Miért

nem bírjuk a digókat?

Írta: MARTIN SOLLY










Pannonica
KIADÓ



A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Xenophobe's guide to the ITALIANS
Ravette Publishing Ltd.
© Oval Projects
P.O. Box 296
Horsham West Sussex RH13 8FH




Fordította: BORSOVSZKY ÉVA

















Tartalom

Nemzettudat és identitás
Nemzeti karakter
Viselkedés
Jó modor és etikett
Család

Mániák
Szabadidő és szórakozás
Humorérzék
Kultúra
Evés-ivás
Egészség és higiénia
Szokások és hagyományok
Kormányzat és bürokrácia
Üzlet és munka
Bűn és bűnhődés
Intézményrendszerek
 Nyelv és gondolkodás















Olaszország népessége 57 millió. (Összehasonlításképp: a világon 7 millió svájci, 8 millió osztrák, 10
millió görög, 48 millió angol, 58 millió francia, 81 millió német és 268 millió amerikai él.)
Olaszország hétszer nagyobb mint Dánia, és háromszor akkora mint Ausztria, viszont
Franciaországba mintegy kétszer beleférne.

 Nemzettudat és identitás

Identitás nélküli nemzet
Az olasz nem egyetlen fajta, hanem népek csoportjainak összessége. Elsősorban rómaiaknak,
milánóiaknak, szicíliaiaknak vagy firenzeieknek tartják magukat és csak másodsorban olaszoknak. Igen
kevés dolog kapcsolja össze Torinót és Barit vagy Nápolyt és Triesztet, hacsak nem az autósztráda, a
vasúthálózat és a katolikus egyház.
Olaszhon régiói egymástól igencsak különbözők, s a mélyen gyökerező regionalizmus teljességgel
érthető, ha azt vesszük, hogy Olaszország mint nemzet csupán 1861 óta létezik. Ezt megelőzően az
itáliai félszigeten számos független állam működött. Az egyesítés meglehetősen nagy jártasságot és
ügyességet kívánt a geopolitikai foltozás és hímezés-hámozás terén, s a korabeli vezető politikusok
igencsak tudatában voltak az elkövetkezendő nehézségeknek. Cavour, a folyamatot a háttérből irányító
lángelme mondta: „Végre megalkottuk Olaszországot, most már csak az olaszokat kell megalkotnunk."
Ha ma élne, még most is volna min munkálkodnia.
Az olaszok időnként megpróbálnak nemzetként viselkedni, és nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy
hazafias érzelműek legyenek, ha például az olasz válogatott jó eredményeket ér el a labdarúgó
világbajnokságon, vagy mondjuk Alberto Tomba egyhuzamban tíz síkupát nyer. De leginkább akkor
érzik magukat olasznak, ha már elhagyták az anyaországot: például egy melbourne-i fagyizóban vagy
egy belga tárnában, avagy az Egyesült Államokban egy focimeccsen.
Az erős hazafias érzület hiányának előnye, hogy az olaszoknak nem kenyere a háborús uszítás és a
nacionalizmus. Jól tudván, hogy a legtöbb vita kompromisszumok, békítés, megalkuvás és
megvesztegetés keverékével megoldható, az olaszok mindent megtesznek a konfrontáció elkerülése
érdekében. Valójában bármely, Olaszországot megszállni készülő külföldi hatalomnak nem ártana
először egy ajánlattal előhozakodnia, mielőtt katonák életét tékozolná el. Ha az ár megfelelő, még az
sem elképzelhetetlen, hogy a digók még abba is beleegyeznek, hogy országukat elkótyavetyéljék.

Lokálpatriotizmus
Az identitás roppant fontos az olaszok számára. Mivel kissé bizonytalanok „olaszságukkal"
kapcsolatban, s azt sem tudják pontosan, hogy ez a nemzeti azonosságtudat voltaképpen mit is takar,
ezért különös jelentőséget tulajdonítanak a gyökereiknek. „Hová valósi vagy?" az olaszoknak ez a
kérdés igen fontos, s jó választ igényel. Az angoloktól vagy az amerikaiaktól eltérően egy olasz
sohasem habozik, ha erre a kérdésre kell válaszolnia. Nem azt dadogja: „Hát nem is tudom... lássuk
csak, hogy is van ez. Londonban élek, viszont Hertfordshire-ban születtem, de a szüleim nemsokára
Leedsbe költöztek, én meg Bristolba jártam egyetemre, viszont az első munkám Southamptonhoz
kötött..."
Az olaszok habozás nélkül tudják, hová valósiak, s ezt a helyet egész életükben magukkal cipelik,
mint valami mércét. Az a férfi, aki a Puglia megyebeli San Giorgióból való és Torinóban él, mindig úgy
hivatkozik magára és mások is rá, mint „il Pugliese" (a pugliai). Másképpen fog viselkedni, s ezt el is
várják tőle, mint a torinóiak (Torinese). San Giorgióhoz való kötődését egy életen át hurcolja magával.
Még akkor is, ha a várost több mint harminc éve elhagyta, és csak évente egyszer utazik oda
meglátogatni másod-unokatestvéreit, kutya kötelessége bárkit, aki odavalósi, segíteni. Hasonlóképpen,
sikeres iparmágnásoknak és politikusoknak is kutya kötelességük szülővárosukat támogatni, oda pénzt
befektetni, és az odavalósiak számára munkalehetőséget biztosítani.
A hovatartozás kinyilvánítása szorosan kötődik az olasz „campanilismo" fogalmához, ami szó szerint
azt jelenti „hűség szülőfalud haranglábjához", bár voltaképpen azt a meggyőződést takarja, hogy
szülőfalud vagy városod a létező legjobb hely a világon. Az olaszok mindig is imádták szülőföldjüket,
és szívük szakadt, ha száműzték őket.
 Ez a fajta civis büszkeség ugyanakkor nagy versenyt is jelent, s ez különösképpen erős a szomszéd
falvak, városok, megyék és régiók közt. Ez a rivalizálás olykor olyan magas szintet ér el, hogy az
olaszoknak nem is marad idejük más egyébre, mivel tudják, hogy a többi emberi lény, különösen a más
családokból, falvakból, városokból vagy régiókból származó olaszok sajnálatos módon híjával vannak
minden önfegyelemnek, és ezért teljesen megbízhatatlanok. Milyen csodálatos hely volna Olaszország a
gli altri - a többi olasz - nélkül.

Hogyan látják őket mások?
A taljánokról kialakított sztereotíp kép hangos, szenvedélyes, fondorkodó mediterrán népet fest,
amelynek éleselméjűsége és leleményessége sajnálatos módon lustasággal és megbízhatatlansággal
párosul. Az olaszokról közismert, hogy művészeti kincsekben gazdag, csodálatos országban élnek.
Könnyed, vidám, mulatságkedvelő népnek tartják, amelynek a zsenialitása a formatervezésben, az
öltözködésben és a konyhaművészetben csúcsosodik ki. Közismerten fantasztikus énekesek és
szakácsok, és csapnivalóan rossz szervezők. Az olasz férfiaknak hátrazselézett hajuk és keskeny
csípőjük van, továbbá démoni szeretők. Az olasz nők pedig hihetetlenül vonzóak mindaddig, míg
férjhez nem mennek, mely után nemsokára hájas, tömzsi, túlsúlyos mammákká változnak.
Az olaszamerikaiak sokszor azt képzelik, hogy Olaszország mit sem változott azóta, hogy dédszüleik
kitámolyogtak az óhazából a századfordulón. Mikor végül hazalátogatnak megkeresni gyökereiket és
meglátogatni unokatestvéreiket, mellbevágja őket az a tény, hogy nem minden család szegény, nevel tíz
gyermeket és nyomorog egyetlen szobában, amit még egy szamárral és egy korcs kutyával is meg kell
osztani, továbbá nem minden nő jár feketében, s nem mindegyik dolgozik a földeken, s a férfiak nagy
része nem hord kalapot és üldögél a bárban napestig. Felfedezik, hogy Olaszország valójában a világ
legfejlettebb országainak egyike, ahol a családok nagy része legalább két autóval rendelkezik, és olyan
házakban él, ahol nem csupán hideg-meleg folyóvíz és villany, de televízió, videó, hordozható telefon,
továbbá állítható vízsugaras bidé is van.

Különleges kapcsolatok
A 19. század végi és a 20. század eleji olaszországi nagymértékű kivándorlás miatt nagy olasz
közösségek alakultak ki az Egyesült Államokban, Argentínában, Uruguayban és Ausztráliában. Mintegy
20 millió amerikainak van olasz vezetékneve. Ám az amerikai olaszokat, argentin olaszokat - és így
tovább - főként akkor tartják olaszként számon, ha gazdagok és sikeresek. Tehát Frank Sinatrát, Robert
de Nirót, Francis Ford Coppolát és Sylvester Stallonét olasznak s nem amerikainak tartják. Ennek a
forró kebelre ölelésnek vannak hátrányai is: az argentin olasz Diego Maradona ellen még ma is hoznak
sikeres apasági kereseteket Nápolyban, dacára annak, hogy már évekkel korábban visszatért
Argentínába.

Hogyan látják a gazdag külföldieket?
Az olaszok szeretik a külföldieket, főként a gazdag külföldieket. Az osztrákok, a svájciak és főleg a
németek imádják Olaszország éghajlatát, kultúráját, tengerpartjait és életformáját. Olaszországot
egyfajta nagy játszótérnek tartják. A Római Birodalom óta a gótok mindig is az Alpokon keltek át, ha ki
akarták engedni fejükből a gőzt. Az olaszok évszázadok óta tolerálják őket, és hajlandók továbbra is ezt
tenni, feltéve, ha az a hat millió, aki minden évben Olaszhonba látogat, jó sokat költ, majd visszatér
északra.
A franciákat arrogánsnak és önmagukra aránytalanul büszkéknek tartják. Szerintük lenézik Alpokon
túli szomszédaikat, s ez az olaszokat módfelett bosszantja. De a franciák igazán megbocsáthatatlan bűne
az, hogy magukhoz ragadták a világpiacot sokkalta rosszabb minőségű boraikkal, amit épeszű olasz
meg sem venne.
 Az angolok és az olaszok közti viszony sokkal árnyaltabb, s talán inkább az „ellentétek vonzzák
egymást" jelensége színezi. Az angolok kedvelik Olaszország erőteljesen kaotikus szagait, színeit,
hangjait és szenvedélyét, az olaszokat pedig vonzza az angolok hűvössége és rendszeressége.
Az olaszok jól tudják, hogy minden sokkal jobban működik máshol. Ugyanakkor azt is tudják, hogy a
külföldiek náluk szegényebbek, mert nem élnek olyan szép napsütötte országban mint ők, rosszul
öltöznek és rosszakat esznek-isznak, s mindez talán azt is megmagyarázza, hogy a külföldiek miért
figyelik félszemmel mindig Olaszországot, élénk, talán túlontúl is élénk érdeklődést mutatva a bel paese
(„szép ország") iránt.
A külföldi megszállók (németek, franciák, osztrákok, normannok, arabok) iránt érzett csömör - sok
időbe, olykor századokba tellett, hogy legtöbbjüktől megszabaduljanak - az olaszokba belesulykolt
egyfajta alapvető ellenkezést mindenféle külföldi dominancia iránt. Ezt csak akkor tudták elviselni, ha
valamit kaptak cserébe. Egy római dialektusban ismeretes mondás szerint: Franza o Spagna, purché se
magna. („Franciaország vagy Spanyolország, édesmindegy, csak együnk már.")
Kíváncsi nép lévén, az olaszok kedvelik a külföldieket, barbár szokásaikat és életvitelüket. Imádnak
más népekről olvasni vagy hallani, szeretnek külföldön nyaralni, mert ezáltal megerősítést nyer az, amit
addig is oly jól tudtak, hogy az ő országuk a legjobb a világon, legalábbis ami az élet fontos dolgait -
úgymint a napsütés, az étel-ital és a foci - illeti.
A lelkük mélyén az olaszok meg vannak arról győződve, hogy noha más országok lehetnek
Olaszhonnál hatalmasabbak és jobban szervezettek, valójában a világ többi része is hozzájuk hasonlóan
viselkedik, és ugyanolyan korruptak mint ők, csak a többiek ügyesebbek és kevesebbszer vesztenek
rajta.

Hogyan látják a szegény külföldieket?
Olaszországban a bevándorlás viszonylagosan új jelenség. Hagyományosan a „bevándorló" szó az
olasz nyelvben azokat az olaszokat jelölte, akik az ország más részeiből költöztek az ő területeikre. Ám
az 1980-as évek végétől egyre több ember talált otthonra Olaszországban, különösen Albániából, Kelet-
Európából, Szenegálból és a Maghreb-országokból.
Az olaszok viszonyát Dél-Európa és Észak-Afrika népeivel a szolidaritás és a lenézés furcsa elegye
jellemzi. Tetszenek színeik és furcsa szokásaik, különösen kedvelik azt, hogy a bevándorlók mindenféle
olyan munkát elvégeznek, amit máskülönben maguk kényszerülnének megtenni. Egyetértenek a
Mediterráneo című Oscar-díjas olasz filmben megjelenített érzelemmel, mely szerint a tenger körüli
népek „una faccia una razza" (egy arc, egy faj). Ugyanakkor nem akarják, hogy olyan szegény,
Albániából vagy Észak-Afrikából érkező bevándorlókkal azonosítsák őket, akik a piros lámpánál
csodálatos autóik ablakait hajlandók mosni, mert attól tartanak, hogy a róluk alkotott csodálatos,
elegáns képet ez csorbítaná.

Hogyan látják saját magukat?
Az olaszok magukat szenvedélyes, tüzes és vonzó népnek tartják, s mindent el is követnek, hogy a
külföldiekben ilyen benyomást keltsenek.
Tudják, hogy kivételezettek, mivel Olaszországban élhetnek, mégis keményen küzdenek azért, hogy
azt az érzetet ébresszék, mintha ők volnának Európa Hamupipőkéi. Bizonyos népek vonakodása, hogy
az Európai Unió kebelére öleltessenek, teljességgel érthetetlen az olaszok számára, akik több mint
boldogok lennének, ha kiadhatnák Brüsszelnek árendába az ország irányítását.
Öntudatlan mazochizmussal az olaszok szinte kéjelegnek abban, ha hibáikat fejükre olvassák. Ez azt
a mélyen gyökerező érzést erősíti meg ugyanis bennük, hogy gli altri Italiani (a többi olasz) a nyugati
világ megbízhatóságból magasra tett mércéjét nem üti meg.
De semmilyen kritikát nem vesznek eléggé komolyan ahhoz, hogy bármit is tegyenek a csorbák
kiköszörülésére. Az olaszok úgy gondolják, nincsen semmi szükség arra, hogy szokásaikat
megváltoztassák, részben azért sem, mert titkon érzik, úgysem sikerülne, másrészt meg azért sem, mert
ez olykor a líra ideiglenes elértéktelenedését vonná maga után, melynek következtében a dagadó zsebű
turisták nem özönlenének a bel paesébe. Akárhogy van is, a külföldiek így is megfelelőnek és
szórakoztatónak, de legalábbis elviselhetőnek találják a helyieket, úgyhogy nem lehet olyan rossz a
helyzet.

