Soha. Soha nem nyugodhatok békében!

" - döbben rá
Raymond Fosca, a Minden ember halandó című regény
főhőse. Bár megszerezte az életelixírt és ezáltal örök életű
lett, elveszítette személyiségének azt az egyediségét, amit
csak az élet végessége adhat meg. Mert a halhatatlannak
nincs életcélja, felelősségérzete, és nem érez életörömöt
sem...Simone de Beauvoir, az egzisztencialista filozófus-író
az 1946-ban napvilágot látott Minden ember halandó című
regényével arra világít rá, hogy az életnek az elmúlás
beláthatósága jelenti a legfőbb értékét. Az örök élet
titkának keresése éppen ezért terméketlen kísérlete
évszázadok óta az emberiségnek.
EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

SIMONE DE BEAUVOIR

MINDEN EMBER
HALANDÓ

REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1973

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

SIMONE DE BEAUVOIR:
TOUS LES HOMMES SONT MORTELS
©ÉDITIONS GALLIMARD 1946
ELŐHANG

Jean-Paul Sartre-nak
1

Felment a függöny. Régine meghajolt és mosolygott,

rózsaszín foltok imbolyogtak tarka ruhák, sötét öltönyök
fölött a nagy csillár fényében, ahány arc, annyi szempár, és
a szemek tükrében száz meg száz Régine hajlongott és
mosolygott, vízesések moraja, lavinák robaja töltötte be az
öreg színháztermet, Régine-t ellenállhatatlan erő ragadta
fel a földről, röpítette égbe. Újra meghajolt. A függöny
lement, Florence kézen fogta, ő kiszakította a kezét és
kisietett.
– Ötször hívtak ki, nagy siker – mondta a rendező.
– Nagy siker, vidéken.
Régine lement a színésztársalgóba. Ott virágokkal
várták, s ő visszazuhant a földre. Míg a sötétben ülnek,
névtelenül, láthatatlanul, nem tudni, kik, s az ember úgy
érzi: istenek gyülekezete előtt játszik, de mihelyt
látóközelbe kerülnek, gyarló, jelentéktelen emberek.
„Zseniális volt! Megrendítő!” – mondogatják, ahogy szokás,
és a szemük lelkesen csillog, parányi lángocska,
szükséghez mérten gyújtják meg és oltják ki. Florence-ot is
körülveszik, neki is hoztak virágot, és az ő tiszteletére is
meggyújtják szemük mélyén a lángocskát. Mintha bizony
szerethetnének kettőnket együtt és egyszerre, a szőkét és a
barnát, különbözőségünkbe zártan, gondolta Régine, és
harag fogta el. Florence mosolygott. Azt képzeli, van olyan
tehetséges és szép, mint Régine, miért is ne képzelné.
Roger az öltözőben várta Régine-t.
– Ilyen jó még sohasem voltál – mondta és átölelte.
 – Túl jó voltam ennek a közönségnek.
– Sokat tapsoltak – jegyzi meg Annie.
– Ó, Florence-ot is éppúgy megtapsolták.
Régine odaült az öltözőasztalkához, a tükör elé, és
fésülködni kezdett, Annie közben kigombolta a ruháját.
„Florence nem törődik velem – gondolta – jobban tenném,
ha én sem törődnék vele.” De igenis bántotta Florence
sikere, keserűség fojtogatta.
– Sanier csakugyan lejött? – kérdezte.
– Igen, a nyolcórás vonattal érkezett Párizsból. Florence-
szal akarja tölteni a hétvégét.
– Fülig belehabarodott – mondta Régine.
– Minden jel szerint.
Régine felállt, egyetlen mozdulattal ledobta magáról a
ruhát. Sanier nem érdekelte, kicsit nevetséges alaknak
tartotta, Roger szavai mégis megsebezték.
– Kíváncsi vagyok, mit szól ehhez Mauscot.
– Mauscot sokat elnéz Florence-nak – mondta Roger.
– Sanier is eltűri Mauscot-t?
– Feltehetőleg nem tud róla – felelte Roger.
– Feltehetőleg – bólintott Régine.
– A Royal bárban várnak bennünket. Megyünk?
– Persze, menjünk.
Feltűntek a székesegyház csipkés körvonalai. Hűvös
szellő szállt a folyóról. Régine megborzongott.
– Ha az Ahogy tetszik beüt, soha többé nem vállalok
vidéki vendégszereplést.
– Sikered lesz – mondta Roger. Megszorította Régine
karját. – Nagy színésznő leszel.
– Régine máris nagy színésznő – kottyant közbe Annie.
– Kedves tőletek, hogy ezt hiszitek.
 – Te nem hiszed? – kérdezte Roger.
– Hiszem. Hát aztán? – Régine szorosabbra vonta nyaka
körül a sált. – Jel kéne, biztos jel. Mondjuk, például
dicsfény gyúlna ki az ember feje körül, és ebből
megtudnám : Rachel vagyok vagy Eleonóra Duse ...
– Lesznek jelek – mosolygott Roger.
– Biztos jel nincs. Szerencséd, hogy nem születtél
becsvágyónak.
Roger nevetett.
– Ki tiltja, hogy kövesd példámat?
Régine is nevetett, pedig nem volt jókedve.
– Én magam.
A sötét utca végén vörös barlang tátongott. A Royal.
Benyitottak. Régine rögtön meglátta Florence-ékat, a
társulat többi tagjával ültek egy asztalnál, Sanier átkarolta
Florence vállát, egyébként mereven ült elegáns, angol
szövetöltönyében, és elmerülten nézte Florence-ot. Régine
jól ismerte ezt az arckifejezést, Roger sokszor nézett így
rá. Florence mosolygott, mutogatta apró rizskásafogait, és
mintegy befelé hallgatózott, Sanier elhangzott vagy
mindjárt elhangzó szavait ismételgette magában: „Nagy
színésznő leszel. Te más vagy, mint a többi.” Régine leült
Roger mellé. Sanier téved, gondolta, Florence téved,
Florence tehetségtelen nőcske, kis liba, én más vagyok,
mint a többi. De hogyan bizonyítsam be neki? Ő is azt hiszi
magáról, amit én magamról. És Florence fütyül rám, ő
ellenben eleven seb a szívemen. Igenis bebizonyítom,
gondolta Régine felhevülten.
Elővette táskájából kis kézitükrét, úgy tett, mintha az
ajkát rúzsozná. Látni akarta magát, imádta saját arcát,
szerette a szőke haj eleven fényét, a magas homlok és az
orr büszke, kemény vonalát, a száj szenvedélyes ívét, a kék
szemek merész pillantását. Régine szép volt, szigorúan,
fenségesen szép, olyannyira, hogy első pillantásra szinte
meghökkentőnek tetszett szépsége. „Ó, ha
megkettőzhetném önmagamat! – gondolta. – Egyik énem
beszélne, a másik hallgatná, az egyik élne, a másik nézné.
Hogy szeretném magamat! Senkit sem irigyelnék többé!”
Bekattintotta a retikült. E pillanatban ezer meg ezer nő
mosolyog elbűvölten saját tükörképére.
– Táncolunk? – kérdezte Roger.
– Nem. Nincs kedvem.
Florence-ék felálltak, táncoltak, rosszul, de ezt nem
tudták, és boldogok voltak. Szemükben szerelem, a világ
minden szerelme, a nagy emberi színjáték úgy zajlott
köztük, mintha előttük soha senki nem szeretett volna,
mintha Régine soha senkit nem szeretett volna. Mióta a
világ világ, egy férfi most kívánt meg először gyötrődve és
szerelmesen egy nőt, s a nő most vált először imádandó
testté egy férfi karjai között. Újdonatúj tavasz köszöntött
rájuk, páratlan, mint minden tavasz, és Régine meghalt.
Régine keze ökölbe szorult, hegyes körmei a tenyerébe
mélyedtek. Hiába minden, siker, diadal, senki és semmi
meg nem gátolhatja, hogy Sanier szívében Florence
trónoljon és ragyogjon egyes-egyedül. „Nem viselem el,
belehalok.”
– Hazamegyünk? – kérdezte Roger.
– Nem, maradjunk.
Látni akarta őket. Nézte őket, és azt gondolta: „Florence
hazudik Sanier-nak, Sanier nem ismeri Florence-ot,
félreértés a szerelmük.” De Sanier nem tud Florence
álnokságáról, Florence, ha nem akar, nem gondol rá, s
mihelyt kettesben maradnak, szerelmüket semmi nem
különbözteti meg többé az igazi, a nagy szerelemtől. „Miért
vagyok ilyen? – gondolta Régine. – Ha a többiek élnek,
szeretnek, örülnek körülöttem, úgy érzem, engem
gyilkolnak.”
– Szomorúnak látszik ma este, Régine – mondta Sanier.
Régine összerezzent. Nevettek, táncoltak, ittak, nem is
keveset. Észrevétlenül elszaladt az idő. A bár
elnéptelenedett.
– Ha játszom, mindig elszomorodom – felelte.
Mosolyt erőltetett az arcára.
– Maga szerencsés ember, Sanier. Író, és a könyvek
megmaradnak. Mirólunk hamar elfeledkeznek.
– Hát aztán? – vont vállat Sanier. – Az ember csinálja
jól, amit csinál, a többi nem fontos.
– De minek? – kérdezte Régine. – És kinek?
Sanier becsípett. Arca mozdulatlan volt, mintha fából
faragták volna, de homlokán kidagadtak az erek.
– Hiszem, tudom: mindketten fényes pályát fognak
befutni – mondta hévvel.
– Annyian futnak be fényes pályát! – sóhajtott Régine.
Sanier ránevetett.
– Nagyok az igényei.
– Igen. Ez az én átkom.
– Ez a legfőbb erénye.
Sanier barátságos mosollyal nézte Régine-t, s ez
rosszabb volt, mintha rá se nézett volna. Lát engem,
gyönyörködik bennem, mégis Florence-ot szereti. Igaz,
Roger barátja, és igaz, soha nem akartam meghódítani.
Mégis: ismer engem, és Florence-ot szereti.
– Álmos vagyok – mondta Florence.
 A zenészek tokba bújtatták hangszereiket. A társaság
felkerekedett. Florence Sanier karján távozott. Régine
belekarolt Roger-ba. Végigmentek egy szűk utcácskán,
színes cégérek díszelegtek a frissen vakolt házakon: a Zöld
Malom, a Kék Majom, a Fekete Macska cégére.
Öregasszonyok üldögéltek a kapualjakban, és utánuk
szóltak. Aztán polgári utcák sora következett, zárt
ablaktáblák, a közepükön szív alakú nyílás. Virradt, de a
város még az igazak álmát alud- ta. A szálloda is. Roger
nyújtózkodott, nagyot ásított:
– Hű, de álmos vagyok!
Régine odalépett az ablakhoz – az ablak a szálloda kis
kertjére nyílt –, be akarta hajtani az ablaktáblát.
– Nézd azt a férfit – mondta. – Máris felkelt. Miért kel
kora hajnalban?
A férfi mozdulatlanul hevert a nyugágyon, mint egy
fakír. Minden reggel itt heverészett, a kertben. Nem
olvasott, nem aludt, nem beszélt soha senkivel, tágra nyílt
szemmel bámulta az eget, mozdulatlanul hevert a kertben
kora hajnaltól késő éjszakáig.
– Nem fekszel még le? – kérdezte Roger.
Régine behúzta az ablaktáblát. Mindjárt bebújik a takaró
alá, fejét a duzzadó párnára hajtja, Roger átöleli, és azon
túl megszűnik létezni a világ, csak ők ketten léteznek ... És
ezalatt egy másik ágyban Florence és Sanier ... Régine
megindult az ajtó felé.
– Nem fekszem még le. Kiszellőztetem a fejem.
Átvágott a folyosón, lement a lépcsőn. Körös-körül
csend, a rézcsöbrökben halványan parázslott a szén. Nem
szeretek aludni, mialatt alszom, mások virrasztanak, és
nincs fölöttük hatalmam. Belökte a kertajtót. Négy fal
között, melyeket satnya vadszőlő futott be, kavicsos utak
szegélyezte tenyérnyi gyepszőnyeg. Régine leheveredett
egy nyugágyra. A férfinak szempillája sem rezdült. Mintha
vak volna és süket. Irigylem őt. Nem tudja, hogy a föld
nagy, és az élet rövid, nem tudja, hogy mások is léteznek
rajta kívül. Beéri azzal a kis darab éggel a feje fölött. Én
azt szeretném, ha minden a világon az enyém lehetne,
minden egyes dolog olyan kizárólagosan az enyém, mintha
csak azt az egyet szeretném, pedig minden kell, minden. És
itt állok, üres kézzel. Irigylem ezt a férfit. Nyilván soha
nem unatkozik.
Régine hátravetette a fejét, és az égre bámult.
Gondolatban azt hajtogatta: itt vagyok, itt az ég a fejem
fölött, így van, és ez elég. De hiába áltatta magát. Ha
akarta, ha nem, Florence-ra kellett gondolnia, Florence-ra,
aki Sanier karjaiban fekszik, és nem gondol rá. Pillantása a
fűre esett. Milyen régi már ez a gyötrelem! Éppen ilyen
volt az a fű is, a kis Régine hason feküdt, arcát a földbe
fúrta, bogarak futkostak a fűszálak árnyékában, a gyep
erdő volt, végeláthatatlan erdő, ezer meg ezer apró zöld
penge meredt égnek, egyforma, megkülönböztethetetlen
szálacska, eltakarták egymás elől a világot. Régine
szorongva gondolta: nem akarok fűszál lenni. Elfordította
a fejét. Az a férfi sem törődik velem, mintha csak egy fa
lennék vagy a gyepen elszórt karosszékek egyike, a díszlet
egy darabja. Bosszúság fogta el, hirtelen kedve támadt
megzavarni a férfi nyugalmát, létezni számára. Mi sem
könnyebb, elég megszólítani; a másik felel, és nyomban
eloszlik a rejtelmes homály, a férfi áttetszővé, üressé válik,
és az ember eldobhatja őt, közönyösen, minél messzebb
magától. Olyan könnyű volt ez a játék, hogy Régine-t már
nem is szórakoztatja, előre tudja: nyerni fog. Ez a
mozdulatlan férfialak mégis ingerelte. Jobban szemügyre
vette. Elég jóképű férfi volt, erős sasorral; bizonyára
magas termetű és nagyon izmos. Fiatal lehetett; bőre,
arcszíne mindenesetre fiatal emberre vallott. Nem látszott
érzékelni Régine jelenlétét, arca nyugodt volt, mint a
halottaké, tekintete üres. Régine-t ismeretlen félelem
kerítette hatalmába, mialatt a férfit nézte. Mégsem szólalt
meg. Felkelt, elindult.
A férfi nyilván meghallott valamit. Régine-re nézett.
Jobban mondva feléje fordította a tekintetét. Régine
mosolyogni próbált. A férfi merőn, már-már kihívóan
bámulta; de nem látta. Régine nem tudta, hogy mit láthat.
„Lehet, hogy nem is létezem? – gondolta. – Én nem vagyok
én?” Egyszer már látta ezt a tekintetet, apja halálos ágyán:
apa megragadta a kezét, hörgött, görcsösen szorongatta
Régine kezét – és Régine-nek nem volt többé keze. Percekig
ott állt lenyűgözve, némán, arctalanul, élettelenül, mint a
kapubálvány, aztán feleszmélt, megmozdult. A férfi
lehunyta a szemét. De Régine úgy érezte: ha nem mozdul
meg, így maradtak volna az idők végezetéig.
*
– Furcsa szerzet! – mondta Annie. – Ebédelni sem ment
be.
– Csakugyan furcsa szerzet – felelte Régine.
És egy csésze feketét nyújtott Sanier-nak. A télikert
üvegén át a kertre láttak, a viharos égboltra és a fekete
hajú férfira, aki most is kint feküdt nyugágyán fehér
ingben, flanellnadrágban, és most is az eget bámulta, üres
szemmel. Régine azóta sem felejthette azt a tekintetet,
szerette volna tudni, milyen a világ, ha ilyen szemmel
nézik.
– Idegbeteg lehet – mondta Roger.
– Ez nem magyarázat – felelte Régine.
– Szerintem szerelmi csalódás bánthatja – vélte Annie. –
Nem gondolod, királyném?
– Lehet.
Talán csakugyan egy nő képe dermedt bele abba a
szembe, mint a hályog, elvéve világát. Miféle nő lehet? És
miért éppen ő a szerencsés kiválasztott? Régine
végigsimított a homlokán. Fülledt volt a levegő.
Halántékára súlyos nyomás nehezedett.
– Kér még egy csésze kávét?
– Köszönöm, nem – mondta Sanier. – Florence-hoz
ígérkeztem három órára.
Felállt. Most vagy soha, gondolta Régine.
– Próbálja lebeszélni Florence-ot erről a szerepről. Nem
neki való. Feleslegesen ártana magának.
– Megpróbálom. De Florence makacs.
Régine köhintett. Elszorult a torka. Most vagy soha.
Nem szabad Roger-ra néznem, a jövőre gondolnom, ne
gondoljunk semmire, rajta. A csészét visszatette a
tányérra.
– Ki kellene vonni őt Mauscot befolyása alól. Mauscot a
rossz szelleme. Ha Florence kitart mellette, tönkreteheti a
karrierjét.
– Mauscot? – kérdezte Sanier. Mosolygott, ahogy
szokott: felső ajka felhúzódott, kivillant a foga, de közben
elpirult, és a homlokán kidagadtak az erek.
– Hát nem tudta? – kérdezte Régine.
– Nem tudtam – felelte Sanier.
– Mindenki tudja. Két éve járnak együtt – mondta
Régine. És hozzátette: – Mauscot egyengette Florence
útját.
Sanier helyrerángatta a zakóját.
– Én nem tudtam – mondta szórakozott arccal.
Kezet nyújtott Régine-nek:
– A viszontlátásra.
Forró volt a keze. Elindult az ajtó felé, kimérten,
feszesen lépkedett, mintha gúzsba kötötte volna dühe.
Nyomában nagy csend támadt. Ami történt, megtörtént,
senki sem teheti többé meg nem történtté. Régine tudta:
míg él, emlékezni fog a csésze tompa koccanására, a
sötétbarna kávécsíkra a sárga porcelánon.
– Régine! Hogy tehetted? – mondta Roger.
Hangja reszketett, szemében kihunyt a szerelmes jókedv
meghitt szikrája, idegen volt, bíró, Régine magára maradt.
Egyedül volt, egyes-egyedül a földön. Elpirult, és gyűlölte
magát, amiért elpirult.
– Tudod, hogy nem vagyok jótétlélek – mondta lassan.
– De amit tettél, aljasság.
– Egyesek szerint aljasság.
– Mi bajod Florence-szal? Történt valami köztetek?
– Semmi.
Roger Régine-re meredt.
– Nem értem – mondta, szenvedő arccal.
– Nincs ezen mit nem érteni.
– Mégis próbáld megmagyarázni, nehogy azt kelljen
gondolnom: merő gonoszságból tetted.
– Gondolj, amit akarsz – kiáltotta Régine élesen.
Karon ragadta Annie-t, aki döbbenten nézte, és
ráförmedt:
– Neked pedig megtiltom, hogy elítélj.
 Kilépett a kapun. Fekete ég borult a városra fojtogatón.
Szellő sem rezdült. Régine szemét elfutotta a könny.
Mintha bizony az ember oktalanul lenne gonosz! Mintha
élvezetből tenne rosszat! Nem érthetik, még Roger sem
érti. Közönyösek és felszínesek mind, ahányan vannak,
nem ég bennük ez a maró fájdalom. Régine meggyorsította
lépteit. Egy szűk kis utcába jutott, ahol a járda mentén
patak csordogált; két kisfiú nevetve kergetőzött egy
vizeldében, egy göndör hajú kislány labdázott. Rá se
hederítettek: egy járókelő a sok közül. Hogy törődhetnek
bele? – gondolta Régine. Én nem bírok, nem fogok
beletörődni. Vér szökött az arcába. Florence már tudja, ma
este a színházban mindannyian tudni fogják. S a
szemükben ott ül majd Régine képe: irigy, álnok, alattomos
nőszemély. Kiszolgáltattam magam nekik, boldogan
utálnak majd. Senki nem áll mellém, még Roger sem. Ő is
kétségbeesett szemekkel bámult az álnok, irigy, alattomos
Régine-re.
Leült a kőpárkányra, a patakocska mellé. A
nyomorúságos viskók egyikében hegedű vinnyogott. Jó
lenne elaludni, és nagy sokára, másutt, minél távolabb
felébredni. Sokáig ült mozdulatlanul. Arra riadt fel, hogy
nagy cseppek hullanak a homlokára, a kis patak felszíne
felborzolódott, eleredt az eső. Régine továbbment. Nem
akart kisírt szemmel egy kávéházba betérni, a szállodába
hazamenni.
Az utca egy térre torkollott, a téren zord, gótikus
templom állt. Gyerekkorában szerette a templomokat,
rajongott gyerekkori emlékeiért, belépett a templomba. A
főoltár elé térdelt, arcát kezébe temette. „Istenem, te, ki a
szívembe látsz...” Régebben sűrűn fohászkodott Istenhez
elkeseredett pillanataiban, és Isten úgy olvasott a lelkében,
mint nyitott könyvben, mindig neki adott igazat, akkoriban
Régine szentnek készült, sanyargatta magát, éjjel a puszta
padlón aludt. De a mennyekben túl sok kiválasztott van, túl
sok szent. Isten minden embert szeret, Régine nem érhette
be mindenkihez egyforma jóakaratával, s megszűnt hinni.
Nincs rá szükségem, gondolta, és felszegte a fejét. Hadd
kárhoztassanak, gyalázzanak, utáljanak, mit számít, ha
önmagamhoz hű maradok? Igenis, hű maradok
önmagamhoz, nem hagyom cserben magamat.
Kényszeríteni fogom őket, hogy csodáljanak, hogy
rajongjanak értem, hogy minden szavamat, tettemet
szentnek és sérthetetlennek tekintsék. Egy szép napon
dicsfény övezi majd a homlokomat. Kilépett a templomból,
odaintett egy taxit. Esett. Jóleső, nagy béke áradt el Régine
lelkében. Legyőzte szégyenét. „Egyedül vagyok, erős
vagyok, megtettem, amit akartam – gondolta. –
Bebizonyítottam, hogy az ő szerelmük merő hazugság,
bebizonyítottam Florence-nak, hogy vagyok valaki. Hadd
gyűlöljenek, hadd vessenek meg, mégis én győztem.”
Alkonyodott, mire a szálloda előcsarnokába ért.
Letörölte nedves cipőtalpát, s közben kipillantott a csarnok
üvegfalán át a kertbe. Ferde esőnyalábok csépelték a
gyepet, a kavicsos utakat. A férfi most is kint feküdt,
mozdulatlanul. Régine megszólította a szobalányt, aki
éppen nagy halom tányért vitt az ebédlőbe.
– Látta, Blanche?
– Mit? – kérdezte a szobalány.
– Egyik vendégük elaludt kint az esőn. Tüdőgyulladást
kaphat. Be kellene hívni.
– Annak ugyan beszélhet – mondta Blanche. – Mintha
süket volna. Próbáltam én őt keltegetni, már csak a
nyugágy miatt is, tönkremegy ebben a nagy esőben, de ő
még csak rám se nézett.
Megrázta vörös fürtjeit, és hozzátette:
– Csodabogár...
Szívesen mesélt volna még a különös vendégről, de
Régine-nek nem volt kedve meghallgatni. Belökte a kertre
nyíló ajtót, és odament a férfihoz.
– Jöjjön szépen be – mondta kedvesen. – Esik. Nem érzi?
A férfi feléje fordult, ránézett. Régine tudta: most látja
is őt.
Megismételte:
– Jöjjön szépen be.
A férfi a sötét égre bámult, majd Régine-re, hunyorgott,
mintha az a kevéske fény is vakítaná, ami a földre
szivárgott, arca gyötrődő kifejezést öltött.
– Jöjjön – hívta Régine. – Megbetegszik!
A férfi nem mozdult. Hallgatózni látszott, pedig Régine
már nem beszélt; mintha nagyon-nagyon messziről
érkeztek volna hozzá a szavak, s mintha nagy
erőfeszítésébe került volna megértenie őket. Végre
megmozdultak ajkai:
– Én soha – mondta.

Régine átfordult a jobb oldalára. Nem volt már álmos, de

nem akaródzott felkelnie. Még csak tizenegy óra volt,
előtte az egész, hosszú nap, nem tudta, hogy mivel üsse
agyon az időt estig. Az ablakon át egy darabka égre látott:
ragyogó kék volt, tisztára mosott. Borúra derű. Florence
nem tett tegnap szemrehányást, Florence óvakodik a
kellemetlenségektől, Roger megint mosolyog. Az ember azt
hihetné: nem történt semmi. Valójában soha nem történik
semmi. Régine összerezzent.
– Ki kopog?
– A szobalány jött a reggeli tálcáért – felelte Annie.
A szobalány belépett, elvette a kisasztalról a tálcát, és
azt mondta rekedtes hangján:
– Szép idő van.
– Csakugyan – mondta Régine.
– Képzelje, az ötvenkettes szobabeli őrült késő éjjelig
kint maradt a kertben – újságolta a szobalány. – És ma
reggel csuromvizes ruhában került elő, még csak át sem
öltözött.
Annie kinézett az ablakon.
– Mióta lakik a szállodában?
– Egy hónapja. Mihelyt kivilágosodik, lemegy a kertbe,
és késő éjjelig ott gubbaszt. Meg se veti az ágyát.
– És enni mit eszik? – kérdezte Annie. – Felhozatja a
szobájába a kosztot?
– Soha – rázta a fejét a szobalány. – Mióta itt van, a
lábát ki nem tette a szállodából, és látogatója sem volt. Azt
hiszem, egyáltalán nem eszik.
– Talán fakír – vélte Annie.
– Bizonyára a szobájában tartja az ennivalót – mondta
Régine.
– Én a színét se láttam nála ennivalónak – felelte a lány.
– Eldugja.
– Lehet.
A szobalány Régine-re mosolygott és kiment. Annie az
ablaknál bámészkodott. Hirtelen sarkon fordult és
megszólalt:
– Szeretném tudni, van-e a szobájában ennivaló.
 – Bizonyára van.
– De én tudni akarom.
Kirohant a szobából. Régine ásított, nyújtózkodott,
undorral nézte az egyszerű bútorokat, a világos kreton
falkárpitot. Gyűlölte a jellegtelen hotelszobákat, ahol olyan
sokan jártak már előtte, és eltűntek nyomtalanul, s
ahonnan ő is nyom nélkül tűnik majd el. „Minden pontosan
ilyen lesz, csak én már nem leszek itt. Ez a halál –
gondolta. – Ha legalább a levegőben hagyna az ember
nyomot, rést, ahová a szél nyögve besüvítene; de nem;
minden sima, sehol egy repedés. Egy másik nő fekszik
majd ezen az ágyon ...” Régine lerúgta a takarót. Olyan
rövid az élet, kár minden percért, és ő mégis itt teng-leng,
e szomorú vidéki városka foglyaként, s mert egyebet nem
tehet, agyonüti a gyorsan múló időt. „Ezeket a napokat jog
szerint meg nem történteknek kellene tekinteni – gondolta
Régine –, mintha nem éltem volna le őket. Huszonnégyszer
nyolc; az annyi mint százkilencvenkét tartalék óra, olyan
időszakokra, amikor a napok túlságosan kurták ...”
– Régine!
Annie titokzatos arccal állt az ajtóban.
– Mit akarsz?
– Azt mondtam, hogy a zárban felejtettem a szobám
kulcsát, és kértem egy álkulcsot az irodán – mondta Annie.
– Gyerünk a fakírhoz. Megnézzük, van-e a szobájában
élelmiszer.
– De kíváncsi vagy!
– Asszonyom nem kíváncsi? – kérdezte Annie.
Régine kinézett az ablakon. A férfi mozdulatlanul hevert
kint, a szokott helyén. Régine-t nem érdekelte, eszik-e,
vagy sem. Csak a tekintetének a titkát szerette volna
kifürkészni.
– Jöjjön – nógatta Annie. – Emlékszik, milyen jól
szórakoztunk, amikor betörtünk a rosay-i kis házba?
– Megyek már.
– Az ötvenkettes szoba az övé – mondta Annie.
Régine követte a néptelen folyosóra.
Annie elforgatta az álkulcsot a zárban, az ajtó kinyílt.
Beléptek az egyszerű bútorzatú, világos kretonnal
kárpitozott szobába. Leeresztett függöny, zárt ablaktábla.
– Jó helyen járunk? – kérdezte Régine. – A szoba
lakatlannak látszik.
– Az ötvenkettes szoba, ez biztos – erősködött Annie.
Régine lassan körbeforgott. Emberi életnek sehol semmi
nyoma, se könyv, sem egy darabka papír, se
cigarettacsutka. Annie kinyitotta a szekrényt: üres volt.
– Hol tarthatja az ennivalót?
– Talán a fürdőszobában – mondta Régine.
Mégis jó helyen jártak. A mosdó fölött, a polcon borotva,
ecset, fogkefe, szappan, a borotva olyan volt, mint minden
borotva, a szappan valódi szappan, megnyugtató,
valóságos tárgyak. Régine kitárta a faliszekrény ajtaját: a
polcon tiszta fehérnemű, egy akasztón flanell öltönykabát.
Benyúlt a kabát zsebébe.
– Egyre érdekesebb – mondta.
Egy marék aranypénzt emelt ki a zsebből.
– Szentséges Isten! – rémüldözött Annie.
A másik zsebben egy írást találtak. Hivatalos igazolvány
volt, az Alsó-Szajna megyei elmegyógyintézet elbocsátó
levele. A férfi amnéziában szenved. Saját állítása szerint
Raymond Foscának hívják. Születési helye, életkora
ismeretlen. Egy hónappal ezelőtt bocsátották el az
őrültekházából. Az iratból nem derült ki, hogy mennyi időt
töltött ott.
– Ó – mondta Annie csalódott hangon. – Mégis Roger
úrnak lett igaza. Csakugyan őrült.
– Persze hogy őrült.
Régine visszadugta a papírt a kabátzsebbe.
– Szeretném tudni, hogy miért került az őrültekházába.
– Élelmiszert nem tart idefönt – mondta Annie. – Nem
eszik.
Döbbenten bámult maga elé.
– Úgy látszik, valóban fakír. Egy fakír is lehet bolond.

Régine leült egy fonott karosszékbe, a mozdulatlan

férfialak mellé, majd megszólalt:
– Raymond Fosca!
A férfi felült és Régine-re meredt.
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte.
– Ó, én egy kicsit boszorkány vagyok – felelte Régine. –
Bizonyára nem lepődik meg rajta, hiszen maga is varázsló:
megél a puszta levegőből.
– Ezt is tudja rólam?
– Sok mindent tudok.
A férfi hátradőlt.
– Menjen innen, hagyjon békén – mondta. – Nincs joguk
ide is utánam jönni.
– Senki nem üldözi. Itt lakom, a szállodában, és néhány
napja figyelem – mondta Régine. – Szeretném kifürkészni a
titkát.
– Miféle titkomat? Nincs titkom.
– Szeretném, ha elárulná: minek köszönheti, hogy
sohasem unatkozik.
 A férfi nem felelt. Ismét lehunyta a szemét.
– Raymond Fosca! – szólt halkan Régine. – Hall engem?
– Hallom.
– Megöl az unalom.
– Hány éves? – kérdezte Fosca.
– Huszonnyolc.
– Legfeljebb ötven éve van hátra. Gyorsan elmúlik.
Régine vállon ragadta a férfit, és teljes erőből megrázta.
– Maga fiatal és erős. Miért akar úgy élni, mintha máris
halott lenne?
– Jobb megoldást nem találtam – felelte Fosca.
– Hát keressen! Keressük együtt?
– Nem.
– Nemet mond, rám se néz. Nézzen rám – követelte
Régine.
– Kár a fáradságért. Ezerszer láttam már.
– Messziről...
– Messziről és közelről!
– Mikor?
– Mindig és mindenütt.
– De az nem én voltam – tiltakozott Régine, és közelebb
hajolt a férfihoz:
– Nézzen rám. Mondja, látott már valaha?
– Lehet, hogy nem.
– Tudtam.
– Az isten szerelmére kérem, menjen innen – mondta a
férfi. – Menjen, mert ha nem, kezdődik elölről az egész.
– Hát aztán? – mondta Régine.

– Igazán el akarod hozni Párizsba ezt az őrültet? –

kérdezte Roger.
 – Igen. Meg akarom gyógyítani.
Régine csomagolt. Gondosan összehajtogatta fekete
bársonyruháját, és berakta a bőröndbe.
– Minek?
– Mert szórakoztat – felelte Régine. – Nem is képzeled,
hogy mennyit javult négy nap alatt az állapota. Most ha
nem felel is, hallja, amit mondok. És gyakran felel.
– És ha meggyógyítottad?
– Azután már nem törődöm vele – nevetett Régine.
Roger letette a ceruzát és rábámult.
– Megrémítesz – mondta. – Igazi vámpír vagy.
Régine átölelte Roger-t, és a vállához bújt.
– Vámpír? Hát bántottalak én valaha?
– Ó, ami késik, nem múlik – felelte Roger komor arccal.
Régine kedveskedve odadörzsölte arcát Roger-éhoz.
– Tudod jól, hogy nincs okod félni.
Szerette Roger higgadt gyengédségét, okos odaadását;
Roger testestül-lelkestül az övé volt, s ő annyira szerette,
amennyire egyáltalán képes volt mást szeretni.
– Megy a munka?
– Azt hiszem, hogy jó ötletem támadt az erdei díszletre.
– Akkor magadra hagylak. Megyek a betegemhez.
Kilépett a folyosóra, megkereste az ötvenkettes ajtót, és
bekopogott.
– Tessék.
Régine benyitott. A férfi eléje indult a szoba túlsó
végéből.
– Meggyújthatom a villanyt? – kérdezte Régine.
– Gyújtsa meg.
Régine elfordította a kapcsolót. Tekintete az
éjjeliszekrényre tévedt: a hamutartó tele
cigarettavégekkel, mellette nyitott cigarettacsomag hevert.
– Nocsak, dohányzik?
– Ma reggel vettem cigarettát – felelte Fosca. És
felmutatta a cigarettacsomagot.
– Elégedett lehet.
– Én? Miért?
– Megint meglódult az idő.
Régine leült, cigarettára gyújtott.
– Tudja-e, hogy holnap visszamegyünk Párizsba?
A férfi az ablaknál állt, és a csillagos eget nézte.
– Mindig ugyanazok a csillagok – sóhajtotta.
– Holnap reggel utazunk – ismételte Régine. – Útra
kész?
Fosca leült Régine mellé.
– Miért törődik velem?
– Eltökéltem, hogy meggyógyítom.
– Nem vagyok beteg.
– Nem akar élni.
A férfi ráemelte hideg, töprengő pillantását:
– Mondja csak, szerelmes belém?
Régine felnevetett:
– Ez rám tartozik.
– Mert rosszul tenné ...
– Nincs szükségem a tanácsaira.
– Én más vagyok, mint a többi – mondta Fosca lassan,
minden szót megnyomva.
– Tudom – felelte Régine gőgösen.
– Ugyan mit tud rólam?
Régine egyenesen a férfi szeme közé nézett:
– Tudom, hogy elmegyógyintézetből jött, és amnéziában
szenved.
 A férfi elmosolyodott.
– Hajaj!
– Miért sóhajt?
– Boldog lennék, ha amnéziába eshetnék ...
– Boldog? – csodálkozott Régine. – Az ember ne tagadja
meg a múltját.
– Ha nem emlékeznék a múltamra, majdnem olyan
ember lennék, mint a többi. Talán magába szeretnék.
– Sose fáradjon. Megnyugtathatom: én sem szeretem.
– Maga szép. Mint látja, gyorsan haladok. Most már ezt
is tudom: maga szép.
Régine közelebb hajolt, megfogta Fosca kezét:
– Jöjjön velem Párizsba.
Fosca habozni látszott.
– Miért ne? – mondta aztán csüggedten. – így is úgy is
meglódult az idő.
– Sajnálja, hogy így történt?
– Ó, nem neheztelek magára. Előbb-utóbb úgyis
bekövetkezett volna. Egy ízben sikerült hatvan évig
visszatartanom a lélegzetemet, de mihelyt megérintették a
vállamat...
– Hatvan évig?
A férfi mosolygott.
– Hatvan másodpercig, ha úgy parancsolja. Egyre megy.
Vannak pillanatok, amikor megáll az idő.
Hosszan, elgondolkozva bámulta saját kezét.
– Vannak pillanatok, amikor az ember túllép saját
életén, és lát. De aztán megint meglódul az idő, megdobban
a szívünk, megmozdul a kezünk, lábunk, s már nem látunk,
bár mindent tudunk.
– Csakugyan – bólintott Régine. – És az ember a
szobájában találja magát, a tükre előtt, amint javában
fésülködik.
– Fésülködni csakugyan kell. Mindennap.
A férfi feje lehorgadt, arcvonásai elernyedtek. Régine
némán nézte. Végre megszólalt:
– Mondja, meddig élt az elmegyógyintézetben?
– Harminc évig.
– Harminc évig? Hát hány éves?
A férfi nem felelt.

– Mi van a fakírjával? – kérdezte Laforét.

Régine portóit töltött a poharakba. Mosolyogva felelte:
– Naponta kétszer vendéglőben étkezik, készen vett
öltönyöket hord, és unalmas, mint egy banktisztviselő.
Meggyógyítottam, túlságosan is.
Roger Dulachoz fordult:
– Rouenban találtunk egy szegény eszelőst, aki fakírnak
képzelte magát. Régine elhatározta, hogy észre téríti.
– És sikerült? – kérdezte Dulac.
– Ó, Régine mindig keresztülviszi, amit a fejébe vesz.
Félelmes nő.
Régine mosolygott.
– Bocsánat, egy pillanatra távozom. Megnézem, mi van a
vacsorával.
Átvágott a nappalin, tarkóján érezte Dulac vizsla
tekintetét; most becsüli fel, a szakértő szemével, a láb
kecses vonalát, a gömbölyű csípő ívét, a ruganyos járást.
Lókupec. Benyitott a konyhába.
– Minden rendben?
 – Minden rendben – felelte Annie. – De mit csináljunk a
felfújttal?
– Rakd a sütőbe, mihelyt Madame Laforét megérkezik.
Perceken belül meg kell jönnie.
Ujját belemártotta a narancsos kacsasült levébe, és
megkóstolta: ma este remekelt.
– Szép vagyok ma este?
Annie műértő arccal mustrálta:
– Szerintem jobban áll asszonyomnak, ha befonja a
haját.
– Tudom – mondta Régine. – De Roger a lelkemre
kötötte: ne különcködjek. Ezek az urak kizárólag a banális
szépséget kedvelik.
– Kár – mondta Annie.
– Ne félj. Ha mögöttem lesz egy-két film, rájuk
kényszerítem igazi arcomat.
– Sikerült Dulacot elbájolnia?
– Nem olyan könnyű ezeket elbájolni.
És a foga között azt sziszegte:
– Gyűlölöm ezeket a lókupeceket.
– Az istenért, csak semmi botrányt – ijedt meg Annie. –
Ne igyon sokat, és ne veszítse el a fejét.
– Türelmes leszek, mint egy földre szállt angyal. Nevetni
fogok Dulac viccein. És ha le kell vele feküdnöm,
lefekszem.
Annie felnevetett:
– Ezt talán mégsem kívánja!
– Bánom is én. Eladom magam neki, nagyban vagy
kicsiben, de eladom.
Megnézte magát a mosogató fölött lógó
tükördarabkában:
 – Tovább nem várhatok – mondta.
Megszólalt a csengő. Annie sietett ajtót nyitni. Régine
figyelmesen nézte magát a tükörben: ki nem állhatta ezt a
sztárfrizurát és maszkot, előre utálta csábmosolyát és a
nagyvilági hangot. „Megalázó” – gondolta ingerülten, majd
hozzátette: „Később bosszút állok.”
– Nem Madame Laforét jött meg – jelentette Annie.
Döbbent arccal állt a küszöbön.
– Hát ki? – kérdezte Régine.
– A fakír.
– Fosca? Mit keres itt? Remélem, nem vezetted be.
– Nem. Itt vár az előszobában.
Régine becsukta maga mögött a konyhaajtót.
– Kedves Fosca, igazán sajnálom – kezdte fagyosan –, de
jelenleg nem fogadhatom. Arra kértem: ne jöjjön ide.
– Tudni akartam, hogy nem beteg-e. Három napja hiába
várom.
Régine bosszúsan nézte. A férfi, ahogyan ott állt
esőkabátban, kalappal a kezében, úgy festett, mintha
álöltözetet viselne.
– Telefonálhatott volna – mondta Régine hidegen.
– Tudni akartam.
– Nos, most már tudja, amit tudni akart. Bocsásson meg,
de ma este vendégeim vannak, s ez a vacsora számomra
roppant fontos. Mihelyt lesz egy szabad percem,
meglátogatom.
A férfi mosolygott:
– Hogy lehet fontos egy vacsora?
– Ettől függ a karrierem. Ha sikerül, filmszerepet kapok,
sztár lehetek.
– Az se fontos.
 – És amit maga akar mondani, az olyan nagyon fontos? –
kérdezte Régine ingerülten.
– Magára vessen! – felelte amaz. – Azelőtt nekem semmi
sem volt fontos.
Megint csengettek.
– Tűnjön el. – Régine betuszkolta a férfit a konyhába.
– Mondd, hogy máris jövök, Annie.
Fosca mosolygott:
– De jó szag van itt.
Leemelt egy rózsaszín minyont egy üvegtálról és
bekapta.
– Ha mondani akar valamit, most mondja, de siessen –
szólt rá Régine.
Fosca derűsen pillantott rá.
– Felhozott Párizsba – mondta. – Nem hagyott nyugton,
míg élni nem kezdtem. Nos, most tegye elviselhetővé
számomra az életet. Nem hagyhat három napig magamra.
– Három nap nem nagy idő.
– Nekem nagy. Ne feledje: egyetlen időtöltésem, hogy
magát várom.
– Rosszul teszi. Nekem annyi a dolgom, hogy alig
győzöm ... Nem foglalkozhatom reggeltől estig magával.
– Maga akarta így. Azt akarta, hogy meglássam. Minden
egyebet homály föd. De maga létezik, és űrt támaszt
bennem.
– Sütőbe tegyem a felfújtat? – kérdezte Annie.
– Mindjárt tálalunk – mondta Régine. – Ide figyeljen,
Fosca. Majd máskor folytatjuk a vitát. Rövidesen
felkeresem.
– Holnap – mondta Fosca.
– Jó, holnap.
 – Hánykor?
– Három óra tájban.
A kijárat felé tessékelte Foscát.
– Pedig szívesen elbeszélgettem volna magával – mondta
a férfi. – Nem baj, elmegyek. – És Régine-re mosolygott: –
De okvetlenül eljöjjön!
– Megyek, megyek.
Becsapta az ajtót Fosca mögött.
– Micsoda pimaszság! Még hogy én szaladgáljak hozzá!
Azt aztán lesheti! Ha visszajönne, be ne bocsásd.
– Szegény, hiszen őrült – mondta Annie.
– Már nem látszik őrültnek.
– Furcsán néz.
– Csakhogy én nem vagyok irgalmas nővér.
Régine visszament a nappaliba. Mosolyogva üdvözölte
Madame Laforét-t.
– Bocsánat – mondta mentegetőzve. – Képzeljék, rám
tört a fakírom.
– Őt is meg kellett volna hívnia – élcelt Dulac.
Az egész társaság harsány nevetésben tört ki.

– Parancsol még egy kis törkölyt? – kérdezte Annie.

– Kérek.
Régine pálinkát szürcsölt. A kandalló előtt kuporgott,
melege volt, jól érezte magát. A rádióból diszkrét dzsessz
szűrődött ki, Annie meggyújtotta a kislámpát, és kártyát
vetett magának. Régine lustálkodott, a lángokba bámult,
elnézte a szoba falán az árnyékok bolond táncát. Boldog
volt. Nagyszerűen ment a próba, Laforét melegen gratulált
neki, pedig ő igazán fukarul méri a bókjait. Az Ahogy
tetszik sikernek ígérkezik, Régine-nek minden oka megvan
a bizakodásra. „Célhoz érek!” – gondolta és elmosolyodott.
Így hevert valaha a rosay-i házban is a kandalló előtt, és
fogadkozott: szeretni fognak, híres leszek. Örömest kézen
fogta volna az akkori, szenvedélyes kislányt, és idehozta
volna, ebbe a szobába: „Látod, beváltom a “fogadalmadat –
mondaná neki. – Ez lett belőled.”
– Csengetnek – rezzent össze Annie.
– Nézd meg, hogy ki jött.
Annie kifutott a konyhába, és felmászott arra a székre,
ahonnan egy kis ablakon át kilátás nyílt a folyosóra.
– A fakír!
– Sejtettem. Ne nyiss ajtót.
Megint megszólalt a csengő.
– Képes egész éjjel csengetni – mondta Annie.
– Majd csak ráun.
Egy időre csend támadt, aztán gyors egymásutánban
többször megszólalt a csengő, élesen és sürgetően, végül
ismét csend lett.
– No látod, elment – szólt Régine.
Visszakuporodott a szőnyegre, beburkolódzott a
pongyolájába. De a tökéletes pillanat máris fényét
vesztette, közbeszólt a csengő, a világ megint jelen volt az
ajtón túl, Régine nem maradhatott egyedül önmagával.
Pillantása a pergamen lámpaernyőre siklott, a japán
maszkokra, a többi csecsebecsére. Egyenként
válogatta-hordta össze őket, drága pillanataira
emlékeztették, de most hallgattak, a régmúlt pillanatok
elhervadtak; ez a mostani éppúgy elhervad, mint a többi.
Rég halott az egykori, szenvedélyes kislány, holttá lesz a
sóvár ifjú asszony, és meghal egyszer az a nagy színésznő
is, akivé Régine mindenáron lenni akar. A nevére talán
még emlékeznek egy darabig az emberek. De senki nem
emlékezhet erre a különös ízre itt, az ajkán, élete ízére,
sem a szívét emésztő szenvedélyre, a rőt lángok szépségére
s titkos játékukra.
– Régine, hallgassa csak – suttogta Annie.
Rémülten felkapta a fejét.
– Zajt hallok a szomszéd szobából.
Régine az ajtóra nézett. A kilincs megmozdult.
– Ne féljenek – mondta Fosca. – És ne haragudjanak.
Csengettem, de úgy látszik, nem hallották.
– Nem ember ez, hanem ördög – mondta Annie.
– Dehogy. Az ablakon másztam be, ennyi az egész.
Régine felugrott.
– Sajnálom, hogy nyitva felejtettük az ablakot.
– Betörtem volna az üveget – mosolygott Fosca.
Régine is elmosolyodott.
– Maga aztán nem fél – mondta.
– Nem. Sohasem félek. Ámbár nincs benne különösebb
érdemem.
Régine hellyel és törköllyel kínálta.
Fosca leült. Három emeletet mászott meg, kitörhette
volna a nyakát, s itt találta Régine-t kócosan, fénylő arccal,
halvány rózsaszín háziköntösben. Határozottan Fosca volt
fölényben.
– Lefekhetsz, Annie – mondta Régine.
Annie arcon csókolta Régine-t.
– Ha kellek, kiáltson.
– Persze. Álmodj szépeket.
Az ajtó becsukódott Annie mögött. Régine szembefordult
Foscával.
– Mit akar?
 – Láthatja. Nem ráz le egykönnyen a nyakáról. Ha maga
nem jön hozzám, eljövök én magához. Ha nem nyit ajtót,
bemászom az ablakon.
– Kénytelen leszek eltorlaszolni ablakaimat – mondta
Régine, jéghidegen.
– Meglesem a kapuban, követem mindenüvé...
– Mi öröme lenne benne?
– Láthatom. Hallom a hangját.
Fosca felállt, odament Régine-hez.
– A karomba veszem – mondta, és megszorította Régine
vállát.
– Ne szorítson olyan vadul – kiáltott rá Régine. – Még
meggyűlölöm. Vagy azt sem bánja?
Fosca szánalommal tekintett le rá.
– Miért bánnám? Nemsokára meghal, és meghalnak a
gondolatai is.
Régine felpattant, és önkéntelenül hátrálni kezdett.
– De most még élek.
– Él – bólintott az. – És én láthatom.
– És azt nem látja, hogy terhemre van?
– De látom. Szép a szeme, amikor haragszik.
– Egyszóval fütyül az érzelmeimre?
– Úgyis elfelejti őket nemsokára.
– Eh, maga örökké eljövendő halálomat emlegeti. De
most még élek, maga terhemre van, és ezen az sem
változtat, ha egy pillanat múlva megöl.
Fosca felnevetett.
– Nem akarom megölni.
– Remélem is.
Régine leült, bár a lelke mélyén nem volt egészen
nyugodt.
 – Miért hagy magamra? – kérdezte Fosca. – Miért csak
ezekkel a kérészekkel törődik mindig, miért nem velem?
– Miféle kérészekkel?
– Ezekkel a percemberkékkel. Velük nevetgél.
– Hát nevetgélhetek magával? – kérdezte ingerülten
Régine. – Maga csak bámul, és nem szól. Nem kíván élni.
Én szeretek élni, érti?
– Kár, igazán kár!
– Miért?
– Az élet gyorsan elmúlik.
– Már megint ezzel jön?
– Már megint. Mindig.
– Másról nem tud beszélni?
– És maga tud másra gondolni? Hogyan hiheti, hogy
helye van itt a földön, holott csak tegnap jött a világra, és
röpke pár év múlva végleg búcsút mond neki?
– Hát aztán? Egyszer meghalok, de addig legalább élek.
Maga máris halott.
Fosca lehorgasztotta a fejét.
– Beatrice is ezt mondta: halott.
Majd megint felnézett.
– Különben igaza van. Miért gondolna a halállal az, aki
meg fog halni? Egyszerű a dolog, tennie sem kell érte
semmit. Ne is törődjön vele.
– Hát maga?
– Én? – kérdezte Fosca, és Régine-re emelte tekintetét.
Olyan kétségbeesett volt ez a tekintet, hogy Régine
remegve várta a folytatást. De a férfi csak annyit mondott:
– Én más vagyok.
– Miért?
– Nem mondhatom meg.
 – Ha akarja, megmondhatja.
– Nem akarom.
– Pedig tudni szeretném.
– Nem – rázta a fejét Fosca. – Minden megváltozna
közöttünk.
– Éppen azért. Talán nem unnám annyira magát.
Fosca a tűzbe bámult, szeme megvillant egy pillanatra
sasorra fölött, de rögtön kilobbant.
– Nem.
Régine felállt.
– Hát jó. Ha nincs több mondanivalója, menjen haza.
Fosca is felállt.
– Mikor látom?
– Majd ha hajlandó lesz elárulni a titkát.
Fosca arca elkomorult.
– Renden van. Jöjjön el holnap – mondta.

Elnyúlva hevert a vaságyon, a szörnyű, lepattogzott

zománcú, rácsos ágyon, a sárga ágytakaró egy csücskére
látott, az éjjeliszekrény műmárvány lapjára, a poros
padlóra, de most nem számított semmi, sem az
ammóniákszag, sem a falon túlról jövő gyereksírás, mindez
lényegtelen volt, másutt volt, se közel, se messze,
egyszerűen: másutt. Valahol az éjszakában harang kondult.
Kilenc óra. Régine nem mozdult. Nincs többé óra, nap, idő,
hely. Odaát azóta zsírjába dermedt a báránysült, odaát,
valahol, egy dobogón az Ahogy tetszik-et próbálják, és nem
tudják, hová lett Régine. Odaát egy ember áll a sáncon, és a
nagy vörös nap után nyúl győzedelmes kezével.
– És ezt igazán hiszi? – kérdezte Régine.
– Ez az igazság – felelte a férfi.
 Vállat vont.
– Valaha ezt nem tartották képtelenségnek.
– Emlékezniük kellene magára.
– Vannak a világnak olyan helyei, ahol emlegetnek. De
csak régi legendaként.
– Kiugorhatna az ablakon?
Fosca hátrafordult, és szemügyre vette az ablakot.
– Valószínűleg összetörném magam, és sokáig nem
heverném ki. Nem vagyok sebezhetetlen. De a testem
előbb-utóbb felépül.
Régine felült.
– Igazán halhatatlannak hiszi magát? – kérdezte, merőn
nézve Foscát.
– Ha akarnék, sem halhatnék meg.
– Ó, ha én halhatatlannak hihetném magam! – sóhajtott
Régine.
– Mi lenne?
– Enyém lenne a világ.
– Én is azt hittem – mondta a férfi. – Valaha, régen.
– Már nem hiszi? És miért nem hiszi?
– El nem képzelheti, milyen érzés tudni, hogy itt leszek
holnap is, azután is, mindig.
Kezébe temette arcát. Régine a mennyezetet bámulta, és
magában elismételte: „Itt leszek holnap is, azután is,
mindig.” Tehát van ember, aki ezt meri gondolni, aki elég
gőgös és elég magányos ahhoz, hogy önmagát
halhatatlannak higgye. Én azt mondtam: egyedül vagyok.
Azt mondtam: soha nem találkoztam hozzám méltó férfival
vagy nővel. De nem mertem azt mondani: halhatatlan
vagyok.
– De jó lenne hinni, hogy nem fogok soha a földben
rothadni – sóhajtotta Régine.
– Iszonyú átok – mondta a férfi.
És Régine-re nézett.
– Élek, és nincs életem. Nem halok meg soha, és nincs
jövőm. Nem vagyok senki. Nincs történetem, nincs arcom.
– Dehogy nincs – mondta Régine gyengéden. – Én látom.
– Lát engem. – Végigsimított a homlokán. – Bár lehetnék
legalább igazán senki és semmi. De mindig vannak más
emberek is a földön, és ők látnak. Beszélnek hozzám,
akarva-akaratlan meghallom, válaszolok, és újra élek,
abban a tudatban, hogy nem létezem: örökkön örökkétig.
– De hiszen létezik.
– Most és a maga számára igen. De létezik-e maga,
Régine?
– Hogyne. Én is, maga is.
Megragadta Fosca karját:
– Nem érzi a kezem szorítását?
A férfi a kézre bámult.
– Ezét a kézét itt, igen. De mi ez a kéz?
– Az én kezem – mondta Régine.
– A maga keze.
Habozni látszott.
– Jó lenne, Régine, ha megszeretne – mondta aztán. – És
én is megszeretném. Akkor maga itt lenne, és én ott, ahol
maga van.
– Szegény Fosca! – mondta Régine. – Nem szeretem
magát.
Fosca ránézett, és lassan, gondterhelt arccal elismételte:
– Nem szeret.
Megrázta a fejét.
– Nem jó, sehogy sem jó. Azt kellene mondania:
szeretem.
– Maga sem szeret.
– Nem tudom.
És föléje hajolt.
– Tudom, hogy a szája... a szája igazán létezik – mondta
hirtelen, nyersen.
Szája lecsapott Régine szájára, ő lehunyta a szemét, és
ráborult az éjszaka, egy száz meg száz éve tartó, soha
véget nem érő éjszaka. Egy égő és perzselő, vad vágy
kúszott felé az idők mélyéről, lecsapott a szájára, és ő
átengedte magát a csóknak. Egy őrült csókjának, egy
ammóniákszagú szobában.
– Hagyjon! – mondta hirtelen és felült. – Mennem kell.
Fosca egy szóval sem tartóztatta.
Mihelyt belépett a lakásba, Roger és Annie megjelent a
nappali ajtajában.
– Hol jártál? – kérdezte Roger. – Miért nem jöttél haza
vacsorára? Miért nem mentél próbára?
– Megfeledkeztem az időről.
– Megfeledkeztél? Kivel?
Az ember nem élhet az órára függesztett szemmel – vont
vállat türelmetlenül Régine. – Mintha minden óra
egyforma hosszú lenne! Mintha kilóra lehetne mérni az
időt!
– Mi ütött beléd? Honnan jössz? – kérdezte Roger.
– Olyan jó vacsorát készítettem – mondta Annie. – Sajtos
fánkot.
– Fánkot...
Régine felnevetett. Hét órakor sajtos fánk, nyolckor
Shakespeare. Rend a lelke mindennek, minden percnek
megvan a helye, ne tékozoljuk az időnket, úgyis meg
vannak számlálva perceink. Leült és lassan lehúzta
kesztyűjét. Odaát, egy poros padlójú szobában van egy
férfi, aki halhatatlannak hiszi magát.
– Kivel voltál? – kérdezte újra Roger.
– Foscával.
– Fosca miatt elmulasztottad a próbát? – hüledezett
Roger.
– Nem olyan fontos az a próba.
– Régine, valld be az igazat – mondta Roger, az ő szelíd,
becsületes hangján, és Régine szeme közé nézett:
– Mi történt veled?
– Foscánál voltam, és megfeledkeztem az időről.
– Úgy látszik, te is megbolondulsz lassan.
– Nem is lenne rossz.
Régine körülnézett. Az én szalonom. Az én
csecsebecséim. Ő a sárga ágytakarón hever, a hűlt
helyemen, és azt hiszi: látta Dürer mosolyát, V. Károly
szemét. Azt meri hinni.
– Rendkívüli ember – mondta.
– Őrült – vágta rá Roger.
– Nem. Sokkal furcsább eset. Az imént vallotta meg,
hogy ő halhatatlan.
Megvetően nézett a másik kettőre: ostoba arcot vágtak.
– Halhatatlan? – kérdezte Annie.
– A tizenharmadik században született – közölte Régine
tárgyilagos hangon. – 1848-ban elaludt egy erdőben,
hatvan évig aludt, utána harminc évet töltött egy
elmegyógyintézetben.
– Elég volt a tréfából – mondta Roger.
– Miért ne lehetne Fosca halhatatlan? – kérdezte
kihívóan Régine. – Elvégre az sem nagyobb csoda, mint
hogy megszületünk és meghalunk.
– Ugyan már, Régine!
– De akár halhatatlan, akár nem, annak hiszi magát.
– A nagyzási hóbort klasszikus esete. Semmivel sem
érdekesebb, mint az az ember, aki Nagy Károlynak képzeli
magát.
– Honnan veszed, hogy az az ember, aki Nagy Károlynak
képzeli magát, nem érdekes? – kérdezte Régine.
Hirtelen elfutotta a pulykaméreg.
– Azt hiszitek, ti ketten olyan nagyon érdekesek
vagytok?
– Ilyet nem illik mondani – sértődött meg Annie.
– És elvárnátok, hogy hozzátok hasonlítsak! Ha így megy
tovább, hasonlítani is fogok.
Régine kirohant, és jól becsapta maga mögött az ajtót.
„Olyan vagyok, mint ők” – dühöngött magában.
Percemberkék. Kérészéletűek. Miért is nem maradtam ott
az ágyon, mitől ijedtem meg? Gyáva lennék?
Puhakalapban, esőkabátban jár-kel szerényen az utcán, és
azt gondolja magában: halhatatlan vagyok, övé a világ, övé
az idő, s én csak egy kérész vagyok neki. Ujjheggyel,
óvatosan megérintette az asztalán illatozó nárciszokat. És
ha én is azt gondolnám: halhatatlan vagyok? A nárciszok
illata halhatatlan, halhatatlan a számat duzzasztó vágy is.
Halhatatlan vagyok, összemorzsolta a nárciszszirmokat.
Hiába minden. Bennem lapul máris a halál, és én ezt
tudom, régen beletörődtem. Tíz évig virulni, Phaedrát és
Kleopátrát játszani, halandó emberek szívében halvány,
lassacskán porrá omló emléket hagyni: ilyen szerény
vágyakkal értem be eddig. Kihúzogatta kontyából a
hajtűket, a kibomló, súlyos fonatok vállára suhantak.
Egyszer megöregszem, egyszer meghalok, egyszer
elfelejtenek. És mialatt én ezt gondolom, van egy ember,
aki azt gondolja: „Itt leszek mindig.”
– Páratlan siker – mondta Dulac.
– Azt szeretem a legjobban a Rosalindájában, Régine,
hogy férfiruhában is megőrzi kétértelmű, kacér báját –
jegyezte meg Frénaud.
– Szó se essék többé Rosalindáról. Rosalinda meghalt –
mondta Régine.
A függöny lement, Rosalinda meghalt, estéről estére meg
fog halni, és eljön az a nap is, amikor nem születik újjá.
Régine felkapta, és fenékig ürítette a pezsgőspoharat.
Remegett a keze, mióta lelépett a színpadról, egyfolytában
remeg.
– Mulatni szeretnék – mondta panaszos hangon.
– Táncoljunk – ajánlkozott Annie.
– Nem veled. Sylvie-vel akarok táncolni.
Sylvie körülnézett. Jól öltözött vendégek ültek a
szomszédos asztaloknál.
– Régine, nem fél, hogy feltűnést keltünk?
– És ha igen? A színpadon talán nem keltünk feltűnést?
Átfogta Sylvie derekát. Alig állt a lábán, de táncolni
akkor is tudott, ha járni sem bírt már. A zenekar egy
rumbát játszott, Régine néger módra, szemérmetlen
mozdulatokkal járta. Sylvie majd elsüllyedt szégyenében,
tétován botladozott, azt se tudta, hová tegye kezét-lábát.
Arcán illemtudó, jóindulatú mosoly. Mind így
mosolyognak. Ma este Régine azt tehet, ami tetszik,
megtapsolják. Hirtelen ráunt a táncra.
– Sose fogsz jól táncolni, Sylvie. Túl józan vagy hozzá.
Székére hanyatlott.
 – Adj egy szivart – mondta Roger-nak.
– Felkavarodik a gyomrod!
– Hát aztán! Legfeljebb hányni fogok, a változatosság
kedvéért.
Roger odaadta a szivart, ő körülményesen rágyújtott, és
nagyot szippantott. Keserű lett a szája íze: ez legalább
érzékelhető, vaskos valóság. Minden más roppant
távolinak rémlett: a zene, a hangok, nevetések, a
falitükrökben száz meg száz példányban imbolygó ismerős
és ismeretlen arcok.
– Kimerült lehet, Régine – mondta Merlin.
– Inkább szomjas vagyok.
Felhajtott még egy pohár pezsgőt. Inni, még és még.
Hiába, legbelül hideg maradt. Az imént még lángolt: mind
felálltak, tapsoltak, éljeneztek. Most alusznak, és Régine
fázik. Ő is alszik vajon? Ő nem tapsolt, csak ült és nézett.
Az örökkévalóság mélyéről nézett, és Rosalinda halhatatlan
lett. „Ha hihetném – gondolta Régine –, ha el bírnám
hinni.” Nagyot csuklott, a szájíze savanyú lett.
– Miért nem énekelünk? – kérdezte. – Aki jókedvű, az
énekel. Jókedvűek vagytok, vagy nem?
– Örülünk páratlan sikerének, Régine – mondta Sanier.
Komoly volt és barátságos, mint mindig.
– Akkor énekeljen.
Sanier elmosolyodott, és halkan rázendített egy
amerikai dalra.
– Hangosabban – parancsolta Régine.
Sanier nem emelte föl a hangját. Régine befogta Sanier
száját, és haragosan ráripakodott:
– Hallgass. Most én énekelek.
– Ne csinálj botrányt – mondta Roger.
 – Énekelni csak szabad?
Régine teli torokból rázendített:
– Aj, a camaret-i lányok azt mondják, hogy ők szűz
lányok ...
Megbicsaklott a hangja, nem engedelmeskedett
akaratának. Köhintett, újra kezdte:
– Aj, a camaret-i lányok azt mondják, hogy ők szűz
lányok,
De mihelyt az ágyba bújnak ...
Megint rájött a csuklás, érezte: kifut a vér az agyából.
– Bocsánat – mondta könnyed, nagyvilági hangon. –
Megyek és hányok egyet.
Átvágott a termen, enyhén ingadozó léptekkel. Minden
szem rászegeződött, barátok, ismeretlenek és pincérek
szeme, de ő akadálytalanul hatolt át tekintetük sugarán,
mint kísértet a falon. A mosdó tükrében megpillantotta az
arcát: sápadt volt, púderfoltos, elgyötört.
– Ez maradt Rosalindából.
A kagyló fölé hajolt, hányt.
„És most mi legyen?” – gondolta.
Meghúzta az öblítő fogantyúját, megtörölte a száját, és
ráült az ülőkére. Kőpadló, csupasz falak: olyan volt a
helyiség, mint egy műtő, vagy mint egy szerzetes, egy őrült
cellája. Nem volt kedve visszatérni a többiekhez, semmire
sem jók, még arra sem, hogy egy éjszakán át
elszórakoztassák. Inkább itt marad, reggelig, vagy akár
élete végéig a fehér magányban, befalazva, eltemetve,
elfeledve. Felállt. Egyetlen pillanatra sem felejtette a férfit,
aki nem tapsolt, csak mohón nézte kortalan szemével.
„Nincs más esélyem.”
Kikérte a kabátját a ruhatárból, és elmenőben a hallból
visszaszólt barátainak:
– Kiszellőztetem a fejem.
Kilépett az utcára, megállított egy taxit.
– Havanna szálló. Saint-André-des-Arts utca.
Lehunyta a szemét. Nagy nyugalom fogta el hirtelen, de
csak pillanatokra. Aztán azt gondolta csüggedten:
„Hazugság, nem hiszem.” Mit tegyen? Szólhat a sofőrnek,
és visszavitetheti magát az „Ezeregyéjszaka” mulatóba. És
aztán? Hiszek, nem hiszek – üres szó. Szükségem van rá.
Átment a mocskos udvaron, fel a lépcsőn. Bekopogott.
Semmi válasz. Leült a legfelső lépcsőfok hideg kövére. Hol
járhat vajon? Miféle soha ki nem alvó látomásokat isznak
föl szemei? Tenyerébe temette az arcát. Hinni akarok
benne. Hinni, hogy Rosalindám, akit én teremtettem,
halhatatlan, hinni, hogy halhatatlan leszek az ő szívében.
– Réginé! – mondta Fosca.
– Vártam. Oly régen várom!
Régine felállt.
– Vigyen magával.
– Hová?
– Akárhová. Magával akarom tölteni az éjszakát.
A férfi kinyitotta a szoba ajtaját:
– Lépjen be.
Régine belépett. Igen. Miért ne itt, a repedezett
szállodafalak közt? Az ő tekintete túlemel téren, időn, nem
számít, hogy hol, mikor.
– Honnan jön? – kérdezte Foscától.
– Kóboroltam az éjszakában. – Megérintette Régine
vállát. – És maga itt várt! Itt van!
Régine csendesen felnevetett.
– Nem tapsolt nekem – mondta.
 – Sírni szerettem volna – felelte Fosca. – Talán
legközelebb sikerül.
– Fosca, feleljen, de igaz lelkére, ma éjszaka nem
hazudhat nekem. Minden úgy van, ahogy mondta?
– Sohasem hazudtam magának.
– Nem az álmait mesélte el, ugye?
– Hát őrültnek látszom? – Átfogta Régine vállát. –
Higgyen nekem. Merjen hinni.
– Nem bizonyíthatja kézzelfoghatóbban?
– De. Azt is megtehetem.
A mosdóhoz lépett, visszajött, kezében megvillant a
borotva.
– Ne féljen – mondta.
És mielőtt Régine közbeléphetett volna, Fosca nyakából
vastag sugárban szökkent elő a vér.
– Fosca! – sikoltotta Régine.
Fosca megtántorodott, és az ágyra zuhant. Hunyt
szemmel, holtsápadtan hevert ott, tátongó nyaksebéből
patakzott a vér, vörösre festette az ingét, az ágyneműt,
lecsöpögött a kőpadlóra. Feltartóztathatatlanul áradt ki
testének minden csepp vére a mély vágáson át. Régine
felkapott egy törülközőt, megnedvesítette és a sebre
szorította. Egész testében remegett, iszonyodva nézte
Fosca ránctalan, kortalan arcát – talán egy halott arca. A
férfi szája habzott, s úgy tetszett: már nem is lélegzik.
– Fosca! Fosca! – szólongotta Régine.
Fosca kinyitotta a szemét, mélyet lélegzett:
– Ne féljen!
Szelíden lefejtette magáról Régine kezét, ledobta a véres
törülközőt. A vérzés elállt, a seb szélei összezárultak. Fosca
nyakán, a véres ing fölött már csak egy széles, rózsaszín
forradás látszott.
– Ez nem lehet igaz – nyögte Régine. Kezét arcára
tapasztotta, felzokogott.
– Régine! Régine! – szólongatta Fosca. – Hisz nekem?
Felállt, mellére ölelte Régine-t, s ő bőrén érezte a vértől
átázott, ragacsos inget.
– Hiszek!
Sokáig így maradt, mozdulatlan, e közeli és titokteljes,
eleven és időtlen testhez simulva, amelyen nem hagy
nyomot az idő. Végül felnézett Foscára, iszonyattal,
reménykedve:
– Váltson meg! Váltson meg a haláltól!
– Ó – kiáltotta Fosca. – Engem kell megváltania.
Két keze közé fogta Régine fejét, és az arcába bámult,
olyan merőn, mintha egyenesen a lelkét akarta volna
kitépni.
– Váltson meg az éjszakától, a közönytől – mondta. –
Tegye, hogy szeressem, hogy létezővé váljék számomra,
egyedül a földkerekség minden asszonya közül. Akkor a
világ visszanyeri régi arcát. Lesznek könnyek, mosolyok,
várakozások és félelmek. S én élő emberré válók újra.
– Eleven ember vagy – felelte Régine, és csókra
nyújtotta ajkát.

Fosca keze a politúrozott asztallapon nyugodott. Régine

elmerülten nézte. Hány éves ez a kéz, amely az imént
simogatott? Még egy pillanat, s talán lemállik róla az
elrothadt hús, előfehérlenek csontjai... Felemelte a fejét.
„Roger-nak volna igaza? Megbolondulok?” Nappali fényben
úszott a csendes kávéház, a borszékeken közönséges
emberek üldögéltek, és aperitifet ittak. Párizs a huszadik
században. Régine megint a kézre nézett. Erős, hosszú,
finom rajzú ujjak, kicsit hosszú körmök. „Nő a körme és a
haja.” Pillantása most Fosca nyakát kereste: sima volt és
érintetlen, hegnek semmi nyoma. „Kell lennie valami
magyarázatnak – gondolta Régine. – Talán csakugyan
fakír, különös titkok tudója ...” Ivott egy korty ásványvizet.
Feje nehéz volt, szája kiszáradt. „Jó hideg zuhany kellene,
és aludni egyet. Utána tisztábban látok majd.”
– Hazamegyek – mondta.
– Á, persze – felelte Fosca. És dühösen hozzátette: – A
nappalra éjszaka következik, az éjszakára nappal. Mindig
ugyanaz, ugyanúgy.
Hallgattak. Régine a táskájáért nyúlt, és Fosca nem
szólt, Régine felvette a kesztyűjét, és Fosca még mindig
nem szólt. Végül Régine kérdezte meg:
– Mikor találkozunk?
– Hát találkozunk?
Fosca egy ifjú nő platinaszőke haját bámulta
szórakozottan. „Egyik pillanatról a másikra eltűnhet” –
gondolta Régine, és hirtelen úgy érezte, mintha
hanyatt-homlok egy szakadékba zuhanna, és elnyelné a
köd, újabb és újabb ködrétegek: mire leér a szakadék
fenekére, visszaváltozik fűszállá, s a tél jöttével örökre
elhervad.
– Ugye nem akar elhagyni? – kérdezte riadtan.
– Én? De hiszen maga hagy el...
– Visszajövök – mondta Régine. – Ne haragudjék. Meg
kell nyugtatnom Roger-t és Annie-t, bizonyára aggódnak
már miattam.
Kezét Fosca kezére tette.
– Örömest maradnék.
 – Hát maradjon – felelte Fosca.
Régine az asztalra dobta a kesztyűt, letette a táskáját.
Kell hogy ez a tekintet rám szegeződjék. Merjek hinni...
merjek? Hiszek neki vajon? Nem látszik kóklernak, sem
őrültnek.
– Miért néz így rám? – kérdezte Fosca. – Fél tőlem?
– Nem.
– Más vagyok, mint a többi ember?
Régine habozott egy pillanatig.
– Most nem.
– Régine! – Fosca hangja könyörgően csengett. –
Gondolja, hogy megszerethet?
– Hagyjon rá időt.
Percekig nézte némán. Aztán Régine megszólalt:
– Jóformán semmit sem tudok magáról. Meséljen
magáról.
– Nem fontos.
– Hogyne lenne fontos.
És megkérdezte:
– Sok nőt szeretett?
– Szerettem néhányat.
– Milyenek voltak?
– Hagyjuk a múltat, Régine – mondta a férfi, látható
ingerültséggel. – Ha emberré akarok válni az emberek
között, el kell felejtenem a múltamat. Az én életem ma és
itt kezdődik, a maga oldalán.
– Igaza van.
A platinaszőke nő megindult a kijárat felé, egy élemedett
korú úrral a nyomában. Ebédelni mentek. Az élet megy
tovább, mintha mi sem történt volna, a világ a természet
szokott rendjét követi. „Mit keresek itt?” – töprengett
Régine. Nem tudta, mit mondhatna Foscának. Fosca az
asztalra könyökölt, állát öklére támasztotta, és konok
arccal töprengett.
– Adjon nekem valami munkát – mondta.
– Munkát?
– Igen. Minden normális embernek van valami
tennivalója.
– Mit szeretne csinálni?
– Nem érti, Régine? Magától várom, hogy megmondja,
mi az óhaja, miben lehetnék a segítségére.
– Nem segíthet az én munkámban. Nem játszhatja el
helyettem a szerepeimet.
– Igaz, igaz. – Fosca elgondolkodott. – Akkor keresek
magamnak valami szakmát.
– Jó ötlet – bólintott Régine. – Mihez ért?
– Főleg haszontalan dolgokhoz – mosolygott Fosca.
– Pénze van?
– Kevés, nagyon kevés.
– És soha nem dolgozott életében?
– Valaha festőmunkás voltam.
– Azzal nem jut messzire.
– Nem akarok messzire jutni.
És csalódott arccal hozzátette:
– Szerettem volna valamit tenni magáért.
Régine megsimogatta a kezét:
– Maradjon velem, Fosca, nézzen, és ne felejtsen el.
A férfi mosolygott:
– Mi sem könnyebb – mondta –, jó az emlékezetem.
Elkomorodott és hozzátette:
– Túlságosan jó.
Régine idegesen szorongatta a férfi kezét. Egészen úgy
beszél, és én úgy válaszolgatok, mintha mindaz igaz volna.,
„Ha igaz, emlékezni fog rám az idők végezetéig. Ha igaz,
egy halhatatlan szeret.” Körülnézett. Hétköznapi világ,
közönséges emberek. De hiszen tudta ő, mindig tudta, hogy
más, mint a többi. Idegennek érezte magát köztük, más
sorsra szántnak. Gyerekkora óta homlokán viseli a jelet.
Foscára nézett, „Ő az. Ő az én sorsom. Eljött értem a
századok mélyéről, és emlékezetében őriz majd, míg a
világ világ.” Szíve hevesen vert. „És ha hazugság az
egész?” Fosca kezét, nyakát, arcát fürkészte. „Hát mégis
olyan vagyok, mint a többi? – gondolta elkeseredve. –
Bizonyítékokra, biztosítékokra van szükségem?” Ő azt
mondta: „Higgyen! Merjen hinni!” Hinni akarok. Ha
agyrém, ha őrület, akkor is több nagyság van benne, mint
az ő bölcsességükben. Rámosolygott Foscára.
– Tudja, mit tegyen? Írja meg emlékiratait. Rendkívüli
könyv lenne.
– Van elég könyv.
– De ez más lenne, mint a többi.
– Mind mások.
Régine közelebb hajolt Foscához:
– Sohasem jutott még eszébe írni?
Fosca mosolygott.
– A bolondokházában írtam. Húsz évig egyebet sem
tettem.
– Mutassa meg, amit írt.
– Eltéptem.
– Miért? Hátha remekmű volt?
Fosca felnevetett.
– Húsz évig írtam. És egy napon rájöttem, hogy mindig
ugyanazt írom.
 – De most más emberré lett, Fosca. Új műbe kezdhet.
– Más emberré lettem?
– Igen. Ez az ember szeret engem és a huszadik
században él. Írjon. Próbálja meg újra.
Fosca ránézett, arca felderült:
– Ha kívánja, megteszem – mondta buzgón.
Fosca nézte Régine-t, és Régine azt gondolta: „Szeret.
Egy halhatatlan szeret.” Elmosolyodott, pedig nem volt
mosolygós kedvében. Félt. Pillantása körbefutott a helyiség
falain. Többé nem várhat segítséget a környező világtól:
átlépte egy másik világ küszöbét, ahol nincs rajta kívül
más, mint ez az ismeretlen férfi. „Mi lesz velem?” –
gondolta.

– Itt az ideje – mondta Régine.

– Minek?
– Hogy elmenjek.
Az öltözőfülke ablakán át kiláttak az utcára: hópihék
táncoltak egy gázlámpa körül. Látni nem, csak sejteni
lehetett, hogy lepi el az utcát a fehérség és a csend. Egy
karosszéken odavetve hevert Rosalinda jelmeze.
– Tegyük fel, hogy megállt az idő – mondta Fosca.
– Odakint nem állt meg.
Fosca feltápászkodott. Régine ahányszor csak látta,
döbbenten nézte szálfa termetét: egy másik kor embere.
– Mindenáron el kell mennie? – kérdezte Fosca.
– Jobb lesz.
– Kinek?
– A karrieremnek. Egy színésznő kénytelen sokfelé
megfordulni, sok emberrel összejönni, másképp hamar
eltemetik.
 Mosolyogva tette hozzá:
– Híres akarok lenni. Nem lenne büszke rám, ha híres
lennék?
Fosca, kicsit fojtott hangján, válaszolt:
– Így tetszik nekem, Régine, ahogy van.
Magához vonta, szájon csókolta:
– Milyen szép ma este!
Merőn nézte, Régine-t jóleső melegség járta át. Nem
viselné el, ha ezek a szemek elfordulnának tőle, ha
életének elkövetkező, nagy pillanata közönybe fúlna,
feledésbe hullna. Egy pillanatig tétovázott még, aztán azt
mondta:
– Kísérjen el, ha akar.
– Tudja jól: akarom – felelte Fosca.
Florence fogadószobájában rengeteg ember gyűlt össze.
Régine megtorpant az ajtóban, éles fájdalom nyilallt a
szívébe. A szokott fájdalom. Mennyi nő, és mind különbnek
tartja magát a többinél, és mindegyik talált magának
legalább egy férfit, aki különbnek tartja őt a többinél. Ki
merné állítani: én, egyedül én tartom magam joggal
különbnek a többinél? Odafordult Foscához:
– Mennyi szép nő, ugye?
– Aha!
– Á! Hát észrevette?
– Addig néztem magát, míg megtanultam újra látni.
– Mondja, ki a legszebb?
– Milyen szempontból?
– Furcsa kérdés!
– A választáshoz kell valamiféle szempont.
– Nincs szempontja?
Fosca zavarba jött, de arca hamar felderült:
 – Hogyne volna. Az az ember vagyok, aki magát szereti.
– Tehát?
– Tehát maga a legszebb. Ki hasonlíthatna inkább
Régine-re, mint Régine?
– Igazán azt gondolja, hogy én vagyok a legszebb? –
kérdezte Régine, némi gyanakvással.
– Csak maga létezik számomra – felelte Fosca
szerelmesen.
Régine odalépett Florence-hoz. Rendesen kínszenvedés
volt számára, ha egy másik nő házában vendégként
üdvözölték, de most tudta, ott jön mögötte Fosca,
félszegen, sután és halhatatlan szívében egyetlen nő él:
Régine. Rámosolygott Florence-ra:
– Ugye nem haragszol? Elhoztam egy barátomat.
– Szívesen látjuk.
Régine körbejárta a szalont, üdvözölte a vendégeket.
Florence barátai nem szerették őt, mosolyuk mögött rejtett
rosszindulat bujkált. De ma este nem törődött mások
ítéletével. „Hamarosan meghalnak, és velük halnak a
gondolataik is. Kérészemberkék.” Sebezhetetlennek érezte
magát.
– Ezentúl mindenhova magaddal hurcolod ezt az alakot?
– kérdezte Roger.
Bosszúsnak és sértettnek látszott.
– Nem akart elmaradni mellőlem – válaszolta Régine
közönyösen.
Sanier gyümölcssalátával kínálta.
– Florence elragadó ma este – mondta Régine.
– Csakugyan.
Sanier kibékült Florence-szal, és szerelmesebbnek
látszott, mint valaha. Szorosan összesimulva táncoltak:
Régine figyelte őket. Szerelmesen nézték egymást, de
szerelmük szánalmas, halandó szerelem ...
– Szeretnék veled beszélni, komoly ügyben – mondta
Roger.
– Kérlek, amikor parancsolod.
Szabadnak, könnyűnek érezte magát, nem fojtogatta
többé a keserűség. Hatalmas tölgy volt, koronája az eget
verdeste, mélyen alatta hajladoztak-ágáltak a rét fűszálai.
– Megkérhetem valamire? – kérdezte Régine-től Sanier.
– Hogyne.
– Szavalna nekünk?
– Tudod, hogy sohasem szokott társaságban szavalni –
mondta Florence.
Régine körülnézett. Fosca ott állt, hátát a falnak vetve,
lecsüngő karral, és őt nézte. Régine felkelt a helyéről.
– Ha parancsolják, szívesen elmondom A szép
fegyverkovácsné panaszá-t.
Kiállt a terem közepére. Körös-körül nagy csend támadt.
– Fosca – suttogta Régine –, figyeljen jól. Magának
mondom a verset.
Fosca bólintott. Szeme sóváran meredt Régine-re. Hány
szépségéről, tehetségéről híres nőt látott már ez a szem!
„Sorsuk, a sok külön sors, egyetlen történetté olvadt össze
Foscában; és most részese lettem én is ennek a
történetnek, versenyre kelhetek halott és meg sem
született vetélytársnőimmel. Legyőzöm őket,
diadalmaskodom múlton és jövőn.” Szavalni kezdett.
Hangjának minden rezdülése visszhangot vert az idők
végtelenjében.
– Régine, kérlek, menjünk haza – mondta Roger, amint
Régine befejezte, és visszatért mellé, a vendégek tapsai
közepette.
– Nem vagyok fáradt.
– De én fáradt vagyok. Légy szíves, gyere.
Hangja könyörgő és parancsoló volt egyszerre. Régine
ingerült lett tőle.
– Rendben van, menjünk – mondta szárazon.
Némán haladtak egymás mellett az utcán. Régine
Foscára gondolt. Ott áll a teremben, és más nőket néz.
Régine megszűnt létezni a számára és az öröklét számára.
Erre a gondolatra üres lett a világ, mint egy tökkolop.
„Mindig mellettem kell maradnia, mindig” – gondolta.
– Ne haragudj, Régine – mondta Roger, amint beléptek a
lakásba –, okvetlenül beszélnem kellett veled.
A kandallóban szén parázslott. A pergamenernyős
lámpák aranysárga fénybe vonták a befüggönyzött
ablakokat, néger maszkokat, csecsebecséket. És a tárgyak
mind egy tekintetre látszottak várni, egy tekintetre, amitől
valóságosakká lesznek.
– Beszélj.
– Mikor lesz ennek vége?
– Minek?
– Ennek az őrült-ügynek.
– Nem lesz vége.
– Hogy érted ezt?
Régine ránézett, és azt mondta magában: „Ez Roger,
szeretjük egymást, nem akarom bántani.” De mintha
mindezt egy másik életében gondolta volna.
– Szükségem van rá.
Roger leült Régine mellé. Rábeszélő hangon mondta:
– Becsapod önmagadat, Régine. Tudod jól: elmebeteggel
van dolgod.
 – Te nem láttad azt a vágást a nyakán.
Roger vállat vont.
– Jó, tegyük fel, hogy halhatatlan. Hát aztán?
– Tízezer év múlva is emlékezni fog rám valaki.
– Elfelejt.
– Azt mondja, félelmetesen jó az emlékezőtehetsége.
– Akkor úgy leszel ott, gombostűre tűzve az
emlékezetében, ahogy egy lepke a lepkegyűjteményben.
– Azt akarom, hogy úgy szeressen, ahogy még soha
senkit nem szeretett, és nem is fog szeretni.
– Hidd meg, többet ér egy halandó szerelme, aki egyedül
téged szeret – mondta Roger.
Remegett a hangja.
– Az én szívem egészen a tiéd, és csak a tiéd. Miért nem
éred be az én szerelmemmel?
Régine belenézett Roger szemébe, farkasszemet nézett
önnön piciny másával: ferdén ült szőke fején a
szőrmekucsma. „Mi más az ő szerelme, mint elsuhanó
tükörképem egy tükörben?”
– Nekem semmi sem elég – mondta.
– Csak nem szerettél bele?
Roger aggódva leste Régine válaszát. Szája sarkában
remegés bujkált, nehezére esett a beszéd, szenvedett.
Szánalmas, picurka, rebegő szenvedés valahol egy ködfal
mélyén. „Szeret, szenved, és egyszer meghal: egy ember a
sok közül.” Régine hirtelen ráébredt, hogy már régen
döntött, abban a pillanatban, amikor kilépett az
öltözőfülkéből.
– Vele akarok élni – mondta.

