gyáváknak, ingyenélőknek tartasz minket, avagy óvodában játszadozó gyermekeknek, de néhanapján
örökkön derűs isteneket is láttál bennünk. Egyvalamit, azt hiszem, leszűrhetek a szavaidból következ-
tetésként: szomorúságodban, boldogtalanságodban nyilvánvalóan nem Kasztália a bűnös – ennek más-
honnét kell erednie. Ha mi, kasztáliaiak volnánk hibásak, akkor a nekünk szóló szemrehányásaid és
kifogásaid nem lennének még ma is ugyanazok, mint serdülőkorunk vitáiban. Későbbi beszélgetése-
inkben majd többet mondasz el nekem, s én nem kétlem, hogy találunk rá utat-módot, hogy boldogab-
bá, derűsebbé válj, vagy hogy legalábbis felszabadultabbá és kellemesebbé tegyük viszonyodat Kasz-
táliához. Amennyire most látom, te hamis, kötött, érzelgős viszonyban vagy velünk és Kasztáliával, s
így a saját fiatalságoddal és iskoláskoroddal is; kasztáliai és világi részre osztottad a lelkedet, s túl-
zottan sokat rágódsz olyasmiken, amikért nem vagy felelős. Lehet viszont, hogy más dolgokat, amelye-
kért felelős vagy, nagyon is könnyen fogsz fel. Gyanítom, hogy már hosszabb ideje nem végeztél sem-
miféle meditációs gyakorlatot. Így van?
Designori elkínzottan nevetett föl. – Milyen éles az elméd, Domine! Hosszabb ideje, úgy véled?
Sok-sok éve már, hogy lemondtam a meditáció varázsáról. Most hirtelen mennyire aggódsz értem!
Akkoriban, amikor itt Waldzellben, szünidei tanfolyamok során annyira udvariasan és megvetően bán-
tál velem, s oly előkelően utasítottad vissza a baráti közeledésemet – akkoriban azzal az elhatározás-
sal tértem haza innét, hogy örökre végzek magamban kasztáliai voltommal. Attól kezdve lemondtam az
üveggyöngyjátékról, nem meditáltam többé, sőt hosszabb időre még a zenétől is elment a kedvem. He-
lyette új cimborákra találtam, s ők oktattak a világi gyönyörűségekre. Ittunk és kurválkodtunk, kipró-
báltunk minden hozzáférhető kábítószert, leköptünk minden illedelmet, mindent, ami tisztességes, ki-
gúnyoltunk minden eszményt. Ilyen eldurvultságban persze nem tartott sokáig – de azért elég sokáig –,
hogy az utolsó kasztáliai mázat is végleg lemarassam magamról. S amikor aztán, évek múltán, alka-
lomadtán beláttam, hogy túlságosan hevesen vetettem bele magam ebbe az életbe, s nagyon is szüksé-
gem volna némi meditációra, akkor már olyan büszke voltam rá, hogy nem akartam újrakezdeni.
– Olyan büszke? – kérdezte halkan Knecht.
– Igen, olyan büszke. Időközben belemerültem a világba, és világi ember lettem. Nem akartam más
lenni, csupán egyvalaki közülük, nem akartam más életet, csak az övékét, az ő szenvedélyes, gyermeki
fegyelmezetlen, boldogság és szorongás közt cikázó életüket élni; megvetettem azt, hogy a ti eszközei-
tek segítségével szerezzek magamnak némi megkönnyebbülést és előnyös helyzetet.
A Magister éles pillantást vetett rá. – És kibírtad ezt hosszú éveken át? Nem használtál fel semmi
más eszközt, hogy véget vess az egésznek?
– Ó, dehogynem – vallotta be Plinio –, ezt is megtettem, s ma is megteszem. Előfordul, hogy megint
iszom, és hogy aludni tudjak, többnyire most is mindenféle altatókra van szükségem.
Knecht, mintha hirtelen elfáradt volna, egy pillanatra lehunyta szemét, majd ismét szilárdan szem-
mel tartotta barátját. Hallgatagon nézett az arcába, először komolyan vizsgálódva, lassankint azonban
egyre szelídebben, barátibban és derűsebben. Designori följegyzése szerint: ez idáig még soha nem
látott ilyen emberi tekintetet, amely oly fürkésző és szerető, egyszersmind olyan ártatlan és ítélkező,
oly sugárzóan baráti és mindentudó lett volna. Beismeri, hogy ez a tekintet először megzavarta és in-
gerelte, aztán megnyugtatta, és lassan-lassan valami gyöngéd erőszakkal hatalmába kerítette. De azért
még megpróbált védekezni.
– Azt mondtad – szólalt meg –, hogy tudsz olyan eszközökről, amelyek boldogabbá és derűsebbé te-
hetnek engem. Azt azonban meg sem kérdezed, hogy én vajon kívánom-e ezt.
– Nos – nevetett Josef Knecht –, ha boldogabbá és derűsebbé tehetünk valakit, akkor ezt minden
esetben meg is kell tennünk, akár kérik ezt tőlünk, akár nem. És te miért ne keresnéd és kívánnád? Hi-
szen ezért vagy itt, ezért ülünk itt egymással szemközt, ezért tértél vissza hozzánk. Gyűlölöd Kasztáli-
át, megveted, túlságosan is büszke vagy a világiasságodra és a szomorúságodra, s épp ezért nem
akarsz könnyíteni magadon ésszel és meditációval – és mégis valami titkos és csillapíthatatlan vágy
vezetett és vonzott éveken át hozzánk és a mi derűnkhöz, míg végre visszajöttél, és kénytelen vagy
még egyszer megpróbálkozni velünk. És én azt mondom neked: ezúttal jókor jöttél, épp akkor, amikor
én is nagyon vágyódtam a ti világotok hívására, egy kinyíló kapura... De erről majd legközelebb! Sok
mindent közöltél velem bizalmasan, barátom, köszönöm is neked, és majd meglátod, hogy nekem is
lesz számodra némi gyónnivalóm. De most már későre jár, te holnap hajnalban elutazol, rám pedig
újabb hivatali nap vár, hamarosan le kell feküdnünk. Csak egy negyedórát adjál még nekem, kérlek.
Fölkelt, az ablakhoz ment, s fölfelé tekintett, oda, ahol lebegő felhők között mindenütt a mélysége-
sen tiszta, csillagos éjszakai égbolt sávjai látszottak. Mivel nem tért rögtön vissza, a vendég is fölállt,
s odalépett hozzá az ablakhoz. A Magister ott állt, fölfelé nézve, és mély ritmikus lélegzetvétellel él-
vezte az őszi éjszaka ritka, hűvös levegőjét. Fölmutatott az égre.
– Nézd – mondta –, nézd ezt a felhőtájat az ég sávjaival! Első pillantásra azt hihetnők: a mélység
ott van, ahol a legsötétebb, de aztán tüstént észrevesszük: ez a sötétség, ez a lágyság csupán a felhő-
zet, és a világűr mélysége csupán e felhőegység szélein és fjordjainál kezdődik, s abba a végtelenbe
merül, ahol a csillagok állnak, ünnepien, mint a tisztaság és rend legfensőbb jelképei számunkra, em-
berek számára. A világnak és titkainak a mélysége nem ott van, ahol a felhők és a feketeség – a mély-
ség a tisztaságban, a derűben van. Ha megkérhetlek rá: lefekvés előtt nézz bele még egy darabig ezek-
be a sok csillagú öblökbe és tengerszorosokba, és ne hárítsd el magadtól azokat a gondolataidat és ál-
maidat, amelyek netán közben támadnak.
Plinio szívén valami sajátos érzés rezzent át, fájdalom vagy boldogság, ki tudja. Eszébe jutott, hogy
egykor, elképzelhetetlenül régen, waldzelli iskoláskora szép derűs tavaszán hasonló szavakkal intet-
ték első meditációs gyakorlataira.
– És engedj meg nekem még egy-két szót – kezdte újra halkan az üveggyöngyjáték-mester. – Szeret-
nék még valamit mondani a derűről, a csillagokéról és a szellem derűjéről és a mi kasztáliai derűnk-
ről. Te viszolyogsz a derűtől, valószínűleg azért, mert a szomorúság útját kellett járnod, és most úgy
látod, hogy mindenféle világosság és jókedv, főleg pedig a mi kasztáliai derűnk, sekélyes és gyermek-
ded, sőt gyávaság is, menekülés a valóság borzalmaitól és szakadékaitól a csupasz formák és formu-
lák, a csupasz elvontságok és csiszoltságok tiszta jói rendezett világába. Ámde kedves, megszomoro-
dott barátom, még ha van is ilyen menekülés, ha vannak is gyáva, félénk, puszta formulákkal játszado-
zó kasztáliaiak, sőt még ha ők lennének is többségben nálunk – ez nem csökkenti az ég és a szellem
igazi derűjét, mit sem von le értékéből és ragyogásából. A könnyen elégedettekkel és látszat-derűsek-
kel köztünk mások is szemben állnak: emberek és emberek nemzedékei, akiknek a derűje nem felszí-
nes játék, hanem komolyság és mélység. Egyiküket ismertem: ez a mi hajdani zenemesterünk volt, akit
valaha hébe-hóba te is láttál Waldzellben; ez a férfiú élete utolsó éveiben oly mértékben elsajátította
a derű erényét, hogy az napfényként sugárzott belőle, jóakaratával, életkedvével, jókedélyével, bizal-
mával árasztott el mindenkit, és tovább fénylett mindenkiben, aki komolyan fogta fel, és magába en-
gedte sugárzását. Az ő fényéből rám is esett egy sugár, fényességéből és szíve ragyogásából nekem is
adott egy keveset, éppúgy, mint a mi Ferromonte barátunknak és még másoknak is. Hogy ezt a derűt
elérjük, nekem és sok más társamnak a legfőbb és legnemesebb célunk. Megtalálod a Rend vezetősé-
gében egyik-másik atyánál is. Ez a derű nem játszadozás, nem is tetszelgés: ez a legmagasabb rendű
megismerés és szeretet, minden valóság igenlése, őrtállás minden mélység és szakadék szélén, a szen-
tek és a lovagok erénye, megzavarhatatlan, s a korral és a halál közelségével csak egyre növekszik. Ez
a Szépség titka és minden művészet leglényege. A költő, aki verseinek tánclépésében dicséri az élet
nagyszerűségét és rettenetét, a zenész, aki tiszta jelenként csendíti fel: fényhozó, a derű és öröm sza-
porítója a földön, még akkor is, ha előbb könnyeken és fájdalmas feszültségen vezetett át minket. A
költő, akinek verse elragad, talán szomorú, magányos ember volt, a zenész pedig mélabús álmodozó –
de a műve akkor is az istenek és a csillagok derűjében részes. Amit nekünk ád, az már nem az ő homá-
lya, szenvedése vagy szorongása, hanem a tiszta fény, az örök derű egy cseppje. És ha minden nép és
minden nyelv próbálja kikutatni a világ mélyét, mítoszokban, kozmogóniákban, vallásokban – a leg-
végső és a legnagyobb, amit elérhetnek: ez a derű. Emlékezzél csak az ősi indusokra; a mi waldzelli
tanárunk valamikor sok szépet mesélt róluk: a szenvedés, a tépelődés, a bűnbánat, az aszkézis népe;
de szelleme végső nagy leleménye világos és derűs volt, a világot legyőzők és Buddha derűs moso-
lya, és derűsek voltak még a mélységesmély mitológiák alakjai is. Az a világ, amelyet ezek a míto-
szok jelenítenek meg, kezdetben istenien, üdvözülten, sugárzóan, tavaszi szépségében jelenik meg,
aranykorként; hamarosan megbetegszik, s egyre jobban tönkremegy, eldurvul, elnyomorodik, és az
egyre mélyebbre süllyedő négy világkorszak végén megérik rá, hogy a nevető és táncoló Siva eltapos-
sa és megsemmisítse – de ezzel még semminek sincs vége: az egész újra kezdődik az álmodó Visnu
mosolyával, aki játszi kezekkel új, fiatal, szép, sugárzó világot teremt. Csodálatos: ez a nép, ez a
mélyre látó és más néphez nem is hasonlíthatóan szenvedni tudó nép borzadva és szégyenkezve nézte
a világtörténelem szörnyű színjátékát, a mohó vágy és szenvedés örökkön forgó kerekét, látta és meg-
értette a teremtmények esendőségét, az ember mohóságát és ördögségét, s egyúttal mélységes vágyát
is a tisztaság és a harmónia után – és a Teremtés egész szépségére és tragikumára nézvést rátalált
ezekre a pompás hasonlatokra, a világkorokról és a Teremtés széthullásáról, a hatalmas Siváról, aki
romba tapossa táncával a romlott világot – és a mosolygó Visnuról, aki álmosan szendereg, és ara-
nyos isteni álmaiból játszi módon új világot hív életre.
Ami mármost a mi sajátos kasztáliai derűnket illeti, lehet, hogy ez ama nagy derűnek csupán kései
és kicsiny csökevénye, de teljesen jogos utóhajtása. A tudományosság nem mindig és nem mindenütt
volt derűs, noha annak kéne lennie. Nálunk, ahol az igazság kultusza szorosan kapcsolódik a szépség
kultuszához és ezenkívül a meditatív lélekgondozáshoz, sohasem veszítheti el egészen a derűjét.
Üveggyöngyjátékunk pedig egyesíti magában mind a három alapelvet: a tudományt, a szépség tisztele-
tét és a meditációt; így hát az igazi üveggyöngyjátékost úgy kell áthatnia a derűnek, ahogy az érett gyü-
mölcsöt átitatja édes nedve, s elsősorban a zene derűjének kell hatnia benne, a zenének, amely nem
más, mint bátorság, derűs, mosolygó tánclépés a világ borzalmai és lángjai között, ünnepi áldozás. A
derűnek erre a fajtájára törekedtem, amióta diákként és egyetemistaként sejtőn érteni kezdtem, és töb-
bé nem is mondok le róla, még a balsorsban vagy szenvedésben sem.
Most térjünk nyugovóra, s te hajnalban elutazol. Térj vissza minél előbb, beszélj többet magadról,
majd én is elmondok neked sok mindent, és rá fogsz jönni, hogy Waldzellben és egy Magister életében
is van bőven kérdés, csalódás, sőt kétségbeesés és démónia is. Most azonban, elalvás előtt, teljék
meg a füled zenével, ezt vidd magaddal. Lefekvés előtt egy pillantás a csillagos égre s a füledben a
muzsika: ez minden altatódnál többet ér. – Knecht a zongorához ült, s finoman, egészen halkan, elját-
szott egy tételt abból a Purcell-szonátából, amely Jakobus atya kedvenc darabja volt. Aranyló fény-
cseppenként hullottak, peregtek a hangok a csöndbe, oly halkan, hogy közben még az udvar öreg szö-
kőkútjának csobogását is hallani lehetett. Lágyan és szigorúan, visszafogottan és édesen találkoztak és
fonódtak össze a nyájas muzsika hangjai, bátran és derűsen lejtették meghitt körtáncukat az Idő és a
Mulandóság űrén keresztül, tartamuk rövid idejére világméretűvé tágították a Teret és ezt az éji órát,
és midőn Josef Knecht elbúcsúzott vendégétől: Plinio arca már egészen más volt, sugárzott, s a sze-
mében könnyek voltak.
ELŐKÉSZÜLETEK
Knechtnek sikerült megtörnie a jeget, eleven és mindkettejüket felfrissítő kapcsolat és eszmecsere
kezdődött közte és Designori közt. Ez a férfi, aki hosszú évek óta lemondó mélabúban élt, kénytelen
volt igazat adni barátjának: valóban a gyógyulás, a világosság, a kasztáliai derű áhítása vonzotta
vissza a Pedagógiai Tartományba. Most már gyakrabban jött ide megbízatás és hivatalos intézendők
híján is; Tegularius féltékeny bizalmatlansággal figyelte, Knecht magister pedig hamarosan mindent
megtudott Plinióról és életéről, amire csak szüksége volt. Designori élete nem volt olyan rendkívüli
és bonyolult, ahogyan Knecht az első kitárulkozások után gyanította. Plinio ifjúkorában végiggyötrődte
rajongó és tettekre szomjazó lényének a már ismert csalódását és megaláztatását, nem lett a világ és
Kasztália közt békítő és közvetítő fél, hanem magányos és elkeseredett kívülálló lett belőle, nem te-
remtett szintézist származása és jelleme világi és kasztáliai alkotóelemeiből. És mégsem volt egysze-
rűen hajótörött, mert – mindezek ellenére – vereségében és lemondásában is kialakította saját arcát,
kiküzdötte saját külön sorsát. Úgy látszott, a kasztáliai neveltetés nála egyáltalán nem vált be, leg-
alábbis eleinte mást sem eredményezett számára, csupán ellentmondásokat és csalódásokat, s valami
mélységes, a természetének nehezen elviselhető elszigetelődést és elmagányosodást. És úgy tetszett –
ha már az elszigetelődők és alkalmazkodni nem tudók e tövises útjára tért –, neki magának is mindent
el kellene követnie, hogy elkülönüljön és növelje saját nehézségeit. Nevezetesen: már egyetemistaként
kibékíthetetlen ellentétbe került családjával, főként az apjával. Ez az ember, ha a politikában nem is
számított a voltaképpeni vezetők közé, de azért az összes Designorihoz hasonlóan egész életében a
konzervatív, kormányhoz hű politika és párt támasza volt, ellensége minden újításnak, ellenfele a hát-
rányos helyzetben lévők minden jog- és részesedésigényének, név- és rangkülönbség nélkül bizalmat-
lan az emberekhez, áldozatkész híve a régi rendnek, mindannak, amit törvényesnek és megszenteltnek
látott. Így, noha nem voltak vallási szükségletei, barátja volt az Egyháznak, és – jóllehet, egyáltalán
nem hiányzott belőle az igazságérzet, a jó szándék és készség a helyes cselekvésre és segítésre kono-
kul és elvszerűen elzárkózott a földbérlők ama törekvésétől, hogy helyzetükön javítsanak. Ezt a ke-
ménységet – látszólag logikusan – pártja programnyilatkozataival és jelszavaival igazolta, a valóság-
ban persze nem meggyőződése és belátása vezérelte, hanem vakon engedelmes hűsége a rangjabeliek-
hez és családja hagyományaihoz, mint ahogy az is jellegzetes tulajdonsága volt, hogy bizonyos lovagi-
asság és lovagi becsület jellemezte, és hangsúlyozottan lebecsült mindent, ami modern, haladó és
korszerű volt.
Mármost ezt a férfiút a fia, Plinio, azzal ejtette csalódásba, azzal ingerelte föl és keserítette el,
hogy egyetemistaként egy határozottan ellenzéki és modernista párthoz közeledett és csatlakozott. Ak-
koriban alakult meg egy régi polgári-liberális párt fiatal balszárnya, amelyet Veraguth vezetett: újság-
író, képviselő, káprázatos hatású nagy népszónok, heves és néhanapján önmagától is megmámoroso-
dó, meghatódó népbarát és szabadsághős, aki a főiskolai városokban eredményesen hódított az akadé-
miai ifjúság körében nyilvános előadásaival, és sok egyéb lelkes hallgatója és híve közt a fiatal De-
signorit is megnyerte. Az ifjút, aki csalódott a főiskolában, s valami támaszt keresett, pótlékot a szá-
mára üressé vált kasztáliai morál helyett, valami új eszményiséget és programot, magával ragadták
Veraguth előadásai, bámulta pátoszát és támadókedvét, szellemességét, vádló fellépését, szép megje-
lenését és nyelvezetét, s az egyetemistáknak ahhoz a csoportjához csatlakozott, amely Veraguth hallga-
tóiból került ki, az ő pártján állt s az ő céljaiért küzdött. Amikor ezt Plinio apja megtudta, gyorsan el-
utazott fiához, s életében először igen-igen haragosan förmedt rá, szemére vetette, hogy összeesküvő,
elárulja apját, családját és annak hagyományait, s kurtán ráparancsolt: azonnal tegye jóvá hibáját, és
szakítsa meg kapcsolatát Veraguthtal és pártjával. Ez aztán aligha volt megfelelő módja, hogy hatni
tudjon az ifjúra, aki most úgy látta: magatartásából valamiféle mártíromság keletkezik. Plinio szembe-
szállt a dörgedelemmel, s kijelentette apjának: nem azért járt tíz évig elit-iskolába és néhány évig az
egyetemre, hogy lemondjon a saját ítéletéről és belátásáról, és hagyja, hogy haszonleső vidéki bá-
rócskák írják elő felfogását az államról, a gazdaságról és az igazságosságról. Ehhez kapóra jött neki
Veraguth iskolája. aki a nagy néptribunusok példájára sohasem vette figyelembe a saját vagy osztálya
érdekeit, és a világon semmi másra sem törekedett, csakis a tiszta, tökéletes igazságra és emberségre.
Az öreg Designori keserű nevetésre fakadt, és arra kérte fiát: legalább fejezze be tanulmányait, mi-
előtt a férfiak dolgába avatkozik, és azt képzeli magáról, hogy többet ért az emberi életből és igazsá-
gosságból, mint a nemesi nemzetségek tiszteletre méltó generációinak sora, amelynek ő csak lezüllött
sarjadéka, s melyet most árulásával hátba támad. Vitatkoztak, minden szavukkal egyre jobban elkese-
rítették és megsebezték egymást, míg végül az öreg, mintha tükörben pillantotta volna meg haragtól el-
torzult arcát, hidegen és szégyenkezve némult el, és szótlanul távozott. Ettől kezdve soha többé nem
állt helyre Plinio régi, ártatlanul meghitt viszonya az atyai házzal, mert nemcsak hű maradt csoportjá-
hoz és ehhez az új liberalizmushoz, hanem még tanulmányai befejezése előtt Veraguth közvetlen tanít-
ványa, segítő- és munkatársa s néhány év múlva a veje lett. Mármost, ha az elit-iskolákban nevelkedé-
se vagy a világ és szülőföldje újramegszokásának nehézségei felborították Designori lelki egyensú-
lyát, s emésztő problémákkal tűzdelték meg életét ezek az új kapcsolatok ráadásul veszélyeztetett, ne-
héz és kényes helyzetbe hozták. Nyert valami kétségtelenül értékeset, tudniillik egyfajta hitet, politikai
meggyőződést és párthoz tartozást, ami kielégítette az igazságos és haladó eszmékre irányuló ifjonti
igényét, s Veraguth személyében tanítóra, vezetőre, idősebb barátra tett szert, akit eleinte kritikátlanul
csodált és szeretett, akinek – úgy látszott – szüksége is volt rá, s aki értékelte őt; Plinio így irányt és
célt kapott, munkát és életfeladatot. Ez nem volt kevés, ám drága árat kellett érte fizetnie. Ha a fiatal-
ember bele is törődött, hogy elveszítette természetes és öröklött helyét az atyai házban – és a rangja-
béliek között –, ha bizonyos vakbuzgó vértanú-örömmel viselte is el kitaszíttatását egy kiváltságos
kasztból, amely ellene fordult, akadt egy s más, amit sohasem bírt egészen kiheverni; főleg az a mar-
dosó érzés, hogy annyira szeretett anyjának fájdalmat okozott, kényelmetlen és kínos helyzetbe hozta
őt közte és apja között, s ez valószínűleg megrövidítette az életét. Az anya Plinio házasságkötése után
hamarosan meg is halt; elhunyta után Plinio alig mutatkozott többé az atyai házban, s apja halála után
el is adta a házat, az ősi családi fészket.
Vannak olyanok, akik képesek rá, hogy életükben áldozatok árán elért állásukat, egy-egy hivatalt,
házasságot, hivatást, épp ez áldozatok miatt annyira megszeretik és magukénak érzik, hogy ettől bol-
dogok és elégedettek lesznek. Designori esetében másként történt. Hű maradt ugyan pártjához és annak
vezéréhez, a pártvezér politikai irányvonalához és tevékenységéhez, hű a házasságához, az idealizmu-
sához, de idővel mindez éppúgy kérdésessé vált számára, mint ahogy most egész lénye is egyszerre az
lett. Ifjúkorának politikai és világnézeti lelkesedése lelohadt, az igazáért vívott harc éppoly kevéssé
boldogította tartósan, mint a szembenállás kedvéért hozott áldozat és szenvedés, s ehhez járult még a
hivatása gyakorlásában szerzett tapasztalat, a kijózanodás; végül már abban is kételkedett, hogy vajon
csakugyan pusztán igazság- és jogérzéke tette őt Veraguth hívévé, s ebben legalábbis félig-meddig
nem hatott-e közre Veraguth szónok és néptribun volta, vonzóereje és ügyessége a nyilvános fellépés-
ben, mély zengésű hangja, férfiasan harsány nevetése, lányának okossága és szépsége?! Egyre kéte-
sebbé vált, hogy az öreg Designori a maga osztályhűségével és a bérlők iránti keménységével vajon
valóban a nemtelen álláspontot képviselte-e, s kétségessé vált az is: vajon létezik-e egyáltalán a jó és
a rossz, a jog és a jogtalanság, s vajon végül is nem a saját lelkiismeretének a szava-e az egyetlen el-
fogadható bíró; és ha így van, akkor neki, Pliniónak nem volt igaza, mert hiszen nem volt boldog, nem
élt nyugodtan és életigenlően, bizakodón és biztonságban, hanem bizonytalanságban élt, kételyek közt,
rossz lelkiismerettel. Házassága a szó nyers értelmében nem volt ugyan boldogtalan és elhibázott, de
mégis tele volt feszültségekkel, bonyodalmakkal és ellenkedésekkel; talán ez volt a legjobb, ami jutott
neki, de ez sem adta meg azt a nyugalmat, azt a boldogságot, ártatlanságot, jó lelkiismeretet, amelyet
annyira nélkülözött. Ez a házasság sok megfontoltságot és önfegyelmet kívánt, sok erőfeszítésébe ke-
rült, és bájos, szép tehetségű kis Tito fiuk is már korán okot adott a harcra és diplomáciára, a vetélke-
désre és féltékenységre, mígnem a mindkét szülő szerette és elkényeztetett fiú egyre jobban az anyjá-
hoz húzott, és az ő pártjára állt. Designori életében ez volt az utolsó, és úgy látszik, a legkeserűbb fáj-
dalom és veszteség. Nem törte meg Pliniót, megbirkózott vele, olyan magatartást talált és őrzött meg,
amely méltó tartás volt, de komoly, nehézkes, mélabús.
Miközben Knecht lassankint, számos látogatás és találkozás során mindezt megtudta barátjától, cse-
rében ő is sok mindent közölt vele a saját tapasztalataiból és problémáiból, sohasem hagyta a másikat
olyan helyzetbe kerülni, aki gyónt, s ha változik az óra vagy a hangulata, gyónását megbánja és szeret-
né visszavonni – hanem saját nyíltságával és odaadásával nyerte el és erősítette meg Plinio bizalmát.
Lassankint feltárult az élete a barátja előtt; látszatra egyszerű, egyenes vonalú, mintaszerű, szabályo-
zott élet volt ez egy tisztán felépített hierarchikus renden belül, sikerekkel és elismeréssel teli pálya-
futás, és mégis inkább kemény, áldozatos és nagyon magányos élet; és ha ebből sok mindent nem is
érthetett meg egészen a kívülálló: a fő áramlatokat és alaphangulatokat értette, és semmit sem értett és
érzett át jobban, mint Knecht vágyódását a fiatalság után, ifjú, még képzetlen tanítványok után, valami
szerény tevékenység után, a csillogás és reprezentálás örökös kényszere nélkül; ilyen lett volna,
mondjuk, egy alsóbb fokú iskolában a latin- vagy zenetanári tevékenység. És Knecht művészettel gyó-
gyító, nevelő módszerébe jól beleillett, hogy nem csupán nagy nyíltságával nyerte meg ezt a szenvedő
embert, hanem azt is elhitette vele, hogy Plinio a segítségére és szolgálatára lehet, s ezáltal arra ösz-
tökélte, hogy valóban így is tegyen. Designori csakugyan hasznára is lehetett egy s másban a Magister-
nek, a főkérdésben ugyan kevéssé, annál inkább azonban Knecht kíváncsiságának és tudásszomjának
kielégítésében a világi élet száz és száz részletét illetően.
Nem tudjuk, Knecht miért vállalta azt a nem könnyű feladatot, hogy újra megtanítsa mosolyogni és
nevetni mélabús ifjúkori barátját, és vajon ebben volt-e egyáltalán szerepe annak a meggondolásnak,
hogy Plinio – viszontszolgálatai révén – a hasznára lehet. Designon, tehát az, akinek ezt a leginkább
tudnia kellett, nem hitt ebben. Később ezt mesélte: „Ha megpróbálok tisztába jönni vele, miként kez-
dett Knecht barátom hatni egy olyan reménytelen és magába zárkózott emberre, amilyen én voltam –
egyre világosabban látom, hogy ez a hatás legnagyobbrészt varázslaton s azt kell mondanom: némi
csalafintaságon is alapult. Knecht sokkal nagyobb selyma volt, mint emberei sejtették, csupa játékos-
ság, szellemesség, agyafúrtság; élvezte a bűvészkedést, tréfás színlelést, meglepő eltűnéseit és újra-
felbukkanásait. Azt hiszem, amikor először jelentem meg a kasztáliai Hatóságnál, ő már abban a pilla-
natban elhatározta, hogy a kezébe kaparint, s a maga módján befolyásol, vagyis fölráz, és jobb formá-
ba hoz. Legalábbis rögtön az első órától kezdve a megnyerésemen fáradozott. Miért tette ezt, miért
terhelte velem magát, meg nem mondhatom. Úgy vélem, az olyan emberek, mint ő, többnyire öntudat-
lanul, szinte reflexszerűen cselekszenek; érzik, hogy egy feladat előtt állnak, valamiféle nyomorúság
hívó szavát hallják, és fontolgatás nélkül engedelmeskednek a felhívásnak. Knecht bizalmatlannak és
riadtnak talált engem, olyannak, aki korántsem kész a karjaiba omolni vagy épp a segítségét kérni;
csalódottnak és zárkózottnak talált, hajdan oly nyílt és közlékeny barátját, s úgy látszik, épp ez az aka-
dály, ez a nem kis nehézség izgatta. Nem hátrált meg, bármennyire merev voltam is, és hát el is érte,
amit akart. Ezalatt többek között azzal a mesterfogással is élt, hogy viszonyunkat kölcsönösnek tüntes-
se fel, mintha az ő erejének megfelelne az enyém, az ő értékének az enyém, mintha ő éppúgy segítség-
re szorulna, mint én. Már az első hosszabb beszélgetéskor célzott rá, hogy várt valami olyasfélére,
mint az én megjelenésem, sőt vágyakozott rá, s aztán lassacskán beavatott a tervébe, hogy: lemond hi-
vatali tisztségéről, és elhagyja a Tartományt; s mindig értésemre adta, mennyire számít a tanácsomra,
segítségemre, titoktartásomra, mivel odakint a világban nincsen barátja rajtam kívül, és ő semmiféle
tapasztalattal sem rendelkezik. Megvallom, jólesett hallanom, s ez nem kevéssel járult hozzá ahhoz,
hogy Knecht megnyerje teljes bizalmamat, s én bizonyos mértékig kiszolgáltassam neki magamat; min-
den szavát elhittem. Később azonban, az idők során ez a hitem ismét kétségessé és valószínűtlenné
vált, s egyáltalán nem tudtam volna megmondani, vajon igazán várt-e és mennyire várt tőlem valamit,
s azt sem, hogy magatartása, amellyel hatalmába kerített, ártatlan vagy diplomatikus, naiv vagy rejtett
szándékú, őszinte vagy mesterkélt és játékos volt-e. Magasan fölöttem állt, és nagyon is sok jót tett
velem, semhogy ezt egyáltalán firtatni merészeltem volna. Ma már mindenesetre merő udvariasságnak
tartom azt a föltevést, hogy a helyzete hasonlított az enyémre, s éppúgy rá volt utalva a rokonszenvem-
re és szolgálatkészségemre, mint én az övére; megnyerő és kellemes sugalmazás volt ez, be is hálózott
vele, csak azt nem tudnám megmondani: játéka velem mennyire volt tudatos, kigondolt és szándékos, s
mindennek ellenére mennyire volt naiv, mennyire fakadt az ő természetéből. Mert hiszen Josef magis-
ter nagy művész volt; egyrészt oly kevéssé bírt ellenállni a benne rejlő nevelői, befolyásoló, gyógyító,
segítő, kibontakoztató kényszernek, hogy az eszközök szinte közömbösek voltak számára; másrészt pe-
dig képtelen volt rá, hogy akár a legkisebb munkáját is ne teljes odaadással végezze. Az az egy azon-
ban biztos, hogy akkoriban barátomként s nagy orvosomként és vezetőmként viselt gondot reám, többé
nem engedett el, s végül is annyira fölébresztett és meggyógyított, amennyire egyáltalán lehetséges.
Érdekes volt és nagyon illett hozzá, hogy miközben úgy tett, mintha az én segítségemet venné igénybe,
hogy megszabadulhasson hivatalától, s higgadtan, sőt gyakran tetszéssel hallgatta sokszor nyers és
naiv bírálataimat, de még a Kasztáliát illető kételyeimet és szidalmaimat is – miközben ő maga azért
harcolt, hogy kiszabaduljon Kasztáliából, gyakorlatilag valójában visszacsalogatott és vezetett engem
oda, újból rávett a meditálásra, kasztáliai zenével és elmélyedéssel, kasztáliai derűvel, kasztáliai bá-
torsággal nevelt és alakított engem, aki, bár vágyódtam utánatok, teljesen anti-kasztáliai voltam; ő tett
újra hozzátok hasonlóvá, ő tette boldoggá irántatok érzett boldogtalan szerelmemet.”
Így nyilatkozott Designori, és csodáló hálájára nyilván oka is volt. Ha a fiúkat és ifjakat talán nem
is olyan nehéz a mi régóta bevált módszereink segítségével a Rend életstílusára nevelni, bizonyára
nehéz feladat volt egy, már az ötven felé járó férfi esetében, még akkor is, ha ebben a férfiban sok jó
szándék volt. Nem mintha Designori tökéletes vagy éppen minta-kasztáliaivá vált volna. De amit
Knecht eltökélt magában, az sikerült neki: szomorúsága dacát feloldotta, keserűsége súlyán enyhített,
újra közelebb vitte a harmóniához és derűhöz túlérzékennyé és félénkké vált lelkét, számos rossz szo-
kását jóra cserélte. Az üveggyöngyjáték-mester természetesen nem tudta egymaga elvégezni a tömér-
dek aprómunkát, amire ehhez szüksége volt; a díszvendég érdekében igénybe vette Waldzell és a Rend
gépezetét, egy időre még meditációs mestert is adott Plinio mellé, aki Hirslandból, a Rend vezetősé-
gének székhelyéről jött, hogy állandóan ellenőrizze Plinio otthoni gyakorlatait. De a terv és a vezetés
Josef kezében maradt.
Magisteri tisztének nyolcadik évében történt, hogy – első ízben – elfogadta barátja oly gyakran is-
mételt meghívását, és meglátogatta őt házában, a fővárosban. Ezt a Rend vezetősége engedélyezte,
amelynek főnöke, Alexander közel állt a szívéhez. Egy ünnepnapot használt föl erre a látogatásra, me-
lyet, noha sokat várt tőle, már egy év óta folyton halogatott, részint azért, mert előbb biztos akart lenni
barátja felől, részint nyilván valami természetes aggálya miatt, hiszen ez volt az első belépése abba a
világba, ahonnét bajtársa, Plinio magával hozta azt a dermedt szomorúságot, s amely az ő számára sok
fontos titkot tartogatott. A modern házat, amelyre barátja elcserélte a Designoriak régi városi házát,
egy tekintélyes, derék, nagyon okos, tartózkodó hölgy igazgatta, rajta viszont csinos, kotnyeles és kis-
sé neveletlen fiacskája uralkodott; itt, úgy látszott, minden a fiú személye körül forog, ő pedig az any-
jától tanulta el akaratosan pimasz, kissé megalázó viselkedését apjával szemben. Egyébként itt hűvö-
sen és bizalmatlanul fogadtak mindent, ami kasztáliai, mégis, az anya és fia nem sokáig bírt ellenállni
a Magister személyiségének, akinek az ő szemükben ráadásul a hivatalát is valami titokzatosság, szent
ünnepélyesség és legendás hír övezte. Ám azért az első találkozás igen-igen mereven és kényszeredet-
ten zajlott le. Knecht csak figyelt, várt, hallgatott, a hölgy hűvösen, külsőleg udvariasan, de belülről
elutasítóan fogadta, nagyjából úgy, mintha egy magas rangú ellenséges katonatisztet szállásolnának be
hozzá; fia, Tito volt a legkevésbé elfogódott, ő már elég gyakran figyelhetett meg hasonló helyzeteket,
talán jól is szórakozott rajtuk, és hasznot húzott belőlük. Apja inkább csak játszotta a ház urának sze-
repét, de nem látszott igazán annak. Közte és felesége közt gyöngéd, kíméletes, kissé aggályosan ud-
varias hangnem – szinte lábujjhegyen járó érintkezés uralkodott – s ehhez az asszony a férjénél sokkal
könnyebben és természetesebben alkalmazkodott. Fiával szemben Plinio igyekezett pajtáskodón visel-
kedni, s ezt, úgy látszott, a fiú hol kihasználja, hol meg hányavetin elhárítja magától. Röviden szólva:
kínos, őszintétlen, a visszafojtott ösztönöktől fülledtre fűtött együttlét volt ez, telítve a zavaroktól és
kirobbanásoktól való félelemmel, telve feszültségekkel, s a viselkedés és beszédstílus is, akárcsak az
egész ház stílusa, kissé túlságosan gondos és mesterkélt volt, mintha egyáltalán nem lehetne eléggé
szilárd, vastag és biztos védősáncot építeni az esetlegesen rájuk törő erők rajtaütései ellen. Knecht
valami mást is megfigyelt még s megjegyezte magának: Plinio arcáról nagyrészt ismét eltűnt újra
visszanyert derűje; ő, aki Waldzellben vagy Hirslandban, a Rend vezetőségének házában már szinte
teljesen levetkőzte tehetetlen szomorúságát – itt, a saját házában megint egészen árnyékba került, ki-
hívta a bírálatot, de részvétet is keltett. A ház szép volt, gazdagságról és kényes ízlésről tanúskodott,
minden helyiségét a méreteinek megfelelően rendezték be, mindegyiket két-három szín kellemes
összehangoltsága jellemezte, itt-ott egy-egy értékes műtárgy – Knecht élvezettel nézett körül; de amíg
szemét legeltette, végül is úgy látta: mindez egy fokkal szebb a kelleténél, túlzottan is tökéletes és jól
átgondolt, nincs benne alakulás, történés, megújulás, érezte, hogy a szobáknak és tárgyaknak ebben a
szépségében is valami ördögűzés, oltalomkereső mozdulat szándéka rejlik, s hogy ezek a szobák, ké-
pek, vázák és virágok olyan életet kereteznek, olyan élet kísérői, amely harmóniára és szépségre vá-
gyik, de nem tudja másképp elérni, csupán az ilyen összehangolt környezet ápolásával.
Ennek a részben kellemetlen benyomásokkal járó látogatásnak az idején Knecht a barátja mellé –
otthonra – egy meditációs tanárt küldött. Mióta ennek a háznak oly furcsán nyomott és terhes légköré-
ben töltött egy napot, sok mindent megtudott, amire egyáltalán nem áhítozott, de sok olyasmit is, amit
hiányolt, és ami után barátja érdekében kutatott. És nem érte be ezzel az első látogatással, többször is
megismételte; beszélgetéseikben, amelyekben a nevelésről és a fiatal Titóról esett szó, a fiú anyja is
élénken részt vett. A Magister lassankint elnyerte ennek az okos és bizalmatlan asszonynak a rokon-
szenvét. Amikor egyszer, félig tréfásan, azt mondta: kár, hogy a kisfiút nem adták idejekorán kasztáliai
neveltetésbe – az asszony komolyan vette, szinte szemrehányásnak érezte a megjegyzést, és mentege-
tőzött: felettébb kétséges lett volna, vajon valóban felvették volna oda Titót, mert eléggé tehetséges
ugyan, de nehéz bánni vele, és ő sohasem engedné meg magának, hogy így, a fia akarata ellenére bele-
nyúljon az életébe, hiszen épp ez a kísérlet egykor a fiú apjánál sem sikerült. Arra nem gondolt sem ő,
sem a férje, hogy fiuk érdekében igénybe vegyék az ősi Designori-család előjogát, miután szakítottak
Plinio apjával s az ősi ház egész hagyományával. S végül, legutoljára, fájdalmas mosollyal tette hoz-
zá, hogy amúgy sem, egészen más körülmények közt sem tudna megválni gyermekétől, mert hiszen raj-
ta kívül nincs más, amiért érdemes volna élnie. Ezen az inkább önkéntelen, mint megfontolt kijelenté-
sen Knecht sokat gondolkodott. Szóval, az asszony szép háza, amelyben minden olyan előkelő, pom-
pás és jól összehangolt, a férje, a politika és a pártja, egykor imádott apjának az öröksége – ez mind
nem elég ahhoz, hogy életének értelmet és értéket adjon, erre csak a gyermeke képes. És inkább hagy-
ta, hogy ez a gyermek olyan rossz és káros feltételek közt nőjön fel, amilyenek ebben a házban és a há-
zasságában uralkodtak, ahelyett hogy – a fiú javára – megvált volna fiától. Egy ilyen okos, látszólag
hűvös, olyannyira intellektuális asszonytól ez bámulatos beismerés volt. Knecht nem segíthetett rajta
olyan közvetlen módon, mint a férjén, nem is gondolt rá, hogy megkísérelje. De ritka látogatásai révén
és azáltal, hogy Plinio a befolyása alatt állt, mégis bizonyos figyelmeztető mérték szabályozta az el-
ferdült és zavaros családi körülményeket. A Magister számára azonban, míg közben minden alkalom-
mal újabb befolyásra és tekintélyre tett szert a Designori-házban, egyre több rejtélyben bővelkedett
ezeknek a világi embereknek az élete, minél jobban megismerte, annál inkább. De hát a fővárosban
tett látogatásairól és arról, amit ott látott és átélt, nagyon keveset tudunk, megelégszünk az előbbi uta-
lásokkal.
A Rend Hirslandban székelő vezetőségének főnökéhez Knecht ez idáig csak annyira közeledett,
amennyire hivatali teendői megkövetelték. Jóformán csak a Nevelési Hatóságnak azokon a teljes ülé-
sein látta, amelyeket Hirslandban tartottak, s a főnök ott is többnyire az inkább formális és díszes hi-
vatali eljárások teendőit látta el, a kollégák fogadását és búcsúztatását, míg az ülésvezetés fő munkája
a szóvivőre hárult. Az eddigi főnököt, aki Knecht hivatalba lépésekor már tiszteletre méltóan idős
férfiú volt, nagyra becsülte ugyan a Magister Ludi, de sohasem szorgalmazta a köztük lévő távolság
csökkentését; számára a főnök már-már nem is ember, nem személyiség volt, hanem főpapként, a mél-
tóság és szellemi fegyelem jelképeként lebegett a Hatóság és az egész hierarchia építménye fölött,
mint annak hallgatag csúcsa és koronája. Ez a tiszteletre méltó férfiú meghalt, s helyére a Rend Ale-
xandert választotta meg új főnöknek. Alexander épp az a meditációs mester volt, akit évekkel ezelőtt a
Rend vezetősége a mi Josef Knechtünk mellé rendelt hivatalvezetésének első idejére, s a Magister az-
óta csodálta és hálásan szerette ezt a példás rendtagot, de az is, mivel Josef naponkénti gondoskodása
tárgya volt, ő meg úgyszólván a gyóntatóatyja, szintén eléggé közelről figyelhette és ismerhette meg az
alatt az idő alatt az üveggyöngyjáték-mester személyiségét és magatartását ahhoz, hogy megszeresse.
Az eddig rejtve lappangó barátság mindkettejükben tudatosult, alakot öltött attól a perctől kezdve,
amikor Alexanderből Knecht kollégája s a Hatóság elnöke lett, mert most már sűrűbben találkoztak,
és közös munkát kellett végezniük. Persze, ez sem köznapi barátság volt, és hiányoztak belőle a közös
ifjúkori emlékek is; munkatársi rokonszenv volt ez magas állású férfiak között, s megnyilatkozásai
arra korlátozódtak, hogy egy kicsit melegebben köszöntötték egymást, vagy búcsúztak el egymástól, s
hézagtalanabbul, gyorsabban jött létre köztük a kölcsönös megértés, és az ülések szüneteiben egy-két
percig még el is beszélgethettek egymással.
Ha a szervezeti szabályzat szerint a Rend vezetőségének elöljárója, akit a Rend Mesterének is ne-
veztek, kollégáinak, a magistereknek nem is volt a felettese, mégis fölöttük állt ama hagyomány foly-
tán, hogy a Legfelsőbb Hatóság ülésein a Rend Mestere elnökölt, s minél meditálóbbá és szerzetesib-
bé vált a Rend az utóbbi évtizedekben, annál inkább nőtt az ő tekintélye, persze nem Kasztálián kívül,
hanem csak a hierarchián és a tartományon belül. A Nevelési Hatóságban mindinkább a Rend főnöke
és az üveggyöngyjáték-mester lett a kasztáliai szellem két tényleges képviselője; hiszen az ősrégi, még
a Kasztália előtti korszakokból eredő tudományágakkal, a grammatikával, asztronómiával, matemati-
kával és zenével szemben a Kasztáliát igazán jellemző érték az elmélkedés szellemi fegyelme és az
üveggyöngyjáték volt. Így hát megvolt a jelentősége annak, hogy e szellemi magatartás két képviselője
és irányítója baráti viszonyban volt egymással; ez méltóságuk kölcsönös elismerését és emelkedését
jelentette, életük melegebb és elégedettebb lett tőle, további ösztönzést kaptak feladatuk teljesítésé-
hez, hogy személyükben testesítsék meg és éljék azt, ami a kasztáliai világ két legbensőbb szakrális
java és ereje. Knechtnek ez tehát egy kötelékkel több volt, ellensúlyozta azt az immár nagyra nőtt
szándékát, hogy minderről lemondjon, és áttörjön egy másik, új életkörbe. Mindazonáltal ez a tenden-
cia fékezhetetlenül tovább fejlődött. Amióta ennek ő maga is teljesen tudatára ébredt – hivatalviselé-
sének körülbelül a hatodik vagy hetedik évében –, szándéka megerősödött, s ő, az „ébrenlét” embere,
félelem nélkül fogadta be tudatos életébe és gondolkodásába. Úgy véljük, kimondhatjuk, hogy attól az
időtől fogva meghittnek érezte az eljövendő búcsúzás gondolatát, a megválást hivatalától és a Tarto-
mánytól – néha olyanformán, ahogy a fogoly hisz a szabadulásában, néha meg úgy is, ahogy a súlyos
beteg tudhatja, hogy meghal. Ezt első ízben akkor juttatta kifejezésre, midőn először beszélgetett el if-
júkori bajtársával, Plinióval, úgy lehet, csak azért, hogy megnyerje és kitárulkozásra késztesse hallga-
taggá és zárkózottá vált barátját, de talán azért is, hogy ezzel a máshoz intézett első közléssel együttér-
ző társat szerezzen új eszmélésének, új életérzetének, s megtegye az első lépést a külvilág felé, meg-
adja terve megvalósításához az első lökést. A Designorival folytatott további beszélgetéseiben már a
döntés fokáig fejlődött Knecht vágya, hogy egyszer majd szakítson mostani életformájával, és meg-
kockáztassa az átlendülést egy új életbe. Közben gondosan elmélyítette barátságát Plinióval, akit most
már nemcsak a csodálat, hanem éppennyire a lábadozó és gyógyult beteg hálája is fűzött hozzá és ez
Knechtnek hidat biztosított a külvilágba s annak talányokkal zsúfolt életébe.
Hogy a Magister csak nagyon későn engedte bepillantani titkába és tervezett kitörésébe barátját,
Tegulariust, ezen nem szabad csodálkoznunk. Amilyen jó szándékkal és segítőkészen alakította minden
barátságát, olyan önállóan és diplomatikusan tudta áttekinteni és irányítani mindegyiket. Most, hogy
Plinio újra belépett az életébe, Fritznek vetélytársa támadt, egy új s mégis régi barát, aki igényt tartott
Knecht érdeklődésére és szívére, s Josef aligha csodálkozhatott rajta, hogy Tegularius erre először
heves féltékenységgel válaszolt; sőt egy darabig, amíg tudniillik teljesen meg nem nyerte és a helyére
nem tette Designorit, a Magisternek inkább még kedvére is lehetett Fritz duzzogó visszahúzódása. Hu-
zamosabban persze fontosabb volt mást is megfontolnia. Azt, hogy egy olyan természetű embernek,
mint Tegularius, hogyan tehetné kedvére valóvá és megemészthetővé azt a vágyát, hogy szép lassan ki-
vonja magát Waldzellből és a magisteri méltóságból. Ha Knecht egyszer otthagyja Waldzellt, akkor ez
a barátja örökre elvesztette; hogy az előtte álló keskeny és veszélyes útra magával vigye Fritzet, arra
gondolni sem lehetett, még akkor sem, ha az, minden várakozás ellenére, kedvet érezne hozzá, és me-
részen elszánná rá magát. Knecht nagyon sokáig várt, töprengett, mielőtt beavatta őt szándékaiba. Vé-
gül mégis megtette, amikor már régen megszilárdult elhatárolása, hogy útra kel. Természetének túlsá-
gosan is ellentmondott volna, hogy mindvégig tájékozatlanságban hagyja barátját, s némiképp a háta
mögött kovácsoljon olyan terveket, és készítsen elő olyan lépéseket, amelyeknek a következményeit
Fritznek is viselnie kellene. Lehetőleg éppúgy, mint Pliniót, nemcsak titka tudójává, hanem igazi vagy
akár képzelt segítő és cselekvő társává akarta tenni, mivelhogy a cselekvés könnyebben elviselhetővé
tesz minden helyzetet.
Knecht gondolatait a kasztáliai lét lényegét fenyegető hanyatlásról barátja természetesen régóta is-
merte – már amennyit Knecht hajlandó volt közölni, s Fritz kész volt elfogadni belőlük. Ezekből a
megfontolásokból indult ki Knecht, amikor elhatározta, hogy nyíltan beszél Tegulariusszal. Várakozá-
sa ellenére és nagy megkönnyebbülésére Fritz nem fogta fel tragikusan a bizalmas közlést; úgy lát-
szott, inkább kellemesen fölpezsdíti, sőt mulattatja az az elképzelés, hogy egy Magister odaveti méltó-
ságát a Hatóságnak, lerázza lábáról Kasztália porát, és a saját ízlése szerint választja meg életét. Mint
magányos különc és minden szabály ellensége, Tegularius mindig az egyén oldalán állt a Hatósággal
szemben; mindig kapható volt rá, hogy elmésen küzdjön a hivatalos hatalom ellen, ingerkedjék vele,
rászedje. Knecht most már tudta, merre induljon el, föllélegzett, s – magában mosolyogva – azonnal
kapott barátja reagálásán. Hagyta, hogy Fritz úgy fogja föl: a Hatóság és a vaskalapos hivatalnokok
elleni csapásról van szó, s ebben a csínyben a beavatott, a munkatárs és cinkos szerepét osztotta ki rá.
Ki kellett dolgozni a Magister folyamodványát a Hatósághoz, összeállítani és kifejteni mindazokat az
okokat, melyek Knechtnek a hivataltól való visszalépését megértik, s eme kérelem előkészítése és ki-
dolgozása főként Tegularius feladata volt. Elsősorban magáévá kellett tennie Knecht történetfelfogását
Kasztália keletkezéséről, naggyá válásáról és mostani állapotáról, majd történelmi anyagot gyűjtenie
és ezzel támasztania alá Knecht kívánságait és javaslatait. Szemlátomást nem zavarta, hogy olyan te-
rületre kell behatolnia, amelyet eddig elutasított és lenézett: a történelemmel kell foglalkoznia; és
Knecht sietett megadni neki a szükséges útbaigazításokat. Így hát Tegularius belemélyedt új feladatá-
ba, azzal a buzgalommal és szívóssággal, amellyel a magányos és különleges vállalkozásoknak szo-
kott nekiveselkedni. Nyakas individualista lévén, valami furcsán ádáz élvezetet szereztek neki ezek a
tanulmányok, melyek abba a helyzetbe hozhatták, hogy rábizonyíthassa a boncokra és a hierarchiára
hiányosságaikat és kérdésességüket, vagy legalábbis felingerelhesse őket.
Ebből az élvezetből Josef Knecht éppoly kevéssé vette ki részét, mint ahogy barátja fáradozásainak
sikerében sem hitt. Elszánta rá magát, hogy széttöri jelen helyzete béklyóit, szabaddá teszi magát,
hogy elvégezhesse az érzése szerint rá váró feladatokat, de tisztában volt vele, hogy észérvekkel nem
tudja meggyőzni a Hatóságot, és Tegulariusra sem háríthatja át egy részét az e téren teljesítendőknek.
Ám azért nagyon kedvére volt, hogy tudta: Fritznek van mivel foglalkoznia, s figyelme is elterelődik
arra az időre, ameddig még az ő közelében él. Miután a legközelebbi találkozásukkor erről beszélt
Plinio Designorinak, hozzátette: – Tegularius barátom most el van foglalva, s kárpótlást kap azért,
amit a te visszatérteddel elveszettnek vél. Féltékenységéből már csaknem kigyógyult, s hogy akcióján
dolgozhat értem és kollégáim ellen, ez jót tesz neki, szinte boldog tőle. De ne hidd azt, Plinio, hogy
tevékenységétől valamit is várok, kivéve persze, hogy neki magának javára válik. Teljességgel való-
színűtlen, sőt lehetetlen, hogy legfelsőbb Hatóságunk jóváhagyólag fogadja a tervezett kérelmet – leg-
följebb szelíden dorgáló intelemmel válaszol majd rá. Ami szándékom és megvalósítása közé áll, az
maga a mi hierarchiánk alaptörvénye, s nekem sem tetszenék az olyan hatóság, amely, ha mégoly meg-
győző folyamodvány hatására is, elbocsátja üveggyöngyjáték-mesterét, és holmi Kasztálián kívüli te-
vékenységet jelöl ki számára. Azonkívül ott van Alexander mester, a Rend vezetősége részéről, ő pe-
dig hajlíthatatlan férfi. Nem, ezt a harcot egyedül kell majd megvívnom. De hát előbb hagyjuk csak,
hadd köszörülje Tegularius az elmeélét! Ezzel semmit sem veszítünk, csak egy kis időt, erre meg
amúgy is szükségem van, hogy rendezetten hagyjak itt hátra mindent, s távozásom ne okozzon kárt
Waldzellnek. Neked viszont közben szállásról és munkalehetőségről kell gondoskodnod számomra
odaát nálatok, ha mégoly szerényről is; szükség esetén megelégszem egy zenetanári állással is, csak
kezdésként, ugródeszkaként van rá szükségem.
Designori úgy vélte, ilyesmi biztosan adódik, s ha elérkezik az a pillanat, háza tetszés szerinti időre
nyitva áll előtte. Ezzel azonban Knecht nem volt megelégedve.
– Nem – mondta –, vendégként hasznavehetetlen vagyok, kell, hogy munkám legyen. Ha a házadban,
bármily szép is, néhány napnál tovább tartózkodnék, ez csak növelné a feszültségeket és nehézségeket.
Nagyon bízom benned, s a feleséged is barátian fogadja már látogatásaimat, de ennek tüstént más ar-
culata lenne, ha én többé nem látogató és Magister Ludi, hanem menekült és állandó vendég volnék.
– Túlságosan szigorúan fogod fel ezt a dolgot – vélte Plinio. – Bizton számíthatsz rá, hogy mihelyt
elszabadulsz innét, és a fővárosban laksz, nagyon hamar kapsz majd egy hozzád méltó állást, leg-
alábbis professzori katedrát egy főiskolán. De az ilyesmihez idő kell, ezt te is tudod, s én természete-
sen csak akkor tehetek valamit érted, ha már szabad leszel, és végleg eljössz innét.
– Ez így van – mondta a Mester –, de elhatározásomnak addig titokban kell maradnia. Nem állhatok
a ti hatóságaitok rendelkezésére, amíg nem tájékoztatom az én Hatóságomat, s az nem dönt; ez magától
értetődik. De hiszen előszörre egyáltalán nem is keresek nyilvános állást. Szerények az igényeim, sze-
rényebbek, mint ahogy gyaníthatólag képzeled rólam. Egy kis szobácskára van szükségem s a minden-
napi kenyérre, főleg pedig tanári és nevelői munkára és feladatra, néhány tanítvány és növendék kelle-
ne, akivel együtt élhetek és akire hathatok; főiskolára a legkevésbé sem gondolok; éppily szívesen,
nem, még szívesebben lennék egy fiú házitanítója vagy valami efféle. Amit keresek, amire szükségem
van, az valamilyen egyszerű, természetes feladat, egy ember, akinek szüksége van rám. Egy főiskolai
megbízatás kezdettől fogva megint beillesztene holmi hagyományos, szentesített és gépies hivatali
szervezetbe, s én épp az ellenkezőjére sóvárgok.
Designori erre habozva hozakodott elő kívánságával, amely már jó ideje foglalkoztatta.
– Volna egy javaslatom – mondta –, s arra kérlek, legalábbis hallgasd meg és vizsgáld meg jóindu-
lattal. Talán elfogadhatod, s ezzel nekem is szolgálatot tennél. Te az első nap óta, amikor itt a vendé-
ged voltam, sok mindenben továbbsegítettél. Megismerted az életemet és a házamat is, tudod, milyen
ott a helyzet. Nem jó, de jobb, mint amilyen évek óta bármikor. A legnehezebb: viszonyom a fiamhoz.
Elkapatott és kotnyeles, kiváltságokat és kíméletet vívott ki magának otthonunkban, hiszen magunk kí-
náltuk föl neki, s könnyen meg is tehettük azokban az években, amikor még gyerek volt, s anyja és én
egyaránt versengtünk érte. Aztán ő határozottan az anyja pártjára állt, nekem meg lassankint kicsúszott
a kezemből minden hatásos nevelői eszköz. Beletörődtem, mint ahogy általában a kissé félresikerült
életembe is. Megadással fogadtam. De most, hogy a segítségeddel némileg újra meggyógyultam, eb-
ből ismét reményt merítettem. Láthatod, mire akarok kilyukadni; sokat ígérőnek érezném, ha Tito, aki-
nek amúgy is nehézségei vannak az iskolájában, egy időre olyan tanárt és nevelőt kapna, aki törődik
vele. Önző kérelem ez, tudom, és hogy vonz-e téged ez a feladat, nem tudhatom. De felbátorítottál rá,
hogy szóvá tegyem ajánlatomat.
Knecht mosolygott és kezet nyújtott neki.
– Köszönöm, Plinio. Nincs olyan ajánlat, amelynek jobban örülnék. Csak a feleséged beleegyezése
hiányzik. Továbbá rá kell szánnotok magatokat, hogy eleinte teljesen nekem engedjétek át a fiatokat.
Hogy kézbe vehessem, ahhoz ki kell kapcsolnunk a szülői ház mindennapos befolyását. Ezt meg kell
beszélned a feleségeddel, s rá kell venned, hogy elfogadja ezt a feltételt. Óvatosan fogj hozzá, hagyja-
tok rá időt!
– És azt hiszed – kérdezte Designori –, hogy juthatsz valamire Titóval?
