Miért

nem bírjuk az őrző-védőket?

Írta
DIÁN TAMÁS









PANNONICA
KIADÓ




© Dián Tamás, 2003
© Pannonica Kiadó, 2003












Tartalom
 Az őrző-védő, mint olyan

Egyenruhás ember áll az ajtóban, vagy hátra tett kézzel járkál a hipermarket polcai között, esetleg
gumibotját lóbálva igyekszik lépést tartani egy telep kerítésének vonalával, netán keresztrejtvényt fejt
valamelyik bank előterének félreeső zugában. Ugye ismerős a kép? Igen, ő a biztonsági őr. Nevezik
még őrzővédőnek, vagyonőrnek vagy éppen szekuritis embernek is, attól függően, hogy éppen melyikre
hallgat. Ebben a könyvben valamennyi változatot használjuk, elkerülendő a későbbi sértődéseket.
Az első példányok megjelenését Magyarország területén a rendszerváltás idején, vagyis úgy 1990
táján regisztrálták, s azóta rendkívül elszaporodtak. Számuk jelenleg 100000 és 140000 közöttire tehető.
Ebből is látszik, hogy hazánk ideális életkörülményeket biztosít az őrző-védők számára.
Nézzük csak, mi is kell egy biztonsági őrnek, hogy úgy érezze magát, mint garnélarák az aszpikban!
Először is szüksége van valamire, amit megvédhet. A rendszerváltás idején lezajlott spontán
tőkefelhalmozás ebből a szempontból kapóra jött. Egy csomó vagyontárgy, illetve ingatlan került így-
úgy magánkézbe, s mivel ezek tulajdonosai éppen a saját példájukon okulva nagyon is tisztában voltak
azzal, hogy milyen könnyű ezeket ellopni, érthető módon igyekeztek frissen szerzett javaikat
biztonságban tudni. Adva volt tehát a piaci kereslet, amire csak ráerősített ama tény, hogy
Magyarország tízmillió lakosából - részben a magánszférába átharácsolható állami vagyon véges volta
miatt - sajnálatos módon csak néhány tízezer ember válhatott napok alatt milliomossá, viszont a többség
továbbra is erre törekedett. Ergo: az újgazdagok egy pillanatig sem érezhették biztonságban a
vagyonukat, s kellett nekik valaki, aki megvédi őket. Ennek a jól behatárolható rétegnek a
kiszolgálására jöttek létre az első őrző-védő cégek.
A magyar néplélek eleinte nem tudta hová tenni a dolgot. Nem csoda, hiszen a szocializmus ideje
alatt minden az volt, aminek látszott. A katonán katonaruha feszült, a rendőrön rendőrzubbony, a
krumplilevest pedig krumplilevesnek nevezték az összes étlapon. S akkor, 45 év után, az új kor
hajnalának első sugarában megjelent egy hibrid lény kontúrja, beazonosíthatatlan nacionáléjú
egyenruhában, oldalán gumibottal, mellén megcsillanó jelvénnyel, és azt mondta: Igazolja magát!
Csoda-e, ha az utca népe már az első pillanattól bizonyos gyanakvással szemlélte a szekuritis
embereket? Egyik nap hivatalosan is megmondják, hogy a rendőr ugyanolyan ember, mint a többi,
másnap pedig a boltban ott magasodik a biztonsági őr, és még a cipőfűzője is azt sugallja, hogy ő
bizony itt élet és halál ura. Ez nehezen feloldható ellentmondást jelentett a demokráciát még éppen csak
tanuló polgárok számára. Ám a magyar néplélek végül is egyszerűen oldotta meg a dilemmát.
Elkezdték utálni az őrző-védőket.
Jegyezzük meg gyorsan: ez a feladat intellektuálisan nem jelentett igazán nagy kihívást senki számára
(kivéve talán magukat az őrző-védőket), mivel kis hazánkban szinte nincs is olyan szakma, amelynek
képviselőjét ne lehetne valamilyen mértékben gyűlölni. Gondoljunk csak a zöldségesek, taxisok,
portások vagy kalauzok népes táborára, hogy tényleg csak a legnagyobb kasztokat emeljük ki az
élvezettel utálhatók közül. A biztonsági őr speciel ragyogóan illik ebbe a sorba. Egyenruhája van, mint a
rendőrnek, de intézkedési jogköre gyakorlatilag a nulla felé konvergál. Hatalmát tulajdonképp önmaga
létezéséből vezeti le, s ebből a jogkörből csak annyit képes érvényesíteni, amennyit a környezete
elismer. Ez már eleve egy folyamatos konfliktusforrás, hiszen az emberek ezt a fajta védtelenségét
hamar megsejtik, s mivel szabad országban élünk, gyakran éreztetik is az őrző-védőkkel, hogy tisztában
vannak jogosítványaik korlátaival. A másik oldal ezt a fajta provokatív viselkedést aztán gyakran
indokolatlan agresszióval igyekszik megelőzni, letörni - hálás témát szolgáltatva ezzel az őrző-védők
túlkapásain csámcsogó újságoknak.
Ezen kívül még az sem használ a vagyonőrök tekintélyének, hogy szakmájukat a piacgazdaság első
éveiben enyhén szólva nem a törvényesség szinonimájaként emlegették. Több „vállalkozó" csak azért
alapított őrző-védő céget, hogy ennek leple alatt kiépíthesse és működtethesse saját kis
magánhadseregét. Ezek a cégek aztán néha egészen konkrét síkra terelték a piaci küzdelmet: előfordult
például, hogy két egyenruhás csoport szabályos háborút vívott. Szerencsére ez a tendencia ma már
egyre kevésbé megfigyelhető, ám a szakma felhígulása (amelyre később még bővebben visszatérünk)
azt eredményezi, hogy időről időre olvashatunk megtévedt biztonsági őrökről, akik a rájuk bízott
vagyonra nemhogy nem vigyáznak, hanem épp ellenkezőleg: ők azok, akik meglovasítják, vagy
segítenek annak ellopásában. Ez a másik téma, amelyre a sajtó nagy kedvvel ráharap: egyenruhás ember
a bűn útjára lépett! Holott elképzelhető, hogy az őrző-védő szakmában sem magasabb a törvény ellen
vétők aránya, mint mondjuk az esztergályosok vagy a batikolók között. Csak épp amíg egy esztergályos
számára mindössze néhány szerszám, a batikolónak meg mondjuk az őrizetlenül hagyott szappan jelenti
az erkölcsi kihívást, addig egy vagyonőrre - feladatának jellegéből adódóan - sokkal nagyobb értékek
vannak bízva. Így aztán ha megtéved, az általa elkövetett bűn is arányosan súlyosabb, ami megint csak
egy magyarázat a nagyobb sajtóvisszhangra.
Mindez és még sok más keveredik az emberek lelkében, amikor ránéznek egy biztonsági őrre.
Előítélet, félelem, bűntudat, dac és még ki tudja, hányféle érzelem állítja elő azt a sajátos lelkiállapotot,
amely mindannyiunkat hatalmába kerít, ha egy őrző-védő látóterébe tévedünk, s azt mondjuk: a francba,
ez most engem figyel?!

Vigyázat, nem őrző-védők!

Az őrző-védő embereknek mára sikerült olyan nimbuszt teremteniük maguk körül (jegyezzük meg
gyorsan: minden alap nélkül), hogy többen is igyekeznek a bőrükbe bújni. Ilyenek például az egyes
áruházak, boltok belső biztonsági emberei. Ők az adott kereskedelmi lánc állományához tartoznak,
akárcsak a sajtpult mögött álló eladó, vagy az az illető, aki a nagy akvárium mellett a halakat egy
kemény rúddal fejbe vágja. Ezek az ellenőrök a tolvajokat igyekeznek lefülelni, ám mivel eme
tevékenységükhöz hatósági igazolvánnyal nem rendelkeznek, így még az a kevés többletjogosítvány
sem illeti meg őket, amellyel a biztonsági őrök vannak felruházza. Hasonló a helyzet a sportegyesületek
belső rendészéivel, a MÁV vasúti rendfenntartóival, illetve a különböző tömegközlekedési eszközök
ellenőreivel. Nekik még annyi joguk sincs, hogy addig korlátozzák mozgásukban embertársaikat, amíg
a hatóság képviselője (rendőr) a helyszínre nem érkezik. Ez ugyanis a személyes szabadság megsértése
lenne, amiért súlyos büntetés jár, akár vétkes valamiben az általuk feltartóztatott illető, akár nem.

 Kiből lesz őrző-védő?

Amíg valaki egy szakmában eljut a jártasságot igazoló oklevél megszerzéséig, általában két-három év
is eltelik. A vagyonőrökre ez nem vonatkozik. Nekik a szakmunkás-képesítéssel egyenértékű hatósági
engedély kiállításához mindössze egy 300 órás tanfolyamot ír elő a törvény. Ebből is látszik, hogy
biztonsági embernek kizárólag éles elméjű, gyors felfogóképességű, páratlan memóriájú emberek
mennek. Vagy mégsem? Dr. Sasvári Árpád, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai
Kamara budapesti elnöke szerint ugyanis sokszor még ezt a „light" tanfolyamot sem végzik el az
érintettek.
- Sok a kókler átképző cég, amely úgy hirdeti magát, hogy náluk a vagyonőr-igazolvány 1-2 héten
belül megszerezhető - mondta. - De nem feltétlen kell turpissághoz folyamodni, enélkül is előfordulhat,
hogy valakiből komolyabb tanulás nélkül válik vagyonőr. Nagyon sok tanfolyamon szabadidős
rendőrök tanítanak, az ő részükről a számonkérés enyhén szólva esetleges. A vizsgabizottságban pedig a
Belügyminisztérium által delegált elnök többnyire csak az eléje tett papírokkal találkozik, a jelölteket
nem is látja.
A fővárosi kamara elnöke szerint sokat elárul a tanfolyamok komolyságáról az, hogy ő még olyan
emberrel nem találkozott, aki vagyonőrvizsgán megbukott volna. Emiatt persze borzasztóan felhígult a
szakma: Sasvári Árpád úgy véli, jelenleg Magyarországon a körülbelül 100000 vagyonőrből mindössze
30000 alkalmas a pályára (de hallani olyan véleményeket is, hogy ez az arány még rosszabb: legfeljebb
10 százalék).
Ezért persze a munkaügyi hivatalokat is felelősség terheli. Ott ugyanis az a szemlélet, hogy ha valaki
nem ért semmihez (esetleg túl idős, vagy egyszerűen csak nem tud elhelyezkedni a saját szakmájában),
akkor „vagyonőrnek még jó lesz". Így vált a biztonsági őrök hivatása egyfajta „foglalkoztatási
elfekvővé", ahová bárkit be lehet nyomni, javítandó a csökkenő munkanélküliségről szóló statisztikát.
De a hivatalos testülettől ilyen-olyan okok miatt kikerült rendőrök, határőrök és katonák előtt is ez a
pálya tűnik a legnyitottabbnak - vélhetően azért, mert ehhez nincs szükség olyan plusz tudásra,
amelynek megszerzése megoldhatatlan akadályt jelentene azon emberek számára, akik hivatásuk
legfontosabb képességének a szúrós tekintetet és a parancsok gondolkodás nélküli végrehajtását tartják.
Persze, ne legyünk igazságtalanok: mindez nem lenne lehetséges a szakma asszisztálása nélkül. Ma
ahhoz, hogy valaki vagyonőr legyen, csupán belföldi lakóhellyel rendelkező, büntetlen előéletű, 18.
életévét betöltött magyar állampolgárnak kell lenni. Slussz. Az egészségügyi alkalmasság igénye
mindössze a fegyverviselés szintjén fogalmazódik meg, vagyis elméletileg - a fogyatékkal élők
megsértésének szándéka nélkül - feltételezhetjük, hogy az Ön által látogatott hipermarket polcai között
teljesen vak, vagy netán süketnéma vagyonőr is bolyonghat.
- Hivatalos követelményrendszer híján rengeteg múlik azon, hogy az egyes cégek milyen belső
feltételeket támasztanak a munkatársaikkal szemben - jelentette ki egy nagy vagyonőr vállalkozás
névtelenséget kérő vezetője. Szerinte a tapasztalat az, hogy komolyabb szűrés, illetve
követelményrendszer csak a nagyobb cégeknél van. Hazánkban jelenleg mintegy 4000 vagyonvédelmi
vállalkozás működik, ám közülük mindössze 100-150 nevezhető komolynak. A kis cégeknek nemhogy
továbbképzésre nincs pénzük, de még arra sem, hogy megvizsgálják: tulajdonképpen kit is alkalmaznak.
Így aztán minden további nélkül elképzelhető, hogy az az állástalan pedagógus, aki - legyünk
jóindulatúak - végigült egy 300 órás tanfolyamot, néhány nappal a hatósági igazolvány kézhezvétele
után már több százmillió forintot kísér egy páncélkocsin.
A magyarországi vagyonőrök tehát szinte alig kapnak olyan tudnivalót, ami választott szakmájukhoz
a hétköznapi életben elengedhetetlen (a Btk. és a Ptk. alapjainak oktatását engedelmükkel nem
számítanánk ide), s egészségügyi, illetve életkori szempontból sem áll előttük semmilyen minimálisnak
nevezhető követelmény. Ám ez - sajnos - még csak a kisebbik baj. Az viszont már súlyosabb probléma,
hogy a vagyonőri képzés rendszerébe pszichológiai szűrőt sem építettek. Márpedig ha valahol, hát a
biztonsági őrök szakmájában óriási szükség lenne erre. Egy biztonsági őrnek jobbára kényes
élethelyzetekben kell helytállnia, hiszen gyakran kerülhet konfliktusok középpontjába. Az ilyen
helyzetek megoldásához pedig csak az esetek elenyésző hányadában elegendő a nyers, testi erő -
ehelyett inkább emberismeretet, konstruktivitást, kompromisszumkészséget, empátiát és még egy sor
hasonló képességet kellene felvonultatni. Vagyis csupa olyan dolgot, amelyek emlegetéséért a mai
vagyonőrök általában - tisztelet a kivételnek! - a leginkább odaütnek.