Észak és dél
Az olaszok gyakran leegyszerűsítik honi ellentéteiket egy éles észak-dél határvonal meghúzásával.
Az észak-olasz a délit korrupt, félarab parasztnak tartja, aki megtűri a maffiát, és abból a jóból él,
amit a szorgos észak kemény munkával megteremt. A délolasz az északit félig írástudatlan, mosdatlan
félosztráknak vagy félfranciának tartja, aki volt olyan szerencsés, hogy az ország leggazdagabb helyére
született, és abból a vagyonból él, amit földjén vagy gyárában a derék déliek termelnek neki.
Mindkét kép erőteljesen túlzó, mégis elegen hisznek benne ahhoz, hogy az Északi Liga (egy politikai
párt, mely a szeparatizmushoz igen közelálló federalizmust tűzte lobogójára) az olasz politikában
jelentős erőként lehessen jelen.
A két régió étkezésben, szokásokban és nyelvezetben annyira eltér egymástól, hogy ezt a két képet
állandóan erősíthessék. A dél-olasz étkezés magvát az olívaolaj és a pasta (tészta) adja, míg az észak-
olaszokét a kukorica, a rizs és a vaj. A nyelvezetbeli különbségek is oly erősek, hogy egy Dél-
Olaszországban készült filmet, a L'amore Molestót szinkronizálni kellett az észak-olasz piacra.
Valós veszély, hogy az északiak mindent, amit Olaszországban rossznak tartanak vagy nem szeretnek
az olasz karakterben, a déliekre kenjék. Így példának okáért az olasz politikát és kormányt át- meg
átszövő korrupciót „déli betegség"-nek tartják, gondosan elhallgatván azt a tényt, hogy Olaszország
legutóbbi és legnagyobb korrupciós botrányának központja, a tangentopoli, Milánó, a nagy észak-olasz
város volt.
Az Északi Liga és a déliek szélsőségesei, akik a konföderáció zászlajával díszített kocsikon
furikáznak, csak még jobban mélyítik a problémát: mindkét fél elfelejti, hogy ha a déliek
hazamennének, Dél-Olaszország az északiak gazdasági támogatása, Észak-Olaszország pedig borbélyok
nélkül maradna.

Ellentmondásosság
Olaszország az ellentétek országa. Egyfelől a katolikus egyház, másfelől a maffia hazája. A közös
Európa felé leginkább igyekvő, ugyanakkor az EU-direktívákat is a legrosszabbul alkalmazó ország. A
világon a legfejlettebb technológiák büszke birtokosa, ám a legósdibb vízvezetékek is itt találhatók.
Hatalmas gazdagság és jólét, de elmondhatatlan szegénység is jellemzi.
Ahogyan egy küldetését befejező, hazájába visszatérő amerikai nagykövet megfogalmazta:
„Olaszország nagyon szegény ország, ahol nagyon sok gazdag ember él." Ezt a véleményt a statisztikák
is alátámasztják: 1992-ben az Európai Unió közhírré tette, hogy Lombardia az Unió leggazdagabb
régiója. Ám az olaszok szeretik azt hinni magukról, hogy szegények, és minden észak-európai ország
jóval gazdagabb náluk, csak ezt a tényt sokkal ügyesebben palástolják.

Nemzeti karakter

Az élet játék
Az olaszok egytől egyig kiváló színészek, és egész életük olykor egyetlen felvonásnak tűnik. Az élet
legnagyobb része a nyílt színen zajlik, mint valami show, és az olaszok igazán tudják, mennyire fontos a
bella figura (a kitűnő fellépés, a jó megjelenés). Akár szupermarketben vásárolnak, ruhát próbálnak,
irodában dolgoznak vagy forgalmat irányítanak, esetleg étteremben szolgálnak ki vagy az orvost keresik
fel, az olaszok jól tudják, hogy milyen fontos, hogy helyesen játsszák a szerepüket, és úgy is nézzenek
ki, ahogy azt a szerep megkívánja. Már gyermekkorukban megtanulják, hogyan kell szerepelni, és ezt a
tudást egész életükön át tökéletesítik.
Mivel az olasz mindennapok a nyílt színen zajlanak, az olasz színház túljátszottnak hat - ez nem is
lehet másként, hiszen csak meg kell valahogy különböztetni a valós élet drámájától.


Ruha teszi az olaszt
Az olaszok minden esetben nagy súlyt fektetnek arra, hogy egy eseményen az annak legmegfelelőbb
ruházatban jelenjenek meg. Ez sohasem a pillanat döntése, roppant fontos, hogy a megfelelő öltözetet
válasszák ki az éppen alakítandó szerephez. Az állomásfőnök csakis úgy nézhet ki, mint egy
állomásfőnök, a megfelelő egyenruhában feszítve. A szerepét is kiválóan kell alakítania, mivel
színpadon, az élet nagy színpadán „hozza a figurát". A taxisofőrnek, a tanárnak, az orvosnak, az
ügyvédnek és a mérnöknek mind-mind úgy kell kinéznie és viselkednie, mint egy igazi taxisofőrnek,
tanárnak, orvosnak és ügyvédnek.
Könnyedén kell venni az életet, s ennek a látszatát is meg kell teremteni, legyenek akár a
tengerparton, akár a diszkóban vagy akár a munkahelyen: mindig első a fellépés. Ez gyakran
megmagyarázza, hogy az olaszok miért szeretnek olyan unalmasnak tűnő állásokban dolgozni, például
parti őrként vagy biztonsági őrként. Ott ugyanis állandóan szerepelhetnek, és jól mutathatnak, s mindezt
könnyedén - a tengerparton vagy a bankban fontos külsővel, puskával felszerelve. Az már nem érdekes,
hogy a munka nem olyan izgalmas télen, az sem, hogy az őr esetleg nem is használhatja azt a puskát, ha
egyszer jól „hozza a figurát".
Ez sehol máshol nem oly jól tettenérhető, mint a sport világában. Nem számít, hogy nem is tudsz jól
úszni, de a merülőbúvár-tanfolyamra a legmegfelelőbb ruházatot és felszerelést kell megvenned, és
pontosan úgy kell kinézned, mint egy igazi merülőbúvárnak. Fontos, hogy a legutolsó divat szerint
legyél öltözve, mert ez a fellépésedet sokkal meggyőzőbbé teszi. Sok olasz padlás van tele a
legkülönfélébb, drága pénzen vásárolt, ám félredobott sportruhával és -felszereléssel, mert már nem
felelnek meg a legutolsó divatnak, vagy tulajdonosuk azóta divatosabb hobbinak hódol.
Sok esetben valamilyen sportot csak a csíndús külső miatt kezdenek el. A terepsízés abban az időben
lett nagyon divatos, amikor feltalálták a testre simuló lycraanyagból készült síruhákat. Érdemes volt
csakis azért pár órára bátran kiállni a dermesztő hideget és e roppant fárasztó sport minden testi kínját,
hogy utána a bárban pompázni lehessen a csudaruciban (és még az egészségnek is jót tett persze).
Az olaszok nagyon is odafigyelnek arra, mások hogyan öltözködnek, különösen, ha külföldiekről van
szó. Róluk általában az a digó vélemény, hogy csapnivalóan öltözködnek. A második világháború idején
a hadifogságból megszökő brit hadifoglyoknak sokkal nehezebb volt Olaszországon keresztülutazni,
mint Európa bármely más országán. Azokkal az öltönyökkel és ruhákkal, amiket egyenruháikból,
lepedőkből és pokrócokból gányoltak össze, a németeket becsaphatták, az olaszokat csak ritkán.

Vidámság
Az allegria nem más, mint az általános életöröm túláradó temperamentummal való kifejezése, melyet
egy külső szemlélő csak nehezen ért meg. Az élet
szeretete és élvezete, melyhez szervesen hozzátartozik a napfény, a társaság és a kollektív jókedv: az
olaszok ezért láthatók olyan gyakran együtt társaságban,
mosolyogva.
Az allegria ragadós, ezért nem részt venni benne rossz modorra vall. Azokon, akik nagy családi
pikniken vesznek részt a hegyekben, eluralkodik az allegria túláradó pezsgése. Dőlnek a kacagástól
azon, ahogy Gianni bácsi Rita nénit utánozza, amint az véletlenül beleül a kaktuszba, még akkor is, ha
ezt a történetet már mindenki ezerszer hallotta.
Az allegriának ellentéte a melancholia (mélabú, búskomorság, melankólia), a szenvedés depresszív
formája, ez akkor szokott kitörni, amikor az idelátogató turisták már távol járnak, hiszen általában a
nedves hideg idővel köszönt be, késő ősszel, és érdekes módon egybeesik az árak és adók szezonális
emelésével. Mégis, általában véve, az olaszok az élet napos oldalát keresik, ez a pozitív hozzáállás
csendül ki érzelemdús üdvözlésükből is: „Jövőd legszomorúbb napjai legyenek múltad legvidámabb
napjai!"

Státus és siker
Az olaszok csöppet sem nevezhetők sznoboknak, és egyetlen társadalmi kategorizálást ismernek, a
gazdagságot. Akinek pénze van, még ha csak ideiglenesen is, ott és úgy szórhatja el, ahogy neki tetszik.
Úgy fognak bánni vele, mint valami nagyúrral - persze, ha elég pénze van hozzá.
Az egyetlen dolog, ami jobban izgatja az olasz férfiemberek fantáziáját annál az álomnál, hogy sztár
focisták legyenek, az az, hogy egy jelentős focicsapat tulajdonosai lehessenek. Mint üzlet - ezt mindenki
tudja - nem igazán jövedelmező, de mint a státus és a siker fokmérője, ez a csúcs. Nem véletlen, hogy
az Agnelli-család (Fiat) áll a torinói Juventus csapat kormánykerekénél, s az uborkafára saját
korosztályában legmagasabbra felkapaszkodott arrivistának (parvenű-nek), Silvio Berlusconinak, nem
volt elegendő, hogy a legfőbb médiahálózat tulajdonosának mondhatja magát, neki az A. C. Milánt is
meg kellett vennie ahhoz, hogy igazi sikeremberként könyveljék el.

Viselkedés

A „megúszás" művészete
Az olaszok régi mesterei az arrangiarsinak, azaz a megúszás művészetének. Otthon és külföldi
közösségekben is mindig híresek voltak arról, hogy a helyzetükből a lehető legjobbat tudják kihozni. Ez
annak a ténynek tudható be, hogy az olaszoknak saját országukban mindig is - régen is és most is - meg
kell úszniuk a dolgokat.
Például, ha a forgalmat két olyan autóvezető tartja fel, akik már legalább tegnap óta nem találkozván
hosszas beszélgetésbe merülnek, a mögöttük megrekedt autósok azonmód vad dudálásba és
szitkozódásba törnek ki, imigyen szórakozván a legjobban, vagy békésen újságot olvasnak, esetleg
telefonbeszélgetéseket bonyolítanak le, miközben a hátsó szélvédőt tükörnek használva csinosítják
magukat.
Mikor az 1970-es években - a kormányzati hozzá nem értés és bürokratikus megvesztegethetőség
furcsa elegyéből adódóan - Olaszországban túl kevésnek bizonyult az aprópénz, a digók csak vállat
vontak, és cukorkákat kezdtek apró helyett használni.

Ajándékozás
Az olasz bőkezű nép, ám bőkezűségüket némi gyanakvással kell fogadni, mert Olaszországban nincs
az az ajándék, amit csak úgy adnak. Az olasz élet és hatalom az ajándékok és szívességek rendszerén
alapszik. Abban a pillanatban, ha valaki elfogad egy ajándékot, máris némi szívességgel tartozik, és
ezzel egy életre szóló egyezményt ír alá. Tehát ha egy olasz egy másikat kocsival kivisz a pályaudvarra
vagy egy jó szemorvos telefonszámát megadja neki, akkor egyszer, előbb vagy utóbb, cserébe visszavár
valamit.

Vezetés
A vezetés az életnek az a területe, ahol az olasz férfiember leginkább magára talál, s ahol a legjobban
kifejezheti és kiélheti magát. Kérdezzük csak meg, mit jelent számára a jó vezető vagy a szép út, s máris
költői magaslatokba emelkedik. Azt fogja mondani, hogy az a jó vezető, aki úgy vezet A-tól B-ig, hogy
utasainak a lehető legnagyobb élvezetet és kényelmet nyújtsa, s aki mindeközben nem fékez túl sokszor,
nem hajt bele gödrökbe és buckákba, de ügyes szlalomozással kikerüli azokat, ám megfelelő sebességet
tart, azaz leginkább egy Ferrari Forma l-es versenyistálló szuperversenyzőjére hajaz. A szép út pediglen
széles, harántívelése megfelelő, melyen huppanók és bukkanók nélkül lehet jó menetsebességet tartani,
azaz leginkább egy Forma l-es pályát formáz. Ezért aztán egy szűk, ám festői kicsinyke út, ami
lélegzetelállító hegyek közt kanyarog, náluk nem számít szép útnak.
Új Alfa Romeo-tulajdonosoknak a cég kézikönyve azt ajánlja, hogy oly módon vezessenek, amivel
megnövelik autójuk teljesítményét és várható élettartamát, azaz: ne vezessenek túl közel az előttük
haladó autóhoz, semmiképpen se gyorsítsanak vagy fékezzenek hirtelen a közlekedési lámpák közt,
nem tanácsos a kanyart túl nagy sebességgel bevenniük, és így tovább. Más szóval, egyáltalán ne úgy
vezessenek, mintha olaszok lennének.
Nagyvárosokba felruccanó vidéki mazsoláknak két alapszabályt érdemes fejben tartaniuk, jelesül: a
nem helyi városi, de vidéki rendszámmal rendelkező vezetők mind a helyi autósok, mind a közlekedési
rendőrség számára tetszőlegesen kilőhető vadnak számítanak, és a közlekedési rendőrök ott és akkor
szereznek érvényt a közlekedési szabályoknak, ahol csak úri kedvük tartja. Azt mondják, Nápolyban
kétféle közlekedési lámpa létezik: az egyik puszta dekoráció, a másik pedig csupán szerény javaslat.
Egy vidéki autóút is roppant szórakoztató tud lenni, főleg mert az embernek fogalma sincs, merre
járhat. Az olasz jelzések festői olyan rendkívül művészi jelek pingálásában jártasak, melyeket nem arra
szánnak, hogy az autósok tájékozódását elősegítsék, hanem hogy a közelben élők kedvükre
csodálhassák őket, mint a magas képzőművészet remekbe szabott alkotásait. Szerencsére nem túl
könnyű eltévedni Olaszországban, ha az ember már ismeri az utat, és arról sem feledkezik meg, hogy az
autósztráda működtetőinek minden erőfeszítése ellenére, amellyel az autósokat meg akarják győzni,
nem minden út vezet Rómába.