3
Régine megállt a szoba küszöbén. Pillantása végigfutott a
vörös függönyökön, a mennyezet gerendaburkolatán, a
keskeny ágyon, a sötét fabútorokon, a tömött
könyvespolcokon, majd becsukta az ajtót, és belépett a
nappaliba.
– Vajon jól érzi-e magát majd Fosca ebben a szobában? –
kérdezte.
Annie vállat vont.
– Ugyan, mit töri magát ezért az alakért! Úgy néz
keresztül mindenkin, mintha levegő volna. Úgysem lát az
semmit.
– Éppen erről van szó. Meg kell tanítanunk őt látni –
felelte Régine.
Annie egy borospoharat törölgetett a köténye
csücskével. Az eltörölt poharat rárakta a tálalóasztalkára.
– És rosszabbul látna, ha puhafa bútort vett volna neki?
– Te ezt nem érted.
– Nagyon is értem. Ha kifizeti az asztalost és a
mázolókat, egy árva fillére sem marad. Pedig bajosan fogja
őt egy marék ócska aranypénzből eltartani, amennyi a
zsebében csörög.
– Ne kezdd újra – mondta Régine.
– Fel sem tételezi, ugye, hogy ő is képes pénzt keresni?
– Ha az éhhaláltól félsz, eredj, keress magadnak másutt
munkát.
– Milyen gonosz tud hozzám lenni, Régine!
Régine vállat vont, nem felelt. Kiszámította ő jó előre:
ha egy kicsit összébb húzzák magukat, megélnek
hármasban is az ő keresetéből. De azért ő is szorongott.
Fosca ezentúl éjjel-nappal itt lesz.
– Tölts portóit a kancsóba. Az ó-portóiból! – parancsolta
Annie-nak.
– Már csak egy üveg ó-portói van.
– Hát aztán?
– Hát aztán, hát aztán! Mivel kínálja meg legközelebb
Dulac urat, Latorét urat?
– Megmondtam: ó-portóit tölts a kancsóba – toppantott
Régine ingerülten.
Hirtelen összerezzent. Felismerte Fosca lépteit a
folyosón, mielőtt megszólalt volna a csengő. Ajtót nyitott.
Fosca állt előtte, puhakalappal a fején, esőköpenyben, a
kezében kis bőrönd. „Lát vajon?” – gondolta Régine, mint
mindig, ahányszor csak tekintetük találkozott.
– Jöjjön – mondta hangosan.
Kézen fogta Foscát, és bevezette a lakásba.
– Tetszik? Volna kedve itt élni?
– Magával bárhol örömest élek – felelte a férfi.
Boldogan és kicsit ostobán mosolygott. Régine kivette a
kezéből a bőröndöt.
– Nem akárhol van, hanem nálam – mondta.
Elhallgattak. A csendet megint Régine törte meg:
– Vegye le a kabátját, foglaljon helyet. Nem vendég itt
többé.
Fosca levette a kabátját, de nem ült le. Körülnézett –
lerítt róla a jóakarat és az igyekezet –, és azt mondta:
– Maga rendezte be ezt a szobát?
– Persze.
– Maga választotta ki a karosszékeket, a csecsebecséket?
– Hát persze.
Fosca lassan körbeforgott, majd ezt mondta:
– Minden egyes tárgy a szívéhez szólt. És maga
összegyűjtötte őket, hogy az élettörténetét hirdessék.
 – És én magam vásároltam az olajbogyót és garnélarákot
is – mondta Régine, kissé ingerülten. – Tulajdon kezemmel
sütöttem a szalmakrumplit: jöjjön, kóstolja meg.
– Szokott egyáltalán éhséget érezni? – kérdezte Annie.
– Hogyne. Mióta eszem, éhséget is érzek.
Fosca elmosolyodott.
– Naponta háromszor is megéhezem. Reggel, délben,
este.
Leült, kivett egy olajbogyót a tálról. Régine kitöltött egy
kevés portóit a poharába.
– Ez nem az ó-portói – mondta.
– Nem – vallotta be Annie.
Régine felkapta a poharat, tartalmát a kandallóba
loccsantotta, odament a szekrényhez, és elővett egy
porlepte palackot.
– Különbséget tud egyáltalán tenni a portói óbor és a
fűszeresnél vásárolt, közönséges portói között? – kérdezte
Annie.
– Nem tudom – felelte Fosca bocsánatkérően.
– Látja, Régine!
Régine lassan megdöntötte az ódon palackot, és
teletöltötte Fosca poharát.
– Igyék – mondta. Megvető pillantással mérte végig
Annie-t: – Fukar vagy! Utálom a fukarságot!
– Csakugyan? Miért? – kérdezte Fosca.
– Miért? – Régine kurtán felnevetett. – Maga talán
fukar?
– Valaha az voltam.
– Én nem vagyok fukar – méltatlankodott Annie. – Csak
a pazarlást nem bírom.
Fosca Annie-ra mosolygott.
 – Emlékszem – mondta. – Nagy öröm volt: minden
dolog, minden perc, minden mozdulat a maga helyén. A
gabonás-zsákok szép rendben álltak a csűrben: egyetlen
szem is sokat nyomott a latban!
Annie ostoba és elégedett képpel hallgatta. Régine
arcába szökött a vér.
– A mohóságot megértem, a fukarságot soha – jelentette
ki. – Az ember vágyódhat mohón, szenvedélyesen egy-egy
tárgyra, de mihelyt megszerezte, fütyüljön rá.
– No, maga aztán nem fütyül rá, Régine, maga nem –
mondta Annie.
– Nem? Ide nézz!
Régine felkapta a palackot, és a drága bort utolsó
cseppig kiöntötte a kandallóba.
Annie gúnyosan vihogott:
– No persze, amíg csak portóiról van szó! Bezzeg,
amikor véletlenül összetörtem egy rusnya maszkot, a sárga
földig leszidott.
Fosca látható érdeklődéssel figyelte a vitát.
– Mert te törted össze! – csattant fel Régine. Reszketett
dühében. – De én akár mindet miszlikbe aprítom, most
rögtön.
Lekapott egy maszkot a falról. Fosca felállt, odalépett
Régine-hez, és szelíden átfogta mindkét csuklóját:
– Mire jó ez?
És mosolygott.
– Valaha ezt is megéltem: a rombolás gyönyörét.
Régine mély lélegzetet vett, dúlt arcvonásai kisimultak.
– Egyszóval maga szerint akár ilyen az ember, akár
olyan, nem jobb és nem rosszabb a másiknál?
– Miért lenne jobb vagy rosszabb?
 – Ha fukar lennék vagy gyáva, nem tetszenék kevésbé
magának?
– Ilyennek szeretem, amilyen, Régine.
Fosca kedvesen mosolygott rá, Régine-nek mégis
elszorult a torka. Hát ennyire nem törődik azzal, amire ő
olyan büszke? Hirtelen felállt.
– Jöjjön, megmutatom a szobáját.
Fosca követte. Némán, kifejezéstelen arccal bámulta a
szobát. Régine az asztalra mutatott, a nagy köteg tiszta
papírra.
– Ott fog dolgozni.
– Én? Mit?
– Megállapodtunk, hogy írni fog, vagy nem?
– Csakugyan megállapodtunk? – álmélkodott derűsen
Fosca.
És megsimogatta a vörös itatóst, a tiszta fehér lapokat.
– Szerettem írni. Így könnyebben eltelik majd az idő,
míg magára várok.
– Nemcsak azért kell írnia, hogy az időt elüsse.
– Hanem?
– Maga arra kért egyszer, Fosca, adjak valami munkát,
valamit, amivel nekem segíthet.
Égő tekintetét Foscára emelte:
– Próbáljon drámát írni. Egy szép drámát, amit én majd
eljátszok.
Fosca döbbenten tapogatta a papírt:
– Egy drámát, amit maga eljátszik?
– Miért ne? Hátha remekművet alkot. És akkor
mindketten híresek leszünk, maga is, én is.
– Hát olyan sokat számít magának a hírnév?
– Semmi más nem számít.
 Fosca ránézett, és hirtelen magához ölelte:
– Miért ne, csakugyan, ha halandó emberek
megtehették? – mondta, szinte haragosan. – Segíteni
fogok, Régine. Segíteni akarok magának.
Szenvedélyesen magához ölelte Régine-t. Szerelem
sütött a szeméből – és még valami. Talán szánalom.
Régine átsiklott a színház előcsarnokában
tolongó-fecsegő tömegen.
– Florence-ék pezsgőzni hívnak. Ugye, nem ragaszkodik
hozzá, hogy elmenjünk?
– Nem.
– Én sem.
Régine-en új kosztüm pompázott, szépnek érezte magát,
de nem volt kedve percemberkék előtt parádézni.
– Hogy tetszett Florence? – kérdezte szorongva.
– Nem éreztem semmit.
Régine elmosolyodott.
– Ugye, hidegen hagyja az embert?
Kiléptek a zárt teremből, Régine gyönyörrel szívta be a
langyos levegőt. Szép február végi este volt, tavaszt lehelő.
– Szomjas vagyok.
– Én is – mondta Fosca. – Hová megyünk?
Régine töprengett. Már megmutatta Foscának a kis
montmartre-i mulatót, ahol Annie-val megismerkedett, azt
a kávéházat a boulevard-on, ahol bekapott egy-egy
szendvicset, Berthier előadásai előtt, és a
Montparnasse-nak azt az utcáját, ahol akkor lakott, amikor
első szerepét megkapta. Eszébe jutott egy rakparti
vendéglő, valaha, párizsi életének kezdetén fedezte fel.
– Tudok egy bájos kis helyet a Szajna partján.
– Menjünk oda.
 Fosca mindig mindenben engedett. Régine odaintett egy
taxit. Fosca átfogta Régine vállát. Fiatalnak látszott új, jól
szabott öltönyében – Régine választotta számára az
öltönyt. Már nem úgy festett, mint aki álruhában jár,
hanem mint akárki más, egy ember a sok közül.
Mostanában rendesen evett, ivott, aludt, szerelmeskedett,
úgy is nézett és hallgatott, mint akárki. Csak néha gyulladt
ki szeme mélyén egy ijesztő lángocska. A taxi megállt.
– Járt már itt? – kérdezte Régine.
– Talán. Nagyon megváltozott azóta minden. Akkoriban
nem ért idáig a város.
Beléptek a vadászlak külsejű házba, és kiültek a keskeny
faerkélyre, amely a folyóra nézett. A parton kikötött uszály
vesztegelt, egy asszony ruhát mosott, egy kutya ugatott. A
folyón túl, velük átellenben zöld, kék és rózsaszín
homlokzatú, alacsony házak sorakoztak, távolabb hidak
látszottak és magas kémények.
– Ugye, kellemes hely? – kérdezte Régine.
– Igen – bólintott Fosca. – Szeretem a folyókat.
– Gyakran kijártam ide – mesélte Régine. – Leültem ide,
ehhez az asztalhoz, és szerepeket tanultam, arról
ábrándoztam, hogy valamikor el is játszom őket.
Citromosvizet ittam, a bor drága volt, és én szegény.
Hirtelen abbahagyta.
– Fosca, hall engem?
Nála sohasem lehet tudni, figyel-e az emberre.
– Hogyne – felelte Fosca. – Szegény volt, citromos vizet!
ivott.
Hirtelen, mint aki fontos felismerésre döbben rá,
elhallgatott, még a száját is nyitva felejtette.
– Régine, maga most gazdag?
 – Az leszek.
– Nem gazdag, és én sok pénzébe kerülök! Gyorsan
találjon nekem valami kenyérkereső mesterséget.
– Nem sürgős.
Régine rámosolygott Foscára. Nem akarta, hogy hosszú
órákat töltsön tőle távol, egy irodában vagy műhelyben,
mindig maga mellett akarta tudni, meg akarta osztani vele
életének minden egyes pillanatát. Most itt ül, nézi a folyót,
az uszályt, az alacsony házakat, és mindezek a Régine
szívének oly kedves dolgok részesei lesznek, Régine-nel
együtt, az örökkévalóságnak.
– De én szeretnék dolgozni – erősködött Fosca.
– Próbálja előbb megírni azt a darabot, amit megígért.
Gondolkozott már rajta?
– Hogyne.
– És támadt valami ötlete?
– Rengeteg ötletem támadt.
Régine megörült.
– Tudtam!
Odaintette a vendéglőst, aki a bejárati ajtót támasztotta.
– Egy üveg pezsgőt kérünk!
És visszafordult Foscához:
– Meglátja, mi ketten még nagy dolgokat cselekszünk!
Fosca elkomorult. Láthatóan kellemetlen emlékek
rohanták meg.
– Ezt már sokan mondták nekem.
– De én más vagyok, mint a többi – kiáltotta Régine.
– Igaz – vágta rá villámgyorsan Fosca. – Maga más, mint
a többi.
Régine pezsgőt töltött mindkettőjüknek.
– A terveinkre!
 – A terveinkre!
Régine felhajtotta a pezsgőt, de fél szemmel nyugtalanul
fürkészte Fosca arcát. Nem lehet tudni, soha nem lehet
tudni, mit gondol valójában.
– Ha nem találkozik velem, Fosca, mit tett volna?
– Talán sikerült volna újra elaludnom. Bár ez nem
valószínű. Óriási szerencse kell hozzá.
– Szerencse? – kérdezte Régine, szemrehányóan. – Hát
megbánta, hogy életre támadt?
– Nem.
– Élni jó.
– Jó.
Összemosolyogtak. Az uszályon felsírt egy kisgyerek, egy
másik uszályról vagy a kis tarka házak valamelyikéből
gitárszó hallatszott. Esteledett, de a fehér borral telt
poharakon ott táncolt még a kihunyó nap fénye. Fosca
Régine keze után nyúlt.
– Régine – mondta ma este boldog vagyok.
– Csak ma este?
– Nem tudhatja, mióta nem éreztem hasonlót. Sokszor
felleltem a várakozást, az unalmat, a vágyat. De a
teljességnek ezt az ábrándját soha.
– Hát csak ábránd?
– Mindegy, mi. Hinni akarok benne. Régine szájára
hajolt, s a halhatatlan száj érintésére Régine duzzadni
érezte ajkát – a becsvágyó kislányét, a magányos fiatal
lányét, az ünnepelt asszonyét. És ez a csók is Fosca lelkébe
vésődött örökre, mint minden, amit Régine szeret. Férfi,
férfikeze van, férfiszeme, társam, szeretőm, és mégis
halhatatlan, mint az istenek. A nap lebukott az ég alján:
ugyanaz a nap, az ő számára és az én számomra. Vízszag
szállt fel a folyóból, egyre szólt valahol távol a gitár, és
hirtelen nem számított semmi, sem a dicsőség, sem a halál,
csak ez a szívet szorító pillanat.
– Fosca, szeret?
– Szeretem, Régine.
– Emlékezni fog erre a pillanatra?
– Emlékezni fogok, Régine.
– Mindig?
Fosca válasz helyett megszorította a kezét.
– Mondja szóval is: mindig.
– Ez a pillanat valóságos, ez a pillanat a mienk. Ne
gondoljunk másra!
Régine jobbra fordult. Szigorúan véve kerülőt tett, de
szerette ezt a kis utcát, ahol egy fekete erecske csordogált
a járda mentén, s a házak falát gerendák támasztották,
szerette a langyos és nedves tavaszi éjszakát és a
mennybolton nevető kövér, sárga holdat. Annie bizonyára
lefeküdt már, el is aludt volna, ha nem várna Régine
búcsúcsókjára, Fosca ír, időről időre mindketten az órára
pillantanak, és azt gondolják, Régine-nek már haza kellett
volna érkeznie a színházból. De neki kedve támadt sétálni
a szívének oly kedves kis utcákon; hiszen úgyis eljön
egyszer az a nap, amikor nem sétálhat többé sem itt, sem
másutt.
Megint jobbra fordult. Hány férfi, hány nő lehelte be így,
ilyen mámorosan a tavaszi éj édes levegőjét, s számukra
rég kialudt a világ. Igazán nincs segítség a halál, az ő
haláluk ellenében? Egy, egyetlenegy órára sem lehet őket
feltámasztani? Nincs nevem, múltam, arcom, csak az ég
van, a nedves szél és ez a kósza keserűség a szerelmetes
estében; csak ez van: sem én, sem ők, és mindez legalább
annyira ők, mint én.
A következő sarkon balra fordult. Mégis én vagyok Én.
Az égbolton egyetlen hold fénylik, de minden egyes szívben
más hold, oszthatatlanul. Fosca itt jár majd, ezeken az
utcákon, rám gondol, és mégse rám. Ó, miért is nem
törhetjük át azt az áttetsző, kemény kagylóhéjat, amely
magunkkal magunkba zár? Minden egyes szívben hold: de
kié? Foscáé vagy az enyém? Én lennék a szívében és
mégsem én. Hogy mindent elnyerjek, mindent el kell
veszítenem. Ki hozta ezt a törvényt?
Belépett a kapun, áthaladt az ódon ház udvarán. Annie
ablaka világított, a többi sötét volt. Fosca már aludna? Ré-
gine felsietett a lépcsőn, nesztelenül elfordította a kulcsot
a zárban. Annie szobájából nevetés hallatszott: Annie és
Fosca nevetése. Régine arcát elöntötte a vér, éles karmok
markolászták a szívét: tépő fájdalom, amilyet rég nem
érzett. Az ajtóhoz lopódzott.
– Minden áldott este ott ültem, a kakasülőn – mesélte
Annie. – Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy mások lássák
őt, és én ne.
Régine vállat vont. „Már megint fontoskodik” – gondolta
bosszúsan. Kopogott, benyitott. Azok ketten az asztalnál
ültek, előttük nagy tál frissen sült palacsinta, poharukban
fehér bor, Annie cseresznyepiros pongyolában pompázott,
a fülében kösöntyű, arca kipirult az izgalomtól. Régine-t
elfutotta a pulykaméreg. „Kutyakomédia.”
– Látom, vígan vagytok – mondta jéghideg hangon.
– Nézze csak, királynőm, milyen finom palacsintát
sütöttünk. Fosca ügyes ám, ő forgatta, és egyet sem ejtett
el.
Mosolyogva kínálta oda a tálat Régine-nek:
 – Vegyen, még meleg.
– Köszönöm, nem vagyok éhes – felelte Régine.
Gyűlölettel nézte őket. Hogy mernek nélkülem létezni?
Hát csakugyan semmit nem tehetek ez ellen?
„Pimaszság.”
Az ember olykor mintha egy magányos hegyoromról
tekintene büszkén alá a világra: egyetlen pillantással
átfogja a sík, egyöntetű földet, a táj vonalai, színei eggyé
olvadnak. Máskor hirtelen lent találja magát, és észreveszi,
hogy minden talpalatnyi földdarab külön létezik,
mélyedéseivel, halmaival, fennsíkjaival, magaslataival.
Annie saját emlékein kérődzik, és Fosca áhítattal hallgatja!
– Miről beszélgettek?
– Elmeséltem Foscának, hogyan ismerkedtünk meg.
– Már megint? – kérdezte Régine.
Ivott egy korty bort. Nagy kedve lett volna beleharapni
egy friss, meleg, étvágygerjesztő palacsintába – s ettől még
ingerültebb lett:
– Ez Annie nagymonológja. Minden barátomnak leadja,
ha kell, ha nem. Pedig igazán nincs benne semmi
rendkívüli. Annie romantikus lélek, nem kell mindent
elhinni, amit összehord.
Annie szeme könnybe lábadt. Régine úgy tett, mintha*
nem venné észre. „Megríkatlak én mindjárt
istenigazában’T – gondolta kárörömmel.
– Gyalog jöttem haza – mondta tettetett fesztelenséggel.
– Gyönyörű idő van! Tudja, mit határoztam, Fosca? Két
Ahogy tetszik előadás között leruccanunk vidékre.
– Jó ötlet – helyeselt Fosca.
Közben rendületlen nyugalommal falta a palacsintát.
– Engem is elvisznek? – kérdezte Annie.
 Régine csak erre várt.
– Nem. Kettesben akarok maradni Foscával. Én is sze
retnék neki egyet-mást elmesélni.
– De miért ne mehetnék? – fogta rimánkodásra a dolgot
Annie. – Nem leszek én senki útjában. Máskor is
elkísértem, Régine, és maga mondta, hogy soha nem
zavartam.
– Azelőtt talán nem zavartál.
– De hát mit vétettem? – Annie elpityeredett. – Miért
ilyen kegyetlen hozzám, Régine? Miért büntet?
– Nyafogsz, mint egy kisgyerek. Nem áll jól neked, öreg
vagy te már ehhez. Nem büntetlek. Csak nem viszlek el,
mert így tartja kedvem.
– Gonosz! – zokogott Annie. – Gonosz!
– Hiába bőgsz, így határoztam, és kész. Iszonyúan
csúnya vagy, amikor sírsz.
Régine vágyakozó pillantást vetett a palacsintára, és
tüntetően ásított:
– Megyek, lefekszem.
– Gonosz! Gonosz!
Annie az asztalra borulva zokogott.
Régine bevonult a szobájába, ledobta a kabátját, és
nekiállt kibontani a haját. „Vele marad! Vigasztalja” –
gondolta. Legszívesebben kitaposta volna Annie belét.
Már ágyban volt, amikor Fosca kopogott. „Szabad.”
Fosca mosolyogva közeledett.
– Minek töri magát? Igazán ráért volna még! – mondta
Régine. – Bekebelezte legalább az összes palacsintát?
– Ne haragudjon – mentegetőzött Fosca. – Nem
hagyhattam magára Annie-t, magánkívül volt szegény.
– Annie könnyen sír.
 Régine felnevetett.
– Mindent kitálalt, ugye? Elmesélte, hogy ő volt a
színházi büfében a pénztáros, én meg beállítottam,
cigánynőnek öltözve, a fél szememen kötés.
Fosca leült az ágy végébe.
– Ne haragudjon rá – mondta. – Ő is próbál létezni, a
maga módján.
– Ő is?
– Mindannyian azt tesszük.
És a szemében újra ott volt az a tekintet, amely Régine-t
úgy megijesztette a szálloda kertjében.
– Kárhoztat? – kérdezte.
– Soha, Régine.
– De azt gondolja: gohosz vagyok.
Dacosan farkasszemet nézett Foscával.
– Igaz. Nem szeretem, ha mások boldogok, azt akarom,
hogy érezzék a hatalmamat. Annie nem zavarna, merő
gonoszságból hagyom itthon.
– Értem – mondta Fosca gyengéden.
Régine jobban szerette volna, ha Fosca is elborzad tőle,
mint Roger.
– Pedig maga jószívű – mondta Régine.
Fosca határozatlanul vállat vont. Régine tűnődve nézte.
Mit is mondhat az ember Foscáról? Nem fukar, nem
nagylelkű, nem bátor és nem gyáva, nem rossz és nem jó:
számára mindez üres szó. Valóságos csoda, hogy a hajának
és a szemének színe van.
– Nem méltó magához azzal tölteni az estét, hogy
palacsintát sütöget Annie-val.
Fosca mosolygott:
– Jó palacsintát sütöttünk.
 – Foglalkozzék okosabb dolgokkal.
– Mivel?
– A darabommal. Még az első jelenetét sem írta meg.
– Ma este nem ment az írás...
– Olvashatott volna. Ott az a sok könyv, magának
válogattam ...
– Mind ugyanazt mondja.
Régine megriadt.
– Fosca! Csak nem akar újra elaludni?
– Nem – rázta a fejét Fosca. – Nem.
– Megígérte, hogy segít. Azt mondta: „Amire egy
halandó képes, arra én is képes vagyok.”
– Kérdés, Régine, nagy kérdés.
Régine kiugrott a taxiból, futva vágott neki a lépcsőnek.
Fosca nem jött el a találkára, erre még nem volt példa.
Régine benyitott a nappaliba, s szinte kővé vált
megdöbbenésében. Fosca egy létra tetején kuporgott, és
dudorászva mosta az ablaküvegeket.
– Fosca!
Fosca rámosolygott.
– Lemostam az ablakokat – jelentette.
– Mi ütött magába?
– Ma reggel azt mondta Annie-nak, ablakot kellene
mosni.
Lemászott a létráról, a rongyot lobogtatva.
– Nem végeztem jó munkát?
– Négy órakor találkánk volt a koncertteremben.
Elfelejtette?
– El én, elfelejtettem – hangzott a zavart válasz.
Fosca a vödör fölé hajolt, kifacsarta a rongyot.
– Mindenről megfeledkeztem, olyan jól ment a munka.
 – A hangverseny pedig az ördögé – mondta Régine.
– Lesz még untig elég hangverseny.
Régine vállat vont.
– Én erre voltam kíváncsi.
– Éppen erre?
– Erre. No, menjen, öltözzön át – parancsolta Régine. –
Nem járkálhat ilyen ruhában.
– Azt gondoltam, még a plafont is lemosom. Nem valami
tiszta.
– Mi ütött magába? – kérdezte Régine.
– Szerettem volna szolgálatára lenni.
– Nincs szükségem efféle szolgálatokra.
Fosca engedelmesen visszavonult a szobájába. Régine
cigarettára gyújtott. „Megfeledkezett rólam. Nemrég még
semmi sem létezett számára kívülem, és tessék, máris
megfeledkezik rólam. Ennyire megváltozott volna? Mit
forgathat a fejében?” Nyugtalanul járkált fel-alá a
szobában. Amikor Fosca megjelent, ránevetett:
– Egyszóval szeret takarítani?
– Szeretek. Az elmegyógyintézetben is akkor éreztem a
legjobban magam, ha megengedték, hogy a hálótermeket
kisöpörjem.
– De miért?
– Jól eltelik vele az idő.
– Más módon is eltölthetné az idejét.
Fosca sóvárogva nézte a mennyezetet.
– Tudja, mit? Keressen számomra valami mesterséget.
Régine összerezzent.
– Unatkozik? Ennyire?
– Elfoglaltságra van szükségem.
– Megmondtam, mit tegyen ...
 – Olyan munka kell, amelyik nem kényszerít
gondolkozni.
Elégedetten, szinte szerelmesen bámulta a tiszta
ablaküvegeket.
– Csak nem akar ablakmosónak felcsapni?
– Miért ne?
Régine fel-alá járkált, nem felelt. Csakugyan: miért ne?
Mit kezdhet Fosca magával?
– Ha munkát vállal, egész nap nem látjuk egymást.
– Így él mindenki más is – felelte Fosca. – Napközben
nem látják egymást, este találkoznak.
– De mi nem vagyunk olyanok, mint a többi.
Fosca arca elborult.
– Igaza van. Hiába minden, én nem lehetek olyan ember,
mint a többi.
Régine szíve összeszorult. „Én azért szeretem, mert
halhatatlan, ő azért szeret, mert azt reméli: a szerelemben
visszaváltozik halandó emberré. Sosem leszünk igazán egy
pár.”
– Miért nem próbál a világban tájékozódni? – kérdezte. –
Olvasson, járjon kiállításra, kísérjen el hangversenyekre.
– Az nem segít rajtam.
Régine megszorította Fosca karját:
– Hát én? Kevesell?
– Nem élhetem a maga életét.
– Azelőtt azt mondta, elég, ha nézhet...
– Aki élni akar, nem érheti be a puszta nézéssel.
Régine elgondolkodott.
– Hát tanuljon! Válasszon valami épkézláb szakmát.
Legyen mérnök vagy orvos.
– Nem lehet. Túl soká tart.
 – Túl soká? Nem futja az idejéből?
– Csinálnom kell valamit, most, rögtön. Nem szabad arra
kényszerítenie, hogy töprengjek.
Kérő, reménykedő tekintetet vetett Régine-re:
– Hagyja, hogy krumplit pucoljak, lepedőt mossak ...
– Szó sem lehet róla.
– Miért?
– Az olyan lenne, mintha újra elaludna. Azt akarom,
hogy ébren maradjon.
Kézen fogta Foscát.
– Jöjjön, sétáljunk egyet.
Fosca ellenvetés nélkül követte, de a küszöbön
megtorpant.
– Pedig a mennyezetre is ráfért volna már a lemosás –
sóhajtotta.
– Megérkeztünk – mondta Régine.
– Máris? – kérdezte Fosca.
– Bizony. A vonat gyorsan jár, gyorsabban, mint a
postakocsi.
– Szeretném tudni, mit kezdenek az emberek azzal a
temérdek idővel, amit így megtakarítanak.
– Vallja meg: sok mindent feltaláltak száz év óta.
– Mindig ugyanazt találják fel.
Fosca rosszkedvű volt. Mostanában gyakran volt
rosszkedvű. Több szó nem esett. Leszálltak a vonatról,
kiléptek a kis állomás ajtaján, és nekivágtak az
országútnak. Fosca lehorgasztott fejjel bandukolt, egy
kavicsot rugdalt maga előtt. Régine belekarolt.
– Nézze csak, itt töltöttem a gyerekkoromat. Szeretem
ezt a vidéket. Nézze meg jól.
A zsúptetőkön íriszek nyíltak, futórózsa nőtte be az
alacsony házikók falát, léccel elkerített udvarokon tyúkok
kapirgáltak virágzó almafák tövében. Mint fonnyadó
virágcsokor, ha friss víz éri, úgy duzzadozott Régine
szívében, mindent betöltve, a múlt: a pávatollak, lila
akácból font koszorúk, a lángvirágok illata a hold sütötte
kertben, és az ő könnyei, szenvedélyes fogadkozása: szép
leszek, híres leszek. A domb lábánál, a zöldellő
búzamezőkön túl falucska lapult, palatetők csillogtak a
napfényben egy kis templom körül. Megkondultak a
harangok. Egy ló kaptatott fel az emelkedőn, kis szekeret
vont: mellette baktatott a gazda, a kezében ostor.
– Minden olyan, mint régen – mondta Régine. – Csend
van, nyugalom! Látja, Fosca, az én szememben ez az
örökkévalóság: ezek a békés kis házak, ez a harangzúgás,
amely így fog szólni, amíg a világ világ, ez a vén ló, amely
éppúgy kaptat fel a dombra, mint gyerekkoromban a
nagyapja.
Fosca tagadólag rázta a fejét.
– Nem ... Nem ez az örökkévalóság.
– Miért nem?
– Nem lesznek mindig falvak, szekerek, öreg lovak.
– Csakugyan – döbbent meg Régine.
Pillantása körbefutott a kék ég alatt mozdulatlanul
pihenő tájon, amely változhatatlannak tűnt, mint egy
festmény, mint egy költemény:
– Mi lesz a helyén?
– Talán mezőgazdasági nagyüzem, traktorokkal,
hatalmas gabonatáblákkal, talán egy új város, építkezések,
gyárak.
– Gyárak ...
Elképzelhetetlen ... Egy dolog bizonyos: ez a táj, amely
itt volt, ilyen volt, mióta az eszét tudja, eltűnik majd egy
napon. Régine szíve összeszorult. A mozdulatlan
örökkévalóságnak talán részese lehetett volna, de a világ
egy csapásra átalakult tünékeny látomások végeláthatatlan
sorává, és ő itt állt, kifosztottan. Foscára nézett. Nála
kifosztottabb nem lehet senki.
– Azt hiszem, már sejtem – mondta.
– Mit, Régine?
– Hogy miért átok az átok.
Egymás oldalán mentek, mégis egyedül. „Mit tegyek,
hogy az én szememmel lássa a világot? ...” Nem hitte
volna, hogy ilyen nehéz lesz; úgy érezte, Fosca napról
napra távolabb kerül tőle, ahelyett hogy közeledne. Jobbra
mutatott, az árnyas tölgyfasorra:
– Ez az.
Meghatottan nézte az ismerős, virágba borult mezőket, a
szögesdrót kerítést – valaha hason csúszott át alatta –, a
gyöngyöző halastavat. Minden itt volt újra,
karnyújtásnyira: gyerekkora, első párizsi útja, s a
káprázatos hazatérés. Lassan körüljárta a parkot a fehér
palánk mentén. A kiskaput eltorlaszolták, a nagy rácsos
kapu zárva. Régine átugrott a palánkon: „Egyetlen
gyermekkorom, egyetlen élet, az én életem.” Az ő ideje
megáll egyszer, már meg is állt, útját állja a halál
áthatolhatatlan fala: Régine élete nagy tó, amely tiszta álló
képekben tükrözi a világot. A vörösbükk örökkön-örökké
így susog a szélben, a lángvirágok így árasztják
mézillatukat, a patak csobog, s a levélzizegésben, a sudár
cédrusok kék lombjában, a virágillatban mindenestül ott
van, rabul ejtve a világ.
Még nem késő. Most kellene rákiáltania Foscára:
„Hagyjon magamra. Egyedül emlékeimmel, röpke
létemmel, vállalván önmagamat és a halál bizonyosságát.”
Régine egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a zárt
ablaktáblás ház előtt: egyedül, halálra szántan,
örökkévalóan. Aztán Foscára pillantott. Fosca a fehér
kerítésnek támaszkodott, és nézte a bükköt, a cédrusokat
soha ki nem alvó tekintetével; az idő újra meglódult, a
végtelenbe futott, a tiszta képek összezavarodtak, Régine-t
magával sodorta a zuhogó ár, nem volt többé megállás, s
csak egyet remélhetett: hogy kevéske ideig fennmarad még
a felszínen, mielőtt tajtékká foszolna.
– Jöjjön – mondta.
Fosca átlépett a palánkon. Régine megszorította Fosca
kezét.
– Itt születtem – mondta. – Az a szoba ott, a
babérbokrok fölött, az én szobám. Álmomban hallottam a
forrás mormogását, ablakomon beáradt a magnóliák illata.
Leültek egy lépcsőre: a kő meleg volt, bogarak dongták
körül őket. Régine mesélt, és a parkot szellemalakok
népesítették be. Egy kislány rótta a homokkal felszórt
fasorokat, földet seprő ruhában, egy sovány kamasz lány
szavalta Camille átkait a szomorúfűz árnyékában. A nap
már az ég alján járt, s Régine még mindig nem fáradt el a
beszédben. Mohó vágy hajtotta: feltámasztani, ha csak egy
pillanatra is, a sok kis halott áttetsző szellemalakját,
akiknek testében egykor az ő szíve dobogott.
Mire elhallgatott, lebukott a nap. Foscához fordult:
– Figyelt rá, Fosca?
– Hogyne, persze.
– Emlékezni fog mindenre?
Fosca vállat vont:
 – Mindig ugyanaz a történet.
Régine úgy ugrott talpra, mint akit megdöftek:
– Nem – kiáltotta. – Nem. Ez nem az a történet.
– Ugyanaz. Az egyetlen történet.
– Nem igaz!
– Mindig ugyanaz a küzdelem és kudarc – mondta Fosca
csüggedten. – Mindig újrakezdik, mind ahányan vannak. És
én is újrakezdem, akár a többi. Soha nem lesz vége.
– De én más vagyok, mint a többi – mondta Régine. – Ha
nem lennék más, nem szeretne. Mert szeret, ugye, Fosca?
– Szeretem.
– És egyetlen vagyok a maga számára?
– Egyetlen. Mint minden asszony.
– De én – én vagyok, Fosca! Hát már nem lát?
– Hogyne látnám. Szőke, nagylelkű, becsvágyó, és retteg,
a haláltól.
Megcsóválta a fejét.
– Szegény Régine!
– Ne sajnáljon! Megtiltom, hogy sajnáljon – kiáltotta
Régine és elfutott.

– Mennem kell – mondta Régine.

Csüggedt pillantást vetett a mulató ajtajára. Az ajtó
mögött utca van, a Szajnára nyíló utca, a folyó túloldalán
Régine nappali szobája, és Fosca, aki ül az íróasztal előtt,
és nem ír. „Jól ment a próba?” – kérdezi majd. „Jól” – feleli
Régine, és megint csend borul rájuk. Kezet nyújtott
Florence-nak.
– A viszontlátásra.
– Igyon velünk még egy pohárka portóit – mondta
Sanier. – Minek sietne, ráér.
– Ráérek, ami azt illeti, ráérek.
Fosca nem nézi az órát.
– Sajnálom, hogy elrontottam a próbát.
– Ó, igazi élvezet téged dolgozni látni, Régine – felelte i
gyorsan Florence.
– Ihletett ötletei voltak – tódította Sanier.
Gyengéden beszéltek hozzá, lágy mozdulattal tartották
orra elé a szendvicsestálat, cigarettával kínálták, a
szemükben rejtett aggodalom. „Nem bosszúállók” –
gondolta Régine. De a gondolatát már nem kísérte a
megvetés vidám duruzsolása, nem bírt többé senkit sem
megvetni.
– Megmásíthatatlan az elhatározásuk? Pénteken utaznak? –
kérdezte.
– Utazunk. Végre – felelte Florence. – Alig állok a lábamon.
– Magadra vess – mondta Sanier szemrehányóan.
Régine-hez fordult.
– Nem kíméli magát, sem az életben, sem a színpadon.
Régine megértően mosolygott. „Úgy néz Florence-ra,
ahogy Roger nézett valaha rám” – gondolta. Sanier átérzik
Florence bajait, osztozik örömeiben, gondjaiban,
tanácsokat ad neki, szívén melengeti: igazi szerelmespár.
Régine felállt.
– Most már. csakugyan mennem kell.
Mosolyok, gyengéd szavak, egyszerű emberi
összetartozás: hiába, ő nem erre született. Kilépett az
ajtón, s elmerült magánya tengerében. Egyedül ment át a
hídon, haza, a vörös szobába. De ez a magány már nem a
régi, büszke magány. Régine gyarló, elveszett teremtés volt
a magas ég alatt.
Annie elment valamerre, Fosca ajtaja zárva. Régine
lehúzta kesztyűjét, s megállt a szoba közepén. A tárgyak: a
nagyasztal, a függönyök, a csecsebecsék a polcon aludni
látszottak. Mintha halottat rejtene a ház, s a tárgyak
ijedtükben óvakodnának létezni is. Tétován megindult;
nem volt mit tennie. Cigarettáért nyúlt, de visszadobta a
dobozt kézitáskájába, nem volt kedve rágyújtani.
Semmihez sem volt kedve. Mintha még az arca is aludt
volna a tükörben. Lesimította a haját, és megindult Fosca
szobája felé. Kopogott.
– Tessék.
Fosca az ágy végében ült, és konok buzgalommal
dolgozott. Zöld fonálból hosszú sálfélét kötött.
– Jól ment a próba?
– Nagyon rosszul ment – felelte Régine szárazon.
– Holnap jobban megy majd – biztatta Fosca.
– Nem.
– Előbb-utóbb majd csak menni fog.
Régine vállat vont.
– Nem tenné félre egy percre a munkáját?
– Ha parancsolja.
Láthatóan nem szívesen, de engedelmeskedett.
– Mit csinált egész nap?
– Amint látja: kötöttem.
– És mi lesz a megígért színdarabbal?
– Ó, a színdarab ...
Mentegetőzve tette hozzá:
– Azt reméltem, másképp sikerül.
– Mi sikerül másképp? Mi gátolja a munkában?
– Nem bírok darabot írni.
– Mondja inkább úgy: nem akar.
– Nem bírok. Örömest hasznára lettem volna, Régine. De
nem bírok írni. Mi mondanivalóm lehet nekem mások
számára?
– Ugyan – rázta a fejét Régine türelmetlenül nem olyan
nagy dolog egy színdarabot megírni.
– Maga közéjük tartozik, Régine, azért tartja a dolgot;
magától értetődőnek.
– Meg se próbálta. Egy betűt sem írt le.
– Próbálkozom én folyton – mentegetőzött Fosca. –
Egy-egy szereplőm olykor életre kel, de rögtön el is lobban.
Születnek, élnek, meghalnak: egyéb mondanivalóm nincs
róluk.
– Pedig sok nőt szeretett, és sok férfi volt a barátja.
– Igaz, vannak emlékeim. De az nem elég.
Lehunyta a szemét. Úgy tetszett: lázasan kutat egy
emlék után.
– Nagyon sok erő, büszkeség vagy szeretet kell hozzá,
hogy az ember hinni tudjon cselekedetei fontosságában, s
abban, hogy az élet győz a halálon.
Régine közelebb húzódott Foscához. Elszoruló torokkal
kérdezte, előre rettegve a választól:
– Fosca, az én sorsom is közömbös magának?
– Ezt a kérdést nem lett volna szabad feltennie, Régine.
– Miért nem?
– Kár azon törnie a fejét, hogy mit gondolok, mit nem.
Ez gyengeség.
– Gyengeség? S az lenne a bátorság, ha elmenekülnék
magától?
– Ismertem egy férfit, ő nem menekült, a szemem közé
nézett, meghallgatott. De maga döntött.
– Úgy beszél róla, Fosca, mintha nagyon tisztelné.
Hirtelen féltékeny lett az ismeretlen férfira.
 – Hát ő nem az volt, ami a többi: szerencsétlen ember,
aki hiába próbál létezni?
– Ő azt tette, amit akart, és nem remélt.
– Fontos, hogy az ember azt tegye, amit akar?
– Neki fontos volt.
– És magának, Fosca?
– Nem törődött velem.
– Igaza volt, vagy nem volt igaza?
– Nem felelhetek helyette.
– Úgy látom, csodálja őt.
Fosca nemet intett: – Nem vagyok képes csodálatra.
Régine fel-alá járkált, nem lelte helyét.
– Hát én? – kérdezte.
– Maga?
– Mi vagyok én a maga szemében, Fosca? Szerencsétlen
teremtés?
– Túl sokat foglalkozik önmagával, Régine. Rosszul teszi.
– Hát mivel kéne foglalkoznom?
– Azt nem tudom – felelte Fosca.

Régine lelépett a színpadról. Fosca az üres nézőtér

végében ült. Régine megindult feléje. Menet közben
megállította egy hang: „Régine!”
Arra fordult. Roger szólította.
– Nem haragszol, ugye, hogy eljöttem? Laforét
meghívott. Alig vártam már, hogy láthassam a te
Bérénice-alakításodat...
– Miért haragudnék? – nézett meglepődve Roger-ra.
Azt hitte, a találkozás jobban felkavarja majd, régebben
minden megrázta, ami a múltját idézte. De Roger
meghitten ismerős arca hidegen hagyta.
 - Régine – mondta Roger –, csodálatos Bérénice vagy.
Tragédiát éppoly nagyszerűen játszol, mint vígjátékot.
Most már nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy
hamarosan te leszel a legnagyobb színésznő Párizsban.
Roger hangja remegett, szája széle idegesen rángatózott.
Nagyon izgatott volt. Régine Fosca hűlt helyét nézte a
terem végében, ő, aki örökre emlékezni fog, látta vajon?
Megértette végre, hogy Régine-t nem lehet más nőkkel,
egyetlen más nővel sem összetéveszteni?
– Igazán kedves vagy – mondta szórakozottan.
És akkor vette észre, hogy már jó ideje állnak némán
egymással szemben. Roger aggódva fürkészte-Régine arcát.
– Boldog vagy? – kérdezte halkan.
– Hát persze.
– Kimerültnek látszol...
– A próbák, tudod ...
Feszengett, Roger átható tekintete zavarba hozta,
elszokott attól, hogy aprólékos figyelemmel nézzék.
– Megcsúnyultam?
– Nem. De megváltoztál.
– Lehet.
– Azelőtt nem tűrted volna, hogy azt mondjam:
megváltoztál. Mindenáron meg akartál maradni annak, aki
vagy.
– Csakhogy igazán megváltoztam.
Régine mosolyt erőltetett az arcára.
– Mennem kell, várnak.
Roger nem engedte el rögtön Régine kezét.
– Láthatlak? Mikor?
– Amikor akarod. Hívj fel – mondta Régine közönyösen.
Fosca a bejáratnál várta.
 – Bocsánat, feltartottak – mentegetőzött Régine.
– Sose mentegetőzzék. Szeretek várni... – mosolygott
Fosca. – Gyönyörű a mai éjszaka. Ne menjünk gyalog?
– Nem. Fáradt vagyok.
Taxiba ültek. Régine hallgatott. Várta, remélte, hogy
Fosca magától is megszólal, de Fosca egész úton némán ült
mellette. Hazaértek, Régine lefekvéshez készülődött, s
Fosca még mindig nem szólalt meg.
– No, Fosca, hogy tetszett az előadás? – kérdezte végül
Régine.
– Mindig nagy élvezet számomra, ha játszani látom,
Régine.
– Jól játszottam?
– Gondolom, jól.
– Csak gondolja? Hát nem tudja?
Fosca nem felelt.
– Fosca, maga látta valaha Rachelt, ugye?
– Láttam.
– Jobban játszott nálam? Sokkal jobban?
Fosca vállat vont.
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem? Tudnia kell!
– Jól játszani, rosszul játszani, ezek a szavak számomra
nem jelentenek semmit. – Fosca hangja ingerülten
csengett.
Régine szívéről lefutott a vér.
– Ébredjen, Fosca! Emlékezzék! Volt egy idő, amikor
minden este ott ült a színházban, és nézett, megbabonázva.
Egyszer még azt is mondta: sírni lett volna kedvem.
– Emlékszem – bólintott Fosca.
És kedvesen Régine-re mosolygott.
 – Most is örömest elnézem a játékát.
– De miért? Nem azért, mert jól játszom?
Fosca határtalan gyöngédséggel tekintett Régine-re:
– Mialatt játszik, szenvedélyesen hisz saját létezésében,
Régine. Hasonló hitet legfeljebb az elmegyógyintézetben
tapasztaltam egy-két nőnél, de ők kizárólag saját
létezésükben hittek. A maga számára léteznek a többiek is,
mi több, egy-egy pillanatra elérte olykor, hogy én is
létezzem.
– Hogyan? Hát csak ezt látta az én Rosalindámban,
Bérénice-emben? Mindössze ennyire becsüli a
tehetségemet?
Ajkába harapott; sírás környékezte.
– Nem kis dolog ez – ingatta a fejét Fosca. – Nem
mindenki képes mímelni, hogy létezik.
– De én nem mímelem – tiltakozott Régine
kétségbeesetten. – Igenis létezem, valóságosan létezem.
– Ezt maga sem hiszi igazán, Régine. Ha hinné, miért
ragaszkodott volna olyan görcsösen ahhoz, hogy elvigyen a
színházba?
– Igenis hiszem, sőt tudom! – futotta el az irídulat Ré-
gine-t. – Létezem, tehetséges vagyok, nagy színésznő
leszek. Maga pedig vak!
Fosca mosolygott és hallgatott.

– Jó lesz így? – kérdezte Annie. Gondosan elrendezte a

pikkelyes bőrű ananászokat egy jégkockákkal teleszórt
tálon. Régine egy pillantást vetett az asztalra. Minden a
helyén volt: virágok, kristálypoharak, pástétomok,
szendvicsek.
– Úgy hiszem, jó – mondta.
 Nekiállt villával habosra verni a nyers tojássárgájából és
olvasztott csokoládéból álló krémmasszát. Florence is
gondos háziasszony, de az ő vacsoráinak szabott, fillérre
kiszámítható ára van: ennyit meg ennyit költ márkás
borokra, elsőrendű cukrászsüteményre, drága, de
személytelen, bolti árukat szolgál fel. Régine azt akarta,
hogy az ő vacsorája utánozhatatlan remekmű legyen.
Szeretett vendégeket fogadni. Egy egész hosszú éjszakán át
ez a szoba, ez az asztal, ez a színtér – Régine életének
színtere – tükröződik majd minden szemben, az ő keze
főztjét eszik, az általa kiválasztott lemezeket hallgatják;
egy egész hosszú éjszakán át teljhatalmú ura lesz
érzékeiknek. Szaporán járt kezében a villa, a krém kezdett
összeállni. Az előszobából egyhangú, nem szűnő zaj
hallatszott, lépések zaja.
– Az idegeimre megy a járkálása.
– Szóljak neki?
– Ne ... Nem érdemes.
Fosca egy álló órája járt fel-alá, mint medve a
ketrecében, az örökkévalóság ketrecében. Régine verte a
habot, Fosca járkált, fel és alá; a másodpercek sűrű, ízes
cseppek alakjában rakódtak le az üvegtál falára, Fosca
léptei nyomtalanul elhaltak a levegőben. Lábak mozgása,
kezek mozgása: a krémet megeszik, az edényt elmossák,
nyoma sem marad. Rosalinda, Bérénice és az új szerződés
a Vihar főszerepére ... Régine napról napra, türelmesen
építi fel életét; Fosca járkál fel-alá, meg nem tetté téve
megtett lépéseit. Az én életem egy csapásra válik majd meg
nem történtté ...
– Kész – mondta Régine. – Megyek öltözni.
Belebújt hosszú, fekete taftruhájába, előkereste ékszeres
dobozából az alkalomhoz illő nyakláncot. „Ma este
leengedem a hajfonataimat” – mondta hangosan. Egy ideje
gyakran beszélt magában fennhangon. Odakint csengettek,
megjöttek az. első vendégek. Régine befonta a haját. „Ma
este megmutatom nekik igazi arcomat...” A tükör elé
lépett, belemosolygott. Hirtelen ajkára fagyott a mosoly:
arca – milyen büszke volt rá mindig! – lárvának hatott a
tükörben, s idegennek tetszett a teste is: egy báb teste.
Megint mosolyogni próbált: mosolygott a báb a tükörben.
Elfordult; ha így megy tovább, mindjárt nyelvet ölt
magára. Belépett a nappaliba. Égtek a kislámpák, a
karosszékekben, a heverőkön vendégek ültek: Florence,
Sanier, Dulac, Latorét. Fosca is köztük ült, és vidáman
csevegett, Annie koktélt kínált körbe. Minden valóságosnak
tetszett. Régine mosolyogva üdvözölte a jelenlevőket, s
azok visszamosolyogtak rá.
– Gyönyörű vagy ebben a ruhában – mondta Florence.
– Elbújhatok melletted.
– Remek ez a koktél.
– Saját találmányom.
Koktélt szürcsöltek, Régine-t bámulták. Megint
megszólalt odakint a csengő, Régine megint mosolygott,
visszamosolyogtak rá, nézték, bámulták, hallgatták.
Rátapadt rosszakaratú, jóakaratú tekintetük, szemükben
százszínűen villódzott-táncolt Régine ruhája, Régine arca,
Régine szobája. És most is valóságosnak látszott minden.
Ragyogó összejövetel. Csak Foscát ne látná folyton ...
Elfordította a fejét. Tudta: Fosca merően nézi, a
szemében mérhetetlen szánalom. Keresztüllát rajta. Látja a
bábut, látja a komédiát. Régine felkapott egy
süteményestálat az asztalról és körbekínálta.
 Dulac beleharapott egy szerecsenfánkba: sűrű fekete
krémmel telt meg a szája. „Életem egy darabja, egy becses
pillanata Dulac szájában” – gondolta Régine. „Az én
életemet falják, szájjal, szemmel. Hát aztán!”
– Mi bántja, Régine? – kérdezte egy gyengéd férfihang.
Sanier.
– Minden.
– Holnap aláírja a szerződést a Vihar-ra, a Bérénice
bemutatója óriási siker, s mégis ezt mondja, Régine?
– Rossz természetem van.
– Ellenkezőleg – felelte Sanier komolyan, szinte
ünnepélyesen.
– Miért ellenkezőleg?
– Nem szeretem az elégedett embereket.
Sanier szeméből sütött az őszinte rokonszenv.
Annyi együttérzéssel tekintett rá, hogy Régine szívében
feléledt a remény egy szikrája. Szorongató vágy rohanta
meg: őszintén beszélni, felelni, hogy élő valósággá váljon
legalább ez az egy pillanat.
– Azt hittem, megvet – mondta Régine.
– Én?
– Igen, Sanier. Aljas dolog volt beárulni magánál
Florence-ot és Mauscot-t.
– Elképzelhetetlen, Régine, hogy maga aljas dolgot
cselekedjék ...
Régine elmosolyodott. Lelkében újra kigyulladt a láng.
„Ha akarnám ...” Lángként szeretett volna lobogni Sanier
becsületes, szenvedélyes szívében.
– Mindig azt hittem: elítél.
– Tévedett.
Régine Sanier szemébe nézett:
 – Mi a véleménye rólam? De őszintén!
Sanier egy pillanatig habozott a válasszal.
– Van magában valami tragikus – mondta aztán.
– Micsoda?
– A korlátot nem ismerő vágy. Maga istenhitre született,
Régine, és arra, hogy kolostorba vonuljon.
– Sokan vannak a kiválasztottak. A szentek. Tűrhetetlen,
hogy Isten mást is szeret, nemcsak engem.
Kilobbant a láng. A hátában érezte Fosca figyelő
pillantását. Itt van, látja, hogyan nézek Sanier-ra, aki
engem néz, s akinek a szívében égni vágytam; szavakat
váltunk, pillantásokat, és ő látja, látja a tükrök játékát,
üres tükrökét, amelyek nem verhetnek vissza mást, mint
tulajdon ürességüket. Hirtelen felkapott egy
pezsgőspoharat.
– Szomjas vagyok.
Felhajtotta a pezsgőt, újra töltött. Roger rászólt volna:
„Ne igyál annyit!”, és ő ivott volna, és cigarettázott volna,
és a feje elnehezült volna az undortól, lázadástól, lármától.
De Fosca nem szól, csak nézi, és azt gondolja:
„Próbálkozik! Létezni próbál!” És igaza van, próbálkozom,
szerepet játszom: háziasszony-játékot, dicsőség-játékot,
csábítás-játékot, de akár így, akár úgy, mindig ugyanazt a
játékot: a létezés játékát.
– Látom, jól szórakozik! – mondta Foscának.
– Telik az idő.
– Hiába gúnyol, nem félemlít meg!
Kihívóan nézett Fosca szeme közé. Fosca ellenére,
szánakozó mosolya ellenére érezni akarta, még egyszer, az
élet égető fájdalmát. Letéphetné ruháit, és meztelenül
táncolhatna, megölhetné Florence-ot: aztán történjen,
aminek történnie kell, minden egyre megy. Igenis láng
lesz, az éjszakába hasító láng, ha csak egy percre,
villanásnyi időre is. Felnevetett. Ha most, egyetlen pillanat
alatt romba dönti múltját és jövőjét, bizonyosan tudhatja,
hogy ez az egy pillanat létezik, létezett. Felugrott a
díványra, magasra emelte pezsgőspoharát, és elkiáltotta
magát:
– Kedves barátaim ...
Minden arc felé fordult.
– Itt az ideje, hogy eláruljam, miért gyűltünk össze ma
este. Nem azért, hogy a szerződés aláírását ünnepeljük...
Rámosolygott Dulacra.
– Bocsásson meg, Dulac úr, nem írom alá a szerződést.
Dulac arca elkomorult, Régine diadalittasan mosolygott.
Döbbent szemek meredtek rá.
– Nem játszom el a film főszerepét, semmiféle film
főszerepét. Búcsút mondok Bérénice-nek is. Visszavonulok
a színpadtól. Igyunk színészi pályafutásom végére.
Egy perc, egyetlen perc, nem több. Régine létezett. Mind
őt nézték, nem értették, és egy kicsit féltek is tőle: villám
volt, zuhatag, lavina, hirtelen feltáruló szakadék, amelyből
rettegés száll föl. Volt, létezett.
– Régine, elment az esze – mondta Annie.
Mind beszéltek, hozzá beszéltek: miért? hát csakugyan?
nem igaz. Annie kétségbeesetten szorongatta a karját.
– Igyatok velem – kiáltotta Régine. – Igyatok a
karrierem végére.
Felhajtotta a pezsgőt, nagyon hangosan, metszőn
nevetett.
– Szép vége lett!
Foscát kereste a szemével, kihívóan nézte: lám,
lángolok, létezem. Kinyújtott keze elernyedt, lehanyatlott,
a pohár összetört. Fosca mosolygott, és ez a mosoly
csontig, velőig hatolt. Letépte Régine álarcát, mindent, de
mindent lehántott róla, a gesztusait, szavait, mosolyait, s ő
ott állt pőrén – verdeső pilleszárny az űrben. „Próbál
létezni.” Fosca még azt is látja, kinek a kedvéért
próbálkozik: a szavak, mosolyok, gesztusok mögött
mindenütt, mindenkiben ugyanaz a csalás, ugyanaz az űr.
– Micsoda komédia! – nevetett Régine.
– Sokat ivott, Régine – mondta Sanier rábeszélően. –
Jöjjön, pihenjen le.
– Nem ittam sokat. Tiszta a fejem – Régine vidám volt,
hetyke.
Foscára mutatott, nevetve.
– Az ő szemével látok.
Elhalt a nevetése. Fosca szemével átlátott ezen az új
komédián is, a mindentudó nevetés, reménytelen szavak
komédiáján. Elállt a szava. Odabent kialudt a fény. Odakint
hallgattak.
– Jöjjön lepihenni – ez Annie volt.
– Jöjjön – ez Sanier.
Ment velük.
– Küldd őket haza – parancsolta Annie-nak. – Mind
menjenek haza.
És ádáz indulattal két kísérőjére támadt:
– Ti is hagyjatok magamra, mind a ketten.
Mozdulatlanul állt egy darabig a szoba közepén, majd
tétován körbeforgott, nézte a néger maszkokat a falon, a
kis szobrokat a polcon, a régi bábokat a pici
bábszínházban. Drága csecsebecsék, bennük, bennük van
egész múltam s régi önszerelmem. S lám, csupa bazári
lom! Földre hajigálta a maszkokat.
– Bazári lom! – mondta hangosan, és rájuk taposott.
Ledobálta a kis szobrokat, bábokat is. Taposott rajtuk,
eltiporva a hazugságot.
Valaki megérintette a vállát.
– Régine! – mondta Fosca. – Mire jó ez?
– Elegem van a hazugságból!
Egy székre hanyatlott, arcát tenyerébe temette. Fáradt
volt, elcsigázott.
– Én magam is hazugság vagyok – mondta.
Hosszú csend támadt. Aztán megszólalt Fosca:
– Elmegyek.
– Elmegy? Hová?
– Minél messzebbre. Elfelejt majd, és újra képes lesz
élni.
Rémülten nézte Foscát. Mi vagyok nélküle? Semmi.
Velem kell maradnia.
– Ne menjen! – kiáltotta. – Már késő. Nem felejtem el
soha, semmit sem felejtek el.
– Szegény Régine! Mit tegyünk?
– Nincs mit tenni. Maradjon.
– Maradok.
– Ne hagyjon el soha, de soha.
Átölelte Fosca nyakát, száját szájára tapasztotta, nyelvét
a foga közé csúsztatta. Fosca keze Régine testére fonódott,
s ő megborzongott. Régen, más férfiakkal, csak a
simogatást érezte, a kezet nem, de Fosca keze létezett,
volt, s Régine a kéz zsákmánya. Fosca lázasan vetkőztette,
mintha az idő kifogyna alóla, még alóla is, mintha minden
perc drága volna, nem tékozolni való. Magához ölelte, és
Régine-ben tűzvihar támadt, elsöpörve szavakat, képeket,
mindent: nem maradt más, mint a nagy fekete borzongás.
Fosca Régine testébe hatolt, s ő a férfivágy prédája lett, a
vágyé, amely egyidős a földdel, e féktelen és új vágyé,
amelyet egyedül ő csillapíthatott, s amelynek tárgya nem ő
volt, hanem a mindenség; eggyé vált vele, ő maga volt ez a
vágy, ez az égető űr, sűrű hiány, maga volt a mindenség. A
pillanat lobot vetett, az öröklét legyőzetett. Teste
megfeszült a görcsös, vad, szorongató várakozásban,
tüdeje egy ütemre zihált Foscáéval. A férfi felnyögött, s ő
belemélyesztette körmeit a másik húsába, a diadalmas és
reménytelen, végső gyönyör kínjában, amellyel minden
véget ért, semmivé lett, s ő visszazuhant önmagába a csend
égő békéjéből kiszakadva, hiábavalóan és elárultan. Régine
megtörölte keze fejével izzadó homlokát. Vacogott.
– Régine – szólongatta Fosca gyengéden.
Haját csókolgatta, arcát simogatta.
– Aludjon, Régine. Ha semmi mást nem is, aludnunk még
szabad.
Hangjában annyi bánat volt, hogy Régine kis híján
kinyitotta a szemét, kis híján megkérdezte: hát nincs
orvosság? De Fosca nagyon is gyorsan olvasott a
gondolataiban, s ő nagyon is sok éjszakát, nőt sejtett Fosca
mögött. Elfordult hát, s arcát a párnára hajtotta.
Alig hajnalodott, amikor Régine felébredt. Kinyújtotta a
karját, megtapogatta az ágyat. Nem feküdt mellette senki.
– Annie!
– Régine.
– Hol van Fosca?
– Elment.
– Elment? Ilyen korán? Hová?
Annie kerülte Régine tekintetét.
 – Üzenetet hagyott.
Régine átvette a levélkét, egy kettéhajtott, kis cédulát.
„Isten vele, kedves Régine, felejtse el, hogy létezem.
Hiszen csakugyan így van: maga létezik, én nem számítok.”
– Hová ment? – kérdezte Régine.
Kiugrott az ágyból, kapkodva öltözködött.
– Ez képtelenség. Megmondtam neki, hogy ne menjen el.
– Az éjjel ment el – mondta Annie.
– Miért engedted? Miért nem ébresztettél fel? – támadt
rá Régine. – Mondd, meghülyültél? Miért engedted?
– Nem tudom.
– Mit nem tudtál? Neked adta oda a levelet, olvastad,
vagy nem?
Haragosan végigmérte Annie-t.
– Szándékosan engedted el. Tudtad és elengedted. Cafka,
te cafka.
– Igaz, tudtam – ismerte be Annie. – De mennie kellett, a
maga érdekében.
– Az én érdekemben? – toporzékolt Régine. – Ezt együtt
sütöttétek ki?
Megrázta Annie-t.
– Hol van most?
– Nem tudom.
– Nem tudod!
Régine Annie arcát fürkészte. Azt gondolta: „Ha
csakugyan nem tudja, nincs mit tenni, meghalok.” Egyetlen
iramodással az ablakpárkányon termett.
– Mondd meg, hol van, mert ha nem, ugrok.
– Régine!
– Meg ne moccanj, különben ugrok. Hol van Fosca?
– Lyonban, a szállodában, ahol három napot töltött
magával.
– Igazat beszélsz? – kérdezte Régine gyanakodva. –
Miért árulta el neked, hová megy?
– Mindenáron tudni akartam. Én ... én féltem magától.
– Egyszóval megtanácskozta veled az ügyet.
Magára kapta a kabátját.
– Megyek utána.
– Elhozom én, Régine, ha parancsolja. Ma este fellépése
van ...
– Tegnap bejelentettem, hogy visszavonulok a
színpadtól.
– Részeg volt. Hadd menjek én. Ígérem: visszahozom.
– Én akarom visszahozni.
Kilépett az ajtón, onnan szólt vissza:
– És ha nem találom meg, az életben nem látsz többé.

Fosca egyedül üldögélt a szálloda teraszán, egy kis asztal

mellett, előtte egy palack fehér bor. Cigarettázott. Nem
lepődött meg, amikor Régine-t meglátta.
– Máris itt! – mondta mosolyogva. – Szegény Annie!
Nem sokáig bírta.
– Fosca, miért ment el? – kérdezte Régine.
– Annie kért rá.
– Annie erre kérte?
Régine leült Foscával szemben.
– Én arra kértem, hogy maradjon – mondta felindultan.
Fosca mosolygott.
– Miért engedelmeskedtem volna inkább magának, mint
neki?
Régine kitöltött magának egy pohár bort és felhajtotta.
Remegett a keze.
 – Hát már nem szeret? – kérdezte.
– Őt is szeretem – válaszolta Fosca szelíden.
– De nem ugyanúgy.
– Hogyan tehettem volna különbséget kettejük között és
minek? Szegény Annie!
Régine szédült, iszonyú hányinger környékezte: fűszálak
a réten, ezer meg ezer, egyik olyan, mint a másik ...
– Volt idő, amikor a világból egyedül én léteztem a maga
számára, Fosca!
– Volt. De aztán felnyitotta a szememet, Régine... Régine
tenyerébe temette az arcát. Fűszál, nem több, csak egy
fűszál. Mindenki azt hiszi, hogy ő más, mint a többi,
mindenki különbnek tartja magát a többinél, mindenki
téved, ő is tévedett, mint mindenki más.
– Jöjjön vissza, Fosca.
– Nem megyek. Minden hiába. Azt hittem, emberré
lehetek újra: máskor, más alvásaim után ez megesett
velem. De hiába: már nem élhetek ember módra.
– Próbáljuk meg újra.
– Belefáradtam.
– Akkor végem.
– Bizony, Régine, magára nagy bajt hoztam.
Fosca közelebb hajolt Régine-hez.
– Sajnálom. Tévedtem. Nem szabadna már tévednem –
tette hozzá, kurta nevetéssel. – Kinőttem abból a korból.
De úgy hiszem, nincs mód elkerülni a tévedést, ha tízezer
évvel idősebb leszek, akkor is tévedni fogok. Az ember nem
fejlődik.
Régine kézen fogta Foscát.
– Húsz évet kérek az életéből. Húsz évet! Mi az
magának?
 – Nem ért engem, Régine.
– Nem, csakugyan nem értem! A maga helyében én
megpróbálnék segíteni az embereken, a maga helyében ...
– De nincs a helyemben, Régine – vágott a szavába
Fosca. – Senki nem sejti, nem képzeli ... Megmondtam már,
Régine: a halhatatlanság átok.
– Maga teszi azzá.
– Nem. Én harcoltam, nem is képzeli, mennyit
harcoltam!
– De miért? Magyarázza meg, kérem.
– Lehetetlen. Ahhoz mindent el kellene mesélnem.
– Sebaj, meséljen. Ráérünk, ugye? Mind a ketten
ráérünk.
– Minek? – kérdezte Fosca.
– A kedvemért tegye meg. Talán könnyebben elviselem,
ha megértem.
– Mindig ugyanaz a história – dünnyögte Fosca. – Soha
nem fog változni. Hurcolhatom magammal az idők
végezetéig.
Körülnézett.
– Rendben van – bólintott aztán. – Elmesélem.
ELSŐ RÉSZ
Itáliában születtem, egy carmonai palotában, 1279. május
17-én. Anyám meghalt, nem sokkal születésem után. Apám
nevelt, ő tanított lovagolni és nyilazni. Oktatásomat egy
szerzetesre bízta, aki igyekezett belém istenfélelmet
plántálni. De hiába: legkisebb korom óta nem érdekelt
más, csak e földi élet, és nem féltem senkitől, semmitől.
Apám szép volt és erős, s én bámultam őt. Amikor a
csámpás lábú Francesco Rienzit először láttam, fekete
lován, csodálkozva kérdeztem apámtól:
– Miért éppen ő Carmona ura?
Apám rám nézett és nagyon komolyan felelte:
– Soha ne akarj azzá lenni, ami ő.
A nép gyűlölte Francesco Rienzit. Azt beszélték, hogy
vastag páncélinget hord a ruhái alatt. Akármerre járt,
mindig tíz testőr kísérte. Hálószobájában, az ágy lábánál
három lakatra zárt, nagy ládát őrzött, s ez a láda telis-tele
volt arannyal. Egyre-másra árulással vádolta a város
nemesurait, és elkobozta a vagyonukat. A palotatéren
vérpad állt; sok fej hullott ott a porba hónapról hónapra. A
szegényeket éppúgy kifosztotta a herceg, mint a
gazdagokat. Öreg dajkám séta közben megmutogatta
nekem a kelmefestőnegyed düledező viskóit, az utcán
hempergő mocskos, csupasz ülepű gyerekeket, a
székesegyház lépcsőin kuporgó koldusokat, és azt mondta:
– Ez a sok nyomorúság mind a herceg műve.
Carmona rideg kőszálra épült, terein nem buzgott kút.
Az emberek gyalog jártak le a síkságra tömlőiket
megtölteni, s a víz éppoly drága volt, mint a kenyér.
Egy reggel megkondultak a székesegyház harangjai:
halottnak harangoztak. Fekete gyászkárpittal vonták be a
házakat. Apám oldalán, lovon követtem a gyászmenetet,
amely Francesco Rienzi porhüvelyét végső nyugvóhelyére
kísérte. Francesco fivére, Bertrando Rienzi lovagolt a
menet élén, talpig gyászban. Az a hír járta, hogy ő
mérgezte meg a bátyját.
Carmona utcáit örömujjongás verte fel, földig rontották
a palota előtt éktelenkedő vérpadot, selyembe-bársonyba
öltözött nagyurak fényes csapata nyargalászott föl-alá a
város utcáin, a főtéren lovagi tornajáték folyt, vidám
kopócsaholás, vadászkürtök hallalija verte fel a síkságot,
esténként fényárban úszott a hercegi palota. De
pincebörtöneiben gazdag polgárok, nemesurak sínylődtek,
halódtak, akiknek a vagyonát Bertrando elkobozta. A
három lakatra zárt láda örökösen kongott az ürességtől, új
meg új adók sújtották a szerencsétlen kézműveseket, s a
bűzhödt sikátorokban fekete kenyérvégeken marakodtak a
gyerkőcök. A nép gyűlölte Bertrando Rienzit.
Piero d’Abruzzi hívei éjjelente összegyűltek apám
házában. Fáklyafénynél, suttogva tanakodtak. Napirenden
voltak a véres verekedések Abruzzi és Rienzi hívei között.
Még a gyerekek is két pártra szakadtak Carmonában,
valóságos csatákat vívtunk a bástyák tövén, a
köves-bozótos hegyoldalban. „Éljen a herceg!” kiáltott az
egyik tábor, és a másik ráfelelte: „Vesszen a zsarnok!”
Ádázul verekedtünk, mégsem elégített ki soha ez a játék. A
leterített ellenfél felkelt, a halottak feltámadtak, győztesek
és vesztesek egyformán sértetlenek voltak a csata
másnapján, az egész csak játék volt.
„Meddig leszek még gyerek?” – gondoltam fokozódó
türelmetlenséggel.
 Tizenötödik évemben jártam, amikor megint örömtüzek
gyúltak ki utcákon, tereken. Piero d’Abruzzi ledöfte
Bertrando Rienzit a hercegi palota lépcsőin. A tömeg
vállára emelte, diadalmenetben hurcolta körbe a városon
Abruzzit. Ő egy erkélyről nagy beszédet intézett a néphez,
megígérte, hogy könnyít terhein. Megnyíltak a
börtönkapuk, elcsapták a régi magisztrátust, elűzték a
városból Rienzi párthíveit. Heteken át állt a vigasság a
tereken, nevető arccal jártak-keltek az emberek, apám
vendégei nem suttogtak többé. Én nem győztem csodálni
Piero d’Abruzzit, aki egy valódi tőrrel átdöfte egy ember
szívét, és felszabadította szülővárosát.
Egy év sem telt bele, és Carmona nemesei súlyos páncélt
öltve, vágtattak le a síkságra: genovaiak támadták meg
földjeinket a száműzött Rienzi-pártiak felbujtására. A
genovaiak szétverték hadseregünket, Piero d’Abruzzi
elesett a csatatéren, dárdadöféstől találva. Carmona
Genova vazallusa lett, Orlando Rienzi jogara alatt.
Arannyal rakott szekerek gördültek ki minden évszak
kezdetén a palotatérről, s tűntek el a tengerhez vezető
úton. Mi ádáz haraggal bámultunk utánuk. Megállás nélkül
kattogtak a szövőszékek a sötét műhelyek mélyén, a város
lakói mégis mezítláb, rongyokban jártak.
– Hát semmit sem tehetünk? – kérdeztem.
Apám és Gaetano d’Agnolo némán nemet intett. Három
éven át minden áldott nap ezt kérdeztem, s ők mindig
néma fejrázással feleltek. Egy szép napon aztán rám
mosolygott Gaetano d’Agnolo.
– Talán tehetünk valamit – mondta.
Orlando Rienzi páncélinget hordott a zekéje alatt,
naphosszat a palotában kuksolt rácsos ablak mögött, ha
kilépett, húsz testőr vigyázta, kirendelt szolgák
kóstolgatták a bort, a húst, amit feltálaltak neki. Mégis
sikerült: megvesztegették az őrséget, és egy vasárnap
délelőtt, amikor Orlando éppen misét hallgatott a
székesegyházban, négy fiatalember rárontott, és elvágta a
torkát, név szerint: Giacopo d’Agnolo, Leonardo Vezzani,
Lodovico Pallaio és én. Orlando tetemét kivetettük a
templom elé, s a nép cafatokra tépte. Félreverték a
harangokat. Carmona polgárai mind egy szálig az utcán
teremtek, felfegyverkezve. A genovaiakat és párthíveiket
lemészárolták.
Apám nem kért a hatalomból, Gaetano d’Agnolót
állítottuk a város élére. Gaetano becsületes és
elővigyázatos ember volt. Jó előre megalkudott Piero
Faenza condottierével; Faenza hadai megjelentek
várfalaink alatt. A zsoldosok támogatása sokat nyomott a
latban, nyugodt lélekkel vártuk a genovaiak támadását.
Igazi csatában vettem részt, életemben először. A halottak
nem támadtak fel, a legyőzöttek fejvesztetten menekültek,
lándzsámnak minden egyes döfése egy ellenségétől
szabadította meg Carmonát. Aznap boldogan haltam volna
meg, abban a tudatban, hogy városomat diadalra
segítettem.
Napokig égtek örömtüzek a tereken, napokig állt a
vigalom, polgárok, papok, nemesek körmenetben vonultak
végig a bástyákon, hálaadó Te Deumot zengve. Aztán a
takácsok újra elkezdtek szőni, a koldusok koldulni, s
megint fel-alá futkostak utcáinkon a vizestömlők súlya
alatt görnyedező vízhordók. Kevés búza termett a feldúlt
rónaságon, fekete kenyéren tengődött a nép. A polgárok új
cipőben, posztóruhában feszítettek, a régi magisztrátust
elcsapták, de más változás nem esett Carmonában.
– Gaetano d’Agnolo öreg, túlságosan öreg – tüzelt
Leonardo Vezzani.
Leonardo a barátom volt, páratlanul ügyes, erős dalia, s
én úgy éreztem: benne is ég a lelkemet emésztő tűznek egy
szikrája. Egy esti lakomán, amelyre Gaetano meghívott
bennünket, rátámadtunk, lemondásra kényszerítettük,
száműztük fiával egyetemben, és Leonardo Vezzani vette át
a hatalmat.
A nép már régen nem hitt Gaetanóban, örömmel fogadta
a jobb jövő ígéretét. Az elaggott városi tanácsnokokat új
emberek váltották fel, utcán és tereken állt a vigalom.
Tavasz volt, virágba borultak a síkságon a mandulafák,
kékebben ragyogott az ég, mint valaha. Sokszor
felkaptattam lóháton a dombok tetejére, amelyek elzárták
szemhatárunkat, és elnéztem a határtalan, virágba borult
zöld lapályt, amely a látóhatár pereméig nyújtózkodott,
odáig, ahol újabb dombok vonulata kéklett a
messzeségben. Azt gondoltam: „Ezek mögött a dombok
mögött újabb rónaságok és újabb dombok vannak.”
Elnéztem a magas kőszálra épült Carmonát, gőgösen égnek
meredő nyolc bástyatornyával, és azt gondoltam: itt dobog
a nagyvilág szíve, városom nemsokára betölti sorsát.
Telt-múlt az idő. Ismét virágba borultak a mandulafák a
síkon, kék ég alatt vigadtunk, de a tereken nem fakadt víz,
az utcákat most is a régi, nyomorúságos viskók
szegélyezték, a tágas, kövezett utak, fehér paloták csak
álmaimban léteztek.
– Mire vársz? – kérdeztem Vezzanitól.
Ő csodálkozva nézett rám:
– Mire várnék? Semmire.
 – Mire vársz? Miért nem cselekszel?
– Hát nem cselekedtem? – kérdezte ő.
– Minek kellett neked a hatalom, ha nem kezdesz vele
semmit?
– Magamhoz ragadtam, enyém, mi kéne még?
– Ó, ha én lennék a helyedben! – kiáltottam.
– Ugyan mit tennél?
– Hatalmas szövetségeseket szereznék Carmonának,
hadjáratokat indítanék, megnövelném Carmona területét,
palotákat építtetnék ...
– Ehhez idő kell, sok idő – mondta Vezzani.
– Van időd bőven.
Vezzani hirtelen elkomorult:
– Tudod jól: nincs.
– A nép szeret.
– Nem fog sokáig szeretni.
Átfogta a vállamat.
– Nagy vállalkozásokról beszéltél. De mennyi idő kellene
végbevitelükhöz! És mennyi áldozat! Hamarosan
meggyűlölnének, megölnének.
– Hát védd magad!
– Nem akarom Francesco Rienzi példáját követni.
Egyébként magad is jól tudod: hiába minden elővigyázat!
Rám mosolygott – szerettem a mosolyát:
– Nem félek a haláltól. Ha egy, ha két évem van hátra:
addig legalább éltem.
Igazat beszélt, halál fia volt, két évvel később
megfojtották Goffredo Massigli pribékjei, uruk parancsára.
Massigli ravasz volt, kivételes előjogok, adományok
ígéretével pártjára vonta Carmona nemesurait. Attól fogva
ő kormányozta a várost, nem jobban, nem is rosszabbul,
mint más. Azt úgysem remélhette senki, hogy annyi ideig
marad a kormányrúdnál, amennyi a város
felvirágoztatásához szükséges.
Apám megöregedett. Arra kért: nősüljek meg, mielőtt
búcsút mondana ennek a világnak, hadd örvendezzen még
unokáinak. Feleségül kértem Caterina d’Alonzót, egy
nemes kisasszonyt, aki szép volt és jámbor, szőke haja úgy
fénylett, mint a színarany. Fiúgyermekkel ajándékozott
meg, Tancredónak kereszteltük. Nem sokkal ez után
meghalt apám.
Kikísértük a temetőbe, amely Carmona legmagasabb
pontján feküdt. Néztem, hogyan száll alá a sírverembe a
koporsó, tulajdon összeaszott testemmel, hasztalan
múltammal, és elszorult a szívem. „Én is úgy halok majd
meg, mint ő, üres kézzel?” A temetést követő napokban
önkéntelenül kardom után kaptam, ahányszor Goffredo
Massigli ellovagolt előttem. Görcsösen szorongattam a
kardmarkolatot, s közben azt gondoltam: „Minden hiába,
úgyis megölnének engem is.”
Az 1311-es esztendő kezdetén kitört a háború Genova és
Firenze között. A genovaiak gazdagok voltak, hatalmasak
és becsvágyóak. Pisát már leigázták, most Észak-Itáliát
készültek igájukba hajtani, ha ugyan nem vágytak még
többre féktelen gőgjükben. Szövetségre akartak
kényszeríteni bennünket, hogy könnyebben vehessenek
erőt Firenzén, és bennünket is szolgaságba süllyesszenek.
Katonát kértek, lovat, eleséget, abrakot és szabad
átvonulást földjeinken. Goffredo Massigli nagy pompával
fogadta a genovaiak követét. Úgy hírlett: aranyon is
hajlandók megvásárolni szövetségét, és Massigli pénzsóvár
ember volt.
 Február 12-én, délután két órakor vonult el ablakaim
alatt Goffredo Massiglival az élén az a fényes menet, amely
visszakísérte a síkságra Genova követét. Nyilam egyenesen
Massigli szíve közepébe fúródott, én voltam Carmona
legjobb íjásza. Ugyanazon pillanatban kitódultak az utcára
embereim: „Halál a genovaiakra!” csatakiáltással, s a
polgárok, akikkel titkon megegyeztem, megrohanták a
hercegi palotát. Estére ura voltam Carmonának.
Felfegyvereztem a férfiakat az utolsó szálig, a parasztok
odahagyták a síkságot, és beköltöztek a városfalak közé,
barmostul, gabonástul. Hírvivőket menesztettem Carlo
Malatesta condottiere kapitányhoz, segítséget kérni, és
bezárattam Carmona kapuit.

– Bocsásd haza őket – esdekelt Caterina. – Az isten

szerelmére, kettőnk szerelmére, gyermekünk életére
kérlek: bocsásd haza őket.
Térdre hullott előttem, arcán vörös foltok ütköztek ki,
patakzottak könnyei. Megsimogattam a fejét. Haja
megfakult, törékeny lett, szeme színtelen, teste vézna és
szürke a vastag pamutruha alatt.
– Tudod jól, Caterina: kiürültek a magtárak.
– Ennek nem szabad megtörténnie, nem történhet meg –
mondta ő elfúló hangon.
Elfordultam. A félig nyitott ablakon át hideg levegő
áramlott a palotába – és csend. Némán vonult a fekete
menet a főutcán, némán nézték a férfiak házuk kapujából,
vagy az ablakon kikönyökölve. Csend volt, siket csend, csak
a tömeg, az engedelmesen vonuló tömeg léptei koppantak,
csak a lovak patkója csattogott a kövezeten.
– Bocsásd haza őket – mondta Caterina.
 – Van más megoldás? – kérdeztem Giovannit, Ruggierót.
– Nincs – felelte Giovanni.
– Nincs – rázta a fejét Ruggiero.
– Miért nem űztök el engem is? – kérdezte Caterina.
– A feleségem vagy.
– Felesleges száj vagyok, ott a helyem mellettük. Miért
is vagyok olyan gyáva!
Tenyerébe temette arcát.
– Istenem! Irgalmazz! Istenem! Könyörülj rajtunk!
Jöttek, jöttek lefelé a felsővárosból, felfelé az
alsóvárosból. Hidegen csillogott a nap aranyfénye a
rózsaszín cseréptetőkön; közöttük az árnyék barázdálta
utcák. És minden árnyékhasadékból jöttek, kis
csoportokban, lovas poroszlók gyűrűjében.
– Istenem, Istenem! Könyörülj rajtunk!
– Hagyd a sopánkodást! – mondtam. – Tudom, hogy
Isten velünk van.
Caterina felállt, odament az ablakhoz.
– Mennyi férfi! – sóhajtotta. – És csak állnak, néznek,
hallgatnak.
– Meg akarják menteni Carmonát – feleltem. – Szeretik a
városukat.
– Nem tudják, hogy mit tesznek majd a genovaiak
asszonyaikkal?
A menet kiért a térre. Csupa asszony, gyerek, öreg,
nyomorék. Jöttek a felső- és az alsóvárosból, kezükben
batyu. Még reménykedtek valamiben, egyik-másik asszony
kétrét görnyedt súlyos batyuja alatt, mintha bizony a
bástyafalakon túl hasznát vehetné lábasoknak,
abroszoknak, boldog élete emlékjeleinek. A lovasok zablát
rántottak, megálltak a lovak, zsilipként zárták el a tér
lapos, rózsaszín medencéjét, amely lassan megtelt sűrű,
fekete tömeggel.
– Raimondo, bocsásd őket haza – mondta Caterina. – A
genovaiak nem engedik át őket. Éhen halnak, megfagynak
a várárkokban.
– Mit kaptak a katonák ma reggelire? – kérdeztem.
– Zabkását és fűlevest – felelte Ruggiero.
– És még csak most megyünk be a télbe! Nem törődhetek
aggokkal, nőkkel.
Kinéztem az ablakon. Kiáltás hasított a csendbe: „Maria,
Maria!” Egy fiatal legény kiáltott. Átrohant a téren, átbújt
a lovak szügye alatt, a tömeg közé vetette magát. Két
katona megragadta, és kilódította a katonák sorfalán .úlra.
Dulakodott.
– Raimondo! – sikoltotta Caterina. – Raimondo! Jobb
feladni a várost.
Két kézzel kapaszkodott az ablakrácsba, roskadozott,
mintha elviselhetetlenül súlyos teher húzná a földre.
– Tudod, mit míveltek Pisával? – kérdeztem. – Falait
földig rontották, a férfiakat gályarabságba hurcolták mind
egy szálig. Inkább vágjuk le fél karunkat, semhogy
nyomorultul elpusztuljunk.
Néztem a magas, fehér kőtornyokat: büszkén nyújtóztak
égnek a rózsaszín tetők fölött. „Ha nem adjuk meg
magunkat, soha nem veszik be Carmonát.”
A katonák elengedték a legényt. Merően állt a palota
ablakai alatt, felszegte a fejét, és elkiáltotta magát: „Halál
a zsarnokra!” Senki nem mozdult. Megkondultak a
székesegyház harangjai, halotti misére hívtak.
– Megölnek – vágta oda Caterina, féktelen haragjában.
– Tudom.
 Homlokomat az ablaküveghez nyomtam. „Megölnek.”
Hidegen simult mellemhez a páncéling. Mind páncélinget
hordtak, és egyik sem uralkodott öt évnél tovább. Odafönt,
a jéghideg padláson, görebeik és lombikjaik közé bezárva
hónapok óta kutatták a szert az orvosok, de hiába. Előre
tudtam, hogy minden hiába. Halál fia vagyok.
– Caterina – mondtam esküdj meg, hogy nem adod fel a
várost, ha meghalok.
– Nem esküszöm, nem – kiáltotta ő.
Odamentem a kandallóhoz. Tancredo a szőnyegen
heverészett a gyér rőzsetűz mellett, és a kutyájával
játszott. Felkaptam. Rózsás volt és szőke, anyja fia, apró
gyerek. Szó nélkül letettem. Magamra maradtam.
– Apa – mondta Tancredo –, félek, a Kunak beteg.
Szomorú pofát vág.
– Szegény Kunak, öreg ő már – feleltem.
– Ha a Kunak meghal, adsz nekem másik kutyát?
– Egy kutya sem maradt Carmonában.
Visszamentem az ablakhoz. A harangok zúgtak. A fekete
tömeg meglódult. A férfiak némán, mozdulatlanul nézték,
hogy hajtják el apjukat, anyjukat, feleségüket, gyerekeiket.
Lassan vonult a bástyák felé az engedelmes nyáj.
„Míg itt vagyok, nem gyávulnak el” – gondoltam.
S mintha jéghideg marok szorította volna össze a
szívemet. „De meddig leszek itt?”
– Kezdődik a mise – mondtam Caterinának.
– Imádkozni fogtok értük, ugye? A férfiak imádkoznak
majd, mialatt a genovaiak megbecstelenítik asszonyaikat.
– Azt teszem, amit kell.
Odaléptem Caterinához:
– Caterina.
 Hátrahőkölt:
– Ne nyúlj hozzám!
Intettem Giovanninak és Ruggierónak.
– Menjünk.
A székesegyház békés, ünnepi vidámsággal pompázott
odafönt, a főutca végén, fehér, vörös, zöld és
aranyszínekben. Kongott a lélekharang, és a fekete ruhás
férfiak némán baktattak a templom felé, még az arcuk is
néma volt. Rám néztek: szemükben nem volt győlölet, csak
reménytelenség. Rozsdás cégérek csikorogtak a szélben a
bezárt boltok felett. Egyetlen füvecske sem árválkodott a
kövek között, egyetlen szál csalán sem maradt a
templomfalak tövében. Felmentem a márványlépcsőkön és
visszanéztem.
A bozóttal benőtt kőszál lábánál, amelyre Carmona
épült, szürke olajfák közt sátrak vöröslöttek: a genovaiak
sátrai.
A fekete menetoszlop kigördült a városból, lecsúszott a
dombról, s már a genovai tábor közelében járt.
– Gondolja, uram, hogy a genovaiak befogadják őket? –
kérdezte Giovanni.
– Nem – feleltem.
Átléptem a székesegyház küszöbét. A gyászhimnusz
hangjai közé fegyvercsörgés vegyült, amelyet
megsokszorozva vert vissza a kőboltozat. Lorenzo Vezzani
mosolyogva lépkedett virágok és bíborkárpitok között, nem
volt mellette őrség, nem gondolt a halálra, mégis meghalt,
megfojtották. Letérdeltem. Mind itt nyugodtak a szentély
padozata alatt: Francesco Rienzi, aki méreg által halt meg,
Bertrando Rienzi, akit ledöftek, Piero d’Abruzzi, aki
dárdától esett el, és így tovább, szép sorban: Orlando
Rienzi, Lorenzo Vezzani, Goffredo Massigli, végezetül az
öreg Gaetano d’Agnolo, aki végelgyengülésben halt meg a
száműzetésben ...
Volt még egy szabad hely mellettük. Lehajtottam a
fejemet. Mikor kerül vajon rám a sor?
A pap az oltár előtt térdepelt, halkan imádkozott. Komor
hangok szálltak a boltozatig. Kesztyűs kezemet
homlokomra tapasztottam. Egy év múlva? egy hónap
múlva? Testőreim ott álltak mögöttem, de mögöttük
tátongott az űr, emberek, gyarló és hitszegő emberek álltak
csupán köztem és az űr között. Hátulról jön majd ... Még
erősebben szorítottam homlokomat, nem szabad
hátrafordulnom, az emberek ne tudják. Miserere nobis ...
Miserere nobis... Ugyanezeket az imákat morzsolják majd
akkor is, és itt fog állni, ahol én most, az ezüsthímes,
fekete ravatal. És kárba vész hároméves harcunk. Ha
hátrafordulok, gyávának hisznek. Nem vagyok gyáva. De
nem akarok üres kézzel meghalni.
– Istenem! – fohászkodtam. – Engedj élni.
Az imazúgás úgy dagadt-apadt, mint az árapály moraja.
Eljutnak-e vajon Istenhez imáink? Igaz-e vajon, hogy a
halottak új életre támadnak a mennyekben? Azt
gondoltam: „Nem lesz kezem, sem szavam, látni fogom
odaföntről, amint Carmona megnyitja kapuit, látni fogom,
amint a genovaiak földig rontják tornyainkat, és nem
tehetek ellene semmit. Remélem, hazudnak a papok, ha
meghalok, mindenestül halok meg!”
Elhallgattak a hangok. Alabárd koppant a kövezeten, és
én kiléptem a templomból. A fény elvakított. Egy pillanatig
moccanatlanul álltam a nagy lépcső tetején. Egyetlen
nyomorék sem kéregetett alamizsnát, egyetlen gyerek sem
hancúrozott a lépcsőkön. A sima márvány ragyogott a
napsütésben. Üres volt a hegyoldal, a vörös sátrak körül
kusza kavargás látszott. Elfordítottam a fejem. Ami a
síkságon történik, ami az égben történik, ahhoz nincs
közöm. Asszonyok, gyerekek dolga azon töprengeni: mi
lesz velünk? Meddig bírjuk? Megjön-e Carlo Malatesta
tavasszal? Megment-e bennünket Isten? Én nem
töprengtem, és nem reménykedtem. Őriztem Carmona zárt
kapuit, és nem reméltem.
Lassan indultam le, a palotába. A várost fojtogató
némaság ülte meg, mint egy átok, és én azt gondoltam:
most itt vagyok, de majd nem leszek itt, sehol sem leszek,
hátulról jön majd, és én azt sem fogom tudni, hogy
megtörtént. De nem, lehetetlen, gondoltam felindultan,
velem ez nem történhet meg! Ruggieróhoz fordultam:
– Felmegyek a padlásra.
Felsiettem a csigalépcsőn, leakasztottam övemről a
padlás kulcsát és benyitottam. Csípős, émelyítő,
torokszorító szag fogadott. A kőpadlót rothadó füvek
borították. A tűzhelyen serpenyők, lombikok fortyogtak,
sűrű gőzfelhőt okádva. Az asztalon fiolák, mindenféle
üvegedények. Petrucchio az asztal fölé hajolt, egy
mozsárban sárga masszát kevert.
– Hol vannak a többiek?
Petrucchio felnézett.
– Alusznak.
– Ilyenkor?
Berúgtam a félig nyitott ajtót. Az orvosok a fal mentén
felállított ágyakban hevertek, mind a nyolcan. Egyesek
aludtak, mások a súlyos mennyezetgerendákat bámulták
üres szemmel. Betettem az ajtót.
 – Túl sokat dolgoznak! Belehalnak!
Átnéztem Petrucchio válla fölött:
– Ellenméreg?
– Nem. Fagykenőcs.
Felkaptam a mozsarat, és a földhöz vágtam. Petrucchio
hidegen végigmért.
– Próbálok hasznos munkát végezni.
Lehajolt, felvette a nehéz márványmozsarat.
Odaléptem a tűzhelyhez.
– Hiszem, tudom, hogy meg lehet találni – mondtam. –
Minden dolognak van ellentéte, ha mérgek léteznek,
léteznie kell ellenméregnek is.
– Lehet, hogy ezer év múlva megtalálják.
– Tehát létezik! Miért ne találnátok meg most, rögtön?
Petrucchio vállat vont.
– Most van rá szükségem – mondtam. – Most, azonnal.
Körülnéztem. Itt volt a szer, e füvek, vörös és kék porok
valamelyikében lappangott elrejtve, és én nem láthattam,
vakon álltam a lombikok, edények szivárványa előtt, és vak
volt Petrucchio is. Itt rejtőzött valahol a szer, de senki nem
látta, nem láthatta.
– Édes Istenem!
Úgy becsaptam magam mögött az ajtót, hogy csak úgy
rengett.

Szél fújt a bástyán. A kőmellvédre könyököltem, a

várárokban fel-fellobbanó lángokat figyeltem. Távolabb a
genovai tábor fényei világítottak. Sötéten terült el a tábor
mögött a síkság, néptelen útjaival, elhagyott házaival,
határtalanul és haszontalanul, mint a tenger. Carmona
magányos szigetecske volt kőszálán e tenger közepén. A
szél égett gallyszagot hozott, vörös szikrák röpködtek a
fekete levegőégen. Azok odalent a hegyoldal száraz
bozótjával tüzelnek, legfeljebb két napra elegendő a
tüzelőjük, gondoltam.
Felkaptam a fejem. Lábdobogás, fegyvercsörgés
hallatszott. Libasorban jöttek, hátrakötött kézzel egy
fáklyavivő mögött. Előbb a katona vonult el előttem, aztán
egy kövér, vörös képű asszonyság, egy anyóka, egy lány,
lehajtott fejjel, nem láthattam az arcát, még egy lány, ez
csinosnak látszott, egy szakállas öreg és egy másik
öregember. Elbújtak a halál elől, és most meg fognak halni.
– Hová viszed őket? – kérdeztem.
– A nyugati bástyához. Ott a legmeredekebb a hegyoldal.
– Nem sokan vannak.
– Többet nem találtunk – felelte a katona.
A foglyokhoz fordult.
– Gyerünk. Mozgás.
Az egyik öregember metsző hangon felkiáltott:
– Fosca, beszédem van veled, ne öless meg.
Most ismertem fel. Bartolomeo volt, az öreg koldus, a
legöregebb és legnyomorultabb mindazok közül, akik a
székesegyház kapujánál kéregettek. Az őr rásuhintott:
– Mozogj.
– Ismerem a szert – kiáltotta az öreg. – Hallgass meg,
Fosca.
Közelebb mentem hozzá. A többieket már elnyelte a
sötétség.
– Miféle szert?
– A varázsszert. Odahaza őrzöm.
A vén koldus szeme közé néztem. Nyilván hazudik.
Remegett az ajka, s bár jeges szél fújt, verejték
gyöngyözött sápadt homlokán. Nyolcvan évet megért, és
még mindig van kedve harcolni az életéért.
– Hazudsz – förmedtem rá.
– Esküszöm a Szentírásra: igazat beszélek. Apám apja
hozta Egyiptomból. Ha nem igaz, holnap megölethetsz.
– Hozzátok a palotámba ezt az embert, a szerével együtt
– parancsoltam Ruggierónak.
Áthajoltam a csipkés kőpárkányon, és még egy utolsó
pillantást vetettem az éjszakában villódzó, reménytelen
tüzekre. Jajkiáltás hasított a csendbe a nyugati bástya felől.
– Menjünk – mondtam.
Caterina a kandalló előtt ült, takaróba burkolódzva, és
varrt egy fáklya fénye mellett. Nem nézett fel jöttömre.
– Apa – mondta Tancredo. – A Kunak nem mozdul.
– Alszik. Hagyd aludni.
– Egyáltalán nem mozdul.
Lehajoltam, megtapintottam a vén kutya kopott
bundáját.
– Meghalt.
– Meghalt! – rémült meg Tancredo.
Rózsaszín arcocskája eltorzult, kiszökött a könnye.
– Ej, ne pityeregj – mondtam. – Légy férfi.
– Meghalt, örökre – jajveszékelt Tancredo, hangosan
fel-felzokogva.
Harminc évi elővigyázat, harminc évi rettegés – s
mindez miért? Egy szép napon úgyis kiterítenek, és semmi,
de semmi nem függ többé tőlem, Carmona gyenge kezekbe
kerül. Ó, milyen rövid a leghosszabb élet is! Mire az
ellenméreg, a páncéling, a kémek? Mire a vérontás?
Leültem Caterina mellé. Ruhát foltozott fagyott,
kisebesedett ujjaival.
 Gyengéden nevén szólítottam:
– Caterina ...
Ő felém fordította halott arcát.
– Caterina, kárhoztatni könnyű. De próbáld magad a
helyembe képzelni.
– Isten őrizzen tőle!
Ismét munkája fölé hajolt, és azt mondta:
– Az éjjel fagyni fog.
– Igen.
A falikárpiton remegő tétova árnyékokat bámultam.
Mérhetetlen fáradtság vett erőt rajtam.
– Mennyi gyerek – mondta ő. – Előttük egy egész, hosszú
élet.
– Eh, hallgass.
„Mind meghalnak – gondoltam –, de Carmona
megmenekül. És aztán én is meghalok, és a megmentett
város firenzei vagy milánói kézre kerül. Megmentem
Carmonát, mégis üres kézzel halok meg.”
– Raimondo, bocsásd be őket a városba.
– Akkor mind meghalunk.
Caterina lehorgasztotta a fejét. Dagadt, vörös ujjai közt
serényen járt a tű. Kedvem lett volna Caterina ölébe
hajtani a fejemet, a lábát cirógatni, rámosolyogni. De
réges-rég elfelejtettem mosolyogni.
– Régóta folyik az ostrom – mondta Caterina. – A
genovaiak is belefáradtak, miért nem próbálsz egyezkedni
velük?
Szava szíven ütött.
– Igazán így gondolod? – kérdeztem.
– Igazán.
– Azt akarod, hogy kaput nyissak a genovaiak előtt?
 – Azt.
Idegesen húztam végig kezemet az arcomon. Tudtam:
mind ezt akarják. Hát kiért, miért harcolok? Carmonáért?
Mi Carmona? Közömbös kövek halmaza és emberek
sokasága, akik egytől egyig irtóznak a haláltól. Bennük és
bennem: ugyanaz az iszonyat. Ha feladom a várost, talán
megkímélik életünket a genovaiak, talán élhetünk még
néhány évig. Egy évig, egy éjszakán át: a vén koldus
egyetlen éjszakáért könyörgött. Egy éjszaka, egy egész élet.
A gyerekek, előttük az egész élet. Hirtelen úgy éreztem:
engednem kell.
– Uram, itt az az ember, elhozta a szert – jelentette
Ruggiero.
Erősen markolta Bartolomeo vállát, és egy zöldes
folyadékkal teli, porlepte üvegcsét nyújtott felém. Néztem
a koldust, ráncos arcát, mocskos szakállát, hunyorgó
szemét. Ha megmenekülök a méregtől, kardvastól,
betegségtől, ilyen vénség lesz belőlem.
– Miféle szer ez? – kérdeztem.
– Csak neked mondhatom el – felelte Bartolomeo.
Intettem Ruggierónak.
– Hagyj magunkra.
Caterina is fel akart állni, de megfogtam a csuklóját, ott
marasztaltam.
– Előtted nincs titkom. Nohát, beszélj – fordultam a
koldushoz.
Különös mosollyal nézett.
– Ebben az üvegben varázsszer van – mondta. – A
halhatatlanság elixírje.
– Mit nem mondasz!
– Nem hiszel nekem?
 Mosolyognom kellett otromba furfangján.
– Ha halhatatlan vagy, miért féltél tőle, hogy a
várárokba vetnek?
– Nem vagyok halhatatlan – mondta az öreg. – Az
üvegből egy csepp sem hiányzik.
– Miért nem ittál belőle?
– Hát te mernél inni?
Felkaptam az üveget: zavaros volt a folyadék.
– Igyál te előbb.
Nemet intett.
– Akad a palotában élő állat? Egy kis állat?
– Tancredónak van egy fehér egere.
– Hozasd ide az egeret.
– Raimondo, a kicsi szereti az egeret – szólt intőn
Caterina.
– Hozd az egeret, Caterina.
Caterina szó nélkül felállt, kiment.
– A halhatatlanság elixírje! – gúnyolódtam. – Miért nem
kínáltad föl előbb megvételre? Nem kellett volna többé
koldulnod!
Bartolomeo végighúzta ujját a porlepte üvegcse nyakán.
– Ez az átkozott szer tett koldussá.
– Hogyan?
– Apám bölcs ember volt. Elrejtette a szert a padláson,
és megfeledkezett róla. Halálos ágyán beavatott a titokba,
de azt tanácsolta: feledkezzem meg róla én is. Húszéves
voltam, örök ifjúsággal ajándékoztak meg, mi gondom lett
volna a világra? Eladtam apám boltját, elherdáltam
vagyonát. Mindennap azzal keltem: holnap beveszem a
szert.
– És nem tetted meg?
 – Rám szakadt a szegénység, s én nem mertem bevenni.
Rám szakadt az öregség, a betegség; akkor azzal biztattam
magam: majd a halálom órájában beveszem. De nem
mertem, tegnap sem, amikor a fegyvereseid ráakadtak
rejtekhelyemre.
– Még most sem késő – mondtam.
Ő csak a fejét rázta.
– Félek a haláltól, de az örökkévalóság hosszú nekem!
Caterina letette elém az asztalra a kis ketrecet, és
némán visszaült a helyére.
– Jól figyelj – mondta az öreg. Kinyitotta az üvegcsét,
tenyerére hintett egy-két cseppet a folyadékból, és nyakon
ragadta az egeret. Az egér sikkantott egyet, majd bedugta
orrocskáját a zöldes lébe.
– Méreg – kiáltottam.
Az egér villámsújtottan, mozdulatlanul terült el a koldus
tenyerén.
– Várj.
Vártunk. Egyszerre megmozdult a dermedt kis teste.
– Elkábult – mondtam.
– Most tekerd ki a nyakát – parancsolt rám Bartolomeo.
– Ne – intett Caterina.
Az öreg kezembe nyomta az egeret. Meleg volt, eleven.
– Tekerd ki a nyakát.
Hirtelen összeszorult a markom, recsegtek a pici
csontok. Az asztalra dobtam az egértetemet.
– Itt van ni.
– Nézd, nézd – mutatott az egérre Bartolomeo.
Az állatka egy pillanatig mozdulatlanul hevert az
oldalán. Aztán felkelt, és elfutott az asztal túlsó végébe.
– Döglött volt – mondtam.
 – Soha többé nem dögölhet meg.
– Raimondo, kergesd el ezt az embert – rimánkodott
Caterina. – Varázsló!
Vállon ragadtam az öreget.
– Utolsó cseppig ki kell innom az üveget?
– Igen.
– Megöregszem?
– Nem.
– Kergesd el – mondta Caterina.
Gyanakodva mértem végig a vén koldust.
– Ha mégis hazudtál, tudod, mi vár rád?
Ő bólintott:
– De ha igazat mondtam, megkegyelmezel az életemnek?
– Akkor megcsináltad a szerencsédet!
Kikiáltottam:
– Ruggiero!
– Uram!
– Tartsd szemmel ezt az embert!
Az ajtó becsukódott mögöttük. Én odaléptem az
asztalhoz, s az üvegért nyúltam.
– Ne igyál, Raimondo! – esdekelt Caterina.
– Nem hazudott az öreg. Miért hazudott volna? –
kérdeztem.
– Éppen azért ne!
Ránéztem, és önkéntelenül visszakaptam a kezem.
– Krisztus urunk örök életre ítélte azt a zsidót, aki gúnyt
űzött belőle – mondta Caterina felindultan.
Nem feleltem. „Mi mindent tehetnék” – gondoltam, és
felkaptam az üveget. Caterina eltakarta az arcát.
– Caterina!
Körülnéztem. Utoljára látom ezt a szobát mai
szememmel.
– Caterina, ha meghalnék, nyittasd meg a város kapuit.
– Ne igyál – jajdult fel Caterina.
– Ha meghalok, tégy, ami tetszik.
És ajkamhoz emeltem az üveget.

Amikor szemem kinyitottam, fényes nappal volt, ágyban

feküdtem, és sokan álltak körülöttem.
– Mi történt?
Felkönyököltem. Nehéz volt a fejem. Caterina az ágy
fejénél állt, és üveges szemmel bámult rám.
Mi történt?
– Négy napja fekszik azon az ágyon, mozdulatlanul,
elidegült testtel, mint egy halott, nagy jóuram – felelte
Ruggiero.
Ő is ijedtnek látszott.
Kiugrottam az ágyból.
– Hol van Bartolomeo?
– Itt vagyok.
Az öreg előlépett, és szemrehányó hangon mondta:
– Jól rám ijesztettél!
Karon ragadtam, s a benyílóba vonszoltam.
– Megtörtént?
– Meg.
– Nem halok meg?
– Soha. Még ha kívánnád se.
Hahotára fakadt, térdét csapkodta:
– Mennyi idő, Uramisten, mennyi tenger sok idő!
Torkomhoz kaptam, kihagyott a lélegzetem.
– A köpenyemet, gyorsan.
– Elmegy, nagyuram? – kérdezte Giovanni. – Hívom a
testőröket.
– Ne hívd. Nem kell testőr.
– Nem tanácsos egyedül kilépnie a kapun – szólt közbe
Ruggiero. – A város forrong.
Lesütötte a szemét, zavartan folytatta:
– Éjjel-nappal nyögnek, jajgatnak az árkokban. Nehéz
megszokni.
Megálltam az ajtóban.
– Zavargások voltak?
– Nem éppen. De minden éjjel akad egy-két ember, aki
megpróbál élelmet ledobni. Elloptak zsákokat a magtárból.
És a nép zúgolódik.
– Aki zúgolódni mer, arra mérjetek húsz korbácsütést.
És akit éjjel a bástyán tetten érnek, azt felakasztatom –
mondtam.
Caterina elfehéredett. Felém lépett:
– Hát nem engeded vissza őket?
– Ej, ne kezdd újra – torkoltam le ingerülten.
– Azt mondtad: „Ha meghalok, nyittasd meg a város
kapuit.”
– De nem haltam meg.
Ránéztem. Caterina arca beesett volt, szeme dagadt a
sírástól. Ugyan miért bánkódik? És miért bánkódnak a
többiek is mind? Az én lelkem ujjongott.
Átvágtam a rózsaszín téren. Nem változott semmi:
ugyanaz a csend fogadott, ugyanazok a megvakult, súlyos
táblákkal elzárt boltok. És mégis új volt minden, mint a
fakadó hajnal, egy ragyogó napnak csendes, szürke
hajnala. Felnéztem a bodorfelhős mennybolton vöröslő
napra, és elmosolyodtam: úgy éreztem, csak fel kell
nyúlnom érte, és leakaszthatom a felhőkről ezt a vidám,
nagy labdát. Az ég karnyújtásnyira volt tőlem, a jövő a
mellemben dobogott.
– Minden rendben? Van jelentenivalód?
– Nincs – felelte az őrszem.
Megindultam a körfolyosón. Pőrén kopárlott a
hegyoldalban a szikla, a várárkokban se tűz, se fű, se
bokor. „Mind meghalnak.” Tenyeremet a kőpárkánynak
feszítettem, keményebbnek éreztem magam a kőnél. Ugyan
mitől fosztottam meg őket? Tíz évtől, egy fél évszázadtól?
Mi egy év? Mi egy évszázad? „Úgyis arra születtek, hogy
meghaljanak” – gondoltam. Meg fognak halni a genovaiak
is, a sátrak körül nyüzsgő, kis fekete hangyák. De Carmona
nem hal meg. Örökké így áll majd a nap alatt, nyolc magas
tornyával, napról napra szebb lesz és nagyobb, elfoglalja a
síkságot, úr lesz Toscana felett. A szemhatáron hullámzó,
távoli dombvonulatra meredtem. Azt gondoltam: „Mögötte
ott a világ”, és mintha felrobbant volna valami a
szívemben.