A félelem bére

A szakma felhígulása természetesen azt is jelenti, hogy az őrző-védő cégek emberei nem Kevin
Costner nívóján élnek. Ma egy átlagos banki őr órabére 500 forint plusz áfa. Ez azonban nem vándorol
teljes egészében a zsebébe, hiszen az őt alkalmazó céget is fenn kell tartani valamiből. Az órabérnek
tehát körülbelül csak a fele lesz a biztonsági emberé. Napi nyolc munkaórával számolva ez pontosan
2000 forint plusz áfa. Ha valaki egy kicsit utánanéz, rájöhet, hogy ez az összeg kevesebb, mint
amennyit jelenleg egy gyorsétterem alkalmazottjaként keresni lehet, vagyis az a motiváció, hogy egy
esetleges bankrablás során az őr az életét kockáztatva rávesse magát az álarcos bűnözőre, az anyagi
megfontolásokat alapul véve abszolúte minimálisnak mondható. Az is igaz viszont, hogy egy
gyorsétteremben állandóan rohangálni kell, rengeteg stresszhelyzet adódhat (odaég a sült krumpli, mi
van már azzal a húspogácsával stb.), vagyis effektíve dolgozni kell, ráadásul műszak végére zsírszagú
lesz az ember ruhája, haja, mindene. Ehhez képest egy pénzintézetben dolgozó vagyonőr úri
körülmények között tölti a napjait. Tekintélyt parancsoló egyenruhában sétálgat, nézelődik, olykor
keresztrejtvényt fejt, alkalmanként kicsit flörtöl a többnyire hölgyekből álló személyzettel, ha le kell
csavarni egy üdítősüveg kupakját, őt kérik meg erre, ha be kell állítani a légkondicionáló berendezést,
szintén neki szólnak, egyszóval olyan élete van, mint Dezső kakasnak a tyúkudvarban. Emberünk tehát
hiúsági téren mindenképp kompenzálva érezheti magát az alacsony fizetésért, ami pedig a már említett
veszélyt illeti, nos, elmondhatja: ő egy olyan dupla vagy semmi játékba nevezett be, ahol a legsúlyosabb
esetben az élete a tét. Végül is hány bankfiók van jelenleg Magyarországon? Valamivel több, mint 2500.
Hány nap van egy évben? Mekkora az esélye annak, hogy éppen azt a bankot rabolják ki, méghozzá
éppen akkor, amikor ő dolgozik? Lássuk be, nem nagyobb rizikó banki őrnek lenni, mint mondjuk a mai
terrordús időkben menő üzletemberként hetente körberepülni a fél világot. Anyagilag, persze... De ezt
már kitárgyaltuk.
A napi nettó 2000 forint persze nem azt jelenti, hogy emberünk mindössze ennyit keres. Bár a
hétköznapi nyitva tartáshoz mereven ragaszkodó bankrendszer nem teszi számára lehetővé a hétvégi
túlórázást, máshol még bevetheti őt a cége, illetve különböző juttatások címén felkúszhat a
javadalmazása akár 80 000-100 000 forintra is (hogy miért nem fizetést említünk, arról majd később).
Ez azonban még mindig nagyon kevés. Elméletileg lehetne ez a pénz több is, ám a vagyonőr
vállalkozások közötti piaci verseny ezt nem teszi lehetővé. A kis cégek számára ugyanis - és ugye ők
vannak többségben - az úgynevezett „vállalási ár" jelenti az egyetlen aduászt a megrendelőkért
folytatott hirigben. Az ügyfelek zöme ugyanis még mindig roppant árérzékeny, ideértve természetesen a
több százmillió forintból gazdálkodó multikat is. Eme spórolás okait most ne firtassuk, legyen elég
annyi, hogy vélhetően nincsenek túlságosan vérmes reményeik az általuk megrendelt biztonsági
szolgáltatás hatékonyságát illetően, s többségük valószínűleg csak azért alkalmaz vagyonőröket, mert a
konkurenciánál is van ilyen. Ha valamilyen okból elterjedne, hogy az ablakokban viruló muskátli
garantálja leginkább a megrendelők biztonságát, akkor most vélhetőleg a gyalázatosan alulfizetett
kertészekről értekeznénk. Nos tehát, az ügyfelek valahogy így gondolkodhatnak: amennyiben a minőség
nagyjából mindig ugyanaz, miért ne legyen a vagyonőrök jelenléte minél olcsóbb? (Hangsúlyozzuk: a
kis vagyonőr cégekről van szó!) Ez az oka annak, hogy az egymással versengő vállalkozások olykor
teljesen „lemennek kutyába", és sokszor olyan árat ajánlanak fel, amelyből már az éppen aktuális
minimálbéreket sem lehet kigazdálkodni. Ez a gazdasági nonszensz csak egyféleképp lehet
működőképes: ha az adott őrzővédő cég végül feketemunkával teljesíti a megbízást. (Többszörös
zárójelben említendő, hogy eme jelenség gerjesztésében maga az állam is jókora szerepet vállal, mivel a
legtöbb aláígérés a közbeszerzési eljárások során történik...) A vagyonvédelmi kamara egyszer ugyan
tett egy bátortalan kísérletet arra, hogy megállapítson valamiféle minimális vállalási díjat, ám a
Gazdasági Versenyhivatal azonnal rájuk dördült, hogy ezt ő tisztességtelen árkartellként értékelné, ami
többmilliós bírsággal járna. Így aztán maradtak a pimaszul alacsony tarifák, ami nem jó senkinek,
hiszen a valóban minőségi szolgáltatást nyújtó, saját alkalmazottait állandóan továbbképző, a technikai
bázisukat fejlesztő cégek az ár tekintetében eleve hátrányba kerülnek az „Énésakutyám" bétékkel
szemben. Furcsa, de ez utóbbiak sem járnak jól e helyzet konzerválásával, hiszen az alacsony vállalási
ár posványába ragadva sohasem kaphatnak esélyt a minőségibb munka finanszírozására. A
megrendelőknek is hosszabb távon be kell érniük azzal, ami most van: a kvaterkázó, olykor önmaguk
megvédésére is képtelen vagyonőrökkel, akiknek - a hivatástudaton túl - semmilyen érdekük nem
fűződik ahhoz, hogy szégyenletesen alacsony fizetésük ellenében bármiféle értékelhető munkát
nyújtsanak.

Ami őrző-védővé tesz

Ezek után természetesen adódik a kérdés: ha az őrzővédők többsége adottságait tekintve szinte
semmiben nem különbözik azoktól az embertársaitól, akiket, illetve akiktől őriz és véd, akkor vajon mi
teszi őt mégis biztonsági őrré, mi emeli őt a köz- és magánvagyon védelmére létrehozott kaszt
kiválasztottjai közé?

FORMARUHA
Mint már említettük, a ruházat nagyon fontos. Van egy mondás, miszerint a ruha teszi az embert, s
ebben a szakmában ez különösen igaz. Gondoljanak csak bele: sétálnak a boltban, odalép önökhöz egy
teljesen átlagos kinézetű ember farmerben és pulóverben, s azt kéri, hogy mutassák meg neki a táskájuk
tartalmát. Megtennék? Aligha. Ám ha ugyanezt egy formaruhás biztonsági őr teszi, máris más a helyzet.
A biztonsági őrök viselete tehát nem egyszerű munkaruha, mivel több fontos funkciója van: a
dominancia vizuális hangsúlyozása, a lélektani hadviselés része, a vélt és valós többletjogosítványok
materializálódása a legszembetűnőbb bizonyítéka annak, hogy viselője különbözik a többi embertől.
Talán észrevették: mindeddig tartózkodtunk az „egyenruha" kifejezéstől. Nem véletlenül. Az
őrzővédők munkaruhájának ugyanis hivatalosan formaruha a neve. Ennek ellenére ők maguk
szívesebben használják az egyenruha szót, mivel ez is növeli önbizalmukat.
A törvény kimondja: a formaruhának egyértelműen különböznie kell a fegyveres erők, illetve a
rendvédelmi szervek egyenruhájától. Nos, valószínűleg ember még nem látott olyan formaruhát, amely
mondjuk sárga vagy piros lett volna. Kevés kivételtől eltekintve - ahol mondjuk fekete-sárga az
uralkodó színösszeállítás - minden cég egyenöltözete a rendőrség hivatalos viseletére hajaz: kék ing,
ugyanilyen színű vagy éppen sötét nadrág, fekete cipő. Az ingeken kivétel nélkül megtalálható a váll-
lap-imitáció, s néha még a díszítő csíkozás is olyan, hogy az ember személyi igazolványa magától
kiugrik a belső zsebből, igazoltatásra.
Mindez persze érthető: egy őrző-védő cég legfontosabb tőkéje a megbízhatóság mellett a tekintélye.
Tekintélyt pedig kétféleképp lehet szerezni: munkával, illetve megjelenéssel. Az utóbbi könnyebb. Ha
az ember hasonlít egy rendőrre, akkor nagy eséllyel számíthat arra, hogy az emberek túlnyomó hányada
úgy is fog viselkedni, mintha ő egy hatósági ember lenne. Ez ugyan messze nem etikus, de talán még
nem nagy baj. A gondok általában akkor szoktak kezdődni, ha az illető őrző-védő ember túlságosan
beleéli magát ebbe a felvett szerepbe.
Van persze ellenpélda is. Mindenki találkozhatott már a slampos biztonsági őrrel, aki kényelmetlen,
fekete lábbelijét kitaposott, kínai sportcipővel helyettesíti. (Bár ha futni kell, ez talán még üdvözlendő
viselet.) Az viszont már egyértelműen igénytelenségről árulkodik, ha egy cég a munkatársain csak egy
fehér feliratos fekete pólóval jelzi a hovatartozást. Az egyenruha kisugárzása persze ebben az esetben is
tetten érhető: a T-shirtös őrző-védők között találhatók a legkevésbé képzett egyedek.

NAPSZEMÜVEG
A napszemüveg legalább olyan fontos kellék, mint a formaruha. Átlagosan minden harmadik-
negyedik biztonsági őr viseli, függetlenül attól, hogy hol dolgozik. Még a metróállomásokon sétáló
őrző-védőkön is látni napszemüveget, pedig hát ott a napsütés elég ritka jelenség. És ezek korántsem
olcsó tucatáruk! Általában Ray-Ban, T-Force, Moschino, Gucci, Versus termékekről van szó, vagyis
viselőjük nagy súlyt fektet a minőségre. De vajon miért? Mi készteti arra a biztonsági őröket, hogy
rengeteg pénzt kiadjanak olyasmire, ami - elméletileg - éppen a legfontosabb érzékszervüket tompítja?
Hosszas elemzés és tépelődés után a legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy a napszemüveget
ebben az esetben nem az elsődleges, hanem inkább a másodlagos funkciója miatt használják. Vagyis
nem az a fontos, hogy a viselője számára kényelmessé tegye a látást, hanem hogy akik az illetővel
találkoznak, ne láthassák a szemét!
A szemünk ugyanis sok mindent elárul. Még a legfegyelmezettebb embereket is elárulja a pillantásuk.
Elég egy megrebbenő szempilla, egy tizedmásodpercnyi önkéntelen hunyorítás, hogy leleplezze
mindazt, ami a lelkünkben épp lejátszódik. A szem a lélek tükre. Nem véletlenül takarják ki valakinek
csak a szemét, ha nem akarják, hogy felismerhető legyen.
Az őrző-védők is hasonlóképp gondolkodhatnak. Aki szemüveget tesz fel, az részben személytelenné
teszi magát. Élő tekintetét egy fekete csillogású üveggel váltja fel, részben azt is üzenve ezzel, hogy ami
benne lakozik, az éppen ilyen üres és visszfénytelen. Ez persze nem igaz, de remek álca. Olyan az
egész, mintha az illető álarc mögé bújna. S a rejtettség bizonyos embereknek bátorságot ad. Olyan érzés
ez, amelyet önmagukban hiába keresnek - megvásárolják hát a legjobb márkájú biztonságérzetet, s innét
kezdve e mögé bújnak.
Persze, az is lehet, hogy ez az okfejtés alapvetően téves, és az őrző-védők csak azért hordanak
napszemüveget, hogy így leplezzék a munkakörükkel teljes mértékben összeegyeztethetetlen barátságos
és mélyen emberi pillantásukat.

FEGYVER
Több olyan feladat is van, amelyet a biztonsági őr csak fegyverrel végezhet. Ilyen például a
repülőterek, a nukleáris létesítmények, a postahivatalok, a távközlési rendszerek és a közszolgálati
médiumok őrzése, a pénzszállítmányok kísérése és a bankfiókok védelme. Ez így nem tűnik túl soknak,
ám bizonyos szempontból ez is megkérdőjelezhető. Régről datálódó dilemma ugyanis, hogy a
biztonsági őrök vajon miért is viseljenek fegyvert, ha annak használata számukra jogilag úgyis erősen
behatárolt körülmények között lehetséges. A legtöbb esetben a vagyonőrnél lévő pisztoly csupán arra jó,
hogy a tetthelyre érkező bűnözők korrigálhassák feledékenységüket, s az otthon hagyott stukker helyett
magukhoz vehessenek egy másikat. Másra a törvény nemigen ad lehetőséget, hiszen a biztonsági őr
csak saját maga védelmében használhatja a lőfegyverét. Ha tehát az őrnél is van egy pisztoly, és a
bűnözőnél is, akkor az utóbbi mosolyogva bármikor elkocoghat, hiszen biztos lehet abban, hogy a reá
ásító vagyonőri mordály úgysem sülhet el - míg a biztonsági őr korántsem számíthat ugyanilyen gáláns
magatartásra a másik fél részéről. Ráadásul a lőfegyver használata előtt az őrnek mindig fel kell hívni az
érintett figyelmét, hogy most lőfegyver használata következik (állj, vagy lövök!). Kivétel ez alól az az
eset, amikor erre már nincs idő. De vajon ki dönti el, hogy mire lett volna idő és mire nem? És akkor
még szót sem ejtettünk arról a törvényi kitételről, miszerint „kerülni kell a sérülés okozását, az emberi
élet kioltását". Vagyonőr legyen a talpán, aki mindezen előírásokat pontról pontra végigpergeti az
agyán, majd a másodperc törtrésze alatt e szerint is cselekszik. Vagyis figyelmezteti a bűnözőt, hogy
akkor ő most lőni fog, de lehet, hogy inkább mégsem szól, mert akkor ugye felhívja magára a figyelmet,
de ha jobban belegondol, ez direkt jó, hiszen úgyis csak akkor használhatja a fegyverét, ha magát kell
megvédenie, s ehhez elengedhetetlen, hogy először őrá lőjenek, aztán majd ő viszonozza ezt, de úgy
ám, hogy lehetőleg ne okozzon sérülést... Agyrém.
Nem csoda, ha a fegyverviselés engedélyezése előtt pszichológiai vizsgálatnak vetnek alá minden
jelöltet. A legtöbb esetben ez az első alkalom, hogy a biztonsági őrben bujkáló motivációk, rejtett
komplexusok és agressziók rendszerét a rendőrhatóság által alkalmazott, avatott lélekgyógyász
térképezheti fel. Ilyenkor a vizsgálat három részből áll: felmérik a logikai, kombinatív képességet, a
kritikus helyzetekben tanúsított döntési rátermettséget, illetve a figyelem tartósságát. A vizsgálatot
végzők egyike, dr. Bilkei Pál, aki már több ezer biztonsági őrt tesztelt, állítja: a legtöbb jelölt a
mozgáskoordinációs feladatoknál bukik meg, de a logikai kérdések is komoly szűrőt jelentenek. Ha egy
biztonsági őr megbukik a vizsgán, ennek - azon kívül, hogy nem kaphat fegyvert - az égvilágon
semmilyen következménye nincs. Mehet vissza dolgozni gumibottal vagy gázspray-vel, pedig a
pszichológus szerint 30-40 százalékuk egy szigorúbb vizsgán abszolúte alkalmatlannak bizonyulna.
Azok számára, akik átmennek a fegyverhasználatot engedélyező alkalmassági felmérésen, 21 év alatt
és 55 év fölött 2 évenként, e két életkori határ között pedig 4 évenként ír elő a törvény kötelező időszaki
felülvizsgálatot. Sajnos, olykor még ez is ritkának bizonyul, legalábbis erre utalnak a biztonsági őrök
által elkövetett öngyilkosságok. A legtöbb ilyen eset magánéleti válságra vezethető vissza. A
lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságoknál az illető biztosra mehet, hiszen egy fejlövésnél kizárt a
sikertelen próbálkozás.

Őrző-védő embertípusok

A vagyonőrök társadalma nem homogén. Mivel feladatuk sokrétű, a legtöbb vállalkozás általában
egy-egy kiválasztott feladatra szakosodik, s azon a területen igyekszik helytállni, amihez a legjobban ért
(objektumvédelem, személyvédelem, rendezvénybiztosítás stb.). Erre majd még később visszatérünk,
ám előtte feltétlen szót kell ejtenünk egy sokkal általánosabb rendszerezési szempontról is, s ez a
vagyonőrök embertípusai szerinti osztályozás. Ennek eredménye ugyan nem értékelhető statisztikai
pontossággal, ám nagy előnye, hogy bármelyikünk meggyőződhet a meghatározások helyességéről -
ehhez csupán szemügyre kell vennie a környezetében található őrző-védőket.

A PORTÁS
Az ebbe a kasztba sorolt őrző-védők valóban csak portások. Megkérdezik, hogy az épületbe belépők
hová mennek, kihez, majd az így kapott adatokat beírják egy nagy könyvbe. Ez utóbbi feladatukat
nagyon komolyan veszik, jóllehet ezt a könyvet soha senki sem olvassa el. Hogy akkor mégis miért van
erre szükség? Nem tudni. A rejtélyt firtató kérdésre az érintett őrző-védők általában azt a választ szokták
adni, hogy ha bármilyen „rendkívüli esemény" történik, ez a könyv lehet a kiindulópont, hogy a
kérdéses időben kik tartózkodtak az objektumban. Ez ugyan jól hangzik, ám kérdés, hogy a
gyakorlatban mennyire válna be. Ha például a Rambó-tesztet vesszük alapul (fegyveres támadó
agresszív fellépése), akkor bátran kijelenthetjük: a nagy műgonddal végzett regisztrációnak semmi
értelme. Az illegális behatolók ugyanis a szokásos felszólításra a legritkább esetben jelölik meg
érkezésük célját, illetve azt a személyt, akihez jöttek. Ám ha ezt megteszik is, a választ a
portaszolgálatot ellátó őrző-védők már aligha tudják előírásszerűen rögzíteni, mivel annak
elhangzásával egy időben - lévén önmaguk megvédésére képtelenek - vélhetőleg sürgős
elhaláloznivalójuk akad. Ez később jelentősen hátráltatja az események a nagy könyv által történő
rekonstruálhatóságát. Rendkívüli helyzet persze nemcsak fegyveres támadás lehet, hanem más is -
mondjuk lopás vagy egyéb károkozás -, de a módszer ebben az esetben sem célravezető, hiszen egy
irodaházban elég sok ember dolgozik ahhoz, hogy a tételes lista ne nyújtson igazi segítséget.
Így aztán kijelenthetjük, hogy a Portás őrző-védők munkája alapjában véve pótcselekvés. A
fontoskodással, szigorúsággal és szabálytisztelettel csak saját csekélyke jogkörüket és tehetetlenségüket
kompenzálják.