– Ó, igen, miért is ne. Jó fajta, és jó adottságokat örökölt a szüleitől, csak hiányzik belőle ezeknek
az erőknek az összhangja. Az én feladatom lesz – és szívesen vállalom –, hogy fölkeltsem vagy inkább
megerősítsem és végül tudatosítsam benne a vágyat ez után a harmónia után.
Josef Knecht tehát tudta, hogy mindkét barátja – külön-külön egészen más módon – az ő ügyével
foglalkozik. Miközben Designori a fővárosban felesége elé tárta az új terveket, s megpróbálkozott el-
fogadtatásukkal, Waldzellben Tegularius a könyvtár egyik dolgozószobájában ült, s Knecht utasításai
szerint a beadványnak szánt írásmű anyagát állította össze. A Magister jól lépre csalta Fritzet az elébe
adott olvasnivalóval; Tegularius, a történelem nagy megvetője belekóstolt és beleszeretett a háborús
korszak történetébe. Ő, a Játék mindig szorgos munkása, fokozódó étvággyal gyűjtött jellegzetes anek-
dotákat abból a kérdéses korból, a Rend homályos előidejéből, s annyit halmozott föl, hogy barátja,
midőn a munka hónapok múlva elébe került, alig tizedrészüket hagyhatta csak meg.
Ebben az időben Knecht több ízben megismételte látogatását a fővárosban. Designoriné egyre na-
gyobb bizalmat érzett iránta, hiszen egy egészséges, harmonikus ember gyakran könnyen talál utat a
nehézségekkel küzdőkhöz és megterheltekhez – s férje hamarosan megnyerte őt tervének. Titóról tud-
juk, hogy az egyik ilyen látogatáskor kissé hányaveti módon tudtára adta a Magisternek: a jövőben ne
tegezze, mivel őt mindenki „ön”-özi, még tanárai is az iskolában. Knecht nagyon udvariasan köszönte
meg a figyelmeztetést, bocsánatot kért, és elmondta a fiúnak, hogy az ő Tartományában a tanárok min-
den tanulót és diákot tegeznek, még ha régen felnőttek is már. Asztalbontás után pedig arra kérte, men-
jenek ki együtt egy kis időre, s mutasson meg neki valamit a városból. Ezen a sétán Tito az Óváros
egyik tekintélyes utcáján is végigvezette, ahol – csaknem hézagtalan sorban – az előkelő, vagyonos
patrícius családok évszázados házai álltak. Az egyik ilyen szilárd, keskeny és magas ház előtt Tito
megállt, a kapuboltozat fölötti címerre mutatott és megkérdezte: – Ismeri ezt? – S midőn Knecht nemet
intett, azt mondta: – Ez itt a Designoriak címere, s ez a mi ősi házunk, háromszáz évig a családunké
volt. Mi pedig abban a közömbös tucatházunkban lakunk, csak azért, mert a nagyapám halála után
apámnak az a szeszélye támadt, hogy eladja ezt a szép, tiszteletre méltó ősi fészket, s egy divatos há-
zat építtessen magának, amely egyébként már most sem olyan igazán modern. Meg tudja ön érteni az
ilyesmit?
– Nagyon fáj a szíve a régi házért? – kérdezte Knecht barátságosan, s amikor Tito a kérdésre szen-
vedélyes igennel felelt és megismételte, hogy: „Meg tudja ön érteni az ilyesmit?”, – így válaszolt: –
Mindent meg lehet érteni, ha megvilágítjuk. Egy ősi ház szép dolog, és ha az új ott állt volna mellette,
s Tito apja választhat, akkor nyilván megtartja a régit. De ha mi magunk építtetünk házat, az szintén
szép dolog, és ha egy törekvő és becsvágyó fiatalember választhat, hogy kényelmesen és engedelme-
sen beleüljön-e egy kész fészekbe, vagy egészen újat építsen-e magának, akkor nagyon is érthető, ha
az építést választja. Egyébként, amennyire az édesapját ismerem, és én ismertem őt, amikor még olyan
idős volt, mint maga, és szenvedélyes, rámenős ember volt, a ház eladása és elvesztése senkinek sem
fájt úgy, mint épp neki. Súlyos összetűzése volt apjával és családjával, és úgy látszik, a mi kasztáliai
nevelésünk nem felelt meg neki teljesen, legalábbis nem tudta megóvni néhány szenvedélyes, elha-
markodott cselekedettől. Nyilván egyik ilyen tette volt a ház eladása is. A családi hagyománynak, az
egész múltnak és saját függőségének akart ezzel az arcába vágni, annak üzent hadat, s ezt legalábbis
teljesen érthetőnek tartanám. De az ember furcsa lény, s ezért egyáltalán nem tetszenék egészen való-
színűtlennek egy másik gondolat sem, az a gondolat, hogy a régi ház eladója ezzel az eladással nem
csupán a családjának akart fájdalmat okozni, hanem elsősorban önmagának. A családja csalódást oko-
zott neki, elküldte a mi elit-iskoláinkba, hogy ott a magunk módján neveljük, s aztán, amikor hazatért,
olyan feladatokkal, követelményekkel és igényekkel fogadta, amelyeknek nem tudott megfelelni. De
nem szeretném folytatni a lélektani magyarázatot. Ennek a házeladásnak a története mindenesetre meg-
mutatja: milyen erős hatalom az apák és fiúk közti ellentét, ez a gyűlölet, ez a gyűlöletbe átcsapó sze-
retet. Élénk és tehetséges emberek életében ritkán marad el ez a konfliktus, a világtörténelem tele van
ilyen példákkal. Különben nagyon jól el tudnék képzelni egy későbbi fiatal Designorit, aki életfelada-
tául tűzné ki maga elé, hogy mindenáron visszaszerezze a család birtokába ezt a házat.
– Nos hát – kiáltott fel Tito –, ön nem adna neki igazat, ha ezt tenné?
– Én nem kívánnék a bírája lenni, ifjú uram. Ha egy későbbi Designorinak eszébe jut nemzetsége
nagysága és az a kötelesség, amely ebből ráhárul az életben, ha teljes erejéből szolgálja a várost, az
államot, a népet, a jogot, a jólétet, s ettől úgy megerősödik, hogy emellett véghezviszi a ház vissza-
szerzését, akkor becsülésre méltó ember, s kalapot emelünk előtte. De ha nincs más célja az életben,
csak ez a házhistória, akkor az illető csak megszállott és szerelmes, a szenvedély embere, nagyon va-
lószínűleg olyasvalaki, aki sohasem ismerte fel, mit jelentenek az ilyen ifjúkori apakonfliktusok, s
nem hurcolta egész életén át, még férfikorában is magával őket. Megérthetjük, sajnálhatjuk is, de ő
nem fogja gyarapítani családja hírnevét. Szép, ha egy ősi család szeretettel ragaszkodik házához, de
megifjodása és új nagysága csak abból eredhet, hogy fiai a család céljainál nagyobb célokra törnek.
Ha e séta közben Tito figyelmesen s meglehetős készségesen hallgatta is apja vendégét, más alka-
lommal megint csak elutasítóan és dacosan viselkedett: a férfiban, akit – úgy látszott – egyébként vi-
szálykodó szülei mindketten nagyra becsülnek, olyan hatalmat szimatolt meg, amely veszélybe sodor-
hatja az ő elkényeztetett kötetlenségét, s ezért olykor-olykor határozottan modortalan volt; ezt persze
minden esetben megbánás és jóvátenni akarás követte, mert bántotta az önérzetét, hogy a derűs udvari-
assággal szemben, amely sima páncélként burkolta be a Magistert, ő sebezhetőnek mutatkozott. És ta-
pasztalatlan, kissé elvadult szívében titkon érezte is, hogy ez olyan ember, akit talán nagyon szerethet-
ne és tisztelhetne.
Különösképp érezte ezt abban a félórában, amikor az üzleti ügyeivel elfoglalt apjára várakozó
Knechtet egyedül találta. Amint belépett a szobába, Tito azt látta: a vendég félig hunyt szemmel, moz-
dulatlanul ül valami szoborszerű tartásban, elmélyültségéből csönd és nyugalom sugárzik; s a fiú ön-
kéntelenül is halkra fogta lépteit, s lábujjhegyen ki akart surranni. Ám az ülő férfi ekkor kinyitotta sze-
mét, barátságosan üdvözölte, fölkelt, a szobában álló zongorára mutatott, s megkérdezte, öröme telik-
e a zenében?
Igen, mondta Tito, noha már hosszabb ideje nem kapott zenei oktatást, és nem is gyakorolt, mert
nem áll éppen ragyogóan az iskolában, s ott eleget gyötörték a tanárai, de mindig élvezte, ha zenét
hallgathatott. Knecht felnyitotta a zongorát, leült elé, megállapította, hogy fel van hangolva, s elját-
szotta Scarlatti egyik andante-tételét, amelyet ezekben a napokban egy üveggyöngyjáték alapjául vá-
lasztott. Aztán szünetet tartott, s amikor látta, hogy a fiú odaadóan figyel, néhány szóval magyarázni
kezdte: körülbelül mi is történik egy ilyen üveggyöngyjáték-gyakorlatban; alkotóelemeire tagolta a ze-
nét, bemutatta az elemzés néhány fajtáját, amelyet alkalmazni lehet, és utalt rá, milyen módon lehet a
Játék hieroglifáira fordítani le a zenét. Tito először látta a Mestert nem vendégként, nem tudós híres-
ségként, akit elutasított, mert nyomasztóan hatott önérzetére, hanem munkája közben, olyan férfinak,
aki mesterként, egy nagyon kifinomult és pontos művészetet tanult és gyakorolt, olyan művészetet,
amelynek értelmét Tito csak sejthette ugyan, de amely, úgy látszott, egész embert és teljes odaadást
követelt. Önbecsülésének is jót tett, hogy felnőttnek és eléggé okosnak minősül ahhoz, hogy a bonyo-
lult dolgok iránt érdeklődjék. Elcsöndesedett, s ebben a félórában sejtette meg: milyen forrásokból
ered ennek az érdekes embernek a derűje és biztos nyugalma.
Knecht hivatali tevékenysége ebben az utolsó időszakban majdnem olyan erőteljes volt, mint egy-
kor, a Hivatal átvételének nehéz idején. Szívügyének tartotta, hogy példás állapotban hagyja hátra kö-
telességeinek minden ügykörét. Ezt a célt el is érte, ámbár közben elvétette másik célját, hogy nélkü-
lözhetőnek vagy legalábbis könnyen pótolhatónak tüntesse fel önmagát. Hiszen legfelsőbb hivatalaink-
ban szinte mindig így van ez: a Magister úgyszólván csak mint legmagasabb dísztárgy, csillogó jel-
vény lebeg hivatalköre bonyolult sokfélesége fölött; gyorsan jár-kel, könnyedén, akár egy barátságos
szellem, két szót szól, igent bólint, egyetlen mozdulattal utal valami megbízatásra, s máris tovább-
megy, már a következőnél tart, úgy játszik hivatali gépezetén, mint zenész a hangszerén: látszólag sem-
mi erőkifejtés, töprengés – és mégis úgy folyik minden, ahogy folynia kell. De ennek a gépezetnek
minden hivatalnoka tudja, mit jelent, ha a Magister elutazik vagy beteg, mit jelent, ha csak órákra vagy
egy napra is helyettesíteni kell! Miközben Knecht még egyszer végigvizsgálta a Vicus Lusorum egész
kis államát, és főleg arra fordított nagy gondot, hogy „árnyékát” észrevétlenül rávezesse; legközelebb
nagyon komolyan kell őt helyettesítenie – egyszersmind azt is megállapíthatta, bensőleg mennyire el-
oldódott és eltávolodott már mindettől, mennyire nem boldogítja, nem köti le már e jól szervezett kis
világ egész értéke. Már szinte úgy nézte Waldzellt és a saját magisteri tisztét, mintha rég maga mögött
hagyta volna: egy körzetként, amelyen áthaladt, amely sokat adott neki, és sok mindenre megtanította,
de most már nem csalogathat ki belőle új erőket és tetteket. E lassú elszakadás és búcsúzás időszaká-
ban egyre világosabban látta azt is, hogy idegenné válásának és távozni akarásának igazi oka volta-
képp nem is az, hogy ismeri a Kasztáliát fenyegető veszélyeket, s aggódik a Tartomány jövőjéért, ha-
nem egyszerűen az, hogy önmagának, a szívének, lelkének egy üres és eddig nem foglalkoztatott da-
rabja követeli most jogát, s a beteljesülését akarja.
Akkortájt még egyszer alaposan áttanulmányozta a Rend alkotmányát és szabályzatát is, és látta,
hogy szabadulása a Tartományból nem olyan nehéz, nem is olyan lehetetlen elérnie, mint kezdetben
képzelte. Joga volt hozzá, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva lemondjon tisztségéről, ugyanígy a
Rendet is otthagyhatta, a Rendnek senki sem tett életre szóló fogadalmat, noha ezzel a szabadsággal
csak ritkán élt egy-egy rendtag, s a Legfölsőbb Hatóság tagjai közül még soha, senki sem. Nem, nem a
törvény szigora miatt látszott oly nehéznek ez a lépése, hanem maga a hierarchia szelleme, a lojalitás
és szövetségesi hűség miatt, amely Knecht szívében élt. Igaz, hogy – mivel nem akart titokban elszökni
– terjedelmes folyamodványt készített elő szabadságának elnyerése érdekében, s a Tegularius gyerek-
nek csak úgy feketéllett minden ujja a tintától. De Knecht nem hitt ennek a folyamodványnak a sikeré-
ben. Nyugtatgatni fogják, figyelmeztetik, talán üdülési szabadságot ajánlanak, azt, hogy menjen el Ma-
riafelsbe, ahol nemrég halt meg Pater Jakobus, vagy talán Rómába küldik. De el nem engedik, ebben
egyre biztosabb volt. Elengedése ellentmondana a Rend minden hagyományának. Ha így járna el a
Hatóság, ezzel elismerné kérelme jogosságát s azt, hogy a kasztáliai élet, bizonyos körülmények közt,
még ilyen magas állásban sem elégíthet ki egy embert, lemondást és rabságot jelenthet számára.
A KÖRLEVÉL
Elbeszélésünk végéhez közeledünk. Miként jeleztük is már, tudásunk erről a végről hézagos, és
szinte inkább mondai jelleget ölt, nem történelmi tudósítás. Ezzel kell megelégednünk. Annál kelleme-
sebb viszont számunkra, hogy Knecht életútjának ezt az utolsó előtti fejezetét egy hiteles dokumentum-
mal tölthetjük ki, tudniillik azzal a terjedelmes irattal, amelyben maga az üveggyöngyjáték-mester tár-
ja a Hatóság elé elhatározásának okait, s kéri, hogy bocsássák el hivatali tisztségéből.
Csak persze meg kell mondanunk, hogy Josef Knecht – amint régóta tudjuk – nem csupán nem hitt
többé ennek az oly részletesen előkészített irománynak a sikerében, hanem midőn valóban idáig jutott
vele, már legszívesebben meg sem írta, be sem is nyújtotta volna. Úgy járt, mint mindenki más, aki
természetes és eleinte öntudatlan módon hatalmat gyakorol más embereken: ezt a hatalmat nem gyako-
rolhatja úgy, hogy rá nézve is ne volnának következményei; s ha a Magister örült is neki, hogy Tegula-
rius barátját megnyerte szándékainak, s e szándékok előmozdítójává és így munkatársává tette – az,
ami történt, immár erősebb volt saját gondolatainál és vágyainál. Olyan munkára fogta be vagy csábí-
totta Fritzet, amelynek értékében ő, az értelmi szerzője, már nem hitt; de amikor barátja végül elébe
tette, már nem vonhatta vissza ezt a megbízást, a munkát sem tehette felhasználatlanul félre anélkül,
hogy nagyon meg ne bántsa és ki ne ábrándítsa barátját, akinek épp ezzel a munkával akarta elviselhe-
tővé tenni a válást. Ahogyan mi tudni véljük, abban az időben jobban megfelelt volna Knecht szándé-
kainak, ha minden további nélkül lemond tisztségéről, és közli, hogy kilép a Rendből, ahelyett, hogy a
szemében már-már komédiának tetsző kerülőutat válassza ezzel a „folyamodvánnyal”. De tekintettel
volt barátjára, s ez arra indította, hogy egy darabig megint csak úrrá legyen türelmetlenségén.
Valószínűleg érdekes volna megismerkednünk a szorgalmas Tegularius kéziratával. Ez a főtémát il-
letően történeti anyagból állt, amelyet Fritz bizonyítási vagy szemléltető céllal gyűjtött össze, de alig-
ha tévedünk, ha föltételezzük, hogy egyebet is tartalmazott: számos csípősen és szellemesen fogalma-
zott bíráló kitételt a hierarchiáról, a világról s a világtörténelemről. Ámde – ami nagyon is lehetséges
– még ha fenn is maradt volna és a rendelkezésünkre állna is ez a több hónapon át rendkívül szívós
szorgalommal készített kézirat. akkor is le kellene mondanunk közléséről, mert nyilvánosságra hozata-
lához nem megfelelő hely a mi könyvünk.
Nekünk csupán egy a fontos: hogyan használta föl a Magister Ludi barátja munkáját. Amikor Fritz
ünnepélyesen átadta neki, ő a köszönet és elismerés szívből jövő szavaival vette át az írást, s mivel
tudta, hogy ezzel örömöt szerez barátjának, megkérte: olvassa föl művét. Tehát Tegularius napokon át
félóra hosszat üldögélt a Magisterrel a kertben, mert éppen nyár volt, s nagy elégtétellel olvasta föl
kézirata sok-sok lapját; a felolvasást gyakran szakította félbe hangos nevetésük. Jó napjai voltak ezek
Tegulariusnak. Utóbb aztán Knecht visszavonult, s barátja kéziratából jó néhány részt felhasználva,
megfogalmazta a Hatósághoz címzett beadványát, amelyet szó szerint közlünk, s amelyhez további ma-
gyarázat nem szükséges.
Különféle meggondolások arra késztettek engem, a Magister Ludit, hogy ebben a külön és bi-
zonyos mértékig magánjellegű írásban terjesszek a Hatóság elé egy különleges kérelmet, ahe-
lyett, hogy belevenném ünnepélyes beszámolómba. Ezt az iratot ugyan az esedékes hivatali
beszámolóhoz csatolom, s hivatalos elintézését várom, mégis inkább a magister-társaimhoz
intézett kollegiális körlevélnek tekintem.
A Magister kötelességeihez tartozik, hogy figyelmeztesse a Hatóságot, ha szabályos hivatalve-
zetése akadályokba ütközik, vagy azt veszélyek fenyegetik. Nos, bár minden erőmmel iparko-
dom a Hivatalt szolgálni, az én hivatalvezetésemet (úgy látom) olyan veszély fenyegeti, amely
saját személyemben rejlik, de nyilván nemcsak abból ered. Legalábbis én egyszersmind tár-
gyinak és személyemen kívülinek is tartom azt az erkölcsi veszélyt, hogy gyengül személyes
rátermettségem az üveggyöngyjáték-mesteri tisztségre. Hogy egészen röviden fejezzem ki: ké-
telkedni kezdtem benne, vajon képes vagyok-e teljes értékűen ellátni hivatali tisztemet, mivel-
hogy magát a hivatalomat s a gondjaimra bízott üveggyöngyjátékot is kénytelen-kelletlen fe-
nyegetettnek tartom. E levél szándéka az, hogy a Hatóság szeme elé tárjam: a jelzett veszély
fennáll, és éppen ez a veszedelem – miután egyszer felismertem – sürgősen más helyre hív en-
gem, mint ahol most vagyok. Engedtessék meg nekem, hogy egy hasonlattal világítsam meg a
helyzetet: valaki egy padlásszobában üldögél, és egy kényes tudós munkán dolgozik, amikor
észreveszi, hogy tűz ütött ki lent a házban. Nem fogja fontolgatni, hogy az oltás az ő dolga-e, s
nem volna-e jobb letisztáznia a táblázatait, hanem lerohan, és megpróbálja menteni a házat.
Így ülök én a mi kasztáliai épületünk egyik legfölső emeletén, az üveggyöngyjátékkal foglal-
kozom, csupa finom, érzékeny szerszámmal dolgozom, és ösztönösen felfigyelek rá, megszima-
tolom, hogy valahol lent valami ég, hogy egész építményünket veszély fenyegeti, s hogy nékem
most nem zenét kell elemeznem, vagy játékszabályokat különböztetnem meg, hanem oda kell
sietnem, ahonnét a füst száll fel.
Kasztália intézménye, a Rendünk, tudományos és oktatói munkánk, az üveggyöngyjátékkal s
minden mással együtt legtöbb rendtagunknak olyan magától értetődő, mint mindannyiunknak
a levegő, melyet belélegzünk, és a talaj, amelyen állunk. Alig gondol rá valaki csak egyszer is,
hogy ez a levegő és ez a talaj esetleg nem is létezhetne, hogy egy napon levegőnk elfogyhat, s
a talaj kicsúszhat lábunk alól. Olyan szerencsések vagyunk, hogy védetten élhetünk egy ki-
csiny, tiszta és derűs világban, s nagy többségünk, bármily furcsának tetszhetik is, abban a hi-
szemben él, hogy ez a világ mindig megvolt, s mi beleszülettünk. Jómagam is ebben a szerfö-
lött kellemes ábrándban éltem le fiatalabb éveimet, holott közben nagyon is jól ismertem a va-
lóságot, azt, hogy: nem Kasztáliában születtem, hanem a hatóságok küldtek ide, ők neveltek, s
hogy Kasztália, a Rend, a Hatóság, a tanintézetek, a levéltárak és az üveggyöngyjáték koránt-
sem léteztek mindig, s nem a Természet műve egyik sem, hanem kései, nemes és – mint minden
csinálmány – múlandó alkotása az emberi akaratnak. Mindezt tudtam, de nem éreztem valósá-
gosnak, egyszerűen nem is gondoltam rá, átnéztem rajta, és tudom, hogy több mint háromne-
gyed részük ebben a különös öncsalásban él és hal meg majd.
Ámde, amiként évszázadok és évezredek voltak Kasztália nélkül, úgy a jövőben is újra lesznek
ilyen korszakok. És ha én ma kollégáimat és a tiszteletre méltó Hatóságot erre a tényre, erre a
közhelyre emlékeztetem, s arra kérem: vessen egy pillantást a bennünket fenyegető veszélyek-
re, ha tehát egy percre vállalom a próféta, az intő és bűnbánatot hirdető nem éppen kedvelt és
könnyen gúnyolódást keltő szerepét, akkor az esetleges csúfolódást is készséggel elviselem, de
mégis reménykedem benne, hogy a többségetek végigolvassa levelemet, sőt néhány an itt-ott
egyet is fognak érteni velem. Már ennyi is sok volna.
Az olyan intézményt, mint a mi Kasztáliánk, a szellemnek egy ilyen kis államát belső és külső
bajok veszélyeztetik. A belső veszélyeket vagy legalábbis ezek egyikét-másikát ismerjük, felfi-
gyelünk rá és leküzdjük. Egyes tanulókat újból és újból visszaküldünk a kiválóak iskoláiból,
mert olyan kiirthatatlan tulajdonságokat és ösztönöket fedezünk föl bennük, amelyek alkal-
matlanná és veszélyessé teszik őket közösségünk számára. Legtöbbjük – ebben reménykedünk
– ezért még nem kisebb értékű ember, hanem csupán a kasztáliai életre alkalmatlan, s ha
visszatér a világba, ott neki megfelelőbb életfeltételeket találhat, és derék ember lehet belőle.
Gyakorlatunk ebből a szempontból bevált, s nagyjában-egészében elmondhatjuk közösségünk-
ről, hogy ad a méltóságára és önfegyelmére, s megfelel feladatának, hogy egy felsőbb réteget,
a szellem nemességét képviselve, azt mindig megújítsa, újra s meg újra fölnevelje. Valószínű-
leg köztünk sem él több méltatlan, tunya ember, mint amennyi természetes és elviselhető. Már
kevésbé kifogástalan a helyzetünk, ami a Rend önteltségét, a rendi gőgöt illeti; erre csábít
minden nemesi rang, minden kiváltságos állás, és ezt szokták aztán, hol jogosan, hol jogtala-
nul szemére is vetni mindenfajta nemességnek. A társadalom történetében mindig a nemesség
kialakításának kísérletéről van szó, ez a társadalomtörténet csúcsa és koronája, s úgy látszik,
minden társadalmi-nevelési kísérlet voltaképpeni célja és eszménye – ha nem is mindig beval-
lottan – valamiféle arisztokrácia, a legjobbak uralma. A hatalom, akár monarchikus, akár
névtelen, mindig kész rá, hogy egy születőben lévő nemességet pártfogoljon, és kiváltságokkal
ruházzon fel, akár politikai nemesség ez, akár másfajta, születési avagy kiválasztáson és ne-
velésen alapuló nemesség. Az így támogatott nemesség e napfényben mindig megerősödött –
egy bizonyos fejlődési fokon túl azonban ez a fényben fürdés és kiváltságos helyzet mindig kí-
sértéssé vált és a nemesség megromlásához vezetett. Ha mármost a mi Rendünket nemesség-
nek tekintjük, s azt próbáljuk vizsgálni: mennyire igazolja viselkedésünket, különállásunkat a
nép egészéhez és a világhoz viszonyítva, mennyire kapott el már és lett úrrá rajtunk a jelleg-
zetes nemesi betegség, a hübrisz, az önhittség, a rendi gőg, a mindent-jobban-tudás, a hálát-
lan haszonélvezés, akkor jócskán támadhat aggályunk. A mai kasztáliaiból, úgy lehet, nem hi-
ányzik az engedelmesség, a Rend törvényeit megtartó szorgalom, a kulturált szellemiség; de
vajon nem hiányzik-e belőle nagyon gyakran annak megértése, hogy ő is a nép szervezetébe, a
világba, a világtörténelembe tartozik? Tudatában van-e létezése alapjának, tudja-e, hogy egy
élő organizmushoz tartozik, annak a levele, virága, ága vagy gyökere? Van-e sejtelme róla,
milyen áldozatokat hoz érte a nép, amikor táplálja, felruházza s lehetővé teszi iskoláztatását
és sokrétű tanulmányait? És sokat törődik-e létünk és különállásunk értelmével, van-e igazi
elképzelése Rendünk és életünk céljáról? Akad kivétel, sok és dicséretes kivétel – de én hajla-
mos vagyok mindezekre a kérdésekre nemmel válaszolni. Az átlagos kasztáliai talán nem veti
meg a világi és nem tudós embert, irigység és gyűlölet nélkül néz rá, de nem tekinti testvéré-
nek, nem látja benne kenyéradóját, s a legcsekélyebb mértékben sem érez felelősséget azért,
ami odakint a világban történik. Élete céljának a tudományok önmagukért való ápolását látja,
vagy csak azt, hogy élvezettel sétálgasson egy olyan műveltség kertjében, amely szívesen tün-
teti fel magát egyetemesnek, noha mégsem egészen az. Egyszóval, ez a kasztáliai művelődés,
ez a bizonyára fennkölt és nemes műveltség, amelynek mélységes hálával tartozom, birtoklói-
nak és képviselőinek többségében nem élő szerv és eszköz, nem cselekvő és céltudatos, nem
szolgál tudatosan valami nagyobbat vagy mélyebbet, hanem kissé hajlamos önmaga élvezésé-
re, az öndicséretre, szellemi különlegességek kialakítására és kitenyésztésére. Tudom, nagy
számban vannak feddhetetlen s igen értékes kasztáliaiak is, akik valóban csak szolgálni akar-
nak: a nálunk nevelkedett tanárok ők, főként akik künn az országban, tartományunk kellemes
éghajlatától és szellemi kényeztetésétől távol, a világi iskolákban végzik önmegtagadó, ám
felbecsülhetetlenül fontos szolgálatukat. Szigorúan véve, voltaképp ezek a derék kinti tanárok
köztünk az egyedüliek, akik igazán megfelelnek Kasztália célkitűzésének, az ő munkájukkal fi-
zetjük vissza az országnak és a népnek azt a sok jót, amit tesz velünk. Legfőbb és legszentebb
feladatunk, hogy fenntartsuk országunk és a világ szellemi fundamentumát, amely igen hatha-
tós erkölcsi elemként is bevált: tudniillik az igazságérzetet, melyen többek között a jog is ala-
pul: s ezt ugyan minden rendtársunk nagyon jól tudja, de némi önvizsgálat után a legtöbbjük
kénytelen bevallani, hogy neki nem a legfontosabb, sőt egyáltalán nem fontos a világ üdve, a
szellem becsületének és tisztaságának megőrzése ami szépen rendezett Tartományunkon kívül
is, és mi készségesen, mindenestül rábízzuk azokra a derék kinti tanárokra, hogy odaadó mun-
kájukkal ők róják le adósságunkat a világgal szemben, s némiképp igazolják: mi, üveggyöngy-
játékosok, csillagászok, matematikusok, zenészek miért élvezünk kiváltságokat. A már ismerte-
tett fennhéjázással és kasztszellemmel függ össze, hogy nem sok gondot fordítunk rá: vajon
teljesítményünkkel is kiérdemeljük-e kiváltságainkat, sőt közülünk nem is kevesen még a Rend
követelte, anyagiakban önmegtartóztató életformánkkal is úgy kérkednek, mintha ez erény
volna, és pusztán önmagáért gyakorolnánk, holott ez csupán elenyésző ellenszolgáltatás azért,
hogy az ország lehetővé teszi kasztáliai létünket.
Megelégszem az utalással ezekre a benső károkra és veszélyekre; nem jelentéktelen dolgok
ezek, noha nyugodt időkben még sokáig nem veszélyeztetnék fennmaradásunkat. De hát mi,
kasztáliaiak nemcsak a saját erkölcsiségünktől és értelmünktől függünk, hanem lényegileg na-
gyon is az ország állapotától s a nép akaratától. Esszük a kenyerünket, használjuk könyvtára-
inkat, fejlesztjük iskoláinkat és levéltárainkat – de ha a népnek nem lesz többé kedve hozzá,
hogy ezt lehetővé tegye nekünk, vagy ha elszegényedése, háború stb. miatt az ország erre kép-
telen lesz, akkor abban a pillanatban vége az életünknek és tanulmányainknak. Hogy orszá-
gunk az ő Kasztáliáját s a mi kultúránkat egy napon fényűzésnek tekinti majd, amelyet többé
nem engedhet meg magának, sőt hogy egy napon élősdieknek, kártevőknek, tévtanok hirdetői-
nek és ellenségének érez majd minket, ahelyett, hogy jóindulatúan büszke lenne ránk, mint ed-
dig – ezek a veszélyek fenyegetnek bennünket kívülről.
Ha megkísérelném ezeket a veszélyeket egy átlagos kasztáliai szeme elé tárni, elsősorban
nyilván történelmi példákra kellene hivatkoznom, s eközben bizonyos passzív ellenállásra ta-
lálnék, bizonyos, szinte gyerekesnek nevezhető tudatlanságba és részvétlenségbe ütköznék.
Nálunk Kasztáliában, Önök is tudják, vajmi gyönge az érdeklődés a világtörténelem iránt, a
legtöbbünkből nemcsak az érdeklődés hiányzik, hanem, azt mondhatnám, még a történelem
méltányos megítélése, tisztelete is. A világtörténelemmel való foglalkozásnak ez a közönnyel
és felfuvalkodottsággal vegyes elutasítása gyakran ösztökélt vizsgálódásra, és úgy találtam:
két oka van. Először is: mi a történelem tartalmát – természetesen nem a szellem és kultúra
történetéről beszélek, hiszen ezt nagyon is műveljük – kissé alacsonyrendűnek tartjuk;
amennyire sejtelmünk van róla, a világtörténelem brutális harcok sorozata a hatalomért, a ja-
vakért, az országokért, nyersanyagokért, pénzért, egyszóval olyan anyagias és mennyiségi
dolgokért, amelyeket mi szellemietlennek tartunk és megvetünk. Számunkra a 17. század: Des-
cartes, Pascal, Froberger, Schütz kora, s nem Cromwellé vagy XIV. Lajosé. Második oka a vi-
lágtörténelemtől való irtózásunknak a mi öröklött és – ahogy én gondolom – nagyrészt jogos
bizalmatlanságunk egy bizonyos fajta történelemszemlélet és történetírás iránt, amely Ren-
dünk alapítása előtt, a Hanyatlás korában közkedvelt volt, s amelyhez eleve a legcsekélyebb
bizalmunk sincs: az úgynevezett történetfilozófia iránt, melynek legelmésebb kivirágzását s
egyben legveszélyesebb hatását Hegelnél találjuk, s amely a rá következő évszázadban a leg-
visszataszítóbb történelemhamisításhoz s az igazságérzet megbecstelenítéséhez vezetett. Az
úgynevezett történetfilozófia kedvelése a mi szemünkben egyik fő ismertetőjele a szellemi
mélypont s a legnagyobb méretű politikai-hatalmi harcok ama korszakának, amelyet néha „a
háború évszázadának”, többnyire azonban „a tárcairodalom korszakának” nevezünk. Annak a
kornak a romjain, szellemének – vagy szellemnélküliségének – leküzdéséből és felülmúlásából
sarjadt ki mostani kultúránk, ebből jött létre a Rend és Kasztália. Mármost: szellemi gőgünk-
kel függ össze az, hogy mi a világtörténelemmel, főleg az újabbal, majdnem úgy állunk szem-
ben, mint példáid a régebbi kereszténységben az aszkéta és remete a világszínházzal. Küzdő-
térnek látjuk a történelmet, az ösztönök és divatok, a mohóság, kapzsiság és hatalomvágy, a
gyilkolási kedv, az erőszak, a rombolások és háborúk, a becsvágyó miniszterek, megvásárolt
tábornokok, a szétlőtt városok küzdőterének, s nagyon könnyen feledjük, hogy ez csak egy a
történelem sok nézőpontja közül. S legelsőbben is megfeledkezünk róla, hogy mi magunk is
egy darabka történelem vagyunk, valami, ami lett, és valami, ami elhalásra ítéltetett, ha elve-
szíti képességét a továbbfejlődésre és magaváltozására. Mi magunk is történelem vagyunk, s
ezzel felelősek a világ történelméért s a benne elfoglalt helyzetünkért. Ez a felelősségtudat
nagyon hiányzik nálunk.
Ha egy pillantást vetünk saját történetünkre, a mai pedagógiai tartományok keletkezésének
időszakaira a mi országunkban és sok más országban is, a különféle rendek és hierarchiák
létrejöttére, amelyeknek egyike a mi Rendünk, hamarosan rájövünk, hogy a mi hierarchiánkat
és otthonunkat, kedves Kasztáliánkat nem olyan emberek alapították, akik annyira nemtörő-
dömmód és gőgösen nézték a világtörténelmet, mint mi. Elődeink és alapítóink a háborús kor-
szak végén, egy szétzúzott világban kezdtek hozzá művükhöz. Megszoktuk, hogy annak a kor-
nak a világi körülményeit, amely körülbelül az első, úgynevezett világháborúval kezdődött,
egyoldalúan azzal magyarázzuk, hogy épp akkortájt mit sem számított a szellem, s csupán a
hatalmat birtokló erősek egyik alkalmilag használt, alárendelt harci eszköze volt, s ebben mi
a „tárcairodalmi” rothadás egyik következményét látjuk. Nos, könnyű megállapítanunk, mi-
lyen szellemtelenül és otromba-durván vívták azokat a hatalmi harcokat. Ha szellemtelennek
nevezem őket, nem azért teszem, mintha nem látnám értelmességük és módszereik hatalmas
teljesítményeit, hanem mert megszoktuk és ragaszkodunk is hozzá, hogy a szellemet elsősor-
ban az igazság akarásának tekintsük, és amit a szellemből azokra a harcokra pazaroltak, an-
nak persze, úgy látszik, semmi köze sincs az igazság akarásához. Balszerencséjére ama kor-
nak: semmiféle, csak némiképp is szilárd erkölcsi rend sem állt szemben az emberiség roppant
gyorsan növekvő létszámából eredő nyugtalansággal és dinamikával; ha volt is némi marad-
ványa egy ilyen rendnek, kiszorították az időszerű jelszavak, s ama harcok folyamán különös
és szörnyű tényekre bukkanunk. Egészen hasonlóan a Luther előidézte, négy évszázaddal előb-
bi egyházszakadáshoz, hirtelen roppant nyugtalanság töltötte el az egész világot, mindenfelé
harci frontok alakultak, egyszeriben mindenütt elkeseredett, halálos ellenségeskedés robbant
ki fiatal és öreg, haza és emberiség között, vörös és fehér között, és mi maiak többé egyáltalán
nem tudjuk visszaidézni, s főleg nem tudjuk megérteni és átérezni annak a „vörös”-nek és „fe-
hér”-nek a hatalmát és belső mozgatóerejét s mindama jelszavak és csatakiáltások voltakép-
peni tartalmát és jelentőségét. Ugyanúgy, mint Luther idejében, Európa-szerte, sőt a fél föld-
golyón azt látjuk, hogy hívők és eretnekek, fiatalok és öregek, a tegnap védelmezői s a holna-
pért síkraszállók lelkesen vagy kétségbeesetten rontanak egymásnak, a frontok gyakran térké-
peken, népeken és családokon húzódnak át, és nem kételkedhetünk benne, hogy a harcolók
többségének vagy legalábbis vezetőinek mindez nagyon is mélyértelmű volt, mint ahogy ama
harcok sok vezérétől és szóvivőjétől sem vitathatunk el bizonyos erőteljes jóhiszeműséget, bi-
zonyos idealizmust, ahogy akkor nevezték. Mindenütt harcoltak, öltek és romboltak, s minde-
nütt mindkét oldalon abban a hitben, hogy Istenért küzdenek, az ördöggel szemben.
Nálunk a nagy lelkesedéseknek, vad gyűlöletnek és elmondhatatlan szenvedéseknek az a vad
korszaka valahogy feledésbe merült, alig is értjük, miért, hiszen oly szorosan függ össze min-
den intézményünk keletkezésével, s ennek előfeltétele és oka. Egy szatíraíró ezt a feledést ah-
hoz a feledékenységhez hasonlíthatná, amelyet a nemesi rangra emelkedett, sikeres kalando-
rok tanúsítanak születésük és szüleik iránt. Vegyük még egy kissé szemügyre azt a háborús
korszakot. Olvastam számos dokumentumát, s közben nem annyira a leigázott népek és feldúlt
városok érdekeltek, hanem inkább a szellem embereinek magatartása abban a korban. Nehéz
dolguk volt, s a legtöbbjük nem állta meg a helyét. Akadtak vértanúk, a tudósok s a hívők közt
egyaránt, s vértanúságuk és példájuk még abban a borzalmakhoz szokott korban sem maradt
hatástalan. Mindazonáltal – a szellem legtöbb képviselője nem bírta elviselni annak az erő-
szakkorszaknak a nyomását. Egyesek megadták magukat, s a hatalmon lévők rendelkezésére
bocsátották képességeiket, ismereteiket és módszereiket; ismeretes egy akkori főiskolai pro-
fesszor kijelentése a Masszagéta Köztársaságban: „Hogy mi a kétszer kettő, azt nem a fakul-
tásnak kell eldöntenie, hanem a mi Tábornok urunk dönti el.” Mások meg ellenzékbe vonul-
tak, amíg egy félig-meddig védett területen megtehették, és írásaikban tiltakoztak. Egy világ-
hírű szerző akkoriban – olvassuk Ziegenhalss művében – egyetlen év alatt több mint kétszáz
ilyen tiltakozást, óvást, a józan észhez intézett felhívást írt alá, talán többet, mint amennyit
valóban elolvasott. A legtöbben azonban megtanulták a hallgatást, megtanulták az éhezést és
fagyoskodást, a koldulást is és a bujkálást a rendőrség elől, időnek előtte meghaltak, s aki
meghalt, azt irigyelték a túlélők. Nagyon sokan kezet emeltek önmagukra. Igazán nem volt
többé élvezet és tisztesség tudósnak lenni vagy irodalmárnak: aki a hatalmon lévők és a jel-
szavak szolgálatába állt, annak megvolt ugyan a kenyere és hivatala, de legjobb kollégái meg-
vetették, s többnyire nyilván a rossz lelkiismeret is furdalta; aki vonakodott ettől a szolgálat-
tól, annak éheznie kellett, a társadalmon kívülre szorult, s nyomorban vagy számkivetetten
halt meg. Kegyetlen, hallatlanul szigorú rostálást rendeztek. Nemcsak a kutatás hanyatlott
gyorsan – ha nem a hatalmi és háborús célokat szolgálta –, hanem az iskolai oktatás is. Első-
sorban a világtörténelmet egyszerűsítették le végtelenül s át is költötték, mivel a mindenkori
vezető nemzetek mindegyike kizárólag önmagára vonatkoztatta; még az iskolákban is a törté-
netfilozófia és a zsurnalizmus uralkodott.
Elég a részletekből. Heves és vad idők voltak azok, zűrzavaros és bábeli idők, amikor népek és
pártok, öregek és fiatalok, vörös és fehér nem értették meg többé egymást. A vége az lett, bő-
séges vérontás és elnyomorodás után, hogy egyre jobban elhatalmasodott mindenkiben a vágy
az észheztérésre, egy közös nyelv újramegtalálására, a rendre, erkölcsre, érvényes mértékekre,
egy olyan ábécére és egyszeregyre, amelyet már nem a hatalmi érdekek diktálnak, s nem vál-
toznak minden pillanatban. Roppant nagy igény támadt az igazságra és jogra, a józan észre és
a zűrzavar leküzdésére. Ez a légüres tér egy erőszakoskodó és teljesen kifelé irányuló korszak
végén, ez a mindenkiben éledő, elmondhatatlanul sürgető és esdeklővé nőtt vágy az újrakez-
dés, a rend után – ez volt az, aminek Kasztáliánkat és létezésünket köszönhetjük. Az igazán
szellemi emberek parányi kis bátor, félig éhen veszett, de hajlíthatatlan serege lassan tudatá-
ra ébredt lehetőségeinek, aszketikus-hősies önfegyelemmel kezdett hozzá, hogy rendet és al-
kotmányt teremtsen önmagának, kicsiny és legkisebb csoportokban ismét dolgozni kezdett
mindenütt, leszámolt a jelszavakkal, s teljesen alulról kezdve újra felépített egy szellemiséget,
oktatást, kutatást, művelődést. Az építőmunka sikerrel járt, szegényes, hősi kezdeteiből las-
sankint pompás épület magasodott fel, s ez a munka alkotta meg nemzedékek során át a Ren-
det, a Nevelési Hatóságot, az elit-iskolákat, a levéltárakat és gyűjteményeket, a szakiskolákat,
és szemináriumokat, az üveggyöngyjátékot, s ma – örököseként és haszonélvezőjeként mi la-
kunk ebben a szinte túlságosan is pompás épületben. És, hadd ismételjem meg, mi meglehető-
sen gyanútlan és meglehetősen elkényelmesedett vendégként lakunk itt, immár semmit sem
akarunk tudni azokról a mérhetetlen emberáldozatokról, melyekre alapfalaink épültek, semmit
azokról a fájdalmas tapasztalatokról, melyeknek örökösei vagyunk, és semmit a világtörténe-
lemről, amely építményünket létrehozta vagy megtűrte, s megtart és megtűr minket s talán
utánunk is még sok kasztáliait és magistert, de egyszer majd újra ledönti és elnyeli építmé-
nyünket, mint ahogy mindent ledönt és elnyel, amit felnövesztett.
Visszatérek a történelemből, s az eredmény, a mára és miránk is érvényes tanulság az, hogy
rendszerünk és Rendünk már túljutott virágzása és szerencséje csúcspontján, azon a delelőn,
amelyet a világ történéseinek rejtélyes játéka olykor megenged annak, ami szép és kívánatos.
Hanyatlóban vagyunk, s ez talán nagyon sokáig elhúzódhat még, de mindenesetre semmi ma-
gasztosabb, szebb és kívánatosabb nem juthat nekünk annál, ami már a miénk volt, utunk lefe-
lé visz; történelmileg, azt hiszem, megértünk a lebontásra, s ez kétségtelenül be is következik,
nem ma és nem holnap, de holnapután. Erre a következtetésre én nem csupán teljesítményeink
és képességeink túlzottan morális megítélése folytán jutottam – még sokkal inkább erre követ-
keztetek azokból a megmozdulásokból, amelyekre odakint a világban készülődnek. Válságos
idők közelegnek, mindenfelé érezhetők a jelei, hogy a világ ismét változtatni akarja súlypont-
ját. Hatalmi eltolódások készülnek, s ezek nem fognak háború és erőszak nélkül végbemenni,
nemcsak a békét, hanem az életet s a szabadságot is veszély fenyegeti a Távol-Keletről. Ha
országunk és politikája semleges maradna is, ha egész népünk egyöntetűen kitartana is eddigi
helyzetünk mellett (amit nem tesz), és hű akarna maradni hozzánk és a kasztáliai eszmények-
hez, hiába tenné. Némely országgyűlési képviselőnk alkalmankint már most is nagyon nyíltan
kimondja, hogy országunknak Kasztália kissé drága fényűzés. Mihelyt komoly háborús fegy-
verkezésre kényszerülünk, akár csak védelmi célból is, és ez hamar bekövetkezhet, nagyarányú
takarékossági intézkedésekre kerül sor, és bármennyire jóindulatú is hozzánk a kormány, ezek
jó része bennünket is sújt majd. Mi büszkék vagyunk rá, hogy Rendünk és a szellemi kultúrá-
nak az az állandósága, amelyet szavatol, viszonylag szerény áldozatot követel az országtól.
Más korokkal, főleg a tárcairodalom korai szakával, annak pazarul fizetett, támogatott főis-
koláival, számtalan titkos tanácsosával és fényűző intézményével összevetve, ezek az áldoza-
tok valóban nem nagyok, s elenyészően kicsik azokhoz képest, milyen összegeket nyelt el a há-
borús évszázadban a háború és a fegyverkezés. De talán hamarosan megint épp ez a fegyver-
kezés lesz a legfölsőbb parancs, a Parlamentben megint a tábornokok uralkodnak majd, s ha a
népet válaszút elé állítják, hogy feláldozza-e Kasztáliát, vagy a háború és pusztulás veszélyé-
nek tegye ki magát – tudjuk, mire fog szavazni. Akkor kétségtelenül tüstént lendületet kap a
háborús ideológia, és főleg az ifjúságot ragadja magával – a jelszó-világnézet, amely szerint
tudós és tudományosság, latin és matematika, művelődés és a szellem ápolása csupán annyi-
ban létjogosult, amennyiben háborús célok szolgálatára képes.
A hullám már útban van felénk, s egyszer elsodor minket. Talán jó is lesz ez és szükséges.
Előbb azonban, igen tisztelt kollégáim, történelmi belátásunk, éberségünk és bátorságunk
mértéke szerint még rendelkezünk azzal a korlátozott elhatározási és cselekvési szabadsággal,
amely az embernek adatott, s ami az Ember történetévé teszi a világtörténelmet. Ha akarjuk,
behunyhatjuk a szemünket, mert egyelőre még távoli a veszély; mi, a mostani magisterek, va-
lószínűleg mindannyian nyugodtan tölthetjük be hivatali tisztünket mindvégig, s nyugalomban
szenderülhetünk örök álomra, mielőtt a veszedelem közelít, s mindenkinek láthatóvá válik.
Ámde számomra, s nyilván nemcsak nekem egyedül, ez a nyugalom nem lenne a jó lelkiismeret
békéje. Nem szeretném nyugodtan tovább igazgatni hivatalomat és üveggyöngyjátékokat ját-
szani, elégedetten azzal, hogy ami eljövendő, az már engem úgysem talál életben. Nem, hanem
szükségesnek látom, hogy emlékezzem rá: mi, akik nem politizálunk, szintén a világtörténe-
lembe tartozunk, és segítjük alakulását. Ezért mondottam levelem bevezetőjében, hogy hivata-
li rátermettségem csökkent vagy legalábbis fenyegetve van, mert nem gátolhatom meg, hogy
gondolataim és gondjaim nagy részét igénybe ne vegye a jövőbeli veszély. Képzeletemnek
ugyan megtiltom, hogy azzal játszadozzék: milyen formákat ölthet a ránk és rám váró szeren-
csétlenség. De nem zárkózhatom el a kérdés elől: mit kell tennünk és mit kell tennem, hogy
szembenézhessünk a veszéllyel? Erről engedjenek meg nekem még egy-két szót.
Nem szeretnék Platón igényével fellépni, hogy az államban a tudós vagy inkább a bölcs ural-
kodjék. A világ akkor fiatalabb volt. És Platón, noha valamiféle Kasztáliát alapított, koránt-
sem volt kasztáliai, hanem született arisztokrata, királyi származású. Ámbár mi is arisztokra-
ták vagyunk és nemességet alkotunk, de ez a szellem s nem a vér nemessége. Nem hiszek ben-
ne, hogy az embereknek valaha is sikerül kinevelniük a szellemi nemességgel együtt egy vér
szerinti nemességet is, ez volna az eszményi arisztokrácia, de ez csak álom marad. Mi, kasztá-
liaiak, lehetünk művelt és egészen okos emberek, de az uralkodásra nem vagyunk alkalmasak;
ha kormányoznunk kellene, nem tennénk ezt azzal az erővel és naivitással, amelyre szüksége
van az igazi kormányzónak, s közben igen hamar el is hanyagolnánk voltaképpeni munkaterü-
letünket és legsajátabb gondunkat, a mintaszerű szellemi élet ápolását. Az uralkodáshoz ko-
rántsem kell ostobának és durvának lenni, ahogy néha a hiú értelmiségiek vélték, de szüksé-
ges hozzá a kifelé forduló tevékenység töretlen öröme, a célokkal való azonosulás szenvedé-
lye, s bizonyára kell hozzá némi gyorsaság és aggálytalanság is a sikerhez vezető utak megvá-
lasztásában. Csupa olyan tulajdonság tehát, amely nem lehet és nincs is meg egy tudósban –
mert bölcsnek nem akarjuk nevezni magunkat –, mivelhogy nekünk a tettnél fontosabb a szem-
lélődés, s hogy elérhessük céljainkat, az eszközök és módszerek kiválasztásában megtanultuk,
hogy olyan aggályosak és bizalmatlanok legyünk, amennyire csak lehetséges. Így hát nem a mi
dolgunk a kormányzás, és nem a mi dolgunk a politizálás. Mi a kutatás, az elemzés és mérés
szakemberei vagyunk, mi vagyunk minden ábécé, egyszeregy és módszer őrzői és állandó fe-
lülvizsgálói, mi vagyunk a szellemi mértékek és súlyok hitelesítői. Bizonyára még sok egyéb is
vagyunk, adott körülmények között újítók, fölfedezők, kalandorok, hódítók és átértelmezők is
lehetünk – első és legfontosabb teendőnk azonban, amely miatt a népnek szüksége van ránk,
amiért tart minket: a tudás minden forrásának tisztán tartása. A kereskedelemben, a politiká-
ban és bárhol a teljesítmény és a zsenialitás alkalmilag talán jelentheti azt, hogy egy U-ból
X-et csinál, nálunk azonban soha.
Régebbi korszakokban, zaklatott, úgynevezett „nagy” időkben, háborúban és összeomlásban
alkalomadtán elvárták az értelmiségtől, hogy politizáljon. Főleg a késői tárcairodalom kor-
szakában volt ez így. A szellem átpolitizálása vagy militarizálása után ez is ama kor követel-
ményeihez tartozott. Amiként a templomok harangjait ágyúöntéshez, a még éretlen iskolásfiú-
kat a megtizedelt csapatok feltöltéséhez használták föl, ugyanígy kobozták és tékozolták el a
szellemet is, hadi eszközként.
Mi természetesen nem ismerhetjük el ezt a követelményt. Hogy szükség esetén elvisznek egy
tudóst a katedrája vagy az íróasztala mellől, s katonának sorozzák be, s hogy bizonyos körül-
mények közt erre ő maga önként is jelentkezik, továbbá, hogy egy háborútól kiszipolyozott or-
szágban a tudósnak a végsőkig, egészen az éhezésig mérsékelnie kell anyagi igényeit, erre kár
is a szót fecsérelnünk. Minél műveltebb egy ember, minél nagyobb kiváltságokat élvezett,
szükség esetén annál nagyobb áldozatokat kell hoznia; reméljük, ezt egyszer minden kasztáli-
ai természetesnek tartja majd. De ha készek vagyunk is jólétünket, kényelmünket, életünket a
népnek áldozni, midőn veszélyben van, ebbe nem értendő bele az, hogy készek volnánk felál-
dozni magát a szellemet is, szellemiségünk hagyományát és morálját a napi érdekeknek, a nép
vagy a tábornokok érdekeinek. Gyáva, aki kivonja magát azokból a teljesítményekből, áldoza-
tokból és veszélyekből, amelyekkel népének meg kell birkóznia. Ám nem kevésbé gyáva és áru-
ló, aki a szellemi élet alapelveit anyagi érdekekért eladja, aki tehát pl. készségesen átengedi a
hatalom birtokosainak a döntést, hogy mennyi is a kétszerkettő! Az igazságérzetet, az intellek-
tuális becsületességet, a szellem törvényeihez és módszereihez való hűséget valamilyen egyéb
érdekért – még a haza érdekéért is – feláldozni: árulás. Ha az érdekek és jelszavak harcában
az igazság abba a veszélybe kerül, hogy éppúgy értékét veszti, eltorzul és erőszak áldozata
lesz, mint az egyes ember, mint a nyelv, a művészetek, mint minden szervesen és mesterségesen
fölnevelt, kitenyésztett dolog, akkor nekünk egyetlen kötelességünk, hogy ellenálljunk, és
mentsük legfőbb hittételünket, az igazságot, vagyis az igazságra törekvést. A tudós, aki szó-
nokként, szerzőként, tanítóként hamisan nyilatkozik meg, tudatosan támogat hazugságokat és
hamisításokat, nem csupán szerves alaptörvények ellen cselekszik, de ezenkívül – minden idő-
szerűség látszata ellenére nem használ, hanem súlyos kárt okoz népének, megrontja levegőjét
és földjét, ételét és italát, megmérgezi a gondolkodást és a jogot, segítségére van minden go-
nosz és ellenséges erőnek, amely megsemmisüléssel fenyegeti a népet.
A kasztáliai tehát ne legyen politikus; szükség esetén áldozza fel ugyan személyét, de hűségét
a szellemhez soha. A szellem csak akkor jótékony és nemes, ha az igazságnak engedelmeske-
dik; mihelyt elárulja, mihelyt lemond az igazság tiszteletéről, megvásárolhatóvá és tetszés
szerint hajlíthatóvá válik – potenciálisan ördögivé is lesz, és sokkal rosszabb, mint az állati,
ösztönös bestialitás, mert abban még mindig van valami a Természet ártatlanságából.
Önökre bízom, tisztelt kollégáim, hogy elgondolkozzanak rajta: milyen kötelességek hárulnak
Rendünkre, ha az ország és a Rend maga is veszélybe kerül. A felfogások erről különböznek
majd. Nekem is megvan a magamé, és sokáig fontolgatván minden itt említett kérdést, a ma-
gam részéről világos elképzelésem van róla, hogy mi a kötelességem, s mire kell törekednem.
Nos, ez késztet arra a személyes kérelemre, amelyet a tiszteletre méltó Hatósághoz intézek,
emlékiratom befejezéseként.
A magisterek közül, akikből hatóságunk áll, hivatalom révén, mint Magister Ludi, én állok
legtávolabb a külvilágtól. A matematikus, a filológus, a fizikus, a pedagógus és minden más
magister olyan területen dolgozik, amely közös a profán világéval; országunk és minden or-
szág nem kasztáliai, szokványos iskoláiban is a matematika és a nyelvtanítás az oktatás alap-
ja, a világi főiskolákon is foglalkoznak csillagászattal, fizikával, s a teljesen tanulatlanok is a
zenével; mindeme tudományágak ősrégiek, sokkal idősebbek Rendünknél, jóval előtte léteztek
már, és túl is élik. Egyes-egyedül az üveggyöngyjáték a saját találmányunk, különlegességünk,
kedvencünk, játékszerünk, ez a mi sajátos kasztáliai szellemiségünk végső, legsokrétűbb kife-
jeződése. Kincseink közt egyszersmind ez a legdrágább és leghaszontalanabb, a legkedveltebb
s egyben legtörékenyebb ékszer. Ez fog elsőként veszendőbe menni, ha Kasztália fennmaradá-
sa kérdésessé válik; nemcsak azért, mert önmagában véve is a legtörékenyebb tulajdonunk,
hanem azért is, mert a laikusok szerint kétségtelenül ez Kasztália legnélkülözhetőbb része. Ha
arról lesz szó, hogy az országnak minden nélkülözhető kiadást megtakarítsunk, akkor majd
korlátozzák az elit-iskolák számát, csökkentik és végül eltörlik a könyvtárak és közgyűjtemé-
nyek fenntartására szánt alapítványokat, megszorítják élelmezésünket, nem látnak el többé
ruházattal, de meghagyják Universitas Litterarumunk összes fő tantárgyát, csupán az üveg-
gyöngyjátékot nem. Matematikára ahhoz is szükség van, hogy új lőfegyvereket találjanak fel,
de azt senki sem hiszi majd, legkevésbé a katonák, hogy az országnak és a népnek a legcseké-
lyebb kára is származnék a Vicus Lusorum bezárásából és játékunk megszüntetéséből. Az
üveggyöngyjáték a mi építményünk legfelső és leginkább veszélyeztetett része. Ez talán azzal
függ össze, hogy épp a Magister Ludi, a mi világtól legidegenebb tudományunk elöljárója érzi
meg elsőként a jövendő földrengéseket, vagy legalábbis ő mondja ki először a Hatóság előtt
ezt a megérzését.
Szóval, politikai és főleg háborús felfordulások esetén elveszettnek tekintem az üveggyöngyjá-
tékot. Hamar el fog pusztulni, ha egyénileg mégoly sokan őrzik is meg iránta ragaszkodó sze-
retetüket, és senki sem állítja majd újból helyre. Az újabb háborús korszak utáni légkör nem
tűri meg. Éppúgy el fog tűnni, mint a zene történetében bizonyos rendkívül gyakran művelt
szokások, mondjuk: a hivatásos énekesek kórusai 1600 körül vagy a vasárnapi figurális zene
1700 táján a templomokban. Akkoriban az emberek olyan hangzótokat hallottak, amelyeket
semmiféle tudomány és varázslat sem idézhet vissza a maguk angyalian sugárzó tisztaságá-
ban. És így lesz ez az üveggyöngyjátékkal is: nem fogják elfelejteni, de vissza sem hozhatják, s
akik majd akkor a történetét, keletkezését, virágkorát és végét tanulmányozzák, fel-felsóhajta-
nak, s irigyelni fognak minket, hogy ilyen békés, gondozott, tisztára hangolt szellemi világban
élhettünk.
Jóllehet, most Magister Ludi vagyok, semmiképp sem tartom feladatomnak (vagy a mi dol-
gunknak), hogy megakadályozzam vagy késleltessem Játékunk végetérését. A Szép és a Leg-
szebb is múlandó, mihelyt történelemmé és földi jelenséggé vált. Ezt tudjuk, s fájdalmat érez-
hetünk miatta, de nem próbálhatunk komolyan változtatni rajta: mert ez nem másítható meg.
