MIÉRT NEM BÍRJUK AZ OSZTRÁKOKAT?

Írta:
LOUIS JAMES

PANNONICA KIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Xenophobe's Guide to The Austrians
© Oval Books, 2002
335 Kennington Road London
SE11 4QE

Fordította: POLYÁK BÉLA

Minden jog fenntartva

A Kiadó engedélye nélkül e kiadvány egyetlen részlete sem adható ki újra,

nem tárolható, és nem vihető át sem elektronikus, sem mechanikus, sem egyéb
másolási technikával semmiféle rendszerbe.

Hungarian translation © Polyák Béla,

2003 Hungarian edition © Pannonica Kiadó, 2003

ISBN 963 9252 61 1

ISSN 1585-6380

Felelős kiadó a Pannonica Kiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Merényi Ágnes
Tördelés: Typo D'Apo Bt.

Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Vadász József
 Tartalom
Nemzettudat és identitás
Nemzeti karakter
Életfelfogás és értékek
Viselkedés
Illem
Humorérzék
Mániák
Szabad idő és szórakozás
Kultúra
Kormányzat és bürokrácia
Intézményrendszerek
Evés-ivás
Vásárlás
Egészségügy
Üzleti élet
Bűn és bűnhődés
Nyelv
Beszélgetés és gesztusok
 Nemzettudat és identitás
Figyelmeztető előszó
Ausztriában az idők során rengeteg tintát ontottak az osztrák identitás
meghatározásáért folytatott küzdelemben. Egyáltalán létezik ilyesmi? Léteznie
kellene? És vajon gazdagodik, vagy inkább satnyul? Csakis a múltból
merítkezik, vagy éppen a jövőben fog felmerülni? A hipochonderek kórságaik
miatt aggodalmaskodnak; az osztrákok jobbára identitásuk miatt emésztik
magukat.
Az osztrák identitás megrekedt valahol a birodalmi történelem és a
klerikális lojalitás között. Egy neves angol történész szavait idézve: "más
országoktól eltérően, ahol a dinasztiák csupán epizódok a nép történetében, a
Habsburg Birodalomban a népek csupán komplikációt jelentenek a dinasztia
történetében." Az Osztrák Köztársaság csak 1918-ban alakult meg, miután a
Habsburgok uralta Osztrák-Magyar Monarchia egyes államai függetlenné
váltak. Miként azt Clemenceau kissé nyersen megfogalmazta, "L'Autriche,
c'est ce qui reste", vagyis Ausztria abból lett, ami megmaradt.

Milyennek látják őket mások?

Egy német történész egy alkalommal némi malíciával arra a megjegyzésre
ragadtatta magát, hogy az osztrákok és az emberi faj közötti hiányzó
láncszemet a bajorokban fedezhetjük fel. Nyilvánvalóan megfeledkezett arról,
hogy az osztrákok ősei csakugyan Bajorországból származtak, már ha a
közbeeső alemann törzsektől eltekintünk.
A németeknek az osztrákokról kialakult nézete az idő múlásával sem
enyhült. Kétségtelen, hogy seregestül vonulnak a szépséges Ausztriába síelni,
kirándulni meg szexelni; lám, még a volt kancellár, Helmut Kohl is az osztrák
tavaknál tölti nyári szabadságát abban a hiú reményben, hogy itt sikerül
lefogynia. Sajnálatos módon mindez csak még inkább erősíti azt a felfogást,
miszerint Ausztria olyan hely ahová az ember nem kimondottan komoly
szándékkal érkezik, illetve hogy az osztrákok nem éppen komoly emberek.
A németek úgy érzik, hogy az osztrákokra – főként a bécsiekre – olykor
jellemző a Schlamperei (slamposság, rendetlenség), amit a helyiek nem
tartanak komoly hibának. (Egy valamivel toleránsabb angol ezt a
fogyatékosságot így írta le: "egyfajta restség, egy könnyed szemlélet, amely
hamarost tespedéssé csökevényesedik. Egyaránt jellemzi ez a felsőbb és az
alsóbb köröket, minek következtében az előbbiek gyakran veszítenek el
ütközeteket, míg utóbbiak gyakorta feledkeznek meg teendőikről.")
Az osztrákok tehetetlenségéről kialakult német felfogás vitán felül a
történelmi múltban gyökerezik, amikor is a Habsburg seregek monotóniába
hajló rendszerességgel veszítették el a poroszokkal vívott ütközeteket. Ezek
közül a legkiemelkedőbb katasztrófa a königgrätzi csata volt (Sadowa, 1866),
melyben az osztrák katonák az ellenség tüzércinek minden lehetséges
segítséget megadva díszes fehér uniformisban parádéztak a harctéren,
miközben generálisaik azon értetlenkedtek, hogy az ellenség képtelen
következetesen tartani magát ahhoz a csatatervhez, amelynek elegáns
manővereit ők odahaza aprólékos türelemmel ötlötték ki. A parancsnokok
egyike a vereséget követően panaszosan meg is jegyezte: "De hisz a Schmelz-
en minden olyan remekül klappolt" (a Schmelz nem más, mint a bécsi
felvonulási tér). A németek teljességgel képtelenek felfogni azt a derültséget,
amit az osztrákokban ébreszt ez a rájuk nézve nem éppen hízelgő kis
anekdota. Egy porosz szemében a katonai vereséggel kapcsolatos önirónia
olyasféle kedvtelés, mely minden valószínűséggel további csatavesztésekhez
vezet.
A németek egy másik megfigyelése az osztrákok legendás (ám jórészt
kitalált) fösvénységével kapcsolatos, és lényege, hogy akad legalább egy
olyan náció, amely még a németeknél is jobban fogához veri a garast. Egy
anekdota a sokból: egy müncheni szívességből hazafuvaroz egy bécsi lakost.
A bécsinek eszében sincs kifizetni a benzint, ráadásul azt is eléri, hogy
jelentős kerülőt tegyenek egy útba eső település külvárosába, ahol állítása
szerint hivatalos ügyet kell elintéznie. Amikor odaérnek, kiderül, hogy a kocsi
csomagtartójába rakott tucatnyi üveget akarja visszaváltani. Ugyanis nemrég
az egyik bécsi lap írásából megtudta, hogy egy helyi boltban öt eurócenttel
többet fizetnek az üres üvegekért, mint bárhol másutt Bécsben. Német barátja
megnyúlt arcát látva az osztrák sietve felajánlja, hogy kifizeti a kerülőúthoz
szükséges benzin árát. Így végül mintegy harminchat eurójába kerül, hogy
hatvan centtel többet kapjon az üvegekért.
A magyarok az idők során aránylag megkedvelték szomszédaikat, persze
főként a diszkont árú számítógépes boltok és a használtautó-telepek
tulajdonosait. A budapestiek szinte ugrásra készen várják – vagy legalábbis
reménykednek –, hogy az osztrák befektetőktől csőstül érkezik a pénz. A határ
menti falvak lakói német nyelvű táblákon hirdetik szolgáltatásaikat: a
hajnyírást, a fogászati kezelést és különféle rejtélyes holmikat.
Lehet a gazdasági helyzet jó vagy rossz, az osztrák-magyar viszonyok
mindig élénkek. A két nép hosszú közös múltjának és közös hátterének
köszönhetően jól együtt tud működni. Az az osztrák, aki egy lefojtott hisztéria
állapotában élő magyar családba házasodik be, egészen otthon érzi magát, sőt,
még annál is jobban. Az osztrák sógorokat látogató magyar pedig azt
tapasztalhatja, hogy odaát is lakodalmas mennyiségű nehéz, kalóriában gazdag
ételt tálalnak, és ugyanúgy kierőszakolják, hogy a vendég az utolsó morzsát is
legyűrje, mint otthon anyuka.
Az osztrákokat és a magyarokat nem választja el a közös nyelv, miként az
osztrákokat és a németeket vagy az angolokat és az amerikaikat. A magyarok
éppen ezért fogják magukat, és megtanulnak németül, ami számukra a pénz és
a karrierépítés nyelve majd mindenkit elbűvölnek tetszetős magánhangzóikkal
és igazán eredeti magyar kifejezéseikkel. A sógorok közül senkinek nem ment
el annyira az esze, hogy megkíséreljen magyarul megtanulni, hiszen mindenki
tudja jól, hogy ez teljesen lehetetlen, így aztán a család telefonján nyugodtan
tovább fecserészhetnek saját nyelvükön az agyafúrt budapesti üzletfelekkel.

Milyennek látnak másokat?