A NYUGDÍJAS
Ez az embertípus olykor keveredik a Portással, de a leggyakrabban mégis áruházakban, illetve
bankokban lehet vele találkozni. Joviális, többnyire pocakosodó, idős úr ő, aki hátratett kézzel
sétálgatva fixírozza az általa felügyelt objektumba betérőket. Hatékonysága - ha lehet ilyenről
egyáltalán beszélni - még a Portásokét is alulmúlja. Amennyiben kényes szituációba keveredik, szól
valamelyik markosabb eladónak, hogy aztán közös erővel foghassák el a savanyú cukrot meglovasító
tinédzsert. Rosszabb esetben ő maga intézkedik: ilyenkor általában kap néhány pofont. Mindebből
kikövetkeztethető, hogy a Rambó-teszten semmi esélye sincs, sőt: valószínűleg ő lehet az első áldozat,
mivel szakmai hiúsága olykor felülkerekedik a realitásérzékén, s megpróbálkozik azzal, ami utoljára
Clint Eastwoodnak sikerült: nyugdíjas létére hőssé válni.



A GIZDA
Ő a tipikus munkanélküli. Az egyenruháján kívül semmilyen látható jel nem utal arra, hogy olyan
tulajdonságok birtokában lenne, amelyek képessé tennék egy rendbontó vagy bűnöző megfékezésére,
illetve semlegesítésére. Az ebbe a kasztba tartozó őrző-védők vékonyak, izom csak elvétve található
rajtuk, s ha az arcukra pillantunk, azt láthatjuk, hogy igazából ők sem hisznek abban, hogy képesek
lennének megfelelni bármilyen, a választott munkájuk során felmerülő kihívásnak. A Rambó-teszten
mégis van valamicske esélyük a túlélésre, mivel egy Gizda őrző-védő látványa jobbára szánakozást vált
ki, s ez a tény ugyanúgy kihúzhatja őt az esetleges bűnözői célpontok listájáról, mint az, hogy vékony, s
ezért nehezebb eltalálni.

A KÉTAJTÓS SZEKRÉNY
Legalább olyan gyakran észlelhető figura, mint a Nyugdíjas - azzal a különbséggel, hogy ő a másik
végletet képviseli. A nap huszonnégy órájából minimum tizenkettőt saját testének „kigyúrásával" tölt, s
ennek megfelelően mindenhol kellően kemény és dudoros. A Kétajtós Szekrény igazából százkilónyi
prevenció: egész lénye - a kopaszra nyírt koponyától a gazdag árnyékot adó széles vállig - azt
sugározza, hogy nem érdemes vele vitatkozni, pláne nem belekötni, mivel úgyis a másik húzza a
rövidebbet. Ez bizonyos esetekben valóban hatásos, hiszen elriaszthatja a szerényebb testi adottságokkal
rendelkező elkövetőket, ám profik esetében sajnos mit sem ér. A Kétajtós Szekrények ugyanis kiváló
célpontot nyújtanak: az egyenruhájukon kívül egyedi megjelenésük is arra predesztinálja őket, hogy egy
esetleges Rambó-teszt során őket semlegesítsék először. Az eszüket, ravaszságukat nemigen
használhatják, mivel ilyen tulajdonságokat - tisztelet a csekély számú kivételnek! - nem mondhatnak
magukénak. És ez nem előítélet: a Kétajtós Szekrény ugyanis az őrző-védők konfliktuskezelő
képességei közül egyedül a nyers, testi erőt tartja hatásosnak. Erre épül problémamegoldási filozófiája,
ezért néz ki úgy, ahogy.
Persze, ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a Kétajtós Szekrények nem veszélyesek. Dehogynem.
Csak épp nem a rosszfiúkra. Azt, hogy éles helyzetben mennyire kiszolgáltatottak, már taglaltuk. Egy-
egy ilyen kudarcnál (már ha túlélik) csak az a kínosabb, ha nincs kivel szemben kamatoztatniuk kemény
munkával kimunkált testük fantasztikus adottságait. Ez bizony állandó frusztrációt jelent a Kétajtós
Szekrények számára, hisz ők is emberből vannak, sikerélményre vágynak, mint bárki más. Elvégre mit
ér az a fegyver, amelyet naponta tisztítanak, fényesítenek, tökéletesítenek, ám sohasem sütnek el?
Ez a hiányérzet magyarázza a Kétajtós Szekrények állandó - fogalmazzunk finoman - konfliktusok
iránti nyitottságát. Nagyon könnyű őket felidegesíteni, mégpedig azért, mert igazából alig várják, hogy
valakin kipróbálhassák amúgy meddőnek mondható testi erejüket. Ebből persze számos galiba adódhat.
Hogy mást ne mondjunk, nincs annál kínosabb látvány, mint amikor a hűtőpultnál tétován válogató,
hatvankilós bérszámfejtőre rázuhan egy gyanakvással átitatott emberhegy.

Mit védenek, mit őriznek?

Az őrző-védő cégek munkája - mint arra már föntebb céloztunk - sokféle lehet. Őrizhetnek
objektumot, védhetnek konkrét személyt, ügyelhetnek rendezvények biztonságára - hogy csak a
leggyakoribb feladatokat említsük. Mindegyik tevékenységnek megvan a maga előnye és hátránya.

OBJEKTUMVÉDŐK
Az objektumvédelem például többféle is lehet. A legnyugalmasabb a ki- és beléptető rendszerek
felügyelete, hiszen maga az épület kiismerhető, mindig ugyanott áll, a bejárat sem igen változtatja a
helyét és méretét, vagyis az őr részéről megkövetelt alkalmazkodási igény minimálisnak mondható. Az
ilyen munka hátulütője az egyhangúság: az ember zömmel ugyanazokat az arcokat látja (zaklatott
főkönyvelő, zilált ruházatú titkárnő, elégedetten fütyörésző igazgató, idegesen beviharzó
igazgatófeleség, feldúltan távozó igazgató stb.), mindig ugyanazt kell kérdezni (hová teccik menni?),
egyszóval a feladat dinamizmusa enyhén szólva sem fejeli le az ingerküszöböt. Ezt a monotóniát talán
csak az enyhíti némileg, hogy az őr munkáját különböző technikai felszerelések segítik, amelyek
időnként elromolhatnak, üdítő változatosságot csempészve a szürke hétköznapokba.
Ennél egy fokkal már üdítőbb megbízást jelent egy telephely vagy áruház védelmi feladatainak
ellátása. Itt már van lehetőség a helyváltoztatásra, így a biztonsági őr is akciódúsabb környezetben
dolgozhat. A vásárlók találomra történő stírölése, a hajléktalanok és kéregetők elzavarása, felpofozása,
illetve az időnkénti motozások mind olyan tényezők, amelyek színesebbé teszik az egyébként szintúgy
egyhangú munkát.
Az objektumőrökről elmondhatjuk: alapvetően kétféle irányból védik megbízóikat: a saját dolgozóik,
illetve a külső személyek ellen. Mivel ebbe a két halmazba gyakorlatilag a teljes univerzum
beletartozik, némileg érthető a biztonsági őrök ama nézete, miszerint mindenki gyanús, aki él és mozog
(kivéve talán saját magukat, amiből viszont prímán levezethető a felsőbbrendűségről árulkodó alapállás,
hiszen akire a gyanú árnyéka sem vetülhet, az már nem akárki!).
A cégek nem véletlenül tartanak saját dolgozóiktól. Manapság, amikor egy jó információ aranyat ér,
egyre több vállalkozás szakosodik - természetesen ezt a tevékenységét álcázva - ipari, gazdasági
hírszerzésre. Egy-egy élesebb piaci helyzetben nemhogy a felső-, illetve középvezetők által tudott
információk, de még a papírkosarak tartalma is rengeteg pénzt megérhet a konkurenciának. Ez az
úgynevezett fehérgalléros lopás, amikor bizalmas értesülések kerülnek ki a vállalattól. A biztonsági őrök
ezt nemigen tudják megakadályozni, hiszen nem nézhetnek bele mindenkinek a fejébe (bár néhány
extrém esetben olykor kísérletet tesznek erre - ezeket majd a túlkapások című fejezetben tárgyaljuk
részletesen). A cégen belüli szarkák lefülelésére már nagyobb az esély, s e téren a hazai biztonsági őrök
egészen szép eredményekkel büszkélkedhetnek.

RENDEZVÉNYBIZTOSÍTÓK
A leggyakrabban sporteseményeken találkozhatunk velük, de előfordulnak még koncerteken, illetve
politikai rendezvényeken is. Fő feladatuk, hogy megelőzzék, illetve megakadályozzák az esetleges
rendbontásokat. Azt, hogy ez olykor nem is könnyű, jól példázza az a Huligánmúzeumnak nevezett
gyűjtemény, amelyet az egyik őrző-védő cég rendezett be előbb a saját székházában, majd az általuk
fenntartott bűnmegelőzési központban. A kollekció egészen elképesztő szúró- és vágófegyvereket
tartalmaz: még vasmacska is található köztük.
A rendezvénybiztosítók hálátlan munkát végeznek. Egy futballmeccsen például kétszer nagyobb az
esélyük, hogy valaki megtámadja őket, mint egy mezei szurkolónak - elvégre a drukkernek csak a másik
csapat támogatóitól kell tartania, míg az őrző-védők személyisége erőteljesen integratív: mindkét tábor
egyforma vehemenciával gyűlöli őket. Feladatuk azért sem irigylendő, mert abszolúte életidegen
tevékenységet kell végezniük: egy olyan rendezvényen, ahol mindenki a pályán zajló eseményeket nézi,
nekik hátat kell fordítaniuk a történéseknek, s be kell érniük egy kevésbé épületes látvánnyal, vagyis a
dobálózó, szitkozódó szurkolókkal. Ritka, bár nem példa nélküli az olyan eset, amikor a
rendezvénybiztosítók kiléphetnek ebből a hálátlan szerepkörből. A 2002-2003-as magyar labdarúgó-
bajnokság záró fordulójában lebonyolított FTC-Debrecen meccset követő tömegverekedésből például
több szemtanú szerint a biztonságiak is jócskán kivették a részüket: a vendégjátékosok például
állították, hogy az őrzővédők „kimenekítés" közben alaposan helybenhagyták őket.

PÉNZSZÁLLÍTÓK
Az egyik legveszélyesebb munkát a pénzszállító őrzővédők végzik. Nincs olyan esztendő, hogy ne
történne legalább féltucatnyi rablótámadás a pénzt fuvarozó autók ellen. S ez nem véletlen: hazánkban
ugyanis az áruházakban és a postákon nincsenek olyan rablásbiztos depók, ahová a pénzszállító autók
biztonságosan beállhatnának, amíg a bevételt a járműbe pakolják, így aztán jobb híján az őröknek
kézben kell a vászonzsákokat az autóig cipelni, vagyis minden nap milliárdok mozognak szinte védelem
nélkül az utcán. Ez olyan kihívás a bűnözők számára, aminek nehéz ellenállni. A legtöbb támadás véres
kimenetelű, hiszen mind a vagyonőrök, mind pedig a rablók tudják, hogy százmilliók megvédése,
illetve megszerzése a tét. Bár vannak kivételek is. 2001. december 4-én Budapesten, a IX. kerületi
Soroksári úton a rablók kénytelenek voltak üres kézzel elmenekülni, mivel a vagyonőrök a fegyveresek
láttán a lehető leglogikusabb megoldást választották: bezárkóztak páncélozott autójukba. Benn a Bárány
Security, kint Z. Farkas rabló. Ezen persze lehet derülni, meg mondogatni, hogy na, ebből se forgat
filmet Bruce Willis, de az adott szituációban ez volt a lehető legjobb döntés. Na persze csak akkor, ha a
cég rendelkezik páncélozott járművel. Sok esetben azonban még ez sem magától értetődő. Több olyan
rablásról is tudunk az utóbbi években, amikor a cégek egyszerű magánautóval - Budaörsön például egy
Opellel, azt megelőzően pedig egy Ford KA-val - szállították a bevételeket.

TESTŐRÖK
A személyvédelmi szakember vagy ismertebb nevén testőr feladata a legbonyolultabb. Nyugodtan
kijelenthetjük, hogy ő jelenti a szakma csúcsát. Állandóan változtathatja a helyét, hiszen mindig az
általa védett személy közelében tartózkodik, sőt, ha az illetőt támadás érné, akkor ő tölti be a golyófogó
szerepét is. Éppen ezért a testőrök általában nagy termetűek. Ezen kívül arról lehet még őket
megismerni, hogy állandóan körbe-körbenéznek, mintha épp akkor veszítették volna el valamelyik
ismerősüket a tömegben, a fülükből pedig többnyire egy zsinór kunkorodik. Ez a zsinór állítólag egy
fülhallgatóhoz csatlakozik, amelyen különböző utasításokat kapnak, ám hogy ezek az információk
konkrétan milyen jellegűek, azt még egyszerű halandónak nem sikerült megtudnia (itt ragadjuk meg az
alkalmat, hogy közzétegyük: akinek a titok megfejtése érdekében sikerül kihúznia egy testőr füléből a
fülhallgatót, annak e könyv második kiadásából adunk egy tiszteletpéldányt!). A testőr által védett
személy lehet politikus, filmsztár vagy menő rockzenész: a paletta meglehetősen színes. Főleg, ha azt is
figyelembe vesszük, hogy a kérdéses megrendelők többségét egyáltalán nem kell megvédeni semmitől.
Ezen ügyfelek számára a testőr pusztán státusszimbólum, dekoratív elem, gyakorlatilag egyenértékű
bármely ruházati kiegészítővel. Ennek ellenére a személyvédelemmel megbízott szakember az efféle
feladatokat is ugyanolyan lelkiismeretesen teljesíti, mintha „éles" bevetésről lenne szó. Vagyis
ugyanúgy figyel, távol tart és gyanakszik, mintha az általa védett személy az ország első embere lenne -
óránként átlagosan 1800-2000 forintért. S hogy közben mit gondol erről az egészről - a szakmájáról, a
védett célszemélyről, az egész feladat értelméről -, azt valószínűleg csak az tudja, aki a fülhallgatója
másik végén van.