Ha az üveggyöngyjáték lehanyatlik, Kasztáliát és a világot veszteség éri, de a világ ezt abban
a pillanatban alig érzi majd, annyira lefoglalja, hogy a nagy válságban mentse, ami még
menthető. Üveggyöngyjáték nélkül elképzelhető Kasztália, de nincs Kasztália az igazság tisz-
telete s a szellemhez való hűség nélkül. Egy Nevelési Hatóság Magister Ludi nélkül is elbol-
dogulhat. De hát ez a „Magister Ludi” – s erről majdnem megfeledkeztünk – eredetileg és lé-
nyegében nem azt a különleges valakit jelenti, akit mi jelölünk ezzel a szóval. A Magister Ludi
eredetileg egészen egyszerűen iskolamestert jelent. És az iskolamesterre, a jó és bátor iskola-
mesterre országunk annál jobban rászorul, minél nagyobb veszélyben van Kasztália, s minél
több értéke avul el és morzsolódik le. Mindenki másnál nagyobb szükségünk van tanárokra,
tanítókra, olyan emberekre, akik megtanítják az ifjúságot a mérlegelésre, ítéletre, s példaké-
pei az igazság tiszteletében, a szellem iránti engedelmességben, a szó, az ige szolgálatában.
És ez nemcsak és nem is elsősorban a kiválóak iskoláira érvényes, hiszen egyszer azok is meg-
szűnnek, hanem odakint a világi iskolákra, ahol a polgárokat és parasztokat, a kézműveseket
és katonákat, a politikusokat, tiszteket és uralkodókat nevelik és képezik, amikor még gyerme-
kek és alakíthatók. Ott van az ország szellemi életének talpköve, és nem a szemináriumokban
vagy az üveggyöngyjátékban. Mi mindig elláttuk az országot tanítókkal és nevelőkkel, s mon-
dottam már: ők a mi legjobbjaink. Ámde az eddigieknél sokkal többet kell tennünk. Nem ha-
gyatkozhatunk többé arra, hogy a külső iskolákból újra meg újra özönlik majd hozzánk a te-
hetségek java, és segít fenntartani Kasztáliánkat. Feladatunk legfontosabb és legmegtiszte-
lőbb részeként kell felismernünk és egyre jobban fejlesztenünk az iskolákban, a világi iskolák-
ban végzett alázatos és súlyos felelősséggel járó szolgálatunkat.
Ezzel elérkeztem személyes kérelmemhez is, amelyet a tiszteletre méltó Hatósághoz intéznék.
Ezennel arra kérem a Hatóságot: mentsen fel a Magister Ludi hivatali tisztségéből, s bízzon
rám kint az országban egy szokványos iskolát, nagyot vagy kicsit, és engedélyezze, hogy ennek
az iskolának lassankint tanári utánpótlást neveljek fiatal rendtársainkból, olyan embereket,
akiktől bizalommal várhatom, hogy hűséges segítőim lesznek: segítenek hússá és vérré változ-
tatni alapelveinket a világi fiatalokban.
Kérelmemet és annak indoklását a tiszteletre méltó Hatóság szíveskedjék jóindulatúan meg-
vizsgálni, s utána juttassa el hozzám utasításait.
Az Üveggyöngyjáték-mester
Utóirat:
Engedtessék meg nekem, hogy ehhez még hozzáfűzzem a tisztelt Jakobus atya néhány szavát,
amelyet egyik felejthetetlen magánóráján jegyeztem fel:
„Eljöhet a rémület és a legmélyebb nyomor ideje. De ha a nyomorban is lehetséges még vala-
melyes boldogság, az csak szellemi lehet, visszafordulás az előző korok művelődésének meg-
mentéséhez, odafordulás a szellem derűs és állhatatos képviseléséhez egy olyan korban,
amely különben teljesen az anyag áldozatául eshetnék.”
Tegularius nem tudta, milyen kevés maradt benn az ő munkájából ebben az iratban; az utolsó megfo-
galmazásban nem is látta. Igaz, Knecht elolvastatott vele két előző, sokkal részletesebb fogalmaz-
ványt. Elküldte a levelet, és sokkal kevésbé türelmetlenül várta a Hatóság válaszát, mint barátja. Úgy
döntött, hogy Fritzet nem avatja be további lépéseibe; elzárkózott az ügy minden további megbeszélé-
se elől, és csak arra utalt, hogy a válasz megérkezéséig kétségtelenül hosszú idő telik el majd.
És aztán, midőn megjött ez a válasz rövidebb határidőn belül, mintsem gondolta volna, Tegularius
mit sem tudott róla. A Hirslandból jött levél így hangzott:
Nagyrabecsült Kollégánk!
A Rend vezetősége, valamint a magisterek kollégiuma nem mindennapi érdeklődéssel vette tu-
domásul az Ön melegszívű és szellemes körlevelét. Figyelmünket éppúgy lekötötték a levélben
foglalt történelmi visszapillantások, mint a jövőbe vetett aggódó pillantásai, s közülünk bizo-
nyára még sokan további teret biztosítanak gondolataikban ezeknek a felzaklató és részben
bizonyára nem jogosulatlan megfontolásoknak, hogy hasznukra fordíthassák. Örömmel és el-
ismerően ismertük fel mindannyian, milyen érzület lelkesíti Önt: az igaz és önzetlen kasztáliai
szellem, bensőséges és második természetévé vált szeretet Tartományunk s annak élete és ha-
gyományai iránt – aggódó és ez idő szerint kissé szorongó szeretet. Nem kisebb örömmel és
elismeréssel észleltük ennek a szeretetnek személyes és jelenlegi jellegét és hangulatát, áldo-
zatkészségét, tettvágyát, komolyságát, buzgalmát és hősi hajlamát. Mindeme vonásokban ráis-
merünk a mi üveggyöngyjáték-mesterünk jellemére, tetterejére, tüzességére, merészségére. Hi-
szen annyira illik hozzá, a híres bencés atya tanítványához, hogy nem tisztán végső, tudomá-
nyos célként s némiképp esztétikai játékként, érzéketlen szemlélőként tanulmányozza a törté-
nelmet, hanem történelemismerete közvetlenül tudása azonnali felhasználására, cselekvésre,
segítőkészségre ösztönzi! S mennyire rávall az Ön jellemére, Tisztelt Kollégánk, az is, hogy
személyes vágyainak célja oly szerény: nem vonzódik politikai feladatokhoz és küldetésekhez,
befolyásos és tiszteletre méltó állásokhoz, hanem csupán Ludi Magister, iskolamester óhajt
lenni!
Ez az a néhány benyomás és gondolat, amely az Ön körlevelének már első olvasásakor is ön-
kéntelenül fölvetődött bennünk. A legtöbb kolléga ugyanígy vagy hasonlóan vélekedett. Az Ön
közléseinek, intelmeinek és kérelmeinek további megítélésében viszont a Hatóság már nem tu-
dott ilyen egyöntetűen állást foglalni. Az erről tárgyaló ülésen főleg azt a kérdést vitatták
élénken: mennyire fogadható el az Ön nézete létezésünk fenyegetett voltáról, valamint az a
kérdés is felmerült: milyen fajta, milyen méretű s időben mennyire lehet közeli a veszedelem, s
a tagság nagyobb része láthatólag komolyan fogta fel ezeket a kérdéseket, meleg érdeklődés-
sel. Ám – s ezt közölnünk kell Önnel – a többség egyik kérdésben sem szavazott az Ön felfogá-
sa mellett. Csupán az Ön történelmi-politikai elmélkedéseinek képzelőerejét és széles látókö-
rét ismerték el, külön-külön azonban egészében egyetlen sejtelmét vagy mondjuk, jövendölését
sem helyeselték s nem fogadták el meggyőzőnek. Abban a kérdésben is csak kevesen – s ők is
fenntartással értettek egyet Önnel, hogy milyen része van Rendünknek és a kasztáliai rend-
szernek a szokatlanul hosszú békeidőszak fenntartásában, sőt hogy a mi rendszerünk mennyire
tekinthető egyáltalán s elvileg a politikai történet s a közállapotok tényezőjének? A többség
véleménye szerint a háborús korszakok elmúltával földrészünkön beállt nyugalom részben a
megelőző szörnyű háborúk következményeként az általános kimerültség és elvérzés számlájá-
ra írható, de még inkább annak a körülménynek köszönhető, hogy a Nyugat akkor már nem
volt a világtörténelem gyújtópontja és a hegemónia-igények küzdőtere. Egy cseppet sem kétel-
kedünk a Rend érdemeiben, de nem ismerhetjük el, hogy a kasztáliai gondolat, egy magasren-
dű szellemi képzés gondolata az elmélkedő léleknevelés jegyében voltaképpen történelemfor-
máló erő volna, vagyis elevenen hatna a világpolitikai állapotokra, s az ilyesfajta törekvés és
becsvágy érthetően távol áll a kasztáliai szellem egész jellegétől. A téma néhány nagyon ko-
moly fejtegetése hangsúlyozta, Kasztáliának nincs szándékában, nem is az a rendeltetése,
hogy politikai hatást fejtsen ki, vagy beleszóljon a béke és háború dolgába, s ilyen rendelteté-
séről már csak azért sem lehet szó, mivel minden, ami kasztáliai, az észre vonatkozik, az
ésszerűségen belül játszódik le, ez viszont a világtörténelemről nemigen mondható el, csak
akkor, ha visszaesünk a romantikus történetfilozófia teológiai-költői ábrándjaiba, s a hatal-
mak történelmet alkotó egész gyilkoló és megsemmisítő szervezetét a világértelem módszeré-
nek nyilvánítjuk. Az is világos – ha a legfelszínesebben vesszük is szemügyre a szellem törté-
netét –, hogy a szellem legvirágzóbb korszakai alapjában véve sohasem magyarázhatók meg a
politikai állapotokból, a kultúrának, a szellemnek vagy a léleknek megvan a saját története,
vagyis inkább egy második, titkos, vértelen és szent történetként halad az úgynevezett világ-
történelemmel, azaz a soha el nem nyugvó s az anyagi hatalomért vívott harcokkal párhuza-
mosan. A mi Rendünknek csakis ezzel a szent és titkos világtörténettel van dolga s nem a „va-
lódi”, erőszakos, durva világtörténettel, és sohasem lehetne a feladata, hogy a politikai törté-
neten őrködjék, vagy éppen segítse alakítását.
Mármost, akár valóban úgy áll a világpolitikai helyzet, ahogy az Ön körlevele jelzi, akár
nem: a Rendnek nincs jogában mást tenni, mint várakozni és türelmesen foglalni állást. És így
– szemben egy-két szavazattal – az Ön véleményét, hogy ezt a helyzetet felhívásnak tekintsük a
cselekvő állásfoglalásra, a többség határozottan elutasította. Ami az Ön felfogását illeti a mai
világhelyzetről s utalásait a legközelebbi jövőre – noha ezek láthatólag bizonyos hatással vol-
tak a kollégák többségére, sőt egyik-másik úrnak szenzációként hatottak –, bármennyire bi-
zonygatta is a legtöbb szónok az Ön ismeretei és éleselméjűsége iránt érzett tiszteletét – eb-
ben a pontban sem lehetett megállapítani a többség egyetértését Önnel, ellenkezőleg. Sokkal
inkább hajlamosnak mutatkozott rá mindenki, hogy ugyan figyelemre méltónak és nagymérték-
ben érdekesnek, de mégis túlzottan borúlátónak ítéljék az Ön megnyilatkozásait. Olyan hang
is jelentkezett, amely azt kérdezte: vajon nem veszélyes-e, sőt vétek vagy legalábbis könnyel-
műség, ha egy Magister az esetleg közelgő veszélyek és megpróbáltatások ilyen komor képei-
vel akarja megrémíteni Hatóságát? Bizonyára megengedett dolog egy-egy alkalmi intés, fi-
gyelmeztetés a dolgok múlandóságára, és mindenkinek – álljon bár mégoly magas és felelős
poszton is – időnkint föl kell idéznie magában a memento morit; azonban ennyire általánosít-
va és nihilista módon jövendölni meg a magisterek egész rendjének, az egész Rendnek, az
egész hierarchiának egy állítólag közeli véget – ez nemcsak méltatlan roham a kollégák lelki
nyugalma és képzelete ellen, hanem magának a Hatóságnak és teljesítőképességének veszé-
lyeztetése is. Egy Magister tevékenysége mit sem nyerhet vele, ha reggelenkint azzal a gondo-
lattal kezd munkájához, hogy hivatala, munkája, tanítványai, a Rend iránti felelőssége, egész
élete Kasztáliában és Kasztáliáért – mindez holnap vagy holnapután megsemmisül. Ha a
többség ezt a hangot nem is erősítette meg, azért némi tetszésre talált.
Közlésünket rövidre fogjuk. de szóbeli tárgyalás céljából rendelkezésére állunk. Szűkszavú
mondandónkból is láthatja már, Tiszteletreméltó Urunk, hogy körlevele nem érte el azt a ha-
tást, amelyet Ön remélt tőle. A sikertelenségnek nagyrészt nyilván tárgyi okai vannak, ténybeli
különbségek az Ön és a többség jelenlegi nézetei és kívánságai között. De külső, alaki okok is
közrejátszanak. Legalábbis mi úgy látjuk: lényegesen harmonikusabb és hasznosabb volna
egy közvetlen, szóbeli vita Ön és a kollégái közt. És úgy hisszük, nemcsak az írásos körlevél-
nek ez a formája hatott gátlólag a kérelme ügyében; még inkább az volt a mi érintkezésünkben
egyébként szokatlan összekapcsolása egy munkatársi közlésnek valamilyen személyes üggyel,
egy kérelemmel. A legtöbben holmi balul sikerült újítási kísérletet látnak ebben a kevertség-
ben, egyesek kereken ildomtalannak minősítették.
Ezzel az Ön ügyének legkényesebb pontjához érkeztünk, ahhoz a kérelméhez, hogy bocsássuk
el hivatali szolgálatából, és személyét a világi iskolai szolgálat rendelkezésére bocsássuk. A
kérelmező előre tudhatta volna, hogy a Hatóság nem egyezhet bele egy ilyen váratlan és sajá-
tosan indokolt kérésbe, semmiképp sem fogadhatja el, nem hagyhatja jóvá. A Hatóság válasza
magától értetődően: nem.
Mi is lenne a mi hierarchiánkból, ha többé nem a Rend és a Hatóság feladata volna, hogy
mindenkit a maga helyére állítson?! Mi lenne Kasztáliából, ha mindenki maga értékelné a sa-
ját személyiségét, adottságait és rátermettségét, s e szerint akarná kiválasztani a maga mun-
kahelyét?! Mi azt ajánljuk az Üveggyöngyjáték-mesternek: gondolkozzék el ezen egypár per-
cig, és meghagyjuk neki, hogy továbbra is lássa el tiszteletre méltó hivatalát, amelynek veze-
tésével megbíztuk.
Ön választ kért írására, s mi most feleltünk rá. Nem adhattunk olyan választ, amilyent remélt.
De nem hallgathatjuk el, mennyire elismerjük az Ön dokumentumának felrázó és intő értékét.
Számítunk rá, hogy ennek tartalmáról még szóbelileg is tárgyalhatunk Önnel, éspedig nemso-
kára, mert ha a Rend vezetősége úgy véli is, hogy Önre kell hagyatkoznia, azért aggodalom-
mal tölti el írásának az a része, amelyben további hivatalvezetésének csökkent értékéről vagy
veszélyeztetettségéről van szó.
Knecht különösebb várakozás nélkül, de nagyon nagy figyelemmel olvasta el az iratot. Hogy a Ha-
tóság okot talál az „aggodalomra”, ezt nyilván gondolhatta volna, és ezenkívül is következtethetett rá
egy határozott jelből. Nemrégiben a játékosfaluban megjelent egy hirslandi vendég, szabályos igazol-
vánnyal s a Rend vezetőségének ajánlásával, néhány napi vendégjogot kért, állítólag levéltári és
könyvtári munkákra, s azt is kérte, hogy mint vendég, meghallgathassa Knecht néhány előadását; csön-
des és figyelmes volt, már idősebb férfi; fel-felbukkant a település minden részlegében, szinte minden
tantermében, Tegularius után érdeklődött, s többször is fölkereste a waldzelli elit-iskola közelben
lakó igazgatóját; aligha lehetett kétséges, hogy megfigyelő, azért küldték, hogy megállapítsa, mi a
helyzet a játékosok falujában, vajon érezhető-e hanyagság, vajon a Magister egészséges és a helyén
áll-e, a hivatalnokok szorgalmasak-e, s nem nyugtalanok-e a tanulók? Egy teljes hétig időzött ott,
Knecht egyetlen előadásáról sem maradt el, s az, hogy mindent megfigyelt, és csendben mindenütt je-
len van, két hivatalnoknak is feltűnt. Tehát a Rend vezetősége még megvárta ennek a hírszerzőnek a je-
lentését, mielőtt elküldte válaszát a Magisternek.
Mármost mit tartsunk a válasziratról, s ki lehetett a szerzője? Stílusa nem árulta el, ez az általáno-
san használt személytelen hatósági stílus volt, amit az alkalom megkívánt. Finomabb tapogatózás után
azonban több sajátosság és személyes jelleg mutatkozott az írásban, mint ahogy első olvasására gyaní-
tani lehetett volna. Az egész dokumentum alapja a hierarchikus rendi szellem, az igazságosság és
rendszeretet volt. Világosan látható volt, mennyire kellemetlenül, kényelmetlenül, sőt terhesen és
bosszantóan hatott Knecht folyamodványa, s e válasz szerzője biztosan már első tudomásul vétele
után, függetlenül mások ítéletétől, úgy döntött, hogy elutasítja. Viszont a felháborodással és elutasítás-
sal szemben állt egy másik indulat és hangulat, valami érezhető rokonszenv, mindama szelíd és barát-
ságos ítéletek és megnyilatkozások hangsúlyozása, amelyek Knecht kérelméről az ülésen elhangzottak.
Knecht nem kételkedett benne, hogy a válasz szerzője Alexander, a Rend vezetőségének főnöke.
Itt utunk végére értünk, s reméljük, hogy hírül adtunk minden lényegeset Josef Knecht életútjáról.
Ennek az életpályának a végéről egy későbbi életrajzíró kétségtelenül még sok részletet deríthet fel és
közölhet majd.
Lemondunk róla, hogy a Magister utolsó napjairól mi magunk adjunk leírást; mi sem tudunk róla
többet, mint minden waldzelli diák, és nem is tudnánk jobban megírni, mint a „Legenda az Üveg-
gyöngyjáték-mesterről”, amely kézirat köztünk több példányban jár kézről kézre, és valószínűleg az
elhunyt néhány kiváltságos tanítványának a műve. Hadd fejezzük be könyvünket ezzel a legendával.
A LEGENDA
Ha bajtársaink beszélgetését hallgatjuk Mesterünk eltűnéséről, ennek okairól, elhatározása és lépé-
se jogos vagy jogtalan voltáról, sorsa értelméről vagy értelmetlenségéről, ez oly különösen hat ránk,
mint Diodorus Siculus fejtegetései a Nílus áradásának gyanítható okairól, és nemcsak haszontalannak,
hanem jogtalannak is látnánk újabbakkal szaporítani ezeket a fejtegetéseket. Ehelyett a szívünkben
óhajtjuk ápolni Mesterünk emlékét, aki a világba történt rejtelmes távozása után csakhamar egy még
idegenebb és titokzatosabb Máslétbe költözött át. Hogy a nekünk oly drága emlékének szolgáljunk, fel
akarjuk jegyezni, ami ezekről az eseményekről a fülünkbe jutott.
Miután a Mester elolvasta azt a levelet, amelyben a Hatóság elutasította kérelmét, könnyű borzon-
gást érzett, hajnali hűvösséget és józanságot, ami jelezte neki: eljött az óra, és most már nem habozhat,
nem tétovázhat tovább. Ezt a sajátos érzést, amit ő „ébredésnek” nevezett, élete döntő pillanataiból
jól ismerte: megelevenítő s egyszersmind fájdalmas érzés volt, a búcsú és az útra kelés keveréke, tu-
dattalanja mélyét megrázó, mint a tavaszi vihar. Az órára nézett, egy óra múlva tanítania kellett a tan-
folyamon. Elhatározta, hogy ezt az egy órát a magába szállásnak szenteli, és kiment a csöndes magis-
teri kertbe. Útján néhány verssor kísérte, amely hirtelen eszébe jutott:
Mondogatta maga elé, s nem is tudta, melyik költő versében olvasta ezt először, de a vers hozzá
szólt, tetszett neki, és teljesen megfelelt az óra élményének. A kertben leült egy hervadó levelekkel te-
leszórt padra, szabályozta lélegzését, küzdött a benső csendért, míg végül megtisztult szívvel elmélke-
désbe merült, amelyben élete ezen órájának konstellációja általános, személy fölötti képekké rende-
ződött. De amint visszaindult a kis előadóterem felé, ismét megszólalt benne az a vers, újból el kellett
tűnődnie rajta, s úgy vélte, kissé másképpen kéne hangzania. Emlékezete végül megvilágosodott, és
segítségére jött. Halkan mondta maga elé:
De a verssorok eredetére csak estefelé jött rá, amikor már régen megtartotta a tanfolyami órát, s el-
végezte minden egyéb napi munkáját. Nem valamely régi költő sorai voltak, hanem egyik saját versé-
ből valók, amelyet egykor iskoláskorában, diákként írt, s a költemény ezzel a sorral végződött:
Még ezen az estén magához rendelte helyettesét, és közölte vele, hogy másnap bizonytalan időre el
kell utaznia. Rövid utasításokkal minden folyamatban levő ügyet átadott neki, s barátságosan és tár-
gyilagosan búcsúzott el tőle, ahogy máskor is egy rövid hivatalos út előtt.
Azzal már előbb is tisztában volt, hogy Tegularius barátját nem avathatja be titkába, s úgy kell el-
hagynia, hogy ne terhelje meg a búcsúzással. Így kellett tennie, nemcsak azért, hogy olyannyira érzé-
keny barátját megkímélje, hanem azért is, hogy ne veszélyeztesse egész tervét. A véghezvitt cseleke-
detbe és a ténybe Fritz valószínűleg beletörődik majd, viszont egy meglepő bejelentés és búcsújelenet
esetleg kellemetlen fegyelmezetlenségre ragadtatná. Knecht egy darabig még arra is gondolt: elutazik
anélkül, hogy egyáltalán még egyszer látná Fritzet. Gondolkozott rajta, de úgy vélte, hogy ez nagyon is
úgy festene, mintha menekülne a nehézség elől. Bármilyen okos és helyes is volna megkímélni barát-
ját egy jelenettől és holmi balgaságokra alkalmat adó felindulástól, önmagát nem kímélhette ennyire.
Volt még egy félórája az éjszakai nyugovóra térésig, fölkereshette Tegulariust anélkül, hogy zavarta
volna őt vagy bárki mást. Keresztülment a tágas belső udvaron, ahol már sötét volt. Bekopogott barát-
ja cellájába, azzal a sajátságos érzéssel, hogy utoljára – és Fritzet egyedül találta. Az olvasás közben
meglepett Tegularius örömmel köszöntötte, félretette könyvét, s hellyel kínálta látogatóját.
– Egy régi költemény jutott ma eszembe – kezdte a beszélgetést Knecht –, vagy legalábbis néhány
versszaka. Te talán tudod, hol található meg a teljes vers?
És idézte: „Mert minden indulásban varázs rejlik...”
A korrepetitornak nem kellett sokáig törnie a fejét. Rövid gondolkodás után ráismert a költeményre,
felállt, és az egyik polcról levette Knecht költeményeinek kéziratát, az eredeti kéziratot, amelyet Josef
egykor neki ajándékozott. Belelapozott, s két lapot húzott elő, a vers első lejegyzését. Odanyújtotta a
Magisternek.
– Itt van – mondta mosolyogva –, tessék, a Tiszteletreméltónak szolgálatjára. Sok-sok év óta az
első eset, hogy ezekre a költeményekre emlékezni kegyeskedik.
Josef Knecht figyelmesen és nem minden megindultság nélkül nézte a lapokat. Diákként, a Kelet-
ázsiai Tanulmányi Intézetben, ezekre a lapokra egykor verssorokat írt, belőlük valami távoli múlt te-
kintett rá: minden egy majdnem elfelejtett intelemmé vált és fájdalmasan újra ébredő hajdanvoltról
beszélt, a már kissé megsárgult papír, a fiatalkori kézírás, a húzások és javítások a szövegben. Úgy
vélte: nemcsak az évre és az évszakra emlékszik, amikor ezek a verssorok keletkeztek, hanem a napra
és az órára is, és egyszersmind a hangulatára is, arra az erős és büszke érzésre, amely akkor eltöltötte
és boldoggá tette, s amit akkor ezek a verssorok kifejeztek. Azoknak a különös napoknak egyikén írta,
amikor a saját szavával „ébredésnek” nevezett lelki élményben volt része.
A költemény címe láthatólag előbb volt meg, még mielőtt a vers első sorai keletkeztek. Nagy betűk-
kel, viharos kézírással volt odavetve:
„Transzcendeálni!”
Csak később, más időben, más hangulatban és élethelyzetben törölte ezt a címet a felkiáltójellel
együtt, s helyette mást írt oda, kisebb, vékonyabb, szerényebb betűkkel. Ezt, hogy:
„Lépcsők.”
Knechtnek most újra eszébe jutott, hogy akkor, elragadva költeménye gondolatának lendületétől,
hogyan is írta oda a „Transzcendeálni!” címet, mint felhívást és parancsot, intelmet önmagához, újon-
nan fogalmazott és megerősített szándékként, hogy tetteit és életét ennek jegyébe állítsa és „transzcen-
deálja”, átszellemítse minden tér, minden útszakasz elszántan derűs végigjárásába, betöltésébe és
maga mögött hagyásába. Félhangosan olvasott föl néhány sort:
Josef Knecht örömét lelte útjában: már évek óta nem járt gyalog. Sőt ha jobban elgondolkozott raj-
ta, úgy rémlett: utolsó igazi gyalogos vándorlása az volt, amikor a mariafelsi kolostorból Kasztáliába,
Waldzellbe tért vissza arra az évi ünnepi Játékra, amelyet oly súlyosan megterhelt volt „Őméltósága”,
Thomas von der Trave halála, aki épp őt tette meg utódjává. Egyébként, ha egyetemi éveire és a bam-
buszligetre gondolt vissza, mindig úgy érezte, mintha valamilyen józan, hűvös kamrából tág, derűsen
napfényes vidékre tekintene ki, a visszahozhatatlanra, valamire, ami az emlékezés paradicsomává lett;
ez az emlékezés, ha nem is járt fájdalommal, mindig nagyon távoli, nagyon másféle valami volt: titok-
zatos-ünnepi módon különbözött a mától és a hétköznaptól. Most azonban, e derűsen sugárzó szeptem-
beri délutánon, a közelség erős színeiben s a távol lágyan párálló, álomfinom, kékből ibolyába játszó
tónusaiban, a kényelmes bandukolás és tétlen szemlélődés közepette, az oly régen átélt gyalogtúra
nem távoli paradicsomként pillantott vissza a lemondó jelenbe, hanem ez a mai utazás és a mai Josef
Knecht testvérien hasonlított az akkorihoz, minden megint új, rejtélyes, sokat ígérő volt: visszatérhe-
tett minden, ami elmúlt, s ezenfelül sok új is jöhetett még. Így már régóta nem tekintett rá a nap és a
világ: ilyen súlytalanul, szépen és ártatlanul. A szabadság és önrendelkezés boldogsága erős szesz-
ként áramlott át erein; milyen régóta nem érezte már ezt az érzést, ezt a szelíd és elragadó ábrándot!
Eltűnődött, és eszébe jutott az az óra, melyben annak idején ehhez a drága érzéshez hozzányúltak és
megbéklyózták; Thomas magisterrel beszélgettek akkor, az ő barátian-ironikus tekintete szegeződött
rá, és Josef jól emlékezett annak az órának a kényelmetlen érzésére is, amikor elveszítette szabadsá-
gát. Tulajdonképp nem fájdalom volt ez, nem égető szenvedés, hanem inkább szorongás, könnyű bor-
zongás a nyakszirtjén, a rekeszizmában valami óva intő remegés, valami változás a testhőmérsékleté-
ben s főleg életérzése ritmusában. Ama sorsdöntő órának aggályos, szorongató, távolról fulladással
fenyegető érzéséért ma kárpótlást kapott vagy meg is gyógyult.
Knecht előző nap, Hirsland felé utaztában elhatározta: bármi történjék is ott, semmi esetre sem fog-
ja megbánni. Aznapra megtiltotta magának, hogy az Alexanderrel folytatott beszélgetésének részletei-
re gondoljon, viaskodására vele és az ő viaskodására érte. Teljesen kitárta magát az oldódás és sza-
badság érzésének, amely úgy töltötte be, mint elvégzett napi munkája után a parasztot az ünnepi este
érzete; tudta, hogy biztonságban van; nincs semmi kötelezettsége, tudta, hogy pillanatnyilag teljesen
nélkülözhető és mindenből kikapcsolódott, nem kötelezhetik semmiféle munkára, gondolkodásra, és a
fénylő, színes nappal lágy sugárzással vette körül, csupa kép, csupa jelen az egész, követelmények
nélkül, tegnap és holnap nélkül. Elégedettségében néha egy-egy indulót zümmögött, dúdolgatott maga
elé, amelyet hajdan eschholzi kisiskolásként a kirándulásokon három-négy szólamban énekeltek, és
életének abból a derűs hajnalából tiszta kis emlékfoszlányok és zengzetek röppentek fel üde madár-
csicsergésként.
Egy cseresznyefa már bíborszínben játszó lombja alatt megállt, és leült a fűbe. Zakója belső zsebé-
be nyúlt, s előhúzott valamit, amiről Alexander mesternek sejtelme sem volt, tudniillik egy kis fafuru-
lyát, s bizonyos gyöngédséggel nézegette. Nem nagyon régóta, talán egy fél éve volt a birtokában ez a
naiv és gyermekinek ható hangszer, és jóleső érzéssel emlékezett arra a napra, amikor a tulajdonába
került. Monteport-ba utazott akkor, hogy megbeszéljen néhány zeneelméleti kérdést Carlo Ferromon-
téval; közben bizonyos régi korok fafúvós hangszereire terelődött beszélgetésük, és ő megkérte barát-
ját, mutassa meg neki a monteport-i hangszergyűjteményt. Élvezettel jártak végig néhány termet, amely
tele volt régi orgonákkal, hárfákkal, lantokkal, zongorákkal, s aztán egy raktárba értek, ahol az iskolai
hangszereket őrizték. Ott Knecht egy egész ládára való ilyen kis furulyát látott, megnézte és kipróbálta
az egyiket, majd megkérdezte barátját, magával vihet-e egy ilyen furulyát. Carlo nevetett, felszólította,
hogy válasszon ki magának egyet, nevetve írta alá róla a nyugtát, de aztán nagyon pontosan elmagya-
rázta neki a hangszer felépítését, kezelését és játéktechnikáját. Knecht magával vitte a kedves kis já-
tékszert, és mivel eschholzi gyerekkora óta, amikor blockflötén játszott, nem vett a kezébe fúvós hang-
szert, és már többször eltervezte, hogy újra megtanul játszani valamelyiken, néha-néha gyakorolt is
rajta. A skálázáson kívül egy régi dalfüzetet is felhasznált, amelyet Ferromonte adott ki a kezdők szá-
mára, és hébe-hóba a kis furulya szelíd, édes hangja hallatszott ki a magisteri kertből vagy Knecht há-
lószobájából. Még korántsem volt mestere a hangszerének, de számos koráit és dalt tanult meg, fejből
játszotta őket, s némelyiknek a szövegét is tudta. Most eszébe jutott az egyik ilyen dal, amely nagyon
is illett ehhez az órához. Néhány verssorát maga elé dünnyögte:
Kihúzta az íróasztal fiókját, egy papírlapot keresett és talált, s felírta rá magának a verset. Később
megmutatta Pliniónak és hozzáfűzte: – Ezek a verssorok tetszettek nekem, van bennük valami különös:
oly szárazak s egyszersmind oly bensőségesek! És olyan jól illenek rám, s pillanatnyi helyzetemre és
hangulatomra. Ha nem is vagyok kertész, és nem is akarom valami ritka növénynek szentelni napjai-
mat, mégiscsak tanár és nevelő vagyok, s úton feladatomhoz, a gyermekhez, akit nevelni akarok.
Mennyire örülök neki! Ami pedig ezeknek a verseknek a szerzőjét, Rückertet, a költőt illeti, gyanítha-
tólag megvolt benne mindhárom nemes szenvedély, a kertészé, a nevelőé és az íróé, s nyilván épp ez
az utóbbi foglalta el nála az első helyet: utolsónak s a legjelentősebb helyen említi, és annyira szerel-
mes szenvedélye tárgyába, hogy gyengéddé válik, s nem könyvnek, hanem „könyvecskének” nevezi.
Ez olyan megható.
Plinio nevetett. – Ki tudja – vélte –, hogy a kedves kicsinyítő képző nem csupán a rímkovács fogá-
sa-e, akinek itt az egyszótagos szó helyett egy többszótagosra volt szüksége.
– Azért csak ne becsüljük le – védekezett Knecht. – Az az ember, aki verssorok tízezreit írta le éle-
tében, nem hagyná, hogy egy ósdi metrikai kényszer a sarokba szorítsa. Nem, hallgass csak ide, mi-
lyen gyöngéden s kissé szégyenlősen is cseng ez: „s egy könyvecskét ha írunk”! Talán nem is csupán a
tárgy szeretete csinált a „könyvből” „könyvecskét”. Talán megszépítő, megbékítő is volt ez a gondo-
lat. Talán, sőt valószínűleg oly odaadóan tevékenykedő volt ez a szerző, hogy hébe-hóba ő maga is
valamiféle szenvedélynek és bűnnek érezte könyvírási hajlamát. Így a „könyvecske” szónak nemcsak
szerelmes csengése és értelme volna, hanem megszépítően, elterelően, mentegetőzve is hangzanék,
ahogyan a játékos is gondolja, amikor nem játékra, hanem csak „egy kis játszmára” invitál, s az iszá-
kos, ha még egy „pohárkát” vagy „egy kortyot” kér. Nos, ezek találgatások. Mindenesetre én teljesen
egyetértek és együttérzek az énekessel, aki gyermeket akar nevelni és egy könyvecskét akar írni. Mert
nemcsak a nevelni vágyás szenvedélyét ismerem, nem, a könyvírás szenvedélye sem áll nagyon távol
tőlem. És most, hogy megszabadultam a hivatalomtól, megint csábító, drága gondolat, hogy egyszer,
szabad időmben és jókedvemből egy könyvet írjak, nem: egy könyvecskét, valami kis írásművet bará-
taimnak és a velem rokon gondolkodásúaknak.
– És miről? – kérdezte Designori kíváncsian.
– Ó, az mindegy, a tárgy nem számít. Az csak alkalmat adna rá, hogy begubózzam, s élvezzem a bol-
dogságot: milyen sok szabad időm van. Nekem a hangnem volna fontos, valami megfelelő középút,
tisztelet és meghittség, komolyság és játékosság közt, nem holmi oktató hang, hanem barátságos közlés
és beszélgetés erről-arról, amiről azt hiszem, hogy átéltem és megtanultam. Az a mód, ahogyan ez a
Friedrich Rückert keveri a verseiben a tanítást és a gondolkodást, a közlést és a csevegést, nyilván
nem az én stílusom lenne, és mégis valami szeretetreméltót érzek ebben a műfajban, hiszen olyan sze-
mélyes és mégsem önkényes, játékos és mégis szilárd formai szabályokhoz kötődik, s ez tetszik ne-
kem. Nos, egyelőre nem jutok hozzá a könyvecske-írás örömeihez és gondjaihoz, most másvalamihez
kell összeszednem magamat. Később azonban egyszer, gondolom, még felvirulhat nekem is a szerző-
ség boldogsága, ahogyan előttem lebeg a dolgok kellemes, bár gondot okozó megragadása, nem csu-
pán magányos gyönyörűségem végett, hanem mindig arra a néhány kevés jó barátomra és olvasómra
gondolva.
Másnap reggel Knecht útnak indult Belpuntba. Designori előző nap jelezte neki, hogy el akarja kí-
sérni, de Josef ezt határozottan elutasította, és amikor Plinio még megpróbálta rábeszélni, szinte rári-
pakodott. – A fiúnak – mondta röviden – elég baja lesz azzal, hogy fatális új tanárával találkozzék, s
ezt megeméssze, nem szabad tetéznünk még apja látványával is, ami éppen most aligha szerezne neki
örömöt.
Miközben a Plinio bérelte utazókocsiban elindult a friss szeptemberi reggelen, visszatért a tegnapi
jó utazókedve. Gyakran elbeszélgetett a kocsissal, néha megállította vagy azt mondta: hajtson lassab-
ban, ha a táj vonzotta, s többször játszott is a kis furulyáján. Szép és lebilincselő utazás volt ez, a fő-
városból és a lapályról az előhegyek és még tovább a magashegység felé, s az út ugyanakkor a vége
felé közelgő nyárból egyre jobban az őszbe vezetett. Déltájt az utolsó emelkedő nagy kanyarokkal már
a gyérülő tűlevelű erdőn át haladt, habzó, sziklákon zúgó hegyi patakok közt, hidakon át, s magányos,
súlyos kőből rakott, kisablakú tanyák mellett, egyre beljebb, a köves, mindig szigorúbb és nyersebb
hegyi világba, amelynek keménységében és komorságában kétszeresen kedves volt a sok kis virágpa-
radicsom virulása.
A kis vidéki villa, ahová végül megérkezett, egy hegyi tó partján állt, szürke sziklák közt rejtőzve, s
alig emelkedett ki közülük. Amint megpillantotta, az utas rögtön megérezte ennek a rideg magashegy-
séghez illő építésmódnak a szigorúságát, sőt komorságát; de aztán tüstént derűs mosoly fénylett föl ar-
cán, mert a ház nyitott ajtajában meglátott egy alakot: egy ifjú állt ott színes ujjasban és rövidnadrág-
ban, s ez csak tanítványa, Tito lehetett; s ámbár Knecht voltaképp nem aggódott igazán komolyan a
szökevény miatt, mégis fölszabadultan és hálásan lélegzett fel. Ha Tito itt van, s a ház küszöbén kö-
szönti tanárát, akkor minden rendben van, és tárgytalanná válik néhány bonyodalom, aminek a lehető-
ségével mindenesetre számolt útközben.
A fiú elébe jött, mosolyogva, barátságosan és egy kissé zavartan, kisegítette a kocsiból és azt
mondta: – Nem akartam rosszat azzal, hogy hagytam: egyedül utazzék ide. – És mielőtt még Knecht
válaszolhatott volna, bizalmasan hozzátette: – Azt hiszem, megértette a szándékomat. Különben bizo-
nyára magával hozta volna apámat. Neki már megírtam, hogy szerencsésen megérkeztem.
Knecht nevetett, kezet szorított a fiúval, aki bevezette a házba; ott a cselédlány is üdvözölte őt, s
megígérte, hogy hamarosan elkészül a vacsora. Amikor most Josef, valami szokatlan szükségérzetnek
engedve, vacsora előtt egy kis időre lepihent, tudatára ébredt, hogy ez a szép kocsizás furcsa módon
kifárasztotta, sőt kimerült tőle; és miközben végigbeszélgette az estét tanítványával, és megmutattatta
vele virág- és lepkegyűjteményét – ez a fáradtsága még fokozódott, sőt amolyan szédülésfélét érzett,
valami eddig sosem észlelt ürességet a fejében, és kellemetlen gyöngeséget, egyenetlenséget a szívve-
résében. De azért Titóval maradt a lefekvés megbeszélt időpontjáig, és igyekezett nem észrevétetni
rosszullétét. Tanítványa kissé csodálkozott rajta, hogy a Magister egy szót sem szól a tanulás megkez-
déséről, az óratervről, az ő utolsó bizonyítványairól és más efféle dolgokról, sőt amikor Tito megkí-
sérelte kihasználni ezt a jó hangulatot, s másnapra egy nagyobb sétát javasolt, hogy tanítóját megis-
mertesse új környezetével, Knecht barátságosan elfogadta a javaslatot.
– Örülök ennek a sétának – fűzte hozzá Knecht –, és mindjárt meg is kérem egy szívességre. Miköz-
ben a növénygyűjteményét nézegettem, láttam, hogy ön a hegyi növényekről többet tud nálam. Együtt-
létünknek többek között az is a célja, hogy kicseréljük és összehangoljuk ismereteinket; kezdjük azzal,
hogy ön felülvizsgálja csekély botanikai tudásomat, és valamivel előbbre segít ezen a területen.
Amikor jóéjszakát kívántak egymásnak, Tito nagyon elégedett volt, tele csupa derék elhatározással.
Ez a Knecht magister megint nagyon tetszett neki. Anélkül, hogy nagy szavakkal élt volna, s a tudo-
mányról, erényről, szellemi nemességről s ilyesfélékről beszélt volna, ahogy az iskolában a tanárok
oly szívesen tették, ennek a derűs, barátságos férfinak a lényében és beszédében volt valami, ami kö-
telezően hatott, és a nemes, a jó, a lovagi, a magasabb rendű törekvéseket és erőket hívta elő. Élvezet,
sőt érdem lehetett rászedni és becsapni egy akármilyen iskolamestert, de ez előtt a férfiú előtt ilyen
gondolatok eszébe sem juthattak az embernek. Ő olyan... igen, kicsoda és milyen is hát? Tito eltűnő-
dött: mi is tetszik neki, mi hat rá annyira ebben az idegenben, s úgy találta: a nemessége, az előkelősé-
ge, az úri mivolta. Elsősorban ez vonzotta. Ez a Knecht úr előkelő volt, úr volt, nemesember, jóllehet,
senki sem ismerte a családját, s az apja akár egy cipészmester is lehetett. Knecht nemesebb és előke-
lőbb volt, mint a legtöbb ember, akit Tito ismert, az ő apjánál is előkelőbb. Az ifjú, aki családja pat-
rícius ösztöneit és hagyományait nagyra becsülte, és nem bocsátotta meg apjának, hogy elszakadt tő-
lük, itt most először találkozott a szellemi, a kinevelt nemességgel, azzal a hatalommal, mely szeren-
csés körülmények között alkalomadtán képes arra a csodára, hogy ősök és nemzedékek hosszú sorát
átugorva, egyetlen emberéleten belül egy plebejusgyerekből főnemest csináljon. A tüzes és büszke if-
júban megmoccant a sejtelem, hogy az effajta nemességhez tartozás és ennek a szolgálata talán neki is
kötelességévé és becsületére válhat, s hogy talán – ennek a tanítónak az alakjában megjelenve és meg-
testesülve, aki minden szelídsége és barátságossága mellett is ízig-vérig úr – itt élete értelme közelít
felé, és az a rendeltetése, hogy célokat tűzzön ki elé.
Knecht, miután a szobájába kísérték, nem feküdt le azonnal, bár nagyon kívánta már. Ez az este ki-
fárasztotta, s a fiatalember előtt, aki kétségtelenül jól megfigyelte, nehezére esett és terhes volt úgy
összeszednie magát beszédben, magatartásban és hangban, hogy a fiú semmit se vegyen észre az ő sa-
játos, közben még növekvő fáradtságából, rossz hangulatából vagy betegségéből. Mindenestre, úgy
látszik, ez sikerült. Most azonban szembe kellett néznie ezzel az ürességgel, rosszulléttel, szorongó
szédülettel, ezzel a halálos fáradtsággal, amely egyúttal nyugtalanság is volt, s úrrá kellett lennie raj-
ta, elsősorban úgy, hogy felismerje és megértse. Ez meglehetősen könnyen sikerült, még ha bele is telt
némi időbe. Rájött, hogy a betegségének nincs más oka, csak a mai utazás, amelyet oly rövid idő alatt
tett meg a síkságról jó kétezer méter magasba. Kora ifjúságában tett néhány ritka kirándulása óta el-
szokott tőle, hogy ilyen magasságban tartózkodjék, és most nehezen viselte el a gyors emelkedést. Va-
lószínűleg még legalább egy-két napig szenved ettől a rosszulléttől, és ha csakugyan nem múlik el az-
tán sem, nos akkor haza kell térnie Titóval és a házvezetőnővel, s Plinio terve a kedves-szép Belpunt-
tal megbukik. Kár lenne, de nem nagy szerencsétlenség.
Miután ezt végiggondolta, lefeküdt, de nem sokat aludt, az éjszakát részint azzal töltötte, hogy átte-
kintette utazását a waldzelli búcsúzásától kezdve, részint pedig igyekezett megnyugtatni a szívverését
és felizgatott idegeit. Tanítványára is sokat gondolt, tetszéssel, de tervezgetések nélkül; jobbnak látta,
ha ezt a nemes, de betöretlen csikót pusztán jóindulattal és szoktatással szelídíti meg, itt semmit sem
szabad elsietni, és kényszert sem alkalmazhat. Úgy gondolta: lassacskán majd képességei és erői tu-
datára ébreszti a fiút, s egyúttal táplálja benne azt a nemes kíváncsiságot, azt a nemes elégedetlensé-
get, amely erőt ád a tudományok, a szellem és a Szép szeretetéhez. A feladat szép volt, a tanítványa
pedig nem akármilyen ifjú tehetség, akit fel kell ébreszteni és „formába hozni”; egy befolyásos és va-
gyonos patrícius egyetlen fia volt, maga is jövendőbeli úr, az ország és a nép társadalmi és politikai
alakítóinak egyike, akinek példát kell mutatnia, és vezetnie kell másokat. Kasztália ennek az ősi De-
signori-családnak valamivel adósa maradt; ennek a Titónak valaha rábízott apját nem nevelte eléggé
alaposan, nem tette eléggé erőssé ahhoz, hogy elviselje a világ és a szellem közti nehéz helyzetét, és
emiatt nemcsak a tehetséges és szeretetre méltó ifjú Plinio vált boldogtalanná, kiegyensúlyozatlan és
rosszul irányított életvitelével, hanem még az egyetlen fia is veszélybe került, és belebonyolódott ap-
jának a megoldatlan kérdéseibe. Itt volt valami gyógyítani- és jóvátennivaló, valamiféle bűnt kellett
levezekelni, s Josefnek örömöt szerzett, és értelmes dolognak is látta, hogy ez a feladat épp neki, az
engedetlennek és látszólag szakadárnak jutott osztályrészül.
Reggel, amikor már érezte, hogy a házban ébredezik az élet, fölkelt, s az ágyán egy fürdőköpenyt ta-
lált, könnyű hálóruhájára terítette, és ahogyan Tito előző este megmutatta neki, a ház egyik hátsó kapu-
ján kilépett arra a félig nyitott folyosóra, amely a házat a fürdőházzal és a tóval összekötötte.
Szürkészölden és mozdulatlanul terült el előtte a kis tó, túloldalt egy meredek, magas sziklás hegy-
oldal, éles, csorba hegygerinc, belevágva a ritkás, zöldes, hűvös reggeli égboltba, nyersen és hideg
árnyékokkal. De a hegygerinc mögött már érezhetően kelőben volt a nap, fénye itt-ott meg-megcsillant,
parányi szilánkokban, egy-egy kő éles peremén, már csak perceken múlt, s a hegy ormain megjelenik,
s elárasztja fényével a tavat és a völgyet. Knecht figyelmesen és komolyra váltan nézte ezt a képet,
amelynek csöndjét, komolyságát és szépségét nem érezte közel magához, és mégis személyéhez szóló
intelemnek érezte. Ilyen erősen még a tegnapi utazás közben sem érezte a magashegység súlyát, hűvö-
sét és méltóságteljes idegenségét, amely nem előzékeny az emberrel szemben, nem hívja, sőt nem is
igen tűri meg. És különösnek, jelentősnek látta, hogy első lépése a világi élet új szabadságába épp
ide, ebbe a csöndes és hideg nagyságba vezette.
Tito jelent meg, fürdőnadrágban, kezet nyújtott a Magisternek, és a szemközti sziklára mutatva
mondta: – A legjobbkor jön, mindjárt fölkel a nap. Ó, igazán pompás itt fönn. – Knecht barátságosan
biccentett rá. Régóta tudta, hogy Tito koránkelő, futó, birkózó és természetjáró, már csak tiltakozás-
képp is apja hanyag, egy cseppet sem katonás, kényelmes magatartásával és életvitelével szemben, és
ugyanezért megveti a borivást is. Ezek a szokásai és hajlamai ugyan néhanapján pózolásra késztették,
a szellem megvetésére és fenegyerekeskedésre – a túlzásokra való hajlam, úgy látszik, vele született
minden Designorival –, Knecht azonban ezt is örömmel üdvözölte, s elhatározta, hogy a sportbarátsá-
got is felhasználja eszközként a tüzes ifjú megnyerésére és megszelídítésére. Egyike volt ez a többi
eszközöknek, s nem is a legfontosabb – a zenével például sokkal többre mennének. Természetesen
arra nem gondolt, hogy a testgyakorlatokban egyenlő lehetne a fiúval, vagy éppen felülmúlhatná. Ta-
lán elég volna valami ártatlan együttműködés is ahhoz, hogy megmutassa az ifjúnak: a nevelője sem
gyáva, otthonülő szobatudós.
Tito feszülten figyelte a szemközti komor sziklahátat, amely mögött hajnali fényben hullámzott az
égbolt. Most a köves hegyhát egy darabkája hevesen felvillant, mint az izzó és éppen olvadóban lévő
érc, a hegygerinc elmosódottá és hirtelen mintha alacsonyabbá vált volna, olvadón leroskadt, s az
izzó résből vakítóan kelt föl a nap csillaga. És azonnal fény árasztotta el a földet, a házat, a fürdőka-
bint és a tópart innenső oldalát, meg az erős sugárzásban álló két alakot, aki nemsokára már e fény
jóleső melegét is érezte. A fiú, akit betöltött a pillanat ünnepi szépsége s a maga fiatalságának és ere-
jének boldogító érzése, ritmikus karmozdulatokkal nyújtózott, majd egész teste követte e mozdulato-
kat, hogy végül is elragadtatott tánccal ünnepelje a napfölkeltét, s így fejezze ki mélységes egyetérté-
sét a körülötte hullámzó és sugárzó elemekkel. Léptei örvendező hódolattal repültek a győztes nap
felé, tisztelettudóan hátráltak meg előle, kitárt karjai a szívére vonták a hegyet, a tavat és az eget, le-
térdelt, mintha a földanyának hódolna, kezét széttárva a tó vizét köszöntené, és önmagát, ifjúságát,
szabadságát s a szívéből fellángoló életérzését ünnepi áldozatként ajánlaná fel a Hatalmaknak. Barna
vállán a napfény csillogott, a káprázattól félig lehunyta szemét, fiatal arca megdermedt, szinte ál-
arcszerűvé vált a lelkes, már-már megszállott komolyságtól.
Maga a Magister is meghatódott és megindult volt a pirkadó napnak ettől az ünnepi színjátékától
ebben a hallgatag, sziklás magányban. De a látványnál is jobban megragadta és lenyűgözte a szeme
előtt lejátszódó emberi esemény: tanítványának a hajnalt és a napot köszöntő ünnepi tánca, amely a fé-
lig még éretlen, fegyelmezetlenül szeszélyes ifjút szinte az istentisztelet komolyságáig emelte föl, s
neki, a nézőnek éppoly váratlanul, sugárzóan és leplezetlenül tárta föl egy pillanat alatt legmélyebb és
legnemesebb hajlamait, képességeit és rendeltetését, ahogyan a fölkelő nap tágra nyitotta és bevilágí-
totta ezt a hideg, komor völgyet és hegyi tavat. Erősebbnek és jelentősebbnek látta a fiatalembert, mint
amilyennek eddig gondolta, de keményebbnek is, megközelíthetetlenebbnek, a szellemtől távolibbnak,
pogányabbnak. A Pán mámorától megszállott fiúnak ez az ünnepi és áldozati tánca több volt, mint va-
laha az ifjú Plinio beszédei és versei, jó néhány fokkal magasabbra emelte Titót, de egyúttal idege-
nebbnek, megfoghatatlanabbnak, hívó szóval alig elérhetőnek láttatta.
Magát a fiút úgy ragadta el ez a lelkes rajongás, hogy nem is tudta, mi történt vele. Eddig ő sem is-
merte, nem is táncolta, meg sem próbálta eljárni ezt a táncot; nem volt ez nála valami szokásos, általa
kitalált, a napot ünneplő hajnali szertartás, és – ahogy valamivel később magától rájött – táncában és
mágikus megszállottságában nem csupán a hegyi levegő, a napfény, a reggel és a szabadságérzés ját-
szott közre, hanem éppígy fiatal életének rá váró fordulata és következő fokozata, amely a Magister
barátságos és egyszersmind tiszteletet követelő alakjában jelent meg előtte. Ezen a hajnali órán sok
minden találkozott össze a fiatal Tito sorsában és lelkében, ami ezer más óránál magasztosabbá, ünne-
pibbé, megszenteltebbé tette ezt az órát. Nem tudta, mit csinál, bírálat nélkül, gyanútlanul tette azt,
amit a boldog pillanat kívánt tőle, eltáncolta áhítatát, imádkozott a Naphoz, odaadó mozdulatokkal,
taglejtésekkel vallotta meg örömét, hitét az életben, áhítatát és hódolatát, táncában büszkén és meg-
adóan ajánlotta fel hívő lelkét áldozatul a Napnak és az isteneknek, s nem kevésbé a csodált és félve
tisztelt férfiúnak is, a bölcsnek és zenésznek, a mágikus Játék titokzatos köreiből érkezett mesterének,
jövőbeli nevelőjének és barátjának.
Mindez, akár a napkelte fénymámora, csak percekig tartott. Knecht meghatottan nézte a csodás szín-
játékot, amelyben tanítványa a szeme láttára alakult át és leplezte le magát, s új és idegen emberként,
vele teljesen egyenrangúként lépett elébe. A gyalogösvényen álltak a ház és a kunyhó közt, a keletről
áradó fényben fürödve, s az előbbi élmény szédületétől mélyen felindulva, midőn Tito, alighogy befe-
jezte utolsó tánclépését, fölocsúdott boldog kábulatából, megállt, mint egy magányos játéka közben
rajtakapott állat, s ráeszmélt, hogy nincs egyedül, s nemcsak valami szokatlan dolgot élt át és művelt,
hanem közben nézője is volt. Villámgyorsan engedett a legelső ötletének, amely lehetővé tette, hogy
kilábaljon abból a helyzetből, melyről hamarjában úgy vélte: valamiképp veszélyes és megszégyenítő
rá nézve; erélyesen át akart törni ezeknek a furcsa pillanatoknak a varázsán, amelyek olyannyira behá-
lózták és leigázták.
Imént még kortalan, álarcszerűen szigorú arca valami gyermekes és kissé bávatag kifejezést öltött,
mint azé, akit nagyon is hirtelen riasztanak föl mély álmából, kicsit még rugózott a térdén, maflán bá-
mult tanítója arcába, majd váratlan-sietősen, mintha éppen most jutna eszébe valami fontos dolog,
amit már-már elmulasztott, kinyújtott jobb karjával a tó túlsó partja felé mutatott, amely, akárcsak a tó
fele – még mély sötétségben volt, noha a hajnalfény ostromolta sziklacsúcs lassankint egyre szűkebbre
vonta az árnyékot a hegy lába körül.
– Ha nagyon gyorsan úszunk – kiáltott fel izgatottan és kisfiús hévvel –, még épp megelőzhetjük a
napot a túlsó parton.
Alig ejtette ki e szavakat, alig adta ki a jelszót, hogy ússzanak versenyt a nappal, Tito egy hatalmas
fejesugrással máris eltűnt a tóban, mintha – akár gőgjében, akár zavarában – nem is tudna eléggé
gyorsan kereket oldani, s fokozott tevékenységgel feledtetni az előbb lezajlott ünnepélyes jelenetet. A
víz felfröccsent és összecsapott fölötte, néhány másodperc múlva ismét felbukkant a fiú feje, válla,
karja, és látni lehetett, amint gyorsan távolodik a kékeszöld víztükrön.
Knechtnek, amikor idejött, esze ágában sem volt a fürdés meg az úszás, túlságosan hűvös volt a
hajnal, s ő a félig-meddig betegen töltött éjszaka után egy cseppet sem érezte jól magát. Most, a szép
napsütésben, felajzottan attól, amit épp az imént látott, s mert növendéke oly bajtársiasan hívta, már
kevésbé találta ijesztőnek a kockázatot. Főleg azonban attól félt, ismét a semmibe merül, veszendőbe
megy, amit ez a hajnali óra ígért és készített elő, ha ő most magára hagyja a fiút, és csalódást okoz
neki, mivel hűvös, felnőttes józansággal visszautasítja az erőpróbát. Óva intette ugyan valami bizony-
talanságérzet és az a gyengeség, amely gyors hegyi utazása közben elfogta, de talán épp erőszakkal és
kemény elszánással lehetne a leghamarább legyűrni ezt a rosszullétet. A hívó szó erősebb volt az intő
hangnál, az akarat erősebb az ösztönnél. Sietve levetette könnyű reggeli köntösét, mély lélegzetet vett,
s ugyanazon a helyen ugrott a vízbe, ahol tanítványa a hullámok közé merült.
A gleccservizek táplálta tó, amely még a legmelegebb nyárban is csak nagyon edzetteknek elvisel-
hető, metszően ellenséges, jeges hideggel fogadta. Josef számított ugyan holmi alapos didergésre, de
nem ilyen maró hidegségre, amely szinte lobogó lángokkal nyaldosta körül, s egy pillanatnyi égető hő-
hullám után már-már a csontjáig hatolt. Vízbe ugrása után gyorsan fölmerült, újra meglátta Titót, aki
már nagy előnyt szerzett, messze előtte úszott; Knecht érezte, milyen keservesen gyötri a jeges, vad,
ellenséges elem, de azt hitte, még mindig a távolság csökkentéséért, a versenyúszás céljáért, a fiú be-
csüléséért, barátságáért és lelkéért küzd, holott már a halállal viaskodott, amely megállította, átkarol-
ta és bírókra hívta. Teljes erejéből küszködött, kitartott, amíg csak vert a szíve.
A fiatal úszó többször is hátranézett, s elégedetten észlelte, hogy a Magister követte őt a vízbe.
Majd ismét hátrakémlelt, s már nem látta a másikat, nyugtalanul fürkészte a vizet, kiáltott Knechtnek,
visszafordult, hogy segítségére siessen. Nem talált rá, s úszva és le-lebukva addig kereste az elmerült
Magistert, míg a keserves hidegben az ő ereje is elfogyott. Támolyogva és kifulladva kapaszkodott ki
végül a partra, látta, hogy ott hever fürdőköpenye, fölkapta, és gépiesen dörzsölgette vele testét, és
végtagjait, amíg elgémberedett bőre újra föl nem melegedett. Szinte kábultan ült le a napon, a vízbe
meredt; a víz hűvös kékeszöldje most furcsán üresen, idegenül és ádázul nézett vissza rá, s Titót el-
fogta a tanácstalanság, a mélységes szomorúság, mintha a testi gyöngeség eltűntével visszatérne öntu-
data s a történtek okozta rémület.
Ó, jaj, gondolta elszörnyedve, az én bűnöm, hogy meghalt! És csak most, midőn már nem kellett
többé büszkeségét óvnia és ellenállnia – megrettent szíve fájdalmában csak most érezte: mennyire
megszerette ezt az embert. És miközben – minden ellenérvvel szemben – vétkesnek érezte magát a
Mester halálában, szent borzongással töltötte el a sejtelem, hogy ez a vétek majd őt is és az életét is
átformálja, és sokkal nagyobb dolgokat követel tőle, mint amit eddig valaha is elvárt önmagától.
Josef Knecht hátrahagyott írásai
A TANULÓ ÉS AZ EGYETEMI HALLGATÓ KÖLTEMÉNYEI[5]
Panasz
Lét nem jutott nekünk. Folyam gyanánt
Minden formába készséggel folyunk:
Éjen, napon, barlangon, dombon át
Áramlunk, mert a létre szomjazunk.