Az osztrákok igen ambivalens érzésekkel viseltetnek a németekkel szemben:
nem tudják, vajon potenciális megmentőiket, avagy potenciális hódítókat
lássanak-e bennük. A gazdaság burjánzó elnémetesedését lehetetlen figyelmen
kívül hagyni. (A bulvársajtó vagy ötven százaléka német kézben van, és szinte
minden olyan osztrák szerző, aki "komoly babérokra tör", igencsak igyekszik
német kiadót találni magának.) Néha azért érdemes ajnározni a németeket,
mert megoldást tudnak kínálni egyes problémákra. Példának okáért gyakorta
előfordul, hogy az egyetemek egy-egy professzori állást német tudósnak
ajánlanak fel, mivel az intézmény belső politikai harcai lehetetlenné teszik,
hogy az esélyes helyi jelöltek közül válasszanak. Így esett, hogy a bécsi
Modernkori Történelem Tanszék vezetőjének kiválasztását célzó keserves
folyamatot csak úgy lehetett végigvinni, hogy a katedrát egy német
történésznek kínálták fel. Ám az érintettek legnagyobb bánatára a kiszemelt
tudós elutasította a meghívást, mivel kevesellte a fizetést. Az osztrákok
frusztrációjának oka az, hogy egyfelől pszichéjükben ott gyökerezik a
meggyőződés, miszerint egy német tudós többet nyom a latban, mint egy
osztrák, másfelől viszont szerintük minden német "Piefke" (sértő jelző, ami a
katonás poroszok humortalan arroganciájára utal).
Az osztrákok szomszédai között megtalálhatók még az olaszok, szlávok, a
magyarok és a svájciak. Az olaszokkal még egész jól kijönnének, ha ezek a
taljánok az első világháború alatt a szövetségesekkel kötött alávaló egyezség
révén nem lopták volna el egész Dél-Tirolt. Ettől azonban hajlandóak
eltekinteni azért, mert olasz szomszédaik régóta ellátják őket népszerű
cikkekkel, egyebek közt zeneszerzőkkel, építészekkel, színészekkel és
fagylalttal. Olaszországból mindemellett tömött buszokkal érkeznek a turisták.
A bécsi bolti eladók (akik játszi könnyedséggel sajátítanak el hasznos idegen
nyelveket) mesterien értenek ahhoz, hogyan kell az idegen nyelvekben
tájékozatlan olasz hölgyeményeket finoman az üzletben kapható legdrágább
árucikk kiválasztása felé terelgetni.
Ami a másik irányt illeti, a betegeskedő észak- és kelet-tiroliak azóta
ingáznak az olasz határon túlra, mióta kiderült, hogy egyes medicinák akár
negyven százalékkal is olcsóbbak Dél-Tirolban. Azonban orvosi vizsgálat
vagy fogászati kezelés céljából a legbölcsebb Magyarországra átugrani, ahol a
határ túloldalán a fehér köpenyes úriemberek és a felülmúlhatatlan modorú
hölgyek alig várják, hogy a költségtudatos osztrákokon készségesen
gyakorolhassák nyelvi és egyéb tudományukat.
Az osztrákok és a szláv nemzetek közötti viszony a fentieknél jóval
bonyolultabb. A csehek méltán háborogtak, amikor Ferenc József császár
1867-ben a magyarokkal kiegyezve létrehozta az Osztrák-Magyar Monarchiát.
Fel nem tudták fogni, ők miért nem esnek ugyanolyan elbírálás alá. (A válasz:
aki szlávokkal kezd, soha nem tudhatja, hogy végződik az ügy.)
Ugyancsak szláv szomszédok a szlovénok és a szlovákok. Ez utóbbiak
(akiket az eseményeket figyelmetlenül követő polgárok némelykor még
manapság is összetévesztenek a csehekkel) mindenképpen említésre méltóak,
ám az említéssel többnyire le is tudják őket.
Az osztrákok és a svájciak közötti szimpátia – avagy ennek hiánya – a
csodálat, az irigység és a megvetés sajátos elegye. Természetesen számos más
nép is így viszonyul a svájciakhoz, csakhogy az osztrákoknak különösen
nehezükre esik leplezni afeletti bosszúságukat, hogy a szomszéd sikeresen
elkerüli a konfliktusokat, és közben elviselhetetlenül – még náluk is jobban –
gazdagszik.
A svájciak tisztában vannak az osztrákok velük kapcsolatos ellenséges
érzületeivel, és igyekeznek a lehető legtapintatosabban viselkedni. Az
országukban található, hóval fedett, a sízőkért vetekedő hegycsúcsok számát
ugyan nem áll módjukban csökkenteni, ám legalább arról gondoskodtak, hogy
Ausztriában az egyik sikeres, svájci kézben lévő étteremlánc a Wienerwald
(Bécsi erdő) nevet viselje. Amikor alkalmanként szokásukhoz híven
bekebeleznek egy-egy osztrák céget, atyáskodó modort öltenek magukra, s a
helyi problémák átfogó ismeretét hangsúlyozva a szakértelmüket az osztrák
kollégákkal nagylelkűen megosztó felelősségteljes üzlettársak szerepében
tetszelegnek.
Mindezzel együtt akadnak, akik csak acsarkodnak a svájciakra. Egy
hírszegény hétvégén az osztrák bulvársajtó felkapta azt a sztorit, hogy
Zürichben beomlott egy fürdő tetőszerkezete, és sajnos néhány fürdőző életét
vesztette. Fültanúk beszámoltak róla, hogy egy bécsi kávéházban üldögélő
elegáns úrhölgy a tragédiáról olvasva ezt mormolta maga elé: – Végre ezekkel
a svájciakkal is történik valami!

Hogyan látják önmagukat?

Ausztria kilenc Landból (azaz szövetségi tartományból) áll, melyek
mindegyike osztráknak tartja magát, főleg amikor a szövetségi költségvetésből
követeli a részét.
Máskor viszont dacosan karintiaiak, burgenlandiak vagy stájerországiak
(például mikor arra kérik őket, hogy nyújtsanak segítséget a menedékkérők és
menekültek elhelyezéséhez). S bár az is igaz, hogy Salzburg lakói egykor
túlnyomó többséggel fejezték ki abbéli akaratukat, hogy városuk Németország
részévé váljék, és Vorarlberg is megpróbált átcsusszanni Svájcba, mára
mindenki megtelepedett ott, ahol van, és úgy határozott, hogy mégiscsak
osztrák lesz. Vagy legalábbis nem valami más.
"Ausztria – írta egy 1841-ben kiadott pamflet névtelen szerzője – olyan
név, mely pusztán a képzelet szülötte." Roman Sandgruber történész ezt
megtoldja még azzal, hogy a szó eleve valóságos filológiai selejt, mivel az
austr- német szótő jelentése 'kelet', a latin auster szó jelentése pedig 'dél'.
Ausztria kimondottan nem rajongana azért, ha keleti tájéknak tekintenék
(éppen elég, hogy a csehek sunyi módon Bécsnél nyugatabbra helyezték el
Prágát), és még kevésbé tetszenék az osztrákoknak, ha Dél- vagy Délkelet-
Európa részének tartanák országukat (így is épp elég közel van a rettegett
Balkánhoz, úgyhogy köszönik, ebből nem kérnek).
Bármely magára valamit is adó osztrák megmondhatja, hogy ő igenis
Közép-Európa lakója; olyan terület polgárainak tekinti magát, mely egykor
Közép-Európa szellemi és politikai központja volt. Sajnálatos módon a
világon senki nem tudja megmondani, hol is helyezkedik vagy helyezkedett el
pontosan ez a bizonyos "Közép-Európa" (bár földrajztudósok váltig állítják,
hogy Európa földrajzi középpontja Minszk közelében van, de ez a nézet
minden érintettet roppantul ingerel, kivéve persze Fehéroroszország lakóit).
Az ország kinyilatkoztatott elhelyezkedésének kérdése valóságos
megszállottsággá fajult az osztrákok esetében, amit Sandgruber azzal
magyaráz, hogy "Ausztria nem kis részben a centrum, a középpont, a
kompromisszum eszméjéből meríti erejét, és szinte narcisztikus szerelemmel
vonzódik a középutassághoz, a végletek lecsiszolásához".
Az efféle geográfiai bonyodalmak azonban korántsem érnek fel az
egyénként vizsgált osztrákok lélektani komplexitásával. Egy tiroli protestáns
még többé-kevésbé azonos történelmi valóságban él egy mélyen vallásos alsó-
ausztriai katolikussal, ám az a második generációs bécsi, akinek szláv vér
folyik az ereiben, már egyáltalán nem találja a hangot egy olyan karintiai
némettel, aki még mindig a Nagy-Németországról álmodozik.
Amikor a hírneves kőkorszaki ember (becenevén Ötzi) 1991-ben kibukkant
egy tiroli gleccserből, az olaszok egyből maguknak követelték. Egy
tudósokból álló bizottság megállapította, hogy Ötzi hajszálnyival ugyan, de
legalább egy-két méterrel a határ osztrák oldalán feküdt, mire egy tévériporter
gunyorosan azt tudakolta tőlük, vajon "miért nem kérték el inkább az
útlevelét?". Az eset tanulsága: a hosszú évekre hidegre tett jégmúmia
identitása pont ugyanolyan zavaros, mint az összes többi osztráké.