Bérelt ruha, bérelt stukker

Amikor az ember belép egy hipermarketbe, s megpillantja a biztonsági őröket, akkor a mellükön lévő
kitűző alapján joggal hiheti, hogy éppen Kiss Józsefet vagy Kovács Jánost látja munka közben. Ám ez
sokszor óriási tévedés. A vagyonőrök egyötöde ugyanis - mintegy 20000 emberről van szó! - nem igazi
munkavállaló. A legtöbbször egyéni vállalkozók, ritkábban betéti társaságok kül-, illetve beltagjai,
vagyis az őket alkalmazó cég alvállalkozói.
A képlet végletesen egyszerű: adva van egy nagy vagyonőr cég, amely minél kisebb költséggel
szeretne működni, s emiatt úgy dönt, hogy tevékenységének filozófiájába sajnos nem fér bele a
tébéjárulék, a munkaadói hozzájárulás és a többi, megjegyezhetetlen nevű és amúgy is
kigazdálkodhatatlan közteher befizetése. Mit tesz hát? Olyan embereket alkalmaz, akik maguk is
vállalkozók, vagyis számlát adnak az általuk elvégzett munka ellenértékéről. A számla jó, a számla
egyszerű: minimális bürokráciát igényel, s egy az egyben le lehet írni mint költséget. Ebből a
szempontból tehát egy vállalkozóként ténykedő vagyonőr semmiben sem különbözik a
villanyszámlától: a munkaadó, azaz pardon, a fővállalkozó számára mindkettő egyformán kiadás. Azzal
a különbséggel, hogy a villanyárammal ellentétben a vállalkozóként dolgozó biztonsági őr saját maga
után fizetheti az összes adóelőleget, nyugdíjjárulékot, áfát, miegymást. És az már tényleg csak a bonusz,
hogy a megbízási szerződés alapján foglalkoztatott biztonsági őröket semmiféle munkavállalói jog nem
illeti meg. Tehát nincs szabadság, sem ruhapénz, 13. havi fizetés is nuku, az étkezési hozzájárulást
szintén törölheti a szótárából, ha pedig megbetegszik, a táppénzt a saját magának fizetett nyomorúságos
minimálbér után állapítják meg. A vállalkozó vagyonőr foglalkoztatásánál csak egyvalami jelenthet
kisebb gondot: az elbocsátása. Nem kell előre értesíteni, nincs felmondási idő és a végkielégítéssel sem
szükséges bajlódni. Ilyen gondtalan és boldog volt a helyzet 2003 júliusáig.
Ekkor azonban a jóságos és szociálisan érzékeny kormányzat tett bizonyos lépéseket ennek az aljas
helyzetnek a megszüntetésére. Egészen konkrétan bejelentették, hogy felszámolják a színlelt vállalkozói
szerződéseket. A munka törvénykönyve módosításában pontosan meghatározták a munkaviszony
fogalmát (alá- és fölérendeltségi viszony, kötött munkaidő, a munkavégzés helyének behatárolhatósága,
az ehhez szükséges eszközöket ki biztosítja stb.), az ellenőrzések nyomán feltárt szabálytalanságok
bírságának felső határát pedig hatmillió forintra emelték. A munkaügyi revizorok ezzel a jogi
fegyverzettel indulhattak átminősíteni minden olyan vállalkozói szerződést, amely szerintük inkább
nevezhető munkaviszonynak, semmint alvállalkozói tevékenységnek.
Igen ám, de a jóságos kormányzat egyvalamivel nem számolt: nevezetesen azzal, hogy ezzel azokat
is bünteti, akiknek az érdekében eljár. Ha ugyanis egy vagyonőrről megállapítják, hogy valójában
munkavállaló, és e szerint visszamenőlegesen átminősítik a státusát, az nem azt jelenti, hogy az őt
alkalmazó vállalkozás eztán majd valóban felveszi az állományába, és fizeti utána a közterheket. Nem,
inkább nagy valószínűséggel kirúgják. Ez pedig értelemszerűen még a legelőnytelenebb szerződés
szerint dolgozó kényszervállalkozónak sem áll érdekében. Elvégre a semminél még a kevés is több.
Így történhetett az meg, hogy az ellenérdekelt felek - az alvállalkozói létbe kényszerített vagyonőrök
és az őket alkalmazó cégek - egy és ugyanazon oldalra kerültek. Jelenleg mindkettejüknek az az
érdekük, hogy az állami akaratot valahogy kikerüljék. Az alkalmazott praktikák közül a legmókásabb
kétségtelenül a munkavégzéshez használt eszközökkel folytatott manipuláció. A törvény ugyanis
kimondja, hogy ha a munkavégzés a munkát adó fél eszközeivel történik, akkor az munkaviszonynak
minősül (a vállalkozók jellemzően a saját eszközeikkel dolgoznak). A vagyonőr cégek esetében ilyen
eszköz például az egyenruha. Azt ugye senkitől sem lehet elvárni, hogy a saját pénzén varrasson
magának egyengöncöt, de van egy másik, járhatóbb út: a bérlés. Jelenleg a legtöbb vagyonőr cégnél az
„alvállalkozók" havonta egy meghatározott összeget fizetnek az egyenruhájuk használatáért. Az pedig
már természetesen csak a vakvéletlen műve, hogy a cég, amelynek a számláikat benyújtják, éppen
annyival fizet többet nekik havonta, mint amennyibe a kérdéses ruhabérlet kerül. Vagyis odaadják a
pénzt, majd visszakapják a pénzt, és ezzel a dolog el van intézve.
Némileg bonyolítja a dolgot, hogy egyes munkaügyi felügyelők ugyanezt a rendszert szeretnék látni a
biztonsági őrök által hordott maroklőfegyverek esetében is. Vagyis azt mondják: ez is egyfajta eszköz,
tessék ezt is bérelni! Tán nem kell ecsetelni, mennyire kiborultak ettől az érintettek, hiszen hogy is
festene az a rendőrségi jegyzőkönyv, amelyben az áll, hogy Z. János biztonsági őr az általa bérelt
lőfegyverrel sakkban tartotta a rablót...

Mire jogosult az őrző-védő?

Azt, hogy hol húzódnak az őrző-védők jogkörének határai, az előbbiekben már vázoltuk. Azt is
tisztáztuk, hogy az őrző-védők ugyanolyan állampolgárok, mint mi. Vagyis alig van több intézkedési
jogosítványuk, mint bármelyikünknek.
Hogy ezt megfelelőképp tudatosíthassuk magunkban, először is mondjuk ki hangosan: az őrzővédő
cégek alapvetően magánvállalkozások. Magántulajdonban vannak (kivéve azt az egy-két állami céget,
amelyet majd a következő kormányváltáskor úgyis megszüntet az új kabinet), vagyis közel sem illetik
meg őket azok a hatósági jogosítványok, amelyeket a fellépésükkel sejtetnek, vagy netán fennhangon
hirdetnek. A biztonsági őrök tevékenységét szabályozó törvény két alapvető pillérre épül: egyrészt
szabályozza a vállalkozás keretében végzett személyes vagyonvédelmi feladatokat, másrészt pedig
garanciát nyújt arra, hogy a szolgáltatások gyakorlása során az érintettek személyhez fűződő jogai,
valamint a vagyoni érdekei nem sérülnek.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Az őrző-védő ember szükség esetén felszólíthatja az általa felügyelt
területen tartózkodó személyt, hogy igazolja magát, közölje tartózkodásának célját, illetve bizonyítsa
ennek jogosultságát (ahogy az USA-ban a letartóztatott jogainak ismertetését a Miranda-törvény írja
elő, úgy nálunk ezt a fajta igazoltatási jogkört nyugodtan nevezhetjük a „Miteccik" jogszabálynak).
Ezen felül a biztonsági őrnek joga van ahhoz is, hogy az általa igazolt személy csomagjába, autójába,
menet-, illetve szállítási okmányába betekintsen, de nem turkálhat a másik holmija között. Zsenge
tinilányok esetében bármily nagy is a csábítás, biztonsági őrünk sajna nem motozhat: ehelyett meg kell
kérnie az illetőt, hogy maga ürítse ki zsebeit, s ha az illető erre nem hajlandó, akkor rendőrt kell hívnia.
(A rendőr már átvizsgálhatja a ruházatot, de itt is be kell tartani bizonyos, szexus diktálta
alapkövetelményeket: ilyen például, hogy nőt csak nő motozhat, férfit csak férfi. Arról már hallgat a
jogszabály, hogy mi a teendő, ha a felek valamelyike esetleg a saját neméhez vonzódik. Valószínűleg
ebben az esetben az illetőnek lesz egy jó napja.)
De nézzük tovább, mit tehet még egy őrző-védő. Ha például egy bűncselekmény elkövetésekor tetten
ér valakit, vagy annak elkövetését éppen megakadályozza, akkor jogosult az illetőt a további
bűncselekményben, illetve a menekülésben megakadályozni, a helyszínen visszatartani, a támadásra
alkalmas eszközöket elvenni és az elfogott személyt a rendőrségnek átadni. Ez viszonylag világos.
Ámde a törvény azt is megjegyzi, hogy a biztonsági őr meghatározott esetekben arányos mérvű
kényszerítő eszközt is alkalmazhat. Na már most ez eléggé homályos. Tegyük fel, hogy egy áruházi
tolvaj futni kezd két közepes árfekvésű dezodorral. Vajon a tett súlyával arányos mértékben jár-e el a
biztonsági őr, ha a tolvajt hátulról elgáncsolja, minek következtében az elkövető elesik, beveri a fejét és
kómába kerül? Akárcsak a lőfegyverek használata esetében, a jogalkotók itt is a biztonsági őröknek
dobták oda a labdát, kimondatlanul is azt üzenvén: oldják meg a problémás helyzeteket úgy, ahogy
tudják, aztán majd a független magyar bíróság két-három év alatt eldönti, hogy őrzővédőnk jól döntött-e
abban a két-három másodpercben, amit számára a sors a mérlegelésre kiszabott.