Elmúlt a tél. Az árkokban rég kialudtak a tüzek,

elnémult a nyöszörgés. Mihelyt beköszöntött a tavasz, s
kimelegedett az idő, émelyítő dögszagot hozott odalentről
a szél Carmonába. Én nem undorodtam tőle, nyugodtan
belélegeztem. Tudtam: az árkokból felszálló, gyilkos
miazmák máris megfertőzték a genovai tábort. Lovaik
elhullanak, tagjaik felpüffednek, vérük ibolyaszínűre válik,
meghalnak. Mihelyt Carlo Malatesta megjelent seregével a
dombok tetején, a genovaiak nagy sietve tábort bontottak,
és megfutottak az ütközet elől.
A condottiere hadait liszttel, hússal, borral rakott
szekerek követték. Carmona terein nagy örömtüzek
gyulladtak ki, győzelmi éneket zengett az egész város. Az
emberek egymás nyakába borultak a nyílt utca során.
Caterina karjaiba kapta Tancredót, és mosolygott, négy év
óta először mosolygott. Este fényes lakomát ültünk.
Malatesta Caterina jobbján ült, ivott és nevetett, mint aki
elérte célját. Én is éreztem, hogy a bor áthevíti véremet, én
is örültem, de az én örömöm más volt, mint a többieké,
súlyos és gyászos, mázsás kőként nyomta a szívemet. Azt
gondoltam: „Ez csak a kezdet.”
A lakoma végén átvezettem Malatestát a kincstárba,
kifizettem neki a kialkudott zsoldot.
– Most pedig nyilatkozzék: hajlandó-e a genovaiak
üldözésére kelni és elfoglalni a földjeimmel határos
váraikat, városaikat?
Lenézően mosolygott.
– Üres a kincstár.
– Holnapra megtöltöm.
Hajnalban kikürtöltettem hírnökeimmel az egész
városban: az est beálltáig ki-ki tartozik halálbüntetés terhe
mellett aranyát, ezüstjét, drágaköveit az utolsó darabig
beszolgáltatni. Sokan morogtak, mint kémeim jelentették,
de senki sem mert ellenszegülni: estére színültig teltek
ládáim kincsekkel. Három részre osztottam a kincset. Az
elsőt az élelmezési ügyek prefektusa kapta, hogy gabonát
vegyen rajta, a másodikat a posztósok, hogy gyapjút
vásároljanak. A harmadik ládát megmutattam
Malatestának.
– Hány hónapig szolgál ezért a seregével?
Ő beletúrt a villogó ékkövekkel telt ládába.
– Néhány hónapig.
– Hány hónapig?
 – Az a hadizsákmánytól függ – felelte. És kevélyen
mosolyogva hozzátette: – Meg az én kedvemtől.
Hanyagul átcsorgatta ujjain a drágaköveket. Ingerülten
néztem. Minden egyes gyöngyszem, minden gyémánt
eljövendő aratásaink vetőmagja, erőd leendő határainkon,
egy darab föld, amelyet a genovaiaktól veszünk el.
Ékszerészeket hívattam, hajnalig tartó munkával pontosan
felmérték vagyonomat, Malatestával megállapodtunk,
mennyi zsoldot fizessek fejenként és naponként
embereinek. Ekkor gyűlésbe szólítottam Carmona férfi
népét, és így beszéltem hozzájuk:
– Üresen állnak otthonaitok, csűreitek, se asszony, se
gabona. Menjünk, takarítsuk be a genovaiak gabonáját,
hozzuk el lányaikat.
Hozzátettem, hogy a Szent Szűz megjelent álmomban, és
megígérte: Carmona hatalma vetekedni fog Genova és
Firenze hatalmával, mielőtt egyetlen hajszálam elhullana.
A legények páncélt öltöttek. Arcuk beesett volt, szemük
karikás, bőrük aszott, a hosszú éhezés megtörte testüket,
de megedzette lelküket, s zokszó nélkül követtek. Hogy
bátorságot öntsek beléjük, megmutattam nekik a várárok
mentén a genovaiak elkékült hulláit. Hozzánk és hozzájuk
képest Malatesta pirospozsgás, jól táplált, szálas-vállas
katonái szinte egy más, magasabb rendű faj fiainak
tetszettek. A condottiere kapitány kénye-kedve szerint
irányította hadát; hol jóval hosszabb pihenőt rendelt el a
szükségesnél, hol megállás nélkül kétnapi járóutat tétetett
meg velük, mert kedve támadt holdfénynél lovagolni.
Ahelyett hogy a fejvesztetten menekülő genovaiak
üldözésére kelt volna, megrohamozta Monteferti várát,
mondván, hogy eddig csupa halott vagy haldokló
ellenséggel találkozott, és ezzel már torkig van. Odaveszett
több hadnagya, elvesztegetett egy drága napot. Amikor ezt
a szemére hánytam, gőgösen leintett:
– Úgy hadakozom, ahogy tetszik.
Ezalatt sikerült a genovaiaknak egérutat nyerni;
megszöktek a nyílt csata elől, és bezárkóztak Villanába.
Villanát bevehetetlen falak védték. Malatesta kijelentette:
le kell mondanunk a hadjárat folytatásáról. Arra kértem,
várjon másnap reggelig. Villana nyugati oldalán római
vízvezeték emelkedett; a víz útja a bástyák tövében, föld
alatti csatornában folytatódott. Élő ember erre be nem
juthatott, megfulladt volna. Senkit nem avattam be
tervembe. Megparancsoltam hadnagyaimnak, álljanak
lesbe a nyugati vízikapunál, én magam pedig ledobtam
vértemet, és behatoltam a sötét alagútba. Állott, áporodott
volt bent a levegő, de kezdetben szabadon lélegezhettem,
hanem ahogy beljebb jutottam, láttam: szűkül a csatorna, a
víz a boltozatig ér. Nem tudtam, mit tegyek. A víz sodrása
erős volt, ha belevetem magam, visszafelé nem juthatok
többé ki a felvilágra. „Hátha hazudott az öreg?” –
gondoltam. Áthatolhatatlan sötétség vett körül, nem
hallatszott más hang, mint az áramló víz csobogása. De ha
az öreg hazudott, ha halandó vagyok, mit számít, hogy ma
halok-e meg, vagy holnap? „Most legalább megtudom” –
gondoltam, és a víz alá buktam.
Hazudott, mégis hazudott a vénség. Szédelegtem,
mellemre mázsás súly nehezedett. Mindjárt meghalok,
püffedt holttestemet kutyák elé vetik a genovaiak holnap,
hogyan is hihettem a koldus képtelen meséjének?
Fuldokoltam a jeges víztől, de még inkább a dühtől, már
csak egyet kívántam: legyen mielőbb vége, váltson meg
végre a halál kínjaimtól. És egyszerre ráébredtem: régen,
nagyon régen úszom, nem fogok meghalni. Elértem az
alagút kijáratát. Kétség sem fért hozzá: halhatatlan
vagyok. Legszívesebben térdre hullva adtam volna hálát
Istennek vagy a sátánnak, de sem egyiknek, sem másiknak
nem volt sehol nyoma. Körös-körül jeges némaság, csak a
hold karéja lebegett az égen.
Lélek nem járt a város utcáin. A nyugati vízikapuhoz
siettem, az őrszem mögé lopakodtam, és ledöftem. Az
őrtanyán két katona aludt. Az elsőt álmában öltem meg, a
másodikat rövid küzdelem után. Kaput nyitottam,
embereim nesztelenül bevonultak, rajtaütöttek a
helyőrségen, és lemészárolták őket. Villana lakói hajnalra
kelve döbbenten látták, hogy estétől reggelig gazdát cserélt
a város.
A férfi lakosság felét elhurcoltuk Carmonába, hogy
legyen, aki földjeinket megművelje, s elhoztunk egy csapat
eladósorú lányt, hogy fiakat szüljenek nekünk. Villana volt
a síkság kulcsa, csapataink könnyűszerrel elfoglalták a
környező városokat, várakat. Mindenütt elöl jártam a
harcban, sűrű nyílzáporban, embereim úgy hívtak: a
„legyőzhetetlen”.
Élvén a helyzetünk adta előnnyel, el akartam foglalni
Rivelli kikötővárost is, Genova hűbéresét, hogy
Carmonának kaput nyissak a tengerre. De Malatesta egy
napon váratlanul kijelentette: elege van a harcból, és
zsoldoshadával együtt visszafordult. Mást nem tehettem:
én is visszafordultam. Jó darabon együtt haladtunk
Malatestával. Egy keresztárnál elváltunk: ő Rómába
tartott, új kalandokra. Hosszan néztem utána: lám, neki
nincs célja, a halandó gondtalanságával él a pillanatnak.
Aztán sarkantyúba kaptam lovamat, és elvágtattam
Carmona irányába.
Nem akartam, hogy városom jövendő sorsa zsoldosok
szeszélyétől függjön. Elhatároztam: állandó hadsereget
szervezek. Ehhez temérdek pénz kellett. Súlyos adókat
vetettem ki, törvényt hoztam a fényűzés ellen,
elrendeltem, hogy se férfinak, se nőnek nem lehet több
ruhája kettőnél, az is csupán durva posztóból készülhet,
szigorúan tiltottam az ékszerviselést; cserép vagy faedény
járta a nemesurak asztalán is. Aki megszegte a törvényt,
aki lázongani merészelt, azt börtönre vetettem, kerékbe
törettem, javait elkoboztam. Törvénnyel kényszerítettem a
férfiakat, hogy legkésőbb huszonöt éves korukig asszonyt
vegyenek, az asszonyokat pedig arra, hogy a városnak sok
gyereket szüljenek. És minden fegyverforgatásra képes
férfiból, ha paraszt volt, ha takács, ha kalmár, ha nemesúr,
katonát faragtam. Magam irányítottam a regruták
kiképzését. Hamarosan felállíthattam az első századot,
majd a másodikat, a tizediket. Támogattam a földmívelést
és a kereskedelmet, hogy növeljem a város vagyonát. Nagy
vásárt csaptunk minden évben, messzi földről sereglettek
hozzánk az idegen kereskedők, gabonánkat, posztónkat
felvásárolni.
– Meddig kell még így élnünk? – kérdezte Tancredo.
Világos haja volt, mint az anyjának és mohó szája. Gyűlölt
engem. Nem tudta, hogy halhatatlan vagyok, azt hitte,
titkos panacea óv a betegségtől, öregségtől.
– Ameddig szükséges – feleltem.
– Szükséges? Kinek? Minek?
Reménytelen gyűlölet sütött a szeméből.
– Gazdagabbak vagyunk, mint Siena, mint Pisa, de
legfeljebb menyegzőn, keresztelőn lakhatunk jól. Darócban
járunk, mint a szerzetesek, és klastromokban lakunk.
Fosca gróf fia vagyok, mégis reggeltől estig
gyakorlatoznom kell egy goromba kapitány
parancsszavára. Megöregszünk, mielőtt fiatalok lehettünk
volna, én és a barátaim.
– A jövő kárpótolni fog mai fáradozásainkért –
mondtam.
– De ki adja vissza elfecsérelt éveinket?
Rám villantotta a szemét.
– Nekem csak egy életem van.
Vállat vontam. Piha, egy emberélet, mi az?
Harminc év múltán enyém volt Itália legnagyobb és
legjobban felszerelt hadserege. Éppen hadjáratra
készültem Genova ellen, amikor félelmes vihar kerekedett
a síkságon. Egész nap, egész éjjel zuhogott az eső. A folyók
megáradtak, az alsóváros utcái sárpatakká változtak, a sár
elárasztotta a házak földszintjét. Reggel, mialatt az
asszonyok a mocskos padlót söprögették, a férfiak
döbbenten nézték a sárga iszappal elárasztott tereket,
felázott utakat, a vihar korbácsa alatt meghajló, zsenge
vetést. Ónszürke volt felettünk az ég. Este újra eleredt az
eső. Azonnal tudtam, mi vár ránk. Másnap kereskedőket
menesztettem Genovába, s meghagytam nekik: vegyenek
gabonát Szicíliában, Szardíniában. Észak-Afrikában.
Megállás nélkül esett az eső azon a tavaszon, nyáron.
Lábon rothadt el a gabona. Itália-szerte kárba ment a
takarmány, csupaszon meredeztek a gyümölcsfák. De
Carmona csűrjei színültig teltek tengerentúlról hozott
gabonával, még mielőtt az ősz beköszöntött volna. Saját
költségünkön szereltünk fel szállítóhajókat e célra. Mohó
kéjjel szívtam be a zsákok porszagát, minden szem
súlyosan esett a latba. Hatalmas kemencéket rakattam a
tereken, saját kezűleg mértem ki reggelente száz mérő
búzát, s pontosan előírtam a pékeknek, milyen arányban
vegyítsenek korpát a búzaliszthez. A carmonaiak
ingyenkenyéren éltek. Itáliában nem termett az évben
semmi, a búza mázsáját harminchat aranyon vesztegették,
és a korpaliszt sem volt sokkal olcsóbb. Négyezer ember
halt éhen Firenzében a tél folyamán. Carmonában nem
éhezett senki, sem szegény, sem nyomorék, még az
idegeneket sem kellett hazaküldenünk, s így is került
vetőmag tavasszal. 1348 kikeletjén, mialatt Itália
szántóföldjei parlagon hevertek, a mi földjeinken dús vetés
hajladozott a szélben, és Carmona főterén javában állt a
vásár. Kikönyököltem a mellvédre, néztem a hegyoldalon
felkapaszkodó karavánokat, és azt gondoltam: „Legyőztem
az éhínséget!”

Kék volt az ég, ünnepi zsivaj áradt be a nyitott ablakon.

Caterina Luisa mellett ült, hímzett. Én felkaptam a kis
Sigismondót, a nyakamba ültettem, és fel-alá nyargaltam
vele a virágzó mandulaágakkal feldíszített teremben.
– Lépésben! – vezényelt kisunokám. – Vágta!
Szerettem. Közelebb állt hozzám, mint bárki. Nem tudta,
hogy napjai meg vannak számlálva, nem tudta, mi az: egy
év, egy hónap, egy hét, a végtelen, tündökletes,
holnaptalan mában élt, az örök kezdet, az örökkévaló jelen
szívében. Öröme határtalan volt, mint a mennybolt:
„Lépésben!” „Vágta!” Nyargaltam vele, és azt gondoltam:
soha nem halványul el fölöttem az ég kékje, új meg új
tavaszok virradnak rám, több tavasz, mint ahány virágot a
mandulafa hajt. Soha nem huny ki örömem.
– Miért készültök máris el? – kérdezte Caterina. –
Várjatok legalább pünkösdig. Ilyenkor még hideg van a
hegyekben.
– Utazni akarok – mondta Luisa. – Holnap indulunk.
– Holnap? Mi jut eszedbe! Legalább egy hét, amíg a
házat rendbe hozatjuk.
– Utazni akarok – makacskodott Luisa.
Közelebb mentem, kíváncsian szemügyre vettem konok
arcocskáját.
– Miért?
Luisa beleszúrta a tűt a hímzővászonba.
– Jó levegő kell a kicsiknek.
– Ha a szemem nem csal, majd kicsattannak az
egészségtől. – Belecsíptem Sigismondo lábikrájába, és
rámosolyogtam a két pici lányra; a szőnyegen játszottak a
napsütésben.
– Carmonában gyönyörű a tavasz.
– Utazunk – mondta Luisa.
Tancredo hidegen mosolygott:
– Luisa fél.
– Fél? – csodálkoztam. – Mitől?
– A pestistől – felelte Tancredo. – És igaza van. Miért
engedte be, apám, az idegen kalmárokat?
– Ostobaság, Róma és Nápoly messze van – mondtam.
– Azt beszélik, Assisiben nyolclábú, fekete bogarak
hulltak az égből – szólt Luisa.
– És Siena mellett meghasadt a föld, és kénköves
lángokat okádott – gúnyolódtam. És vállvonogatva
hozzátettem – Ha minden szóbeszédnek felültök!
Caterina Ruggieróhoz fordult. Ruggiero ültében
szundikált, keresztbe font karral. Egy ideje örökösen
alhatnékja volt, és szemlátomást hízott.
– Mit gondol, Ruggiero?
– Azt hallottam egy genovai kalmártól, hogy a pestis
elérte Assisit – felelte Ruggiero egykedvűen.
– Még ha ez igaz lenne is, ide nem jut fel a fekete halál.
Carmona levegője tiszta, mint hegyeinké.
– Apánknak persze nincs félnivalója – mondta Luisa.
– Orvosai a pestist is számításba vették? – kérdezte
Tancredo.
– Fájdalom, drága fiam, mindent számításba vettek.
És gúnyosan hozzátettem:
– Ígérem, húsz év múlva magam mellé veszem
társuralkodónak Sigismondót.
Tancredo felpattant, kirohant, és becsapta maga mögött
az ajtót.
– Kihozod a sodrából – mondta Caterina.
Nem feleltem.
– Nem fogadnád mégis azokat a szerzeteseket, akik
kihallgatást kértek tőled? – kérdezte Caterina félénken.
– Nem engedhetem be azt a csürhét Carmonába –
feleltem.
– Meg kell hallgatnod őket.
– Ők talán tudják, meddig jutott a pestis – szólt közbe
Luisa.
Intettem Ruggierónak.
– Rendben van. Vezesd be őket.
Itália éhínség sújtotta városaiban tömegével támadtak
hitszónokok. Bűnbánatra buzdították a népet. Hívó
szavukra a kereskedők odahagyták boltjaikat, a
kézművesek műhelyeiket, a szántóvetők földjeiket, fehér
vezeklőköntöst öltöttek, és csuklyával fedték el arcukat. A
legszegényebbek fehér lepedőbe burkolóztak. Mezítláb,
zsolozsmákat énekelve jártak városról városra, és
csatlakozásra szólították fel a polgárokat. A bűnbánó sereg
aznap reggel érkezett Carmona falai alá, én azonban
megtiltottam, hogy a város területére lépjen. A
zarándokokat vezető szerzetesek feljöttek a palotába.
Ruggiero bevezette őket. Talpig fehérben voltak mind a
ketten.
– Foglaljatok helyet, fivéreim – szóltam.
A kisebbik barát megindult a puha karosszék felé, de
társa ellentmondást nem tűrő mozdulattal megállította.
– Nem azért jöttünk – mondta.
Barátságtalanul méregettem a magas termetű, napégette
barátot. Összefont kezeit a kámzsaujjba bújtatta. „Ez a
fráter elítél” – gondoltam.
– Honnan jöttök?
– Firenzéből – felelte az alacsonyabb. – Húsz napja
vagyunk úton.
– Mit tudtok a pestisről? Igaz-e, hogy máris eljutott
Toscanába?
– Ments Isten! Nem – riadt meg a kicsi.
Luisához fordultam:
– No látod!
– Igaz-e, atyám, hogy Firenzében négyezren haltak
éhen? – kérdezte Caterina.
A kicsi bólogatott.
– Több mint négyezren – mondta. – Száraz, fagyos fűből
sült kenyeret ettünk.
– Valaha mi is megértünk hasonlót. Jártál már
Carmonában, atyám?
 – Egy ízben. Van tán tíz éve is.
– Szép város, ugye?
– Olyan város, amely nagyon is rászorulna az Úr igéjére
– dördült a magas barát hangja.
Minden szem feléje fordult. Bosszúsan összevontam a
szemöldökömet.
– Vannak papjaink, s ők vasárnaponként ékes szóval
dicsérik az Urat – mondtam metszően. – Carmona népe
máskülönben is jámbor és szigorú életű, nincs közöttünk
eretnek, sem parázna.
– De gőgtől bűzlik a lelketek – harsogta a barát. – A
carmonaiak megfeledkeztek lelki üdvösségükről.
Egyes-egyedül arra volt s van gondod, hogy őket e föld
javaiban részeltesd, holott mi egyéb az, mint hamu és
hívság? Megmentetted őket az éhínségtől, ám nemcsak
kenyérrel él az ember. Azt hiszed, nagy dolgot cselekedtél,
pedig nem tettél semmit.
– Semmit?
Gúnyosan felnevettem.
– Harminc esztendeje húszezer ember élt Carmonában,
ma ötvenezer.
– S ugyan hányan fognak üdvözölni közülük? –
süvöltötte gúnyosan a barát.
– Békében élünk Istennel – fortyantam fel. – Nincs
szükségünk prédikációkra, körmenetre. Vezessétek el
ezeket a szerzeteseket – mondtam Ruggierónak –, és
kergessétek le a síkságra a vezeklőket.
A barátok némán távoztak. Hallgatott Caterina és Luisa
is. Ekkoriban még nem tudtam teljes bizonyossággal, hogy
a menny üres, de nem törődtem az éggel. A föld nem Isten
birodalma. A föld az enyém.
 – Nagyapa, menjünk, nézzük meg a majmokat – rángatta
Sigismondo a karomat.
– Én is látni akarom a majmocskákat – jelentkezett az
egyik kislány.
– Szó sem lehet róla. Megtiltom, hogy a vásárba
menjetek – csattant fel Luisa. – Ha kimentek, elkapjátok a
pestist, megfeketedtek, és meghaltok.
– Ne beszélj sületlenségeket, Luisa – bosszankodtam.
Átfogtam Caterina vállát.
– Gyere te is velünk a vásártérre ...
– Ha lemegyek, fel is kell majd jönnöm ...
– Hát aztán!
– Elfelejted, hogy öregasszony vagyok!
– Ugyan – tiltakoztam –, dehogy vagy te öreg.
Caterina arcra alig változott: ugyanaz a szelíd tekintet,
mosoly. Éppen csak fáradtnak látszott már jó ideje, arca
petyhüdtebb és sárgább volt, mint régen, és ráncok
lapultak a szája szögletében.
– Lassan megyünk majd – mondtam. – Gyere.
A régi Kelmefestő soron mentünk. A gyerekek előttünk
ugrándoztak. Az utca mindkét oldalán égkék és vérszín
festékkel teli csöbrök álltak, kékkörmű munkások
gyapjúgombolyagokat mártogattak a csöbrökbe. A kövek
között lila víz csörgedezett.
– Mikor rontathatom le végre ezeket a putrikat! –
sóhajtottam.
– Mivé lennének a szegény emberek?
– Tudom, tudom – bólintottam. – Ki kell várnom, míg
mind meghalnak.
Az utca a vásártérre torkollott. Szegfűszeg és mézszag
úszott a levegőben. Az árusok kiáltozását túlharsogta a
dobpergés, a harsonák rézszava. Nagy sokaság tolongott a
posztóval, vég vásznakkal, gyümölccsel, fűszerrel,
süteménnyel megrakott bódék körül. Az asszonynép a
nehéz szöveteket, finom csipkéket nézte-tapogatta, a
gyerekek teli szájjal falták a lepényt, patakokban csorgott
a bor a fából összerótt pultokra kitett, hasas korsókból.
Jótékony meleg áradt szét a hasakban, szívekben. Amint a
térre léptem, egetverő kiáltás harsant: „Éljen Fosca gróf!”
„Éljen Caterina grófné!” Lábam elé rózsacsokor hullt, egy
férfi leoldotta és elém terítette köpenyét. Legyőztem az
éhínséget, az én művem volt mindez a boldogság.
A gyerekek ujjongtak örömükben. Engedelmesen
megálltam a tudós majmok előtt, megtapsoltam a medve
táncát és a csíkos mezű vásári komédiások
tornamutatványait. Sigismondo jobbra-balra rángatott,
izgatottan és felajzva.
– Erre menjünk, nagyapa! Erre! – és egy népes csoportra
mutatott. Riadtan bámultak valamit: onnan, ahol álltunk
nem láthattuk, mit. Át akartam furakodni a tömegen.
– Az Istenért, ide ne jöjjön, gróf úr – mondta egy férfi,
felém fordítva rémült arcát.
– Mi történik itt?
Áttörtem a bámészkodók gyűrűjét. A kör közepén egy
ember hevert a földön, öltözetéről ítélve idegen kalmár.
– Mire vártok? Miért nem viszitek kórházba? –
kérdeztem ingerülten.
Nem feleltek, nem is mozdultak.
– Mire vártok? Fogjátok meg és vigyétek.
– Félünk – felelte egyikük.
És kiterjesztett karral elém állt.
– Ne közeledjen.
 Félretoltam, a mozdulatlan test mellé guggoltam.
Megfogtam az idegen férfi csuklóját, feltűrtem bő
ruhaujját. Ki fehérlett fekete foltoktól eléktelenített bőre.

– Megérkeztek a papok – jelentette Ruggiero.

– Máris? – rezzentem fel.
És végigsimítottam az arcomat.
– Tancredo is ott van? – kérdeztem.
– Nem – rázta a fejét Ruggiero.
– Hát ki van ott?
– Senki. Pénzért fogadtam fel négy embert, egész
vagyont ígértem nekik, hogy elvállalják.
– Senki nem jött! – sóhajtottam.
Körülnéztem. A gyertyák tövig égtek, odakint virradt.
„Caterina, nem jött el senki” – mondtam volna, és ő azt
felelte volna: „Persze hogy nem jöttek el, félnek.” Vagy azt
mondta volna, elpirulva haragjában: „Ó, a gyávák.” Nem
találhattam ki, mit felelt volna. Kinyújtottam a kezem, de
csak fát tapintottam, a koporsó fáját.
– Csak két pap jött el – jelentette Ruggiero. – Azt
mondják, messze van a székesegyház. Majd a kápolnában
miséznek.
– Ahogy óhajtják.
Visszahúztam a kezemet. Megjöttek a halottvivők, piros
képű, nagy testű parasztok, dongott lépteik alatt a föld, a
ravatalhoz léptek, rám se néztek, nyers mozdulattal kapták
vállra a koporsót. Gyűlölték a benne fekvő, törékeny testű,
holtat, a fehér bőrű, fekete foltos holttetemet, és gyűlöltek
engem is. Mióta kitört Carmonában a pestis, az a hír járta,
hogy eladtam az ördögnek lelkemet az örök fiatalság
fejében.
 A két pap már az oltárnál várt bennünket. Mindössze
egy-két szolga, katona ácsorgott a falak mentén. A
halottvivők lerakták a koporsót az üres templomhajó
közepére, a papok elhadartak fölötte néhány imádságot.
Egyikük nagy keresztet rajzolt a levegőbe, majd gyors
léptekkel megindultak a kijárat felé. A halottvivők
nyomukba szegődtek a koporsóval. Mögöttem csak
Ruggiero lépkedett és három-négy testőröm. Kelőben volt
éppen a nap, langyos és rózsás a levegő; most ébredeztek
Carmona házaiban az emberek, és iszonyattal látták
karjukon a fekete foltokat. Akik az éjjel haltak meg, azokat
kihozták a házból az utcára, friss hullák sorakoztak a falak
mentén. Dögletes szag terjengett a városban, olyan sűrű,
hogy csak azon csodálkoztam: hogyhogy nem felhőzi be az
eget.
– Uram – szólt figyelmeztetően Ruggiero.
Egy kapualjból két ember lépett ki, vállukon deszka, a
deszkán halott; a fegyveresek mögé settenkedtek, hogy az
ő halottjuknak is jusson a papok imádságaiból.
– Hagyd őket – legyintettem.
Öszvér kocogott elő az egyik utcából, cókmókkal
megrakodva. Mögötte egy férfi és egy nő lépkedett.
Menekültek. Az első napokban sokan menekültek el a
városból, de a pestis utánuk ment, gyorsabban futott, mint
ők, akármerre mentek, a síkságra vagy a hegyekbe, rájuk
talált, nem volt előle menekvés. Ezek mégis menekültek.
Amikor elmentek mellettem, a nő kiköpött. Távolabb
részeg csapat tűnt fel az utcán, fiatalemberek, nők,
kibomlott hajjal. Támolyogtak, énekeltek, nyilván
átduhajkodták az éjszakát az elhagyott, nagy paloták
valamelyikében. Találkoztunk, összenevettek, és egyikük
rám kiáltott:
– Hej, ördögfattya!
Ruggiero utána akarta vetni magát.
– Hagyd, ugyan hagyd – fogtam vissza.
Néztem a halottvivő széles tarkóját, otromba kezét a
koporsó fedelén. „Ördögfattya!” – mondják és kiköpnek
láttomra. Eh, mit számít, akármit mondanak vagy tesznek
is: csupa halálraítélt. Az egyik menekül, a másik
imádkozik, a harmadik táncol, de mind egyformán halál
fia.
Megérkeztünk a temetőbe. Időközben négy koporsó
sorakozott fel Caterina koporsója mögött. Ahány utca,
annyi gyászmenet indult a temetőbe. Ponyvával letakart
kordé gördült be a kapun. Megállt egy gödör mellett,
amelyben hullák hevertek egymás hegyén-hátán. A
gyomfelverte utakon nyüzsögtek a papok és a sírásók,
csákányok, ásók koccantak a köveken. Carmona maradék
élete idegyülekezett, a halál birodalmába. Egy ciprus
lábánál megásták Caterina sírját. A halottvivők
becsúsztatták a koporsót a gödörbe, és néhány lapát földet
hánytak rá. A pap keresztet vetett, és továbblépett a
következő sírhoz.
Felemeltem a fejem, s akaratlan mélyen beszívtam a
temetőszagot. Szájam elé kaptam a tenyeremet, kisiettem.
Újabb lovaskordé kaptatott felfelé a meredek utcán, lassú
iramban; kísérői felszedték a hullákat a kövezetről, és a
kordéra hányták. Megtorpantam. Hová megyek és minek?
A palotába? De hiszen nem vár senki. Hol van Caterina? A
ciprusfa tövében egy eltorzult képű öregasszony nyugszik,
a lélek odafent lebeg a mennyekben alaktalanul, süketen és
némán, mint az Isten.
 – Erre, uram – hívott Ruggiero.
Követtem őt. A palota előtt, a vásározók elhagyott
állványain ágált a fekete képű barát bő kámzsájában,
hadonászva prédikált. A járvány kitörésének legelső napján
a városban termett, s én nem mertem kiutasítani. Az
emberek áhítattal hallgatták, katonáim megfogyatkoztak,
nem hívhattam ki szentségtörő cselekedetekkel a nép
haragját. A barát meglátott, rám kiáltott:
– Hé, Fosca gróf! Megvilágosult-e végre elméd?
Nem feleltem.
– Új házakat építettél Carmona lakóinak, s ímé,
megtértek a puszta földbe; drága posztóruhákba
öltöztetted őket, s ímé, mezítelen hevernek a szemfödél
alatt; jóllakattad őket, s most síri férgek lakmároznak
rajtuk. Lent, a síkon földbe tapossák őrizetlen barmaid a
haszontalan vetést. Te legyőzted az éhínséget. De Isten
elküldte a pestist, és a pestis legyőzött téged.
– Ez azt bizonyítja, hogy meg kell tanulnunk a pestist is
legyőzni – vágtam oda haraggal.
Beléptem a palota kapuján. Döbbenten álltam meg az
első fordulóban. Tancredo ott lapult egy
ablakmélyedésben, s úgy tetszett: rám les. Elé álltam:
– Te gyávák gyávája! Féltél elkísérni édesanyádat utolsó
útjára!
– Bátorságomat majd más alkalmakkor bizonyítom! –
felelte ő gőgösen.
És elállta utamat.
– Ne tovább, apám.
– Mit akarsz?
– Míg anyám élt, tűrtem. Immár vége szakadt a
türelmemnek.
 Vészjósló arccal meredt rám.
– Apám már eleget uralkodott. Most rajtam a sor.
– Nem – mondtam. – Soha nem lesz rajtad a sor.
– Rajtam a sor – kiáltotta ő vadul.
Elővonta kardját, és szíven döfött. A szomszéd szobából
tíz összeesküvő rontott be, „Halál a zsarnokra” kiáltással.
Ruggiero a testével fedezett. Elesett. Én is kardot
rántottam, Tancredo a földre zuhant. Éles fájdalmat
éreztem, lapockáim közé tőr hatolt. Megfordultam,
lesújtottam. Négy-öt összeesküvőnek rögtön inába szállt a
bátorsága, mihelyt Tancredo elesett. Elfutottak. Mire
testőreim a csetepaté zajára előkerültek, három test hevert
élettelenül a kőpadlón. A többieket rövid küzdelem után
lefegyverezték.
Ruggiero mellé térdeltem. Tágra nyílt szemmel meredt a
mennyezetre, arcán rémület. Szíve megszűnt dobogni.
Tancredo lehunyt szemmel feküdt, ő is halott volt.
– Megsebesült, nagyuram – mondta egy katona.
– Eh, semmiség.
Felálltam, ingem alá csúsztattam a kezemet.
Csuromvéresen húztam elő. Néztem a vért, és hangosan
felnevettem. A nyitott ablakhoz álltam, mélyeket
lélegeztem. A levegő betódult tüdőmbe, megtöltötte
mellkasomat. Odakint nagy garral prédikált a barát, a
halálraítéltek serege áhítattal hallgatta őt. Meghalt a
feleségem, a feleségem fia, az unokáim, mindenki meghalt,
aki hozzám tartozott. Én éltem, és nem volt senki hozzám
méltó a földön. Levált rólam a múlt, nem kötött többé
emlék, szerelem, kötelesség, nem volt fölöttem törvény,
hatalom. Kényem-kedvem szerint packázhattam a
nyomorú, a halálra szánt emberek életével. Merőn álltam
az arctalan ég alatt, elevenen és szabadon, mindörökre
egyedül.

Kihajoltam az ablakon. Kis híján hangosan felnevettem.

Különös hadsereg! Legalább háromezren várakoztak a
téren, tetőtől talpig fehér lepelbe burkolódzva, ki-ki fogta a
lova kantárát. A kámzsa alatt páncélt, fegyvert viseltek. A
velencei tükör elé léptem. Arcom feketének látszott a fehér
gyapjúkámzsa keretében, akár egy szerecsené, a szemem
nem vallott éppen hivő lélekre. Arcomra húztam a
csuklyát, lementem a térre. A súlyos csapástól páni
félelembe esett, a szerzetesek prédikációitól
megzavarodott nép a járvány utolsó heteiben a vallási
rajongás legszélsőségesebb tüneteit mutatta. Úgy tettem,
mintha engem is megszállt volna a rajongó hit; arra
buzdítottam az épkézláb férfiakat, induljunk hosszú
zarándoklatra. Fegyvert csak azért vittünk, hogy legyen
mivel védekeznünk a vidéket dúló haramiabandák ellen.
Zarándoktársaim nagy többsége hitt szándékaim
őszinteségében, de akadt jó néhány közöttük, aki csak
azért követett, mert nem hitt benne.
A régi Kelmefestő soron vonultunk ki a városból.
Romokban hevertek a viskók. Az ördög meghallgatta
imádságomat: e negyed minden lakója meghalt pestisben,
most folyt az utolsó viskók lebontása, ők meghaltak, de
majd születnek helyettük mások, és Carmona él! Büszkén
nyújtóztatja égnek nyolc magas tornyát a kőszál tetején,
pusztán és érintetlenül.
Első állomásunk Villana volt. Zsolozsmázva vonultunk át
a városon, amelynek lakói nagyszámban csatlakoztak
hozzánk. Innen genovai területre léptünk. Sorra
felkerestem az utunkba eső városok kormányzóit, s
megkértem őket: engedjenek átvonulni városukon.
Processzióban vonultunk végig az utcákon, meaculpázva,
alamizsnát koldulva. Amikor már jól benne jártunk a
genovai tartomány szívében, azt hazudtam társaimnak,
hogy a genovai magisztrátus nem bocsát be bennnüket. Az
éhínség és pestis sújtotta falvakban nem leltünk élelmet.
Éheztünk. Némelyik zarándok azt javasolta, térjünk haza
Carmonába, én azonban elhárítottam a javaslatot,
mondván, hogy túlságosan messzire vetődtünk
otthonunktól, mind éhen pusztulnánk a hazaúton. Jobban
tesszük, ha Rivellibe megyünk; Rivelli nagy és gazdag
kikötőváros, bizonyára ellát bennünket a
legszükségesebbel.
Rivelli kormányzója csakugyan befogadott volna
bennünket, én mégis azt jelentettem társaimnak: megint
istentelen emberekre akadtunk, a rivellibeliek nem kérnek
imáinkból. Ha könyörületből nem adják, elvesszük mi
erővel is – zúgolódtak egyes zarándokok. Én úgy tettem,
mintha helyteleníteném az efféle beszédet, beletörődést
prédikáltam, de úgy, hogy közben értésükre adtam: nincs
segítség, itt pusztulunk mind egy szálig. Magasra csapott a
zarándokok haragja, s én kénytelen voltam meghajolni az
éhség űzte horda akarata előtt.
Processzióban vonultunk be a mit sem sejtő Rivellibe.
Amint a főtérre értünk, én ledobtam fehér kámzsámat,
elkiáltottam magam: „Utánam! Éljen Carmona!” és a
kormányzó palotájához vágtattam. Erre a bűnbánó
zarándokok mind lehányták fehér köntösüket, és ott álltak
páncélban, állig felfegyverkezve. A meglepett rivellibeliek
nem is gondolhattak ellenállásra. A vérszag, a győzelem
mámora hamarosan katonává varázsolta a legjámborabb
zarándokokat is, s egy átdorbézolt éjszaka betetőzte a
metamorfózist. Lemészároltuk a genovai tanácsosokat,
kifosztottuk palotáikat, megbecstelenítettük asszonyaikat.
Álló hétig folyt a bor a csapszékekben, trágár dalainktól
visszhangzottak az utcák.
Kis helyőrséget hagytam hátra Rivelliben, s csapatom
maradékával sorra megostromoltam a várakat,
kastélyokat, amelyek Carmonát a tengertől elzárták. A
pestis megtizedelte, kiéhezett várőrségek nem állhatták
ellen rohamunknak. Tudtam, hogy galád árulásom ellenem
fordítja egész Itáliát. De a genovaiak gyengébbek voltak,
hogysem háborúba bocsátkozhattak volna, amit
meghódítottunk, nem vehették többé vissza.
Mihelyt Rivelli a kezünkre került, magas vámot vetettem
ki a kikötőbe beérkező árukra. Hasztalan követeltek
vámmentességet a firenzei kereskedők, nemet mondtam.
Tudtam: kihívom Firenze haragját, de nem riadtam vissza
a hatalmas köztársasággal vívandó háború gondolatától.
Felkészültem a harcra. Szolgálatomba fogadtam több
neves zsoldoskapitányt, elég gazdag voltam már hozzá.
Félzsoldot fizettem nekik hónapról hónapra, aminek
fejében ők vállalták, hogy mihelyt szükségem lesz rájuk,
rendelkezésemre állnak. Addig is felbiztattam őket:
portyázzanak nyugodtan saját szakállukra, prédálják fel a
környező tartományokat, miáltal a béke kellős közepén
alaposan meggyengítették azokat a városokat, amelyeket
meg szándékoztam támadni. Ha kiszemeltem egy várat,
várost, tüntetően elbocsátottam egyik kapitányomat, s
titokban megbíztam tervem keresztülvitelével. Ha
kudarcot vallott, mostam kezeimet. Nem izentem senkinek
háborút, mégis kézre kerítettem néhány év alatt a
határaink mentén épült várak egész sorát. Mire a
genovaiak elszánták magukat egy új síkföldi hadjáratra,
már volt saját hadseregem, és Itália legjobb condottiere
kapitányai az én zsoldomban álltak.
Kezdetben ellenállás nélkül hagytam, hogy a genovaiak
és katalán zsoldosaik nagy területet megszálljanak.
Közeledtükre a parasztok felkerekedtek, és állataikkal,
terményeikkel együtt elmenekültek az általam
megerősített falvakba; az ellenség alig talált élelmet az
elnéptelenedett vidéken. Próbálkoztak a megerősített
falvak elfoglalásával, de hiába: a magaslatra épült, erős
fallal kerített falvak, várak népe vitézül védekezett, az
ostromlók ismételt erőfeszítései kárba vesztek. Angelo de
Tagliana vezette a genovai hadakat. Serege szétszóródott,
kimerült a hiábavaló ostromokban; gyerekjáték volt a
főseregtől elszakadt kis egységeket tőrbe csalnunk,
könnyen foglyul ejtettük az elhagyott tanyákon takarmányt
kereső portyázóikat. Amikor Tagliana elérte a Mincio
folyót, elszántam magam a döntő ütközetre.
Egy szép júniusi reggelen felsorakozott a két sereg.
Könnyű pára szállt fel a folyóról, az ég kékje szürkébe
játszott, villogtak a reggeli fényben a vértek, nyihogtak a
fényes sörényű paripák, s az én szívemet is átjárta az
öröm, frissen, mint csípős tavaszi szél. A hagyományos
taktikát követve Tagliana három részre osztotta
hadseregét, én pedig sok kis egységre az enyémet. A szürke
fátylas mennybolt nyomasztó délutáni hőséget ígért, nagy
csöbrökben friss vizet készíttettem állásaink mögé, hogy a
lovak és az emberek szomjukat olthassák minden
összecsapás után. Felharsant a jel, nagy garral egymásnak
rontott a két sereg. Hamarosan kitetszettek taktikám
előnyei. A genovai hadsereg nagy egységei nehézkesen
mozogtak, az én katonáim ellenben mozgékony, kis
egységekbe tömörültek, fürgén rácsaptak az ellenségre,
majd úgy tértek vissza kiindulópontjukra pihenni, hogy
hamarosan új rohamra induljanak. A katalánok azonban
sokáig ellenálltak, a vezérük körül tömörültek, s szilárdan
megvetették a lábukat. A nap már magasan járt, fojtogatott
a hőség, s még egy tapodtat sem jutottunk előbbre. A
délután derekán már száraz, elsárgult füvet tiportak
lovaink, s több port lélegeztünk be, mint levegőt.
Embereim sietve ittak egy-egy korty vizet két összecsapás
között, az ellenséges katonák egyetlen cseppet sem reggel
óta. A csatatértől ötszáz lépésnyire folyt a Mincio,
csobogása átütött a fegyvercsörgésen, patkócsattogáson.
Tagliana katonái végül nem állhatták ellen a kísértésnek, a
folyóhoz rohantak, felbomlasztva a csatarendet. Akkor
roppant erővel rájuk rontottunk, és beleszorítottuk őket a
folyóba. Aki a rohamot túlélte, fejvesztetten menekült,
ötszáz foglyot ejtettünk.
Harcosokhoz illően akartuk a győzelmet megünnepelni.
Carmonába visszatérve, nagy bajnoki viadalt rendeztem
alsó- és felsőváros között. Reggel a gyerekek vívtak, majd
az ifjak csatáztak három órán át a főtéren. Délután a
férfiak léptek pástra, könnyű fegyverzetben. Kővel
hajigálták egymást, s a kövek ellen köpenyt használtak
pajzsul, amelyet bal karjukon vetettek át. A felsővárosiak
köpenye zöld volt, az alsóvárosiaké vörös. Utánuk két
nehezebb fegyverzetű csapat jelent meg a küzdőtéren.
Vasvértet viseltek, és fölötte gyapottal, kóccal kitömött
párnácskákat, oltalmul a csapások ellen. A harcosok
vashegyétől megfosztott dárdát tartottak jobbjukban,
pajzsot fűztek bal karjukra. Az a sereg győz, amelyiknek
sikerül a tér közepét elfoglalnia. Hatalmas tömeg tolongott
a sorompók körül; az ablakokban mosolygó lányok,
asszonyok szorongtak. A nézők kézzel-lábbal biztatták
rokonaikat, barátaikat, szomszédaikat. „Éljenek a zöldek!”
kiáltozták, és „Éljenek a vörösök!” Nekem nem volt
rokonom, barátom, szomszédom. Egykedvűen ültem a
bársonybaldachin alatt, néztem a hadijátékot, és
kancsószám ittam a bort.
– Igyunk Rivelli felvirágzására, Genova romlására! –
mondtam, és magasra emeltem kupámat.
Mindenki felemelte a kupáját, engedelmesen
visszhangozták: „Rivelli felvirágzására!” Csak Palombo, a
posztóscéh atyamestere nem mozdult. Tűnődve bámult
poharába.
– Miért nem iszol? – kérdeztem.
Rám nézett.
– Biztos forrásból tudom: a Rivelliben lakó firenzei
kereskedők parancsot kaptak otthonról, hogy november
elsejéig le kell bonyolítaniuk folyó ügyeiket.
– Hát aztán?
– November elsején átteszik székhelyüket Rivelliből
Sismonéba vagy Evisába, a Maremmába.
Nagy csend támadt az asztal körül.
– Ördög vigye a firenzei kalmárokat – mondtam.
– A többi is megy utánuk – szólt Palombo.
– Akkor jaj lesz Sismonénak, Evisának.
– Firenze megvédi őket.
Minden szem rám szegeződött, s én azt olvastam ki
tekintetükből: „Adjunk vámmentességet a firenzeieknek.”
Azért győztem, hogy vénemberekre hallgassak? Azért
győztem, hogy meghajoljak Firenze előtt?
– Jaj lesz Firenzének is! – kiáltottam.
Kapitányaimhoz fordultam, ajkamhoz emeltem a kupát.
– Igyunk a győzelemre!
– A győzelemre! – visszhangozták.
De úgy rémlett: Bentivoglio és Puzzini hangja hidegen
cseng, Orsini ajkán kaján mosoly játszik. Felkaptam egy
boroskancsót és a földhöz vágtam.
– Így zúzom szét Firenzét is – mondtam.
Egykedvűen nézték. A háború véget ért, győzelmet
ünneplünk, mi kell még, gondolták. Én kézzelfoghatóbb,
valóságosabb győzelemre sóvárogtam. Hol van? Hiába
kerestem az arcokon a csata délutánjának hevét, a por- és
verejtékszagot, a tűző nap elviselhetetlen nyomását az
acélvérten. Körülöttem nevetgéltek, hétköznapi gondokon
rágódtak, egy szavukat sem akartam hallani. Felugrottam,
feltéptem ingemet: fojtogatott. Vér tolult agyamra,
szívemre, robbanásig hevültem, mint egy tűzgolyó. A
vászoning kettéhasadt a markomban. Ernyedten hanyatlott
le a kezem, üres kezem. A tér közepén egy herold éppen
lebocsátotta a sorompót, s győztesnek kiáltotta ki a
vörösöket. A nép őrjöngött, virágok, szalagok, kendők
repültek a győztesek lába elé. öt halottja volt a tornának,
kilenc sebesültje. Eh, mit nekem ez a játék, gyarló emberek
játszadozása, akik képesek egynapos győzelemre áhítozni!
Kék volt az ég, éppolyan kék, mint a Mincio felett, de én
fakónak láttam. Az igazi ott lángolt Firenze falai alatt, a
jövő partjain, arany-vörösen, mint az a másik, amely
csupán emlékezetemben élt már.
Mint azt Palombo jó előre megmondta, Rivelli
kereskedői a tél folyamán mind áttették székhelyüket a
Tirrén-tenger menti Sismonéba. A kézművesipar pangott
Rivelliben. Az Alboniak pártja kihasználta az általános
elégedetlenséget, lázadást szított, és kikiáltotta Rivelli
függetlenségét. Hajóhad hídján nem is gondolhattam a
város visszafoglalására. Kénytelen-kelletlen beértem azzal,
hogy feldúltam Rivelli környékét, felégettem a tanyákat, a
szántóföldeket, és példás bosszút esküdtem Evisa ellen.
Evisa, Firenze szövetségese a Mincio alsó folyásánál
terült el: a Mincio felső folyása öntözte földjeimet.
Evisánál két ágra szakadt a folyó, mérföldnyi széles
vízövvel kerítve a városfalakat, a szokásos várárok helyett.
A víz mélyebb volt, hogysem lóval átgázolhattunk volna
rajta, a folyópart iszaposabb, hogysem hajóval
közelíthettük volna meg. Megparancsoltam mérnökeimnek,
térítsék el a Minciót. Hathónapi munkával hatalmas, erős
gátat építettem a folyó eltorlaszolására, egyidejűleg
átfúrattam egy hegyet, hogy a Minciót a carmonai síkságra
tereljem. Evisa lakói már látni vélték, amint tavaik bűzös
mocsarakká válnak, levegőjük elfertőződik, falaik
leomlanak. Követeket menesztettek hozzám, könyörögve
kértek: álljak el tervemtől, én azonban azt izentem nekik,
hogy saját földemen olyan munkálatokat végeztetek,
amilyet jónak látok. Már-már azt reméltem, hogy a
természetes védőműveitől megfosztott város az ölembe
hull, amikor hatalmas vihar tört ki a síkság felett. A
felhőszakadástól megáradt Mincio elmosta gátjainkat,
egyetlen éjszaka alatt semmivé tette mérnökeim
sokhónapos munkáját.
Kiküldtem kapitányaimat, Bentivogliót, Orsinit, Puzzinit
Evisa ellen. Firenze haddal készült szövetségesét
megsegíteni, én tehát Sienával szövetkeztem. Tízezer főnyi
sereget állítottunk ki közösen. Csapataim, valamint a
condottiere csapatok Sienában gyülekeztek, onnan akartam
Firenze területére betörni. Mi kívülről kerülgettük a
határt, alkalmas helyet keresve a betörésre, a köztársaság
hadserege belülről, hogy a betörést elhárítsa. Úgy tettem,
mintha Arezzóra fenekednék: a firenzeiek siettek elállni
utamat. Erre én visszafordultam, és lecsaptam a
Greve-völgyre, Chiantinál átléptem a határt, és az Arno
mentén napok alatt Firenzéig nyomultam. Minthogy
hadüzenetre nem került sor, s a parasztok elmulasztották
idejekorán biztonságba helyezni állataikat, ingóságaikat,
szokatlanul dús zsákmányra tettünk szert.
Tíz napig nyomultunk előre, úgyszólván ellenállás
nélkül. A katonák énekeltek, felvirágozták lovaikat; mintha
nem is harcoló sereg vonulna, hanem békés diadalmenet.
Amikor a tizedik napon egy hegytetőről megpillantottuk a
napfényben fürdő Firenzét vörös-arany templomaival,
örömujjongásban tört ki az egész sereg. Tábort vertünk.
Négy napig heverésztek katonáink a virághímes réten, s
teli borostömlőket adogattak kézről kézre. Szőnyeggel,
csipkével, metszett tükrökkel megrakott szekereink körül
duzzadó tőgyű tehenek, hízott ökrök legelésztek.
– S most mit teszünk? – kérdezte Orsini.
– Mit tehetnénk? – vontam vállat.
Firenzét megtámadni? Ez álmomban sem juthatott
eszembe. Ott terült el lábaimnál, békésen, tündöklően,
közepén az Arno zöld szalagja. Nem törölhettem el a föld
színéről.
– Gazdag prédát szereztünk – mondtam. – Hazavisszük
Carmonába.
 Orsini nem felelt, mosolygott. Ingerülten hátat
fordítottam neki. Tudtam, a hadjárat sok pénzt emésztett
fel, és haszna a semminél is kevesebb. Firenze a lábaimnál
hevert, és én nem tehettem semmit. A pokolba a
győzelmeimmel!
Kihirdettem: hazatérünk Carmonába. A tábor
zúgolódott. Meghódítottuk Toscanát, s most itthagyjuk?
Lassan cihelődtünk. Csak az indulás pillanatában vettük
észre, hogy Paolo d’Orsini nincs többé közöttünk, előző
éjjel átállt a firenzeiek táborába, és magával vitte
lovasságom egy részét is.
Orsini pálfordulása tetemesen megcsappantotta hadaim
létszámát és erejét. Sietve indultunk le a hegyről, az Arno
folyását követve. Katonáim már nem énekeltek. Orsini
csapata hamarosan űzőbe vette utóhadunkat. Harci vágytól
égett a sereg, embereim ráuntak a haszontalan
győzelmekre. De kelepcétől tartottam, Orsini jobban
ismerte nálam a vidéket. Siena határáig üldözött
bennünket, és ott az orrunk előtt megostromolta Mascolo
falucskát, amelyet mocsarak öveztek. Katonáimat vérig
sértette ez az orcátlan kihívás, követelték, hogy álljunk
csatát. Én rosszat sejtettem. Az ingoványos talaj legfelső
rétege kiszáradt a hőségben, de ez a kéreg legfeljebb egy
gyalogos súlyát bírta meg, lovasok alatt besüppedt.
– Csapdától tartok – mondtam.
– Többen vagyunk, erősebbek vagyunk – heveskedett
Puzzini.
Elszántam magam a harcra. Én is valódi győzelemre
sóvárogtam, eleven ellenségen aratott, véren vett
győzelemre. Keskeny út vezetett át a mocsáron. Orsini
látszólag őrizetlenül hagyta az utat. Megindultam rajta,
egész seregemmel. Egyszerre nyílzápor zúdult ránk
jobbról-balról. Vissza már nem fordulhattunk. Orsini lesbe
állította lövészeit az út menti bokrokban. Alig ocsúdtunk,
kétfelől támadásba lendült Orsini könnyű lovassága,
gyalogsága. Ha katonáim leléptek az útról a harc hevében,
rögtön talajt vesztettek, s moccanni sem bírtak többé.
Menetoszlopunk felbomlott, összezavarodott; Orsini
gyalogosai ekkor az útra merészkedtek: felhasították a
lovak szügyét, úgyhogy a lovasok lezuhantak, és ott is
maradtak, minthogy a páncél súlya földhöz szegezte őket.
Piero Bentivoglio valahogy kivágta magát, talált egy
ösvényt a lápon. Ami engem illet, én átvágtam magam
ellenségeim gyűrűjén, bántatlanul tettem meg visszafelé az
utat, Lodovico Puzzini azonban foglyul esett nyolcezer
emberével, de halottjuk nem volt. Málháink és mindaz a
préda, amit Toscanában szereztünk, a győző zsákmánya
lett.
– Meg kell torolnunk a rajtunk esett sérelmet, így
kívánja a becsület – hajtogatták hadnagyaim szikrázó
szemmel, szégyenükben pirulva.
– Mit számít egy vereség? – legyintettem.
Orsini fegyveresei a hadjárat kezdete óta seregemben
szolgáltak, foglyaikban nem az ellenfelet, hanem a
bajtársat látták, akitől elpártolt a szerencse, és a legelső
éjszakán szélnek eresztették valamennyit. Jóformán ép
sereggel vonultam be Carmonába. Két villanai
fegyverkovácstól ötezer páncélt vásároltam.
Győzelmeimmel nem nyertem, a vereséggel nem
veszítettem semmit.
Hadnagyaim összevont szemöldökkel, értetlenül
figyeltek. Bezárkóztam, s három nap, három éjjel ki sem
léptem a szobámból. Szüntelenül Tancredo elkeseredett,
ádáz arcát láttam: „Szükséges? Kinek? Minek?”, és a fekete
barát hangját hallottam: „Nem tettél semmit!”

Elhatároztam: taktikát változtatok. Elég volt a hadi

parádéból, szabályos csatákból, hosszú, hiábavaló
hadjáratokból. Ezentúl csellel ásom alá az ellenséges
köztársaságok erejét.
Előnyös kereskedelmi szerződésekkel eltántorítottam
Firenzétől Orcit, Circiót, Montechiarót. Kereskedőnek
álcázott ágenseim betelepedtek a Genova fennhatósága alá
tartozó városokba, ahol aztán összeesküvéseket szőttek.
Magában Genovában is pártvillongásokat robbantottak ki.
Volt rá gondom, hogy tiszteletben tartsam a behódolt
városok törvényeit, szokásait, számos kisebb városállam
önként kérte védnökségemet, mivel a biztonságot többre
becsülték a függetlenségnél, s hovatovább nyűgnek érezték
nehezen megvédhető szabadságukat. Carmonában nehéz
volt az élet. A férfiak nem alhattak többet öt óránál,
látástól vakulásig dolgoztak a sötét műhelyekben,
szőtték-fonták a gyapjút, s amellett keményen
gyakorlatoztak, a legrekkenőbb hőségben is. A nők
fiatalsága örökös gyerekszülésben, szoptatásban telt. A
gyerekeket legzsengébb koruktól szigorú testedzésre
fogtuk. De harminc év sem telt bele, és Carmona területe
Firenzéével vetekedett. Genova hatalma, ereje eközben
rohamosan megfogyatkozott fondorlataim következtében.
Kapitányaim feldúlták falvait, lerombolták erődjeit,
kereskedelme halódott, kikötőiből már nem futottak ki
hajók; a városban magában belharc és anarchia dúlt. A
kegyelemdöfést Milánó hercege adta meg Genovának:
váratlanul rátámadt. Carmagnola tábornok átkelt a
hegyeken háromezer lovassal, nyolcezer gyalogossal, és
prédálva-fosztogatva járta a völgyeket. Én erre a hírre
sietve felkerekedtem, és Livorno ellen vonultam. Livorno
volt az Arno-torkolat kulcsa. De ostromra nem is került
sor. A genovaiak, mivel tudták, hogy alulmaradnának a
harcban, átengedték a várost százezer forintért. Büszkén
tűztem ki Livorno várára Carmona lobogóját, mialatt
hadseregem örömujjongva ünnepelte sokévi, SZÍVÓS
munkám gyümölcsét: a győzelmet. Mióta Genova
lehanyatlott, Livorno lett Itália első kikötője.
A legszebb reményekkel nézhettem a jövő elébe, amikor
hírnök jött, és jelentette, hogy Aragónia királya
szövetkezett a milánói nagyherceggel, a tengerről készül
megtámadni Genovát. Egy csapásra megvilágosodott
előttem a nagyherceg terve. Liguria birtokában lerohanja
majd Toscanát, leigázza előbb Carmonát, aztán Firenzét.
Addig a pillanatig csupán a szerencsésebb vetélytársat
láttam Genovában, és mindent megtettem, hogy
gyengítsem; nem gondoltam volna, hogy Genova
végromlása engem is végromlásba dönthet.
Kénytelen voltam segítséget kínálni Genovának. De
Genovát pártharcok emésztették – magam szítottam, kaján
örömmel, e pártoskodás tüzét! –, Genova viszolygott a
háborútól, s azon töprengett: ne hódoljon-e be a
nagyhercegnek. Igyekeztem jobb belátásra téríteni a
várost, de saját hadsereget régóta nem tartott már,
zsoldosai pedig minduntalan cserbenhagyták. Carmagnola
elé vonultam, hogy útját álljam. Az Arno folyása ellenében
haladtunk, abban a völgyben, amelyet az én portyázó
kapitányaim dúltak fel újra meg újra. Omladozó várak,
lerombolt kastélyok között vonultunk. Nem sáncolhattuk el
magunkat erős falak mögé, nyílt terepen kellett
harcolnunk, s alig találtunk élelmet a sokszor feldúlt,
kifosztott vidéken. Korábbi győzelmeink most ellenünk
fordultak. Kiéhezett, kimerült, láz-csigázta hadseregem
félévi hadjárat után csupán árnyéka volt önmagának. S
ekkor szánta el magát Carmagnola nyílt csatára.
Tízezer lovasa, tizennyolcezer gyalogosa volt. Az én
lovasságom csupán töredéke az övének, úgyhogy kénytelen
voltam újfajta harcmodorhoz folyamodni. Carmagnola
lovasaival gyalogosokat állítottam szembe, alabárdosokat.
Bátran állták a lovasság rohamát, s többnyire sikerült
egyetlen suhintással elvágniuk a lovak inát, vagy puszta
kézzel földre teríteni lovat és lovast. Négyszáz ló pusztult
el az első rohamban. Carmagnola leszállította a nyeregből
lovasait, s most már a földön folyt tovább az ádáz
küzdelem. Mindkét oldalon sok volt a halott. Legfiatalabb
és legvakmerőbb kapitányom hatszáz lovasával titokban
átkelt a hegyen, estére le is jutott a Miossens völgyébe,
ahonnan vérfagyasztó csatakiáltással hátba támadta
Carmagnola seregét. A milánóiakat páni rémületbe ejtette
a nem várt támadás, fejveszetten menekültek. Mi
háromszázkilencvenhat embert vesztettünk, Carmagnola
háromszor annyit.
– Ne késlekedjünk – mondtam Fregoso dogénak. –
Haladéktalanul fel kell fegyvereznünk minden épkézláb
férfit Liguriában, helyre kell állítanunk a várakat, és
követeket kell küldenünk Firenzébe, Velencébe:
segítségüket kell kérnünk.
Fregoso mintha nem is hallotta volna. Nemes metszésű
arca nyugodt volt fehér üstöke alatt, világoskék szeme a
távolba révedt.
– Gyönyörű az idő – mondta aztán.
A narancsfák, rózsaszín babérfák beárnyékolta erkélyről
a főutcára láttunk. Selyembe-bársonyba öltözött úrhölgyek
andalogtak a paloták árnyékában, hetykén léptettek
paripáikon a tömegben a nemesurak, gazdagon hímzett
mentében. Négy beesett arcú, mocskos carmonai katona
üldögélt egy kapu alatt holtfáradtan: a kútnál fecsegő
lányokat, legényeket bámulták.
– Ha nem védekeznek, Carmagnola tavaszra Genova
kapujában terem – mondtam ingerülten.
– Tudom – bólintott Fregoso.
És egykedvűen hozzátette:
– Nem bírunk védekezni.
– Dehogynem – bizonykodtam. – Carmagnola nem
legyőzhetetlen, mi is legyőztük. Katonáim kimerültek,
most Genován a sor.
– Nem szégyen beismerni gyengeségünket – szólt lágyan
Fregoso. És elmosolyodott: – Civilizált emberek vagyunk,
szeretjük a békét.
– Miféle békét? – fortyantam fel.
– A milánói herceg megígérte, hogy tiszteletben tartja
alkotmányunkat és szabadságunkat. Fájó lesz megválnom a
tisztségtől, amelyet városom bizalma ruházott rám, de
Genováért meghozom ezt az áldozatot is.
– Mit szándékozik tenni?
– Lemondok – felelte nagy méltósággal.
Felálltam. Ökölbe szorult a kezem.
– Ez hitszegés.
– Hazám érdeke mindenekfelett!
– Hát egy árulóért harcolunk hat hónap óta!
 Kihajoltam a korlát fölé. Nárdusvirág pompázott a
lányok hajában, idáig hallottam kacagásukat. Katonáim
mogorván meredtek maguk elé. Tudtam, mit látnak: poros,
rózsaszín utcákat, ahol a nemesek is gyalog járnak,
mosolytalan, agyonhajszolt asszonyokat, talpig feketében,
akik jártukban szoptatják csecsemőjüket; nehéz
vizesvödrök súlya alatt görnyedő lánykákat a meredek
hegyoldalban, műhelyek küszöbén híg levest kanalazó,
elcsigázott férfiakat. Carmona kellős közepén, a régi
negyedek helyén gyommal-dudvával benőtt pusztaság
ásított. Nem értünk rá palotákat építeni, citromfákat
ültetni, énekelni, nevetgélni.
– Ez igazságtalanság – törtem ki.
– A milánói nagyherceg egyezkedni kíván Carmonával –
szólt Fregoso.
– Nem egyezkedünk.
Még az este indultunk haza Carmonába. Sok katonám
hiányzott az esti sorakozóról. Embereim komoran néztek, s
én szinte hallani véltem, hogy mit morognak magukban:
„Hát ki a győztes?” Nem tudtam rá felelni.
Pergola alatt vitt el az utunk. Régóta sóvárogtam
Pergolára, de a város konokul vonakodott behódolni.
Katonáim csalódását eloszlatandó, elhatároztam:
megajándékozom őket egy kézzelfogható győzelemmel. A
büszke város falai alá vezettem a sereget, és megígértem:
ami prédát ejtenek, az az övék lesz. Pergola gazdag volt,
katonáim harci vágyát fellobbantotta a szabad rablás
reménye. Magas és erős falak oltalmazták Pergolát,
keletről pedig a Mincio védte. Korábban is kísérleteztünk
ostrommal, de mindig hiába. Csakhogy ezúttal újfajta
ostromgépekkel rendelkeztünk, nehéz bombardákkal.
Mozgó alakulatok ellenében nem sokra mentünk
csatakígyóinkkal, kőfalak ellenében annál hatásosabb ez a
masina. Mindenekelőtt megadásra szólítottam fel Pergolát.
Katonáim nyilakat lődöztek a falon túlra, a nyílvesszőkön
írásos izenet: ha nem nyitnak előttünk kaput, földig
rontjuk a várost. Egész Pergola kitódult a bástyafalakra,
gúnyos és kihívó megjegyzések özönét zúdították ránk
válaszul. Akkor felsorakoztattam a kapuk elé négyfelé
osztott seregemet, a terepet elegyengettettem, hogy az
egyes csapatrészek akadálytalanul közlekedhessenek
egymással, majd előhozattam bombardáimat. Katonáim
bizalmatlanul méregették az idomtalan gépezeteket. Az
első golyók nem tettek kárt a falakban. Odafönt, a
bástyákon a pergolaiak énekeltek, és szidtak, gúnyoltak
bennünket. Nem csüggedtem. Mérnökeim csodát műveltek,
minden egyes bombardánk hatvan golyót lőtt ki egyetlen
éjszaka leforgása alatt. Harminc napig bombáztuk a
falakat, megrepedeztek, leomlottak a sáncok,
bástyatornyok, a leomlott fal eltömte az árkot, megnyílt
előttünk az út a városba. Az ostromlottak rég nem
énekeltek, és nem csúfolódtak többé, elnéptelenedtek a
bástyák. Síri csend súlyosult a városra az utolsó éjszakán,
mialatt golyóink meg-megrengették az omladozó kőfalat.
Mire megvirradt, széles rés tátongott a falon. Rohamra
mentünk. Ujjongtak a katonák, feledték Genovát és a béke
kísértéseit. Páratlan haditettet vittünk végbe, a történelem
során először fogott ki erős falakon a golyó, először vett be
erővel hadsereg egy fallal kerített, nagy és erős várost.
Elsőnek hatoltam be a résen. Döbbenten torpantam
vissza: senki sem várt ránk a falak mögött, lélek se járt az
utcákon. Kelepcétől tartottam, megálltam. Halotti csend.
Katonáim torkára forrt az ujjongás. Felnéztünk: sem az
ablakokban, sem a tetőkön nem észleltünk mozgást. Az
ablakok zárva, a kapuk nyitva. Óvatosan haladtunk előre.
Sehol semmi nesz. Minden utcasarkon megálltunk,
katonáim jobbra-balra néztek, célzásra emelt számszeríjjal
lesték a háztetőket, de se kő, se nyíl nem zúgott a
levegőben. Így érkeztünk el a város főterére: sehol senki.
– Kutassátok át egyenként a házakat – parancsoltam.
A katonák megkezdték hármas-négyes csoportokban a
házkutatást. Én beléptem a kormányzó palotájába, néhány
testőröm kíséretében. Az előcsarnokban csupasz kőpadló,
csupasz falak. A belső termekben helyükön álltak ugyan a
bútorok, de sehol egy szőnyeg, falikárpit, dísztárgy, üresen
kongott az ezüstneműs láda, a fehérneműs szekrény, az
ékszeres ládikák. Kijövet a palotából megtudtam, hogy a
Mincio-parton szalmazsákokat, rézedényeket találtak. A
pergolaiak az éjszaka leple alatt hajóra szálltak és
elmenekültek, magukkal vivén minden vagyonukat, mialatt
mi idekint, abban a hiszemben voltunk, hogy ott lapulnak a
falak mögött.
Mozdulatlanul álltam a tér közepén. Mozdulatlanul,
némán álltak körülöttem a katonák is. Az elhagyott
házakban nem leltek egyebet ócskavasnál. Bortól volt
lucskos a pincék padozata, a pergolaiak kiluggatták a
borostömlőket, zsákszám égették el kemencékben a lisztet,
kenyeret, mázsaszám a húst. Azt hittük: egy várost
hódítunk meg, s csak csupasz köveket találtunk.
Déltájban hadnagyom egy asszonyt vezetett elém. A
külvárosban leltek rá. Törékeny teremtés volt, súlyos
hajfonatait koszorúba tűzve viselte. Szemében nyoma sem
volt dacnak, félelemnek.
 – Miért nem menekültél a többiekkel? – kérdeztem.
– Beteg a férjem, nem mozdulhattunk.
– Miért menekült el mindenki? – rivalltam rá. – Azt
hiszitek, kiszúratom a csecsemők szemét a meghódított
városokban?
– Nem, ezt nem hisszük – felelte.
– Akkor hát miért?
Nem válaszolt.
– Több mint húsz város virágzik jogarom alatt.
Montechiaro, Orci, Palevo boldogabban él, mint valaha.
– A pergolaiak mások – mondta az asszony.
Merőn a szeme közé néztem. Állta a tekintetemet. A
pergolaiak. A carmonaiak. Valaha én is ezt mondtam. A
várárkokba hajtattam asszonyainkat, gyermekeinket.
Miért? Lesütöttem a szememet.
– Bocsássátok szabadon – intettem a katonáknak.
Az asszony nyugodt léptekkel távozott.
– Menjünk innen – mondtam.
A kapitányok gyülekezőt fúvattak. A katonák némán
engedelmeskedtek. Senkinek nem volt kedve ebben az
elátkozott városban éjszakazni. Utolsónak maradtam. A
nagy tér néma falai csóvát vetettek szívemre. Lábamnál
egy halott hevert; én öltem meg, és nem tudtam, miért.
Egy héttel később kiegyeztem a milánói nagyherceggel.
Békés évek következtek. Szélnek eresztettem
hadseregemet, csökkentettem az állami adókat, eltöröltem
a fényűzés elleni törvényt, pénzt kölcsönöztem a carmonai
kereskedőknek, bankárukká lettem, s hála
támogatásomnak, fellendült az ipar, a mezőgazdaság;
vagyonom éppoly legendás volt már, mint örökifjúságom, s
én minden fillért Carmonára költöttem. A régi
városnegyedek helyén palotákat emeltem, szebbeket a
genovaiaknál, építészeket, szobrászokat, festőket hívtam
meg udvaromba, vízvezetéket építettem, a tereken kutak
buzogtak, újdonatúj házak lepték el a hegyoldalt, tágas
elővárosaink már a síkságig nyújtóztak. A jólét sok idegent
csalt városunkba. Kórházakat építtettem, orvosokat
hozattam Bolognából. Egyre több gyerek született,
Carmona népessége megnövekedett, lakosainak száma
elérte a kétszázezret, és én büszkén gondoltam: nekem
köszönhetik, hogy élnek, mindent nekem köszönhetnek.
Így telt el harminc esztendő.
Ám a köznép most sem élt boldogabban, mint régen.
Valamivel jobban ruházkodtak, valamivel emberibben
laktak, de látástól vakulásig dolgoztak, miközben a
nemesek és polgárok arcátlanul fitogtatták gazdagságukat.
Nemcsak a gazdagok étvágya nőtt meg, a szegényeké is, a
mesterlegények évről évre elviselhetetlenebbnek érezték
sorsukat. Igyekeztem könnyíteni terheiken. De a
posztósmesterek elővették a papírt-ceruzát, és
bebizonyították, hogy ha csökkentik a napi munkaidőt,
emelik a munkabért, emelkedni fog a posztó ára is, nem
győzzük majd a versenyt a külfölddel, és mestereknek,
legényeknek egyformán felkopik az álluk. Igazat beszéltek.
Jelentős reformokat csak az hajthatott volna végre, aki az
egész világnak parancsol. 1449-ben rosszul ütött ki a
termés, magasra szöktek a gabonaárak, a kapzsi parasztok
Pisának és Firenzének adták el terményük javát. A tél
beálltával úgy megdrágult a liszt Carmonában, hogy sok
munkás kegyelemkenyérre szorult családjával együtt.
Búzát vásároltam, ingyen osztottam ki a népnek, de a nép
nemcsak kenyeret kívánt, hanem azt is, hogy ne
kényszerítsék koldulni. Egy reggel rajtaütésszerűen
fegyvert fogtak a mesterlegények, a céhzászló körül
gyülekeztek, elözönlötték a várost, és több palotát
kifosztottak. A támadás váratlanul érte a nemeseket,
polgárokat; ki-ki elsáncolta magát palotájába, és
védekezett, ahogy tudott. A győztes nép, a ványolók,
takácsok, kelmefestők hatvannégy lovagot választottak
meg vezetőjüknek, s ezek arra akarták felhasználni a
lázadást, hogy lerázzák igámat. Kenyeret ígértek a népnek,
megígérték, hogy eltörlik adósságait, kihirdették, hogy
engem, aki eladtam lelkemet az ördögnek, elevenen meg
kell égetni, mint boszorkánymestert, és megostromolták
palotámat. „Vesszen az ördögfattya! Halál a zsarnokra!” –
ordították. Katonáim nyílzáport zúdítottak rájuk az
ablakokból, ekkor szétfutottak, kiürült a tér. De hamarosan
újrakezdődött az ostrom, a kaput döngették, és alkonyatra
már-már sikerült betörniük, amikor a városban termettek
a környékbeli várurak, nemesek a veszedelem hírére.
– Levertük a lázadást! Elsöpörtük a csőcseléket! –
kiáltotta testőreim kapitánya, szobámba berontva. Zajos
éljenzés, kardcsörgés – Albozzi, Ferracci, Fekete Vicenzio,
megmentőim csörtettek fel a palota lépcsein, harci mének
nyihogtak ablakaim alatt, s én tudtam: patájuk
embervérben gázolt.
– Elég legyen a mészárlásból! – kiáltottam magamból
kikelve. – Oltsátok el a tüzeket, s hagyjatok magamra!
Bezárkóztam, az ablakhoz léptem, homlokomat
rászorítottam a rácsra. A hajnalszínben lángoló égen
hatalmas, fekete füstgomba jelent meg: égtek a
takácsházak, s bennük égtek a takácsok asszonyai,
gyerekei.
 Késő éjszakáig álltam mozdulatlanul az ablakban. Végre
felocsúdtam, kisiettem a palotából. Kihamvadt már az ég,
elült a patkócsattogás, vad kurjongatás zaja.
A takácsok negyedének bejáratát katonák őrizték, a
kihalt utcákon, füstölgő romok között hullák hevertek,
felmetszett testű asszonyok, legázolt, szétzúzott fejű
gyerekek. Elszenesedett holttetemek hevertek a rommá
dőlt házakban. Elnyújtott, panaszos üvöltés állított meg
egy utcasarkon. Kövér hold nézett le az égről, kutya
vonított egy halott felett.
– Szükséges? Kinek? Minek?
Tancredo hahotázott gúnyosan a múltak mélyén.
Eltemettük a halottakat, újjáépítettük a házakat,
elengedtem a kézművesek adósságait, tavasszal virágba
borultak a mandulafák, mint máskor, ütemesen kattogtak a
szövőszékek a megbékélt városban. De az én szívem merő
hamu és üszők volt.

– Miért vagy szomorú, uram? – kérdezte Laura. – Tiéd,

amit ember csak kívánhat.
Karjaiban töltöttem az éjszakát. Keservesen teltek
mostanában nappalaim, éjjel, ha tehettem, aludtam.
Fejemet Laura keblére hajtottam, szerettem volna tejszín,
vágyteli testébe olvadni újra, de máris szemembe szúrt a
kelő nap fénye, kintről beáradt az élet zaja, felébredtem és
unatkoztam. Kiugrottam az ágyból.
– Mit kívánhat az ember?
– Ó, sok mindent.
Nevettem. Könnyűszerrel teljesíthettem volna minden
kívánságát. De nem szerettem Laurát. Senkit sem
szerettem. Mialatt felöltöztem, rogyadozott a lábam, mint
azon a napon, amikor Caterinát eltemettem, és senki sem
várt többé haza. „Napról napra ugyanazok a mozdulatok!”
– gondoltam. „És sosincs vége. Hát már soha nem
ébredhetek föl egy másik világban, ahol még a levegő íze is
más?”
Kisiettem a szobából, ki a palotából. A világ nem
változott tegnap óta, száz év óta, nem változtak Carmona
rózsaszín kockakövei, tölcsér alakú kéményei. Új szobrok
álltak a tereken. Tudtam: szépek, de azt is tudtam:
évszázadokig így állnak majd mozdulatlanul, azon a
helyen, ahol felállították őket, és máris éppoly réginek,
távolinak láttam valamennyit, mint Róma földbe süllyedt
Venus-szobrait. A carmonaiak rá se néztek a szobrokra,
szökőkutakra, amikor elhaladtak előttük. Mire jó ez a sok
faragott kő? Kiléptem a városkapun. Mire jó Carmona?
Hivalkodóan ül kőszálán, nyomtalanul múlik el felette béke
és háború, pestis és lázadás, és Itália-szerte száz másik
város trónol ugyanilyen büszkén, ugyanilyen haszontalanul
a maga kőszikláján. Mire az ég és a mezők virága? Szép
tavaszi reggel volt, de a parasztok görnyedten túrták a
földet, és nem néztek az égre. Én pedig eluntam nézését:
kétszáz éve nézem, és sohasem változik.
Órákon át bolyongtam céltalanul. „Amit ember csak
kívánhat” – hajtogattam, de a legcsekélyebb kívánság sem
ébredt bennem. Milyen messze volt az az idő, amikor még
egy szem gabona is sokat nyomott a latban!
Hirtelen megálltam. Egy udvaron tyúkok kapirgáltak,
egy asszony mosott, a mandulafa alatt pöttöm lányka ült és
nevetett. Fehér virágszirmok borították körülötte a földet,
a kislány felkapta a szirmokat, és mohón a szájához
emelte, barna volt a bőre, nagy és fekete a szeme, s én azt
gondoltam: ezek a szemek most látnak először
mandulavirágot.
– De szép kislány – mondtam. – A tied?
Az asszony felnézett:
– Igen. Sovány a kicsike.
– Tápláld jobban. – És a gyerek ölébe hajítottam
erszényemet.
Az asszony bizalmatlanul végigmért, nem mosolygott.
Továbbmentem. A kicsi mosolygott, de nem énrám, nem
volt rám szüksége. Felnéztem az égre. Üdén ragyogott
kéksége, s a virágzó fák úgy pompáztak, mint aznap,
amikor Sigismondo lovagolt a vállamon. Egy gyerekszem
tükrében mindig ma született a világ. Hirtelen eltökéltem:
– Gyerekem lesz. Csak az enyém.
Tíz hónappal később Laura egészséges fiúgyermeknek
adott életet. Rögtön száműztem őt villanai kastélyomba.
Senkivel nem óhajtottam osztozni a fiamon.
Mialatt a dajkák nevelték, táplálták, én Antonio jövőjén
munkálkodtam, konok szenvedéllyel. Mindenekelőtt
megszilárdítottam a békét, nem akartam, hogy fiam valaha
is megismerje a háború véres hívságát. Firenze régóta
követelte Livornót; most átengedtem neki. Rivelliben
lázadás tört ki, a kormányzó segítséget kért, felajánlotta,
hogy cserébe urául fogad a város: nemet mondtam.
Carmonával átellenben, egy dombon márványlakot
építtettem, kerteket telepíttettem, művészeket,
szobrászokat hívattam udvaromba, képeket, szobrokat,
hatalmas könyvtárat gyűjtöttem, a század legjelesebb
elméire bíztam Antonio nevelését, magam felügyeltem
leckeóráin, s magam tanítottam a legkülönfélébb
testgyakorlatokra. Szép gyermek volt, egy kicsit véznább,
mint szerettem volna, mindamellett ép és erős. Hétéves
korára folyékonyan írt és olvasott olaszul, latinul,
franciául, úszott, célba lőtt, és biztosan ülte meg kis lovát.
Játékban, tanulásban társakra volt szüksége, köré
gyűjtöttem Carmona legszebb, legtehetségesebb
gyermekeit. A többi közt palotámban nevelkedett a
mandulavirágos kislány is. Beatricének hívták. Keskeny kis
arca ugyanolyan barna volt, mint kisebb korában, s
ugyanúgy mosolygott. Fiú módra játszott Antonióval, s ő
lett kedvenc pajtása.
Egyik éjjel felkeltett az unalom – ekkoriban már
megesett, hogy álmomban is unatkoztam. Lesétáltam a
kertbe. Holdtalan, meleg, illatos, csillaghullásos éjszaka
volt. Alig léptem egyet-kettőt a homokkal felszórt sétaúton,
amikor megláttam őket. A pázsiton sétáltak, kéz a kézben,
hosszú hálóingükre virágfüzért tekertek, Beatrice hajában
szulákvirág, s egy dús magnóliát szorított a szívéhez.
Gyökeret vert a lábuk, amikor megláttak.
– Mit kerestek itt? – kérdeztem.
Beatrice felelt, hangocskája tisztán, élesen csengett:
– Sétálunk.
– Szoktatok máskor is sétálni, éjnek évadján?
– Antonio most sétál először.
– Hát te?
– Én? – kihívóan nézett rám. – Én minden éjjel kimászok
az ablakon.
Ott állt előttem a két kis bűnös, földig érő, virágfüzéres
hálóingben, amely eltakarta meztelen lábukat. Mintha
szíven döftek volna. Nappalaikat megtöltöttem napfénnyel,
mulatsággal, nevetéssel, játékkal, nyalánksággal, képekkel,
s ők összeesküdtek a hátam mögött, hogy titokban élvezzék
azt, amit megtagadtam tőlük: az éjszaka örömeit.
– Mit szólnátok egy kis lovagláshoz? – kérdeztem.
Felragyogott a szemük. Felnyergeltem, magam elé
ültettem Antoniót, a nyeregkápára Beatricét – két kis
karjával átfogta a derekamat. Levágtattunk a völgybe,
átnyargaltunk a síkságon. Fejünk fölött hullócsillagok
szikráztak, a gyerekek ujjongtak örömükben. Magamhoz
öleltem Antoniót.
– Máskor ne szökj ki suttyomban – mondtam. – Semmit
nem szabad előttem eltitkolnod. Szólj, ha valamit akarsz,
és megkapod.
– Igenis, édesapám – mondta megadóan.
Másnap megajándékoztam őket egy-egy kis lóval, és
sokszor elvittem őket éjszakai sétalovaglásra, ha enyhe
volt az idő. Csináltattam nekik kis hajót is, narancssárga
vitorlákkal, azon hajókáztak a villamosai tavon, amelynek
partján a nyári kánikulahónapokat töltöttük. Igyekeztem
ellesni minden kívánságukat. Ha belefáradtak a játékba,
úszásba, lovaglásba, futkosásba, leültettem őket a fenyőfák
meleg árnyékába, és meséltem nekik. Antonio folytonosan
Carmona múltjáról faggatott, és nem győzött csodálni.
– Hát én mit csinálok majd, ha nagy leszek? – kérdezte.
Ránevettem.
– Amit csak akarsz.
Beatrice nem szólt, áthatolhatatlan arccal hallgatott.
Vadóc kis teremtés volt, hosszú szöcskelábbal. Csak azt
szerette, amitől eltiltották. Órákra eltűnt, s a végén egy
háztetőn akadtunk rá, ahová felkapaszkodott, vagy egy
mélységesen mély tó közepén, ahová beúszott, egy tanya
trágyadombján, nyakig mocskosan, vagy egy ösvényen,
félig aléltan, mert a tüzes ló, amelyre felült, kivetette a
nyeregből.
– Furcsa kislány vagy! – mondtam, és megsimogattam a
haját. Dacosan megrázta fürtjeit, viszolygott kezem
érintésétől, ha lehajoltam, hogy megcsókoljam,
hátrahőkölt, és méltóságteljesen kezet nyújtott.
– Nem szeretsz itt lenni? Nem érzed jól magad nálunk?
– Dehogynem.
Nem is sejtette, hogy élhetne máshol is, szapulhatná a
ruhát, kapálhatná a földet napestig, de én jóleső
büszkeséggel legeltettem szemem Beatricén, mialatt fára
mászott vagy buzgón tanulmányozott egy vaskos fóliánst.
„Én szabom ki a sorsát” – gondoltam. Még örömtelibben
vert a szívem, ha Antonio nevetését hallottam. Azt
mondtam magamban: nekem köszönheti az életét, nekem a
világot.
Antonio szerette az életet és a világot, szerette a
kerteket, tavakat, tavaszi reggeleket, nyári éjszakákat,
szerette a képeket, a könyveket, a zenét. Tizenhat éves
korára csaknem annyit tudott már, mint mesterei, verseket
írt, és elő is adta őket, violán kísérve énekét. Nem kisebb
kedvvel tette próbára testi erejét: vadászott, vívott,
bajnoki viadalokon jeleskedett. Nem mertem e nyaktörő
erőpróbáktól eltiltani, de a szám is kiszáradt izgalmamban,
mialatt elnéztem, ahogy egy kiugró szikláról a tóba veti
magát, vagy felpattan egy betöretlen csikó hátára.
Egy este villamosai könyvtáramban ültem és olvastam,
amikor váratlanul betoppant Beatrice, és odafutott
hozzám. Elcsodálkoztam. Beatrice soha nem jött hívatlanul
a közelembe. Halálsápadt volt.
– Mi történt?
Beatrice görcsösen markolászta a szoknyáját, úgy
tetszett, hogy nem jut levegőhöz, erőnek erejével küzd
valami ellen, ami fojtogatja. Végre megszólalt:
– Antonio mindjárt belefullad a tóba.
Futva indultam az ajtó felé.
– Át akarta úszni a tavat – sóhajtotta inkább, mint
mondta Beatrice. – És nem tér többé vissza. Nem bírtam
megmenteni.
A következő pillanatban már a tó partján voltam,
ledobtam ruháimat, és belevetettem magam a vízbe. Elég
világos volt még, hamar felfedeztem azt a feketés foltot a
tó közepén. Antonio hanyatt feküdt a vízen. Amint
meglátott, felnyögött, és lehunyta a szemét.
Ájultan húztam ki a partra, köpenyemre fektettem,
alaposan ledörzsöltem a testét. Éreztem, mint sugárzik át
tagjaiba kezem melege, a tenyeremben éreztem selymes
bőrét, egyenként kitapinthattam ifjú izmait, törékeny
csontjait, és úgy tetszett: újjágyúrom, újjáteremtem egész
testét. Veled leszek mindig, és megóvlak minden bajtól,
gondoltam felindultan. Aztán gyengéden felnyaláboltam, és
bevittem a házba fiamat, akinek én adtam életet, immár
másodszor.
Beatrice az ajtóban várt. Mozdulatlanul, egyenes háttal
állt a küszöbön, és nagy könnyek peregtek a szeméből.
– Megmenekült – mondtam. – Ne sírj, Beatrice.
– Látom, hogy megmenekült – felelte ő, és gyűlölködve
meredt rám.
Ágyba fektettem Antoniót. Beatrice nem tágított
mellőlünk, s amikor Antonio kinyitotta a szemét, őt látta
meg elsőnek.
– Nem úsztam át a tavat – sóhajtott Antonio.
Beatrice föléje hajolt:
 – Holnap majd átúszod – mondta.
– Még mit nem! Megbolondultál? – tiltakoztam.
És most én hajoltam Antonio fölé:
– Fogadd meg, Antonio, hogy soha többé nem próbálod
átúszni a tavat.
– Ne, apám, ne ...
– Esküdj, Antonio. Mindannak nevében kérlek, amit
érted tettem, irántam való szeretetedre kérlek: esküdj.
– Hát jó, megesküszöm – mondta Antonio.
És megint lehunyta a szemét. Beatrice elfordult, lassú
léptekkel kiment a szobából. Én ott maradtam az ágy
mellett. Hosszan elnéztem imádott fiam sima arcát,
ránctalan homlokát. Az életét megmentettem, de nem
segíthettem át a tavon. Talán igaza van Beatricének, van
miért sírnunk. És hirtelen rémület fogott el: meddig tűri
vajon még Antonio, hogy én kormányozzam?

Nyár remegett a ciprusok és tiszafák tövén, a rózsaszín

teraszok alatt, nyár csillogott a márvány vízmedencék
fenekén, nyarat suhogtak a selyemruhák, nyárillat szállt
föl Elena aranybarna kebléről. A lugas mélyén felzendült
egy láthatatlan viola, s ugyanazon pillanatban eleven
vízsugár szökött föl a medencék közepén.
– Ó!
A meglepetés moraja futott végig az erkélyen, a nők
tapsoltak. Áttetsző kristálynyalábok hajtottak ki a forró
föld mélyéből s szöktek égre, a medencék alvó tükre életre
kelt, hullámokat vert, friss folyóvízzé változott.
– Ó – lelkendezett Elena, s arcomba fújta parfümös
leheletét –, maga igazi varázsló, Fosca!
– Nagy csoda, mondhatom! – vontam vállat. –
Közönséges szökőkutak!
Vízesés zuhogott alá a szikláról, bugyborgott, nevetett a
víz, szaggatott hahotája száraz, kegyetlen visszhangot vert
szívemben: „Közönséges szökőkutak!”
– Vízesés! Nézd, Bianca, vízesés!
Antonio egy ifjú nő párnás vállán nyugtatta kezét.
Néztem örömtől ragyogó arcát, és elnémult szívemben a
gonosz nevetés. Nem ez az én művem, nem ezek a
nevetséges szökőkutak, hanem az az ifjú élet, az az öröm.
Antonio szép volt. Anyja aranycsillámlású szemét örökölte
és a Foscák büszke arcélét. Termetre nem volt olyan nagy
és erős, mint a régibb századok fiai, mindazáltal hajlékony
és inas. Engedelmesen simult tenyere alá egy női váll,
mosolygott, örült a víz vidám zenéjének. Szép nap ez a
mai.
– Apám – szólt Antonio –, van még időm egy
labdajátszmára?
Mosolyogtam.
– Magad szabod ki az idődet, Antonio.
– De nem várnak már ránk Rivelli követei?
Néztem az ég alját: kékje már fakulni látszott,
hamarosan egybeolvad a föld rózsaszínével. Azt
gondoltam: hány nyarat élhet még? A kevésnél is
kevesebbet. Miért vesztegetné el ezt a gyönyörű estét?
– Igazán részt akarsz venni a tárgyaláson?
– Persze.
Fiatal arca elkomorult.
– Mi több: volna egy kérésem, apám.
– Máris teljesült.
– Hadd fogadjam őket egyedül.
Letéptem egy cipruságacskát és szétmorzsoltam.
 – Egyedül? Miért?
Antonio elpirult.
– Azt mondtad, apám, társuralkodóvá fogadsz. De soha
nem bízod rám a döntést. Hát csak játék az egész?
Ajkamat harapdáltam. A derült ég hirtelen ólomsúlyúnak
tetszett, mint vihar előtt szokott.
– Nincs még tapasztalatod – szabódtam.
– Várjam meg, míg kétszáz év lesz mögöttem?
Fellobbant a tekintete: ez a tűz lángolt valaha Tancredo
szemében is. Vállára tettem a kezemet.
– Szívesen átengedném neked Carmona kormányzását,
régóta terhemre van már. De hidd meg: súlyos gondot
vennél magadra.
– Épp arra vágyom – viszonozta élesen Antonio.
– Én csak a javadat akarom – mondtam. – Hát nem
kaptál meg mindent, amit ember csak kívánhat?
– De mi végre, apám, ha megtiltod, hogy hasznát
vegyem? Te beérted volna ilyen élettel? Soha! – A hangja
kérő volt, rábeszélő. – Megtanítottak gondolkodni,
helyesen ítélni, de minek, ha vakon követnem kell
tanácsaidat? Megedzettem testemet – csak azért vajon,
hogy vadat űzzek?
– Tudom. Hasznosítani kívánod, amit tudsz.
– Úgy van.
Hogyan magyarázzam meg neki: nincs hasznos
cselekvés. Paloták, vízvezetékek, új házak, meghódított
városok: mindez semmi, a semminél is kevesebb. Tágra
nyitná csillagporzós szemét, és azt mondaná: a dolgok
léteznek, látom őket. És lehet, hogy számára csakugyan
léteznek. Eldobtam a szétmorzsolt cipruságacskát. Hiába
szeretem, nem segíthetek rajta.
 – Legyen, ahogy kívánod.
Felderült az arca.
– Köszönöm, apám.
Elfutott. Selyemmellénye fehéren villant a tiszafák
zöldjén. Lám, máris saját kezébe akarja venni sorsát,
tapasztalatlan, ügyetlen kezébe. De bezárhatom-e az
üvegház biztonságot adó falai közé az ifjú palántát?
Rabként senyvedne, fuldokolna, elvesztené ragyogását,
illatát. Antonio három ugrással a lépcső alján termett, és
eltűnt a palotában. Most fut végig a márványcsarnokon –
de én már nem látom. Azt gondoltam: „Minden ilyen lesz
azon a napon is, amikor végleg eltűnik a föld színéről.”
Ugyanígy bólogatnak majd a sötét falombok az ég alatt,
ugyanígy csobog majd a hiú emberi nevetés és a víz, csak
Antoniónak nem lesz nyoma sem égen, sem földön, sem a
vizek tükrén.
Elena belém karolt.
– Menjünk, nézzük meg a vízesést.
– Nem megyek.
Hátat fordítottam Elenának, visszamentem a nyári
palotába. Látnom kellett Beatricét, ő volt az egyetlen lény,
akivel elbeszélgethettem, akire rámosolyoghattam úgy,
hogy nem tört rám az a gondolat: egy napon meghal ő is.
Benyitottam a könyvtárba. Beatrice a nagy tölgyfa asztal
mellett ült és olvasott. Elmerülten néztem figyelmes
arcélét: olvasott, és én nem léteztem számára. Egyszínű
ruhája, sima bőre, fekete haja kemény, merev páncélként
látszott őt oltalmazni. Odaléptem hozzá.
– Mindig a könyveket bújod.
Felütötte fejét a könyvből. Nem látszott meglepettnek,
nehéz volt Beatricét meglepni.
 – Sok könyv van a világon!
– Sok és kevés.
A polcokon ezerszám sorakoztak a vaskos kéziratok,
ahány kézirat, annyi kérdés, századokig kell várnunk a
válaszokra. Mi hajtja vajon Beatricét e konok, reménytelen
kutatásra?
– Karikás a szemed. Okosabban tetted volna, ha kijössz
megnézni szökőkútjaimat.
– Majd megnézem éjjel, amikor üres lesz a kert.
A nyitott kéziratot simogatta, alig várta, hogy elmenjek,
és én nem tudtam, mit mondhatnék neki. Pedig szüksége
lett volna rám, éntőlem megkaphatta volna, amit hiába
keresett e befejezetlen művekben. De hogy segítsek rajta,
ha konokul vonakodik hozzám fordulni?
– Nem hagynád egy percre a könyveidet? Szeretnék
valamit mutatni.
Végül mindig így fordult: én voltam a kérő fél.
Némán felkelt. Mosolygott. Futó mosoly volt, a szeme
komoly maradt. Arca sovány volt, vonásai élesek és
kemények, mindenki csúnyának tartotta Beatricét. Antonio
is csúnyának tartotta. Némán mentünk végig a hosszú
folyosón. Benyitottam egy ajtón.
– Ide nézz.
Por és gyömbérszag terjengett a szobában, ósdi,
szokatlan szag a vadonatúj palotában. Vasveretes ládák,
összegöngyölt szőnyegek, selyem- és brokátvégek fürödtek
a leeresztett függönyökön átszűrődő, halványsárga
fényben.
– Ciprusról érkezett ma reggel egy hajórakomány áru –
mondtam.
Felnyitottam egy ládát. Fémek csörrentek, drágakövek
koccantak össze.
– Válassz magadnak valamit.
– Mit?
– Ami tetszik. Nézd, mennyi öv, nyaklánc. Hogy tetszene
egy ruha, ebből a vörös selyemből?
Beatrice beletúrt a ládába, a drága mívű ékszerek,
színarannyal futtatott fegyverek megzörrentek.
– Nem kérek semmit – mondta.
– Szebb lennél ékszerrel.
Megvetően visszadobta a ládába a kiemelt nyakláncot.
– Hát nem akarsz tetszeni?
Megvillant a szeme:
– Úgy akarok tetszeni, amilyen vagyok.
Lecsaptam a láda fedelét. Igaza van. Minek neki ékszer?
Így szeretem, amilyen, egyszerű ruhájával, kendőzetlen
arcával, hálóba szorított, sima hajával.
– Válassz akkor egy szőnyeget a szobádba.
– Nem szükséges.
– Eh, mi az, hogy szükséges – legyintettem
türelmetlenül.
– Nem szeretem a fényűzést.
Megragadtam a karját. Legszívesebben
belemélyesztettem volna körmeimet a húsába. Huszonkét
éves! És úgy ítélkezik, határoz, olyan otthonosan mozog a
világban, mintha sok száz éve lakná, ismerné. Felettem is
ítél.
– Gyere – mondtam.
Kivezettem az erkélyre. Enyhült a hőség, a szökőkutak
énekeltek.
– Én sem szeretem a fényűzést. Antoniónak építettem
ezt a palotát is.
 Beatrice nekitámaszkodott a korlátnak. Forró volt a kő a
napsütésben.
– Túlságosan nagy.
– Miért túlságosan nagy? Nincs mérce.
– Kidobott pénz.
– Miért ne dobnám ki a pénzemet? Mi mást kezdhetnék
vele, véleményed szerint?
– Maga sem gondolkozott mindig így.
– Ez igaz.
Pénzt kölcsönöztem a posztósmestereknek,
kereskedőknek. Carmona polgárai meggazdagodtak.
Voltak, akik ma is éppoly ádáz szorgalommal dolgoztak,
mint régen, hogy megsokszorozzák vagyonukat, mások
értelmetlen kicsapongásokban tékozolták el életüket.
Valaha szigorú és tiszta erkölcs uralkodott Carmonában,
most nem múlt el éjszaka verekedés, párbaj nélkül, sértett
férjek torolták meg karddal a feleségük becsületén ejtett
foltot, apák kergették lányuk elrablóját. És annyi gyerek
született, hogy a következő nemzedékre már szegénység
várt. Kórházakat építettem, az emberek tovább éltek, mint
azelőtt, de előbb-utóbb így is meghaltak. Carmonának
kétszázezer lakosa volt már, de az emberek nem lettek se
boldogabbak, se jobbak. Többen voltak, örömével,
bánatával mégis mindenki magára maradt. Carmona nem
volt népesebb, mint régen, amikor mindössze húszezer
embernek adtak hajlékot öreg falai.
– Mondd csak, Beatrice – kérdeztem hirtelen –,
kétszázezer ember jobb, mint húszezer? Miért? Kinek?
Beatrice töprengett egy pillanatig, aztán azt mondta:
– Furcsa kérdés.
– Számomra pontosan így vetődik fel.
 – Ó, a maga számára, az meglehet – felelte.
Tekintete a távolba révedt. Lélekben nagyon messze járt
tőlem. Megkeseredett a szám íze: ezt csak Beatrice
társaságában éreztem, ezt az ízt. Muslicaraj táncolt a
levegőben, halovány kavargó pontocskák. Örömest
gondoltam volna: ő is ilyen egynapos legyecske, de
Beatrice éppoly eleven, éppoly valóságos volt, mint én
magam, röpke léte nagyobb súllyal nehezedett rá, mint
rám az öröklét. Sokáig bámultuk némán a vízesést, a
sziklákról aláomló, mozdulatlan, hullámzó függönyt,
amelyen tajtékfoszlányok táncoltak: mindig ugyanaz a
tajték és mindig más.
Antonio bukkant fel a lépcső tetején. Beatrice szemében
láng csapott föl. Miért éppen Antoniót nézi ilyen szemmel?
Antonio nem szereti.
– Mit akartak a száműzöttek? – kérdeztem.
Antonio arca komoly volt, hangja elcsuklott:
– Segítséget kértek Rivelli elfoglalásához.
– Aha! És mit feleltél?
– Megesküdtem, hogy egy hónap sem telik bele, és
mienk lesz Rivelli.
Csend támadt.
– Nem – mondtam. – Nem kezdjük újra a háborúskodást.
– Egyszóval mégis te döntesz, apám – csattant fel
Antonio. – Mondd meg őszintén: soha nem fogod rám bízni
Carmona kormányzását?
A mozdulatlan égre bámultam. Megállt fölöttem az idő.
Az kardot rántott rám, s én megöltem, emez máris a
halálomat kívánja.
– Azt akarod, hogy uralkodásod első cselekedete egy
hadüzenet legyen?
 – Meddig rothadjunk még a te békédben, apám?
– Sok időmbe, sok fáradságomba került a béke kivívása –
feleltem.
– És mire jó?
A szökőkutak csak énekeltek, makacsul és ostobán. Ha
Antonio nem örül többé nekik, mire jók?
– Békében élünk – folytatta Antonio. – Egész
történelmünk belefér két szóba. Bennünket nem érint
semmi, nekünk nincs közünk Milánó forradalmaihoz,
Nápoly háborúihoz, a toscanai városok lázadásához.
Minden úgy történik Itáliában, mintha Carmona nem is
létezne. Mire való gazdagságunk, kultúránk,
bölcsességünk, ha örökké csak a sziklánkon gubbasztunk,
mint egy pöfeteggomba?
– Tudom – bólintottam.
Régóta tudtam.
– És a háború mire való? – kérdeztem.
– Még kérdezed? Kikötőnk lesz, kijáratunk a tengerre.
Carmona méltó vetélytársa lesz Firenzének.
– Rivelli már volt a mienk.
– Ezúttal megtartjuk.
– A Manzoniak hatalma nagy, Rivelliben nem találnak
cinkosokra a száműzöttek.
– Anjou hercegének segítségére számítanak – felelte
Antonio.
Elborította agyamat a vér.
– Nem hívhatjuk be a franciákat Itáliába!
– Miért ne? Mások is behívták már őket. És hívni is
fogják még, talán éppen ellenünk.
– Ezért lesz hamarosan vége Itáliának.
Átöleltem Antoniót.
 – Nem vagyunk már olyan erősek, mint száz-kétszáz éve.
Időközben felnőttek, megerősödtek azok az országok is,
amelyeket mi barbárnak mondunk. Franciaország,
Németország kincseinkre áhítozik. Higgy nekem, Antonio:
össze kell fognunk, békén kell élnünk, nincs más kiút. Ha
azt akarjuk, hogy Itália eredményesen szálljon szembe a rá
fenekedő hódítókkal, meg kell újítanunk a szövetséget
Firenzével, szövetkeznünk kell Velencével, Milánóval, és
biztosítanunk kell a svájci katonák segítségét. Ha minden
egyes város saját, önző céljait hajhássza, elvész Itália.
– Ezt éppen századszor hallom – morogta a foga közt
Antonio. És kitörő indulattal folytatta: – Firenze
szövetségét csak azon az áron tarthatjuk meg, ha
meglapulunk árnyékában.
– Hát aztán? – mondtam.
– Apám, te vállalnád ezt a sorsot, te, aki annyit tettél
Carmona dicsőségéért?
– Carmona dicsősége vajmi keveset nyom a latban Itália
létérdekeivel szemben.
– Fütyülök Itáliára – toppantott Antonio. – Az én hazám
Carmona.
– Carmona csak egy város a sok közül – mondtam.
– Igazán így gondolod?
– Így gondolom.
– Akkor hogy mersz bennünket kormányozni? –
tajtékzott Antonio. – Mi keresnivalód köztünk? Idegen vagy
tulajdon városodban.
Némán néztem felhevült arcába. Idegen vagyok. Igaza
van. Nem tartozom többé ide. Carmona az ő halandó
méreteihez szabott haza, ő lelke mélyéből szereti. Nincs
jogom megakadályozni, hogy betöltse végzetét, amellyel
hiába is próbálnék szembeszállni.
– Igazad van – mondtam. – Mától fogva te uralkodsz
Carmonában.
Karon fogtam Beatricét, és a vízeséshez vezettem.
„Apám” – kiáltott utánam Antonio, elbizonytalanodva. Nem
fordultam vissza. Leültettem Beatricét egy kőpadra, és
magam is melléültem.
– Gondolom, ennek előbb-utóbb be kellett következnie –
mondtam.
– Megértem Antoniót – felelte Beatrice kihívóan.
– Szereted? – csaptam le rá váratlanul.
Lesütötte a szemét, szempillái verdestek.
– Úgyis tudja.
– Beatrice – mondtam – Antonio sohasem fog téged
szeretni.
– De én szeretem őt.
– Felejtsd el. Te nem szenvedésre születtél.
– Nem félek a szenvedéstől.
– Ó, ez a te ostoba büszkeséged! – kiáltottam.
Antonio erőnek erejével nyakába akarja venni a
kormányzás gondját, Beatrice szenvedni akar. Miféle ördög
bújt beléjük?
– Hát sohasem nősz föl? Mindig az a kislány maradsz,
aki csak azzal szeretett játszani, amitől eltiltották? Miért
áhítozol éppen arra az egyetlen dologra, amit nem adhatok
meg neked?
– Nem kértem semmit.
– Minden a tied lehet. Nagy a világ, Beatrice, de ha te is
úgy akarnád, lábad elé helyezném.
– Nincs szükségem semmire.
Egyenes derékkal, kicsit mereven ült, két tenyerét
térdére szorítva, és én azt gondoltam: csakugyan nincs
semmire szüksége, mindegy, hogy boldog vagy
boldogtalan, ő mindig hű marad önmagához.
– Te boldogságra születtél – kiáltottam. – És én boldoggá
akarlak tenni.
Átfogtam a csuklóját. Döbbenten nézett fel rám.
– Felejtsd el Antoniót. Légy a feleségem. Hát nem
tudtad, hogy szeretlek?
– Maga, engem?
– Azt hiszed, én nem vagyok képes szeretni?
Elhúzta a kezét.
– Nem tudom.
– Miért iszonyodsz tőlem?
– Nem iszonyodom.
– Hát félsz? Azt hiszed, én sagyok az ördög?
– Nem hiszem. Nincs ördög.
Habozni látszott.
– Hát akkor?
– Maga nem ember – mondta, hirtelen elszánással.
A szemem közé nézett, úgy folytatta:
– Maga halott.
Megragadtam a két vállát, legszívesebben összetörtem
volna. És hirtelen megpillantottam a szeme tükrében saját
képemet: egy halottét. Halott voltam, mint a lombhullást,
virágzást nem ismerő ciprusok. Elengedtem Beatricét, és
szó nélkül elsiettem. Beatrice egyenes derékkal ült a
kőpadkán, bizonyára Antonióra gondolt, Antonio pedig a
háborújára. És én megint magamra maradtam.
Néhány héttel később Antonio elfoglalta Rivellit Anjou
herceg segítségével; és a végső rohamban megsebesült.
Mialatt Carmona győzelmi ünnepre készült, én Villanába
vágtattam, ahová fiamat átszállították. Ágyban találtam
Antoniót. Halottfehér volt, bőre a csontjára tapadt. Hasán
széles seb tátongott.
– Apám – mondta boldog mosollyal –, büszke vagy rám?
– Büszke – feleltem.
Én is mosolyogtam, pedig a szívemben vulkán tombolt,
forró lávát okádva. Éppen csak egy nyílás a hasfalon, és
oda húsz év munkája, reménye, szerelme!
– Büszkék rám a carmonaiak?
– Olyan ünnepet csapunk győzelmed tiszteletére, amilyet
nem látott még Itália.
– Ha meghalok, titkold el halálomat, míg véget nem ér
az ünnep. Nincs szebb egy szép ünnepnél.
Megígértem.
Boldog mosollyal hunyta le szemét. Boldogan, dicsősége
teljében halt meg, mintha győzelme igazi győzelem lett
volna, mintha a győzelem szónak egyáltalán értelme volna,
ő nem rettegett a jövőtől, nem is volt többé jövője,
meghalt, és úgy halt meg, hogy véghezvitte, amire vágyott;
hős volt és győztes, mindörökre.
„Én sohasem jutok a végére!” – gondoltam, a
bíborfényben égő mennyboltra bámulva.
Megtartottam Antoniónak tett ígéretemet. Egyedül
Beatrice tudta, hogy meghalt. A nép mit sem sejtve
ujjongott örömében: „Éljen Carmona!” kiáltozták és „Éljen
Antonio Fosca!” Ünnepi körmenetek járták három napig a
várost, bajnoki torna folyt a főtéren, misztériumjátékokat
adtak elő a város három templomában. A pünkösdi
misztériumjáték előadása közben belekaptak a Szentlelket
jelképező lángnyelvecskék a kárpitba, kigyulladt, égett a
San Felice-templom. A nép egykedvűen nézte a tűzvészt.
Táncoltak, énekeltek. Lángfüzér világította be a főteret, az
aranykárpitokkal bevont házak homlokzatát. Bengálitűz
festette vérveresre a fnárványszobrokat.
– Miért nem oltják a tüzet? – kérdezte Elena. Ámbraszín
keblén rubinékes, arany nyaklánc ragyogott: az én
ajándékom.
– Ünnep van – mondtam. – Marad elég templom
Carmonában.
Harminc évig épült, s egyetlen éjszaka alatt hamuvá
lesz. Ki bánja?
Visszatértem a fényárban úszó nagyterembe.
Selyembe-bársonyba öltözött, felékszerezett urak és
hölgyek táncoltak odabent. Külön emelvényen ültek az
Anjou herceg követei, körülöttük a rivelli száműzöttek és a
behódolt városok küldöttei. A franciák vitték a szót, nagy
hangon beszéltek, a többiek alázatosan nevetgéltek. A
táncolók közt megpillantottam Beatricét. Vörös
selyemruhában táncolt egy francia nemesúrral. Amint a
zene elhallgatott, odamentem hozzá.
– Beatrice!
Kihívóan mosolygott.
– Azt hittem, a szobádban maradsz.
– Lejöttem, amint látja.
– És táncolsz!
– Mindenki Antonio győzelmét ünnepli. Csak én ne
ünnepeljek?
– Szép kis győzelem! Férgek lakmároznak a testén.
– Hallgasson! – suttogta Beatrice.
Arca tüzelt, mint az eleven parázs.
– Lázas vagy – mondtam. – Minek gyötröd magad? Menj,
sirasd el őt.
 – Győztesként halt meg.
– Te is vak vagy, mint ő volt? Oda nézz!
A pökhendi, durva kezű franciákra mutattam. Fesztelen
nevetésük betöltötte a termet.
– Ők az igazi győztesek.
– Hát aztán? Szövetségeseink.
– Hatalmas, túlságosan hatalmas szövetségesek. Rivelli
kikötőjének birtokában hamarosan megtámadják Nápolyt.
És ha Nápollyal végeztek ...
– Miért ne győzhetnénk le a franciákat is?
– Nem győzhetjük le őket – feleltem.
Hosszú csend támadt.
– Szeretnék egy kegyet kérni – törte meg végül a csendet
Beatrice.
Elgyötört arcocskájába néztem:
– Először életedben ...
– Hadd menjek el.
– Hová mennél?
– Haza, anyámhoz.
– Mosnál, jószágot gondoznál?
– Miért ne? Nem akarok itt maradni.
– Ennyire iszonyodsz tőlem?
– Szerettem Antoniót.
– De ő nem szeretett és meghalt – sziszegtem, az indulat
kegyetlenné tett. – Felejtsd el.
– Nem – rázta a fejét.
– Emlékezz gyerekkorodra. Hogy szerettél élni!
– Éppen azért.
– Maradj velem. Minden a tied, amit csak kívánsz.
– El akarok menni.
– Eh, de csökönyös vagy. Milyen életed lenne otthon?
 – Élnék – mondta Beatrice. – Értse meg: maga mellett
megfúl az ember. Csírájában öli meg a vágyat. Két kézzel
ad, de mindig csak játékszereket. Talán ezért választotta
Antonio a halált: ha igazán élni akart, maga mellett nem
maradt más választása.
Elfogott az indulat.
– Eredj haza anyádhoz, és halj meg elevenen –
kiáltottam.
Azzal hátat fordítottam Beatricének, és odamentem a
követekhez. Anjou herceg képviselője elém jött.
– Páratlan ünnepség! – bókolt.
– Ünnepség – mondtam.
Eszembe jutottak a régi palota rideg, dísztelen, komor
kárpitok szegte falai. Caterina gyapjúruhát hordott,
örökösen varrt-hímzett. Most ki sem látszik a fal a
selyemkárpitok, metszett tükrök alól, férfiakon, nőkön
selyemruha pompázik, aranyékszer villog, mégis
nyughatatlan a lelkük. Elena gyűlöli Beatricét, a többi nő
irigyli Elena nyakláncát, a férjek féltékenyen bámulják,
amint feleségük egy idegen karján táncol; becsvágy,
csömör, bosszúvágy emészti mindannyiukat, a pompát,
fényűzést megszokták, meg se látják.
– Nem látom Firenze követét – szóltam.
– Az imént egy futár levelet adott át neki, s ő nyomban
távozott a teremből – mondta Jacques d’Attigny.
– Vagy úgy – bólintottam. – Nyakunkon a háború.
Kiléptem az erkélyre. Rakéták pukkantak a levegőben.
Nagy lánggal égett a San Felice. A nép táncolt. Táncolt,
mert Carmona nagy győzelmet aratott, táncolt, mert véget
ért a háború. A háború most kezdődött. A firenzeiek
követelték, a franciák tiltották, hogy Rivellit visszaadjam a
Manzoniaknak. Ha francia segítséggel legyőzöm Firenzét,
francia kézre játszom egész Toscanát, ha szembefordulok a
franciákkal, romlásba döntöm Carmonát, és kiszolgáltatom
Firenze kénye-kedvének. Melyik jármot válasszam?
Antonio hiába halt meg.
Néhány járókelő felnézett, meglátott. A tömeg moraja
egyetlen hatalmas kiáltássá olvadt: „Éljen Fosca gróf!”
Éljeneztek – és Carmona sorsa megpecsételtetett.
Görcsösen markoltam a vasrácsot. Hányszor álltam itt,
ezen az erkélyen diadalittasan, ujjongva, iszonyodva? S
mivé lett a feneketlen indulat, félelem, reménység?
Egyszerre minden mindegy volt már nekem, mindegy,
háború lesz-e, vagy béke. Ha béke lesz, Carmona tovább
gubbaszt kőszálán, mint egy pöfeteggomba, ha háború, az
emberek lerombolják, amit tegnap építettek, hogy holnap
újra felépítsék. Akár így, akár úgy: akik odalent táncolnak,
hamarosan meghalnak, haszontalanul, ahogy éltek. Nagy
lánggal égett a San Felice. Világra hoztam Antoniót, s ő
eltűnt a világból. Mit változtatott volna ezen a világon, ha
én soha meg nem születek?
„Igaza lett volna a barátnak? – töprengtem. – Csakugyan
nem lehet semmit sem tenni? – Ökölbe szorult a kezem. –
Hiszen vagyok, élek, agyam van, két karom, és előttem az
örökkévalóság.”
– Ó, Istenem! – nyögtem.
Ököllel döngettem a homlokomat. Bizonyára van mit
tenni, bizonyára tehetnék valamit. De hol? és mit?
Egyszerre megértettem azokat a zsarnokokat, akik egész
városokat égettek porrá, népeket fejeztettek le, csak hogy
érezzék hatalmukat; de hiába. Halálraítéltek életét oltották
ki, leendő romokat döntöttek halomra.
 Megfordultam. Beatrice állt mögöttem. A falnak dőlt,
meredten bámult a semmibe. Odamentem hozzá.
– Beatrice – mondtam. – Most esküdtem meg
magamnak, hogy a feleségem leszel.
– Nem.
– Föld alatti börtönbe vetlek, s addig tartalak ott, míg
igent nem mondasz.
– Ezt nem teheti, nem teszi meg!
– Rosszul ismersz. Megteszem.
Beatrice visszahőkölt.
Amikor megszólalt, reszketett a hangja:
– Azt mondta: boldoggá akar tenni.
– Akarlak is, teszlek is, önmagad ellenében. Eltűrtem,
hogy Antonio saját kezébe vegye sorsát. Ő ostobán
eljátszotta életét, meghalt hiába, haszontalanul. Másodszor
nem követem el ugyanazt a hibát.