Jó modor és etikett

A talján udvarias és jó modorú nép. Az üdvözléseknek nagy fontosságot tulajdonítanak, s mivel
igénylik a testi közelséget, a kézfogás és az orcacsók kívánatos. Igazi melegséget és örömet mutatnak
akkor, ha valakit újra látnak, még akkor is, ha az illetővel már tegnap vagy aznap reggel is találkoztak.
Az orcacsókot mindkét oldalra szokás adni, s semmi kivetnivaló nincs abban, ha két férfi egymást ily
módon üdvözli. A kézfogásnak még további előnye az, hogy rögvest kiderül, egyik félnél sincsen
fegyver.
Az olaszok lelkesek és egymást gyakorta minden egyéb apropó nélkül carának (kedves) és bellának
(szépség) titulálják. Ugyanakkor, mielőtt átlépnék valaki küszöbét, mindig megkérdezik: Permesso?
(Szabad?)
A ciao közvetlen hangú köszönés, találkozáskor és elköszönéskor egyaránt használható. A
Buongiorno (Jó napot!) szinte egész nap használható a késő délután egy bizonyos pontjáig, melytől
kezdve az emberek Buonaserával (Jó estét!) kezdenek üdvözölni, mintha a délután mint olyan, nem is
létezne a számukra. Sokkal merevebben értelmezik viszont az este és az éjszaka fogalmát s az azok
közti különbséget, s míg a „Mit csináltál tegnap éjszaka?" szemtelen és tolakodó kérdésnek számít, a
„Mit csináltál tegnap este?" kérdésre már senki nem vonná fel szemöldökét.
A taljánok három lehetetlen formát is használnak egymás megszólítására, úgymint: a tu („te"), a voi
(„maga") és a lei („ön") módot. A tu, azaz tegező formát a családtagok és a fiatalok használják egymás
közt, s olyan felnőttek megszólítására, akiket jól ismernek. Manapság a két magázó forma közül a lei
sokkalta inkább használatos, mint a voi.
 Az ismeretleneknek a signor (uram) és a signora (asszonyom) megszólítás dukál. A signora forma
szokásos akkor is, ha az illető hölgy még gyakorlatilag a signorina (kisasszony, azaz hajadon)
kategóriába tartozik. A szakmai rangokat jelölő titulusokat sokkal többet használják, és szélesebben
értelmezik, mint mondjuk Angliában vagy Amerikában. A dottore nem csupán orvosdoktorokat illet
meg, de bármilyen más, egyetemi végzettségű egyént, a professore cím pedig minden pedagógusnak
kijár, nemcsak az egyetemi tanárnak. Nem csupán a zeneszerzők, de mindenféle iparos (beleértendő
még a dzsudóedző is) maestrónak (mester) hívatik, s az ingegnere (mérnök úr) megszólítás igen
megtisztelő, jelezvén, milyen nagy becsben állnak arrafelé a mérnöki tudományok művelői. A szakmai
vagy egyéb címeket és rangokat gyakorta használják híres emberek állandó jelzőiként
megkülönböztetésre: így Giovanni Agnellit általában il avvocato (az ügyvéd), míg Silvio Berlusconit az
il cavaliere (a lovag)-ként emlegetik.
Senkit nem zavar, ha a címeket nem használják pontosan, lényeg, hogy az illetőre nézve ez kedvező
legyen.
Grazie és prego (köszönöm és kérem) az olasz jó modor két alapköve, mégsem vall rossz modorra,
ha valaki a bárban csak úgy foghegyről így rendel: „Egy kávét", hiszen itt egy szolgáltatást veszünk
meg, s ha valaki túlzottan udvarias hangot üt meg, azt áludvariasságnak, azaz tettetésnek, tehát
udvariatlannak tartják.
Az olaszok képtelenek arra, hogy az angolokhoz hasonlóan bocsánatot kérjenek: ha ugyanis nem
sajnálják teljes szívükből, akkor minek mondják, ha pedig nagyon is sajnálják, akkor azt majd a
gyóntatószékben fogják megvallani.

Pontosság
A pontosság viszonylagosan fontos az olaszok életében, egy időpontot csak úgy körülbelülre értenek.
A megbeszélt időponthoz való késést inkább eltűrik, mint kedvelik, egy negyed órácska belefér, de fél
óra már nem. A meghirdetett órakezdéshez képest egyetemi professzorok egy negyed órával később
még megérkezhetnek, ez idő elmúltával viszont már csak üres előadótermeket fognak találni.

Sorban állás
Az olaszok sohasem voltak jó sorban állók, valójában az az ötlet, hogy sorban kell ácsorogni
valamiért, őket csak hahotára fakasztja. Az a csetepaté vagy közelharc, ami gyakran kitör, ha mondjuk
egy síliftre kell várniuk, netán focimeccsre, vagy koncertre kell esetleg jegyet venniük, csöppet sem
mondható jóindulatúnak.
Olyan helyeken - például hivatalok, szupermarketek halárus pultjai -, ahol a legnagyobb tülekedés
szokott előfordulni, a sorszámbiléták vagy jegyek bevezetése egy időre megszüntetni látszott ezt a
problémát. Az olaszok kéjjel tépték le a jegyeket, és imádták a „fair play"-t. Ám az újdonság varázsa
jócskán megkopott azóta, és bizonyos forgalmasabb irodáknál már bevált trükk lett, hogy egyesek korán
elmentek az irodába sorszámért sorba állni csak azért, hogy aztán horribilis áron eladhassák azon későn
érkezőknek, akik félő, hogy nem jutnának be az ügyfélfogadási idő alatt.


Család

Olaszországban a család messze a legfontosabb társadalmi, gazdasági, szervezeti és politikai egység.
A család lehet kicsi vagy nagy.
A szűk család az alábbiakból áll: az apa, a család feje, aki azt hiszi magáról, hogy ő a legfőbb
döntéshozó és munkavégző; az anya, aki gyakorlatilag az összes nehéz munkát végzi, és a legfontosabb
döntéseket hozza; a fiúgyermekek, akik mindig el vannak kényeztetve, és sohasem tanulják meg igazán,
hogyan kell megfelelően versenyezni; a leánygyermekek, akik soha sincsenek elkényeztetve, s ennek
következtében sokkal jobban megtanulják, hogyan kell az élet versenyében részt venni, mint
fiútestvéreik, akikkel már zsenge koruktól kezdve rivalizálnak, noha eleve rosszabb helyzetből
indulnak.
A nagy avagy szélesebb értelemben vett család nagyszabású társadalmi egységnek mondható,
beleértendő minden rokon. Keresztelőkön, esküvőkön és temetéseken látható együtt, és általában
számos főből áll. A családi összejövetelek egyben alkalmat adnak a bőkezűségre, a kérkedésre és a
hivalkodásra, ahol a családban fennálló hatalmi és gazdagsági sorrend szigorúan megmérettetik. Egy
olasz még arra is inkább hajlandó, hogy súlyos beteget jelentsen, csak azért, hogy ne kelljen részt
vennie egy másodunokatestvér esküvőjén, ahol szerinte nagyon rossz benyomást keltene, ha nem tudna
elég gazdag ajándékot adni az ifjú párnak, s nem tudna vadonatúj öltönyben pompázni.
Az olasz család a protekció és a hatalom roppant bonyolult hálózata, mely az ajándékcserék és
szívességtételek összetett rendszerén alapszik.
A család akarata ellen tenni igen nehéz, és a valóságban oly bonyolult, hogy ilyesmire csak kevés
olasz ragadtatja magát.

A mama kedvencei
Az olasz fiúgyermekek ritkán hagyják el a családi fészket, s ha mégis megteszik, általában csak a
szemben lévő házig vagy a szomszéd lakásig jutnak el. 1998-ban kibocsátott statisztikák szerint a 30
éves férfiaknak mintegy háromnegyede még mindig a szülői házban élt.
Minden nagyszerű olasz férfi mögött van egy nagyszerű olasz nő, olykor ez a feleség vagy a barátnő,
de leginkább az édesanya. Az olasz fiúgyermek úgy cseperedik fel, hogy meg van róla győződve, hogy
anyja maga Szűz Mária, tehát mi sem természetesebb, hogy magát legalábbis Jézusnak gondolja, de
mindenképpen Isten ajándékának, amit e világ, de legalábbis a nők kaptak a mennybéli magasságostól.
Nem csoda, ha az olasz férfiaknak nagyon nehezükre esik az otthontól való elszakadás. Az anyukák
gondoskodnak róla, hogy ez így legyen, annyira körbeugrálják és babusgatják őket, hogy eszük ágába
sem jut az elköltözés. Még ha megházasodnak is, továbbra is úgy viselkednek, mintha mi sem változott
volna, s hetente legalább egyszer hazaviszik a szennyest, hogy anyuci kimossa és kivasalja.
Úgy viselkednek, mintha az otthonuk valami szálloda volna, pontosan úgy, mint az észak-európai
országok tizenévesei. Minek is adnák fel a megszokott gyöngyéletet és pénzügyi biztonságot egy olyan
nővel a háttérben, aki úgy bánik velük, mint Isten fiával, valami bizonytalan jövőért egy olyan nővel,
aki még tán olyat is kér tőlük, amit sose tanultak: hogy tegyenek valamit a ház körül, például
ágyazzanak be vagy mosogassanak el?

A mama
Az olasz nők páratlan színésznők. Teljes mértékben emancipáltak és pontosan úgy viselkednek,
ahogy csak akarnak, akkor és ott, ahol akarnak, egész életüket végigszínészkedik. Eljátsszák, mintha
csöndesek és alázatosak volnának, és az olasz férfiak volnának a ház urai.
Ez voltaképpen csak színház, hiszen igazán ők hordják a nadrágot otthon. Az olasz barátnők és
feleségek pontosan tudják, hogy a látszat mennyire fontos kedvesüknek és uruknak, ezért aztán hagyják,
hogy nagy macho döntéshozóknak lássák magukat. Mindeközben persze jól tudják, hogy a férfiemberek
annyira el voltak kényeztetve gyerekkoruktól fogva, hogy nem is igen lennének képesek másra,
azonkívül, hogy jól mutassanak, kávét igyanak, apáskodjanak a gyerekekkel, miközben titkon ők
játszanak a gyerekjátékokkal. Az olasz nők jól tudják mindezt, hiszen ők azok, akik a .fiúgyerekeket
annyira elrontják és agyonkényeztetik, hogy ezáltal teljesen függővé válnak. Ez a titkos hatalmi recept
aztán öröklődik anyáról leányra: engedelmességet mutatni igazán nem nagy ár azért, hogy a családban
az övék legyen a hatalom.

A gyerekek
Az olasz gyerekek nemcsak láthatók, de hallhatók is, gyakorlatilag nem lehet nem látni és nem
hallani őket, hiszen egész nap szerepelnek az élet showműsorában, kivéve persze a délután 2-től 5-ig
tartó időszakot, amikor is délutáni csendespihenőjükön kell aluszkálniuk. Minden olasz gyermek
sziesztázik, s ettől olyan elevenek, amikor az esti passeggiatában vesznek részt. Ez az esemény azt fedi,
mikor Olaszország-szerte alkonyattájt - ha a nap már nem süt oly nagy hévvel - az emberek kiözönlenek
az addig kihalt utcákra korzózni, megmutatni magukat, és megbámulni másokat. Az olaszok nagy része
még most is lepihen délután egy kicsit, ez megmagyarázza, hogy miért is vannak ők és gyermekeik is
telve hihetetlen energiával még éjféltájt is.
A gyermekeket gyakran miniatűr felnőttnek öltöztetik, és a felnőtt élet szinte minden területén jelen
vannak. Éttermekbe járnak, és a családi élet minden eseményéből kiveszik a részüket. Sokkal hamarabb
nőnek fel, mint északabbra élő társaik, és hamar megtanulják azokat a kulcsfontosságú dolgokat,
amiknek segítségével minél előbb részt tudnak venni az élet nagy színjátékában. Az olaszok általában
véve fantasztikusan jól bánnak a gyermekekkel, még a fegyelmezetlen undok békákkal is. Mint ahogy
egy nápolyi mondás tartja: Ogni scarafone e bello a mamma soja. (Minden büdösbogár gyönyörű a
saját anyjának.)

A nagyszülők
Pénzügyi hatalmuk és pártfogói tekintélyük latba vetésével a nagyszülők gondosan pátyolgatják az
unokákat, és idejekorán szívükbe és elméjükbe vésik, hogy mennyire fontos az ajándékokat és jótetteket
viszonozni. Imigyen biztosítják azt, hogy mikor majd ők is nagyszülőkké válnak, családjuk róluk is jól
gondoskodjék. Az olasz családhoz tartozni nem egyéb, mint eleget tenni egy bölcsőtől a sírig tartó
szerződésnek.

Az állatok
Az olaszok számára fontos, hogy egy állatnak gyakorlati haszna legyen.
A kutyáknak kutyakötelességük az idegeneket megugatni és a postásokra acsarkodni, hogy létük mint
házőrzőké jogosult legyen. A macskáknak (macska)-kötelességük az egereket távol tartani a háztól. A
házi kedvenceknek szórakoztatni kell a gyermekeket, vagy legalábbis divatos ruhakiegészítőként kell
szolgálniuk. Ha az állatok egyik efféle kategóriába sem sorolhatók, akkor ehetőknek kell lenniük.
Az olaszok megölnek és megesznek gyakorlatilag mindent, ami fut, repül vagy úszik. Mikor a
vadászati szezon megkezdődik szeptemberben, a talján férfiember vadászruhát ölt, vidékre vonul, és
mindenre rálő, ami mozog. Majd estére kelvén az idő, diadalittasan hazatér három döglött pacsirtával és
két sündisznóval. Ezt a zsákmányt szörnyű nagy büszkeséggel feltálalják majd másnap délebédre -
végre il papa letett valamit a család asztalára.

A barátság
A barátság jelentőségét a család szerepe talán kissé beárnyékolja, mégis fontos szerepet játszik az
olasz társadalomban. Az olaszokban erős a nyájösztön, imádnak csoportokba és klikkekbe verődni. A
csoporthoz tartozás és annak vágya természetes és létfontosságú érzés a digók számára.
Az „igaz" barátságok már az élet korai szakaszában megköttetnek, az iskolában vagy a
szomszédságban, általában egész életen át tartanak, és fontosnak tartatnak. A régi cimborák csoportja
meglehetősen zárt kompánia, és csak kevés új tagot fogadnak be maguk közé.
Más igaz barátságok az egyetemen, munkahelyen vagy sportoláskor és így tovább köttetnek, de ezek
már ritkábbak. E barátságokat inkább „hasznosnak" szokták tartani, mint „igaz"-nak. A felnőtt olaszok
nagy része a „hasznos" barátságok egész hálózatát tartja fenn: a jó fogorvos, aki a fogadat „fél áron"
húzza majd ki, a dörzsölt ügyvéd, aki ingyen viszi ügyedet a bíróságra, a kenyérbolti eladónő, aki
kedvenc kenyeredből mindig félretesz neked.
Aztán vannak az úgynevezett „veszélyes" barátságok - melyek nélkül sokkal jobban elvolna az
ember, de amelyeket szinte lehetetlen visszautasítani. Olaszország egyik leghíresebb ügyvédjének
nővére, akinek fivérét - aki a palermói bíróságon a maffiaellenes harcot vezette - egy autójában
felrobbant bomba ölte meg, tovább folytatja bátyja harcát. Azt állítja, kevés barátja van, s ezzel a
következőket akarja mondani: akkor kezdj el igazán aggódni az életedért, ha az emberek túlságosan
barátságosak kezdenek lenni hozzád.
Az Itáliába látogatók olykor azzal vádolják az olaszokat, hogy túlságosan is barátkozóak, ám ezt
gyakran félreértik. A hazaiak ugyanis igazi barátságot kínálnak, semmi mást nem kérvén cserébe, mint
barátságot - azt a becses ajándékot, amit az olaszok egymásnak csak ritkán adományoznak. A
látogatókat ugyanis nem akarják megkérni, hogy segítsen Salvatore másod-unokatestvérének,
Concettának munkát találni, majd ha tavasszal az országukba látogat.