Őrző-védők túlkapásai

Túlkapásnak a köznyelv azt a szituációt nevezi, amikor a munkáját végző őrző-védőt olyannyira
magával ragadja a hivatástudatból táplálkozó megfelelni vágyás, hogy a feladat elvégzését
fontosabbnak tartja a törvények betartásánál. Az ilyen esetek leggyakoribb színhelye valamely áruház
eladótere. Hogy miért? Végtelenül egyszerű. A szuper-, illetve hipermarketek közös jellemzője, hogy
oda emberek térnek be, ám arról, hogy ezt milyen szándékkal teszik, sajnálatos módon semmi nem
árulkodik. Így aztán annak az esélye, hogy valaki lopni akar, avagy vásárolni, lényegében 50-50
százalék. A biztonsági őr feladata az, hogy eme két csoportot szakmai szempontból a saját értékítélete
szerint elkülönítse.
Jegyezzük meg rögtön: nehéz dolga van. A tolvajok között ugyanúgy vannak gyerekek, mint
nyugdíjasok, ha pedig a statisztikákat nézzük, az derül ki, hogy a legtöbb lebuktatott dézsmáló
középkorú férfi. A kinézet sem árulkodó, hiszen az elkövetői paletta elég széles: gyermekorvost
ugyanúgy füleltek már le, mint munkanélkülit vagy nyugalmazott bírót. A termékek körében sincs
kizáró tényező. Fogtak már el nőt az egyik nagyáruházban, aki a fehérneműjében próbált meg
kicsempészni két és fél kiló (!) libamájat. Zsebre vágnak még téliszalámit, parfümöket, édességet,
cigarettát, márkás italokat, egyszóval bármit, ami mozdítható (bár arra a profik már figyelnek, hogy az
eltulajdonított áru értéke ne érje el a 10000 forintot, mivel e fölött a lopás már bűncselekménynek
számít).
A biztonsági őrök mindenkire kiterjedő gyanakvása tehát bizonyos szempontból érthető. A bolti
szarkák évente és országosan nagyjából 3 milliárd forint kárt okoznak a kereskedőknek, vagyis ennyi
árut visznek ki az orruk előtt. Azt pedig, hogy ki a tolvaj és ki nem, szinte csak a megérzésükre
hagyatkozva kell eldönteniük. Ezt a fajta szubjektív szelekciót jobb híján akár előítéletnek is
nevezhetnénk, de címkézzük bárhogy is, a lényeg, hogy működjék. Ebben az esetben szinte mindenki
elégedett: az áruház hiánya nem nagyobb az elviselhetőnél, a vevők háborítatlanul költhetik a pénzüket,
a biztonsági őrnek pedig másnap is van munkája (a tolvajok természetesen hoppon maradnak, de hát a
világ már csak ilyen: valakinek ki kell húznia a rövidebbet).
A módszer azonban sajnos megbízhatatlan, s ebből erednek a túlkapások. Ilyenkor a biztonsági őr
általában ártatlan vásárlót gyanúsít meg azzal, hogy az illető - szerinte - eltulajdonított valamit. Igazából
nincs ezzel baj, hiszen csak az nem téved, aki nem dolgozik, s az esetek többsége - megfelelő
intelligenciával és empátiával - elsimítható lenne.
Ám az őrző-védők többsége erre valamiért nem képes. Talán a leltárhiány által kimutathatóan nem
százszázalékos felderítési arányból táplálkozó szakmai frusztráció teszi ezt, vagy esetleg az ingerültség,
hogy a rengeteg jó szándékú vásárló a nyüzsgésével indirekt módon segíti a tolvajokat - nem tudni.
Mindenesetre a legtöbb biztonsági őr a szakmai felkészültsége elleni nyílt támadásként értékeli azt a
helyzetet, amikor az általa megállított vásárlónál nem talál semmit. Minél nyilvánvalóbb az ártatlanság,
az őrző-védő ember annál vehemensebben próbálja megkeresni az eltulajdonított árucikkeket, s közben
egyre ingerültebb, hiszen a vevő bizonykodása („nem vagyok tolvaj, nem loptam semmit") az ő
nyelvére lefordítva annyit tesz: „úgysem találod meg, amit keresel, ne erőlködj". A végén már annyira
ideges, hogy sokszor a hatályos törvények előírásait is sutba vágja, csak hogy akciója eredménnyel
járjon. Ilyenkor beszélhetünk túlkapásról.
A túlkapás kétféle lehet: fizikai és nem fizikai. Az utóbbiak közül a leggyakoribb a megszégyenítés.
Sok esetben a gyanúsítás az áruház eladóterében, a többi vásárló szeme láttára történik - eleinte
csendesen („Elnézést, megmutatná a táskáját?"). Ám ahogy az őr sikertelensége nyilvánvalóvá válik,
úgy emelkedik a diskurzus hangereje is, ráirányítva az emberek figyelmét a konfliktus szereplőire. Az
őrző-védő tudja, hogy ez egy olyan szituáció, amelyből csak a meggyanúsított vevő jöhet ki rosszul. Az
őr ugyanis munkaköréből adódóan teljesen természetesen vesz részt a párbeszédben, ráadásul a rajta
lévő egyenruha egyfajta védelmet is szolgáltat számára az előítéletekkel szemben. (Gondoljanak csak
bele: egy ilyen vita szemtanúiként ugye Önök sem arra gondolnak, hogy ez az őr talán ártatlanul vádolja
ezt az embert?) Ám a meggyanúsított vásárló számára minden pillanat kínos és megalázó. Az őr tudja
ezt, hiszen helyzeti fölénye is jórészt eme tényből táplálkozik. Ilyenkor kerülhetnek elő az apró kis
trükkök. Egy szombathelyi élelmiszerboltban például a biztonsági őr mindenki szeme láttára elkérte egy
hölgy blokkját, s nekiállt egyenként tollal kipipálni az egyes tételeket. Semmit sem talált, de a vásárló
sírva hagyta el a boltot. Később még sokáig mesélte, hogy ez a hála, amiért korábban ugyanebben az
üzletben éppen ő fülelt le egy igazi tolvajt. Mégis hiába várta a bocsánatkérést.
A nyilvános megkövetés egyébként sem jellemző az alaptalanul vádoló biztonsági őrökre. Sokan
emiatt neveletlen tuskóknak tartják őket, de mi ne essünk ebbe a hibába, ugyanis viselkedésüknek
racionális magyarázata van. Tegyük fel, hogy egy őrző-védő a gyanúsítás egy bizonyos pontján rájön,
hogy tévedett. Ám az, hogy ez minden szemtanú számára, nyilvánosan ki is derüljön, több okból sem
érdeke. Nézzük sorjában az őr motivációit. Ő először is azért hangoskodik, mert így egyfajta
kificamodott erkölcsi elégtételként könyvelheti el az általa megvádolt vásárló zavarát: tetszett volna
lopni, akkor rendezhettük volna az egész ügyet csendben is! Majd máskor meggondolja, hogy engem
ilyen szakmailag kínos helyzetbe hozzon! Persze, nem állítjuk, hogy minden vagyonőr így gondolkodik,
de a széles plénum előtt történő bocsánatkérést akkor sem engedheti meg magának, ha csak szimplán
tévedett. Az őr ugyanis ezzel azt veszítené el, amit a munkájában a legértékesebb tulajdonságának érez:
a vevők előtti tekintélyét. Neki másnap, a jövő héten, egy-két év múlva is ott kell állnia, s nem tűrheti,
hogy ujjal mutogassanak rá: „Nézd, ez az a pasas, aki mindenkit meggyanúsít." Ez - az őr logikája
szerint - a köz érdekében végzett munkája hatékonyságának a rovására menne, hiszen aki alaptalanul
vádaskodik, az előbb-utóbb elveszíti a jogalapját arra, hogy bárkit ellenőrizhessen - márpedig ez a
tolvajok malmára hajtaná a vizet. Tehát - hogy visszautaljunk az ártatlan vásárlók megszégyenítésének
okára - az alaptalanul meggyanúsított vevőktől azért nem szabad nyilvánosan bocsánatot kérni, hogy az
őr munkája a jövőben is hatékony maradhasson. Ezért aztán, ha elhangzik is a megkövetés, ez
legtöbbször valamelyik hátsó iroda magányában történik. E megoldás nagy előnye egyébként, hogy a
vásárló megszégyenítése nem korlátozódik az üzlet egy bizonyos szegmensére: az illetőt végig lehet
kísérni, át az áruházon. Elvégre a szabályok is ezt írják elő: a vevő ellenőrzésére valamelyik irodában
kell sort keríteni. Ez így első hallásra még jóindulatú gesztusnak is tűnhet, de a kivitelezés sok esetben
kiérdemli az egészen aljas minősítést. Gondoljanak csak bele: egy vagy két markos biztonsági őr kísér -
esetleg karon fogva! - egy láthatóan zavarban lévő embert, keresztül az áruházon, hogy aztán az
irodában elnézést kérjenek tőle, s valamelyik hátsó ajtón (ez a gyakorlat!) útjára engedjék.
A fizikai túlkapás az őrző-védők részéről valamivel ritkább, de ilyen esetekből is minden különösebb
erőfeszítés nélkül össze lehet gyűjteni többtucatnyit. Az első helyet ezen a listán a motozások foglalják
el. Mint arra már utaltunk, motozni Magyarországon csak a rendőrségnek van joga, ennek ellenére a
ruházat átvizsgálása egy-egy koncert vagy sportesemény előtt szinte hétköznapi gyakorlatnak számít.
Persze, más az a szituáció, amikor mindenkit végigtapogatnak, s megint más, amikor valakit kiemelnek
a tömegből - például egy nagyáruházban -, s ezután ismerkedik meg az éppen aktuális őrző-védő
műszak tenyerével. Elméletileg a zsebek kiürítése elegendő kellene, hogy legyen, ám az őrző-védők
azzal érvelnek, hogy a tolvajok olykor egészen leleményes helyekre rejtik a lopott árut. Ha ilyen gyanú
merül fel, s a biztonsági szolgálat ragaszkodik a tüzetesebb átvizsgáláshoz, rendőrt kell hívni. Ez az
előírás. Ennek ellenére előfordul, hogy a vevőt alsóneműre vetkőztetik - mint ahogy történt az például
2001 nyarán egy pécsi nagyáruházban. Itt egy nővel és idős édesanyjával vetették le a ruhát,
megvizsgálták intimebb ruhadarabjait, majd a biztonsági helyiségben lévő kamera felé fordulva
bemondták, hogy a kérdéses ruhaneműk használtak. (Jogszabály írja elő, hogy a motozás nem történhet
nyilvános helyen, és nem lehet megalázó.) A sértett elmondása szerint a motozást végző nő végig
letakarva viselte azonosítási kártyáját, s a jegyzőkönyv másolatát is csak hosszas könyörgés után volt
hajlandó átadni. A történtekhez tartozik, hogy az áruház igazgatója, R. Antal tagadta, hogy ez az eset
megtörtént volna, s mivel a hölgy sem tett feljelentést, a dolog végül is ennyiben maradt. Pedig ha
bebizonyosodik, hogy az őrző-védő cég szabálysértést követett el, akkor akár 100000 forint büntetéssel
is sújtható. Hogy a polgári peres úton érvényesíthető, nem vagyoni jellegű kártérítésekről már ne is
beszéljünk.
Apropó: nagyáruházak. A legtöbb, nyilvánosságot kapott őrző-védői túlkapás Magyarország
legnagyobb hipermarket-hálózatában történik. Eltűnődhetünk, mi az oka ennek. Talán itt próbálkozik a
legtöbb tolvaj, s ebből adódóan itt a legtöbb melléfogás is? Vagy csak a statisztika tréfájáról van szó?
Netán ennél az áruházláncnál dolgoznak Magyarország legbunkóbb biztonsági őrei? Mindenki válassza
ki, hogy melyik verziót tartja a leghihetőbbnek. Addig is azonban álljon itt egy csokorral a legkirívóbb
esetekből.
2001 májusában az illető áruházlánc szombathelyi hipermarketjében egy család vásárolt: apa, anya,
lányuk. Amikor fizetés után távozni akartak, a 14 éves lánynál a pénztárnál található biztonsági csengő
megszólalt. A biztonsági őr persze rögtön odasietett, s kérte, hogy a lány menjen át egy másik kapun is.
A csengő ott is megszólalt. Ekkor a famíliát egy hátsó irodába kísérték, majd miután a gyereknél nem
találtak semmit, ami azt bizonyította volna, hogy lopás történt, meg is motozták a tinédzsert. (Jellemző a
család pozitív hozzáállására - és persze tudatlanságára -, hogy az apa később úgy írta le a történteket,
hogy „teljesen szabályos motozás" történt.) Miután ez a kutatás is eredménytelennek bizonyult, a
biztonságiak tanácstalanok lettek. Lopott holmi nincs, a készülék mégis jelez - mit csináljanak? Bent
tartani nem lehetett a lányt, hisz bizonyíték nem volt. Elengedni - az előzmények ismeretében, a titok
megfejtése nélkül - szintén zsenánt lett volna. A helyzetet végül is a leányzó édesanyja oldotta meg, aki
észrevette, hogy gyermekének korábban - szintén az áruházban - vásárolt cipője a ludas, mivel abból a
pénztáros annak idején elfelejtette kivenni a lopások megelőzésére szolgáló fémszálat.
A biztonsági szolgálat ezek után nem volt hajlandó jegyzőkönyvet felvenni, mondván: ők csak a
munkájukat végezték. Az apa az áruház ügyeletes igazgatóját is hiába próbálta bocsánatkérésre bírni, a
vezető kategorikusan kijelentette, hogy szerinte nem az áruház hibázott. Miután az esetet a lány apja a
megyei lapban közzétette, a hipermarket - vagy ezek után nevezzük szimplán csak így: hipermarkec? -
igazgatója, M. Ernő az újságnak a következő szövegű levelet írta: „Az ön által kifogásolt eljárás
kapcsán ismételten elnézést kérünk. Ezúton is sajnálatunkat fejezzük ki, hogy ilyen helyzetbe kerültek.
Mindazonáltal bízunk abban, hogy az eset nem vette el a kedvét attól, hogy újból vásárlóink között
üdvözölhessük."
Mit mondhatna erre az apa? Hát persze, hogy nem vették el a kedvünket, Ernő! Ezer örömmel, Ernő!
Legközelebb majd a szomszéd lányát is elhozzuk, kedves Ernő, hátha a délutános műszak is kedvet kap
a dologhoz.
Mindazonáltal - hogy M. Ernő kedvenc szavát használjuk - érdekes megfigyelni, hogy az áruház
igazgatóját mennyire nem érdekelte az a körülmény, hogy a motozás - aminek a tényét a levelében is
elismerte - kizárólag a hatóságok számára használható módszer, s a rendőrök is csak szigorú előírások
mellett vehetik ezt igénybe (tudja: nőt csak nő, férfit csak férfi motozhat).
No de menjünk tovább. Ugyanezen áruházlánc egri gyöngyszemében 2003 februárjában Cs. Adrienn
pénztárnál várakozó vásárló előtt két biztonsági ember tűnt fel. Egyikük egy Túró Rudi üres
csomagolóanyagát lebegtette a kezében, miközben azt kérdezte a hölgytől, nem ismerős-e számára a
papír. A nő nem igazán értette a kérdést, mire az egyik őrző-védő mindenki füle hallatára közölte, hogy
szerintük Cs. Adrienn vásárlás közben megette a terméket, s ezt a biztonsági kamera is rögzítette. A két
biztonsági ember „nagylelkűen" felajánlotta, hogy most még ki lehet fizetni a Túró Rudit, s akkor nem
lesz ügy a dologból. Ám mivel a nő nem volt hajlandó magára vállalni a lopást, s a másvalaki által
elfogyasztott áruért sem akart pénzt adni, a két őrző-védő Cs. Adriennt egy hátsó irodába kísérte.
Hangsúlyozandó: mindez úgy történt, hogy közben végighaladtak a bevásárlóközpont teljes területén. A
biztonsági helyiségben nem volt jelen az operátor - aki a kamerafelvételek alapján a nőt gyanúsította -,
ám ez a két őrző-védőt nem zavarta. Tovább „puhították" Cs. Adriennt, hogy fizesse ki az édességet, s
akkor nem lesz rendőrségi feljelentés a dologból. A nő kérte, hogy mutassák meg neki a biztonsági
kamerák felvételét, ám a két vagyonőr erre nem volt hajlandó, sőt: közölték, hogy most már
mindenképp „ügyet" csinálnak az esetből. Egyikük már a hölgy iratait nézegette, amikor megjelent az
operátor, s „megrendült" arccal közölte: tévedés történt, valóban nem Cs. Adrienn látható a felvételen,
csak hát a szövet-kabát, amit viselt, meg az a nagy hasonlóság...
A megalázott nő ezek után beírt a panaszkönyvbe, ám amikor távozni akart, csak a hátsó ajtó nyílt ki
számára, úgy kellett elhagynia az épületet, mintha valóban bűnös lett volna. Ez az eset szintén
megjelent a helyi sajtóban, amire a hipermarket igazgatója reagált is. Mint írta, a biztonsági operatőrrel
szemben fegyelmi vizsgálatot kezdeményeztek, és - figyeljenek! - felhívták a figyelmét arra, hogy „az
ilyen és hasonló tévedésektől tartózkodjon".
Persze, nem minden esetben ilyen megértők és udvariasak az érintettek. A biztonsági őrök túlkapásai
olykor egészen durvák is lehetnek. Az egyik szombathelyi áruház őrző-védői például annyira megverték
az általuk tolvajnak vélt 44 éves H. Józsefet, hogy a férfinak három bordája eltört, bevérzett a jobb
tüdeje, légmelle keletkezett, s csak egy gyors mellkasi műtéttel sikerült megmenteni az életét. A férfi
saját elmondása szerint csak sajtot és bort akart venni, de egyikből sem volt olyan fajta, amit ő keresett.
Már kilépett a boltból, amikor két biztonsági őr lépett mellé. Megragadták, bevitték az irodába, majd ott
agyba-főbe rugdosták. Amikor kiderült, hogy nem történt lopás, a vérző és nyöszörgő férfit kilökték a
hátsó kijáraton.
Fontos megjegyezni, hogy ez az eset nem tipikus. Több szempontból sem. Egy: H. József hajléktalan,
erről a ruházata is árulkodott. Kettő: a férfi korábban valóban ellopott az üzletből egy Mackó sajtot, s
akkor le is bukott. Az őrök tehát emlékezhettek rá. Ám ebben az esetben az őrző-védők által felvett
jegyzőkönyv szerint a lopás gyanúja nem igazolódott be. A biztonsági szolgálatvezetője által írt jelentés
szerint gyanújukat az táplálta, hogy „a vásárló második alkalommal járt áruházunkban. Egyik
alkalommal sem vásárolt. Mozdulatai alapján lopás gyanúja merült fel vele szemben. A biztonsági őrök
megkérték, fáradjon velük a raktárhelyiségbe. Átvizsgálták, árut és a vásárláshoz szükséges pénzt sem
találtak nála. Az őrök elmondása szerint tettlegességre nem került sor."
Vagyis H. József valószínűleg a tüdejét is megsértve eltörte a saját bordáit, majd ebben a súlyos,
életveszélyes állapotában az volt az első dolga, hogy megvádolja azokat a biztonsági őröket, akik nem
sokkal előtte udvariasan a raktárhelyiségbe kísérték. Logikusan hangzik, nemdebár?
Jegyezzük meg gyorsan: lehet, hogy a férfi valóban lopni ment az üzletbe, hisz pénz nem volt nála.
Lehet, hogy sem első, sem második alkalommal erre nem nyílt lehetősége. Ám mindez nem jogosíthatta
volna fel az őröket arra, hogy kis híján kioltsák az életét - csak azért, mert szerintük gyanúsan
viselkedett.

Hogyan legyünk gyanúsak?

A fönti esetek nyomán természetesen joggal érvelhet azzal bármely őrző-védő, hogy ő bezzeg nem
ilyen, s leszünk szívesek nem egy kalap alá venni a hétköznapi hősöket, biztonságunk őrzőit a
bulvárlapok krimirovatainak szereplőivel. Sőt, az olvasóban is megfogalmazódhat az igény, hogy vajon
szabad folyást engedjen-e a benne felbuzgó előítéleteknek, vagy inkább sorolja a korrekt munkavégzők
táborába azokat az vagyonőröket, akikkel ő nap mint nap találkozik? Nehéz dilemma ez, amelyet sajnos
csak tapasztalati úton lehet tisztázni.
Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen színvonalon végzik munkájukat a környezetünkben dolgozó
biztonsági őrök, kétfajta út vezet. Az első, hogy időnket nem kímélve folyamatosan megfigyeljük őket.
A másik: mi magunk válunk gyanússá. A döntés könnyebbségének kedvéért megjegyezzük, hogy e két
lehetőség nagyon sokszor összemosódik, mivel az őrző-védők számára az is abszolúte gyanús, ha valaki
huzamosabb ideig szemmel tartja őket.
Egy biztonsági őr számára előre megfontolt szándékkal gyanússá válni meglehet, kissé mazochista
vállalkozás, viszont korántsem nehéz. Azért, hogy egy őrző-védő figyelmét magunkra vonjuk, nem kell
bonyolult praktikákhoz folyamodni. Elég, ha felvesszük valamelyik kinőtt vagy a kelleténél rongyosabb
ruhánkat, és besétálunk az üzletbe. Aztán lassan, ráérősen válogatni kezdünk a termékek között. Kézbe
veszünk, mondjuk egy csokoládét, forgatjuk, megtapogatjuk, aztán visszapottyantjuk a helyére.
Ugyanezt eljátszhatjuk még a dezodoroknál, szappanoknál, arcvizeknél, gombostűknél - a lényeg, hogy
a kérdéses árufajta minél kisebb legyen. Az egy négyzetméterre eső meggyanúsított vevők száma
ugyanis fordítottan aránylik az adott polcon található termékek méretéhez. Ergo: a harminckilós
kutyaeledellel ne is próbálkozzunk, úgysem hiszi el senki, hogy azt próbáljuk zsebre vágni, legfeljebb
néhány szánakozó pillantást söpörhetünk be erőlködésünkért cserébe.
Ha viszont eléggé tétovák és ráérősek vagyunk, egy idő után érdekes optikai jelenségnek lehetünk
tanúi: tőlünk körülbelül öt méterre megjelenik egy kékes színű, árnyékszerű alak: a biztonsági őr. Ha
szerencsénk van, nem ugrik azonnal ránk, hanem csak távolról figyeli, ahogy somfordálunk,
kotorászunk. A türelmesebb fajtával négyszer-ötször is körbe lehet járni az áruházat, aztán, mielőtt
kijönne a sodrából, oda lehet ballagni hozzá, és meg lehet kérdezni, hogy vajon nem tudja-e, hol
található az a speciálisan kézzel gyártott konyakosmeggy, amit már előtte általa is jól láthatóan
háromszor levettünk a polcról, majd visszaraktunk.
Ilyenkor két lehetőség van. Vagy beiratkozunk eme könyv második kiadásának túlkapásokról szóló
lábjegyzetébe, vagy a kérdéses őrző-védő felszólít minket, hogy mutassuk meg táskánkat, zsebünket és
egyéb bugyrainkat. Ilyenkor feltétlen ragaszkodjunk hozzá, hogy erre az üzlet egyik irodájában kerüljön
sor, mivel ellenkező esetben ártatlan kísérletünk miatt a többi vásárlótól könnyen megkaphatjuk a
„lakótelep kleptománja" minősítést.
Az irodában aztán többféle taktikához folyamodhatunk. A legszelídebb variáció az, hogy hagyjuk a
biztonságiakat kutatni és dühöngeni, miközben csöndesen mosolygunk, és átlag húsz másodpercenként
az ártatlanságunkat hangoztatjuk. A második, bővérűbb reagálási mód az, ha nagy hangon kikérjük a
minket ért inzultust, feljelentéssel, perrel fenyegetőzünk, és néha, csak úgy a változatosság kedvéért az
eget hívjuk tanúnak mártíromságunkhoz. A tételes ellenőrzés végén a blokkal együtt mintegy véletlenül
kirántható a megyei rendőr-főkapitány vagy éppen a kérdéses őrző-védő vállalkozás tulajdonosának
névjegykártyája is.
Mindezek után a biztonsági őrök nem tehetnek mást, mint elnézést kérnek, s utunkra engednek.
Ilyenkor ajánlatos folytatni a kényszerű ellenőrzés által megszakított céltalan kóborlást még legalább fél
órán át. A furcsa hang a hátunk mögött ne zavarjon: azt csak az őrző-védő ember lemorzsolódó
fogzománca adja. Végül vegyünk három zsemlét, s ha a legközelebbi betérésünk alkalmával is
ugyanekkora figyelem kíséri utunkat, megnyugodhatunk: az általunk tesztelt őrző-védő vállalkozás
magas színvonalon, a hatályos törvények maximális betartásával végzi a dolgát.