Kitört a háború. Mivel gyengébbek voltunk, hogysem

ujjat húzhattam volna hatalmas szövetségeseimmel,
kénytelen voltam elutasítani Firenze követelését. A
firenzeiek rögtön ostrom alá vettek több várat, kastélyt
határaink mentén. Egyiket-másikat el is foglalták
rajtaütésszerűen, s mi tőrbe csaltuk egyik-másik
kapitányukat, rajtaütésszerűen. Seregemben sok francia
szolgált, a firenzeiek felfogadtak nyolcszáz sztradióta
zsoldost; több vár omlott, mint régen, mert az idegen
katonák nem adtak és nem kértek kegyelmet, de
egyebekben minden úgy folyt, mint azelőtt, a harc
kimenetele kétes maradt, öt hosszú év után is úgy tetszett:
Firenzének éppúgy nincs esélye Carmonát térdre
kényszeríteni, mint ahogy Carmonának sem Firenzétől
megszabadulni.
– Húsz évig is eltarthat így – mondtam. – És a végén
nem lesz se győztes, se legyőzött.
– Húsz év – sóhajtotta Beatrice.
Mellettem ült, a dolgozószobámban, és az esti eget
bámulta az ablakon át. Keze a térdén nyugodott. Ujján
jegygyűrű csillogott, de ajkam soha nem érintette még az
övét. Húsz év ... Beatrice nem a háborúra gondolt. Azt
gondolta: húsz év múlva majdnem ötvenéves leszek.
Felálltam, hátat fordítottam az ablaknak, nem viseltem el a
színekben tobzódó alkonyi ég látványát.
– Hallja? – kérdezte Beatrice.
– Hallom.
Egy asszony énekelt az úton. Hallottam a dalt, és a
szívemet elárasztó, poshadt víz locsogását Beatrice
szívében.
– Beatrice – mondtam hirtelen. – Hát csakugyan
lehetetlen, hogy megszeress?
– Ne beszéljünk róla.
– Minden más lenne, ha szeretnél.
– Régóta nem gyűlölöm már.
– De nem is szeretsz.
A megfakult nagy tükör elé álltam. Javakorabeli férfi
nézett vissza rám a tükörből. Kemény vonású arcán sehol
egy ránc, izmos teste hírből sem ismeri a fáradtságot.
Magasabb és erősebb voltam, mint kortársaim közül bárki.
– Hát szörnyeteg vagyok én? – kérdeztem.
Beatrice nem felelt. Leültem a lába elé.
– Pedig úgy érzem, összetartozunk. Úgy rémlik: értelek,
és te is értesz engem.
– Így is van – mondta ő.
 Óvatosan megérintette a hajamat.
– Akkor mi a hibám? Amit Antonióban szerettél, abból
semmit sem lelsz fel bennem?
Beatrice elhúzta a kezét.
– Semmit.
– Tudom. Szép volt, nagylelkű, bátor és büszke. Ezen
erények közül egy sincs meg bennem?
– Látszólag megvan ...
– Látszólag ... Hát csaló vagyok én?
– Nem tehet róla – mondta Beatrice. – Mióta tudom,
hogy nem tehet róla, nem gyűlölöm többé.
– Magyarázd meg, kérlek.
– Minek?
– Tudni akarom.
– Ha Antonio vízbe ugrott, ha élen járt a rohamban
csodáltam bátorságát, mert ő az életével játszott, de ha
maga ... mi a maga bátorsága? Szerettem Antonio
nagylelkűségét; maga bőkezűen, számolatlan pazarolja
rám vagyonát, idejét, fáradságát, de miféle áldozat ez attól,
akinek millió és millió élete van? Szerettem Antonio
büszkeségét; ember volt, olyan, mint a többi, de vállalta
önmagát, s ez szép. Maga kivételes lény, és ezt tudja,
büszkesége hidegen hagy.
Nyugodtan beszélt, gyűlölet és irgalom nélkül. Szavain
átcsendült egy másik, rég feledett, aggódó hang a múltból:
„Ne igyál!”
– Egyszóval a te szemedben nincs értéke semminek,
amit teszek, amit érzek, mert halhatatlan vagyok?
– Így van – felelte egyszerűen Beatrice.
Megfogta a karomat.
– Hallgassa csak az asszony énekét. Megindító, ugye? De
az volna-e, ha nem kellene az éneklőnek meghalnia?
– A halhatatlanság tehát átok? – kérdeztem.
Beatrice nem felelt. Nem volt mit felelnie. Átok.
Hirtelen felálltam, és a karomba kaptam Beatricét.
– Mégis itt vagyok – mondtam. – Élek, szeretek és
szenvedek. Soha nem lelhetlek fel többé az
örökkévalóságban, mást talán igen, de téged soha többé.
– Raimondo – mondta ő.
Szánalom csengett a hangjában, és talán szeretet is.
– Próbálj megszeretni – könyörögtem. – Próbálj.
Magamhoz szorítottam, s éreztem: átengedi magát
ölelésemnek. Szájam lecsapott szájára, melle mellemen
remegett, keze bénultam hanyatlott teste mellé.
– Ne – mondta –, ne.
– Szeretlek. Úgy szeretlek, ahogy férfi a nőt.
– Nem.
Kibontakozott ölelésemből, egész testében remegve, és
azt mormolta:
– Bocsásson meg.
– Miért? – kérdeztem.
– Félek a testétől. Másfajta.
– Húsból és vérből van, mint a tied.
– Nem.
Könnybe lábadt a szeme.
– Hát nem érti? Nem viselem el, hogy olyan kéz
simogasson, amely nem rothad el soha. Ez megalázó.
– Mondd inkább: utálatos.
– A kettő egy és ugyanaz.
Néztem a kezemet. Elátkozott kéz. Végre megértettem.
– Nekem kell bocsánatot kérnem, Beatrice – mondtam. –
Kétszáz év kevés volt, hogy megértsem. Most értem.
Szabad vagy, Beatrice, elmehetsz, ha akarsz, és ha valaha
találnál magadhoz való férfit, szeresd őt nyugodtan,
lelkifurdalás nélkül.
És megismételtem:
– Szabad vagy.
– Szabad? – kérdezte Beatrice.

Tíz hosszú évig dúlt még határainkon a gyújtogatás,

fosztogatás, vérontás. Tíz év elteltével megjelent Itáliában
VIII. Károly francia király, hogy magának követelje a
nápolyi trónt. Firenze szövetségre lépett Károllyal, s az ő
közvetítésével egyezséget kötöttünk Firenzével.
Megtarthattuk Rivellit, de cserébe súlyos adót fizettünk
ellenségünknek.
Évek óta tűrtem kénytelen-kelletlen a franciák
védnökségét. Most azonban Itáliát készültek leigázni,
polgárháború és anarchia prédájául vetni, és ez mély
kétségbeeséssel töltött el. „Az én hibám” – hajtogattam
elkeseredve. Ha annak idején átengedem Carmonát a
genovaiaknak, Genova bizonyára egyesítette volna
Toscanát saját jogara alatt, és így áthághatatlan sorompót
állított volna az idegen hódítók útjába. Korlátolt
becsvágyam, a sok kis városállam korlátolt becsvágya
gátolta meg, hogy Itália egységes nemzetté forrjon, mint
Franciaország, mint Anglia és legutóbb Spanyolország.
– Még nincs minden veszve – biztatott lelkesen Varenzi.
Varenzi híres tudós volt. Könyvet írt Az olasz
városállamok történeté-ről, és azért jött Carmonába, hogy
kérve kérjen: mentsem meg szerencsétlen hazánkat,
tömörítsem egy általam irányított hatalmas szövetségbe az
itáliai államocskákat. Kezdetben Firenzébe vetette
reményét, de a Savonarola vezette és fanatizált vezeklők
kizárólag az ima erejében hittek, és csakis tulajdon
városuk önző érdekeiért imádkoztak. Varenzi ekkor
hozzám fordult. Carmonát ugyan nagyon meggyengítette
tizenöt éves háborúja Firenzével, Varenzi terve mégsem
látszott keresztülvihetetlennek. Szerinte ebben a
zűrzavaros, bizonytalan helyzetben, ami ma Itáliában
uralkodik, egyetlen elszánt ember megváltoztathatná az
események sodrát. VIII. Károly feladta Nápolyhoz fűzött
reményeit, hazatért. Én azon nyomban cselekvéshez
láttam. Miután az ígért járandóság pontos fizetésével
Firenzét máris szövetségesemmé tettem, tárgyalni
kezdtem Velencével is. Ám a milánói herceg neszét vette a
dolognak, s mert veszélyesnek tartott volna magára nézve
egy olyan hatalmas szövetséget, amelynek nem ő áll az
élén, sürgősen követeket menesztett unokaöccséhez, Miksa
német-római császárhoz. Koronáztassa magát Miksa
Milánóban Lombardia királyává és Rómában a római
birodalom császárává, javasolta a herceg, és állítsa vissza
Itáliában a régi császári főhatalmat. Hogy Velencére
nyomást gyakoroljon, azzal fenyegetőzött: a francia király
támogatását kéri majd, aki a hírek szerint az Alpok
túloldalán leste a megfelelő pillanatot egy újabb átkelésre.
Erre a rémült velenceiek is követeket küldtek Miksához,
önkéntes adófizetést vállaltak védelme fejében.
Miksa bevonult Itáliába. A toscanai kis népek versengve
siettek vele szövetkezni, abban a reményben, hogy a német
császár megtöri Firenze és Carmona egyeduralmát. Miksa
ostrom alá fogta Livornót, a szárazföld felől is, tengerről is
támadta. Iszonyú rémület lett úrrá Carmonán. Irigy
szomszédaink gyűlölete és a milánói nagyherceg
áskálódása folytán reményünk sem lehetett
függetlenségünk megóvására az esetben, ha Miksának
sikerül meghódoltatnia egész Itáliát. Márpedig elég
Livornót elfoglalnia, és övé Toscana. A firenzeiek nemrég
erősítették meg Livorno védőműveit, és nagyszámú
helyőrséget, tüzérséget küldtek a kikötőbe. De Miksát
támogatta a velencei flotta és a milánói nagyherceg
hadserege. Négyszáz német lovas és ugyanannyi gyalogos
behatolt a Maremma-vidékre, s amikor híre jött, hogy
máris túljutottak a Cecinán, és elfoglalták a vidék
legerősebb mezővárosait, úgyszólván bizonyosnak
tekinthettük Miksa győzelmét. Egyetlen reményünk
maradt, az tudniillik, hogy VIII. Károly szavának áll, és
haladéktalanul elküldi Firenzének a megígért segítséget:
egy csapattestet és tízezer köböl búzát. De régen
leszoktunk róla, hogy higgyünk a francia ígéreteknek.
– Elgondolni is iszonyú: most dől el a sorsunk, és
nélkülünk dől el! – mondtam elkeseredetten.
Az ablaknál álltam, homlokomat az üvegre tapasztva. Az
útkanyart lestem, feltűnik-e végre rajta a soros
lovashírnök?
– Ne gondoljon rá – szólt Beatrice. – Úgyis hiába!
– Tudom. De az ember nem tilthatja meg magának, hogy
gondolkozzék.
– Dehogynem! Istennek hála, megtilthatja.
Beatrice nyakszirtjére meredtem, hájas, görnyedt
nyakszirtjére. Az asztalnál ült; előtte ecsetek, festék,
pergamenlapok. Szép fekete haja még a régi volt, de
arcvonásai eldurvultak, termete megvastagodott, szeméből
kihunyt a régi tűz. Mindennel elhalmoztam, amit férfi csak
adhat asszonyának, s ő azzal töltötte napjait, hogy
kéziratokat másolt, és képekkel, iniciálékkal díszítette.
– Hagyd az ecseteidet egy percre! – mondtam ingerülten.
Beatrice csodálkozva nézett rám.
– Gyere velem a hírnök elé. Rád férne egy kis séta a friss
levegőn.
– Rég nem ültem lóra.
– Annál inkább. Ki sem lépsz a házból.
– Jól megvagyok itthon.
Fel-alá jártam a szobában.
– Miért választottad ezt az életmódot? – kérdeztem.
S ő tűnődve felelte:
– Hát én választottam?
– Én nem kötöttem meg a kezedet – siettem
szabadkozni.
– Egy szóval sem hibáztattam magát.
És ismét munkája fölé hajolt.
– Mondd, Beatrice, mióta Antonio meghalt, nem
szerettél senkit?
– Nem.
– Antonio miatt?
Beatrice nem felelt rögtön.
– Nem tudom – mondta aztán.
– Miért?
– Úgy hiszem, nem voltam képes szeretni többé.
– Én tehetek róla?
– Minek gyötri magát? Túl sokat töpreng. Túlontúl
sokat.
Váratlanul rám mosolygott.
– Nem vagyok boldogtalan – mondta vidáman.
Ismét elfoglaltam őrhelyemet az ablaknál, és igyekeztem
elhessegetni a gondolatot: az ő sorsa is nélküle dőlt el, az
enyém is nélkülem dől el. De még nem tanultam meg
parancsolni a gondolataimnak. Miksa talán ezekben a
percekben vonul be éppen Livornóba ... Hirtelen kaptam
magam, kirohantam a palotából, lóra pattantam, és a
keresztútig vágtattam. Tömegével gyűltek ide az emberek,
gyalog jöttek vagy lóháton, letanyáztak az árokparton, és
aggódva bámulták a tengerhez vivő utat. Otthagytam őket,
tovább száguldottam. Félúton találkoztam a lovasfutárral.
Castagneto megadta magát, Billana most készül behódolni,
jelentette.
Aznap este nem vacsoráztunk. Bezárkóztunk hármasban
a dolgozószobámba, Beatrice, Varenzi meg én, és
hallgatóztunk: mikor hangzik fel vajon a futár érkezését
jelző lódobogás. Mozdulatlanul álltam az ablaknál,
homlokomat az üveghez szorítva, lestem a néptelen utat,
és azt gondoltam: ezentúl mindig így lesz, nincs más
teendőm már e földön.
– Még ma beveszik Livornót – mondtam.
– Átkozott szél! – sóhajtott komoran Varenzi.
Dühödten hajladoztak a fák, a szél portölcséreket kavart
az úton, ónszürke volt az ég.
– Viharos a tenger – folytatta.
– Viharos – mondtam. – Sehonnan nem kaphatunk
segítséget.
Az út üres volt. Odaát, azon a másik úton német
zsoldosok nyüzsögtek, sisaktolluk lobog a szélben, mennek
Livornóba; akit útközben előtalálnak, azt kardélre hányják.
Német ágyúk lövik a kikötőt. A háborgó tenger üres, mint
itt az országút.
– Carmonát a milánói nagyhercegnek adja majd Miksa –
mondtam.
 – Carmona nem halhat meg – szólt fojtott szenvedéllyel
Beatrice.
– Máris meghalt.
Én voltam Carmona feje, s karom bénultan csüggött alá.
Odaát idegen ágyúk bombáznak egy idegen várost, minden
egyes golyó Carmona szívébe talál, és Carmona nem
védekezhet.
Leszállt az éj. Már nem láthattuk az utat, nem hallhattuk
a lódobogás zaját, a szél üvöltése elnyomott minden más
hangot. Odahagytam az ablakot, és most az ajtót
bámultam, amelyen át belép majd a hírhozó, közeledő
léptek neszére füleltem. De telt-múlt az idő, és az ajtó nem
nyílt ki. Beatrice elaludt ültében, keresztbe font karral,
emelt fejjel, méltóságteljes tartásban aludt. Varenzi
töprengett. Hosszú éjszaka volt. Az idő mozdulatlanná
dermedt a kék homokóra mélyén, amelyet elfelejtettünk
megfordítani.
Gondolatban újra átéltem Carmonáért vívott, sok-sok
éves harcom – két teljes évszázad – minden eseményét. Azt
hittem, kezemben a város sorsa. Megvédtem Firenze és
Genova ellenében; a Signoría szándékait, Siena és Pisa
terveit fürkésztem; kémeket küldtem Milánóba, és nem
törődtem angolok és franciák háborújával, még kevésbé
azzal, ami a burgundi udvarban folyt, fütyültem a német
választófejedelmek civódásaira. Nem sejtettem, hogy ezek
a tőlünk távol eső harcok, viták, szerződések ide vezetnek,
ehhez a mai éjszakához, a tehetetlenség és a tudatlanság
éjszakájához; nem sejtettem, hogy Carmona sorsa a
nagyvilágban dől el. A viharzó tengeren, a német táborban,
a firenzei helyőrség soraiban és az Alpokon túl, a francia
király könnyelmű, álnok szívében. Történjék bármi
Carmonában, sorsa elvégeztetett. Mire megvirradt, kihalt
belőlem a félelem és a remény utolsó szikrája is.
Semmiféle csoda nem hozhatott immár győzelmet
számomra, Carmona nem volt többé az enyém, és én sem
voltam többé önmagamé, elégtem a hiábavaló várakozás
szégyenében.
Csak déltájban tűnt fel a kanyarban a várva várt futár.
Livorno megmenekült. A vihar ellenére megjött a francia
flotta, hat hajó, két gálya, gabonával, katonákkal
megrakodva. A genovai, velencei hajók a melinai öbölben
kerestek menedéket a fergeteges szél elől; a franciák nem
ütköztek ellenállásba, épen, sértetlenül futott be a flotta a
kikötőbe.
Pár nap múlva megtudtuk, hogy mivel a császári
hajóhad viharba került, Miksa császár visszarendelte
seregét Pisába, mondván, hogy senki nem harcolhat
egyszerre Isten és ember ellen. Közönyösen hallgattam a
befutó híreket, úgy éreztem, nem tartoznak rám.
– Most kell szót értenünk Velencével – vélte Varenzi. –
Miksának nincs pénze, és ha Velence megtagadja az
adófizetést, Miksa kénytelen-kelletlen hazatakarodik
Itáliából.
A tanácsnokok helyeseltek. Valaha azt hajtogatták:
„Carmona érdeke, Carmona üdve.” Most azt hallottam:
„Itália érdeke, Itália üdve.” Mióta beszélnek vajon? Órák
óta? Évek óta? Változtak a ruhák, változtak az arcok is, de
a hangjuk ugyanaz a kimért hang, a tekintetük ugyanaz a
gondterhelt, a legszűkebb jövőre függesztett tekintet, és
csaknem szó szerint ugyanazt mondják. Az őszi nap
aranyfénybe vonta a tanácskozóasztalt, fel-felszikráztatta
az aranyláncocskát, amellyel önfeledten játszottam. Úgy
rémlett, megéltem már egyszer ezt a percet. Száz éve? Egy
órája? Vagy csak álmomban? „Hát soha nem változik meg
már életem íze?” – gondoltam. És hirtelen elegem lett
mindenből.
– Holnap folytatjuk a vitát – mondtam. – Az ülést
berekesztem.
Kisiettem a teremből, lefutottam a lépcsőn,
felnyergeltettem a lovamat. Az ember megfúl ebben a
palotában! Az új utcán lovagoltam végig, a magas, fehér
falak már sárgultak. Száz év múlva is itt látom még őket?
Sarkantyúba kaptam a lovat. Az ember megfullad
Carmonában!
Órákig száguldoztam a síkságon. Felettem futni látszott
az ég, alattam szökellni a föld. Bár így vágtázhatnék az
idők végezetéig, gondoltam, arcomon szél, szívemben
csend. De mire a lovat kiverte alattam a verejték, ezek a
szavak tolultak fel torkom mélyéből: „Ez egyszer
megmenekült még Carmona. De mihez kezdek én?”
A csúcshoz vezető útra tértem. Kígyózva futott föl a
hegyre. Fokról fokra kitárult alattam a síkság. Amarra,
jobb kéz felől van a tenger, ott ér véget Itália.
Végeláthatatlanul nyúlik el alattam a messzeségbe, de a
tenger partján, a hegyek lábánál véget ér. Ha győzöm
türelemmel, munkával, tíz vagy húsz év alatt hatalmam alá
hajthatom. És egy éjjel megint bénán csüng majd alá a
karom, s a távolt kémlelve lesem a hegyeken, tengereken
túl zajló események hírét.
„Szűk nekem Itália” – gondoltam.
Megállítottam a lovat, leszálltam a nyeregből. Hányszor
álltam már így a csúcson, hányszor elnéztem a
mozdulatlan tájat! És egyszerre csak úgy tetszett:
bekövetkezett, amiről órákkal előbb álmodoztam. Az élet
új, ismeretlen ízét éreztem. Megremegett a levegő,
újjászületett a világ. Carmona pöfeteggombaként
gubbasztott kőszálán, nyolc napperzselte tornyával. És
körülötte börtönné zsugorodott Itália, börtönné, amelynek
falai e percben omlottak le.
Amott, jobb kéz felől van a tenger, de a világ nem ér
véget a tenger partján. Hajók szántják az óceánt, duzzadó,
fehér vitorlákkal, Spanyolországba tartanak, és annál is
messzebb, új világrészek felé. Ismeretlen, távoli földeken
rézbőrű emberek imádják a napot, és harci bárddal ölik
egymást. És az ismeretlen földeken túl újabb tengerek
következnek és újabb földek, a világ nem ér sehol véget,
rajta kívül nem létezik semmi, sorsát saját szívében
hordja. És én immár nem Carmonával, nem is Itáliával
néztem farkasszemet, kiléptem a tágas, az egyetlen, a
határtalan világba.
Lóhalálában vágtattam haza.
Beatrice a szobájában ült, vörös-arany indákat rajzolt
egy pergamenlapra. Mellette üvegtálon nyíló rózsák.
– Nos, mit mondanak a tanácsnokok? – kérdezte.
– Ostobaságokat! – vágtam rá.
Meglepetten kapta fel a fejét.
– Búcsúzni jöttem, Beatrice.
– Hová készül?
– Pisába, Miksa császárhoz.
– Mit remél tőle?
Kivettem egy rózsát a tálból, elmorzsoltam két tenyerem
között.
– Azt mondom majd neki: „Szűk nekem Carmona, szűk
Itália is. Csak az tehet valamit, aki az egész világ ura.
Fogadjon felséged a szolgálatába, és én a világ urává
teszem.”
Beatrice felugrott. Kifutott arcából minden csepp vére.
– Nem értem – mondta.
– Mindegy, hogy saját nevemen uralkodom-e, vagy más
nevén. Ez az egy lehetőségem van, ezt ragadom meg. A
Habsburgok szekerét fogom tolni. És talán tehetek végre
valamit.
– Cserbenhagyja Carmonát? – Beatrice szeme lángot
lövellt.
– Jól értettem? Ez a szándéka? – kérdezte sürgetőn.
– Eh, csak nem hitted, hogy az idők végezetéig itt
rostokolok Carmonában? Mi nekem Carmona? Rég nem
vagyok idevaló.
– Ezt nem teheti!
– Tudom. Ezért a városért halt meg Antonio.
– Ez a maga városa. Ez az a város, amelyet százszor
megmentett, amelyet kétszáz éve kormányoz. Nem
árulhatja el saját népét!
– Az én népemet! – vontam vállat. – Ugyan, hányszor
halt már el mellőlem az én népem! Nem érezhetek
közösséget velük, folyton cserélődnek.
Megfogtam Beatrice kezét.
– Isten veled, Beatrice. Most, hogy én elmegyek, talán
újrakezdheted te is. Talán élhetsz.
Abban a pillanatban kihunyt szeméből a láng.
– Már késő – mondta.
Rossz lelkiismerettel néztem szétesett arcába. Ha nem
akartam volna erőnek erejével boldoggá tenni, szeretett
volna, szenvedett volna, élt volna. Tönkretettem,
végzetesebben, mint Antoniót.
 – Bocsáss meg – mondtam.
És egy csókot leheltem a hajára. De abban a
másodpercben már csak egy asszony volt a sokmillió közül.
Szerelmem, bűntudatom emlékké fakult.

Beesteledett. Hideg levegő szállt fel a folyóról. A

szomszédos étteremben edény csörrent, beszéd lármája
csapott fel, és Régine hirtelen ráébredt, hogy az előbb
hetet harangoztak a toronyban. Foscára nézett:
– És volt ereje újrakezdeni? – kérdezte.
– Mi mást tehettem? Az élet minden reggel újrakezdődik
– felelte Fosca. – Emlékszik még, egyszer beszéltünk róla:
hiába tudja az ember, dobog a szív, mozdul a kéz...
– És egyszer csak azon kapja magát, hogy fésülködik –
folytatta Régine.
Körülnézett.
– Gondolja, hogy holnap is megteszem?
– Feltehetően igen.
Régine felállt.
– Menjünk innen.
Kiléptek a vendéglő ajtaján.
– És most merre, hová? – kérdezte Fosca.
– Akárhová – felelte Régine.
Az országútra mutatott.
– Mehetünk akár erre is, nem?
Felnevetett.
– A szív dobog, a láb lépeget, jobb láb, bal láb, jobb,
bal... És az utak sohasem érnek véget.
Mentek. Jobb láb, bal láb, jobb, bal.
– Tudni szeretném, mi lett Beatricével.
– Mi lett volna? Egy napon meghalt, és kész.
 – És kész?
– Egyebet nem tudok. Eltűnt Carmonából, mire én
visszatértem. Nem is igyekeztem megtudni, mivé lett.
Úgyis tudom. Meghalt.
– Minden jó, ha a vége jó – mondta Régine.
MÁSODIK RÉSZ
 Peckesen sétáltak a német katonák a poros Arno-parton,
fejjel magasodtak ki a pisaiak közül, sarkantyúpengés,
csizmadübörgés zaja verte fel a régi Medici-palotát. Sokáig
várattak; nem szoktam meg, hogy bárki megvárasson.
Végül egy testőr bekísért a császár szobájába. Miksa
egyenes szálú, szőke haja mereven hullt a fülére, orra nagy
volt és tömpe. Negyvenévesnek látszott. Udvariasan hellyel
kínált. Kiküldte testőreit, kettesben maradtunk.
– Régóta szeretném megismerni, Fosca gróf – mondta.
Kíváncsian fürkészte arcomat.
– Igaz, amit beszélnek?
– Igaz, Isten kegyelméből mind a mai napig sikerült
megóvnom magam az öregségtől és a haláltól.
– A Habsburgok is halhatatlanok – szólt kevélyen.
– Úgy van – helyeseltem. – Ezért fogják uralmuk alá
hajtani az egész földkerekséget. Az örökkévalósághoz
egyedül a világ méltó.
Mosolygott.
– A világ nagy.
– Az örökkévalóság hosszú.
Miksa arca ravasz, gyanakvó kifejezést öltött.
– Mi az óhaja, gróf? – kérdezte.
– Azért jöttem, hogy felajánljam Carmonát.
Nevetett. Fehéren villantak elő fogai.
– Félek, sokba kerül nekem ez az ajándék.
– Semmibe. Kétszáz éve kormányzom Carmonát,
ráuntam. Cserébe mindössze egyet kívánok: engedje meg
felséged, hogy szekeréhez kössem a magamét!
– Egyebet nem kér?
 – Ugyan mit várhatnék én egy embertől, ha az maga a
császár is?
Úgy megdöbbent, hogy megsajnáltam.
– Itália előbb-utóbb elkerülhetetlenül a francia király
vagy felséged zsákmánya lesz. Nem törődöm immár Itália
sorsával, hanem csak a világgal. Azt akarom: egyetlen kéz
tartsa gyeplőjét, mert másként nem lehet megváltoztatni.
– De miért éppen én? Miért akarja a világot az én
kezembe adni?
– Mindegy, miért! Nemde, felséged is fiáért harcol? És
meg sem született unokájáért meg az ő fiaiért, akiket meg
se ismerhet soha?
– Ők hús a húsomból, vér a véremből.
– Az nem sokat változtat a lényegen.
Szenvedő, tanácstalan arccal figyelt.
– Váraim, erődeim birtokában felséged könnyűszerrel
elfoglalhatja Firenzét – mondtam. – És aki Firenzét
meghódítja, azé Itália.
– Itália máris az enyém – felelte ő, a távolba révedve.
A töprengés ráncai lassan elsimultak homlokán, ravaszul
elmosolyodott, és azt mondta:
– Egy hónapja nem fizettem zsoldot.
– Mennyi pénzre volna felségednek szüksége?
– Húszezer aranyforintra.
– Carmona gazdag.
– Havi húszezer aranyforintra.
– Carmona nagyon gazdag – mosolyogtam.
Három nappal később Miksa bevonult Carmonába.
Ledöntöttük a főtéren a VIII. Károly tiszteletére emelt,
liliomos címert viselő márványoszlopot, és felállítottuk
ugyanott Miksa címeroszlopát. A nép ugyanúgy
megéljenezte a császárt és hadait, mint négy évvel
korábban a francia királyt. A nők virágokat szórtak elé.
Egy álló hétig ünnepeltük bajviadalokkal, lakomákkal a
császárt. Miksa nagy tál fűszeres húsokat falt be, és
kancsószám itta a bort. Egy este, mikor háromórás
lakmározás után felkeltünk az asztaltól, megkérdeztem:
– Mikor vonulunk Firenze ellen, felség?
– Ó, Firenze ellen!
Véreres volt a szeme, zavaros a tekintete. Látta, hogy
figyelem, így hát fensőbbséges hanghordozással
hozzátette:
– Halaszthatatlan teendők szólítanak haza,
Németországba.
Meghajoltam:
– Mikor indul felséged?
Szempillantás alatt döntött:
– Holnap reggel.
– Elkísérem – mondtam.
Méltóságteljes, bár ingadozó léptekkel távozott. Néztem,
és azt gondoltam: ettől a császártól nem sok jót várhatok.
Egy hét alatt kiismertem. Tudatlan volt, szeszélyes, mohó,
se becsvágya, se kitartása. De minden jel szerint könnyű
lesz őt befolyásom alá vonni, és van egy fia, aki jelleménél
fogva talán jobban szolgálja terveimet. Eltökéltem: Miksa
mellett maradok. Kiléptem a palotából. Holdfényes éj volt.
A síkságról, ahol Miksa hordái táboroztak, rekedt gajdolás
csapott fel. Kétszáz éve a genovaiak sátrai vöröslöttek a
szürke olajfák alatt, és én becsukattam a város kapuit. A
temetőbe indultam, ahol Caterina és Antonio aludta örök
álmát, megpihentem a székesegyház lépcsein, körüljártam
a bástyákat. A csoda bekövetkezett, életem íze
megváltozott, új szemmel láttam Carmonát: idegen
városnak.
Másnap, amikor a vízikapun kilovagoltam, visszanéztem
Carmona sziklájára, égnek meredő tornyaira: sokáig itt
dobogott a föld szíve, de lám, ma csupán a német-római
birodalom egy darabkája. A föld szíve az én mellkasomban
dobog, sehol másutt. Itt álltam, a világba vetetten,
meztelen; egy ember, aki nem való sehova. Fejem fölött az
ég nem karám volt, hanem út a végtelenbe.

Éjjel-nappal lovagoltunk. Az ég fakóbb lett, a levegő

üdébb, a fák lombja világosabb, a föld halványabb vörös.
Hegyek tűntek fel a távolban, zsindely fedte, tarkára
pingált, virág- és madármintás házak közt vitt utunk.
Ismeretlen illatokat leheltünk be. Miksa előszeretettel
tanácskozta meg velem ügyeit. A spanyol király azt
javasolta: egyesítsék kettős friggyel a két királyi házat.
Miksa fiát, Fülöpöt házasítsák össze Johanna spanyol
infánsnővel, lányát, Margitot don Juan infánssal. Miksa
habozott: én hevesen rábeszéltem. A világ kulcsát
Spanyolország tartotta a kezében, hajóhadával.
– De Fülöp úgysem léphet soha a spanyol trónra – vélte
sajnálkozva Miksa. – Don Juan fiatal és erős.
– Haltak meg már mások is fiatalon, erejük teljében!
Lépésben haladtunk egy friss fű- és fenyőszagú,
kanyargós hegyi ösvényen.
– Johanna nővére portugál királyné, és neki is van egy
fia.
– Ők is meghalhatnak, ha Isten a Habsburgokat pártolja.
Miksa szeme felcsillant:
– Isten a Habsburgokat pártolja! – mondta.
 Hat hónappal a menyegző után meghalt don Juan
trónörökös, nem sokkal később rejtélyes kór ragadta el a
portugál királynét, fiával együtt. Mire Johanna infánsnő
világra hozta fiát, már senki nem állt az újszülött és a
spanyol trón között. A bölcső fölé hajoltam, amelyben egy
vézna csecsszopó nyivákolt, Spanyolország, Németalföld,
Ausztria, Burgundia és a gazdag itáliai tartományok örökös
ura. Csipkepólyájából savanyú tej szag áradt, olyan volt,
mint bármely újszülött, fél kézzel összeroppanthattam
volna a koponyáját.
– Császárt csinálunk belőle – mondtam.
Miksa gondtalan arca elborult egy pillanatra.
– Hogyan? – kérdezte. – Nincs pénzem.
– Majd kitalálunk valamit.
– Most rögtön?
– Nem. Korai volna.
Meghökkent, csalódottan húzta el a száját.
– Elkísér Itáliába?
– Nem.
– Miért? Nem hisz csillagomban?
– A Habsburg-ház dicsőségét jobban szívemen viselem
felségednél is. Ha megengedi, maradok, és vigyázok a
gyermekre.
– Maradjon – legyintett.
Rámosolygott az újszülöttre:
– Nevelje okosan, ne üssön a nagyapjára – mondta.
Ott maradtam a malines-i kastélyban, mialatt Miksa
fel-alá nyargalt Itáliában, és a svájciakkal hadakozott,
eredménytelenül. Elnyertem bizalmát, nagyra tartotta
tanácsaimat, amivel nem sokra mentem, mert követni már
nem követte őket. Régóta nem vártam tőle semmit. Fia,
Fülöp nem szeretett, s egyébként is gyenge lábon állt az
egészsége, nem sok esélye van rá, gondoltam, hogy valaha
trónra lépjen. Johanna tónörökösnő egyre különösebb
dolgokat művelt, rémületbe ejtve környezetét.
Reményeimet egyedül a gyermekbe vethettem.
Aggódva őrködtem első lépésein, aggódva lestem első
szavait. Ő is beteges volt, idegrohamok bántották. Ilyenkor
egyedül nekem sikerült őt lecsillapítanom. Szüntelenül
mellette voltam, szemöldököm rándulása szabott számára
törvényt. De sokszor gondoltam elszoruló szívvel: vajon
nem ragadja-e el időnap előtt a halál? És ha felnő, milyen
ember válik vajon belőle? Ha meghal, vagy ha meggyűlöl,
el kell odáznom a terv valóra váltását, talán több száz évre.
Teltek-múltak az évek. Fülöp meghalt, Johanna
megőrült, bezárták Tordesillas várába. Károly élt és
növekedett. Napról napra valóságosabbnak tetszettek
terveim, napról napra izmosodó reménnyel nézhettem a
jövő elébe, mialatt Malines ködös utcáin sétáltam.
Szerettem ezt a csendes, bánatos városkát. Amerre jártam,
megállt egy pillanatra a csipkeverőnők kezében a
verőpálca, kiegyenesítették görnyedt hátukat, és utánam
bámultak a szűk, ólomkeretes ablakon át; de senki nem
ismerte titkomat, senki nem tudta, ki vagyok. Szakállt
növesztettem; ha tükörbe néztem, magam is alig ismertem
meg önmagamat. Gyakran kisétáltam a városból a falakon
túlra, leültem a csatornaparton, néztem a mozgó vízen a
mozdulatlan tükörképeket, és ábrándoztam. A század
tudósai azt hirdették, hogy eljött a pillanat, amikor az
ember végre kifürkészheti a természet titkait, úrrá lesz
fölötte, és megkezdheti a harcát a boldogság
meghódításáért. Azt gondoltam: „Ez az én művem lesz. Egy
napon úr leszek az egész világ felett, s attól fogva nem
tűrök többé erő- és pénzpocsékolást, véget vetek a
vallások, fajok, népek közt dúló viszályoknak, véget az
igazságtalanságnak, a zűrzavarnak. Takarékos gazda
módjára fogom a világot igazgatni, ahogy valaha Carmona
csűrjeit. Nem engedek teret sem emberi szeszélynek, sem
véletlennek, a világot az ész fogja kormányozni, az én
eszem.” Leszállt az est, visszaballagtam a palotába, az
utcasarkokon már kigyúltak az első lámpások, beszéd,
nevetés, összekoccanó söröskancsók csörömpölése
hallatszott a csapszékekből, s én olykor úgy éreztem, e
szürke ég alatt, idegen ajkú emberek között, ismeretlenül,
mindenkitől, magától Miksától is elfeledetten, mintha csak
tegnap jöttem volna a világra.

Károly heverője fölé hajoltam. Meghalt Ferdinánd, az

anyai nagyapa is, és néhány hónapja Károlyt spanyol
királlyá koronázták. De alattvalói nem is titkolták, hogy
szívesebben látnák a trónon öccsét, aki köztük született és
nőtt fel.
– Felség, nem halogathatja tovább az utazást –
mondtam. – Koronáját játszaná el.
Nem felelt. Beteg volt, nagyon beteg. Életveszélyesen,
állították az orvosok.
– Öccse pártja erős. Cselekednünk kell, haladéktalanul.
Ingerülten néztem a hosszúra nyúlt, sápadt kamaszt.
Elnyílt szájjal, kifejezéstelen arccal hallgatott, szeme
kihunyni látszott súlyos szemhéja alatt, alsó ajka lefittyedt.
– Felséged fél? – kérdeztem.
Végre mozdult az ajka.
– Igen. Félek.
 Komoly, őszinte válasz volt, hamarjában nem tudtam,
mit feleljek rá.
– Apám Spanyolországban halt meg. És az orvosok azt
mondják, hogy rám is bajt hozhat az ottani éghajlat.
– A király nem hátrálhat meg a veszély elől.
Vontatottan, kicsit dadogva beszélt, mint rendesen.
– Fivérem jó királyuk lesz.
Némán töprengtem. Ha Károly csakugyan meghal, nincs
veszve semmi, öccse fiatal, engedelmes eszközzé válhat
kezeim között, de ha a trónörökös életben marad, és
eljátssza Spanyolországot, jóvátehetetlenül két részre
szakad a világ.
– Isten felségedet jelölte ki a trónra. Sokszor elmondtam
már felségednek, mit vár Isten felkent szolgájától: hogy a
darabokra szakadt világot egyesítse, olyanná tegye,
amilyen volt, amikor az ő kezéből kikerült. Ha felséged
átengedi Spanyolországot Ferdinándnak, véglegessé teszi a
világ megosztottságát.
Összeszorította az ajkát, homlokán nagy
verejtékcseppek gyöngyöztek.
– Átengedhetem neki az egészet.
Ránéztem. Csenevész volt és lassú eszű, de félénksége
jól szolgálta céljaimat. Ferdinándot nem ismertem.
– Ne tegye – mondtam. – Felséged öccse spanyol,
kizárólag Spanyolország érdekeit tartaná szem előtt.
Felséged hivatott a világ üdvén munkálkodni. Emellett
eltörpül minden egyéb: egészség, boldogság.
Ezúttal elevenébe találtam. Még jobban elsápadt.
– A világ üdve – sóhajtotta. – Ez sok. Meghaladja
erőmet.
– Isten segedelmével lesz rá ereje felségednek.
 Arcát kezébe temette, némán imádkozott. Hagytam.
Gyerek volt még, szeretett vágtázni a szélben, szeretett
kopját törni, zenét hallgatni; megsejtette, micsoda szörnyű
terhet készülök gyenge vállára rakni. Hosszan imádkozott.
– Legyen meg Isten akarata – mondta végül.
Néhány nappal később Károly udvara tábort vert a
dűnéken. Negyven vitorlás – egész flotta – vesztegelt
hetekig Vlissingen kikötőjében, kedvező szélre várva.
Amikor a szél feltámadt, elhajóztunk Spanyolországba.
Reggel-este a hajókorlátra könyökölve bámultam a felkelő
s a lebukó napot. Nem Spanyolországba hajóztam én. A
látóhatáron túl nagy messze őserdők ringtak, tarka tollú
papagájok, begyes galambok csapongtak erdők
rengetegében, vulkánok okádtak fortyogó aranylávát,
tolldíszes emberek vágtattak a prériken. S ez a vad Éden a
spanyol király tulajdona volt. „Egy szép napon kikötök az
Újvilág partjain – gondoltam –, és kényem-kedvemre
formálom arculatát.”
Szeptember 19-én feltűntek az asztúriai partok. A part
kihalt volt, a hegyoldalban hosszan kígyózó menetet
pillantottam meg: gyerekek, nők, öregek málhákkal
megrakott öszvéreket tereltek. Menekülők. Hirtelen lövés
dördült egy bokor mögül. Az udvarhölgyek sikoltoztak, a
matrózok fegyvert fogtak. Károlynak arcizma sem rezdült,
némán nézte a szárazföldet, leendő országát. A
barátságtalan fogadtatás nem döbbentette meg: őt nem a
boldogság reménye hozta Spanyolországba. Újabb sortűz.
Torkom szakadtából elkiáltottam magam:
– Spanyolország! Királyod érkezett meg!
A matrózok felkapták a kiáltást. Hamarosan mozgás
támadt a partig lefutó bozótosban. Egy ember közeledett
hason csúszva a tengerhez. Nyilván felismerte a királyi
lobogókon Kasztília címerét, mert felpattant, meglóbálta
puskáját, és elkiáltotta magát: „Spanyolország! Éljen a
király!” Megelevenedtek a sziklák, bokrok. „Éljen don
Carlos!” kiáltották a hegyi lakók. Később elmondták, hogy
a sok hajó láttán azt hitték: berberek készülnek őket
megtámadni.
Bevonultunk Villaviciosába. Fogadtatásunkra nem
készültek fel, szalmazsákon háltak aznap éjjel az urak, de
még a hölgyek is. Másnap reggel folytattuk utunkat. A
király egy kis lovon poroszkált – az angol nagykövettől
kapta –, mellette ugyancsak lóháton húga, Eleonóra. Az
udvarhölgyek ökör vontatta szekéren rázódtak, a
nemesurak közül nem egy gyalogolni kényszerült.
Kínlódva, nehezen jutottunk előre a rossz, köves úton, a
kéken szikrázó ég alatt. Sehol nem láttunk embert, sem az
országúton, sem a földeken. Járvány dúlta a vidéket, egy
rendelet házhoz szögezte a tartomány lakóit. Károly
szemrebbenés nélkül tűrte a nap ádáz hevét, a zord táj
látványát, nem jött ki a sodrából és nem sopánkodott. Sőt,
úgy tetszett, mintha az orvosi jóslatok ellenére, a spanyol
klíma egyenesen jót tenne egészségének. Károly
meglepetten tapasztalta, hogy él és jól érzi magát – talán
ez a meglepetés gyújtotta ki szeme mélyén azt a félénk,
soha nem látott kis lángot. Mosolyogva mondta aznap,
amikor ünnepélyesen bevonultunk Valladolidba:
– Jól fogom érezni magam Spanyolországban.
Valósággal kivirult néhány hét leforgása alatt. Kedvtelve
vett részt udvari mulatságokon, bajnoki tornákon; sőt,
nevetni is hallottam nemegyszer, hasonló korúak
társaságában. „Lám, él és király! – ujjongtam magamban. –
Az első menetet megnyertem!” Miksa meghalt. Mihelyt
halálhírét vettük, siettem Németországba. Meg kell
tartanunk a birodalmat.
Utolsó éveiben Miksa elhalmozta pénzzel, ígéretekkel a
választófejedelmeket, abban a hiszemben, hogy sikerül
unokája számára ötük szavazatát megnyerni. Hatszázezer
aranyforintot kótyavetyélt el, hiába; mihelyt lehunyta a
szemét, a választófejedelmek úgy érezték: szabad a vásár.
Elsőül Ferenc, francia király lépett sorompóba ellene;
megesküdött, hogy ha kell, rászán hárommilliót is, de
megszerzi a császárságot. Károly szegény volt. De a
tengeren túl gazdag arany- és ezüstbányákat, termékeny
földeket mondhatott magáénak. Sorra jártam az
antwerpeni bankárokat, rábírtam őket, hogy váltót
bocsássanak ki a javunkra. Fedezetül tengeren túli
kincseink szolgáltak. Antwerpenből Augsburgba mentem, a
Fuggerekhez. Tűlük is szereztem a választás másnapján
esedékes váltókat. A váltók birtokában futárok útján
megtettem ajánlataimat, sőt, személyesen is felkerestem a
választófejedelmeket. Jártam Kölnben, Trierben,
Mainzban. Mindenütt nagy nyüzsgést tapasztaltam.
Jöttek-mentek a futárok, I. Ferenc és Angliai Henrik újabb
és újabb javaslatait hozták. Az elektorok hidegvérűen
rótták a számokat írótábláikra. Ferenc jó pénzt, csengő
aranyakat kínált, s úgy látszott: a kölni érsek, a
brandenburgi és a trieri választófejedelem ráharap a
csalétekre. Egy napon megtudtam, hogy Ferenc ajánlatot
tett a mainzi érseknek: százhúszezer forintot ígért és az
egész német birodalomra kiterjedő, legátusi tisztséget.
Még aznap elindultam a hatalmas sváb liga hadainak
főparancsnokához, Franz von Sickingenhez. Éjjel-nappal
vágtattam, szélsebesen suhant a ló patája alatt az idő, a
valaha kék homokórák mélyén szunnyadó idő.
Franz von Sickingen gyűlölte Franciaországot. Húszezer
gyalogos, négyezer lovas élén vonultunk a Frankfurt
melletti Hochstba, mialatt más csapatok Pfalzot
fenyegették. A választófejedelmek megrémültek, letették
az esküt, a hagyományoknak megfelelően kinyilatkoztatva,
hogy szavazatuk tiszta, kezük üres. Károly német-római
császár lett, nyolcszázötvenkétezer forint ellenében.
Egy szép őszi napon vonult be Károly Aachenba. A
választófejedelmek eléje lovagoltak; ő födetlen fejjel és
némán fogadta hódolatukat. A menet haladt tovább, s
átlépte az ódon város küszöbét. Élén a zászlósurak, grófok,
bárók haladtak, valamint Aachen város tanácsnokai fehér
bottal és az udvar, apródjaival, heroldjaival. Mind pénzt
szórtak a nép közé. Majd alabárdosok sorfala közt a
birodalmi és császári főméltóságok következtek, a spanyol
grandok, az Aranygyapjas-rend lovagjai, a királyi hercegek
és a választófejedelmek. A király előtt Pappenheim marsall
lovagolt, drága selyembrokátban, ragyogó vértben, ő vitte
a császári pallost.
1519. október 23-án zajlott le a koronázási szertartás
Nagy Károly ódon székesegyházában. „Uratok- s
császárotoknak valljátok-é őt, az Apostol szavai szerint?” –
kérdezte ünnepélyesen a kölni érsek a gyülekezettől. S a
nép ujjongva ráfelelte: „Fiat, fiat!” Ekkor az érsek Károly
homlokára illesztette a koronát, Károly fellépett Nagy
Károly trónjára, és fogadta a lovagok hódolatát, mialatt
felzendült a magas boltozat alatt a Te Deum laudamus.
– Neked köszönhetem a német-római birodalmat –
mondta Károly meghatottan, amikor kettesben maradtunk
dolgozószobájában.
– Nem nekem, Istennek – feleltem. – Azért teremtett
engem, hogy felségedet szolgáljam.
Felfedtem előtte titkomat. Nem lepte meg túlságosan,
jobb katolikus volt, hogysem bármiféle csoda meglephette
volna, de attól fogva Isten kiválasztottját tisztelte bennem;
alázatos, gyermeki engedelmessége egyébként rég a múlté
volt már.
– Nagy kegyet gyakorolt irányomban az Úr, amikor
mellém adott téged, Fosca. Segíts méltónak mutatkoznom
az ő kegyére.
– Segíteni fogok – ígértem.
Károly szeme csillogott. Mióta az érsek a fejére helyezte
a szent koronát, arckifejezése határozottabb lett, tekintete
elevenebb.
– Nagy dolgokat kell végbevinnem – mondta hévvel.
– És végbe is fogja vinni felséged.
Tudtam: Nagy Károly birodalmának feltámasztásáról
ábrándozik. Én azonban többet akartam: a földkerekséget
egyesíteni jogara alatt. Cortez most fáradozott a két
Amerika meghódoltatásán, hamarosan áradni fog az arany
Spanyolországba, s akkor óriási hadseregeket állíthatunk
majd fegyverbe. Megteremtjük a Német Államszövetséget,
azután meghódítjuk Itáliát, Franciaországot is.
– Egy napon felségedé lesz az egész világ – mondtam.
Riadtan kapta föl a fejét.
– Soha, senki nem volt még az egész világ ura.
– Most jött el ennek az ideje.
Károly némán meredt maga elé. Hirtelen elmosolyodott.
Egy hegedű csendült fel a falon túl.
– Nem jössz zenét hallgatni? – kérdezte.
 – Rögtön megyek.
Felállt.
– Szép hangverseny lesz. Gyere.
Becsukódott mögötte az ajtó. Fiatal volt és császár, Isten
kiterjesztette rá oltalmazó árnyékát, a világ boldogsága
eggyé vált lelkében tulajdon boldogságával: békén
átengedhette magát az édes zene élvezetének. Az én
lelkemben titáni érzések vihara dúlt, diadalmas szózat
zengett fülembe, amilyet soha nem hallott még ember; a
tulajdon hangom. „Enyém a világ mindörökre, csak és
egyedül az enyém, az én birtokom, senkivel, soha nem
fogom megosztani” – harsogta a hang, tulajdon hangom.
Egy-két évig elkormányozhatja bízvást Károly – előttem az
örökkévalóság! Odaléptem az ablakhoz. Felnéztem a
csillagos, tejút átszelte égre: millió és millió csillag. És
idelent, a talpam alatt a föld, az egyetlen, az én földem.
Gömbölyűen lebeg az éterben, felszínén kék, sárga, zöld
foltok. Láttam. A tengereken hajók vitorláznak, a
szárazföldeket utak barázdálják, s én egyetlen mozdulattal
áthatolhatatlan őserdőket irtok ki, mocsarakat szárítok ki,
szabályozom a folyók futását, kezem nyomán
gabonatáblák, legelők borítják el a földet, városok nőnek ki
belőle ott, ahol utak találkoznak. A legszegényebb takács is
tágas, napfényes házban lakik, tiszta búzával telnek meg
csűrök, magtárak, az emberek gazdagok, erősek, szépek és
egytől egyig boldogok. „Visszahozom a földre az Édent” –
gondoltam.

Károly óvatosan megtapogatta a szivárványszín,

pehelykönnyű, tollköpenyt. Szerette a szép kelméket, drága
fémeket, felragyogott a szeme, amikor a matrózok
felnyitották a ládákat, és elővették a türkizekkel,
ametisztekkel teli, nagy alabástrom edényeket.
– Mesebeli gazdagság! – sóhajtotta.
Az edények aljáról aranypénzek, aranyrudak kerültek
elő, de én tudtam: Károly nem ezekre a kincsekre gondol. A
bruxelles-i palota szürke falain túl égő arany forrást látott
a kék égre felszökni, fortyogó, vörös lávafolyam ömlött egy
vulkán kráteréből, hatalmas, csillogó arannyal kikövezett
utakat látott és kerteket, ahol a fák mind színaranyból
vannak. Mosolyogtam. Az én szemem előtt is ezer napocska
villogott, én is láttam az aranyrudakkal megrakott gályákat
Sanlúcar kikötőjébe befutni. Teli marokkal szórtuk vén
földrészünkre a káprázatos konfettiesőt...
– És felséged még habozik? – mondtam.
Károly keze lehanyatlott a selymes kelméről.
– Ők is emberek, nekik is van lelkük.
Töprengve sétált fel-alá a hosszú folyosón. Mellénye
zsebébe süllyesztette a levelet, amelyet a cserepes ajkú
kapitány hozott: Cortez jelentését. Előző év nagypéntekén
Cortez kikötött egy elhagyott vidéken, ahol várost
alapított. Veracrúznak keresztelte a várost. Hogy emberei
ne térhessenek vissza Spanyolországba, egy kivételével
elsüllyesztette hajóit, a megmaradt hajót Károlyhoz küldte,
az azték császár, Montezuma kincseivel. Levelében
védelmet kért Velázquez kormányzó ármánykodása ellen; a
kormányzó eltiltotta őt a további hódító hadjárattól. És
Károly nem tudta, mitévő legyen.
Türelmetlenül vártam döntését. A hispandiai
dominikánus telepesek levelei, Las Casas atya jelentései
megzavarták. A levelekből megtudtuk, hogy az indiánokat
a törvény ellenére ma is rabszolgaként kezelik,
megbélyegzik, bántalmazzák és halomra ölik; gyenge
testalkatuknál fogva nem bírják a rájuk kirótt robotot,
ezerszám pusztulnak. Engem hidegen hagyott az ostoba
babonáknak hódoló vademberek sorsa.
– Küldjön felséged megbízható embereket tengerentúlra,
ügyeljenek ők a törvény betartására.
– Ilyen távolságra tőlünk ki megbízható?
Idegesen járt fel-alá a hosszú asztal mellett, amelyen
kristálykelyhek, jáspisékszerek, cizellált aranyszobrocskák
tornyosultak.
– A páterek túloznak. Mindig túloznak az emberek –
mondtam.
– Ha csak egy tény is igaz a sok közül, az is elég...
– Az afrikai feketéknek nincs lelkük – vetettem közbe.
– Az orvosság iszonyúbbnak tetszik a bajnál is – szólt a
császár.
Nem nézett többé a kísértő aranyrudakra. Üres szemmel
bámult maga elé. Arca kifejezéstelen lett és álmos, mint
régen, kamaszkorában.
– Mit szándékozik tenni felséged? – kérdeztem.
– Nem tudom.
– Lemond egy arannyal kikövezett országról?
Belemarkoltam a ládába, visszacsurgattam az aranyakat.
– Nem tudom – hajtogatta tompán.
Most nagyon fiatalnak és boldogtalannak látszott.
– Ehhez nincs joga felségednek – mondtam eltökélten. –
Isten azért teremtette mind e gazdagságot, hogy az
emberek javát szolgálja. Termékeny földek hevernek
parlagon odaát, s örökre úgy is maradnak, ha nem vesszük
el erővel az indiánoktól. Gondoljon felséged saját népeinek
ínségére! Egytől egyig jómódúvá teheti alattvalóit, ha
Amerika továbbra is hajószám ontja aranyát. Nem átallná
felséged éhhalálra ítélni a német parasztokat e
vademberek iránt érzett szánalomból?
Károly nem felelt. Soha nem került még ilyen súlyos
döntés elé. Én tudtam, milyen kurta, milyen jelentéktelen
egy emberélet. Hol lesznek száz év múlva azok a
nyomorultak, akik miatt Károlyt furdalja a lélek? Mivé
lesznek szenvedéseik? Az én szememben máris mind
halottak voltak. De Károly saját mércéjével mérte az
emberi örömet, szenvedést, ő nem tehette túl magát
könnyű szívvel azon, hogy emberek ezreit megfosszák
életüktől. Hirtelen nekiszegeztem a kérdést:
– Mit képzel felséged? Tehet-e a világon bárki jót
anélkül, hogy rosszat ne tenne? Nem lehet minden embert
egyforma mércével mérni, nem lehet mindenkit boldoggá
tenni. Ha felséged szíve túlságosan lágy, ha nem képes a
közjóért az elkerülhetetlen áldozatokat meghozni, vonuljon
kolostorba.
Károly ajkába harapott. Félig hunyt szemhéja alatt
kemény, hideg fény villant fel. Szerette e világ hívságos
javait, szerette a pompát és a hatalmat.
– Úgy akarok kormányozni – mondta hogy senkit ne
érjen igaztalan hántás.
– Tehát háború és vesztőhely nélkül akar kormányozni?
Nézzen végre szembe a tényekkel! – mondtam gorombán. –
Sok időt takaríthat meg. Halottak százai terhelték a legjobb
fejedelmek lelkiismeretét is.
– Van igazságos háború, elkerülhetetlen megtorlás –
hangzott az ingerült válasz.
– Csak felségeden múlik, hogy a rosszat, amit egyesek
ellen elkövet, a mű igazolja, amelyet népei üdvére alkot.
 Elhallgattam. Nem folytathattam saját nyelvemen, nem
árulhattam el neki, hogy egy ember, sőt ezer ember
pusztulása nem esik nagyobb súllyal a latba, mint holmi
muslincarajé, azok az utak, csatornák, városok, amelyeket
felépítünk, ellenben örök időkre megmaradnak a földön, s
mi egy világrészt ragadunk ki őserdők és ostoba babonák
vakhomályából. Mit törődne Károly a világ távoli jövőjével,
amelyet nem láthat saját szemével? De tudtam, hogy
miféle igék vernek visszhangot lelkében.
– Bajt hozunk a szegény vadakra? Igen, de csupán
evilági életükben. S cserébe megajándékozzuk őket,
valamint gyermekeiket és gyermekeik gyermekeit az örök
igazsággal, a mennybéli üdvösséggel. Nem elegendő jogcím
felségednek Cortez megsegítésére, hogy e vakságban
sínylődő népeket örök időkre megtérítheti az
anyaszentegyház kebelébe?
– Meghalnak olyanok is a mi hibánkból, akik a halálos
bűn állapotában leledzenek.
– Így haltak volna meg közbejöttünk nélkül is,
bálványimádóként, bűnösként – feleltem.
Károly lerogyott egy székre.
– Nem könnyű kormányozni – sóhajtotta.
– Ne tegyen felséged soha hasztalanul rosszat. Isten nem
kívánhat többet egyetlen császártól sem. Tudja ő jól, hogy
a rossz gyakorta elkerülhetetlen, hiszen tőle jön a rossz is.
– Igaz – bólintott Károly.
Rám emelte kétségbeesett tekintetét:
– Ó, ha biztosan tudhatnám ...
Vállat vontam:
– Soha nem tudhatjuk biztosan!
Nagyot sóhajtott, töprengett, szórakozottan babrált a
nyakláncán.
– Hát jó – mondta végül. – Hát jó.
Felpattant, kirohant, és bezárkózott házi kápolnájába.

Kihajoltam az ablakon:
– Megőrült a város.
Tegnap este kezdődött a hajcihő, amikor a
csavartoszlopos, súlyos bőrfüggönyökkel elzárt batár
megérkezett Wormsba. Ezer meg ezer ember tódult ki
fogadtatására. Parasztok, kézművesek, kalmárok. Ló- vagy
szamárháton, sípolva, csengettyűket rázva, dobolva vonult
ki a sokaság a város északi kapuján. Nők, férfiak, papok,
nemesurak tolongtak a johannita lovagok fogadójának
folyosóin, lépcsein. A háztetőkön suhancok, gyerkőcök
kuporogtak, sőt meglett emberek is. Amikor a barát
kiszállt a kocsiból, a tömeg felüvöltött, meglódult, és
harsány éljenzésben tört ki, a nők letérdeltek lába elé,
sáros csuhája szegélyét csókolgatták. Egész álló nap
énekeltek, tomboltak, az érseki palota öles falain is átütött
a sokaság zsivaja. És ma este végleg elszabadult a pokol.
Szónokok ágáltak kútkávákon, asztalokon, hordókon, és
Luther csodatételeit magasztalták, harsonások járták az
utcákat. Verekedés zsivaja, rajongók zsolozsmázása
hallatszott ki az ivókból. Láttam én már sokszor ünneplő
várost. Carmona lakói is énekeltek, ha győzelmet
ünnepeltünk, akkor tudtam, miért énekelnek. De mi végre
ez az őrült zsibongás, kiáltozás? Becsaptam az ablakot:
– Bolondok farsangja!
Sarkon fordultam, és megláttam őket. Némán figyeltek,
s bár kedveltem mindkettőjüket, figyelő tekintetük
kihozott a sodromból.
 – Ha így megy tovább, vértanúvá és szentté ütik a
barátot – mondta Balthus.
– Rendesen ide vezet az üldözés – mondta Pierre Morel.
– Ehhez az ügyhöz, mint tudják, semmi közöm – vontam
vállat.
Amikor Károly összehívta Wormsba a birodalmi diétát,
azt hittem, hogy a birodalom alkományát fogjuk
megvitatni, s megvetjük a császár vezetése alatt
létrehozandó államszövetség alapjait. Csalódottan
tapasztaltam, hogy Károly ma kacsul Luther elítéltetését
követeli a diétától; bosszúságom nőttön-nőtt, amikor a
diéta kijelentette: nem ítélkezhet a vádlott meghallgatása
nélkül, s rákényszerített, hogy megidézzük Luthert
Wormsba. Hiába vesztegettük el a drága időnket.
– Milyen benyomást tett Luther a császárra? – kérdezte
Balthus.
– Ártalmatlannak nézi.
– Az is, ha nem ítélik el.
– Tudom – bólintottam.
E pillanatban az egész palota, az egész város izgatottan
vitatkozott. Károly tanácsosai két pártra szakadtak, az
egyik párt váltig állította, hogy Luthert birodalmi átokkal
kell sújtani, híveit tűzzel-vassal irtani. A másik párt
türelmet prédikált. Azt gondolták, amit én is: üres
szócséplés az egész, hadd vitázzanak csak a papok hitről,
jócselekedetről, szentségekről, a világi hatalomnak nincs
oka beavatkozni. Luther kevésbé veszélyes a birodalomra
nézve, mint a pápa, aki Franciaországgal készül
szövetkezni. Velük értettem egyet. De ma este hirtelen
gyanús lett buzgalmuk. Ha csakugyan azok, aminek
látszanak: józan ítéletű, babonákon felülemelkedett,
pártatlan emberek, miért várják vajon szívszorongva a
császár ítéletét?
– Uraim, miért védik ilyen buzgón a barátot? Híveivé
szegődtek? – kérdeztem hirtelen.
Meghökkentek.
– Ha Luthert elítélik, ismét fellángolnak Németalföldön,
Ausztriában és Spanyolországban a máglyák – felelte
Pierre Morel.
– Megengedhetetlen, hogy erőhatalommal bírják rá őt
vagy bárkit igaza megtagadására.
– És ha téved? – kérdeztem.
– Ki hivatott elbírálni: mi helyes, mi nem?
Megdöbbentem. Ezek elhallgatnak előttem valamit, van
Lutherben valami, ami vonzza őket. De mi? Nem bíznak
bennem, nem fogják megmondani. Tudni akartam. Jan Eck
jelentéseit, Luther röpiratait tanulmányoztam hajnalig,
mialatt odakint őrjöngött az ünneplő sokaság. Egyszer már
átfutottam – pusztán kíváncsiságból – Luther írásait, ám
semmi megszívlelendőt nem találtam bennük; a római
katolikus egyház babonáit merő ostobaságnak tartottam,
de nem kevésbé ostobának az ellenük hadakozó barát ádáz
buzgalmát, őt magát aznap délután láttam először, amikor
Jan Eck kihallgatta a gyűlés színe előtt. A barát
hebegett-habogott, kijelentette: némi haladékra van
szüksége, hogy felkészüljön a védekezésre.
– Ez a barátocska aligha tesz eretnekké bennünket –
tréfálkozott Károly az ülés után.
De miért ezek a fel-felcsattanó, szenvedélytől fűtött,
boros hangok az éjben? Miért lesik tudós és értelmes
férfiak szorongva a reggelt?
Másnap, az ülés kezdetén, türelmetlenül vártam a barát
érkezését. Károly mozdulatlanul ült trónusán,
fekete-arany, spanyol udvari öltözékében, kurta haján kis
bársonysipka. Körülötte szobormereven álltak a birodalmi
főméltóságok, hermelinpalástban, püspöki körgallérban, s
a fejedelmek, talpig aranyban. Kiáltozás hallatszott a
folyosóról: „Bátran! Bátran!” Luther barátai kiáltoztak.
Luther belépett. Fekete barátsapkáját tarkójára billentette,
felfedve rosszul nyírt haját; szilárd léptekkel átvágott a
termen, megállt a császár előtt, és öntudatosan üdvözölte.
Korábbi félszegségét mintha elfújták volna. Leült
könyvekkel és saját röpirataival megrakott pulpitusa elé,
és beszélni kezdett. Figyelmesen néztem sovány, földszínű
arcát, kiálló pofacsontját, villogó, fekete szemét. Mi lehet
hatásának a titka? Tagadhatatlanul erő áradt belőle, de
megint csak szentségekről, bűnbocsánatról papolt, untam.
Hiú időfecsérlés, gondoltam. Eh, legokosabb lenne minden
barátot, a dominikánusokat csakúgy, mint az
Ágoston-rendieket pokolra kergetni, a templomok helyén
iskolákat emelni, és szentbeszéd helyett számtanra,
csillagászatra és fizikára oktatni a népet. Most és itt pedig
a német birodalom alkotmányáról tárgyalni, ahelyett hogy
ezt a szócséplést hallgatnók. Károly mindazonáltal
láthatóan nagy figyelemmel hallgatta a barátot, miközben
szórakozottan tapogatta az Aranygyapjas-rend jelvényét
mellfodrai között. Luther belemelegedett a beszédbe, egyre
szenvedélyesebb hangon szónokolt. A gyülekezet némán
hallgatta szavait a szűk, fojtó levegőjű, átforrósodott
teremben. Egyszerre felcsattant a barát hangja:
– Visszavonni pediglen egyetlen szavamat sem tudom s
akarom, mivel kárhozatos és becstelen lelkiismeretünk
ellen cselekedni.
 Összerezzentem. Arculütésként értek a barát szavai, s
nem csupán a szó, a hang is, amelyen kimondatott. Ez a
barát azt merészeli állítani, hogy tulajdon lelkiismerete
többet nyom a latban, mint a német-római birodalom, mint
az egész világ üdve. Én le akarom igázni a világot,
egyszerre csak jön ez az ember, és kijelenti, hogy ő
egymaga felér az egész világgal. Önhitt példája nyomán
konok szándékokkal népesülhet be a föld. Ezért hajlik hát a
szavára a nép, ezért a tudomány emberei! Mert ő szítja
lelkükben a gőg lángját, az eszeveszett gőgét, mely
elemésztette Antoniót, Beatricét.
Ha eltűrjük, hogy tovább hirdesse az igét, képes arra
tanítani az embereket, hogy cselekedeteiknek s Istenhez
való viszonyuknak csupán egyetlen bírája lehet: tulajdon
lelkiismeretük. Hogyan kényszerítsem akkor én őket
engedelmességre?
Luther rátért a zsinatok határozatainak bírálatára. De
most már tudtam: nem zsinatokról, kegyelemről, hitről van
itt szó. Más és több forog kockán: a mű, amelyről
álmodom. Végbe csak akkor vihetem, ha az emberek
lemondanak szeszélyeikről, büszkeségükről, eszeveszett
vágyaikról.
Az egyház erre neveli őket, az egyház tanítása szerint
ki-ki köteles alávetni magát az egy igaz törvénynek, az
egyedül üdvözítő hitnek; ha enyém a hatalom, ez a törvény
lehet az én törvényem, Isten úgy szólhat papjai által a
néphez, ahogy nekem tetszik. De ha ki-ki tulajdon lelkében
keresi Istenét, nem engem talál ott, tudom jól. „Ki hivatott
elbírálni: mi helyes, mi nem?” – kérdezte Balthus. Hát
ezért keltek mind Luther pártjára! Maguk akarnak dönteni.
De hiszen így megosztottabb lesz a világ, mint valaha!
Holott egyetlen akaratnak kellene alávetnie. Az enyémnek.
Hirtelen felmorajlott a terem. Luther kijelentette, hogy a
konstanzi zsinat a Szentírás textusával és szellemével
ellenkező határozatokat hozott. V. Károly olyan mozdulatot
tett kesztyűjével, mintha legyet hessentene el, és
felpattant. Síri csend támadt körös-körül. A császár
odalépett az ablakhoz, egy percig az eget bámulta, majd
megfordult, és parancsot adott a terem kiürítésére.
– Felségednek volt igaza – mondtam. – Luther
veszedelmesebb a francia királynál is. Ha ölbe tett kézzel
tűrjük, ez a kis barát egymaga képes aláaknázni a
birodalmat.
Károly aggódva fürkészte arcomat. Gyűlölte az
eretnekeket, mégis úgy érezte volna, Istennel szegül
szembe, ha tanácsom ellenére ítélteti el Luthert.
– Egyszóval ez a véleményed? – kérdezte.
– Ez – bólintottam. – Kinyílt a szemem.
Odakint száz kar nyúlt Lutherért, hogy diadalmenetben,
vállon vigyék haza. Vad éljenzés harsant. A gőgöt, az
esztelenséget éljenezték. Ez az ostoba üvöltözés sértette
fülemet: úgy éreztem, arcomon ott ég még a barát lángoló,
kihívó tekintete. Rossz útra csábítja az embereket, s azok,
amilyen esztelenek, követik, hátat fordítva valódi
érdeküknek, üdvüknek. Ha rájuk bíznák, soha nem
találnának vissza a Paradicsomba. De szerencsére itt
vagyok én, tudom, merre kell őket vezetnem, tudom,
milyen úton. Megküzdöttem értük már az éhínséggel, a
pestissel, s ha kell, megküzdök velük is!
Másnap reggel a császár a következő szózatot intézte a
birodalmi gyűléshez:
– Eme barát nem átallott szembeszállni a hittel, amit
ezer s több esztendeje vall magáénak az egyetemes
kereszténység, csupáncsak tulajdon hitére hivatkozván. Én
megvédem szent hitünk ügyét, ha kell javaim, testem,
vérem, életem s lelkem árán.
Luthert birodalmi átokkal sújtották. Németalföldön
külön császári rendelet tiltotta be mindennemű
hittudományi munka kinyomtatását, hacsak azt az
ordinárius püspök előzetesen jóvá nem hagyta. Utasították
az egyházi bíróságokat: indítsanak eljárást Luther követői
ellen.

Éppen áttértünk volna az alkotmány megvitatására,

amikor őszinte bosszúságunkra fel kellett oszlatni a diétát:
I. Ferenc hadat készült üzenni afeletti dühében, hogy a
császári trónt elszalasztotta; Spanyolországban zavargások
törtek ki, úgyhogy Károlynak sürgősen haza kellett térnie
Madridba. Távozása előtt megkért, maradjak öccse,
Ferdinánd mellett, akire Németország kormányzását bízta.
Luther kiátkozása nem csillapította a lelkek lázongását a
birodalomban. Csapatosan hagyták oda kolostoraikat a
szerzetesek, és faluról falura mentek, eretnek tanokat
hirdetve. Diákokból, mesterlegényekből, kóborlókból
egybeverődött fegyveres bandák gyújtogattak, csóvát
vetettek a papok házára, könyvtárakra, templomokra.
Gombamód szaporodtak városokban a szekták, sokkal
fanatikusabbak még a lutheri eretnekségnél, és
zavargásokat robbantottak ki. Ahány falu, annyi próféta
támadt egyszeriben. „Rázzátok le uratok igáját”, mondták
a próféták a parasztnak. Itt is, ott is előkerült ismét a régi
lázadások lobogója: fehér mezőben arany sugárkoszorúval
övezett arany cipő, fölötte a jelmondat: „E nap köré
gyűljön mind, ki szabadságot akar.”
– Aggodalomra nincs ok – vélte Ferdinánd. – Egy
maroknyi fegyveres elég helyreállítani a rendet.
– A rendetlenséget – mondtam. – Igaza van a szegény
népnek, reformokra van szükség.
– Miféle reformokra?
– Azt még meg kell fontolnunk.
Nem felejtettem még el a carmonai takácsok
lemészárlását. Feltett szándékom volt alapvetően
megváltoztatni a világ gazdasági berendezését, mihelyt ura
leszek. Nos, a javak elosztása soha nem volt
ésszerűtlenebb, mint ekkoriban. Kikötőinkbe özönlött az
áru, kereskedelmünk behálózta az egész világot, a
földkerekség minden tájáról hordták haza hajóink a
drágábbnál drágább holmikat, mégis nyomorúságosabban
éltek falun és városon parasztok és kisemberek, mint
valaha. A sáfrány fontját 1515-ben két forint ötvenhat
krajcárért mérték, most négy forint hatvanöt krajcárért. A
kenyér fontja tizenöt krajcárral drágult, a cukor mázsája
húsz forintba került tíz helyett, a mazsola kilenc forintba,
öt helyett. Az élelmiszerárak emelkedtek, a bérek
csökkentek.
– Tűrhetetlen állapot – fakadtam ki a bankárok előtt,
akiket tanácskozásra hívtam.
Elnézően mosolyogtak, az én együgyűségemet
mosolyogták meg.
– Beszéljen – fordultam egy Müller nevű bankárhoz. –
Mi okozza ezt az eszeveszett drágaságot?
A bankárok beszéltek. És én megtudtam, hogy a nyomort
a kereskedelem fejlődése okozza. Az indiánok vérén,
verejtékén szerzett conquistador-arany beáramlott
Európába, s rohamos áremelkedést idézett elő az
Óvilágban. Nagyhatalmú kereskedelmi társaságok
alakultak a hajózás és a kereskedelem monopolizálására,
csődbe kergették a kiskereskedőket, és felverték az áruk
árát az önköltség kétszeresére, ha ugyan nem
háromszorosára; a nagy árubőség velejárójaként
elértéktelenedtek a honi föld termékei, értékét vesztette a
pénz is. A bérek csökkentek, az árak egyre emelkedtek.
Néhány ember mesés vagyont gyűjtött, és esztelenül
dúskált e föld javaiban, az óriási többség ellenben éhezett.
– Törvényileg kellene betiltani a monopóliumokat, az
uzsorát és az üzérkedést – mondta Müller.
Hallgattam. Minden német fejedelem, a császárt sem
kivéve, adósa és lekötelezettje volt e társaságoknak.
Örökösen kölcsönt kéregettek tőlük, uzsorakamatra. Meg
volt kötve a kezem. I. Ferenc megtámadta Navarrát,
Luxemburgot, Itáliát, Károly kénytelen volt hadsereget
küldeni ellene, s arra kért: kerítsek sürgősen pénzt
zsoldra. A bankárok, gazdag kereskedők kezében voltunk.
Nem telt bele három hét, kitört a lázadás a Frankónia
tartománybeli Pforzheimban, és futótűzként terjedt tova az
egész országban. A parasztok egyenlőséget, testvériséget
hirdettek, földosztást követeltek, kastélyokat, apátságokat,
templomokat gyújtogattak. Év végére ők voltak mindenütt
a helyzet urai.
– A bajnak egyetlen orvossága van – mondta Ferdinánd.
– Fegyverbe kell szólítanunk a Sváb Ligát.
Gyors léptekkel járt fel-alá a fényárban úszó
nagyteremben, a segítségért folyamodó fejedelmek
tisztelettudó tekintetétől követve. A nagyurak szíve
csordultig telt félelemmel, gyűlölettel; úgy éreztem, a
leheletük is fertőz. Túlnan örömtüzek égtek erdőn-mezőn,
a parasztok összefogózkodva táncoltak, kórusban
énekeltek, ettek-ittak, s máglyaként lángolt a lelkük. A
leégett takácsviskókra, a legázolt nőkre, gyerekekre
gondoltam, s felsóhajtottam:
– Szegények!
– Mit mond, Fosca? – kérdezte Ferdinánd.
– Azt mondtam: csakugyan nincs más orvosság.
A fejedelmek helyeslőleg bólogattak, ők persze csak a
saját, önző érdekeiket nézték, robottal, dézsmával, adókkal
sanyargatták jobbágyaikat. Én azonban azt akartam, hogy
földünket az igazság és az értelem kormányozza, én
boldoggá akartam tenni az embereket. Mégis ugyanazt
mondtam, amit ők: nincs más orvosság. Mintha
gondolataim, vágyaim, tapasztalataim, mintha a felettem
elsuhant évszázadok mit sem nyomnának a latban. Gúzsba
kötöttek. Meglódult egy szörnyű gépezet, forogtak a
kerekek, egyik forgásba hozta a másikat, s én, akaratom,
szándékaim ellenére, kénytelen voltam úgy dönteni, ahogy
Ferdinánd, s ahogy az ő helyében bárki döntött volna.
Nincs más orvosság ...
A parasztok csupán a meglepetés erejének s az urak
elszigeteltségének köszönhették ingatag győzelmeiket.
Mihelyt a nemesek magukhoz tértek első ijedelmükből és
összefogtak, könnyűszerrel szétzúzták a lázadó
parasztseregeket. Flandriába tartottam, ott akartam hajóra
szállni, hogy Spanyolországba vitorlázzak, a császárhoz.
Lóháton tettem meg az utat, fenyveserdőkön,
szántóföldeken, pusztaságokon át. Pontosan erre jártam öt
évvel ezelőtt is, amikor a választófejedelmeknek
megvittem Károly ajánlatait. Akkor jó reménytől
dagadozott a szívem, azt gondoltam: hamarosan enyém a
német-római birodalom. Úgy is lett, feljutottam a hatalom
legfelső csúcsára – és mire mentem vele? Újjá akartam
teremteni a világot – ehelyett kénytelen-kelletlen arra
pazaroltam időmet, erőmet, hogy leküzdjem a
fejetlenséget, eretnekséget, az emberi konokságot és a
becsvágyat; védekeztem, de úgy, hogy folytonosan
romboltam. Feldúlt, elpusztított országban jártam.
Mindenütt leégett falvak, szántatlan földek, üszkös
tanyaépületek, a tanyák környékén csonttá aszott barmok
bitangoltak, az országúton beesett arcú asszonyok,
gyerekek vánszorogtak – férfit egyet sem láttam. A zendülő
városokat, falvakat, tanyákat egytől egyig tűz emésztette
el, a parasztokat fához kötözték, elevenen megégették.
Königshofban úgy vadásztak rájuk, ahogy vaddisznóra
szokás; üldözőik elől a fákon kerestek menedéket, azok
pikákkal döfködték, muskétalövésekkel szedték le őket, s
aki leesett, azt lóval tapostatták agyon. Egyedül
Ingolstadtban négyezer parasztot mészároltak le. Sokan a
templomba menekültek, rájuk gyújtották a tetőt, s mind
egy szálig benn égtek; a többi a kastélyba futott, riadtan
összebújtak, fejüket a földbe fúrták, hogy ne lássanak, ne
halljanak, térden állva kértek Isten nevében kegyelmet:
egynek sem irgalmaztak. Csillapíthatatlan volt a nemesek
bosszúszomja, öldököltek, kegyetlenkedtek, kitépték a
parasztok nyelvét, levagdosták ujjaikat, kiszúrták a
szemüket, elevenen égették meg őket.
– Ezt hívják uralkodásnak? – kérdezte Károly.
Halálsápadt volt, szája széle remegett. Némán hallgatta
beszámolómat két teljes órán át, és most kétségbeesetten
nekem szegezte a kérdést: – Ezt hívják uralkodásnak?
 Spanyolországban is sok vérbe került a lázadás elfojtása.
Javában folyt a megtorlás. Valenciában, Toledóban,
Valladolidban naponta ezrek feje hullt porba.
– Türelem – mondtam. – Előbb-utóbb kiirtjuk a bűnt a
föld színéről. Aztán jöhet az építés ideje.
– De a bűn a mi művünk.
– A bűn mindig bűnt szül. Az eretnekség máglyát, a
lázadás megtorlást. Mindennek vége szakad egyszer ...
– Vége szakad-e valaha is?
Némán bolyongott fel-alá a palotában alkonyatig. Este, a
tanácsülésen, idegroham verte le a lábáról. Ágyba
fektettük. Magas láza volt. Éjjel-nappal betegágyánál
őrködtem, mint régen, gyerekkorában, vigaszt azonban
nem nyújthattam neki. Helyzetünk siralmasra fordult. A
véletlen szerencse ugyan egy kitűnő hadvezérrel
ajándékozott meg bennünket: Charles de Bourbon
connétable felajánlotta szolgálatait a birodalomnak,
miután összeveszett a francia királlyal. De árulását nagyon
drágán fizettette meg, s nekünk nem volt pénzünk.
Kimerült, éhező katonáink már-már a lázadásig jutottak,
tüzérség híján kifelé állt a szekerünk rúdja Itáliából is.
Károly egy hétig feküdt súlyos ideglázban. Éppen csak
lábadozott, s először hagyta el az ágyat aznap, amikor
hírnök jött, és lélekszakadva jelentette: a francia
hadsereget szétvertük, a francia nemesség színe-virága
odaveszett az ütközetben, a király fogoly. Károly nem szólt
egy szót sem, visszavonult kápolnájába, és buzgó imába
merült. Este összehívta a tanácsot, és azonnali
fegyvernyugvást rendelt el.
Nem egészen egy évvel később, 1526. január 14-én
Madridban megkötötték a békét. Ferenc lemondott
Itáliáról, elismerte Károly jogait Burgundiára, kilépett az
ellenséges hatalmak ligájából, és segítséget ígért
Károlynak a törökök ellenében. Túszul udvarában hagyta
fiait. Károly elkísérte a hazainduló Ferencet néhány
mérföldre Madridtól, a torrejoni útelágazásig, búcsúzóul
megölelte, megcsókolta, majd félrevonta, és azt kérdezte
tőle:
– Fivérem, tudod, ugye, hogy miben állapodtunk meg?
Mondd meg igaz lelkedre, mi a szándékod: beváltod-e
szavadat?
– Feltett szándékom, hogy állom szavamat, és ha
másként cselekednék, méltán mondhatsz galádnak s
hitszegőnek – felelte Ferenc.
Nem hallhattam Ferenc szavait – Károly a hazaúton
mondta el, miről beszéltek ők ketten, de láttam, amint a
francia király kedvesen rámosolyog Károlyra, nagy ívben
lekapja és meglengeti tollas fövegét, majd elvágtat
Bayonne irányába.

V. Károly ujja átsiklott a Kék Óceánon, s egy kis fekete

karikán állapodott meg: Veracruz!
Geográfusaink megrajzolták az Újvilág első térképét,
legdélibb csúcsáig, Magellán körülhajózta Tűzföldig, ahol a
nagy lábú indiánok élnek. A kék tengerek határolta,
sárgazöld kontinenseken bűvös hangzású nevek
ékeskedtek: America, Terra Florida, Terra de Brazil. Én is
ráböktem az újdonatúj térkép egy pontjára: Mexikó.
Mindössze egy fekete köröcske egy papírlap közepén –
de egyszersmind Cortez tündökletes tavak környezte
fővárosa, a földkerekség legtisztább ege alatt. A hamuvá
lett régi városnegyedek, Mazeltan, Tecopan, Artacalco,
Culpupan helyén már álltak az újak: San Juan, San Pablo,
San Sebastian és Santa Maria. Templomok, kórházak,
kolostorok, iskolák épültek a széles utak átszelte városban.
És köröskörül máris új városok nőttek ki a puszta földből.
Ujjamat végighúztam azon a fekete vonalon, amely a havas
csúcsú Kordillerákat jelképezte, s rámutattam a
hegylánctól nyugatra eső, szűz területre, amelyen ez a
felirat volt: Terra Incognita.
– Eldorado – mondtam. – Pizarro most kel át a
hegyeken.
Ujjam arra a délkörre siklott, amely a
Zöldfoki-szigetektől 370 mérföldre fekszik, s amelyet a
tordesillasi szerződés választóvonalul jelölt ki a spanyol és
portugál gyarmatbirodalom között.
– Egy napon eltöröljük ezt a határt is – mormoltam.
Károly felpillantott Izabella arcképére. Izabella
rámosolygott a falról, arca szép volt és ünnepélyes a
világos gesztenyeszín haj korona alatt.
– Izabellának nincs esélye a portugál trónra.
– Ki tudja? – feleltem.
Tekintetem az Indiai-óceánon révedezett, a
Maluku-szigetektől Malaccáig, Ceylonig terjedő
fűszerbirodalmon. Izabella unokaöccsei meghalhatnak;
vagy mi erősödünk meg annyira, hogy háborút indíthatunk
az egész ibériai félsziget elfoglalásáért, miáltal Károly
kezére kerülnek a tengeren túli portugál gyarmatok is.
Most, hogy a francia királyt legyőztük, szabad a kezünk.
– Telhetetlen vagy, Fosca – nevetett Károly.
Megsimogatta selymes szakállát, kék szeme derülten
csillogott viruló arcában. Meglett, vállas, erős férfi volt
már, csaknem egyidősnek látszottunk.
 – Miért ne? – mondtam.
Ő megcsóválta a fejét.
– Határt kell szabnunk vágyainknak.
Elfordultam a kék-sárga térképtől. Tekintetem a pompás
mennyezetre, a drága falikárpitokra, festményekre siklott.
Izabella tiszteletére drága selyemkárpittal vonták be a
granadai palota falait, szökőkutak énekeltek, patakok
csörgedeztek a kertben, a babérrózsa- és
narancsfaligetekben. A királyné kint sétált udvarhölgyei
körében, földig érő, aranybarna selyemruhában. Károly
szerette Izabellát, szerette a palotáját, a szökőkutakat,
virágokat, szerette a szép ruhákat, falikárpitokat, a nehéz
pecsenyéket, fűszeres mártásokat. Szeretett nevetni. És
egy év óta boldog volt.
– Felséged nem kívánná uralma alá hajtani az egész
világot?
– Nem. Fejezzük be, amit elkezdtünk. Ezzel beérem.
– Befejezzük – bólintottam.
Magamban mosolyogtam. Én nem szabhattam mértéket
vágyaimnak. Én nem érhettem be azzal, hogy szépen
berendezzek egy palotát, szeressek egy asszonyt, zenét
hallgassak, jól érezzem magam. De örömömre szolgált,
hogy Károly megismerte a derűs boldogságot. Jól
emlékeztem még a vézna csecsemőre, az álomszuszék
suhancra, a tétova fiatalemberre, s régi fogadalmamra,
hogy császárt csinálok belőle; és csodáltam a higgadt,
gondolkodó, daliás férfit, akivé lett. Hatalma, boldogsága
az én művem. Egy új világot fogok teremteni; s ez a férfi is
tőlem nyerte életét.
– Emlékszik még. felséged, hogy valaha azt mondta:
nagy dolgokat kell végbevinnie?
 – Emlékszem.
– Nos, máris megteremtett egy új világot – mondtam, a
mesés hangzású nevekkel teleírt térképre mutatva.
– Ezt neked köszönhetem, Fosca – felelte Károly. – Te
mutattál utat.
Cortez sikerei, a paviai győzelem, Izabella keze – Károly
szemében mindez annak a jele és bizonysága volt, hogy
mindenben Isten akarata szerint cselekedett. Miért
rágódott volna ezek után néhány réz- vagy fekete bőrű
vademberhorda pusztulásán! Éppen egy hete személyes
felügyeletem alatt raktak meg egy hajót a sanlúcari
kikötőben kultúrnövényekkel, állatokkal; a rakományt
Corteznek küldtük, hogy Nyugat-Indiában meghonosítsa a
fajtákat. Egész hajóhad vesztegelt a kikötőben, indulásra
készen, hegyként tornyosult a rakparton az elszállításra
váró áru; gályán, hadihajón jutnak el az új világba. Nem
katonák rakodtak, hanem parasztok, telepesek. Károly
dominikánus barátokat, ferences szerzeteseket küldött
Veracruzba, kórházak, iskolák igazgatására. Én gavalléros
hitelt nyújtottam Nicolás Fernándeznak, a toledói
doktornak, expedíciója céljaira; természettantudósokat vitt
magával az amerikai fauna és flóra feltérképezésére, és
geográfusokat új térképek elkészítésére. Cukornádat,
szőlőtövet és -vesszőt, eperfadugványt,
selyemhernyógubót, baromfit, juhot, bárányt szállítottak a
hajók Új-Hispánia telepeseinek. Disznót, szamarat, öszvért
máris tenyésztettek, narancsot, citromot máris
termesztettek odaát.
Károly rábökött a Mexikót jelképező kis fekete pontra.
– Ha Isten kegyelméből megérem, egy szép napon
áthajózok magam is, megszemlélni, amit ő adott; tengeren
túli országaimat.
– Felséged engedelmével elkísérem – mondtam.
Percekig némán ábrándoztunk: Veracruz, Mexikó!
Károly csak áltatja magát, az Indiák messze vannak, s az ő
élete kurta, én azonban igenis látni fogom saját
szememmel az új földet, történjék bármi is. Hirtelen
felálltam.
Károly meglepetten nézett rám.
– Megyek Németországba.
– Máris eluntad magad?
– Felséged úgy határozott, hogy új diétát hív egybe.
Minek halogassuk?
– Isten is megpihent a hetedik napon – mondta Károly.
– De ő Isten volt – feleltem.
Károly mosolygott. Nem értette, nem is érthette, mi hajt
el innen. Hamarosan nekiáll öltözködni, piperészkedni,
este mulatság lesz, vacsorára bevág egy jó tál nehéz
pástétomot, utána zenét hallgat, és szerelmesen mosolyog
Izabellára. Én nem várhattam, untig eleget vártam már
arra a napra, amikor körültekintve a világon
elmondhatom: „Igen, tettem valamit, íme, mindez az én
művem!” Csak miután meghordoztam tekintetemet a
városokon, amelyeket az én vágyam fakasztott a föld
méhéből, a síkságokon, amelyeket az én álmaim
népesítettek be, dőlhetek hátra én is elégedett mosollyal
karosszékemben, mint az imént Károly. Akkor békésen
lüktet majd szívemben az élet, nem űz-hajszol többé a
jövőbe; rezzenetlen, sima tóvá lesz az idő, s én úgy lebegek
felette mozdulatlanul, mint Isten a mennyekben.
Egy-két hét múlva ismét Németország útjain-mezőin
lovagoltam. Azt hittem, most célhoz érek. A fejedelmeket
megrémítette a parasztlázadás, gyerekjáték lesz rendbe
tenni a lutheri eretnekség dolgát, s egyetlen
államszövetségbe tömöríteni a kis fejedelemségeket. Ha
ezzel végeztem, egész figyelmemet az Újvilágra
összpontosítom, s elárasztom kincseivel az Óvilágot.
Néztem a feldúlt, tönkretett vidéket. A falvakban máris új
házak épültek a régiek romjain, a földeken folyt a munka, s
a parasztviskók küszöbén újszülötteiket ringatták az
asszonyok. Közönyösen szemléltem a vérontás, gyújtogatás
friss nyomait. „Végeredményben nem történt semmi” –
gondoltam. A halottakat eltemették, az élők élnek, a világ
nem lett szegényebb. Süt a nap, mint régen. Nincs kit
sajnálnom, nincs mit megbánnom.