Az otthon
Az olaszok módfelett gyakorlatiasak és mindennek hasznát akarják venni. Az olasz otthonok kicsik
és csodálatosan rendesek, a szobák számát a lehető legkevesebbre faragják le. A vendégszoba ritka.
„Megszállhatnak szállodában is, nem igaz?" Mivel az olasz élet nagy része nyilvánosan zajlik, az
otthonok inkább azt a célt szolgálják, mint a sztárok öltözőszobái: ide az olaszok átöltözni és pihenni
járnak két felvonás között. Minden otthonban van egy szoba, ahol a vendégeket fogadják, s ahol a
legtöbb szép bútor és festmény található. Ezt a családtagok nemigen használják, ezért télen mindig
jéghideg, hisz nincs sok értelme befűteni.
Sok olasz családnak van második vagy akár harmadik otthona a tengernél vagy a hegyekben. Ezek
általában kicsi, egy- vagy kétszobás lakások, emeletes ágyakkal, ahol az egész család elalhat
nyaraláskor.
A földet túlságosan értékesnek tartják ahhoz, hogy virágokat neveljenek rajta (hacsak nem tudják
eladni persze), ezért az olasz kertek majdnem mindig konyhakertek, s az olaszok nagymestereknek
bizonyulnak, ha kicsinyke, zsebkendőnyi zöldön - akár csak egy erkélyen - kell nagy mennyiségben
csodálatos zöldségeket vagy gyümölcsöket termeszteni.

Mániák

Túljárni a többi olasz eszén, hogy aztán azokat málé, baltaagyú, könnyen rászedhető (fesso)
alakoknak lehessen kikiáltani, alapvető fontosságú a talján léleknek. Ezt általában véve nagyon is
pozitívan, mondhatni erényként könyvelik el, feltéve, ha a dolog sikeres, így aztán az olaszok inkább
csodálják, tán még irigylik is azt az agyafúrt fickót (il furbo), aki pimaszmód taktikázva a forgalmi dugó
elejére tör, átvág a piroson, majd mindenki orra előtt elrobog.
Ha aztán a rendőrök észreveszik, és a nyomába eredve fülön csípik, a furbo megesküszik mindenre,
ami szent, hogy a felesége mindenórás, s neki most életfontosságú mihamarabb hazaérnie, hogy az
asszonyt a kórház szülőszobájába szállíthassa. S innen már rendőri kísérettel robog tova. Minden
megengedett, ha mások átveréséről van szó, a szabályok áthágásától egészen a hazugságig terjedően. Az
olaszok úgy nőnek fel, hogy megtanulják, csínján kell bánni az igazsággal. Hiszen az összes többi olasz
is spórol vele, s ha ők nem mennének bele ebbe a játékba, hát komoly hátrányban volnának a
többiekhez képest.
Így aztán ők is mindent kieszelnek inkább, mintsem lemaradjanak valamiképp.
Persze a lebukás veszélye mindig fennáll, ezt mindenki tudja, de benne van a pakliban. Hiszen azt a
büntetést a piroson való átrobogásért nem kell feltétlenül befizetni, nem igaz?, különösen ha az ember
unokatestvére, aki a rendőrőrsön dolgozik, ugyanannak a focicsapatnak drukkol, mint a büntetőcédulát
kiállító közlekedési rendőr. Hát ha még lazán meg is említi neki, hogy a szombati fontos meccsre
véletlenül van egy felesleges jegye.
A tekintélyvesztés sokkalta rosszabb dolognak számít, mint maga a lebukás, azért az olaszok nem
átallanak teljesen felesleges és teljességgel hihetetlen történeteket kiagyalni csakis azért, nehogy az ő
hibájuknak tűnjön a dolog. Elfogadható eufemizmusnak számít a „Valahogy elvesztettem a
telefonszámodat" vagy „Érdekes, ez a leveled nem érkezett meg". Sokkal könnyebb ilyesmit mondani,
mint férfiasan bevallani, hogy alábecsültük a gyors válasz fontosságát, mert ezáltal bugyuta színben
tűnnénk fel.

Adóelkerülés
Egész Európában Olaszországban van a legtöbb adó, és ott a legmagasabbak az adósávok is. Ez első
látásra nem tűnik fair dolognak, de azt is hozzá kell gyorsan tennünk, hogy ez olyan ország, melynek
lakói híresek arról, hogy nem szeretnek adót fizetni, ezért a kormánynak ezzel a tényezővel is számolnia
kell, mikor az adó mértékét kikalkulálják. Ez persze némi félreértéshez vezet. Mikor Triesztet az
Osztrák-Magyar Monarchiától Olaszországhoz csatolták, az emberek pontosan annyi adót fizettek,
amennyi elő volt írva. Ezért aztán az adóellenőrök a következő évben a dupláját rótták ki rájuk, abból az
alapelvből kiindulva, hogy az emberek mindig csak a felét fizetik annak, mint amit fizetni tudnának.
Általában véve a bérből és fizetésből élők nemigen tudják elkerülni az adózást, mivel azt rögtön
levonják a keresetükből. Nemrég kiadott statisztikák szerint, noha a bérből és fizetésből élők a
munkaerőnek csupán 70%-át alkotják, mégis a kivetett adóknak mintegy 85%-át ők fizetik be.
Az olasz nemzeti adósság kezelése nem könnyű feladat, ezért a kormány olykor pénzügyi amnesztiát
szokott meghirdetni, hogy erőforrásokhoz jusson. Például az 1994-es építési amnesztia megengedte
mindazoknak, akik megszegtek valamilyen építéssel kapcsolatos törvényt, hogy hibájukat némi büntetés
kifizetésével jóvátegyék.
Ezek az amnesztiák pénzteremtésre ugyan jók, ám az érem másik oldala az, hogy másokat viszont
arra ösztönöznek, szegjék meg a törvényt - s máris bezárul az ördögi kör. Ez a magyarázata ama
építkezési spekulációnak, miket gyakran a tervezési engedélyek teljes hiánya jellemez, s melyek
Olaszország csodálatos tengerpartjainak tönkretételét eredményezték.
Becslések szerint Olaszország gazdasági tevékenységeinek mintegy harmad részét nem hivatalosan
végzik, s így a hivatalos statisztikák, következésképpen az adóhivatal látókörén is kívül esnek. Ez az
economica sommersa („rejtett gazdaság") részben a minden szinten előforduló lavoro neróból
(„feketemunká"-ból) (nemcsak a vízvezeték-szerelő, de a sebész is, ha teheti, feketén dolgozik), részben
pedig a bűnügyi tevékenységekből (l. kábítószer-csempészet, cigarettacsempészet, prostitúció,
megvesztegetés) befolyó jövedelemből áll össze. Ez arra is magyarázatot ad, miért tűnik úgy, hogy a
digókat felveti a pénz, miközben országuk szinte mindig a csőd szélén áll.

A biztonság mint kulcsfontosságú tényező
Az olaszok mániája a biztonság. De ez nem véletlen. A bűnözés egyre szörnyűbb méreteket ölt: csak
Torinóban minden 57. percben ellopnak egy kocsit, minden 87.-ben kikapnak egy táskát valaki kezéből,
és minden 2. órában betörnek valahová.
Ezért aztán csodálatos lakatokat és riasztóberendezéseket gyártanak, otthonaikat és boltjaikat
miniatűr erődökké alakítják. Azért gyakran akadnak gyenge pontok is. A legfantasztikusabban kiképzett
biztonsági ajtókat például csak incifinci, gyatra zsanérok tartják, és azt a kocsiriasztót, ami annyira
érzékeny, hogy a legkisebb tavaszi zápor is kikapcsolja, tán sosem lehet már többé bekapcsolni.

Szerelem
A szerelmet az olaszok roppant komolyan veszik - dalaik 90%-a a szerelemről szól, és vég nélkül
beszélnek meg vitatkoznak róla, mert hiszen mit is ér az élet l'amore nélkül?
A viták számos kulcsfontosságú kérdés körül robbannak ki: Milyen hatással van a szerelem az ember
étkezésére? Jót tesz-e a szerelem az ember egészségének? Van-e szerelem szex nélkül? Van-e szex
szerelem nélkül? Lehetséges-e az egyetemes szerelem? És mi a helyzet a szabad szerelemmel? A vita
parttalan és végeérhetetlen, s az egész nemzet részt vesz benne. Egész televíziós sorozatokat szentelnek
szerelmes pároknak, egymásból kiszeretett pároknak, szerelemre sóvárgó pároknak, a gyermekeknek és
a szerelemnek, az időseknek és a szerelemnek, és így tovább a végtelenségig. Azt ugyan senki sem
tudja, voltaképpen mennyi időt töltenek a digók szerelmeskedéssel, az viszont bizonyos, hogy idejük
nagy részét annak szentelik, hogy beszéljenek vagy elmélkedjenek róla.
Az olasz férfiaktól elvárnak egy bizonyosfajta viselkedést. A rettentően népszerű exelnöknek, egyben
mintaszerű, boldog házasságban élő férj, Sandro Pertini erényességét soha senki sem merte volna
megkérdőjelezni. Mégis, mikor hetvenes éveinek derekán a legújabb Alfa Romeo sportkocsimodellt
csodálta, a következőket találta mondani: „Micsoda csodálatos autó! Persze nem az ember feleségének
való!" Ez ugyan csak afféle tipikus talján mondás volt.
Nem tudni, hogy az olaszok ténylegesen olyan szenvedélyes latin szeretők és lepedővirtuózok, mint
hírlik, vagy csak elődeik dicsőségének fényében sütkéreznek, de még most is emberek milliói hiszik ezt
róluk. Ennek a hírnévnek megfelelni nem lehet könnyű, mutatja ezt a számos, korai magömléssel vagy a
teljesítőképesség hiányával kapcsolatos problémájuk. Nemrégiben egy országos napilap, a La Stampa
terjedelmes cikket közölt, amiben nyilvánosságra hozott egy - az Olasz Szexológusok Intézete által
végzett - felmérést, amely szerint mintegy kétmillió olasz férfi szenved impotenciában. Kár, hogy
semmi egyebet nem tudtak javasolni ellene, mint hogy hallgassanak zenét.
A szóbeli inzultálás általában a férfiak és nők szexuális viselkedésével kapcsolatos. A férfiak a nőket
szabados és könnyű szexuális erkölcsökkel vádolják, és puttanának (kurva) meg efféléknek nevezik, s
noha a nők sokkal kevesebbet káromkodnak, ha mégis, akkor általában a férfiak férfiasságát
pocskondiázzák, homokosnak, vén trottynak és impotensnek titulálván őket.
Mindazonáltal a latin szerető legendája továbbra is tartja magát, s a talján férfiak nagy
megelégedéssel olvashatnak olyan cikkeket, amelyek olyan megnyugtató tényeket közölnek, hogy az
olasz óvszerek teljes fél centiméterrel hosszabbak, mint a más országokban készültek.

Megcsalás
A szerelem szinte elválaszthatatlan egy másik nemzeti mániától, a tradimentótól (megcsalás). A
csalás, pontosabban a megcsalatástól való félelem az, amitől az olasz kapcsolatok szenvedélyesek
maradnak, és ugye mit ér a szerelem szenvedély nélkül?
Az olyan képes magazinok, mint például az olasz Cosmopolitan, sokszor felfedik ama tényt, hogy az
olasz férjek nagy százaléka megcsalja a feleségét és vice versa. Mindennek ellenére a csalás még
mindig veszélyes játéknak számít Olaszhonban: felbőszült atyák, dühtől lihegő nagybácsik és vérben
forgó szemű unokafivérek nem haboznak sokáig, ha a család becsületét kell megvédeni, s nem riadnak
vissza az erőszaktól sem. A digók hírhedtek a vendettáról, és számos faida (vérbosszú) kezdődött így el,
ami aztán apáról fiúra száll egészen addig, míg az eredeti ok már az idők homályába nem vész.

Szabadidő és szórakozás

Az olaszok az utolsó cseppig kiürítik az élet poharát, s egyáltalán nincs lelkiismeret-furdalásuk azért,
hogy csakis a szórakozásnak és az élvezetnek élnek a nap huszonnégy órájában, a hét hét napján s az év
ötvenkét hetében. Nekik erről szól az élet: nem azért élnek, hogy dolgozzanak, hanem azért dolgoznak,
hogy éljenek.

Sport
A foci messze a legfontosabb sport egész Olaszországban. Mivel vasárnap délután is meccseket
játszanak, az olasz férfiak gyakran láthatók, amint a vasárnap délutáni családi séta közben fülükre
szorított kisrádión követik az eseményeket. Mikor az olasz válogatott játszik a világbajnokságon, az
egész nemzet egy emberként drukkol, ilyenkor a tévé előtt teljesen megfeledkeznek mindennemű
regionális különbségről és ellentétről.
A kerékpározás tán a másik sport, amit országos szinten komolyan vesznek, s az olasz versenyzők
teljesítményét mindvégig nagy figyelem kíséri a Giro d'Italia és a Tour de France versenyen.
Az olasz iskolai oktatásban nem játszik nagy szerepet a sport - kevés iskolában van megfelelő
sportolási lehetőség -, és ritka madár az náluk, aki valamilyen sportot komolyan űz (a vasárnap délelőtt
a parkban köreiket róvó, csodálatos szerelésekben pompázó kocogókat egy átlagos tempójú sétáló
könnyedén meg tudja előzni). Hogy, hogy nem, mindennek ellenére Olaszország valahogy mégis képes
világbajnokokat és olimpiai bajnokokat produkálni szinte majdnem minden sportágban, az úszástól és a
vívástól kezdve egészen az evezésig és a lövészetig, s ilyenkor nemcsak a bajnok, de az egész ország
igyekszik a lehető legjobban kiélvezni a helyzetet, és központi helyet elfoglalni az élet nagy színpadán.

Vásárlás
A digók élnek-halnak a vásárlásért. A városok dugig vannak aranykezű kézművesekkel és szabókkal,
s nincsen olyan igény vagy hóbort, amit a boltok széles választéka ne tudna kielégíteni. A főutcák
kirakataiban látható áruk minősége és pompája lélegzetelállító. Az árcédulák is. Noha csak a valóban
gazdagok mennek be egy Gucci-, Armani- vagy Valentino-butikba vásárolni, a többi olasz ezen csöppet
sem kesereg, hiszen tudják, a kitett áruk árai nagyon különbözők lehetnek, s előbb-utóbb úgyis
megjelennek a kiárusításokon vagy az utcai árusok pultjain.
A vásárlás szórakozásnak minősük különösen a piacokon, ahol igazi jó vételre lelhet az ember, persze
nem szabad túlságosan érdeklődni az áruk származási helye felől. Ha jól áll az emberen, nem mindegy,
hogy az a kis fekete Moschino koktélruha, amit itt 50000 líráért ajánlanak, vajon ugyanaz-e, amit a Via
Venetón tegnap este a kiárusításon 500000 líráért adtak? Természetesen a kockázat a vásárlóé, s a remek
vételről kiderülhet, hogy hitvány másolat.
Az olaszok, ami a kereskedelmet illeti, nem sértődékenyek. Az alkudozás teljesen elfogadott dolog a
piacokon, s a boltokban is elvárják a vásárlótól, hogy árengedményt kérjen. Az olaszok el is adnak
mindenkinek és egymásnak mindent és bármit, a nagymamájuktól a szembeszomszédig - no persze a
megfelelő áron. Nápolyban például az utcakölykök, míg az autós a piros lámpánál békésen várakozik,
ördögi sebességgel leszerelik a rendszámtábláját, a következő piros lámpánál pedig angyali mosollyal
kínálják visszavételre - persze jutányos áron.