Hogyan ne legyünk gyanúsak?
 (GYÁVÁKNAK)

Amilyen könnyű fölkelteni egy őrző-védő figyelmét szerény személyünk iránt, legalább olyan nehéz
abszolút biztonsággal elkerülni ezt az élethelyzetet. Pedig ez az igény valószínűleg sokkal szélesebb
körben fogalmazódhat meg még a törvénytisztelő emberekben is, mint az, hogy bevásárlás közben egy
kétajtós szekrény lihegését érezzük a tarkónkon.
Az első és egyben legfontosabb jó tanács így hangzik: határozottság. Csak semmi tétovázás,
tépelődés! A boltban lehetőleg ne andalogjunk, hanem határozottan masírozzunk polctól polcig. De
azért ne is rohanjunk, mint a rimóci nyúl, a túl gyors haladás ugyanis éppen hogy gyanússá tehet.
Amikor a polchoz érünk, ne nyúlkáljunk céltalanul ide-oda, ne álljunk le gondolkodni, egyszóval ne
viselkedjünk úgy, ami B. Tibor, a szegedi hipermarket biztonsági asszisztense szerint „megtévesztő
magatartás" lehet. (Ez az úriember a helyi lapnak nyilatkozva ugyanis elmondta, hogy ők senkit sem
gyanúsítanak, de a rutinszerű ellenőrzésekre sor kerülhet, ha a „vevő a vásárlótérben megtévesztő
magatartást tanúsít".) Például soha, de soha ne vigyünk be magunkkal olyan terméket az áruházba,
amelyet máshol vásároltunk, különben úgy járhatunk, mint az a hölgy, aki 2001 novemberében a
legnagyobb magyarországi áruházlánc szegedi üzletében két kiskorú gyermekével keveredett gyanúba.
Holott csak annyi történt, hogy egy másik boltban ajándék csipszet osztogattak, s a gyermekek ezt
majszolgatták, amikor betértek a hipermarketbe vásárolni. A csipsz közben elfogyott, s mivel az
édesanya az eladótérben nem talált szemétgyűjtőt, egy polc végére helyezte az üres zacskót. Ezt a
biztonsági kamera rögzítette, s miután a nő fizetett, három őrző-védő fogta közre, mondván: szerintük a
hölgy lopott. A történet innen kezdve ismerős: az édesanyát egy elkülönített helyiségbe vezették, ott
fehérneműre vetkőztetve megmotozták, de persze nem találtak semmit. Az, hogy a csipszeszacskó jól
beazonosíthatóan promóciós termék volt, vagyis olyan, amilyet kereskedelmi forgalomban nem
értékesítenek, nemigen zavarta a biztonságiakat. A hölgy egyébként azon kevesek közé tartozott, akik
ismerik a jogaikat. Beperelte az áruházat és a biztonsági céget egyaránt, 100000 forintot követelve
tőlük, mire az őrző-védő cég jogtanácsosa arra hivatkozott, hogy a sértett nem a jogszabályoknak
megfelelően terjesztette elő a fizetési meghagyás iránti kérelmét, nem jelölte meg követelése konkrét
ténybeli alapját, illetve nem csatolta ennek bizonyítékait. Ez magyarra fordítva annyit tesz: bizonyítsd
be, hogy mi történt, kis bogár, ha tudod. Erre az áruházlánc jogtanácsosa is vérszemet kapott, s ő is a
bizonyíthatatlansággal állt elő, megfejelve mindezt még azzal is, hogy számára a kérelemből nem derül
ki, hogy ki, mikor és hogyan sértette meg a hölgy személyiségi jogait. Vagyis a motozást, taperolást és
az egyéb nyalánkságokat ő abszolúte helyénvaló eljárásnak minősítette. De ha a bíróság még igazat
adna is a nőnek - tette hozzá -, ők akkor sem fizetnének, mivel az áruház és az őrzővédő cég között
fennálló szerződés értelmében az összes felelősség a biztonságiakat terheli.
S mindez egyetlen csipszeszacskó miatt történt!
Hát megéri? Inkább ordítson az az éhes kölök, azért legfeljebb csak kivezetnek.
Vásárlás közben lehetőleg ügyeljünk még arra is, hogy a szükséges árucikkeket szemmel követhető
gyorsasággal tegyük a kosárba, közben ne forgassuk, ne tapogassuk (nem árt, ha a vásárlás előtt listát
készítünk, s az árakat is megtanuljuk). Ruházatunkon lehetőleg minél kevesebb zseb legyen! Ebből a
szempontból a világrekordok úszására kifejlesztett, testre simuló sztreccsdressz a legalkalmasabb, ám
vigyázat: a holmi még véletlenül se származzon holland, német vagy osztrák bálás kontingensből, mivel
ezekben gyakran benne felejtik az aktív biztonsági kódot. (Ugyanígy járt 2001 októberében egy
tatabányai hölgy is: neki a kilósruha-boltban túrt pulóverében volt egy biztonsági fémszál, amely a
hipermarketben természetesen őrült csipogásra késztette a pénztárnál található kaput. Ezért a bevásárlás
előtt érdemes tüzetes ruhavizsgálatot tartani, hogy elkerüljük az ehhez hasonló, kínos szituációkat.)
Ha egy mód van rá, ne vásároljunk egyszerre sok mindent! A kusza összevisszaságban egymásra
dobált árucikkek szinte ingerlik az őrző-védőket, hogy alájuk kukkanthassanak. A pénztártól való
távozáskor a kosárban lévő termékeket lehetőleg úgy rendezzük el, hogy azok a kijáratig megőrzött
blokk segítségével néhány másodperc alatt - kellően lassú séta mellett akár menet közben, ránézésre is -
áttekinthetőek legyenek, megkönnyítve ezzel a biztonsági őrök munkáját, s megrövidítve ama
időszakot, amíg a többi vásárló fürkész pillantása az arcunkat kutatja, azt vizsgálván: hát így néz ki egy
igazi tolvaj?

Hogyan ne legyünk gyanúsak?
(ILLEGÁLIS VERZIÓ BÁTRAKNAK)

Persze, elképzelhető, hogy valaki az előbbi javaslatokat saját magára nézvést méltatlannak érzi, s
azzal az igénnyel áll elő, hogy őt minden előkészület, megalázkodás és egyéb cécó nélkül szimplán csak
ne zargassák vásárlás közben. Erre is van jól bevált módszer - igaz, nem veszélytelen, és már most
jelezzük, hogy az eljárás illegális, sőt, büntetendő (ezért aztán a hatóságoknál ne is tessenek ránk
hivatkozni - a Kiadó). Amiért most mégis bemutatjuk, az azért van, mert az eset megtörtént, vagyis egy
már létező és viszonylag széles körben ismert módszerről van szó, amiről ugyan hallgathatnánk, de ettől
még nem lenne jobb vagy rosszabb a világ.
Főhősünk, Z. - egy alföldi városka üzletének tulajdonosa - nagyon utálta, hogy valahányszor
készleteit feltöltendő a közeli nagykereskedelmi áruházba ment, a biztonsági őr mindig ott volt a
nyomában, s árgus szemmel vigyázta a legapróbb mozdulatát is. A férfi egyszer nem bírta tovább,
odament az egyenruháshoz, s felszólította, hogy őt ne vizslassa úgy, mint egy tolvajt, mert: 1. ő nem
bűnöző, 2. ha akarja, az őrző-védők orra előtt azt visz ki, amit csak akar. A vagyonőr persze kinevette, s
valami olyasmit válaszolt, hogy „azt szeretném én látni!".
Következő alkalommal hősünk kifigyelte, hogy az áruháznak mely szegletét nem figyeli kamera,
majd lassan odasétált, s a nyomában koslató biztonsági őr által is jól láthatóan a kabátja belső zsebébe
tett egy márkás dezodort. Több se kellett az őrző-védő embernek: alig várta, hogy Z. a pénztárnál
fizessen, máris ott termett, s fennhangon felszólította, mutassa meg, mi van a ruhája alá rejtve.
Emberünk elővette a dezodort, majd ugyanazzal a mozdulattal melléje tett egy számlát is, amelyet fél
órával azelőtt állítottak ki egy közeli boltban - természetesen egy ugyanolyan márkájú termékről. Hiába
látta a biztonsági őr, hogy a dezodort ő elcsente, a dobozon nem volt semmilyen árulkodó árcímke, a
számla pedig alibit szolgáltatott. Miután Z.-t továbbengedték, odaintette magához a dühöngő őrző-
védőt, s odaadta neki az ellopott holmit, mondván: itt van, haver, használd egészséggel, de engem többé
ne piszkáljatok.
Így is lett: azóta egyetlen biztonsági ember sem háborgatja.

Őrző-védők és a technika

Mint arra már többször utaltunk, az őrző-védő emberek munkájuk során nem csupán saját
érzékszerveikre hagyatkozhatnak, hanem olykor meglepően gazdag technikai arzenál is segíti őket.
Igaz, ez legalább annyira nyűg számukra, mint áldás. Vegyük például az áruházak kiléptető kapuit. Ezek
olyan ötletes szerkentyűk, amelyek azonnal érzékelik, ha olyan árut próbálnak kivinni, amelyben még
benne van a biztonsági kód. A kódot általában a pénztárosok semlegesítik: van az ormótlan bumszli,
amelyet egy speciális nyitó segítségével szednek le a termékről, de elterjedt a szinte észrevehetetlen
fémszál is, amelyet egy leolvasó segítségével hatástalanítanak. Ez utóbbival szokott lenni a legtöbb
bonyodalom. Olykor előfordul ugyanis - láthattunk erre példát a túlkapásokról szóló fejezetben -, hogy
az áru kifizetése után a biztonsági kódot valamiért nem semlegesítik, s a pénztárnál lévő kapu a
legközelebbi vásárlásnál „bejelez". Ez nemcsak a vásárlót hozza kellemetlen helyzetbe, hanem a kellő
magabiztossággal fellépő őrzővédőnek is rombolja a tekintélyét. A biztonsági emberek ugyanis - ahogy
erre már utaltunk - gyűlölnek elnézést kérni. Erről S. Judit is tudna mesélni, aki Sopronban 2001
októberében két családtagjával utazótáskát vásárolt, ám a pénztáros elfelejtette hatástalanítani a
biztonsági csipet. Először nem is gondolták, hogy a csipogó jelzés nekik szól, ám rögtön ott termett két
„diszkrét" biztonsági őr. Miután megmutatták nekik a számlát, az őrző-védők szakmai érdeklődése
meredeken zuhanni kezdett: közölték, hogy majd otthon keressék meg (!) és vegyék ki (!!!) az eldugott
biztonsági kódot, mert az legközelebb is jelezni fog. Semmi bocsánatkérés, semmi mea culpa, hogy
elnézést, ez a mi dolgunk lenne. Ebből is látszik, hogy az őrző-védők viszonya az őket segítő
technikához ambivalens: amíg terheket vesz le a vállukról, kedvelik, hivatkoznak rá, bizonyítékként
kezelik, ám amint a kis kütyük tévednek, azonnal átsorolódnak az „árulók" táborába, megtagadják őket,
s a legszívesebben még azt is elfelejtenék, hogy egyáltalán közük van a kérdéses szerkezethez.
Persze, nem csak a csipogó kapuk testesítik meg az őrző-védőket segítő modern technikát - legalább
ilyen gyakori kellék a biztonsági kamera is. Ez kétféle lehet: működő és álkészülék. Az igazit mindenki
ismeri, hisz számtalan helyen látható. Ezek a szerkezetek általában egy-egy képernyőhöz vannak
csatlakoztatva, amelyek előtt ott ül az úgynevezett operátor, s igyekszik figyelemmel követni mindazt,
ami az áruház teljes területén történik. Hogy csinálja - nem tudni. De ez még a jobbik változat, mivel itt
a képfelvétel folyamatos. Ám vannak olyan biztonsági kamerák is - főleg a pénzintézetekben -, amelyek
csupán 2-3 másodpercenként készítenek egy felvételt. Ezért élvezhetetlenek kivétel nélkül a bűnügyi
műsorokban bemutatott filmek. (Egyébként nemrég derült ki, hogy a bankok sokszor évekig is
megőrzik az érdektelen, szürke hétköznapok forgalmáról készült képsorokat. Ne kérdezzék, miért - ez is
egy újabb biztonságtechnikai rejtély.)
A kamerák másik csoportját az úgynevezett kamu berendezések jelentik. Ezek az igazi kamerákkal
ellentétben mindig jól láthatóan, demonstratívan vannak felszerelve. Többségük folyamatosan forog,
sőt, némelyiken még lámpa is villog, hogy minél többen észrevegyék. Ám ezzel ki is merül a
funkciójuk, ugyanis ezek a szerkezetek nem rögzítenek semmilyen képet, mivel belül tök üresek.
Egyedüli céljuk, hogy elriasszák a tolvajokat. A kamu kamerák nagy előnye, hogy olcsók, nincsenek
bennük bonyolult és drága alkatrészek, ennélfogva a karbantartásuk is csupán a töredéke az igaziaknak,
hogy a többi, járulékos technikai kellék - képernyők, filmek - megspórolásáról már ne is beszéljünk.
Persze, annyira azért egyetlen bolt sem ostoba, hogy csak és kizárólag álkamerákra bízza a biztonságát.
Az egyik nagy hazai drogériahálózat például biztonsági őröket is alkalmaz (általában üzletenként
egyet). A velük szerződésben álló és a biztonságtechnikai stratégiájukat kidolgozó őrző-védő cég
nyilván úgy érvelt, hogy e két tényező együttesen már elég hatékony védelmet jelent. Talán igazuk is
lenne, ha az illető vagyonőr vállalkozás nem lenne annyira mohó. Ámde az, s így a drogériás hálózat
legkisebb üzletében is legalább tucatnyi álkamera forog, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ennyi
ellenőrző képernyő működtetése minimum a vevőtér alapterületének kétszeresét foglalná el. A
biztonsági cég vezetőjének mindenesetre e helyről is gratulálunk.
A nyílt területek őrzőinek munkáját könnyíti meg az úgynevezett intelligens kerítés. Ez természetesen
nem attól intelligens, hogy előre köszönne a biztonsági őrnek, vagy hogy a hosszú éjszakai műszak alatt
el lehetne vele beszélgetni, hanem olyan, kerítésre szerelhető védelmi rendszer, amely egy kifeszített
dróttal összekötött rezgésérzékelővel működik. A mérőeszközre csatlakoztatott számítógép több helyről
is figyeli a rezgéseket, így akár azt is meg tudja határozni, hogy pontosan hol és nagyjából milyen
módon történhetett behatolás a kerítésen keresztül. Ezen adatok alapján a területet védő biztonsági őr
már a betolakodóval való találkozás előtt képet kaphat arról, hogy hányan másztak át a kerítésen, és
hogy nagyjából milyen súlycsoportba tartoznak. Így aztán egymaga is képes eldönteni, hogy mit vesz
fel: a kesztyűt, avagy a nyúlcipőt.
Hosszan lehetne még sorolni a fémkereső kapuk, mozgásérzékelő berendezések, átvilágító alagutak,
elektromos sokkolók és a többi, elmés szerkezet működését, jelentőségét, ám egyvalami biztos: a
legnagyobb műgonddal összeállított technikai arzenál is csak annyit ér, amilyen minőségű az emberi
tényező: vagyis nincs az a berendezés, ami helyettesíthetné az őrző-védők helyzetfelismerő képességét,
intelligenciáját és problémamegoldó hajlandóságát.