Elfutott az indulat.
– Hát sohasem lesz vége! Hát sohasem lesz szabad a
kezünk?
Augsburgban megtudtam, hogy I. Ferenc, megszegve
esküjét, szövetkezett ellenünk VII. Kelemen pápával,
Velencével, Milánóval és Firenzével, s mi több, a
keresztény Európát fenyegető török birodalommal is,
amely nemrég verte pozdorjává II. Lajos magyar király
húszezer főnyi seregét. Ezer gond-baj szakadt ránk, ismét
el kellett halasztanom tervem valóra váltását.
– Honnan szerez pénzt felséged? – kérdeztem
Ferdinándtól.
Pénz kellett, mindenáron. Bourbon connétable
vezetésével Itáliába küldött csapataink nyíltan lázongtak,
enni kértek, elmaradt zsoldjukat követelték.
– Úgy gondolom, a Fuggerektől kérek kölcsön – felelte
Ferdinánd.
 Előre tudtam, hogy ezt fogja felelni. De azt is tudtam,
milyen átkos ez a megoldás! Az augsburgi bankárcsalád
újabb és újabb zálogokat követelt kölcsönei fejében,
apránként megkaparintotta Ausztria ezüstbányáit,
Andalúzia és Aragónia legjobb földjeit, s jóformán összes
bevételi forrásainkat. Amerika aranya az övék volt, jóval
annak előtte, hogy az első rakományok befutottak
kikötőinkbe, a kincstár üres maradt, tehát ismét csak
kölcsönökhöz kellett folyamodnunk.
– Hát katonát? Honnan vesz felséged katonát? –
kérdeztem.
Tétovázni látszott. Nehezen szánta el magát a válaszra,
kerülte tekintetemet.
– A mindelheimi herceg ígért segítséget.
Megdöbbentem.
– Lutheránus fejedelemre támaszkodjunk?
– Mi mást tehetnénk?
Hallgattam. Nincs más orvosság... Mi mást tehetnénk? ...
Meglódult a gépezet, egymásba kapcsolódtak fogaskerekei,
és feltartóztathatatlanul forogtak, forogtak, üresen. Károly
arról ábrándozott, hogy újjáteremti a Szent Birodalmat,
megesküdött, hogy vagyona, élete és vére árán megvédi az
egyházat – és valójában mit teszünk? Szövetkezünk az
egyház legádázabb ellenfelével, hogy az ő támogatásával
szálljunk harcba a pápa ellen, akinek a nevében ezrével
küldtük máglyára az eretnekeket Spanyolországban és
Németalföldön.
– Nincs más választásunk — erősködött Ferdinánd.
– Nincs – mondtam. – Soha nincs választásunk.
Február elején bevonultunk Itáliába nyolcezer főnyi,
bajorokból, svábokból, tiroliakból – csupa lutheránus
vallású katonából – álló segélyhadunk élén, amelyet a
mindelheimi herceg maga vezetett. Bourbon connétable az
Arno völgyében várt ránk. Éjjel-nappal zuhogott az eső,
sártengerré váltak az utak.
Bourbon fellázadt csapatai éppen a vezér sátrát
készültek megostromolni, amikor a táborba befutottunk.
„Pénzt vagy életet!” – üvöltötték a katonák, és égő kanóccal
hadonásztak töltött szakállas puskájuk körül. Cafatokban
lógott róluk a ruha, arcukon széles forradások
éktelenkedtek, nem katonának, haramiának néztem volna
őket.
Százezer dukátot hoztam, rögtön szét is osztottuk az
utolsó tallérig, de a katonák gúnyolódva, szitkozódva
zsebelték be aranyainkat. Kétszer annyi zsoldot követeltek.
„Rómában találunk csőstül aranyat!” – kiáltotta oda nekik
megnyugtatásul a mindelheimi herceg. Abban a
szempillantásban sarkon fordultak mind, ahányan voltak,
spanyolok, németek, lutheránus landsknechtek és
hanyatt-homlok megindultak Róma felé. Addig nem
nyugszanak, míg a sok nélkülözésért, koplalásért elégtételt
nem vesznek – mondogatták. Próbáltuk jobb belátásra
bírni őket, de hiába. Ha idejében el nem kotródik,
miszlikbe aprították volna azt a futárt is, aki hírül hozta,
hogy a pápa békét kötött Károllyal. Útközben olasz
haramiabandák csapódtak hozzánk, dús prédát szimatolva.
Senki és semmi nem tartóztathatta többé fel ezt a hordát,
amely ellenállhatatlanul sodort magával bennünket.
Tulajdon seregünk foglyai lettünk.
– Hát ezt nevezik uralkodásnak?
Szakadó esőben, némán lovagoltunk, körülöttünk
tombolt a csőcselék. Ezt a hadat én toboroztam, én láttam
el pénzzel, élelemmel, s most a legképtelenebb
veszedelembe sodor bennünket.
Május elején megérkezett Róma falai alá a martalóchad:
tizennégyezer haramia. Őrjöngve követelték a prédát.
Bourbon kénytelen-kelletlen rohamra vezette őket,
máskülönben elvágták volna a torkát. Mellettem ölték meg,
az első összecsapásban. Két ízben verték vissza rohamukat
a pápa seregei, harmadjára elözönlötték a várost a spanyol
zsoldosok, lutheránus landsknechtek, olasz brigantik. Hét
napon át folyt a mészárlás. Könyörtelenül legyilkolták, akit
előtaláltak: papot és civilt, gazdagot és szegényt, bíborost
és kályhafűtőt. A pápa elmenekült – hála svájci
testőreinek, akik az utolsó szálig elestek védelmében –, és
Bourbon utódjánál, az orániai hercegnél keresett
menedéket.
Holttestek himbálóztak a szélben az erkélyrácsokon, kék
hasú döglegyek sűrű raja lakmározott a terek közepén
rothadó emberi húshalmokon, hullákat hömpölygettek a
Tevere olajos hullámai, patakokban folyt a vér az utcákon,
a szemétdombokon véres rongyok hevertek, különös,
rózsaszín és fehéresszürke koncokon marakodtak az ebek.
Halálszag terjengett a levegőben. Katonadana verte fel az
utcákat, asszonyi sírás a házakat.
Én nem sírtam, és nem kurjongattam. „Róma –
mondogattam magamnak –, ez Róma.” De hiába, nem
éreztem semmit. Róma valaha nagyhatalmú, gyönyörű
város volt a szememben, szebb és hatalmasabb
Carmonánál, és ha valaki ekkor megjövendölte volna, hogy
e város ura leszek, katonáim elűzik a pápát, és fellógatják
bíborosait, ujjongtam volna örömömben; később Itália
legelső városaként tiszteltem, és ha valaki megjósolta
volna, hogy spanyol zsoldosok, német martalócok hányják
majd kardélre lakóit, dúlják fel templomait, elsírtam volna
magam kétségbeesésemben. De ma nem jelentett többé
semmit számomra Róma, bukása egyszerűen értelmetlen
eseménynek tetszett, nem győzelemnek, nem is
vereségnek. Túl sokszor vontam már vállat, túl sokszor
mondtam: „Nem számít!” – felperzselt falvak,
kegyetlenkedések, vérfürdők láttán, pedig ha ez sem
számít, az sem, mire jók vajon az új házak, a dús vetés, a
mosolygó csecsemők? Mit remélhettem? Nem bánkódtam
semmin, nem örültem semminek: halott voltam. A sírásók
eltakarították Róma utcáiról, tereiről a hullahalmokat,
felmosták a vértócsákat, elhordták a romokat.
Előmerészkedtek az asszonyok, elosontak a kútra, vizet
merni. Róma újjászületett. Én meghaltam.
Napokig vonszoltam halott önmagamat a város utcáin.
És egy szép reggel, amint a Tevere-parton megálltam, és
elnéztem az Angyalvár zömök körvonalait, valami moccant
az élettelen díszleten s a lelkemben tátongó űrön túl,
kívülem és legbensőmben. Tujafák sötét illata, vakító,
fehér fal kék ég alatt – a múltam. Lehunytam a szemem,
tisztán láttam Carmona kertjeit, s a kertekben egy embert,
aki forrón vágyakozott, haragudott, örült; én voltam
valaha ez az ember, s ő bennem élt most is. Túlnan, a
látóhatár mélyén eleven szívvel éltem. Még aznap
elbúcsúztam az orániai hercegtől, elhagytam Rómát, és
lóhalálában vágtattam Carmonába.
Amerre jártam, dúlt a háború. Én is harcoltam ezekben a
völgyekben, síkságokon, felégettünk mi is egy-egy
gabonaföldet, letaroltunk egy-egy gyümölcsöst, de egyetlen
év elég volt eltüntetni nyomainkat. A franciák és a
császáriak ellenben kíméletlenül dúlták-fosztogatták az
idegen földet, könyörtelenül lemészárolták lakóit,
felégették a tanyákat, lerombolták a csűröket, halomra
ölték a jószágot, átvágták a gátakat, vízzel árasztották el a
szántókat, réteket. Útközben többször is találkoztam
csapatba verődött gyerekekkel; ehető füvek, gyökerek után
kutattak. Kitágult a világ, több lett az ember, megnőttek a
városok, az emberek új termőterületeket hódítottak el a
természettől, erdő, mocsár helyén vetés ringott, új
szerszámokat találtak fel, de egyre ádázabbul irtották
egymást, a háború ezrével szedte áldozatait, minél
eredményesebben építettek, annál eredményesebben
romboltak is. Mintha egy konok isten ügyelt volna rá, hogy
élet és halál, gazdagság és nyomor képtelen egyensúlya
örökké fennmaradjon.
Ismerős tájra értem. Ismerős volt a föld színe, a levegő
szaga, a madarak éneke. Sarkantyúba kaptam lovamat.
Egy-két mérföldnyire élt valaha az az ember, aki lángolóan
szerette városát, mosolygott, ha virágzó mandulafát látott,
haragjában ökölbe szorult a keze, ereiben lázasan lüktetett
a vér; alig vártam, hogy felleljem őt, és eggyé váljak vele.
Elszorult a torkom, mialatt átvágtam az olaj- és
mandulafákkal beültetett síkságon. És megpillantottam
Carmonát kőszikláján, nyolc arany tornyával. Éppen olyan
volt, mint régen. Sokáig néztem. Megállítottam a lovat,
néztem és vártam, de nem történt semmi. Amit láttam,
meghitten ismerős volt, úgy éreztem, mintha csak tegnap
váltam volna meg Carmonától: egy csapásra része lett
ismét jelenemnek, mindennapos, közönyös látvánnyá vált,
s múltam elérhetetlen távolba tűnt.
Fellovagoltam a dombra. „A bástyákon túl vár rám” –
gondoltam. Beléptem a kapun. Előttem volt a jól ismert
palota, az ismerős boltok, kocsmák, templomok, tölcsér
alakú kémények, a rózsaszín kövezet, s a házfalak tövében
a szarkalábak, minden pontosan a helyén, csak a múltam
nem volt sehol. Sokáig, sokáig álltam a főtéren, üldögéltem
a székesegyház lépcsőin, bolyongtam a temetőben. Nem
történt semmi.
Kattogtak a szövőszékek, ütemesen csattogott az
üstkészítők kalapácsa a rézüstök falán, gyerekek játszottak
a meredek utcákon. Semmi nem változott, semmi nem
hiányzott Carmonából, senkinek nem volt szüksége rám.
Sohasem volt senkinek szüksége rám.
Beléptem a székesegyházba, hosszan bámultam a
szentély kőpadozatát, Carmona fejedelmeinek végső
nyughelyét. „Nyugodjanak békével” – mondta a pap, s a
boltozat visszaverte szavait. Békésen nyugodtak. Csak én
álltam itt élőhalottként, tulajdon nemlétem tanújaként. És
azt gondoltam: „Soha, soha nem nyughatom békével.”

– Addig nem lesz egységes Németország, míg egyetlen

híve is él Luthernak – acsargott Károly.
– Minél inkább visszaszorítjuk Luthert, annál
gyorsabban hódítanak tért az új, őrjöngő szekták –
mondtam.
– Minden szektát meg kell semmisíteni. – Károly izmos
ökle az asztallapra zuhant. – Ideje, legfőbb ideje.
Ideje lett volna valóban. Tíz esztendő telt el pompázatos
ceremóniákban és kicsinyes gondokban, haszontalan
háborúkban, vérontásokban. Az Újvilágon kívül sehol
semmit nem teremtettünk, semmit nem alkottunk. Volt
közben egy év, amikor felcsillant némi remény: I. Ferenc
lemondott itáliai, ausztriai, flandriai jogigényeiről,
Ferdinánd megverte Bécs alatt a törököt az egyesült német
hadakkal; Izabella egészséges fiúgyermekkel ajándékozta
meg Károlyt, biztosítván a spanyol és a német-római trón
utódlását. Pizarro új birodalmat készült számunkra
meghódítani, gazdagabbat, mint Cortez. 1530 februárjában
Károlyt császárrá szentelte a pápa a bolognai
székesegyházban. De hamarosan ismét zavargások törtek
ki Itáliában, Németalföldön, a lutheránus fejedelmek
szövetkeztek ellenünk a cselszövő I. Ferenccel. Nagy
Szolimán ismét elözönléssel fenyegette keresztény
Európát, Károly maga köré gyűjtötte a katolikus
uralkodókat, és hadjáratra készült a török ellen.
– Kérdés, kiirtjuk-e valaha az eretnekséget a világból, ha
az eretnekeket máglyára küldjük – mondtam.
– Hitszónokaink süket fülekre találnak náluk – felelte
Károly.
– Szeretném megérteni őket – töprengtem fennhangon.
Károly összevonta a szemöldökét:
– Lelkükbe férkőzött a Sátán.
Ő, aki súlyos lelkiismeret-furdalást érzett valaha az
indiánok pusztulása miatt, nyugodt lélekkel rászabadította
Németalföldre, Spanyolországra az inkvizíció vérszomjas
hitbuzgalmát, mert keresztényi kötelességének tekintette a
Gonosz elleni harcot.
– Megkísérlem kiűzni lelkükből az ördögöt – mondtam.
Megértettem Károly ingerültségét. Hol a lutheránusokra
támaszkodtunk a pápa ellenében, hol a katolikusokra a
lutheránus liga ellenében, de ez a hintapolitika végső soron
nem vezethetett jóra. Célunkat mindaddig nem válthatjuk
valóra, mindaddig nem is álmodozhatunk a német
birodalmi egység megteremtéséről, míg a hitbéli
meghasonlás írmagját is ki nem irtottuk. Szilárdan hittem,
hogy ez sikerülni fog, csak az alkalmas módszert kell
meglelnünk. Az inkvizíciós pörök eleddig nem vezettek
eredményre, sőt, a végsőkig fokozták az eretnekek
megátalkodott konokságát. Klerikusaink hazug és
fanatikus nyelven szóltak hozzájuk. Észérvekkel bizonyára
jobb belátásra bírhatnók őket, valóságos érdekeikre
apellálva.
– Mit tart „valóságos érdekeiknek”? – kérdezte Balthus,
amikor elgondolásomat feltártam előtte.
Tekintetében csendes gúny bujkált. Szerettem volna őt
megnyerni ügyünknek, őt és a hozzá hasonlókat. De mióta
Luthert elítélték, Balthus kerülni látszott engem.
– Jogos a kérdés – feleltem. – Valóban tudnunk kellene,
mi rejlik konokságuk mélyén. – Balthus szeme közé
néztem, úgy kérdeztem: – Kegyelmed talán tudja?
– Nem járok eretnekek közé – felelte ő, finom mosollyal.
– No, majd én eljárok! Tudni akarom, hányadán állunk.
Mihelyt Károly elvonult hadával, felkerestem és
kifaggattam a pápa flandriai nunciusát. Megtudtam, hogy a
legnépesebb szekta az anabaptisták szektája; azért nevezik
így, mert hívei újrakeresztelik egymást. Hogy juthatnék el
közéjük? – kérdeztem. Mi sem könnyebb, hangzott a
válasz, nem nagyon rejtőzködnek, úgy tetszik: egyenesen
kihívják a vértanúságot. Azontúl rendszeresen eljártam az
anabaptisták összejöveteleire. Egy szűk és sötét
bolthelyiségben szorongott a gyülekezet, két mécses pisla
világa mellett. Kézművesek, mesterlegények,
kiskereskedők. Kigyúlt tekintettel hallgatták a szentlélek
megszállta szónok szent igéit. Többnyire egy apró termetű,
szelíd, kék szemű emberke prédikált, aki magát a földre
visszatért Enoch prófétának neveztette. Amit mondott,
abban nem volt semmi különös – az „új Jeruzsálem”
eljöveteléről papolt, az igazság és a testvériség országáról
–, de e badarságokat révült, ihletett hangon adta elő.
Mindig sok nő és sok fiatal jelent meg az összejöveteleken,
s ezek rajongó odaadással, lélegzet-visszafojtva hallgatták
a szónokot; kisvártatva sikoltozni kezdtek, térdre hulltak,
sírva ölelkeztek össze; sokszor megszaggatták köntösüket
is, tíz körömmel marcangolták arcukat; a nők földre
borultak, keresztbe tett karral, a férfiak megtaposták őket.
Utána nyugodtan hazamentek. Ártalmatlannak látszottak.
A császári kamara elnöke, aki időről időre máglyára
küldött egynéhányat közülük, megvallotta nekem: nem
győz ámulni szelídségükön, engedelmességükön. A nők
énekelve mentek a kínhalálba. Igyekeztem a prófétát szóra
bírni, de hiába, mindig kudarcot vallottam. Kérdéseimre
nem felelt, csak mosolygott.
Hetekig feléjük se néztem. Amikor egy este ismét
ellátogattam a bolthelyiségbe, úgy rémlett: a szónok más
hangon beszél, mint eddig. Sokkal hevesebben,
ingerültebben. Befejezésül így kiáltott fel:
– Nem elég letépni a gyűrűt a gazdagok kezéről, az
aranyláncot nyakukról. Romboljuk le mindazt, ami van.
S az egybegyűltek mintegy önkívületben mondták utána:
„Romboljunk! Romboljunk!” Olyan vadul kiáltoztak, hogy
megdöbbentem. Az összejövetel végén megállítottam egy
szóra a prófétát.
– Miért buzdítasz rombolásra, atyám? Magyarázd meg!
Nyájasan nézett rám:
– Mert rombolni kell. Rombolni.
 – Nem úgy van! – tiltakoztam. – Építeni kell.
Nemet intett:
– Rombolni kell. Nincs más kiút!
– De hiszen az új Jeruzsálem eljövetelét hirdeted!
Mosolygott:
– Hirdetem, mert tudom: nem létezik.
– Hát nem kívánod eljövetelét?
– Ha eljönne, ha minden ember boldog lenne, mi
dolgunk lenne még e sártekén? – Tekintete mintha a
lelkem legmélyét fürkészte volna, szemében szorongás ült.
– A világ irdatlan terhe görnyeszti vállunkat. Nincs más
menekvés: le kell rombolni, amit teremtettünk.
– Furcsa kiút! – mondtam.
Gyúnyosan nevetett:
– Kővé akarnak változtatni bennünket. De mi nem
tűrjük, nem! – Harsány prófétahangja felverte az éjszaka
csendjét: – Rombolunk, pusztítunk, élünk!
Nem sokkal ezután az anabaptisták megrohamozták
Németország városait, felgyújtották templomait,
polgárházait, kolostorait, emlékműveit, máglyára hánytak
minden könyvet, bútort, felégették a termést,
megbecstelenítették a nőket, és különféle véres
kicsapongásokba merültek; aki pedig szembeszállt velük,
őrült kegyetlenséggel lemészárolták. Megtudtam, hogy
Enoch próféta hatalmába kerítette Münster városát, ahol a
szállongó hírek szerint fertelmes bacchanáliákat rendezett.
A püspök végül visszavette városát, a prófétát vasketrecbe
záratta, s a ketrecet kiakasztatta a székesegyház
legmagasabb tornyára. A próféta különös sorsán rég nem
töprengtem már. Aggódva gondoltam: legyőzhetjük az
éhínséget, legyőzhetjük a pestist, de legyőzhetjük-e valaha
is az embert?
Tudtam, hogy a lutheránusok is iszonyodnak az
anabaptista zavargásoktól. Elhatároztam: megpróbálom
javunkra fordítani ezt a körülményt. A bruxelles-i egyházi
törvényszék nemrég ítélt máglyahalálra két Ágoston-rendi
barátot. Engedélyt kértem és kaptam rá, hogy börtönükben
felkeressem.
– Miért nem akarjátok aláírni ezt a papirost? –
kérdeztem, felmutatva a bűnbánó nyilatkozatot.
Nem feleltek, megvető mosoly ült ki durva arcukra.
Középkorú férfi volt mindkét elítélt.
– Tudom, tudom – folytattam sietve. – Megvetitek a
halált, mennyei üdvösségre vágytok, más egyébre nincs
gondotok. Azt hiszitek, Isten előtt kegyelmet nyer önző
vágyatok?
Meghökkentek. Az inkvizítorok rendesen más hangon
társalogtak velük.
– Hallottátok-e, miféle fertelmességeket műveltek az
anabaptisták Münsterben és másutt?
– Hallottuk.
– Nos, ez a sok fertelmes bűn mind a ti lelketeken
szárad, ahogy a tíz év előtti, nagy parasztfelkelés is.
– Nem, uram, nem – tiltakozott az egyik barát. – Hiszen
tudhatja: Luther megtagadta e gazokat.
– De miért sietett megtagadni őket? Mert tudta: övé a
vétek. Gondoljátok csak meg – érveltem –, ti hirdettétek
elsőül, hogy kinek-kinek joga van tulajdon lelkében
felkutatni és fennszóval hirdetni az igazságot. Ugyan ki
tilthatná meg mármost az őrülteknek, vakhitűeknek, hogy
saját igazságukat kiáltsák világgá? Láthatjátok, gombamód
támadnak az új meg új szekták! S máris mennyi bajt
zúdítottak az emberiségre!
– Ők tévelyegnek, uram – mondta a barát.
– Ki dönti el, mi igaz, mi nem, ha minden tekintélyt
tagadtok?
És rábeszélő, sürgető hangon hozzátettem:
– Megengedem: az egyház sokszor hibázott maga is;
készséggel elismerem, hogy olykor téveszméket hirdetett,
és a magam részéről semmi kivetnivalót nem látok benne,
ha ezért magatokban elítélitek. De miért támadjátok
nyilvánosan anyaszentegyházunkat?
Némán, lesütött szemmel hallgattak, kezüket a bő
kámzsaujjba rejtve. Olyannyira bíztam érveim erejében,
hogy azt hittem: máris nyert ügyem van.
– Minden embernek össze kell fognia – folytattam a
rábeszélést. – Küzdenünk kell a természet rontó hatalma, a
nyomor, az igazságtalanság, a háború ellen, nem szabad
erőinket hiú vitákra pazarolnunk. Ne szítsatok viszályt
közöttünk! Áldozzátok fel tulajdon meggyőződésteket a
közüdv oltárán!
Erre mintegy vezényszóra felkapták a fejüket, és
megszólalt az a barát, aki idáig hallgatott:
– Nincs üdv másban, hanem csak abban, ha
lelkiismeretünk szerint cselekszünk.
Másnap fellobbantak a máglyák Bruxelles főterén, égett
hús fertelmes szaga szállt az égre. Körös-körül némán
imádkozott a tömeg a vértanúk lelkéért. Kikönyököltem az
ablakon, néztem a levegőben szállongó pernyét.
„Eszeveszettek!” Elevenen váltak a tűz martalékává;
maguk akarták így, ahogy az én eszeveszett Antonióm
erőnek erejével meg akart halni, ahogy az eszeveszett
Beatrice konokul vonakodott élni, s ahogy Enoch próféta
tette, aki egy torony tetején halt éhen. Néztem a máglyát,
és azon töprengtem: csakugyan elment-e az eszük? Vagy
valami titok lappang a halandó szívek mélyén, amelyhez én
nem férhetek hozzá? Kihunyt a tűz oldalent a téren, nem
maradt más a helyén, mint egy idomtalan, üszkös
hamurakás. Azt is széthordta egykettőre a szél, pedig de
szívesen kifaggattam volna a hamvakat!

Időközben Károly legyőzte Szolimánt, hadat vitt

Afrikába a hitetlenek ellen, elűzte Tuniszból Rőtszakállt, a
kalózt, és Malej Hasszánt ültette Tunisz trónjára, aki ennek
fejében elismerte Spanyolország fennhatóságát. Károly
Rómába utazott a nagyhetet megünnepelni. Nagymise alatt
a pápa jobbján trónolt a Szent Péter-bazilikában; együtt
imádkoztak, együtt távoztak. A császárság a pápasággal
egyenrangú hatalomként lépett fel ország-világ előtt,
amire évszázadok óta nem volt példa. De e világraszóló
diadallal egyidejűleg érkezett el hozzánk az a hír is, hogy I.
Ferenc magának követeli, másodszülött fia részére, a
milánói herceg örökét, és máris haddal készül Torino ellen.
– Nem, nem akarok több háborút – fakadt ki Károly. –
Örökösen hadakozunk; erre fecséreljük erőinket – és mi
végre?
Idegesen járkált fel-alá a teremben, és a szakállát
tépdeste, ő, aki világéletében olyan fegyelmezett volt.
– Tudom már, mit teszek. Bajviadalra hívom ki Ferencet,
felteszem Milánót Burgundia ellenében; a vesztes kötelezi
magát, hogy a győztest támogatja és szolgálja a hitetlenek
ellen vívandó harcában.
– Ferenc úgysem fogadja el a kihívást – mondtam.
Tudtam, már tudtam: sohasem jutunk a végére, sohasem
lesz szabad a kezünk. Alighogy a franciáktól
megszabadultunk, a török ellen kellett vonulnunk, s mire a
törökkel végeztünk, ismét nyakunkon voltak a franciák;
még le sem vertük a spanyolországi lázongást, s már új
lázadás tört ki Németországban; nagy nehezen megtörtük a
lutheránus fejedelmek hatalmát, ám ezenközben úgy
megnőtt a katolikus fejedelmek szarva, hogy kezdhettük
elölről. Hiábavaló küzdelmekben tékozoltuk el erőinket, s
már magunk is alig tudtuk, miért. Idő, erő, alkalom híján
füstbe ment nagy tervünk: Németország egyesítése, a két
Amerika meghódoltatása. Károly kénytelen-kelletlen hadba
vonult ismét, betört Provence-ba, megostromolta
Marseille-t, de nem bírta elfoglalni, s végezetül
szégyenszemre visszatakarodott Genovába, ahonnan
tengeren át tért haza Spanyolországba, átengedve
Ferencnek a nizzai békeszerződés értelmében egész
Savoyát és Piemonte kétharmadát.
Károly Spanyolországban töltötte a telet, Izabella
királyné mellett. A királyné egészségi állapota aggasztóra
fordult. Május elsején időnek előtte megszülte magzatát,
majd súlyos lázba esett, és néhány óra leforgása alatt
kiszenvedett. A császár hosszú hetekre bezárkózott egy
Toledo környéki kolostorba, s mire előkerült, tíz évet
öregedett. Arca ólomszürke színt öltött, tekintete
eltompult, háta meggörnyedt.
– Azt hittem, felséged nem lépi többé át a kolostor
küszöbét – mondtam.
– Nagy kedvem lett volna ottmaradni.
Károly mozdulatlanul ült karosszékében, és kibámult a
könyörtelen, kék égre.
– Hát felséged nem ura tetteinek? – kérdeztem.
 Szemrehányóan nézett rám:
– Nem te mondtad nekem: egészség, boldogság mit sem
számít?
– Régi história. Felséged emlékszik még rá?
– Most kell rá emlékeznem, inkább, mint valaha.
Végigsimított a,homlokán; újabban szokásává lett ez a
mozdulat, egy öregember mozdulata.
– Csorbítatlan birodalmat kell Fülöpre hagynom –
mondta.
Némán biccentettem. Ránk borult a kasztíliai nyár
perzselő, nagy csendje. Honnan vettem a bátorságot, hogy
én szabjam meg, mi Károly kötelessége? Miféle esztelen
dölyf adta egykor számra e szavakat, mialatt Granada
szökőkútjainak csobogását hallgattam: „Ez az ember
nekem köszönheti életét, boldogságát?” Eszerint ma azt
kell mondanom: „Ez az ember nekem köszönheti kihunyt
tekintetét, a fájdalmas ráncot szája zugában és didergő
szívét; boldogtalansága az én művem.” Tél volt Károly
lelkében, szinte tapinthatóan éreztem hidegét, mintha egy
hulla kezét fogtam volna meg.
Teltek-múltak a napok, hetek. Károlyt végül Mária
segélykérése rázta fel halálos levertségéből. Károly húga
kormányozta Németalföldet, a császár képében. Gentben
zavargások törtek ki. A nagy múltú kereskedővárost már
egy ideje háttérbe szorította Antwerpen rohamos fejlődése.
A genti kereskedők egyre-másra elvesztették piacaikat, a
genti céhlegények, munkások kenyér nélkül maradtak. A
régensnő új, általános adót vetett ki a városokra; Gent
megtagadta az adófizetést. A lázadók darabokra tépték a
város 1515-ben kelt adománylevelét, s a
pergamendarabkákat büszkén viselték kalapjukra,
ruhájukra tűzve a lázadás jelvényeként. A zendülők
raboltak-fosztogattak, és megölték a város egyik
tanácsnokát. Szabad átvonulást kaptunk a francia királytól.
Február 14-én V. Károly bevonult Gentbe, Mária, a pápai
legátus, a nagykövetek, német és spanyol hercegek és
nagyurak kíséretében, a császári lovasság és húszezer
gyalogos élén. A menetet a poggyászkocsik, társzekerek
zárták, öt óra hosszat tartott a bevonulás. Károly
beköltözött a kastélyba, ahol negyven éve világra jött.
Csapatai megszállták a várost, páni rémületet keltve.
Három nappal később a lázadók kénytelen-kelletlen
megadták magukat. Március 3-án nyilvánosan perbe fogták
vezetőiket. A malines-i királyi ügyész vádat emelt a város
ellen őfelsége színe előtt. A gentiek küldöttsége a régensnő
elé járult, irgalomért esdekelni, de Mária ádáz indulattal
elutasította őket, és könyörtelen megtorlást követelt.
– Nem fáradt még bele felséged az örökös megtorlásba?
– kérdeztem Károlytól.
Meglepetten kapta fel a fejét.
– Mit számítanak az én érzelmeim?
Látszólag visszanyerte lelki nyugalmát, jó étvággyal
evett-ivott, ismét nagy gondot fordított a külsejére,
ruházatára. Sivár volt a lelke, de ezt nem mutatta.
– Igazán gonosztevőknek hiszi a vádlottakat felséged?
Károly felvonta a szemöldökét:
– Gonosztevők voltak-e az amerikai indiánok? Nem lehet
úgy uralkodni, hogy az ember ne tegyen rosszat – ezt tőled
tanultam.
– De én hozzátettem: feltéve, hogy a rossz jó célt szolgál.
– Példát kell statuálnunk.
Erősen a szeme közé néztem, úgy mondtam:
 – Bámulom felségedet.
Ő elfordította a fejét.
– Nem kockáztathatom Fülöp fiam örökségét.
Másnap végrehajtották a halálos ítéleteket. Mialatt a
tizenhat lázadó vezérnek fejét vették a főtéren, a spanyol
zsoldosok kifosztották a várost, megbecstelenítették a
polgárok asszonyait, lányait. A császár földig rontatott egy
egész városnegyedet, templomostul, házastul, és a helyén
fellegvárat emeltetett. Gent város minden jószágát
elkobozták, megfosztották címereitől, ágyúitól, s Roland
nevezetű nagyharangjától, privilégiumait eltörölték, lakóit
nyilvános vezeklésre kötelezték.
– Miért? miért? – suttogtam.
Mária Károly oldalán ült, és diadalmasan mosolygott.
Harminc feketébe öltözött patrícius térdepelt hajadonfőtt,
mezítláb őfelségeik lábánál. Mögöttük egy szál ingben a
céhek képviselői, céhenként hat-hat ember és ötven takács,
a néppárt ötven tagja: nyakukon kötélhurok. Összeszorított
foggal fejet hajtottak a császár előtt. Szabadok akartak
lenni, ez volt minden bűnük, s mi büntetésül arra
kényszerítettük őket, hogy térden csússzanak előttünk.
Németországban ezer meg ezer embert törtek kerékbe,
négyeltek fel, égettek meg elevenen, Spanyolországban
ezer meg ezer nemesúr és polgár feje hullt a porba,
Németalföld piacterein eretnekek százai haltak kínhalált a
máglyán. Miért, minek?
Este bejelentettem Károlynak:
– Szeretnék Amerikába utazni.
– Most rögtön? – kérdezte ő.
– Most rögtön.
Amerika volt utolsó reményem, vágyaim célpontja. Egy
éve híre jött, hogy Pizarro elfogta a perui sereg szeme
láttára Peru tetőtől talpig aranyba öltözött császárát, és
elfoglalta országát. Befutott Sevilla kikötőjébe az első perui
gálya, negyvenkétezer-négyszázkilencvenhat aranypesóval
és ezerhétszázötven ezüstminával. Odaát nem tékozolják
erőiket az ingatag múlt elleni hiábavaló hadakozásra,
kegyetlen megtorlásokra, odaát újdonatúj jövőt
teremtenek, odaát építenek, alkotnak!
Károly lassú léptekkel az ablakhoz sétált, megállt, és
sokáig elnézte a csatorna kőszegélyezte keskeny, szürke
vízsávját. Távolról idesötétlett a büszke harangjaitól
megfosztott harangtorony súlyos tömege.
– Nem láthatom Amerikát soha! – sóhajtotta Károly.
– Hogyne láthatná felséged! az én szememmel láthatja.
Hiszen tudja: megbízhat bennem.
– Majd később! – mondta a császár.
Nem parancs volt, kérés. Mérhetetlen kétségbeesésre
vallott az ő szájából ez a könyörgő hangsúly. Eltökélten
folytatta:
– Itt van rád szükségem.
Fejet hajtottam. Pedig most vágytam Amerikába. Ki
tudja, eleven marad-e akkorra vágyam? Most kellene
elmennem.
– Várok – mondtam.

Tíz évig vártam. Örökös változásban volt minden, és

minden maradt a régiben. Németországban
diadalmaskodott a lutheranizmus, a törökök megint
fenyegették a kereszténységet, a Földközi-tengeren megint
kalózok garázdálkodtak. El akartuk foglalni Algírt, de
kudarcot vallottunk. Újabb háborúba bonyolódtunk
Franciaországgal, majd békét kötöttünk
Crépy-en-Valois-ban. A békeszerződés értelmében Károly
lemondott Burgundiáról, I. Ferenc Nápolyról, Artois
grófságról és Flandriáról. Huszonhét évi szakadatlan
háború eredményeképpen, amelyben félig elvérzett a
német-római birodalom és Franciaország, pontosan ott
tartott a két hadviselő fél, ahol kezdetben. II. Pál pápa
zsinatot hívott egybe Tridentbe, Károly őszinte örömére. A
lutheránus fejedelmek abban a szent pillanatban
kirobbantották a polgárháborút. Bár köszvény kínozta,
Károly személyesen vezette harcba seregeit, és győzött.
Milánó kormányzója ezalatt elkövette azt a ballépést, hogy
elfoglalta Piacenzát, mire a pápa megharagudott,
tárgyalásokba bocsátkozott II. Henrikkel, az új francia
királlyal, és a zsinatot átköltöztette Tridentből Bolognába.
Károly kénytelen-kelletlen békét kötött Augsburgban. Ez a
felemás béke nem elégítette ki sem a katolikusokat, sem a
protestánsokat. Az egységes német alkotmány terve,
amelyért azóta küzdöttünk, mióta csak Károly a császári
trónra lépett, konok ellenállásra talált katolikus és
protestáns részről egyaránt.
– Nem lett volna szabad ilyen békét kötnöm – mondta
Károly.
Hátradőlt alacsony, mély karosszékében, köszvényes
lábát egy zsámolyra tette. Mostanában így töltötte napjait,
hacsak az események nem kényszerítették lóra szállni.
– Nem volt más választásunk – feleltem.
Károly vállat vont.
– Örökké ezt hallom!
– Azért, felség, mert így van.
Nincs más orvosság... nincs választásunk ... nem
tehetünk mást... Évek, évszázadok óta forog, forog a
gépezet, ostoba, aki azt képzeli, hogy emberkéz
feltartóztathatja a gép járását. Mivé lettek nagyralátó
terveink?
– Nemet kellett volna mondanom – szólt Károly. – Bármi
áron.
– Az egyértelmű lett volna a háborúval és a vereséggel.
– Tudom.
Végighúzta kezét a homlokán, immár megszokott
mozdulattal. Mint aki azon töpreng: hátha megvertek
volna? És talán igaza is volt. Mert mindennek ellenére
születtek férfiak, akiknek szándékai nyomot hagytak a
világ arculatán: Luther, Cortez ... Talán, mert ők vállalták a
vereség kockázatát is? Mi kezdettől a győzelemre tettünk.
És most törhettük a fejünket rajta: miféle győzelemre?
Rövid hallgatás után megszólalt Károly:
– Fülöp nem lesz német-római császár.
Régóta tudta. Ferdinánd saját fiára akarta hagyni a
német birodalmat, s nagyon is ádáz mohósággal követelte
magának. De ha tudta is, Károly eleddig soha nem ismerte
be, hogy vereséget szenvedett.
– Sebaj – mondtam.
Néztem a fakó tapétát, a nehéz tölgyfa bútorokat, s az
ablaküvegen túl, a szélben kerengő őszi faleveleket. Poros
és merev volt itt minden: dinasztiák és határok, szokások
és igazságtalanságok. Minek foggal-körömmel együtt
tartani egy elkorhadt, kivénhedt világ omladékáit?
– Tegye felséged Fülöpöt spanyol királlyá és India
császárává: úgyis csak odaát lehet alkotni, teremteni...
– De vajon lehet-e? – kérdezte Károly.
– Kétli felséged? Odaát egy új világ van születőben,
amelyet felséged hódított meg, ahol felséged templomokat
és városokat épített, vetett és aratott...
Megrázta a fejét.
– Ki tudja, mi folyik odaát?
Valóban zavarosnak látszott a helyzet. Háború tört ki
Pizarro és egyik cimborája között, Pizarro győzött, és
halálra ítélte ellenfelét; megtorlásul amannak párthívei
megölték Pizarrót. A császár elküldte alkirályát, a viszályt
lecsillapítani; González Pizarro katonái megölték az
alkirályt, a királyi hadnagyok leverték a lázadást, és
lefejeztették a lázadókat. Bizonyosnak csak egyetlen dolog
látszott: hogy az új törvényeknek továbbra sem sikerült
érvényt szerezni, változatlanul sanyargatják az indiánokat.
– Egyszer azt mondtad: szeretnéd saját szemeddel látni
a két Amerikát – szólt Károly.
– Igen.
– Most is szeretnéd?
Haboztam. Valami moccant bennem: talán a vágy.
– Állok felséged szolgálatára, most is, mint mindig.
– Nos hát, eredj és nézd meg: mit teremtettünk odaát.
Tudni akarom.
Elgondolkozva simogatta köszvényes lábát.
– Tudni akarom, mit hagyok Fülöpre.
Halkabbra fogta a hangját.
– Tudnom kell, mit alkottam harminc év alatt.
Hat hónappal később, 1550 tavaszán felszálltam
Sanlúcar de Barrameda kikötőjében egy vitorlásra, amely
három kereskedőgálya és két hadihajó társaságában
Amerikába készült. Ott álltam, nap nap után, a hajókorlát
mellett, rákönyököltem és bámultam a tajték-utat, amelyet
a hajó a víz felszínén szántott. Kolumbusz, Cortez és
Pizarro útját. Sokszor megjártam ujjal a térkép
pergamenjén, de most nem sima papírfelület volt a tenger,
amelyet lefedhettem a két tenyeremmel. Végeláthatatlanul
hullámzott, csillogott alattam. „Hogyan vegyem
birtokomba a tengert?” – gondoltam. Bruxelles-i,
augsburgi, madridi dolgozószobámban arról ábrándoztam,
hogy a kezem közé kaparintom a világot, a gömbölyű, sima
földtekét. Most, mialatt futott alattam a kék víz, azt
kérdeztem magamtól: „Hát mi a világ? És hol van?”
Egy szép napon éppen a fedélzeten heverésztem, hunyt
szemmel, amikor meleg, fűszeres szagot hozott a szél. Öt
hónapja nem éreztem ezt a szagot, a szárazföld szagát.
Felültem, kinyitottam a szememet. Laposan terült el
előttünk a part, ameddig a szem ellátott, óriáslevelű fák
sűrű erdeje vetett rá árnyékot. Befutottunk a
Bahama-szigetekre. Megrendülten néztem a hatalmas, zöld
síkságot, amely lebegni látszott a vízen. „Föld!” – kiáltotta
az őrszem, és Kolumbusz társai térdre borultak.
Madárcsicsergést hallottak, mint én most.
– Kikötünk ezeken a szigeteken? – kérdeztem a
kapitánytól.
– Nem. Lakatlanok.
– Lakatlanok? Tehát igaz?
– Hát nem tudta?
– Nem hittem.
Ferdinánd király 1509-ben engedélyezte a
rabszolga-kereskedelmet a szigeteken. Las Casas atya
állításai szerint a mieink bulldoggal vadásztak a
bennszülöttekre, és ötvenezer indiánt öltek meg vagy
hurcoltak el rabszolgának.
– Tizenöt évvel ezelőtt még élt néhány telepes a parton.
Gyönggyel kereskedtek – mesélte a kapitány. – De a
gyöngyhalászok bére már akkoriban is ötven dukátra
rúgott; hamarosan kihaltak a bennszülöttek, a
spanyoloknak el kellett hagyniuk a szigeteket.
– Hány szigetből áll ez a szigetcsoport? – kérdeztem.
– Vagy harminc szigetből.
– És mind lakatlan?
– Mind.
Harminc kis sziget, szabad szemmel alig látható
pontocskák a geográfusok rajzolta térképeken. S lám,
minden egyes szigetecske külön-külön létezik és pompázik,
fényesebben, mint az Alhambra kertjei, csupa aranytarka
virág, madár és jószag mindegyik. Szirtes partjaik
fogságában a tenger békés medencévé szelídül – a
tengerészek „vízikertnek” hívják ezeket a medencéket; az
áttetsző vízben polipok, medúzák, algák, korallvirágok
tarkállnak, vörös és kék halak úszkálnak. Nagy
messzeségben fel-feltűnt egy-egy megfeneklett hajónak
tetsző, csupasz hátú homokdomb; a dombhátat olykor
futónövények, folyondárok szövevénye lepte be, oldalán
legyezőpálmák nőttek. Soha nem siklik többé csónak
ezeken a langyos vizű tavakon, amelyekben édesvizű
források buzognak, soha nem vonja többé félre emberi kéz
a liánok függönyét; e paradicsomi kertecskék, amelyekben
gondtalanul élte világát egy tunya, meztelen nép, elvesztek
az emberiség számára.
– És Kuba? Ott élnek még indiánok? – kérdeztem, amint
a santiagói öbölbe vivő keskeny csatornára ráfordultunk.
– Mintegy hatvan, korábban hegyi lakó családot
letelepítettek egy Havanna környéki faluba, Guandorába. A
hegyekben bizonyára él még néhány törzs, de bujkálnak
előlünk.
– Értem.
Santiago de Cuba öble olyan tágas; hogy a spanyol
királyság egyesült armadája kényelmesen felsorakozhatott
volna benne. Néztem a hegyoldalban lépcsőzetesen
elhelyezkedő rózsaszín, zöld, sárga kőkockákat, és
elmosolyodtam: szerettem a városokat. Kövezetét éreztem
újra a talpam alatt, kéjjel lélegeztem be a szurok- és
olajszagot, Antwerpen és Sanlúcar szagát. Átfurakodtam a
rakparton tolongó tömegen. Rongyos gyerkőcök
akaszkodtak rám, éktelen óbégatással: „Santa Lucia!”,
kiáltozták. Közéjük vetettem egy marék aprópénzt, és
odaszóltam a legtalpraesettebb gyerkőcnek: „Vezess!”
Pálmafák árnyékolta, széles, okkersárga utca futott föl a
hegyoldalba. Felső végén vakító fehér templom.
– A Santa Lucia – mondta a fiú.
Mezítláb volt, lekopasztott feje fekete golyóbis.
– Nem szeretem a templomokat. Vezess a piactérre,
boltokat nézni.
Befordultunk az első sarkon. Itt minden utca
nyílegyenes volt, és derékszögben keresztezte a másikat. A
ragyogó vakolatú házak Cádiz házaira emlékeztettek, de
Santiago maga alig volt városnak nevezhető, s a legkevésbé
sem emlékeztetett Spanyolország városaira. Nem
kövezeten, földön lépkedtünk, cipőmet máris sűrűn lepte a
sárgás por; a széles tereken vadon burjánzott a kaktusz és
az agavé.
– Uraságod Spanyolországból jön? – kérdezte a gyerek.
Csillogott a szeme.
– Onnan – feleltem.
– Ha nagy leszek, bányába megyek, meggazdagszom, és
Spanyolországba utazok.
– Hát nem szeretsz itt élni?
Megvetően kiköpött.
– Itt mindenki szegény.
Megérkeztünk a piactérre. A földön asszonyok
kuporogtak, kaktuszfügét árultak, pálmalevélre rakták ki a
felhasított fügéket. Más árusok pultjaik mögött álldogáltak,
a pultokon kosárban kenyércipó, különféle magvak,
szárazbab, csicseri borsó. Voltak vas- és kelmeárusok is. A
férfiakon kifakult pamuting. Egytől egyig mezítláb jártak, a
nők is; ők, ha lehet, még toprongyosabban festettek, mint a
férfiak.
– Hogy méri a búza vékáját?
Öltözékem nemesemberre vallott. Az árus meglepetten
bámult rám:
– Huszonnégy dukát.
– Huszonnégy dukát! Kétszer annyi, mint Sevillában.
– Itt ez az ára – morogta az árus.
Körüljártam a teret. Előttem egy rongyos kislány
tipegett: minden pult előtt megállt, ahol kenyeret árultak,
egyenként kézbe vette a kerek cipókat, és gondterhelten
latolgatta a súlyukat. Az árusok mosolyogva nézték. Ebben
az országban a vas többet ért, mint az ezüst, a kenyér
nagyobb kincs volt, mint az arany. Spanyolországban egy
véka bab ára kétszázhetvenkét maravédi volt, itt
ötszázhetvennyolc, egy patkó hat dukátba került, két
patkószeg negyvenhat maravédibe, egy rizsma papír négy
dukátba, a finom valenciai bíborposztó rőfje negyven
dukátba, egy pár papucs harminchat dukátba. A potosi
ezüstbányák felfedezése óta Spanyolországban is
emelkedtek az árak; itt máris súlyos nyomorba döntötte a
népet a rohamos áremelkedés. Néztem az éhségmarta,
napégette arcokat, és azt gondoltam: öt vagy tíz év múlva
erre a sorsra jut az egész birodalom.
Estig kószáltam a városban. Asszonyok,
alamizsnakéregető öregek jajszava, kolduló gyerekek
sivalkodása kísért utamon. Este a kormányzónál
vacsoráztam. Rendkívüli pompa közepette fogadott, a
nemesurak és hölgyek tetőtől talpig selyemben feszítettek,
még a palota falait is selyemmel tapétázták ki. A vacsora
pazarabb volt, mint V. Károly vacsorái. Kifaggattam
házigazdámat a bennszülöttek sorsáról, s ő megerősítette a
kapitány szavait. Santiago és Havanna közvetlen
környékén akad néhány ültetvény, amelyen feketék
dolgoznak; ettől eltekintve nem él bennszülött Kuba
szigetén, holott nemrég még húszezer indián lakta, és nagy
sziget, hosszúsága vetekszik a Valladolid-Róma
távolsággal.
– Hát nem volt mód a vadakat másként leigázni?
Csakugyan ki kellett őket irtani? – kérdeztem ingerülten.
– Nem irtottuk mi őket – felelte szomszédom, egy
ültetvényes. – Uraságod nem ismeri az indiánokat: olyan
lusták, hogy inkább meghalnak, semhogy dolgozzanak,
önként menekültek a halálba a munka elől: felakasztották
vagy éhen halasztották magukat. Egész falvak lettek
öngyilkosok.
Pár nappal ezután, útban Jamaica felé, szóba elegyedtem
egy szerzetessel, aki Kubában szállt fel a hajónkra.
– Igaz, hogy e szigetek indián lakossága merő
lustaságból öngyilkos lett?
– Az az igazság, hogy rabtartóik halálra hajszolták őket –
felelte a barát. – S a nyomorultak úgy okoskodtak: akkor
már jobb mindjárt meghalni. Földet, követ ettek, hogy
siettessék halálukat. És nem engedték megkeresztelni
magukat, nehogy odafent, a mennyekben derék spanyol
honfitársainkkal találkozzanak.
Mendonez atya torka elszorult a felháborodástól és a
szánalomtól. Hosszan beszélt az indiánokról. Cortez
hadnagyai kegyetlen és ostoba vademberekről regéltek.
Mendonez atya szerint páratlanul szelíd lelkű volt ez a nép,
annyira, hogy azt sem tudták, mi fán terem a kard,
tapasztalatlanságukban minduntalan felvérezték
tenyerüket a spanyol fegyvereken. Nádból, gallyból
összerótt, hatalmas kunyhókban laktak százszám,
vadásztak, halásztak, kukoricát termesztettek, szabad
idejükben kolibritollakból kelmét fonogattak, nem vágytak
a világ hívságos javaira, hírből sem ismerték a gyűlöletet,
irigységet, kapzsiságot, szegények voltak, de gondtalanul
és boldogan éltek. Elnéztem a kivándorlók nyomorult
nyáját. Hőségtől, kimerültségtől letaglózva hevertek a
fedélzeten. Végleg hátat fordítottak Kuba sanyarú
földjének, s mentek szerencsét próbálni a bányákba, kis
batyuval a hátukon. „Hát kiért, miért dolgozunk?” –
gondoltam.
Nemsokára szeszélyes körvonalú hegyek tűntek fel a
látóhatár peremén. Haragoszölden virítottak a lankák,
völgyek az égszínkék ormok alatt; lentebb fokozatosan
halványzöldbe ment át a hegyoldal színe. Jamaica.
Hatvanezer indián élt valaha a szigeten, mondta Mendonez
atya; ma legfeljebb kétszáz.
– A néger rabszolgák behozatala nem mentette meg
egyetlen indián életét sem? – kérdeztem.
– Ha farkasra bízzuk a juhok őrizetét, menthetetlenül
odavész a nyáj – felelte az atya. – És hogyan tehetne bárki
bűnt bűnnel jóvá?
– Las Casas atya maga is helyeselte ezt a rendszabályt –
mondtam.
– Las Casas atyát halálos órájáig gyötörni fogja érte a
lelkiismerete.
– Ne ítélje őt el, atyám – tiltakoztam. – Ugyan, ki
láthatja közülünk előre cselekedeteinek következményeit?
Erre a szóra rám nézett a barát. Nem álltam a tekintetét,
elfordultam.
– Imádkozz, fiam! Buzgón könyörögj Istenhez! – mondta
Mendonez atya.
Tudtam, hogy a törvény kiszolgáltatta a rabszolgákat az
ültetvényesek kénye-kegyének. Lassú tűzön sütögethették,
felnégyelhették őket a legcsekélyebb vétségért, de
Madridban könnyű volt hinnem, hogy az ültetvényesek
nem élnek jogaikkal. Madridban szemrebbenés nélkül
hallgattam végig egy sor rémtörténetet. Azt beszélték,
vannak olyan telepesek, akik bennszülött gyerekek húsával
etetik vérebeiket, azt beszélték, hogy a sziget kormányzója,
Nogarez több mint ötezer indiánt mészároltatott le, puszta
szeszélyből. De azt is beszélték, hogy az Újvilág tűzhányói
olvadt aranyat köpnek, hogy az azték városok színezüstből
épültek. Most már nem födte az Antillákat a legendák
jótékony ködhomálya, saját szememmel láttam a
smaragdszigeteket, az azúrhegyeket. S a tengerpart arany
fövenyén valóságos emberek vertek valóságos embereket
valóságos korbáccsal.
Port-Antonióban kikötöttünk, majd mentünk tovább.
Napról napra fojtóbb lett a hőség. Mozdulatlan volt a
tenger vize, tükörsima a felszíne. A kivándorlók
holtsápadtan, verejtékezve hevertek a hajó orrában,
forróláz emésztette őket.
Egy reggel feltűnt Portobelo a láthatáron. A kikötő egy
öböl mélyén húzódott meg, két üdezöld hegyfok között.
Olyan dúsan tenyészett rajtuk a növényzet, hogy talajnak
színét sem láthattuk, úgy festettek messziről, mintha a
tengerből két hatalmas, négyszáz láb magas bokor hajtott
volna ki. A város utcái fölött remegett, perzselt a levegő.
Olyan egészségtelen az itteni éghajlat, magyarázták
nekem, hogy ha a bevándorlók várni kénytelenek öszvérre,
és nem kelnek rögtön át a szoroson, még azon a héten
végez velük a láz. Rábírtam a kormányzót, hogy szerezzen
útitársaimnak öszvért; csak azokat hagytuk Portobelóban,
akiket máris levert lábukról a betegség.
Napokig poroszkáltunk a hatalmas őserdő mélyén
kanyargó öszvércsapáson. Sűrű lombboltozat borult fölénk,
olyan sűrű, hogy nem láttuk az eget. Óriásgyökerek
emelgették az ösvény talaját, sokszor meg kellett állnunk,
hogy elvagdossuk az előző csapat átkelése óta elburjánzott
liánokat. Fojtogató, nedves félhomály vett körül. Négy
ember meghalt útközben, három lemaradt; elterültek az út
mentén, jártányi erejük sem volt már. Mendonez atya
elmondta, hogy ez a vidék is néptelen, rövid három hónap
leforgása alatt hétezer indián gyerek halt éhen a
szorosban.
Panama virágzó nagyváros volt ekkoriban, Chile és Peru
egész kereskedelme Panamán át bonyolódott. Utcáin
selyembe öltözött kalmárok, felékszerezett
kalmárasszonyok sétáltak, öszvérvonta, pazar hintók
közlekedtek. A városlakók fényűzően bebútorozott, tágas
házakban éltek, de nem sokáig örvendezhettek
gazdagságuknak: a levegő dögletes volt, ezrével hulltak el
évről évre.
Ismét felszálltunk hajónkra, amely Peru partjai mentén
haladt tovább. A bevándorlók – pontosabban szólva azok,
akik túlélték az út viszontagságait – továbbmentek
Potosíba, jómagam kiszálltam Mendonez atyával együtt, a
Király Városától három mérföldre fekvő Callaóban,
ahonnan baj nélkül eljutottunk Peru fővárosába.
Ez a város is sakktáblaszerűen épült, széles utcákkal,
tágas terekkel; olyan nagy volt és kiterjedt, hogy lakói csak
„a pompás terek városaként” emlegették. A vályogházak
úgy épültek, mint az andalúziaiak, egy belső udvar – patio
– körül, csupasz, ablaktalan külső falakkal. Minden
útkereszteződésnél kutak, szökőkutak frissítették a
levegőt, amely langyos volt és száraz. A spanyolok még így
is nehezen bírták az éghajlatot. A város utcáin ugyanazzal
a tömegnyomorral találkoztam, amellyel Santiago de
Cubában. Itt sem vált az emberek javára az arany-ezüst
özön. Épülőfélben volt egy nagy székesegyház, oszlopai
tömör ezüstből, falai drága márványból készültek. De kinek
építették?
A város legszebb épülete – a székesegyház után – a
börtön volt, hatalmas, csupasz falaival. Az alkirály mutatta
meg nekem a börtönt; kihajolt aranymívű, brokáttal
bevont hintájából és büszkén mondta:
– Itt tartjuk lakat alatt az ország minden lázadóját.
– Kit nevez lázadónak uraságod? – kérdeztem. – Azt, aki
a fennálló hatalom ellen támad, vagy azt, aki megszegi az
új törvényeket?
Vállat vont:
– Senki nem tartja be az új törvényeket. A királyi
rendelet üres szó, ahhoz, hogy érvényt szerezzünk neki,
előbb vissza kellene hódítanunk Perut meghódítóitól.
V. Károly rendeletei kimondták, hogy az indiánokat fel
kell szabadítani, hogy dolgoztatni csak bérért szabad őket,
és csak a méltányosság határain belül. De akit e tárgyban
megkérdeztem, az mind odanyilatkozott, hogy a
rendeleteket lehetetlen betartani. Egyesek szerint azért,
mert az indiánok nyomorultul elpusztulnának, ha nem
tartanák őket rabszolgasorban; mások azt bizonygatták,
hogy a szigor elengedhetetlen, tekintettel az előttünk álló
feladatok nagyságára és az indiánok lustaságára; s végül
voltak, akik egyszerűen csak azt mondták, hogy a király
helytartói semmi módon nem kényszeríthetik
engedelmességre a telepeseket.
– Mi, szerzetesek, elhatároztuk, hogy megtagadjuk az
abszolúciót azoktól a telepesektől, akik rabszolgasorban
tartják indián munkásaikat. De püspökeink
megfenyegettek: ha kitartunk elhatározásunk mellett,
kiátkoznak bennünket – mondta Mendonez atya.
Elvitt a misszióházba, ahol beteg, öreg indiánokat
ápoltak, és árva indián gyerekeket neveltek. Az udvaron,
pálmafák árnyékában nagy rizses kondérok körül
kuporogtak a gyerekek. Szép gyerekek. Kiugró
járomcsontú, barna arcocskájukat egyenes szálú, fekete haj
keretezte, szemük nagy volt, sötét és ragyogó. Mintegy
vezényszóra nyúltak barna kezecskéjükkel a kondérba, és
egyszerre vitték szájukhoz az ételt. Gyerekek voltak,
emberpalánták, nem állatkölykök.
– Szépek – mondtam.
Mendonez atya egy kislány fejére tette a kezét.
– Az anyja is szép volt: ezért kellett meghalnia. Pizarro
katonái felakasztották, két társnőjével együtt, hogy
bebizonyítsák az indiánoknak: a spanyolokat hidegen
hagyja az indián asszonyok szépsége.
– Hát ez a kisfiú? – kérdeztem.
– Egy törzsfő fia. Apját elevenen megégették a
spanyolok, mert kevesellték a falu által lerótt adót.
Mialatt az udvart körbejártuk, lassan feltárult előttem a
hódítás története. Pizarro emberei egyre mélyebben
hatoltak be az ország területére, sorra elfoglalták az
útjukba eső falvakat, erőnek erejével kicsikarták a hosszú
évek munkájával felhalmozott élelmiszerkészleteket. Amit
nem bírtak elfogyasztani, azt felégették, elszórták, a
nyájakat leöldösték, a vetést letiporták, sivár pusztaságot
hagytak maguk után, úgyhogy a bennszülöttek ezrével
haltak éhen. A legcsekélyebb ellenkezésre felgyújtották a
falut, és ha a szerencsétlen indiánok menekülni próbáltak
égő kunyhóikból, úgy lődözték le őket nyíllal, mint a
vadakat. Egész falvak lettek öngyilkosok a hódítók
közeledtének hírére.
– Ha nem ment el végképp uraságod kedve attól, hogy e
szerencsétlen országot bejárja, szolgálhatok alkalmas
vezetővel – mondta Mendonez atya, s egy magas termetű,
barna fiatalemberre mutatott. A legény egy pálmafának
vetette a hátát, és álmodozni látszott.
– Spanyol apa és az inkák családjából való indián nő fia.
Apja elhagyta anyját, mint ez oly gyakran megesik
mifelénk, elvett egy kasztíliai hölgyet, és a gyereket
gondjainkra bízta. A fiú ismeri ősei történetét és a
környéket is, sokszor elkísért útjaimon.
Nem sokkal ezután elhagytam a Király Városát Filipillo,
az ifjú inka kíséretében. Az alkirály erős testű lovakat és
tíz indián teherhordót bocsátott rendelkezésemre. Sűrű
köd ülte meg a partot, eltakarva a napot; harmat áztatta a
talajt. Csodálatos réteken át vitt az út egy domb oldalán.
Széles, kövezett út volt, tartósabb és kényelmesebb, mint
az óvilág legjobb útjai.
– Az inkák építették – mondta a vezetőm büszkén. – Az
egész országot ilyen utak hálózták be. Gyorsfutárok
közlekedtek Quito és Cuzco közt, sebesebb lovakon, mint
uraságod, s mindenüvé elvitték a császár parancsait.
Megcsodáltam a remekmívű utat. A folyók fölé hidakat
emeltek az inkák; a szakadékokat sok helyütt
gyékényfonatú függőpalló hidalta át, amelyet erős karókra
feszítettek ki.
Napokig lovagoltunk. Elképedtem indián teherhordó
szolgáink teherbírásán; szemrebbenés nélkül megtettek
akár tizenöt mérföldet is naponta, súlyos csomagokkal,
takarókkal. Megtudtam, hogy erejük forrása egy cola
nevezetű növény. A coladió zöld leveleit rágcsálták
reggeltől estig. Egy-egy útszakasz végéhez érve ledobták
terhüket, és mintegy letaglózva a kimerültségtől, elnyúltak
a földön, de egy pillanat múltán újra rágcsálni kezdték az
üde colalevélből gyúrt gombócot, és ismét felfrissültek.
– Ez Pachacumac – mondta Filipillo.
Megállítottam lovamat. „Pachacumac!” Ez a név egy
faragott kőből, cédrusfából épült várost idézett, palotákat,
fűszernövényeket, tengerbe nyúló, hatalmas lépcsőket,
medencéket halakkal, vízimadarakkal, s a paloták erkélyén
színaranyból faragott fákat, arany virágokkal,
gyümölcsökkel, madarakkal. Kimeredt szemmel bámultam
a semmit.
– Nem látok semmit – mondtam.
 – Nincs is mit látni. Már nincs – felelte az inka.
Közelebb mentünk a lépcsőzetes teraszokra osztott
dombhoz, mely mintegy talapzatul szolgált a csúcsán
emelkedő emlékműnek. Az emlékműből mindössze egy
vörösre festett faldarab maradt meg: hatalmas kövekből
habarcs nélkül összerótt fal. Vezetőmre néztem. Felszegett
fejjel, egyenes derékkal ült lován, és a semmibe bámult.
Másnap hátat fordítottunk a tengerpartnak, és
megindultunk fölfelé, a hegyekbe. Amint túljutottunk a
partot megülő pára- és ködrétegen, jóval szárazabb lett a
levegő és dúsabb a növényzet. Messziről úgy tetszett,
mintha a dombhátakat arany föveny borítaná, közelről
kitűnt, hogy hatalmas területen sárga közepű margitvirág-
és napraforgó-szőnyeg lepi. Magas szárú pázsitfű, kék
kaktusz nőtt a réteken, s bár az út meredeken ívelt fölfelé,
nem hűlt le körülöttünk a levegő. Több elnéptelenedett
falun haladtunk át, a vályogházak még álltak, de máris
benőtte őket a bozót. Vezetőm elmondta, hogy a spanyolok
közeledtére e környék lakói felkerekedtek, és minden
vagyonukat magukkal vive, átkeltek az Andokon, azóta
nem tudni, mivé lettek.
Valaha itt a legkisebb faluban is fonalat fontak élénk
színűre festett lámagyapjúból, agavé- vagy gyapotrostból,
és emberfejekkel vagy geometriai ábrákkal díszített vörös
agyagedényeket készítettek. Most halott volt a táj.
Módszeresen kifaggattam vezetőmet, s mialatt
átlovagoltunk a hatalmas fennsíkon, amely nyolcezer láb
magasan emelkedik a tenger színe fölé, s amelyen kéken
virítottak a kaktuszok, fokról fokra megtudtam tőle,
milyen is volt atyái birodalma. Az inkák nem ismerték a
magántulajdont, közösen birtokolták és évente újra
felosztották a határt, egy részét megtartva közbirtoknak;
ez szolgált a tisztségviselők eltartására és a közraktárak
feltöltésére, tartalékul ínséges esztendőkre. Úgy hívták:
„az Inka és a Nap földje”. Minden indián paraszt tartozott
bizonyos napokon ezt a földet művelni, ahogy a betegek,
özvegyek, árvák parcelláit is. Szívvel-lélekkel dolgoztak;
elhívták barátaikat – olykor egész falvakat –, szántani,
vetni, s a meghívottak úgy jöttek, mintha lagzira jönnének.
Kétévenként volt gyapjúosztás, a királyi napsütötte földek
gyapottermését a nép szüretelte le, s övé lett, amit
szüretelt. Ki-ki maga állította elő, amire a ház körül
szüksége lehetett, lévén egy személyben kőműves, kovács
és földmíves. Senki nem nyomorgott. Hallgattam Filipillót,
és azt gondoltam: ilyen volt hát a birodalom, amelyet
elpusztítottunk! Ilyen birodalommá akartam kovácsolni a
világot. Vége, kudarcot vallottam!
– Cuzco! – szólt az inka.
Felértünk a hegy gerincére. Falvakkal teleszórt zöld
fennsík terült el alattunk, a Vulcanida kies völgye.
Távolabb kúp alakú hegy fehérlett, az Azuysta, és azon is
túl az Andok hófödte ormai. Romok koszorúzta domb
lábánál feküdt Cuzco városa. Sarkantyúba kaptam lovamat,
és nyargalvást indultam lefelé, az inkák egykori
fővárosába.
Lucerna-, árpa- és kukoricaföldeken, colaligeteken vitt
át az út, a síkságot öntözőcsatornák barázdálták; az inkák
keze műve. A dombokat mindenütt lépcsőzetesen képezték
ki, hogy meggátolják a földcsuszamlást. Az inkák nemcsak
ház- és útépítésben, de földmívelésben is felülmúlták az
óvilág bármely népét.
Fellovagoltam a dombra, mielőtt beléptem volna a
városba. A romok annak az erődnek a maradványai voltak,
ahová az inkák császára bezárkózott Pizarro martalócai
elől: három koncentrikus körbástyából állt, a bástyákat
hibátlanul illeszkedő, sötét színű mészkőből rótták össze.
Sokáig elálldogáltam e kövek fölött, magam sem tudom,
meddig.
Cuzcót lerombolták, bár itt-ott maradt mutatóba egy-egy
torony, s az utcákon elvétve egy-két szép kőház. De
általában csak a házak alapozása maradt érintetlen, s erre
húzták föl a spanyolok könnyű téglából, hevenyészve az
emeletet. Kies fekvése, nagyszámú indián és telepes
lakossága ellenére mintha sötét átok lebegett volna Cuzco
felett. A spanyolok nehezen viselték az éghajlatot és a
feléjük áramló gyűlöletet. A hódítók bevonulásának
évfordulóján – mesélték – ma is kisereglenek minden
évben az öregebb bennszülöttek, a földre tapasztják
fülüket, és így lesik, felmorajlik-e végre az a föld alatti
folyó, amely egy szép napon elsodorja majd a spanyolokat.
Néhány napot Cuzcóban töltöttünk, majd folytattuk
utunkat. Olyan száraz és hideg volt a fennsík levegője,
hogy útközben sokszor bukkantunk mumifikált
öszvértetemre: e hegyvidéken nem indulnak oszlásnak a
tetemek. Itt-ott romok mellett haladtunk el, hatalmas,
három- vagy hatszögű, vályogcserépből bolthajtás és
boltívek nélkül épült paloták, templomok, erődök romjai
mellett. Egy kiszáradt nagy tó partján rábukkantunk a
mesebeli város, Piahocanacao maradványaira. Törött
gránit- és porfíroszlopok hevertek szanaszét, terebélyes
kőhalom jelezte: itt templom állt egykor, magas, széles
kőkockák sora rajzolta ki az egykori utcák vonalát. Durván
faragott, óriás kőszobrok szegélyezték jó darabon az
országutat.
Ahány falun áthaladtunk, mind kihalt volt, s a legtöbbje
le is égett. Egyetlenegyszer láttunk élő embert, egy
újonnan épült kunyhó küszöbén: egy aggastyánt, akinek
levágták orrát, fülét, és kiszúrták a szemét. Filipillo szólt
hozzá, s úgy tetszett: az öreg érti, amit hall, de felelni egy
szóval sem felelt.
– Gondolom, a nyelvét is kitépték.
A spanyolok feltevése szerint itt a környéken valahol
aranybányának kell lennie, magyarázta Filipillo. Válogatott
kínzásokkal próbálták az indiánokból a lelőhely titkát
kicsikarni, de az indiánok konokul hallgattak.
– Miért? – kérdeztem.
– Majd ha látta a potosí bányát, megérti, miért. Meg
akarták óvni gyermekeiket attól a sorstól – felelte az inka.
Hamar megértettem. Egy-két nappal később utolértünk
egy menetet. Indiánokat hurcoltak a bányába, nyakukba
vaskarikát vetettek, a karikákat egymáshoz erősítették, s
minden indián arcára izzó vassal nagy G betűt sütöttek.
Négy-ötszázan lehettek. Alig támolyogtak, halálosan
kimerültnek látszottak. Spanyol kísérőik korbáccsal
nógatták őket.
– Quitóból jönnek – mondta kísérőm. – És könnyen
meglehet, hogy induláskor ötezren vagy többen is voltak.
Múltkorában tízezer indián halt meg az úton, a déli
földeken. Egy hatezer főnyi szállítmányból pedig
mindössze kétszázan érkeztek célhoz. Ha összerogynak a
kimerültségtől, le sem oldozzák őket, egyszerűen levágják
a fejüket.
Aznap este, hosszú idő óta először, füst szállt fel egy
indián falu kunyhóiból. Egy ház küszöbén ifjú indián nő
ült, gyermekét dajkálta, énekelt. Szívfájdító volt a dallam.
Megtudakoltam, mit énekel. Vezetőm lefordította a dal
szövegét:

Miért is szültél, anyám, e világra,

Miért raktál a puckey-puckey madár fészkébe?
Hogy mindig sírjak, zokogjak,
Mint fészkében a puckey-puckey madár?

A hódítás óta minden indián anya ilyen szomorú dalt

énekel gyermekének, magyarázta Filipillo. Csak nőket és
gyerekeket láttunk a faluban, a férfiakat elhurcolták a
potosí bányába, kényszermunkára. És így volt ez minden
faluban, amelyen áthaladtunk, míg a vulkánhoz nem
értünk.
Hókoszorúsan, lángokat okádva meredt égnek a Potosí a
négyezer méter magas fennsík fölött. A hegyoldalt tárnák
tömkelege hálózta be, itt bányászták az ezüstöt, amely
néhol ötszáz öl vastagságú erekben fordult elő. A hegy
lábánál születőben volt egy új város. Végigsétáltam a
barakkok között, útitársaimat kerestem. Alig tízen
lehettek, a többi elpusztult az úton. S akik szerencsésen
eljutottak Potosíba, azok is nehezen bírták a fennsík
éghajlatát, különösen a nők: sorra megkapták a hegyi
betegséget. Az újszülöttek vakon és süketen jöttek világra,
és néhány hetes korukban elpusztultak. Egy magányos
ezüstbányász legfeljebb annyi pénzt tud összekaparni,
amennyi a legszűkebben mért megélhetéséhez kell,
panaszolták; rég feladták a meggazdagodás reményét,
annyit sem igen tehetnek félre, amennyi a hazautazáshoz
kellene. Itt csak a nagyvállalkozók gyűjtenek vagyont,
indián kényszermunkások ezreinek vérén-verejtékén.
– Nézze, uraságod, nézze, mit művelnek népem fiaival –
szólt vezetőm.
Mindig nyugodtan, kimérten beszélt, de most remegett a
hangja, és könny csillant szemében a fáklya fényénél. A
sötét tárnákban egy egész nép robotolt, de mintha nem is
emberek lettek volna, hanem halotti lárvák; húsavesztett
testüknek nem volt emberi formája, barna bőrük a
csontjukra tapadt, s ezek a csontok maguk is oly
törékenynek tetszettek, mint a korhadó fa. Se láttak, se
hallottak, gépiesen csákányozták a követ; néha váratlanul,
hangtalanul földre rogyott a fekete csontvázalakok közül
egy; ilyenkor a felügyelők nekiestek ostorral, vasrudakkal,
s ha nem kelt fel rögtön, agyonverték. Napi tizenöt órán át
túrták a földet, egy szelet őrölt fagyökérből sütött
kenyéren. Három évnél tovább nem bírta egy sem.
Ezüsttel megrakott öszvérkaravánok indultak a nap
minden órájában a hegyről a tengerpartra. Minden uncia
ezüst egy uncia embervérbe került. És a császár
kincsesládái kongtak az ürességtől, népei nyomorban
sínylődtek. Egy világot tettünk tönkre – semmiért.

– Egyszóval kudarcot vallottam ott is, mint mindenütt –

mondta Károly.
Egész éjszaka beszéltem. A császár figyelt és hallgatott.
Már bekúszott a pirkadat fénye a nehéz kárpitokkal
elfüggönyzött szobába, és bevilágította Károly arcát.
Elszorult a szívem. Három év alatt aggastyán lett belőle,
tekintete eltompult, ajka vértelenné fakult, vonásai
elernyedtek, zihálva szedte a levegőt. Hátradőlt
karosszékében, elefántcsont gombos botja a takarón, amely
köszvénytől eltorzult lábait fedte.
– De miért? – kérdezte.
Távollétem három esztendeje alatt Szász Móric elárulta
Károlyt: a lutheránus fejedelmek élére állt. Károly futni
kényszerült a lázadó elől, és kénytelen-kelletlen elfogadta
békefeltételeit. A szerződés egycsapásra semmivé tette,
amiért Károly egész életén át küzdött: a hitbéli egységet.
Vereséget szenvedett Flandriában is, nem sikerült
visszafoglalnia II. Henrik örökét. Itália újfent lázongott, a
török jóformán percnyi nyugtot sem hagyott neki.
– Miért? – ismételte meg Károly a kérdést. – Mi volt a
vétkem?
– Felségednek egyetlen vétke volt csupán: hogy
uralkodni mert.
Károly keze a bársonymellényre tévedt, szórakozottan
forgatta az Aranygyapjas-rend drágamívű ékszerét.
– Én nem akartam uralkodni – mondta.
– Tudom.
Elnéztem ráncos arcát, szürke szakállát, halott szemét.
És hirtelen, életemben először, öregebbnek éreztem
magam nála is, öregebbnek bárkinél, aki valaha élt e
földön, és megszántam, ahogy egy gyereket szántam volna
meg. Azt mondtam:
– Tévedtem. A világ urává akartam tenni felségedet: de
nincs világ.
Felálltam, járkálni kezdtem. Nem aludtam az éjjel,
elzsibbadt a lábam. Végre megértettem: Carmona szűk volt
nekem, szűk volt Itália is, és a világ nem létezik.
– Mily könnyű ezt mondani! – folytattam. – Mit
számítottak a jelenbeli áldozatok: a jövő mélyén a világ
várt rám. Mit számított a máglya, vérfürdő? A világ másutt
volt, mindig másutt! Pedig sehol sincs. Csak emberek
vannak, az örök időkre meghasonlott, megosztott
emberiség.
– A bűn osztja meg őket – szólt a császár.
– A bűn?
Bűn? Őrültség? Vagy valami más? Elvonult előttem
Luther, az Ágoston-rendi szerzetesek, a máglyán daloló,
anabaptista nők, Antonio, Beatrice. Mindannyiukban volt
valami erő, ami keresztülhúzta számításaimat, meghaladta
eszemet, felvértezte őket akaratommal szemben.
Megszólaltam:
– A máglyára küldött eretnek barátok egyike mondta
halála előtt: nincs üdv másban, csak abban, ha
lelkiismeretünk szerint cselekszünk. Ha igaza volt, hiú
ábránd a világuralom, nem tehetünk semmit az
emberekért, ki-ki magában hordja üdvösségét.
– Az igazi üdv: megmenteni lelkünket a kárhozattól.
– Mások lelkét is? Vagy csupán a saját lelkét kívánja
megmenteni felséged?
– Csak és csupán a magamét, Isten segedelmével –
felelte Károly.
És a homlokához kapott.
– Azt hittem, jogom van erőszakkal megmenteni mások
lelkét is. Ez az én vétkem! Engedtem a sátáni kísértésnek.
– Én boldoggá akartam őket tenni – mondtam. – De nem
férhettem hozzájuk.
Elnémultam. Fülembe csengett örömujjongásuk és
vérszomjas üvöltésük, fülembe csengett Enoch próféta
hangja: „Ami van, el kell pusztítani!” Ellenem
mennydörgött, ellenem, aki paradicsommá akartam
varázsolni a földet, paradicsommá, ahol minden
porszemecske a helyén van, minden virág akkor nyit,
amikor eljön az ideje. De az ember nem növény és nem kő,
és nem tűrheti, hogy kővé változtassák.
– Volt egy fiam – mondtam. – A halált választotta, mert
élni akart, és miattam nem élhetett másként. Volt
feleségem is, de meghalt eleven testében, mert minden
kívánságát teljesítettem. És voltak, akiket máglyára
küldtünk, s haldokolva megköszönték. Nem boldogok
akarnak ők lenni, hanem élni akarnak.
Károly tagadólag rázta a fejét.
– A földi élet: semmi. Micsoda eszeveszett gondolat is
volt világuralomra vágyni, holott a világ merő semmiség.
– Olykor lobot vet a lelkük, s ezt nevezik ők életnek.
Hirtelen szavak tolultak ajkamra, talán utoljára, talán
évek, évszázadok telnek bele, míg újra megadatik
beszélnem:
– Értem őket – mondtam. – Végre értem! Az ő
szemükben sohasem az a fontos, amit kapnak, hanem az,
amit tesznek. Ha nem teremthetnek, rombolnak, mert
mindenképpen tagadniuk kell azt, ami van, különben nem
volnának emberek. Bennünket pedig, akik a világot
formáljuk, állítólag helyettük, és azért, hogy őket oda
bezárjuk, bennünket gyűlölnek, s nem is tehetnek
másképp. Az a rend, az a nyugalom, amelyről
ábrándozunk, iszonyú átokként nehezedne rájuk ...
Károly tenyerébe temette arcát. Nem hallgatott rám,
érthetetlen nyelven beszéltem. Imádkozott. Én folytattam:
– Semmit sem tehetünk értük, sem ellenük. Nincs mit
tenni.
– Imádkozhatunk – szólt a császár.
Sápadt volt, szája széle lefittyedt, mint szokott, amikor
lábfájás gyötörte.
– Elvégeztetett – mondta. – Mert ha nem így volna, Isten
nem oltotta volna ki lelkemből a remény utolsó szikráját is.
Néhány hét múlva átköltözött Bruxelles-be, egy kis
lakba, amely a louvaini kapu tőszomszédságában, egy nagy
kert közepén állt. A kis ház egyetlen emeletét zsúfolásig
telerakták műszerekkel, órákkal, a császár szobája szűk
volt és dísztelen, mint egy szerzetesi cella. Meghalt Szász
Móric; Károly könnyűszerrel javára fordíthatta volna
legveszedelmesebb ellenfele halálát, ám ő a kisujját sem
mozdította; nem törődött többé a birodalom ügyeivel,
lemondott róla, hogy a német-római birodalmat fia
számára megnyerje. Két kurta évet szánt még evilági ügyei
elrendezésére, s ez idő alatt siker koronázta minden
vállalkozását; kiűzte Flandriából a franciákat, Fülöpöt
összeházasította Anglia királynőjével, Tudor Máriával. Ez
sem tántorította el szándékától. 1555. október 25-én
ünnepi gyűlést hívott egybe a bruxelles-i palota
nagytermében, ahol gyászruhában jelent meg, Orániai
Vilmos karján. Philibert de Bruxelles udvari tanácsos
felolvasta a császár rendeletét. Ezután szólásra emelkedett
Károly. Felidézte azt a pillanatot, amikor – negyven
esztendővel ezelőtt – ugyanebben a teremben nagykorúvá
nyilvánították. Elmondta, hogyan lépett Ferdinánd császár
örökébe. Császárrá koronáztatván, a kereszténységet
megosztva találta, birodalmát ellenséges gyűrű vette körül,
s ő egész életén át védekezni kényszerült szomszédai ellen;
ereje immár fogytán van, miért is át akarja adni
Németalföldet Fülöpnek, a birodalmat Ferdinándnak. Majd
fiához fordult, s arra intette: tisztelje és óvja atyái hitét, a
békét és az igazságot. Ő elmondhatja: készakarva soha
nem bántott meg senkit.
– Ha mégis igazságtalanul megbántottam volna valakit,
ezennel bocsánatát kérem – szólt és leült.
Mialatt ezeket mondta, elsápadt, könnyek öntötték el
arcát. A jelenlevők hangosan zokogtak. Fülöp apja lába elé
vetette magát. Károly megölelte, gyengéden megcsókolta.
Egyedül én tudtam, miért sír a császár.
1556. január 16-án Károly aláírta a kis házban azt az
okmányt, amelynek értelmében lemondott Fülöp javára
Kasztíliáról, Aragóniáról, Szicíliáról és az Új-Indiákról.
Azon a napon hallottam hosszú évek óta először nevetni és
tréfálkozni. Este jóízűen vacsorázott, szardíniás lepényt
evett, és jócskán angolnapástétomot, majd egy óra hosszat
zenét hallgatott.
Remetelakot építtetett magának Spanyolország
szívében, a yustei kolostor mellett.
– Velem tartasz? – kérdezte.
– Nem – feleltem.
– Mit tehetek érted?
– Senki sem tehet semmit a másikért, ebben már egyszer
megállapodtunk.
Rám nézett, és nagyon komolyan felelte:
– Könyörögni fogok éretted Istenhez, megkérem,
engedjen egykor elpihenni.
Vlissingenig kísértem. Sokáig álltam a tengerparton,
néztem a távozó vitorla után, míg el nem nyelte a távol.

– Fáradt vagyok – mondta Régine.