Nemzeti karakter
A sváb, bajor és szláv vérvonalat elegyítő osztrákok esetében nem könnyű
valamiféle átfogó elemzést adni. Ami a bécsieket illeti, körükben a keveredés
összetettségének mértéke ugyanúgy legendássá vált, mint az ebből fakadó
jellembéli ellentmondások. Egyesek szerint a fővárosiak szeretnek mulatni,
szívélyesek, és mindegyiküknek "igazi bécsi aranyszíve" van, mások ezzel
szemben azt tartják, hogy az itt lakók álnok, morózus, megalkuvó, rossz
természetű emberek. A bécsiek valójában mindezek lehetnek egyszerre.
A többi tartomány lakói tulajdonságaikra nézvést hasonlóbbaknak tűnnek,
minthogy jellemzőiket részben helyzetük és/vagy származásuk határozza meg.
A vorarlbergiekben és a tiroliakban például felismerhető a svájciakra jellemző
szorgalom, takarékosság, jámborság és makacsság. A déli országrészben lakó
forróvérű karindaiakban rendkívül erős a lokálpatriotizmus, sovinizmusuk és a
tartományban élő jelentős szlovén kisebbség jelenléte között egyértelmű az
összefüggés.
Az Ausztria összképét kialakító különböző nyelvek, jellegzetességek,
valamint a sokféle Weltanschauung (világnézet) eredményeképpen az
osztrákok többféle hagyományt követve élik életüket, és ebből kifolyólag
képesek egyszerre több álláspontra helyezkedni. (Osztrák volt az első
Konfliktuskutató Intézet megalapítója, és ugyancsak osztrák volt Richard
Coudenhove-Kalergi, aki elsőként fogalmazta meg az erő alkalmazása helyett
konszenzuson alapuló Páneurópai Unió sajátos ötletét.)
Számos tartományi határtól független, általános osztrák tulajdonság eredete
a Metternich-érába (1818-1848) nyúlik vissza, amikor az uniformitást
vasszigorral kényszerítették a lakosságra. A diktatúrával szemben az
osztrákok kétféle hagyományos túlélési stratégiát alkalmaztak: egyfelől az
uniformitás felvállalását, másfelől pedig az úgynevezett belső emigrációt.

A belső emigráció
A hatóságok kellemetlenkedését mindenki igyekezett elkerülni, és ez azt
eredményezte, hogy a látszat, a külsőség előbbre való lett a lényegnél, a
tartalomnál. Ilyeténképpen az osztrákoknak két életük van: egy a bürokrácia
aktáiban és egy másik a valóságban. Virtuóz ügyességgel lavíroznak a két
párhuzamos valóság között.
Mindennek egyik következménye az, hogy az osztrák nemzeti karakter
felszíne alatt lappang és nőttön-nő a frusztráció és a neheztelés – és éppen
ebben gyökerezik az osztrákok kettős viszonya a hatalomhoz, az
alázatosságnak és a mélységes megvetésnek az a keveréke, mellyel minden
olyan személyt kezelnek, aki szerintük fönn hordja az orrát. Ausztriában a
pöffeszkedő hólyagok kipukkasztása már-már nemzeti sport, amit mindenki
kedve szerint űzhet, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, mert a pöffeszkedő
hólyagok azért vannak, hogy kipukkasszák őket. Az ismert színműíró, Franz
Grillparzer – aki több szempontból is maga volt a par excellence osztrák:
mogorva géniusz biztos állami állásban – vélekedése szerisit honfitársai "az
emberi nagyságot veszélyesnek, a hírnevet pedig üres hiúságnak tartják".
Eme felfogás mintha már a monarchia összeomlása előtt erős
meggyőződésévé lett volna az osztrákoknak. Amire utal, az pedig egyfelől az
abszolutista kormányzási forma idejéből eredő viszony a hatalomhoz,
másfelől pedig azok öniróniája, akik tehetségesebbek voltak (avagy
tehetségesebbnek hitték magukat) a hatóság képviselőinél, akikre fel kellett
nézniük. Mindezek hatására az osztrákokban lenyűgözően keveredik a
kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság: egyszer kedvesek, másszor
rosszindulatúak, olykor egyenesek, máskor csalárdak, némelykor túlteng
bennük az önbizalom, más alkalommal pedig nyoma sincs. Ettől lett Ausztria
olyan hely, ahol a kocsmai arrogancia egyik pillanatról a másikra semmivé
lesz, és majdhogynem vallásos alázatnak adja át a helyét, s ahol a
nevetségesség iránti túlfejlett érzék egyaránt fenyegeti a nagyszerű
teljesítményeket és a szélhámosságot.
 Mindez arra inti a kívülállót, hogy óvakodva irányítsa lépteit ebben a
tükörcsarnokban, ahol minden általánosítás igaz, ám mindnek az ellenkezője
is. Vagy ahogy az osztrák drámaíró és vígjátékszerző, Johann Nestroy igen
találóan fogalmazott: "Néha igazán szeretnék rendesen összekapni saját
magammal, csak hogy tudjam, ki lenne az erősebb, én vagy jómagam."

Konzervativizmus kontra kreativitás

Az osztrákok paradox nemzeti karakterében a mélységes konzervativizmus a
találékonyság és az ötletesség iránti fogékonysággal keveredik. Ez a kreatív
feszültség rendszerint úgy mutatkozik, hogy a jó ötleteket a hivatalok
elgáncsolják, de néha éppen fordítva történik. Például a lakosság rendkívül
felháborodott, amikor II. József arra igyezett rávenni őket, hogy térjenek át az
újrahasznosítható koporsók alkalmazására, melyeknek lenyitható alsó lapján
pottyantották volna ki a holttesteket. (Az uralkodó hiába zsörtölődött népe
pazarló szokásai miatt, meghátrálásra kényszerült.)
A merev konzervatív magatartást okolják amiatt, amit kedélyesen így
neveznek: österreichische Erfinderschicksal – vagyis az a tipikusan
osztráknak vélt sors, mely arra kárhoztat minden új találmánnyal előállót,
hogy kutyába se vegyék. A mindenkori hatalmasok vagy bürokrata alantasaik
a szóbeszéd szerint a háromféle lehetséges elzárkózási formula alkalmazásával
szokták elhessegetni a kéretlen innovációkat: "Das hamura noch niegemacht"
– azaz "ezt így még sosem csinálta senki" (és nem fogjuk majd pont most
elkezdeni); "Das hamma immer schon gemacht" – vagyis "ezt mindig is így
csináltuk" (és nem fogunk pont most változtatni rajta); illetve "Da könnt ein
jeder kommen" – vagyis hogy "akkor bárki ideállíthatna így" (és kérhetné,
hogy alkalmazzuk az ötletét, ami épp olyan silány mint a magáé).
Az osztrákokat igencsak győzködni kell ahhoz, hogy a modernizálás vagy a
hatékonyság nevében akár csak kicsit is változtassanak hagyományaikon.
Hűségesen ragaszkodnak a naptárat teljesen beterítő vallási ünnepekhez,
melyek pedig már idejétmúltnak hatnak manapság, amikor a munkavállalók
amúgy is bőséges szabadságban részesülnek. Ragaszkodnak a kolbászhoz és a
gyengécske sörükhöz is, valamint a fehér újborhoz, melynek íze
megdöbbentően hasonlít a vasreszelékére. Az osztrákok az újdonságokkal
szemben előnyben részesítik az ismerős, kipróbált, bevett dolgokat.
Nyilvánvalóan minden újsütetű találmány csak valami jöttment eszköze arra,
hogy jól megszedje magát az ő kárukon.
Másrészről viszont ugyanilyen nyitottan képesek fogadni új ötleteket, és
épp ilyen türelmetlenek tudnak lenni az ellenérdekek és a közömbösség
nevében áradó süket szövegeléssel szemben.
Eme Janus-arcúság teszi, hogy a nemzet gyakran mintha hátrafelé
tekintene, miközben előrehalad, vagy fordítva. Alapvető jellemzője, hogy
megőrzi józan távolságát mind a múlt örökségétől, mind pedig a jövő
követelményeitől. Az efféle szkepticizmus nagyon is sajátja a kutakodó
osztrák elmének. Így azután a nemzet egyik fele munkabolond, a másik fele
meg pontosan tisztában van vele, mennyire hiábavaló minden emberi
igyekezet.
Ahogy egy errefelé közismert vicc ezt megfogalmazza:
– Hova a csudába rohan ez a rengeteg ember?
– Maratonfutó verseny van – szól a válasz.
– De miért versenyeznek?
– Hát mert aki elsőként célba ér, az kap egy nagy díjat.
– Na jó, de akkor a többi minek töri magát?