Az őrző-védő legjobb barátja

A kutyás őrző-védők egy igen szerencsés kasztot képviselnek a vagyonőrök népes táborában. Rossz
nyelvek szerint ugyanis a kutya mindig helyrehozza azt, amit az őr elront. Ám ez vélhetőleg csupán
rosszindulatú - sőt, kockáztassuk meg: irigy - megközelítés. Valószínűleg közelebb járunk az
igazsághoz, ha azt feltételezzük, hogy a cégek szimplán költségtakarékossági okokból alkalmaznak
kutyás őröket.
Nézzük csak, miért is ideális munkatárs az eb! Először is nem kell neki egyenruha, nem alapít
szakszervezetet, és fizetségként beéri napi két-három velőscsonttal. Lássuk be, ez már indításként
három olyan érv, amellyel egyetlen humán őrző-védő sem képes versenyre kelni. S ezzel még nincs
vége. A kutya után ugyanis sem adóelőleget, sem pedig tébé-járulékot nem kell fizetni, munkaideje
gyakorlatilag folyamatos, és attól sem kell tartani, hogy a rábízott értékeket meglovasítja (kivétel ez alól
mondjuk egy jókora bélszínszállítmány, de az ilyen feladat igen ritka, másrészt pedig aki mindezt kutyás
őrre bízza, az meg is érdemli a sorsát). Ha mindezt figyelembe vesszük, talán még az is felvetődhet,
hogy vajon eddig miért nem jutott eszébe egyetlen cégnek sem kizárólag ebeket alkalmazni?
Nos, a válasz erre is roppant egyszerű. A kutyákra azért igenis kell költeni. Méghozzá nem is keveset.
A legtöbb pénzt az idomításuk viszi el, aztán ott vannak a kötelező védőoltások, bolhanyakörvek,
féregtelenítések - hogy csak a leggyakoribb kiadásokat említsük. Az is a biztonsági őrök javára billenti
a mérleget, hogy az emberi munkaerő ritkán kap veszettséget, s csak nagyon indokolt esetben ugrik át a
kerítésen, mert tüzel. S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy egy kutya legfeljebb 7-8 évig képes
magas színvonalon dolgozni, máris ott tartunk, hogy az előnyök és hátrányok nagyjából kiegyenlítik
egymást.
Az őrző-védő cégek végül salamoni döntéssel oldották meg ezt a patthelyzetet: dolgozzon egyszerre
az ember és a kutya, s akkor valószínűleg kiegészítik egymás jó tulajdonságait.
A kutyás őrző-védők általában objektumok védelmét látják el. Az állat kifinomult érzékelése ugyanis
az ilyen típusú feladatokban hasznosítható leginkább. Előszeretettel alkalmazzák még a kutyás
embereket különböző sportrendezvények biztosításánál is, ahol az eb legfontosabb feladata az, hogy a
heccelődő tömeg célpontja legyen. A dobálások, beszólások, pórázrángató csaholások mind azt a célt
szolgálják, hogy a kutya gazdája egyre idegesebb legyen, s amikor közbe kell lépni, akkor a lehető
legnagyobb motivációval vethesse bele magát a tömeg gyepálásába.
Persze, súlyosan téved, aki azt hiszi, hogy egy őrző-védő ember, plusz egy kutya egymás mellé
helyezésével már meg is kapjuk a kutyás biztonsági őrt. Az állat ugyanis érző, cselekvő egyéniség, s
ahhoz, hogy hasznát vehessék, először is meg kell érteni, muszáj alkalmazkodni hozzá. Sokszor szokták
mondani, hogy a kutya olyan, mint egy kibiztosított fegyver. Ez igaz, ám feltétlen muszáj azt is
hozzátenni, hogy egy olyan fegyverről van szó, amelyet nem kezelhet bárki. Jó példa erre az az eset,
amikor 2003 júliusában egy biztonsági őr az általa védett cég kutyájával került konfliktusba. Buksi
valaha kóbor eb volt, ám a vállalatnál befogadták, s az állat szabadon mozoghatott a telepen. A német
juhász-rotweiler keverék szelíd jószág volt, sokszor még a munkatársak arcát is megnyalta, ám azon a
bizonyos napon mégis fúriaként támadt a vagyonőrre. Pedig a férfi csak ételt akart önteni a tálkájába,
mégis alig tudták az eb agyarai közül kiszabadítani. Az őr nem tudta, hogy ha egy kutyához közelít,
akkor vigyáznia kell a mozdulataira, gesztusaira, hiszen az állat nem emberfejjel gondolkodik. Vagyis
amit az őr barátságos mozdulatnak hitt, azt az eb tolakodásként, támadásként értékelte. Ha ez az őrző-
védő foglalkozott volna kutyákkal, tudhatta volna, hogy az állat nem tekinti őt falkavezérnek, csupán
falkatársnak, vagyis vele egyenrangú egyednek, akivel szemben - ha szükségét látja - meg kell védenie
magát.
 Ahhoz persze, hogy egy biztonsági őr falkavezér lehessen, sajnálatos módon nem elegendő feltenni
egy napszemüveget, vagy egyenruhát húzni a megfelelően kidolgozott felsőtestre. A kutya mindezt nem
respektálja. Az ő értékrendje szerint a falkavezéri rangot a kölyökkortól való törődés, a közös
foglalkozások, a játékok és az együtt elvégzett feladatok sorával lehet kiérdemelni. Vagyis ez az a
helyzet, amikor a biztonsági őr tekintélyét csak olyasmi alapozhatja meg, ami mögött valóságos
teljesítmény rejlik. Talán éppen ezért van, hogy egynémely őrző-védőt annyira irritálják a kutyák. A
hétköznapi elrettentő külsőségek - amelyektől mi, emberek mindig összerezzenünk - az ebekre
nincsenek hatással, s ezt egy megfelelően egoista biztonsági őr nagyon utálhatja. Valószínűleg sokan
emlékeznek még a fadd-dombori esetre: a Tolna megyei település gabonaberakójának dolgozói
befogadtak egy zsemleszínű keverék kutyát.
Egyik nap azonban arra ébredtek, hogy alig áll a lábán, dől belőle a vér, s több helyen csontig levált
róla a hús és a bőr. A cég vezetője azonnal az egyik állatklinikára vitette a szerencsétlen jószágot, ám az
az orvosi beavatkozás ellenére elpusztult. Az eset körülményeinek tisztázása során kiderült, hogy az
állatra először riasztópisztollyal lövöldöztek, majd egy autó után kötötték, s így húzták az aszfaltúton
legalább száz méteren keresztül. A gyanú azonnal a telep biztonsági őreire terelődött. Az őrző-védő cég
főnöke először tagadta, hogy az ő emberei lennének a felelősek, s állította, hogy üzleti bosszú áll a
háttérben, ezért szeretnék rájuk kenni az állatkínzást. Később azonban a cég egyik embere mégis
bevallotta, hogy ő lövöldözött a konténer alá behúzódó riadt állatra, majd kötötte a zöld Suzuki után.
Tettére mindössze azt a magyarázatot adta, hogy „elborult az agya", mivel a korcs összeverekedett az ő
rotweilerével. Az eset óriási felháborodást váltott ki országszerte. Az elkövetőt kirúgták a
munkahelyéről, a kamara kizárta a tagjai közül, az állatvédők nyomására pedig megkezdődött annak a
törvénymódosításnak az előkészítése, amely az állatkínzást büntetőjogi kategóriába emeli.
Egy eset kapcsán nem szerencsés általánosítani, mivel nagyon sok biztonsági őr elítélte azt, amit a
kollégájuk elkövetett. Ám a történtek akaratlanul is arra sarkallnak, hogy az ember elgondolkozzon:
vajon kik figyelik a mozdulatainkat az áruházakban, bankokban és üzletközpontokban? Mi járhat a
fejükben, s főleg: mit tennének velünk, ha csak annyi jogunk lenne, mint annak a kutyának Fadd-
Domboriban? Csak úgy, unalomból, játszásiból...
Kutya legyek, ha ezek után nem tudnánk legalább egy érvet mondani, miért is nem bírjuk az őrző-
védőket.

Őrző-védők a bűn útján

A vagyonvédelemnek egy igen speciális fajtája, amikor a biztonsági őr úgy előzi meg a
bűncselekményt, hogy konkurenciát teremt a külső elkövetőknek, magyarul: ő lopja el a rábízott
értékeket. Eme módszer preventív jellege támadhatatlan: elvégre ahol már nincs vagyon, ott védeni sem
kell semmit. Ebből következően persze biztonsági őrre sincs szükség - valószínűleg ezért szoktak a
tolvajjá vált őrző-védők azonnal eltűnni. Sajnos, a kifosztott cégek nemigen értékelik az effajta
forradalmian egyszerű megoldásokat, s ezért hálátlan módon a hatóság embereit uszítják a lelécelt
biztonsági őr nyomába, hogy aztán, ha megkerül az eltűnt érték, újra egy halom pénzt fizethessenek ki
az őrzéséért.
Egyébként nem kell csodálkozni azon, ha egy őrző-védő a bűn útjára lép. Emlékezzenek csak,
zömmel kikből is áll a szakma: munkanélküliekből, nyugdíjasokból, állástalan pályakezdőkből - vagyis
csupa olyan emberből, akiket enyhén szólva sem vet fel a pénz. Természetesen nem állítható, hogy ezen
emberek mindegyike potenciális bűnözőjelölt lenne, de ha hirtelen azt a feladatot kapják, hogy
pénzszállítmányt kísérjenek, több millió forintos árukészletre vigyázzanak, vagy ügyeljenek arra, hogy
az általuk védett cég dolgozói ne hordják haza szögenként a teljes gyárat, akkor bizony fokozottabban
fennáll a megtévedés lehetősége. Egy ilyen esetben a hatalom érzeténél csak a csábítás nagyobb. Az
illető valószínűleg úgy gondolkodhat: ha én vagyok itt a törvényesség határának legutolsó őrzője, akkor
azt is én mondhatom meg, hogy hol húzódjék ez a bizonyos határ. S ezzel az első lépést már meg is tette
a lejtőn. A legtöbb megtévedt őrző-védő óvatosan kezdi. Kicsiben. Először csak - némi
ellenszolgáltatásért cserébe - szemet huny néhány kisstílű tolvajlás fölött. Ilyenkor általában a zsákmány
egy része a fizetség. Aztán, amikor látja, hogy a dolog működik, s hogy a hiány „senkinek sem fáj",
egyre jobban vérszemet kap, s az sem ritka, ha a végén már ő adja a tippet. Elvégre senki sem ismerheti
jobban a védelmi rendszer gyenge pontjait, mint maga a biztonsági őr!
Lopni pedig sok mindent lehet. A zsákmány minősége és összetétele gyakorlatilag csak attól függ,
hogy mi az, amihez a biztonsági őr hozzáfér. Teljesen logikus, hogy a prügyi sertéstelepen dolgozó
őrzővédő ember nem a Kohinoor gyémántokat próbálja eltulajdonítani, hanem a kondát. Ő is csak úgy
bukott le, hogy a három disznóval zötykölődő kisteherautó 2001 szeptemberében rendőrségi
ellenőrzésbe futott. A sofőr hiába magyarázta, hogy az állatvásárból tér vissza, arra már nem volt
elfogadható magyarázata, hogy az egynapos útra miért készített be a malacok mellé négy zsák tápot. A
rendőrök ezek után megkérdezték a közeli sertéstelep biztonsági őrét, hogy onnét szállították-e el a
jószágokat. Az őrző-védő jó tettestárshoz illően ezt tagadta, ám vesztére az időközben értesített
ágazatvezető egyértelműsítette, hogy a malackák bizony onnan származnak. A sebtében összerántott
vizsgálat végül kiderítette, hogy a két férfi csak az előző hónapban 53 süldőt, 3 hízót és több mázsa
tápot lopott el a telepről. De említhetnénk más példákat is: a tiszavasvári gyógyszergyár raktárának őre
ugyancsak 2001 őszén 2320 liter 97 százalékos tiszta szesz meglovasításában segédkezett. Egy évvel
később egy miskolci áruház biztonsági őre bukott le, akit a rendőrök épp akkor értek tetten, amikor már
sokadszorra pakolta tele a táskáját különböző árukkal. 1995-ben és '96-ban Celldömölkön két biztonsági
őr, akiknek a vasúton érkező Skodák őrzése lett volna a feladatuk, inkább a szállítmányt dézsmálták:
akkumulátorokat, generátorokat, gyertyákat, önindítókat, pótkerekeket, szerszámkészleteket, sőt,
komplett üléseket szereltek ki az autókból, majd mindezt a robogó vonatból kidobálták, s értesítették
egy cimborájukat, hogy pontosan hol található a zsákmány. De olyan is előfordult már, hogy egy bolt
biztonsági őrei összejátszottak a tolvajjal: egy budai élelmiszerüzlet pénztárosának feltűnt, hogy egy
hölgy feltűnően megpakolt cekkerrel igyekszik távozni, s megkérdezte az őrző-védőket, ellenőrizték-e
az illetőt. A válasz igenlő volt, ám a pénztáros tovább gyanakodott, és arra kérte az egyenruhásokat,
nézzék át még egyszer a hölgy csomagját. A biztonsági emberek tessék-lássék ismét átforgatták a
szatyrot, s miközben azt bizonygatták, hogy minden rendben, az egyre nagyobb csoportosulásban
megpróbálták kifelé lökdösni a nőt. A pénztárosnőnek ez már roppant gyanús volt, ezért ő maga
kukkantott be a táskába, s ott 43 000 forint értékben talált ki nem fizetett illatszereket és szeszes italt.
Hosszan lehetne még sorolni az ilyen és ehhez hasonló eseteket, ám az kétségtelen, hogy valamennyi
hátterében valószínűleg egyfajta kriminalisztikai evolúció áll a kis lopásoktól a nagy bűncselekményig.
Persze vannak másfajta félrelépések is, ahol ez a lelki folyamat másképp vagy egyáltalán nem is megy
végbe. Ebbe a kategóriába tartozik például az, ha valaki csak azért jelentkezik biztonsági őrnek, mert ez
a legkönnyebb módja annak, hogy lophasson. Ez történt 2001 decemberében is, amikor egy férfi
Óbudán őrző-védőnek jelentkezett, majd az első munkanapján a farára vert félmillió forint értékű
építőanyagnak. A játékszenvedély is könnyen a bűn útjára vihet, ezt bizonyítja annak a kisvárdai őrző-
védőnek az esete, aki 2001. november 5-én azt állította, hogy három ismeretlen 2,9 millió forintot rabolt
el tőle, amikor ő kifelé tartott a bevétellel. A történetet a játékterem főnöke és egy másik tanú is
megerősítette, ám amikor a rendőrök külön-külön kérdezték ki őket, egyre jobban belezavarodtak a
mondandójukba. Végül kiderült, hogy a biztonsági őr játszott a rulettgépen, veszített, és így akarta
„kinullázni" a berendezés fekete doboza által rögzített összeget.
Egészen más jellegű bűncselekményekről beszélhetünk, ha a biztonsági őrök tettleg bántalmaznak
valakit. Ezeknek az eseteknek a körülményei, illetve következményei olyanok, hogy semmiképp sem
lehet őket a szimpla „túlkapások" kategóriába sorolni. A legnagyobb port felvert történet a neves
futballista, Simon Tibor halálához kötődik. A sportoló 2002 tavaszán egy budai bevásárlóközpont
szórakozóhelyén szóváltásba keveredett az egyik biztonsági őrrel, majd ebből ütésváltás lett. Simon
hamarosan menekülőre fogta a dolgot, ám az őrző-védő, illetve cimborái követték, s a nyílt utcán
agyba-főbe verték, rugdosták a magatehetetlenül heverő embert. Simon a kórházba szállítást követően
meghalt, s bár az ügyben e sorok írásának idején a bíróság még nem hozott jogerős ítéletet, azt
mindenképp kijelenthetjük, hogy ebben az esetben szó sem volt túlzásba vitt vagy netán rosszul
értelmezett szakmai túlbuzgóságról: az őrző-védő egyszerűen csak kegyetlen volt. Akárcsak az a három
biztonsági ember, aki 2001 telén Budapesten, a Nyugati téri aluljáróban hajléktalanokat rugdosott. Az
öncélú brutalitásnak egy szolgálaton kívüli rendőr próbált véget vetni: igazolványát felmutatva
felszólította az őrző-védőket, hogy hagyják abba a randalírozást. Fellépésével csak annyit ért el, hogy az
agyhalált vélhetőleg lábon kihordó egyedek jól megrugdosták és szilánkosra törték az orrcsontját. Ez az
eset egyébként azért is emlékezetes maradt, mert ennek kapcsán történt meg először, hogy őrzővédők
nyíltan meg akarták félemlíteni a független magyar igazságszolgáltatást: a rendőrverő vádlottak
tárgyalásán ugyanis 15 egyenruhás biztonsági őr jelent meg, s megfenyegették a tanúkat. Az ügyész
kérésére az elhangzottak jegyzőkönyvbe kerültek, majd a bíró szünetet rendelt el. A tárgyalóteremből
azonban a vádat képviselő ügyésznő sem tudott kimenni, mivel az őrző-védők elállták az utat. A
vádlottak végül egyenként két év tíz hónapos szabadságvesztést kaptak.
Természetesen itt is hosszan lehetne citálni az őrző-védők erőszakos cselekedeteit, így ezt a fejezetet
legfeljebb abbahagyni lehet, lezárni vagy befejezni lehetetlenség. A teljesség igényének egyrészt gátat
szabnak eme könyv terjedelmi paraméterei, másfelől pedig sok esetben eldönthetetlen, hogy mekkora
jelentősége van az adott bűncselekmény során annak a ténynek, hogy az elkövető biztonsági őr. Vegyük
például a legutóbbi esetet: 2003. augusztus 1-jén Győr sétálóutcáján egy 38 éves mosonmagyaróvári
őrzővédő túszul ejtett egy fiatal nőt. Az előzményekhez tartozik, hogy a hölgyet már régóta szerette
volna meghódítani, ám valamennyi kísérlete a visszautasítás falába ütközött. Ezen a napon is
próbálkozott, méghozzá egyre vehemensebben, mire a nő segítséget kért egy közeli rendőrjárőrtől. A
zsaruknak azonban nem volt idejük intézkedni, mivel a biztonsági őr magához rántotta a hölgyet, kést
szorított a nyakához és behátrált vele egy közeli papírboltba. Onnét persze mindenki kitódult, és
kezdetét vette Magyarország első olyan túszdrámája, amelyben egy őrző-védő volt az elkövető. A
zsaruk pszichológus segítségével próbáltak a férfi lelkére beszélni, akiről kiderült, hogy még egy
flóbertpisztoly is van nála. A túszejtő láthatott néhány, az adott szituációra hajazó akciófilmet, s mivel
tudta, hogy a terrorista etikett szerint ilyenkor alkudozni kell, hát előállt ő is a feltételeivel: a nő életéért
cserébe egy órát adott a zsaruknak, hogy szerezzenek neki egy autót és egy nagyobb kaliberű
lőfegyvert, így utólag eldönthetetlen, vajon komolyan gondolta-e, hogy majd pont a rendőrök fogják
feljavítani a nála lévő kezdetleges arzenált, vagy csak a pillanatnyi ötlethiány szülte ezt a meglehetősen
gyermeteg követelést, ám ezen lépjünk is túl. Az alkudozás során ugyanis a túsz egyszer csak vizet kért,
s a biztonsági őr megengedte, hogy igyon az odavitt palackból, sőt, ő maga is meghúzta a flaskát.
Eközben a kést és a pisztolyt az asztalra tette, és a nőt is elengedte. (Ebből is látszik, hogy az elkövető
génállománya kevés hasonlóságot mutathat Oszama bin Ladenével.) A zsaruk persze rögtön éltek a
kínálkozó lehetőséggel és azonmód rávetették magukat a túszejtőre. A dulakodás során az őrző-védő
mellbe szúrta Préts Sándor ezredest, a Győr-Moson-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság
közbiztonsági igazgatóját, ám szerencsére a penge - bár nyolccentis sebet ejtett - elakadt a
szegycsontban, s a főkapitány-helyettes kétnapos kórházi kezelés után már haza is térhetett otthonába.
Ugyanezt nem mondhatja el egyhamar az elkövető: a biztonsági őr ugyanis a dolgok jelenlegi állása
szerint akár életfogytiglani börtönbüntetést is kaphat.
Ezek után lehet tűnődni: vajon a történtek szempontjából mennyiben lényeges az, hogy az elkövető
biztonsági őr volt? Mindez ugyanúgy megeshetett volna egy cipésszel vagy kutyakozmetikussal is? A
kérdés szinte eldönthetetlen. Bár van néhány támpont. Például: hányan sétálnak manapság késsel és
flóbert-pisztollyal a zsebükben? Ki hiheti azt, hogy a rendőri „húzzon innen!" ellen egy hölgy nyakához
szorított késsel kell védekezni? Milyen lehet annak az embernek a mentális állapota, aki stukkert
követel a rendőröktől? Gondolkozzanak el ezen, aztán próbálják meg maguk elé képzelni ezt a 38 éves,
nőtlen mosonmagyaróvári férfit.
Ugye, hogy ott van az a szó a váll-lapján: „security"?!