Ám ha unokáinkkal is megesne,
Ami velünk; mint megdicsőültekre
Néznek ránk, boldogokra, életünknek
Kusza panaszos kardalából ünnep
Összhangja cseng csak, szép meséjű mítosz,
Utóhang elhamvadt hős harcainkhoz.
S a közöttünk leginkább csüggedőt,
Ki legtöbbet kérdett és kétkedett,
Mert az időnek így ad ihletet,
Tisztelik példaként maguk előtt,
S őt, ki tele volt maró kételyekkel,
Talán mint boldogot irigylik egyszer,
Akit a baj és félelem nem tépett,
Kinek korában gyönyör volt az élet,
S boldog volt, mint a gyermeki remény.
AZ ESŐCSINÁLÓ
Több ezer éve már ennek, s akkoriban a nők uralkodtak: a törzsben és a családban az anyákat és
nagyanyákat tisztelték, nekik engedelmeskedtek, s ha lány született, az sokkal többet ért egy fiúnál.
Élt a faluban egy ősanya, százéves vagy több is lehetett tán, mindenki királynőként tisztelte és félt
tőle, noha már emberemlékezet óta a kisujját sem mozdította, és egy szót sem szólt. Napokon át csak
üldögélt kunyhója bejárata előtt, szolgáló rokonok kísérete vette körül, és a falu asszonyai hódolni já-
rultak elébe, előadták neki ügyes-bajos dolgaikat, megmutatták gyermekeiket, hogy megáldja őket; el-
jöttek hozzá a terhesek, kérték, érintse meg testüket, s adjon nevet a várva-vártnak. Az Ősanya olykor
áldóan fölemelte kezét, olykor csupán bólintott vagy a fejét rázta, vagy meg sem mozdult. Szó csak rit-
kán hagyta el ajkát; éppen csak ott volt; ott volt és kormányzott, ott ült és őszessárga haja laza tincsek-
ben lógott, bekeretezve kiaszott arcát, messzire látó sasszemét; csak ült és fogadta a hódolatot, az
ajándékokat, kéréseket, híreket, tudósításokat, panaszokat – üldögélt, és mindenki úgy ismerte, hogy
hét leány anyja, nagyanyja és dédanyja sok-sok unokájának és dédunokájának; csak ült ott, és éles vo-
nású ráncai s barna homloka mögött ott élt a bölcsesség, a hagyomány, a jog, a falu erkölcse és tisz-
tessége.
Tavaszi este volt, felhős, korán alkonyodó. A vályogkunyhó előtt nem maga az Ősanya ült, hanem a
lánya, s ő is majdnem olyan ősz és méltóságteljes volt s nem is sokkal fiatalabb, mint az Ősanya. Ott
ült és pihent, ülőhelye a küszöb volt, egy lapos sziklakő, melyet hideg időben állatbőrrel borítottak
be, és távolabb félkörben, a földön, homokban vagy fűben néhány gyerek, egy-két asszony és fiú gug-
golt; azért guggoltak itt minden este, amikor nem esett vagy fagyott, mert hallani akarták az Ősanya lá-
nyát, a meséit, a történeteit, vagy bölcs mondásait. Régebben maga az Ősanya beszélt, de most már
túlságosan öreg volt, többé nem közlékeny, és az ő helyén kuporgott és mesélt a lánya, és – mint ahogy
a dédanyjától örökölte minden történetét és bölcs mondását – a hangját is tőle kapta, az övé volt alak-
ja, tartása, mozdulatai és beszédének csöndes méltósága is, és a hallgatók fiatalabbjai is jobban is-
merték őt, mint az anyját, és szinte már semmit sem tudtak arról, hogy valaki másnak a helyén ül, és a
törzs történeteit és bölcsességeit közli velük. Szájából esténkint a Tudás forrása folyt, fehér haja alatt
a törzse kincsét őrizte, lágyan barázdált idős homloka alatt az emlékezés és a település szelleme lako-
zott. Ha valaki tudott a bölcs mondásokról és történetekről, az tőle tudta. Rajta és az Ősanyán kívül
csak még egy tudós valaki volt a törzsben, ő azonban rejtve maradt: egy titokzatos és nagyon hallgatag
ember: az Időjárás- vagy Esőcsináló.
A hallgatók közt ott kuporgott Knecht, a kisfiú is, és mellette egy kisleány, akit Adának hívtak. Ezt a
kislányt szerette, kísérgette, és gyakran oltalmazta is, voltaképp nem szerelemből – erről még semmit
sem tudott, hisz ő maga is gyermek volt –, hanem azért, mert az Esőcsináló lánya volt. Őt, az Esőcsi-
nálót Knecht nagyon tisztelte és csodálta, az Ősanyán és lányán kívül senki mást ennyire. De azok nők
voltak. Tisztelni és félni lehetett őket, de senkinek sem támadhatott olyan gondolata és kívánsága,
hogy azzá váljék, amik ők voltak. Az időjárás-alakító viszont meglehetősen hozzáférhetetlen ember
volt, egy fiúnak nem volt könnyű a közelében tartózkodnia; kerülő utakon kellett járnia, és az Esőcsi-
nálóhoz vezető kerülő utak egyike volt, hogy gondját viselte a gyermekének. Amilyen gyakran csak te-
hette, magával vitte őt az Esőcsináló kissé félreeső kunyhójából, hogy esténkint az öreganyó kuckója
előtt ülhessenek, és mesélését hallgassák, aztán ismét hazavitte a kislányt. Ma is így tett, s most éppen
mellette guggolt a homályba merülő csapatban, és hallgatta az anyót.
Az Ősanya ma a boszorkányfaluról mesélt. És így mesélt:
– Hébe-hóba egy-egy faluban akad egy asszony, aki gonosz természetű, és senkinek sem akar jót. Az
ilyen asszonyoknak többnyire nem születik gyerekük. Ezek közt az asszonyok közt némelyik olyan go-
nosz, hogy a faluban többé nem akarják megtűrni. Ilyenkor éj idején elviszik az asszonyt, a férjét meg-
kötözik, őt magát megvesszőzik, s aztán messzire kiűzik az erdőkbe és mocsarakba, átkot mondanak
rá, és ott hagyják. A férfi kötelékeit aztán ismét feloldozzák, és ha nem túlságosan öreg, akkor más
asszonnyal állhat össze. A kiűzött asszony azonban, ha el nem pusztul, tovább bolyong az erdőben és
mocsarakban, megtanulja az állatok nyelvét, és ha sokáig kószált és vándorolt, egy napon egy kis falut
talál, amelyet „Boszorkányfalunak” hívnak. Ott él együtt minden gonosz asszony, akit a falujából kiűz-
tek, ott gyűltek össze és falut teremtettek maguknak. Ott élnek, aljaskodnak és varázsolnak, és mivel
nekik nincs gyermekük, szívesen csalogatnak magukhoz gyermekeket az igazi falvakból, és ha egy
gyermek eltéved az erdőben, és soha többé nem kerül elő, akkor talán nem is a mocsárba fulladt bele,
vagy a farkas tépte szét, hanem egy boszorkány vezette tévútra, s ő csábította magával a Boszorkány-
faluba. Annak idején, amikor még kislány voltam, és a nagymamám volt a legöregebb a faluban, egy
lány egyszer másokkal együtt az áfonyásba ment, és ahogy a bogyót szedte, elfáradt, elaludt; kicsi lány
volt még, a haraszt befedte, s a többi gyerek továbbment, mit sem vett észre, és csak amikor ismét a
faluban voltak s már beesteledett, akkor látták, hogy a kislány nincsen már velük. Fiatal legényeket
küldtek ki az erdőre, akik késő éjszakáig keresték és kiáltoztak utána, aztán visszajöttek, mert nem ta-
láltak rá. A kislány azonban, mikor már eleget aludt, egyre mélyebben bolyongott el az erdőben. S mi-
nél jobban félt, annál gyorsabban futott, de már régóta nem tudta, merre jár, és csak egyre távolabbra
került a falutól, egészen odáig, ahol még soha senki sem járt. Nyakában egy háncsfonálon lógó vadka-
nagyart viselt, apja ajándékozta neki, a vadászatról hozta magával, s egy kőszilánkkal lyukat fúrt belé,
ezen lehetett áthúzni a fonalat, s előzőleg a vadkan vérében háromszor kifőzte az agyarat, és jó va-
rázsigéket kántált közben; az ilyen vadkanagyar sok gonosz varázslattól megvédte tulajdonosát. Most
egy asszony jött elő a fák közül, egy boszorkány, nyájas arcot vágott és így szólt: „Köszöntlek, kedves
gyermekem! Eltévedtél? No, gyere csak velem, én hazaviszlek.” A gyermek vele tartott. De eszébe ju-
tott, mit mondott neki anyja és apja: hogy idegennek sohasem szabad megmutatnia a vadkanagyarat, s
ezért menet közben észrevétlenül leoldozta a háncsfonálról, és ruhája övébe dugta. Az idegen asszony
órákon át ment-mendegélt a kislánnyal, már éjszaka volt, amikor a faluba értek, de nem a mi falunkba
ám, hanem a Boszorkányfaluba. Itt a kislányt bezárták egy sötét istállóba, a boszorkány meg nyugovó-
ra tért a kunyhójában. Reggel azt kérdezte a boszorkány: „Nincs nálad egy vadkanagyar?” A gyermek
azt felelte, nincs, volt ugyan, de elveszítette az erdőben, s megmutatta a boszorkánynak háncsszalagját,
amelyen már nem lógott ott az agyar. Ekkor a boszorkány elővett egy kőfazekat, amelyben föld volt, s
a földben háromféle növény. A gyermek ránézett a növényekre, és megkérdezte, mit jelentsen ez. A
boszorkány az első növényre mutatott és azt mondta: „Ez a te anyád élete.” Majd a másodikra mutatott
és azt mondta: „Ez az apád élete”. Aztán a harmadik növényre mutatott: „Ez pedig a te életed. Amíg
ezek a növények zöldellnek és növekszenek, addig ti is éltek és egészségesek vagytok. Ha valamelyi-
kük hervad, akkor az, akinek az életét jelenti, megbetegszik. Ha egyet kitépnek közülük, mint ahogy én
most ki fogok tépni egyet, akkor meg kell halnia annak, akinek az életét jelképezi.” S megragadta az
apa életét jelentő növényt, húzni kezdte, s midőn már egy kissé kihúzta, és láthatóvá vált a fehér gyö-
kér egy darabja, a növény nagyot sóhajtott...
Ezektől a szavaktól úgy ugrott föl Knecht mellől a kislány, mintha kígyó marta volna meg, felsikol-
tott, s hanyatt-homlok elrohant. Sokáig küszködött a történet okozta szorongásával, de most már nem
bírta tovább. Egy öregasszony nevetett. A hallgatóságból sokan éppúgy féltek, mint a kislány, de tür-
tőztették magukat és ülve maradtak. Knecht viszont, mihelyt föleszmélt a mesehallgatás és szorongás
álmából, szintén fölpattant és utána iramodott a lánynak. Az Ősanya tovább mesélt.
Az Esőcsináló kunyhója a falu halastavának közelében állt, s Knecht is ebben az irányban kereste
az elszaladt kislányt. Hívogató, megnyugtató dünnyögéssel, énekszóval és zümmögéssel próbálta csa-
logatni, olyan hangon, ahogyan a nők hívják a tyúkokat, hosszan elnyújtva, édesen, megbűvölésük
szándékával. – Ada – kiáltozta és dalolta: – Ada, Adácska, jer ide. Ada, ne félj, én vagyok az,
Knecht. Így dalolt újra és újra, és mielőtt még egy szavát hallotta vagy látott volna valamit a lányból,
hirtelen a kezén érezte a gyermek puha kis kezét. Ada az úton állt, háttal a kunyhó falának támaszkod-
va, s őt várta, mióta meghallotta kiáltozását. Föllélegezve csatlakozott, simult hozzá, hiszen nagynak
és erősnek, már-már férfinak látta.
– Megrémültél, ugye? – kérdezte Knecht. – Nem kell félned, senki sem bánt, Adát mindenki szereti.
Gyere, hazamegyünk. – A kislány még kissé reszketett és hüppögött, de már nyugodtabb volt, s hálá-
san és bizalommal ment vele.
A kunyhó ajtajából gyengén pirosló fény derengett, bent az Esőcsináló a tűzhely fölé hajolt, lelógó
haján világló vörösen csillant a fény; égette a tüzet, és két kis csuporban valamit főzött. Knecht, mi-
előtt Adával belépett, kívülről kíváncsian nézte néhány pillanatig; rögtön látta, hogy itt nem valami
ételt főznek, hiszen azt más edényekben szokták, s különben is ehhez már túl későre járt. De az Eső-
csináló már meghallotta. – Ki az ott az ajtóban? – kiáltott fel. – Tessék! Befelé! Te vagy az, Ada? –
Födőt tett csupraira, parázsba és hamuba tette őket, s aztán megfordult.
Knecht még mindig a titokzatos csuprok felé sandított, kíváncsi volt, tiszteletteljes és elfogódott,
mint mindig, ha belépett ebbe a kunyhóba. Annyiszor tette ezt, ahányszor csak tudta, mindenféle indí-
tékot és ürügyet fölhasznált, de közben folyton a csöndes szorongásnak ez a félig csiklandós, félig óva
intő érzése fogta el, amelyben a sóvár kíváncsiság és öröm a félelemmel viaskodott. Az öreg nyilván
látta, látnia kellett, hogy Knecht régóta követi, s mindenütt fölbukkan a közelében, ahol ottlétét gyanít-
hatja, s vadászként jár a nyomában, és szolgálatait, társaságát némán kínálja föl neki.
Turu, az Esőcsináló, fénylő ragadozómadár-szemmel nézett rá. – Mit akarsz itt? – kérdezte hűvösen.
– Ez, fiam, nem a megfelelő idő, hogy idegen kunyhóba látogassál.
– Adát hoztam haza, Turu mester. Az Ősanyánál voltunk, hallgattuk, hogy mesél a boszorkányokról,
s Ada egyszer csak megrémült, felsikoltott, s akkor én hazakísértem.
Az apa a kislányhoz fordult: – Gyáva kis nyuszi vagy, Ada. Okos lányoknak nem kell félniük a bo-
szorkányoktól. És te okos kislány vagy, nem?
– Az hát. De a boszorkányok mindenféle gonosz varázslatot tudnak, és ha valakinek nincs vadkana-
gyara...
– Úgy, szóval vadkanagyarat szeretnél, mi? Majd meglátjuk. De én tudok valamit, ami annál is
jobb. Ismerek egy gyökeret, olyat hozok neked, ősszel majd megkeressük és kiássuk, ez az okos kislá-
nyokat minden varázslattól megóvja, sőt még csinosabbá is teszi őket.
Ada mosolygott és örült, már megnyugodott, mióta a kunyhó szaga és az a kis tűzfény vette körül.
Knecht tétován kérdezte: – Nem kereshetném meg én azt a gyökeret? Ha leírnád nekem...
Turu összehúzta szemét. – Ezt sok kisfiú szeretné tudni – mondta, de a hangja nem volt rosszindula-
tú, csak kissé gúnyos. – Még ráérsz. Talán ősszel.
Knecht visszahúzódott, és eltűnt a fiúk háza irányában, ahol aludni szokott. Szülei nem éltek már,
árva volt, és ezért is érezte olyan varázsosnak Adát és a kunyhóját.
Turu, az Esőcsináló nem szerette a szavakat, nem szívesen hallgatta sem a mások, sem a maga sza-
vait; sokan furcsának, mások mogorvának tartották. Egyik sem volt. Ami körülötte történt, arról min-
denesetre többet tudott, mint amennyit – tudós és magányos szórakozottsága alapján – neki tulajdoní-
tottak. Többek között pontosan tudta, hogy ez a kissé terhes, de kedves és nyilvánvalóan okos fiú fut
utána és figyeli őt; kezdettől fogva észrevette, hiszen már egy éve, sőt régebben így volt. Azt is ponto-
san tudta, hogy ez mit jelent. Sokat jelentett ez az ifjúnak, és sokat jelentett neki is, az öregnek. Azt je-
lentette, hogy ez a kölyök szerelmes az időcsinálásba, és a leghőbb vágya, hogy megtanulja. Mindig is
akadt egy-egy ilyen fiú a településen. Sokan jöttek már így hozzá. Sokan hamar visszariadtak és elbá-
tortalanodtak, mások nem, s közülük kettő éveken át Turu tanítványa és inasa volt, de aztán más,
messzire eső falvakba házasodtak el, s ott voltak esőcsinálók vagy gyógynövény-gyűjtők; azóta Turu
magára maradt, s ha valaha még tanulót fogadna föl, csak azért tenné, hogy legyen majd utódja. Így
volt ez mindig, így volt helyénvaló, s nem is lehetett másként; újra és újra föl kellett bukkannia egy te-
hetséges fiúnak, utána kellett futnia annak a férfiúnak és kötődnie hozzá, akit mestersége tökéletes urá-
nak látott. Knecht tehetséges volt, megvolt benne, ami szükséges, s volt néhány olyan jel is, amely
ajánlotta őt: elsősorban fürkésző s egyszersmind éles és álmodozó tekintete, tartózkodó és hallgatag
lénye, s arckifejezésében, fejtartásában valami vizslató, szimatoló, éber, a zajokra és szagokra figye-
lő, valami madárszerű és vadászatra valló jelleg. Bizonyos, ebből a fiúból lehetne esőcsináló, talán
még mágus is, használható fiú valóban. De minek elsietni: hiszen még nagyon fiatal, és semmiképp
sem szabad kimutatni előtte, hogy felismerték rátermettségét, nem szabad túlzottan megkönnyíteni a
dolgát, hadd járjon végig minden utat. Ha megfélemlíthető, elijeszthető, lerázható, elbátortalanítható,
akkor nem kár érte. Várjon csak és szolgáljon, ólálkodjék körülötte, és igyekezzék megnyerni őt.
Knecht megelégedetten és jóleső izgalommal baktatott befelé a faluba a leszálló éjszakában, a fel-
hős ég alatt, amelyen csak két-három csillag ragyogott. Azokból az élvezetekből, szépségekből és fi-
nomságokból, melyek nekünk, mai embereknek magától értetődőek és nélkülözhetetlenek, s még a leg-
szegényebbnek is kijutnak, az ő településük még semmit sem ismert, nem tudott a műveltségről és a
művészetekről, nem ismert másféle házakat, csak a maga rozzant vályogkalyibáit, nem tudott a vas- és
acélszerszámokról, ismeretlen volt számára még a búza és a bor is, s az olyan találmányok, mint a
gyertya vagy a lámpa, sugárzó csodát jelentettek volna ezeknek az embereknek. Knecht élete és képze-
letvilága azért semmivel sem volt kevésbé gazdag: véghetetlen titokként és képeskönyvként vette őt
körül a világ, amelynek minden új napon egy-egy újabb kis darabkáját hódította meg, az állatok életé-
től s a növények növekedésétől kezdve a csillagos égig, és a néma, rejtélyes Természet meg az ő ma-
gányos, szorongó fiúkeblében lélegző lélek közt teljes volt a rokonság, mindazzal a feszültséggel, szo-
rongással, kíváncsisággal és hódító vággyal együtt, amire csak képes az emberi lélek. Ha az ő világá-
ban nem is létezett írott tudás, történelem, könyv, ábécé, ha teljesen ismeretlen és elérhetetlen volt is
számára mindaz, ami három-négy órányira volt falujától, kárpótlásul egészen és tökéletesen benne élt,
együtt élt falujával, az ő falujával. A falu, a szülőföld, az anyák vezette törzsi közösség mindent meg-
adott neki, amit nép és állam adhat az embernek: a talajt, ezer gyökérrel, melyek szövevényében ő
maga is egy szál volt és mindenek részese.
Elégedetten bandukolt, a fák közt suttogott az éji szél, halkan megreccsent egy-egy ág, a nyirkos
föld, a nád s az iszap szaga terjengett, félig zöld, kivágott fák illata, zsíros és kissé édeskés illat,
amely minden másnál inkább a szülőföldet jelentette, és végül, amikor a fiúk kunyhójához közeledett,
ez a szag már a fiúk szaga volt, fiatal emberi testek szaga. Hangtalanul kúszott be a gyékényajtó alatt a
meleg, lélegző sötétségbe, lefeküdt a szalmára, s a boszorkánytörténetre gondolt, a vadkanagyarra,
Adára, az Esőcsinálóra és csupraira a tűzhelyen, míg végül elaludt.
Turu csak nagyon kimért léptekkel közeledett a fiú felé, nem könnyítette meg a dolgát. A fiatalember
azonban mindig a nyomában járt, valami az öreg után húzta, gyakran maga sem tudta, hogyan. Olykor,
ha az öreg valahol az erdő legmélyebb rejtekén, a lápon vagy a pusztán csapdát állított, állatnyomot
szimatolt, egy gyökeret ásott ki vagy magvakat gyűjtött: hirtelen magán érezhette a fiú tekintetét, aki
órák óta némán és láthatatlanul követte és megleste őt. Turu ilyenkor néha úgy tett, mintha semmit sem
venne észre, néha meg zsörtölődött is, s barátságtalanul elutasította követőjét; hébe-hóba magához in-
tette, s egész nap maga mellett tartotta, igénybe vette szolgálatát, megmutatott neki ezt-azt, hagyta,
hogy kérdezősködjék, próbára tette, megnevezett neki egyes növényeket, vizet hozatott vele, vagy
meggyújtatta a tüzet, és minden tevékenység közben tudott olyan fortélyokról, előnyökről, titkokról,
formulákról, amelyeknek a titokban tartását a fiú lelkére kötötte. És végül, midőn Knecht már nagyob-
bacska lett, egészen magánál tartotta, tanítványának nyilvánította, és magával vitte a fiúk hálóházából
a saját kunyhójába. Ezzel Knecht kijelöltté vált az egész nép előtt: többé nem fiú volt, hanem inas az
Esőcsinálónál, s ez azt jelentette: ha kitart és ha ér valamit, az utódja lesz.
Ettől az órától fogva, amikor az öreg befogadta Knechtet a kunyhójába, leomlott köztük a korlát,
nem a tisztelet és engedelmesség, hanem a bizalmatlanság és a tartózkodás korlátja. Turu megadta ma-
gát, meghódította Knecht szívós törekvése; most már semmi mást nem akart, csak jó esőcsinálót és
utódot faragni belőle. Ehhez az oktatáshoz nem álltak rendelkezésére fogalmak, semmiféle tanítás,
módszer, írás, még számok sem, és csak nagyon kevés szó, és a Mester Knechtnek inkább az érzékeit
nevelte, mint értelmét. Arról volt szó, hogy nem csupán használni és gyakorolni, de tovább is kell
adni a hagyomány és tapasztalat nagy kincsét, az akkori ember teljes tudását a Természetről. A tapasz-
talatok, megfigyelések, ösztönök és kutatási szokások nagy és zsúfolt rendszere tárult fel lassan és de-
rengve az ifjú előtt, s ebből szinte semmit sem lehetett fogalmilag kifejezni, csaknem mindent az érzé-
kekkel kellett megérezni, megtanulni, kipróbálni. E tudomány alapja és középpontja pedig a hold is-
merete volt. a fázisairól és hatásairól való tudás, hogy miképp nő újra és újra és fogy el ismét, bené-
pesítve a holtak lelkeivel, akiket újjászületni küld ki, hogy helyet teremtsen újabb halottaknak.
Miként az az este – a hazatérésé a mesemondó nőtől az öreg tűzhelyének fazekáig –, egy másik óra
is bevésődött Knecht emlékezetébe, egy éjszaka és hajnal közti óra, amikor a Mester éjfél után két
órakor fölkeltette, s kiment vele a mélységes sötétségbe, hogy megmutassa neki a fogyó holdsarló
utolsó feljöttét. Sokáig várakoztak ott, az erdei dombok között, egy előreugró sziklafennsíkon, ő meg a
Mester, némán, mozdulatlanul, a fiú kissé félősen és kialvatlanságában dideregve, amíg a Mester által
előre megjelölt helyen s az általa előre leírt alakban és fogyatkozottságban kibukkant a vékony hold,
enyhén ívelt vonalként. Szorongva és elbűvölten meredt Knecht a lassan fölkelő égitestre, amely a sö-
tét felhők között szelíden úszott az égbolt egyik derült szigete felé.
– Nemsokára megváltoztatja az alakját, és újra nőni kezd, akkor jön el a hajdina vetésének ideje –
mondta az Esőcsináló, s az ujjain számolta ki a napokat. Majd ismét az előbbi hallgatásba merült;
Knecht mintegy magára maradtan kuporgott a harmattól csillogó kövön, reszketett a hidegtől, s az erdő
mélyéről elnyújtott bagolyhuhogás hallatszott. Az öreg hosszasan tűnődött, majd fölkelt, Knecht hajára
tette kezét, s halkan szólalt meg, mintha álmában beszélne: „Ha meghalok, szellemem a holdba repül.
Te akkor már férfi leszel, feleséged lesz a leányom. Ada lesz a feleséged. Ha fia születik tőled, a
szellemem majd visszatér, a ti fiatokban lakozik, és te Turunak nevezed, mint ahogy engem is Turunak
hívnak.”
A tanítvány álmélkodva hallgatott, egy szót sem mert szólni, a keskeny ezüst holdsarló felszállt, és
már félig elnyelték a felhők. A fiatalembert furcsán érintette meg a sejtelem: a sokféle összefüggésé és
kapcsolódásé, ismétlődésé és kereszteződésé a dolgok és történések között, furcsának találta, hogy
mint nézőt és egyben együttjátszót odaállították ez elé az idegen, éjszakai égbolt elé, amelyen – a vég-
hetetlen erdők és dombok fölött, a Mestertől pontosan előre jelezve – föltűnt az éles, vékony holdsar-
ló; csodálatosnak látta a Mestert, s ezer titokba burkolózónak, őt, aki a saját halálára gondolt, őt, aki-
nek a szelleme a holdban időz majd, s a holdból visszatér egy emberbe, aki Knecht fia lesz, és a néhai
Mester nevét kell viselnie. Különösnek tetszett, akár a fölszakadozott s helyenkint átlátszóvá vált fel-
leges ég, a jövő, a saját sorsa, és hogy tudhat róla, megnevezheti és beszélhet róla – hogy mintegy ki-
tekintést nyer a csodák beláthatatlan és mégis rendezett tereibe. Egyetlen pillanatra úgy rémlett, mint-
ha mindent felfogna a szelleme, mintha mindent tudna, megleshetne, a csillagzatok könnyed, biztos já-
rását odafenn, az emberek és állatok életét, közösségeiket és ellenségeskedésüket, találkozásaikat és
harcaikat, minden nagy és kicsiny dolgot, a minden élőben benne rejlő halállal együtt – mindezt vala-
mi első, sejtelmes borzongásban teljes egésznek érezte, s magamagát is belerendezte és belevonta
mindenestül, a rendbe helyezett, törvények uralta s a szellemnek hozzáférhető valakiként. Ez volt az
első sejtelem a nagy titkokról, méltóságukról és mélységükről éppúgy, mint tudhatóságukról, amely
ebben az éjjeli-hajnali erdőhűvösben ott a sziklán az ezernyi susogó lombkorona fölött szinte szellem-
kézként érintette meg az ifjút. Nem tudott róla beszélni, akkor sem és egész életében sem, de sokszor
kellett még rá gondolnia, sőt további tanulása és tapasztalatai során mindig jelenvaló volt ez az óra,
és ez az élmény. „Gondolj rá – intette ez az óra –, gondolj rá, hogy mindez létezik, hogy közted, a hold
és Turu és Ada közt sugarak és áramlások jönnek-mennek, hogy halál is van, meg a lelkek országa s a
visszatérés onnét, és hogy a világ minden képére és jelenségére van a szíved mélyében felelet, hogy
minden fontos neked, s hogy mindenről annyit kellene tudnod, amennyit az ember egyáltalán tudni ké-
pes.” Valahogy így szólt ez a hang. Knechttel első ízben fordult elő, hogy így hallotta a szellem hang-
ját, csalogató, követelő hangját, mágikus hívását. Jó néhányszor látta már az égen vándorló holdat, és
sokszor hallotta az éjszakai bagolyhuhogást – a Mester szájából is, bármennyire nem volt beszédes –,
hallott már sok ősi, bölcs szót avagy a magányos elmélkedés szavait, de a mai órában ez új és más
volt, a teljesség sejtelme találta szíven, az összefüggések és vonatkozások érzése, a Rendé, amely őt
is magába foglalta és felelőssé tette. Akinek ehhez megvolna a kulcsa, az nemcsak arra volna képes,
hogy felismerjen a lábnyomaiból egy állatot, a gyökeréből vagy magvából egy növényt, hanem felfog-
hatná a világ egészét: a csillagokat, a szellemeket, az embereket, állatokat, a gyógyszereket és mérge-
ket, mindent a maga teljességében foghatna föl, és minden részből és jelből leolvashatna minden más
részletet. Voltak jó vadászok, akik egyetlen nyomból, a vad ürülékéből, egy szőrszálból vagy mara-
dékból többet ismertek fel, mint mások: néhány parányi szőrszálból nemcsak azt ismerték föl, hogy
milyen fajta állattól származik, hanem azt is, hogy öreg vagy fiatal, hím avagy nőstény. Mások meg egy
felhőalakulatból, a levegő szagából, az állatok vagy növények különös viselkedéséből napokkal előre
megmondták az időjárást; Knecht mestere ebben utolérhetetlen és már-már tévedhetetlen volt. Megint
másokban volt valami velük született ügyesség: akadtak fiúk, akik a kővel harminc lépésről is eltalál-
tak egy madarat: nem tanulták, egyszerűen csak tudták, nem fáradoztak érte, hanem varázslat vagy ke-
gyelem által történt, kezükből a kő magától röppent el, találni akart a kő, és a madár eltaláltatni.
Akadhattak mások is, akik viszont előre tudták a jövőt; hogy egy beteg meghal-e vagy sem, hogy egy
terhes nő fiút vagy leányt szül-e majd; erről volt híres az Ősanya lánya, és ahogy mondták, az Esőcsi-
nálónak is volt valami ilyesféle tudása. Mármost – Knechtnek abban a pillanatban így rémlett – az
összefüggések óriási hálójában kell lennie egy középpontnak, ahonnét kiindulva tudni lehet mindent,
előre látni és kiolvasni minden múltat és minden eljövendőt. Ahhoz a valakihez, aki ebben a közép-
pontban áll, úgy rohan a tudás, mint völgybe a víz s mint nyúl a káposztához – a szava élesen és té-
vedhetetlenül talál, mint a mesterlövész kezéből a kő, s ő a szellem erejénél fogva egyesítheti és mű-
ködtetheti magában az egyes csodás adottságokat és képességeket: ilyen volna a tökéletes, bölcs, fe-
lülmúlhatatlan ember! Olyanná válni, mint ő, közelíteni hozzá, útban lenni felé: ez az utak útja, ez a
cél, ez ad az ember életének felszentelést és értelmet. Körülbelül így érezte Knecht, s amit mi a szá-
mára ismeretlen fogalmi nyelvünkön erről mondani próbálunk, semmit sem képes közölni borzongásá-
ról s élménye izzásáról. Az éjszakai fölkelés, végigvezettetése a sötét, veszéllyel és titokkal teli néma
erdőn, a várakozás a hajnali hidegben fönt a köves fennsíkon, a vékony hold kísértetének feltűnése, a
bölcs férfiú gyér szavai, az egyedüllét a Mesterrel egy rendkívüli órában – Knecht mindezt ünnepként
és misztériumként élte át s őrizte meg, mint a beavatás ünnepét, mint felvételét egy szövetségbe és
kultuszba, szolgáló, de megtisztelő viszonyba kerülve a Nevezhetetlennel, a Világtitokkal. Gondola-
tokká vagy éppenséggel szavakká nem válhatott ez az élmény és sok más hasonló sem, s még távolab-
bi, minden másnál lehetetlenebb lett volna, mondjuk, ez a gondolat: „Csupán egyedül én teremtem
meg magamnak ezt az élményt, vagy pedig objektív valóság? Vajon a Mester is ugyanazt érzi, mint én,
vagy mosolyog rajtam? Amit erről az élményről gondolok, új, sajátos, egyszeri gondolatok-e, avagy a
Mester s előtte még sokan mások egykor pontosan ugyanezt élték át és gondolták?” Nem, ezek a töré-
sek és különbségtevések nem léteztek, minden valóságos volt, a valóság itatta át és telítette, mint a ke-
nyértésztát az élesztő. Felhők, hold s a változó mennyei színtér, a nyirkos, hideg mészkőtalaj mezítelen
lába alatt, a halvány éjszakai légben a nedvesen csöpögő harmat, az otthoni tűzhely-füstnek és lomba-
lomnak vigasztaló szaga a Mester magára vetett prémruhájában, a méltóság és zengés nyers hangjában
az öregség és halálra készség halk mellékzöngéjével – mindez valóságfeletti volt, és szinte erőszako-
san tört be az ifjú érzékeibe. S ez mélységesebb táptalaja az emlékeknek és az érzéki benyomásoknak,
mint a legjobb oktatási rendszerek és gondolkodásmódszerek.
Az Esőcsináló ugyan ama kevesek közé tartozott, akiknek hivatásuk volt, s akik valami különleges
művészetet és képességet alakítottak ki magukban, de a mindennapi élete – külsőre – nem nagyon tért
el másokétól. Magas tisztséget viselt, tekintélynek örvendett, juttatásokat és munkadíjat is kapott a
törzstől, valahányszor a közösségért tett valamit, de ez csak kivételes alkalmakkor fordult elő. Jóval
fontosabb és ünnepélyesebb, sőt szent teendője volt, hogy tavasszal kijelölje mindenféle gyümölcs és
növény vetésének napját; ezt úgy végezte, hogy pontosan figyelembe vette – részint öröklött szabályok
szerint, részint saját tapasztalata alapján – a hold fázisait. A vetés megkezdésének ünnepi végrehajtá-
sa azonban, az első tenyérnyi mag kiszórása a közös földön, már nem az ő hivatali dolga volt, ilyen
magas rang egy férfit sem illetett meg; ezt minden évben maga az Ősanya vagy a legidősebb rokonai
végezték. A falu legfontosabb személyévé olyan esetekben vált a Mester, amikor csakugyan esőcsiná-
lóként kellett működnie. Ez olyankor esett meg, amikor hosszú szárazság, nedvesség vagy hideg lepte
meg a földeket, és éhínség fenyegette a törzset. Turu ilyenkor alkalmazta azokat az eszközöket, ame-
lyeket a szárazság és a rossz termés ellen ismert: az áldozatokat, fogadalmakat, búcsújárásokat. A
monda szerint, ha makacs szárazság vagy végeérhetetlen esőzés idején minden más eszköz csődöt
mondott, és a szellemeket semmilyen rábeszéléssel, esdekléssel vagy fenyegetéssel sem lehetett ked-
vezőre hangolni, volt még egy utolsó tévedhetetlen eszköz, amelyet az anyák és nagyanyák idejében
még gyakran alkalmaztak: az, hogy a közösség magát az Esőcsinálót áldozta fel. Az Ősanya, így mond-
ták, ezt még megélte és végignézte.
Az időjárás gondján kívül a Mesternek volt még valamiféle magánpraxisa is, mint szellemidéző-
nek: ő készítette az amuletteket és varázsszereket, bizonyos esetekben orvosolt, ha ezt nem az Ősanyá-
nak tartották fenn. Egyébként pedig Turu mester éppúgy élt, mint mások. Ha rá került a sor, segített
megművelni a közös földet, és kunyhója mellett neki is megvolt a maga kis veteményeskertje. Gyü-
mölcsöt, gombákat, tűzifát gyűjtött, és el is raktározta. Halászott, vadászott, s tartott egy vagy két kecs-
két. Parasztként olyan volt, mint bárki más, vadászként, halászként és gyógynövénykeresőként viszont
senki hozzá mérhető nem volt: magányos különc és zseni volt, úgy hírlett, hogy tömérdek természetes
és mágikus fortélyt, fogást, trükköt és segédeszközt ismer. Ha ő font valami vesszőcsapdát, azt tartot-
ták, egyetlen foglyul esett állat sem menekülhetett el, a hal-csalit valami különleges módon illatossá
és ízletessé tudta tenni, értette, hogy magához csalogassa a rákokat, és voltak emberek, akik hitték,
hogy még az állatok nyelvét is érti. Legsajátosabb területe azonban mégis a mágikus tudománya volt:
a hold és a csillagok megfigyelése, az időjárás jeleinek ismerete, a rossz idő és a termés előre megér-
zése, foglalkozás mindazzal, ami a mágikus hatások segédeszközeként szolgált. Így nagy ismerője és
gyűjtője volt a növény- és állatvilág ama képződményeinek, amelyek, mint gyógyszerek és mérgek,
varázslat hordozói, áldást és védelmet jelentettek a szörnyűségekkel szemben. Ismert és megtalált
minden növényt, a legritkábbat is, tudta, hol és mikor virágzik, magzik, mikor jön el az ideje a gyöke-
re kiásásának. Ismerte és föllelte a kígyók és varangyosbékák minden fajtáját, tisztában volt a szarvak,
paták, karmok, szőrzetek felhasználásával, eligazodott a torz növésű, korcs és kísérteties szörnyalak-
zatok közt, a fán, a lombon, a dión, a szarvon és a patán lévő csomók, göcsök, dudorok dolgában is.
Knechtnek inkább az érzékeivel, lábával és kezével, szemével, tapintásával, fülével és szaglásával
kellett tanulnia, mint az értelmével, és Turu sokkal többre tanította a példájával és a dolgok megmuta-
tásával, mint szavaival és oktatásával. Ritkán esett meg, hogy a Mester egyáltalán összefüggően be-
szélt, s szavaival akkor is csak arra tett kísérletet, hogy még világosabbá tegye rendkívül kifejező
gesztusait. Knecht tanonckodása csak kevéssé különbözött attól a tanonckodástól, amelyet mondjuk,
egy fiatal vadász vagy halász végez egy jó mesternél, s ez nagy örömet szerzett neki, mert csupán azt
tanulta meg, ami már amúgy is benne rejlett. Megtanult lesben állni, fülelni, lopakodni, megfigyelni,
résen lenni, ébernek lenni, szimatolni és megérezni; de az a vad, amelyre ő és a mestere lesett, nem-
csak róka és borz volt, vidra és varangyos béka, madár és hal, hanem a Szellem, az Egész, az értelem,
az összefüggés. Azért törték magukat, hogy meghatározzák, felismerjék, kitalálják és előre tudják a
változékony, szeszélyes időjárást, felismerjék a bogyókban és a kígyómarásban rejtező halált, megles-
sék a titkot: hogyan függnek össze a felhők és viharok a hold fázisaival, s hogyan hatnak a vetésre és
növekedésre, valamint az élet érlelődésére és pusztulására, emberben és állatban egyaránt. Eközben
voltaképp nyilván ugyanarra a célra törtek, mint a későbbi évezredek tudománya és technikája: hogy
uralkodjanak a Természeten, és játszhassanak törvényeivel, de ezt teljesen más módon csinálták. Nem
szakadtak el a Természettől, nem próbáltak erőszakkal behatolni titkaiba, sohasem fordultak ellensé-
gesen szembe vele, mindig is a Természet része voltak, és alázattal adták át neki magukat. Bizony,
meglehet, hogy jobban ismerték, és okosabban bántak vele. Egyvalami pedig teljességgel lehetetlen
volt számukra, még legmerészebb gondolataikban sem fordult elő, hogy: szorongás nélkül legyenek
hívei és alattvalói a Természetnek és a szellemek világának, vagy éppen fölényesek legyenek vele
szemben. Ez a hübrisz elképzelhetetlen volt számukra, és képtelenségnek tűnt volna, hogy a természeti
erők hatalmaihoz, a halálhoz, a démonokhoz más legyen a viszonyuk, ne a szorongás. Az emberek éle-
tén a szorongó félelem uralkodott. Leküzdése lehetetlennek látszott. De hogy megszelídítsék, formák-
ba szorítsák, kifogjanak rajta és álcázzák, beillesszék a teljes élet rendjébe, erre szolgáltak az áldoza-
tok különféle módozatai. Szorongás nyomasztotta ezeknek az embereknek az életét, s e nélkül az erős
nyomás nélkül hiányzott volna ugyan életükből a rémület, de a feszültség is. Akinek sikerült részben
hódolattá nemesítenie félelmét, az sokat nyert vele; az efféle emberek, akikben a szorongás jámbor-
ságra vált, ezek voltak ama kor derék és haladó emberei. Sokszor és sokféle formában áldoztak, s
ezeknek az áldozatoknak és szertartásaiknak egy bizonyos része az Esőcsináló hivatásának körébe tar-
tozott.
Knecht mellett nőtt fel a kunyhóban a kis Ada, bájos gyermek, az öreg kedvence, s amikor Turu el-
érkezettnek látta az idejét, feleségül adta őt tanítványához. Ettől fogva Knecht az Esőcsináló segítőtár-
sának számított, Turu a vejeként és utódjaként mutatta be a falu anyjának, s több eljárásban és hivata-
los ténykedésben vele képviseltette magát. Lassacskán, évszakok és évek során az agg Esőcsináló tel-
jesen belemerült az aggastyánok magányos szemlélődésébe, egész hivatalát átengedte Knechtnek, s
midőn meghalt, holtan gubbasztott a tűzhely fölött, mágikus főzetek, fazekai fölé hajolva, s ősz haját
már megperzselte a tűz, akkor már régóta az ifjú Knechtet, tanítványát ismerték a falu esőcsinálójának.
Knecht a falu tanácsától megtisztelő temetést kért tanítómestere számára, és nemes, drága gyógynövé-
nyek, gyökerek garmadáját égette el áldozatként a sírján. Mindez szintén rég elmúlt már, és a Knecht
gyerekek között, az Ada miattuk mind szűkebbé vált kunyhóját tovább szűkítette egy Turu nevű fiú: az
ő testében tért vissza az öreg Turu a halálos holdbautazásból.
Knecht úgy járt, ahogy hajdanában a tanítója. Félelme részben jámborsággá vált és átszellemült. If-
júkori törekvésének s mélységes vágyakozásának egy része eleven maradt, más része elhalt, elveszett
a munkálkodó öregedésben, Ada és a gyermekek iránti szeretetben és gondoskodásban. Leghőbb sze-
retete és legszívbélibb kutakodása mindig a holdnak szólt, a hold befolyásának az évszakokra és idő-
változásokra; ebben utolérte s végül felül is múlta Turut, a mesterét. És mivel a hold növekedése és
fogyása oly szorosan függött össze az emberek elhalálozásával és születésével, és mert mindama fé-
lelmek közül, melyekben az emberek élnek, a legmélyebb a meghalás kényszere, ezért nyert a hold-
tisztelő és hold-ismerő Knecht a holdhoz való közeli és eleven viszonya révén valamilyen megszen-
telt és megtisztult kapcsolatot a halálhoz. Érettebb éveiben kevésbé félt a haláltól, mint mások. Tiszte-
lettudóan beszélgetett a holddal, hol esdekelve, hol gyöngéden, tudta, hogy finom szellemi kapcsola-
tok kötik össze vele, nagyon pontosan ismerte a hold életét, s bensőségesen részt vett változásaiban és
sorsában, vele élte át fogyását és megújulását, mint egy misztériumot, vele szenvedett, és megrettent,
ha bekövetkezett a szörnyűség, és úgy tetszett: a hold megbetegszik, veszélyek, változások és károso-
dások prédája, elveszti fényét, megváltoztatja színét, s majdnem a kihunyásig elsötétül. Az ilyen idők-
ben persze mindenki együtt érzett a holddal, reszketett érte, elsötétedésében fenyegetést érzett s vala-
mi szerencsétlenség közeledtét, s aggódva meredt ősöreg, betegre vált arcába. De éppen ilyenkor mu-
tatkozott meg, hogy Knecht, az Esőcsináló bensőségesebben kötődik a holdhoz, s többet tud róla, mint
mások; sorsát ugyan vele együtt szenvedte, a szíve is elszorult és aggódott, de élesebben és gondosab-
ban emlékezett hasonló élményekre, bizalma megalapozottabb volt, hite pedig nagyobb az örökkéva-
lóságban és visszatérésben, abban, hogy a halál kijavítható és legyőzhető; és odaadásának foka is na-
gyobb volt; az ilyen órákban kész volt rá, hogy leáldozásáig és újjászületéséig végigélje a hold sor-
sát, sőt olykor még valami arcátlan, valami vakmerő bátorságot és elhatározást is érzett, hogy szelle-
me révén dacoljon a halállal, és úgy erősítse meg énjét, hogy valami emberfölötti végzetnek szánja
oda. Ebből valami átment a lényébe is, amit a többiek szintén megérezhettek: tudós és jámbor ember-
nek tartották, nagyon nyugodt, a haláltól kevéssé félő férfiúnak, olyasvalakinek, aki jóban van a Hatal-
makkal.
Ezeket az adottságait és erényeit sok kemény próbán igazolta. Egy ízben a rossz termésnek és ellen-
séges időjárásnak egy olyan szakaszát kellett végigküzdenie, amely két évig tartott, ez volt élete leg-
nagyobb megpróbáltatása. Akkoriban a kellemetlenségek és rossz előjelek már a vetés ismételt elha-
lasztásával kezdődtek, s aztán minden elképzelhető baj és kár érte a vetéseket, s végül szinte teljesen
tönkre is tette őket; a közösség iszonyúan éhezett, vele együtt Knecht is, és már az is nagyon nagy szó
volt, hogy túlélte azt a keserves évet, s hogy ő, az Esőcsináló nem veszítette el minden befolyását s a
belé vetett hitet, és segíteni tudott a törzsnek, hogy alázattal s némiképp higgadtan viselje el a szeren-
csétlenséget. Midőn aztán egy kemény és halálozásokban gazdag tél után, a következő évben is megis-
métlődött az elmúlt év minden baja és nyomorúsága, amikor a közösség földje nyáron a tartós száraz-
ságtól kiszikkadt és meghasadozott, s rettenetesen elszaporodtak a mezeiegerek, amikor az Esőcsináló
magányos szellemidézései és áldozatai éppúgy eredménytelenek voltak, s könyörgései ugyanúgy nem
találtak meghallgatásra, mint az egész közösség nyilvános szertartásai, a dobkórusok, a körmenetek,
amikor oly borzalmasan mutatkozott meg, hogy az Esőcsináló ezúttal nem tud esőt előidézni, akkor
már nem csekélységről volt szó, s különbnek kellett lenni egy hétköznapi embernél a felelősség vise-
léséhez s ahhoz, hogy megálljon a lábán a rémült és fölbolydult néppel szemben. Két vagy három hé-
ten át Knecht teljesen egy szál maga volt, s vele szemben ott állt az egész közösség, az éhség és a két-
ségbeesés, ott volt az ősi néphit, hogy: csakis az Esőcsináló feláldozása békítheti meg ismét a Hatal-
makat. Knecht az engedékenységével győzött. Egyáltalán nem szegült szembe az áldozat gondolatával,
önként kínálkozott fel áldozatul. Ezenkívül hallatlan erőfeszítéssel és odaadással működött közre az
ínség enyhítésében, újra és újra vizet fedezett föl, felkutatott egy-egy forrást, csermelyt, megakadá-
lyozta, hogy az ínség e tetőfokán elpusztuljon az egész marhacsorda, és főleg: ebben a sanyarú idő-
szakban segítségével, tanácsaival, fenyegetéssel, varázslással és imával, példamutatásával és megfé-
lemlítéssel megóvta az összeroppanástól s mindenféle esztelen cselekedettől a falu akkori Ősanyját,
akit végzetes kétségbeesés és lelki gyöngeség kerített hatalmába. Akkortájt kiderült, hogy a nyugtalan-
ság és az egyetemes gond korszakaiban annál hasznavehetőbb egy férfi, minél inkább a szellemire és
személyfölöttire irányítja életét és szellemét, minél jobban megtanulta a tiszteletet, megfigyelést, imá-
datot, a szolgálatot és az áldozathozatalt. A két félelmetes év, amely majdnem áldozattá tette, és meg
is semmisíthette volna Knechtet, végül is nagy tekintélyt és bizalmat szerzett neki, nem ugyan a fele-
lőtlenek tömegében, hanem ama kevés felelős ember között, aki helyesen tudta megítélni az effajta fér-
fit.
Ilyen és sok más megpróbáltatás közepette élte életét, amíg elérte az érett férfikort s élete delelőjén
állt. Segített eltemetni a falu két Ősanyját is, elveszítette egy bájos, hatéves kisfiát, farkas ragadta el,
idegen segítség nélkül, önmaga orvosaként, átvészelt egy súlyos betegséget. Szenvedett éhségtől és
fagytól. Mindez jeleket hagyott az arcán, de a lelkén is. Azt is megtapasztalta, hogy a szellem emberei
bizonyos furcsa botránkozást és ellenszenvet váltanak ki másokból, s bár távolból becsülik, és szük-
ség esetén igénybe veszik, ám semmiképp sem szeretik őket, nem érzik magukfajtájúnak, s inkább ki-
térnek előlük. Azt is tapasztalta, hogy a betegek és szerencsétlenek az okos tanácsnál sokkal szíveseb-
ben fogadják a hagyományos vagy szabadon kitalált ráolvasásokat és varázsigéket, hogy az ember in-
kább a bajt és a külsőséges vezeklést vállalja, mintsem lelkében megváltozzék vagy akár csak meg-
vizsgálja: vajon nem könnyebben hisz-e a varázslásban, mint az észben, a formulákban, mint a tapasz-
talatokban. Csupa olyan dolog ez, ami az azóta eltelt néhány ezer évben gyaníthatólag nem változott
olyan sokat, mint ahogy számos történelemkönyv állítja. Knecht azonban azt is megtanulta, hogy a ku-
tató, szellemi embernek nem szabad elveszítenie a szeretetet, fennhéjázás nélkül kell szembenéznie az
emberek vágyaival és balgaságaival, és nem hagyhatja, hogy ezek úrrá legyenek rajta, s hogy a bölcs-
től a sarlatánig, a paptól a szemfényvesztőig, a segítő felebaráttól az élősködő haszonélvezőig mindig
csak egy lépésnyi a távolság, és az emberek alapjában véve sokkal szívesebben fizetnek meg egy
szélhámost, engedik kihasználni magukat egy vásári kikiáltótól, mintsem – ellenszolgáltatás nélkül –
elfogadják az önzetlenül nyújtott segítséget. Nem szívesen fizetnek bizalommal és szeretettel, hanem
inkább pénzzel és áruval. Becsapják egymást, és elvárják, hogy őket is becsapják. Meg kellett tanul-
nia, hogy gyönge, önző és gyáva lénynek lássa az embert, s azt is be kellett látnia, hogy saját magában
is ott lappang minden rossz tulajdonság és ösztön, és mégis hihet abban, és erőt meríthet belőle a lel-
ke, hogy az ember szellem és szeretet is, hogy olyasvalami lakozik benne, ami szembeszegül az ösztö-
nökkel, és a megnemesítésüket állítja. Ámde ezek a gondolatok már nyilván túlságosan elvontak és
„túlfogalmazottak” ahhoz képest, amire Knecht képes lett volna. Mondjuk úgy: útban volt feléjük, s
útja egyszer majd hozzájuk és rajtuk át vezet.
Miközben ezt az utat járta, gondolatokra sóvárogva, s mégis sokkal inkább az érzéki valóságban
élve, a holdtól elbűvölve és elvarázsolva egy növény illatától, egy gyökér sós ízétől, egy fa kérgétől,
a gyógynövények termesztésétől, a kenőcs-főzéstől, az időjárással és a légkörrel való odaadó foglala-
tosságtól, sokféle képességet fejlesztett ki magában, olyanokat is, amelyekkel mi, kései utódok már
nem rendelkezünk, és csak félig-meddig érthetők számunkra. A legfontosabb ilyen képesség természe-
tesen az esőcsinálás volt. Még ha jó néhány különleges esetben rideg maradt is az ég, és úgy tetszett,
kegyetlenül megcsúfolja fáradozásait: Knecht azért százszor is fakasztott esőt, és szinte minden alka-
lommal kissé más módon. Jóllehet, az áldozatokon s a könyörgő menetek, a szellemidézések, a dobze-
ne rítusán nem mert volna semmit sem változtatni vagy bármit is elhagyni belőle. De hát ez tevékeny-
ségének csupán tisztségbeli nyilvános része volt, kifelé mutatott hivatalos és papi oldala; és bizonyára
nagyon szép, fennkölten diadalmas érzés volt, ha egy áldozatokkal és körmenettel eltöltött nap után es-
tére megadta magát az ég, a látóhatár befelhősödött, nedves szaga lett a szélnek, s lehullottak az első
esőcseppek. De még ekkor is elsősorban az esőcsináló művészetére volt szükség, hogy jól válassza
meg a napot, s ne vaktában törekedjék a kilátástalanra; szabad volt ugyan esdekelni a Hatalmakhoz,
sőt akár ostromolni is őket, de csak érzéssel és mértékkel, akaratukba való belenyugvással. Ám a si-
kernek és meghallgattatásnak eme szép, diadalittas élményeinél is kedvesebbek voltak számára bizo-
nyos egyéb élmények, melyekről csak ő tudott, senki más, és ő maga is csupán bátortalanul s inkább
érzékeivel, semmint értelmével véve róluk tudomást. Előfordultak olyan időjárási helyzetek, a leve-
gőnek és a melegnek olyan feszültségei, felhősödések és szelek, víz-, föld-, és porillatok, jöttek az
időjárás démonainak olyan fenyegetései vagy ígéretei, hangulatai és szeszélyei, amelyeket Knecht a
saját bőrén, haján, minden érzékszervében előre és belülről érzett meg, úgyhogy nem érhette semmi
meglepetés, semmi csalódás: az időjárást – vele együtt rezdülve – önmagába sűrítette, s oly módon
hordozta magában, hogy képes volt parancsolni a felhőknek és szeleknek; persze, nem önkényesen és
tetszése szerint, hanem emez összetartozás és kötődés folytán, amely teljesen föloldotta a különbséget
közte és a világ, a benső és a külső világ között. Ilyenkor elragadtatva állt és fülelt, elragadtatva ku-
porgott, minden pórusa kitágult, s lelkében már nemcsak átérezni volt képes, hanem irányítani és lét-
rehozni is a légáramok és felhők életét, valahogy úgy, ahogyan mi is felidézhetünk és reprodukálni tu-
dunk egy olyan zenei mondatot, amelyet pontosan ismerünk. Ilyenkor csupán a lélegzetét kellett
visszafojtania – s elállt a szél, vagy megszűnt a mennydörgés, csak bólintania kellett vagy megráznia a
fejét – és lezúdult vagy elmaradt a jégeső, csak egy mosollyal kellett kifejeződést adnia a benne har-
coló erők kiegyenlítődésének – s odafönt máris szétszakadoztak a felhők, s kiviláglott az ég keskeny
kék sávja. A különösen tiszta ráhangoltság és rendezett lelkiállapot egyes időszakaiban, pontosan és
csalhatatlanul tudta előre, magában hordozta a következő napok időjárását, mintha a vérébe íródott
volna az egész partitúra, amely szerint odakint le kell játszódnia mindennek. Ezek voltak a jó, a leg-
jobb napjai: jutalma és gyönyörűsége.
Ha azonban ez a bensőséges kapcsolata a külvilággal mégis megszakadt, ha bizalmatlan, érthetetlen
és kiszámíthatatlan volt az időjárás és a világ, akkor a lelkében is megzavarodott a Rend, elakadtak az
áramlások, s ilyenkor úgy érezte: nem is igazi esőcsináló ő, s terhesnek és meg nem érdemeltnek érez-
te hivatását s felelősségét az időjárásért és az aratásért. Ilyen időszakaiban házias volt, engedelmes-
kedett Adának, és segített neki, serényen dolgozott vele együtt a háztartásban, játékokat és szerszámo-
kat fabrikált a gyerekeknek, orvosságokat kotyvasztott, szeretetre szomjazott, s arra érzett ösztönzést,
hogy lehetőleg minél kevésbé különbözzék másoktól, teljesen beilleszkedjék a szokásokba, a törzs er-
kölcsébe, és meghallgassa feleségének és a szomszédasszonyoknak – számára egyébként terhes – me-
sélgetéseit is a többiek életéről, hogylétéről és viselkedéséről. Jó korszakaiban viszont ritkán látták
otthon, olyankor csatangolt és künn járt, horgászott, vadászott, gyökerek után kutatott, leheveredett a
fűbe, avagy fákon gubbasztott, szimatolt, leselkedett, állatok hangját utánozta, kis tüzeket gyújtott, s
összehasonlította a füst s az ég felhőinek alakzatait, bőre és haja köddel, esővel, levegővel, nap- vagy
holdfénnyel itatódott át, s közben, ahogy mestere és elődje, Turu tette egész életében: olyan dolgokat
gyűjtött, amelyekben a lényeg és a megjelenési forma látszólag különböző területekhez tartozott, s
amelyekben a Természet bölcsessége vagy szeszélye mintha elárult volna valamicskét játékszabályai-
ból, s alkotása titkaiból is – tárgyakat, melyek nagyon is távoli dolgokat egyesítettek hasonlatszerűen
magukban, például: ember- és állatarcú fagöcsöket, vízcsiszolta köveket, olyan erezettel, mintha fából
volnának, az ősvilág megkövesült állatformáit, torzszülött vagy ikerként alakult gyümölcsmagvait,
vese vagy szív alakú köveket. Leolvasta egy falevél rajzolatait, egy kucsmagomba fején a hálózatos
vonalakat, és közben valami rejtélyes, szellemi, a jövendőben lehetséges dolgot érzett: a jelek mágiá-
ját, szám és írás előresejtését, a végtelen és ezer alakú valóság beleigézését az egyszerűbe, a rend-
szerbe, a fogalomba. Mert hiszen, a szellem révén, nyilván benne rejlettek a világ megragadásának
mindezek a lehetőségei, névtelenül s megnevezetlenül ugyan, de nem lehetetlenként, nem sejthetetle-
nül, csírában és bimbóban még, de lényegéből fakadva, a sajátjaként és szervesen növekedve benne.
És ha mi, túl ezen az Esőcsinálón s a számunkra korainak és primitívnek tetsző korszakon, még továb-
bi évezredekig mehetnénk vissza, úgy hisszük: az emberrel együtt rátalálnánk mindenütt a szellemre
is, a szellemre, amelynek nincs kezdete, s már eleve mindent, mindent magába foglal, amit később va-
laha is létrehoz.
Az Esőcsináló számára nem úgy rendeltetett, hogy megörökíthesse és közelebbről bizonyíthassa
akár egyetlen sejtelmét is, s erre neki nem is igen volt szüksége. Nem lett a sok feltaláló egyike: sem
az írásé, sem a geometriáé, sem az orvostudományé vagy az asztronómiáé. A láncolatban ismeretlen
láncszem maradt, de éppoly nélkülözhetetlen, mint a többi; továbbadta, amit kapott, s újonnan kiküz-
dött, kiharcolt tudást adott hozzá. Mert neki is voltak tanítványai. Az évek során két tanulóját képezte
ki esőcsinálóvá, s egyikük később az utódja lett.