Humorérzék

Az olaszoknak jó a humoruk, s magukon éppúgy tudnak nevetni, mint másokon. Ugyanakkor nagyra
becsülik azt a szerepet, amit éppen játszanak, s nem kívánják a hatást léhasággal elrontani. Nagyon is
tudatában vannak, hogy a nyilvánosság előtt méltósággal kell viselkedni, ha valamilyen hivatalos
feladatot látnak el, s ezt megfelelő szertartásossággal és biztos fellépéssel teszik. Egy jogász professzor
nem fogja előadását holmi elméncségekkel és aranyköpésekkel megtűzdelni. E hozzáállás
eredményeképpen az olasz tudományos írásművek és konferenciák a világon a legkomolyabbak, és
ezért aztán a legunalmasabbak közé is tartoznak. Olykor tán fel-felvillan az előadásokban és
okfejtésekben a diszkréten palástolt irónia, de ezt csak a lankadatlanul figyelő vájtfülűek érzékelik.
Az ún. vilipendio - a politikusoknak és hivatalos személyeknek írásban való inzultálása - bűnténynek
minősül, s bűnvádi eljárást vonhat maga után, de mivel mindez nem vonatkozik a rajzolt illusztrációkra,
az olasz újságok a politikai karikatúrát félelmetes művészetté fejlesztették. A rajzművészek a
politikusokat és politikai helyzeteket metsző gúnnyal, lesújtó iróniával ábrázolják, ostorozzák és állítják
pellengérre.
Olaszhon legismertebb karikaturistája jelenleg Forattini, kinek a La Repubblica címlapján megjelenő,
a politikai élet vezető alakjainak jellegzetességeit kifigurázó portréi rajzolójukat országosan megbecsült,
fontos személlyé tették. Csak kevés olasz ismerte fel a szocialista pártvezér, Bettino Craxi hatalmát,
amíg Forattini el nem kezdett róla rajzokat gyártani bizonyos Benito öltözetében...
Az olaszok szeretik magukat más szemével látni. Altannak, egy másik olasz karikaturistának, aki
találó megjegyzéseit az olasz karakterről Brazíliából, kényelmes karosszékében üldögélve küldözgeti a
sajtónak, két brilliáns példáját idézzük:

Két papírcsákót viselő építőipari munkás egy téglarakáson üldögélve majszolja ebédjét. Az egyik egy
régi újságot olvasgatva megszólal: - Azt írja az újság, hogy az olaszok individualista népség.
- Kinek mi köze hozzá? - mondja a másik. - Ez az ő dolguk, nem?

Két fiatal nő épp szeretőik méretéről diskurál:
- Meg kell adni, hogy az olasz férfiak nem átlagosak - így az egyik. - Ez igaz - teszi hozzá a másik -
bárcsak átlagosak volnának.

A humorban kitűnik a digóknak az a mániája is, hogy fél szemmel szeretik a szomszédot szemmel
tartani. Kevés viccük van más nemzetekről, annál több a többi olaszról. Például a genovaiakat sokkal
fukarabbaknak tartják a skótoknál. Íme egy példa:

A genovai atya, miután elhatározta, hogy a nappaliban felrak egy képet a falra, így szól a fiához: -
Menj át a szomszédba, és kérd el tőlük a kalapácsot. A fiú kisvártatva üres kézzel tér vissza, és azt
mondja: - Nagyon sajnálják, de nem találják sehol. Mire az atya: - Micsoda fukar alakok, most
kénytelenek leszünk elővenni a miénket.

Kultúra

Az olaszok borzasztóan tisztelik a kultúrát. Tudják, mennyit ér nemzeti örökségük, s azt is, hogy az
országuk gazdagságának egyik fő forrása.)
A pénz mindig is az olasz kreatív művészet egyik hajtóereje volt, bár nem az egyedüli. A vallás, a
szépérzék, a hely szellemének megértése úgyszintén fontos.
Talán a legfontosabb velük született adottságuk, hogy a tárgyakat gyönyörűvé formálják - ezt fatta
d'arténak (művészi kivitelezés) is mondják. A tárgyaknak nem kell szükségszerűen jól működniük, nem
kell feltétlenül sokáig eltartaniuk, de mindenképpen legyenek szépek. És ha már szépek, akkor az
olaszok mindent megtesznek, hogy jól is működjenek és tartósak is legyenek.
Ez a közös kapocs mondjuk egy Valentino-ruha, egy Pininfarina-autó, egy - a Velencei-öböl
valamelyik kis szigetén fújt - üveggondola, egy út menti pléhmadonna és egy tányér frissen elkészített
pasta között.
A második világháborúban az Orkney-szigeten az olasz hadifoglyok kaptak egy hullámbádog
barakkot, hogy kápolnát alakítsanak ki belőle maguknak. A belsejét gyönyörűen kifestették barokkosan
pufók, harsonás angyalokkal, girlandokkal, egész kis műremeket formálva belőle. Még ötven évvel
később is rendszeresen vissza-visszajárnak, hogy a kápolnájuk mindig olyan szép maradjon.

Melodráma
Az olasz élet mindig is melodrámai volt, ez tán némi magyarázat arra is, miért voltak az operák a 19.
században olyan népszerűek, s ma miért imádják a szappanoperákat. A vízvezeték-szerelők híres áriákat
szoktak fütyörészni munka közben, a takarítónők pedig arra spórolnak, hogy a Scala este kilenckor
kezdődő előadásaira szépen felöltözve elmehessenek.
A karaoke Olaszhonban hihetetlen népszerűségre tett szert, mivel lehetőséget adott az átlag
olaszoknak - a nárcizmus üldözöttjeinek -, hogy saját showműsort produkáljanak. Mert mi lehet annál
izgalmasabb, mint kiénekelni lelküket-tüdejüket imádott barátaik és családtagjaik előtt.

Televízió
Ha nem is az olaszok találták fel a csapnivaló tévéműsorokat, mindenesetre ők fejlesztették művészi
tökélyre. Még a három közszolgálati csatornán is olyan tökéletlenségeket láthatni, melyek máshol
kifejezetten gondatlannak, slendriánnak minősülnének. A nézők olykor csak fekete képernyőt bámulnak
percekig, s van, hogy a műsorok csak jóval később kezdődnek a meghirdetett időpontnál. A bemondók
sokszor olvasnak fel olyan szövegeket, amiknek a világon semmi közük sincs ahhoz, ami a képernyőn
éppen látható.
A digók főleg importált és szinkronizált filmeket, rajzfilmeket és szappanoperákat néznek. A szinkron
olykor szörnyű: például a Hal neve Wanda című filmben azt a részt is szinkronizálták olaszra, amikor a
főszereplő, John Cleese mókásan oroszul kezd beszélni, melynek hallatán partnernőjének, Jamie Lee
Curtis-nek őrjöngő tetszésnyilvánításban kell kitörnie.
Másfelől viszont a harmadrangú amerikai szappanoperák hihetetlen olaszországi sikere abból adódik,
hogy az olasz változat sokkal szenvedélyesebb, s a jó szinkron palástolja az eredeti dialógusok
egyhangú bugyutaságát. A Gazdagok és szépek olasz változata azt eredményezte, hogy Amerikában alig
jegyzett csepűrágók Olaszországban olyan szupersztárokká váltak, akiket az emberek sokkal jobban
ismernek, mint saját kormányuk tagjait.
A hazai tévéprodukciók "többsége úgynevezett „családi" varieté, mivel az olasz gyerekek még este
fél 11 tájt is ébren vannak. Ezek a műsorok vég nélkül folynak, és ugyanazon típusú blokkokból
tevődnek össze: úgymint kvízek és játékok ének- és táncbetétekkel, valamint reklámokkal meg-
megszakítva.
További családi mozik a szinkronizált Walt Disney produkciók és természetfilmek vagy az ún.
„Euro"-programok, mint az „It's a knockout", vagy az Eurovíziós Dalfesztivál, melyek Európa többi
részében vajmi kevés érdeklődésre tartanak számot, de Olaszországban zajos sikert aratnak.
Más programok a Kandi Kamerát utánozva a nézőket azzal próbálják szórakoztatni, hogy mit sem
sejtő embereket hoznak olyan helyzetbe, hogy sírva fakadjanak vagy dühkitöréseket produkáljanak
anélkül, hogy tudnák, mindezt nézők milliói fogják végignézni. A Complotto di Famiglia (Családi
összeesküvés) című műsorban például egy Mária nevű hölgy elkíséri férjét egy fontos üzleti ebédre. Az
este előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egy bombázó küllemű hosztesz túlságosan is
nagy érdeklődést mutat a férje iránt, olyannyira, hogy egyszer csak megkérdezi Máriát, nem adná-e
kölcsön a férjét egy kis időre, ami úgy tűnik, a férjnek is ínyére van. Ezután szívfacsaró rész következik,
de a program még azelőtt végetér, mielőtt kiderülne, vajon Máriának és a férjének sikerül-e
megmentenie házasságukat.
A késő esti műsorok csak felnőtteknek valók, s a „minőségi" filmek olyan programokkal vetekednek
kegyeikért, mint pl. a Colpo Grosso („Telitalálat"), ahol a versenyzők extranyereményekért
levetkőzhetnek.
Az egész mezőny messze legjobb darabja a Striscia la notizia címet viselő program, mely minden
este fél órában az előző nap híreiből és eseményeiből ügyesen összevágott anyagot mutat be és
kommentál. Ez az összeállítás két olyan dologból is megadja az olaszok napi betevőjét, amit a világon a
legjobban kedvelnek: lerántani a leplet a politikusokról és nevetni mások hibáin.

Sajtó
Az olasz újságok drágák, és olvasóik száma behatárolt. Noha egy átlagos napilap példányszáma,
jelentések szerint 6,5 millió alatt van és egyre csökken, nagyon nehéz megbecsülni, mennyi lehet igazán
az olvasók száma, mert az olaszok nyilvános helyeken szeretnek újságot olvasni, pl. könyvtárban, a
főtéren, a kávézóban, mások viszont naponta több újságot is vesznek.
A legtöbb olasz napilap komoly minőségű helyi lap némi országos beütéssel. Egyes lapok szorosan
kötődnek bizonyos politikai pártokhoz, így az II Giornale Silvio Berlusconi Sforza Italiájához, a L'Unitá
pedig a balos Demokrata Párthoz. A legnagyobb példányszámban megjelenő napilap a kizárólag
sporteseményekről tudósító Corriere dello Sport, s ez némileg utal az olasz olvasóközönség fő
érdeklődési körére.
A napi betevő pletykaadagot a digók az olyan fényes borítású hetimagazinokból szerzik be, mint
például az Oggi (Ma) és a Novella 2000, melyekből mindent megtudhatnak a fény városának,
Hollywoodnak a híreiből, meg az angol és a belga királyi házról. Annak ellenére, hogy Olaszhon a
paparazzók szülőföldje, az olasz politikusok és egyéb magas rangú emberek szerelmi életéről és
botrányairól viszonylag kevés szaftos történetet hoz nyilvánosságra a fennálló hatalmak és a sajtó
közötti hosszú távú hallgatólagos egyezmény miatt.

Irodalom
Olaszországnak kiváló irodalmi öröksége van. Régi korok híres írói között tarthatják számon Dante
Alighierit, Boccacciót és Ariostót, míg a főbb kortárs írók: Primo Levi, Italo Calvino, Alberto Moravia,
Umberto Eco és Dario Fo. Az ő munkáik a „magas" irodalom kategóriába soroltatnak, s ezért főleg
iskolai tanulmányozásra vagy különleges alkalmakra tartatnak.
Utazás közbeni vagy elalvás előtti könnyedebb olvasáshoz inkább nemzetközi bestsellereket
választanak, mondjuk Harold Robbins, Wilbur Smith, Judith Krantz vagy Danielle Steel tollából.
A könyveket bizonyos irodalmi műfajok szerint színkóddal látják el: sárgával a krimiket és más
idegborzoló műveket, feketével a cronaca nerát (bűnügyi fekete krónikák) és rózsaszínnel a csókos-
könnyes romantikus kisregényeket.
Olaszhonban - mely a világnak az egyik legkedveltebb gyermekmese-figurát, Pinocchiót, a kis
fabábut adta - talán a legsikeresebb irodalmi műfajnak a képregény számít. Az olaszok falják a
könyvhosszúságú képregényeket. Akkor a legboldogabbak, ha olyan képzeletbeli hőseik szoft pornó
kalandjairól olvashatnak, mint Tex Willer, a rettenthetetlen cowboy vagy a vadító idomú cicababa,
Valentina, avagy a minden szörnyűségre fényt derítő nyomozó s egyben megrögzött nőcsábász, Dylan
Dog.

Evés-ivás

A taljánok ételközpontúak. Az olasz élet nagy része az ennivaló termesztése, megvétele, elkészítése
és megevése körül forog. Ha lehet, az étkeket közösen, társaságban költik el. Maga a compagnia
(társaság) szó eredetileg két olasz szó összetételéből ered: a con (-val, -vel) és a pane (kenyér),
jelentése, hasonlóan a magyar „kenyerespajtás"-éhoz, a barátok közös kenyérszegésére utal.
Ám az étel társaságban való elfogyasztása olasz módra sokkalta többet jelent, mint a kenyér
megszegése, hiszen az olasz lelkesedés a tetőfokára hág, ha egy étkezés megkomponálásáról van szó.
Először is az antipasti (előételek) jönnek, legalább ötféle, aztán következik az első fogás (primo), ami
különféle rizsből vagy tésztából készült ételeket jelent, aztán a második fogás (secondo), ez feltétlenül
valamilyen hús-, esetleg halétel zöldségkörettel (contorno), aztán sajt, végül a desszert (dolce) és
végezetül a kávé (espresso). Egy étkezés minden gond nélkül két óra hosszától akár öt óra hosszat is
eltarthat) Ha történetesen ebédről van szó, akkor még van egy-két órája az embernek, hogy vacsoráig
kicsit kipihenje magát.

Ennivaló
Az olaszok mindig is értékelték a minőséget, és a legjobb ennivalónak a magukét tartják. Olaszország
még most is mezőgazdasági országnak számít, és nagy hatalommal bíró földművesei (contadini)
roppant gyakorlatias emberek. Olykor rá se hederítenek az EU-irányelvekre, csak gazdálkodnak, ahogy
apáiktól tanulták, és csodálatos terményeket produkálnak.
Sok városlakónak van vidéken rokonsága, akik bőven ellátják őket házi termesztésű és készítésű
különlegességekkel. A vendég tiszteletére az asztalra feltálalt saláta és bor tényleg különleges, minden
falat és csepp feledhetetlen.
A digók figyelemmel kísérik az évszakok változását, és a hozzájuk kötődő finomságokat. Nyár végén
a család minden tagja kiveszi részét a paradicsompüré (passata del pomodoro) elkészítésében,
szeptemberben gombászni járnak, októberben szüretelnek, márciusban pedig a gyermekláncfű zsenge
leveleinek gyűjtésében jeleskednek, amiből utolérhetetlen salátát készítenek.
Az olasz konyha titka nem csupán abban rejlik, hogy minden hozzávaló jó minőségű és friss, hanem
abban is, hogy az olaszok zöme, legyen az férfi vagy nő, kiváló szakács. Már gyermekkorban
megtanulnak főzni, s ha csak egy pillantást vetünk az olasz szakácskönyvekre, láthatjuk, abból indulnak
ki, hogy az alapokat már mindenki tudja. Egy talján szakácskönyv korántsem oly precíz, mint mondjuk
egy angol vagy amerikai, hisz nem úgy adja meg a mennyiséget, hogy „gondosan adjunk hozzá 150
grammot ebből" vagy „lassan öntsünk bele 4 decit amabból", hanem lazán „végy egy csipetnyit ebből"
vagy „önts hozzá pár cseppet amabból".
Minden Amerika-csodálatuk ellenére, az olaszok irigylésre méltó módon számos amerikai
ennivalófélének dacosan ellenállnak. A Coca-Colát és a hamburgert még csak-csak elfogadták, de a
földimogyorókrémet vagy a sültbabot már nem, s a reggeli gabonapelyheket ugyan reklámozzák, de
vajmi kevés sikerrel. Olaszország az egyetlen ország a földön, ahol a McDonald marketingstratégiáját a
Lassúétkeztetés Mozgalmának (vesd össze „gyorsétkeztetés") sikerült feltartóztatnia.