Őrző-védő blamázsok

Egyenruha, kigyúrt izmok, határozott fellépés - olykor bizony megesik, hogy mindez mit sem ér, s a
biztonsági őrök és a bűnözők örök harcából az utóbbiak kerülnek ki győztesen. Persze, az őrző-védőktől
sem várhatjuk el, hogy hibátlanul dolgozzanak, ám van néhány olyan eset, amely kifejezetten kiérdemli
a „kínos" minősítést. Ilyen volt például az, amikor 2001 telén egy budai üzletközpontban mindenki
szeme láttára raboltak el egy készpénzt tartalmazó kazettát. A sztori olyan szép, hogy talán még Woody
Allent is megihletné: az elkövető ugyanis Mikulásnak öltözött, s addig térült-fordult a devizaváltó kis
kalitkája körül, míg a zsákjába nem rejtett egy jelentősebb összeget tartalmazó fémdobozt. Az őrző-
védők persze joggal dühöngtek, hiszen a tolvaj ezzel a trükkel több legyet is ütött egy csapásra.
Egyrészt ugye az orruk előtt sétált ki a kisebb vagyont érő zsákmánnyal (talán még cukrot is adott
valamelyiküknek...), miközben abban is biztos lehetett, hogy tökéletes álcája megkíméli őt bármilyen
későbbi felismeréstől. A rendőrség legalábbis nem erőltette a Télapó fantomképének közlését az
országos lapokban.
Nem ilyen megalázó, de mégiscsak blamázs volt a debreceni pénzváltók kirablóinak ügye is. Két
fiatalember 1998 ősze és 1999 tavasza között hét rablást hajtott végre - mint később kiderült, a
híradásokban olvasható bűncselekmények adták nekik a tippet. Vagyis, egyszerűbben fogalmazva
felfigyeltek rá, hogy az őrző-védők enyhén szólva sem jelentenek leküzdhetetlen akadályt a pénz
megszerzésében. A két férfi nem volt profi, rablásaik többségét mégis siker koronázta. Első akciójukat
1998. szeptember 4-én hajtották végre: egy nyíregyházi pénzváltó céget látogattak meg, s a biztonsági
őr lefegyverzése után több mint négymillió forinttal és kétmillió forint értékű devizával távoztak.
Három hónap múlva ugyanennek a cégnek a debreceni fiókját csapolták meg - no nem márkahűségből,
csak hát ezt az őrző-védő céget már ismerték... Ezután a változatosság kedvéért egy tiszaújvárosi utazási
iroda következett, majd egy nyíregyházi postát szemeltek ki. Ez utóbbi helyszínről azonban üres kézzel
kellett menekülniük, mivel az egyik postai alkalmazott bekapcsolta a riasztót. Budapesten is sikertelen
próbálkozás volt a bankrablásuk, ugyanis a pénztáros egyszerűen nem adta át nekik a pénzt. Ezután
következett egy miskolci utazási iroda félmilliós zsákmánnyal, majd önbizalom-erősítőnek visszatértek
Debrecenbe, s minden gond nélkül ismét kipakolták ugyanazt az irodát, ahol a legelső rablásukat is
végrehajtották. Ezzel a pénzzel menekültek éppen, amikor a rendőrök elfogták őket.
Látható, hogy a két, nehézfiúnak egyáltalán nem nevezhető rabló az utazási irodákat nem számítva
csak azokban az esetekben járt sikerrel, amikor annak a bizonyos pénzváltó cégnek a fiókjait szemelte
ki célpontnak. Itt mindig volt pénz, a biztonsági őrt is gond nélkül lefegyverezték, volt, ahová
másodszor is visszatértek... Nehéz ennél kínosabb blamázst elképzelni egy őrző-védő vállalkozás
számára.

Hősies őrző-védők

Bár a kis cégeknél dolgozók - vagyis a biztonsági őrök többsége - alig rendelkeznek valamilyen
jártassággal választott szakmájukat illetően, természetesen nem állítjuk, hogy valamennyi őrző-védő
brutális, túlkapásokat naponta halmozó, bűnöző hajlamú egyén volna. Igazságtalanok lennénk, ha nem
emlékeznénk meg azokról, akik azt teszik, ami a dolguk: vigyáznak a rájuk bízott értékekre, akár a saját
testi épségük, netán az életük kockáztatásával is. Szerencsére belőlük sincs kevés - legalábbis ezt
bizonyítja számos ügy. Például az, amikor 2001 szeptemberében Veszprémben a Cholnoky-lakótelepi
áruház biztonsági őre leleplezett egy notórius tolvajt. A bűnözőt néhány hónappal az eset előtt a
biztonsági őr már elfogta egy belvárosi üzletben, s amikor újra meglátta, azonnal megkérdezte tőle,
hogy most vásárolni vagy lopni jött? Az illető „úr" erre visszakérdezett, hogy az őr most dolgozik, vagy
vásárlóként van ott? Az őrzővédő erre azt felelte, hogy momentán éppen darált húsra vár, s ez a James
Bond ravaszságát felidéző válasz elaltatta a tolvaj éberségét. Néhány perccel később már kilószám
pakolta a táskájába a fóliázott húsokat. Az őr üldözőbe vette a férfit, aki kimenekült az üzletből, és
beugrott egy közelben parkoló autóba. Az őrző-védő ugyan alaposan megrándította a lábát egy
gödörben, de volt annyi lélekjelenléte, hogy feltépje a kocsi ajtaját, és miután lefogta a tolvajt, a
pénztáros segítségével kihívta a rendőröket.
A szemfüles őrző-védőnek olykor szerencséje is van. Ilyen volt az, amikor egy gyulai vagyonvédelmi
cég embere észrevette, hogy a város egyik éttermének ajtaja nyitva áll. Értesítette a rendőröket, s
kiderült, hogy a vendéglátóhelyről 40000 forintnyi váltópénzt vittek el. A biztonsági őr ezek után
feltartóztatott egy motorkerékpárost, aki megpróbált elmenekülni, ámde sikertelenül. A fiatalemberről
később bebizonyosodott, hogy nem ő volt a betörő, de azt bevallotta, hogy benzint lopott kannában egy
Trabantból, és azt hitte, ezért üldözik...
Valószínűleg megbánta már tettét az a négy mérai fiatalember is, akik kikezdtek a szalaszendi diszkó
bejáratánál álló őrző-védővel. A négy ifjonc sajátos módon késekkel és egy bozótvágóval felszerelkezve
indult mulatozni, s éppen akkor értek a műintézményhez, amikor az ottani biztonsági őr kivezetett
valakit, mert az illető az asztalon ugrált. A túlfejlett igazságérzetű társaságnak nem tetszettek a
történtek, ezért azonmód rátámadtak az őrre. Egyikük a bozótvágóval lenyeste az őrző-védő egyik
ujjpercét, ám hiába szorították le a földre és rugdosták meg, a biztonsági őr nem adta meg magát.
Menekülés közben elővette bicskáját, és a nyomába eredők felé kaszált, így a támadók egyikét a
mellkasán, a másikat pedig a hátán sikerült megszúrnia. Ezután a közelben lévő háziorvoshoz rohant, és
segítséget hívott - holott az elveszített ujjperce alapján ő is ellátásra szorult volna. Ugyancsak
kockáztatott - és nem is keveset - az az őrző-védő, aki 2001 őszén megpróbálta megakadályozni, hogy
két fegyveres rabló pénzt raboljon az általa védett budapesti, X. kerületi bankból. A 24 éves fiatalember
dulakodni kezdett az elkövetőkkel, s eközben a bűnözők fegyvere elsült és lábon találta a biztonsági őrt.
A rablók ezután a pult ablakát betörték, és valamennyi készpénzt elvittek, de az őr magatartásának
hősiességén ez a tény mit sem változtat.
Persze bátran, példamutatóan viselkedni nem csak bűncselekmények alkalmával lehet. E helyütt
például feltétlen meg kell említenünk azt a három biztonsági embert, akik 2001 nyarán a Diákszigetnél
kimentettek egy fuldoklót a Dunából. A három őrző-védő először csak arra lett figyelmes, hogy egy
emberi test arccal a vízbe fordulva sodródik a vízben, mire gondolkodás nélkül a folyóba vetették
magukat, és közös erővel a partra húzták az illetőt. Kitisztították a szerencsétlenül járt ember száját,
mesterséges lélegeztetést alkalmazva újraindították a szívverését, miközben értesítették a mentőket és a
vízimentőket. A három őrző-védő életmentő emlékérmet kapott.
Másféle bátorságról tett tanúbizonyságot az a biztonsági őr, aki 2001 júniusában a vízilabda-Eb
bejáratánál volt szemfüles. Történt ugyanis, hogy egy akkori miniszter fia kölcsönadta az egyik
barátjának a saját belépőkártyáját, mire a barát is továbbpasszolta a fényképes nyakbavalót az
édesanyjának. A hölgy ezzel akart besétálni a Hajós Alfréd uszodába, ám a szemfüles őr észrevette,
hogy a kártyán egy férfi képe szerepel. Amikor ezt szóvá tette, a nő annyira felháborodott, hogy az
esernyőjével támadt az őrzővédőre, akinek végül is rendőrt kellett hívnia. A harcias amazon ellen
garázdaság és könnyű testi sértés alapos gyanúja miatt indult eljárás. Az őr a karján és a vállán szerzett
zúzódásokat, és bár a feje is betört, mégis elmondhatja: volt olyan keményfejű, hogy egy miniszteri
belépővel szemben is betartatta a szabályokat...

 Kell-e nekünk őrző-védő?

Hát persze, hogy kell. És nem csak azért mert - ahogy az az előző fejezetekből éppenséggel kiderült -
vannak igazán áldozatkész, profi őrző-védők is. Az igazi ok inkább az, hogy minden gyengesége és
hibája ellenére az őrző-védő szakma roppant fontos szerepet tölt be a társadalomban. A vagyonőrök
létezése ugyanis nem más, mint az emberek rend és a biztonság iránti vágyának manifesztálódása. A
kollektív remény emberei ők: talán egyszer eljön az idő, hogy nem lesz szükség rájuk. Lehet az őrző-
védőket nem szeretni, vagy éppen utálni, de ez éppen olyan ódzkodás, mint amikor egy keserű pirulát
kell lenyelnünk. A lelkünk mélyén érezzük, tudjuk, hogy szükségünk van rájuk. Védtelenebbek,
bizonytalanabbak lennénk nélkülük.

Tartalom

Az őrző-védő, mint olyan
Vigyázat, nem őrző-védők!
Kiből lesz őrző-védő?
A félelem bére
Ami őrző-védővé tesz
Őrző-védő embertípusok
Mit védenek, mit őriznek?
Bérelt ruha, bérelt stukker
Mire jogosult az őrző-védő?
Őrző-védők túlkapásai
Hogyan legyünk gyanúsak?
Hogyan ne legyünk gyanúsak?
(GYÁVÁKNAK)
Hogyan ne legyünk gyanúsak?
(ILLEGÁLIS VERZIÓ BÁTRAKNAK)
Őrző-védők és a technika
Az őrző-védő legjobb barátja
Őrző-védők a bűn útján
Őrző-védő blamázsok
Hősies őrző-védők
Kell-e nekünk őrző-védő?

 Table of Contents
Tartalom