Hosszú éveken át folytatta háborítatlanul a mesterségét, tevékenykedett egyedül, s amikor – nem
sokkal egy nagyon rossz termés és éhínség után – első ízben látogatta, figyelte és leste meg, tisztelte
és követte őt egy fiú, valaki, akit ösztöne az esőcsináláshoz és a Mesterhez űzött – csak akkor moccant
meg furcsán, fájdalmasan a szíve: úgy érezte, visszatér és visszájára fordul ifjúkorának az a nagy él-
ménye, s eközben először fogta el az a délidei, szigorú s egyszerre szorító és eszméltető érzés, hogy:
vége az ifjúságának, a delelőn is túljutott, a virágból gyümölcs lett. És amit sohasem gondolt volna:
ugyanúgy viselkedett a fiúval szemben, ahogyan egykor az öreg Turu ővele bánt, s ez a rideg, elutasí-
tó, várakozó, halogató viselkedés teljesen magától jött, teljesen ösztönös volt, nem a halott Mester
utánzása, s nem is erkölcsi és nevelői megfontolásokból eredt, mondjuk abból, hogy egy fiatalembert
előbb hosszasan próbára kell tenni, vajon eléggé komoly-e a szándéka, és senkinek sem kell meg-
könnyíteni, inkább nagyon is meg kell nehezíteni a titkokba való beavatását, s más effélék. Nem,
Knecht egészen egyszerűen úgy bánt a tanítványaival, ahogy minden – kissé már öregedő – magányos
és tudós különc viselkedik tisztelőivel és a tanulókkal szemben: zavartan, riadtan, elhárítóan, mene-
külésre készen, mivel félti szép magányát és szabadságát, kószálását a vadonban, magányos, szabad
vadászatait és gyűjtögetését, álmait és várakozásait a lesen, s féltékeny szeretettel ragaszkodik minden
szokásához és kedvteléséhez, titkaihoz és révületeihez. Korántsem ölelte keblére a bátortalan ifjút,
aki tisztelő kíváncsisággal közeledett hozzá, korántsem segítette át ezen a félénkségen, nem bátorítot-
ta, korántsem érezte örömnek és jutalomnak, elismerésnek és kellemes sikernek, hogy a többiek világa
most végre hírnököt küld hozzá, szeretete kinyilvánítóját, s hogy valaki körülrajongja, kedveskedik
neki, és rokon lélekkel, hozzá hasonlóan hivatást érez a titkok szolgálatára. Nem, eleinte csupán ter-
hesnek, zavarónak érezte, belenyúlásnak jogaiba és szokásaiba, rablótámadásnak függetlensége ellen,
amelyről csak most látta, mennyire szereti; berzenkedett ellene, s egyre találékonyabb lett a rászedés-
ben, rejtőzködésben, nyomai eltüntetésében, a kitérésben és elmenekülésben. De ezzel is úgy járt,
ahogyan egykor Turu: az ifjú hosszas, néma ostroma lassankint meglágyította a szívét, lassan-lassan
kifárasztotta, felőrölte ellenállását, és minél nagyobb teret nyert az ifjú, annál inkább rájött, hogy las-
san, lépésenkint haladva felé kell fordulnia, ki kell tárulkoznia előtte, jóvá kell hagynia kívánságát,
elfogadnia „udvarlását”, és a tanítás, a tanítványnevelés új, sokszor oly terhes kötelességében meglát-
nia a sors adományát és a szellem akaratát. Fokról fokra el kellett búcsúznia az álmodozástól, a vég-
telen lehetőségek, az ezerarcú jövő megérzésétől és élvezetétől. A véghetetlen haladásnak, a bölcses-
ségek summájának álma helyett most egy tanuló állt előtte, valami kicsiny, közeli, követelőző valóság,
egy betolakodó és békebontó csendzavaró, ámde el nem utasítható és elháríthatatlan, az egyedüli út az
igazi jövőbe, az egyetlen, legfontosabb kötelesség, az egyedüli keskeny út, amelyen az Esőcsináló
élete és tettei, érzülete, gondolatai és sejtelmei megóvhatok a haláltól, és egy parányi új bimbóban to-
vább élhetnek. Sóhajtva, fogcsikorgatva és mosolyogva vállalta.
És még hivatásának ebben a fontos, talán legfelelősebb részében, a hagyomány továbbadásának s az
utódok nevelésének dolgában sem mentesült az Esőcsináló egy nagyon súlyos, keserű tapasztalattól és
csalódástói. Az első tanítványát, aki a kegyéért versengett, és hosszú várakozás, elutasítás után a mes-
terének mondhatta, Marónak hívták, és egészen soha ki nem heverhető csalódást okozott neki. Maró
alázatos volt és hízelgő, hosszú időn át feltétlenül engedelmesnek mutatkozott, de hiányzott belőle egy
s más, főleg a bátorság: félt ugyanis az éjszakától és a sötétségtől, s ezt megpróbálta eltitkolni; amikor
Knecht mégis észrevette, sokáig afféle gyerekkori maradványnak vélte, ami majd elmúlik. De nem
múlt el. Ebből a tanulóból teljesen hiányzott az az adottság is, hogy önzetlenül és önkéntelenül enged-
je át magát a figyelésnek, a hivatással járó intéznivalóknak és eljárásoknak, a gondolatoknak és sejtel-
meknek. Okos volt, tiszta, gyors észjárású és megtanulta, könnyen, biztosan, amit meg lehet tanulni
odaadás nélkül. Ám mindinkább megmutatkozott, hogy önző szándékai és céljai vannak, s ezért akarja
megtanulni az esőcsinálást. Elsősorban is valaki akart lenni, szerepet játszani és hatni másokra, a te-
hetséges, de nem az elhivatott ember hiúsága volt benne. Tetszésre törekedett, kérkedett kortársai közt
első ismereteivel és művészetével – s ez még mindig lehet gyermekes, s talán javul is. Ő azonban
nemcsak tetszésre törekedett, hanem hatalomra és fölényre is mások felett; midőn a mester észrevette
ezt, megrettent, s lassankint megvonta az ifjútól szívbéli bizalmát. Két-három ízben is súlyos vétkek
bizonyultak rá a fiúra, miután már több éven át Knechtnél tanult. Engedett a csábításnak, hogy önké-
nyesen, mestere tudta és engedélye nélkül, ajándékok fejében, hol egy beteg gyermeket kezeljen or-
vosságokkal, hol ráolvasásokat tartson valamelyik kunyhóban a patkányvész ellen, és amikor minden
fenyegetés és ígéret ellenére megint csak ilyen mesterkedéseken kapta rajta: a mester elbocsátotta, az
ügyet jelentette az Ősanyának, s megpróbálta kitörölni emlékezetéből a hálátlan és használhatatlan fia-
talembert.
A két későbbi tanítványa aztán kárpótolta, kiváltképp a második: a saját fia, Turu. Ezt a legfiatalabb
és utolsó tanítványát nagyon szerette, s úgy hitte, nála magánál is több lehet belőle, szemlátomást a
nagyatyja szelleme tért vissza benne. Knecht megélte azt a lélekerősítő elégtételt, hogy tovább örökít-
hette tudásának és a jövőbe vetett hitének summáját, s talált egy olyan embert – kétszeresen is a fiát –,
akinek bármely napon átadhatta hivatalát, ha az már túlságosan fárasztaná. De azt a rossz útra tévedt
első tanulót mégsem sikerült végképp száműznie életéből és gondolataiból: nem éppen tisztelt, de a
faluban sokak által igen kedvelt és meglehetősen befolyásos férfi lett belőle, megnősült, népszerű is
volt afféle kóklerként és tréfamesterként, sőt a dobkórusban fődobos volt, és titkos ellensége, irigye
maradt az Esőcsinálónak, akitől kénytelen volt sok kisebb-nagyobb sérelmet elszenvedni. Knecht so-
hasem volt a barátkozás, az együtt üldögélések embere, neki magány és szabadság kellett, sosem küz-
dött elismerésért vagy szerétéiért, kivéve hajdan, kisfiú korában, Turu mesternél. Most azonban még-
iscsak érezni kezdte: mi az, ha az embernek ellensége, gyűlölője van; élete számos napját rontotta el
ez.
Maró az a fajta tanuló volt, az a nagyon tehetséges fajta, amelyik jó képessége ellenére minden kor-
ban kellemetlen és terhes a tanítóinak, mert a tálentuma nem alulról és bensőleg növekedett és meg-
alapozott, szerves erő, a jó természet, becsületes vér és derék jellem gyöngéd, nemesítő stigmája, ha-
nem mintegy ráragadt, esetleges, sőt bitorolt vagy lopott valami. Egy gyönge jellemű, de nagyon értel-
mes vagy ragyogó képzeletű tanuló elkerülhetetlenül zavarba ejti tanítóját: meg kell tanítania ennek a
tanulónak az öröklött tudást és módszert, s képessé kell tenni őt a szellemi életben végzendő közös
munkára, és közben éreznie kell, hogy a tulajdonképpeni, magasabb kötelessége épp a tudományok és
művészetek megóvása volna a csak-tehetségesek tolakodásától; mert a tanító nem a tanítványnak kell
szolgáljon, hanem mindketten – a szellemnek. Ez okozza, hogy a tanítók bizonyos kápráztató tehetsé-
gektől megriadnak és iszonyodnak; minden efféle tanuló félresiklatja a tanítói munka egész értelmét és
szolgálatát. Egy, bár ragyogni, de szolgálni nem képes tanuló előmenetelének mindenféle segítése
alapjában véve a szolgálat megkárosítását jelenti, a szellem valamilyen elárulását. Jó néhány nép tör-
ténetében ismerünk olyan periódusokat, amelyekben a szellemi értékrend mélyreható megzavarodása
idején, a csak-tehetségesek úgyszólván megrohamozták a községek, iskolák, akadémiák, államok ve-
zető posztjait, és minden hivatalban roppant tehetséges emberek ültek, akik mind kormányozni akar-
tak, de szolgálni nem tudtak. Bizonyosan nagyon nehéz az ilyen tehetségeket időben felismerni, még
mielőtt egy szellemi hivatás alapállásait hatalmukba kerítik, nehéz a szükséges keménységgel vissza-
küldeni őket más utakra, a nem szellemi hivatásokhoz. Knecht is hibázott, túl sokáig volt türelmes
Maróhoz, a tanítványához, kár volt rábíznia számos adeptus-bölcsességet egy törtető, felszínes valaki-
re. Ez súlyosabb következményekkel járt számára, mintsem gondolta volna.
Jött egy év – Knecht szakálla már jócskán őszült –, amikor úgy látszott: szokatlan erejű és álnok dé-
monok bolondították és zavarták meg az ég és föld közötti rendet. Ezek a zavarok ősszel kezdődtek,
félelmesen és fenségesen, a lelke mélyéig megrettentve és szorongással töltve el mindenkit, mindjárt a
napéjegyenlőség ideje után, amit az Esőcsináló mindig bizonyos ünnepélyességgel s hódolatos áhítat-
tal figyelt meg, és fokozott éberséggel élt át. Akkor jött egy este, könnyű, szeles, kissé hűvös este, az
ég üvegtiszta volt, kivéve néhány nyugtalan felhőcskét, amely nagyon magasan lebegett, és szokatlanul
sokáig őrizte a lenyugodott nap rózsás fényét: kavargó, laza, tajtékos fénynyalábok a hideg, színtelen
világűrben. Knecht egypár nap óta már érzett valamit, erősebb és különösebb érzés volt ez annál, ami
ilyenkor, a rövidülni kezdő napok idején minden évben elfogta: a Hatalmak működése volt ez az égi
térségben, a föld, a növények és állatok szorongása, valami nyugtalanság a levegőben, valami válto-
zékonyság, várakozás, fojtott és sejtelmes feszültség az egész Természetben; s hozzájárultak még eh-
hez az esti órának hosszú vonaglások közt fel-fellángoló kis felhői is, csapongó mozgásukkal, amely
nem igazodott a földön fújó szélhez, és esdeklő, a kihunyás ellen lassan és gyászosan védekező vörös
fényükkel, amelynek kihűlése és elenyészése után hirtelen láthatatlanná váltak. A faluban nyugalom
honolt, az Ősanya kunyhója elől már régen eltűntek a látogatók és gyermekeik, csupán egy-két fiú ker-
getőzött, hancúrozott még, különben már mindenki a kunyhójába tért, s régen megvacsorázott.
Sokan már aludtak is, az Esőcsinálón kívül alig akadt valaki, aki a vöröslő esti felhőket figyelte.
Knecht le-föl járkált a kunyhója mögötti kis veteményesben, feszülten és nyugtalanul tépelődött az
időjáráson, néha rövid pihenőül leült a csalánok közt álló fatönkre, amelyen fát szokott hasogatni. Az
utolsó felhőgyertyák kilobbantával a még mindig világos és zöldes fényben csillogó égbolton a csilla-
gok egyszerre világosabban látszottak, és gyorsan növekedett számuk és fényességük; ahol az imént
még csak kettő-három volt látható, most már tíz, húsz is föltűnt. Közülük sok, csoportjukkal és a csa-
ládjukkal együtt jól ismert volt az Esőcsináló számára, sok százszor látta őket; változatlan visszatéré-
sükben volt valami megnyugtató, a csillagok vigasztalóak voltak, távolian és hidegen álltak ugyan
odafent, nem sugároztak meleget, de megbízható, szilárd soraikkal rendet hirdettek, tartósságot ígér-
tek. Noha látszólag oly idegenek és távoliak, annyira ellentétei voltak a földi életnek, az emberek éle-
tének, s annyira nem érintette őket a földi lét melege, sokféle rángattatása, szenvedése és mámora, s
hideg, előkelő fenségükben és örökkévalóságukban szinte a gúnyolódásig fölényesek voltak – a csil-
lagok mégis kapcsolatban voltak velünk, talán irányítottak és kormányoztak minket, és ha valamilyen
emberi tudást, szellemi birtokot, a szellem biztonságát és fölényét sikerült elérni és szilárdan tartani a
múlandóság felett: ez a csillagokra hasonlított, hűvös nyugalommal sugárzott, mint ők, hűvös borzon-
gással vigasztalt, örökkévaló s kissé gunyoros pillantással. Ilyennek tűntek gyakran az Esőcsináló sze-
mében, és bár a csillagokkal korántsem volt abban a közeli, izgató, az állandó változás és visszatérés
folytán erejét próbára tevő viszonyban, mint a holddal, a naggyal, a közelivel, ezzel a nyirkos, vará-
zsos kövér hallal az égi óceánban – azért mélységesen tisztelte őket, és sokféle hiedelemmel kötődött
hozzájuk. Gyakorta szinte fürdőként és gyógyitalként hatott rá, ha sokáig nézte őket, átadta magát hatá-
suknak, s felkínálta csöndes, hideg tekintetüknek okosságát, melegségét, szorongását.
Ma is úgy pillantottak le rá, mint mindig, csak nagyon fényesen, élesen kirajzolódva a feszült, gyér
levegőben, de ő nem volt elég nyugodt, hogy átadja magát nekik, ismeretlen terekből valamiféle hata-
lom vonzását érezte, ott sajgóit a pórusaiban, szívta a szemét, csöndesen és folyvást hatott rá, mint va-
lami áramlat, figyelmeztető remegés. Mellette a kunyhóban homályos-vörösen izzott a tűzhely meleg,
gyönge fénye, folydogált a meleg kis élet, egy-egy kiáltás, nevetés, ásítás hallatszott, emberszag, bőr-
meleg, anyaiság, gyermekszuszogás lehelt, s úgy tetszett: ártatlan közelsége még jobban elmélyíti a
beköszöntő éjszakát, még messzebbre űzi vissza a csillagokat a megfoghatatlan távolba és magasba.
És most, miközben Knecht bentről a kunyhóból Ada hangját hallotta, ahogy egyik gyermekét nyug-
tatgatva, dallamosan zümmög és dudorászik, most tört ki az égen az a katasztrófa, amelyre aztán a falu
még évekig emlékezett. A csillagok csöndes, fénylő hálójában itt-ott csillogni, lobogni kezdett valami,
mintha e háló máskor láthatatlan szálai fellángolnának, egyes csillagok – felizzón és gyorsan kialvón
– elhajított kövekként zuhantak át haránt a Téren, emitt egy, amott kettő, majd még egy-kettő, s még el
sem veszett szem elől az első hullócsillag, Knecht szíve a látványtól megkövülve még alig kezdett
újra dobogni, amikor a rézsútos és enyhén görbült vonalban az égen át hulló vagy szerteszórt fények
már tucatjával, százszoros rajban, számlálhatatlanul zúdultak át a néma éjszakán, mintha óriási vihar
sodorná Őket, mintha valamilyen Világősz tépne le hervadt levélként a Világfáról minden csillagot, és
hangtalanul űzné tova a Semmibe. Fonnyadt levélként, szállongó hópelyhekként menekültek, ezrével
és ezrével, borzongató csöndben záporoztak le valahová a feneketlen mélységbe, s eltűntek a délkeleti
erdős hegyek mögött, ahol emberemlékezet óta még soha egyetlen csillag sem nyugodott le.
Dermedt szívvel, ide-oda cikázó szemmel állt ott Knecht, hátravetett fejjel, rémült és mégis telhe-
tetlen tekintettel nézve föl a megváltozott és elvarázsolt égre: nem hitt a szemének, de nagyon is biztos
volt benne, hogy valami szörnyűség történik. Mint mindenki, aki részese volt ennek az éjszakai lát-
ványnak, ő is azt hitte: maguknak a jól ismert csillagoknak a megingását, szétporlását és lezuhanását
látja, s azt várta, hogy az égbolt – hacsak őt magát előbb el nem nyeli a föld – hamarosan elfeketül és
kiürül. Egy kis idő múlva persze rájött, amire mások nem voltak képesek rájönni, hogy a jól ismert
csillagok itt is, ott is, mindenütt megvannak még, és a csillaghullás nem a régi, meghitt csillagok közt
űzi szörnyű garázdálkodását, hanem a föld és ég közötti térben, és ezek a hulló vagy elhajított, új,
gyorsan feltűnő és gyorsan eltűnő fények némileg más színű tűzben izzanak, mint a régi, az igazi csilla-
gok. Ez megvigasztalta és segítette, hogy magára találjon, de még ha új, múlandó, másféle csillagok
förgetege volt is, ez töltötte be a levegőt: akkor is iszonyat, rossz jel, szerencsétlenség és rendellenes-
ség volt, s Knecht kiszáradt torkából mély sóhajok szakadtak fel. Lenézett a földre, körbe fülelt, hogy
megtudja, vajon csak neki tűnt fel ez a kísérteties színjáték, vagy mások is látják. Nemsokára nyögése-
ket, rikácsolást, a rémület jajkiáltásait hallotta a többi kunyhó felől; tehát mások is látták az égi jelen-
séget, továbbadták hírét, fölriasztották a mit sem sejtő alvókat, s szempillantás alatt rettegésbe és pá-
nikba eshet tán az egész falu. Knecht mély sóhajjal vállalta magára ezt a terhet. Elsősorban őt érintette
ez a szerencsétlenség, őt, az Esőcsinálót; őt, aki bizonyos mértékig felelős volt az ég és a légkör rend-
jéért. Ez idáig mindig előre felismerte vagy megérezte a nagy katasztrófákat: az áradást, jégesőt, nagy
viharokat, minden alkalommal előkészítette és figyelmeztette az anyákat és a véneket, elhárította a
legsúlyosabb bajokat, tudásával, bátorságával s a felső Hatalmakba vetett bizalmával ő maga állt a
falu és kétségbeesés közé. Miért nem tudta ezúttal is előre, miért nem rendezte el a dolgokat? Miért
nem szólt semmit egy léleknek sem arról a sötét, intő előérzetéről, amely pedig ott élt benne?
Föllibbentette kunyhója bejárati gyékényfüggönyét, s halkan a nevén szólította feleségét. Az asszony
kijött, legkisebb gyermekével a keblén; Knecht elvette tőle a kicsit, lefektette a szalmára, megfogta
Ada kezét, s ajkaira szorítva ujját, hallgatást parancsolva, kivezette a kunyhóból, s látta, hogy a nő tü-
relmes, csöndes arca csakhamar eltorzul a szorongástól, rémülettől.
– A gyermekeknek aludniuk kell, ők ezt nem láthatják, hallod? – suttogta hevesen. – Egyiküket se
engedd ki, Turut sem. És te is odabenn maradsz.
Habozott, nem tudván, hogy mennyit mondjon, mennyit áruljon el gondolataiból, majd szilárdan
hozzátette: – Neked és a gyermekeknek semmi bajotok sem lesz.
Ada azonnal hitt is neki, ámbár arcáról még nem tűnt el az átélt rémület, s kedélye sem csillapodott
le.
– Ez micsoda? – kérdezte, s férje mellett megint az égre bámult. – Nagyon rossz?
– Rossz – mondta Knecht szelíden –, sőt azt hiszem, nagyon rossz. De nem neked és a kicsiknek.
Maradjatok a kunyhóban, húzzátok be jól a gyékényt. Nekem az emberek közé kell mennem, hogy be-
széljek velük. Eredj be, Ada.
Betuszkolta feleségét a kunyhó ajtaján, gondosan behúzta a gyékényfüggönyt, pár lélegzetvételnyi
időre még megállt, arccal a még mindig tartó csillageső felé fordulva, aztán lehajtotta fejét, nehéz
szívvel újra fölsóhajtott, s gyorsan megindult az éjen át a faluba, az Ősanya kunyhójához.
Itt már a fél falu összesereglett, tompa zsivajgásban, a rettenet és a kétségbeesés, szorongás bénítot-
ta csak félig elnyomott kábulatában. Akadtak asszonyok és férfiak, akik szinte dühödt kéjjel adták át
magukat a rémület és a közeli pusztulás érzésének, s mintegy révületbe esve mereven álltak, vagy el-
veszítve uralmukat tagjaik felett, összevissza hadonásztak; volt, akinek habzott a szája, egymagában
táncolt valami kétségbeesett s egyúttal trágár táncot, s közben csomóstul tépte ki hosszú haját. Knecht
látta: már minden nekilódult, úgyszólván mindenki beleveszett a mámorba, megbabonázódott és meg-
őrült a hulló csillagoktól, s talán a téboly, a dühöngés és az önpusztító kedv orgiája következik: iga-
zán ideje, hogy maga köré gyűjtsön néhány bátor és higgadt embert, és lelket öntsön beléjük. A vénsé-
ges vén Ősanya nyugodt volt; azt hitte, elkövetkezett mindennek a vége, de nem védekezett ellene, és
majdnem gúnyosnak látszó arcot mutatott a sorsnak, szilárdan, keményen, rideg-visszahúzódón.
Knecht rávette, hogy hallgassa meg. Megpróbálta bebizonyítani neki, hogy még most is megvannak az
ősi, mindig létező csillagok, de az Ősanya nem tudta felfogni, vagy azért, mert ennek felismeréséhez a
szeme már nem volt elég erős, vagy azért, mert elképzelése a csillagokról és saját hozzájuk való vi-
szonyáról nagyon is eltért az Esőcsináló elképzeléseitől, s ezért nem érthették meg egymást. A fejét
csóválta, és megmaradt arcán a hősi vigyor, ám amikor Knecht könyörgött neki, hogy ne hagyja ma-
gukra az embereket rettegő mámorukban, ne engedje át őket a démonoknak, tüstént egyetértett vele.
Körülötte és az Esőcsináló körül egy kis csoport képződött: szorongó, de nem eszükvesztett emberek,
akik készek voltak elfogadni a vezetést.
Knecht a faluba érkezése előtt egy pillanatig még reménykedett, hogy példamutatással, józan ésszel,
szónoklattal, magyarázattal és rábeszéléssel megfékezheti a pánikot. De már az Ősanyával folytatott
kurta beszélgetés beláttatta vele, hogy ezzel elkésett. Abban reménykedett, hogy a többieket is részel-
tetheti élményében, ajándékká teheti számukra s átruházhatja rájuk, remélte, hogy szavai nyomán min-
denekelőtt megértik: nem maguk a csillagok hullottak le, vagy legalábbis nem mindegyiket sodorta el
a világvihar, s azáltal, hogy a gyámoltalan rémülettől és ámulattól előbbre lépnek a tevékeny figyelé-
sig: helytállhatnak megrendültségükben. Ámde rögtön látta: az egész faluban csak nagyon kevesekhez
férkőzhetne hozzá az efféle befolyásolással, és mire akár csak őket is megnyerné, a többiek már telje-
sen eszüket vesztenék. Nem, ezúttal, mint oly sokszor, mit sem lehetett elérni az ésszel, az okos sza-
vakkal. Szerencsére kínálkoztak más eszközök is. Ha a halálos szorongást lehetetlen volt is az értelem
latbavetésével feloldani, az még mindig lehetséges volt, hogy irányítsák, megszervezzék, formát és ar-
cot adjanak neki, és a megháborodottak reménytelen zűrzavarából szilárd egységet, a fékevesztett, vad
egyéni hangokból kórust hozzanak létre. Knecht rögvest munkához látott, tüstént felhasználta ezt az
eszközt. Kiállt az emberek elé, hangosan mondani kezdte a jól ismert imákat, amelyekkel máskor a
nyilvános gyászünnepségeket és bűnbánati gyakorlatokat nyitották meg, mint a halottsiratást egy ős-
anyáért, vagy az áldozati és bűnbánati ünnepet általános veszély, szárazság vagy áradás esetén. Üte-
mesen kiáltotta a szavakat, és tapsolással erősítette a ritmust, s ugyanebben az ütemben, kiáltozva és
tapsolva csaknem a földig hajolt, újra fölegyenesedett, újra lehajolt, fölemelkedett, s máris tízen-hú-
szan csinálták vele együtt ezeket a mozdulatokat, a vénséges Ősanya felállva, ritmikusan mormolta a
szavakat, s kis meghajlásokkal jelezte a rituális mozgást. Aki még ezután érkezett a többi kunyhóból,
minden további nélkül beilleszkedett a szertartás ütemébe és szellemébe, a néhány teljesen megszál-
lott hamarosan kimerült, s vagy összeesett és mozdulatlanul hevert, vagy magával ragadta őket és
együttmozgásra késztette az istentiszteleti cselekmény hajlongó ritmusa és a kórus mormolása. Sike-
rült. Tébolyultak kétségbeesett hordája helyett áldozatra és bűnbánatra kész nép áhítatos serege állt
itt, s mindenkinek javára vált, megerősítve szívét, hogy halálfélelmét és rémületét nem kell magába
fojtania vagy egymagában kiüvöltenie, hanem beilleszkedhet a sokaság rendezett kórusába, egy szelle-
meket bűvölő szertartás részeseként. Az ilyen gyakorlatban sok titkos hatalom hatása érvényesül, leg-
erősebb vigasz benne az egyöntetűség, amely megkettőzi a közösségi érzést, s legtévedhetetlenebb or-
vosság a mérték és a rend, a ritmus és a zene.
Miközben még az egész éjszakai eget elborította a hulló csillagtörmelékek hada, mint valami hang-
talanul zuhogó fényvízesés, amely még jó két órán keresztül tovább tékozolta nagy, vöröslő tűzcsepp-
jeit, a falu borzadálya megadásba és hódolatba fordult át, fohászra és bűnbánatra vált, és a rendjéből
kizökkent éggel szemben rendként és kultikus harmóniaként fordult szembe az emberek félelme és
gyöngesége. Mielőtt még kifáradt és gyérebben özönlött volna a csillageső, a csoda már végbement, s
gyógyító erőt sugárzott, s midőn úgy látszott: lassacskán lecsillapul s felépül betegségéből az ég, a
halálosan fáradt vezeklők elteltek azzal a megváltó érzéssel, hogy gyakorlatukkal megszelídítették a
Hatalmakat, és ismét rendbe hozták az eget.
A rémület éjszakáját nem felejtették el, még egész ősszel és télen erről beszéltek, de hamarosan
már nem suttogva és megigézve, hanem hétköznapi hangnemben és azzal az elégtétellel, ahogyan egy
derekasan leküzdött csapásra, egy sikeresen legyűrt veszedelemre tekintünk vissza. Felüdültek az
egyes mozzanatoktól, mindenkit a maga módján lepett meg ez a hallatlan esemény, mindenki az első
fölfedezője akart lenni, egy-két különösen félénk és lekókadt emberen még mulattak is, és még sokáig
volt bizonyos izgalom a faluban: valamit átéltek, nagy dolog történt, valami megindult.
Ebben a hangulatban s a nagy esemény lassú feledésbe merülésében Knechtnek semmi része sem
volt. Számára ez a nyugtalanító élmény feledhetetlen intelem maradt, többé sohasem nyugvó ösztöké-
lés, és azzal, hogy túlélték, meg körmenettel, imádsággal és vezekléssel meglágyították, még koránt-
sem intézték vagy hárították el. Sőt: minél régebbivé vált, annál nagyobbra nőtt számára a jelentősége,
mert megtöltötte értelemmel, tépelődött rajta, és magyarázatát kereste. Neki már az esemény önmagá-
ban, a csodálatos természeti színjáték is végtelenül nagy és súlyos probléma volt, számos perspektí-
vával; aki ezt látta, egy életen át tűnődhetett rajta. A faluban csak egyvalaki volt, aki ugyanolyan felté-
telek közt és ugyanolyan szemmel láthatta volna a csillaghullást, mint ő – a saját fia és tanítványa,
Turu, és Knecht számára csakis ennek az egyetlen tanúnak az igazolása vagy helyesbítése lett volna
értékes. De egyetlen fiának alvást parancsolt, s minél tovább töprengett rajta, hogy voltaképp miért is
tette, miért mondott le a hallatlan esemény közben az egyetlen komolyan vehető tanúról és megfigyelő-
ről, annál inkább megerősödött hite, hogy jól és helyesen cselekedett, s valami bölcs intelemnek enge-
delmeskedett. Meg akarta óvni az övéit ettől a látványtól, még a tanítványát és társát is, őt különös-
képpen, mert senkihez sem vonzódott annyira, mint hozzá. Azért titkolta és sikkasztotta előle el a csil-
laghullást, mivel először is: hitt az alvás, főleg a fiatalkori álom jó szellemeiben, azután meg, ha em-
lékezete nem csal, voltaképp már tüstént abban a pillanatban, ahogy az égi jelek megkezdődtek, nem
annyira egy mindnyájukat fenyegető életveszélyre gondolt, inkább egy előjelre, a jövőben jelentkező
szerencsétlenségre, mégpedig olyan bajra, amely senkit sem érint közelebbről, mint őt magát, az Eső-
csinálót. Valami volt a levegőben, veszedelem és fenyegetés abból a szférából, amellyel hivatala
összekötötte, és ez, mindegy, milyen alakban, elsősorban és kifejezetten neki szólt. Éberen és elszán-
tan fordulni majd szembe ezzel a veszéllyel, lélekben fölkészülni rá, elfogadni, de nem engedni, hogy
kishitűvé tegye és lealázza: ilyen intelmet és elhatározást szűrt le a nagy előjelből. Ez az eljövendő
sors érett és bátor férfit követel, ezért nem lett volna jó belevonni a fiát, hogy vele együtt szenvedjen,
vagy akár csak tudjon a dologról, mert bármilyen jó véleménnyel volt róla, mégiscsak bizonytalan,
vajon egy fiatal és tapasztalatlan ember megérett-e minderre.
Turu, a fia, persze nagyon elégedetlen volt, amiért elmulasztotta és átaludta a nagy színjátékot. Ér-
telmezhették így vagy úgy, mindenesetre nagy dolog volt, s talán egész életében sem mutatkozik többé
ehhez hasonló: egy élménytől, egy világcsodától fosztották meg, s emiatt jó ideig duzzogott is apjára.
Nos, ezen a durcásságon túljutott, mert az öreg sokszorosan gyöngéd figyelmességgel kárpótolta, és
jobban bevonta hivatásbeli tevékenységébe, mint eddig, és – a jövendő előérzetében – szemlátomást
fokozta fáradozásait, hogy lehetőleg tökéletes és beavatott utódot neveljen Turuból. Ha arról a csil-
lagesőről csak ritkán beszélt is vele – viszont fenntartás nélkül egyre inkább beavatta titkaiba, fogása-
iba, tudásába és kutatásaiba –, elkísértette vele magát útjaira, próbálkozásaira, természetmegfigyelé-
seire, holott ez idáig senkivel sem osztotta meg.
Beállt a tél, és el is múlt; nyirkos, de inkább enyhe tél volt. Csillag nem hullott többé, nem történtek
nagy és szokatlan dolgok, a falu megnyugodott, a vadászok szorgosan jártak zsákmány után, a kunyhók
fölé nyúló rudakon, a szeles, fagyos időben mindenütt fölaggatott, merevre fagyott állatbőrök kötegei
zörögtek, simára faragott, hosszú hasábfákon húzták haza a havon az erdei fát. Épp a fagy rövid idő-
szakában halt meg a faluban egy öregasszony, akit nem tudtak rögtön eltemetni; több napon át, amíg a
talaj ismét fölengedett egy kissé, a megfagyott holttest a kunyhó ajtaja mellett gubbasztott.
A tavasz igazolta először részben az Esőcsináló baljós sejtelmeit. Határozottan rossz, a holdtól
cserbenhagyott, kedvetlen tavasz volt, sarjadzás és nedvek nélkül, a hold mindig fogyóban, a különfé-
le jelek sohasem vágtak egybe, holott szükség volt rájuk a vetés napjának kijelöléséhez, szegényesen
virultak a vadon virágai, holtan csüggtek a bezárt bimbók az ágakon. Knecht, bár nem mutatta, nagyon
aggódott, csupán Ada és főleg Turu látta, mennyire emészti magát. Nemcsak a szokásos ráolvasásokat
vette elő, hanem személyes áldozatokat is bemutatott: a démonok számára jó illatú, kéjesen ható kásá-
kat és főzeteket kotyvasztott, rövidre vágta szakállát, s újhold éjszakáján elégette, mézgával és nedves
fakéreggel keverve, hogy sűrű füst keletkezzék. Amíg csak lehetett, kerülte a nyilvános szertartásokat,
a közös áldozatot, a könyörgő meneteket, dobkórusokat – amíg egyáltalán lehetett, meghagyta szemé-
lyes gondjának e gonosz tavasz átkozott idejét. Mégis, amikor már jóval túllépték a vetés megszokott
határidejét, kénytelen volt jelentést tenni az Ősanyának; és lám, itt is balszerencsére és visszásságokra
talált. Az idős Ősanya, aki jó barátja volt, és szinte anyailag érzett iránta, nem fogadta; rosszul érezte
magát, ágynak esett, minden kötelességét és gondját a húgára hagyta, az meg nagyon hűvösen bánt az
Esőcsinálóval; ő nem volt olyan szigorú, egyenes jellem, mint a nénje, némiképp hajlott a szórakozá-
sokra és játszadozásokra, s ez a hajlama a dobos és kókler Maróhoz vezette, aki értett hozzá, hogy
kellemes órákat szerezzen és hízelegjen neki, márpedig Maró Knecht ellensége volt. Knecht mindjárt
az első megbeszéléskor megszimatolta a hűvös elutasítást, noha egy szóval sem mondtak neki ellent.
Fejtegetéseit és javaslatait – hogy tudniillik várjanak még a vetéssel s az esetleges áldozatokkal és
körmenetekkel is – jóváhagyták és elfogadták, de az öregasszony hidegen bánt vele, mintha alattvalója
volna, s elutasította azt a kívánságát, hogy láthassa a beteg Ősanyát, vagy legalább orvosságot készít-
hessen neki. Szomorúan és szinte szegényebben, rossz szájízzel tért haza Knecht erről a megbeszélés-
ről, és egy fél holdcikluson át a maga módján azon fáradozott, hogy olyan időjárást idézzen elő, amely
megengedi a vetést. Ámde az időjárás, amely oly gyakran egy irányba folyt lelke áramlásaival, most
konokul csúfondáros és ellenséges volt, nem segített sem a varázslás, sem az áldozás. Az Esőcsináló
nem tehetett mást: megint csak el kellett mennie az Ősanya húgához, s ezúttal szinte könyörgött türele-
mért, haladékért; és tüstént észrevette, hogy az öregasszony Maróval, ezzel a paprikajancsival beszél-
hetett róla és ügyéről, mert amikor szóba került a vetés napjának kijelölése vagy a nyilvános könyör-
gő szertartások szükségszerű elrendelése, az öregasszony nagyon is a mindentudót játszotta, s néhány
olyan kifejezést használt, amelyet csak Marótól, az egykori esőcsináló-inastól hallhatott. Knecht még
három napot kért, majd újnak és kedvezőbbnek jellemezte az egész konstellációt, s a harmadik hold-
negyed első napjára tűzte ki a vetés idejét. Az anyó beleegyezett, és elmondta hozzá a rituális igéket; a
döntést kihirdették a faluban, s mindenki felkészült a vetés ünnepére. Ám most, midőn egy időre
megint minden rendbenlévőnek látszott, a démonok újra kimutatták rosszakaratukat. Épp egy nappal az
áhított és előkészített vetési ünnep előtt meghalt az idős Ősanya, el kellett halasztani az ünnepséget,
hogy helyette bejelentsék és előkészítsék a temetését. Elsőrangú ünnepség volt; a falu új Anyja, húgai
és lányai mögött volt az Esőcsináló helye, a nagy könyörgő menetek díszköntösében, magas, csúcsos
rókaprém sapkájában, s a fia, Turu segédkezett neki, a kéthangú keményfa kereplőt rázva. Az elhunyt-
nak, valamint húgának, az új Ősanyának nagy tisztelettel adóztak. Maró az általa vezetett dobosokkal
az előtérbe nyomakodott, s figyelmet és tetszést keltett. A falu sírt és ünnepelt, élvezte a jajveszéke-
lést meg az ünnepnapot, a dobzenét s az áldozatot, szép nap volt ez mindenkinek, de a vetést megint
elhalasztották. Knecht méltóságteljesen és higgadtan állt, de mély aggodalomba merülve, úgy rémlett:
az Ősanyával élete legszebb napjait temeti el.
Nem sokkal ezután, az új Ősanya kívánságára, különleges nagyszerűséggel megtörtént a vetés. A
menet ünnepélyesen járta körül a földeket, az öregasszony ünnepélyesen szórta az első maréknyi ma-
got a közös földbe, kétoldalt mellette haladtak testvérei, mindegyik egy-egy tarisznya maggal, amely-
ből ő, a legidősebb merített. Knecht kissé föllélegzett, amikor végre befejeződött ez a művelet.
Ámde az oly ünnepien elhintett vetés nem hozott örömöt és aratást, ez az év irgalmatlan volt.
Visszaeséssel kezdődött, vissza a télbe és fagyba, s az időjárás ezen a tavaszon és nyáron minden el-
képzelhető furfanggal kimutatta ellenséges voltát, s amikor végre valami gyér, félmagas, sovány ter-
més borította be a földeket, bekövetkezett a végső és legrosszabb csapás: akkora szárazság, amilyen
emberemlékezet óta nem volt. Hétről hétre fehéren izzó párában főtt a nap, a kisebb patakok kiapad-
tak, a falu tavaiból nem maradt más, csak holmi iszapos mocsár, a szitakötők és tömérdek szúnyog pa-
radicsoma, a kiszáradt föld mélyen meghasadozott, látni lehetett, hogy betegszik meg és szikkad ki a
föld. Elvétve összegyűlt néhány felhő, de a zivatar száraz maradt, s ha egyszer-egyszer le is hullt egy
kis eső, naphosszat szikkasztó keleti szél követte, a villám sokszor belevágott a magas fákba, ame-
lyeknek félig elszáradt koronái elégtek a gyorsan ellobbanó tűzben.
– Turu – mondta Knecht egy napon a fiának –, ennek a dolognak nem lesz jó vége, minden démon
ellenünk fordult. A csillaghullással kezdődött. Azt hiszem, ez az életembe kerül. Jegyezd meg jól: ha
föl kell, hogy áldozzanak, akkor még abban az órában te lépsz a helyembe, s elsőként azt kívánod,
hogy égessék el a testemet, s hamvaimat szórják szét a földeken. Éhínséges teletek lesz. De ezzel aztán
megtörik a balsors ereje. Gondoskodnod kell róla, hogy a közösség vetését senki ne bántsa, ezért ha-
lálbüntetés jár. A jövő év jobb lesz, és azt fogják mondani: jó, hogy új, fiatal Esőcsinálónk van.
A faluban eluralkodott a kétségbeesés, Maró lázított, s az Esőcsinálót gyakran fenyegető, átkozódó
szavakkal illették. Ada megbetegedett, hányások gyötörték, és lázban vergődött. A körmenetek, az ál-
dozatok, a hosszas, szívet remegtető dobkórusok már semmin sem segíthettek. Knecht vezette őket, ez
volt a hivatása, de ha az emberek megint szétszéledtek, magára maradt, kerülték őt. Tudta, mire van
szükség, s azt is tudta, hogy Maró már az ő feláldozását követelte az Ősanyától. Becsülete és fia ked-
véért megtette az utolsó lépést: felöltöztette Turut a nagy díszköntösbe, magával vitte az Ősanyához,
utódjaként ajánlotta, ő maga pedig lemondott tisztségéről, s felajánlkozott áldozatul. Az Ősanya egy
kis ideig kíváncsian méregette, aztán bólintott és igent mondott.
Az áldozást még aznap végrehajtották. Részt vett volna rajta az egész falu, de sokan megbetegedtek
vérhasban, Ada is súlyos beteg volt. Turu díszköntösében és csúcsos rókaprém sapkájában majdnem
hőgutát kapott. Minden tekintélyes és tisztségviselő ember – ha nem feküdt betegen – eljött, az Ősanya
és két húga, az idősebbek, s a dobkórus vezetője, Maró. Mögöttük rendetlen sorokban a tömeg. Senki
sem szidalmazta az Esőcsinálót, nagyon hallgatagon és elfogódottan viselkedtek. Az erdőbe vonultak,
s ott egy nagy, kerek tisztást kerestek föl, ezt maga Knecht jelölte ki a cselekmény színhelyéül. A leg-
több férfi magával hozta kőbaltáját, hogy részt vegyen a máglya elkészítésében. Amint a tisztásra ér-
keztek, az Esőcsinálót a középre állították, és egy kis kört formáltak körülötte, kívülebb nagyobb kör-
ben állt a tömeg. Mivel mindannyian határozatlanul és zavartan hallgattak, maga az Esőcsináló szólalt
meg: – Az Esőcsinálótok voltam – mondta –, és sok-sok éven át olyan jól végeztem a dolgomat, aho-
gyan csak tudtam. Most a démonok ellenem fordultak, semmi sem sikerül már nekem. Ezért ajánlottam
fel magamat áldozatul. Ez kibékíti a démonokat. A fiam, Turu lesz az új Esőcsinálótok. Most hát ölje-
tek meg, s ha meghaltam, kövessétek pontosan a fiam előírásait. Ég veletek! És ki öl meg? Én Marót,
a dobost ajánlom, ő lesz rá az alkalmas ember.
Elhallgatott, és senki sem moccant. Turu, a nehéz prémsapka alól bíborvörösen, elkínzottan nézett
körbe, apja meg gúnyosan elhúzta a száját. Végül az Ősanya dühösen toppantott, odaintette Marót és
rákiáltott: – Előre hát! Fogd a baltát és rajta! – Maró, kezében a baltával, odaállt hajdani tanítómeste-
re elé, most még jobban gyűlölte, mint egyébként, az öreg száján ez a gunyoros vonás keserű fájdalmat
okozott neki. Fölemelte a baltát, meglóbálta a feje fölött, célzott vele, és még mindig csak fönt lebeg-
tette, az áldozat arcába meredt és azt várta, hogy lehunyja szemét. Knecht azonban nem tette ezt, ren-
dületlenül nyitva tartotta szemét, és szinte kifejezéstelenül nézett a baltás férfira, de ha arcán valami-
lyen kifejezés mégis látszott, az a részvét és a gúny közt ingadozott.
Maró dühösen eldobta a baltát. – Én nem teszem meg – mormolta, áttört a tiszteletre méltó öregek
körén, és eltűnt a tömegben. Egyesek halkan nevettek. Az Ősanya elsápadt a haragtól, a gyáva, hasz-
nálhatatlan Maró miatt éppúgy, mint a gőgös Esőcsináló miatt. Intett az egyik öregnek, egy tiszteletre
méltó, csöndes férfinak, aki baltájára támaszkodva állt, s láthatólag szégyellte az egész kellemetlen
jelenetet. Az öreg előbbre lépett, kurtán és barátságosan intett az áldozatnak – kisfiú koruk óta ismer-
ték egymást –, és most az áldozat készségesen lehunyta szemét, szorosan lehunyta, s egy kissé a fejét
is lehajtotta. Az öreg rásújtott a baltával, s Knecht lerogyott. Turu, az új Esőcsináló egy szót sem tu-
dott szólni, csupán kézmozdulatokkal rendezte el a szükséges tennivalókat, és nemsokára fölhalmozták
a máglyát, s ráfektették a halottat. A tűzcsiholás ünnepi rituáléja – a két felszentelt fadarabbal – ez
volt Turu első hivatalos ténykedése.
A GYÓNTATÓATYA
Az idő tájt, amikor Szent Hilarion még életben volt, noha már magas kort ért meg, élt Gaza városá-
ban, egy Josephus Famulus nevű ember, aki harmincéves koráig vagy még tovább világi életmódot
folytatott, s a pogány könyveket tanulmányozta, majd egy asszony révén, akit üldözött, megismerkedett
az isteni tannal és a keresztény erények édességével, alávetette magát a szent keresztségnek, megta-
gadta bűneit, éveken át városa presbitereinek lábánál üldögélt, s főleg a jámbor sivatagi remetékről
szóló közkedvelt elbeszéléseket hallgatta, míg egy napon, körülbelül harminchat éves korában, ő is
arra az útra tért, amelyen Szent Pál és Antal járt előtte, s amelyen azóta annyi jámbor hívő indult el.
Vagyona maradékát átadta a véneknek, hogy osszák ki a gyülekezet szegényei közt, a városkapunál el-
búcsúzott barátaitól, és kivándorolt a városból a pusztába, a hitvány világból a vezeklők szegényes
életébe.
Hosszú évekig perzselte és aszalta a nap, térdét sziklán s homokon felhorzsolva imádkozott, böjtöl-
ve várta a naplementét, hogy aztán elrágcsáljon egy-két szem datolyát; ha rátámadtak s csúfondárosan,
kísértve gyötörték az ördögök, imával, vezekléssel önfeláldozással győzte le őket, amiként mindezt
megírva találjuk az üdvözült egyházatyák életrajzaiban. Sok-sok éjszakán át nézett föl a csillagokra is
álomtalanul, s a csillagok is bántották és zavarták; leolvasta a csillagképeket, amelyekből egykor
megtanulta kiolvasni az istenek történetét és az emberi természet jelképeit, s amely tudományt a pres-
biterek irtózattal utasítottak el, ám őt pogány korszakának képzeteivel és gondolataival még sokáig kí-
sérte.
Mindenfelé, ahol azokon a tájakon egy forrás, egy maroknyi zöld, kisebb vagy nagyobb oázis szakí-
totta meg a kopár, terméketlen sivatagot, remeték éltek akkoriban, egyesek teljesen magányosan, má-
sok kis testvéri közösségekben – ahogyan a pisai Campo Santo egyik képe ábrázolja őket a szegénysé-
get és a felebaráti szeretetet gyakorolták, mint beavatottjai egyfajta sóvárgó Ars moriendinek, a meg-
halás művészetének, a világtól és saját énjüktől való elhalásnak, hogy halálukkal átolvadjanak a Meg-
váltóba, a fénybe és a múlhatatlanságba. Angyalok és ördögök látogatták őket, ők pedig himnuszokat
költöttek, démonokat űztek, gyógyítottak és áldást osztottak, s úgy tetszett: magukra vállalják, hogy a
lelkesedés és odaadás hatalmas hullámával, a világról való lemondás valamilyen rajongó többletével
tegyék jóvá számos elmúlt és még sok jövendő évszázad világi élvezetét, durvaságát és kéjvágyát.
Közülük sokan nyilván birtokában voltak a megtisztulás ősi, pogány gyakorlatainak, az átszellemülés
– Ázsiában évszázadok óta magasra fejlesztett – eljárásainak és módszereinek, ám erről nem beszél-
tek, s ezeket a módszereket és jógagyakorlatokat nem hallgatta, odaadóan megnyitotta előtte fülét és
szívét, magára vette s magába rejtette az illető fájdalmát és gondját, s megkönnyebbült, megnyugodott
emberként bocsátotta el. Lassankint, hosszú évek során, teljesen hatalmába kerítette ez a hivatal, esz-
közzé tette, füllé, amelybe bizalommal gyóntak. Bizonyos türelem, bizonyos befogadó passzivitás és
nagy titoktartás: ezek voltak az erényei. Egyre sűrűbben jöttek hozzá emberek, hogy kiöntsék a szívü-
ket, megszabaduljanak felgyülemlett szorongásaiktól, és sokan, még ha hosszú utat kellett is megtenni-
ük Josef nádkunyhójáig, megérkezésük és az üdvözlés után sem mertek eléggé szabadon és bátran val-
lani, hanem hímeztek-hámoztak és röstelkedtek, bűneiket csak takarékosan sorolták fel, sóhajtoztak, és
hosszasan, órákig hallgattak, Josef pedig mindegyikükkel egyformán bánt, akár szívesen, akár vona-
kodva, akár folyékonyan, akár akadozva beszéltek, akár őrjöngve vetették el maguktól titkos bűneiket,
akár fontoskodtak velük. Neki egyik ember olyan volt, mint a másik, akár Istent, akár önmagát vádolta
is, akár nagyobbította, akár kicsinyelte vétkeit és szenvedéseit, akár gyilkosságot, akár csak parázna-
ságot gyónt meg, avagy hűtlen szeretőt, netán az eljátszott lelkiüdvét panaszolta. Josefet nem rémítette
meg, ha valaki a démonokkal való meghitt érintkezéséről mesélt, s úgy látszott, tegeződik az ördöggel,
s az sem bosszantotta, ha valaki hosszan és sok mindent mesélt, s közben szemlátomást hallgatott a fő
kérdésről, s attól sem vált türelmetlenné, ha valaki rögeszmésen költött bűnökkel vádolta magát. Mint-
ha csak mindaz, amit panasz, vallomás, vád és lelkifurdalás formájában elébe hordtak, úgy folyt volna
át a fülén, ahogy a sivatagi homokon a víz, mintha nem is ítélkezne róluk, s nem érezne sem részvétet,
sem megvetést a gyónó iránt, és mégis vagy talán éppen ezért úgy látszott: amit meggyóntak neki, nem
az üres levegőben hangzott el, hanem az elmondásban és meghallgattatásban átalakult, könnyűvé vált
és feloldódott. Josef csak ritkán ejtett el egy-egy intelmet vagy figyelmeztetést, még ritkábban adott ta-
nácsot vagy éppen parancsot; ez mintha nem az ő feladata lett volna, s láthatóan a beszélők is érezték,
hogy ez nem az ő dolga. Az ő hivatása az volt, hogy bizalmat keltsen és fogadjon el, türelmesen és
szeretettel hallgassa meg a hozzá jövőt, s ezáltal segítsen véglegesen kialakítani a még kész formát
nem kapott gyónást, kiáradásra buzdítsa, befogadja és hallgatásba burkolja mindazt, ami a lelkekben
felduzzadt vagy elkérgesedett. Csak éppen: minden gyónás végén, akár szörnyű volt, akár ártatlan,
akár töredelmes, akár hivalkodó, maga mellé térdeltette a gyónót, elimádkozta a Miatyánkot, s mielőtt
elbocsátotta a bűnöst, homlokon csókolta. A vezeklés és büntetés kirovása nem az ő tiszte volt, a vol-
taképpeni papi feloldozásra sem érzett fölhatalmazást, nem tartozott rá a bűnnek sem elítélése, sem
megbocsátása. Miközben mindent meghallgatott és megértett, úgy tetszett, részt vállal a bűnből, és se-
gít hordozásában. Miközben hallgatott, úgy látszott: mélyre süllyeszti s a múltnak adja át a hallottakat.
Miközben a gyónás után együtt imádkozott a gyónóval, olyan volt, mintha testvéreként, magához ha-
sonlónak fogadná és ismerné el. Miközben megcsókolta: mintha nem is papi, hanem testvéri, nem ün-
nepélyes, inkább gyöngéd módon áldotta volna meg.
Híre elterjedt Gaza egész környékén, széles körben ismerték, és időnkint még a tisztelt, nagy gyón-
tató atyával és remetével, Dion Pugillal is együtt emlegették, akinek hírneve pedig már tíz évvel ré-
gebbi volt, és egészen más képességeken alapult, mert Dion atya éppen arról volt nevezetes, hogy a
lelkekben, akik rábízták magukat, még élesebben és gyorsabban olvasott, mint a kimondott szavaik-
ban, úgyhogy egy-egy tétova gyónót nemritkán azzal lepett meg, hogy a fejére olvasta még meg sem
gyónt vétkeit. Ez a lélekismerő, akiről Josef százával hallotta mesélni a bámulatos történeteket, s aki-
hez sohasem merészelte volna hasonlítani magát, a tévelygő lelkek nagy tehetségű tanácsadója is volt,
nagy bíró, büntető és rendelkező: vezekléseket, önsanyargatásokat és zarándoklásokat rótt ki, házassá-
gokat szerzett, ellenségeket kibékülésre kényszerített, s akkora tekintélye volt, akár egy püspöknek.
Askalon közelében élt, de a hozzá folyamodók még Jeruzsálemből, sőt távolabbi helyekről is fölke-
resték.
Josephus Famulus, miként a legtöbb remete és vezeklő, hosszú éveken át szenvedélyes és lélekőrlő
küzdelmet harcolt végig. Ha oda is hagyta világi életét, fel is adta vagyonát és házát, s elhagyta a vá-
ros sokféle világi és érzéki kísértését, önmagát magával kellett vinnie, és megvolt benne a test és lé-
lek minden olyan ösztöne, amely kísértésbe vihet és nyomorúságba dönthet egy embert. Ő legelsőbben
is a test ellen küzdött, szigorúan és keményen bánt vele, hozzászoktatta a hőséghez és hideghez, éhség-
hez és szomjúsághoz, sebhelyekhez és elkérgesedéshez, míglen lassacskán elfonnyadt és kiszikkadt a
teste, de még ebben a szikár aszkétatestben is képes volt az ősi Ádám őt szégyenletesen meglepni és
felingerelni a legesztelenebb sóvárgásokkal és érzéki vágyakkal, álmokkal és szemfényvesztéssel; hi-
szen tudjuk, hogy az ördög egészen különös gonddal figyel a világtól elvonult remetékre és vezeklők-
re. Amidőn aztán hébe-hóba vigaszra és gyónásra vágyók keresték föl, ebben hálásan ismerte fel a ke-
gyelem szavát, s egyszersmind könnyebbnek érezte vezeklő életét is: rajta túlmutató értelmet és tartal-
mat nyert, valami hivatás jutott osztályrészéül, szolgálhatott másoknak, avagy Isten eszköze lehetett,
hogy lelkeket vonzzon magához. Ez csodálatos és igazán fölemelő érzés volt. Ámde a dolgok folyásá-
ban megmutatkozott, hogy még a lélek javai is a földi világhoz tartoznak, s kísértésekhez és csapdák-
hoz vezethetnek. Ugyanis gyakorta, ha egy ilyen gyalogos vagy lovas vándor érkezett, s megállt az ő
sziklabarlangja előtt, kért egy korty vizet, s utána gyónása meghallgatását, akkor a mi Josefunkat vala-
mi elégedettség és jóleső érzés fogta el: a hiúság és önszeretet önmagában tetszelgő jóérzése, amely-
től, mihelyt fölismerte, mélységesen megrettent. Gyakran térden állva kérte Isten bocsánatát, s azért
könyörgött, hogy hozzá, a méltatlanhoz többé senki se jöjjön gyónni, sem a szomszédos vezeklő test-
vérek kunyhóiból, sem a világ falvaiból és városaiból. Ezenközben, ha a gyónók időnkint csakugyan
elmaradtak, nem érezte jobban magát, s ha aztán megint sokan jöttek, újabb vétken kapta rajta magát:
az történt vele, hogy egyik-másik vallomás meghallgatásakor hidegség és szeretetlenség, sőt megvetés
érzése moccant meg benne a gyónó iránt. Sóhajtva vállalta ezeket a harcokat is, és voltak időszakok,
midőn minden egyes meghallgatott gyónás után az alázat és vezeklés magányos gyakorlatainak vetette
alá magát. Ezenkívül törvényként szabta maga elé, hogy ne csak testvéreként, hanem bizonyos külön-
leges tisztelettel bánjék minden gyónójával, éspedig annál inkább, minél kevésbé tetszik neki az illető
személye: Isten követeként fogadta, aki az ő próbatételére küldetett. Így aztán évek múltán, eléggé ké-
sőn, már öregedő férfi korában, életmódja bizonyos mértékig kiegyensúlyozódott, s akik a közelében
éltek, feddhetetlen férfiúnak látták, aki békéjét Istenben megtalálta.
Viszont a békesség maga is valami eleven dolog, s mint mindennek, ami él, neki is nőnie és fogynia
kell, alkalmazkodnia, próbákon átesnie és változásokon átmennie; így volt ez Josephus Famulus béké-
jével is, ingatag volt, hol látható, hol nem, néha közeli, mint egy kézben tartott gyertya, néha távoli,
mint egy csillag a téli égbolton. És idők múltával a bűn és a kísértés valami különleges új fajtája tette
egyre gyakrabban nehézzé az életét. Ez nem az ösztönök valamiféle erős, szenvedélyes mozdulása, lá-
zadása vagy felindulása volt, inkább az ellenkezőjének látszott. Olyan érzés, amely első fokozataiban
könnyen elviselhető, sőt alig észrevehető, tulajdonképpeni fájdalmaktól és nélkülözésektől mentes ál-
lapot, egyfajta lapos, langyos, unalmas lelkiállapot, amelyet valójában csak negatívan jellemezhetünk,
mint az öröm illanását, csökkenését és végleges hiányát. Ahogy vannak napok, amikor nap sem süt,
eső sem esik, hanem az ég csöndesen magába süpped és begubózik, szürkén, de nem feketén, fülled-
ten, de nem zivatarosra feszülten, lassacskán ilyenné váltak az öregedő Josef napjai; egyre kevésbé
lehetett megkülönböztetni a reggeleket az estéktől, az ünnepnapokat a hétköznapoktól, a lendület óráit
a lankadásétól, minden valami lomha, bénult fáradtságban és kedvetlenségben folyt tova. Ez az öreg-
ség, gondolta szomorúan. Szomorú volt, mert az öregedéstől s az ösztönök és szenvedélyek lassú ki-
halásától élete földerülését s megkönnyebbülését remélte, egy további lépést a vágyott harmóniáig és
érett lelki nyugalomig, és mert most úgy látszott: az öregség is megcsalja és megtéveszti, hiszen nem
hoz neki mást, csak ezt a fáradt, szürke, örömtelen sivárságot, a gyógyíthatatlan telítettségnek csömör-
érzését. Torkig volt már mindennel: a puszta léttel, a lélegzéssel, az éjszakai alvással, a maga életével
itt a barlangban a kis oázis szélén, az örökös esteledéssel és hajnalodással, az utazók és zarándokok,
a teve és szamárhajcsárok vonulásával, s főként azokkal, akiknek jövetele és látogatása neki szólt:
ama balga, szorongó s egyúttal oly gyermekien hívő emberekkel, akik szükségét érezték, hogy elme-
séljék neki életüket, bűneiket és félelmeiket, bántalmaikat és önvádjaikat. Néha olybá tűnt: amiként az
oázisban összegyűlik a kis forrás vize egy kőmedencében, majd átfolyva a füvön kicsiny patakot al-
kot, aztán kifolyik a homoksivatagba, s ott rövid futása után elapad és véget ér, éppígy folynak be az ő
fülébe is tucatjával, százával ezek a mindig új és új gyónások, bűnlajstromok, ezek az életutak, lelki-
furdalások, kisebbek, nagyobbak, komolyak vagy hivalkodóak. De ez a fül nem volt halott, mint a si-
vatag homokja, ez a fül eleven volt, s nem ihatott, nyelhetett és szívhatott be állandóan mindent: fá-
radtnak, megerőszakoltnak, telítettnek érezte magát, arra vágyott, hogy szűnjék meg már egyszer a sza-
vak, a vallomások, gondok, panaszok, önvádak áradó csobogása, hogy e végeláthatatlan folyás helyé-
be egyszer már nyugalom, halál és csend lépjen. Igen, Josef a végét kívánta, elfáradt, elege, nagyon
elege volt mindenből, ízetlen és értéktelen lett az élete, és odáig jutott, hogy olykor elfogta a kísértés:
vessen véget életének, büntesse meg és oltsa ki önmagát, ahogy Júdás, az áruló tette, amikor magát
felakasztotta. Az ördög, amiként Josef korábbi életének vezeklő stádiumaiban az érzékiség és világi-
asság vágyait, elképzeléseit és álmait csempészte be lelkébe, most az öngyilkosság képzeteivel kísér-
tette, úgyhogy egy fa minden ágát aszerint méregette: alkalmas-e, hogy fölakassza rá magát? – s a vi-
dék minden meredek szikláját meg aszerint: elég meredek és magas-e ahhoz, hogy róla a halálba ves-
se magát. Ellenállt a kísértésnek, küzdött, nem engedett, de éjjel-nappal az öngyűlölet és halálvágy tü-
zében égett, élete elviselhetetlenné és gyűlöletessé vált.