Életfelfogás és értékek
Státus
Az osztrákok mániákus törekvése a stabilitásra azon hierarchia utáni
nosztalgiában testesül meg, amely egykoron meghatározta az emberek helyét a
társadalmi ranglétra magasabb vagy alacsonyabb fokán. A Habsburg-dinasztia
1918-as bukásáig az udvar volt mindenfajta pártfogás végső forrása. A
boldoguláshoz mindenkinek protekcióra volt szüksége, vagyis ismernie kellett
valakit, aki előléptetését ajánlhatta. Ez az eredete az osztrákok cím- és
rangkórságának, amely arra való, hogy alkalmazójuk jobb színben tüntesse föl
magát környezete előtt, és persze arra, hogy az érdekeinket (reményeink
szerint) képviselő személynek hízelegjünk.
A nemesi címek használatát törvény tiltja Ausztriában, a választható
szakmai titulusok listája azonban ránézésre végtelennek tűnik. A leginkább
megkapóan barokkos címek és rangok az államapparátusban lelhetők fel,
például itt még létezik Hofrat (azaz udvari tanácsos; az udvari tanácsot 1498-
ban hozták létre). Az 1910-es államigazgatási kézikönyvben szereplő
tizenkilenc titulus közül nem kevesebb mint tizenöt még ma is használatos. Az
állami feladatokat azonban egyre inkább a magánszektor egyes szereplőire
bízzák, s ez fokozatosan erodálja ezeket a hivatali státusokat, ettől még a
Hofrat nemzedékeken át része marad az osztrák mentális berendezkedésnek.
A név helyett a címmel történő formális megszólítás Ausztriában nemcsak
a ranglétrán felfelé, hanem lefelé is bevett szokás. Állítólag a kormány tagjait
szállító állami sofőrök elnyerhetik a Fahrmeister (mestervezető) szédítő
rangját, feltéve persze, hogy sikerül néhány évet látványosabb balesetek
nélkül átvészelniük.
 A bürokratákhoz hasonló a helyzet az akadémikusok körében is, akik az
előrelépés fokozatait szinte megszállottan szem előtt tartják. Még akik
épphogy csak megszereztek egy alapdiplomát, azok is felvésethetik
névtáblájukra a cicomásabb Herr vagy Frau Magister Schmidt feliratot, nem
beszélve a végzett mérnökökről, akiknek mindjárt a komoly hatást keltő
Diplom-Ingenieur (okleveles mérnök) cím jár.
A PhD-fokozat (doktori diploma) megszerzése után az áhított Doktor
megszólítás dukál (aminek nagy hasznát veszi az ember, amikor olyan
étteremben próbál asztalt foglalni, ahol már eleve sorban állnak a vendégek a
szabad helyekért). S ha még a Dozent (egyetemi docens) fokozatot is eléri
valaki, akkor onnan már rendes tanári állásra is lehet pályázni, ami azonban
csak "Extraordinarius" (egyetemi tanári) lesz, hacsak persze nem sikerül
egyúttal egy tanszékvezetői státust is begyűjteni mellé. Ez utóbbi személy már
olyan kiválóságnak számít, hogy elhaladtakor az előcsarnokokban tanyázó
portások (a társadalmi rang legmegbízhatóbb barométerei Ausztriában) az
odaadó hízelkedést hullámokban árasztják feléje, és ha netán abban a kegyben
részesíti a nemzetet, hogy egy televízió-stúdióból szózatot intéz hozzá, akkor
halovány, de jól látható glória lebeg feje fölött.
A nőnemű professzor ritka fajta, ezért senkit ne tévesszen meg a Frau
Professor (professzor asszony) tiszteletbeli cím, melyhez a társadalmi
ozmózis folyamatának révén valójában a professzorfeleségek juthatnak. Ez az
ozmózis azonban csupán egyirányú lehet, így az osztrák akadémiai világ
hímsoviniszta közegében kizárt, hogy egy Frau Professorin elnyomott
társadalmi helyzetű férje felékesítse magát a Herr Professor címmel.
A szamárlétrát és ranglétrát is át lehet ugrani azzal, ha valaki üzleti
vállalkozásba kezd, és vagyonos lesz. Ha már befutott, ezt azzal demonstrálja,
hogy valamelyik felkapott környéken csillagászati összegért építtet egy villát
magának (ez lett az egyik alkancellár veszte is, aki hivalkodó villájával elérte,
hogy az adóhivatal vizsgálni kezdte jövedelmének forrásait). Amennyiben a
ház önmagában nem biztosítana elegendő presztízst, úgy könnyűszerrel be
lehet mellé szerezni valamelyik obskúrus afrikai állam tiszteletbeli konzuli
címét. A munka megerőltetőnek éppen nem mondható, a képviseleti státus
pedig jól mutat a hivatalos levélpapír fejlécében.
A gépjármű igen fontos státusszimbólum – legfőképp a Mercedes, az Audi
és a BMW. Rendszerint még a szerényebb anyagiakkal rendelkező családok is
a pénztárcájuktól telő legmutatósabb autót választják, míg a nagyszámú
Gastarbeiter (vendégmunkás) hagyományosan főleg a használt (vagy olykor
agyonhasznált), nagyobb Mercedes-modelleket vásárolja, hogy így repesszen
ide-oda szülőföldje és Bécs között, megtöltve a kocsit a család aprajával-
nagyjával és szinte összes ingóságukkal.
 Az osztrákok kivétel nélkül szakértői az autóáraknak, kezdve az olcsóbb
olasz típusoktól egészen a gusztustalanul drága kocsikig. Ennélfogva a
megfelelő német modell birtoklása az anyagi helyzet olyan
kinyilatkoztatásának számít, melyet az olyan alacsonyabb rendű lények is
könnyedén megérthetnek, mint a Lada-tulajdonosok és a gyalogosok.

Jólét és siker
Az átlag osztrák viszonya a pénzhez és a sikerhez még a legóvatosabban
fogalmazva is ellentmondásos. Szerepet játszik benne az irigység is, ám
egyfajta mélyen gyökerező szkepticizmus is (melynek alapja az a tévképzet,
hogy a bécsi villamoson utazó ismeri a rendszer működését). Amint valaki
reflektorfénybe kerül, az emberek első kérdése mindig ugyanaz: Vajon ki
állhat mögötte? Természetesen előfordulhat, hogy az illető tehetsége vagy
kitartó szorgalma révén érte el, amit elért, ettől függetlenül azonban a jól
tájékozottak igyekeznek közölni a többiekkel, hogy többtucatnyian lettek
volna, akik legalább ugyanúgy, sőt, még inkább megérdemelték volna az
állást.
Ebben a meggyőződésben persze nem kevés igazság rejlik. Ausztria kis
ország, és polgárai nagyáltalánosságban magasan képzettek, így valószínűtlen,
hogy valaha is elég vezető állás lenne az összes rátermett ember
érvényesülésére. Emiatt a "ki kit ismer" óhatatlanul legalább olyan fontos
kérdés, mint hogy "ki mit tud". Így azután a meghiúsult törekvések gondja a
lakosság jelentős és nem éppen csendes részének életében krónikus probléma.
A lehetőségek viszonylagos hiánya, valamint az állandó készenlét
kényszere az elmúlt időkben oda vezetett, hogy a közéletben kialakult a
"győztes mindent visz" tendenciája, amitől még inkább megerősödött a
közönséges halandók cinizmusa. A jelenség megjelölésére még külön
elnevezés is született, az Ämterkumulierung (vagyis álláshalmozás, mely
eufemizmus többnyire persze a fizetéshalmozást takarja). Amikor egy
politikai leleplezés során kiderült, hogy a Nemzeti Bank kiegészítő szerepként
politikai mamelukok mézesbödöneként szolgált, az is napvilágot látott, hogy
vezetője akkora fizetést húzott, hogy amellett a New York-i Federal Reserve*
elnökének bére aprópénz volt. Nem egy igazgató részesült még hasonlóan
busás juttatásokban, holott semmilyen kézzelfogható módon nem járultak
hozzá a bank döntéseinek meghozatalához, és amikor a botrány nyomán
többeket felkértek, hogy szedjék össze íróasztalukról a holmijukat és
távozzanak, az illetők talán már azt sem tudták, voltaképpen hol is az asztaluk.
[* Az USA központi bankja (a ford.)]
Talán megbocsátható, ha az a nép jár el modus operandi-jában bizonyos
óvatossággal, amelyik két világháborúban is a vesztesek oldalán állt, átvészelt
egy polgárháborút, egy hiperinflációt és jó néhány látványos tőzsdei
összeomlást, és mindezt az elmúlt három nemzedék életében. Ez talán azt is
megmagyarázza, miért spórolnak az osztrákok a világon mindenki másnál
megszállottabban, milliárdokat felhalmozva többnyire szánalmasan alacsony
kamatot fizető számláikon.
Amíg az európai uniós szabályozás miatt be nem tiltották a rengeteg
névtelen Sparbücher-t (takarékkönyvet), a legtöbb osztrák számára ez volt a
megtakarítások elhelyezésének legkedveltebb formája, még akkor is, ha így
elképesztően rossz üzletet csináltak. Bár a kamat után forrásadót kellett
fizetni, és emiatt az adóbevalláson fel nem tüntetett kamatbevétel általában
egészen elenyésző volt, a Sparbuch névtelensége (nyitásához csupán egy
jelszó kellett) jól jelképezte az átlag osztrák Herr Jakob Gipsch azon
képességét, hogy bármikor orrot mutat a hatóságoknak, valamint elszántságát,
hogy tartózkodik a kockázatoktól.