– Leülhetünk – felelte Fosca.
Órák óta vándoroltak. Egy erdő közepén jártak, langyos
volt az éjszaka a fák között. Régine legszívesebben
leheveredett volna a harasztba, és.elaludt volna örökre.
Leült a földre, és azt mondta:
– Ne is folytassa. Kár a fáradságért. Mindig ugyanaz a
történet, elejétől végig, tudom.
– Ugyanaz a történet és mégis mindig más... – felelte
Fosca. – Hallgassa csak végig.
– Nemrég még nem akart mesélni.
Fosca leheveredett a földre, Régine mellé. Egy pillanatig
tűnődve bámulta a gesztenyefák sötét lombját.
– El tudja képzelni azt a vitorlát, amint elnyeli a távol,
és engem, amint a parton állok, és azt a vitorlát bámulom?
– El – felelte Régine.
Igazat mondott. Csakugyan el tudta már képzelni.
– Ha befejeztem a történetet, így látom eltűnni magát is,
Régine, az úton. Mert tudja, ugye, hogy el kell tűnnie?
Régine kezébe temette az arcát.
– Nem tudom. Semmit sem tudok már.
– Én tudom. És ameddig beszélhetek, beszélek.
– És mi lesz aztán?
– Ne gondoljunk rá. Én beszélek, maga hallgatja, és amíg
a mese tart, nincs másra gondunk.
– Rendben van. Hallgatom.
HARMADIK RÉSZ
Mentem, amerre a szemem látott, a végeláthatatlan
mocsáron át, talpam alatt süppedezett a zsombékos talaj,
halk cuppanással víz fröccsent a nádszálak tövéből. Most
ment le a nap. A látóhatár mélyén síkságok és tengerek
húzódtak, s a hegyek mögött egy új látóhatár, ahol minden
este lemegy a nap. Sok év telt el azóta, hogy iránytűmet
eldobtam, s az időn kívül rekedve, elveszve bolyongtam az
egyhangú vidéken. Múltamat elfelejtettem, jövőm a síkság
volt, az éggel egybeolvadó, végeérhetetlen lapály. Éppen a
talajt próbálgattam, szilárdabb részt kerestem éjszakai
nyugvóhelyül, amikor a távolban felcsillant egy nagy,
rózsaszín víztükör. Közelebb mentem. Náddal, fűvel benőtt
partok között széles folyó kanyargott.
Száz éve vagy akár csak ötven éve felgyorsult volna a
szívem verése a folyó láttán, azt gondoltam volna:
felfedeztem egy nagy folyót, én vagyok titkának egyedüli
tudója. Ám most közönyösen verte vissza a folyó tükre az
alkonyi ég pírját, s mindössze azt gondoltam: ma éjjel már
nem kelhetek át a túlsó partra. Mihelyt fagyos, kemény
földet éreztem a talpam alatt, ledobtam vállamról az
iszákot, elővettem prém takarómat, elő a fejszét, nagy
halom gallyat vágtam egy közeli fáról, és tüzet gyújtottam.
Minden este tüzet raktam, hogy helyettem éljen-égjen és
ropogjon, égre szökő vörös lánggal, füstszagot lehelve. A
folyó oly nyugodtan folyt medrében, hogy meg se csobbant.
– Hahó!
Összerezzentem. Emberi hang volt, fehér ember hangja.
– Hahó!
Én is hahóztam, és egy marék gallyat vetettem a tűzre. A
láng fellobbant. Hahózva siettem le a folyópartra. A
túloldalon halvány fény derengett: amaz is tüzet gyújtott.
Valamit kiabált, nem értettem, mit; úgy rémlett, franciául
beszél. A nedves levegő vitte-hozta hangunkat, de úgy
látszott, az ismeretlen sem érti jobban a szavamat, mint én
az övét. Végre elhallgatott, és én háromszor, teletüdőből
elkiáltottam magam: „Holnap találkozunk!”
Ember, fehér ember! Takaróimba burkolózva hevertem a
tűz mellett, arcomon éreztem melegét, és azt gondoltam:
mióta elhagytam Mexikót, nem láttam fehér arcot. Négy
éve. Máris számolni kezdtem az éveket, napokat. A folyó
túlsó partján tűz lobbant, és máris szavak tolultak a
nyelvemre. Azt mondtam: „Négy éve nem láttam fehér
embert.” Párbeszéd indult kettőnk között az éjszakában: Ki
ő? honnan jön? mit akar? – kérdeztem, ő is ugyanezt
kérdezte, és én válaszoltam neki. Válaszoltam. Hirtelen
valahol voltam megint – a nagy folyó partján –, és múltam
volt, jövőm, sorsom.
Éppen száz éve szálltam hajóra Vlissingenben, hogy
világ körüli útra induljak. Azt reméltem, meglehetek
emberek nélkül; nem akartam más és több lenni, mint egy
tekintet. Átkeltem óceánokon és sivatagokon, hajóztam
kínai dzsunkákon, megcsodáltam Kantonban egy színarany
tömböt, amelynek értékét kétszázmillióra becsülték,
jártam Kathungban, és papi ruhát öltve megmásztam Tibet
magas fennsíkjait. Láttam Malakkát, Calcuttát és
Szamarkandot, Kambodzsában, egy dzsungel mélyén város
kiterjedésű száztornyú templomra bukkantam. Ettem a
nagymogul és Abalana perzsa sah asztalánál, ember nem
járta utakon bebarangoltam a csendes-óceáni szigetvilágot,
harcoltam a patagonok ellen. Végezetül Veracruzban
kötöttem ki, onnan Mexikó fővárosába utaztam, és
egyes-egyedül, gyalog nekivágtam az ismeretlen vidéknek.
Négy éve bolyongtam erdőn-mezőn, céltalanul, iránytű
nélkül, az ég alatt, beleveszve az idő végtelenjébe. Még az
imént is: elveszetten. De e pillanatban már a föld
meghatározott pontján feküdtem – tájolóval pontosan
lemérhettem volna, hányadik szélességi, hányadik
hosszúsági fokon. Nyilván Mexikótól északra, de vajon
hány ezer mérföldre? és keletre vagy nyugatra? A
túlparton alvó ember bizonyára tudja, hol vagyok.
Pirkadattal talpon voltam, meztelenre vetkeztem,
ruháimat beraktam bölénybőr iszákomba, az iszákot a
nyakamba kötöztem, és belevetettem magam a folyóba.
Jéghideg volt a vize, első pillanatra a lélegzetem is elállt
tőle, de sodra nem volt erős, hamarosan átértem a túlsó
partra. Miután egy takaróban megtörülköztem,
felöltöztem. Az idegen még aludt egy kis hamurakás
mellett. Harmincévesnek látszott. Haja gesztenyebarna
volt, állát több napos borosta verte fel. Leültem mellé,
türelmesen vártam, hogy felébredjen.
Végre kinyitotta a szemét. Meglepetten bámult rám.
– Hogy kerül ide?
– Átjöttem a folyón.
Felragyogott az arca.
– Van csónakja?
– Nem. Átúsztam.
Ledobta takaróit, talpra ugrott.
– Egyedül van?
– Igen.
– Szintén eltévedt?
– Én nem tévedhetek el – feleltem. – Nem tartok sehová.
 Tétova mozdulattal simította le borzas haját, láthatóan
megdöbbent.
– Én eltévedtem – mondta hirtelen elhatározással. –
Társaim elvesztettek vagy cserbenhagytak. Egy folyó
torkolatához érkeztünk éppen – az Erie-tó óta azon
haladtunk fölfelé. Egy indián azt mondta, a torkolatnál
találok ösvényt, amely a nagy folyóhoz vezet. Két emberrel
elindultam az ösvényt felkutatni, meg is találtuk,
elindultunk rajta, de a harmadik nap reggelén arra
ébredtem, hogy egyedül vagyok. Azt hittem, társaim
előrementek, idáig jöttem, de nem találtam senkit.
Elfintorította az arcát.
– Ők vitték az eleséget.
– Forduljon vissza – mondtam.
– Igen, de vajon megvárnak-e? Félek, hogy cserbenhagytak.
Rám mosolygott.
– Hogy megörültem tegnap este, amikor megláttam odaát a
tüzet! Ismeri ezt a folyót?
– Most látom először.
Csalódottam sóhajtott:
Az iszapos vizű folyót nézte. Lustán kanyargott át a
mocsáron.
– Északkeletről délnyugatnak folyik. Ugye, nem is
kétséges, hogy az Arany-tengerbe ömlik?
– Nem tudom.
Én is a folyót néztem. Eddig csak víz volt, üres csobogás;
most egy csapásra úttá változott, vezetett valahová.
– Hová indult? – kérdeztem.
– Az átjárót keresem Kína felé – felelte az utazó. – És ha
ez a folyó valóban eljut a tavaktól az óceánig, már meg is
találtam.
 Rám mosolygott. Hát még van ember, aki rám
mosolyog? Különös!
– Hát ön? Honnan jön? – kérdezte.
– Mexikóból.
Megdöbbent.
– Gyalog? Egyedül?
– Igen.
Rám meredt, arcán mohó kíváncsiság.
– És mit eszik?
Haboztam.
– Olykor elejtek egy bölényt – mondtam végül. – Vagy az
indiánoktól kapok egy marék kukoricalisztet.
– Három napja egy falat nem sok, annyi sem ment le a
torkomon – mondta ő vidáman.
Elhallgatott. Várt.
– Sajnálom – mentegetőztem –, nincs nálam élelmiszer.
Olykor egy-két hétig is megvagyok evés nélkül: titkos
tudomány ez, a tibeti bölcsektől tanultam.
– Vagy úgy!
Összeharapta a száját, arcizmai megfeszültek – de
rögtön mosolyt erőltetett ismét ajkára.
– Gyorsan tanítson meg engem is erre a tudományra.
– Hosszú évek kellenek hozzá – mondtam nyersen.
Ő körülnézett, majd némán lehajolt, és összegöngyölte
takaróit.
– Vad nincs errefelé?
– Nincs. Egynapi járóföldre van a préri, de felégették.
Bölénybőrt terített a földre, mokasszint szabott magának.
– Megpróbálom felkutatni kísérőimet – mondta.
– És ha nem találja meg őket?
– Isten kezében vagyunk.
 Nem hitt nekem, azt gondolta, nem akarom megosztani
vele ennivalómat. Pedig örömest adtam volna neki, ha lett
volna mit, cserébe mosolyáért.
– Ötnapi járásra tudok egy indián falut, ott bizonyára
kapna kukoricalisztet.
– Ötnapi járásra!
– Mindössze tíz napot veszítene. De ha ketten megyünk,
annyi élelmet hozhatunk, hogy több hétig is megél belőle.
– Visszajönne velem Montrealba?
– Miért ne?
– Akkor induljunk!
Átúsztunk a folyón. A víz már nem volt olyan hideg,
mint hajnalban. Egész nap meneteltünk a lápon, társam
nagyon fáradtnak látszott, beszélni sem volt kedve. Annyit
mégis elmondott, hogy Pierre Carlier-nak hívják, Saint
Malóban született, és még gyerekfejjel eltökélte: nagy
felfedező lesz. Amint nagykorú lett, pénzzé tette egész
vagyonát, eljött Montrealba, expedíciót szervezett, öt évet
áldozott a nagy tavak körbejárására, amelyeket a Szent
Lőrinc-folyó köt össze az Atlanti-óceánnal; azt remélte,
megleli az Arany-tengerhez vivő víziutat. Pénze fogytán
van, hivatalos támogatásra semmi reménye, mert a
kormány óhaja az, hogy a francia telepesek gyökeret
verjenek Kanadában, ahelyett hogy elkódorognának
ismeretlen vidékeket felkutatni.
Másnap kijutottunk a prérire. Ezt is felégették az
indiánok: a nagy vadászat évszakában jártunk. Néhol
elszórt bölénycsontokra bukkantunk, olykor
bölénycsapásra is, de tudtuk: sok mérföldes körzetben
nincs élő állat. Carlier végleg elnémult, kimerült. Éjjel
azon kaptam, hogy a bölénybőrt rágcsálja, amelyből
naponta új mokasszint szabott magának.
– Tényleg nem adhat egy falatot sem? – kérdezte egy
reggel.
– Átkutathatja az iszákomat – feleltem. – Nincs semmim.
– Nem bírok továbbmenni.
Elterült a földön, két kezét összekulcsolta a feje alatt, és
lehunyta a szemét.
– Várjon itt meg – mondtam. – Négy nap múlva
megjövök.
Keze ügyében hagytam egy kulacs tiszta vizet, és öles
léptekkel elsiettem. El sem téveszthettem az utat, a lápos
talaj megőrizte talpam lenyomatát, a letaposott fű ösvényt
rajzolt a prérin. Besötétedésig meg sem álltam, s másnap
kora hajnalban már úton voltam újra. Két nap alatt célhoz
értem. A falu elnéptelenedett, az indiánok mind odajártak
vadászni. De egy veremben találtam húst, kukoricát.
– Lassabban – intettem Carlier-t –, lassabban.
Mohón harapott a húsba. Felragyogott a szeme.
– Nem eszik? – kérdezte.
– Nem vagyok éhes.
Mosolygott.
– De jó enni!
Én is rámosolyogtam. Hirtelen azt kívántam, bár én
lennék ő, a kiéhezett ember, aki eszik, s aki az életét tette
fel rá, hogy megtalálja az átjárót Kína felé.
– És most mihez kezd? – kérdeztem.
– Visszatérek Montrealba, és felhajtok valami pénzt,
hogy új expedíciót szervezzek.
– Nekem van pénzem – mondtam.
Iszákom mélyén ékszerek és aranyrudak lapultak.
– Csak nem maga az ördög? – tréfált Carlier.
 – És ha az lennék?
– Tüstént eladnám a lelkemet a kínai átjáróért. Fütyülök
a másvilágra, beérem én a földi léttel is.
Annyi lelkesedés csengett a hangjában, hogy megint
belém mart az irigység. „Életre kelhetek-e még?” –
gondoltam.
– Nem vagyok ördög – mondtam.
– Ha nem az, kicsoda?
„Senki”, akartam volna mondani, de Carlier látott
engem, beszélt hozzám, élete megmentőjének tudott.
Számára léteztem. És szívemben felizzott a rég feledett
vágy, emberi létre támadtam ismét.
– Alkalomadtán elmondom majd, ki vagyok – szóltam.
Ütemesen csobbantak az evezők, sebesen siklottak
csónakjaink a lustán kanyargó folyamon. Carlier mellettem
ült, térdén a nyitott hajónapló: mindennap feljegyezte a
nap eseményeit. Ő írt, én dohányoztam, ez a szokás az
indiánoknál ragadt rám. Carlier időnként felütötte a fejét,
és elnézte a vadrizs-földeket, a szavannát, amelynek
egyhangúságát csak elvétve törte meg egy-egy liget. Olykor
rikoltva rebbent fel a partról egy madár. Langyos volt a
levegő. A nap most bukott le az ég alján.
– Szeretem ezt a napszakot – mondta Carlier.
– Ezt mondod reggel, délben, este.
Rám mosolygott.
– Szeretem ezt az évszakot. Szeretem ezt a vidéket.
Ismét a napló fölé hajolt. Gondosan feljegyezte,
milyenek errefelé a fák, a madarak, milyen az ég színe, a
halak formája. Mindezt fontosnak hitte. Minden egyes nap
sajátos arculatot öltött a naplóban. Társam kíváncsian
várta, milyen kalandokkal szolgál az út hátralevő része a
folyó torkolatáig. Az én szememben máris itt volt a folyam
torkolata, szakasztott olyan, mint bármely más folyóé, a
torkolaton túl a tenger, a tengeren túl más szárazföldek,
tengerek és a gömbölyű föld. Valaha végtelennek hittem, s
amikor elindultam Vlissingenből, még azt reméltem, a
világ felfedezésével tölthetem el az örökkévalóságot;
akkoriban örömest elidőztem egy-egy hegycsúcson, a
felhőtakaró fölött, és egy nyiladékon hosszan
gyönyörködtem az aranyló síkság látványában;
megörültem, ha odaföntről felfedeztem egy új
völgytorkolatot, vagy ha bemerészkedhettem egy égig érő
sziklafalak alkotta szorosba; ujjongtam, ha ember nem
járta szigetekre bukkantam. De most már tudtam: minden
hegyre völgy következik, minden szoros kilyukad valahová,
minden szakadékot falak határolnak, a föld gömbölyű és
egyforma: négy évszak, hét szín, egy égbolt, víz, növények,
sík vagy domború felszín – mindenütt ugyanaz az unalom.
– Északkelet, délnyugat – mondta Carlier. – Tartjuk az
irányt.
Becsukta a naplót.
– Egyszerű sétahajózás.
Montrealban megbízható embereket fogadtunk fel, hat
csónakot megraktunk élelemmel, ruhával, takarókkal,
műszerekkel. Már vagy egy hónapja elhagytuk azt a helyet,
ahol összetalálkoztunk. Eseménytelen utunk volt. A
szavanna bőségesen ellátott zsákmánnyal, bölény-,
szarvas-, zerge-, pulyka- és gyöngytyúkhússal.
– Ha megtaláltuk a torkolatot, visszafordulok, és meg
sem állok a forrásáig – mondta Carlier. – Léteznie kell
valami víziútnak a folyó és a nagy tavak között.
Bátorítást kérően nézett rám.
 – Nem gondolod, hogy létezik ilyen út?
Minden este szóról szóra ezt kérdezte, nem lanyhuló
izgalommal.
– Miért ne létezne? – vontam vállat.
– Akkor majd hajót bérelünk, ugye? És megyünk Kínába.
Elkomorult az arca.
– Nem tűrhetem, hogy bárki előttem jusson el Kínába
ezen az úton.
Rápöfékeltem, bodor füstfelhőt bocsátottam ki
orrlyukamon. Hiába osztoztam sorsában, hiába próbáltam
jövőjét jövőmnek tekinteni, nem lehettem ő. Konok
reményei, aggályai leperegtek rólam, ahogy ennek az
órának egyedülvaló szépsége is. Ő átfogta a vállamat:
– Mire gondolsz? – kérdezte gyengéden.
Háromszáz éve nem érintette vállamat emberi kéz,
Caterina halála óta nem kérdezte tőlem senki: „Mire
gondolsz?” Ő úgy beszélt velem, mintha embertársa
lennék, ezért szerettem.
– Szeretnék a helyedben lenni – válaszoltam.
– Te? az én helyemben?
Nevetve nyújtotta parolára a tenyerét.
– Cseréljünk!
– Bár cserélhetnénk! – sóhajtottam.
– Ó, de szívesen lennék halhatatlan – lelkendezett ő.
– Én is ezt gondoltam valaha.
– Akkor bizonyosan megtalálnám az átjárót Kína felé,
végighajóznék a földkerekség összes folyóin, megrajzolnám
a föld egész térképét.
– Nem – ráztam a fejem. – Hamarosan fütyülnél Kínára,
nem törődnél többé semmivel, mert magadra maradnál.
– Te talán magányos vagy? – kérdezte ő,
szemrehányóan.
Arcra, mozgásra igazi férfi volt, hangja, tekintete mégis
szinte nőiesen gyengéd.
– Nem vagyok magányos. Már nem – mondtam.
Távol, a szavannában, rekedten felbődült egy állat.
– Soha nem volt barátom – mondtam. – Az emberek
idegenkedtek tőlem, vagy halottnak tekintettek.
– Én a barátod vagyok.
Sokáig némán hallgattuk a vizet súroló evezők halk
zaját. Reggel óta nem juthattunk messzire, a folyó itt még
szeszélyesebben kanyargott, mint másutt. Carlier hirtelen
felpattant ültéből:
– Falu a láthatáron! – kiáltotta.
Füst szállt az égre, és csakhamar megpillantottuk a
bölcső formájú, náddal fedett kunyhókat, egy kis erdő
közepén. A falu férfi lakói kitódultak a partra, fejhangon
kiáltoztak, lándzsáikat rázták.
– Maradjatok csendben – parancsolta Carlier.
Embereink némán eveztek tovább. Carlier kinyitotta a
zsákot, amely cseretárgynak szánt készleteinket
tartalmazta: többféle kelmét, gyöngyház nyakékeket, tűt,
ollót. Pirogok állták el máris az utunkat. Carlier
meglobogtatott az indiánok előtt egy tarkabarka kendőt, és
nyájasan beszélni kezdett hozzájuk, a nyelvükön. Nem
értettem a szavukat, régóta hiábavalónak tekintettem
mindenfajta szellemi erőfeszítést, és elmulasztottam
megtanulni a bennszülöttek nyelvét. Az indiánok
felhagytak a harcias kiáltozással, intettek, hogy
kiköthetünk, és elénk jöttek, láthatóan nem ellenséges
szándékkal. Sündisznósörtével szegett, tarka szarvasbőr
ruhát viseltek. Mialatt mi partra szálltunk, és kikötöttük a
hat csónakot, ők egymás között tanácskoztak. Végezetül
egyikük odalépett Carlier-hoz, és bőbeszédű
magyarázkodásba fogott.
– Azt mondja, a törzsfőnökhöz vezet bennünket –
tolmácsolta szavait Carlier. – Kövessük, de semmi áron ki
ne adjuk kezünkből a puskát.
A törzsfőnök a falu kellős közepén trónolt egy
gyékényszőnyegen. Tizenhat igazgyöngyöt viselt mindkét
fülében, orrát is gyöngyök ékesítették. Előtte, a földön, két
dohánnyal telt kőcsésze, szájában tollas kalumet. Jöttünkre
kivette szájából a pipát, és intett, hogy üljünk le. Carlier
kirakta elé az előkészített ajándékokat, a törzsfőnök
nyájasan rámosolygott. Aztán megkezdődött a tárgyalás.
Egyik evezősünk halkan fordította Carlier és a törzsfőnök
szavait. Carlier elmondta, hogy végig akar hajózni a folyón,
a tengerig. A törzsfőnök élénken rosszallta Carlier tervét.
Nemsokára elérkeznénk egy másik folyóhoz, magyarázta
Carlier-nak, és ez a folyó hajózhatatlan, hatalmas zuhogók
szakítják meg futását, medre zátonyos, fatörzsek
torlaszolják el az utat, az örvénylő víz kegyetlenül
táncoltatja a fatörzseket, s mi több, a folyó mindkét
partján vad törzsek laknak, éles harci bárddal támadnának
ránk. Carlier kijelentette, hogy megingathatatlan szándéka
útját folytatni. A törzsfőnök ismételten megpróbálta
lebeszélni, Carlier makacsul ellenállt.
– No, majd holnap megbeszéljük – zárta le végül a vitát
a törzsfőnök, ravasz mosollyal. – Az éjszaka jó tanácsadó.
Tapsolt. Szolgálattevő indiánok rizzsel, főtt hússal,
kukoricával megrakott üstöket hoztak, és elénk helyezték,
a földre. Mázas agyagcsuprokból ettünk, némán. A
felszolgálók szeszes italt hordtak körbe, kivájt
lopótökökben. Feltűnt nekem, hogy a törzsfőnök nem
kínálta oda kalumetjét.
A lakoma végeztével néhány indián megperdítette a
dobot, mások kolomp-forma csörgőkben kavicsot ráztak
szilajul. Nemsokára mind harci táncba fogtak,
tomahawkjaikkal hadonászva. A törzsfőnök kurta
parancsára két ember jött elő egy kunyhóból; eleven
krokodilt hoztak a vállukon. Az állatot vékony, erős
zsineggel szoros gúzsba kötötték. Mind szilajabb lett a
tánc, a zene. A térség végében vörösre mázolt cölöp állt, az
indiánok a cölöphöz kötözték a krokodilt. Döbbenten
lestem, mi lesz ebből. A törzsfőnök felállt, ünnepélyesen
odalépkedett a cölöphöz, leoldotta övéről kését, kiszúrta a
krokodil szemét, majd visszatért a helyére. A harcosok
vérfagyasztó üvöltéssel rávetették magukat a krokodilra,
hosszú csíkokat szabdaltak eleven bőréből, majd kilőtték rá
nyilaikat. Társaim elfehéredtek. A törzsfőnök szenvtelen
arccal pipázott.
Kikaptam egy indián kezéből a lopótököt, nagyot
kortyoltam az italból. „Ne igyatok”, intett bennünket
Carlier. Mindenki ivott, ő éppen csak megmártotta ajkát. A
törzsfőnök rászólt, de Carlier csak mosolygott. Amikor a
lopótök megint hozzám került, mohón, nagy kortyokban
nyakaltam az italt. A dobpergés, fülsiketítő üvöltözés, vad
tánc, az iménti különös látvány és a torkomon lecsorgó
tüzes víz megváltoztatta a vérem színét. Úgy rémlett:
indiánná váltam. Ők táncoltak, időről időre lecsapott
egy-egy tomahawk a vörös cölöpre, amelyhez a krokodilust
kötözték, s a tomahawk gazdája fennszóval zengte saját
hősi tetteinek dicséretét. Megint ittam. A fejem tökkolop
volt, tele kaviccsal, a vérem merő tűz. Indián voltam.
Születésem óta bámultam e folyó partjait, rémséges,
tetovált istenek trónoltak egemben, a fergeteges dobszó,
fivéreim kiáltozása elragadtatott örömmel töltötte el
lelkemet; egy napon eljutok én is a táncok, lakomák, véres
győzelmek paradicsomába ...
Arra ébredtem, hogy takaróimba csavarva, a parton
heverek, a falu fölött, ott, ahol csónakjainkat kikötöttük.
Fejfájás gyötört. Néztem a folyó sárga vizét; ismét a
megszokott, untig ismert levegő vett körül. „Soha nem
leszek indián – gondoltam. – Soha nem változik meg többé
életem íze.” Örökösen ugyanaz a múlt, ugyanaz a
tapasztalás, ugyanazok a gondolatok, ugyanaz az unalom.
Ezer év, tízezer év. Soha nem bújhatok ki a bőrömből.
Néztem a sárga vizet. És hirtelen rémülten ugrottam
talpra: eltűntek a csónakok.
Carlier-hoz futottam. Aludt. Társaink is aludtak mind,
mellettük a földön hevertek puskáik. Az indiánok nyilván
visszariadtak attól, hogy lemészároljanak bennünket,
nehogy háborúba keveredjenek miattunk a fehérekkel, de
éjjel elkötötték csónakjainkat. Felráztam a barátomat.
Kinyitotta a szemét. Én a folyóra mutattam, a csónakok
hűlt helyére.
Estig tanakodtunk a döbbent legénységgel: van-e
menekvés szorult helyzetünkből. Megtámadni az
indiánokat, elragadni pirogjaikat, élelmiszerkészleteiket,
erre nem is gondolhattunk; túlságosan sokan voltak.
Kivágni és kivájni néhány fát, rögtönzött csónakokon
folytatni utunkat: ez túlságosan kockázatosnak tetszett.
Útközben indián falvak mellett haladnánk el, nyilván
ellenséges érzülettel fogadnának, cseretárgyak híján nem
szerezhetnénk tőlük élelmet, s ha a folyó alsó szakaszán
csakugyan forgók, zuhogók vannak, oda erős csónak kell.
– Csak egyet tehetünk – mondtam. – Erődöt építünk
oltalmul az indiánok esetleges támadásai ellen. Az erődbe
kellő mennyiségű élelmet halmozunk fel, vadhúst, füstölt
halat, annyit, amennyivel átvészelhetitek a telet. Én azalatt
elindulok gyalog Montrealba, és mihelyt felenged a folyó,
visszatérek csónakokkal, élelemmel, lőszerrel, emberekkel.
– Montreal 1600 mérföldre van – jegyezte meg Carlier.
– Három-négy hónap alatt megteszem.
– Utolér a tél.
– Bírom én hóban is a járást.
Carlier lehorgasztotta a fejét. Sokáig töprengett. Végre
felnézett. Komor volt az arca.
– Én megyek Montrealba – mondta.
– Nem!
– Én is megjárom hamar az utat, én is bírok hóban
menni.
– Meghalhatsz útközben – mondtam. – Mi lesz akkor a
többiekkel?
Carlier felállt, zsebre dugta a kezét, nagyot nyelt.
Egyszer állt már így előttem valaki. Így nézett az is rám, és
gombóc volt a torkában.
– Igazad van – szólt csendesen.
Sarkon fordult, tétován megindult, egy kavicsot
rugdalva. Hirtelen eszembe jutott, ki nézett rám ilyen
szemekkel: Antonio.
– Nézzétek! – kiáltottam hátra az evezősöknek. – A
Carlier-erőd!
Mozdulatlanná dermedtek kezek és evezők. A második
kanyaron túl feltűnt az erőd, légvonalban mindössze
egy-két mérföldre. A fekete rönkökből összerótt, zömök
épületet hármas cölöpkerítés oltalmazta. Emberi életnek
sehol nem látszott nyoma. Felálltam a csónak orrában, tele
torokból kiáltottam: „Hahó! Hahó!” Addig hahóztam, míg
csak ki nem kötöttünk. Egy ugrással kint termettem a
virághímes, zsenge fű borította parton, és futva indultam
az erődbe. A külső kerítés bejárata előtt állt Carlier,
puskájára támaszkodva. Magamhoz öleltem:
– Be’ örülök, hogy viszontlátlak! – kiáltottam.
– Én is – felelte ő.
De nem mosolygott. Arca fehér volt és püffedt. Nagyon
megöregedett.
– Nézd! – mondtam, az élelemmel, lőszerrel, áruval
megrakott, nyolc nagy csónakra mutatva.
– Látom – biccentett ő. – Köszönöm.
Belépett az erődbe. Követtem. Alacsony, tágas földes
helyiségbe jutottunk. Egyik sarkában egy férfi feküdt,
száraz fűalmon, prémeken.
– Hol a többi?
– Mind a ketten a padláson. A szavannát vigyázzák.
– Ketten?
– Igen.
– Mi történt veletek?
– Skorbut. Tizenhárman haltak bele. Ő talán még kilábal,
kitavaszodott, vadsóska-főzetet itatok vele. Az állított
engem is talpra. Majd meghaltam, tudod-e.
Rám nézett, mintha most látna először:
– Végre megjöttél! Éppen ideje volt.
– Friss gyümölcsöt hoztam és kukoricát. Nézd meg.
Carlier a beteg fölé hajolt:
– Mi kéne?
– Semmi – felelte az.
 – Hozok neked gyümölcsöt – mondta Carlier.
Kimentünk a csónakokhoz.
– Megtámadtak benneteket az indiánok? – kérdeztem.
– Három-négyszer is, az első hónapban. De visszavertük
őket. Akkor még elegen voltunk.
– És később?
– Később? Eltitkoltuk előlük veszteségeinket. Éjjel ástuk
el halottainkat, azazhogy éppen csak rájuk kapartuk a
havat, fagyos volt a föld, nem áshattunk sírgödröt.
Tekintete a távolba révedt.
– Amikor eljött a tavasz, újra el kellett temetnünk őket.
Akkor már csak öten voltunk, és a térdem is megdagadt.
Embereim kikötötték a csónakokat, s megindultak az
erőd felé, kétrét görnyedve a zsákok, ládák súlya alatt.
– Mit gondolsz, utunkat állják az indiánok? – kérdeztem.
– Nem – rázta a fejét Carlier. – Két hete felkerekedtek a
férfiak, elvonultak a faluból, és azóta sem tértek vissza.
Úgy hiszem, háború van a prérin.
– Megyünk tovább, mihelyt a legénység kipihente magát
– mondtam. – Három, legfeljebb négy nap múlva
indulhatunk.
A csónakokra mutattam:
– Jó, erős csónakok, bátran nekivághatunk velük akár a
zuhogóknak is.
Ő bólogatott:
– Igen, igen.
A következő néhány napot úti előkészületeinknek
szenteltük. Feltűnt nekem, hogy Carlier egy szóval sem
firtatja, mi történt velem az úton. Elmesélte, hogyan
vészelték át az erődben ezt a keserves telet. Örökös
komédiázásra kényszerültek, hogy az indiánokat abba a
hitbe ringassák, hogy sokan vannak; akik még bírták
valahogy, azokat kiparancsolta időről időre az erődből, s
úgy tett, mintha elkergetné őket, mert megszegték
parancsait. Derűs hangon mesélt, de nem mosolygott.
Mintha végképp elfelejtett volna mosolyogni.
Egy szép májusi reggelen vízre szálltunk. Betegünk már
lábadozott, őt is kihoztuk, és kényelmes fekhelyet
készítettünk neki egy csónak fenekén. Baj nélkül
túljutottunk a falun: csak öregeket és nőket láttunk.
Lassan, egyhangúan teltek-múltak a napok
evezőcsapásaink ütemére.
– A folyó tartja az északkelet-délnyugati irányt –
mondtam egy napon Carlier-nak.
Felragyogott az arca:
– Csakugyan.
– Valamikor erődök és telepek szegélyezik majd a folyót
– mondtam. – És a Carlier-erőd helyén város épül majd,
Carlier-város.
– Valamikor. Én addigra nem leszek, és nem láthatom.
– Hát aztán? – mondtam. – Fő, hogy megtetted, amit
tenni akartál.
Nézte a sárga folyót, a virágos szavannát. Zsenge zöld
levélkék ültek már az ágak végén.
– Valaha így gondoltam – felelte.
– És most?
– Most elviselhetetlen az a tudat, hogy te látni fogod
mindezt, és én nem.
Elszorult a szívem.
„Hát bekövetkezett – gondoltam. – Megint, ő is ide
jutott.”
– Mások is látni fogják – mondtam.
 – De ők nem láhatták, amit én látok; és egy szép napon
meghalnak majd ők is. Sorsuk az én sorsom, őket nem
irigylem.
– Rosszul teszed, ha engem irigyelsz.
Néztem a sáros-iszapos vizet, a lapos szavannát. Olykor
úgy éreztem, enyém a föld, csak az enyém, futó vendégei
nem vitathatják el tőlem; máskor pedig látva, milyen
szerelmesen nézik ők, úgy éreztem, néma és arctalan, de
csak az én szememben, csak az enyémben, akit végzete
örökre hozzáláncol s elzár tőle.
Melegedett az idő, szélesedett a folyó. Egy hét múlva
olyan széles volt már, mint egy tó. Messziről
megpillantottuk torkolatát is. Egy másik, kék vizű, szilaj
sodró folyóba torkollt, amely jobbról balra tartott.
– Itt a nagy folyam! – mondtam. – Elértük.
– Igen – felelte Carlier.
Aggódva méregette a nagy folyamot.
– Északról délre tart.
– Lejjebb talán irányt változtat.
– Nem valószínű. Legfeljebb kétszáz méter magasan
lehetünk a tenger szintjéhez viszonyítva.
– Várjuk ki – mondtam. – Nem tudhatjuk, mi lesz.
Folytattuk utunkat. Három teljes napon át
párhuzamosan futott egymás mellett a sárga és a kék folyó
vize, s nem elegyedett össze, de végül mégiscsak elnyelte
folyónkat a szavannán áthömpölygő, kristályvizű folyam.
Kétség sem fért többé hozzá: megtaláltuk. Medréből nem
meredeztek elő szirtzátonyok, vízesések, zuhogók sem
zárták el utunkat; de északról délre folyt.
Carlier reggeltől délig ült mozdulatlan a parton, s a
távolba kémlelt, arra, amerre a folyam tartott, fákat,
füveket hömpölyögtetve. Gyengéden átfogtam Carlier
vállát.
– Nem visz Kínába a folyód. De nagyon nagy folyam, és
nem ismeri senki. Kolumbusz azt hitte, Indiában köt ki,
amikor az Újvilág partjain kikötött.
– Fütyülök a folyódra – sziszegte Carlier. – Én a Kínába
vezető utat keresem. Mehetünk vissza Montrealba.
– Badarság! – mondtam. – Lemegyünk a torkolatig. A
Kínába vezető utat pedig majd megkeresed később.
– Nincs ilyen út! – fakadt ki Carlier kétségbeesetten. A
tavak északi partját töviről hegyire átkutattuk,
eredménytelenül. Ez a nagy folyó volt az utolsó esélyünk.
– Ha az átjáró nem létezik, nem találhattad meg se te, se
más. Mi okod a kétségbeesésre?
Vállat vont.
– Eh, te ezt nem érted. Tizenöt éves koromban
megesküdtem: felkutatom az átjárót. Odahaza, Saint
Malóban kínai ruhát vásároltam magamnak, Montrealban
vár rám a ruha. Magammal vittem volna Kínába.
Hallgattam. Csakugyan nem értettem őt. Nagy sokára
megszólaltam:
– Ha megtaláltad a kontinenst észak-déli irányban
átszelő fő víziutat – s én hiszem, hogy megtaláltad –,
híresebb leszel, mint ha a Kínába vezető utat találtad volna
meg...
– Fütyülök a hírnévre – vágott közbe Carlier.
– És nem kisebb szolgálatot tettél embertársaidnak.
Kínába elvégre mehetnek a régi útvonalon is, az újat
könnyen elnélkülözhetik.
– Elnélkülöznék ezt a folyamot is.
Estig ült a folyóparton, étlen, szomjam. Én igyekeztem
lelket verni belé, s másnap csakugyan hajlandónak
mutatkozott az expedíció folytatására.
Múltak a napok. Egy helyütt iszapos vizű folyó torkollott
folyamunkba; hatalmas fatörzseket görgetett, s mi csak
üggyel-bajjal kerülhettük el az összeütközést itt, a
torkolatban, ahol a víz hatalmas tölcsért formált. Az
örvény el is kapta csónakunkat, de valahogy kivergődtünk
végül a sodrásból. Néhány mérfölddel lejjebb indián falut
pillantottunk meg. Már-már lövésre emeltük
fegyvereinket, amikor az élen haladó csónak kormányosa
felkiáltott:
– Leégett a falu.
Kikötöttünk. A kunyhók többsége hamuvá égett. A falu
főterén cölöphöz kötözött, megcsonkított, lefejezett hullák;
egy nagyobb kunyhóban újabb holttesteket találtunk,
halomba hányva, a folyóparton kicsontozott,
bebalzsamozott, öklömnyire zsugorított emberfejeket.
Másnap, harmadnap újabb elpusztult falvak mellett
haladtunk el.
A folyam szélesedett, az éghajlat egyre melegebb lett, a
növényzet délszaki. Embereink alligátorokat ejtettek el.
majd nád lepte el a mocsaras partot; a nád között itt-ott
rezgőnyárfa bókolt. Egyszer aztán egy tengeri rákot
találunk az iszapban. Kihajoltam a csónakból, tenyérrel
kimerem egy kevés vizet, és megkóstoltam: enyhén sós
volt az íze.
Valamivel lejjebb három ágra szakadt a folyó. Némi
tétovázás után a középső ágon folytattuk utunkat. Több
mint két órán át hajóztunk nádasok, homokpadok,
alacsony szigetek tömkelegében. Egyszerre mintegy
vezényszóra felpattantak az evezősök, és örömujjongásban
törtek ki. Megérkezünk a tengerhez.
– Örülsz? – kérdeztem Carlier-tól.
Embereink az esti tábortűz körül szorgoskodtak. A
napközben zsákmányolt pulykákat nyársra tűzték, s nagy
nevetgélés, éneklés közben megsütötték.
– Elromlott a tájolóm – panaszolta Carlier. – Sehogy sem
bírom megállapítani a hosszúsági fokot.
– Sebaj – legyintettem. – Majd visszajövünk ide igazi
hajóval, a tenger felől.
Carlier nem derült fel.
– Nagy felfedezést tettél – mondtam.
– Nem én, te.
– Miért én?
– Te mentetted meg az életemet a prérin. Te mentél el
Montrealba segítséget hozni, te beszéltél rá, hogy
folytassam az utat. Nélküled nem lennék itt.
– Én se nélküled – feleltem csendesen.
Pipára gyújtottam, mellékuporodtam. Néztem a tengert.
Ugyanolyan volt, mint mindig, ugyanaz a zúgás, ugyanaz a
szag. Carlier feljegyezte a mérés adatait hajónaplójába.
Válla fölött belepillantottam a naplóba.
– Sok napja nem írtál bele. Miért? – kérdeztem.
Vállat vont.
– Miért? – sürgettem a választ.
– Kinevettél.
– Én? Kinevettelek?
– Ó, szólni nem szóltál egy szót sem, de kiolvastam a
tekintetedből.
Hátravetette magát, s úgy maradt, elnyúlva. Az eget
bámulta.
– Iszonyú a te tekinteted kereszttüzében élni. Messziről,
nagyon messziről nézel, máris a halálomon túlról. A te
szemedben halott vagyok, egy halott, aki 1651-ben volt
harmincesztendős, s aki a Kínába vezető utat kereste, de
nem találta meg, és mellesleg felfedezett egy nagy
folyamot, amit mások valamivel később nélküle is
felfedeztek volna.
Gyűlölet csengett a hangjában:
– Ha akartad volna, magad is felfedezhetted volna, nem
volt rám szükséged.
– De nem akarhattam.
– Hát én minek akarnám? Miért lenne fontos számomra,
ami neked nem fontos? Minek örüljek? Nem vagyok már
gyerek.
Sűrű köd telepedett a lelkemre.
– Elváljunk? Akarod? – kérdeztem.
Nem válaszolt rögtön. „Mivé legyek, hová menjek, ha
elhagy?” – gondoltam elkeseredetten.
– Már késő – mondta nagy sokára.
Visszatértünk Montrealba, s a következő tavaszon hajót
béreltünk. Délnek hajóztunk a szárazföld mentén,
megkerültük Floridát, majd keletnek fordultunk, s
megindultunk a part mentén; a szélességi fok megegyezett
azzal, amelyet Carlier jegyzett fel a nagy folyam
torkolatában. Sajnos, nem ismertük a torkolat hosszúsági
fokát, s a partot egész hosszában áthatolhatatlan köd ülte
meg. Lassan, óvatosan haladtunk, nehogy zátonyra
fussunk; igyekeztünk ugyanis olyan közel maradni a
szárazföldhöz, amennyire csak lehetett.
– Oda nézzenek! – kiáltotta egy matróz.
Egyike volt azoknak, akik részt vettek előző
expedíciónkon. Arra mutogatott, amerre a part körvonalai
sejlettek a sűrű fehér ködben.
– Nem látják?
Carlier megmarkolta a hajókorlátot, és merően nézett a
part irányába.
– Mintha egy homokpadot látnék – mondta.
Én nádast, kavicslepte földnyelveket láttam.
– Víz! – kiáltotta Carlier! – Egy folyót látok.
És odaszólt a legénységnek:
– Bocsássatok le egy csónakot a tengerre.
Pár pillanat múltán erőteljes evezőcsapások repítettek a
part felé. Lapos szigetek, földnyelvek, homokpadok
tömkelegébe jutottunk, egy nagy, iszapos vizű folyó
torkolatában; a delta több mérföld széles volt.
Visszatértünk a hajóra, abban a biztos tudatban, hogy
megtaláltuk a keresett torkolatot.
Eredeti tervünk az volt, hogy felhajózunk a nagy
folyamon, s a beletorkolló folyón addig a pontig, ahol
Carlier-ra rátaláltam, ott erődöt építünk, felhalmozunk
kellő mennyiségű gyümölcsöt és zöldséget télire,
hátrahagyunk néhány embert, rájuk bízva a hajó őrizetét,
majd csónakon felmegyünk Motrealba, és bejelentjük
felfedezésünket. Bizonyosra vettük, hogy rögtön kapunk
megfelelő anyagi és egyéb támogatást telepek
létesítéséhez, a nagy folyam forrásvidékének feltárásához
és a nagy tavakat a Szent Lőrinc-folyóval összekötő víziút
felkutatásához. Talán még csatornák létesítéséhez is. Aztán
nemsokára városok épülnek majd a folyó mentén, és
megnyílik az út az Újvilág belsejébe.
Fregattunk félfordulatot tett, s lassan megindult a delta
legszélesebb ága felé. Előtte egy csónak mutatta az utat. A
hajó erősen himbálózott az örvénylő vízben. Amint
ráfordult a középső deltaágra, tompa reccsenés hallatszott.
A fregatt megfeneklett, és oldalára dőlt.
– Vágjátok ki az árbocokat! – kiáltotta Carlier.
A matrózok nem mozdultak. A sérült hajó veszedelmesen
imbolygott, a nehéz árbocok ide-oda hajoltak, vészjóslóan
recsegtek, ropogtak. Felkaptam egy fejszét és lesújtottam.
Carlier felkapott egy fejszét és lesújtott. A két árboc nagy
robajjal ledőlt. Hiába! A hajó rohamosan süllyedt.
Eloldoztuk a csónakokat, és kiraktuk a partra. Egy bála
árut és némi élelmet sikerült ily módon szárazra
menekítenünk. Két óra sem telt bele, és a hajót elnyelte a
tenger.
– Felevezünk a folyón – mondtam vidáman Carlier-nak.
– Mit nekünk egy hajó! Felfedezésed aranyat ér. Húsz
hajót is vehetsz magadnak, ha tetszik.
– Tudom – felelte ő.
A tengert nézte: kék csík választotta el a zubogó sárga
folyótól.
– Visszafelé nincs utunk – mondta.
– Miért térnénk vissza?
– Igazad van.
Belém karolt, s elindultunk száraz partrészt keresni,
táborverés céljára.
Másnap délelőtt elejtettünk egy bölényt, és fogtunk
néhány pisztrángot. Majd kijelöltük kinek-kinek a helyét a
négy megmaradt csónakon, és megindultunk felfelé a
folyón, amelyet jobbról-balról végtelen síkság határolt.
Carlier gondterheltnek látszott.
– Ráismersz a vidékre? – kérdezte.
– Úgy hiszem.
Itt is nád szegélyezte a folyópartot, halványzöld bugájú,
magas nádszálak, távolabb fű, vadszőlő,
rezgőnyárfa-csoportok; s a meleg iszapban alligátorok
aludtak.
Megállás nélkül eveztünk négy teljes napon át. Az ötödik
nap délutánján egy faluhoz értünk; vert falú, ablaktalan
kunyhóin négyszögletes nagy ajtónyílás. Ezt a falut most
láttam először. Az indiánok kicsődültek a partra,
barátságosan integettek. Meztelen testüket mindössze egy
kötényke fedte, amelyet derékban nagy bojtú öv kötött át.
– A torkolattól kétheti járóföldre nem volt falu – mondta
Carlier.
Kikötöttünk. A törzsfőnök nyájasan fogadott bennünket
bőrpajzsokkal díszített földkunyhójában. Ámbár kint
fényesen sütött a nap, az ablaktalan szobában száraz
nádból font szövétnekek égtek. Carlier megkérdezte a
törzsfőnöktől, hogy hívják a folyót, és megtudta, hogy az
indiánok vörös folyónak nevezik; megkérdezte továbbá,
nincs-e errefelé még egy nagy folyó, és a törzsfőnök azt
felelte, hogy tőlünk keletre, sok-sok napi járóföldre folyik a
világ legszélesebb és leghosszabb folyója. Átnyújtottuk
szerény ajándékainkat, s ő egy csomag tű, egy ár és egy
olló ellenében bőségesen ellátott kukoricával, szárított
gyümölccsel, sóval, pulyka- és tyúkhússal.
– Mit tegyünk? – kérdezte Carlier, miután elszívtuk a
törzsfőnökkel a békepipát, és elköszöntünk.
– Meg kell találnunk a nagy folyamot – feleltem.
Lehorgasztotta a fejét. Kétségbeesetten törtem a fejem a
megoldáson.
– Elmegyek én, és felkutatom a folyamot – mondtam. –
Ha megtaláltam, visszajövök, és elvezetlek benneteket. Ez
a vidék gazdag, az indiánok barátságukba fogadtak, itt
nyugodtan várhattok rám, ameddig kell.
– Veled megyek – mondta Carlier.
– Szó se lehet róla. A folyam messze van, nem ismerjük a
vidéket, nem tudjuk, milyen törzsek élnek errefelé.
Egyedül elboldogulok, veled nem.
– Márpedig én mindenképpen megyek, veled vagy
nélküled, de megyek – fortyant fel Carlier.
Ránéztem. És önkéntelenül felkiáltottam – évszázadok
óta nem jött nyelvemre ez a szó:
– Ó, ez az átkos büszkeség!
Carlier felnevetett. Nemszeretem nevetés volt.
– Mit nevetsz?
– Azt hiszed, megőrizheti a büszkeség egy szikráját is az,
aki melletted él?
– Hadd menjek egyedül – kérleltem.
– Eh, hát nem érted? Hát semmit sem értesz? Nem
maradhatok itt. Ha képes volnék nyugton ülni,
Montrealban maradtam volna, vagy Saint Malóban élnék,
békés otthonom lenne, feleségem, gyerekeim.
Összeharapta a száját.
– Éreznem kell, hogy élek – mondta. – Még ha belehalok
is!
Napokig próbáltam tervéről lebeszélni. Hiába.
Csomagolt, átvizsgálta a műszereit, és egy napon ő volt az,
aki türelmét vesztve kimondta: – Induljunk.
Súlyos terhet cipeltünk. Vittünk magunkkal nagyobb
mennyiségű bölénybőrt, hogy naponta új mokasszint
szabhassunk, mert reggeltől estig elkopott a bőrtalp,
vittünk puskát, golyót, fejszét, prémtakarókat, fejenként
kéthavi élelmet, és egy bölénybőr csónakot is, arra az
esetre, ha folyó állná utunkat. Megszívlelve az indiánok
tanácsát, egy bölénycsapást követtünk. Mert ez volt a
legbiztosabb: egyetlen erecskét, forrást sem kerülhetünk
el, ha az állatok nyomát követjük. Némán haladtunk.
Örültem, hogy határozott cél felé menetelhetek. Mióta
Carlier-hoz csatlakoztam, mindig volt célom, s a cél révén
holnapom. A cél elfedte jövőmet, minél nehezebben
elérhető volt, annál biztonságosabban mozogtam
jelenemben. A nagy folyam nehezen elérhető célnak
tetszett, s így minden pillanatom tartalmasnak.
Egy hét után eleredt az eső. Éppen egy prérin haladtunk,
a magas, érdes fűszálak felhorzsolták menet közben az
ember kezét, keserves járás esett az esőverte, sáros
talajon, és hiába húzódtunk éjjelente az ázott fák tövébe,
alig nyújtottak oltalmat. Innen egy erdőbe jutottunk,
fejszével törtünk nagy nehezen utat a bozótban, amerre a
bölények nyoma vezetett. Minduntalan folyókon kellett
átkelnünk. Az eső szürke függönye alatt kihaltnak tetszett
a táj, madár se rebbent, gyík se moccant közeledtünkre. És
gyorsan apadtak készleteink.
Végre feltűnt egy falu. Nesztelenül közelebb óvakodtunk.
Dobpergés, vad üvöltözés hallatszott. Fától fához osontam,
s láttam: a falu közepén megkötözött indiánokat táncolnak
körül más indiánok. Még mindig folyt a háború a prérin.
Ettől fogva nagy ívben elkerültük a falvakat. Egyszer
összetalálkoztunk egy csapat indiánnal, bömböltek, mint a
vadállatok, nyilván harcolni indultak egy másik indián
törzs ellen. Idejében felkapaszkodtunk egy fára, s nem
vettek észre.
Harmincöt napig esett az eső, több mint húsz patakon,
folyón gázoltunk át. A harminchatodik napon fergeteges
szél támadt, tisztára seperte az eget. Attól fogva
könnyebben haladtunk. De készleteinkből legfeljebb két
hétre futotta.,
– Forduljunk vissza – mondtam Carlier-nak.
– Nem!
Arca ismét a régi volt. Fiatal, napégette arc, amelyet
zordan keretezett a szakáll, lágyan a hosszú, selymes haj.
De a tekintete már nem volt a régi gondtalan, mégis éles
tekintet; tétován révedt a semmibe.
– Elállt az eső – tette hozzá könnyed hangon. – Majd
elejtünk néhány bölényt.
– Nem ejthetünk el mindennap egy bölényt! –
figyelmeztettem.
Az itteni nedves éghajlaton a friss hús sem állt el egy
napon túl.
– Eh, majd csak találunk útközben falut, és veszünk
kukoricát.
– Háború van!
– Nincs mindenütt háború.
Elvesztettem a türelmemet.
– Mindenáron meg akarsz halni? – kérdeztem dühösen.
– Nem félek a haláltól.
– Ha meghalsz, feledésbe merülnek felfedezéseid –
mondtam. – Verd ki a fejedből, hogy embereid elindulnak a
nagy folyamot megkeresni. Szépen megtelepszenek ott,
ahol hagytad őket, és indián feleséget vesznek.
És nagyobb nyomaték okából hozzátettem:
– Én sem keresem meg egyedül a nagy folyamot.
– Hát aztán? – vonogatta a vállát Carlier.
Gyengéden megbökte a karomat – rég feledett baráti
gesztus!
– Te győztél meg arról, hogy nem olyan fontos
megtalálni az átjárót Kína felé. Hát a nagy folyam sem
olyan fontos!
– Forduljunk vissza – mondtam. – Majd szervezünk új
expedíciót.
Nemet intett.
– Elfogyott a türelmem.
Mentünk tovább. Lőttem egy őzet, néhány szárcsát,
gyöngytyúkot, de készleteink így is gyorsan apadtak. Mire
a nagy folyam felkéklett a távolban, összesen háromnapi
élelmünk volt.
– No látod! Mégis elértem a nagy folyamot – mondta
Carlier.
Ádáz tekintettel méregette a folyót.
– Elérted, el. Most aztán indulás vissza!
– Elértem, elértem – hajtogatta Carlier.
Kajánul mosolygott, mint aki túljárt az eszemen.
Unszoltam, induljunk minél előbb vissza. Fásultan
követett. Útközben nem beszélt, fel se nézett. Másodnap
leterítettem egy pulykát, négy nap múlva egy őzsutát, de
aztán egy álló héten keresztül nem akadt vad az utunkba.
Egy falat ennivalónk sem volt már. Elejtettem egy bölényt,
megsütöttem a combját, útravalónak. Két nap múlva el
kellett dobnunk a maradékot.
Elhatároztuk: szerencsét próbálunk az első, utunkba
kerülő faluban. Egy reggel megpillantottuk az első
kunyhót, közelebb érve, kunyhók egész sorát. Egyikből sem
szállt fel füst, s pissz se hallatszott. Ellenben ismerős szag
fogadott: az eldobott, romlott hús szaga. Hullák százai
hevertek a falu közepén. Élő ember sehol, üresek voltak a
kunyhók, üresek a kukorica- és húsvermek is.
Még két napig vándoroltunk. Harmadnap reggel, amikor
felcihelődtem, Carlier megszólalt:
– Isten veled. Én itt maradok.
– Veled maradok én is – mondtam.
– Ne! Hagyj magamra.
– Maradok.
Estig jártam a prérit. Felriasztottam egy őzet, de
túlságosan nagy volt köztünk a távolság, rálőttem, de
elhibáztam.
– Minek jöttél vissza? – támadt rám Carlier.
– Veled maradok.
– Menj innen – parancsolta. – Nem akarok a szemed
láttára meghalni.
Nem tudtam, mitévő legyek.
– Rendben van – mondtam végül. – Elmegyek.
Ő gyanakodva méregetett.
– Igazán elmégy?
– Igazán. Isten veled.
Távolabb leheveredtem egy fa alá. „Mi lesz velem?” –
gondoltam. Ha nem találkozom Carlier-val, talán száz,
talán ezer évig elkóboroltam volna egyedül. De találkoztam
vele, megálltam, nem folytathattam többé ott, ahol
abbahagytam. Felkelt a hold, azt bámultam, amikor
hirtelen dörrenés hasított a táj csendjébe. Nem
mozdultam. „Ő befejezte – gondoltam. – Hát én soha nem
válhatok meg önmagamtól, mindössze csupasz csontjaimat
hagyva hátra?” Fénylett a hold, éppúgy fénylett, mint azon
az éjszakán, amikor hideglelősen és boldogan kibukkantam
a sötét csatornából; éppúgy fénylett, mint valaha a porrá
égett takácsviskók fölött. Azon az estén kutya vonított az
utcasarkon egy halott fölött, tisztán fülembe csengett most
is elnyújtott üvöltése, lassan szállt az égnek, a rideg
fénygömb felé. Soha nem huny ki ez a halott csillag. Soha
nem másul meg többé szájam íze, a magány és az
örökkévalóság íze. Életem íze.

– Hát igen, így kellett végződnie – mondta Régine.

Felállt, lerázta szoknyájáról a ráragadt fűszálakat.
– Járjunk egy keveset.
– Végződhetett volna másképp is – felelte Fosca. – Ő
akarta így.
– Nem végződhetett másképp.
Az út lejtősen ereszkedett egy tisztás felé, amelynek
túlsó végén háztetők tűntek fel. Némán rótták az utat.
– Nekem nem lenne hozzá bátorságom – szólalt meg
Régine.
– Minek ehhez bátorság? Néhány év ide, vagy oda ...
– Nem tudja, mit beszél!
– De megnyugtató lehet az a tudat, hogy az ember akkor
mond búcsút az életének, amikor akar! Mindig van kiútja!
– Én élni akartam.
– Én meghalni próbáltam – mondta Fosca. – Odamentem
Carlier-hoz, kivettem a kezéből a puskát, előbb a szívembe
lőttem, aztán a számba. Hosszabb időre elvesztettem az
eszméletemet. De végül magamhoz tértem, éltem.
– És mihez kezdett? – kérdezte Régine.
Nem mintha érdekelte volna, mihez kezdett Fosca, de
úgy van, ahogy a férfi mondta: amíg beszél, amíg Régine
hallgatja, nincs min töprengenie. Bár sose érne véget Fosca
története!
– Elindultam a tenger felé, addig mentem, míg a parton
egy falura nem találtam. Kérésemre a törzsfőnök
befogadott, kunyhót építettem magamnak. Olyanná
akartam válni, mint körülöttem mindenki, mint azok az
emberek, akik meztelenül éltek a nap alatt. El akartam
felejteni Foscát.
– Sikerült?
– Sok évet morzsoltam így le, de amikor visszataláltam
önmagamhoz, százszor-ezerszer annyi állt még előttem.
Továbbmentek, a faluig. Zárt ajtók, ablaktáblák, sehol
egy fénysugár, néma csend. Az Arany naphoz címzett
kocsma ajtaja előtt zöldre festett kispad állt. Leültek. A
zárt zsaluk mögül egyenletes hortyogás hallatszott.
– És aztán? – kérdezte Régine.
NEGYEDIK RÉSZ
 Futásnak eredtem, a szívem úgy vert, hogy majd
kiugrott a mellkasomból. Mennydörgő robajjal kilépett
medréből a sárga folyó, vize felém hömpölygött, s én
tudtam: ha tajtékja hozzám ér, egy csapásra fekete foltok
lepik el egész testemet, és hamuvá omlok. Futottam, lábam
alig érte a földet. A hegy tetejéről egy asszony integetett:
Caterina. Rám várt. Ha sikerül megérintenem a kezét,
megmenekültem. Hirtelen süppedni kezdett lábam alatt a
talaj, mocsárba jutottam, nem bírtam futni. A következő
pillanatban váratlanul beszakadt alattam a föld, éppen
csak annyi időm maradt, hogy búcsút intsek, és elkiáltsam
magam: Caterina, s máris elnyelt a forró iszap. „Ezúttal
nem álmodom, ezúttal végre igazán meghalok” –
gondoltam.
– Uram!
Álmom ezer szilánkra hullt. Felnyitottam a szemem. Az
ágy mennyezetére láttam, az ablakra, s az üvegen át a
szélben hajladozó, nagy gesztenyefára: a mindennapi élet
vett ismét körül, unalomig ismert, körülhatárolt formáival
és színeivel, megátalkodott szokásaival.
– A hintó előállt, uram.
– Jó, jó.
Lehunytam a szemem, tenyeremet szemhéjamra
szorítottam. Szerettem volna újra elaludni, elmenekülni a
világból. Nem egy másik világba; ha valóságos világ,
ugyanolyan lehet csak, mint emez. Álmaim másutt
játszódtak, azért szerettem álmodni. Rejtett és rejtelmes
fonál szöktetett el az ég túlsó felére, az idő túlsó partjára,
ahol megeshetett bármi, ahol én nem én voltam. Arcomra
tapasztottam a tenyeremet, aranypontocskák perdültek
táncra a zöldes homályban, de nem sikerült elaludnom.
Zajokat hallottam, szélzúgást a kertben, lépéseket a
folyosón, valóságos zajokat, mindegyiket a maga helyén.
Ébren voltam, a világ megint jámboran lapult az ég alatt,
és én a világ kellős közepén, ajkamon életem
megmásíthatatlan, örök ízével. „Miért is ébresztett fel a
fickó? – gondoltam bosszúsan. – Miért is ébresztettek fel?”
Húsz évvel ezelőtt történt. Sokáig éltem az indián
faluban. Levedlettem ócska, elhasznált bőrömet, napégette,
újjászületett testemre a varázsló szent jeleket tetovált. Az
ő ételeiket ettem, az ő harci dalaikat énekeltem, indián
asszonyok hosszú sora váltotta egymást hajlékomban,
barna bőrű, szelíd, meleg testű asszonyok. Naphosszat egy
gyékényen heverésztem, és a sudár pálmafa árnyékát
lestem a fövenyen. Egy lábnyira tőlem nagy kavics
csillogott a napsütésben, az árnyék közeledett a kavicshoz,
tudtam, mindjárt eléri, mégsem sikerült soha
megfigyelnem, mikor nyúlik odáig. Nap nap után lestem az
árnyékot, de soha nem értem tetten. A pálmacsúcs árnya
máris odébb volt, mint az imént, pedig mozdulatlannak
látszott. Éveket, évszázadokat morzsolhattam volna le így,
a fa tövében összezsugorodó, majd észrevétlen megnyúló
pálmaárnyékot figyelve, s talán sikerült volna végleg
elvesztenem önmagamat, talán megszűntem volna, s nem
létezett volna más, csak a nap, a tenger és a pálma árnyéka
a napsütésben. De megjelentek, éppen, amikor a kavics
színe szürkére váltott, és azt mondták: „Velünk jössz.”
Karon ragadtak, feltuszkoltak a hajójukra, felöltöztettek
saját ruháikba, és kitettek az óvilág partjain. És most itt
állt Bompard az ajtóban, és azt kérdezte:
 – Kifogassak?
Felkönyököltem:
– Miért nem hagysz aludni?
– Ön rendelkezett úgy, uram, hogy a hintó hét órára
álljon elő.
Kiugrottam az ágyból. Tudtam, úgyse aludnék már el.
Felébresztettek, és azóta csupa kérdés az életem. Mit
tegyünk? Hova menjünk? S tegyek bármit, menjek
bárhová, mindenütt az vagyok, aki, én magam.
Fejemre illesztettem a parókámat.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Madame de Montessonhoz készült, uram.
– Nem tudsz okosabbat?
– Marsenac gróf fájlalja, uram, hogy elmaradt
vacsoráiról.
– A gróf úr színemet se látja többé – mondtam.
Mi mulatságot lelhettem szerény kicsapongásaikban én,
aki valaha halomra ölt gyermekek, megbecstelenített
asszonyok sikoltozását hallgattam Rivelli, Róma, Gent
utcáin ...
– Találj ki valami jobbat.
– Önt minden untatja.
– Eh, megfullad az ember ebben a városban!! – fakadtam
ki.
Párizs hatalmasnak tetszett, amikor betoppantam,
arannyal, gyémánttal kibélelt iszákkal a hátamon. Azóta
megjártam minden mulatóját, színházát, szalonját, terét és
kertjét, s tudtam: kellő türelemmel eljuthatnék odáig, hogy
név szerint felsoroljam lakóit. És soha nem történt semmi
meglepő, előreláthatatlan, még a gyilkosságokról,
verekedésekről, késelésekről is pontos statisztikát vezetett
a rendőrség.
– Akkor megy el Párizsból, uram, amikor óhajt – mondta
Bompard.
– Az ember megfullad a földön!
A földet is határtalannak hittem valaha. Jól emlékeztem
még arra a napra. Egy domb tetején álltam, és azt
gondoltam: „Arra van a tenger, és a tengeren túl más
földrészek, és a földnek sehol sincs vége.” Azóta
megtudtam, hogy a föld gömbölyű, s mi több, azt is,
mennyi a kerülete, mert ezek azt is megmérték, és jelenleg
éppen azon buzgólkodtak, hogy hajszálpontosan lemérjék a
föld görbületét az egyenlítő és a sarkok mentén; napról
napra konokul szűkebbre vonták a világ határait azáltal,
hogy aprólékosan felleltározták. Nemrég készült el
Franciaország részletes térképe, a legkisebb falut, a
legkisebb patakot is feltüntették rajta: minek most már
utazni? Az utazás véget ér, mielőtt elkezdődne. Számba
vették a földkerekség növény- és állatfajait. Nevetségesen
kis számra jutottak. És nevetségesen kevésféle a táj, szín,
íz, szag és arc, mindig ugyanazok térnek vissza hasztalan,
sok ezer példányban.
– Hát utazzék a holdba uraságod – mondta Bompard.
– Ez az utolsó reményem – feleltem. – Áttörni az ég
burkát!
Lementünk a lépcsőn, a ház elé.
– A Montesson-palotába – parancsoltam a kocsisnak.
Mielőtt beléptem volna a fogadóterembe, egy percig
elidőztem az előszobában; megnéztem magam a tükörben.
Nevethetnékem támadt. Arannyal áttört, szilvakék
bársonykabátot viseltem; húsz év alatt sem szoktam meg
ezt a maskarát, arcom idegenül nézett vissza rám a fehér
paróka alól. Ők jól érezték magukat lehetetlen
öltözékükben. Kicsik voltak és satnyák, siralmasan
festettek volna Carmonában vagy V. Károly udvarában;
asszonyaik is fertelmesek voltak rizsportól fehér hajukkal,
s az arcukon virító két vörös folttal. De a
legkellemetlenebb az arcok változékonysága volt. Örökösen
mosolyogtak, pislogtak, fintorogtak, fecsegtek,
nevetgéltek. Idáig hallatszott nevetésük. Az én időmben
udvari bolondot tartottunk a társaság mulattatására, és
nagyokat hahotáztunk, de ritkán, még az örökvidám
Malatestát sem hallotta senki többször nevetni egy este,
mint négyszer-ötször. Beléptem. Elégtétellel láttam, hogy a
mosoly arcukra fagy. Elhalt a nevetés. Senki sem ismerte
titkomat, Bompard-on kívül, mégis féltek tőlem. Merő
szórakozásból tönkretettem egynéhány uracsot,
megaláztam jó néhány hölgyet; ha párbajra hívtak ki,
megöltem ellenfelemet, legendás hír övezett.
A ház úrnője elé járultam. Sokan álldogáltak karosszéke
körül. Gonosz, élesnyelvű öregasszony volt Madame de
Montesson, megjegyzésein olykor egész jól elszórakoztam,
ő is kedvelt engem, azt mondta, nálam gonoszabb embert
életében sem látott. De e pillanatban szó sem lehetett
csevegésről. Az öreg Damien nagy vitába bonyolódott a kis
Richet-vel az előítéletek szerepéről az ember életében.
Richet az ész jogai mellett tört lándzsát. Gyűlöltem az
öregembereket, mert maguk mögött tudták egész életüket,
s ez az élet kerek volt és teljes, mint egy nagy születésnapi
torta. Gyűlöltem a fiatalembereket, mert maguk előtt
tudták egész jövőjüket; és gyűlöltem a lelkesedés,
egyetértés kifejezését a körülöttem állók arcán. Csak
Madame Montesson hallgatta közönyösen a vitát,
hímzésébe szúrva a tűt. Hirtelen közbevágtam :
– Mindketten tévednek. Ész vagy előítélet: egyre megy,
egyik sincs hasznára az embernek. Semmi nincs és nem is
lehet az ember hasznára, hiszen úgy sincs dolga e világban.
– Ez a beszéd illik önhöz – vélte megvetően Marianne
Sinclair.
Marianne nyúlánk, csinos lány volt; a társalkodónő
tisztét töltötte be Madame de Montesson mellett.
– Hogyne lenne! Önmaga és embertársai boldogságán
munkálkodni – mondta Richet.
Vállat vontam.
– Úgysem lehet boldog.
– Azon a szent napon boldog lesz az ember, amikor
megtér az Ész hitére – erősködött Richet.
– Valójában nem is akar boldog lenni – mondtam. –
Egyszerűen csak el akarja ütni valamivel az idejét, míg le
nem jár. Önök sem tesznek egyebet: jól-rosszul elütik az
idejüket, fecsegnek és megrészegülnek tulajdon nagy
szavaiktól.
– Honnan is ismerné az az embereket, aki gyűlöli őket! –
mondta Marianne Sinclair.
Madame de Montesson felkapta a fejét, tűt tartó keze
megállt a hímzés fölött:
– Ebből elég legyen!
– Valóban – bólintottam. – Elég a szóból.
Szó, szó, csak ennyi telt tőlük: szabadság, boldogság,
haladás. Manapság ezzel táplálkoznak: olcsó hússal, híg
lével. Elfordultam s a kijárat felé indultam. Fuldokoltam a
bútorokkal, csecsebecsékkel telezsúfolt, szűk szalonokban,
mozdulni sem lehetett a szőnyegektől, puffoktól,
kárpitoktól, megfájdult a fejem a tömény parfümszagtól.
Az ajtóból visszanéztem. Máris ott folytatták, ahol
abbahagyták. Egy-egy pillanatra lehűthettem
lelkesedésüket, de rögtön lobbot vetett újra. Marianne
Sinclair visszavonult a kis Richet-vel a szalon egyik
sarkába. Élénken beszélgettek, csillogott a szemük,
egyetértettek egymással és önmagukkal. Legszívesebben
széttapostam volna a fejüket. Kiléptem a teremből. A
szomszéd helyiségben ültek a kártyázók. Ezek nem
beszélgettek, nem nevetgéltek, kimeredt szemmel,
összeszorított foggal figyelték a kártyát. Pénzt nyerni,
veszteni: okosabb mulatságot nem találtak. Az én időmben
bezzeg lóháton nyargalásztunk a síkságon, lándzsát
szegezve, az én időmben ... Hirtelen azt gondoltam: „Hát
ez nem az én időm?”
Elnéztem selyemcipellőmet, csipkekézelőmet. Húsz év
óta szakadatlanul úgy éreztem: színjátékot játszom, s
egyszer, amikor az óra elüti a tizenkettőt, visszatérek az
árnyak birodalmába. Pillantásom a kandallóórára esett.
Aranyozott keretén porcelán pásztorlányka mosolygott
pásztori szerelmesére. Nemsokára éjfélt mutat az óra,
éjfélt mutat holnap, holnapután is, és én még mindig itt
leszek, nincs más világ, csak ez, ahol nincs többé helyem.
Carmonában, V. Károly udvarában otthon voltam – de
ennek örökre vége. Ezentúl a száműzetés idejét élem
örökkön örökkétig, ruhám mindig álöltözet lesz, életem
üres komédia.
Saint-Ange gróf sietett el mellettem. Holtsápadt volt.
Megállítottam:
– Nem játszik többet, gróf úr? – kérdeztem.
– Máris túl sokat jászottam – felelte ő. – Mindenemet
elvesztettem.
 Verejtékcseppek gyöngyöztek homlokán. Gyenge és
ostoba fickó volt, de korának gyermeke, otthon érezte
magát a világban – irigyeltem.
Előhúztam pénztárcámat:
– Próbálja visszanyerni, amit vesztett.
Még jobban elsápadt:
– És ha vesztek?
– Nyerni fog. Előbb-utóbb nyer az ember.
Mohón kapott az erszényen, leült egy asztalhoz.
Remegett a keze. Ráhajoltam karosszékére: ez a játszma
szórakoztatott. Mit tesz vajon, ha veszít? Golyót röpít a
fejébe? Lábam elé borul? Vagy eladja a feleségét, mint
Vintenon márki? Orra tövét kiverte a verejték. Veszített.
Vesztett és élt, ereiben lüktetett, halántékán dobolt az
élete, életét kockáztatta, játszott. „Hát én? – gondoltam. –
Csakugyan nem adatik meg nekem többé az, ami a
legnyomorultabb embernek?” Felálltam. Odamentem a
szomszédos asztalhoz. „Ha mást nem, a vagyonomat még
elveszthetem” – gondoltam. Leültem, s egy marék
Lajos-aranyat dobtam a zöld terítőre.
Nagy mozgás támadt a teremben. Sarcelles báró, a
dúsgazdag párizsi bankár leült asztalomhoz:
– Érdekes játszmának ígérkezik – mondta.
Ő is egy marék aranyat dobott az asztalra. Némán
játszottunk. Fél óra múltán kiürült a zsebem, egy aranyam
sem maradt.
– Ötvenezer aranyat teszek, hozomra – mondtam.
– Rendben van.
Mindenki ott tolongott körülöttünk.
Lélegzet-visszafojtva bámulták az üres asztalterítőt.
Amikor Sarcelles felmutatta a lapját, és én eldobtam az
enyémet, felhördültek.
– Dupla vagy semmi – mondtam.
– Dupla vagy semmi.
Ő osztott. Néztem a kártyák fényes hátát és éreztem:
gyorsabban ver a szívem. Ha vesztenék, ha mindent
elvesztenék, talán megváltoznék életem íze.
– Elég – mondta Sarcelles.
– Két lapot kérek – mondtam én.
Megnéztem, mit kaptam. Négy királyt. Biztos nyerőlap.
– Tízezret ráhívok – szólt Sarcelles.
Egy pillanatig haboztam. Eldobhatnám a lapot, azt
mondhatnám: „Nem adom meg.” Váratlanul elöntött az
indulat. Düh volt vajon? Fuldokoltam. Hát ide jutottam?
Csalok, hogy veszítsek? Ezentúl nem élhetek csalás nélkül?
– Tartom – mondtam és felmutattam kártyáimat.
– Holnap déli tizenkét óráig elküldöm a pénzt – hajolt
meg Sarcelles.
Én is meghajoltam, átmentem a termen, és benyitottam
a szalonba. Saint-Ange gróf egy sarokban állt, hátát a
falnak vetve, mint akit ájulás környékez.
– Utolsó fillérig elvesztettem a pénzt, amit kölcsönadott
– mondta.
– Nem az veszít, aki akar – feleltem.
– Mikor óhajtja megkapni a pénzét?
– Huszonnégy órán belül. Így szokás, vagy nem?
– Holnapig nem bírom előteremteni. Nincs pénzem.
– Ne kérte volna kölcsön!
Hátat fordítottam neki. Tekintetem Sinclair kisasszony
tekintetébe ütközött. Kék szeme haragtól szikrázott.
– Vannak bűnök, amelyeket a törvény nem üldöz, pedig
alábbvalók a gyilkosságnál – mondta Sinclair kisasszony.
 – Nem tartom elítélendőnek a gyilkosságot – feleltem.
Némán néztünk farkasszemet. Ez a nő nem félt tőlem.
Hirtelen elfordult. Megérintettem a karját.
– Nagyon utál? – kérdeztem.
– Nem vettem észre, hogy a rokonszenvemre pályázna,
uram.
Rámosolyogtam.
– Félreismer, kisasszony. Jól tenné, ha meghívna
szombat esti szűk körű fogadásaira. Ott kitárnám
telkemet...
A vágás ült, Sinclair kisasszony elpirult. Madame de
Montesson bizonyára nem sejtette, hogy társalkodónője
titokban meghívogatja vendégei egyikét-másikát; nem
olyan asszony volt, aki ezt eltűrte volna.
– Csak az jöhet el hozzám, aki a barátom – mondta
Márianne.
– Tanácsosabb a barátai közé sorolnia, mint ellenségei
közé.
– Mi ez? Üzleti ajánlat?
– Tekintse, aminek óhajtja.
– Nem eladó a barátságom.
– No, majd még beszélünk róla. Gondolkozzék.
– Nincs min gondolkoznom.
Bompard-ra mutattam. Egy alacsony széken szunyókált.
– Látja azt a nagydarab, kopasz embert?
– Látom.
– Amikor néhány éve Párizsba jöttem, tehetséges,
becsvágyó fiatalember volt, s én tudatlan vadember. Ki
akart játszani. Nézze meg, mivé tettem!
– Nem lep meg.
– Nem azért mondtam, hogy meglepjem, hanem hogy
gondolkodóba ejtsem.
Saint-Ange gróf e pillanatban lépett ki a szalonból.
Tántorgott, mintha részeg volna.
– Bompard! – kiáltottam.
Bompard felrezzent. Élvezetes mulatság volt Bompard-t
felkelteni. Ilyenkor visszazökkent való életébe, meglátott,
és eszébe jutott, hogy ahányszor csak felébred, holta
napjáig ott lát maga mellett.
– Kövessük a grófot – mondtam.
– Mi történt? – kérdezte Bompard.
– Saint-Ange húszezer aranyammal tartozik; holnap meg
kellene adnia a pénzt, de nincs miből. Kíváncsi vagyok,
megöli-e magát az ostoba fráterja.
– Meg hát – vont vállat Bompard. – Nem tehet mást.
Áthaladtunk Saint-Ange gróf nyomában a palota
udvarán.
– Hogyhogy nem unja még? – kérdezte Bompard. – Nem
látott elég hullát ötszáz év alatt?
– Eh, a gróf elhajózhatna Amerikába, kiállhatna koldulni
az útfélre, megölhetne, azaz kísérletet tehetne rá. És
elélhetne nyugodtan holta napjáig itt Párizsban is,
becstelenül.
– Egyiket sem teszi.
Vállat vontam:
– Igazad lesz. Mindig ugyanazt teszik.
Saint-Ange belépett a Palais-Royal kertjébe, céltalanul
tévelygett az árkádok alatt. Egy oszlop mögé húzódtam.
Kedvelt szórakozásom volt legyek, pókok, békák
haláltusáját, szkarabeuszok könyörtelen harcát figyelni, de
a legélvezetesebb látvány ez volt: egy ember harca
önmagával. Saint-Ange grófot senki nem kényszeríti
öngyilkosságra, ha nem akar meghalni, elég eltökélnie:
„Nem ölöm meg magam ...”
Lövés dördült, tompa zuhanás hallatszott. Odamentem.
Csalódást éreztem, mint ilyenkor mindig. Míg éltek,
haláluk eseménynek tetszett, kíváncsian vártam, de
mihelyt meghaltak, úgy rémlett: soha nem is léteztek, nem
történt semmi.
Kimentünk a kertből.
– Tudod-e, mivel tréfálhatnál meg legkomiszabbul? –
fordultam Bompard-hoz.
– Nem tudom.
– Ha golyót röpítenél a fejedbe. Nem támad rá
gusztusod?
– Az tetszene magának, mi?
– Dehogy, dehogy, mélységesen lesújtana.
Kedélyesen hátbavágtam.
– Szerencsére túl gyáva vagy hozzá. Sokáig elélsz még,
őszinte gyönyörűségemre, és ágyban, párnák közt fogsz
meghalni.
Megvillant a tekintete:
– Ön csakugyan nem fog soha meghalni? Ez biztos?
– Szegény Bompard-om! Soha nem halok meg, soha nem
égetem el azokat a papírokat, soha nem szabadulsz meg
tőlem.
Kihunyt a tekintete. Én folytattam:
– Soha: hogy ez a szó mit jelent, azt senki nem képes
felfogni, még te sem.
Nem válaszolt.
– Menjünk haza – mondtam. – Dolgozni fogunk.
– Megint fent virraszt egész éjszaka? – kérdezte
Bompard.
 – Valószínűleg.
– Én aludni akarok.
Mosolyogtam.
– No jó, aludni fogsz – mondtam.
Mostanában már nem mulattatott igazán Bompard
kínzása. Tönkretettem az életét, de ő megszokta
megalázott állapotát, éjjelente aludt és felejtett. A
legsúlyosabb csapás sem gátolta meg benne, hogy este
lefeküdjék, és nyomban el is aludjék. Saint-Ange gróf
reszketett félelmében, de meghalt, kicsúszott a
markomból. Az ő számukra mindig van kiút. Ezen a földön,
amelyhez örökre hozzáláncolt végzetem, a boldogtalanság
éppoly hasztalan, mint a boldogság, a gyűlölet éppoly
unalmas, mint a szeretet. Egyik sem jó semmire.
Hazahajtattunk. Bevonultam a laboratóriumba.
Legokosabb lett volna ki sem mozdulni innen. Itt, távol az
emberektől, olykor sikerült megfeledkeznem magamról.
Meg kell adni: bámulatos felfedezések születtek
távollétemben. Amikor visszaérkeztem az Óvilágba,
döbbenten hallottam, hogy a föld nem mozdulatlanul áll az
ég közepén, mint hittük, hanem a nap körül kering, és saját
tengelye körül forog. Fény derült a legrejtelmesebb
jelenségek – villámlás, szivárvány, árapály – okára,
bebizonyították, hogy a levegőnek súlya van, és meg is
mérték. A földet ugyan összezsugorították, de kitágították
körülötte a világegyetemet, a csillagászok távcsövében új
meg új csillagzatok tűntek fel, benépesítve az eget, a
mikroszkóp egy láthatatlan új világot tárt fel, rejtett erők
mutatkoztak meg a természetben, s az ember fokozatosan
szolgálatába hajtotta őket. Nagyra voltak találmányaikkal
az ostobák, pedig a végső szót úgysem ismerhetik meg
soha, rég meghalnak mind, mire kiderül, én ellenben, én
igenis hasznomra fordíthatom, amit ők összehordtak, én
mindent tudni fogok, itt leszek akkor is, amikor a
tudomány kimondja a végső szót, nekem dolgoznak mind,
ahányan vannak. Néztem a lombikokat, fiolákat, a
mozdulatlan gépeket. Megtapintottam egy üveglemezt:
hideg volt és merev, pontosan olyan, mint ötszáz év óta
bármely üvegdarab. Némán, tehetetlenül hevertek
körülöttem a tárgyak, mint mindig; de tudtam, elég
megdörzsölni egy ilyen üvegdarabkát, hogy ismeretlen
erőket hozzak mozgásba. Rejtelmes hatalmak munkáltak a
nyugalom felszíne alatt, titkokat rejtett a levegő, amelyet
belélegeztem, a föld, amelyen tapodtam; megunt, régi
világom mögött egy új világ rejtőzött láthatatlanul,
váratlanabb, újszerűbb álmaim világánál is. Itt a négy fal
között szabadabbnak éreztem magam, mint kint, a
kalandtalan utcákon, vagy Amerika végtelen síkságain. Egy
szép napon lemállanak majd börtön világom avult színei,
formái, egy szép napon megnyílik előttem az örök
egyforma ég, amelyen örök egyformasággal váltják
egymást az évszakok, egy szép napon megpillantom azt,
amit a felszín ma még eltakar az ember elől. Nem
sejthettem, mit látok majd abban a percben, de elég volt
tudnom, hogy mást, talán olyat, ami szemmel, füllel fel
sem fogható, kézzel nem tapintható. Akkor talán
elfelejthetem végre, hogy mindörökre ilyen a szemem, a
fülem, a kezem, akkor talán mássá válók én magam is.
Fekete por maradt a lombik alján.
– Nem sikerült – konstatálta kajánul Bompard.
– Ez csak azt bizonyítja, hogy a szén megint nem volt
tiszta – mondtam. – Újrakezdjük.
 – Százszor újrakezdtük már!
– De egyszer sem igazán tiszta szénnel.
Kiborítottam és elegyengettem a lombik tartalmát egy
üveglapon. Mi ez a por vajon? Csakugyan egy szennyező,
idegen elem maradványa, vagy mégis a szén ásványi váza?
A tények nem beszéltek.
– Meg kell ismételnünk a kísérletet gyémánttal –
mondtam.
Bompard vállat vont.
– Gyémántot elégetni? Hogyan?
Csendesen duruzsolt a tűz a laboratórium mélyén. Kint
esteledett. Odaálltam az üvegajtóhoz. Most ütöttek át az
első csillagok az ég sötétkékjén, egyenként
megszámlálhattam volna őket; más csillagokat, milliót és
milliót, az alkony fénye rejtett még e percben, ám
hamarosan felragyognak ezek is, s mögöttük hány, de hány
csillag van még, amelyeket nem láthat gyarló szemünk!
Elsőként mindig ugyanazok a csillagzatok jelennek meg az
égbolton, évszázadok óta nem változott a képe, évszázadok
óta ugyanaz a rideg fény ragyog közönyösen felettem.
Visszatértem az asztalhoz, ahová Bompard a mikroszkópot
helyezte. Most érkeznek az első vendégek a szalonokba,
most cicomázzák magukat a bálba készülő nők, nevetés
harsan a mulatókban: az emberek szemében ez az éjszaka
más, mint a többi, egyetlen és megismételhetetlen. A
szemlencse fölé hajoltam, merően néztem a szürkésfekete
port. Hirtelen átjárt a jól ismert szélvihar első fuvallata;
besüvöltött a békés laboratóriumba, elsöpörte a
lombikokat, letépte fejem felől a tetőt, életem úgy szökkent
az ég felé, mint a felcsapó láng, mint egy kiáltás, már itt
lángolt bennem, a szívemben éreztem perzselő hevét,
kitörni készült mellkasomból, az ujjaimban éreztem
bizsergését: törni, zúzni, fojtogatni vágytak, görcsösen
szorultak a mikroszkópra.
– Ki innen! – kiáltottam.
– Sétálni óhajt?
– Igen. Kísérj el.
– Inkább aludnék.
– Túl sokat alszol – mondtam. – Pocakot eresztesz.
És bólogatva hozzátettem:
– Bizony, nem öröm megöregedni!
– Örömestebb vagyok a saját bőrömben, mint az önében!
– Szép dolog: emelt fővel viselni sorsunk keresztjét –
gúnyolódtam. – Boldogult úrfikorodban többre vágytál,
Bompard!
– Igaz szívbéli vigaszomra szolgál, és erőt ad az a tudat,
hogy olyan boldogtalan soha nem lehetek, amilyen ön –
felelte ő mosolyogva.
Vállamra vetettem köpenyemet, fogtam a kalapomat, és
azt mondtam:
– Szomjas vagyok. Adj innom.
Szomjas voltam? Fájdalmas hiányérzet járta át egész
testemet, de nem ételre, italra, nőre vágytam. Bompard
bort hozott. Egyetlen hajtásra kiittam, az üres poharat
fintorogva csaptam le egy asztalkára:
– Megértem és méltánylom vonzalmadat a kísérleti
módszer iránt, Bompard – mondtam. – Ha valaki azt
bizonygatná nekem, hogy ő halhatatlan, alkalmasint én is
próbára tenném. De nagyon kérlek, ne keverj minduntalan
arzént a boromba, elrontod az ízét.
– Mi tagadás: rég halottnak kellene lennie – felelte ő.
– Törődj bele, fiacskám, nem halok meg.
 Kedvesen rámosolyogtam. Tehetségesen utánoztam
fintoraikat.
– Halálom egyébként is óriási veszteség lenne számodra;
tudod, nincs nálam jobb barátod.
– Önnek sincs nálam jobb barátja 1
Elsétáltam Madame de Montessonhoz. Miért támadt
kedvem emberi arcokat látni? Tudtam, nem várhatok tőlük
semmit. De tűrhetetlen volt az a gondolat, hogy ők
elevenen élnek együtt az ég alatt, míg én egyedül
penészedek sírboltomban.
Madame de Montesson hímzése fölé hajolt a kandalló
mellett, barátai körülállták karosszékét, minden olyan volt,
mint régen. Marianne de Sinclair kávét kínált körbe, Richet
ostoba elragadtatással bámulta. Fecsegtek, nevetgéltek.
Hetek óta nem láttak, s nyilván nem is érezték hiányomat.
Elfutott a düh. „No, majd teszek róla, hogy igenis
észrevegyenek” – gondoltam.
Odaléptem Marianne de Sinclairhez.
– Parancsol egy csésze kávét? – kérdezte ő, szenvtelen
arccal.
– Nem kérek. Nem szorulok a maguk kábítószereire.
– Ahogy parancsolja.
Fecsegtek, nevetgéltek, örültek egymásnak,
megingathatatlanul hitték, hogy élnek és boldogok, nem
volt mód rá őket az ellenkezőjéről meggyőzni.
– Gondolkozott azon, amit a múltkor mondtam? –
kérdeztem.
– Nem – mosolygott Marianne. – Igyekszem nem
gondolni önre, ha lehet.
– Látom, makacsul utál.
– Makacs teremtés vagyok.
 – Én is – mondtam. – Úgy hallom, szombati
összejöveteleik rendkívül érdekesek. A legesleghaladóbb
eszmék forognak szőnyegen, századunk legkiválóbb elméi
tömörülnek maga körül, elhanyagolva az ódivatú
Montesson-szalont...
– Bocsásson meg, dolgom van, fel kell szolgálnom a
kávét.
– Tehát Madame de Montessonnal leszek kénytelen
csevegni.
– Ahogy tetszik.
A ház úrnőjének karosszéke mellé álltam. Mindig
örömmel fogadott, gonoszságom mulattatta. Sorra vettük a
legfrissebb városi és udvari pletykákat. Véletlenül
elkaptam közben Marianne de Sinclair egy pillantását.
Rögtön elfordította a szemét, közönyt tettetett, de hiába,
tudtam: nyugtalan. Nem haragudtam rá. Gyűlölt?
Valójában nem engem gyűlölt, ahogy azok sem engem
szerettek, akik szerettek, hanem egy képzelt személyt,
akinek látszottam, és akihez nem fűzött semmi. Miféle
érzéseket kelthettem volna én magam? Beatrice rég
megmondta: se kapzsi, se nagylelkű, se bátor, se gyáva, se
rossz, se jó; nem voltam senki és semmi. A szemem
sarkából lestem Marianne de Sinclairt. Fel-alá járkált a
teremben. Könnyed, nemes testtartásában volt valami, ami
megnyerte tetszésemet. Gesztenyeszín haja áttetszett a
rizsporfelhőn, kék szeme lelkesen ragyogott arcában.
Igazán nem akartam neki rosszat. De szerettem volna
tudni, mivé lesz a bajban nyugodt méltósága.
– Nincsenek sokan ma este – mondtam.
Madame de Montesson felnézett hímzéséről, pillantása
végigsiklott a szalonon:
 – Rossz idő van.
– És úgy hiszem, lassacskán kimegy a divatból a
finomabb társalgás, az embereket megbolondítja a politika
...
– Az én házamban szó sem eshet politikáról – jelentette
ki ellentmondást nem tűrően Madame de Montesson.
– Nagyon helyes – bólintottam. – A szalon legyen szalon,
s ne politikai klub. Sinclair kisasszony szombati fogadásai
állítólag máris politikai gyűléssé züllöttek ...
– Marianne fogadásai? Miről beszél? – kérdezte Madame
de Montesson.
– Hát kegyed nem tud róla? – csodálkoztam.
Rám szegezte átható pillantású gombszemét:
– Nem, és ezt maga is tudja. Marianne szombatonként
fogadásokat rendez? Mióta?
– Hat hónapja. Fényes társaság gyűl össze
szombatonként Sindair kisasszony szobájában, ahol is a
társadalmi rend megdöntésén és átalakításán
buzgólkodnak ...
– Nézzék csak a kis alattomost! – Madame de Montesson
kurtán felnevetett. – Valóban élvezetes szórakozás lehet a
társadalmi rendet megdönteni és átalakítani.
Ismét hímzése fölé hajolt. Én odébbáltam. A kis Richet,
aki izgatottan tárgyalt valamiről Marianne de Sinclairrel,
odajött hozzám.
– Uram, amit tesz, az aljasság – mondta.
Mosolyogtam. Igazán nevetséges volt a kis Richet a
harcsaszájával, gurgulaszemével; minél jobban haragudott,
minél inkább igyekezett méltóságteljesen viselkedni, annál
gyerekesebbnek látszott.
– Felelni fog érte! – kiáltotta.
 Mosolyognom kellett megint. A fiú nyilvánvalóan
provokálni akart. Nem tudhatta, hogy fütyülök arra, amit
az emberek becsületnek hívnak, következésképp nem is
akarhatom megvédeni; nem haragudtam meg rá,
következésképp nem is szomjazom bosszúra. Másrészt
viszont nyugodtan megpofozhattam, megverhettem,
földhöz teremthettem volna, ha az jut eszembe. Nem
kötöttek az ő illemszabályaik. Ha tudták volna, mennyire
nem köt semmi, akkor féltek volna tőlem csak igazán!
– Ne nevessen – mondta a kis Richet.
Zavarba jött. Összeszedte minden bátorságát,
büszkeségét, felkészült a beszélgetésre, de erre a
fordulatra nem számított, ez a mosoly több volt, mint amit
elviselhetett.
– Sürgősen meg akar halni? – kérdeztem.
– Sürgősen meg akarom magától szabadítani a világot.
Lángoló haragjában dacolt a halállal, nem tudta, hogy
máris halál fia, pedig hát elég azt a szót kimondanom ...
– Holnap öt órakor találkozunk a passyi kapunál, ha
önnek is úgy tetszik. Hozzon két segédet.
És mintegy mellesleg, hozzátettem:
– Orvost felesleges hívnia, én nem megsebesíteni
szoktam ellenfeleimet, hanem megölni.
– Öt órakor, a passyi kapunál!
A kis Richet átvágott a termen, elköszönt Marianne de
Sinclairtől és távozott. A küszöbön megállt, visszanézett a
lányra. „Talán utoljára látom” – gondolta. Az imént még
harminc, negyven éve volt hátra, és most egyszerre
egyetlen éjszakára zsugorodott az élete. Kilépett az ajtón.
Én odamentem Marianne de Sinclairhez.
– Szívén viseli Richet sorsát? – kérdeztem.
 Marianne habozott. Egyfelől nagy kedve lett volna
megvetésével sújtani, másfelől roppant kíváncsian várta:
mit akarhatok?
– Minden barátom sorsát a szívemen viselem – felelte
jéghidegen, tettetett közönnyel, amely mögött izgatott
várakozás remegett.
– Nem mondta Richet, hogy kihívott párbajra?
– Nem.
– Tizenegy párbajom volt, ellenfelem mindig holtan
maradt a páston.
Vérhullám öntötte el arcát. Szép testére nyugalmat
erőltetett, tekintete rebbenését, szája remegését
megfékezte, de a vérének nem parancsolhatott. Elpirult, és
egyszerre nagyon fiatalnak, nagyon törékenynek látszott.
– Csak nem öl meg egy kisfiút? – mondta. – Richet kisfiú!
– Szereti? – csaptam le rá.
– Mi köze hozzá?
– Ha szereti, ügyelek majd, hogy ne essék baja.
Szorongva fürkészte arcomat, megpróbálta leolvasni
róla, melyik az a szó, amely elveszejti, melyik, amelyik
megmenti Richet-t.
– Szívből szeretem őt, de nem szerelemmel – mondta
végül, izgalomtól elcsukló hangon. – Könyörögve kérem:
kímélje az életét.
– Ha megteszem, hajlandó barátjának tekinteni?
– Elmondhatatlan hálára kötelez.
– És mivel óhajtja háláját bizonyítani?
– Barátomnak tekinteném. Szombatonként megnyitnám
ön előtt ajtómat.
Felnevettem.
– Attól félek, kisasszony, ezentúl senki előtt nem nyit
ajtót szombatonként. Ha jól sejtem, Madame de Montesson
nem nézi jó szemmel szűk körű fogadásait.
Megint elpirult, és döbbenettől tágra nyílt szemmel
bámult rám.
– Szánom önt — mondta. – Szívből szánom.
Annyi részvét csengett a hangjában, hogy elállt tőle a
szavam. Megdermedtem, lenyűgözve hallgatóztam befelé.
Hát mégis létezik valaki fantom-alakom mögött? Mégis él a
lelkem? Úgy tetszett: Marianne szavai engem találtak
szíven, igenis engem. Tekintete legbensőmig hatolt, rám
talált a századok kovácsolta páncélzat, álruhák és álarcok
mögött; itt vagyok, én vagyok ez a szánalmas lény, aki
unaloműzésből kisszerű gazságokat cselekszik, engem
szánt meg, való mivoltomban, engem, akit nem is ismer.
– Hallgasson meg ...
Elfordult, elment. De mit is mondhattam volna neki?
Elmondhattam-e az igazságot? Én elkergettem innen, ő
megszánt, ezek tények, minden egyéb hazugság lett volna,
mentségeim, mentegetőzéseim csakúgy, mint
hetvenkedésem.
Kiléptem a kapun. Szép éjszaka volt, üde és holdfényes.
Az utcákon egy lélek sem járt. Az emberek otthon ültek,
termeikben vagy padlásszobájukban, de mindenképpen:
otthon. Nekem nem volt otthonom. A ház, ahol lakom, nem
hajlékom, csupán ideiglenes szálláshelyem, ez a század
nem az én századom, s az ereimben haszontalanul lüktető
élet nem az én életem. Befordultam egy utcasarkon,
kijutottam a folyópartra, szemközt a Notre-Dame
homlokzatával. Néztem a fehér csúcsíveket, a szobrok
lépcsőzetesen ereszkedő precesszióját. Hidegen és feketén
hömpölygött a folyó repkénnyel borított kőgátai között,
vize mélyén ott ragyogott a telihold. Mentem, és a telihold
jött velem, égen és vízen, ötszáz éve kísért a gyűlöletes
csillag, jeges pillantása mindent megfagyasztott
körülöttem. Rákönyököltem a kőmellvédre. Zordonan állt a
templom a halotti fényben, magányos volt és embertelen,
mint én; mindazok, akik ma körülöttünk járnak-kelnek,
meghalnak egyszer, csak mi maradunk rendületlenül a
helyünkön. „Egy szép napon leomlik a templom is, puszta
kőhalom lesz a helyén, egy szép napon nyoma sem lesz
már, de a hold akkor is fent ragyog majd az égen, és én is
itt leszek, én is” – gondoltam.
Mentem, amerre a folyó. Talán Richet is a holdat nézi
éppen, nézi a holdat, a csillagos eget, és azt gondolja:
„Utoljára látom őket”; felidézi Marianne de Sinclair
minden egyes mosolyát, és azt gondolja: „Viszontlátom-e
valaha?” Rettegve, reménykedve, lázasan lesi a hajnalt. Ha
halandó lennék, most az én szívem is lázasan dobogna, s ez
az éjszaka különbözne minden más éjszakától, az a hideg
ragyogás az égen a halál hívása lenne, a halál lesne rám a
sötét rakpart végén. De nem. Soha, semmi nem történhet
velem, álságos kaland ez a párbaj is, ez az éjszaka is csak
olyan, mint minden éjszakám: eseménytelen, örömtelen,
érzéketlen. Az éjszakára nappal következik, az örök-egy
éjszakára mindig ugyanaz a nappal, az idők végezetéig.
Pirkadt, mire a passyi kapuhoz értem. Leültem a gyepre.
„Szánom önt” – csengett a fülembe Marianne szava. Igaza
van. Szánni való az a lény, aki itt ül a gyepszélen, és arra
vár, hogy újabb, képtelen gyilkosságot követhessen el.
Egykor városok gyúltak lángra, seregek rontottak
egymásnak, birodalmak omlottak össze a kezeim között. És
most itt ülök, kiürült lélekkel, ostobán, és embert készülök
ölni, kockázat és öröm nélkül, puszta időtöltésből. Van-e a
világon nálam szánalmasabb lény?
Éppen kihunyt az utolsó csillag is, amikor feltűnt Richet.
Lassan közeledett, harmat-áztatta cipőjére szegzett
szemmel. És hirtelen feltámadt lelkemben egy régmúlt óra
emléke – olyan régi volt ez az emlék, hogy azt hittem:
végleg eltemettem. Tizenhat éves voltam azon a ködös őszi
reggelen, lóháton ültem, a kezemben lándzsa, a genovaiak
vértjén megcsillant a hajnal fénye, és én féltem. S mert
féltem, pirosabb volt a hajnal, üdébb a harmat, mint más
reggeleken. „Csak bátran!” – biztatott egy belső hang, soha
senki nem szólt hozzám ilyen szenvedélyes együttérzéssel.
Az a hang örökre elnémult, a hajnal üde varázsa örökre
odaveszett. Kihalt belőlem a félelem, ki a bátorság is.
Felálltam. Richet egy kardot nyújtott felém. Körülötte most
pirkadt az utolsó hajnal, most lehelte be utoljára a föld üde
jószagát. Felkészült a halálra; szíve csordulásig telt élettel.
- Nem kell – mondtam.
Richet csak nyújtogatta a kardot. Én nem mozdultam,
karom nem vált el testemtől... Nem állok ki, nem. Két férfi
jött Richet nyomában. Hozzájuk fordultam.
– Nem állok ki párbajra. Önök legyenek rá a tanúk, uraim.
– De miért? – kérdezte Richet.
Nyugtalannak és csalódottnak látszott.
– Nincs kedvem párbajozni. Inkább megkövetem önt.
– De hiszen nem fél tőlem – csodálkozott Richet.
– Ismétlem: ünnepélyesen megkövetem önt, uram.
Tanácstalanul állt előttem. Hiába szedte össze minden
bátorságát, az hasztalanná vált, éppoly hasztalanná,
amilyen haszontalan volt az én gyűlöletem, haragom,
irigységem. Egy pillanatra ő is éppoly elveszetten állt az ég
alatt, mint én, elszakadva életétől, visszavettetve életébe, s
nem tudta, mihez kezdjen önmagával. Hátat fordítottam
neki, és gyors léptekkel nekivágtam az országútnak. A
távolban megszólalt egy kakas.

Botomat belefúrtam a hangyabolyba, és ide-oda

mozgattam. Máris futva jöttek minden irányból a hangyák.
Száz hangya, ezer hangya, mind fekete, mind egyforma,
ezerszer ugyanaz a hangya, ők építették húsz év alatt
vidéki kastélyom kertjében ezt az élettől pezsgő bolyt,
amelyben még a szalmaszálak is mozogni látszottak.
Ide-oda futkároztak a hangyák, vadabb összevisszaságban,
mint tűz fölé tartott lombikjaimban a buborékok, és mégis
konok céltudatossággal. Vajon vannak-e köztük
szorgalmasak és lusták, hebehurgyák és megfontoltak,
vagy mind egyforma bárgyú lelkesedéssel robotolnak?
Szerettem volna követni egy-egy hangya útját, de rögtön
belevesztek e szédítő balett forgatagába. Talán piros,
sárga, zöld maslit kellene a derekukra kötni...
– Azt reméli, hogy eltanulja a nyelvüket? – kérdezte
Bompard.
Felkaptam a fejem. Szép júniusi nap volt, hársillat szállt
a langyos levegőben. Bompard egy rózsát tartott a kezében.
Mosolygott.
– Én teremtettem ezt a rózsát! – jelentette büszkén.
– Rózsa – rózsa.
Vállat vont:
– Eh, önnek nincs szeme.
Sértetten elvonult. Mióta vidéken éltünk, Bompard
rózsát ojtogatott üres óráiban. Ismét a sürgő-forgó
hangyák felé fordultam, de már nem érdekeltek. Egy
gyémántdarabka égett lassan hamuvá laboratóriumom e
célra épített, különleges kemencéjében, arany tégelyben;
de már ez sem érdekelt. Néhány év, és így is, úgy is
ismerni fogják a kisiskolások is az egyszerű és összetett
testek titkát. Én igazán ráérek ... Leheveredtem, hanyatt
fordultam, és az eget bámultam. Kék volt, mint a carmonai
aranyidőkben, kék; tisztán éreztem a rózsa- és hársillatot
is. Mégis úgy múlik el felőlem ez a tavasz is, hogy nem
érzem ízét. Itt egy rózsa pattant ki zöld burkából, ott
mandulavirág-hó lepte el a rétet; én idegen voltam itt és
idegen ott, halottként tengtem-leng- tem a kikeletben.
– Uram!
Bompard állt ismét előttem.
– Egy hölgy keresi önt. Egyenesen Párizsból jött, kocsin.
Személyesen kíván önnel beszélni.
Meglepődtem.
– Egy hölgy?
Felálltam, leporoltam a ruhámat, és elindultam a ház
felé. „Ezzel is eltelik talán egy óra.” A nagy hársfa
árnyékában, egy nádfonatú karosszéken ült a látogató:
Marianne de Sinclair. Lila csíkos vászonruhát viselt,
rizsporozatlan haja laza fürtökben omlott a vállára.
Meghajoltam előtte:
– Micsoda meglepetés!
– Nem zavarom?
– Ugyan dehogy!
Nem felejtettem el a hangja csengését. „Szánom önt.”
Ezt mondta, és fantom-lényem egy csapásra hús-vér
emberré változott: ez az ember, ez a kisszerű gonosztevő
állt most előtte. Mi lehet a szemében: gyűlölet, megvetés
vagy szánalom? Aggodalom, szégyen gyötört, bizonyságául,
hogy énrám, igenis énrám szegződik Marianne szeme. Ő
körülnézett:
– De szép ez a kert! - mondta. - Kedvére van a vidéki
élet?
– Főként az van kedvemre, hogy Párizstól távol élhetek.
Rövid csend támadt. Marianne szólalt meg ismét,
félénken:
– Régóta szeretném látni. Meg akartam köszönni, hogy
megkímélte Richet életét.
Közbevágtam:
– Sose köszönje. Nem a maga kedvéért tettem.
– Az egyre megy – felelte ő. – Nagylelkűen járt el.
– Nem nagylelkűségből tettem – mondtam ingerülten.
Bosszantott, hogy ő is, még ő is felül a látszatnak,
összetéveszt azzal az idegennel, akinek alakjába
öltöztetnek véletlen tetteim.
Marianne mosolygott.
– Gondolom, ahányszor jót tesz, keres rá aljas indokot.
– Azt hiszi, merő jóságból súgtam be Madame de
Montessonnak?
Marianne nem jött ki a sodrából:
– Nem mondtam én egy szóval sem, hogy maga nem
képes aljas cselekedetekre.
Meglepetten néztem. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint
Madame de Montesson szalonjában, és mintha meg is
szépült volna. Mit akarhat?
– Nem neheztel rám?
– Nem. Nagy szolgálatot tett nekem - válaszolta ő,
vidáman. - Elvégre úgysem maradhattam élethossziglan
egy önző vénség rabszolgája!
– Akkor jó. Képzelje, már-már lelkiismeret-furdalásom
támadt maga miatt.
– Kár volt aggódnia. Most sokkal színesebb az életem.
Kicsit kihívóan csengett a hangja. Szárazon kérdeztem:
– Azért jött, hogy feloldozzon?
Nemet intett.
– Azért jöttem, hogy beszámoljak nagy tervünkről...
– Egy tervről?
– Barátaimmal régóta tervezzük, hogy szabadegyetemet
szervezünk, a hivatalos egyetemi oktatás hiányainak
pótlására. Hisszük, hogy a tudományos szellem terjedése
nagy és üdvös befolyással lesz a politikai-társadalmi
fejlődésre...
Félszegen, akadozva beszélt. Egyszerre abbahagyta, és
átnyújtott egy füzetet.
– Elgondolásainkat ebben a füzetben vázoltuk - mondta.
Átvettem a füzetet, felütöttem. Bevezetésként egy
hosszú lére eresztett értekezés ecsetelte a kísérleti
módszer előnyeit, továbbá a módszer elterjedésének
várható erkölcsi-politikai következményeit. Ezt követte a
leendő egyetem munkaprogramja. Befejezésül egy
lendületes, erőteljes írás hitvallást tett a beköszöntő, új és
jobb világ mellett, ölembe ejtettem a füzetecskét.
– Maga írta?
Zavarában fülig pirult:
– Én.
– Bámulom a hitét – mondtam.
– A hit egymagában nem sokat ér. Munkatársakra,
pénzre van szükségünk. Sok pénzre.
Nevetnem kellett.
– Ezért jött? Pénzt kérni?
– Igen. Gyűjtőívet nyitottunk, azt reméltem, maga lesz a
listavezető. És ami ennél is fontosabb: nagy örömünkre
szolgálna, ha elvállalná a kémia tanszék vezetését.
Csend támadt.
– Hogy jutott eszébe éppen hozzám fordulni? –
kérdeztem végül.
– Maga dúsgazdag és nagy tudós. Sok szó esik máris a
szénre vonatkozó kutatásairól.
– De hiszen ismer, sokszor a fejemhez vágta, hogy
gyűlölöm az embereket! Mi oka van hinni, hogy segítek?
Arca felélénkült, szeme felragyogott:
– Dehogy! Egyáltalán nem ismerem – mondta. – Lehet,
hogy visszautasít, de az is lehet, hogy igent mond. Próba
szerencse.
– No de miért mondanék igent? Hogy jóvátegyem, amit
maga ellen vétettem?
Marianne arca elborult.
– Már mondtam, hogy nem vétett ellenem.
– Netán azért mondanék igent, mert öröm számomra, ha
magát megörvendeztethetem?
– Ugyan, dehogy! A tudomány és az emberiség javáért
mondjon igent.
– A tudomány csak annyiban érdekel, amennyiben nem
emberi.
– Szeretném tudni, hogy meri gyűlölni maga,
éppenséggel maga az embereket – futotta el Marianne-t a
pulykaméreg. – Gazdag, nagy tudású, szabad ember, azt
tesz, amit akar, ők pedig, ők kevés kivétellel nyomorultak,
tudatlanok, a lélektelen robot igáját nyögik, s maga soha a
kisujját se mozdította értük; ők gyűlölhetnék magát, teljes
joggal.
Annyi szenvedély csapott ki a szavaiból, hogy úgy
éreztem: mentegetőznöm kell. De hogyan? Nem
mondhatom meg az igazat.
– Úgy hiszem, alapjában véve irigylem őket – mondtam.
– Maga – őket?
– Ők élnek. Én évek óta úgy érzem: halott vagyok.
– Ó! Mindig tudtam, hogy maga alapjában véve
boldogtalan – mondta Marianne elérzékenyülve.
Hirtelen felálltam.
– Jöjjön, sétáljunk egyet a kertben; az imént azt mondta:
szépnek találja.
– Szíves örömest.
Belém karolt. Végigmentünk a patak mellett, amelyben
aranyhalak úszkáltak.
– Ilyen szép időben sem érzi, hogy él?
– Nem.
Gyengéden megérintett egy Bompard-alkotta rózsát:
– Ezt sem szereti?
Leszakítottam a rózsát, átnyújtottam neki:
– A maga keblén szeretem.
Mosolygott, elvette a rózsát, mélyen beszívta illatát.
– Beszél magához, ugye? – kérdeztem. – Mit mond?
– Hogy élni jó – felelte ő vidáman.
– Nekem nem mond semmit. Hozzám nem beszélnek a
dolgok.
Merőn bámultam a sáfrányszínű rózsát, de túl sok
tavaszt, túl sok rózsát láttam már életemben.
– Beszélnek ők, csak maga nem érti a szavukat.
Némán mentünk tovább. Marianne gyönyörködött a
fákban, virágokban. Mihelyt elfordította rólam a szemét,
úgy éreztem, kiszáll belőlem az élet.
– Szeretném tudni, mit gondol rólam – mondtam.
 – Azelőtt csupa rosszat.
– És mi változtatta meg a véleményét?
– Beláthatatlan távlatokat nyitott a Richet-ügyben
tanúsított viselkedése.
Vállat vontam.
– Puszta szeszély volt.
– Nem hittem volna, hogy képes ilyenfajta szeszélyre.
Úgy éreztem, becsapom Marianne-t. Restelltem, mégsem
mondhattam meg neki az igazat.
– Nagyot tévedne, ha jótét léleknek nézne – mondtam.
Ő nevetett:
– Olyan ostoba nem vagyok.
– Mégis miért remélte, hogy érdekeltté tehet az
emberiség ügyében?
Nem felelt, elmerülten görgetett a cipője hegyével egy
kavicsot.
– Lássuk csak – kezdtem újra. – Mit gondol: adok pénzt,
vagy nem adok? Mire fogadna: igenre vagy nemre?
Rám nézett, és komolyan, szinte ünnepélyesen felelte:
– Nem tudom. Szabad ember, szabadon választ.
Másodszor talált szíven a szava. Csakugyan szabad
voltam, az elmúlt századok hullámverése elhalt a jelen
partjain, s ez a pillanat úgy szökött az égre, olyan
újdonatújan, tündökletesen, váratlanul, mintha soha nem
létezett volna a múltam. Felelnem kell Marianne-nak,
most, mindjárt, feleletem nincs beírva elfeledett életem
pillanatainak egyikébe sem, szabadon választok, én
magam: csak tőlem függ, örömet szerzek-e Marianne-nak
vagy csalódást.
– Azonnal válaszolnom kell?
– Ahogy óhajtja – mondta Marianne, némi rosszallással.
 Ránéztem. Csalódottan vagy boldogan, de mindjárt kilép
a rácskapun, és én mehetek vissza a hangyabolyomat
lesni...
– Mikor ad választ? – kérdezte.
Egy pillanatig tétováztam. Kedvem lett volna azt
mondani: „Holnap megadom a választ”, hogy újra
láthassam őt. Mégsem mondtam. Az ő jelenlétében én
beszéltem, én cselekedtem, én, Fosca; restelltem volna
puszta szeszélyből kihasználni szorult helyzetét.
– Rögtön jövök – szóltam. – Megbocsásson egy
pillanatra.
Egy kitöltött váltóval tértem vissza. Átnyújtottam
Marianne-nak. Amint rápillantott, arcát elöntötte a vér.
– Hisz ez egész vagyon! – kiáltotta.
– Nem egész vagyonom.
– De tekintélyes része...
– Azt mondta, sok pénzre van szükségük, vagy nem?
Döbbenten meredt a papírra, majd rám:
– Nem értem ...
– Nem érthet mindent, kedves Marianne.
Tanácstalanul, tétován állt előttem.
– Késő van – mondtam. – Mennie kell. Mindent
megbeszéltünk.
– Még egy kérésem lenne – kezdte ő vontatottan,
habozva.
– Ej, de telhetetlen!
– Nem is konyitok a gazdasági ügyekhez, és a barátaim
sem értenek hozzá sokkal jobban. Maga ügyes bankár
hírében áll. Segítsen megszervezni az egyetemet!
– Saját érdekében kéri, vagy az enyémben?
Kissé zavarba jött.
 – Ezért is, azért is – válaszolta végül.
– Inkább ezért, vagy inkább azért?
Nem tudta, mit feleljen, de annyira szerette az életet,
hogy végső soron mindig az igazságra szavazott.
– Úgy hiszem, sok minden megváltozna a maga számára,
ha kilépne önmagából...
– Mit törődik maga az én sorsommal? – kérdeztem.
– Higgye meg: nincs ebben semmi csodálatos!
Csend támadt.
– Majd meggondolom – szóltam végül. – És megviszem
magának a válaszomat.
– Ciseaux utca tizenkettő – mondta. – Jelenleg itt lakom.
És kezet nyújtott.
– Köszönöm.
– Ciseaux utca tizenkettő – ismételtem a címet. – Én
köszönöm.
Marianne hintóba szállt; nemsokára távolodó
kocsizörgés hallatszott be az útról. Két karral átöleltem az
öreg hársfa derekát, arcomat a fa érdes kérgéhez
szorítottam, és vágyakozva, rettegve gondoltam: „Hát
csakugyan életre támadok újra?”