Bor, búza, pálinka
Az olaszok a világ egyik legnagyobb whiskyfogyasztói, különösen a malátából készültet kedvelik:
egy átlagos digó bárban nagyobb a választék, mint a skót pubok nagy részében - a sör is egyre
népszerűbbé válik a fiatalok körében, főleg ha erős és importált. De ami az egész nemzet ereiben kering,
az a bor.
Az olasz borok a pohárban sötéten derengő, bíborszín asztali boroktól a száraz habzóborokig ívelnek.
Általában helyi borokat fogyasztanak még újborként, s mivel a nagy részüket az országon kívül
nemigen ismerik, az árak megfizethetők maradnak. A vidéki borok az üde könnyűtől a gazdag testesig
változhatnak, s mindegyiknek megvan a maga megkülönböztethető karaktere. Mint ahogy egy vidéki
szalámikészítő mester megjegyezte, miután a helyi vino nerót (fekete bor) megízlelte. „A bor olyan,
mint a férfi, hibáival együtt is lehet kellemes."
Általában véve az olaszok evés közben isznak, ám ez nem jelenti azt, hogy visszafogják magukat. Az
étkezést aperitivo előzi meg, minden fogást külön borfajta kísér, a desszert mellé pedig habzóbor jár.
Sajnos az emberi gyomrot nem efféle mértéktelen élvezetekre szabták, ezért az olaszok nagy ravaszul
kitalálták, hogyan segítsék elő emésztőrendszerük működését. Az étkezés alatt mindvégig ásványvizet
isznak, utána pedig számos, szörnyű ízű gyógykotyvalékból, digestivi (emésztést serkentő
gyomorkeserűk) választhatnak, vagy esetleg tüzes grappát (pálinkát) kortyolnak abban a reményben,
hogy ez túlterhelt belsejüket jobb emésztésre sarkallja.
Minden óvintézkedés ellenére olykor a nehéz munkára fogott olasz emésztőrendszer sztrájkba kezd,
ezért a székrekedés gyakori panasz. A külhoni gyógymódok eleve gyanúsak, ezért a digók nem
hajlandók német módra teljes őrlésű lisztből készült kenyereket vagy amerikai módra rostdús
gabonapelyheket fogyasztani, ami esetleg gyógyírt jelentene panaszaikra. Hasonló módon arra sem
hajlandók, hogy étkezési szokásaikon valamit is változtassanak, és mondjuk, kicsivel kevesebbet
egyenek.

Egészség és higiénia

A leggyakoribb olasz betegség a hipochondria. Az olaszok általában véve rettentően egészségesek, s
idejük nagy részében azon elmélkednek, hogy mennyivel egészségesebbek lehetnének, mint amilyenek.
Ez részben azért van, mert azt hiszik, mások sokkalta egészségesebbek, mint ők, részben pedig azért,
mert saját egészségük tekintetében egészen abszurd elvárásaik vannak. Állandóan aggódnak miatta.
Lehet, hogy ez a kis gyomorfájás egy gyomorrák kezdetét jelenti? (Azt elfelejtik, hogy előző este
kétpofára zabáltak.) Lehet, hogy ez a fejfájás az agytumor kezdeti stádiuma? (Elfelejtvén, hogy előző
este jól felöntöttek a garatra.)
Az olaszok boldogan költenek borzasztó összegeket hipochondriájuk alátámasztására. Ha a
háziorvosuk azt mondja nekik, makkegészségesek, máris egy szakemberhez fordulnak. Ha az sem talál
semmit, rögtön egy másikhoz sietnek, és így tovább egészen addig, míg akad egy orvos, aki hajlandó
receptet felírni nekik. A receptet aztán már viszik is a helyi gyógyszerészhez, akivel hosszasan
meghánynak-vetnek mindent, mielőtt megvennék a gyógyszert (és azt az egy-két másikat, amit még a
gyógyszerész ajánlott, ugye az ember sohasem tudhatja...). Következésképpen egy tipikus olasz
fürdőszobai szekrény tele van tömve mindenféle gyógyszerrel, nagy részük persze már rég lejárt.
Az igazi gond akkor támad, ha az olaszok igazán megbetegszenek. Már az orvosuk türelmét és idejét
teljesen fölemésztették, és a helyi szakemberek felét is már végiglátogatták. Az egyetlen lehetséges
megoldásnak a kórház baleseti sebészete marad. De mi van akkor, ha az a benőtt lábköröm nem számít
eléggé komoly betegségnek? Vagy esetleg a kórházi sebész rossz lábkörmöt vesz le túlbuzgóságában?
Az olasz lapok telis-tele vannak kórházi horrortörténetekkel, mint például annak a ferences barátnak
az esetével, aki sérvoperációra feküdt be, és a légcsövének felével kurtították meg, vagy a focistáéval,
akinek nem a beteg, hanem az egészséges térdét operálták meg. Annak ellenére, hogy semmilyen tény
nem mutat arra, hogy az olasz kórházak bármivel is rosszabbak (vagy jobbak) volnának, mint bármely
más európai országé, az olaszok mégis gyakran Svájcba vagy Franciaországba utaznak kezeltetni
magukat, mert megingathatatlanok abban a hitben, hogy a kórházak máshol jobban működnek.


Fogorvosi ellátás
A legtöbb olasz csodálatosan egészségesnek és fittnek látszik, egészen addig, míg ki nem nyitja a
száját. A fogorvosi kezelés Olaszországban igen drága, ezért az olaszok képesek addig várni - saját
kárukra és a fogorvosok előnyére - amíg a baj igazán komollyá nem válik, s csak akkor jelentkeznek be
a fogászhoz. Úgy bánnak a fogaikkal, mint az ókori emlékműveikkel: addig-addig halogatják a kezelést,
amíg szinte késő, ahelyett, hogy egy folyamatos állagmegóvásba fektetnék a pénzt. Ugyan miért is
csináltatnának meg valamit ideiglenesen, amikor addig is lehet várni, amíg valami nagyszabású,
végleges megoldást csináltathatnak?

Szokások és hagyományok

A karácsonyt hagyományosan otthon, családi körben, míg a húsvétot a barátokkal ünneplik: Natale
con i tuoi, Pasqua con chi vuoi (A karácsonyt a tieiddel, a húsvétot, akivel akarod). Ám a húsvéthétfő
(Pasquetta) mindig nagy családi pikniket jelent. Ha esik, ha fúj (márpedig sokszor esik és fúj
húsvéthétfőn, mivel az időjárás a húsvéti holddal változik), ezt a pikniket sosem fújják le.
 Minden olasz város és falu megünnepli saját védőszentjének napját, pl. Milánó Szent Ambrosio
napját, Torino Szent Jánosét, Nápoly Szent Gennaróét, Róma pedig Szent Péterét.
A legtöbb helyen sagrát vagy fesztiválhetet tartanak egy zeneszerző, étel, esetleg sportesemény, netán
egy helyi nagyság - lehet az költő vagy politikus - tiszteletére alapított díj megünneplésére. Lehet ez
nagyszabású esemény, mint például a sienai palio (lóverseny), sokszor csak helyi jelentőségű, amit az
emberek azzal ünnepelnek, amit az olaszok a legjobban szeretnek amúgy is csinálni: jó ételeket enni, jó
borokat inni jó társaságban jói megadván a módját.
Az éves nyaralást Olaszországban augusztusban szokás megejteni, amikor a nagy északi városok
gyárai becsuknak a városi életet elviselhetetlenné tevő hőség miatt, s a családok nagy része vagy a
hegyekbe, vagy a tengerpartra indul egy kis hűs levegőért. Az élet nehézzé válik azoknak, akik
maradnak, mivel a boltok is bezárnak, s így nem könnyű biztosítani az élethez szükséges alapvető
dolgokat, míg a többiek mindent megtesznek azért, hogy a városi élet forgatagát a tengerparton is
megteremtsék maguknak.
Fontos olasz ünnep még a március 8-a, mikor a nők egymásnak sárga mimózát adnak, és büszkék
arra, hogy nőnek születtek, május 1-je, mikor is az ország egyik fele egy Don Camillo-stílusú első
áldozáson, a másik fele pedig Peppone-stílusú munkásünnepségeken vesz részt, aztán november 1-je,
mikor az olaszok hirtelen felmenőik imádatába esnek, s meglátogatják a temetőkben többszintes
kriptákban nyugvó halottaikat, akik úgy fekszenek ott egymás felett, mint valami iktatószekrényben az
iratok.
A hamvazószerdán kezdődő, ínséges nagyböjt előtti napokat a karnevál megünneplésének szentelik (a
latinból eredő: carnem levare szó szerint fordítva: elhagyni a húst). A jelmezes felvonulások és
mulatságok húshagyókeddi ünnepségekben csúcsosodnak ki, melyek közül a legnagyobbakat
Velencében és Viareggióban tartják. Az olasz karnevál még a pogány idők szaturnáliáira és luperkáliáira
nyúlik vissza. Az emberek egy részének a karnevál azt jelenti, hogy Harlequin és Pulcinella
bohócfigurák jelmezeibe bújnak, a gyerekeket is maskarákba öltöztetik, így vesznek részt a parádén,
majd elmennek a Vidámparkba, másoknak pedig arra ürügy, hogy botrányosan viselkedhessenek.


Előjogok
Sok olasznak van valamilyen különleges előjoga vagy tartozik valamilyen különleges előjogokkal
bíró csoporthoz vagy területhez, ahol kevés adót fizetnek vagy semennyit sem. Félautonómiával
rendelkező vidékek, mint például az Aosta-völgy boldogan tartoznak továbbra is Olaszországhoz,
feltéve, hogy a központi kormánytól hatalmas summákat kapnak támogatásként, mondjuk úgy, hogy
csak a negyedét fizetik annak az összegnek benzinért, mint amit Olaszország többi része.
Az olasz és az Európai Parlament tagjai az Európában legjobban fizetett emberek közé tartoznak, s
bárhová mennek is, megkülönböztetett bánásmódban van részük. Ugyanilyen előjogokban részesülnek a
hatalommal bírók, az önkormányzat embereitől a helyi rendőrség tagjaiig mindenki. Le autoritá (a
hatóságok emberei) bízvást számíthatnak arra, hogy történjen bármi jelentős esemény - fontos
futballmeccs avagy koncert - nekik az állandóan fenntartott legjobb helyek járnak.

A katolikus egyház
Az olaszok szeretik azt hinni, hogy Olaszország katolikus ország, még akkor is, ha teljesen
közömbösek papságuk iránt, s még az olyan pápai diktátumokat sem veszik figyelembe, mint például a
születésszabályozással kapcsolatosat (a vatikáni vonal ellenére Olaszországban van a legalacsonyabb
születésszám egész Európát tekintve: egy családra átlagban 1,3 gyermek jut). Vallásos
ambivalenciájukat mi sem mutatja jobban, mint ama tény, hogy mikor Olaszország megverte
Lengyelországot az 1992-es világbajnokságon, a római csőcselék a Vatikán előtti térre vonult, és
gúnyos, kötekedő gesztusként a lányok felfedett keblüket, a fiúk pedig csupasz ülepüket mutogatták. Ha
a pápa mégis megjelent volna, térdre rogytak volna legott.
Azt szeretik, ha a vallás látható és kézzelfogható, mint például a Madonnáról festett képek vagy a
pápa. Helyi szentek és futballsztárok képei borítanak mindent - nyilvános helyeket, otthonok falait, még
a személyi számítógépek képernyőit is.
A Pápa (Il Papa) Olaszország egyetlen koronás államfője, s ezért, ha bármely olasz városba ellátogat,
sokkal nagyobb érdeklődéssel és izgalommal várják, mint az államelnököt vagy a miniszterelnököt. Ő
ma az egyetlen vezető Olaszországban, akinek rajongói egy egész stadiont meg tudnak tölteni, s az
egyetlen látogató, akinek tiszteletére a helyi önkormányzat a stadion falait fehérre festeti még az
érkezése előtti reggel, nehogy valamilyen bántó felirat sértse őszentsége szemét.

Babonák
A digókat minden olyan tárgy, esemény, magatartás és (legfőképpen) ember nyugtalanít, ami/aki
nekik esetleg szerencsétlenséget hozhat. Sokan védik magukat, autójukat és házukat imádságok és
amulettek egész arzenáljával, és hatalmas összegeket áldoznak arra, hogy asztrológusok, boszorkányok
és sarlatánok egész seregét látogassák a „gonosz szem" ellen akarván bebiztosítani magukat.
Babonáikból igyekszenek gyakorlati hasznot húzni. Egy olasz egy éjjel azt álmodta, hogy XXIII.
János pápával egy régi 33-as sebességű lemezt hallgat.
Mikor felébredt, elmesélte álmát a szomszédnőjének. Annak első reakciója ez volt: „Szóval 23 és 33.
Holnap megjátszom ezeket a számokat a lottón."
Sokan árgus szemekkel figyelik a holdciklusokat, nem csupán annak az emberi testre és lélekre,
hanem állítólagosán a vetésre és az aratásra, az ételek és italok eltételére tett hatása miatt is. A bort
megfelelő holdálláskor kell palackozni, még szerencse, hogy bármely holdálláskor lehet inni.
Függetlenül attól, hogy templomba járók-e vagy sem, az olaszokat vonzza a csodák megfejthetetlen
misztériumeleme. Mikor 1995 tavaszán, Civitavecchiában, egy kertben álló, tömegtermeléssel gyártott,
egyszerű Madonna-szobor vérkönnyeket sírt, az egész nemzet egy emberként szállt vitába (Miért hagyta
jóvá a püspök a csodát a Vatikán jóváhagyása előtt? Hogyan származhatott a vér férfitől? stb.), és a
hatóság emberei és a kereskedők fel is készültek a városba özönlő zarándokok hadainak fogadására.
Végül aztán győzött a józan ész, és csak a helyiek maroknyi csapata tűnt fel az adott helyszínen.
Mégis ez az ország rendelkezik a kereszténység leglehengerlőbb relikviáival, ez Padre Pio országa, és
az az ország, ahol a nápolyi Szent Gennaro vére háromszor indult meg 1389 óta. Nem számít, hogy az
igazi keresztnek annyi darabja található itt, hogy azokból egy egész bazilikát fel lehetne építeni, az sem,
hogy Szent Euláliának (Krisztus dajkájának) legalább tizenhárom emlőjének kellett lennie, a relikviák
és csodák arra jók, hogy a hitet megtartsák a nyáj bárányaiban. Arról nem is beszélve, hogy milyen jó
üzlet.