Bevándorlók
Az osztrákok délszláv szomszédaikkal elsősorban Gastarbeiter minőségben
találkoznak. E vendégmunkás-népesség főleg Bécsbe tömörül, ahol az
építőiparban és a szolgáltató szektorban vállal munkát. Az osztrákok
egyötödének otthonát jelentő Bécs lakosságának tizenhat százaléka külföldi.
Legnagyobb csoportjuk (mintegy a bevándorlók fele) a volt, illetve a jelenlegi
Jugoszlávia területéről érkezett, a második legnagyobb kisebbség a törököké,
akiket a lengyelek követnek. Sok bevándorló már hosszú évek óta Ausztriában
él és adózik, és az egyik leglelkesebb támogatójuk nem más, mint a
Munkáltatók Szövetsége.
Akár indokolt, akár nem, a gyanakvás, hogy valójában mit is csinálnak
ezek a "külföldiek", csak további olaj a szélsőjobbos politikusok gerjesztette
tűzre, akiknek jól jön a maffiával, a drogterjesztéssel és a feketegazdasággal
riogató propaganda. Ez utóbbi létezésébe azonban az osztrákok többsége
hallgatólagosan bele is törődne, legalábbis ha azzal jár, hogy például féláron
csináltathatja meg a betört ablakot.
Hangot adnak az osztrákok némi idegenellenes érzületnek a bárokban is,
ahol morgolódnak a Tschuschen-ek miatt (e szitokszóval a balkáni népek
képviselőit illetik), akiknek Tschuschen-Koffer-es (vagyis nejlonzacskós)
jelenléte már megszokott látvány a Südbahnhof (a Déli pályaudvar)
környékén. Mindazonáltal az osztrákok elismerik, hogy ezek a szorgos
emberek elvégzik azokat a piszkos munkákat, amelyekhez ők maguk már túl
urasak.
Már a XIX. századi Bécsben is a csehektől érkezett a kőművesek többsége
– ezeket Ziegelbehm-eknek, azaz bohémfai vagy bohém palléroknak nevezték.
A helyieknek e vendégmunkásokról alkotott véleménye tükröződik az olyan
szavakban, mint például a tschechern, ami azt jelenti, hogy italozni (persze
alkoholt, és tekintélyes mennyiségben), vagy a Tschecherl, ami ócska kifőzdét
jelent – holott az osztrákok éppen a cseheknek köszönhetik legnépszerűbb
fogásukat: a knédlit. A teljesen ártalmatlan, Prágába áttelepített Ferdinánd
császár szájából beszámolók szerint csakugyan elhangzott az a kijelentés,
melynek nyomán elterjedt a tévhit, hogy nincs ki a négy kereke: "Én vagyok a
császár, úgyhogy knédlit eszem!"
Bár egyik-másik iskolában gondot okoz a bevándorlók gyermekeinek
serege, Bécs sok évszázados beolvasztó mechanizmusa azért még jól
működik: az osztrák oktatásban részesülő szláv gyerekek kétnyelvűek lesznek,
és ezek után semmiben nem különböznek történelmi elődeiktől, akik
ugyanilyen sorsnak lettek részesei – s akiknek nevével tele van a bécsi
telefonkönyv (Már 1787-ben napvilágot látott az a vélekedés, miszerint
egyetlen bécsi család sem "találhatja meg helyben lakásának nyomát három
nemzedéknél régebbre visszatekintve".)
Ezt az asszimilációs folyamatot Hugo Wiener kabaréművész egy olyan kis
jelenettel illusztrálta, melynek helyszíne a Bevándorlási Hivatal egyik irodája,
ahol két hivatalnok faggat egy törököt, aki tartózkodási engedélyének
meghosszabbítását kérelmezi. A bürokraták bősz mutogatással és tört
németséggel egy sor kérdésre próbálnak választ kapni: Házas? Van állása?
Hol lakik? A várakozók közül egy jóérzésű polgár közbe akarna lépni, hogy
előmozdítsa a párbeszéd folyamatát, ám az egyik ügyintéző rászól, hogy
törődjön a maga dolgával. Teljesen egyértelmű, hogy a török csak nagy
nehézségek árán érti meg a gyakran igen félrevezető pantomimet és a tört
németséggel feltett kérdéseket.
Végül belép egy újabb hivatalnok, és mivel nincs tisztában a helyzettel,
ugyanazokat a kérdéseket szegezi a töröknek, mégpedig hadaró bécsi
dialektusban. A másik két ügyintéző legnagyobb megdöbbenésére a török
ugyanolyan pergő nyelven válaszol, hibátlan német nyelven ömlik belőle a
szó. – Atyavilág! – kiált fel egyikük. – Mi meg itt azzal próbáltuk
megkönnyíteni a dolgát, hogy mindent törökül magyaráztunk.

Vallás
Más katolikus országokhoz hasonlóan a jámborság Ausztriában is a jómóddal
karöltve jár – úgy, hogy a lehető legkisebb mértékben ártsanak egymás
imázsának.
A híveket az egyházi adó emlékezteti egyházuk iránti kötelességükre; az
adót azon az elven vetik ki, hogy ha valaki nem veszi a (nem kis) fáradságot a
fizetés letiltására, akkor automatikusan le lehet vonni. Amikor az Adófizetők
Szövetsége egy idő után megkérdőjelezte ennek a rendszernek az üdvösségét,
sőt, még az etikusságát is, akkor az egyház élemedettebb korú harcfiainak
sorában valóságos pánik tört ki. A püspökök sorban tűntek fel a tévé
képernyőjén, hogy rávilágítsanak, mennyi jót cselekszik az egyház a
jótékonysági ellátás és a műemlékvédelem terén. Tiltakozásuk ugyan teljes
mértékben jogos volt, ám még ez sem leplezheti, hogy a probléma valójában
abban gyökerezik, hogy egyre népszerűtlenebb maga az intézmény, mely
semmibe veszi félmillió híve törekvését, akik beleszólást kérnek a püspökök
jelölésébe, valamint szeretnék elérni a papnők felszentelését, a kötelező
cölibátus eltörlését és a szexualitás "pozitívabb megítélését" az egyház
részéről.
Feltétlen és korlátlan engedelmességüket a hívek évszázadokon keresztül
megosztották az egyház és az uralkodóház között. Amikor pedig
lelkiismeretük szavára hallgatva elutasították a hivatalos felfogást, azokban az
ügyekben a "belső emigráció" taktikájához folyamodtak – az ideológiai
konfliktus veszélyétől imigyen megszabadulva boldogan élhettek a magánélet
egy csendes zugába visszavonulva.
Mostanság viszont új szelek fújnak az "áldottak szigetén" – egykoron
hivalkodóan így nevezték Ausztriát. Az a stratégia, hogy az egyház felső
vezetésébe vaskalapos püspököket ültettek, kifejezetten visszafelé sült el.
Számos liberális katolikus számára az utolsó csepp volt a pohárban az a
botrány, amelyben nem kisebb személyiség érintettsége is kiderült, mint
magáé a bécsi bíboros érseké. Amikor megvádolták azzal, hogy korábban az ő
pásztori irányítása alá tartozó kisfiúkat szexuálisan zaklatott, az ősrégi egyházi
elvet "Was nicht sein darf, nicht sein kann" (Ami nem történhet meg, az nem
is történt meg) követve előbb vehemensen tagadott. Ám miután riasztóan
megugrott a vádlók száma, a szóban forgó egyházfőt kicsempészték egy
németországi kolostorba.
A helyére állított új bíboros érsek nekifogott a kármentésnek, ám a
megbékélés érdekében tett minden gesztusának értékét legott aláássa
valamelyik keményvonalas püspök. Nem elég, hogy az egyház sorban
elhullajtja liberális hajtásait, ráadásul egyik-másik "áldott" mintha szét akarná
robbantani a "szigetet".

Viselkedés
A családi idill
A családi élet az osztrákok számára egyet jelent a Gemütlichkeit (kedélyesség)
szüntelen hajhászásával. Ezt ügy próbálják elérni, hogy felhalmoznak egy
rakás csecsebecsét, melyek esztétikai besorolása a szemre tetszetőstől egészen
az észbontóan giccsesig terjed. A rumlit gyakran túlvilági homály borítja,
melyet a tulajdonosok persze megnyugtatónak és emelkedettnek találnak, ám a
vendégek számára megnehezíti a házigazda fellelését, vagy éppen annak
megállapítását, hogy mit is esznek. Ezzel az ódivatú, nagypolgári életmóddal
szemben a modern lakások már inkább a másik végletet képviselik: ezekre a
törékeny vidámság atmoszférája jellemző, melyet pasztellszínekkel és az
IKEA fenyőbútoraival igyekeznek fokozni.
Az átlagos osztrák háziasszony a megszállottságig büszke otthonára.
Belépéskor papucsot bocsátanak a látogató rendelkezésére, nehogy
összepiszkolja a szőnyeget, melyet gondos kezek a feltétel nélküli megadás
állapotába porszívóztak. A por hiánya valósággal ordító, a mellékhelyiség és a
fürdőszoba hivalkodóan ragyog, mint valami tisztítószerreklámban. A
gyerekek szobájában megengedett bizonyos fokú rendetlenség, de egyébként
mindenütt a rend az úr: a fazekaknak, tepsiknek, poharaknak,
evőeszközöknek, könyveknek és egyebeknek megvan a maguk elsődleges
funkciója, mégpedig az, hogy a helyükön legyenek, és ez igen gyakran mintha
háttérbe is szorítaná másodlagos funkciójukat, nevezetesen hogy elővegyék és
használják őket.
Ideális esetben tökéletes harmónia alakul ki az Ordnung (rend) és a
Gemütlichkeit között; ebben a dimenzióban senki nem hamuzik a szőnyegre és
sosem fogy ki a vécépapír. Herr Osztrák és becses neje, Frau Osztrák pedig
boldogan gubbasztanak ebben a piszok által megszentségteleníthetetlen
fészekben, s a takarítás és tisztogatás után fennmaradó idejükben házaséletet
élnek és nevelik fiókáikat.