Hát idáig jutott Josef. Midőn egy napon megint az egyik ilyen sziklaháton állt, látta, hogy a messze-
ségben, a föld és ég között két-három parányi alak jelenik meg, nyilvánvalóan utazók, talán zarándo-
kok, talán olyan emberek, akik föl akarják keresni, hogy meggyónjanak nála, és hirtelen ellenállhatat-
lan vágy fogta el, hogy mihamarabb, a legsürgősebben távozzék innét, menjen el erről a helyről, ebből
az életből. Ez a vágy olyan hatalmasan és ösztönszerűen ragadta meg, hogy lerohant, és félresöpört
minden meggondolást, ellenvetést és töprengést, mert persze, ezek sem hiányoztak; hogyan is követhe-
tett volna egy jámbor vezeklő lelkifurdalás nélkül ilyen ösztönt? Már futott is, már visszatért barlang-
jába, oly sok végigharcolt éve lakhelyére, megannyi fölemelkedése és veresége színterére. Szinte ön-
kívületben, sietve készített elő néhány maroknyi datolyát, megtöltött vízzel egy tökcsobolyót, belegyö-
möszölte régi tarisznyájába, vállára akasztotta, fogta botját, és elhagyta kis otthonának zöld békéjét,
szökevényként, nyugtalanul menekült Isten és az emberek elől, és főként attól menekült, amit egykor a
legjobbnak, hivatásának és küldetésének tartott. Eleinte úgy rohant, mintha hajszolnák, mintha azok a
távolban fölbukkanó alakok, akiket a szikláról látott, valóban üldözői és ellenségei volnának. De ván-
dorlása első órájának futásában elmúlt szorongó sietsége, a mozgás jótékonyan kifárasztotta, és már
az első pihenő idején, amikor is egy falatot sem evett – megszentelt szokásává vált, hogy naplemente
előtt nem étkezik –, a magányos gondolkodásban gyakorlott elméje máris újra felélénkült és véle-
ményt alkotandó, kezdte letapogatni ösztönszerű cselekvését. És bármennyire nem látszott ésszerűnek,
nem hibáztatta tettét, hanem inkább jóakaratúan nézte, mivel jó ideje először találta ártatlannak a cse-
lekvését. Menekülés volt, amire elszánta magát, hirtelen és meggondolatlan menekülés, de nem szé-
gyenletes. Egy olyan posztot hagyott el, amelyre már nem volt alkalmas, elfutásával önmagának s an-
nak is, aki netán láthatta, bevallotta csődjét, lemondott egy naponta ismétlődő, hasztalan harcról, s el-
ismerte, hogy legyőzetett és alulmaradt. Ez – így vélte az értelme – nem volt nagyszerű, hősies és
szenthez méltó tett, de becsületes volt, és elkerülhetetlennek látszott; most inkább azon csodálkozott,
hogy olyan későn szánta rá magát erre a menekülésre, hogy olyan sokáig, nagyon sokáig kitartott. Küz-
delmét és dacosságát, amellyel oly hosszasan helytállt az elvesztett poszton, most tévedésnek érezte,
vagy még inkább önzése, régi Ádámja viaskodásának és görcsének, s úgy vélte, most megérti már: mi-
ért vezetett ez a dac olyan rossz, sőt ördögi következményekhez, olyan ziláltsághoz és kedvének eler-
nyedéséhez, sőt a halál és az öngyilkosság vágyának démoni megszállottságához. Egy keresztény bizo-
nyára nem ellensége a halálnak, egy vezeklő és szent bizonyára mindenestül áldozatnak tekinti az éle-
tét; de az önkéntes halál gondolata teljességgel ördögi, és csakis olyan lélekben keletkezhetett, amely-
nek mesterei és őrzői már nem Isten angyalai, hanem a gonosz démonok voltak. Josef egy ideig egé-
szen elrévedve és zavarodottan üldögélt, végül már porig sújtva és megrendültén, s közben néhány
mérföldnyi vándorlása távlatából láthatóvá vált és tudatosult benne életének legutóbbi időszaka, egy
öregedő férfi kétségbeesett és űzött élete, aki elhibázta célját, és állandóan gyötörte a rémes kísértés,
hogy fölakassza magát egy fa ágára, mint az Üdvözítő árulója. Ha annyira borzadt az önkéntes halál-
tól, ebben a borzadásban persze ott kísértett még a saját kora előtti, a kereszténység előtti, régi po-
gány tudás maradványa is, tudomás egy ősrégi szokásról, az emberáldozatról, amelyre a királyt, a
szentet, a törzs kiválasztottját szemelték ki, s amelyet ezeknek nemritkán önkezűleg kellett végrehajta-
niuk. Nem csupán az keltett benne borzadályt, hogy ez a kárhozatos szokás a pogány előidőkből szár-
mazik, hanem sokkal inkább az a gondolat, hogy végső soron a Megváltó kereszthalála sem volt más,
mint önként végrehajtott emberáldozat. És valóban: ha jól meggondolta, ennek a tudásnak a sejtése
benne volt már mint dacos-gonosz, vad törekvés saját öngyilkos vágyának azokban a megmozdulásai-
ban is, melyek önmaga feláldozására késztették, hogy ezzel voltaképp megengedhetetlen módon utá-
nozza a Megváltót, avagy megengedhetetlenül jelezze, hogy Őneki nem sikerült teljesen a megváltás
műve. Josef mélységesen megrettent ettől a gondolattól, de azt is érezte, hogy ama veszélytől immár
megmenekült.
Hosszasan szemlélte ezt a vezeklő Josefet, akivé vált, és aki most ahelyett, hogy Júdást vagy a
Megfeszítettet követné, a menekülést választotta, s ezzel ismét Isten kezébe adta magát. Annál jobban
növekedett benne a szégyen és a bánat, minél világosabban fölismerte a poklot, amelyet elkerült, s vé-
gül torkát fojtogató falatként elviselhetetlenné nőtt a nyomorúsága, s hirtelen azzal ért véget és jutott
el a megváltásig, hogy könnyekre fakadt, s ez csodálatosan jólesett neki. Ó, milyen régóta nem tudott
már sírni! Folytak a könnyei, a szeme már semmit sem látott, de a halálos fuldoklás feloldódott, és
amikor magához tért, sós ízt érzett az ajkain, és ráeszmélt, hogy sír, mintha egy pillanatig megint gyer-
mek lett volna, és mit sem tudna a rosszról. Mosolygott, kissé szégyellte a sírását, aztán végül felállt,
és folytatta vándorlását. Bizonytalanul érezte magát, nem tudta, hová vezeti menekülése, és mi lesz
vele, szinte gyermeknek látta magát, de már nem volt benne semmi küszködés és akarat, megkönnyeb-
bült, s úgy érezte: valami távoli hang vezeti, hívja és csalogatja, mintha útja nem is menekülés, hanem
hazatérés volna. Elfáradt, s úgyszintén az értelme is, amely hallgatva pihente ki magát, vagy éppen
nélkülözhetőnek látszott.
Az itatóhelyen, ahol Josef éjszakázott, néhány teve álldogált; mivel a kis utazó társaságban két
asszony is volt, csupán egy kézmozdulattal köszöntötte őket, s kitért a beszélgetés elől. Viszont, mi-
után alkonyattájt megevett egy-két szem datolyát, imádkozott és lefeküdt, végighallgathatta két férfi –
egy idős és egy fiatalabb – halk beszélgetését, mert a közvetlen közelében feküdtek. Párbeszédükből
csupán egy darabkát hallhatott, a végét már csak suttogták. De az a kis töredék is fölkeltette figyelmét
és részvétét, s fél éjszakán át elgondolkoztatta.
– Jó, rendben van – hallotta az öreg hangját –, jól teszed, hogy el akarsz menni gyónásra egy jámbor
férfiúhoz. Ezek az emberek, én mondom neked, mindenféléhez értenek, többet is tudnak, mint kenyeret
enni, és némelyikük jártas a varázslásban is. Ha csak egy szót szól a ráugró oroszlánnak, az a rabló
meglapul, behúzza a farkát és elsompolyog. Én mondom neked; ezek az oroszlánt is meg tudják szelí-
díteni; sőt egyiküknek, aki különösen szent ember volt, szelíd oroszlánjai ásták meg a sírját, amikor
meghalt, s szépen összekotorták fölötte a földet, és hosszú időn át éjjel-nappal mindig két oroszlán ült
és őrködött a sírjánál, hisz nemcsak az oroszlánok megszelídítéséhez értenek ezek az emberek. Egyi-
kük egyszer az imájába foglalt egy római századost, egy iszonyatosan vadállati katonát, egész Askalon
legnagyobb kurafiját, s úgy meggyúrta azt a gonosz szívét, hogy a fickó kicsivé zsugorodott s félénken
osont el tőle, mint egy egér, s csak egy lyukat keresett, ahol elbújhat. Később aztán szinte rá sem is-
mertek a fickóra, olyan csöndes és kicsi lett. Persze, és ez elgondolkoztató, az emberünk nemsokára
meghalt.
– A szent férfiú?
– Ó nem, a százados. Varrónak hívták. Amióta a vezeklő összemorzsolta őt, és fölébresztette a lel-
kiismeretét, meglehetős gyorsan megroppant, kétszer is lázrohamot kapott, s egy negyedév múltán már
halott volt. No, nem kár érte. De azért én gyakran gondoltam arra is: a vezeklő nemcsak az ördögöt
űzte ki belőle, hanem nyilván valami átkot is ráolvasott, s ez vitte őt a sírba.
– Egy ilyen jámbor ember? Nem tudom elhinni.
– Hidd el vagy ne hidd el, kedves barátom. De attól a naptól fogva az az ember megváltozott, hogy
ne mondjam: meg volt boszorkányozva, és egy negyedév múlva...
Egy kis ideig csönd volt, aztán a fiatalabb férfi újra megszólalt: – Van itt egy vezeklő, állítólag va-
lahol itt a közelben él, egy kis forrás mellett lakik egyedül, a Gaza felé vivő út mentén, Josephusnak
hívják, Josephus Famulusnak. Sokat hallottam róla.
– Jó, aztán mit?
– Állítólag borzasztóan jámbor, s főként: sohasem nézett asszonyra. Ha néhanapján egy pár teve ha-
lad el félreeső zugolya előtt, s az egyiken nő ül – ha mégoly sűrű is a fátyla –, ő hátat fordít, és hama-
rosan eltűnik az odújában. Sokan jártak hozzá gyónni, nagyon sokan.
– Nem lehet olyan rossz, különben már én is hallottam volna róla. És mit tud ő, a te Famulusod?
– Ó, hát gyónni járnak hozzá, és ha nem lenne jóságos, és semmit sem értene meg, nem futnának
hozzá úgy az emberek. Egyébként azt mondják róla, alig szól egy szót, senkit sem szid meg, nem ripa-
kodik rá, nem szab ki büntetést és efféléket, szelíd, sőt félénk ember.
– Igen, de hát akkor mit csinál, ha nem is szid, nem is büntet, és a száját sem nyitja ki?
– Csupán odahallgat, csodálatosan sóhajtozik, és keresztet vet.
– Ugyan már! Szép kis zug-szentetek van! Csak nem leszel olyan együgyű, hogy ez után a hallgatag
bácsi után fussál?!
– De igen, ezt akarom. Meg fogom találni, nem lehet messze innét. Hisz ma este itt állt egy ilyen
szegény testvér az itatónál, majd reggel megkérdezem, mert ő is vezeklőnek látszik.
Az öreg nekitüzesedett. – Hadd ezt a te forrás menti vezeklődet! Gubbasszon csak a barlangjában!
Miféle férfi az, aki csak hallgat és sóhajtozik, fél az asszonyoktól, és semmit sem tud, semmit sem ért!
Nem, én megmondom neked, hogy kihez kell menned. Igaz, hogy messze van innét, Askalonon is túl,
de viszont ő a legjobb vezeklő és gyóntatóatya, aki csak létezik. Dionnak hívják, s Dion Pugilnak is
nevezik, vagyis ökölharcosnak, mert megbirkózik minden ördöggel, és ha valaki meggyónja neki a
gyalázatos tetteit, akkor, kedvesem, Pugil nem sóhajtozik, és nem fogja be a száját, hanem rákezd, és
úgy leszedi rólad a rozsdát, hogy megnézheted. Egyeseket állítólag el is vert, volt, akit egész éjszaka
köveken térdeltetett, s végül még arra kényszerített, hogy negyven garast adjon a szegényeknek. Ez az-
tán férfi, kis barátom, meglátod és elámulsz; ha úgy igazán rád néz, a csontodig megremegsz, keresz-
tül-kasul átlát rajtad. Itt nincsen sóhajtozás, ez már ilyen ember, és ha valaki nem tud aludni, vagy
rossz álmai, látomásai vannak s más efféle, ez a Pugil az ilyet is helyrebillenti, én mondom. Nem
azért mondom, mert asszonyok fecsegését hallgattam. Azért mondom, mert magam is voltam nála.
Igen, én magam, akármilyen szegény ördög vagyok is, egyszer fölkerestem a vezeklő Diont, a bajví-
vót, Isten emberét. Nyomorultként mentem hozzá, tele szégyennel és szennyel a lelkiismeretemben, és
sugárzóan, tisztán távoztam tőle, mint a hajnalcsillag, olyan igaz, mint ahogy Dávidnak hívnak. Je-
gyezd meg: Dionnak hívják, Pugil a másik neve. Őt keresd fel, mihelyt teheted, csodát élsz meg. Pre-
fektusok, vének, püspökök kértek már tőle tanácsot.
– Igen – mondta a másik –, ha egyszer megint azon a vidéken járok, majd megfontolom. De ma, épp
ma van s az ott, az meg itt, s mivel ma itt vagyok, s a közelben kell lennie annak a Josephusnak, akiről
olyan sok jót hallottam...
– Sok jót hallottál! Mitől bolondultál bele annyira ebbe a Famulusba?
– Megtetszett, hogy nem szapul és nem vadul. Nekem ez tetszik, meg kell mondanom, hiszen én nem
vagyok százados és püspök sem; kisember vagyok és inkább félénk, nem bírnék elviselni sok tüzet és
kénkövet; Isten tudja, nincs ellenemre, ha inkább szelíden bánnak velem, én már csak ilyen vagyok.
– Ezt sokan szeretnék. Szelíd bánásmód! Ha már meggyóntál és vezekeltél, magadra vetted a bünte-
tést, akkor, nem bánom, talán helyénvaló, hogy szelíden kezeljenek, de nem akkor, amikor tisztátalanul
és bűzlő sakálként állsz gyóntatóatyád és bírád elé!
– Na jó, jó. Ne beszéljünk olyan hangosan, az emberek aludni akarnak.
Hirtelen elégedetten kuncogott fel. – Egyébként, meséltek róla nekem valami bolondos dolgot.
– Kiről?
– Róla, a vezeklő Josephusról. Szóval, az a szokása, hogy ha valaki elmesélte neki a dolgait és
meggyónt, akkor búcsúzóul elköszön tőle és megáldja, s csókot nyom az arcára vagy a homlokára.
– Ezt teszi? Furcsa szokásai vannak.
– És aztán, tudod, olyan riadt, ha asszonyt lát. Egyszer állítólag egy férfiruhába öltözött ringyó jött
hozzá a környékről, ő meg semmit sem vesz észre, meghallgatja a nő hazug történeteit, s amikor az vé-
gez a gyónásával, ő meghajlik előtte, s ünnepélyesen megcsókolja.
Az öreg harsány nevetésben tört ki, a másik gyorsan lepisszegte, és Josef egyebet már nem is hal-
lott, csak még egy darabig ezt a félig elfojtott nevetést.
Föltekintett az égre, élesen és vékonyan lebegett a holdsarló a pálmák koronája fölött, s ő megdi-
dergett az éjszakai hidegben. Mintegy torzító tükörben, furcsán és mégis tanulságosan tárta szeme elé
a tevehajcsárok esti beszélgetése a saját személyét és szerepét, amelyhez hűtlenné vált. Eszerint hát
ilyen tréfát űzött vele egy szajha. Nos, nem ez volt a legrosszabb, ámbár ez is eléggé rossz. Hosszasan
el kellett gondolkoznia a két idegen férfi beszélgetésén. És amikor végül, nagyon későn, el bírt aludni,
csak azért sikerült neki, mert töprengése nem volt hiábavaló. Eredményre vezetett, elhatározásra, s
szívében ezzel a friss elhatározással aludt mélyen s zavartalanul, egészen hajnalhasadásig.
Épp arra az elhatározásra jutott, amire a fiatalabbik tevehajcsár nem tudta magát rászánni. Úgy dön-
tött, megfogadja az idősebbik tanácsát, és fölkeresi a Pugilnak nevezett Diont, akiről már régen tudott,
s akinek dicséretét ma oly nyomatékosan zengték neki. Ez a híres gyóntatóatya, a lelkek bírája és ta-
nácsadója nyilván az ő számára is tud tanácsot, ítéletet, büntetést, valamilyen utat; elébe fog állni,
mint Isten megbízottja elé, hogy készségesen elfogadja, amit rendel majd róla.
Másnap már akkor elhagyta a pihenőhelyet, amikor a két férfi még aludt, s fáradságos vándorlással
még ezen a napon elérkezett egy helyre, amelyről tudta, hogy jámbor testvérek lakják, s ahonnét, re-
mélte, eljuthat az Askalon felé vivő szokásos útra.
Estefelé, amint odaérkezett, egy kis zöld oázis nézett vele szembe barátságosan, nyurga fákat látott,
s egy kecske mekegését hallotta, a zöld árnyékban mintha kunyhótetők körvonalait fedezte volna föl és
emberközelséget szimatolna, s midőn tétovázva közelebb ment, úgy érezte, egy tekintet irányul rá.
Megállt, körülnézett, és ekkor, az első fák alatt, az egyik fa törzsének támaszkodva, meglátott egy ülő
alakot; egyenesen ülő öregember volt, szakálla hófehér, arca méltóságos, de szigorú és merev, őt néz-
te és már jó ideje rajta tarthatta szemét. Az öregember tekintete szilárd és éles volt, de kifejezéstelen,
mint az olyan emberé, aki figyeléshez szokott, de nem kíváncsi, és nem vesz részt semmiben, közel en-
gedi magához a dolgokat, s megpróbálja megismerni, de nem vonzza és nem hívja őket.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus – mondta Josef. Az öreg mormolt valamit válaszul.
– Engedelmével – mondta Josef –, ön is idegen itt, mint én, vagy ennek a szép településnek a lakó-
ja?
– Idegen vagyok – mondta a fehérszakállú.
– Tiszteletre méltó uram, akkor talán megmondhatná nekem, eljuthatok-e innét az askaloni útra?
– Eljuthat – mondta az öreg. És most lassan, kissé merev tagokkal fölállt: szikár óriás volt. Ott állt
és kifelé bámult az üres messzeségbe. Josef érezte, hogy ennek az agg óriásnak nincs sok kedve a be-
szélgetéshez, de azért mégis meg akart kockáztatni egy kérdést.
– Engedjen meg még egy kérdést, ó. Tiszteletreméltó – mondta udvariasan, s látta, hogy a férfiú te-
kintete ismét visszatér a távolból. Hűvös és figyelmes szempár nézett rá.
– Ismeri netán azt a helyet, ahol Dion atya található, akit Dion Pugilnak neveznek?
Az idegen kissé összehúzta szemöldökét, s pillantása még hűvösebbé vált.
– Ismerem – mondta kurtán.
– Ismeri? – kiáltott fel Josef. – Ó, akkor mondja meg nekem, mert oda. Dion atyához visz az utam.
A magas öregember fürkészve nézett le rá. Sokáig váratta válaszával Josefet. Majd visszalépett a fa
törzséhez, lassan leereszkedett újra a földre, s leült a fatörzsnek dőlve, ugyanúgy, ahogy előzőleg is
ült. Egy kis kézmozdulattal felszólította Josefet, hogy szintén üljön le. Josef engedelmeskedett az in-
tésnek, s amint leült, egy pillanatig nagy-nagy fáradtságot érzett tagjaiban, de hamarosan megfeledke-
zett róla, hogy minden figyelmével az aggastyán felé forduljon. Az, úgy látszott, elmélyülten töpreng,
valami elutasítóan szigorú vonás jelent meg méltóságteljes arcán, de erre még valami más kifejezés,
sőt más arc feszült rá áttetsző álarcként, régi és magányos szenvedés kifejezése, amelynek a büszke-
ség és méltóság nem engedte, hogy megnyilatkozzék.
Sokáig tartott, amíg a Tiszteletreméltó tekintete ismét Josefre irányult. Ez a pillantás most is nagyon
élesen vizsgálgatta őt, aztán az öreg egyszerre parancsoló hangon kérdezte: – Ki vagy te, ember?
– Vezeklő vagyok – mondta Josef –, hosszú évek óta visszavonult életet éltem.
– Azt látom. De azt kérdem, ki vagy?
– Josefnek, a Famulusnak hívnak.
Midőn Josef megnevezte magát, az öreg, aki egyébként meg sem moccant, annyira összehúzta szem-
öldökét, hogy a szeme egy pillanatra szinte nem is volt látható, megdöbbentnek, rémültnek vagy csaló-
dottnak látszott Josef közlése miatt; avagy ez talán csak a szem fáradtsága volt, valami figyelemkiha-
gyás, a gyöngeség valamilyen kis rohama, ahogy ez öregemberekkel megesik. Mindenesetre tökélete-
sen mozdulatlanul várakozott, a szemét egy ideig behunyva tartotta, s amikor újra kinyitotta, a pillan-
tása megváltozott, vagy ha lehetséges, még öregebbnek látszott, még magányosabbnak, megkövültebb-
nek és várakozóbbnak. Lassan nyíltak ki ajkai a kérdésre: – Hallottam rólad. Te vagy az, akihez az
emberek gyónni mennek?
Josef zavartan mondott igent, nemkívánatos leleplezésnek érezte, hogy felismerték, és már másod-
szor szégyenült meg a saját hírével való találkozástól.
Az öreg megint csak megkérdezte a maga velős módján: – És most tehát Dion Pugilt akarod fölke-
resni? Mit akarsz tőle?
– Gyónni szeretnék neki.
– Mit remélsz ettől?
– Nem tudom. Megbízom benne, sőt úgy rémlik, mintha egy felső hang vezetne, küldene hozzá.
– És ha már meggyóntál neki, utána mi lesz?
– Akkor azt teszem, amit parancsol nekem.
– És ha valami téveset tanácsol vagy parancsol?
– Nem vizsgálgatom, hogy téves-e vagy sem, hanem engedelmeskedni fogok.
Az aggastyán egy szót sem szólt többé. A nap mélyre hajlott már, a fa lombjában egy madár rikol-
tott. Mivel az öreg hallgatott, Josef fölkelt. Visszatért tétován még egyszer kívánságára.
– Azt mondtad, ismered azt a helyet, ahol Dion atya található. Megkérhetlek rá, hogy nevezd meg
ezt a helyet, és írd le az odavezető utat?
Az öreg szája halvány mosolyra húzódott. – Azt hiszed – kérdezte szelíden –, hogy szívesen lát
majd?
Josefben furcsa ijedelmet keltett a kérdés, nem válaszolt. Zavartan állt.
Majd azt mondta: – Remélhetem legalább, hogy viszontlátom?
Az öregember üdvözletét intett, és azt felelte: – Itt alszom, és napkeltéig maradok. Eredj most, fá-
radt és éhes vagy.
Josef tisztelettudóan köszöntötte, továbbment, s az alkonyat beálltával a kis településre ért. Itt,
akárcsak egy kolostorban, úgynevezett elvonultak éltek, különböző városokból és helységekből való
keresztények, akik itt a remeteségben építettek hajlékot, hogy zavartalanul szentelhessék magukat a
csendes elmélkedés egyszerű, tiszta életének. Enni, inni adtak Josefnek, éjszakára elszállásolták, s
mert látták, milyen fáradt, megkímélték a kérdésektől és a beszélgetéstől. Egyikük elmondott egy esti
imát, a többiek térdre borulva hallgatták, s együtt mondták rá az áment. Más alkalommal élmény és
öröm lett volna Josefnek e jámbor hívők társasága, de most csak egy dolog járt a fejében, és kora haj-
nalban visszasietett oda, ahol tegnap elhagyta az öregembert. A földön fekve találta, egy vékony pok-
rócba burkolózva aludt, ő meg leült oldalt a fák alá, hogy megvárja, míg az öreg felébred. Az alvó
nemsokára nyugtalanná vált, fölébredt, kibontakozott a takaróból, nehézkesen fölkelt, kinyújtóztatta el-
merevedett tagjait, majd letérdelt és elmondta imáját. Amikor ismét fölegyenesedett, Josef közelébb
ment hozzá, és szótlanul meghajolt.
– Ettél már? – kérdezte az idegen.
– Nem. Úgy szoktam, hogy csak naponta egyszer, naplemente után eszem. Ön éhes, tiszteletre méltó
atyám?
– Vándorúton vagyunk – mondta az öreg –, és már egyikünk sem fiatalember. Jobb, ha eszünk egy
falatot, mielőtt továbbmegyünk.
Josef kinyitotta tarisznyáját, megkínálta datolyával az öreget, s a köleslepényt is megosztotta vele,
amelyet azoktól a barátságos emberektől kapott útravalónak, akikkel éjszakázott.
– Mehetünk – mondta az öreg az étkezés után.
– Ó, hát együtt megyünk? – kiáltott fel örömmel Josef.
– Persze. Hiszen arra kértél, vezesselek Dionhoz. Nos hát, gyere velem.
Josef elámultan és boldogan nézett rá. – Ó, milyen jóságos! – kiáltott fel, és köszönetét akart mon-
dani. Ám az idegen egy nyers kézmozdulattal elnémította.
– Jóságos egyedül az Isten – mondta. – Most már gyerünk. És tegezz engem, ahogyan én is tegezlek.
Mire jók a formaságok, az udvariaskodás két vén vezeklő közt?
A magas férfi jócskán kilépett, Joseffel a sarkában, már hajnalodott. Vezetője, aki szemlátomást
biztos volt az irányban és az útban, azt ígérte: déltájban egy árnyékos helyre érnek, ott a legnagyobb
hőség idején megpihenhetnek. Útközben többet nem is szóltak egymáshoz.
Csak amikor a forró órák után elértek a pihenőhelyhez, és a hasadozott sziklák árnyékában kipihen-
ték magukat, Josef akkor szólította meg újra vezetőjét. Megkérdezte, hány napi gyaloglásra van még
szükségük ahhoz, hogy Dion Pugilhoz érkezzenek.
– Ez csak rajtad múlik – mondta az öregember.
– Rajtam? – kiáltott fel Josef. – Ó, ha rajtam múlnék, akkor már ma előtte állnék.
Az öregembernek, úgy látszik, most sem volt kedve a beszélgetéshez.
– Majd meglátjuk – mondta kurtán, oldalára feküdt, és lehunyta szemét. Josef kényelmetlennek érez-
te, hogy meglesse szendergése közben, halkan félrehúzódott kissé, és lefeküdt, majd váratlanul ő is el-
aludt, holott eddig egész éjszaka ébren volt. Vezetője ébresztette föl, amikor elérkezett az indulás ide-
je.
Késő délután érkeztek el egy táborhelyre, ahol víz is volt, meg fák és zöld fű – itt megmosakodtak,
ittak, s az öregember úgy döntött, hogy itt maradnak. Josef ezzel nem értett egyet, s félénken ellene
szólt.
– Te ma azt mondtad – vélekedett –, hogy csak rajtam múlik, milyen korán vagy későn érkezem meg
Dion atyához. Kész vagyok rá, hogy még sok-sok óráig menjek, ha már ma vagy holnap csakugyan el-
érhetem őt.
– Ó nem – mondta a másik –, mára épp eleget jártunk.
– Bocsáss meg – mondta Josef –, de hát nem érted meg a türelmetlenségemet?
– Megértem. De ez mit sem használ neked.
– Hát akkor mért mondtad, hogy csak rajtam múlik?
– Úgy van, ahogy mondtam. Mihelyt biztos vagy abban, hogy gyónni akarsz, s késznek és érettnek
érzed magad a gyónásra, megteheted.
– Már ma is?
– Már ma is.
Josef csodálkozva nézett az öreg csöndes arcába.
– Lehetséges ez? – kiáltott fel lenyűgözve. – Te magad vagy Dion atya.
Az öreg bólintott.
– Pihend ki magad itt a fák alatt – mondta barátságosan –, de ne aludj, hanem szedd össze magad;
én is pihenek és összeszedem magamat. Aztán majd elmondhatod, amit szeretnél elmondani nekem.
Így hát Josef egyszerre ott látta magát a célnál, s most már alig foghatta fel: hogyhogy nem ismerte
föl s nem értette meg előbb a tiszteletre méltó férfiút, akinek egész nap az oldalán gyalogolt. Vissza-
húzódott, letérdelt, imádkozott, aztán minden gondolatát arra irányozta, amit a gyóntatóatyának mon-
dani akart. Egy óra múltán visszatért, s megkérdezte, Dion felkészült-e.
És most már gyónhatott. Ajkairól most elbeszélésként, panaszként, kérdésként, önvádként folyt
mindaz, amit évek óta megélt, s ami hosszú ideje látszólag egyre inkább elvesztette értékét és értel-
mét, keresztényi és vezeklő életének egész története, amelyet megtisztulásának és megszentelődésének
vélt, és ezért vállalta, s amely a végén oly nagy zavarodottsággá, sötétedéssé és kétségbeeséssé vált.
A legfrissebb élményét sem hallgatta el: menekülését s a megoldásnak és reménynek azt az érzését,
amit ez a menekülés hozott meg neki, elhatározása keletkezését, hogy Dionhoz utazik, találkozását
vele, s azt, hogy – ámbár hamarosan bizalmat és szeretetet érzett iránta, az idősebb iránt – e nap fo-
lyamán őt több ízben is hidegnek és különösnek, sőt szeszélyesnek ítélte.
A nap már alacsonyan járt, amikor végére ért mondandójának. Az öreg Dion fáradhatatlan figye-
lemmel hallgatta, s tartózkodott minden félbeszakítástól és kérdéstől. S hogy a gyónás véget ért, még
most sem szólt egy szót sem. Nehézkesen föltápászkodott, nagyon barátságos pillantást vetett Josefre,
odahajolt hozzá, homlokon csókolta, és keresztet vetett rá. Josefnek csak később jutott eszébe, hogy
hiszen ez ugyanaz a néma, testvéri s az ítélkezésről lemondó gesztus volt, amellyel ő is oly sok gyónót
bocsátott el.
Nem sokkal ezután megvacsoráztak, elmondták az esti imát, és lefeküdtek. Josef egy darabig még
elmélkedett és tépelődött; voltaképp kárhoztatást és korholó prédikációt várt, s mégsem volt csalódott
vagy nyugtalan, Dion tekintete és testvéri csókja kielégítette, lelke elcsöndesedett, s hamarosan jóté-
kony álomba merült.
Reggel, anélkül, hogy szót fecséreltek volna, az öreg magával vitte; ezen a napon, meglehetősen
hosszú utat tettek meg, s még négy vagy öt napig ment ez így tovább, aztán megérkeztek Dion remete-
ségéhez. Most itt laktak, Josef segített Dionnak az apró napi munkákban, megismerkedett az atya min-
dennapi életével, s megosztotta vele – nem nagyon tért el ez attól az élettől, amelyet ő maga is sok
éven át folytatott. Csakhogy most már nem volt egyedül, másvalakinek az árnyékában és oltalmában
élt, tehát mégis tökéletesen más élet volt ez. És a környező településekről, Askalonból és még
messzebbről újra meg újra jöttek a tanácsot kérők és gyónni szándékozók. Josef eleinte, ha ilyen láto-
gatók érkeztek, mindig sietve visszavonult, és csak akkor mutatkozott ismét, ha távoztak. Dion azon-
ban egyre sűrűbben visszahívta, ahogy egy szolgát hívnak, vizet hozatott vagy valami kisegítő munkát
végeztetett vele, és miután ez egy ideig így folyt, Josef hozzászokott, hogy hébe-hóba maga is végig-
hallgasson egy gyónást, ha a gyónó nem berzenkedett ellene. Sokaknak viszont, sőt a többségnek nem
volt ellenére, hogy nem egyedül kell szemben állniuk, ülniük vagy térdelniük a félelmes Pugillal, ha-
nem ott volt velük ez a csöndes, barátságos tekintetű és szolgálatkész segítőtárs is. Josef így lassan-
kint megtanulta: mi módon hallgatja Dion a gyónásokat, hogyan vigasztal, hogyan rendelkezik, intézke-
dik, hogyan büntet és ad tanácsot. Csak ritkán engedett meg magának egy-egy kérdést, mint például ak-
kor is, midőn egy átutazóban lévő tudós vagy széplélek elegyedett szóba velük.
Ennek, miként beszámolójából kitűnt, barátai voltak a mágusok és csillagjósok között; pihenőt tart-
va elüldögélt egy vagy két órát a két idős remete közt, udvarias és beszédes vendég volt, hosszasan,
tudósként és szépen beszélt a csillagokról, s arról a vándorútról, amelyet az ember isteneivel együtt
egy világkorszak kezdetétől a végéig megtett az Állatöv minden házán keresztül. Beszélt Ádámról, az
első emberről, s arról, hogy Ádám azonos a megfeszített Jézussal, s a megváltást Ádám vándorlásá-
nak nevezte a Tudás fájától az Élet fájáig, a paradicsomi kígyót pedig a szent ősforrás ama sötét mély-
ség őrzőjének nevezte, amelynek éji vizeiből származik minden alakzat, minden ember és isten. Dion
figyelmesen hallgatta ezt az embert, akinek szír beszéde erősen meg volt tűzdelve a göröggel, és Josef
fölöttébb csodálkozott, sőt megbotránkozott azon, hogy Dion atya ezt a pogány tévelygőt nem utasítja
el buzgó haraggal, nem mond neki ellent, és nem átkozza ki, hanem szemlátomást szórakoztatják és
együttérzésre indítják a sokat tudó zarándok okos monológjai, mert nemcsak odaadóan figyelt rá, ha-
nem mosolygott is, és több ízben rábólintott a beszélő egy-egy szavára, mintha tetszene neki.
Amikor ez az ember elment, Josef hevesen, szinte szemrehányó hangon kérdezte: – Hogy lehet az,
hogy olyan türelmesen hallgattad ennek a hitetlen pogánynak a tévtanait? Sőt nekem úgy rémlett, nem-
csak türelemmel, hanem éppenséggel együttérzéssel és bizonyos élvezettel hallgattad. Miért nem
szálltál szembe velük? Miért nem próbáltad meg, hogy ellentmondj ennek az embernek, megbüntesd,
és a mi Urunk hitére térítsd?
Dion a fejét csóválta – sovány, ráncos volt a nyaka –, és így felelt: – Nem mondtam neki ellent,
mert semmi haszna sem lett volna, s azért sem, mert nem is lettem volna képes rá. A beszédben, a
kombinálásban s a mitológia és a csillagok ismeretében ez az ember kétségtelenül felülmúl engem,
nem hozhattam fel semmit ellene. És aztán, fiam, nem az én dolgom, s a tiéd sem, hogy egy ember hité-
vel azt a megállapítást szegezzük szembe: csalás és tévedés, amiben hisz. Én, bevallom, bizonyos
gyönyörűséggel hallgattam ezt az okos férfiút, s ezt te is észrevetted. Gyönyörűséget szerzett nekem,
mert kitűnően beszélt és sokat tudott, főleg azonban azért, mert a fiatalkoromra emlékeztetett, mivel-
hogy ifjúkoromban éppilyen tanulmányokkal és ismeretekkel foglalkoztam. A mitológia dolgai, ame-
lyekről ez az idegen oly kedvesen csevegett, korántsem tévedések. Egy olyan hit elképzelései és ha-
sonlatai, amelyre nekünk már nincs szükségünk, mert elnyertük a Jézusba, egyetlen megváltónkba ve-
tett hitet. Azoknak viszont, akik még nem leltek rá a mi hitünkre, s talán sohasem is lelnek rá, a maguk
hite, mely atyáik ősi bölcsességéből származik, jogosan tisztelni való. Kedvesem, a mi hitünk bizo-
nyára más, egészen más. Ám azért, mert a mi hitünk nem szorul rá a csillagokról és eonokról, az ősvi-
zekről és világ-ősanyákról szóló tanra s mindeme hasonlatokra, azok a tanítások önmagukban még ko-
rántsem tévesek, nem hazugságok vagy csalások.
– De hát – kiáltott fel Josef – mégiscsak a mi hitünk a jobb, és Jézus minden emberért meghalt; te-
hát, akik őt ismerik, azoknak harcolniuk kell az elavult tanok ellen, hogy helyükre az újat, a helyeset
állítsák.
– Hiszen ezt már régen megtettük, te és én, és még sokan mások – mondta Dion higgadtan. – Mi hí-
vők vagyunk, mert megragadott minket a Megváltó hatalma s az ő váltsághalála. Ama többieket azon-
ban, az Állatöv és a régi tanok mitológusait és teológusait még nem ragadta meg ez a hatalom s ne-
künk nem adatott meg, hogy rájuk kényszerítsük a megragadottságot. Nem vetted észre, Josef, hogy ez
a mitológus milyen kedvesen és szerfölött ügyesen csevegett, milyen szépen illesztette össze képei já-
tékát, s közben milyen jól érezte magát, milyen békésen és harmonikusan él képei és hasonlatai böl-
csességében? Nos, ez jelzi, hogy ezt az embert nem nyomasztja semmilyen súlyos szenvedés, elége-
dett, s jól megy a sora. De az olyanoknak, akiknek jól megy a sora, a magunkfajta mit sem mondhat.
Hogy egy ember szükségét érezze a megváltásnak s a megváltó hitnek, hogy elveszítse gondolatainak
bölcsességéből és harmóniájából eredő örömét, és magára vegye a megváltás csodájába vetett hit
nagy kockázatát, először is rosszul, nagyon rosszul kell menjen a sora, fájdalmat és csalódást, keserű-
séget és kétségbeesést kell átélnie, a torkáig kell érnie az áradatnak. Nem, Josef, hagyjuk meg ezt a
pogány tudóst a maga jó közérzetében, hagyjuk meg bölcsessége, gondolkozása és szónoki művészete
boldogságában! Talán holnap, talán egy év, tíz év múlva olyan fájdalom éri, amely szétzúzza művé-
szetét és bölcsességét, talán agyonütik a feleségét, akit szeret, vagy az egyetlen fiát, avagy megbeteg-
szik és elszegényedik; ha akkor majd újra találkozunk vele, a pártfogásunkba vesszük, s elmondjuk
neki, mi módon próbáltunk meg mi úrrá lenni a fájdalmon. És ha akkor azt kérdené tőlünk: „Miért nem
tegnap, miért nem tíz évvel ezelőtt mondtátok ezt nekem?”, akkor majd azt feleljük: „Abban az időben
még nem ment elég rosszul a sorod.”
Elkomolyodott, s egy darabig hallgatott. Aztán, mintegy emlékezete álmait idézve, hozzátette: –
Egykor magam is sokat játszadoztam és szórakoztam atyáink bölcsességével, s midőn már a Kereszt
útjára tértem, a teologizálás még gyakorta örömöt, no meg persze elég sok bánatot is szerzett nekem.
Gondolataimban többnyire a világ teremtésével foglalkoztam s azzal, hogy a teremtés művének bevé-
geztével tulajdonképpen mindennek jónak kellett volna lennie, hiszen írva vagyon: „És látá Isten, hogy
minden, amit teremtett vala, imé igen jó.” Valójában azonban csupán egy pillanatig volt jó és tökéle-
tes, a Paradicsom pillanatában, s már a következő pillanatban bűn és átok keveredett a tökéletesség-
be, mivelhogy Ádám evett a tiltott fa gyümölcséből. Mármost voltak olyan tanítók, akik azt mondták:
az az isten, aki létrehozta a teremtést, s vele Ádámot és a Tudás fáját, nem az egyetlen és legfőbb Is-
ten, hanem csak egy része neki vagy egy alárendelt isten, a demiurgosz, és a teremtett világ nem jó,
hanem félresikerült, és most egy világkorszakon át el van átkozva, prédául vetve a Gonosznak, míg-
nem Ő maga, az Egy-Szellem-Isten elhatározza, hogy fia révén véget nem vet ennek az elátkozott vi-
lágkorszaknak. Ettől fogva, így tanították, s én is így gondoltam, megkezdődik a demiurgosznak és al-
kotásának haldoklása, s a világ lassankint elhal és hervad, amíg egy új világkorszakban nem lesz töb-
bé teremtés, világ, nem létezik a hús gerjedelme és vétke, nem lesz testi nemzés, szülés és halál, ha-
nem egy tökéletes, szellemi és megváltott világ keletkezik, amely megszabadul Ádám átkától, a vágy,
a nemzés, szülés és halál örök átkától és kényszerétől. Inkább a demiurgoszt tettük felelőssé a világ
akkori bajaiért s nem az első embert; úgy véltük: a demiurgosznak, ha valóban ő maga volt Isten,
könnyű lett volna másként teremtenie Ádámot, vagy megkímélnie őt a kísértéstől. S következtetéseink
végeredményeként két istenünk volt: a teremtő isten és az atyaisten, s nem riadtunk vissza attól, hogy
az előbbiről elítélően nyilatkozzunk. Sőt olyanok is akadtak, akik egy lépéssel tovább mentek, s azt
állították, a teremtés egyáltalán nem Isten, hanem az ördög műve volt. Azt hittük, okosságunkkal segít-
ségére lehetünk a Megváltónak s a szellem eljövendő korszakának, így hát elrendeztük magunkban az
isteneket, világokat és világterveket, vitáztunk és teologizáltunk, míg egy napon valamilyen láztól ha-
lálos beteg lettem, s lázálmaimban állandóan a demiurgosszal birkóztam, hadakoznom kellett és vért
ontanom, és a látomások és szorongások egyre szörnyűbbek lettek, míglen egy nagyon lázas éjszakán
azt hittem: meg kell ölnöm a saját anyámat, hogy újra kioltsam testi születésemet. Azokban a lázálma-
imban az ördög összes kutyája hajszolt. De fölépültem, s régebbi barátaim csalódására úgy tértem
vissza az életbe, mint ostoba, hallgatag és szellemtelen ember, aki ugyan testi erejét hamarosan
visszanyerte, de már nem telt öröme a filozofálásban. Mert a lábadozás napjaiban és éjszakáin, ami-
kor azok a borzasztó lázálmok elmúltak, és szinte mindig aludtam, minden éber percemben magam
mellett éreztem a Megváltót, éreztem, hogy erő árad belőle énbelém, s midőn újra egészséges lettem,
elszomorodtam amiatt, hogy többé nem érzem ezt az ő közelségét. Helyette viszont nagy vágyat érez-
tem ama másik közelség után, és most kiderült: mihelyt megint a vitázók közé tartoztam, éreztem, mi-
lyen veszélybe jutott ez a vágyam – akkori legdrágább kincsem –, hogyan tűnik el, hogyan folydogál
bele a gondolatokba és szavakba, minta homokban felszívódó víz. Elég, kedves barátom; ezzel véget
ért okosságom és teológiám. Azóta az együgyűekhez tartozom. De aki ért a bölcselethez és a mitológi-
ához, aki képes azokat a játékokat játszani, amelyekkel egykor én is megpróbálkoztam, azt nem szeret-
ném ebben meggátolni, sem lebecsülni. Ha egykor be kellett érnem azzal, hogy a demiurgosz és a
szellemi isten, a teremtés és a megváltás a maga megfoghatatlan összefonódásában és azonosságában
megoldatlan rejtély marad számomra, akkor azzal is meg kell alkudnom, hogy a filozófusokat nem vál-
toztathatom hívőkké. Ez nem az én dolgom.
Egyszer, midőn valaki egy gyilkosságot és házasságtörést gyónt meg, utána Dion azt mondta segítő-
társának: – Gyilkosság és házasságtörés, ez így felettébb elvetemült, nagyszabású bűnnek hangzik, s
bizony eléggé csúnya ügy is, na igen. De én azt mondom neked, Josef, hogy ezek a világi emberek va-
lójában nem igazi bűnösök. Valahányszor megkísérlem, hogy teljesen beleéljem magam a gondolataik-
ba, tisztára gyermekeknek látom őket. Nem derék emberek, nem jók, nem nemesek, bizonnyal önzők,
kéjsóvárak, gőgösek, haragvók, de voltaképp és alapjában véve ártatlanok, ártatlanok oly módon,
ahogyan ártatlanok a gyermekek.
– De mégis – mondta Josef –, sokszor erélyesen kérdőre vonod őket, és a poklot fested szemük elé.
– Épp ezért. Gyermekek ők, és ha terheli valami a lelkiismeretüket, és gyónni jönnek hozzám, akkor
azt akarják, hogy komolyan vegyem őket, és komoly leckéztetést is akarnak. Legalábbis nekem ez a
véleményem. Te a magad idejében ezt persze másként csináltad. Nem szidtál, nem büntettél, senkire
sem róttál ki vezeklést, hanem barátságos voltál, s egyszerűen testvéri csókkal bocsátottad el az em-
bereket. Én ezt nem akarom kárhoztatni, nem, de képtelen volnék rá.
– Jó – mondta habozva Josef. – De mondd meg, amikor én meggyóntam neked, miért nem bántál ve-
lem is úgy, mint a többiekkel, miért csókoltál meg némán, miért nem mondtál egyetlen büntető szót
sem?
Dion Pugil rászegezte átható tekintetét. – Nem volt helyes, amit tettem? – kérdezte.
– Nem mondtam, hogy nem volt helyes. Bizonyára helyes volt, különben nem tett volna nekem olyan
jót az a gyónás.
– Nos, hát nyugodj bele. Hiszen akkor én szigorú és hosszú vezeklést róttam ki rád, noha szavak
nélkül. Magamhoz vettelek, szolgámként bántam veled, s visszavezettelek ahhoz a hivatáshoz – rá-
kényszerítettelek! –, amelyből ki akartad vonni magad.
Félrefordult, ellenére volt a hosszas beszélgetés. Josef azonban ezúttal konokul kitartott.
– Te már akkor előre tudtad, hogy engedelmes leszek, meg is fogadtam ezt még a gyónás előtt, még
mielőtt ismertelek volna. Nem, mondd meg: valóban csak ez volt az oka, hogy így bántál velem?
A másik néhány lépést föl-le járkált, megállt Josef előtt, vállára tette a kezét, és azt mondta: – A vi-
lág emberei gyermekek, fiam. És a szentek – nos, ők nem jönnek hozzánk gyónni. Mi azonban, te meg
én és a magunkfajták, mi vezeklők, keresők és a világtól menekülők, mi nem vagyunk gyermekek, nem
vagyunk ártatlanok, és minket nem lehet büntető prédikációkkal rendbe hozni. Mi, mi vagyunk az iga-
zán bűnösök, mi, a tudók és gondolkodók, akik ettünk a Tudás fájának gyümölcséből; mi tehát nem
bánhatunk egymással úgy, mint a gyerekkel, akit megvesszőzünk, aztán hagyjuk újra futkározni. Hiszen
mi egy-egy gyónás és vezeklés után nem futunk vissza a gyermeki világba, ahol ünnepeket ülnek, üzle-
telnek, és időnkint agyonverik egymást; mi a bűnt nem kurta, rossz álomként éljük át, amelyet a gyó-
nással és áldozattal újra lerázunk magunkról: mi a bűnben időzünk, sohasem vagyunk ártatlanok, min-
dig bűnösök vagyunk, a bűnben és lelkiismeretünk tüzében égünk, és tudjuk, hogy sohasem fizethetjük
meg nagy adósságunkat, hacsak nem akkor, mikor elköltözésünk után az Isten kegyesen tekint ránk, és
befogad kegyelmébe. Ez az oka, Josef, hogy miért nem tarthatok neked és magamnak prédikációkat,
miért nem róhatok ki vezeklést. Nekünk nem ezzel vagy azzal a kisiklással, gonosztettel van dolgunk,
hanem mindig magával az eredendő bűnnel; épp ezért a közülünk való csupán a közös tudásról és test-
véri szerétéiről biztosíthatja a másikat, de nem gyógyíthatja meg holmi büntetéssel. Hát nem tudtad
ezt?
Josef halkan válaszolta: – így van. Tudtam.
– Akkor hát ne fecsegjünk haszontalanul – mondta kurtán az öreg, és a kunyhója előtti kő felé for-
dult, ahol imádkozni szokott.
Eltelt néhány év, s Dion atyát időről időre elfogta a gyöngeség, úgyhogy Josefnek reggelenkint segí-
tenie kellett neki, mert egyedül nem bírt fölkelni. Aztán imádkozni ment, s az ima után sem tudott föl-
állni egyedül. Josefnek kellett segíteni, majd az öreg csak üldögélt egész nap, és a messzeségbe bá-
mult. Ez a napok többségében így volt, más napokon az öregember maga is boldogult a fölkeléssel.
Gyónást sem tudott mindennap hallgatni, s ha valaki Josefnél gyónt. Dion utólag odahívta Josefet, s
azt mondta neki: – A végét járom, gyermekem, a végét járom. Mondd meg az embereknek: ez a Josef
az utódom. – És ha Josef tiltakozni vagy közbeszólni próbált, az aggastyán azzal a rettenetes tekintettel
nézett rá, amely jéghideg sugárként hatolt belé.
Egy napon, midőn segítség nélkül kelt föl, s erősebbnek látszott, magához hívta Josefet, s kis kertje
szélén egy helyre vezette.
– Ez az a hely – mondta –, ahol eltemetsz. A sírt együtt ássuk meg, még van rá egy kis időnk. Hozd
az ásót.
Most mindennap ástak egy keveset a kora reggeli órákban. Ha Dion erősebbnek érezte magát, ő is
kiemelt néhány teli lapát földet, nagy üggyel-bajjal, de némiképp derűsen, mintha öröme telnék a mun-
kában.
S ez a bizonyos derűs elevenség aztán nem is hagyta el egész nap; amióta a sírját ásták, mindig jó-
kedvű volt.
– Ültess majd egy pálmafát a síromra – mondta egyszer munkájuk közben. – Talán még ehetsz a
gyümölcséből. Ha nem, akkor másvalaki. Én elültettem néha-néha egy-egy fát, de nagyon keveset, túl-
ságosan is keveset. Sokan azt mondják: az ember nem halhat meg úgy, hogy ne ültessen egy fát, és ne
hagyjon hátra egy fiúgyermeket. Nos, én hagyok magam után egy fát, és itthagylak téged, te vagy a
fiam.
Nyugodt volt és derűsebb, mint amilyennek Josef ismerte, és egyre inkább azzá vált. Egyik este –
már besötétedett, meg is vacsoráztak, és befejezték imájukat – fekvőhelyéről hangosan hívta Josefet, s
megkérte, üljön mellé még egy kis időre.
– El akarok mesélni neked valamit – mondta barátságosan, s nem látszott sem fáradtnak, sem ál-
mosnak. – Emlékszel még rá, Josef, milyen rossz időket éltél át ott Gazában, a remeteségedben, s
hogy torkig voltál az életeddel? S hogy aztán miként szántad menekülésre magadat, elhatározván, hogy
megkeresed az öreg Diont, s elbeszéled neki történetedet? Emlékszel, hogyan találtál rá a remeték ta-
nyáján arra az öregemberre, akitől megkérdezted, hol lakik Dion Pugil? Igen. És nem valami csodafé-
le volt-e, hogy az az öregember maga Dion volt? Most elmesélem, hogy történt a dolog; ugyanis szá-
momra szintén különös volt, szinte csoda.
Tudod, milyen az, ha egy vezeklő- és gyóntatóatya megöregszik, s végighallgatta a gyónását a sok-
sok bűnösnek, akik őt bűntelennek és szentnek tartják, s nem tudják, hogy náluk is nagyobb bűnös.
Ilyenkor haszontalannak és hiábavalónak rémlik egész tevékenysége, s ami egykor szentnek és fontos-
nak látszott a szemében, hogy ugyanis Isten erre a helyre állította, s méltónak ítélte, hogy meghallgassa
az embereket, lelkük tisztátalanságát, szennyét, és könnyítsen rajtuk, most, egyszerre, nagy, túlságosan
nagy teherré, sőt átokká válik számára, s végül már borzad minden szegénytől, aki gyerekes vétkeivel
hozzá fordul, elkívánja a közeléből, sőt magát is elkívánja, ha máshová nem, hát egy kötélre egy fa
ágán. Ez történt veled. És most eljött az én gyónásom órája is, meggyónom hát neked: én is úgy jár-
tam, mint te, én is haszontalannak, szellemileg kihunytnak éreztem magamat, s nem bírtam többé elvi-
selni, hogy az emberek egyre-másra bizalommal járultak elém, s hozzám hordták az emberélet minden
mocskát és bűzét, amivel nem boldogultak, s amivel többé én sem boldogultam.
Mármost akkoriban gyakran hallottam emlegetni egy Josephus Famulus nevű vezeklőt. Hozzá is, így
értesültem, szívesen jártak gyónni az emberek, és sokan szívesebben mentek hozzá, mint hozzám, mert
állítólag szelíd, barátságos ember volt, s úgy hírlett, semmit sem kíván az emberektől, nem korholja
őket, úgy bánik velük, mint testvérével, csupán meghallgatja, s egy csókkal bocsátja el mindet. Ez
nem az én módszerem volt, tudod, s amikor első ízben hallottam erről a Josephusról, eljárását inkább
balgának és nagyon gyerekesnek láttam; most azonban, midőn olyan kérdésessé vált számomra: vajon
ér-e valamit a magam módszere, megvolt rá minden okom, hogy tartózkodjam Josef módszerének el-
ítélésétől s attól, hogy a magamét többre tartsam. Milyen erők lehetnek ebben az emberben?
Tudtam, hogy fiatalabb nálam, de azért már ő is közel jár az aggkorhoz, ami tetszett nekem; egy fia-
talemberben nem bíztam volna meg olyan könnyen. Róla azonban úgy éreztem, vonzódom hozzá. Így
hát elszántam magam rá, hogy elzarándokolok Josephus Famulushoz, bevallom neki nyomorúságomat,
és tanácsot kérek tőle, vagy ha nem ad tanácsot, talán vigaszt és erősítést kapok tőle. Már a puszta el-
határozás is jót tett és megkönnyebbített.
Nekivágtam hát az útnak, s a felé a hely felé zarándokoltam, ahol, mint mondták, az ő remeteodúja
van. Eközben azonban Josef testvér ugyanezt élte át, mint én, s ugyanazt tette, mint én; mindegyikünk
menekülésre adta a fejét, hogy a másiknál leljen tanácsra. Amikor aztán, még mielőtt megtaláltam vol-
na kunyhóját, szemtől szemben álltam vele, már az első beszélgetéskor felismertem: olyanforma volt,
mint az a férfiú, akire vártam. De ő is menekülőben volt, rosszul ment a sora, olyan rosszul, mint ne-
kem, vagy még rosszabbul, és semmiképp sem szánhatta rá magát a gyóntatásra, inkább ő maga is
gyónni kívánt, hogy egy idegen kézbe tegye le nyomorúságát. Ez nekem akkor, abban az órában külö-
nös csalódás volt, nagyon elszomorodtam. Mert ha ez a Josef is, aki engem nem ismert, belefáradt
szolgálatába, és kételkedni kezdett élete értelmében – vajon nem azt jelenthette-é, hogy egyikünk sem
jutott semmire, mindketten hasztalanul éltünk, és zátonyra futottunk.
Arról mesélek neked, amit már úgyis tudsz, hadd fogjam hát rövidre. Azon az éjszakán magam ma-
radtam a településen, amíg te szállásra találtál a testvéreknél, elmélyülten meditáltam, beleképzeltem
magam ennek a Josefnek a helyzetébe, s azt gondoltam: mihez kezd, ha másnap megtudja, hogy hiába
menekült el, s hiába vetette bizalmát Pugilba, s ha megtudja, hogy Pugil is szökésben lévő és megtá-
madott ember? Minél jobban beleképzeltem magamat, annál inkább megsajnáltam Josefet, s annál in-
kább úgy tetszett: Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat
is. Most már el bírtam aludni, a fele éjszaka is elmúlt. Másnap velem vándoroltál tovább, és a fiam
lettél.
Ezt a történetet akartam elmesélni neked. Hallom, hogy sírsz. Sírjál csak, ez jót tesz neked. És ha
már ilyen illetlenül fecsegő lettem, hát légy hozzám olyan kedves, és hallgasd meg még ezt is, fogadd
a szívedbe: az ember furcsa lény, vajmi kevéssé megbízható, ezért nem lehetetlen, hogy egyszer majd
újból rád törnek azok a fájdalmak és bántalmak, s megpróbálnak legyűrni. Bár küldene néked akkor a
mi Urunk egy éppoly barátságos, türelmes és vigasztaló fiat, nevelt gyermeket, amilyet benned adott
nékem! Ami pedig azt a faágat illeti, amelyről akkor a Kísértő álmodni késztetett, s a szegény Iskario-
tés Júdás halálát, csak egyet mondhatok neked: nem csupán bűn és balgaság ilyen halált szánni ma-
gunknak, ámbár Megváltónknak kicsiség az ilyen bűnt is megbocsátania. De ezenfelül is siralmas kár,
ha egy ember kétségbeesve hal meg. A kétségbeesést Isten nem azért küldi ránk, hogy megöljön, ha-
nem azért, hogy új életre ébresszen minket. Ámde ha a halált küldi el értünk, Josef, ha megszabadít
bennünket a földtől és a testtől, s magához hív, akkor az nagy öröm. Mikor már szabad elaludni, ha fá-
radt az ember, s ledobni magunkról egy túlságosan sokáig hordozott terhet, felséges, csodálatos dolog.
Amióta megástuk a sírt – ne feledd a pálmafát, amelyet oda ültetsz majd –, amióta elkezdtük a sírt
ásni, elégedettebb és békésebb lettem, mint annyi sok éven át voltam.
Sokáig fecsegtem, fiam, fáradt lehetsz. Eredj aludni, menj a kunyhódba. Isten áldjon!
Másnap Dion nem jelent meg a reggeli imánál, és nem is hívta Josefet. Amikor ez aggódni kezdett,
s halkan belépett Dion kunyhójába, és a fekhelyénél megállt, az öreg már elaludt, s gyermeki, lágyan
sugárzó mosoly fénylett az arcán.