Kopogtak az ajtón. Marianne lépett be. Megállt az

íróasztalom előtt:
– Dolgozik? Ilyen későn?
Mosolyogtam:
– Mint látja.
– Esküdni mernék, hogy egész nap ki se mozdult.
– Csakugyan.
– Ebédelt?
Alkalmas választ kerestem, ő szemrehányóan folytatta:
 – Mindjárt sejtettem: nem ebédelt! Majd még
megbetegszik nekünk.
Tekintetében őszinte aggodalom tükröződött.
Szégyenkeztem. Nem enni, nem aludni, vagyonomat,
időmet az ügyre áldozni – ez az én esetemben mást
jelentett, mint az övében. Folyamatosan hazudtam neki.
– Ha most be nem szólok, képes lett volna egész éjszaka
fennvirrasztani...
– Munka nélkül unatkozom – mondtam.
Marianne felnevetett.
– Sose mentegetőzzék!
Erélyesen félresöpörte az előttem heverő papírcsomót.
– Elég a munkából! Vacsoráznia kell!
Vágyakozva néztem az irattartókkal megrakott asztalt, a
súlyos függönnyel elzárt ablakokat, dolgozószobám
masszív falát. Párizsi házam lett a központ, itt születtek a
leendő egyetem tervei, s én jól éreztem magam az íróasztal
mellett, teendőkkel elhalmozva. Míg itt ültem, fel sem
merülhetett a szokott kérdés: hová menjek? Egyáltalán
nem háborgattak kérdések...
– Hová menjek vacsorázni? – kérdeztem.
– Sok jó vendéglő van Párizsban ...
Hirtelen elszántam magam:
– Vacsorázzék velem, Marianne.
Tétovázni látszott:
– Sophie vár.
– Hadd várjon!
Marianne rám csodálkozott, futólag elmosolyodott, és
kacérul kérdezte:
– Nagyon szeretné?
Vállat vontam. Hogyan értessem meg vele, hogy
egyszerűen azért kívánom a társaságát, mert nélküle
nehezen telik az idő, hogy élni csak mellette és általa
bírok? Szavaim ellenem fordulnának, a kelleténél többet
vagy kevesebbet mondanék. Sokért nem adtam volna, ha
őszintén feltárhatom előtte az igazat, de ezt nem tehettem.
Mindössze annyit mondtam hát:
– Nagyon.
Egy kicsit meghökkent, de gyorsan döntött:
– Nem bánom, vigyen el vacsorázni az újonnan megnyílt
mulatóba, amelyről annyi szó esik mostanában. Állítólag
kitűnő a konyhájuk.
– Dagorneau-hoz?
– Oda.
Ragyogott a szeme. Bezzeg ő mindig tudta, hova menjen,
mit csináljon, mindig akart valamit, kíváncsi volt valamire.
Ha őt követhettem volna egész életem során, megszűnt
volna minden gondom. Lementünk a lépcsőn.
– Gyalog menjünk? – kérdeztem.
– Persze – felelte Marianne. – Szép, holdfényes este van.
– Maga szereti a holdat? – kérdeztem, alig leplezett
ingerültséggel.
– Maga nem szereti?
– Én gyűlölöm.
Marianne nevetett:
– Maga mindenben végletes.
– Mind rég meghaltunk már idelent, és ő még mindig teli
pofával vigyorog majd a mennybolton.
– Nem irigylem érte – mondta Marianne. – Nem félek a
haláltól.
– Nem fél? És ha azt mondaná valaki, hogy hamarosan
meg kell halnia?
 – Meghalni csak akkor akarok persze, ha lejárt az időm.
Fürgén lépkedett, mohón itta be az éjszaka édességét
szemmel, füllel, üde bőrének minden pórusával.
– Istenem, mennyire szereti maga az életet! –
sóhajtottam.
– Szeretem bizony.
– Volt valaha boldogtalan?
– Elvétve. De az is része az életnek.
– Szeretnék valamit kérdezni.
– Tessék.
– Volt már szerelmes?
Habozás nélkül rávágta:
– Nem.
– Pedig szenvedélyes természet.
– Éppen azért. A többi embert rendesen túlontúl
langyosnak, közönyösnek látom. Nem elég elevenek...
Elszorult a torkom.
– Én sem vagyok eleven – mondtam.
– Ezt már mondta egyszer. De nincs igaza, egyáltalán
nincs. Maga jóban és rosszban egyaránt végletes, gyűlöli a
középszert, tehát él.
Rám nézett.
– A maga gonoszsága tulajdonképpen lázadás.
– Rosszul ismer, Marianne – mondtam szárazon.
Elpirult. Némán mentünk tovább, míg a mulatóhoz nem
értünk. Néhány lépcső vezetett le egy tágas, bolthajtásos
terembe, amelynek mennyezetét füsttől megfeketült
gerendák tartották. Lármás csoportok ülték körül az
asztalokat, körülöttük pincérek sürgölődtek, élénk színű
sapkában. Leültünk egy kisasztal mellé, a terem végében.
Megrendeltem a vacsorát. Amikor a pincér feltálalta az
előételt és egy kancsó bort, Marianne felém fordult.
– Ahányszor dicsérni találom, megharagszik. Miért?
– Ilyenkor csalónak érzem magam.
– Pénzét, idejét, munkáját az ügynek szenteli. Vagy nem?
– De ez jóformán semmibe sem kerül nekem.
– Látja, ez az igazi nagylelkűség! Odaadja mindenét, és
nem érzi, hogy áldozatot hoz.
Bort töltöttem poharunkba:
– Hát már elfelejtette a múltat?
Tagadólag rázta a fejét.
– Nem. De magát mintha kicserélték volna.
– Az ember nem változik soha.
– Ezt tagadom! Ha az emberek nem változnának, egész
munkánk hiábavaló lenne.
A szemem közé nézett, úgy mondta:
– Ma nem tenné meg, nem bírná megtenni, hogy egy
embert merő szeszélyből öngyilkosságba kergessen, ugye?
– Ez igaz...
– No látja!
Bekapott egy falat pástétomot. Komolyan, elmélyülten
evett, mint az állatok, mozdulatainak tartózkodó bája
ellenére úgy festett, mint egy nővé vált farkasszuka, fogai
kegyetlen fényben villogtak. Hogyan magyarázzam meg
neki? A gonoszság nem szórakoztatott többé, de nem
lettem jobbá: se jó, se rossz, se kapzsi, se nagylelkű.
Marianne rám mosolygott.
– Jól érzem itt magam. Hát maga?
Ifjú nő énekelt a terem túlsó végében, gitárral kísérte
saját énekét, a közönség kórusban vele énekelte a refrént.
Mindig viszolyogtam a nagy zsivajtól, sok ember
nevetésétől, beszédétől, énekétől. De Marianne mosolygott;
nem utálhattam azt, ami ilyen mosolyra készteti.
– Én is jól érzem magam.
– De hiszen maga nem eszik! Túl sokat dolgozott, azért
nincs étvágya.
– Dehogy, dehogy.
Kivettem egy szelet pástétomot. Körülöttem ettek-ittak,
a férfiak oldalán nők ültek, mosolyogtak. Én is
ettem-ittam, rám is egy nő mosolygott. Forró vérhullám
öntötte el a szívemet. „Olyan vagyok, majdnem olyan, mint
ők.”
– Szép hangja van az énekesnőnek – mondta Marianne.
Az énekesnő odajött asztalunkhoz, ránevetett
Marianne-ra, neki énekelt. Intett, és a vendégek mind
rázendítettek. Marianne csengő hangja belevegyült a
kórusba.
– Maga is énekeljen! – hajolt hozzám Marianne.
Elszorult a torkom szégyenemben. Soha nem énekeltem
még velük! Körülnéztem. Mosolyogtak, énekeltek,
szívükben kigyúlt a láng. Az én szívemben is fellobbant a
láng, ugyanaz a láng, és akinek a szívében ez a láng kigyúl,
az nem törődik többé múlttal-jövővel, nem bánja, holnap
hal-e meg, vagy száz év múlva. „Élő ember vagyok –
gondoltam –, közülük való.”
És én is velük énekeltem.

„Nem igaz – gondoltam –, nem vagyok közéjük való ...”

Egy oszlop mögé húzódtam, onnan néztem a táncolókat.
Verdier kézen fogta Marianne-t, olykor hozzásimult,
belélegezte illatát. Marianne mélyen kivágott, hosszú kék
ruhát viselt, amely szabadon hagyta vállát, keblét. Mit nem
adtam volna, ha magamhoz szoríthatom törékeny testét!
De megbénított egy emlék. „Idegen a teste, más fajú.”
Kezem, szám gránitkő volt, nem érinthettem meg
Marianne-t, nem nevethettem rá, ahogy ők ránevettek,
csendes megkívánással, ők az ő fajtájából valók voltak,
nem volt mit keresnem köztük. Elindultam az ajtó felé. A
küszöbön megállított Marianne hangja.
– Hová megy?
– Haza, Crécybe.
– El sem búcsúzik?
– Nem akartam zavarni.
Marianne meglepetten bámult rám:
– Mi a baj? – kérdezte. – Hová siet?
– Nem vagyok társas lény, tudja jól.
– Szerettem volna magával beszélni. Egy-két percet
kérek csupán.
– Rendelkezésére állok.
Átmentünk a kőpadlós előszobán. Marianne benyitott a
könyvtárba. A nagyterem üres volt, a könyvekkel
megrakott falon tompán szűrődött át a zeneszó.
– Csak azt akartam mondani, hogy mindnyájan mélyen
fájlalnók, ha nem vállalná a részvételt jótékonysági
bizottságunkban. Miért mondott nemet?
– Alkalmatlan vagyok erre a tisztségre – mondtam.
– Miért?
– Fatálisan tévednék. Ahelyett hogy menhelyet építenék
az aggoknak, elégetném őket, szabadlábra helyezném a
bolondokat, és ketrecbe dugnám a maga kedves
filozófusait.
Értetlenül csóválta a fejét.
– Nem értem. Végre tető alá hoztuk a szabadegyetemet;
ezt szinte kizárólag magának köszönhetjük. Megnyitó
beszéde valóságos remekmű volt. És vannak pillanatok,
amikor úgy fest, mintha hiábavalónak tekintené egész
munkánkat.
Nem feleltem.
– Nos, mi a válasza? – kérdezte türelmét vesztve.
– Valójában nem hiszek az emberi haladásban – feleltem.
– Pedig csak a vak nem látja, hogy közelebb járunk az
igazság, sőt, az igazságosság korához, mint valaha.
– És igazán azt hiszi, hogy a maguk igazsága többet ér,
mint elmúlt koroké?
– Azt csak elismeri, hogy a tudomány többet ér a
tudatlanságnál, a vallási türelem a fanatizmusnál, a
szabadság a rabszolgaságnál?
Gyermeteg rajongása bosszantott; az ő nyelvüket
beszélte.
– Valaki azt mondta nekem egyszer: „Nincs üdv másban,
csak abban, ha lelkiismeretünk szerint cselekszünk” –
mondtam. – Úgy hiszem, igaza volt, hiúságok hiúsága
mindaz, amit állítólag másokért cselekszünk.
– Most szaván fogom! – Marianne hangja diadalmasan
csengett. – Az én lelkiismeretem például azt parancsolja,
hogy harcoljak a türelemért, az észért, a szabadságért.
Vállat vontam.
– Akkor harcoljon. Az én lelkiismeretem soha nem
parancsol semmit.
– Ha így van, miért segített bennünket?
Mélységes szorongással leste a választ. Engem ismét
gyötrő vágy fogott el: megvallani neki a teljes igazságot.
Akkor válnék csak igazán élővé, önmagammá; akkor
őszintén beszélhetnénk egymással. De még idejében
eszembe jutott Carlier elkínzott arca.
 – Unalmamban! – feleltem.
– Nem igaz! – kiáltotta.
Hála, gyengédség, hit sütött a tekintetéből. Sokért nem
adtam volna, ha azzá válhatok, akinek hisz. De puszta
létem is csalás volt, csalás és hazugság minden szavam,
minden elhallgatásom, minden mozdulásom, csalás az
arcom is. Igazat nem mondhattam, hazudni nem akartam,
nem maradt más hátra: távoznom kellett.
– De igaz. És most engedelmével visszatérek
lombikjaimhoz.
Kényszeredetten mosolygott:
– Hirtelen illan el, uram.
Megfogta a kilincset.
– Mikor látjuk egymást?
Hallgattam. Ott állt mellettem, az ajtónak dőlve,
meztelen válla ragyogott a sötétben, éreztem hajának édes
illatát. Tekintete kérlelt, sürgetett: csak egy szót, egy
mozdulatot! Hazugság lesz minden, de minden, gondoltam,
hazugság lesz a boldogsága, egész élete, hazugság a
szerelmünk; ahány csók, annyi árulás.
– Azt hittem, nincs többé szüksége rám.
Felderült az arca:
– Mi ütött magába, Fosca? Hát nem vagyunk jó barátok?
– Annyi barátja van, Marianne!
Hangosan felnevetett:
– Csak nem féltékeny?
– Miért ne?
Megint hazudtam. Nem emberi féltékenység volt ez.
– Butaság!
– Hiába, nem való nekem a társas élet – mondtam
ingerülten.
 – Tudja, mi nem való magának? A magányos élet.
Magányos élet. Orromban éreztem a kert szagát a
nyüzsgő hangyaboly körül, számban megint azt a halotti
ízt, az ég csupasz volt, a síkság kietlen. Hirtelen
elrémültem. Olyan szavak jöttek a számra, amiket nem
akartam kimondani:
– Jöjjön velem!
– Magával menjek? – kérdezte ő. – Mennyi időre?
Ölelésre tárult a karom. Hazugság lesz minden,
hazugság még a szívemet eltöltő vágy is, hazugság karjaim
szorítása halandó testén, de erőm fogytán volt, nem
állhattam tovább ellen. Úgy szorítottam magamhoz,
mintha valóságos férfi lettem volna, és azt mondtam:
– Mindhalálig. Mellettem maradna egész életén át?
S ő azt felelte:
– Egy egész örökkévalóságon át!
Reggel, mihelyt hazaértem Crécybe, első dolgom volt
Bompard-hoz bekopogni. Éppen vajas kenyeret
mártogatott egy csésze tejbe. Máris öregemberes
szokásokat vett fel. Leültem az asztal túlfelére.
– Bompard, van számodra egy meglepő ajánlatom.
– Halljuk – mondta ő egykedvűen.
– Úgy határoztam, jót teszek veled.
Fel se nézett:
– Csakugyan?
– Bizony. Bánt a lélek, amiért annyi éven át magam
mellett tartottalak, és megakadályoztam, hogy érvényesülj.
Úgy tudom, Frétigny herceg nagykövetként az orosz
cárnőhöz készül, és titkárt keres. Egy ügyes cselszövő
sokra viheti a cári udvarban. Melegen beajánllak majd a
hercegnek, és csinos zsebpénzt is adok mellé, hogy ne
kelljen Szentpétervárott szégyenkezned.
– Ahá! Meg akar szabadulni tőlem – szólt Bompard.
Ocsmányul mosolygott.
– Eltaláltad. Feleségül veszem Marianne de Sinclairt;
nem tartom kívánatosnak, hogy a közelében maradj.
Bompard újabb vajas kenyérért nyúlt, s a kenyeret
belemártotta a tejbe.
– Öregszem – jelentette ki. – Nincs kedvem utazgatni.
Elszorult a torkom. Lám, megint sebezhetővé váltam.
– Jól vigyázz! – sziszegtem. – Ha visszautasítod
ajánlatomat, mindent bevallok Marianne-nak, és azon
nyomban elkergetlek. Kötve hiszem, hogy egyhamar állást
találj.
Nem tudhatta, mit nem adtam volna, hogy megőrizzem
titkomat; egyébként is öreg volt már és fáradt.
– Keserves lesz öntől megválnom – felelte. – De bízom
nagylelkűségében, amely megédesíti a száműzetés keserű
kenyerét.
– Remélem, gyökeret versz Oroszországban, és ott
fejezed be napjaidat – mondtam.
– Ó, nem! Nem akarok addig meghalni, míg viszont nem
láttuk egymást! – felelte ő.
Fenyegetés bujkált a hangjában, s én azt gondoltam:
„Ismét van mit féltenem, van mit védenem. Szeretek és
szenvedek: ember vagyok újra.”

– Érzem, hogy dobog a szíved – mondtam Marianne- nak.

Hajnalodott. Fejem Marianne egyenletesen
emelkedő-süllyedő mellén nyugodott, hallottam szívének
tompa dobbanásait, minden egyes dobbanás vért lökött
szét ereibe, ahonnan a vérfolyam visszaáradt szívébe. Kint,
az ezüstös parton hullámok csaptak magasra és hullottak
vissza, a hold vonzásában, a partszélt ostromolva; a föld a
nap felé zuhant, a hold a föld felé, örök-dermedt, nagy
zuhanásban.
– Hogyne dobogna – mosolygott Marianne.
Ő természetesnek tartotta, hogy ereiben vér kering,
talpa alatt mozog a föld. Én még nem szoktam hozzá a sok
furcsa újsághoz. Feszülten füleltem; ha hallhatom
Marianne szívének verését, nem hallhatnám-e vajon a föld
remegését is?
Marianne szelíden eltolt magától:
– Hadd kelek fel.
– Ráérsz még! Olyan jó nekem így.
Keskeny fénysáv szűrődött át a függöny hasadékán, a
félhomályban felderengett a tapétázott fal, a faragott
fésülködőasztal, a karosszéken halomba hányt, könnyű,
habos szoknyák. Egy vázában virág díszlett. Mindezek a
tárgyak valóságosak voltak, nem emlékeztettek álombéli
tárgyakra, mégis: ez a virág, ezek a porcelánok, ez a
liliomillat nem volt igazán része életemnek. Úgy éreztem,
mintha az örökkévalóságot átugorva, belecseppentem
volna egy pillanatba, amelyet másnak szántak.
– Késő van – mondta Marianne.
– Unatkozol mellettem?
– Eleget lustálkodtam. Annyi dolgom vanl
Elengedtem. Sürgősen dolga után akar nézni; ez
természetes. Az ő ideje sokkal többet ér, mint az enyém.
– Mi dolgod van? – kérdeztem.
– Nemsokára megjönnek a kárpitosok, a kis szalont
tapétázzák ki.
Elhúzta a függönyt.
 – Adósom maradtál a válasszal: milyen színű legyen a
tapéta?
– Nem tudom.
– Melyiket szereted jobban: a mandulazöldet vagy a
hárszöldet?
– A mandulazöldet.
– Vaktában rá vágtad! – szólt Marianne szemrehányóan.
Töviről hegyire átrendezte, átalakította a házat, s én
csodálkozva tapasztaltam, hogy képes órákig eltöprengeni
egy tapéta rajzán, egy selyemdarabka színén. „Hát
érdemes ennyi fáradságot beleölni, potom
harminc-negyven év miatt?” – gondoltam. De ő mintha
csak az örökkévalóságra rendezkedett volna be. Egy
pillanatig elnéztem még, ahogy némán jött-ment a
szobában. Mindig nagy gonddal öltözködött, szerette a szép
ruhákat, ékszereket, szerette a virágokat, a képeket, a
könyveket, a zenét, a színházat, a politikát, és mindent
egyforma odaadással, szenvedéllyel; nem győztem bámulni
érte. Hirtelen megállt az ablak előtt:
– Hova tegyük a madárházat? – kérdezte. – A nagy tölgy
mellé, vagy a hársfa alá?
– Szebb lenne, ha a patak keresztülfolyna rajta.
– Igazad van. Odatesszük a patak közepére, a kék cédrus
mellé.
Rám mosolygott:
– Látod, lassacskán jó tanácsadóm leszel.
– Mert kezdek a te szemeddel látni.
Mandulazöld vagy hárszöld? Marianne-nak igaza van: ha
az ember jobban körülnéz, kétszáz árnyalata is van talán a
zöldnek és ugyanannyi a kéknek, ezer- meg ezerfajta virág
van a réten, és ezernél is több fajta lepke, s amikor a nap
lenyugszik a dombok mögött, estéről estére új színekben
pompáznak a felhők. És Marianne-nak annyiféle arca van,
hogy talán soha ki nem ismerhetem.
– Te nem kelsz fel? – kérdezte Marianne.
– Téged nézlek.
– Ó, te világ lustája! Azt mondtad, ma újrakezded
kísérleteidet a gyémánttal!
– Csakugyan, igazad van.
Felkeltem, ő gondterhelten figyelt:
– Úgy rémlik, ha én nem nógatnálak, be se tennéd a
lábad a laboratóriumba. Hát már nem érdekel, hogy
változatlan vegyi összetételű test-e a gyémánt?
– Hogyne érdekelne – feleltem. – De ráérek, van időm.
– Mindig ezt mondod. Érdekes. Én pedig örökké úgy
érzem: túlságosan kevés az időm.
Szép, gesztenyebarna haját kefélte. Egyszer majd
megőszül ez a haj, kihullik, lefoszlik a bőr a koponyáról.
Kevés az ideje ... Harminc-negyven évig szeretjük egymást,
aztán leengedik Marianne koporsóját egy gödörbe,
amilyenbe Caterina, Beatrice koporsóját. S én
visszaváltozom árnyékká. Hirtelen magamhoz öleltem
Marianne-t.
– Igazad van. Kevés az időnk. Egy ilyen szerelemnek,
mint a mienk, jog szerint örökké kellene tartania.
Érzelmeim váratlan kitörése meglepte egy kicsit
Marianne-t. Ellágyult:
– Addig fog tartani, ugye, ameddig az életünk?
Beletúrt a hajamba, és vidáman hozzátette:
– Hallod-e? ha előbb találsz meghalni, mint én, megölöm
magam.
Még forróbban szorítottam magamhoz:
 – Én sem éllek túl egy perccel sem – mondtam.
És máris kibontakoztam az ölelésből. Hirtelen úgy
rémlett: kár minden percért. Sietve öltöztem, futva
indultam a laboratóriumba. A falióra nagymutatója
feltartóztathatatlanul rótta köreit; szerettem volna
megállítani, évszázadok óta először. Kevés, nagyon kevés
az időnk ... Válaszolnom kell Marianne kéréseire, harminc
év alatt, nem, egy év alatt, nem, már holnap; amit ma nem
tudhat meg, talán soha meg nem tudja. Belehelyeztem a
gyémántot a tégelybe. Vajon sikerül-e most elégetnem?
Áttetszően, konokul ragyogott a gyémánt, kristályos
tisztasága mögé rejtve kemény titkát. Megbirkózom vele?
És megbirkózom-e a többi, meghitten ismerős és rejtelmes
dologgal, vízzel, levegővel, míg nem késő? Eszembe jutott a
régi, fűszagú padlás. Ott lappangott a titok, füvekbe,
porokba rejtve, és engem elfogott az indulat: „Miért nem
találják meg most, rögtön?” – gondoltam. Petrucchio egész
életét a lombikok közt töltötte, szorgos munkában, mégis
tudatlanul halt meg; ereinkben vér kering, a föld forog a
nap körül, és ezt Petrucchio nem tudta, és soha nem is
fogja megtudni. Szerettem volna visszatérni hozzá,
megrakodva a tudással, amelyről egész életén át álmodott,
de nem tehettem meg, az ajtó örökre bezárult mögötte...
Valamikor bezárul majd egy másik ajtó, Marianne-t elnyeli
a múlt, és én nem ugorhatok előre, eljövendő századokba,
hogy elhozzam neki a tudást, amelyre szomjazik; várnom
kell, míg eljön az az idő, s türelemmel kell viselnem gyötrő
múlását. Elkaptam szemem a gyémántról: szinte
megbűvölt álnok tisztasága. Nem szabad ábrándoznom.
Harminc év, egy év, vagy csak egy nap – mindössze ennyi
egy halandó élete. Marianne órái meg vannak számlálva.
Az én óráim meg vannak számlálva.

Sophie a kandalló mellett ült, és a Pygmalion vagy a

megelevenedett szobor-t olvasta a mandulazöld selyemmel
bevont kisszalonban; a többiek a szoba másik végében
arról vitatkoztak, melyek a kormányzás legjobb módszerei.
Mintha az embereket lehetne kormányozni! Én kiléptem a
nagy üvegajtón. Miért nem jött még haza Marianne?
Beesteledett, csak a fák feketélltek a fehér havon, a kert
hideget lehelt; tiszta, ásványi szagot – mintha most
éreztem volna először életemben. „Szereted a havat?” Ha
Marianne velem volt, szerettem, most is itt volna a helye
mellettem. Visszatértem a szalonba, ingerülten bámultam
Sophie-t. Nyugodt lélekkel olvasott. Nem szerettem
nyugodt arcát, felcsattanó nevetését, fitogtatott,
közönséges józanságát. Nem szerettem Marianne
barátnőit. De ki kellett öntenem a lelkemet:
– Marianne-nak rég itthon kellene lennie – mondtam.
Sophie felütötte fejét a könyvből:
– Nyilván valami dolga akadt Párizsban.
– Baleset is érhette!
Sophia nevetett, kivillantva fehér lapátfogait:
– Ó, a maga aggályai!
És megint könyvébe merült. Mind ilyenek! Úgy látszik,
soha nem jut eszükbe, hogy halandó lények, pedig hát elég
egy ütés, egy botlás... ha ki talál esni a hintó kereke, ha
leesik a ló patkója, gyenge csontjaik ízzé-porrá törnek,
megáll a szívverésük, és végük. A jól ismert fájdalom
belemart szívembe; előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik,
ő is meghal. „Együtt halunk meg” – gondolhatták ők, vagy:
„én halok meg előbb”, számukra a válás nem szólt örök
időkre ...
Lerohantam a lépcsőn. Bár hó tompította, meghallottam
az érkező hintó kerekeinek zörgését.
– Hogy aggódtam miattad! Mi történt?
Marianne rám mosolygott, belém karolt. Dereka alig
vastagodott meg, de vonásai elernyedtek, arcbőre foltos
lett.
– Miért késtél?
– Semmi, semmi. Kisebb rosszullét fogott el, várnom
kellett, míg elmúlik.
– Rosszullét!
Haragosan bámultam karikás szemét. Miért is egyeztem
bele? Marianne mindenáron gyereket akart, s most furcsa
és veszedelmes vegyi folyamatok zajlanak bensejében.
Leültettem a tűz mellé.
– Többé nem engedlek Párizsba!
– Ugyan, mi jut eszedbe! Semmi bajom.
Sophie kíváncsi, értő szemmel figyelt bennünket.
– Marianne rosszul lett – szóltam oda neki.
– Ilyenkor ez természetes – felelte Sophie.
– Az is természetes, ha meghal az ember.
Sophie fölényesen mosolygott:
– A terhesség nem halálos betegség.
– Az orvos azt mondta, áprilisig nyugodtan végezhetem a
dolgom – mondta Marianne.
Odajött a két férfi is. Marianne feléjük fordult:
– Mi lenne a múzeummal, ha én levenném róla a kezem –
mondta vidáman.
– Előbb-utóbb mégiscsak kénytelenek lesznek
szolgálataidat nélkülözni!
– Áprilisra helyre jön Verdier egészsége – vélte
Marianne.
Verdier rám nézett.
– Ha Marianne fáradt, megyek vissza Párizsba –
ajánlotta sietve. – Négy teljes napot töltöttem vidéken,
máris sokkal jobban vagyok.
– Hová gondol! – tiltakozott Marianne. – Hosszú
pihenőre van szüksége!
Verdier csakugyan rosszul nézett ki, arca sápadt volt,
szeme alja táskás.
– Pihenjetek mind a ketten! – tört ki belőlem a
bosszúság.
– Akár be is csukhatjuk az egyetemet – vágta rá Verdier
epésen.
Hangja felbosszantott.
– Miért ne? – kérdeztem harciasan.
Marianne szemrehányó tekintetet vetett rám. Én
folytattam:
– Nincs az a munka, ami megérné, hogy az ember
tönkretegye az egészségét.
– Fabatkát sem ér az egészség, ha örökké óvnunk kell! –
mondta Verdier.
Ingerülten néztem őket. Mind egy húron pendülnek, nem
és nem hajlandók erejüket felmérni, életükkel számot
vetni; e számvetést ki-ki megtagadja a saját nevében, s
egyszersmind a többiek nevében, s ez a konok ellenállás
valamiképpen egyesíti őket. Az én féltésem ellenben terhes
Marianne-nak. Hiába szeretem, nem vagyok az ő fajtájából
való, bármely halandó férfi közelebb áll hozzá, mint én.
– Mi újság Párizsban? – kérdezte Sophie, békítőleg.
– Úgy hírlik, kísérleti-fizika tanszékeket állítanak fel
országszerte – mondta Marianne.
 – Ez a legszebb eredmény, amit eddig elértünk – kiáltotta
Prouvost, felvillanyozva.
– Igen, nagy lépést tettünk előre – bólintott Marianne.
– Ki tudja? Talán közelebb van a cél, mint valaha remélni
mertük.
Ragyogott a szeme. Csendben elindultam az ajtó felé. A
poklok kínját álltam ki, valahányszor Marianne a jövőről
lelkendezett, arról az időről, amikorra emléke is kivész a
földről. Talán ez választott el tőlük a
legjóvátehetetlenebbül: ők a jövő felé fordulva éltek, a
jövőtől várták jelenbeli erőfeszítéseik beteljesítését. Az én
szememben ellenséges, gyűlöletes volt a jövő. Akkor
Marianne halott lesz, közös életünk az évszázadok mélyére
süllyed, haszontalanul, elfeledetten, s éppígy süllyed el az
az idő is, haszontalanul, reménytelenül.
Kint szép, száraz hideg idő volt. Milliárd csillag
ragyogott az égen; ugyanazok a csillagok. Néztem az
ellentétes erők hálójában feszülő, mozdulatlan
csillagzatokat. A hold a föld felé zuhan, a föld a nap felé.
Miféle ismeretlen csillagzat felé zuhan vajon a nap? Hátha
kiegyenlíti esése a földét, úgyhogy planétánk
mozdulatlanul áll az űrben? Hogy lehet ezt kideríteni?
Kiderítjük-e valaha? Megtudjuk-e valaha, miért vonzzák
egymást a tömegek? Tömegvonzás: kényelmes szó,
mindent megmagyaráz, de több-e vajon üres szónál?
Többet tudunk-e valójában, mint a régi carmonai
alkimisták? Felfedeztünk bizonyos, előttük rejtve maradt
tényeket, s ezeket rendszerbe szedtük: de előrejutottunk-e
egy lépéssel is a természet titokzatos lényegének
megismerésében? Világosabb-e a fizikai erő fogalma a régi
„hatóerő” fogalomnál, a „vonzás” a „léleknél”? Többet
tudunk-e, mióta „elektromosságnak” nevezzük azoknak a
jelenségeknek okát, amelyeket ámbra vagy üveg dörzsölése
útján állítunk elő, mint régen, amikor istennek neveztük a
világ okát?
Az égről a földre fordítottam tekintetemet. A szalon
ablakai világos négyszögeket rajzoltak a hófödte gyepre;
mind odabent ültek a kandalló mellett, és beszélgettek
eljövendő korokról, amikor ők már rég porrá lettek.
Körülöttük a határtalan ég, a végtelen örökkévalóság, de
számukra igenis mindennek volt vége, ezért viselték olyan
könnyen az élet terhét. Zárt bárkában vitorláztak az
éjszakából az éjszakába; együtt vitorláztak. Lassú léptekkel
visszatértem a házba. Számomra nem volt menedék, nem
létezett jövő, sem jelen. Marianne szerelme sem válthat
meg az örök számkivetettségtől.

„Csigabiga, gyere ki” – dúdolta Henriette, miközben a fa

törzsére helyezte a nyálkás hasú csigát. Vödre tele volt
csigákkal. Jacques a hársfa körül forgott, és igyekezett
nővérkéjétől ellesni a mondókát. Marianne gondterhelten
nézte Jacques-ot.
– Gondolod, hogy Sophie-nak igaza van? Mintha
csakugyan görbe lenne a bal lába.
– Mutasd meg egy orvosnak.
– Az orvosok azt állítják, semmi baja ...
Aggódva vizsgálta a kisfiú dundi lábacskáját. Mindkét
gyerek makkegészséges volt, de Marianne-t örökké
emésztette miattuk a gond: vajon elég szépek-,
egészségesek-, értelmesek-, boldogok-e? Tudtam: nem szép
tőlem, hogy nem osztozom feleségem gondjaiban.
Kedveltem a gyerekeket, hiszen Marianne a szíve alatt
hordta őket, de nem voltak az én gyerekeim. Egyszer volt
egy fiam, ő az enyém volt, csak az enyém, de húszéves
korában meghalt, rég elporladt utolsó csontocskája is a
föld alatt...
– Veszel tőlem egy csigát?
Megsimogattam Henriette arcát. Tőlem örökölte nagy
homlokát, orrát, kemény, éles metszésű arcocskáját; nem
hasonlított anyjára.
– Ő jól áll a lábán – mondta Marianne.
Úgy fürkészte a kislány arcát, mintha a jövőjét készülne
leolvasni róla.
– Mit gondolsz, szép lesz?
– Persze.
Nyilván szép fiatal lánnyá serdül, aztán megöregszik,
csúnya lesz és fogatlan, és egy napon meghal.
– Melyik gyerekedet szereted jobban? – kérdezte
Marianne.
– Nem tudom. Egyformán szeretem őket.
Rámosolyogtam, megszorítottam a kezét. Szép idő volt.
Csattogtak a madarak a madárházban, darazsak dongtak
a glicíniavirágok között, Marianne kezét szorongattam – és
hazudtam neki. Szerettem, de nem osztoztam örömeiben,
fájdalmaiban, gondjaiban; nem szerettem, amit szeretett.
Nagyon magányosan élt mellettem, de ezt nem tudta.
– Nocsak! Ki jöhet ilyenkor? – kapta fel a fejét Marianne.
Csengettyűszó hallatszott az útról, hintó gördült be a
kertkapun, és kiszállt belőle egy férfi; öreg, kövér és jól
öltözött. Láthatóan nehezére esett a járás. Felénk tartott.
Kerek képén széles vigyor. Bompard!
– Mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten, rosszul
leplezett dühvel.
 – Egy hete érkeztem Oroszországból – felelte.
Kajánul mosolygott.
– Mutasson be, kérem.
– Marianne, bemutatom Bompard-t. Annak idején,
Madame de Montessonnál találkoztatok is néhányszor.
– Emlékszem – bólintott Marianne.
Kíváncsian nézte. Bompard mellénk telepedett.
– Egyszóval Oroszországból jön. Szép ország? – kérdezte
Marianne.
– Hideg – felelte Bompard, fojtott nehezteléssel.
Csevegni kezdtek Szentpétervárról. Én egy szót sem
értettem a beszélgetésből. Szívemről a torkomra, onnan az
agyamra tódult minden csepp vérem, fuldokoltam,
feketébe borult előttem a világ. Tudtam, mi ez az érzés,
ráismertem: a félelem.
– Mi bajod? – kérdezte Marianne.
– Megfájdult a fejem a naptól.
Meglepetten, nyugtalanul fordult felém.
– Talán jobb lenne, ha lepihennél?
– Ugyan, dehogy, mindjárt elmúlik.
Felálltam.
– Gyere – szóltam Bompard-nak. – Megmutatom a kertet.
Bocsáss meg egy pillanatra, Marianne.
Marianne bólintott, de döbbent szemekkel bámult
utánunk. Soha nem volt előtte titkom.
– Igazán bájos a felesége – mondta Bompard. – Nagy
örömömre szolgálna, ha közelebbről megismerhetném, és
mesélhetnék neki önről.
– Jól vigyázz! – förmedtem rá. – Bosszúálló vagyok! Vagy
már elfelejtetted?
– Úgy vélem, jelenleg nem engedheti meg magának, hogy
kárhozatos erőszakoskodásra vetemedjék. Túl nagy a tét.
– Pénzt akarsz? Mennyit?
– Nagyon boldog, nemde?
– Sose törődj te az én boldogságommal. Mennyit
kérsz?
– A boldogság megfizethetetlen. Évi ötvenezerlivre-t
kérek.
– Harmincezret kaphatsz – mondtam.
– Ötvenezret! Nem alkuszom.
Vadul vert a szívem. Most nem arra ment a játék, hogy
veszítsek, hanem hogy nyerjek, nem csaltam, szerelmem
va lóságos volt, valóságos a fenyegetés is. Ha Bompard
megsejti, mekkora hatalmat nyert fölöttem, egykettőre
tönkretesz. Ennek nem szabad megtörténnie. Nem
tűrhetem, hogy Marianne koldusbotra jusson.
– Ha nem, nem – vontam vállat. – Eredj, beszélj
Marianne-nal. Megbocsátja ő nekem egykettőre ezt a
hazugságot, neked pedig felkopik az állad.
Bompard gondolkodóba esett.
– Negyvenezer.
– Harmincezer. Nem alkuszom.
– Elfogadom – mondta ő.
– Holnap megkapod a pénzt. És most tűnj el innen.
– Máris megyek.
Utánanéztem, izzadt tenyeremet törülgetve. Úgy
éreztem, az életem forgott kockán.
– Mit akart? – kérdezte Marianne.
– Pénzt.
– Nagyon ridegen fogadtad. Miért?
– Kínos emlékeket idéz.
– Ezért változott úgy el az arcod, amikor megláttad?
 – Ezért.
Marianne gyanakodva méregetett.
– Érdekes. Azt hittem, félsz tőle.
– Mi jut eszedbe! Miért félnék?
– Talán van valami köztetek, amiről nem tudok.
– Már megmondtam: gonoszul bántam valaha ezzel az
emberrel. Máig furdal miatta a lelkiismeret.
– Csak erről van szó?
– Hát persze.
Magamhoz öleltem.
– Miért nyugtalankodsz, Marianne? Hát volt előtted
valaha is titkom?
Rábökött a homlokomra:
– Ó, bár olvashatnék a gondolataidban! – sóhajtotta. –
Féltékeny vagyok arra, ami a fejedben zajlik, nélkülem,
féltékeny vagyok még a múltadra is. Olyan rosszul
ismerem!
– Elmeséltem.
– Elmesélted, de én mégsem ismerem.
Hozzám bújt.
– Boldogtalan voltam – mondtam. – És nem éltem. Te
boldoggá tettél, életre keltettél, és...
Elakadtam. Szavak tolultak a számra, eszeveszett vágy
szülte szavak. Eleget hazudtam, hadd lásson végre
Marianne való mivoltomban! Úgy rémlett, ha képes lenne
így is, halhatatlanságom tudatában szeretni,
megmenekülnék, múltammal és reménytelen jövőmmel
egyetemben.
– És?
Marianne szeme kérdezett, unszolt; érezte, hogy mást is
akartam mondani. Szemek merültek fel emlékezetem
mélyéről: Carlier szeme, Beatrice szeme, Antonio szeme.
Féltem, hogy Marianne szemébe is kiül az a tekintet.
– Szeretlek – mondtam. – Ez sem elég neked?
Rámosolyogtam. Marianne megnyugodott. Bizalomteljes
mosollyal felelte:
– De, ez csakugyan elég.
Gyengéden ráhajoltam halandó ajkára, és rányomtam
ajkamat, amelyet ő halandónak hitt. „Árulás – gondoltam.
– Adná az ég, hogy soha meg ne tudja!”
Tizenöt év telt el így. Bompard több ízben kért és kapott
súlyos pénzösszegeket, de egy ideje nem hallatott magáról.
Boldogan éltünk. Azon az estén Marianne a tükre előtt ült,
vörös csíkos fekete selyemruhájában, és elmerülten
vizsgálgatta arcát. Én még mindig nagyon szépnek láttam.
Váratlanul hátrafordult:
– Milyen fiatalnak látszol! – mondta.
Suttyomban őszre festettem a hajamat, szemüveget
hordtam, és általában igyekeztem éltes ember módjára
viselkedni: de az arcomat nem változtathattam el.
– Te is fiatal vagy! – mondtam.
És mosolyogva hozzátettem:
– Akit szeretünk, az nem öregszik a szemünkben.
– Igaz – nyugodott meg Marianne.
Egy krizantémcsokor fölé hajolt, elkezdte kitépdesni a
hervadt szirmokat.
– De kár, hogy Henriette-et bálba kell kísérnem! Kárba
vész az estém. Úgy szeretném az estéinket...
– Lesz még elég közös esténk.
– De a mai kárba vész – felelte ő, nagyot sóhajtva.
Kinyitotta a toalettasztal fiókját, gyűrűket szedegetett
elő, és ujjaira húzta őket.
 – Hogy szerette Jacques ezt a gyűrűt! Emlékszel? – és
odamutatott nekem egy kék ékköves, súlyos ezüstgyűrűt.
– Emlékszem – bólintottam.
Nem emlékeztem. Jacques-ot mindenestül elfelejtettem.
– Hogy búsult szegénykém, ha Párizsba mentünk!
Érzékeny volt, sokkal érzékenyebb, mint Henriette.
Elhallgatott, kibámult az ablakon. Esett, finom szálú,
őszi eső hullt. A félig csupasz fák fölött vattatakaró az ég.
Marianne táncos léptekkel odasietett hozzám, átfogta a
váltamat.
– Mondd meg, mit csinálsz ma este, hogy ahányszor
eszembe jutsz, tudjam.
– Bezárkózom a laboratóriumba, és addig dolgozom, míg
el nem álmosodom. Hát te?
– Hazaugrunk, bekapunk valamit, aztán megyünk a
bálba, ahol éjjel egy óráig unatkozom majd.
Henriette jelent meg az ajtóban.
– Mehetünk, édesanya? – kérdezte.
Karcsú volt és sudár, mint az anyja, kék szeme is anyai
örökség, de a homloka egy gondolattal magasabb volt a
szükségesnél, orra egy fokkal erősebb, igazi Fosca-orr.
Csokrokkal telehintett, rózsaszín báli ruhát viselt; rosszul
illett éles metszésű arcához. Csókra nyújtotta homlokát.
– Viszontlátásra, apám. Unatkozni fog nélkülünk, ugye?
– Attól tartok, igen.
Nevetve megcsókolt.
– Én majd mulatok kettőnk helyett.
– Viszontlátásra holnap reggel – mondta Marianne.
Gyengéden megsimogatta arcomat, és halkan odasúgta:
– Gondolj rám!
Kihajoltam az ablakon. Végignéztem, ahogy kocsira
szálltak, s addig bámultam a távozó hintó után, míg csak el
nem tűnt a kanyarban. Feszengtem. Hiába minden:
idegennek éreztem magam a házban, úgy rémlett: tegnap
költöztem csak ide, és holnap továbbállok, nem vált
otthonommá. Kinyitottam a toalettasztalka egyik fiókját.
Egy dobozt találtam a fiókban, a dobozban Jacques
hajfürtje, miniatűr arcképe és préselt virágok; egy másik
dobozban Henriette tejfogát, kézírását, hímzését őrizte
Marianne. Becsuktam a fiókot. Irigyeltem Marianne-t:
mennyi drága kincse van!
Levonultam a laboratóriumba. Üres volt. Lépteim
szomorúan koppantak a fehér kövön, konokul,
ellenségesen meredtek rám mindenfelől az üvegcsék,
kémcsövek, lombikok. A mikroszkóp fölé hajoltam.
Marianne finom aranyport hintett az üveglapra, tudtam:
örülne, ha pontosan leírnám, amit láttam, de én, a magam
részéről, rég búcsút mondtam ábrándjaimnak. Soha nem
törhetem át megunt világom falait. Hiába a mikroszkóp, a
távcső, mindig csak a saját szememmel láthatom, amit
látok. A dolgok csak annyiban léteznek számunkra,
amennyiben láthatók, tapinthatók, illedelmesen
elhelyezkednek térben, időben a többivel egy sorban. Hiába
megyünk fel a holdba, hiába ereszkedünk le az óceán
fenekére, ott is csak emberi világunkba zárt emberek
maradunk. Ami pedig az érzékszerveink számára
hozzáférhetetlen, rejtelmes természeti jelenségeket illeti,
mint például: erők, bolygók, molekulák, hullámok, mindez
puszta szó, szó, amellyel a tudatlanságunk vájta, tátongó
űrt elfeledjük. A természet nem szolgáltatja ki nekünk
titkait, nincsenek is titkai, mi magunk találjuk ki a
kérdéseket, és agyaljuk ki rájuk a válaszokat; lombikjaink
fenekén sem találhatunk egyebet, mint tulajdon
eszméinket, s bár ezek az eszmék sokasodnak,
bonyolódnak, egyre átfogóbb és ravaszabb rendszereket
alkotnak az évszázadok során, önkörünkből soha ki nem
ragadhatnak. Szememet a mikroszkóp lencséjére
tapasztottam. Mindig mindent csak szemem és agyam
segítségével foghatok fel, soha nem juthatok el máshoz,
soha nem lehetek mássá.
Éjféltájban meglepetten ütöttem fel a fejem a
munkámból; kintről csengettyűszó, kerékzörgés
hallatszott, cuppogott a sáros föld a lovak patája nyomán.
Fáklyával a kezemben a kijárat felé indultam. Marianne
éppen akkor ugrott le a hintóról. Egyedül volt.
– Miért jöttél ilyen korán haza? – kérdeztem.
Némán elment mellettem, meg se csókolt, rám se nézett.
Követtem a könyvtárszobába. Egyenesen a kandallóhoz
tartott. Úgy láttam: remeg a hidegtől.
– Fázol – mondtam.
A kezéért nyúltam. Hátrahőkölt.
– Nem fázom.
– Mi bajod?
Végre felém fordult. Arca halottsápadtnak látszott a
fekete csuklya alatt; úgy nézett, mintha most látna először.
Más szemekben is láttam már ezt a kifejezést: az
iszonyatét.
– Mi bajod? – kérdeztem másodszor is. De már tudtam.
– Igaz?
– Miről beszélsz?
– Igaz, amit Bompard mond?
– Találkoztál Bompard-ral? Hol?
– Párizsban várt a levele. Elmentem hozzá. Egy
karosszékben ült, szélütötten. Azt mondta, bosszút akar
állni, mielőtt meghal.
Hangja elfúlt. Merőn bámult az arcomba. Hirtelen közel
hajolt.
– Bompard igazat mondott! Ránctalan az arcod.
Megtapintotta a hajamat:
– Fested, ugye?
– Mit mondott Bompard?
– Mindent elmondott. Carmonát, V. Károlyt... Hihetetlen,
lehetetlen! Mégis igaz?
– Igaz.
– Igaz!
Hátratántorodott. Gyötrelmes figyelemmel meredt rám.
– Ne nézz így rám, Marianne! – jajdultam fel. – Nem
vagyok kísértet.
– Idegenebb vagy minden kísértetnél – mondta ő
kínlódva, lassan.
– Marianne! Szeretjük egymást, egy ilyen szerelemnek
nem árthat semmi! Mit számít a múlt? Mit a jövő? Ami
köztünk van, azon nem változtat Bompard fecsegése.
– Minden megváltozott köztünk, jóvátehetetlenül –
felelte.
Lehanyatlott egy karosszékbe, kezébe temette az arcát.
– Ó, bár haltál volna inkább meg!
Letérdeltem elé, lefejtettem arcáról a kezét.
– Nézz rám – kérleltem. – Hát nem ismersz meg? Én
vagyok itt, én magam. Nem lettem mássá.
– Miért, miért titkoltad el előlem az igazságot? – tört ki
Marianne.
– Szerettél volna akkor is, ha tudod?
– Nem, dehogy!
 – Miért nem? Azt hiszed, átok ül rajtam? A sátán lakozik
bennem?
– Én testestül-lelkestül a tied voltam – felelte ő. – Azt
hittem, te is az enyém vagy, életre, halálra. És lám: csak
egy-két évre kölcsönözted oda magad.
Zokogásba fúlt a szava.
– Neked csak egy nő voltam a sok milliárd közül. Egy
napon a nevemet is elfelejted. És az is te leszel, te magad,
nem más.
Felállt.
– Nem. Nem. Ez lehetetlen – mondta.
– Szerelmem, tudod, hogy a tied vagyok. Így nem
szerettem soha senkit, és többé nem is fogok.
Magamhoz Öleltem, ő fásultan tűrte. Halálosan
kimerültnek látszott.
– Hallgass meg – könyörögtem. – Hallgass meg.
Némán igent intett.
– Tudod jól, halott voltam, mielőtt megismertelek.
Neked köszönhetem, hogy ismét élő emberré lettem, és ha
elhagysz, megint árnyékká válok.
Kitépte magát ölelésemből.
– Nem voltál halott – kiáltotta. – És soha nem leszel
árnyék, és soha, egyetlen pillanatra nem voltál a párom.
Elejétől fogva hazugság volt minden szavad.
– Nincs az a halandó, aki keservesebben szenvedhetne,
mint ahogy én szenvedek e percben miattad – mondtam. –
Nincs az a halandó, aki úgy szerethetne, ahogy én
szeretlek.
– Hazugság volt minden. Nem egy korban szenvedünk;
egy másik világból szeretsz. Elvesztél számomra.
– Nem. Most találtunk csak igazán egymásra, ezentúl
hazugság nélkül élhetünk.
– Ami tőled jön hozzám, nem lehet más, csak hazug.
– A szerelmem igaz!
– Ugyan, mi a te szerelmed? Ha két halandó szereti
egymást, ez a szerelem formálja testüket-lelküket, lényük
lényegévé válik. A te számodra ez a szerelem legfeljebb ...
futó kaland ... – Két tenyerét a halántékára tapasztotta. –
Magamra maradtam, egyedül vagyok!
– Én is egyedül vagyok – mondtam.
Sokáig ültünk némán egymás mellett. Marianne arcán
könnyek peregtek.
– Megpróbáltad elképzelni, milyen az én sorsom? –
kérdeztem végül.
– Igen. – Rángás futott végig az arcán, megsajnált. –
Iszonyú sors!
– Nem akarsz rajtam segíteni?
– Segíteni? – Vállat vont. – Tíz-húsz évig ha segíthetek.
Mit számít az neked?
– Évszázadokra erőt adhatsz nekem.
– És aztán? Megint egy nő siet majd a segítségedre?
És indulatosan felkiáltott:
– Ó, bár ne szeretnélek!
– Bocsáss meg – mondtam. – Nem volt jogom ilyen
sorsra kárhoztatni téged.
Könnybe lábadt a szemem, ő a karjaim közé vetette
magát, és kétségbeesett zokogásban tört ki.
– Nincs erőm arra sem, hogy más sorsot kívánjak
magamnak.

Belöktem a rétre nyíló kertajtót, leültem a vörösbükk

alá. Tehenek legelésztek a napsütötte réten. Rekkenő
meleg volt. Összeroppantottam egy üres makkhéjat. Órákat
töltöttem a mikroszkóp fölé görnyedve, jólesett puszta
szemmel nézni a földet. Marianne a hársfa alatt várt vagy a
befüggönyzött szalon hűvösében, de könnyebben éreztem
magam egyedül; míg távol voltunk egymástól, azzal
áltathattuk magunkat, hogy jó lesz ismét találkozni.
Egy tehén megállt a bükkfa mellett, fejét a fa törzséhez
dörzsölte. Képzeletben átváltoztam tehénné, arcomon
éreztem a fa érdes simítását, gyomromban a meleg, zöld
éjszakát. A világ határtalan mező volt, számon, szememen
át áradt belém, az idők végezetéig. Miért is nem
heverhetek örökké így a bükkfa alatt, mozdulatlanul,
vágytalanul?
A tehén megállt előttem, rám szegezte vörhenyes
szempillájú, nagy szemét. Bendőjét pukkadásig megtöltötte
friss fűvel, s most jóllakottan, nyugodtan szemlélte ezt a
rejtelmes, haszontalan dolgot. Nézett, de nem látott,
kérődző világába rekedten. Néztem a tehenet, a derült
eget, a jegenyéket, az aranyszínű füvet – és mit láttam? Én
is foglya voltam emberi világomnak, örökkön-örökkétig.
Hanyatt terültem a füvön, az égre bámultam. Soha nem
jutok el az ég túlfelére, létem fogságába zártan soha nem
láthatok egyebet magam körül, mint börtönöm falait.
Megint a rétet néztem. A tehén leheveredett, kérődzött.
Kakukk szólt valahol, kettőt kiáltott. Békés hívását, amely
nem szólt senkihez, elnyelte a csend. Felálltam, bementem.
Marianne a budoárjában ült, a nyitott ablak mellett.
Rám mosolygott. Gépies volt a mosolya, eltűnt belőle
minden élet.
– Jól ment a munka?
– Megismételtem tegnapi kísérleteinket. Kár, hogy nem
jöttél segíteni. Sokat lustálkodsz mostanában.
– Nem sürget már az idő – mondta Marianne. – Te
igazán ráérsz. Egyébként is fáradt vagyok – tette hozzá kis
fintorral.
– Rosszabbul vagy?
– Mindig egyformán.
Hastáji fájdalmakról panaszkodott, nagyon lefogyott,
bőre elsárgult. Tíz év, húsz év... Mostanában aggódva
számolgattam az éveket, és olykor azon kaptam magam,
hogy azt gondolom: „Bár lenne vége, minél előbb!”
Marianne haldoklott, mióta megtudta titkomat.
– Mit tanácsoljak Henriette-nek? – kérdezte kisvártatva.
– Még nem döntöttél?
– Nem. Éjjel-nappal ezen töröm a fejem. Súlyos lépés.
– Szereti azt a férfit?
– Ha szeretné, nem szorulna az én tanácsomra. De talán
boldogabb lesz vele, mint Louis-val...
– Meglehet.
– Ha másmilyen lenne az élete, nagyon megváltozna ő
maga is, ugye?
– Bizonyára.
Hússzor is lezajlott már köztünk ez a párbeszéd.
Marianne kedvéért igyekeztem odafigyelni. De mire jó
mindez? Henriette megmarad annak, aki, akár a férjével él,
akár a szeretőjével.
– Igen, de ha Henriette otthagyja a férjét, Louis
megtartja a kislányt. Milyen élete lesz így a kicsikének?
Marianne rám nézett. Tekintetében eszelős aggodalom
bujkált.
– Gondját viseled majd?
– Együtt fogjuk gondját viselni – mondtam.
 Ő vállat vont.
– Ej, te is tudod, hogy nemsokára meghalok.
Kinyúlt az ablakon, letépett egy glicíniafürtöt.
– Tulajdonképpen megnyugtató lehetne az a tudat, hogy
te itt maradsz, örökre. A többieket megnyugtatta vajon?
– A többieket? Kire gondolsz?
– Caterinára, Beatricére.
– Beatrice nem szeretett. És Caterina nyilván azt
remélte, hogy Isten megkönyörül rajtunk, és egy szép
napon találkozunk a mennyben.
– Ezt mondta?
– Nem tudom, mondta-e, de bizonyára így gondolta.
– Nem tudod? Nem emlékszel?
– Nem.
– Hány mondására emlékszel még?
– Kevésre.
– És a hangjára? Emlékszel még a hangjára?
– Nem.
Megsimogattam Marianne kezét.
– Caterinát nem szerettem úgy, mint téged.
Ölébe ejtette a glicíniafürtöt, sovány ujjai a virágokkal
játszottak.
– Tovább fogsz élni a szívemben, mint bármely halandó
szívben élhettél volna.
– Nem igaz! – tiltakozott elkeseredetten Marianne. – Ha
halandó lennél, a világ végezetéig élnék a szívedben, a te
halálod lenne számomra a világ vége. Így pedig egy olyan
világban halok meg, amelyik soha nem ér véget.
Nem feleltem. Nem volt mit felelnem.
– Mihez kezdesz aztán? – kérdezte.
– Igyekszem azt akarni, amit te akartál volna, azt tenni,
amit te tettél volna.
– Légy ember az emberek között! Nincs más menekvés
számodra.
– Igyekszem. Most drágák nekem az emberek, hiszen a
te fajtádból valók.
– Segíts rajtuk – mondta ő. – Bocsásd rendelkezésükre
tapasztalataidat.
– Úgy lesz.
Marianne sokszor beszélt szomorú jövőmről. De hiába
erőlködött: ő is csak saját halandó eszével, szívével
képzelhette el ezt a jövőt.
– Ígérd meg – mondta.
És egy pillanatra fellobbant szemében a régi lelkesedés.
– Ígérem!
Darázs telepedett dongva a lila virágfürtre. A távolban
fel bődült egy tehén.
– Talán ez az utolsó nyaram! – sóhajtotta Marianne.
– Ilyet ne mondj!
– Előbb-utóbb mindenképpen eljön az a nyár, amelyik az
utolsó lesz számomra.
Megrázta a fejét.
– Nem irigyellek. De te se irigyelj!
Sokáig üldögéltünk még az ablak mellett csüggedten.
Nem segíthettünk egymáson. Távolabb kerültünk, mint ha
egyikünk meghalt volna, nem volt közös tennivalónk,
szavunk is alig. Pedig kétségbeesetten szerettük egymást.

– Vigyél az ablakhoz – mondta Marianne. – Szeretném

még egyszer, utoljára látni, hogy megy le a nap.
– Félek, kimerülsz.
– Szépen kérlek. Utoljára kérlek.
 Felhajtottam a takarót, karjaimba vettem Marianne-t.
Ijesztően lefogyott, könnyű volt a teste, mint egy gyereké.
Az ablakhoz vittem. Félrevonta a függönyt.
– Igen, emlékszem – sóhajtotta. – Szép volt.
Visszaejtette a függönyt.
– A te számodra minden létezik továbbra is – mondta és
felzokogott.
Gyengéden visszafektettem ágyába. Arca sárga volt és
elgyötört. Mióta levágatta a haját, mert nem bírta a
hajtömeg súlyát, olyan kicsi lett a feje, hogy azokra a
bebalzsamozott, összezsugorodott fejekre emlékeztetett,
amelyek az indián falu főterén hevertek halomban.
– Annyi minden fog még történni – szólt panaszosan
Marianne. – Nagy dolgok! És én nem érem meg.
– Ó, még sokáig elélhetsz. Az orvos szerint a szíved
nagyon erős.
– Ne hazudj! – kiáltotta Marianne, hirtelen támadt
haraggal. – Untig eleget hazudtál! Tudom, hogy végem.
Meghalok és egyedül halok meg. Te pedig itt maradsz
nélkülem, az idők végezetéig.
Kétségbeesett zokogásban tört ki.
– Egyedül kell elmennem! És te hagysz így elmenni!
A keze után nyúltam, megszorítottam. Milyen szívesen
mondtam volna: „Veled halok én is, egy sírba temetnek
majd bennünket. Együtt éltük le az életünket, ezentúl nem
létezik semmi!”
– Holnap... – zokogta ő – holnap is lenyugszik a nap, de
én már nem leszek. Csak a testem. És egyszer, ha felnyitod
a koporsómat, már csak egy marék hamut találsz benne.
Még a csontjaim is elporladnak. Még a csontjaim is!... És te
élsz tovább, mintha én soha nem is léteztem volna.
 – Veled élek, Marianne, és általad ...
– Nélkülem fogsz élni. És előbb-utóbb elfejtesz. Ó! –
jajdult fel. – Micsoda igazságtalanság!
– Örömest meghalnék veled.
– De nem halhatsz meg!
Arcán patakzott a verejték, keze hideg volt és nyirkos.
– Ha legalább azt gondolhatnám: tíz év múlva, húsz év
múlva utánam jössz te is, könnyebben halnék meg. De
nem. Örökre elhagysz, örökre.
– Mindig veled leszek gondolatban – mondtam. De
Marianne mintha meg se hallotta volna. Kimerülten
visszahanyatlott párnáira.
– Gyűlöllek – suttogta.
– Marianne, hisz tudod, mennyire szeretlek!
Ő a fejét rázta:
– Mindent tudok. Gyűlöllek.
Lehunyta a szemét. A következő pillanatban már aludt,
de álmában nyöszörgött. Henriette odaült mellém,
nagydarab, kellemetlen asszonyság lett belőle.
– Kihagy a lélegzete.
– Igen. Ez a vég.
Marianne ujjai görcsösen begörbültek, szája sarka
gyötrelmes, utálkozó, szemrehányó fintorba torzult, nagyot
sóhajtott, és elernyedt a teste.
– Szelíd halála volt – mondta Henriette.
Két nappal később eltemettük Marianne-t. Sírja a temető
közepén volt – egy kő a sok között! –, s éppen csak annyi
helyet foglalt el az ég alatt, amennyi egy sírnak kijár.
Amikor a gyászszertartás véget ért, mind elmentek, hátat
fordítottak Marianne-nak, Marianne sírjának és halálának.
Én ott maradtam a kövön. Tudtam, hogy az én halottam
nincs a sírban, a sírban egy tetem nyugszik, egy
megkeseredett szívű öregasszony teteme. Marianne élt,
még élt a múlt peremén, mosolyával, reményeivel,
csókjaival, szerelmével; láttam, szólhattam hozzá,
rámosolyoghattam, magamon éreztem tekintetét, amely
emberré tett az emberek között. De egyetlen pillanat még,
és becsapódik az ajtó. Nem akartam, hogy becsapódjék.
Moccanni sem mertem, nem akartam látni, hallani,
elutasítottam a jelent, a földre vetettem magam,
behunytam a szememet, és minden erőmmel, minden
idegszálammal a nyitott ajtót vigyáztam, gátat vetettem a
jelennek, hogy meg ne szülessen, gátat a múltnak, hogy
múlttá ne legyen.
Így telt el egy nap és egy éjjel, és még néhány óra.
Hirtelen megremegtem. Nem történt semmi, csak
meghallottam, tisztán hallottam a temetői virágok között
szállongó méhek zümmögését; a távolban tehén bőgött:
hallottam a bőgést. Tompa ütést éreztem valahol
legbensőmben. Megtörtént, becsapódott az ajtó, senki nem
lépheti át többé küszöbét. Kinyújtóztattam zsibbadt
lábamat, felkönyököltem. Mivé legyek? Felkeljek és éljek
tovább? Meghalt Caterina, és meghalt Antonio, Beatrice,
Carlier, mindenki meghalt, akit szerettem, mégis éltem
tovább, és itt vagyok, ugyanaz, aki voltam, évszázadok óta,
egy pillanatra meg-megdobban olykor a szívem, szánalom,
lázadás, kétségbeesés fog el, de aztán elfelejtem azt is.
Görcsösen markoltam a földet, kétségbeesetten
mondogattam: „Nem akarok felejteni.” Egy halandó ember
a helyemben megtehette volna, hogy megtagadja a
folytatást, visszavonhatatlanná tehette volna lázadását:
megölhette volna magát. Én azonban az élet rabszolgája
voltam, az élet vonszolt-hajszolt előre a közöny és a
felejtés felé. Hiába is szegültem volna ellene. Felkeltem, és
lassan hazaballagtam.
Beléptem a kertbe. A mennybolt egyik felét súlyos,
fekete fellegek borították, másik fele világoskék volt, a ház
oldalfala szürkének látszott, homlokzata szembántóan,
vakítóan fehérnek, a fű sárgának. Időről időre feltámadt a
viharos szél, vadul hajladoztak fák és bokrok, majd
mozdulatlanná dermedtek. Marianne szerette a vihart.
Feltámaszthatom-e vajon őt önmagamban? Leültem a
hársfa alá, Marianne szokott helyére. Néztem a vad táncot
lejtő árnyékokat, a fal vakító fehérét, mélyen beszívtam a
magnóliák illatát, de hiába. Szín és szag néma maradt, ez a
nap nem nekem termett, tétován lebegett felettem,
Marianne-ért kiáltott. Csakhogy Marianne nem élhette át,
és én nem állhattam a helyére. Egy egész világ szállt sírba
Marianne-nal, hogy soha ne szülessen újjá. Egyik virág
olyan volt megint, mint a másik, örök-egyformán kék az ég
és örök-egyforma napjaim közöny-szürke színe.

Nyílt a fogadó ajtaja. A szolgálólány egy vödör vizet

loccsantott ki a kövezetre. Bizalmatlanul végigmérte
Régine-t és Foscát. Az első emeleten becsukódtak a
zsalugáterek.
– Talán adnak nekünk egy kávét – mondta Régine.
Beléptek a terembe. Egy asszony sürgött-forgott az
étteremben, éppen a padlót mosta fel. Régine és Fosca
letelepedett egy viaszosvászonnal leterített asztal mellé.
– Kaphatnánk valamit inni? – kérdezte Régine.
Az asszony felrezzent. Kicsavarta a felmosórongyot
piszkos vízzel teli vödre fölött, és váratlanul rájuk
mosolygott.
– Tejeskávét hozhatok, ha parancsolnak.
– Jó forrón kérjük – mondta Régine.
Majd Foscához fordult.
– Egyszóval alig kétszáz évvel ezelőtt még képes volt
szeretni.
– Alig kétszáz évvel ezelőtt még igen.
– Persze rögtön elfelejtette Marianne-t?
– Nem rögtön – ingatta a fejét Fosca. – Sokáig éltem még
tekintete sugarában. Gondot viseltem Henriette lányára,
láttam felnőni, férjhez menni, meghalni; egy kisfiú maradt
utána, Armand, őrá is gondot viseltem. Tizenötödik évében
járt, amikor meghalt Henriette. Önző és komisz
vénasszony volt, gyűlölt engem, mert ismerte titkomat.
– Gondolt-e olykor Marianne-ra?
– A világ, amelyben éltem, az ő világa volt; az emberek
vér az ő véréből. Amikor értük dolgoztam, Marianne-ért
dolgoztam. Több mint ötven évet sikerült így átvészelnem.
Fizikai és kémiai kutatásokat folytattam.
– Attól ugyan nem támadt fel Marianne – jegyezte meg
Régine.
– Tehettem volna mást érte?
– Nem, csakugyan nem tehetett mást.
A felszolgálónő kávéskannát, tejeskancsót és két öblös
torkú bögrét helyezett elébük. Kék lepkemintás, rózsaszín
bögréket. „Gyerekkorom bögréi” – gondolta Régine. Gépies
gondolat volt, a szavak nem jelentettek többé semmit,
Régine-nek nem volt már gyerekkora, sem jövője, az ő
számára is megszűntek létezni a színek, szagok, fények.
Fosca kitöltötte a kávét, Régine ajkához emelte a bögrét.
Ezt még képes volt érzékelni, ezt az egyet; a lüktető
forróságot a szájpadlásán, a torkában. Mohón ivott.
– Nem sok mesélnivalóm maradt – mondta Fosca.
– Rajta! – szólt Régine. – Halljuk a történet végét.
ÖTÖDIK RÉSZ
 Dob perdült valahol a folyosó végén, minden szem az
ajtóra szegződött. Brennand könnyezett, Spinelle
összeszorította az ajkát, ádámcsutkája görcsösen ugrált
fel-alá, Armand zsebre vágta a kezét, fekete szakáll
keretezte arca halálsápadt volt. Kiáltás harsant odakint a
téren, áthatolt a zárt ablaktáblákon: „Le a Bourbonokkal!
Éljen a Köztársaság! Éljen La Fayette!” Nagyon meleg volt,
Armand homlokát kiverte a verejték, de én tudtam: hideg
futkároz a hátán. Mostanára megtanultam a lelkükben
olvasni, éreztem Armand izzadt tenyerén a vas hidegét, az
én tenyeremen az erkélykorlát hidegét. „Éljen Antonio
Fosca! Éljen Carmona!” – kiáltották. Az éjben egy templom
lángolt, a győzelem tüze égre csapott, a vereség fekete
hamuja esőként hullt szívemre, a levegőnek hazugság íze
volt. Szorongattam a korlátot, és azt gondoltam: „Hát
semmit sem tehetek?” Armand a revolver agyát
szorongatta, és azt gondolta: „Végre tehetek valamit!” És
kész volt meghalni, hogy ezt bebizonyítsa önmagának.
Hirtelen elnémult a dob. Léptek zaja hangzott fel, és
megjelent a herceg. Mosolygott, de sápadt volt, holtsápadt,
mint Armand, szíve hevesen dobogott a mellét övező,
széles háromszínű szalag alatt, szája kiszáradt. Mellette
lépkedett La Fayette. Armand lassan előhúzta a kezét.
Megragadtam a csuklóját.
– Ne fáradjon – mondtam. – Kiszedtem a golyókat.
A terem felmorajlott, hatalmasan, mint a tenger, a
szélvihar, a tűzhányó. Az az ember elvonult előttünk.
Teljes erőből szorítottam Armand kezét, míg el nem
ernyedt ujjaim szorítása alatt, akkor elragadtam tőle a
revolvert, ő rám nézett, arcát pirosság futotta be.
– Árulás – mondta.
Kirohant az ajtón, le a lépcsőn. Én követtem. A téren
kék-fehér-piros zászlókat lengetett a tömeg, elvétve
felhangzott még egy-egy „Éljen a Köztársaság!” kiáltás, de
a többség hallgatott.
A Városháza ablakait lesték, tétováztak. Armand néhány
lépés után megtorpant, s mint a részeg, támaszt keresve
egy lámpaoszlopba kapaszkodott. Remegett a lába. Sírt.
Sírt, mert vereséget szenvedett, sírt, mert megmentettem
az életét. Amikor ott feküdt halottas ágyán kiterítve,
tátongó sebbel az oldalán, győztesen és holtan, mosolygott.
Egyszerre fülsiketítő ordítás harsant: „Éljen La Fayette!
Éljen az orléans-i herceg!” Armand felnézett, és
megpillantotta a Városháza erkélyén a herceget és a
tábornokot: egy nemzetiszín zászló redőibe burkolva
ölelkeztek.
– Győzött! – mondta. Nem haragosan, inkább
csüggedten. – Ehhez nem volt joga, ez volt utolsó esélyünk.
– Céltalan öngyilkosság lett volna! – mondtam szárazon.
– Ugyan ki és mi a herceg? Senki és semmi. Halála mit sem
változtatna az események menetén. A burzsoázia úgy
döntött, hogy elsikkasztja ezt a forradalmat, és el is fogja
sikkasztani, mert az ország nem érett még meg a
Köztársaságra.
– Hallja, hogy éljeneznek? Félrevezetik, becsapják őket,
akár a gyerekeket. Hát senki nem nyitja fel a szemüket?
– Maga sem más: nagy gyerek – mondtam, megérintve
Armand vállát. – Hát igazán azt hitte, hogy egy
háromnapos lázadás nagykorúvá teheti a népet?
– Szabadságot akartak. Vérüket ontották érte – felelte
Armand.
– Igaz, vérüket ontották, de vajon sejtették-e, miért
ontják? Maguk sem tudják, mit akarnak.
Kijutottunk a Szajna-partra. Armand lehorgasztott fejjel,
csüggedten baktatott mellettem.
– Tegnap mienk volt a győzelem.
– Szó sincs róla. Maguk, republikánusok, nem tudtak
mihez kezdeni pillanatnyi sikereikkel, nem voltak
felkészülve a győzelemre.
Fehér karing sodródott lefelé a folyón. A rakparton hajó
vesztegelt, árbocán fekete zászló. Hordágyon halottakat
hoztak, a hordágyakat lerakták a parton. A hídról némán
bámulta őket a tömeg. Ismerős szag terjengett, a
csataterek, Róma, Rivelli utcáinak a szaga, a győzelem és a
vereség szaga, fakó és émelyítő, a vér vörös ragyogása
után. Felhordták a holttesteket a hajóra, és szalmát szórtak
rájuk.
– Egyszóval: hiába haltak meg – dünnyögte Armand.
Néztem a napsárga szalmát, amely alatt férgektől
nyüzsgő embertetemek rothadnak. Azoké, akik meghaltak
az emberiségért, a szabadságért, a haladásért, a
boldogságért, azoké, akik meghaltak Carmonáért, a
császárságért, a jövőért, melyhez nem volt közük;
meghaltak, mert az ember előbb-utóbb meghal, meghaltak
hiába. De visszanyeltem a számra tóduló szavakat;
megtanultam a nyelvükön beszélni.
– A jövő forradalmáért haltak meg – mondtam. – A nép a
felkelés három napja alatt ereje tudatára ébredt. Ma még
nem képes élni a hatalmával, de holnapra megtanulja.
Megtanulja, ha ti a jövőn munkálkodtok, ahelyett hogy
esztelenül-hasztalanul a vértanúságba rohannátok.
 – Igaza van – bólintott Armand. – A Köztársaságnak nem
hősi halottakra van szüksége.
Egy pillanatig még úgy maradt, a hídkorlátra
könyökölve, merőn nézte a gyászhajót, majd elfordult.
– Benézek az újsághoz.
– Elkísérem – mondtam.
Elhagytuk a rakpartot. A legközelebbi utcasarkon egy
ember plakátot ragasztott. Ez volt a plakáton, öles, fekete
betűkkel: „Az orléans-i herceg nem Bourbon, hanem
Valois.” Távolabb leszaggatott köztársasági kiáltványra
bukkantunk.
– Nem tehetünk semmit! – sóhajtott Armand. – S ha
elgondolom, hogy tegnap még azt tettük, amit akartunk!
– Türelem – mondtam. – Maga előtt az egész élet!
– Hála önnek.
Mosolyt erőltetett arcára:
– Honnan tudta?
– Láttam, amikor a revolvert megtöltötte. Nem volt
nehéz kitalálni.
Átvágtunk az úttesten. Armand rám szegezte fürkésző,
kérdő tekintetét:
– Szeretném tudni, miért vigyáz rám, mint a szeme
fényére.
– Már megmondtam: szerettem édesanyját, s az ő
kedvéért drága nekem a maga élete.
Nem felelt, de amikor egy kivilágított kirakat elé értünk,
megállított.
– Nem tűnt még fel önnek, mennyire hasonlítunk
egymásra? – kérdezte.
Néztem tükörképünket: évszázadok óta változatlan
arcomat és az ő fiatal arcát, hosszú fekete haját,
körszakállát, égő szemét. Egyforma volt az orrunk,
Fosca-orr.
– Mire gondol? – kérdeztem.
Tétovázni látszott.
– Majd később megmondom.
Megérkeztünk a Haladás kiadóhivatalához. Toprongyos
alakok tolongtak a kapu előtt, vállal feszegették, s azt
üvöltözték: „Golyót a republikánusoknak!”
– Ó, az ostoba állatjai! – mondta Armand.
– Kerüljünk a hátsó kapu felé.
Megkerültük a háztömböt, bekopogtunk, nyílt a
kisablak, majd résnyire a kapu.
– Igyekezzetek – mondta Voiron.
Inge kinyílt, látni engedve verejtékező mellkasát, puskát
szorongatott.
– Armand, próbáld rábeszélni Garnier-t, menjen innen.
Különben megölik.
Armand felrohant az emeletre. Garnier a szerkesztőségi
szobában ült íróasztala mellett. Körülötte fiatalemberek.
Fegyverük nem volt. Tompán felhallatszott a földszintről a
kapudöngetés zaja s a vészjósló ordítozás.
– Mire vártok? – kérdezte Armand. – Meneküljetek a
hátsó kapun.
– Nem megyek. A szemük közé akarok nézni – mondta
Garnier.
Félt. Tisztán láttam, ott lapult a félelem szája
szögletében, félelemről árulkodtak görcsösen ökölbe
szorult kezei is.
– A Köztársaságnak nem hősi halottakra van szüksége –
mondta Armand. – Ne rohanjatok vesztetekbe.
– Nem akarom, hogy széttörjék a gépeimet, elégessék a
papírjaimat – mondta Garnier. – Beszélek velük.
Hangja eltökélt volt, tekintete komor. De én tudtam:
belül csupa félelem. Ha nem félt volna, bizonyára
elmenekül.
– Senkit nem tartok vissza – tette hozzá büszkén.
– Nem igaz – mondtam. – Tudja jól: ezek a fiatalok nem
fogják magára hagyni.
Körülnézett, habozni látszott. Egyszerre fülsiketítő
reccsenés, vad lábdobogás hallatszott. „Vesszenek a
republikánusok!” – kiáltották odakint. Felpattant az
üvegajtó, betódultak, szuronyt szegezve, dühtől részegen.
– Mit óhajtanak? – kérdezte Garnier szárazon.
Megtorpantak. Egyikük felkiáltott:
– Téged elhallgattatni, mocskos republikánus.
És máris döfött. Éppen csak annyi időm maradt, hogy
Garnier elé vessem magam. A szurony mélyen behatolt
mellkasomba.
– Hát gyilkosok vagytok? – kiáltotta Garnier.
Hangját nagyon-nagyon messziről hallottam. Éreztem,
ingem vérben ázik, köd ereszkedett a szememre. Azt
gondoltam: „Most talán meghalok, talán befejezem!” Mire
magamhoz tértem, egy asztalon feküdtem, a mellemen
kötés. Garnier szónokolt, támadóink az ajtó felé hátráltak.
– Ne mozduljon – mondta Armand. – Orvost hívok.
– Felesleges – tiltakoztam. – A szurony csontba akadt.
Kutya bajom.
Odakint, ablakaink alatt, még egyre kiáltoztak: „Golyót a
republikánusoknak!” De támadóink eltávoztak, már a
lépcsőházban jártak. Felkeltem, begomboltam ingemet,
kabátomat.
– Megmentette az életemet – mondta Garnier.
 – Ne köszönje, míg ki nem derül, mit tartogat a maga
számára.
„Hosszú évekig kénytelen lesz félelmével élni” –
gondoltam.
– Hazamegyek, lepihenek – mondtam hangosan.
Armand velem jött. Pár percig némán lépkedtünk.
Egyszerre megszólalt:
– Halálos volt a sebe ...
– A szurony csontot...
Szavamba vágott:
– Senki nem élte volna túl azt a döfést.
Megragadta a karomat.
– Vallja meg az igazat.
– Miféle igazat?
– Miért vigyáz rám? Miért hasonlítunk? Miért nem halt
meg, holott a szurony nem ért csontot?
Lázas izgalommal kérdezősködött, keze görcsösen
kulcsolódott csuklómra:
– Régóta sejtem ... – mondta.
– Nem értem, mire céloz.
– Kiskorom óta tudom, hogy őseim között van egy
halhatatlan ember, kiskorom óta szeretnék vele
találkozni...
– Édesanyja csakugyan említette nekem ezt a legendát –
mondtam. – Csak nem hitte el?
– Hittem is, hiszem is – felelte ő. – És mindig azt
gondoltam: nagy dolgokat vihetnénk végbe mi ketten, ha ő
is úgy akarná ...
Lázasan csillogott a szeme, tekintete lelkesedéstől izzott.
Károly elfordította a fejét, alsó ajka lefittyedt, félig hunyt
szemhéja alatt halottnak látszott a tekintete, s én azt
ígértem, nagy dolgokat viszünk végbe mi ketten.
Hallgattam.
– Hát titok? – kérdezte ingerülten Armand. – Minek
titkolódzik?
– Halhatatlannak hisz, mégsem iszonyodik tőlem?
– Miért iszonyodnék?
Mosolygott, felragyogott az arca. Most nagyon fiatalnak
látszott, és a szívemben moccant valami: fakó, ódon illatú,
kicsit áporodott érzés. Szökőkutak énekeltek.
– Ön az, nemde?
– Igen.
– Akkor miénk a jövő! Köszönöm, hogy megmentette az
életemet.
– Ne örüljön korán – intettem. – Halandó emberek
számára veszedelmes az én társaságom. Egyszeriben
túlságosan kurtának érzik saját életüket, hiúnak
törekvéseiket.
– Tudom, hogy legfeljebb egy emberélet áll előttem –
felelte Armand. – Ezen mit sem változtat az ön léte.
Úgy bámult rám, mintha most látna először. Máris azon
jártatta az eszét, hogyan kamatoztathatná ezt az
egyedülálló lehetőséget.
– Mi mindent tapasztalhatott! Végigélte a Nagy
Forradalmat?
– Igen.
– Majd mesél róla.
– Nem nagyon figyeltem oda.
– Vagy úgy!
Csalódott arccal méregetett.
Hirtelen megálltam.
– Hazaérkeztem.
 – Zavarná, ha felmennék egy percre?
– Nem, dehogy, engem soha nem zavar senki.
Benyitottam a könyvtárszobába. Marianne ránk
mosolygott a tojásdad keretből, kék ruhájából elővillant
ifjú válla.
– Édesanyád nagyanyja – mutattam a képre. – A
feleségem volt.
– Szép asszony – mondta Armand előzékenyen.
Körülnézett, mintegy felmérve a polcokon sorakozó
könyveket.
– Ezt mind olvasta?
– Nagyjából.
– Nagy tudós lehet.
– Már nem érdekel a tudomány.
Marianne-ra néztem. Kedvem támadt mesélni róla. Rég
meghalt, de Armand számára mostantól fogva létezik, az ő
szívében talán feltámadhat még szépen, fiatalon, élettől
sugárzóan.
– Ő hitt a tudományban – mondtam. – És a haladásban,
az értelemben, a szabadságban, akárcsak maga, Armand.
Élt-halt az emberiség boldog jövőjéért...
– Ön nem hisz benne?
– Dehogynem – siettem tiltakozni. – De Marianne más
volt... Csupa élet, amihez hozzáért, az életre támadt: virág,
gondolat...
– A nők gyakran nagylelkűbbek nálunk – vélte Armand.
Nem feleltem, összevontam a függönyöket,
meggyújtottam a lámpást. Mit neki Marianne? Egy halott a
sok közül. Marianne mereven mosolygott rám ovális
keretéből. Soha nem születik újjá többé.
– Miért nem érdekli már a tudomány? – kérdezte
Armand.
Támolyog a fáradtságtól, a szeme majd leragad, de addig
innen el nem megy, míg ki nem fundálta, hogyan húzhat
hasznot belőlem.
– Mert az ember nem léphet ki önmagából a tudomány
segítségével.
– Miért kellene az embernek önmagából kilépnie?
– Maga, Armand, bizonyára nem érzi szükségét.
És nyersen hozzátettem:
– Le kell pihennie. Alig áll a lábán.
– Három napja jóformán le se hunytam a szemem –
mosolygott bocsánatkérően Armand.
– Egyetlen nap leforgása alatt meghalni és feltámadni
kemény megpróbáltatás. Heveredjen le a díványra, és
aludjon egyet.
Armand elvetette magát a heverőn.
– Alszom egy órácskát – mondta.
Mozdulatlanul álltam a heverő mellett. Esteledett.
Odakint ujjongott a tömeg, ünnepelt a város az
alkonyatban, de az elfüggönyzött könyvtárszobában nem
hallatszott más nesz, mint Armand csendes lélegzése.
Máris elnyomta az álom. Megszabadult a félelemtől,
reménytől, négy nap óta most először; ő aludt, én
virrasztottam helyette, és súlyosan nehezedett lelkemre a
mai, gyötrelembe haló nap egész súlya. Pergola kihalt
utcái, terei, Firenze elérhetetlen, aranyos dómjai, a bor
émelyítő íze a carmonai palota erkélyén... És a jól ismert
győzelmi mámor is, Malatesta harsány hahotája, a
haldokló Antonio mosolya; Carlier a sárga folyót nézi, és
kajánul nevet: „Elértem, mégis elértem”, és – én két kézzel
szaggatom le magamról az inget, fuldoklom. Az ő lelkében
is élt a remény, vörös nap a havas mennybolton, dombok
kék vonulata a nagy síkság peremén, vitorlák, melyek
eltűnnek a látóhatáron, melyeket elnyel a föld görbülete.
Armand fölé hajoltam, néztem borostás, ifjú arcát. Miről
álmodhat? Úgy aludt, mint Tancredo, Antonio, Károly,
Carlier, ilyenkor mind hasonlítanak egymásra, mégis más,
sajátos íze volt mindük életének, s azt senki nem
ismerhette rajtuk kívül, megismételhetetlen, teljes és
merőben új volt. Armand nem Pergola tereiről álmodott és
nem is a sárga folyamról, megvoltak a saját külön álmai,
amelyeknek egyetlen foszlányát sem tehetem magamévá.
Soha nem léphetek ki önmagamból, nem költözhetem belé;
próbálhatom céljait szolgálni, de nem láthatok az ő
szemével, nem érezhetek az ő szívével. Mindörökre
magammal hurcolom a vörös napot, az iszapos folyó
kavargását, a pergolai gyűlölet fűtötte magányt, a
múltamat! Hátat fordítottam az alvó Armand-nak. Tőle
sem remélhetek semmit, egyetlen halandótól sem
remélhetek segítséget.

Kék karikát rajzolt a füst a sárga levegőbe, a karika

megnyúlt, hullámzott, szétfoszlott. Valahol egy ezüstszín
parton a pálma árnyéka a fehér kő felé nyújtózott.
Szerettem volna a part fövenyén heverni; valahányszor az
ő nyelvükön kényszerültem beszélni, a végsőkig
kimerültem, kiürültem.
„Sajtó- és írástermékek kinyomtatása és publikálása
kapcsán tettenérésről kizárólag csak akkor beszélhetünk,
ha a biztonsági szervek által ismert helyen kerül
kinyomtatásra lázadásra való felhívás. Az utolsó hónap
folyamán, hatósági rendeletre letartóztatott írók közül
egyetlenegyet sem értek tetten.”
Armand felolvasta cikkemet a szomszéd szobában. A
többiek áhítattal hallgatták a felolvasást, olykor tapsoltak
elragadtatásukban. Tapsoltak, de ha beléptem volna,
arcukra fagyott volna a mosoly. Hiába dolgoztam velük éjt
nappallá téve, hiába írtam, amit elvártak tőlem, idegen
maradtam köztük.
„Én mondom: valahányszor kiragadtok otthonából egy
ártatlan embert, hogy törvénytelen vád alapján hosszú
hetekig tartó vizsgálati fogságra vessétek s végül
elítéljétek azzal az ürüggyel, hogy elkeseredésében,
haragjában szót mert emelni bíróságaitok ellen, lábbal
tapodjátok a legszentebb jogokat, melyek kivívásáért a
francia nép vérét ontotta.”
Miközben a cikket írtam, az járt az eszemben:
„Marianne örülne neki” – de most idegenül csengett
minden szava, a lelkem néma maradt.
– Nagy port fog felverni ez a cikk – mondta Garnier.
Ott állt az íróasztalom előtt, a szája széle idegesen
rángott. Szeretett volna valami kedveset mondani –
egyedül ő nem félt tőlem –, de sohasem sikerült szót
értenünk.
– Sajtóper lesz – tette hozzá. – De megnyerjük.
Kicsapódott az ajtó, Spinelle rontott be. Arca kipirult,
göndör hajából hideg áradt és éjszakai sötétség. Sálját egy
székre dobta:
– Ivryben fellázadtak a munkások – jelentette. –
Összetörték a szövőszékeket. Bevetették a hadsereget, a
katonák szuronyrohamot intéztek a tömeg ellen.
Dadogott izgalmában, sietségében. Bánta is ő a
munkásokat, az összetört gépeket, a kiontott vért; boldog
volt, hogy fontos hírrel szolgálhat újságjának.
– Halottak is voltak? – kérdezte Garnifer.
– Három halott, több sebesült.
– Három halott...
Garnier feszülten hallgatta Spinelle-t. Ő is hét mérföldre
járt gondolatban Ivrytől, zendüléstől, szuronyrohamtól,
öldökléstől, szeme előtt a nagybetűs cím lebegett:
Szuronyroham a munkások ellen. Máris a cikk első
mondatain töprengett.
– Összetörik a gépeket? – kapta fel a fejét Armand. –
Meg kell magyaráznunk nekik, hogy ez ostobaság...
– Mellékes – legyintett Garnier. – Az a fő, hogy
lázonganak ...
Spinelle-hez fordult.
– Megyek a nyomdába, gyere velem.
Kimentek. Armand leült egy karosszékbe, velem
szemközt. Gondolkodott.
– Garnier téved – szólalt meg végül. – Ezek a zendülések
nem vezetnek sehová. Önnek volt igaza, amikor azt
magyarázta nekem, hogy a népet előbb nagykorúvá kell
tennünk.
Vállat vont.
– Elgondolni is rossz, hogy még a géprombolásnál
tartanak!
Nem feleltem. Ő nem is várt feleletet. Arcomat kémlelte.
Hiába törtem a fejem, nem bírtam kitalálni, mit akar
leolvasni róla.
– A legfőbb nehézség az, hogy nem bíznak bennünk –
szánta el magát Armand. – Esti tanfolyamokkal, nyilvános
gyűlésekkel, brosúrákkal nem férünk hozzájuk. Lepereg
róluk, amit mondunk.
 Kérés lappangott a hangjában. Rámosolyogtam:
– Mit vár tőlem?
– Arra hallgatnának, aki velük él, dolgozik, harcol, aki
közülük való.
– Azt akarja, hogy beálljak munkásnak?
– Azt. Nagy dolgokat cselekedhetne.
Mohón leste válaszomat. Az ő tekintete alatt
biztonságban éreztem magam, kiaknázandó erőforrásnak
tekintett, semmi másnak. Nem gyűlölt, nem is szeretett,
egyszerűen felhasznált az ügy érdekében.
– Halandó embertől óriási áldozat volna. De mit számít
önnek tíz-tizenöt év?
– Csakugyan nem sokat számít – bólintottam.
Felragyogott az arca:
– Beleegyezik?
– Megpróbálhatom.
– Ó, nem lesz nehéz! Ha belevág, okvetlenül sikerül.
– Megpróbálom – mondtam másodszor is.

A hangyaboly mellett hevertem a fűben. Marianne

jöttére felálltam, s ő azt mondta: „Légy ember az emberek
között.” Máig fülembe csengett a hangja. Társaimra
néztem, azt gondoltam: „Emberek, ők is emberek” – de
mialatt a műhely félhomályában nedves papírtekercseket
mázoltam kékre, sárgára, vörösre, nem fojthattam el azt a
másik hangot, amelyik makacsul azt hajtogatta: „Ugyan mi
egy ember? Mit tehetnek ők értem?” Remegett a talpunk
alatt a padló a gépek dobajától, mintha maga az idő, a soha
nem szűnő, soha nem múló idő remegett volna alattunk.
– Sokáig tart még? – kérdezte a kisinas.
Festéket tört mozsárban, egy lábtón. Hátamban éreztem
háta fáradtságát, tagjaimban tagjai zsibbadását, éreztem,
milyen üres és mégis milyen súlyos a feje, hogy húzza le a
földre.
– Fáradt vagy?
Nem is válaszolt.
– Pihenj egy keveset.
Leült a lábtó legfelső fokára, és lehunyta a szemét. Kora
reggel óta jártak megállás nélkül a festékes ecsetek fel-alá,
fel-alá a papiroson. Kora reggel óta félhomály vett körül,
festékszag, egyenletes, ütemes gépdohogás, ugyanaz a
félhomály kora reggel óta, a világ kezdete óta, ugyanaz az
unalom, fáradtság és az idő remegése. Kattogtak a
szövőszékek, öröktől fogva, Carmona utcáin, Gent utcáin,
járt a motolla ide-oda, ide-oda; házak gyúltak ki, ének
szállt fel az égő máglyáról, vér festette vörösre a folyókák
lila vizét, és a gépek konokul kattogtak, dohogtak,
örökkön-örökkétig. Mozdult a sok kéz, vörös festékbe
mártotta az ecsetet, fel-alá jártatta a papiroson. A gyerek
feje előrecsuklott; elaludt. Élni az ő számukra annyit tesz:
nem meghalni. Negyvenötven évig tengődni, és a végén
meghalni. Minek küszködnek, ágálnak? Így is, úgy is
megszabadulnak előbb-utóbb, mind meghal, amikor üt az
órája. Túlnan, az óceán partján a pálma árnyéka már-már
eléri a kavicsot, a tenger ostromolja a partot. Kedvem lett
volna felállni, mindent itthagyni, s kővé válni a kövek
között.
A gyerek felnyitotta a szemét:
– Még nem kongattak?
– Öt perc múlva kongatnak.
Elmosolyodott. Mohón kaptam mosolya után, szívembe
zártam. Felragyogott a gyerek arca, s abban a pillanatban
mássá lett minden: a gépek dohogása, a festékszag, az idő
már nem rezzenetlen, sima víztükör volt: remény,
fájdalom, gyűlölet, szeretet népesítette be a földet.
Meghalnak, a végén mind meghalnak, de előtte élni
akarnak. Nem hangyák és nem kövek: emberek. Marianne
szólt hozzám a gyerek mosolyában: higgy bennük, maradj
velük, légy ember. Megsimogattam a fiúcska fejét. Vajon
meddig hallom még Marianne hangját? És mivé leszek, ha
az emberi mosoly és könny többé nem ver visszhangot
lelkemben?