Gyerekek
Az osztrákoknak egyebek közt a gyerekekhez fűződő viszonyuk is
ellentmondásosnak tűnik. Ha hihetünk Erwin Ringel osztrák pszichiáternek,
sok gyermekben okoz tartós pszichés károkat az autoriter magatartás, a nemi
ügyekben megnyilvánuló prüdéria és még több más, a szülők által elindított
tudattorzulás.
Akinek már van közvetlen tapasztalata arról, milyen egy osztrák család és
követelőző csemetéje, az nemigen fogja elhinni ezt, mivel a parancsuralmi
nevelés mára jórészt átadta helyét a liberális elveknek. Ami azt illeti, az éves
fejenkénti és gyermekenkénti játékvásárlási mutatók arról árulkodnak, hogy az
osztrák szülők minden más európai nemzetbéli szülőknél többet költenek
utódaik ajándékaira. Minthogy eleddig senki még csak fel sem tételezte, hogy
ezek a játékok valójában a szülőket célozzák, kénytelenek vagyunk azt
gondolni, hogy kizárásos alapon csakis a gyermekek lehetnek a
haszonélvezők.

Idősek
Az időskorú osztrák honpolgárok tudnak vasvillaszemeket meregetni a
villamoson vagy a buszon renitenskedő gyerekekre, de emellett arra is
képesek, hogy a csecsemőket olyan áhítattal kezeljék, ami még magától a
Szent Szűztől is túlzás lenne. (Persze lehet, hogy az idősebb generáció tagjai
az unmündig gyerekeket jobban kedvelik a mündig lurkóknál – vagyis a
szájaskodók helyett inkább a mulyákat szeretik.) Nem tudni, hogy ez vajon a
játékáradat későbbi háládatos viszonzása; avagy mélyen bevésődött társadalmi
beidegzés, mindenesetre az osztrákok szívesen gondoskodnak az öregekről, és
az angolszász kultúráktól eltérően nem szokásuk idősotthonba suvasztani őket.
Ám a családi otthonban óhatatlanul súrlódásokhoz vezet, ha van egy házi
Besserwisser (nagyokos), aki gyakran és hosszasan értekezik a
gyermeknevelés helyes és helytelen módozatairól. S mivel az osztrák férfiak
nem mernek nyíltan szembeszegülni édesanyjukkal, rendszerint a nőkre vár az
a feladat, hogy az akaratok viadalában megütközzenek. A társadalmi tabuk
általában nem engedik, hogy a család tagjai odahaza egymáson kitöltsék
haragjukat, de aki a közéletben él vissza mások türelmével, az nem élvezheti
ezt az immunitást: az ilyenkor használatos gyakoribb inzultusok az alter
Trottel (vén trotli) vagy a kellemes hangzású Grufti (kriptaszökevény).

Állatok
Aki nem tart odahaza nagymamát, annak többnyire kutyája vagy macskája van
Ausztriában. A kutyák száma Bécsben már olyan méreteket öltött, hogy
havonta tizenöt tonnányi kutyagumi marad utánuk szerte az utcákon.
A probléma leküzdésére egy párizsi céget invitáltak Bécsbe, hogy
narancssárga gúnyába öltözött rohamosztaguk működés közben demonstrálja
motorizált kakakollektori tudományát. Maga a főpolgármester is velük tartott,
miközben a városban cikázva porszívózták a produktumot. Azonban hamar
érzékelhetővé vált, hogy a jó bécsi polgárok nem szívelhetik, ha a Fúj, Fido!
ügynökei kisebb tornádókkal terrorizálják őket a járdán. A kutyakakakérdés
kellően demokratikus megoldása még várat magára.
Az osztrákok szívében külön hely van a lovaknak; persze nem sokan
engedhetik meg maguknak, hogy lovat tartsanak, de régóta úgy tartják, hogy
ez az állat különleges méltóságot kölcsönöz az embernek, főleg a
császároknak és generálisoknak. A legismertebb osztrák lovak természetesen a
lipicaiak, melyek a bécsi Burg Spanyol Lovasiskolájában sajátítják el a
hagyományos balettszerű díszlépéseket. Ezeknek a gyönyörűséges fehér
állatoknak mindabban a kényeztetésben részük van, ami az osztrák állami
alkalmazottakat megilleti, például bőségesen van szabadságuk, s pályájuk
végén a jómódban élvezett alkonyi évek, azaz a békés és nyugodalmas
nyugdíjaskor vár rájuk. (Ugyanakkor a magánosítás árjának hullámai már a
lipicai-istállók küszöbét is nyaldossák, úgyhogy nemsokára talán fel is
számolják ezeket az előjogokat.)
Az ország egyik legjövedelmezőbb valutaforrásának számító
négylábúakkal csak a Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Fiúkórus szállhat
versenybe. Úgy tűnik, a lipicaiaknak sikerült megvalósítani a mindenki által
dédelgetett álmot: kimagasló társadalmi presztízsükhöz biztos állás társul.
Nem csoda, hogy Bécs egyik korábbi polgármestere azzal dicsekedett, hogy
sok osztrák gyerekember "ifjú korában a Bécsi Fiúkórus tagja szeretne lenni,
majd később lipicai csődör".

Sorban állás
A sorállás képességnek birtoklása vagy hiánya az, ami megkülönbözteti
egymástól az "európai", illetve a "balkáni" mentalitást. Az osztrák sorállást
megfigyelve megállapítható a balkáni hatás közelsége; már majdhogynem
elsajátították ezt a művészeti ágat, de még van mit tanulniuk.
Európai oldalát demonstrálva az átlag osztrák rendesen beáll a sorba, de
aztán előszeretettel araszol előre, egészen addig, amíg már szinte fej fej
mellett helyezkedik el az előtte várakozóval. Olyan benyomást kelt, mintha a
következő pillanatban furakodva előrevetné magát, de sosem tesz ilyet. Attól
eltekintve, hogy az elöl állóban ideges feszélyezettséget kelt, maga a manőver
viszonylag ártalmatlan – kivéve a bankokban. A pénzintézetekben a
pénztárosok rákényszerültek, hogy az ügyfélpulttól néhány méterre két sárga
lábnyomot festessenek, és kitegyenek egy táblát, mely felszólítja az
ügyfeleket, hogy a bizalmas tranzakciók védelme érdekében senki nem lépheti
át a lábnyomokat, amíg sorra nem kerül. Minthogy az osztrákok a
megszállottsággal határos buzgósággal védelmezik magánszférájukat, ezt a
szabályt még a megrögzött tolakodók is készek betartani.

Autóvezetés
Az autóvezetés olyan terület, amelyen mára eluralkodtak a balkáni szokások.
Az átlagos osztrák sofőr gátlástalan agresszivitása részben talán e kis ország
idegesítően rossz útjainak tulajdonítható, részben viszont mintha alapvető
jellemvonás is lenne. Ha valaki betartja a sebességhatárokat, annak rövid időn
belül egy lila fejű Opeles vadkan acsarog és villog be a hátsó ablakán. Ha egy
körgyűrű felhajtóján indexelünk, hogy besoroljunk, szinte biztosra vehető,
hogy egy mercedeses briganti felgyorsít, és megakadályozza, hogy elé
felhajtsunk.
 A bécsi autós fenegyerek alapvető taktikai húzásai közé tartozik, hogy
harsányan dudál, amint a lámpa zöldre vált, boldog-boldogtalanra villog a
fénykürttel, és mikor bevág valaki elé, úgy tesz, mintha éppen a másik nem
követte volna rendesen a sávját.
Bármikor előfordulhat, hogy szíve hölgyétől egy perce szívélyesen,
negédes udvariassággal elköszönő úriember pár pillanattal később kocsijából
már fel sem ismeri a sötét utcán átkelő nőt, és nyugodt szívvel hajt felé teljes
gázzal, miközben mocsokáradatot zúdít rá az ablakból.
Az osztrák férfi amint beül a volán mögé, kisegérből szörnyeteggé
változik. A higgadt üzletember, a jámbor, udvarias kispolgár, sőt, még a
hízelkedően sima modorú pincér is egyszeriben négykerekű ősemberré vedlik
át ilyenkor. Az országúton az osztrákok feljogosítva érzik magukat, hogy
kieresszék a gőzt, és megmutassák a világnak, hogy ugyan megalázhatják őket
és packázhatnak velük munkahelyükön, és tarthatják őket papucs alatt otthon,
lelkük legmélyén mindegyikükben ott lakozik egy újabb Arnold
Schwarzenegger.