Kormányzat és bürokrácia

Kormány
Külföldi hatalmak századokon át történő kormányzása miatt az olaszoknak furcsa fogalmaik
alakultak ki a kormányról. Nem egy barátságos, közösségért munkálkodó szervezetnek tartják, ami az
olasz érdekeket védi és tartja szem előtt mind külföldön, mind belföldön, inkább valami idegen
szervezetként tartják számon, amihez az embereknek semmi közük nincsen. A kormány adóra éhes
vízfej, amely az összeharácsolt adót embereinek zsebébe csúsztatja. Nagy szerencse, hogy a kormányt
lehet okolni a nép gondjaiért.
Egy régi politikai karikatúra jól summázza az olaszok és kormányuk viszonyát. Egy férfi áll házának
nyitott bejárati ajtajánál, és bámul kifele a szakadó esőbe. A kísérőszöveg: „Esik az eső. A kormány
gazfickók gyülekezete."
Olybá tűnik, mintha Olaszországnak a második világháború óta hihetetlen számú különféle kormánya
lett volna, ám politikáját egész 1994-ig egyetlen politikai párt, a kereszténydemokrata párt határozta
meg, akiket koalíció tartott hatalmon. Ezért a Cambio di governo (kormányváltás) kifejezés inkább csak
a kabineten belüli szerepek felcserélését jelentette, s nem valós kormányváltást. Mivel mindig
nyilvánvaló volt, ki nyeri a választásokat, az olaszok többsége megszokta, hogy kormánypárti legyen. A
jelenlegi politikában fellelhető bizonytalanság főként abból fakad, hogy az emberek nagy része már
nem tudja biztosan, melyik is a nyerő oldal.

Politika
Az olasz politikusok pontosan ugyanúgy viselkednek, mint elődeik. Mindazon politikai csatározás,
korrupció és függőségi rendszer, ami a hanyatló Római Birodalmat sújtotta, a ma Olaszországában is
virágzik.
Olaszország az az ország, amelyik, úgy látszik, túléli mindazt a sok erőfeszítést, amit politikusai
kifejtenek tönkretételére. A taljánok imádnak politikát játszani, de a külföldieknek sokszor nagy
fáradságba telik, hogy megértsék, mire is megy ki a játék.
Hatalom és protekció elnyerése: ezek mindig elérendő céloknak számítanak. Egy szicíliai közmondás
szerint: Comandere e meglio di fottere (kb. jobb, ha te uralkodsz, mintha rajtad uralkodnak). Perverz
módon - úgy tűnik - az olasz politikában sokszor fontosabb lerombolni mindazt, amit ellenfeleid
próbálnak építeni, mintsem magad próbálj meg felépíteni valamit.
Sajnos (vagy az is lehet, hogy szerencsére) az olasz népet, csakúgy mint az ókori római csőcseléket,
ki lehet elégíteni „kenyérrel és cirkusszal", s az olasz vezetők és politikusok ezt jól tudják. Cseppet sem
véletlen, hogy Olaszországban rendezik a világon a legjobb ligabajnokságokat. A világ legdrágább
játékosait felvonultató meccsek váltották fel a Colosseumban megrendezett gladiátorviadalokat. Ebben
az olaszok semmi furcsát nem látnak, és továbbra is abban a hitben ringatják magukat, hogy a világ
többi része is pontosan így működik. Ezt a következő mondással szokták alátámasztani: Tutto il mondo
é paese. (A világ mindenütt egyforma.)

Bal vagy jobb
Olaszhon politikai pártjainak címkéje sokszor eléggé megtévesztő. A liberálisok sosem voltak valami
nagyon liberálisok, a szocialisták sem annyira szocialisták, a kommunisták pedig végképp nem
kommunisták, a kereszténydemokraták pedig sem nem igazán keresztények, sem nem demokraták.
Az olaszok, különösen a baloldaliak, rettentően sokat gyötrődnek azon, mit is kell érteni jobb-, illetve
baloldalon. Hosszasan vitáznak azon, vajon a karaoke jobboldali dolognak minősül-e, vagy
házvezetőnőt alkalmazni vajon baloldali dolog-e. Ezen aggodalmak némileg csillapodni látszanak most,
hogy az emberek kezdenek ráébredni arra, a dolgok nagy részét nem lehet jobboldali vagy balodali
kategóriákba belegyömöszölni, és különben is mindennek úgy sincsen nagy jelentősége.

Népszavazás
Időről időre az olaszokat felhívják, hogy olyan fontos kérdésekről, mint például a válás, az abortusz
vagy a nukleáris erő, a rovarirtók használata a mezőgazdaságban, vagy hogy egy olasz polgár hány
tévécsatornát birtokolhasson, népszavazásokon döntsenek. Ezáltal úgy érzik, hogy bevonják őket a
politikai döntéshozatalba.
A népszavazáskor 50%-os jelenlétre van szükség ahhoz, hogy a szavazás eredménye érvényes legyen,
így történhetett meg az, hogy noha az olaszok egyre nagyobb számban kívánják védeni az ország egyre
inkább fogyó állatait és madarait, mivel a népszavazáskor a jelenlét csupán 45%-os volt, az új
törvényalkotást meggátolta. Akkor bezzeg elegen voltak, amikor amellett szavaztak, hogy a
televízióban vetített játék- és dokumentumfilmeket igenis szakítsák meg reklámokkal.

Bürokrácia
Minden olasz szentül meg van róla győződve, hogy a hosszú bürokratikus eljárások a lehető
legfontosabbak, persze csak gli altri, azaz a többiek számára, saját maguknak nem. Ezen eljárások és
procedúrák nélkül a többi olasz bizonyára mindenféle galádságot követne el. Arról nem is szólva, hogy
annyiféle érdek szövi át meg át ezt az olasz bürokratikus rendszert, hogy már csak azért is nehéz volna
megváltoztatni. Míg az állam egyrészt hatalmas bevételre tesz szert azzal, hogy szinte minden hivatali
vagy jogi eljáráshoz carta bollata (okmánybélyeggel ellátott formanyomtatvány) szükséges, másrészt
ezzel állami tisztviselők százezreinek ad állandó munkát. Minél hosszabb a hivatali út, annál több
ember szükséges hozzá.
Továbbá, ha nem volnának hosszú, bürokratikus procedúrák, akkor nem is kellene kijátszani őket,
vagy megtalálni hozzájuk a kiskapukat, s akkor a galoppinók („a hosszú bürokratikus eljárások
meggyorsítására szakosodott nem hivatalos szakértők") ezrei munka nélkül maradnának.
Az olasz rendszerben annyi törvény és minisztériumi direktíva van (kiszámították, hogy ha egy
törvénytisztelő olasz állampolgár minden szabályzónak meg akarna felelni, akkor legalább 8000
törvényt kellene ismernie és betartania), s ezek annyira különbözők, bonyolultak és olykor egymásnak
ellentmondók, hogy szigorú alkalmazásuk szinte meg is bénítaná a hivatali eljárást. Mivel még az
alacsony rangú tisztviselőknek is elég nagy hatalmuk van Olaszországban ahhoz, hogy elutasítsanak,
jóváhagyjanak vagy visszatartsanak kérelmeket vagy eljárásokat, hatalmas tisztelettel és udvariassággal
bánnak velük, pláne, ha egyenruhát is viselnek. Ez visszafelé is igaz: ha a kistisztviselőkön egyenruha
van, el is várják, hogy olyan hódolattal illessék őket, amit a nyugat-európaiak csak a koronás főknek
tartanak fenn.
Az olasz bürokráciához taktikusan kell közeledni. A hivatalnokok, ha nem a megfelelő módon
szólítják meg őket, hajthatatlanná válnak, és csak kevés vagy semmilyen erőfeszítést sem tesznek azért,
hogy problémádat megoldják. Ha olasz módon bánnak velük, rögtön eléggé rugalmasak lesznek ahhoz,
hogy megtalálják a megoldást.
Minden polgár tudja, hogy a rendszerrel való összetűzés - akár a nem megfelelő hivatalnok
felidegesítésével, vagy nem a megfelelő galoppino megbízásával - hosszú évek hiábavaló várakozását
vonhatja maga után. A hivatalnokok megédesíthetik vagy megkeseríthetik az életedet, ha úri kedvük
úgy hozza. Egyszer egy olasz egyetemen tanító kaliforniai valamilyen tanfolyamot akart elvégezni.
Hogy beiratkozzon, bement a dékáni hivatalba, ahol azt mondták neki, hogy szüksége van a UCLA
egyetemen kibocsátott bizonyítványának másolatára, s ennek a Los Angeles-i olasz konzulátuson
hitelesített fordítására. A nyári szünet idején elutazott Kaliforniába és beszerezte a szükséges iratot és
fordítást, majd visszatérvén Olaszországba, ismét betért a dékáni hivatalba. „Rendben van, most már
csak a gimnáziumi érettségi bizonyítványának a másolata kell." A kaliforniainak azon ellenvetése,
miszerint nyilván nem mehetett volna a UCLA egyetemre anélkül, hogy előzőleg le ne érettségizett
volna, teljesen hiábavalónak bizonyult. A dékáni hivatal szerint vissza kell mennie Los Angelesbe,
megszerezni a bizonyítványt, s azt lefordíttatni és hitelesíttetni az olasz konzulátuson. Végül
kényszerűségből arra fanyalodott, amit a kezdetektől szeretett volna elkerülni, azaz megkért egy felsőbb
beosztásban lévő kollégát, hogy járjon közben az érdekében, hogy elkerülhesse ezt a procedúrát.
Míg az olasz köztisztviselőket a legnagyobb tisztelet veszi körül, mindez már nem vonatkozik a
középületekre vagy tárgyakra. Egy olasz nem érzi, hogy ezek a dolgok az övéi is, ezért vigyáznia
kellene rájuk. Lehet, hogy az otthona csillog-villog a tisztaságtól, de habozás nélkül szemetel a járdán
vagy az utcán, az ugyanis már az önkormányzat, s nem az ő fennhatósága alá tartozik.

Maffia
 A maffia szót szerte a világon használják bűnügyi szervezetekre és hatalmi csoportosulásokra
egyaránt, így beszélhetünk például sportmaffiáról, üzleti maffiáról vagy művészeti maffiáról - mégis az
eredeti modell az olasz mafia.
Olaszországban a maffia szorosan meghatározott területeken uralkodó, különféle szervezeteket jelöl.
A fontosabbak: a Camorra Nápoly környékén, a 'Ndrangheta Calabriaban (a csizma orránál), a Cosa
Nostra pedig Szicíliában - de bármi legyen is a neve, mindig bűnszervezetet takar.
A maffia századokon át életformát jelentett Dél-Olaszországban - kivéve persze azokat, akiknek a
halál egy formáját jelentette. Sikerének titka meglehetősen egyszerű: hatékony vagy felismerhető
kormányzat hiányában ez volt az egyetlenegy szervezett rendszer, amire az egyszerű emberek
hivatkozhattak, ha mondjuk munkaengedélyre vagy házassági engedélyre volt szükségük.
A legtöbb olasz egyszerre féli és csodálja a maffiát. Tudják, hogy a keze legmesszebbre is elér mind a
politikában, mind az üzleti életben, mivel a maffia olyan ajánlatokra specializálódott, amelyeket
lehetetlen visszautasítani, jól tudván, hogy minden és mindenki megvásárolható. Azt is tudják, hogy az
omertá (hallgatás) parancsa olyan erős, hogy nagy a valószínűsége, hogy a maffiát sosem fogják
legyőzni: ahányszor egy-egy karját levágják, hidraszerűen újabb nő helyébe, még erősebb, mint a régi.
A maffiát lassan fojtogató rákos daganatnak tartják az olasz állam testén. Az olaszok kénytelenek
vele és benne élni - állam az államban -, megosztván mindenüket vele, ahogy ezt mindig is tették. Ám
titokban azt remélik - mint ahogy egy megfelelő kezelés képes a tumort gyógyítani -, előbb vagy utóbb
csak megtalálják azt a megfelelő módszert, amivel a maffia legyőzhető.
A maffia általában úgyis megosztott, és a különféle családok még mindig harcolnak egymás ellen a
hatalomért. Hegedűtokot cipelő, sötétöltönyös férfiak még ma is berontanak vidéki borbélyüzletekbe
Palermo sötét mellékutcáin, hogy sorozatot eresszenek a rivális banda főnökeibe. Szerencsére az átlag
olaszok csak annyira kerülnek közel az egészhez, hogy megnézik a La Piovra („A polip") című, jelenleg
már nyolcadik folytatásában sugárzott, lebilincselő televíziós sorozat éppen esedékes epizódját.

Üzlet és munka

Az olasz üzleti élet magánszektorát egypár család tartja kézben, úgymint: az Agnelli (autó), a Pirelli
(gumi), a De Benedetti (számítógép), a Berlusconi (tv-csatornák) és a Benetton (ruha). Noha ezek a
cégek a legszerteágazóbb érdekekkel bíró hatalmas konglomerátumok, mégis inkább családi
vállalkozásként s nem multinacionális nagyvállalatként irányítják őket. A hatalom - a tulajdonjogok
összefonódásával - általában a családon belül marad. Egyetlen más nyugati országban sincsen példa
ilyen jellegű hatalomkoncentrációra.
Az olasz gazdaság sikere az északi kis- és középvállalkozások ügyességén és kemény munkáján
alapszik: az ország GDP-jének jelentős részét ők termelik meg. Ezeknek legtöbbje családi vállalkozás,
amelyet úgy szerveztek, hogy a lehető legkevesebb adófizetéssel és biztosítással járjon. Hasonlóképpen
az értelmiségiek és az iparosok, mint például a könyvelők, aranyművesek, fogorvosok és ügyvédek a
legkisebb lelkifurdalás nélkül olyan jövedelmeket vallanak be, ami épp hogy a létminimum
fenntartásához elegendő, miközben két vagy három házat, három jachtot és versenylovat tartanak fenn.

Az eszményi olasz állás
Az olasz anya arról ábrándozik, hogy gyermekei, különösen a fiúgyermekek majd elérik a lo starbene
(„jólét") szintjét. Ez általában azt jelenti, hogy találnak valami biztos állást, ahol jól festenek majd egy
állami hivatal vagy állami tulajdonban lévő bank vagy cég légkondicionált irodájában egy hatalmas
íróasztal mögött. Noha ezek az állások nem különösebben jól fizetettek, tizenharmadik sőt olykor
tizennegyedik havi fizetéssel és számos mellékes juttatással járnak, és teljes állásbiztonságot, korai
nyugdíjba menetelt, ráadásul teljes nyugdíjat jelentenek. S ami a legjobb, csak olyan csekély
odafigyelést igényelnek, hogy az illetők energiájukat a családi vállalkozásra vagy hobbijaikra
összpontosíthatják: nézhetnek focimeccseket, gyűjthetnek bélyeget, vagy csak kávét kortyolgatva
üldögélhetnek, és olvashatják a képregényeket.
Az átlag olasz iroda élete semmiben nem különbözik az átlag olasz életviteltől: a stílus és a fellépés a
fő; a vezetők és az irodai személyzet nézzenek úgy ki és viselkedjenek is úgy, ahogy azt a munka
megkívánja. A pontosságot most már - hogy bevezették a blokkolást érkezéskor és távozáskor - jobban
megkövetelik.
A hivatali munkaidő igen hosszú lehet a magánszférában (reggel 8-tól este 7.30-ig is, akár mindössze
fél óra ebédidővel). Az állami szektorban a dolgok kicsit másként alakulnak: bizonyos irodák
mindössze heti két órát vannak nyitva a nagyközönség előtt, mások pedig még annyit sem.
A különféle szentek tiszteletére tartott ünnepnapok nagy részét most már eltörölték, ezért az
úgynevezett ponti (azaz hidak építése a hétvége és a nemzeti ünnepek között) jelentősége megnőtt. A
nyaralást már jó előre szokás megtervezni, hogy össze lehessen kötni a hivatalos ünnepekkel.
Ezért van az, hogy az olasz sztrájkok jó részét hétfőre vagy keddre teszik. A sztrájkok idején a digó
szenvedély, türelem és leleményesség legjava mutatkozik meg közösségi szinten. Az autostradák és a
vonatok zsúfoltakká válnak, a szemetet nem gyűjtik össze, éhségsztrájkokat indítanak - az egész nemzet
szinte a káosz szélére kerül -, ám varázsütésre mégis megszületik valami kompromisszum, amit néhány
nappal korábban még mindenki teljességgel lehetetlennek tartott volna. Mindenki magáénak érzi a
győzelmet, senki tekintélye nem csorbult, s az élet visszatér a normális kerékvágásba.
Tipikus példa: mikor 1995-ben a szezonnyitó estén a milánói Scala zenekara sztrájkba lépett, a
karmester egy versenyzongorát vitetett a színpadra, és ő meg a szólóénekesek az egész koncertet
előadták a zenekar nélkül, amit - mondanunk sem kell - tapsorkán díjazott.
Protekció
A protekció - másképpen racommandazione - a szívességek rendszere, az állások és a befolyás
mellett az olasz üzleti élet része és folyománya. Legrosszabb formájában az a gonosz erő, ami
meggátolja, hogy a dolgok természetes módon növekedjenek, legjobb formájában pedig leginkább az
öregfiúk hálózatára hasonlít, ami szükséges egy olyan országban, ahol a végzettségi bizonyítványoknak
csak kis része takar igazi tudást.
Az állami szektorban az állások elosztásában a fair play biztosítására és a protekció kikerülésére az
olasz hatóságok concorsókat (pályázatok) írnak ki, mikor is az állásokat nyilvánosan meghirdetik, s az
összes pályázó vizsgán vesz részt, hogy az állásra legmegfelelőbb kiválasztathassák. Ha nincsen túl sok
jelölt, ez a rendszer elég jól működik, de ha 14000 ember jelentkezik - mint például Lombardiában egy
kukás állás betöltésére -, a helyzet meglehetősen bonyolulttá válik. A hatóság mit sem csüggedve aznap
kibérelte a helyi futballstadiont, és az iskolából padokat és székeket hozatott.
Azzal ne is foglalkozzunk, hogy a felsőbb helyről ajánlott jelöltek nyilvánvalóan már jó előre
megkapták a kérdéseket, és hogy a jelöltek nagy része amúgy is csalni fog - nem is az a fontos, hogy
igazság tétessék, inkább csak annak látszata a fontos.