– Elvégeztetett – mondtam.
A férfi nem mozdult, ült a szék peremén, és döbbenten
meredt a párnán nyugvó kék maszkra. Egy asszony
meghalt, egy másik, a hatodik emeleten, megmenekült a
haláltól. Fordítva is történhetett volna, s ami engem illet,
nekem mindegy volt, így vagy úgy fordul-e. De ez a férfi
ezt az asszonyt vesztette el, az egyetlent: a feleségét.
Kiléptem a szobából. A járvány legkezdetén ápolónak
jelentkeztem, azóta éjjeleimet piócák, köpölyök
felrakásával töltöttem. Mind meg akartak gyógyulni, és én
igyekeztem meggyógyítani őket, igyekeztem hasznukra
lenni, és nem töprengeni.
Az utca néptelen volt, de jobb felől fülsiketítő
dübörgéscsörömpölés hallatszott. Egy tüzérségi
páncélkocsi közeledett nagyokat döccenve. Ezeket most
koporsószállításra használták. Azt beszélték, az erős
rázkódtatás miatt sokszor széthullanak a koporsók, a
holttestek szétloccsannak a kövezeten, és megfertőzik az
egész utcát. Szűk, rózsaszín utcákban matracokon,
deszkákon holttesteket cipeltek az emberek, s a fehér
testű, fekete foltos hullákat közös sírgödörbe hányták. Aki
csak tehette, menekült, gyalog, lovon, öszvérháton a
városkapun túl; postakocsin, szekéren, határon
menekültek lóhalálában Párizsból a pairek, nagypolgárok,
magas rangú hivatalnokok, képviselők. A gazdagok mind
elmenekültek, a halálraítéltek hajnalig táncoltak az
elhagyott palotákban, és reggel, a téren az öles, fekete
barát prédikációját hallgatták. A szegények nem
menekülhettek, ők ott maradtak a fertőzött városban,
jéggé dermedve vagy lázban égve hevertek vackukon,
arcukon a halál kék maszkja, arcukon a halál fekete
maszkja, testükön fekete foltok. Reggelente kirakták a
kapuk elé a tetemeket, nehéz dögszag szállt a kék égre; a
szürke ég alatt kórházba szállították a haldoklókat,
haláltusájukra rácsapódott a kapu, rokonaik, barátaik
hasztalan ostromolták a rácsot, nem foghatták fel végső
sóhajukat.
Benyitottam. Armand az ágy végében ült, Garnier az
asztal mellett állt, amelyen egy gyertya égett.
– Minek jöttek ide? – támadtam rájuk. – Ez
istenkísértés! Hát nem bíznak bennem?
– Nem hagyhattuk egyedül meghalni – felelte Armand.
Garnier nem szólt. Zsebre dugott kézzel, merően nézte
az ágyon heverő alakot. Spinelle fölé hajoltam. Aszott bőre
a csontjaira tapadt, máris kirajzolódott a halálfej az arc
kékes, pergamenszerű bőre alatt. Szája fehér volt,
homlokát kiverte a hideg verejték. Megtapintottam
csuklóját, hideg volt és nyirkos, az ütőér egyenetlenül,
gyengén vert.
– Hát nincs mit tenni? – kérdezte Armand.
– Amit megtehettem, megtettem.
 – Máris úgy fest, mintha meghalt volna ...
– Mindössze húszéves! – mondta Garnier. – És hogy
szeretett élni...
Kétségbeesetten bámulták Spinelle aszott arcát. Az ő
számukra egyetlen, pótolhatatlan volt ez a kihamvadó élet,
Spinelle élete, Spinelle-é, aki húszéves és a barátjuk.
Egyetlen, mint a ciprusfasorban táncoló halvány
pontocskák mindegyike. Én Beatricét néztem, és azt
gondoltam: „Ő is egynapos legyecske vajon?” Szerettem
Beatricét, s úgy éreztem, ő más; de ma már nem szeretem,
halála nem nyom többet a latban, mint egy legyecskéé.
– Ha reggelig kibírja, talán kilábal – mondtam.
Becsúsztattam kezemet a takaró alá, s kimérten,
erőteljesen dörzsölni kezdtem a beteg jéghideg testét.
Köpenyemre fektettem, gyúrtam-dörzsöltem ifjú izmait,
világra hoztam másodszor is, és ő meghalt, tátongó sebbel
a testén; kukoricát és szárított húst hoztam neki, és ő
golyót röpített a fejébe, mert nem akart éhen veszni.
Sokáig dörzsöltem; úgy tetszett, ujjaim alatt melegség
támad, s a szíve felé áramlik.
– Lehet, hogy túléli – mondtam.
Emberek futottak el az ablak alatt, bizonyára a
segélyhelyre, az utcasarkon pislákolt a mentőállomás vörös
lámpása. Aztán csend lett újra.
– Menjenek innen – mondtam. – Úgysem segíthetnek
rajta.
– Itt kell maradnunk – felelte Armand. – Én is azt
kívánnám, hogy halálom órájában a barátaim vegyenek
körül.
Gyengéden nézte Spinelle-t. Tudtam: ő nem fél a
haláltól. Garnier-ra pillantottam. Ez az ember rejtély volt
számomra. Tekintetében nyoma sem volt gyengédségnek,
csak félelem sütött belőle.
– Gondolják meg. A fertőzés veszélye nagyon nagy.
Garnier szája megrándult, megint úgy rémlett: mondani
készül valamit, de fal zárta el a külvilágtól, jóformán
sohasem mosolygott, senki nem tudta, mit gondol.
Egyszerre felkapta a fejét, odasietett az ablakhoz,
kinyitotta:
– Mi történik?
Nagy lárma hallatszott az utcáról. Esténként tüzet
gyújtottak a tereken, utcasarkokon, abban a reményben,
hogy sikerül a levegőt fertőtleníteni. A lángok fényében
nagy csapat toprongyos nőt-férfit pillantottunk meg. Egy
kordét vontattak át a téren. „Halál kiéheztetőinkre!” –
kiáltozták.
– A rongyszedők – szólt Garnier.
Egy rendelet kimondta, hogy minden szemetet,
hulladékot még az éjszaka folyamán el kell távolítani,
mielőtt a rongyszedők hozzáférhetnének. Kivették
szájukból a kenyeret, s ők ádáz gyűlölettel kívántak halált
kiéheztetőik fejére. „Ördögfattya!” – kiáltották és kiköptek.
Garnier becsukta az ablakot.
– Ó, bár lennének vezéreink! – sóhajtotta Armand. – A
nép megérett a forradalomra.
– Legfeljebb a zendülésre – mondta Garnier.
– Mi forradalommá változtatnék a zendülést.
– Nem vagyunk egységesek.
Ott álltak, az ablaknak dőlve, és lázadásról, vérontásról
ábrándoztak. Én döbbenten, értetlenül figyeltem őket. Hol
úgy tetszett: az emberek nevetségesen túlbecsülik életüket,
ahhoz képest, hogy előbb vagy utóbb úgyis meghalnak –
milyen kétségbeesetten bámulták Spinelle-t csak az imént
is! Hol pedig úgy látszott, nagyon is könnyelműen
rohannak a pusztulásba. Miért maradtak itt mind a ketten
ebben a fertőzött levegőjű szobában? És miért álmodoznak
véres lázadásokról?
– Armand – suttogta Spinelle.
Felnyitotta a szemét. Szembogara mintha beleolvadt,
beleveszett volna horpadt szemgödrébe, mégis élő volt a
szeme, látó.
– Meghalok? – kérdezte.
– Nem – felelte Armand. – Aludj nyugodtan. Túl vagy a
veszélyen.
Spinelle szemhéja lecsukódott. Armand felém fordult:
– Igazat mondtam? Meggyógyul?
Megtapintottam Spinelle kezét. Már nem volt jéghideg, s
az ér egyenletesebben vert.
– Túl kell élnie ezt az éjszakát. Talán túléli.
Már pirkadt. Feketére mázolt, nagy stráfkocsi járta az
utcát, megállt minden ház előtt, felrakták rá a koporsókat,
és gyászleplekkel borították. A rózsaszín kövű, meredek
utcákon kordék jártak házról házra, felrakták a hullákat, és
ponyvával fedték le. Armand lehunyta a szemét, ülve aludt.
Garnier a falnál állt, arca zárkózott volt és komor. A
téren kialudt a tűz, szétszéledtek a rongyszedők. Hosszabb
ideig nem mutatkozott senki a téren, majd megjelent egy
kapualjban a házmester. Gyanakodva vizsgálta a kövezetét.
Úgy hírlett, éjjelente rejtelmes kezek húscafatokat és
különös labdacsokat szórnak a kapuk alá; azt beszélték,
mérgezik a kutakat és a mészárszékekben a húst, példátlan
összeesküvést szőttek a nép ellen; azt suttogták, hogy
eladtam lelkem az ördögnek, és undorral kiköptek, ha
elhaladtam előttük.
– Túlélte az éjszakát – suttogta Garnier.
– Túlélte.
Spinelle arcába visszatért a vér, keze langyos volt,
ütőere erőteljesen vert.
– Megmenekült – mondtam.
Armand felnyitotta a szemét:
– Meggyógyul?
– Meg, majdnem biztos.
Armand és Garnier összenézett. Én elkaptam róluk a
szemem. Tekintetükben öröm villant, kölcsönösen
megajándékozták egymást vele. Efféle diadalmas
összenézésekből merítenek az emberek életkedvet és erőt a
halállal szembeszállni. Mi kényszerített vajon rá, hogy
elfordítsam a szememet? Segélykérően pillantottam
Spinelle arcába. Húszéves, szereti az életet, jól emlékeztem
ragyogó szemére, kicsit bégető, csengő hangjára; én
mentettem meg az életét; beúsztam érte a jeges tó
közepére, kihoztam, karjaimban hordoztam; kukoricát és
húst hoztam neki az indián faluból, s ő a gyönyörűségtől
nevetve falta; egy lyuk a hasfalon, egy lyuk a halántékon:
ez itt vajon hogyan fog meghalni? Az öröm szikrája sem
gyulladt ki lelkemben.

– Nos, mi újság? – kérdezte Garnier.

A Haladás szerkesztőségében ültek. Az Emberi Jogokért
Küzdő Társaság vezetői és központi bizottsága, fő helyen
az öreg Broussaud. Mind engem néztek, aggódva.
– Nos, nem sikerült felvennem a kapcsolatot a Gall
Társasággal, sem a szervező bizottsággal – mondtam. –
Csak a Nép Barátaival sikerült beszélnem. Hajlanak a
felkelésre. De még nem határoztak.
– Nem is határozhatnak, míg nem tudják, mit
határozunk mi – szólt Armand. – De vajon mi dönthetünk-e
nélkülük?
Garnier törte meg a csendet.
– Mégis határoznunk kell.
– Minthogy nem sikerült terveinket egyeztetni – mondta
lassan, fáradtan az öreg Broussaud –, jobb, ha elállunk a
felkeléstől. Ilyen körülmények között lehetetlen igazi
forradalmat kirobbantani.
– Ki tudja? – vetette ellen Armand.
– A felkelés akkor sem hiábavaló, ha elszigetelt marad –
vélte Garnier. – Minden összecsapás iskola a népnek, ereje
tudatára ébreszti, mélyíti a szakadékot közte és vezetői
között.
Felbolydult a terem.
– Sok vérbe kerülhet a kísérlet – mondta egy hang.
– Sok és feleslegesen kiontott vérbe – vágta rá a másik.
Zsongás támadt, mindenki egyszerre beszélt. Armand
hozzám fordult:
– Mi a véleménye?
– Nincs véleményem.
– Pedig ön tapasztalt már egyet-mást. Valami véleménye
csak van!...
Nemet intettem. Hogyan adhattam volna én tanácsot?
Honnan tudjam, mit ér nekik az élet, a halál? Csak ők
dönthették el. Minek él, aki csak azért él, hogy elkerülje a
halált? De meghalni az életért – van-e ennél gonoszabb
öncsalás? Nem határozhattam helyettük.
– Zavargásokra bizonyára sor kerül – mondta Armand.
– Ha nem akarunk is felkelést kirobbantani, fel kell
készülnünk arra az eshetőségre, hogy magától kirobban.
– Ez a helyes beszéd – bólintott Garnier. – Ne adjuk ki a
felkelés jelszavát, de készüljünk fel a harcra, és ha a nép
fellázad, álljunk mellé.
– Attól félek, a nép csakugyan fellázad,
meggondolatlanul, nem vetve számot esélyeivel – mondta
Broussaud.
– A republikánus pártnak mindenképpen támogatnia kell
a népet.
– Ellenkezőleg ...
Megint hangzavar támadt, villogó szemmel, hevesen
vitatkoztak, remegett a hangjuk. És a terem falain túl
millió és millió ember vitatkozott ezekben a percekben
villogó szemmel, remegő hangon, mialatt vitáztak,
kezükben tartották a felkelés, a Köztársaság, Franciaország
sorsát, a világ jövőjét; ők legalább így hitték, szívükre
ölelték az emberiség sorsát. Párizs zúgott-forrongott
Lamarque tábornok ravatala körül, pedig fütyültek a
tábornokra, mind, ahányan voltak.
Aznap éjjel le se hunytuk a szemünket. Lázasan
dolgoztunk, megszerveztük az összeköttetést az egyes
csoportok között a nagy körút mentén. Hátra volt még a
legfontosabb: rábírni La Fayette-et, hogy vállalja a
főhatalmat a felkelés győzelme esetén; egyedül az ő
személye látszott alkalmasnak rá, hogy a nemzet többségét
maga mögé állítsa, a nevét övező nimbusz folytán. Garnier
Armand-ra akarta bízni a tárgyalást a republikánus párt
vezetőivel a felkelés sikere esetén; ő pedig magára vállalta
a Saint-Marceau negyed fellázítását, arra a csoportra
támaszkodva, amelyet az Austerlitz-hídnál fegyverbe
állított.
 – Jobb lenne, ha te tárgyalnál – ellenkezett Armand. – A
te szavad többet nyom a latba, mint az enyém. Fosca
könnyebben szót ért a munkásokkal, mint mi, ő majd
ellátja az Austerlitz-híd védelmét.
– Nem – mondta Garnier. – Eleget beszéltem életemben.
Most harcolni akarok.
– Jó ötlet! És ha megölnek? Mi lesz az újsággal? – szólt
közbe Spinelle.
– Elboldogultok ti nélkülem is.
– Armand-nak igaza van – mondtam. – Én ismerem a
Saint-Marceau negyed munkásait, bízzák rám a felkelés
megszervezését.
Garnier kesernyésen mosolygott.
– Egyszer már megmentette az életemet. Ne fáradjon, elég
volt.
Néztem rángó száját, a két ráncot, elgyötört arcát,
elszánt, mégis tétova tekintetét. Tekintete a távolba
révedt, oda, ahol a nagy folyó vize örvénylett, ahol zöld
bugáit himbálta a magasra nőtt nád, ahol alligátorok
aludtak a meleg iszapban. Azt mondta: „Éreznem kell, hogy
élek, ha belehalok is.”
Az Emberi Jogok és a Nép Barátai Társaságok tagjai, az
orvostanhallgatók és a joghallgatók délelőtt tízkor
gyülekeztek a XV. Lajos téren. A Műszaki Főiskola
növendékei nem jöttek el a találkozóra, úgy hírlett,
bezárták őket. A tömeg feje felett zászlók lobogtak,
kék-fehér-piros zászlók és zöld ágak. Mindenki jelvényt,
zászlót lengetett, néhányan fegyvert. Borult idő volt, eső
szemerkélt, de a szívekben véres füsttel lángolt a remény.
Valami történni fog, velük, általuk: így hitték. Görcsösen
szorongatták a revolvert, szentül hitték: végre tehetnek
valamit, s mind kész volt meghalni, hogy ezt önmagának
bebizonyítsa, életét odadobni, hogy megmutassa: nyomott
valamit a latban.
Hat fiatalember húzta a gyászkocsit, mögötte La Fayette
lépkedett a koporsószalagot fogva, őt két zászlóalj –
húszezer – csendőr követte. A menet útján mindenütt
katonai kordont vont a kormány, de a fegyveres erőnek ez
a mértéktelen fitogtatása nem hatott csillapítólag a
lelkekre, ellenkezőleg: még nyilvánvalóbbá tette a lázadás
veszélyét. A járdákon, az ablakokban, a fákon, a háztetőkön
szorongtak az emberek, az erkélyeken olasz, német,
lengyel zászlók lobogtak mementóul: a zsarnoki
hatalmakkal nem bírt a francia kormány. A menetelő
tömeg forradalmi dalokat énekelt. Armand is énekelt és
Spinelle is, akit a kolerából kigyógyítottam. A
csendőr-egyenruhák látványa felingerelte a lelkeket, az
emberek felfegyverkeztek: faágakat tördöstek, köveket
szedtek fel útközben. Amikor a Vendôme térre értünk, a
gyászkocsit vontató fiatalemberek letértek a kijelölt
útvonalról, megkerülték a Vendôme-oszlopot. „Hová
vezetnek bennünket?” – kérdezte egy hang a hátunk
mögött, és egy másik hang ráfelelte: „A Respublikába.” Én
azt gondoltam: a lázadásba, a halálba. Mi nekik valójában a
Köztársaság? Egy sem tudta volna megmondani közülük,
miért akar harcolni, de mindannyian tudták: nagy és drága
a cél, hiszen vérükön fogják megvenni. – Mi neked Rivelli?
– mondtam, de Antonio nem Rivelliért harcolt, hanem a
győzelemért, és boldogan halt meg, mert győzött. Azért
halnak meg, hogy életük emberhez méltó legyen. – Nem
hangyák, nem egynapos legyecskék, nem kövek. „Nem
tűrjük, hogy kővé változtassanak” – és fellángoltak a
máglyák, és ők énekeltek. „Légy ember az emberek között”
– mondta Marianne. De hogyan? Velük menetelhettem, de
nem adhattam az életemet azért, amiért ők odaadták a
magukét.
Amint a Bastille térre értünk, megjöttek a műszaki
főiskolások. Hajadonfőtt, futva jöttek, rendetlen
öltözékben. Megszöktek, áthágva a szigorú tilalmat. „Éljen
a Műszaki Főiskola! Éljen a Köztársaság!” – ujjongott a
tömeg, és a zenekar rázendített a Marseillaise-re. „A 12-ik
ezred egyik tisztje azt mondta a diákoknak: Én
republikánus vagyok!” mesélte valaki a tömegben, és
nyomban szájról szájra járt a hír: „Velünk a hadsereg!”
Az Austerlitz-hídnál megállt a menet. La Fayette
fellépett az előkészített emelvényre, és beszédet mondott.
Lartiarque tábornokról beszélt, akinek a temetésére
összegyűltünk. Mások is beszéltek, de senki nem figyelt a
szónokokra, az elhunyt tábornok nem érdekelt senkit.
– Garnier odaát vár, a hídfőnél – mondta Armand.
Kereste a tömegben Garnier-t, de hiába erőlködött, a
távolság egybemosta az arcokat.
– Most történni fog valami – mondta Spinelle.
Vártunk, magunk sem tudtuk, mire. Hirtelen feltűnt egy
talpig feketébe öltözött lovas, vörös zászlóval, a zászló
csúcsán frígiai sipka lengett. A tömeg felmorajlott, az
emberek tétován összenéztek, és valaki elkiáltotta magát:
„Nem kell vörös zászló!”
– Ámítás! Árulás! – Spinelle dadogott dühében. – Meg
akarják félemlíteni a népet.
– Azt hiszi?
– Igen – bólintott Armand. – A hadsereg és a csendőrség
iszonyodik a vörös zászlótól. És a tömeg érzi, hogy
kedvezőtlen fordulat következett be.
Vártunk valameddig. Egyszerre megszólalt Armand:
– Itt már nem történik semmi. Menjen Garnier-hoz,
Fosca, és mondja meg neki: adjanak ők jelt a lázadásra.
Aztán siessen vissza a Nemzeti Újság szerkesztőségébe.
Megpróbálom odahívni a republikánus vezetőket.
Átfurakodtam a tömegen. Garnier-t azon a helyen
találtam, ahol az éjjel kidolgozott haditerv szerint
posztolnia kellett. Vállán fegyver, mellette, mögötte komor
képű férfiak, soknál puska.
– Ütött a perc – mondtam. – A tömeg bármely
pillanatban fellázadhat. Armand kéri: maga adja meg a jelt
a lázadásra.
– Rendben van.
Némán fürkésztem arcát. Félt, mint mindig, éjjel-nappal
félt. Tudtam: a haláltól fél, amely egyszer csak rátör és
megsemmisíti.
– Dragonyosok!
Sisakok, szuronyok villantak a feketéllő tömeg feje
fölött. A dragonyosok most kanyarodtak ki a rakpartra, és
megindultak a híd irányába. „Támadnak!” – kiáltotta
Garnier, lekapta a puskáját, és lőtt. Abban a
szempillantásban több lövés dördült körülöttünk, és
felharsant a kiáltás: „Fel a barikádra! Fegyverbe!”
Barikádok nőttek ki a földből. A környező utcákból
fegyveresek tódultak körénk. Garnier megindult a
Popincourt utcai kaszárnya felé, tekintélyes csapat élén.
Megrohamoztuk a kaszárnyát. A katonák jóformán
ellenállás nélkül megadták magukat. Ezerkétszáz puskát
zsákmányoltunk, ott helyben szét is osztottuk a felkelők
között. Garnier innen a Saint-Merri-kolostorba vezette
embereit. Rögtön nekiláttak a kolostort megerősíteni.
– Jelentse Armand-nak, hogy mienk a negyed – fordult
felém Garnier. – És ameddig kell, kitartunk.
Mindenütt barikádok épültek. A férfiak nekiestek a
fáknak, kivágták és az út közepére hengerítették őket,
vaságyakat, asztalokat, székeket hurcoltak ki a környező
házakból, a nők és gyerekek ezalatt felszedték és a
barikádra cipelték az utcaköveket. Mind énekeltek.
Énekeltek az ingolstadti parasztok az öröm tüzek körül.
Armand-t a Nemzeti Újság szerkesztőségében találtam.
Ragyogott a szeme. A felkelők kezére került a fél város,
rohammal vették be a kaszárnyákat és a lőporraktárakat. A
kormány katonaságot készül bevetni, de attól tart, hogy a
hadsereg nem megbízható. A republikánus párt vezetői
hamarosan kijelölik az ideiglenes kormányt, élére La
Fayette-et állítják. A nemzetőrök csatlakozni fognak régi
vezérükhöz.
– Holnap kikiáltjuk a Köztársaságot! – mondta Armand.
Engem visszaküldték a Saint-Merri-kolostorhoz, miután
élelemmel, lőszerrel megpakoltak. Golyók fütyörésztek az
utcán. Ahányszor útkereszteződéshez értem, az emberek
megpróbálták utamat állni. „Arra ne menjen! – kiáltották.
– Zárótűz alatt tartják a teret.” Nekivágtam a térnek.
Kalapomat golyó ütötte át, egy másik vállon talált.
Futottam tovább. Fejem fölött futott az ég, lovam lába alatt
szökellt a föld. Rohantam, megszabadulva múlttól, jövőtől
és az unalom szájízétől. Olyat éltem meg, amit még soha:
ezt a vértől, reménytől duzzadó, tomboló várost; Párizs
szíve vert mellkasomban. „Élek!” – suhant át agyamon a
gondolat, és rögtön rá a másik: „Talán utoljára.”
Garnier embereivel egy kőből, fából, bútorokból,
utcakövekből, meszes zsákokból összerótt sánc mögött ült.
A fal tetejébe zöld faágakat tűztek. Éppen töltényt
gyártottak, fojtásnak rongyot hasítottak az ingükből, és a
falról leszedett hirdetményeket tépték csíkokra.
– Hoztam töltényt – jelentettem.
Diadalordítással vetették rá magukat a ládákra.
Garnier elképedve bámult rám:
– Hogyan jutott át?
– Átjutottam.
Összeharapta a száját. Irigyelt. Sokért nem adtam volna,
ha megmondhattam volna neki: „Ne búsuljon, ez jogtalan
látszat. Én nem lehetek se bátor, se gyáva.” De a pillanat
nem látszott alkalmasnak önvallomásokra.
– Ma éjjel kijelölik az ideiglenes kormányt. Arra kérik
önöket, reggelig tartsanak ki. Ha azt akarjuk, hogy a
felkelés átharapóddzék az egész városra, nem hátrálhatunk
meg.
– Kitartunk.
– Nehéz a dolguk?
– Kétszer indultak támadásra ellenünk a katonák.
Visszavertük őket.
– Sok a halottjuk?
– Nem számolom.
Valameddig elüldögéltem mellette. Fogával csíkokat
hasított az ingből, és elmerülten gyömöszölte a vásznat a
töltényhüvelyekbe. Nem volt ügyes kezű ember, tudtam,
nincs nagy kedve töltényt gyártani, szívesebben
beszélgetne. De úgy váltunk el végül, hogy egy szót sem
szóltunk.
– Mondja meg nekik: kitartunk reggelig.
– Megmondom.
 Megint elindultam, osontam, falhoz lapultam,
behúzódtam kapualjakba, átrohantam golyózáporokon.
Mire a Nemzeti Újság kiadóhivatala elé értem, úsztam a
verejtékben, és az ingem merő vér volt. Armand mosolyára
gondoltam egész idő alatt. Hogy felragyog majd a szeme
örömében, ha jelentem, hogy Garnier-ék rendületlenül
védik a negyedet.
– Beszéltem Garnier-val. Kitartanak.
Armand nem mosolygott. Armand az ajtóban állt, Carlier
az erőd küszöbéről a semmibe bámult, ült a csónakban, és
merőn nézte az északról délnek tartó sárga folyamot,
ismertem ezt a tekintetet.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Nem akarnak köztársaságot.
– Kik?
– A köztársaságpárt vezetői nem akarnak köztársaságot.
Dúlt, kétségbeesett arca láttán igyekeztem valami
együttérzést, emléket kipréselni magamból. Hiába: üres
közöny ásított bennem.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert félnek.
– Carrel megijedt – szólt közbe Spinelle. – Azt
hajtogatja, hogy a nép nem tehet semmit, míg a hadsereg
hű a kormányhoz.
Hangja elcsuklott.
– Pedig a hadsereg átállna, ha Carrel vállalná.
– Nem a vereségtől félnek – mondta Armand. – A
győzelemtől félnek, a néptől. Republikánusnak mondják
magukat, de az ő köztársaságuk semmiben sem különbözne
ettől a rothadt királyságtól. Ha választaniuk kell
Lajos-Fülöp és a között a rendszer között, amelyet mi
akarunk megteremteni, Lajos-Fülöpöt választják.
– Nincs remény? – kérdeztem.
– Két teljes órán át vitatkoztunk. Mindennek vége. Ha La
Fayette és a nemzetőrség mellénk áll, miénk a győzelem.
De nem harcolhatunk hadseregek ellen, s a csapatok máris
úton vannak Párizsba.
– Mi tehát a teendő?
Csend támadt.
– Miénk fél Párizs – mondta Spinelle.
– Nem a mienk – ingatta a fejét Armand. – Ügyünknek
nincsenek vezérei, megtagadta önmagát. Hiába halnak
meg, akik életüket adják érte. Meg kell akadályoznunk a
további vérontást.
– Megyek, megmondom Garnier-nak, tegyék le a
fegyvert – mondta Spinelle.
– Majd Fosca elmegy, ő jobban ismeri az utat.
Hat óra volt, sötétedett. A tereken, útkereszteződéseken
csendőrök, katonák posztoltak. Megérkeztek az új
csapatok, megrohamozták a barikádokat. Az utcasarkokon
hullák hevertek, mindenfelé sebesülteket szállítottak
hordágyon, tócsák vöröslöttek a kövezeten. A felkelés
visszaszorult, a nép órák óta nem hallott egyetlen
reménykeltő hírt, alig is tudta már, miért harcol. Vörös
egyenruhák nyüzsögtek olyan utcákban, amelyek nemrég
még a felkelők kezén voltak. Már messziről láttam, hogy
Garnier-ék barikádja tartja magát. Futásnak eredtem.
Jobbról-balról golyók fütyültek el a fülem mellett. Garnier
a meszes zsákoknak vetette a hátát, meztelen vállán
átvérzett a kötés, arca fekete volt a lőportól.
– Mi újság?
– Nem egyeztek meg – mondtam.
 – Tudtam – felelte ő, közönyösen.
Meglepett nyugalma. Úgy rémlett: befelé mosolyog.
– A hadsereg nem állt át. A további harc reménytelen.
Armand arra kéri, hagyjanak fel vele.
– Hagyjunk fel a harccal?
Ezúttal leplezetlenül mosolygott.
– Nézzen meg bennünket.
Körülnéztem. Maroknyi csoport maradt Garnier körül,
arcuk merő vér és korom. Csupa sebesült. A fal mellett
hosszú sorban félmeztelen halottak; szemüket lezárták,
kezüket összekulcsolták a mellükön.
– Volna egy tiszta zsebkendője?
Előhúztam a zsebkendőmet. Garnier megtörölte kormos
képét, tenyerét.
– Köszönöm.
Rám pillantott, és mint akit meglep, amit lát:
– De hiszen maga is megsebesült.
– Eh, semmiség.
Csend támadt.
– Hiába halnak meg – mondtam végül.
Garnier vállat vont.
– Ki nem hal meg hiába? Van-e olyan ügy, amely felér az
emberi élettel?
– Hát így gondolja?
– Magának más a véleménye?
Haboztam. De megszoktam, hogy sosem mondjam ki,
amit gondolok.
– Úgy hiszem, néha mégiscsak sikerül némi eredményt
elérni.
– Igazán azt hiszi? – kérdezte Garnier.
Pár pillanatig hallgattunk. Hirtelen megoldódott a
nyelve.
– Tételezzük fel, hogy a tárgyalások sikerre vezetnek.
Mire mentünk volna a győzelemmel? Végiggondolta, miféle
feladatokkal kellett volna a Köztársaságnak megbirkóznia?
Átalakítani a társadalmat, megzabolázni a pártot,
kielégíteni a nép igényeit, letörni a vagyonos osztályt, és
győzni egész Európa ellenében, mert Európa rögtön
ellenünk fordult volna. Ráadásul törpe kisebbség vagyunk,
és nincs politikai tapasztalatunk. Talán az a Köztársaság
szerencséje, hogy ma nem győzhet.
Döbbenten bámultam Garnier-ra. Mindezt sokszor
végiggondoltam, de nem hittem volna, hogy akad köztük
valaki, aki ki is meri mondani.
– Akkor mire volt jó a felkelés?
– Tetteink értelmezését nem várhatjuk a jövőtől,
máskülönben lehetetlenné válna mindenfajta cselekvés.
Úgy határoztunk, hogy harcolunk, tehát harcolunk, és kész.
Én bezártam Carmona kapuit, és nem reméltem.
– Sokat töprengtem én ezen – mondta ő, kesernyés
mosollyal.
– Tehát kétségbeesésében akar meghalni?
– Nem eshetem kétségbe, hiszen soha nem reméltem
semmit.
– Hát élhet az ember remény nélkül?
– Igen, ha hisz valamiben.
– Én nem hiszek semmiben – mondtam.
– Az én szememben nagy dolog: embernek lenni – felelte
ő.
– Ember az emberek között.
– Úgy van. Ez elég. Érdemes érte élni és meghalni.
– Azt hiszi, bajtársai is így gondolkoznak?
 – Kérdezze csak meg tőlük, megadják-e magukat! Túl
sok vért áldoztunk, most már nincs visszakozz.
– De ők nem tudják, hogy a tárgyalások kudarcba fúltak!
– Hát mondja meg nekik, ha azt hiszi, hogy ez változtat
valamin is – förmedt rám Garnier ingerülten. – Fütyülnek
rá! Én is fütyülök az urak tárgyalásaira, határozataira és
ellenhatározataira. Szavunkat adtuk, hogy megvédjük a
negyedet, tehát megvédjük. Punktum.
– De a harc nemcsak a barikádokon folyik! Ha végig
akarja vinni, élnie kell!
Garnier felállt, rákönyökölt a törékeny sáncfalra, és
lenézett a néptelen utcára.
– Úgy látszik, nem szorult belém elég türelem – mondta.
Én gyorsan rávágtam:
– Azért nincs elég türelme, mert fél a haláltól.
– Igaz – mondta ő.
És hirtelen nagyon messzire került tőlem. Szemét az
utcasarokra függesztette, ahonnan mindjárt rácsap a halál,
a halál, amelyet maga választott. Lángolt a máglya, szél
szórta szét az Ágoston-rendi barátok hamvait. „Nincs üdv
másban, csak abban, ha lelkiismeretünk szerint
cselekszünk.” Antonio mosolygott halálos ágyán.
Megértettem, végre megértettem: nem gőgösek voltak ők,
nem is őrültek, hanem emberek. Be akarták tölteni emberi
végzetüket, szabadon megválasztani életüket, halálukat.
Szabad emberek voltak
Garnier-t megölte az első sortűz. Reggelre elfojtották a
felkelést.

Armand ült az ágyam szélén. Vállamon éreztem keze

szorítását, súlyát, sovány arca arcom fölé hajolt.
 – Meséljen.
Felső ajka megdagadt, halántékán véraláfutás.
– Igaz, hogy erőszakkal vonszolják magukat a bíró elé? –
kérdeztem.
– Igaz. Majd elmondom ... De előbb meséljen.
A mennyezeten imbolygó, sárga lámpát bámultam. A
hálóterem üres volt, pohárcsörgés, nevetés, kurjongatás
hallatszott odakintről: a gárdisták megvendégelték a
munkásokat. Nemsokára visszatérnek a foglyok a
hálóterembe, evéstől, ivástól, szolidaritástól, nevetéstől
mámorosan, elbarikádozzák magukat az ágyak mögött,
forradalmat játszanak, és esti imádság helyett térden állva
eléneklik a Marseillaise-t. Már megszoktam az esti
ceremóniát, jól éreztem magam itt az ágyban, hanyatt
feküdtem, és a mennyezeten imbolygó sárga lámpát
bámultam. Minek a múltat bolygatni?
– Mindig ugyanaz – mondtam.
– Hogyan?
Lehunytam a szemem, és eltökélten alámerültem a
zűrzavaros, nagy éjszakába, amely végeláthatatlanul terült
el mögöttem. Vér, tűz, könnyek, ének. Lóháton jöttek,
vágtában, betörtek a városba, csóvát vetettek a házakra,
lovuk patája szétzúzta a gyerekek koponyáját, az
asszonyok mellkasát, vér tapadt a patkóra, egy kutya
üvöltött gyászosan.
– Legyilkolják a nőket, falhoz csapják a gyerekeket, a
kövezet véres lesz, és ahol élők voltak, ott csak hullák
maradnak.
– De mi történt április tizenharmadikán a Transnonain
utcában? Ezt akarom tudni.
Transnonain utca, április 13. Miért inkább ez az emlék,
mint száz másik? Elevenebb vajon a múlt három hónap
múltán, mint négyszáz év múltán?
– Kimentünk az utcára – mondtam. – Úgy hirlett, Thiers
személyesen jelentette be a parlament szószékéről a lyoni
felkelés győzelmét. Barikádokat emeltünk. Mindenki
énekelt.
A főtéren gyülekeztek, bejárták a város utcáit, és azt
kiáltozták: „Halál az ördögfattyára!” Énekeltek.
– És aztán? – nógatott Armand.
– Reggel támadásra indult ellenünk a hadsereg.
Elsöpörték a barikádokat, berontottak a házakba, és akit
előtaláltak, azt lemészárolták.
Vállat vontam.
– Mondom: mindig ugyanaz.
Csend támadt.
– Közönséges provokáció – szólalt meg végül Armand. –
Hogyhogy nem jött rá? Thiers már tizenkettedikén este
tudta, hogy a lyoni felkelést leverték. Szántszándékkal
provokált. Mire a lázadás kirobbant, rég letartóztatták a
vezetőket, engem is letartóztattak ...
– Azt csak később tudtuk meg.
– De önnek, amilyen tapasztalt, előre kellett volna látnia
a veszélyt. Meg kellett volna akadályoznia a zendülést.
– Ők mindenáron ki akartak vonulni az utcára. Velük
mentem.
Armand ingerülten vállat vont:
– Nem követnie kellett volna őket, hanem felvilágosítani
a való helyzetről.
– Nem gondolkozhattam az ő agyukkal.
Armand összevonta a szemöldökét.
– Megteszek bármit, amire kérnek – folytattam. – De
hogyan dönthetnék mások helyett? Honnan tudjam, mi jó
nekik, mi rossz?
Antonio mosolyogva halt meg, húszéves fejjel, Garnier
türelmetlenül várta az utcasarkon ólálkodó halált, Beatrice
elnehezedett, mogorva arccal görnyedt a pergamen fölé.
Ki-ki maga hivatott dönteni saját életéről.
– Ön szerint a munkások ezt akarták? Ezt a vérfürdőt? –
csattant fel Armand.
– Hát olyan nagy baj az? – kérdeztem.
Aki meghalt, meghalt, aki él, él. A foglyok nem érezték
rosszul magukat a börtönben, megszabadultak a lélekölő
robottól, végre módjuk volt pihenni, beszélgetni,
nevetgélni. És akik meghaltak, azok is énekelve haltak meg
...
– Attól tartok, Fosca, a rabság túlságosan megviselte az
idegeit...
– Maga belefáradt? – kérdeztem, vértelen arcára
tekintve.
– Ellenkezőleg.
Szenvedély fűtötte hangja átütött a nyugalom sűrű
ködfüggönyén, amely mögé menekültem. Hirtelen
félrevetettem a takarót, felpattantam, néhány lépést
tettem a teremben.
– A szervezetet lefejezték, ugye?
– Le. A mi hibánkból. Nem lehet nyíltan összeesküdni. Jó
lecke volt, okulunk belőle.
– Okulnak? Mikor? Legalább tíz-húsz éves
börtönbüntetésre számíthatnak.
– Húsz év múlva még mindig csak negyvennégy éves
leszek – mondta Armand.
Némán néztem őt.
 – Irigylem – mondtam végül.
– Miért?
– Mert meg fog halni, és soha nem válik hozzám
hasonlóvá.
– Pedig de jó lenne örökké élni!
– Tudom – bólintottam. – Én is ezt mondtam valaha.
Szorongattam a zöldes üvegcsét, és azt gondoltam: „Mi
mindent tehetnék!” Marianne fel-alá járt sebes léptekkel a
szobában, és azt mondta: „Kevés, nagyon kevés az időnk!”
„Armand a mi fiunk” – gondoltam, először életemben.
– Kijuttatom innen – mondtam.
– Hogyan?
– Éjjel mindössze két őr posztol az udvaron. Fegyverük
van, de sebaj, aki nem fél a golyótól, sokáig
elszórakoztathatja őket, s azalatt egy fürge fiatalember
kétszer is megmássza a falat.
Armand tagadólag rázta a fejét.
– Most nem akarok elszökni. Sokat várunk a per
visszhangjától.
– De bármely pillanatban elszakíthatnak bennünket
egymástól. Ritka szerencse, hogy egy helyre kerültünk.
Ragadja meg az alkalmat.
– Nem, nem. Maradnom kell.
Vállat vontam.
– Lám, maga is csak azt teszi!
– Én? Mit?
– Amit Garnier. A vértanúságot választja.
– Garnier céltalanul halt meg, ezért kárhoztatom őt. Én
azonban úgy vélem: jelenleg sehol a világon nem
végezhetnék hasznosabb munkát, mint itt, a börtönben.
Körülnézett a nagy, üres hálóteremben. A szomszéd
szobában a vacsoraasztal körül hangosan hahotáztak, és
bordalokat énekeltek.
– Úgy hallom, itt a Sainte-Pélagie-ban enyhe a
bánásmód.
– Csakugyan enyhe. A jómódú rabok külön szobát
kaptak, itt a közös hálóteremben csupa munkás van ...
– No látja, keresve sem találnánk jobb alkalmat a
kapcsolatok kiépítésére, az eszmecserére. Létre kell
hoznunk az egységszervezetet, mielőtt innen kijutunk.
– Nem fél tíz vagy húsz évi rabságtól?
Armand kurtán, komoran felnevetett.
– Az más kérdés.
A síkságon, a vörös sátrak körül nyüzsögtek a genovaiak.
A poros országúton egy lélek se járt. Elfordultam; nem az
én dolgom a jövőn töprengeni. És bezárattam Carmona
kapuit ... Valaha én is olyan voltam, mint Armand, mégsem
értettem őt.
– Miért gondolja, hogy az ügy, amelyet szolgál, előbbre
való saját életénél?
Eltöprengett a kérdésen.
– Nem teszek különbséget a kettő között – felelte aztán.
– Értem.
Bezárattam a kapukat. „Carmona nagyobb lesz
Firenzénél” – mondtam. Nem volt más jövőm.
– Már emlékszem.
– Mire emlékszik?
– Valaha, nagyon régen, én is voltam olyan fiatal, mint
maga ...
Kíváncsiság csillant nyugodt szemében.
– Csak volt? Már nem fiatal?
Elmosolyodtam:
 – Nem egészen.
– Pedig úgy volna jó, ha az ön sorsa összefonódnék az
emberiség sorsával, hiszen addig fog élni, ameddig az
emberiség ...
– Ha ugyan nem élem túl...
Megvontam a vállam.
– Igaza van, Armand. Megviselt a rabság. Majd elmúlik
...
– Elmúlik, bizonyára elmúlik. És majd meglátja, mi
mindent viszünk végbe mi ketten.
A republikánus párt két szemben álló szárnyra bomlott.
Az egyik irányzat hívei ragaszkodtak a polgárság
előjogaihoz, szabadságot követeltek, de kizárólag
önmaguknak, pusztán politikai reformot óhajtottak, és
elvetették mindenfajta társadalmi reform gondolatát,
mondván, hogy az szabadságjogaik csorbítását jelentené.
Armand és elvbarátai ezzel szemben azt hirdették, hogy a
szabadság nem lehet egyetlen osztály privilégiuma, és a
munkások csakis akkor lesznek szabadok, ha győz a
szocializmus. A két szárny ellentéte súlyos akadályokat
gördített a forradalom győzelmének útjába. Nem lepett
meg, hogy Armand mindenáron meg akarja teremteni a
mozgalom egységét. Annál inkább csodáltam kitartását.
Néhány nap alatt az egész börtönt átformálta politikai
klubbá, reggeltől estig, sőt sokszor késő éjjelig folyt a vita
szobákban, hálótermekben. Eredményre soha nem
vezetett, de Armand nem csüggedt. Hetente
egyszer-kétszer megjelentek a csendőrök, megragadták
Armand-t és társait, és erőszakkal kihallgatásra vonszolták
őket, végig a folyosókon, olykor úgy, hogy a fejüket a
kőpadlóhoz és a lépcsőkhöz verték. Armand mindig
mosolyogva tért haza a kihallgatásokról: „Nem
beszéltünk.” De egy este, amint belépett a szobába, ahol
vártam, láttam: megint olyan az arca, mint a felkelés
estéjén, a Nemzeti Újság szerkesztőségében. Leült, hosszú
ideig hallgatott, végre megszólalt:
– A lyoniak beszéltek.
– És az olyan nagy baj? – kérdeztem.
– Tönkresilányították mindazt, amit mi a hallgatással
elértünk.
Kezébe temette arcát. Amikor felnézett, arca nyugodt
volt megint, de a hangja remegett.
– Kár tovább áltatni magunkat. A per elhúzódik, és nem
kelt olyan visszhangot, amilyet reméltünk.
– Emlékszik, ugye, mit javasoltam? – kérdeztem.
– Persze ...
Felállt, idegesen járt fel-alá.
– Nem akarok egyedül szökni.
– Nem szökhetnek el mind ...
– Miért ne?
Három nap sem telt bele, és Armand kiókumlálta,
hogyan szökhetnek el ő és társai a Sainte-Pélagie-ból. Az
udvarra vezető ajtóval szemközt pincelejárat nyílt a
börtönfalban. Armand megtudta a börtön helyreállításán
dolgozó szerelőmunkásoktól, hogy a pince egy szomszédos
kertbe torkollik. Elhatároztuk: alagutat vájunk. Az udvari
ajtó előtt őr posztolt, a rabok egy csoportja tehát labdázni
fog az udvaron, hogy az őr figyelmét lekösse, a többi
azalatt a vájatot mélyíti. Szerszámaik zaját elfödi majd a
börtönben folyó szerelőmunkálatok zaja. Hat nap alatt el is
készült az alagút, mindössze egy vékony földréteg rejtette
bejáratát. Spinelle nem került hurokra április 13-án, neki
megizenték: az éjszaka leple alatt szállítson létrát, fegyvert
a kérdéses kertbe, hogy a szökevények baj nélkül
átjussanak a kerítésen. Huszonnégy rab készült ily módon
szökni a börtönből, és áthajózni Angliába. De egy rabnak
fel kellett áldoznia magát a többiért; az ő feladata lesz
feltartóztatni az éjjeli őrjáratot.
– Hadd legyek én az – mondtam.
– Nem. Sorsot húzunk – felelte Armand.
– Húsz év börtön – mi az nekem!
– Nem ez itt a fő kérdés.
– Tudom – bólintottam. – Azt hiszi, nagyobb
szolgálatokat tehetek az ügynek, mint árki. De téved.
– Eddig is nagy szolgálatokat tett.
– Nem biztos, hogy folytatom. Hagyjanak itt. Jól érzem
magam.
Armand szobájában ültünk. Armand felkapta a fejét,
figyelmesen megnézett, figyelmesebben, mint négy év óta
bármikor.
– Lusta? Belefáradt? Miért?
Felnevettem.
– Lassacskán ellustulok ... Hatszáz év ... Tudja, hány nap
az?
Ő nem nevetett.
– Hatszáz év után is folytatnám a harcot. Azt hiszi, ma
kevesebb a tennivaló a földön, mint azelőtt?
– Hát van mit tenni a földön?
Most ő nevetett.
– Akad, ha jól sejtem.
– Tulajdonképpen miért tartja olyan nagyra a
szabadságot? – kérdeztem.
Armand tűzbe jött.
 – Szeretem a napsütést – mondta. – Szeretem a folyókat,
a tengert. Hát ön tűrné, hogy elfojtsák az emberben rejlő
nagyszerű erőket?
– Ugyan mihez kezd velük?
– Mindegy mihez, bármihez, ami tetszik. Az embereket
fel kell szabadítani, ez a legelső teendő. – Közelebb hajolt
hozzám: – Az emberek szabadon akarnak élni. Hát nem
hallja őket?
Hallottam Marianne hangját: „Légy ember.” Ugyanaz a
hit lángolt az ő szemében is, mint Armand szemében.
Megszorítottam Armand kezét.
– Ma este meghallom a szavát – mondtam. – Azért
mondom: fogadja el ajánlatomat, míg nem késő. Talán ma
hallom utoljára a szavukat, bármelyik este az utolsó lehet.
Ma még hasznára akarok lenni, holnap talán már semmit
sem tehetek magáért.
Armand a szemembe nézett, arca hirtelen megrándult,
mintha olyat fedezett volna fel, amiről eddig nem tudott,
és ami egy kicsit megijesztette.
– Rendben van – mondta.

Hanyatt feküdtem a fagyos sáron, a deszkapadlón, a

tengerpart ezüst fövenyén, és bámultam a kőmennyezetet,
körülöttem szürke falak, körülöttem a tenger, a síkság és a
távol szürke falai... Évek teltek így, a századok után, évek,
olyan hosszúak, mint egy évszázad, olyan rövidek, mint
egy óra. Néztem a mennyezetet, és Marianne-t
szólongattam. „Elfelejtesz” – mondta ő, de én elevenen
akartam őt megőrizni az évszázadok és az évek ellenében,
néztem a mennyezetet, és olykor, egy pillanatra feltűnt
szemem mélyén a képe. Mindig ugyanaz a kép: kék ruha,
meztelen váll, lélektelen kép, nem Marianne, nem is
hasonlított rá. Újra próbálkoztam; mintha egy villanásnyi
időre feltámadt volna valahol lényem legmélyén a mosolya,
de rögtön el is lobbant. Mire jó mindez? Marianne halott,
bebalzsamozva nyugszik szívemben, éppoly halottan
nyugszik e jeges sírboltban, mint teste a temetői sírban.
Lehunytam a szemem, de már az álomban sem leltem
menekvést, az álombéli ködök, kísértetek, kalandok,
metamorfózisok íze is megáporodott, olyan lett, mint a
szájam, mint a gondolataim íze.
Mögöttem ajtó csikordult, egy kéz nehezedett a
vállamra, nagyon messziről érkeztek hozzám a szavak. „Így
kellett történnie” – gondoltam. Meztelen vállamra csaptak,
azt mondták: „Jöjjön velünk” – és a pálma árnya örökre
eltűnt. Ötven év múlva vagy egy nap múlva, vagy egy óra
múlva, de mindig így végződött. „A hintó előállt, uram.”
Nem tehettem mást, kinyitottam a szemem, ők körülálltak,
és azt mondták, szabad vagyok.
Mentem utánuk folyosóról folyosóra, megtettem, amit
akartak: különféle papírokat írtam alá, átvettem egy
csomagot, amit erőnek erejével rám tukmáltak. Végül a
kapuhoz kísértek. A kapu becsukódott mögöttem. Eső
szemerkélt. Erős volt az apály a sziget körül, mindenütt
homok volt, szürke homok, ameddig a szem ellátott.
Szabad voltam.
Léptem egyet, megint egyet. Hová menjek? A szittyós
réten vízcseppek freccsentek lépteim nyomán, rekedt
csobbanással, és én csak mentem mentem, a látóhatár
széle felé, amely lépésről lépésre hátrált előlem. Felléptem
a töltésre, a látóhatárra függesztett szemmel, és egyszerre
megláttam őt. Három-négy méterre lehetett tőlem. Kezét
nyújtotta, szeme rám nevetett. Nem volt már fiatal ember.
Széles vállával, sűrű szakállával körülbelül egyidősnek
látszott velem.
– Önért jöttem, Fosca.
Kemény, meleg keze megszorította a kezemet. A folyó
túlsó partján tűz csillant, tüzesen csillogott Marianne
szeme. Armand belém karolt, beszélt, forró volt a szava,
mint az eleven parázs. Követtem. Mentem, amerre ő, bal,
jobb, bal, jobb, és azt gondoltam: „Hát újrakezdődik? Hát
folytatódik? Hát mindig újrakezdődik, napról napra,
örökkön-örökkétig?”
Mentem az úton, amerre Armand vezetett, mindig
vannak utak, de az utak nem vezetnek sehová. Felszálltunk
egy postakocsira. Armand beszélt, beszélt, megállás nélkül.
Tíz év telt el közben, életének tetemes része, elmesélte, mi
minden történt vele, és én hallgattam. A szavaknak volt
még értelmük, jól ismert, unalomig ismert értelmük.
Százszor hallott szavak. Trappoltak a lovak, havazott, tél
volt, négy évszak, hét szín, bent, a kocsiban, öregbőr-szaga
volt a levegőnek. Még a szagokat is unalomig ismertem.
Egyesek leszálltak, mások fel, rég nem láttam ennyi arcot,
ennyi orrot, szájat, szempárt. Armand beszélt. Elmesélte,
mi történt velünk Angliában, beszélt amnesztiáról,
hazatéréséről, elmondta, mióta próbál számomra
kegyelmet kieszközölni, és ecsetelte örömét, hogy végre
sikerült.
– Azt reméltem, elszökik – mondta. – Önnek ez
gyerekjáték lett volna.
– Nem is próbáltam szökni.
– Vagy úgy.
Rám pillantott, de rögtön elkapta rólam a szemét.
Beszélt, beszélt, és óvakodott kérdezősködni. Párizsban
van egy kis lakása, mesélte, együtt lakik Spinelle-lel és egy
nővel, akivel Angliában ismerkedett meg. Azt remélik, én is
hozzájuk költözöm. Igent mondtam, és megkérdeztem:
– A felesége az a nő?
– Nem, csak barátnőm – hangzott a kurta válasz.
Mire Párizsba értünk, eltelt az éjszaka, reggel lett, az
utcákat hótakaró borította. Ez is ismerős kép volt,
Marianne szerette a havat. Úgy rémlett, most közelebb van
hozzám és elveszettebb szívem sírboltjának a mélyén, mint
valaha. Itt lett volna a helye e havas, reggeli tájban, de ez a
hely üres maradt.
Felmentünk egy lépcsőn. Tíz éve, ötszáz éve nem
változott semmi, az emberek most is házakban laktak, a
szobákban ágyak, asztalok, ülőhelyek, a falakon tapéta,
olaj- vagy mandulazöld papír. Falak között élnek, míg meg
nem halnak, és míg élnek, dédelgetik ember-vágyaikat. Az
istállóban, a meleg és zöld bendőjű tehenek nagy szőke
szemében is vágyálom tükröződik: álom a szénáról, a zöld
rétről.
– Fosca!
Spinelle a kezemet szorongatta, arcomba nevetett.
Pontosan olyan volt, mint régen, éppen csak a vonásai
keményedtek meg valamicskét. Egyébként mióta
kireggeledett, Armand arcát is a réginek láttam. Úgy
tetszett: csak az imént váltam el tőlük.
– Ő Laura – mondta Armand.
Laura komolyan nézett rám, nem mosolygott.
Kézfogásra nyújtotta kicsiny, kemény, erős kezét. Már nem
volt egészen fiatal, termete törékeny, szeme nagy és sötét,
bőre olajbarna, fekete haja csigákban omlott rojtos kendő
fedte vállára.
– Bizonyára éhes – mondta Laura.
Tejeskávét hozott, nagy csészékben, és egy tányéron
vajas pirítóst. Evéshez láttak. Armand és Spinelle
felajzottan csevegett, úgy látszott, örülnek nekem. Én csak
egy-két korty kávét ittam, a börtönben leszoktam az
evésről. Igyekeztem válaszolni kérdéseikre és mosolyogni.
De a szívemet mintha hideg láva temette volna be.
– Hamarosan bankettet adunk az ön tiszteletére –
közölte Armand.
– Bankettet?
– A főbb munkásszervezetek vezetői mind ott lesznek, ön
egyike a mozgalom hőseinek... Részt vett az április 13-i
felkelésben, tíz évig senyvedt börtönben ... Nem is sejti,
micsoda nimbusz övezi a nevét.
– Csakugyan nem – mondtam.
– Bizonyára meglepi ez a bankett-dolog – jegyezte meg
Spinelle.
Nemet intettem, de ő ellentmondást nem tűrően
kijelentette:
– Majd megmagyarázom.
Hangja is a régi volt: csengő és dadogó. A felkelés
taktikáját elvetették, magyarázta, fegyveres erőszakhoz
csak akkor nyúlnak, ha a helyzet valóban megérett a
forradalomra. Most arra törekszenek, hogy a dolgozókat
egyetlen, hatalmas szervezetbe tömörítsék. A londoni
emigránsok kint tapasztalták, mire képes a
munkás-összefogás. A bankett: alkalom a szolidaritás
kinyilvánítására; Franciaország-szerte banketteket
szerveznek. Hosszan beszélt, időről időre Laurára nézett,
mintha bátorítást várna. Ilyenkor Laura helyeslőleg
biccentett. Amikor befejezte, bólintottam:
– Értem.
Csend támadt. Éreztem, nem azt teszem, nem azt
mondom, amit elvárnak tőlem, de képtelen voltam a
megfelelő szavakat, gesztusokat kitalálni. Laura felkelt az
asztal mellől:
– Nem óhajtana lepihenni? Gondolom, kifárasztotta az
utazás.
– Valóban elálmosodtam – feleltem. – A börtönben sokat
aludtam.
Követtem Laurát. Benyitott egy szobába:
– Nem éppen ragyogó szoba – mondta –, de nagy
örömünkre szolgálna, ha otthonának érezné.
Az ajtó becsukódott Laura mögött. Leheveredtem az
ágyra. Tiszta fehérnemű, ruha várt egy széken. A polcon
könyvek. Az utcáról beszélgetés, léptek zaja hallatszott,
olykor kocsizörgés. Párizs zajgott kint, a nagyvilág. Szabad
voltam ég és föld között, a látóhatár szürke falai között.
Zúgtak a gépek a Faubourg Saint-Antoine-on, szüntelenül,
öröktől fogva, a kórházban gyerekek születtek, öregek
haltak meg, a havas égen vörös volt a nap, valahol egy
fiatalember a vörös napba bámult, és valami feszíteni
kezdte a szívét. Mindkét kezemet szívemre szorítottam.
Vert szüntelenül, örökkön-örökkétig; a tenger a partot
ostromolta szüntelenül, örökkön-örökkétig. Újrakezdődött,
folytatódik, és eztán is folyton folyvást újrakezdődik
minden, örökkön-örökkétig.
Rég beesteledett. Csendesen kopogtak az ajtón. Laura
állt a küszöbön, kezében lámpás:
– Idehozzam a vacsoráját?
– Ne fáradjon, nem vagyok éhes.
 Letette a lámpást az asztalra, közelebb lépett az ágyhoz.
– Talán szívesebben maradt volna a börtönben –
mondta.
Hangja rekedt volt és egy kicsit fátyolos.
Felkönyököltem. Egy nő. Langyos, meleg testükben
ütemesen dobog a szívük. Fehér fogak, fürkésző, kérő
szemek, könnyeik illata; egyformák ők is, mindig és
mindenütt, mint az évszakok, órák, színek.
– Mi jót akartunk – mondta Laura.
– Jót is tettek velem.
– Ki tudja?
Merőn nézte arcomat, kezemet.
– Armand elmondta – suttogta.
– Mit mondott?
Felkeltem, egy pillantást vetettem a tükörbe, megálltam
az ablak előtt, homlokomat rátapasztottam az üvegre. Kint
már égtek a gázlámpák. Most ülnek asztalhoz a házakban.
Enni, aludni, évekig, évszázadokig ...
– Gondolom, terhes újrakezdeni az életet.
Feléje fordultam. Ugyanazok a szavak jöttek a számra,
amelyeket már kimondtam egyszer:
– Sose törődjön velem.
– Én mindenkivel és mindennel törődöm – felelte Laura.
– Ilyennek születtem.
Megindult az ajtó felé.
– Ne haragudjon ránk – szólt vissza.
– Nem haragszom. Remélem, hasznukra lehetek még.
– Hát magának senki sem lehet hasznára?
– Meg ne próbálja – mondtam.

– Szenzációs bankett lesz – lelkendezett Spinelle.

 Lábát felrakta egy székre, erélyesen dörzsölgette
tükörfényes cipőjét. Laura az asztal fölé görnyedt, egy
férfiinget vasalt.
– Nincs leverőbb ezeknél a banketteknél – mormolta.
– De hasznosak – szólt Armand.
– Remélem – sóhajtotta Laura.
A kandallóban gyér tűz pattogott. Armand összeszedte a
kandalló párkányán szanaszét heverő papírlapokat.
– Tudja, mit fog mondani?
– Körülbelül – feleltem, csekély lelkesedéssel.
– Milyen kár, hogy nem beszélhetek maga helyett –
mondta Spinelle. – Ma formában vagyok.
Laura mosolygott:
– Maga mindig formában van, Spinelle.
Spinelle indulatosan felszegte a fejét:
– Nem volt jó a múltkori beszédem?
– Éppen azt mondtam, hogy maga mindig remekül
beszél.
A kandallóban lezuhant egy fahasáb. Spinelle dühödten
dörzsölgette másik cipőjét, Laura ide-oda húzogatta a
vasalót a fehér vásznon, Armand olvasott, a nagy falióra
ingája békésen lengett ide-oda: tik-tak, tik-tak. Hallottam
az óra ketyegését, éreztem a meleg vászon szagát, láttam a
virágokat, amelyeket Laura a vázákba rakott, valamikor
Marianne megtanított a nevükre. Láttam minden egyes
bútordarabot a szobában, láttam a tapéta sárga csíkjait,
láttam őket, arcizmuk egyetlen rándulása, hangjuk
egyetlen rezdülése nem kerülte el a figyelmemet, azt is
hallottam és értettem, amit nem mondtak ki. Vidáman
társalogtak, együtt dolgoztak, mindegyikük életét adta
volna a másik kettőért, mégis egy dráma játszódott le
közöttük. Az emberek mindig szerét ejtik, hogy
bonyodalmakat támasszanak a maguk és mások életében...
Spinelle szerette Laurát, de Laura nem őt szerette, hanem
Armand-t, vagy legalább fájlalta, hogy már nem szereti,
Armand pedig egy nőről ábrándozott, aki távol élt tőle, és
aki nem szerette. Elfordultam Elianétól, Beatricét
bámultam, és azt gondoltam: „Miért Antoniót nézi ilyen
szemmel?” Laura keze jött-ment a sima vászon fölött,
halvány elefántcsontszínű, kicsi kéz. Miért nem szereti
Laurát Armand? Laura itt van mellette, szereti őt, nő, igazi
nő, a másik is csak az: nő. És miért nem hajlandó Laura
Spinelle-t szeretni? Olyan nagy a különbség Armand és
Spinelle között? Az egyik barna, a másik gesztenyeszín, az
egyik komoly, a másik vidám, de mindkettőnek egyformán
lát a szeme, mozog az ajka, tapint a keze ...
Mindnek ilyen szeme, ajka, keze volt. Vagy százan
gyűltek össze a színben, ahol terített asztal várta a
társaságot, étellel, itallal megrakva. És minden szem rám
szegeződött. Egyesek felismertek, vállamat veregették,
kezemet szorongatták, nevetgéltek. „Nem változtál.”
Spinelle betegágyánál összenéztek, s az öröm úgy csapott
fel szívükből, mint a lángcsóva, irigyeltem őket. Ma engem
néztek mind, de tekintetük lepattant rólam; egy szikra
öröm nem gyúlt ki szívemben. Halott volt a régi vulkán a
kihűlt láva és hamurétegek alatt, jóvátehetetlenebbül
kiégett, mint a holdbéli kráterek.
Leültem közéjük. Ettek, ittak, én is ettem, ittam.
Marianne rájuk mosolygott, egy fiatal nő gitározott és
énekelt, és mind vele énekelték a refrént. Énekelni kell.
Énekeltem. Felálltak, egyik a másik után, pohárköszöntőt
mondtak a tiszteletemre. Felemlegették a múltat, Garnier
halálát, a Transnonain utcát, a börtönt, Sainte-Pélagie-t és
azt a tíz évet, amit Mont-Saint-Michel pincebörtönében
töltöttem, emberi szavaikkal ragyogó legendát teremtettek,
és megmámorosodtak tőle, jobban, mint a daloktól,
hangjuk meg-megremegett, a nők szeme könnybe lábadt. A
halottak meghaltak, az élők izzó jelenné varázsolták a
halott múltat, az élők éltek.
Beszéltek a jövőről is, a haladásról, az emberiségről.
Armand felállt, és beszédet mondott. Ha a munkások
összefognának, ha egyet akarnának, mondta, urai
lehetnének a gépeknek, amelyeknek ma rabszolgái, s a
gépek felszabadulásuk, boldogságuk eszközeivé válnának.
Beszélt arról a korról, amikor az acélsíneken száguldó,
gyors vonatok áttörik a nemzeti önzés és elzárkózás
korlátait, s a földkerekség egyetlen, nagy piaccá válik
majd, ahonnan minden ember szabadon meríthet... Hangja
betöltötte a termet. A többiek felhagytak evéssel, ivással,
áhítattal hallgatták, s szemük a terem falain túl arany
gyümölcsökre, tejjel-mézzel folyó Kánaánra látott;
Marianne a jégvirágos alakon túl a jövőt látta, testében
érezte melengető, súlyos terhét, mosolygott; a nők sírva
térdre borultak, megtépték köntösüket, a férfiak rájuk
tapostak; tereken, bolthelyiségek mélyén, falvakon
próféták hirdették az igét: jön, jön az igazság, a boldogság
kora. Most Laura emelkedett szólásra, rekedtes,
szenvedélyes hangján a jövőről beszélt. Folyt a vér,
lángoltak a házak, jajgatás, énekszó szállt a levegőben, és a
jövő mezőin fehér bárányok legelésztek... Hallottam ziháló
lélegzetüket. Eljött, itt volt az a kor, jelenné lett a jövő,
máglyahalált halt vértanúk, halomra gyilkolt parasztok,
égő szavú szónokok, Marianne várva várt jövő ideje; a
gépzakatolás ütemére járó napoknak, gyerekek lassú
kínhalálának, börtönöknek, nyomortanyáknak, verítéknek,
éhségnek, unalomnak ideje...
– Ön következik – súgta nekem Armand.
Felálltam, engedelmeskedni akartam megint, még
mindig Marianne-nak: „Légy ember ...”
Rátámaszkodtam az asztalra:
– Boldog vagyok, hogy ismét köztetek lehetek... –
mondtam.
Torkomon rekedt a folytatás. Nem voltam közöttük. Az ő
szemükben a jövő tiszta volt, sima és elérhetetlen, mint a
kék égbolt, de számomra jelen lesz hamarosan, át kell
majd élnem, napról napra, verejtékezve, unalomban. 1944:
olvasom majd egy naptáron, mialatt mások káprázó
szemüket a 2044-es, vagy 2144-es esztendőre függesztik.
„Légy ember...” – de azt is ő mondta nekem: „Nem
ugyanabban a világban élünk, te egy másik kor mélyéről
tekintesz rám...”
Mire feleszméltem, két óra múlva, egyedül voltam
Armand-nal.
– Sajnálom – mondtam.
Ő átfogta a vállamat:
– Sose sajnálja. Hallgatása megrázóbb hatást tett, mint a
leghosszabb szónoklat.
Én a fejemet ráztam:
– Nem azt sajnálom. Most értettem meg, hogy nem
dolgozhatok többé együtt magukkal.
– Miért nem?
– Mondjuk így: belefáradtam.
– Ennek semmi értelme – válaszolta ingerülten. – A
valódi okait mondja.
 – Minek?
Bosszúsan vállat vont.
– Azt hiszi, meg talál győzni? Emiatt ugyan ne aggódjék.
– Tudom én, hogy maga képes az Úristennel vagy az
ördöggel magával is dacolni – feleltem.
– Nos, akkor magyarázza meg.
Mosolygott.
– Hátha én győzöm meg ...
Néztem a virágokat a vázában, néztem a tapéta sárga
csíkjait A falióra ingája egykedvűen járt ide-oda.
– Nem hiszek a jövőben – mondtam.
– Pedig lesz jövő!
– De maguk mind úgy beszélnek róla, mint a földre szállt
paradicsomról. Nem száll soha földre a paradicsom.
– Hát persze hogy nem.
Figyelmesen fürkészte arcomat. Mintha onnan akarná
leolvasni, mit kell mondania.
– Amit ma paradicsomnak tekintünk, az egyszerűen az a
kor, melyben mai álmaink, törekvéseink valóra válnak.
Tudjuk: mihelyt ez bekövetkezett, új és másfajta
kívánságai támadnak az emberiségnek...
– Hogyan vágyhat bármire, tudván, hogy az emberek
soha nem lesznek elégedettek és boldogok?
Ridegen mosolygott, ahogy szokott:
– Hát nem tudja, mi a vágy?
– Hogyne tudnám. Voltak nekem is vágyaim. Jól tudom.
Egy pillanatra elakadtam.
– De itt nem egyszerű vágyról van szó – folytattam
aztán. – Maga másokért harcol, másokat akar boldoggá
tenni...
– Együtt harcolunk, önmagunkért – felelte ő.
 Változatlanul figyelmesen nézett az arcomba.
– Ön azt mondja: ők, az emberek. Kívülről néz
bennünket. Ha Isten volnék, talán én sem akarnék értük
semmit tenni. De ember vagyok, egy közülük, velük és
értük akarom ezt vagy azt, ahelyett, ami van, itt és ma
akarom ...
– Valaha szabaddá akartam tenni Carmonát – mondtam.
– És mert Carmonát megóvtam attól, hogy Firenze és
Genova leigázza, elpusztult Firenzével, Genovával együtt.
Maguk köztársaságot akarnak, szabadságot; honnan
tudják, nem torkollik-e a győzelem a réginél is gonoszabb
zsarnokságba? Aki sokáig él, tapasztalja: minden győzelem
vereséggé válik előbb-utóbb ...
Bosszanthatta valami a hangomban, mert hevesen
közbevágott :
– Ó, konyítok valamicskét én is a történelemhez, amit
mond, korántsem új nekem. Ami keletkezik, az el is múlik,
tudom. És születésünk percével kezdődik halálunk. De
születés és halál között ott az élet.
Szelídebb hangon folytatta:
– Úgy hiszem, a legfőbb különbség kettőnk között az,
hogy az ön szemében nem sokat számít egy emberi, tehát
múlandó élet.
– Valóban így van.
– Ön a jövőben él. És úgy tekinti a jelen pillanatot, mint
ha máris múlt lenne. Múltbeli vállalkozásaink mindig
nevetségesek, ha az ember csak halott, mumifikált
oldalukat nézi. Önt ma hidegen hagyja az a tény, hogy
Carmona kétszáz évig nagy volt és szabad, pedig tudja jól,
mit jelentett Carmona azoknak, akik szerették.
Meggyőződésem: jól tette, hogy megvédte Carmonát
Genova ellenében ...
Szökőkutak énekeltek, fehér selyemmellény villant a
fekete tujafák előtt. „Carmona a hazám” – mondta Antonio.
– Ha ez így van, mi jogon hibáztatja Garnier-t a
Saint-Merri-kolostor védelméért? Meg akarta védeni, és
meg is védte.
– Kilátástalan tett volt – felelte Armand.
Elgondolkodott.
– Azt hiszem, a jövővel csakis annyiban szabad
törődnünk, amennyiben képesek vagyunk hatni rá, de arra
kell törekednünk, hogy minél inkább kitágítsuk
cselekvésünk hatósugarát.
– Most azt teszi, amiért az előbb megrótt – mondtam. –
Kívülről nézi Garnier cselekedetét...
– Lehet – bólintott Armand. – Talán nincs jogom őt
megítélni.
Csend támadt egy időre. Én törtem meg:
– Egyszóval elismeri, hogy munkájuk csupán az
azonnali, korlátolt jövőt szolgálja.
– Korlátolt jövő, korlátolt lét: ez emberi osztályrészünk,
ennél több nem kell – felelte Armand. – Ha hihetném, hogy
ötven év múlva tilos lesz gyereket manufaktúrában
alkalmazni, a munkásokat tíz óránál tovább dolgoztatni, és
szabad lesz a sajtó, elégedetten halnék meg.
Megint az arcomat fürkészte.
– Könnyen meggyőződhet róla: a munkások
életkörülményei iszonyatosak. Gondoljon csak azokra,
akiket megismert: nem támad kedve változtatni a
sorsukon?
– Egyszer láttam egy gyereket mosolyogni – mondtam. –
Akkor nagyon fontosnak éreztem, hogy az a gyerek
mosolyoghasson néha. Igen, vannak pillanatok, amikor ez
a szívemig hatol.
Most én néztem az ő szeme közé:
– De vannak pillanatok, amikor minden kihuny.
Felállt, átfogta a vállamat:
– Ha minden végleg kihunyna, mivé lenne, Fosca?
– Nem tudom.
A virágok, a falióra, a tapéta sárga csíkjai... ha mindezt
itthagyom, hová megyek? Ha nem teszem többé azt, amit
ők mondanak, mivé leszek?
– A jelenben kell élnie, Fosca – mondta Armand
rábeszélő, kérő hangon. – Velünk, értünk: azaz
önmagáért... Fontosnak kell éreznie a jelent.
– De a szavak elapadnak torkomban, a vágyak
szívemben és a mozdulatok ujjaim hegyében.
Rám villant a jól ismert, céltudatos, hideg tekintet.
– Tűrje el legalább, hogy céljainkra felhasználjuk. Óriási
nimbusz övezi nevét, személyét. Vegyen részt
bankettjeinken, jelenjen meg gyűléseinken, kísérje el
Laurát vidéki körútjára.
Hallgattam.
– Megteszi? – kérdezte Armand.
– Mi okom lenne nemet mondani?

– Mindössze két frank havonta – magyarázta Laura. – És

a fonodai munkásoknak nem kell többé betegségtől,
munkanélküliségtől, az aggkor nyomorúságaitól
rettegniük. Még azt is megengedhetnék maguknak, hogy
néhány napig ne dolgozzanak, ha a sztrájk mellett
döntenének.
Rosszkedvűen, fáradtan hallgatták Laurát. Mindössze
tíz-húsz ember. Mindenütt így ment ez, a munkásokat
végsőkig csigázta a napi robot, erejükből nem futotta
többre, mint hogy vacsorára, éjszakai nyugalomra
áhítozzanak, ezen túl nem létezett számukra jövő. És az
asszonyaik féltek.
– Ki rendelkezne ezzel a temérdek pénzzel? – kérdezte
egy munkás.
– Egy bizottság, amelyet az elvtársak választanának
maguk közül. A bizottság tartozna havonta beszámolni a
pénz felhasználásáról.
– Nagy hatalma lenne annak a bizottságnak.
– Ellenőrzésük alatt állna.
– Ki ellenőrizné?
– Mindazok, akik eljönnek a gyűlésre.
– Temérdek pénz az! – mondta másodszor is az iménti
felszólaló.
Szívesen fizettek volna két frankot havonta, de féltek
attól az ismeretlen hatalomtól, amelyet a segélypénztár
jelentene egyikük kezén. Attól féltek, hogy új urakat
vesznek a nyakukba. Laura a lelkükre beszélt, rekedtes,
szenvedélyes hangján. Komoran, fagyos arccal hallgatták.
Amikor kiléptünk a gyűlésteremből, Laura nagyot
sóhajtott:
– Nem bíznak bennünk.
– Nem bíznak önmagukban.
– Nem is csoda – mondta Laura. – Eddig csak
gyengeségüket érezhették.
Fázósan szorosabbra vonta sálját nyaka körül. A levegő
langyos volt, de finom eső szitált, mióta Rouenba
érkeztünk, megállás nélkül szitált vagy zuhogott az eső.
– Fázom.
 – Jöjjön, igyunk egy forró grogot.
Laura sálja vékony volt, cipője átnedvesedett. Mialatt
helyet foglalt a bőrülésen, jobban megnéztem. Szeme alatt
mély karikák, orra kivörösödött. Nyugodtan üldögélhetett
volna otthon a kandalló mellett, nagyokat alhatott volna
éjszakánként, lehetett volna szép, elegáns, talán
körülrajongott is. És ő ehelyett fáradhatatlanul járta az
országot, keveset evett, keveset aludt, elhanyagolta a
külsejét, elkoptatta cipőjét és erejét. Miért, kiért?
– Kímélje magát egy kicsit, Laura.
Vállat vont.
– Többet kellene önmagával törődnie.
– Az ember nem törődhet önmagával.
Némi sajnálat csengett a hangjában. Armand nem sokat
törődött vele, Spinelle igen, de szerencsétlenül,
idegesítően. Én végigkísértem fél Franciaországon, de
jóformán soha nem szóltam hozzá.
– Bámulom Armand-t – mondta Laura. – Milyen erős!
Úgyszólván nem ismer kétséget.
– Hát maga kételkedik, Laura?
Letette grogos poharát. Halvány arca kicsit kipirult a
forró alkoholtól.
– Nem akarják megérteni, amit mondunk ... Néha azon
töprengek, nem volna-e okosabb békén hagyni őket.
Éljenek, haljanak nyugodtan.
– És maga mihez kezdene?
Picit elmosolyodott.
– Visszatérnék oda, ahol születtem: melegebb éghajlat
alá. Befeküdnék egy függőágyba, a pálmafa alá, és
feledném a világot.
– Miért ne, Laura?
 – Nem bírom megtenni – ingatta ő a fejét. – Nem volnék
képes felejteni. Túl sok szenvedés, nyomor van a földön,
nem viselném el tétlenül.
– Akkor sem, ha boldog lenne?
– Nem lennék boldog.
A szemközti sárga tükörben láttam Laura ázott haját a
fekete sapka alatt, bársony szemét gyűrött arcában.
– Mindennek ellenére hasznos munkát végzünk, ugye? –
kérdezte.
– Hát persze.
Rám nézett, vállat vont:
– Maga soha nem mondja ki, amit gondol. Miért?
– Mert nem gondolok semmit.
– Nem igaz.
– Igazán mondom. Képtelen vagyok bármit gondolni.
– Miért?
– Ne beszéljünk rólam.
– Igenis beszéljünk.
– A szavak mást és mást jelentenek magának és nekem.
– Tudom. Egyszer azt mondta Armand-nak, hogy nem e
világból való.
Tekintete a kezemre tévedt, onnan az arcomra.
– De ez nem igaz – mondta. – Itt ül mellettem,
beszélgetünk. Maga is ember, habár különös sorsú ember,
maga is e föld szülötte.
Hangja kért, sürgetett, simogatott és hívott, messze,
valahol a kihűlt láva és hamurétegek mélyén moccant
valami. A fakéreg érdes tapintása arcomon, egy lenge lila
ruha, amint eltűnik a fasor végén.
– Ha maga is úgy akarná, lehetnénk jó barátok – mondta
Laura.
 – Nem ért engem. Senki nem értheti, ki és mi vagyok.
– Magyarázza meg.
Tagadólag ráztam a fejem.
– Jobban tenné, ha aludni menne.
– Nincs kedvem aludni.
Két keze illedelmesen nyugodott az asztalon, de körmei
a márványlapot kaparták. Magányos volt mellettem, az
elvtársai mellett, egyedül volt a világon, a szenvedés
önként vállalt, iszonyú terhével a vállán.
– Maga nem boldog – mondta.
– Nem.
– No látja! – szólt hirtelen feltörő szenvedéllyel. – Mégis
e világról való maga is: ember, akit sajnálni lehet és
szeretni.
Marianne mélyen belélegezte a rózsák, hársak illatát, és
nevetett: „Tudtam, mindig tudtam, hogy boldogtalan.” Én
magamhoz öleltem a fatörzset: „Hát eleven emberré válok
megint?” A hideg lávahegy alatt forró gőz gomolygott.
Tudtam, hogy Laura régóta szeret.
– Maga meg fog egyszer halni, és én elfelejtem –
mondtam. – Ez eleve lehetetlenné tesz mindenfajta
barátságot közöttünk, vagy nem?
– Nem – ingatta ő a fejét. – Ha elfelejt is, barátságunk
létezett, a jövő nem tehet semmit ellenében.
Rám nézett, tekintete besugározta arcát:
– Elfogadom a jövőt, amelyben elfelejt, a múltat,
amelyben nem léteztem. Ez is, az is része a maga lényének:
ez a jövője, az a múltja. Sokszor végiggondoltam én ezt, és
azt mondtam magamban: nem választhatna el bennünket
az idő, ha...
Elfúlt a hangja, gyorsan, szinte hadarva fejezte be a
mondatot.
–... ha egy kicsit szeretne.
Önkéntelenül mozdult felé a karom. Szerelme erejénél
fogva eggyé válhattam önmagammal, jövőm, múltam
ellenére, évszázadok óta először életre kelhettem,
mindenestül. Ember voltam ismét, egy férfi, akit egy nő
szeret, különös sorsú férfi, mégis e világról való.
Megérintettem Laura ujjait. Egyetlen szó még, és
megreped a halott lávahegy, forrón tör elő az élet
lávafolyama, a világ újra arcot ölt, lesznek várakozások,
örömök, bánatok ...
– Engedje meg, hogy szeressem – mondta Laura alig
hallhatóan.
Néhány nap, néhány év. És ott fekszik majd az ágyon,
összeaszott arccal. Kihunytak a színek, elfakult az ég,
megfagytak az illatok: „Elfelejtesz.” Képe beledermed majd
a tojásdad keretbe. El sem panaszolhatom: nincs többé,
mert nincs rá szavam. Hol nincs? Nem támadt űr
körülöttem.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Hiába. Minden hiába.
– Hát semmit nem jelentek a maga számára?
Ránéztem. Tudja, hogy halhatatlan vagyok, felmérte e
szó egész súlyát, jelentését, és mégis szeret, képes ilyen
szerelemre. „Ő a legnagylelkűbb, a legszeretőbb, a
legnemesebb, a legtisztább asszony mindazok közül, akiket
ismertem” – mondtam volna, ha lettek volna még emberi
szavaim. De a szavak nem jelentettek többé semmit
számomra. Laura máris halott volt. Visszahúztam a
kezemet.
– Semmit. Ezt maga nem értheti, Laura.
Összekuporodott ültében a széken, s a tükörbe bámult.
 Egyedül volt, fáradt volt, s most már így fog
megöregedni, egyedül, fáradtan. Kéretlenül, két marokkal
fog adni, mindig csak adni, és soha nem kap cserébe
semmit; harcolni fog az emberekért, nélkülük, ellenük,
kétkedve bennük és önmagában. Szívemben még
meg-megrebbent valami: a részvét. Megmenthetném
Laurát végzetétől, régi kincseimből maradt valamennyi,
elvihetném őt délre, melegebb égtájakra, heverészhetne a
függőágyon, pálmafák árnyékában, és én azt mondhatnám
neki: „Szeretlek.”
– Laura.
Félénken rám mosolygott, szemében ott csillogott még a
remény egy szikrája. Beatrice a vörös-arany pergamenlap
fölé hajtotta elnehezült, unott arcát. „Boldoggá akarlak
tenni!” – mondtam neki, és elveszejtettem,
jóvátehetetlenebbül, mint Antoniót. Laura mosolygott. De
jobb-e, ha mosolyog, mint ha sír? Nem adhatok neki
semmit. Nem tehetek semmit az emberekért, ha nem
kívánom ugyanazt, velük együtt, magamnak is, nekik is.
Szeretnem kellett volna Laurát. Nem szerettem. Nem
akartam semmit.
– Menjen aludni – mondtam. – Késő van.

A ciprusfasorban szőke pontocskák lebegtek, fel-le,

fel-le, mintha láthatatlan fonálon rángatnák őket,
vízcseppek szökkentek a magasba és hulltak alá, mindig
ugyanaz a tajték és mindig más, hangyák jöttek-mentek,
ezer hangya, egy hangya, ezer példányban. Jöttek-mentek
az emberek a Reform kiadóhivatalában, az ablakhoz
siettek, visszafordultak, egymás vállát veregették, leültek,
felálltak, és szünet nélkül duruzsoltak. Zápor verte az
ablakokat, hét szín, négy évszak, és mind egyszerre
beszéltek: vajon ez forradalom?
A forradalom győzelme azt követeli... Itália üdve,
Carmona üdve, a birodalom biztonsága azt követeli,
duruzsolták görcsösen, szorongatták kardjuk markolatát,
revolverük agyát, és készek voltak meghalni, hogy ezt
bebizonyítsák.
– Megyek, megnézem, mi történik odakint – mondta
Laura. – Elkísér, Fosca?
– Hogyne, természetesen.
Az utcán feketéllett a tömeg. Ferde szálú eső verte a
járdát, a tetőket, itt-ott nyitott esernyő imbolygott a fejek
felett, de a legtöbben gondtalanul, hajadonfőtt sétáltak az
ázott éjszakában. „Előre, ország népe, harcra!” Énekeltek,
fáklyát csóváltak, zászlót lengettek, a házakat
kivilágították, lampionokat, hólyaglámpásokat aggattak a
házfalakra, a tereken magasra csapó lángok birkóztak
széllel, esővel: „Fegyverbe, harcosok!” Énekeltek.
Örömujjongás, halálordítás, zsolozsma verte fel az ivókat,
verekedés lármája, itt a végítélet napja. „Fegyverbe!”
Elárasztották az utcákat, körültáncolták az örömtüzeket,
fáklyát lóbáltak. Mindig ugyanaz a tajték és mindig más.
„Vesszen Guizot!” – üvöltötte a tömeg. Sokan puskát vittek
a vállukon. Laura furcsán mosolygott, és a távolt kémlelte,
valamit látott, amit én nem. Carlier ült a csónakban, a
csendes vízen, és a távolt kémlelte, a folyó láthatatlan
torkolatát, vajon a Csendes-óceánba ömlik-e, vagy nem?
– Ne menjenek arra!
Egy asszony szólt utánunk a kapualjból, ahol meglapult;
kézzel-lábbal integetett: forduljunk vissza! Az utcán,
amelynek sarkára érkeztünk, nem járt senki. Lövés
csattant. Az emberek megálltak. Laura karon ragadott,
átvonszolt a tétova tömegen.
– Elővigyázatlanság – mondtam.
– Tudni akarom, mi történik.
Elsőként egy zubbonyos férfit pillantottunk meg. Arccal
a földre borult, két karja kinyúlt, mintha a kövezetben
próbált volna megkapaszkodni, mielőtt a halálba süpped. A
második, akit megláttunk, tágra meredt szemmel bámult
az égre. Voltak, akik még nyögtek. A szomszédos utcákból
férfiak jöttek elő, hordággyal, fáklyáik bevilágították a
véres kövezetet, amelyen halottak, sebesültek hevertek, és
vad összevisszaságban esernyők, sétabotok, kalapok,
kipukkadt lanternák, gyűrött zászlók. Róma terei vértől
vöröslöttek, a lefolyóknál különös, rózsaszín és fehér
koncokon marakodtak a kutyák, kutya vonított halott
gazdája után, asszonyok és gyerekek mutogatták a holdnak
lótiporta, sebesült arcukat, legyek dongtak a
bambuszkunyhók övezte döngölt térségen kiterített hullák
fölött, halálhörgés szállt az égre a katonák lába nyomán
felkavarodó porból. Húsz évig, hatvan évig kerülgetik a
halált, és a végén meghalnak.
– Gyerünk a Bastille-hoz!
A tér hirtelen benépesült. A tömeg megállított egy
kocsit, felrakták a halottakat. „Gyerünk a Bastille-hoz!” –
kiáltották. És azt is kiáltották: „Bosszút! Gyilkolják a
népet!” Laura fehér volt, mint a fal, ujjai görcsösen
fonódtak a karomra: „Ez csakugyan forradalom!” –
suttogta. Félreverték a harangokat, meglódult a
halottaskocsi. „A Bastille-hoz! Bosszút!” A halottak még ki
sem hűltek, vérük még meg sem alvadt a kövezeten, mégis
halottak voltak, most és mindörökké, de az élők éltek, úgy
éltek, mintha soha nem halnának meg, holtukig hurcolva
az engedelmes holttestek terhét. Zúgott a harang, zászlót,
csóvát lengető csoportok özönlöttek mindenfelől a térre, a
fáklyák fénye vörösre festette a véráztatta kövezetét.
Percről percre nőtt-dagadt a menet, a körutat elöntötte a
fekete áradat, a sűrű, áthatolhatatlan, örök-egyforma
hatalmas emberár. Egyetlen csepp sem hiányzott a
tengerből. Pestis, kolera, éhínség, máglya, vérontás,
háborúk, forradalmak vonultak el felette, mégis itt volt
megint, hiánytalanul, a halottak a földben, az élők a
földön, mindig ugyanaz a tajték... Vonultak, vonultak a
Bastille-hoz, a forradalomba, a jövőbe, legyőzni a
zsarnokságot, hogy megszűnjön a nyomor, ne legyenek
többé osztályok, határok, háborúk, öldöklés, és eljöjjön,
aminek jönnie kell, az igazság, testvériség, szabadság kora;
a világot az értelem fogja kormányozni, az én értelmem, a
fehér vitorlát elnyelte a távol, az emberek szabadok
lesznek és gazdagok, övék lesz a föld minden kincse, nagy,
napfényes városokat építenek maguknak; kiirtom a vadont,
felszántom az ugart, a kék, sárga és zöld foltos földgömböt,
amelynek ura vagyok, utak hálózzák be, napfényben fürdik
az új Jeruzsálem, ahol fehér ruhás emberek békecsókokat
váltanak; és körültáncolták az örömtüzeket, sötét
bolthelyiségek mélyén remegtek, jó szagú budoárokban
ültek és beszéltek, beszéltek, szószékről prédikáltak,
kimért hangon, suttogva, hangosan beszéltek, kiáltoztak.
„Bosszút!” A sötét körút mélyén feltárult a vörös-arany
paradicsom kapuja, ahol a boldogság úgy vöröslött, mint a
harang reze, ők ide tartottak, ebbe a paradicsomba,
minden lépés közelebb vitte őket hozzá. Én a
végeláthatatlan síkságon lépkedtem, vizet köpött lábam
nyomán a nád, lépésről lépésre közeledtem a látóhatár
pereméhez, amely lépésről lépésre hátrált előlem, és
amelyen minden áldott este ugyanaz a nap bukott le.
– Éljen a Reform!
A tömeg megállt a kiadóhivatal ablakai alatt. Armand
kilépett az erkélyre, megmarkolta a korlátot, lekiáltott a
sokaságnak, a távolban egy templom égett, a bengálitűz
vérben fürösztötte a főtér szobrait. „Éljen Antonio Fosca!”
Felmásztak a háztetőkre, a fákra. „Éljen Luther!”,
kiáltották, és összekoccantak a boroskupák. Carlo
Malatesta hahotázott, lobogott, lángolt az élet
Carmonában, Wormsban, Gentben, Münsterben, Párizsban
és itt is, most is, eleven emberek, halandó emberek
szívében. De én a végeláthatatlan síkságon botorkáltam,
szilárd, fagyos talajt keresve, tapogatózva, vakon,
idegenen, halottan, mint a telet, virágot nem ismerő
ciprusok.
Megint meglódult a menet. Magamban Marianne-ért
fohászkodtam. Marianne-t hívtam segítségül. Neki volna
szeme látni, volna füle hallani, szíve harsányan dobogna, s
a sötét utcák mélyén neki is felragyogna a jövő, a
szabadság, testvériség. Lehunytam a szemem, és
váratlanul előttem állt Marianne, úgy, ahogy már időtlen
idők óta nem láttam, fekete-rózsaszín csíkos ruhájában,
sima fürtökkel, nyugodt mosolyával. „Marianne!” Tisztán
láttam. Marianne iszonyodva, rémülten bújt hozzám.
Gyűlölte a rendbontást, az erőszakot, a hangzavart,
visszaborzadt volna a kócos asszonyoktól, befogta volna a
fülét, hogy ne hallja a tömeg vad üvöltését, ő az értelem
forradalmáról álmodott. „Marianne.” Próbáltam jobb
belátásra bírni magamat. Ma Marianne is más lenne,
ismerné, szeretné a népet, megszokta volna a lőpor és a
halál szagát. Laurára néztem. Kócosan, átázott cipőben
vonult a tömeggel, fázósan beleburkolódzott sáljába, de a
szeme ragyogott: Laura volt, nem Marianne. Hogy ma itt
lehessen velem, mellettem, ahhoz Marianne-nak ki kellett
volna lépnie önmagából, mássá lenni, mint aki volt.
Mindörökre magába zárta őt a múlt, saját kora, és én nem
szólíthatom magam mellé, még képzeletben sem.
Körülnéztem. Láttam a csillagtalan eget, a kivilágított
házakat, a fákat és embereket, Marianne testvéreit. És
rádöbbentem: most pattant el az utolsó szál, amely a
világhoz kötözött, ez többé már nem Marianne világa, nem
nézhetem az ő szemével; tekintete mindörökre kihunyt,
szíve megszűnt dobogni itt, az én szívemben is.
„Elfelejtesz.” Nem én felejtettem el, ő hagyta itt
észrevétlen a világot és engem, aki mindörökre e világ
foglya vagyok. Nincs többé nyoma sem égen, sem földön,
sem vízen, sem emberi szívekben, nem maradt a helyén űr,
hiány, kerek és teljes nélküle a világ. Mindig ugyanaz a
tajték és mindig más, egyetlen csepp sem hiányzik a
tengerből.
Vonultak. Közeledtünk a Bastille-hoz, a menet
háborgott, mint az áradó, hatalmas folyam, jöttek,
özönlöttek az emberek a környező utcákból, a körút
mélyéről, az idők mélyéről, Carmona, Gent, Valladolid,
Münster utcáin, Németország, Flandria, Itália,
Franciaország útjain vonultak, gyalog, lovon, csuhában,
zubbonyban, posztózekében vagy páncélingben, parasztok,
munkások, polgárok, csavargók, reménytől, haragtól,
gyűlölettől, örömtől hajtva, a jövő paradicsomára szegzett
szemmel, vonultak, verejték- és vérnyomot hagyva maguk
mögött; lábukat feltörte az út röge, de ők csak mentek,
lépésről lépésre közeledtek a látóhatár felé, amely lépésről
lépésre hátrált előlük, és amelyen minden este ugyanaz a
nap bukott le; és így mennek, vonulnak holnap is, száz év
múlva is, húsz évszázad múlva is, mindig ugyanaz a tajték
és mindig más; a látóhatár hátrál, hátrál előlük, napról
napra, örökkön-örökké, annyit lépve, ahányat ők, száz
évig, ezer évig, mint száz éve, ezer éve, mindig a fekete
síkságon.
De esténként ledobtam iszákomat a fagyos földre, tüzet
gyújtottam, és leheveredtem, hogy másnap elölről
kezdjem, így pihennek meg ők is néha. Megálltak a
Városháza téren, kiáltoztak, a levegőbe lövöldöztek, egy nő
felugrott egy ágyú csövére, és elénekelte a Marseillaise-t.
„Éljen a Köztársaság!” Lemondott a király, azt hitték,
markukban a győzelem; teli boroskupát markoltak,
nevettek, Caterina mosolygott, Malatesta hahotázott,
Pergola falai leomlottak, eget verő ujjongás harsant,
Firenze dómjai csillogtak a napsütésben, győzelmet
kongattak a székesegyház harangjai. Carmona
megmenekült, beköszöntött a béke. Armand kilépett az
erkélyre, egy nagy papírcsíkra öles betűkkel felírták:
„Éljen a Köztársaság!”, kigöngyölték a papírcsíkot,
odaerősítették az ablak alá, marékszám szórták a tömeg
közé a röplapokat, amelyeken a hit és a remény szavai
álltak. A tömeg felujjongott. „Éljen a Köztársasági” „Éljen
Carmona!”, és Carmona elveszett, kitört a háború, nem
foglaltuk el Firenzét, elkullogtunk falai alól, nehéz szívvel
indultunk haza a kihalt Pergolából, az ingolstadti parasztok
kíntól vonaglottak a maguk gyújtotta tűzben ... Armand
keze nehezedett a vállamra.
 – Tudom, mire gondol – mondta.
Így maradtunk egy pillanatig. Mozdulatlanul néztük az
őrjöngő tömeget. Vadul rikoltoztak, csatabárdjuk
le-lesújtott a nagy, vörös cölöpre, táncoltak, falhoz
csapdosták a csecsemőket, bengálitüzek gyúltak ki az
éjszakában, csóvát vetettek a palotákra, vérben ázott a
kövezet, hímzett zászlók lobogtak minden ablakban,
élettelen tetemeket himbált a szél erkélyrácsokon,
lámpaoszlopokon, jajkiáltás, örömkiáltás, halotti ének,
békezsolozsma, összekoccanó poharak csörgése,
fegyvercsörgés, nyögés és nevetés szállt az égre. Majd
csend lett újra; a terekről eltakarították a hullákat, az
asszonyok megint eljártak minden áldott nap a kútra,
újszülötteiket dajkálták a küszöbön, megint felhangzott a
szövőszékek zakatolása, ide-oda jártak a vetélők, a
halottak meghaltak, az élők éltek, Carmona tétlen
terpeszkedett kőszálán, mint egy pöfeteggomba,
eget-földet elborított az unalom, mindaddig, míg újra fel
nem lobbant a tűz, míg fel nem harsant az éjszakában az új
hang, mindig ugyanaz a hang és mindig új: „Éljen a
Köztársaság!” Az asszony egyenes derékkal állt az
ágyúcsövön, és énekelt.
– Holnap kezdődik elölről a harc, tudom – mondta
Armand. – De ma győztünk! Történjék bármi: ez igazi
győzelem.
– Az.
Néztem Armand-t, Spinelle-t, Laurát. Ma. Ez a szó jelent
valamit a számukra. Nekik van múltjuk és jövőjük, van
jelenük. „Szeretem ezt az órát!” – mondta Carlier, és
mosolygott a folyón, amely északról délre, vagy talán
keletről nyugatra folyt. Izabella lent andalgott a kertben,
napsugár táncolt a szép, ódon bútorokon, és Károly
mosolyogva simogatta selymes szakállát; a tér közepén
máglya állt, a máglya körül áhítatos tömeg, és ők énekelve
közeledtek, szívükre ölelve egész múltjukat. „Vesszen a
Köztársaság!” – kiáltotta a nép, és Armand sírt, és mert
akkor sírt, ma pedig mosolyog, győzelme igazi győzelem,
amelyen nincs a jövőnek hatalma. Armand tudja, hogy
holnap újrakezdődik az akarás, a tagadás, a harc, és
holnap, majd újra is kezdi. De ma győzött, összenéztek,
összenevettek: győztünk! mondták egymásnak, és mert
összenéztek, szóltak egymáshoz, tudták: nem kérészéletű
legyecskék és nem is hangyák ők, hanem emberek, fontos
az életük, fontos a győzelmük. Életüket adták, életüket
vetették kockára ezért a tudatért, és meggyőződtek róla:
nincs más igazság, csak ez.
Az ajtó felé indultam. Én nem kockáztathattam az
életemet, nem mosolyoghattam rájuk, nem lábadt könnybe
a szemem, nem gyúlt láng a szívemben. Sehonnai vagyok,
nem tartozom sehová, nincs múltam, nincs jövőm, nincs
jelenem. Nem akarok semmit, nem vagyok senki. Mentem,
lépésről lépésre, a látóhatár felé, amely lépésről lépésre
hátrált előlem, vízcseppek freccsentek fel, hulltak vissza,
egyik pillanat kioltotta a másikat, kezem üres volt,
mindörökre. Idegen voltam közöttük, halott, ők emberek
voltak, élők. Nem voltam közülük való. Nem volt mit
remélnem. Kiléptem az ajtón.
EPILÓGUS
 Fosca hangja megremegett, most először, mióta
történetébe belekezdett. Lehorgasztotta a fejét, és úgy
bámulta két kezét a viaszosvászon terítőn, jobbról-balról a
kék findzsa mellett, mintha most látná először.
Megmozdította a jobb, majd a bal hüvelykujját, aztán
visszaejtette a viaszosvászonra. Régine elkapta róla a
tekintetét. A terem nappali fényárban úszott, az
asztaloknál parasztok ültek, levest kanalaztak, fehér bort
ittak, az emberek világában egy új nap kezdődött, kék volt
az ég az ablakon túl.
– És nyílt valahova az az ajtó?
– Igen, a Városháza térre. És onnan egy út a mezőre, az
erdőbe, a sűrűbe, az álomba. Hatvan évig aludtam. Amikor
felvertek, a világ éppen olyan volt, mint régen. Azt
mondtam: hatvan éve alszom. Erre bedugtak az
őrültekházába. Ott nem volt rossz.
– Ne mondja olyan gyorsan – szólt Régine.
Merőn nézte az ajtót, azt gondolta: „Ha a végére ér, ki
kell lépnem azon az ajtón, és az is nyílik valahova. Én nem
alhatom el, és nincs bátorságom meghalni."
– Nincs tovább – mondta Fosca. – Minden reggel felkelt
a nap és minden este lenyugodott. Bekerültem az
őrültekházába, kikerültem onnan. Háború volt, a háború
után béke lett, és a béke után megint háború. Naponta
születnek és meghalnak az emberek.
– Hallgasson I
Régine önkéntelenül a szájára tapasztotta mindkét
kezét. Torkából a szívére, szívéről a gyomrába szállt le a
rettegés. Sikoltani lett volna kedve.
 – És most mihez kezd? – kérdezte rövid hallgatás után.
Fosca felnézett, arca mintha darabokra hullt volna.
– Nem tudom.
– Elalszik újra?
– Nem. Nem bírok már aludni.
Suttogóra fogta a hangját:
– Lidérces álmaim vannak.
– Magának? Lidérces álmai?
– Azt álmodom, hogy a földön nincs többé ember. Mind
elpusztultak. A föld fehér. A hold még ott van az égen, és
bevilágítja a hófehér földet. A földön magam vagyok az
egérrel.
Nagyon halkan beszélt, tekintete vénséges vén volt.
– Miféle egérrel?
– Az elátkozott kis egérrel. Már rég nem lesznek emberek,
és ő csak jár körbe-körbe az örökkévalóság ketrecében. Én
ítéltem erre a sorsra. Ez az én legnagyobb bűnöm.
– Az egér nem tudja ...
– Annál rosszabb. Nem tudja, csak szalad körbe-körbe. És
egy napon nem lesz más élőlény a föld színén, mint ő meg
én.
– És én a föld alatt – mondta Régine.
Összeharapta a száját. A kiáltás feltolult a gyomrából a
szívére, szívéből a torkára. Agyában perzselő, nagy
fényesség vibrált, vakítóbb az éjszakánál. Nem szabad
sikoltani, nem – pedig úgy érezte, ha kiálthatna, történne
valami, talán megszűnne ez a gyötrő lüktetés a fejében,
talán kialudna a fény.
– Elmegyek – mondta Fosca.
– Hová?
– Akárhová.
– Minek, ha nincs hová mennie?
– Úgy rémlik, mintha a lábamnak mozogni volna kedve –
felelte Fosca. – Ki kell használnom az alkalmat, amíg még
lehet.
Felkelt, indult. Régine követte.
– Hát velem mi lesz?
– Ó, magával? – vont vállat Fosca. – Majd csak meghal.
Két lépéssel lent termett a bejárati lépcső alján, és nagy
iramban megindult a faluból kivezető úton. Úgy sietett,
mintha valahol messze, a látóhatár peremén várná valami:
egy jégborította, embertelen, élettelen, fehér és csupasz
világ. Régine is kilépett az utcára. „Menjen csak! –
gondolta. – Tűnjön el örökre!” Addig nézett Fosca után,
míg el nem tűnt a szeme elől; úgy érezte szinte, mintha a
távozóval együtt eltűnne az átok is, amely őt, Régine-t
kiforgatta valójából. Amikor Foscát elnyelte az útkanyar,
Régine is indult volna, de egyetlen lépés után földhöz
cövekelte a rémítő felismerés: Fosca elment, és ő mégis
megmaradt annak, amivé Fosca tette. Fűszál, kérészéletű
legyecske, hangya, tajtékfoszlány. Segélyt kérően nézett
körül. Talán van menekvés! Szívében rebbent valami,
sebesebben, mint ahogy a szempilla rebben, de a remény
elillant, mielőtt alakot öltött volna. Régine fáradt volt,
szörnyen fáradt. Tenyerét a szájára tapasztotta, feje
lehorgadt, iszonyodva, rettegve megadta magát,
beletörődött a változtathatatlanba: holtáig legyecske lesz,
hangya, tajték. „Ez csak a kezdet” – gondolta, és ettől a
gondolattól mozdulatlanná dermedt, – mintha azt remélte
volna, hogy becsaphatja az időt, feltartóztathatja futását.
De két keze máris ernyedten hullt le görcsbe feszülő
ajkáról.
 Elsőt kondult a toronyóra. S csak akkor szakadt ki
Réginé torkán az első kiáltás.