Illem
Köszönés és megszólítás
Az osztrákok szeretik pedánsan betartani a hivatalos modor követelményeit. A
kézfogás már nemzeti sporttá vált, így a bizottsági ülésekre késve érkezők
mindaddig megakasztják az ügyek intézését, míg minden jelenlévő marok meg
nem szoríttatott; jaj annak, aki megfeledkezik a kézrázásról, legyen szó akár
bolti nézelődésről, akár egy szimpla postabélyeg vásárlásáról.
A leggyakoribb osztrák köszöntési forma a "Grüss Gott!" (Isten hozta!),
ám a liberálisabb hajlamúak, akik ódzkodnak attól, hogy az Urat belekeverjék
ebbe, a "Jó napot!" köszönést használják. Akadnak ezeken kívül hízelgő
üdvözlési formulák is, melyeket mind ironikusan, mind pedig őszinte
udvariasságot kifejezve lehet alkalmazni. Az egyre mélyebbre görnyedő
tisztelgés verbális lépcsőfokai lehetnek a "Tiszteletem", majd a "Legmélyebb
tiszteletem", s végül a "Hódolatom". Alkalmanként az ember olyan leveleket
kap, melyek a "becses nejének" átadandó üdvözlettel érnek véget, és az aláíró
olyasféle szóvirággal búcsúzik, mint például az "odaadó híved".
E fordulatok a XIX. század elején született illemkönyvekből származnak,
és használatuk az Osztrák-Magyar Monarchia idején érvényes társadalmi
hierarchia finomságaiban gyökereznek. Akadnak még olyan idős hölgyek,
akiknek születésekor még jó néhány éve hátra volt a monarchiának, és akik
leveleiken mind a mai napig odabiggyesztik a Wohlgeboren (tekintetes
asszony; szó szerint: előkelő születésű) címet nevük elé. Egyre maradibbnak
hat, de időről időre még hallani, hogy egyesek a lovagias "Küss die Hand"
(kisztihand, azaz kezét csókolom) szavakkal üdvözlik a nőket, ám az nem
feltétlenül vezet jóra, ha az illető ezek után fogja magát, és szavának is áll. A
férfiúi fejének apró mozdulata pár centivel a szóban forgó kacsó fölött
bőségesen elegendőnek találtatik, és így elkerülhető az a megalázó mozzanat,
hogy a hölgy közvetlenül a cuppanás előtt elrántja a kezét.
Mára a köszönési formák több más idejétmúlt változata is az irónia
eszközévé vált, főként mivel a kabarészerzők régóta kíméletlen gúnnyal
alkalmazzák ezeket írásaikban, és mert a bécsi pincérekből is ezek formájában
árad a megjátszott tiszteletadás, például "Gnädiger Herr" (uraságod,
nagyságos úr), "Habedieehre" (számomra a megtiszteltetés) vagy
"Gschamsterdiener" (alászolgája, avagy legalázatosabb szolgája). A "Gnädige
Frau" – nagyságos (kis)asszony megszólítás a kontextus függvényében lehet
komoly és ironikus is, úgyhogy csak óvatosan!
A fiatalok és ez egymással bizalmas viszonyban lévők mellőzik a formális
üdvözléseket és elköszönő formákat, és beérik egyszerűbb szavakkal, mint
például a "Servus", a "Grüss dich" (üdv) vagy – Bécsben – a "Papa" (pápá).
Az ilyesféle könnyedség azonban senkit ne tévesszen meg; a köszönés
gesztusának jelentősége semmiképpen nem csökkent. Ha valaki nem köszön,
az komoly személyes sértéssel ér fel, és az osztrákok szerint aligha lehetne
ennél nagyobb neveletlenséget elkövetni. Amikor Karl Kraus 1914-ben
megírta ellenséges hangú nekrológját a merényletben meggyilkolt Ferenc
Ferdinándról, akkor az első világháborút akaratlanul kirobbantó főherceg ellen
felhozott legsúlyosabb vádja az volt, hogy "Er war kein Grüsser..." (nem
szokott köszönni).

Vacsorameghívás
Ausztriában a vacsora leggyakoribb előzménye egy gyümölcsből erjesztett
Schnaps, melyet egy mozdulattal kell ledönteni a torkunkon. Minthogy ezt
éhgyomorra gurítjuk le, a hatása durván egyenértékű azzal, mint ha valaki
kerozint locsol a nappali kandallójának tüzére. Az osztrákok ezt tartják a
legmegfelelőbb módszernek az esti mulatság felspécizésére. Ők maguk persze
hozzá vannak szokva az efféle indításhoz, így a hatásról szemük némileg
kajánabb csillogásán kívül más nem is árulkodik.
Az ivászat etikettjének egy másik pontjára az asztalnál helyet foglalva
derül fény Senkinek nem szabad egy kortyot sem innia mindaddig, amíg a
házigazda fel nem emeli a poharát, és nem köszönti az egybegyűlteket:
"Prosit, zum Wohl" (proszit, egészségünkre). Ha valaki eme rituálét semmibe
véve egyből hörpinteni kezdi borát, az hitetlenkedő pillantások kereszttüzébe
kerül, még abban az esetben is, amikor a házigazdát annyira leköti szónoklata,
hogy elfeledkezik a startlövésről. A magáról megfeledkezett vendég egyetlen
figyelmetlen kortyintással kiválthatja a halk kritikát: Nocsak, ma este angol
módi szerint iszunk? Ez emlékezteti ugyan a házigazdát kötelességére, de
egyszersmind komoly sebet is ejt a bűnös önérzetén.
Az evés megkezdéséhez a szabad utat hasonló vezényszó elhangzása adja
meg: "Guten Appetit" (Jó étvágyat!) vagy "Mahlzeit" (Váljék egészségünkre!).
Ettől kezdve azonban mindenki magára van utalva, ezt a külföldiek a szó
szoros értelmében megtapasztalják, mivel az osztrákok hozzá vannak szokva a
nehéz ételekhez, amelyekből meghökkentő mennyiséget képesek igencsak
fürgén magukba tömni, ami egészében véve a kényszer hatása alatt is
megőrzött elegancia képzetét kelti.
Az osztrákok modora a nagyobb társaságban való evés-ivás körein kívül is
visszafogott és tisztes. Általában tartják a távolságot, és az áttérést a
bensőségesebb kapcsolatra, vagyis a magázó Sie megszólításról a tegező du-ra
a két fél közül csak az idősebb kezdeményezheti. (Amikor ez a varázslatos
pillanat elérkezik, az illető ránk emeli poharát, és kinyilatkoztatja
keresztnevét; ezt viszonozni szokás, és ettől fogva nincs mitől tartanunk, akár
az adótrükkjeinket is nyugodt szívvel előadhatjuk a társaságában.)
A nők könnyebben és hamarabb jelentik ki: – Egyszerűbb, ha tegeződünk
(férfiakkal szemben ez az ő előjoguk). Ami pedig a fiatalabb generáció tagjait
illeti, esetükben a tegezés lappangási periódusa jócskán lerövidült, néhány
találkozás után, vagy akár pár óra elteltével is megfertőzheti a feleket.
Bizonyos közegekben, melyek afféle szabadkőműves-páholynak tekinthetők
(mint például az egyetemi menza), általános tendencia a magázás teljes
kizárása. Ugyanakkor akadnak olyan kollégák, akik fél életüket egymással
szomszédos íróasztalok mögött töltötték munkahelyükön, mégis
szembeszökően ragaszkodnak a magázáshoz – főként ha nem állhatják
egymást.

Humorérzék
Az osztrákok humorának alappillére önmaguk lebecsülése. Állhatatosan
ragaszkodnak meggyőződésükhöz, hogy a dolgok akkor is balul ütnek ki,
amikor pedig igenis jól mennek. Mindez az osztrák módra továbbfejlesztett
változata a közismert olasz nézetnek, mely szerint "Sokkal jobb dolgunk volt,
amikor még rosszul ment a sorunk".
Ausztria történelmének talaján szökkent szárba ez a kármentésből és tisztes
meghátrálásból táplálkozó humorérzék, amely a kicsiny és nagy kudarcok
sebeire egyaránt az öngúny balzsamát csepegteti. Ezt a hozzáállást bámulatos
tömörséggel foglalta össze egy osztrák tábornok az újabb katasztrofális
katonai vereség küszöbén: – A helyzet reménytelen, de nem komoly.
Az osztrákok a szóvicceknél jobban kedvelik az elmésséget és az iróniát.
Elmésségük csodás beszélő neveket alkot; ezt a készséget Nestroy nevű
vígjátékszerzőjük és színműírójuk mesterfokra fejlesztette. Darabjaiban rendre
felbukkannak olyan figurák, mint például Lumpazivagabundus, kinek neve a
lump és a vagabund ötvözete.
A bécsi nyelv különösen gazdag az olyan beszédes összetételekben, mint
mondjuk a Grabennymphen (a Graben nimfái), ami a prostituáltak egyik
elnevezése, és abból az időből származik, amikor az utcalányok még
nyüzsögtek a Grabenen, mely ma már Bécs egyik legelegánsabb utcája. (Egy
anekdotából tudható, hogy miniszterelnöksége ideje alatt Taaffe gróf egy
alkalommal éppen erre vette útját ebéd utáni egészségügyi sétája során, és
meglepve figyelt fel arra, hogy sehol egy Nymph. Kísérője, egy városi
hivatalnok készségesen elmagyarázta, hogy a távolabbi mellékutcákba
száműzték őket, mert annyian voltak, hogy "már nem tudtuk
megkülönböztetni a tisztességes nőket a szajháktól. – Önnek és a
csendőröknek talán nehézséget okoz ez – felelte Taaffe szárazon –, ámde
mindenki más könnyedén képes rá".)
A bécsi humor többféle adalékból forrott ki: érződik benne a csehek
csúfondáros szürrealizmusa, a magyarok akasztófahumora és közmondásos
pesszimizmusa, valamint a hagyományos olasz bohóckodás és majmolás. A
zsidó származású írók és kabarészerzők is hozzájárultak a nemzet humorához,
mégpedig jellegzetes, maró gúnnyal megfogalmazott ítéleteikkel, ami mindig
is az elnyomottak bevett taktikai fegyvere volt az agresszió ellenében.
Az önvédelmi elménckedés régóta alapeleme az osztrákok gyászos
világképének, illetve a világban betöltött egyre zsugorodó helyüknek. Az
irónia odamondogat a hírességeknek, s egyszersmind áthatja az átlag
osztrákok önmagukról alkotott képét, ami jószerivel megegyezik a
Weltanschauung fiukkal. "Az osztrákok hajlamosak a köldöknézésre – fejtette
ki nézetét korunk egyik politikusa –, amivel azt akarom mondani, hogy az
egész világot meglátják magukban."
Az osztrákok magukról kialakított nézete, miszerint csupán önmagukkal
elfoglalt epizodisták az élet nagy színpadán, végső soron a nemzet humorbéli
önképének egyik vezérmotívuma. Szemléletük Nestroy híres kijelentésében
("A sikeren semmi nem múlik") ugyanúgy tetten érhető, mint egy modernkori
falfirkában, amelyet egy bécsi villamos falára festékszórózott a szerző: "A
tudás hatalom, de én lemondok minden hatalomról."
Ugyanakkor az osztrákok önbecsmérlésének van egy nyersebb és keserűbb
oldala is. Amikor a kívülálló éppen ráébred, hogy ez a csúfolódás talán valami
sötét titkot rejt, azt is felfedezi, hogy az osztrákok már rég tudják ezt.
"Mindenkitől csak a legrosszabbra számítok, magamat is beleértve – mondotta
Nestroy –, és ritkán ér csalódás."