Josef eltemette, elültette sírján a pálmafát, és még megérte azt az évet, amikor a fa meghozta első
gyümölcsét.
INDIAI ÉLETRAJZ
Visnu, vagy inkább az ő Rámaként emberi testet öltött része, a démonkirályokkal vívott egyik vad
csatában holdsarló-nyilával megölte őket, de egyikük ember alakjában ismét belépett a lények körfor-
gásába, Ravánának hívták, és harcias fejedelemként élt a nagy Gangesz partján. Ő volt Dásza atyja.
Dásza anyja korán meghalt, s utódja, egy szép és becsvágyó asszony, mihelyt fiút szült a fejedelem-
nek, már úgy érezte: a kis Dásza útjában van; az volt a szándéka, hogy helyette, az elsőszülött helyet
majd az ő fiát, Nalát szenteljék fel egykor uralkodónak, így hát tudatosan elidegenítette Dászát apjá-
tól, és elhatározta, hogy az első adandó alkalommal eltéteti őt láb alól. Ravána udvari bráhmanjai
közt azonban volt egy Vaszudéva nevű áldozópap, előtte nem maradt titokban szándéka, s az okos fér-
fiú meg tudta hiúsítani. Sajnálta a fiút, meg aztán úgy látta: a kis herceg jámbor hajlamot és igazságér-
zetet örökölt anyjától. Szemmel tartotta Dászát, nehogy valami történjék vele, és csupán az alkalomra
várt, hogy megmentse a fiút mostohaanyjától.
Mármost Ravánának, a rádzsának volt egy Brahmának szentelt tehéncsordája; a teheneket szentnek
tartották, s tejüket és vajukat gyakran áldozták az istenségnek. Az ország legjobb legelői nekik voltak
fenntartva. Egy napon e Brahmának szentelt tehenek egyik pásztora a városba jött, hogy beszállítson
egy rakomány vajat, és jelentse: azon a vidéken, ahol eddig a csorda legelt, szárazság várható, s a
pásztorok megegyeztek benne, hogy a hegység felé terelik a gulyát, ott a legszárazabb időszakban sem
lesz hiány forrásvízben és friss takarmányban. Ezt a pásztort, akit régóta ismert, a bráhman bizalmába
fogadta, barátságos és hűséges ember volt, és amikor másnap Ravána fia, a kis Dásza eltűnt, s nem
tudtak többé rátalálni, egyedül Vaszudéva és a pásztor tudott eltűnése titkáról. Dászát pedig a pászto-
rok magukkal vitték a dombok közé, ott bukkantak rá a lassan vándorló csordára, s Dásza szívesen és
barátságosan csatlakozott a gulyához és pásztoraihoz, gulyásbojtárként nőtt fel, segített a csorda őrzé-
sében és terelésében, megtanult fejni, eljátszadozott a borjakkal, a fák alatt heverészett, édes tejet
ivott, s tehéntrágya tapadt mezítelen lábára. Nagyon jól érezte így magát, megismerte a pásztorokat, a
teheneket s életüket, megismerkedett az erdővel, az erdő fáival és gyümölcseivel, szerette a mangót, a
vadfügét és a varinga-fát, zöld erdei tavakból halászta ki az édes lótuszgyökeret, ünnepnapokon az er-
dei lángvirág vörös virágából font koszorút tett a fejére, megtanulta, hogy résen legyen az erdei va-
dakkal szemben, kerülje a tigrist, megbarátkozzék az okos mungóval s a derűs sündisznóval, s a ho-
mályos menedékkunyhóban várja ki az esős évszak végét; itt a fiúk játszottak, verseket énekeltek, vagy
kosarat és gyékényszőnyeget fontak, szőttek. Dásza nem felejtette el egészen előző otthonát és életét,
ám ez hamarosan álommá vált számára.
És egy napon – a csorda más vidékre vonult – Dásza az erdőbe ment, mivel mézet akart keresni.
Ámulva szerette az erdőt, amióta megismerte, s ez itt ráadásul különlegesen szép erdőnek látszott: a
lombokon, ágakon át arany kígyóként tekeregtek a nap sugarai, s ahogyan a hangok, a madárdal, a
lombsusogás, a majmok rikácsolása is mind nyájas, szelíd szövedékbe fonódott, keresztül-kasul,
akárcsak a fák közt a fény – úgy jöttek, összevegyültek s megint szétváltak a szagok is, a virágok, fák,
levelek, vizek, a moha, az állatok, gyümölcsök, a föld és korhadás szaga, nyers és édes illatok, vad és
meghitt, serkentő és altató, vidító és nyomasztó szagáradat. Időnkint valamelyik láthatatlan erdei szur-
dokban felmorajlott a víz zubogása, néha egy-egy bársonyzöld, fekete és sárga pettyes pillangó táncolt
a fehér ernyővirágzatokon, hébe-hóba megreccsent egy ág a kék árnyékú cserjés mélyén, súlyosan om-
lott a lomb a lombba, avagy felbőgött egy vad a sötétben, netán egy civakodó nőstény majom szidal-
mazta a társait. Dásza megfeledkezett a mézkeresésről, és miközben meglesett néhány tarka tollú tör-
pemadarat, meglátta, hogy a nagy erdőben szinte sűrűbb kis erdőként álló magas páfrányok közt egy
nyom vész el, valami útfélé, keskeny, kicsiny gyalogösvény, s miközben hangtalanul és óvatosan nyo-
mult előre, követve az ösvényt, egy soktörzsű fa alatt parányi kunyhót fedezett föl, amolyan csúcsos
tetejű sátrat, páfrányból építve és fonva, s a kuckó mellett a földön ülve egyenes tartásban egy mozdu-
latlan embert, aki keresztbe tett lába közt nyugtatta kezét, és fehér haja, széles homloka alól a földre
szegezte csöndes, pillantástalan szemét, nyíltan, de mégis befelé nézőn. Dásza megértette, hogy ez egy
szent ember, jógi; nem ő volt az első, akit látott: tiszteletre méltó s az istenek kegyelte emberek voltak,
helyes dolog volt megajándékozni őket és tiszteletet tanúsítani irántuk. Ámde ez itt, aki olyan szép és
jól elrejtett páfránykunyhója előtt ült, egyenes tartásban, csöndesen leeresztett karral, és meditálásba
mélyült, jobban tetszett a fiúnak, s úgy tetszett, különösebb és tiszteletre méltóbb, mintázok, akiket ed-
dig látott. Ezt a férfit, aki szinte lebegve ült ott, és elrévedt tekintetével mégis mintha mindent látott és
tudott volna, a szentség aurája vette körül, a méltóság varázsköre, az összeszedett izzás és jógaerő
hulláma és lángja – s ezt a fiú nem merészelte volna átlépni vagy akár szóval áttörni, még egy üdvöz-
lettel sem. Alakja méltósága és nagysága, az arcán ragyogó, belülről fakadó fény, arcvonásainak fe-
gyelmezettsége és rendíthetetlen nyugalma sugárzó hullámokban áradt belőle, ő pedig holdként trónolt
e sugarak középpontjában, és a benne fölhalmozott szellemi erő, csöndben összefogott akarat olyan
bűvkört vont köré, hogy érezhető volt: ez a férfi, ha ki sem nyitja a szemét, akkor is képes a puszta
óhajával és gondolatával megölni és újra életre kelteni bárkit.
A fánál is mozdulatlanabbul – mert a fa mégiscsak mozog, lombjával, ágaival lélegzik –, oly moz-
dulatlanul ült helyén a jógi, mint egy kőből faragott istenszobor, és a fiú, attól a pillanattól fogva,
hogy észrevette őt, éppily mozdulatlanul várakozott, földbe gyökerezve, lenyűgözötten a varázsosan
vonzó látványtól. Ott állt, és a Mestert bámulta, látta, hogy egy foknyi napfény csillan meg a vállán,
egy foknyi napfény egyik nyugvó kezén, látta, amint ezek a fényfoltok lassan vándorolnak, majd újab-
bak keletkeznek, s álltában és ámulatában érteni kezdte, hogy ehhez a férfiúhoz semmi közük a napsu-
garaknak, sem az erdőből körös-körül felhangzó madárdalnak, majomrikácsolásnak, de még annak a
barna erdei méhnek sincs köze hozzá, amely a meditálásba merült jógi arcára szállt, a bőrét szaglász-
ta, egy darabig ott mászkált rajta, s aztán megint elrepült, s nincs köze hozzá az erdő egész sokszínű
életének sem. Dásza érezte: amit a szem lát, a fül hall, ami szép vagy csúnya, kedves vagy félelmet
kelt, mindaz semmilyen kapcsolatban sincs a szent emberrel, ő nem fázna, nem is bosszankodnék az
esőben, tűz sem égethetné meg, körülötte felszínné és jelentőségnélkülivé vált az egész világ. Hogy ta-
lán az egész világ valóban csupán játék és felszín lehet, csupán szélfuvalom és hullámfodrozódás is-
meretlen mélységek fölött, ez a sejtelem nem gondolatként, hanem testi borzongásként és könnyű szé-
dületként suhant át a szemlélődő pásztor-hercegen, mint valami irtózat és veszélyérzet, s egyúttal só-
várgó vágyat keltő vonzás. Mert, így érezte, a jógi a világ felszínén, a felszín világán át lemerült a Lét
mélyébe, minden dolgok titkába, áthatolt az érzékek varázshálóján, a fény, a zajok, a színek, az érzé-
sek játékain, lehántotta őket magáról, s erős gyökeret eresztve időzik abban, ami lényeges és változat-
lan. A fiú, noha egykor bráhmanok nevelték, s a szellem fényének egynémely sugarával ajándékozta
meg, ezt nem az eszével értette meg, s szavakkal mit sem tudott volna mondani róla, de érezte, aho-
gyan egy áldott órában az isteni közelségét érezzük, hogy borzongó tisztelet és csodálat ébred benne
iránta, szeretet a férfi iránt, és vágyakozás arra az életre, amelyet ez a meditációba merült ember él.
És – az öreg révén furcsa módon visszaemlékezve származására, herceg voltára és a királyságra –
Dásza megindult szívvel állt a páfrányvadon szélén, hagyta, hadd röpködjenek a madarak, hadd foly-
tassák halkan suttogó beszélgetésüket a fák, hagyta, hogy az erdő erdő legyen és csorda a távoli csor-
da; átengedte magát a varázslatnak, és nézte a meditáló remetét, megejtette a jógi alakjának megfogha-
tatlan csöndje és érinthetetlensége, arcának fénylő nyugalma, tartásának erős fegyelme, szolgálatának
tökéletes odaadása.
Utólag nem tudta volna megmondani, vajon két-három órát vagy napokat töltött annál a kunyhónál.
Midőn újra fölengedett az igézet, midőn némán osont vissza a páfrányok közti ösvényen, az erdőből
kivezető utat keresve, és végül ismét kiért a nyílt rétekre, a legelőre s a gulyához, ezt úgy tette, hogy
nem is tudta, mit csinál, a lelke még bűvöletben volt, s csak akkor eszmélt föl, amikor az egyik pásztor
rákiáltott. Ez a gulyás jól leszidta hosszas elmaradása miatt, de mikor Dásza tágra nyílt szemmel, cso-
dálkozva nézett rá, mintha nem értené szavait, a pásztor tüstént elhallgatott, olyan szokatlan, idegen
volt a fiú tekintete és ünnepélyes magatartása, hogy elámult rajta. Egy kis idő múlva pedig megkér-
dezte: – De hát hol jártál, kedves fiam? Talán valamely istenséget láttál, vagy egy démonnal találkoz-
tál?
– Az erdőben voltam – mondta Dásza –, valami oda vonzott, mézet akartam keresni. De aztán meg-
feledkeztem róla, mert megláttam egy férfit, egy remetét; ott ült, és elmélkedésbe vagy imádkozásba
merült, s amikor megláttam, és azt is, hogyan ragyog az arca, meg kellett állnom, és hosszú ideig néz-
nem őt. Szeretnék este elmenni oda, és adományt vinni neki; szent ember.
– Tedd meg – mondta a pásztor –, vigyél neki tejet és édes vajat; a szenteket tisztelni kell és ada-
kozni nekik.
– De hogyan szólítsam meg?
– Nem kell megszólítanod, Dásza; csak hajolj meg előtte, tedd le elébe az adományt, többre nincs
szükség.
Így tett hát. Eltartott egy darabig, amíg újra rátalált arra a helyre. A kunyhó előtti térség üres volt, a
kunyhóba meg nem mert belépni, ezért lerakta adományát a kunyhó ajtaja elé a földre és eltávozott.
Amíg a pásztorok teheneikkel e hely közelében maradtak, Dásza minden este ajándékot vitt oda; s
egy ízben, mikor nappal járt újra arra, ismét elmélkedésbe merülve találta a tiszteletre méltó jógit, s
ezúttal sem állt ellen a csábításnak, hogy boldog szemlélőként magába fogadja a szent erejének és
boldogságának egy-egy sugarát. És miután elhagyták azt a vidéket, és Dásza új legelőkön segített te-
relni a csordát, hosszú ideig nem tudta elfelejteni erdei élményét, s ahogy ez a gyerekek szokása: né-
hanapján, ha egyedül volt, álmodozásában remetének és jóginak látta magát. Az emlék és az az álom-
kép azonban idővel elhalványult, már csak azért is, mivel Dásza most gyorsan serdült, erőteljes ifjúvá
nőtt, s vidám buzgalommal vett részt a vele egykorúak játékaiban és harcaiban. Ám lelkében tovább
élt valami halvány sejtelem, hogy elveszített hercegségéért és fejedelemségéért egyszer majd kárpó-
tolni fogja a jógi-élet méltósága és hatalma.
Egy napon, amikor a város közelében tartózkodtak, az egyik pásztor azt a hírt hozta onnét, hogy óri-
ási ünnepségre készülődnek: Ravána, az öreg fejedelem, akit elhagyott egykori ereje és megrokkant,
kitűzte azt a napot, amelyen fia, Nala lép örökébe, és fejedelemmé kiáltják ki. Ezen az ünnepen Dásza
ott akart lenni, hogy egyszer már meglássa azt a várost, amelyről lelkében csak gyermekkori emlékei-
nek halvány nyoma élt, s hogy hallhassa a zenét, végignézhesse az ünnepi menet vonulását, a nemesek
párviadalait, s láthassa egyszer a városi embereknek és a nagyoknak azt az ismeretlen világát, melyet
oly gyakran ábrázoltak a mondákban és mesékben, s amelyről tudta – ez is monda vagy mese volt,
vagy annál is kevesebb –, hogy valaha, korábban az ő saját világának kellett lennie. A pásztorokhoz
parancs érkezett, hogy az ünnepnap áldozásaihoz vigyenek be egy szállítmány vajat az Udvar számára,
és Dásza – örömére – a közé a három pásztorfiú közé tartozott, akiket a juhászbojtárok főnöke megbí-
zott ezzel a feladattal.
Hogy eljuttassák a vajat, már előző este beállítottak az Udvarhoz, és Vaszudéva bráhman át is vette
tőlük, mert ő vezette az áldozati szolgálatot; de nem ismerte meg az ifjút. Aztán a három pásztor mohó
kíváncsisággal vett részt az ünnepen, már kora reggel látták, amint a bráhmanok vezetésével megkez-
dődnek az áldozatok, az aranyosan csillogó vaj garmadájába a tűz belekap, s égig csapó lángolássá
válik; magasba, a végtelenségbe csapott fel a lobogása és a zsírral telített füst: kellemes illat a há-
romszor tíz istennek. Látták az ünnepi menetben az elefántokat, hátukon az aranyozott fedelű emelvé-
nyekkel, ahol hajtóik ültek, látták a virágokkal díszített királyi hintót és a fiatal Nala rádzsát, s hallot-
ták a hatalmasan zengő üstdobzenét; mindez nagyszerű, pompás volt, s kissé nevetséges is, legalábbis
így tetszett az ifjú Dászának; elkábult és el volt ragadtatva, sőt megmámorosította a zaj, a sok kocsi és
díszes ló, mindez a pompa és kérkedő pazarlás, elbűvölték a táncosnők, akik a fejedelmi hintó előtt
haladtak táncolva, karcsún és olyan ruganyos kemény testtel, mint a lótusz szára, elámult a város
nagyságától és szépségétől, és mégis mindezek ellenére, mámorában és örömében is az egészet kissé
annak a pásztornak a józan eszével szemlélte, aki alapjában véve megveti a városiakat. Arra nem is
gondolt, hogy voltaképp ő az elsőszülött, s hogy itt, a szeme előtt kenik fel, szentelik fel és ünnepük
mostohatestvérét, Nalát, akire már nem is emlékezett, s voltaképp neki, Dászának kellene helyette ab-
ban a virágdíszes hintóban ülnie. Viszont egyáltalán nem tetszett neki ez a fiatal Nala, úgy látta: osto-
ba, gonosz és elkényeztetett, duzzadó önimádatával elviselhetetlenül hiú; szívesen követett volna el
ezzel a fejedelmet játszó ifjúval szemben valami csínyt, leckét adott volna neki, de erre nem volt al-
kalma, s hamar meg is feledkezett róla a sok látni-, hallani-, nevetni-, élveznivaló közepette. A városi
asszonyok csinosak voltak, kihívó, izgató volt a tekintetük, minden mozdulatuk, a beszédmódjuk; a há-
rom pásztor hallott néhány olyan szót, amely még sokáig csengett a fülükben. Ezeknek a szavaknak
ugyan volt némi csúfondáros mellékzöngéjük, mert a városi úgy van a pásztorral, mint a pásztor a vá-
rosival: kölcsönösen lenézik egymást; de azért a városi asszonyoknak nagyon tetszettek a szép, erős,
tejjel és sajttal táplált és szinte az egész évben szabad ég alatt élő ifjak.
Midőn Dásza visszatért erről az ünnepségről, már megférfiasodott, lányok után járt, és számos ne-
héz ökölharcot, tusát kellett vívnia a többi fiatallal. Ekkoriban megint egy másik vidékre érkeztek, la-
pályos legelőkre, állóvizekhez, melyek tele voltak kákával és bambusszal. Itt meglátott egy Pravati
nevű leányt, s esztelen szerelemre gyűlt a szép nő iránt. Egy bérlőnek a leánya volt, és Dásza annyira
beleszeretett, hogy minden mást elfelejtett és félredobott, csak hogy elnyerje őt. Amikor a pásztorok
egy idő múlva újra távoztak arról a vidékről, nem hallgatott intelmeikre és tanácsaikra, hanem elbú-
csúzott tőlük és a pásztorélettől, amelyet oly nagyon szeretett, letelepedett, és annyira vitte, hogy meg-
kapta feleségül Pravatit. Művelte apósa köles- és rizsföldjeit, segített a malomban és az erdőn a favá-
gásban, bambuszból és agyagból kunyhót épített asszonyának, s ott tartotta bezárva. Óriási hatalom le-
het az, ami egy fiatalembert arra ösztönöz, hogy lemondjon addigi örömeiről, barátairól és szokásai-
ról, megváltoztassa életét, és idegenek közt vállalja az após vejének nem épp irigylésre méltó szere-
pét. Pravati olyan gyönyörű volt, oly nagy és csábító volt a bensőséges szerelmi gyönyör ígérete, mely
arcáról és alakjából sugárzott, hogy Dásza vak lett minden egyébbel szemben, teljesen odaadta magát
ennek az asszonynak, és valóban nagy boldogságra lelt karjaiban. Sok istenről és szentről mesélnek
olyan történeteket, hogy egy elragadó nőtől elbűvölten, napokon, hónapokon és éveken át tartották őt
átölelve, és eggyé olvadtak vele, teljesen elmerültek a gyönyörben, feledtek minden más tennivalót.
Dásza is ilyen sorsot és szerelmet kívánt volna magának. Ám közben más rendeltetett számára, és bol-
dogsága nem tartott sokáig. Körülbelül egy évig tartott, és még ezt az időt sem töltötte ki csupa bol-
dogság, maradt hely bőven sok egyébnek is: az após terhes kívánalmainak, a sógorok csipkelődései-
nek, a fiatalasszony szeszélyeinek. De valahányszor mellé feküdt az ágyra, mindez feledésbe merült
és semmivé vált, oly varázslatosan vonzotta Pravati mosolya, olyan édes volt simogatni karcsú tagja-
it, annyi ezer bimbóval, illattal és árnyékkal virult ifjú testén a gyönyörök kertje.
A boldogság még nem is ért meg egy teljes évet, amikor nyugtalanság és lárma tört be a vidékre.
Lovas hírnökök tűntek föl, és bejelentették az ifjú rádzsa érkezését, s megjelent ő maga is, Nala, az
ifjú rádzsa, férfiakkal, lovakkal és egész kíséretével, hogy itt a környéken rendezzen vadászatot; itt is,
ott is sátrakat állítottak föl, lovak horkanásait lehetett hallani és kürtszót, Dásza nem törődött ezzel,
künn dolgozott a földön, ellátta a malmot, s kitért a vadászok és udvari emberek elől. De amikor az
egyik ilyen napon hazatért kunyhójába, s nem találta ott feleségét, akinek a legszigorúbban megtiltotta,
hogy ebben az időben onnét kilépjen – valami szíven ütötte, és megsejtette, hogy baj tornyosul a feje
fölé. Apósához sietett, Pravati ott sem volt, és állítólag senki sem látta. Szívében nőttön-nőtt a szoron-
gó nyomás. Végigkutatta a káposztáskertet, a mezőket, egy napig, két napig úton volt a maga és az apó-
sa kunyhója közt, leselkedett a szántóföldön, leereszkedett a kútba, imádkozott, a felesége nevét kiál-
tozta, hívogatta, átkozódott, lábnyomait kereste. Végül is a legfiatalabb sógora – még kisfiú – elárulta
neki, hogy Pravati a rádzsánál van, a sátrában lakik, s látták őt lovagolni a rádzsa lován. Dásza körbe-
cserkészte Nala sátortáborát, eldugva nála volt a parittyája, amelyet egykoron pásztorként használt.
Mihelyt, éjjel vagy nappal, őrizetlennek látszott a fejedelmi sátor, odaosont, ám mindig hamarosan
felbukkantak az őrök, s neki menekülnie kellett. Egy fáról, amelynek a lombjai közé rejtőzve lenézett a
táborra, látta a rádzsát, akinek arca már ama városi ünnep óta ismerős és ellenszenves volt neki; látta,
amint lóra száll és kilovagol, majd órák múlva visszatér, leugrik lováról, és amikor félrehajtja a sátor
függönyét, Dásza egy fiatalasszony mozgását látta a sátor homályában, amint üdvözli a hazatérőt – és
kis híján lezuhant a fáról, midőn ebben a fiatalasszonyban Pravatit, a feleségét ismerte föl. Most már
mindenről megbizonyosodott, és a szívére még erősebb nyomás nehezedett. Ha szerelmi boldogsága
Pravatival nagy volt, nem kevésbé nagy, sőt nagyobb volt most a fájdalma, a dühe, a veszteség és a
sérelem érzése. Így van ez, ha valaki egyetlenegy tárgyra összpontosítja szerelmi készségét; ha elve-
szíti, ezzel mindene összeomlik, s ő szegényen áll a romok között.
Egy napon és egy éjszakán át bolyongott Dásza a környék erdeiben, s ha elfáradt is, minden kurta
pihenőjéből újra fölzaklatta szíve nyomorúsága, futnia kellett és mozognia, úgy érezte: futnia és ván-
dorolnia kell a világ végéig és élete végéig, amely elvesztette értékét és ragyogását. Mégsem futott el
a távolba és ismeretlenbe, hanem mindig boldogtalansága közelében maradt, körbejárta kunyhóját, a
malmot, a szántóföldeket, a fejedelmi vadászsátrat. Végül újra megbújt a sátor fölötti fákon, ott gub-
basztott és leselkedett, keserűen és fölhevülten, mint egy éhes ragadozó a lombok rejtekében, amíg el
nem jött az a pillanat, amelyre végső, megfeszített erejét tartogatta: amikor is a rádzsa kilépett a sátor-
ból. Dásza ekkor csöndben lesiklott a faágról, lendületet vett, meglóbálta parittyáját, s a kővel homlo-
kon találta gyűlölt ellenfelét, aki lerogyott és elterült hanyatt, mozdulatlanul. Úgy látszott, senki sincs
jelen; a kéj és a bosszú gyönyörének viharán, ami átzúgott Dásza érzékein, egy percre ijesztő és fur-
csán mély csönd hatolt keresztül. És mielőtt még hangos kiáltozás támadt volna az agyonütött körül, s
nyüzsögni kezdtek volna a szolgák, Dásza már el is tűnt az erdőben és a völgyhöz csatlakozó bam-
buszvadonban.
Miközben leugrott a fáról, miközben – tette mámorában – meglóbálta parittyáját, és halált küldött
vele, úgy rémlett, mintha ezzel a maga életét is kioltaná, mintha utolsó erejét adná ki magából, és a
gyilkos kővel együtt repülve ő maga is a megsemmisülés szakadékéba vetné magát, beletörődve a
pusztulásba, hogy a gyűlölt ellenség legalább egy pillanattal előbb esik el. Most azonban, amikor tet-
tére a csöndnek az a nem várt pillanata volt a válasz, a nyílt szakadék széléről visszahúzta az élni vá-
gyás – amelyről az imént mit sem tudott –, érzékeinek és tagjainak ősi ösztöne arra késztette, hogy az
erdőt és a bambuszsűrűséget keresse, azt parancsolta, hogy meneküljön és láthatatlanná váljék. Csak
akkor ébredt tudatára, hogy mi is történt vele, amikor elért egy rejtekhelyei, s túl volt az első veszé-
lyen. Mélységesen kimerülve roskadt össze, lélegzetért kapkodott, s miközben erejét vesztve a tett
mámora elmúlt, hogy helyet adjon a kijózanodásnak, először érzett csalódást és viszolygást amiatt,
hogy életben maradt és elmenekült. De alighogy lecsillapodott a lélegzete, s megszűnt a kimerültség
szédülete, a bágyadt és kellemetlen érzés helyébe dacos élni akarás lépett, és megint csak visszatért
szívébe a tette miatt érzett vad öröm.
Hamarosan eleven mozgás támadt a közelében, megkezdődött a hajtóvadászat a gyilkos után, egész
nap tartott, és Dásza csak úgy menekült meg, hogy némán megbújt rejtekhelyén, ahová a tigrisek miatt
senkinek sem volt kedve mélyen behatolni. Aludt egy keveset, majd megint leselkedve hevert, tovább-
kúszott, újra megpihent, s a tette utáni harmadik napon már túljutott a dombláncolaton, és feltartóztat-
hatatlanul vándorolt tovább, a magasabb hegység felé.
Ez a hontalan élet ide-oda vezette, keményebbé és közömbösebbé, okosabbá és lemondóbbá tette,
de éjjelente mindig újra Pravatiról s hajdani boldogságáról álmodott, vagy amit annak nevezett; sok-
szor álmodott üldöztetéséről és meneküléséről is, iszonyú és szívszorító álmai voltak, mint például
ez: menekül az erdőkön keresztül, mögötte az üldözők dobolása, vadászkürtjei, s ő az erdőn és mo-
csáron, bozóton meg töredező, korhadt hidakon át valami terhet cipel, betakargatott, bebugyolált is-
meretlen csomagot, amelyről csak azt tudja, hogy értékes, és semmilyen körülmények közt sem szabad
kiadnia a kezéből; valami drága és veszélyeztetett holmi ez, talán lopott kincs, egy kendőbe göngyöl-
ve, színes, barnásvörös és kék mintájú a kendő anyaga, amilyen Pravati ünnepi ruhája volt – szóval ő
ezzel a csomaggal, zsákmánnyal vagy kinccsel terhelve, veszélyek és fáradozások közepette menekül,
s görnyedten lopakodik mélyre csüggő ágak és fölébe lógó sziklák alatt, kígyók mellett és szédítően
keskeny ösvényeken a krokodiloktól hemzsegő folyók fölött, s végül is agyonhajszoltan és kimerültén
megáll, a csomókat babrálja, melyekkel összebogozta csomagját, sorra kibontja őket, szétteríti a ken-
dőt – és a kincs, amelyet most elővesz, és reszkető kezében tart: a saját feje.
Rejtőzködve élt és kóborolt, voltaképp nem menekült már az emberek elől, inkább csak kerülte
őket. És egy napon dús füvű dombvidéken vándorolt, amelyet szépnek és derűsnek látott, s amely
mintha ismerősként köszöntötte volna: hol egy völgyi rét szelíden hullámzó virágos füvére, hol egy-
egy fűzfacsoportra ismert rá, s az egész táj arra a derűs és ártatlan korszakára emlékeztette, amikor
még mit sem tudott a szerelemről és féltékenységről, gyűlöletről és bosszúról. Ezen a réti tájon őrizte
egykor társaival a csordát, s ez volt ifjúsága legvidámabb kora, amely a visszahozhatatlanság távoli
mélységéből nézett vissza rá. Szívében valami édes szomorúság felelt az őt üdvözlő hangokra, a suso-
gó, ezüstös fűzfalombot legyezgető szél hangjára, a kis patakok víg, gyors indulózenéjére, a madarak
énekére és a dongók aranyló, mély zümmögésére. Menedékként, szülőföldként zengett és illatozott itt
minden, és ő, aki megszokta a kóbor pásztoréletet, még sohasem érzett ennyire hozzátartozónak és ott-
honiasnak egyetlen más vidéket sem.
Lélekben e hangoktól kísérve és vezettetve, mint aki hazatér, olyan érzésekkel vándorolt keresztül a
barátságos tájon, szörnyű hónapok óta most először nem idegenként, nem mint üldözött menekülő és
halálraítélt, hanem semmire sem gondolva, semmire sem vágyódva, kitárt szívvel, teljesen átadva ma-
gát a csöndes, derűs jelennek, a közelségnek, hálásan s kissé csodálkozva önmagán, ezen az új, szo-
katlan, első ízben és elragadtatással átélt állapoton, ezen a vágytalan nyíltságon, ezen a feszültség nél-
küli jókedven, a szemlélődő élvezetnek ezen a figyelmes és hálás fajtáján. A zöld mezőkön át valami
az erdő felé vonzotta, a fák alá, a napfény parányi foltjaival beszórt derengésbe, és itt megerősödött a
hazatérésnek és otthonosságnak az az érzése, s olyan utakra vezérelte, melyekre szinte magától talált
rá a lába – míg végül egy páfrányvadonon át, a nagy erdő közepén levő sűrű, kisebb erdőn keresztül
egy aprócska kunyhóhoz érkezett, és a kuckó előtt a földön ott ült a mozdulatlan jógi, akit egyszer
meglesett, s akinek tejet hozott.
Dásza úgy állt meg, mint aki felébred. Itt minden ugyanaz volt, mint hajdan, itt nem múlt az idő, nem
gyilkoltak és nem szenvedtek; itt, úgy tetszett, az idő és az élet megállt, oly szilárdan, csöndben és
örökkévalón, akár a kristály. Dásza nézegette az öreget, és szívébe visszatért az a csodálat, szeretet és
vágyakozás, amit régen, az öreg első megpillantásakor érzett. Majd a kunyhóra nézett, és arra gondolt:
bizonyára ráférne egy kis tatarozás még a következő esős évszak beállta előtt. Azután megkockáztatott
néhány óvatos lépést, belépett a kunyhó belsejébe, és fürkészte, mi van odabent; nem sok volt, majd-
nem semmi: egy lombnyoszolya, egy tökhéjcsésze, benne kevés víz, és egy üres háncsszatyor. A szaty-
rot magához vette s elment, ennivalót keresett az erdőben, gyümölcsöt és édes fabelet hozott, majd
újra elment, s megtöltötte friss vízzel a csészét. Most már megtette, amit itt tennie lehetett. Ilyen ke-
vésre volt szüksége valakinek az élethez. Dásza lekuporodott a földre, és álmodozásba merült. Elége-
dett volt ezzel a hallgatag erdei nyugalommal és álmodozással, elégedett volt önmagával, elégedett
lelki hangjával, amely ide vezérelte, ahol egykor már ifjúként is valamiféle békét, boldogságot és ott-
hont érzett.
Így hát ott maradt a hallgatag öreggel. Felfrissítette a lombalmot, ennivalót keresett mindkettejük-
nek, majd kijavítgatta a régi kunyhót, s hozzákezdett egy második építéséhez, amelyet kissé távolabb a
maga számára állított fel. Az öreg, úgy látszott, megtűri, de voltaképp nem lehetett tudni, hogy észre-
vette-é egyáltalán. Ha fölkelt elmélyedéséből, csak azért tette, hogy aludni térjen a kunyhóba, egy fa-
latot egyen, vagy egy rövid sétát tegyen az erdőben. Dásza szinte szolgaként élt a Tiszteletreméltó
mellett, ahogy egy nagy ember közelében él a szolga, vagy még inkább úgy, ahogy egy kis háziállat,
egy szelíd madár vagy mungó él az emberek mellett, szolgálatkészen és alig észrevehetően. Mivel
hosszú ideig menekülőben és rejtezkedve élt, bizonytalanságban, rossz lelkiismerettel, és mindig ül-
döztetésre számított – a nyugodt élet, a könnyű munka és egy olyan ember szomszédsága, aki látszólag
ügyet sem vetett rá, egy darabig nagyon jót tett neki, szorongó álmok nélkül aludt el, s fél vagy egész
napokra elfeledte, ami történt. Nem gondolt a jövőjére, és ha eltöltötte valami vágy vagy kívánság,
akkor hát az, hogy ittmaradhasson, a jógi befogadja és beavassa magányos életének titkába, s ő maga
is jógi lehessen, a jógiélet büszke aggálytalanságának részese. Többször is elkezdte utánozni a Tiszte-
letreméltó tartását, hogy keresztbe vetett lábbal moccanatlanul üljön, mint Ő, bepillanthasson egy is-
meretlen és valóságfölötti világba, mint Ő, és Hozzá hasonlóan érzéketlenné váljék környezete iránt.
Közben többnyire nagyon hamar elfáradt, tagjai elmerevültek, megfájdult a háta, szúnyogok zaklatták,
vagy furcsa érzések, viszketés és egyéb ingerek bizsergették a bőrét, s arra kényszerítették, hogy újra
megmozduljon, vakarózzék, s végül is fölkeljen ültéből. Néhányszor azonban másvalamit is érzett,
tudniillik valami kiüresedést, megkönnyebbülést és lebegést, ahogy ez az embernek néha álmában si-
kerül, amikor csak ritkán s egészen könnyedén érinti a földet, s lágyan elrugaszkodik tőle, hogy aztán
ismét tollpiheként lebegjen. Ezekben a pillanataiban némi sejtelme támadt arról, milyen is lehetne az
efféle tartós lebegés, hogyan is dobhatná le magáról teste és lelke súlyát, hogyan lenghetne együtt egy
nagyobb, tisztább, napfényes élet lélegzetével, ha fölemelné és magába szívná valamely túlvilág, egy
időtlen és nem változó lét. De ezek a pillanatok csak pillanatok és sejtelmek maradtak. És ha az ilyen
percekből csalódottan zuhant vissza a rég megszokottba, arra gondolt: el kellene érnie, hogy a Mester
a tanítójává legyen, bevezesse gyakorlataiba és titkos művészetébe, s belőle is jógit faragjon. De hogy
juthat idáig? Semmi sem mutatta, mintha az öreg valaha is észrevenné őt, s bármikor is szót válthatná-
nak egymással. Úgy tetszett: az öreg, amiként túl volt a napon és az órán, az erdőn és kunyhón, túl van
a szavakon is.
És egy napon mégiscsak szólt egy szót. Olyan időszak jött el most, amikor Dásza éjszakáról éjsza-
kára megint álmodozott, néha zavaróan édeset, néha meg zavaróan szörnyűt, vagy asszonyáról, Prava-
tiról, vagy menekülő élete rettenetéiről. És napközben nem haladt előbbre, nem sokáig bírta az üldö-
gélést és önfegyelmező gyakorlatokat, nőkre és szerelemre kellett gondolnia, sokat kószált az erdőn.
Talán az időjárás is vétkes volt ebben: fülledt napok jártak, forró szélrohamokkal. És most megint
ilyen rossz napra virradt, a szúnyogok surrogtak, Dászának éjszaka ismét nehéz, szorongó és nyomasz-
tó álma volt; tartalmáról ugyan nem tudott már, de ébredéskor olybá tűnt neki, mint holmi siralmas és
voltaképp megengedhetetlen, mélységesen megszégyenítő visszaesés korábbi állapotába és életszaka-
szaiba. Egész nap komoran és nyugtalanul lopakodott és kuporgott a kunyhó körül, eljátszadozott ezzel
vagy azzal a munkával, többször is leült a meditáció s gyakorlathoz, de aztán minden alkalommal rög-
tön lázas nyugtalanság fogta el, rángatóztak a tagjai, viszketett, mintha a lábán hangyák mászkálnának,
égett a nyakszirtje, pillanatokig is alig tartott ki, s félénken és szégyenkezve nézett az öregre, aki töké-
letes testtartásban guggolt, s az arca – befelé fordult tekintetével – érinthetetlen, csöndes derűben le-
begett, mint egy virág kelyhe.
Midőn ezen a napon a jógi fölállt, és kunyhója felé indult, Dásza, aki régóta leste a kellő pillanatot,
útjába állt, és a szorongó ember bátorságával megszólította:
– Tiszteletreméltó – mondta –, bocsásd meg, hogy betolakodtam nyugalmadba. Békét keresek, nyu-
galmat keresek, szeretnék úgy élni, mint Te, s olyanná válni, mint Te. Lásd, én még fiatal vagyok, de
már sok szenvedést kellett megízlelnem, borzasztó játékot játszott velem a sors. Hercegnek születtem,
s kitaszítottak a pásztorok közé, pásztor lettem, felnőttem, vidáman és jó erőben, mint egy fiatal tulok,
ártatlan szívvel. Aztán rányílt a szemem az asszonyokra, és amikor elém került a legszebb, az ő szol-
gálatára szántam életemet, belehaltam volna, ha nem kapom meg őt. Elhagytam társaimat, a pásztoro-
kat, megkértem Pravati kezét, meg is kaptam, az apja veje lettem, szolgáltam, keményen kellett dol-
goznom, de Pravati az enyém volt és szeretett, vagy legalábbis azt hittem, szeret – minden este az ő
karjába tértem haza, az ő szívén pihentem el. Lásd, ekkor odaérkezik a környékre a rádzsa, ugyanaz,
aki miatt egykor, gyermekként elűztek, odajött és elvette tőlem Pravatit, az ő karjaiban kellett látnom
hitvesemet. Ez volt a legnagyobb fájdalom, amit tapasztaltam, teljesen megváltoztatta énemet és élete-
met. Halálba küldtem a rádzsát, gyilkoltam, s a gonosztevő, az üldözött életét éltem, minden mögöttem
maradt, egyetlen óráig sem voltam biztos az életem felől, amíg ide nem jutottam. Balga ember vagyok,
ó, Tiszteletreméltó, gyilkos vagyok, talán még el is fognak majd, és felnégyelnek. Nem bírom többé
elviselni ezt a borzalmas életet, szeretnék megszabadulni tőle.
A jógi, nyugodtan, lehunyt szemmel hallgatta ezt a kitörést. Most felpillantott, s Dásza arcára sze-
gezte tekintetét; tiszta, átható, szinte elviselhetetlenül szilárd, fegyelmezett és ragyogó tekintete volt, s
amíg Dásza arcát nézte, és végiggondolta kapkodó elbeszélését, szája lassan mosolyra húzódott, ne-
vetésre; hangtalanul nevetve csóválta fejét, és nevetve mondta: „Maya! Maya!”
Dásza teljesen megzavarodva és szégyenkezve állt ott; a másik, étkezése előtt, még egy keveset sé-
tált a páfrányok közti keskeny ösvényen, kimérten és magabiztosan járkált le s föl, néhány száz lépés
után visszatért és bement a kunyhójába – az arca megint olyan volt, mint mindig: máshová fordult, nem
a jelenségek világa felé. De hát miféle nevetés volt az, amely ebből az állandóan egyformán mozdu-
latlan arcból a szegény Dászának válaszolt?! Hosszasan töprenghetett rajta. Jóindulatú volt avagy
csúfondáros ez az ijesztő nevetés, Dásza kétségbeesett és esdeklő vallomásának pillanatában, vigasz-
taló vagy elítélő, isteni vagy démoni? Vajon csupán az aggkor cinikus mekegése, ami már semmit sem
képes komolyan venni, avagy a bölcs mulat így a tőle idegen dőreségen? Elutasítás, búcsúzás, me-
nesztés volt?! Vagy talán tanács, felhívás, hogy ő is így tegyen, és vele együtt nevessen? Nem tudta ki-
bogozni a rejtélyt. Még késő éjszaka is ezen a nevetésen tűnődött, hisz úgy látszott: ennek az öregnek
nevetségessé vált az ő élete, boldogsága és nyomora; gondolatai ezen a nevetésen rágódtak, mint egy
kemény gyökéren, amely azonban valamitől mégis ízletes és illatozó. És éppen így rágódott és töpren-
gett, fáradozott annak a szónak az értelmén, amelyet az öreg oly vidáman, világosan mondott ki, érthe-
tetlenül elégedetten, nevetve: „Maya! Maya!” Hogy körülbelül mit jelent ez a szó, félig tudta, félig
sejtette, és ahogyan a nevető öreg kiejtette, annak is mintha lett volna valami értelme. Maya – ez volt
a Dásza élete, ifjúkora, édes boldogsága és keserű nyomora – Maya volt a szép Pravati, Maya a sze-
relem gyönyöre, Maya az egész élet. Dásza élete és minden ember élete – az öreg jógi szemében
mindez Maya volt, amolyan gyerekségféle, színjáték, színház, képzelődés, tarka bőrben a semmi,
szappanbuborék, valami, amin némi élvezettel nevetni lehet s egyúttal megvetni is, de semmiképp sem
vehető komolyan.
De ha az öreg jógi azzal a nevetéssel és a „Maya” szóval el is intézte s a maga számára befejezte
Dásza életét – Dásza számára ez nem volt így, mert bármennyire vágyódott is rá, hogy ő maga is ilyen
nevető jógi legyen, és a saját életében csak a „Mayát” ismerje fel –, e nyugtalan napok és éjszakák óta
mégis újra feléledt és megelevenedett benne mindaz, amit itt a menedékében, a menekülésének kime-
rült időszaka után már-már elfelejtett. Úgy látszott, nagyon kevés rá a reménye, hogy egyszer valóban
megtanulhatja a jóga művészetét, avagy netán azt is elérheti, amit az öreg. De hát akkor mi értelme
még, hogy tovább időzzék ebben az erdőben? Menedékhelyre talált itt, egy kissé fellélegzett és erőt
gyűjtött, kissé eszméletére tért, ez is ért valamit, sőt sokat is. És odakint az országban közben talán
abbahagyták a hajtóvadászatot a fejedelem gyilkosára, ő pedig nagyobb veszély nélkül tovább vándo-
rolhatna. Úgy döntött: ezt teszi, s másnap föl is akart kerekedni; a világ nagy, ő nem maradhat örökké
itt, ezen a búvóhelyen. Elhatározása némileg megnyugtatta.
Kora hajnalban akart útra kelni, de amikor, hosszú alvása után, fölébredt, a nap már magasan járt az
égen, s a jógi már megkezdte meditációját, és Dásza nem mehetett el búcsú nélkül, meg aztán volt még
egy kívánsága is. Így hát várt, várakozott órákon át, míg végre a férfi fölkelt, nyújtózkodott, s elkez-
dett le-föl járkálni. Ekkor útjába állt, meghajolt, és nem tágított addig, amíg a jógamester kérdőn rá
nem szegezte tekintetét. – Mester – mondta alázatosan –, én továbbmegyek utamon, nem zavarom töb-
bé nyugalmadat. De ez egyszer, ó, Tiszteletreméltó, még engedj meg nekem egy kérést. Amikor az éle-
temről meséltem. Te nevettél, és azt mondtad: „Maya!” – Könyörgök, árulj el valamivel többet a
„Mayáról”!
A jógi a kunyhó felé fordult, tekintetével parancsolta csak Dászának, hogy kövesse. Az öreg a vizes
csészéért nyúlt, odaadta Dászának, hogy mossa meg a kezét. Azután a Mester a tökhéj tartóból a páf-
rányra öntötte a maradék vizet, odatartotta az ifjúnak az üres csanakot, s ráparancsolt, hogy hozzon
neki friss vizet. Dásza engedelmeskedett, rohant, s a szívében búcsúérzelmek cikáztak, midőn utoljára
ment végig ezen a kis gyalogösvényen a forrásig, utoljára vitte el a könnyű, sima, lekerekített szélű
csészét a kis víztükörhöz, amelyben szarvasok nyelve, a fák koronájának boltozata és szétszórt fényes
pontokban az ég kékje tükröződött, s amely most, ha fölébe hajolt, utoljára végül a saját arcát is
visszaadta, barnás derengésben. Töprengve és lassan merítette bele a csészét a vízbe, bizonytalanul
érezte magát, és nem tudott tisztába jönni vele, mitől van ez a furcsa érzése, és ha már egyszer elszán-
ta magát a vándorlásra, miért fáj neki, hogy az öreg nem hívta: maradjon még itt, maradjon talán örök-
re.
Ott guggolt a forrás szélén, ivott egy korty vizet, óvatosan fölkelt, hogy egy cseppet se loccsantson
ki, és indulni akart a hazafelé vivő úton, amikor hang ütötte meg a fülét, elragadó és ijesztő hang, az a
hang, amelyet álmaiban sokszor hallott, s amelyre éber óráiban annyiszor gondolt a legkeserűbb
vággyal. Édesen hangzott, édesen, gyermekien és szerelmesen csalogatta az erdő homályán át, úgy-
hogy a szíve megborzongott a rettenettől és a kéjtől. Pravatinak, a feleségének a hangja volt. – Dásza!
– hívogatta. Hitetlenül nézett körül, kezében még a vizes csanakkal, s lám a fatörzsek között felbuk-
kant ő, karcsún, ruganyosan, hosszú lábával, Pravati, a kedves, a felejthetetlen, a hűtlen. Dásza elej-
tette a csészét és odafutott hozzá. Mosolyogva és kissé szégyenkezve állt előtte a nő, fölpillantott rá
nagy őzikeszemével, és Dásza csak most, közelből látta meg azt is, hogy a szandálja vörös bőrből van
s ruházata nagyon szép és gazdag, a karján arany karperec, és fekete hajában színes, drága ékkövek
csillognak. Dásza visszahőkölt. Hát Pravati még mindig a fejedelem ágyasa? Hát nem ütötte agyon ezt
a Nalát?! A nő még mindig az ajándékaival járkál?! Hogyan is léphet elébe, hogyan hívhatja a nevén,
ezekkel az ékszerekkel és drágakövekkel díszítve?!
Ámde Pravati szebb volt, mint valaha, és mielőtt még kérdőre vonhatta volna, mégiscsak át kellett
ölelnie, hajába temetnie homlokát, magához vonnia arcát, s megcsókolnia a száját – s miközben ezt
tette, úgy érezte: minden visszatér hozzá s újra az övé, ami valaha birtokában volt, a boldogság, a sze-
relem, a kéj, az életkedv, a szenvedély. Gondolataiban már távol járt ettől az erdőtől, és az öreg reme-
te, az erdő, a magány, a meditáció és a jóga semmivé vált, elfelejtődött; a régi vizescsanakra sem gon-
dolt már, amelyet az öregnek kellett volna vinnie. Az ott maradt a forrásnál, midőn Dásza Pravatival
az erdő széle felé igyekezett. És a nő sebtiben elkezdett mesélni neki: hogyan került ide, és hogyan is
történt mindez.
Bámulatos volt, amit mesélt, bámulatos, elragadó és meseszerű, Dásza úgy iramodott be új életébe,
mint valami mesébe. Nemcsak Pravati volt újból az övé, nemcsak az a gyűlölt Nala halt meg, s gyil-
kosa üldözésével régóta felhagytak, ezenkívül Dászát, a pásztorrá lett hajdani hercegfiút jogos örö-
kösnek és fejedelemnek nyilvánították a városban; egy öreg pásztor és egy idős bráhman felidézte ki-
vettetésének szinte már elfeledett történetét, és közhírré tette, s azt a férfit, akit Nala gyilkosaként egy
ideig mindenütt kerestek, hogy kínpadra vonják és kivégezzék, most országszerte még buzgóbban ke-
resték, hogy beiktassák rádzsának, s ünnepélyesen vonulhasson be a városba és atyja palotájába.
Olyan volt ez, mint egy álom, és ami a meglepett Dászának a legjobban tetszett, az a szép, szerencsés
véletlen volt, hogy a körös-körül kószáló sok hírnök közül éppen Pravati talált rá és köszöntötte őt el-
sőként. Az erdő szélén sátrak álltak, füst és vadpecsenye szaga érződött. Pravatit hangosan köszöntöt-
te kísérete, és csakhamar nagy ünnepség kezdődött, amikor bemutatta férjét, Dászát. Volt ott egy em-
ber, aki Dásza társa volt a pásztorok közt, s Pravatit és kíséretét ő vezette ide, korábbi élete egyik
színhelyére. Elégedetten nevetett, amikor felismerte Dászát, odafutott hozzá, és nyilván barátságosan
vállon veregette vagy átölelte volna, de hát a pajtásából immár rádzsa lett, futtában megtorpant, mint-
ha megbénult volna, majd lassabban és tisztelettudóan ment elé, és mély meghajlással köszöntötte.
Dásza fölemelte, átölelte, gyöngéden a nevén nevezte, és megkérdezte, mivel ajándékozhatná meg. A
pásztor egy borjat kívánt, s hármat is küldtek neki a rádzsa legjobb csordájából. És az új fejedelem
elé egyre újabb embereket vezettek, hivatalnokokat, fővadászokat, udvari bráhmanokat, ő fogadta üd-
vözlésüket, lakomát tálaltak fel, dobok, gitár és orrsíp zenéje harsant föl, s mindez az ünnepi pompa
olyan volt Dászának, mint egy álom; nem tudott benne igazán hinni, számára elsősorban csak Pravati
volt igazi valóság, az ő fiatal asszonya, akit a karjaiban tartott.
Napi kis útszakaszokban közeledett a menet a város felé, futárokat küldtek előre, akik terjesztették
az örömhírt: megtalálták a fiatal rádzsát, s épp bevonulóban van; és mire láthatóvá vált a város, már
zengett is a gongoktól és doboktól, s ünnepélyesen, fehérbe öltözötten jött szembe a bráhmanok mene-
te, élén az utódjával annak a Vaszudévának, aki egykoron, jó húsz évvel ezelőtt a pásztorokhoz küldte
Dászát, és csak nemrégiben halt meg. Üdvözölték Dászát, himnuszokat énekeltek, és a palota előtt,
ahová vezették, néhány nagy áldozati tüzet gyújtottak, Dászát a házába vitték, itt is új köszöntések fo-
gadták: hódolat, áldás és istenhozott. Odakint késő éjszakába nyúló örömünnepet ült a város.
Két bráhman oktatta naponta, s így rövid idő alatt megtanulta a nélkülözhetetlennek látszó tudomá-
nyokat, jelen volt az áldozásokon, bíráskodott, s gyakorolta magát a lovagi és harci mesterségekben.
Gopala bráhman bevezette a politikába; elmondta neki, mi a helyzet vele, házával és annak jogaival,
jövendő fiai igényével, s milyen ellenségei vannak. Itt elsősorban Nala anyját kellett említenie, aki
egykor megfosztotta jogaitól Dásza herceget, s az életére tört, és aki Dászában most nyilván még fia
gyilkosát is gyűlöli. Ő elmenekült, a szomszéd fejedelem, Govinda oltalmába helyezte magát, s az ő
palotájában él, és ez a Govinda és háza kezdettől fogva veszedelmes ellenség, már Dásza őseivel is
háborúzott, s igényt támasztott országa bizonyos részeire. Déli szomszédja, Gaipali fejedelem viszont
jó barátságban volt Dásza apjával, és sohasem állhatta az elpusztult Nalát; az ő fölkeresése, megaján-
dékozása és meghívása a legközelebbi vadászatra fontos kötelesség volt.
Pravati asszony már tökéletesen belenőtt nemesi rangjába, értett hozzá, hogy fejedelemné módjára
viselkedjék, s szép ruháiban, felékszerezve, egészen csodálatos volt, mintha nem is lett volna alacso-
nyabb születésű férjénél és uránál. Boldog szerelemben éltek évről évre, boldogságuk bizonyos fényt
és ragyogást kölcsönzött nekik, mint az olyanoknak, akiket kegyelnek az istenek, úgyhogy a nép tisztel-
te és szerette őket. És midőn – azután, hogy már nagyon régóta hiába várt rá –, Pravati Dászának egy
szép kisfiút szült, akit ő apjáról Ravánának nevezett el, a boldogsága tökéletes volt, és mindene, or-
szága és hatalma, házai és istállói, tejeskannái, gulyája és ménese, a szemében most kétszeresen jelen-
tős és fontos lett, fokozott fényt és értéket kapott: mindeme birtoka eddig azért volt szép és örvende-
tes, mert körülvehette vele Pravatit, öltöztethette, ékesíthette, hódolhatott neki, most pedig még ennél
is szebb, örvendetesebb és fontosabb volt, mint fiának, Ravánának az öröksége és jövendő boldogsá-
ga.
Ha Pravati főként az ünnepségekben, fölvonulásokban, pompázatos ruhái bőségében, ékszereiben
és a nagy szolgaszemélyzetben lelte gyönyörűségét, Dásza inkább a kertjében talált örömöt, ahová rit-
ka és értékes fákat, virágokat ültetett, papagájokat és egyéb tarka madársereget telepített, amelynek
etetése s a velük való szórakozás napi szokásaihoz tartozott. Emellett vonzotta a tudós foglalatosság
is; a bráhmanok hálás tanítványaként sok verset és bölcs mondást tanult, meg az olvasás és írás művé-
szetét is, és volt egy írnoka, aki értett hozzá, hogy a pálmalevélből írótekercset készítsen, s akinek
gyöngéd kezei közül lassankint egy kis könyvtár került ki. Itt a könyvek közt, egy értékes helyiségben,
amelynek nemes fából készült falain az istenek életének alakokban dúskáló és részben aranyozott
domborműveit faragták ki, olykor arra kérte a meghívott bráhmanokat, a tudós papok és gondolkodók
legjavát, hogy szent témákról vitázzanak egymással: a világ teremtéséről és a nagy Visnu Mayájáról, a
szent Védákról, az áldozatok erejéről és a vezeklés még nagyobb hatalmáról, melynek révén egy ha-
landó odáig emelkedhet, hogy az istenek remegnek előtte félelmükben. A legjobban beszélő, vitázó és
érvelő bráhmanok tekintélyes ajándékokat kaptak, némelyikük egy-egy győztes díjaként egy szép tehe-
net vitt el, s olykor némiképp nevetséges volt és egyben megindító, amikor a nagy tudósok, akik az
imént még éppen a Védák bölcs mondásait szavalták és magyarázták, és oly jól tájékozódtak az összes
egekben és a világóceánokon, büszkén és felfuvalkodva vonultak el kitüntető ajándékukkal, vagy fél-
tékenyen hajba is kaptak miatta.
Dászának, a fejedelemnek, gazdagsága, boldogsága közepette, kertjében és könyvei között némely-
kor általában minden, ami az élethez és az ember lényéhez tartozik, furcsának és kétesnek, megindító-
nak s egyúttal nevetségesnek is tetszett, akárcsak azok a hiún-bölcs bráhmanok, s egyszerre látszott
derűsnek és komornak, kívánatosnak és megvetendőnek. Ha kertje tavának lótuszvirágain, pávái, fá-
cánjai, orrszarvú madarai tollazatának ragyogó színjátszásán, a palota aranyozott faragásain legeltette
szemét: néha szinte isteninek látta ezeket a dolgokat, mintha örök élettől izzanának, máskor meg, sőt
egyidejűleg valami valótlant, megbízhatatlant, kérdéseset érzett bennük, hajlamot a múlandóságra és
felbomlásra, készséget arra, hogy visszamerüljenek az alaktalanságba, a káoszba. Mint ahogy ő maga,
Dásza, a fejedelem, herceg volt, s pásztorrá lett, gyilkossá és törvényen kívülivé süllyedt, s végül is-
mét fejedelemmé emelkedett, nem tudni, miféle hatalmak vezérletével és ösztökélésével, bizonytalan-
ságban a holnap és holnapután felől – ugyanígy foglalta magában az élet Maya-játéka mindenütt egy-
szerre a magasztosát és az alantast, az öröklétet és a halált, a nagyságot és a nevetségest. Néhanapján
még a szeretett nő, még a szépséges Pravati is egy-egy pillanatra varázsát vesztette, és nevetségesnek
tűnt neki: túl sok karkötőt viselt, túl sok kevélység és diadal csillogott szemében, túl sokat fáradozott
azon, hogy járása méltóságteljes legyen.
Dászának még a kertjénél és könyveinél is kedvesebb volt Ravána, a kisfia, szerelmének és létének
beteljesülése, gyöngédségének és gondoskodásának célja: finom, szép gyermek, igazi herceg, őzsze-
mű, mint anyja, s töprengésre és álmodozásra hajló, mint apja. Ha néha meglátta, hogy a kisfiú
hosszasan álldogál a kertben egy díszfa előtt, vagy egy szőnyegen kuporog, s elmélyülten, kissé fölhú-
zott szemöldökkel s csöndes, kissé távolba meredő szemmel bámul egy követ, egy faragott játékszert
vagy egy madártollat, úgy érezte: ez a fiú nagyon hasonlít rá. Hogy mennyire szereti, azt akkor ismerte
föl, amikor először kellett bizonytalan időre elhagynia.
Egy napon ugyanis gyorsfutár érkezett azokról a vidékekről, ahol Dásza országa határos volt szom-
szédjával, Govindáéval, és jelentette, hogy Govinda emberei betörtek oda, jószágot raboltak, és fog-
lyul ejtettek, elhurcoltak számos embert. Dásza haladéktalanul felkészült az útra, magával vitte a test-
őrség ezredesét meg néhány tucat lovasát, s a rablók üldözésére indult; s amikor az indulás előtti pil-
lanatban karjába kapta és megcsókolta fiacskáját, szívében tüzes fájdalomként lobbant föl a szeretet.