Bűn és bűnhődés

Minden egyes olasz önmagában tökéletes, ám jól tudja, hogy gli altri, a többiek, fájdalom, nem azok.
Ezért a digó büntetőjog abból indul ki, hogy egészen addig bűnös vagy, amíg ártatlanságod be nem
bizonyosodik.
Az olasz bűnözők feje nemigen fő emiatt, hiszen annak a valószínűsége, hogy elkapják őket, igen
csekély. A fel nem göngyölített összes bűneset 83,1%-ának, a lopások 97,5%-ának, az emberölések
64,1%-ának, a rablások 86%-ának és az emberrablások 72,3 %-ának nem találják meg az elkövetőjét.
A büntetés módja lehet bírság, vagy börtönbüntetés, esetleg e kettő elegye. Noha az olasz börtönök
általában túlzsúfoltak és nem túlságosan vonzó helyek, sokkalta kényelmesebbnek bizonyulnak, mint a
nyugat-európai vagy egyesült államokbeli társaik. A bebörtönzött maffiavezérek irigylésre méltó,
roppant kényelmes körülmények közt morzsolják büntetésük napjait, s emiatt sok kritika is illeti az
intézményeket.
Az olaszok minden hájjal megkent csalók, akik valahogy mindig találnak hiszékenyeket, akik könnyű
keresetért mindenüket hajlandók feláldozni. Kiváló hamisítók, régóta árasztják el a művészeti piacot
munkáikkal. Az a tény, hogy az ember sosem lehet biztos abban, vajon a vásárolt műalkotás nem éppen
hamisított vagy lopott, csak továbbpezsdíti a szakma vérkeringését. Mindegy, hogy a gyűjtő római kori
vázára vagy egy Modigliani-képre áhítozik, az illegális szakmabeliek mindig felhajtják neki.
Az olasz politikusok maguk járnak elöl rossz példával a korrupt magatartást illetően, hogy hatalmas
summákat fogadnak el kormányszerződések nyélbe ütéséért. Az olaszok mindaddig fittyet hánynak erre,
amíg az adott kormány végzetes hibát elkövetvén el nem ügyetlenkedi a dolgot, imigyen egy
szempillantás alatt a furbo státusból a fessóéba csúszván le.

Rendőrség
Különféle alkalmakhoz különféle rendőrség dukál Olaszhonban: tehát létezik országos rendőrség,
helyi rendőrség, közlekedési rendőrség, katonai csendőrség, pénzügyi rendőrség, vasúti rendőrség,
titkosrendőrség, magánrendőrség és így tovább.
A carabinierik, a csendőrök a legismertebbek közülük. Mivel szervezetileg a katonasághoz tartoznak,
ezért gyakran hívják ki őket mind katonai, mind rendőrségi ügyekben. Mindannak ellenére, hogy
roppant nehéz bekerülni hozzájuk, s hogy állítólag tisztjeik az olasz hadsereg legjobbjai, nem
lángelméjükről híresek. Ennek eredményeként számos vicc céltáblái, pl.:

Egy vonaton, a vasúti fülkében élénk beszélgetés zajlik. Valaki megkérdezi: - Hát a legújabb
carabinierikről szóló viccet hallották már? Mire egy idősebb úr láthatóan megmerevedik, és kimérten
így szól: - Mielőtt folytatnák az urak, meg kell jegyeznem, hogy a carabinierik nyugállományú
tábornoka vagyok. - Ne aggódjon, uram, később majd önnek is elmagyarázzuk.

Jogrendszer
Olaszország jogi hagyományai lenyűgözőek, az ország csodálatos törvények szerteágazó
rendszerével rendelkezik mindennemű igazságtalanság, egyenlőtlenség és korrupció kiküszöbölésére.
Papíron az olasz jogrendszer, írott polgári és büntetőjogi törvényeivel szinte maga a tökély.
A gondok a törvények érvényesítésével kezdődnek. Az olasz jogrendszer tökéletes volna az olaszok
nélkül, akik a törvények legtöbbjére rá se hederítenek. Például, noha a biztonsági övek használata
kötelező, csak kevesen kapcsolják be (sőt Itália bizonyos részein virágzik az olyan pólókereskedelem,
amire már eleve rá van rajzolva egy biztonsági öv). Az autóduda használata viszont tilos lakott
területeken, ahol a megengedett maximális utazósebesség 60 km/óra, de ezeket a szabályokat sem az
emberek nem tartják be, sem a rendőrök nem tartatják be, talán csak a külföldi vagy más vidékről
érkező autósokkal.
Mivel az olasz kormánynak igazi nehézségei vannak az adók behajtásával, számos törvényt léptettek
életbe az adózási szabályok jobb betartása érdekében. Például egészen mostanáig a bárok és éttermek
számláit minimum 50 méterre magával kellett vinnie a vendégnek, mielőtt eldobhatta volna.

Intézményrendszerek

Oktatás
Más országok oktatási rendszereivel összehasonlítva úgy tűnik, az olaszok ezt is pont fordítva
csinálják. Maria Montessori hazájában Olaszhon legjobb iskolái valószínűleg az óvodák, ezután a dolog
az általános iskolában és a középiskolában egyre romlik, s végezetül egy kaotikus egyetemi rendszerbe
fullad.
A kisgyermekek napjaik nagy részét az iskolában töltik, de ahogy növekednek, az iskola egyre inkább
csak a délelőttökre szorítkozik. A gimnáziumok szakosítottak, és a diákok különféle klasszikus,
természettudományos vagy műszaki tárgyat tanulnak specializációjuknak megfelelően.
Az olasz egyetemre bekerülni viszonylag könnyű, és mivel kevés fakultás szabja meg a szakokra
jelentkező hallgatók maximális számát, borzasztó sokan jelentkeznek. Példának okáért a római
egyetemnek több mint 150000 bejegyzett hallgatója van. Mindennek következtében a tanfolyamok
zsúfoltak, és a szolgáltatások szintje sem megfelelő. Az a tény, hogy az egyetemre beiratkozott
hallgatóknak csupán a negyede diplomázik le, talán némileg tükrözi a fennálló problémákat.
Sok olasz - a rendszer hiányosságai ellenére - igen művelt. Szeretnek tanulni, és szívesen görnyednek
órákat/heteket/hónapokat is a tankönyvek felett, kezükben kiemelő filctollal, s a kulcsmondatokat és a
meghatározásokat kívülről is bebiflázzák. Tudásukat sokszor mérik szóbeli vizsgán, amit
interrogazionénak neveznek, s ott papagájmódra felmondják a leckét. Kritikai megjegyzést nem
vesznek szívesen a hallgatóktól. A tanár vagy a professzor eszméinek és megjegyzéseinek bevágása
tartatik az üdvözítő módszernek - ez még az ellenreformáció maradványa, amikor is egyetlen rossz
válasz elég volt a máglyahalálhoz.
Nincsen megszabva, egy hallgató hányszor vizsgázhat, s megesik hogy csak azért ismételnek, mert
nincsenek megelégedve a megajánlott jeggyel. Mivel az egyetemi lét egyetlen feltétele az éves tandíjak
befizetése, sok hallgató egészen középkoráig is eltanulgat.
A vizsgák nagyrészt szóbeliek (talán mert az írásbelin sokkal könnyebb csalni). Az olaszok attól
tartván, hogy a többiek úgyis mind csalnak a vizsgán, ezért ők is csalnak. A csalás többé-kevésbé
elfogadott, de ha rajtakapnak valakit, az már nagy szégyen.

Közlekedés
Olaszország tömegközlekedési rendszere általában véve gyorsnak és hatékonynak mondható, az
ország nehéz terepének és zsúfolt városainak dacára. A hegyeket átszelő, folyóvölgyeken átívelő, az
ország legkülönbözőbb részeit összekötő olasz autósztrádák és vasúti hálózatok az európai mérnöki
tudomány legjelesebb teljesítményei közé sorolhatók.
A vonatok menetrend szerint közlekednek, holott nincs ezt megkövetelő, keménykezű kormány.
Mussolini egyik sikeres húzása - talán az egyetlen, amit az egész világ az ő sikereként könyvel el - az
volt, hogy elhitette az emberekkel, kormánya nagymértékben javított a tömegközlekedés színvonalán,
bár kutatások azóta kimutatták, hogy valójában csak kevés vagy szinte semmilyen hatással nem volt
erre, mivel a vonatok előtte is és utána is éppolyan pontossággal jártak.
Nyelv és gondolkodás

Az irodalmi olasz nyelvet egészen a második világháború végéig nem sokan beszélték. Lényegében
írott nyelv volt, amit adminisztrátorok, bürokraták és tudósok kicsiny kasztja, valamint az uralkodó
osztály tagjai használtak.
A televíziózás megjelenése volt az a lendítő erő, ami a nyelv használatát elterjesztette. Ma már szinte
mindenki érti az olaszt, és a legtöbb fiatal beszéli is.
Az olasz nyelv szépségeinek egyike az a könnyedség, amivel dimenziókat, értéket és jelentést képes
megváltoztatni pusztán azzal, hogy a főnevek és melléknevek végére a toldalékok feneketlen
kincsestárából odabiggyeszt egyet. Így a cipő (scarpa) máris Hamupipőke cipellőjévé (scarpina) vagy
síbakanccsá (scarpone) válik, ha pedig scarpettát (kis cipőt) töltögetünk, az azt jelenti, hogy kávénkba
péksüteményt tunkolunk.
 A szerelem szót (amore) egy kis képző máris szerelmessé (amoroso), vagy szárnyas amoretté
(amorinó), esetleg szeretővé (amante) változtatja. Az olasz férfiak, ha egy szép nőről (bella donna)
hallanak, rögtön firtatni kezdik, vajon valójában olyan lélegzetelállítóan gyönyörű (bellissima)-e vagy
csak csinos (bellina), esetleg már másodvirágzását éli (bellona), vagy külseje éppen hogy megüti a
mértéket (belloccia)? Vajon lenyűgözően dús idomokkal rendelkező (donnona) vagy filigrán,
nádszálkarcsú (donnina)? Megéri a pénzét (donnetta) vagy esetleg még pénzt is vár kegyeiért
(donnaccia)? Egy igazi latin szerető ezt leginkább saját tapasztalatok begyűjtésével akarja megtudni,
hacsak nem donnicciola, azaz túl félénk a női nemmel szemben.
Az olasz nyelv számos zenei szakszót adott a világnak: pianoforte, sonata, aria, primadonna,
concerto, adagio, pizzicato, pianissimo, soprano, maestro, virtuoso no meg: castrato. Az éttermek a
világ minden táján kínálják a következőket: pasta, pizza, mozzarella, zabaglione, grissini, cappuccino,
amaretto, sambuca.
Az olaszok sok angol/amerikai szót vettek át nagy lelkesedéssel: úgymint lifting („ráncfelvarrás"),
telemarketing, cliccare sul mouse („ráklikkantani az egérrel"), lo zapping („tévécsatornákat váltani").
Olyan angol szavakat is használnak, amiket angol anyanyelvűek már nehezen ismernének fel: például
Dribbling (Cselezés) a címe annak a vasárnap esténként sugárzott televíziós műsornak, ami a nap
focimeccseinek legjobb pillanatait villantja fel. Sok olyan jeles olasz futballistával készült interjút
mutatnak benne, akik edzőiket csakis il Misterként emlegetik.
Az olaszok az angol szavaknak teljesen új jelentéseket is kitalálnak, amelyeket aztán máshová is
exportálnak, néha meglepő sikerrel: ilyen szó például a body (ami az angol nyelvben „test"-ként
értendő, ám a digók ezen kizárólag testre simuló tornatrikót, illetve egybeszabott női alsóneműt értenek,
amit mifelénk „kombidressz"-ként ismernek). Ezt ékes ánglius nyelven eredetileg leotard-nak nevezték,
de az olasz kitaláció már-már kezdi kiszorítani.

Dialektusok
A digók otthon, azaz szülőföldjükön, saját helyi dialektusukat vagy nyelvüket beszélik, amit a gli
altri, azaz a másik régióbeli szinte meg sem ért. Egy Európai Parlament számára készített felmérés azt
mutatta ki, hogy az Európai Unió 28 kisebbségi nyelvközösségéből 13 olasz volt. Vannak francia ajkú
olaszok az Aosta-völgyben, német ajkú olaszok Alto Adigében, szlovén és szerbhorvát anyanyelvű
olaszok Triesztben, albán és görög anyanyelvű olaszok Pugliában, míg Szardíniát katalán anyanyelvű
olaszok lakják.
A legtöbb régiónak megvan a saját, rá jellemző dialektusa, ami szerkezetét és szókészletét tekintve is
erősen különbözik az olasztól. Az olaszok 60%-a beszél valamilyen dialektust, és 14%-a csak
dialektusban tud beszélni. Egy férfi, aki a déli Pugliából származik, húsz éve él Piemontban. Van egy
piemonti szomszédja, aki mindennap üdvözli munkába menet. A pugliai beszél olaszul, amit a piemonti
megért. De mivel a piemonti nem beszéli az olaszt, és a pugliai sosem tanulta meg a piemonti
dialektust, ezért társalgásuk mindörökre egyoldalú marad.

 Table of Contents
Nemzettudat és identitás
Nemzeti karakter
Viselkedés
Jó modor és etikett
Család
Mániák
Szabadidő és szórakozás
Humorérzék
Kultúra
Evés-ivás
Egészség és higiénia
Szokások és hagyományok
Kormányzat és bürokrácia
Üzlet és munka
Bűn és bűnhődés
Intézményrendszerek
Nyelv és gondolkodás