És ebből a tüzes fájdalomból, amelynek ereje meglepte, és szinte az ismeretlenből jövő intelemként
érte, a hosszú lovaglás során valamilyen felismerés, megértés is támadt benne. Lovaglás közben
ugyanis azon tépelődött, mi okból is ült lóra, miért vágtat országán keresztül ilyen zordul és sietősen;
voltaképp milyen hatalom is az, amely ilyen cselekvésre és fáradozásra kényszeríti? Elgondolkodott
rajta, és rájött, hogy szíve mélyén nem fontos neki, és nem okoz fájdalmat, ha valahol a határon jószá-
got és embereket rabolnak el tőle; a tolvajlás és fejedelmi jogainak megsértése nem volna elégséges
ok rá, hogy haragra gyűljön és cselekedjék – s jobban illett volna hozzá, hogy részvevő mosollyal in-
tézze el a marhalopást. Ezzel viszont, tudta, roppant méltánytalanul járna el a hírnökkel szemben, aki a
végkimerülésig nyargalt, s nem kevésbé azokkal szemben, akiket elraboltak, elfogtak, elvittek, s a
szülőföldjükről és békés életükből idegenbe és rabszolgaságba hurcoltak. Sőt igazságtalan lett volna
többi alattvalójához is, akiknek egy hajszála sem görbült meg, ha lemond a harci bosszúállásról; – ne-
hezen viselték volna el, és meg sem értenék: miért nem oltalmazza országát jobban a fejedelmük, s
ezért, ha egyszer rajtuk is ilyen erőszaktétel esne, nem számíthatnak bosszúra és segítségre. Belátta,
hogy kötelessége ez a bosszúálló lovasportya. De hát mi az a kötelesség? Hányféle kötelesség van,
amit gyakran és szívszorongás nélkül elmulasztunk! Hát akkor most min múlt, hogy ez a köteles
bosszúállás egyáltalán nem volt közömbös, és ő nem mulaszthatta el, s nem is hanyagul és félszívvel,
hanem buzgón és szenvedélyesen teljesíti?! Alig merült föl benne a kérdés, a szíve máris válaszolt rá
azzal, hogy megint fölsajgott benne a fájdalom, amit Ravánától, a hercegtől búcsúztában érzett. Ha a
fejedelem – erre ébredt rá most – engedné, hogy elrabolják jószágát és embereit, s nem tanúsítana el-
lenállást, akkor országa határaihoz egyre közelébb nyomulna a rablás és erőszak, s végül közvetlenül
előtte állna az ellenség, és ott sebezné meg, ahol ő a legnagyobb és legkeserűbb fájdalmat képes érez-
ni: a fiában! Elrabolnák a fiát, az utódját, elrabolnák és megölnék, talán kínok között – s ez volna a
leggyötrőbb szenvedés, amit valaha is tapasztalhatna, még rosszabb, sokkal rosszabb, mint magának
Pravatinak a halála. Ezért ült hát olyan serényen lóra, ezért volt olyan kötelességtudó fejedelem. Nem
azért, mert érzékenyen érintette jószágai és földje elvesztése, nem azért, mert ő jóságos az alattvalói-
hoz, nem becsvágyból, hogy méltó legyen atyja fejedelmi nevéhez, hanem e gyermek iránt érzett he-
ves, fájdalmas, esztelen szeretete miatt, és attól a fájdalomtól való heves, esztelen félelmében, amit e
gyermek elvesztése okozna neki.
Eddig jutott el az eszmélkedésben azon a lovasportyán. Egyébként nem sikerült utolérnie és meg-
büntetnie Govinda embereit, akik zsákmányukkal egérutat nyertek; s hogy megmutassa szilárd akaratát,
és bebizonyítsa bátorságát, most ő maga volt kénytelen áttörni a határon és feldúlni szomszédja egyik
faluját, elhajtani néhány szarvasmarhát és néhány rabszolgát. Több napig maradt távol, de győztesként
hazatérőben ismét mély töprengésbe merült, s nagyon csöndesen és szinte szomorúan tért haza, mert
tűnődése közben rájött: milyen tartósan és a menekülés minden reménye nélkül kerítette be és kötözte
meg egész lényét és tetteit egy alattomos háló. Miközben nőttön-nőtt hajlama a gondolkodásra, igénye
a csöndes szemlélődésre s a cselekvéstelen és ártatlan életre, másrészt – mivel szerette Ravánát, fél-
tette és aggódott érte, az életéért és jövőjéért – éppígy növekedett a cselekvés és a bonyodalmak
kényszere, a gyöngédségből viszály, a szeretetből háború sarjadt; még ha csupán azért is, hogy igazsá-
got tegyen és büntessen, elrabolt egy nyájat, halálos félelembe hajszolt egy falut, és erőszakkal elhur-
colt szegény, ártatlan embereket, s ebből természetesen újabb bosszú és erőszak fakad majd, és egyre
így tovább, míglen egész élete és egész országa már egyéb sem lesz, csak háború, erőszak és fegyver-
csörgés. Akkor, hazatérése közben, ez a felismerés vagy látomás tette olyan csöndessé, ettől látszott
szomorúnak.
És ellenséges érzületű szomszédja valóban nem hagyta nyugton. Megismételte betöréseit és rabló-
hadjáratait. Dásza, hogy védekezzék és büntessen, kénytelen volt kivonulni, s ha az ellenség kitért elő-
le, tűrnie kellett, hogy katonái és vadászai újabb károkat okozzanak szomszédjának. A fővárosban
egyre több és több lovast és fegyverest lehetett látni, számos határ menti faluban most állandó katonai
őrség állomásozott, hadi tanácskozások és előkészületek tették nyugtalanná a napokat. Dásza képtelen
volt belátni, mi értelme és haszna lehet ennek az örökös csetepaténak; fájlalta az érintettek szenvedé-
seit, a legyilkoltak életét, fájlalta a kertjét és könyveit, amelyeket egyre gyakrabban kellett nélkülöz-
nie, fájlalta napjai és szíve elvesztett békéjét. Gopalával, a bráhmannal gyakran beszélt erről, s né-
hányszor a feleségével, Pravatival is. Arra kellene törekedniük, mondta, hogy meghívják döntőbíró-
nak valamelyik tekintélyes szomszéd fejedelmet, s az szerezzen békét; ő a maga részéről szívesen be-
leegyeznék, hogy engedékenységgel és néhány legelő és falu odacsatolásával segítsen létrehozni azt.
Csalódott és kissé bosszús is volt, amikor látta, hogy erről sem a bráhman, de Pravati sem akar tudni.
Nézeteltérése Pravatival nagyon heves összetűzést, sőt, meghasonlást eredményezett. Szívhez szó-
lóan és könyörögve közölte vele indokait és gondolatait, felesége azonban úgy érezte, mintha nem a
háború és a hasztalan gyilkolás ellen, hanem egyes-egyedül az ő személye ellen irányulna minden sza-
va. Hiszen – így okította férjét izzó hévvel és bőbeszédűen – az ellenség szándéka éppen az, hogy a
maga előnyére használja ki Dásza jólelkűségét és békeszeretetét (hogy azt ne mondjuk: félelmét a há-
borútól), s rá fogja bírni, hogy békét béke után kössön, és minden egyes békéért apró terület- és né-
pesség-elcsatolásokkal fizessen, és a végén korántsem elégszik meg ennyivel, hanem mihelyt Dásza
kellőképp meggyengült, áttér a nyílt háborúra, és utolsó birtokát is elrabolja tőle. Itt nem nyájakról és
falvakról, előnyökről és hátrányokról van szó, hanem az egészről, a fönnmaradásról vagy a megsem-
misülésről. És ha Dásza nem tudja, mivel tartozik a méltóságának, fiának és feleségének, akkor neki
kell őt megtanítania rá. Pravati szeme lángolt, hangja remegett, Dásza régóta nem látta ilyen szépnek
és szenvedélyesnek, de csak bánatot érzett.
Közben folytatódtak a határsértések és békeszegések, csupán az esős évszak vetett nekik átmeneti-
leg véget. Dásza udvarában pedig most két párt volt. Az egyik, a béke pártja, egészen kicsiny volt,
magán Dászán kívül csak kevesen tartoztak ide, az idősebb bráhmanok, tudós és meditációikba gaba-
lyodott férfiak. A háborús párt, Pravati és Gopala pártja, viszont oldalára állította a papok többségét
és minden katonatisztet. Buzgón fegyverkeztek, és tudták, hogy odaát ugyanezt teszi az ellenséges
szomszéd. A gyermek Ravánát nyilazásra oktatta a fővadász, anyja meg magával vitte minden csapat-
szemlére.
Ez idő tájt Dásza néha visszaemlékezett az erdőre, ahol hajdan egy darabig szegény menekültként
éldegélt, és a fehér hajú öregre, aki ott az elmélyedésnek élt. Sokszor gondolt rá, és vágyat is érzett,
hogy fölkeresse, viszontlássa, és meghallgassa tanácsát. De nem tudta, él-e még az öreg, s azt sem,
vajon meghallgatná-e és adna-e neki tanácsot: és ha valóban életben volna is még, és tanáccsal látná
el, akkor is a maga útján menne tovább minden, s ezen változtatni mit sem lehet. Elmélyülés és böl-
csesség, ezek jó, ezek nemes dolgok voltak, de úgy tetszett: csupán távol, az élet peremén tenyésznek,
s aki az élet árjában úszik, és hullámaival küszködik, annak tettei és szenvedései semmire sem jutnak
a bölcsességgel, maguktól adódnak, végzetszerűen meg kell tenni és el kell szenvedni őket. Az istenek
sem élnek örök békében és örök bölcsességben, ismerik ők is a veszélyt és félelmet, a harcot és csa-
tát, ezt sok elbeszélésből tudta. Így hát Dásza megadta magát, nem viaskodott többé Pravatival, kilo-
vagolt a csapatszemlére, látta a háború közeledtét, idegőrlő éjszakai álmaiban előre megérezte, s mi-
közben egyre soványodott, s arca egyre komorabb lett, látta: miként fonnyad és halványul el élete bol-
dogsága és öröme. Csak a fia iránt érzett szeretete maradt meg, ez együtt nőtt gondjával, a fegyverke-
zéssel és a csapatgyakorlatokkal, pusztuló kertjében ez volt a pirosan égő virág. Elcsodálkozott rajta,
mennyi ürességet és örömtelenséget képes elviselni az ember, mennyire hozzászokhat a gondhoz és
kedvetlenséghez, s azon is csodálkozott, hogy egy látszólag szenvedélytelenné vált szívben milyen
égőn és mindenen uralkodva képes virágozni az ilyen szorongó és aggódó szeretet. Ha élete talán ér-
telmetlen volt is, mégis volt magva és középpontja: a fia iránti szeretete körül forgott. Miatta kelt föl
reggel fekvőhelyéről, s töltötte napját különféle foglalatossággal és fáradozással, melyeknek mind-
egyike, lévén a háború a céljuk, ellenszenves volt neki. Miatta irányította türelemmel a vezetők ta-
nácskozásait, és csak annyiban szegült ellene a többség határozatainak, hogy legalább várjanak, és ne
ugorjának fejest teljesen meggondolatlanul a kalandba.
Ahogyan lassankint az életöröme, a kertje, a könyvei idegenné és hűtlenné váltak hozzá, vagy ő lett
hűtlen hozzájuk, úgy lett idegen és hűtlen hozzá az is, aki oly sok éven át élete boldogsága és öröme
volt. A politikával kezdődött, és akkor, midőn felesége, Pravati azt a szenvedélyes szónoklatot tartot-
ta, amelyben az ő békeszeretetét csaknem nyíltan kigúnyolta, mint gyávaságot, és pirosra gyúlt arccal,
izzó szavakkal beszélt a fejedelmi becsületről, hősiességről és az elszenvedett gyalázatról, akkor
döbbenten és szinte elszédülve hirtelen megérezte és látta, milyen messzire távolodott tőle a felesége,
vagy ő az asszonyától. És azóta mélyült köztük a szakadék, és csak egyre mélyebb lett, és egyikük sem
tett semmit azért, hogy ezt megakadályozza. Jobban mondva: Dásza lett volna rá illetékes, hogy vala-
mi effélét tegyen, mert voltaképp csak ő látta a szakadékot, s ez a képzeletében egyre inkább a szaka-
dékok szakadékévá, világszakadékká vált férfi és nő, igen és nem, lélek és test között. Ha visszagon-
dolt rá, úgy vélte, teljesen tisztán lát mindent: hogyan tette őt egykor szerelmessé a varázslatosan szép
Pravati, hogyan játszott vele, amíg ő el nem vált társaitól és barátaitól, a pásztoroktól s az eladdig oly
derűs pásztorélettől, s a nő kedvéért idegenben és szolgaságban élt, apósa vejeként, rosszindulatú em-
berek házában, akik arra használták ki szerelmes voltát, hogy számukra dolgoztassák. Aztán megjelent
az a Nala, és elkezdődött az ő boldogtalansága. Nala a hatalmába kerítette asszonyát, a gazdag, délceg
rádzsa, szép ruháival és sátraival, lovaival és szolgáival, elcsábította a szegény, pompához nem szo-
kott asszonyt, hiszen ez nem sok fáradságába kerülhetett. De vajon csakugyan olyan gyorsan és
könnyen csábíthatta volna el, ha Pravati a lelke mélyén hű és erkölcsös? Nos hát, a rádzsa elcsábítot-
ta, avagy éppenséggel elvette tőle, s neki, Dászának a legrútabb fájdalmat okozta, amit az ideig átélt.
Ő pedig bosszút állt, megölte boldogsága tolvaját, s ez egy pillanatig fenséges diadal volt. Ámde
alighogy ez megtörtént, menekülnie kellett; napokig, hetekig és hónapokig élt a bozótban és nádasok-
ban, törvényen kívül, egyetlen emberben sem bízva. És mit csinált ebben az időben Pravati? Erről so-
hasem esett közöttük sok szó. Mindenesetre: nem menekült utána, csak akkor kereste és találta meg,
amikor származása folytán fejedelemmé kiáltották ki, és Pravatinak reá volt szüksége, hogy vele a
trónra léphessen, és beköltözhessen a palotába. Akkor felbukkant, magával vitte őt az erdőből, a tisz-
teletre méltó remete szomszédságából; szép ruhákkal ékesítették föl, megtették rádzsának, s mindez
hiú ragyogvány és boldogság volt – de valójában: mit hagyott el akkor, és mivel cserélte föl? Cserébe
megkapta a fejedelem ragyogását és kötelességeit, olyan kötelességeket, amelyek kezdetben könnyűek
voltak, s azóta egyre nehezebbek és nehezebbek lettek; cserébe visszakapta szép feleségét s vele az
édes, szerelmes órákat, majd a fiát kapta, a szeretetet iránta és a növekvő aggódást a fiú fenyegetett
életéért és boldogságáért, minthogy most a kapuk előtt állt a háború. Ezt hozta neki Pravati, midőn ak-
kor ott az erdőben, a forrásnál rátalált. Viszont mit hagyott el és adott oda ezért? Elhagyta az erdő, a
jámbor magány békéjét, odaadta egy szent jógi szomszédságát és példáját, odaadta a tanítványság és
utódlás, a bölcs mély, sugárzó, rendíthetetlen lelki nyugalmának reményét, a szabadulást az élet harca-
itól és szenvedélyeitől. Elcsábította Pravati szépsége, az asszony behálózta, és megfertőzte becsvá-
gyával, így hát elhagyta azt az egyedüli utat, amelyen elérhető a szabadság és a békesség. Ilyennek lát-
ta ma az élete történetét, és valóban egészen könnyen lehetett így értelmezni, csupán némi simítgatásra
és kihagyásra volt szükség, hogy így lássa. Többek közt kihagyta azt a körülményt, hogy még egyálta-
lán nem volt annak a remetének a tanítványa, sőt már szándékában állt, hogy önként otthagyja. Vissza-
tekintéskor így torzulnak el könnyen a dolgok.
Pravati egészen másként látta ezeket a dolgokat, noha férjénél sokkal kevésbé adta át magát ilyen
gondolatoknak. Arra a Nalára egyáltalán nem is gondolt. Ezzel szemben, ha emlékezete nem csalt,
egyedül ő volt az, aki megalapozta és előidézte Dásza szerencséjét, ismét rádzsává tette, fiúval aján-
dékozta meg, elhalmozta szerelemmel és boldogsággal, hogy végül úgy találja: Dásza nem nőtt fel az
ő nagyságához, és méltatlan az ő büszke terveire. Mert ő tisztán látta, hogy az eljövendő háború csak-
is az ő hatalmuk és birtokuk megduplázódására és Govinda megsemmisülésére vezethet. Dásza azon-
ban ahelyett, hogy örülne ennek, s a legbuzgóbban ezen dolgozna, ellene volt a háborúnak és hódítás-
nak, és (eléggé fejedelmietlenül, ahogy Pravati látta) a legszívesebben tétlenül öregedne meg virágai,
fái, papagájai és könyvei között. Milyen más ember Visvamitra, a lovasság főparancsnoka, Pravati
mellett a közeli háború és győzelem leghevesebb pártolója és híve. Dásza és közte az ő javára dőlt el
minden összehasonlítás.
Dásza jól látta, mennyire megbarátkozott felesége ezzel a Visvamitrával, mennyire csodálja, és ma-
gát is csodáltatja ettől a vidám és bátor, talán kissé felszínes, talán nem is nagyon okos katonatiszttől,
aki harsányan nevet, szép, erős foga és ápolt szakálla van. Keserűen és egyúttal megvetően, gúnyos
közönnyel nézte, amivel csak önmagát ámította. Nem kémkedett, s nem óhajtotta tudni, hogy e két em-
ber barátsága túllépi-e a megengedett és tisztességes határt avagy sem. Hogy Pravati beleszeretett a
csinos lovagba, hajlandóságát, hogy előnyben részesítette a nagyon is kevéssé hősies férjjel szemben,
Dásza úgy nézte, azzal a külsőleg közönyös, belülről azonban keserű nyugalommal, amelyre rászoktat-
ta magát, hogy nézzen minden eseményt. Mindegy volt, vajon hűtlenség és árulás az, aminek elköveté-
sére, úgy látszik, a felesége elszánta magát, vagy pedig csupán Dásza érzelmeinek lebecsülése, de így
volt, és fejlődött, növekedett, nőtt mint a háború veszélye s a végzet, nem volt rá orvosság, és más
magatartás sem adódott, csak az elfogadásé, a higgadt elviselésé; támadás és hódítás helyett, most
már csak ennyiből állt Dásza férfi és hős mivolta.
Nos, akár belül volt a jó erkölcs és a megengedett határán Pravati csodálata a lovaskapitány iránt,
meg azé iránta, akár nem: Pravati – ezt megértette Dásza – kevésbé volt bűnös, mint ő. Ő, Dásza, a
gondolkodó és kétkedő ugyan fölöttébb hajlott rá, hogy tovatűnt boldogságáért a nőt hibáztassa, vagy
legalább őt is felelőssé tegye azért, hogy mindebbe beleesett és belekeveredett: a szerelembe, a becs-
vágyba, a bosszúcselekedetekbe és rablásokba, sőt gondolatban az asszonyt, a szerelmet és a gyönyört
tette felelőssé mindenért a földön, a szenvedélyek és vágyak, a házasságtörés, halál, gyilkosság, hábo-
rú egész táncáért, hajszájáért. De közben nagyon jól tudta, hogy nem Pravati a bűnös és az ok, hanem
maga is áldozat, nem tehet a szépségéről s az ő iránta érzett szerelméről, egyáltalán nem felelős érte, s
hogy csak egy porszem a napsugárban, hullám az áradatban, és csakis az ő, Dásza dolga lett volna,
hogy elvonja magát az asszonytól és a szerelemtől, a boldogság éhségétől és a becsvágytól, vagy ma-
radjon elégedett pásztor a pásztorok közt, vagy a jóga titokzatos útján legyőzze önmagában az Elégte-
lent. Elmulasztotta, csődöt mondott, nem volt elhívatva a nagyságra, vagy nem volt hűséges az elhiva-
tásához, és a feleségének végül is igaza volt, ha a gyávát látta benne. Viszont tőle kapta ezt a fiát, ezt a
szép, zsenge fiút, akiért annyira aggódott, s akinek léte még mindig értelmet és értéket adott az életé-
nek, sőt nagy boldogság volt, fájdalmas és szorongó boldogság ugyan, de mégiscsak boldogság, az ő
boldogsága. Ezt a boldogságot most szívbéli fájdalommal és keserűséggel fizette meg, a háborúra és
halálra való felkészüléssel, és azzal a tudattal, hogy elébe megy a végzetének. Odaát az országában
ült Govinda rádzsa, akit annak az agyonütött Nalának, annak a rossz emlékezetű csábítónak az anyja
látott el tanáccsal, és támogatott; s közben egyre gyakoribbá és szemtelenebbé váltak Govinda betöré-
sei és kihívásai; csakis a hatalmas Gaipali rádzsával való szövetség tehette volna elég erőssé Dászát
ahhoz, hogy békét és szomszédi szerződéseket kényszeríthessen ki. De ez a rádzsa, ámbár jó szívvel
volt Dásza iránt, rokonságban volt Govindával, és a legudvariasabban elhárított minden kísérletet,
hogy Dászával szövetséget kössön. Nem volt immár kitérő, remény az értelemre és emberiességre,
közeledett a végzet, s el kellett viselnie. Most már maga Dásza is szinte vágyott a háborúra, a fölgyűlt
villámok kitörésére s az események meggyorsítására, amelyeket már úgysem lehetett megelőzni. Még
egyszer fölkereste Gaipali fejedelmet, eredménytelenül udvariaskodták egymással, mérsékletet és tü-
relmet tanácsolt, de már régóta reménytelenül; egyébként fegyverkezett. A vita a Tanácsban most már
csak arról folyt: vajon az ellenség legközelebbi betörésére azzal válaszoljanak-e, hogy bevonulnak az
országába, és háborút indítanak, avagy megvárják az ellenség fő támadását, hogy így az maradjon a
nép és az ország és az egész világ színe előtt a bűnös és békeszegő?!
Az ellenség, mit sem törődve az efféle kérdésekkel, véget vetett a fontolgatásnak, tanácskozásnak és
tétovázásnak, s egy napon odavágott. Rendezett egy nagyobb rablótámadást, amely sürgősen a határra
csalta Dászát a lovasság kapitányával és legjobb embereivel együtt, s amíg ők úton voltak, Govinda a
főerejével betört az országba, közvetlen Dásza városába, elfoglalta a tornyokat, és megszállta a palo-
tát. Amikor Dásza ezt megtudta, tüstént visszafordult, mert tudta, hogy felesége és fia be van zárva a
fenyegetett palotába, az utcákon pedig véres harcok folynak, és a szíve szörnyű fájdalomban szorult
össze, ha az övéire és arra a veszélyre gondolt, amelyben forognak. Most már nem kelletlen és óvatos
hadvezér volt, fájdalom és düh borította lángba, vad sietséggel vágtázott hazafelé embereivel, a csata
már minden utcán tombolt, átverekedte magát a palotáig, megállította az ellenséget, s úgy küzdött,
mint egy őrjöngő, míg végül a véres nap alkonyán kimerültén és több sebből vérezve összeroskadt.
Amikor újra magához tért, fogságban találta magát, a csata elveszett, a város és a palota az ellenség
kezében volt. Megkötözve vitték Govinda elé, aki gúnyosan üdvözölte, és egy szobába vezette őt; ez
az a faragott írásokkal és aranyozott falakkal díszített szoba volt. Itt ült egy szőnyegen egyenes derék-
kal s megkövült arccal – a felesége, Pravati, fegyveres őrökkel a háta mögött, s az ölében feküdt a fiú:
mint egy letört virág feküdt ott gyöngéd alakja, holtan, szürke arccal, vérrel átitatott ruhában. Az
asszony meg sem fordult, amikor bevezették a férjét, rá sem nézett, szeme csak a kis halottra meredt
kifejezéstelenül; Dásza úgy látta: furcsán megváltozott, és csak egy idő múlva vette észre, hogy a
haja, amelyet napokkal ezelőtt még sötét-feketének ismert, mindenütt őszesen csillog. Már régóta ül-
hetett így, ölében a fiúval, meredten, az arca mint egy álarc.
– Ravána! – kiáltott fel Dásza. – Ravána, gyermekem, virágom! – Letérdelt, arca a halott fejére bu-
kott; szinte imádkozva térdelt a néma asszony és a gyermek előtt, mindkettőt siratva s mindkettőnek
hódolva. Beszívta a virág- és halálillatot, melybe annak a virágolajnak az illata is belevegyült,
amellyel a gyermek haját megkenték. Pravati fagyos tekintettel bámult le mindkettejükre.
Valaki megérintette Dásza vállát, Govinda egyik főembere volt, aki fölállította és elvezette. Egy
szót sem szólt Pravatihoz, az sem hozzá. Megkötözve tették föl egy kocsira, s Govinda városában egy
tömlöcbe zárták, kötelékei egy részét megoldották, egy katona vizet hozott neki, a korsót a kőpadlóra
állította; magára hagyták, becsukták és elreteszelték az ajtót. A vállán kapott sebe égette, mint a tűz. A
vizeskorsó után tapogatózott, s megnedvesítette kezét és arcát. Ihatott volna, de nem tette; azt gondol-
ta, így hamarább hal meg. Meddig fog ez még tartani, milyen sokáig! Úgy vágyódott a halálra, ahogyan
kiszáradt torka a víz után. Csak a halállal érhet véget szívében a gyötrelem, csak akkor huny ki majd
benne az anyának és halott gyermekének képe. Ám kínjai közepette megkönyörült rajta a fáradtság és
gyengeség, lerogyott és elszunnyadt.
Amikor felocsúdott ebből a kurta szendergésből, kábultan meg akarta dörzsölni a szemét, de nem
tudta; a két keze már el volt foglalva valamivel, amit szilárdan tartott; nekibátorodott s kinyitotta sze-
mét, nem tömlöcfalak vették körül, hanem erős zöld fény áradt el a lombon és mohán; Dásza sokáig
hunyorgott, a fény hangtalan, de heves ütésként érte, borzongás, vonagló félelem futott végig nyakán és
hátán, megint csak hunyorgott, szinte pityergősre fintorodott az arca, aztán tágra nyitotta szemét. Egy
erdőben állt, kezében vízzel teli csészét tartott, lába előtt barnán és zölden tükröződött egy forrás me-
dencéje, s tudta, hogy túlnan a páfránysűrű mögött áll a kunyhó, és várja őt a jógi, aki vízért küldte,
aki oly furcsán nevetett, s akit arra kért: értessen meg vele valamit a Mayából. Dásza nem veszített el
sem csatát, sem fiút, nem volt sem fejedelem, sem apa; a jógi azonban teljesítette kívánságát, s kiok-
tatta a Mayáról: palota és kert, könyvtár és madártenyésztés, fejedelmi gondok és apai szeretet, hábo-
rú és féltékenység, a Pravati iránt érzett szerelem és heves bizalmatlanság, mindez Semmi volt – nem,
nem Semmi, ez volt a Maya! Dásza megrendülten állt, arcán könnyek csorogtak, keze remegett, és
megbillent benne a csésze, amelyet épp az imént töltött tele a remetének, túlcsordult a víz a peremén,
s a lábára loccsant. Úgy érezte, mintha levágták volna egyik tagját, eltávolítottak volna valamit a fejé-
ből, üresség volt benne, elvették tőle az átélt hosszú éveket, óvott kincseit, élvezett örömeit, elszenve-
dett fájdalmait, tűrt szorongását, halálközelségig megízlelt kétségbeesését – ez mind kihunyt és sem-
mivé lett –, és mégsem semmisült meg! Mert itt volt az emlékezet, a képek megmaradtak benne, még
látta Pravatit s hirtelen megőszült haját, amint dermedten ül, ölében fiával, mintha ő maga fojtotta vol-
na meg, mint valami zsákmány feküdt ott a fiú, tagjai ernyedten lógtak le anyja térdén. Ó, milyen gyor-
san, milyen gyorsan és milyen borzasztóan, milyen kegyetlenül, milyen alaposan világosították föl a
Mayáról! Minden elmozdult a helyéről, sok, élményekkel teli év pillanatokká zsugorodott, álom volt
mindaz, ami nemrégen még sürgető valóságnak látszott, s talán álom volt minden egyéb is, ami azelőtt
történt, a herceg Dászáról szóló történetek, az ő pásztorélete, házassága, bosszúállása Nalán, oltalom-
ra lelése a remeténél, képek voltak ezek, amilyeneket megcsodálhatunk egy palota falfaragványain,
ahol virágok, csillagok, madarak, majmok és istenek láthatók fák lombjai között. És vajon, amit éppen
most élt át, s ami a szeme előtt volt, ez a fölébredés a fejedelemségből, hadakozásokból és bebörtön-
zésből, ez az álldogálás a forrásnál, ez a vizescsanak, amelyből épp az imént loccsantott ki egy keve-
set, s a gondolatai is – mindez végül is nem ugyanabból az anyagból van-e, nem álom, káprázat,
Maya? És amit még átél majd a jövőben, a saját szemével lát, és kezével tapint, egészen valamikori
haláláig – az más anyagból való, másféle? Játék és látszat, tajték és álom, Maya, az életnek ez az
egész szép és iszonyú, elragadó és kétségbeejtő képjátéka, égő gyönyöreivel, égető fájdalmaival.
Dásza még mindig szinte kábultan és bénultan állt. Megint megbillent kezében a csésze, és ki-
loccsant a víz, hűvösen csörgött le lábujjaira, és elfolyt. Mit kellene tennie? Töltse meg újra a csé-
szét, vigye vissza a jógihoz, és nevettesse ki magát vele mindazért, amit álmában szenvedett? Ez nem
csábította. Kiöntötte a vizet, s a csészét a mohába dobta. Leült a fűbe, és komolyan gondolkozni kez-
dett. Elege volt, túlságosan is elege ebből az álmodozásból, ebből a démoni fonadékából az élmé-
nyeknek, örömöknek és szenvedéseknek, melyek az ember szívét nyomasztják, megállítják az érveré-
sét, s aztán hirtelen Maya lesz belőlük, s bolondként otthagyják az embert; elege volt mindenből, nem
vágyott többé asszonyra, gyermekre, sem trónra, sem győzelemre vagy bosszúra, sem boldogságra,
okosságra, sem hatalomra, sem erényre. Semmire sem vágyott, csak nyugalomra, csak a végre, nem
kívánt mást, csak azt, hogy megállítsa ezt az örökkön forgó kereket, s kioltsa a képek végtelen sorát.
Nyugalmat akart magának és kioltani önmagát, mint ahogy akkor is ezt kívánta, amikor abban az utolsó
csatában az ellenség közé rontott, vagdalkozott, sebeket osztott és kapott, amíg össze nem rogyott. De
hát mi jön aztán? Aztán az ájultság, a szendergés vagy a halál szünete jön. S rögtön utána ismét az
éber állapot, az, hogy át kell engednünk az élet áramát szívünkön, s megint be kell fogadnunk sze-
münkbe a félelmes, szép, borzongató képáradatot, végeérhetetlenül, menekvés nélkül, a legközelebbi
ájulásig, a következő halálig. Ami talán egy kis szünet, kurta, röpke pihenő, fellélegzés, de aztán to-
vább folyik minden, s az ember újra egyike az ezernyi alaknak az élet vad, mámoros, kétségbeejtő tán-
cában. Ó, nincs kihunyás, nincs vége semminek, soha.
Nyugtalanul szökkent újra talpra. Ha már úgy sincs pihenés ebben az átkozott körtáncban, ha egyet-
len hő vágya nem teljesülhet, nos, akkor akár meg is töltheti ismét vizescsanakját, és elviheti ennek az
öregembernek, aki ezt parancsolta neki, noha voltaképp nem is volt számára semmilyen parancsa.
Szolgálat volt, amit kívántak tőle, megbízták valamivel, engedelmeskedhetett és végrehajthatta felada-
tát, ez jobb volt, mint üldögélni és módszereket agyalni ki önmagunk megölésére; egyáltalán; engedel-
meskedni és szolgálni sokkal könnyebb és jobb, sokkal ártatlanabb és hasznosabb az uralkodásnál és
a felelősségnél, ennyit már tudott. Helyes, Dásza, fogd hát a csészét, töltsd meg szépen vízzel, és vidd
át a gazdádnak.
Amikor a kunyhóhoz ért, a Mester különös tekintettel fogadta, a megértés könnyedén kérdő, félig
részvevő, félig vidám pillantásával, ahogy, mondjuk, egy idősebb fiú tekint a fiatalabbra, aki valami-
lyen fárasztó és kissé megszégyenítő kalandból, egy rá kirótt erőpróbáról tér vissza. Ez a pásztor-her-
ceg, ez a hozzá menekült szegény fickó csupán a forrástól jött ugyan, vizet hozott, és alig egy negyed-
órát volt távol; mindazonáltal a tömlöcből is jött, elveszített egy asszonyt, egy fiút és egy fejedelem-
séget, végigélt egy emberéletet, s egy pillantást vetett a forgó Kerékre. Ez a fiatalember régebben egy-
szer vagy egynéhányszor valószínűleg fölébredt már, s belélegzett egy korty valóságot, különben nem
jött volna ide, és nem maradt volna itt ilyen sokáig; most azonban úgy látszott, igazán felébredt, s
megérett rá, hogy rálépjen a hosszú útra. Jó néhány évre lesz szükség, hogy akár csak a helyes tartásra
és lélegzésre megtanítsa.
Csupán ezzel a tekintettel, amelyben ott volt a jóindulatú részvét nyoma s az utalás egy közöttük lét-
rejött kapcsolatra, a Mester és Tanítvány kapcsolatára – csupán ezzel a pillantással végezte el a jógi a
tanítvány félfogadását. Ez a pillantás kiűzte a haszontalan gondolatokat a tanítvány fejéből, s nevelés-
be és szolgálatba vette őt. Egyéb elbeszélnivalónk nincs Dásza életéről, a többi már a képeken és tör-
ténéseken túl folyt le. Dásza nem hagyta el többé az erdőt.
Utószó
KULTÚRA-KRITIKA ÉS UTÓPIA KÖZÖTT
Az üveggyöngyjáték-ot az utópista regények körébe szokás sorolni. Hivatkozási alapul ehhez az
szolgál, hogy a regényből kiolvasható jelzések szerint a történés ideje hozzávetőlegesen 2200 tájára
tehető, helye pedig egy képzeletbeli tudósállam. Ez a minősítés azonban félrevezető lehet, sőt, a lé-
nyegről terelheti el a figyelmet. Hesse regénye ugyanis a szónak csak nagyon korlátozott értelmében
utópista regény. Semmiképpen sem tudományos-fantasztikus regény, amint manapság, e regényfajta
nagy divatja óta, minden olyan elbeszélő művet így szokás nevezni, amely képzeletbeli jövőben ját-
szódik. De mint látni fogjuk, abban az értelemben sem mondható igazán utópista regénynek, amelyben
Morus Utópiá-ja óta így minősítik az elképzelt eszményi társadalom regényes látomásait.
Első és felületes olvasásra is feltűnik Az üveggyöngyjáték-ban, hogy Kasztáliában és a Kasztáliá-
nak otthont adó, meg nem nevezett államalakulatban a technika fejlettségi szintje nemhogy nem fan-
tasztikus, de szinte annak is alatta marad, ami a regény írásának időpontjában már hétköznapi valóság
volt. Már amennyire a technikának, a műszaki berendezéseknek egyáltalán szerepük van a történetben.
Néhány apróságtól eltekintve ugyanis mintha nem is léteznének. Knecht „gyorspostával” utazik egy
ülésre, „készüléken” hallgat meg egy díjkiosztást, de autóról, televízióról, elektronikáról, automatizá-
lásról, legalábbis technikai valóságukban, nincs szó a regényben.
Kasztália és anyaországa politikai szempontból se igen léteznek, politikai utópiát pedig végképp
nem testesítenek meg. Az üveggyöngyjáték 1943-ban jelent meg Zürichben, és maga Hesse is a dél-
svájci Montagnolában élt 1919-től haláláig, 1962-ig legendás remetei elvonultságban. Ha vala-
mennyire lokalizálható egyáltalán politikai téren Kasztália és anyaországa, modelljéül leginkább a li-
berális, semleges, a háborúban szigetnyi menedékül kínálkozó Svájcot vélhetjük. A regénybeli tájak,
helyszínek is valamiféle idealizált, a civilizáció ártalmaitól mentes Svájcot idéznek. A civilizációnak
ez a következetes kiküszöbölése a regényből már-már múltba forduló utópia gyanúját kelti fel. Az
üveggyöngyjátékosok „rendje” a szervezetét, működési szabályait tekintve túlságosan is emlékeztet a
nagy középkori szerzetesrendekre és kolostoraikra. Az üveggyöngyjáték téren és időn kívülinek szánt
világa árulkodóan hasonlít a Narziss és Goldmund című előző Hesse-regény legendaszerűvé stilizált
középkori világára.
Hogy Az üveggyöngyjáték jövőbe vetített utópia, ezt a benyomást elsősorban az a visszapillantás
sugalmazza, amelyet a távoli jövőbeli elbeszélő szerepét felöltő Hesse saját jelenére, a „tárcairoda-
lom korszakára” vet. A tárcairodalom diadalából Hesse a szellem lealacsonyításának, megvásárolha-
tóságának, önfeladásának példáit olvassa ki. Azét a szellemét, amelynek szabadságharca jellemezte
Európa szellemi életét a középkor vége óta. A szellem nagyjából megnyerte ezt a harcot a római egy-
ház ellen. „Hogy vajon ez a nyereség megérte-e a számtalan áldozatot, s vajon szellemi életünk mai
rendje eléggé tökéletes-e és elég sokáig tart-e ahhoz, hogy végül értelmes áldozatnak lássék mindama
szenvedés, sok-sok görcs, az eretnekpörök, máglyák kínja, képtelensége s az életüket tébolyban vagy
öngyilkosként végző »géniuszok« sora – ez a kérdés számunkra megengedhetetlen. (Mán és a többes
szám első személyen itt természetesen a jövőbeni jelen és a fiktív elbeszélő kortársai értendőek.) A
történelem megtörtént – s hogy jó volt-e vagy jobb lett volna, ha elmarad, s hogy elismerhetjük-e »ér-
telmét«, ennek nincs jelentősége. Így hát tovább folytak a szellem »szabadságáért« vívott harcok is, és
éppen ebben a kései, tárcairodalom-korszakban azt eredményezték, hogy a szellem valóban hallatlan s
már önmagának is elviselhetetlen szabadságot élvezett, minthogy az egyház gyámságát tökéletesen s az
államét részben lerázta ugyan magáról, de igazi, maga fogalmazta és tiszteletben tartott törvényre nem
lelt, valódi, új tekintélyt és legitimitást még mindig nem mutathatott fel.” A mértékét vesztett, utat té-
vesztett, magát kiárusító szellem tárcairodalmi korszakának képében nem nehéz Hesse és a II. világ-
háború után ismertté váló Az üveggyöngyjáték olvasójának jelenére ismerni. „Hogy a szellemi élet
ilyen kétes és álságos volt abban a korszakban, amely egyébként sok szempontból tetterőről és nagy-
ságról tanúskodott, ezt mi maiak a rémület tüneteként értelmezzük: a szellem megrettent, amikor lát-
szólagos győzelme és érlelődése korszakának végén váratlanul a Semmivel találta szemben magát:
nagy-nagy anyagi ínséggel, politikai és háborús förgetegek periódusával és azzal, hogy szinte egyetlen
éjszaka alatt ő maga is bizalmatlanná vált önmaga, a saját ereje és méltósága, sőt a saját léte iránt is.”
Az üveggyöngyjáték-ot bevezető kultúra-kritikai traktátus mind megállapításaiban, mind esszébetét-
jellegében emlékeztet Hermann Brochnak „Az értékek széthullásáról” szóló esszéjére, amelyet a har-
mincas évek elején megjelent Az alvajárók című regénytrilógiájába illesztett be. Hesse is az autenti-
kus világ helyébe lépő látszatvilágról beszél. „Kitartóan tanulták az autóvezetést, a nehéz kártyajáté-
kokat, álmodozva szentelték magukat a rejtvényfejtésnek – mert úgyszólván védtelenek voltak a halál-
lal, a szorongással, a fájdalommal, az éhséggel szemben, az egyházak már nem nyújthattak vigaszt, a
szellem sem tanácsot. Ők, akik annyi cikket olvastak, annyi előadást hallgattak meg, arra nem fordítot-
tak időt és fáradságot, hogy erőt gyűjtsenek a félelem ellen, leküzdjék magukban a szorongást a halál-
tól, végvonaglásban éltek, s nem hittek a holnapban.”
„Végvonaglás”, hitetlenség, reménytelenség, a szellemi értékek tragikus devalválódása – ez a II. vi-
lágháborúba sodródott Európa állapota, értelmiségének közérzete. Brochnak e végpont előzményeiről
szóló, de magát a végpontot is látnokian előrevetítő Az alvajárók-ja és még számos korabeli kultúra-
kritikus mű mellett Az üveggyöngyjáték-kal kísértetiesen egyívású regény jelent meg nem sokkal a há-
ború után is – Thomas Mann Doktor Faustus-a, amely szintén a végponton, a háborún túlról, csak
Hessénél valósághoz közelibb álláspontból vizsgálja az európai kultúra, a polgári eszmények csődjét.
Thomas Mann a Doktor Faustus írása közben „szinte rémülten” konstatálta ezt a rokonságot: „A fiktív
életrajznak ugyanez az eszméje – a paródia beütéseivel, ezek együtt járnak ezzel a formával. Ugyanaz
a kapcsolat a zenével. Szintén kultúra- és korkritika, bár álmodozóbb kultúra-utópia és – filozófia,
tragédiánk megállapításaként és kritikus-fájdalmas kifakadásként.” Hesse maga is tisztában volt a
Thomas Mannhoz fűződő rokonságával, s ami ennél fontosabb, a regényében ábrázolt problematika
Thomas Mann-i vonatkozásaival. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Thomas von der Travét,
akit Josef Knecht vált fel Kasztália játékmesterének tisztében mint „a klasszikus forma és irónia hő-
sét”, Thomas Mannról mintázta.
Különösen megjelenésük idején érezték az olvasók a két regényt szellemi rokonoknak. Ennek meg-
felelően Az üveggyöngyjáték-nak elsősorban a kultúra-kritikai tartalmára rezonáltak. És itt nemcsak a
tárcairodalmi korszakra vetett visszapillantásra kell gondolni, illetve e korszak és Josef Knecht korá-
nak jelentőségteljesnek vélt, de mint látni fogjuk, igazában csak látszólagos ellentétére, hanem
Knechtnek a rend hatóságaihoz intézett körlevelére is, amely a kasztáliai szellem és gyakorlat veszé-
lyeire figyelmeztet. Ha ezt a körlevelet a regény összefüggéseiből kiemelve olvassuk el, s mivel ez is
esszébetét, nem ellenkezik ezzel különösebben a regény, az üveggyöngyjátékosok rendjén minden to-
vábbi nélkül érthetjük Hesse korának kultúra elitjét, tudósokat és művészeket, azokat az „írástudókat”,
akiknek erkölcsi felelőssége olyannyira foglalkoztatta annak idején a kor nagyjait Julien Bendától Né-
meth Lászlón át Thomas Mannig. A szellem „nemességéről” beszél Knecht ebben a körlevélben, s
Hesse nyilvánvalóan a kora szellemét képviselő értelmiségi elitre is céloz. „Ha mármost a mi Ren-
dünket nemességnek tekintjük, s azt próbáljuk vizsgálni: mennyire igazolja viselkedésünket, különál-
lásunkat a nép egészéhez és a világhoz viszonyítva, mennyire kapott el már és lett úrrá rajtunk a jel-
legzetes nemesi betegség, a hübrisz, az önhittség, a rendi gőg, a mindent-jobban-tudás, a hálátlan ha-
szonélvezés, akkor jócskán támadhat aggályunk. A mai kasztáliaiból, úgy lehet, nem hiányzik az enge-
delmesség, a Rend törvényeit megtartó szorgalom, a kulturált szellemiség; de vajon nem hiányzik-e
belőle nagyon gyakran annak megértése, hogy ő is a nép szervezetébe, a világba, a világtörténelembe
tartozik?”
Az üveggyöngyjáték természetesen több, mint aktuális érvényű kultúra-kritika, még ha első olvasói,
a háború traumájától sújtottan, a szellem hatalmából kiábrándultan, így olvasták is, és ha értelmezésé-
hez e korabeli stigmáját ma sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Hesse regénye utópia is abban az érte-
lemben, hogy feltételes módban kifejleszt egy lehetőséget, és az irodalom gyakorlóterepén próbára te-
szi ennek használhatóságát.
A kultúra-kritikai indíttatásnak ezt az irodalmi és gondolati továbbfejlesztését Hesse egyrészt ma-
gának az üveggyöngyjátéknak mint fogalomnak és cselekményelemnek kidolgozásával, másrészt for-
mai fogásokkal oldja meg. A formai fogások mind a feltételes mód megteremtésére szolgálnak. Már a
cím is figyelemreméltó. Hesse összes fontos korábbi művének a főszereplő vagy valami reá utaló jel-
zés adta a címét. Ezúttal a főszereplő neve az alcímbe került, föléje pedig egy titokzatos, tárgyias fo-
galomé. A szerző vagy valamely szereplő hangsúlyos jelentőségét, szubjektív érdekeltségét további
fogások hatálytalanítják. Hesse úgy tesz, mintha a mű nem az ő szépírói alkotása volna, sőt, nem fik-
ció, nem regény, s a Knecht életrajzát közreadó Hesse sem volna azonos az ismert íróval. Ez persze
csak játék, régi, ismert játék, Jean Paul és Immermann is élt vele, hogy csak Hesse kedvelt német elő-
deit említsük. Ez az alakoskodás azonban átfogó és tartalmi jelentőségű szerkezetté épül ki. Egy élet-
rajz „kísérletéről” beszél az alcím a forráskritikához igazodó történészi modorban. Az első fejezet cí-
mében és történeti bevezető mivoltában is jelentkezik a tudóskodó attitűd. Végeredményben a címtől a
fejezetcímeken át a regény egész mímelten tudományos biográfia jellegéig, dokumentumokra hivatko-
zó retrospektív szemszögéig minden azt az archaizáló krónikási jámborságot és semlegességet sugall-
ja, amely megint csak a Doktor Faustus-t juttatja eszünkbe, derék Serenus Zeitblomjával. E historizá-
ló, ironikus eltávolítás célja nyilvánvalóan a kortársi kritika relativizálása, korhoz kötött érvényének
felfüggesztése (miután az óhatatlanul megtette aktuális érvényű hatását), hogy az író megszabadulhas-
son a kritikus korrajz nyűgnek érzett követelményeitől, szabad irodalmi és szellemi térbe juthasson ki.
Alfred Döblin, Hesse nevezetes kortársa is írt Berge, Meere und Giganten (Hegyek, tengerek és
gigászok) címmel egy jobb híján utópistának mondott regényt, és egyebek között ezt írta róla: „A je-
lennel nem lehetett mit kezdeni; én nem vagyok sem Zola, sem Balzac. Üres térre volt szükségem ettől
az időtől fogva. Tehát a jövőre. Ez volt a tevékenység és képzelet legnagyszerűbb terepe.” Hesse
maga pedig ezt írta: „Ez az »utópia«-dolog, tudnillik ez a jövőbe-helyezés, ez természetesen csak se-
gédeszköz.” Egy levelében pedig, amelyet a regény írása közben írt, Kasztáliát „a szellemi élet egy
lehetőségének” nevezte. Az üveggyöngyjáték a szellem egyik lappangó, de máris kivehető, sőt, adott-
nak vehető lehetőségét fejleszti ki a regény közegéül választott üres szellemi térben, képzeleti világ-
ban, amelynek jövő mivolta és a vele járó tudóskodó, archaizáló retrospektív jelleg irodalmi segéd-
eszközként, azaz formai fogásként értendő.
Csupán a beavatottak előtt lelepleződő, csalafinta formai fogás, de egyúttal a regény értelmezésé-
nek kulcsa a mottó. „Mottójának”, írja Hesse egy 1944 januárjában kelt levelében regényéről, „meg-
van az az előnye, hogy hajszálpontosan rá illik, és ez nem nagy dolog, mert a német szöveg az enyém,
és szerzőjét, Albertust én találtam ki; a skolasztikus latin változatot Schall készítette és Collofino (Fe-
inhals) revideálta, ezért is említem meg kettőjüket hálásan a forrásmegjelölésben.” (Schallt itt Clang-
or néven említi latinosan.) E mottóban „jóravaló és lelkiismeretes történetíróról” beszél Hesse a
maga teremtette tekintélyt, Albertus Secundust idézve, s olyan vállalkozást emleget, amely nem létező
dolgokat jelenít meg szóban: azaz saját művére céloz, amely a történetírói lelkiismeretnek igazában
ellene kellene hogy szegüljön. De nem azért készült méretre ez a fiktív mottó, hogy ne épp Hesse
szándékát igazolja: „...mégis mit sem szükségesebb úgy (azaz szóban) az emberek szeme elé állítani,
mint az olyasféle dolgokat, melyeknek létezése nem bizonyítható s nem is valószínű, de épp azáltal,
hogy jóravaló és lelkiismeretes emberek bizonyos mértékig létező dolgokként tárgyalják őket, egy lé-
péssel közelebb visznek létükhöz és megszületésük lehetőségéhez.”
Ez a bizonyos nem bizonyítható és nem is valószínű létezésű, de létező valamiként tárgyalt dolog:
maga az üveggyöngyjáték és a művelésére létesülő Rend. Mi is hát tulajdonképpen ez az üveggyöngy-
játék? Kézzelfogható megjelenési formáit nemigen írhatjuk le a regény alapján, minthogy konkrét, tár-
gyi valóságában maga Hesse sem ismeri, nem ismerheti, lévén nem létező dolog. Annyit mindenesetre
megtudunk, hogy leginkább zenéből és matematikából levezethető valami. Maguk a drótokra fűzött
üveggyöngyök nem a játék technikai működésének alapelemeiként, hanem csak névadó szellemi ősök-
ként értendők.
Az üveggyöngyjáték elsősorban absztrakt eszme. „Játék kultúránk minden tartalmával és értékével;
úgy játszik velük, ahogy, mondjuk, a művészetek virágkoraiban egy festő játszadozhatott palettája szí-
neivel. Amit az emberiség megismert, ami fenséges gondolatot és műremeket létrehozott alkotó kor-
szakaiban, amit a tudós szemlélődés következő periódusai fogalommá szűrtek, és elménk birtokává
tettek: a szellemi értékeknek mindeme roppant anyagán az üveggyöngyjátékos úgy játszik, mint orgo-
nán az orgonista... ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma.”
Az üveggyöngyjáték fennkölt, tiszta, nemes szellemi rituáléjának látszólag semmi köze az elseké-
lyesedett szellemű tárcairodalmi korszakhoz. De Hesse is utalt rá, hogy Kasztália „a szellemi élet egy
lehetősége”. És miféle szellemi életé lehetne, ha nem a miénké, az európai kultúráé, beleértve hanyat-
lónak tekintett polgári szakaszát?
A szellem egyetemesülésének és elidegenedésének korunkbeli tendenciái teljesednek be Kasztáliá-
ban. A tárcairodalmi korszak jellemzése során Hesse megállapítja, hogy annak idején túltáplálták tu-
dásanyaggal az embereket, és ennek egyik megnyilvánulása volt a keresztrejtvény kultusza. „Akkori-
ban ezer és ezer, többségében nehéz munkát végző s nehéz életet élő ember görnyedt szabad óráiban
betűkből álló négyzetek és keresztek fölé, hogy hézagaikat bizonyos játékszabályok szerint kitöltse.”
A keresztrejtvényfejtés mint szellemi művelet primitív fokon ugyanolyan öncélú, mint magasabb szin-
ten a sakkozás: a velejáró kombinációk és asszociációk nem hoznak létre új és önálló szellemi érté-
ket. Az üveggyöngyjáték tulajdonképpen nem egyéb, mint virtuóz bánásmód az emberiség teljes kul-
túrkincsével keresztrejtvényfejtés módjára, csak emennél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb fokon,
elvben az ismeretek és invenció felülmúlhatatlan tökélyű működtetésével.
Aligha gondolta Hesse, hogy az üveggyöngyjáték hipotetikus fogalma nem csupán azáltal kerül kö-
zelebb létéhez és megszületése lehetőségéhez, hogy „jóravaló és lelkiismeretes emberek bizonyos
mértékig létező dolgokként tárgyalják őket”, hanem egy bizonyos vonatkozásban s korántsem a távoli
jövőben kézzelfogható valósággá is válik. Az üveggyöngyjátékosok tudniillik afféle számítógépek.
Végtelen sok kulturális információt képesek befogadni és tárolni, és kombinációikkal bravúros mutat-
ványszámba menő műveleteket elvégezni. A számítógép az az orgona, amelynek „billentyűzete és pe-
dálja letapogatja a teljes szellemi kozmoszt, regiszterei csaknem számlálhatatlanok; ezen a hangsze-
ren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma”.
Az üveggyöngyjáték kibernetikus jellege világosan jelzi, mennyire korunkbeli lehetőség kifejleszté-
se Kasztália. De van ebben a tudósállamban és reprezentatív foglalatosságban más is, ami az üveg-
gyöngyjátékot többre hívatná, mint amire a komputerek képesek. Ezek ugyanis csak abból tudnak gaz-
dálkodni, ami beléjük van táplálva. Az üveggyöngyjátékosok ellenben Hesse szándéka szerint alkotó
művészek, akik a sakkhasonlathoz visszatérve újfajta lépéskombinációkra is képesek. Tudománynak
és művészetnek ez a programszerű egybeolvasztása romantikus hagyomány. Novalis hangoztatta pél-
dául, hogy a tudomány beteljesült formája „poétikus” kell, hogy legyen. Nos, az üveggyöngyjátékosok
bravúros szellemi mutatványai állítólag nemcsak formálisak, hanem a művészi szépség és eredetiség
varázsával is hatnak. E hatás mibenléte homályos Hessénél.
A művészi harmóniát keltő tudományos teljesítmény mindazonáltal öncélú és meddő, vér és valóság
nélkül való Kasztáliában – erre jön rá lassanként Josef Knecht, miután kitűnő zenei érzékű kisdiákból
a tudósállam nagy tekintélyű és pazar tudású játékmesterévé fejlődik, és ezért fordít hátat tisztének és
Kasztáliának. A gyökereitől, a véres és valóságos élettől elvágott, önmaga tökélyében tetszelgő szel-
lem, bármily varázslatos és lenyűgöző is, hanyatlásra van ítélve.
Knecht felismerésének és döntésének tanulsága azonban nem egyértelmű. Biográfiája jóval halála
után készül a hozzáférhető dokumentumok és tanúvallomások alapján, mintegy „szentté avatása” érde-
kében, a Rend megbízásából. A Rend tehát továbbra is fennáll, virágzik, sőt, integrálja „vallásába”,
hagyományrendszerébe az eretnek Knecht legendáját. Knecht rémlátásai eszerint megalapozatlanok
voltak? A Rend elhárította a rá leselkedő veszélyeket? Hogy Knecht odakint oly hamar elpusztul, még
magyarázható volna azzal, hogy a Rend kebelében tragikusan „elszokott” a mindennapi élet megpró-
báltatásaitól. Ez csak az igazát támasztaná alá. Csakhogy Hesse maga oly mélyen gyökerezik az elit-
gőgre és – elkülönülésre hajlamos európai kultúrában, a szellem szépségkultuszában, hogy nem tudja
és nem is akarja megtagadni nosztalgikus színezetű rokonszenvét attól a Rendtől, amely a szellem mű-
velését államvallássá avatta. A Platón óta kísértő értelmiségi rögeszme ölt ismét testet Kasztália
gyöngéd, megbűvölt ábrázolásában. Az eszével tudja ugyan már Hesse, hogy a platóni állam-álom il-
lúzió, de az érzelmeivel, az ösztöneivel még elidőzik a képén elégikus hangulatban. Az üveggyöngyjá-
ték fájdalmas búcsú a mindenhatónak hitt európai szellemtől.
Európait kell újra meg újra mondani, mert az Európán kívüli kultúrákhoz mintha még fűzne remé-
nyeket Hesse. Ezt nem is annyira Az üveggyöngyjáték tanúsítja, mint Hesse más művei, de nyomait itt
is megtaláljuk, éspedig a Josef Knecht hátrahagyott írásai közt közölt A három életpályá-ban. Ez a
három életpálya nem egyszerű függelék, bár éppenséggel a fiktív életrajz kereteibe így is beleillene.
Ugyanakkor nem véletlenül következnek Knecht élettörténete után, mintegy azt továbbszőve. Ha nem
volna ilyen dramatikus szerepük, indokoltabb lett volna oda beékelni őket, ahová Knecht fejlődéstör-
ténetében tartoznak, a megírásuk időszakáról szóló részbe. Így többé-kevésbé olyan funkciót töltené-
nek be a műben, mint Goethe Wilhelm Meister vándorévei című regényében a betételbeszélések, an-
nál is inkább, mert Az üveggyöngyjáték egyenes ági leszármazottja ennek a Goethe-műnek. Abban is
szerepel utópisztikus pedagógiai tartomány, és Knecht magyarul „szolgát” jelentő neve minden bi-
zonnyal sokatmondó, reflektáló viszonyban van Wilhelm Meister „mestert” jelentő nevével. Knecht
ugyanis legfőképpen abban különbözik a klasszikus individualista művelődésieszmény bűvöletében
formálódó Wilhelm Meistertől, hogy a szolgáló tettben, az áldozatban ismer új közösségi eszményre.
Már amennyire ráismer, s nemcsak Hesse latolgatja-e tétován ilyen irányú újfajta eszmei orientáció
értékét, esélyeit.
Ez az újfajta eszmekor Kelet vallása. A mű ajánlása A Napkelet utazóinak szól. A három életpálya
mindegyike az európai kultúrkörön kívül eső mitikus tárgy feldolgozása. És mindhárom az áldozat té-
máját variálja, a közösségért hozott, a közösség létébe beolvadó áldozatét. Hesse alighanem a keresz-
ténység hasonló szellemű alapeszméjét is idegennek tartja az európai hagyománytól, és a három élet-
pálya egyike történetesen őskeresztény legenda is lehetne.
A nem annyira lezáró, mint inkább új távlatokat nyitó befejezés ellenére, Az üveggyöngyjáték elé-
gikus, lemondó hangulatú mű, bizonyos fokig maga is „üveggyöngyjáték”. Platóntól a barokk zenekul-
túrán és a romantika Abszolútumain át a különféle kultúrpesszimista nézetekig és „napkeleti”, miszti-
cista kiútkeresésekig mindenféle öröklött kulturális elemek bonyolult lépéskombinációiból épül fel a
regény (ha az egyáltalán, Hesse ugyanis kínosan kerüli azt a megnevezést), és ilyen értelemben üveg-
gyöngyjáték Joyce Ulysses-e, Musils tulajdonságok nélküli ember-e, Broch Vergilius halála című
műve is, vagy a már említett Doktor Faustus. Amint ezek, Az üveggyöngyjáték is igyekszik túllépni
önnön „üveggyöngyjáték mivoltán”. Joyce és Mann a paródia, Musil és Broch az új misztika, Hesse
pedig annak fájdalmasan bölcs és ironikusan ambivalens sugalmazása felé, hogy árnyékát ki-ki nem
lépheti át, üveggyöngyjátékos mást, mint üveggyöngyjátékot nemigen írhat.
GYÖRFFY MIKLÓS
JEGYZETEK
[1] Tehetsége rendkívüli, szorgalma nem csekély, jelleme kedvező. (latin)
[2] Igen tehetséges, nagyon törekvő, szorgalmával elégedettek vagyunk. (latin)
[3] A kasztáliai tudományokról (a művészetről) tartott magánkollégiumra. (latin)
[4] Kasztália nagyobb dicsőségére. (latin)
[5] A költeményeket Vajda Endre fordításában közöljük.
TARTALOM
Az üveggyöngyjáték
Josef Knecht Magister Ludi életrajza
AZ ELHIVATÁS
WALDZELL
TANULÓÉVEK
KÉT REND
A KÜLDETÉS
MAGISTER LUDI
A HIVATALBAN
A KÉT PÓLUS
EGY BESZÉLGETÉS
ELŐKÉSZÜLETEK
A KÖRLEVÉL
A LEGENDA
Josef Knecht hátrahagyott írásai
Panasz
Előzékenység
De titkon szomjazunk
Betűk
Egy régi bölcselő olvasásakor
Az utolsó üveggyöngyjátékos
Bach egy toccatájához
Egy álom
Szolgálat
Szappanbuborékok
A Summa contra Gentiles olvasása után
Lépcsők
Az üveggyöngyjáték
A három életpálya
AZ ESŐCSINÁLÓ
A GYÓNTATÓATYA
INDIAI ÉLETRAJZ
Utószó
JEGYZETEK