Mániák
A gépjárművekkel kapcsolatos viszonylag újsütetű megszállottságtól
eltekintve (mert azt azért ne feledjük, hogy Ausztria legnevesebb fiai között
ott található Ferdinand Porsche és Niki Lauda) az osztrákokat két dolog
érdekli mániákusan: a gyűjtőszenvedély és a halál.

Gyűjtőszenvedély
A hobbi eme válfajának eredete egészen a Habsburgok koráig nyúlik vissza,
akik ugyanolyan lelkesen halmozták fel az új területeket, titulusokat és
kincseket, mint az egyszerű ember a postabélyegeket. Kevés osztrák engedheti
meg magának a gyűjtést ilyen mértékben, de azért a mai kor egyik gyűjtője,
Rudolf Leopold szemorvos akkora gyűjteményt szedett össze
felbecsülhetetlen értékű Klimt- és Schiele-festményekből és más jelentős
osztrák festők műveiből, hogy egy új múzeumkomplexumban egész szárnyat
szenteltek a kollekciónak, maga Leopold pedig élethosszig tartó igazgatói
státust kapott. (Róla terjedt el az a történet, mely szerint egy alkalommal
családja hosszasan könyörgött neki, hogy egyik képét kínálja fel a londoni
Sotheby's cégnek, mert nagyon nagy szükségük volt a pénzre. Leopold végül
belement, Londonba utazott, és el is adta a képet. Azután fogta magát, és az
árából vett egy másikat.)
Az osztrák kisemberek szerencséjére akad persze számos megfizethető
gyűjtenivaló is. A konyhák falát szinte teljesen befedik a környező
országokból származó népi kerámiatálak, a nappalikat pedig a külföldi
nyaralások során lankadatlan szorgalommal begyűjtött szuvenírek töltik meg:
üveggondolácskán álló gondolás, kolomp-készlet három különböző méretű
darabbal, vagy bólogató fejű csacsi. Van, aki egész lakásából kiállítótermet
csinál, mint például az a Férfiú, akinek nappalijában a padlótól a mennyezetig
sorakozó polcokon ötszáznál is több kávéskanna kapott helyet. Az úriember a
mai napig minden szombaton kilátogat a bolhapiacra és körülnéz, hátha ismét
talál olcsón egy-egy újabb – pont ugyanolyan – kannát.
Az osztrákok gyűjtőmániájának netovábbját a haszontalan találmányoknak
szentelt múzeum jelenti, mely fölött a Mellőzött Ötletek Kiaknázását Kutatók
Társasága elnököl. A kiállítócsarnok neve Nonseum (kb.: Nemzeum). Bár a
sokadik alternatív fűnyíró, diétás étkészlet, fűthető kerti törpe és hordozható
gyalogátkelőhely után a látottak humora némileg kifullad, a gyűjtemény
eszméjéből érezhető a vonzódás az emberi igyekezet vadhajtásaihoz, s ez
egyértelműen az osztrákok általánosan elterjedt szemléletét tükrözi.
A gyűjtőszenvedély a komoly tekintélyeket sem kerülte el. Sigmund Freud
itáliai és görög útjain lankadatlanul gyűjtögette az "antikvitásokat", melyeket
később, mikor menekülnie kellett Bécsből, Londonba szállíttatott. Az ártatlan
csecsebecsékből összeállított kiállítást felkeresők kezébe nyomnak egy
katalógust, melyben megtalálhatják az antik tárgyak és Freud tanai közötti
kapcsolat magasröptű magyarázatát. Természetesen a világon szinte bárminek
lehet valamiféle kellően freudi értelmezését adni, ám ahogy maga a nagy
ember mondotta: "Néha egy szivar nem több, csupán egy szivar."
Az osztrákokat a kicsiny, elbűvölő és haszontalan mütyürök iránti
vonzalmuk tanította ki arra, hogy az osztrák nemzeti és kulturális örökség
mely részeit lehet legsikeresebben piacra dobni. A szuveníripar számos
különféle csatornán árasztja a külföldi turistákra hajmeresztően giccses
portékáit, például a Ferenc József szobrocskákat (ennek neve Kaiser-kitsch,
azaz császárgiccs), a Mozartkugeln (Mozart-golyó) nevezetű csokoládét; vagy
Klimt és Schiele műveivel nyomott pólókat. Így azután az osztrák múlt és
jelen eme Disney-változata az osztrákokat gazdaggá, a külföldi látogatókat
pedig boldoggá teszi.

A halál
Az osztrákokat sajátosan lenyűgözi a halál, ami nem kis részben szintén az
arisztokrata múlt döntő hatásának tulajdonítható, nevezetesen azoknak a
dísztemetéseknek, amelyek miatt egy-egy uralkodó halálát várva várta a
köznép. A gyászszertartások látványos elemei – melyet a bécsiek így hívnak:
schöne Leiche (szép halott) – kiemelkedően fontos szerepet játszanak
kultúrájukban. Ez arra vezethető vissza, hogy az osztrákok szerint a halál
része az életnek, s nem csupán a vége. "Aki érteni kívánja egy bécsi életét –
írja Hermann Bahr –, tudnia kell, hogyan temetik el: mert léte szorosan
kötődik nemlétéhez, melyről szüntelen keserédes dalokat fúj."
A halállal kapcsolatos rítusok palettáján a festőitől egészen a
hátborzongatóig mindent megtalálunk. Az előbbi kategóriába sorolható az a
szokás, hogy a Burgtheater vezető színészeinek temetésén a színésztársak az
elhunytat utolsó útjára kísérve lerónak egy tiszteletkört a színház épülete
körül, s csak eztán indul a temetőbe a koporsó. A borzongatóbb szokások
egyike a régi korok Habsburgjainak hajmeresztő halottkultusza. Évszázadokon
át hagyomány volt az eltávozott uralkodó feltrancsírozása és kiporciózása a
főváros különböző részeibe: a szívet emide, a belső szerveket amoda, ami
megmaradt, azt meg a kapucinusok kriptájába.
A halálhoz kötődő látnivalók közé tartozik Bécsben az óriási Központi
Temető, valamint a Temetkezési Múzeum; utóbbiban a legnépszerűbb
látványosság egy csengőzsinórral és csengővel ellátott koporsó, melyből az
esetleg élve eltemetett áldozat figyelmeztethette az arra járókat a malőrre.
A nagy kiterjedésű Központi Temető tervét először a liberális szellemű
városi tanács vetette fel a XIX. században, mivel az akkoriban használatos
temetők már dugig voltak. A tanácsi paláverek nyomán születő
határozatokban is megmutatkozott az a rendkívüli alaposság, mellyel az
osztrákok a halállal és a temetésekkel kapcsolatos összes kérdést fontolóra
veszik. Minthogy a temető tervezett helye távol volt a városközponttól, és a
szegények holttesteinek hűtése hagyott némi kívánnivalót ínaga után, egy
bizonyos Franz Felbinger előállt a "pneumatische Leichenbeförderung"
(pneumatikus hullaszállítás – persze csak a temetőig, nem pedig a túlvilágra...)
módszerének javaslatával. Elképzelése hasonló volt a légnyomással működő
csőposta működési elvéhez, melynek segítségével a nagyobb áruházakban
iratokat továbbítottak egyik szintről a másikra – egy ilyen rendszert
Felbingernek később sikerült is eladnia a bécsi postahivatalnak. A holttesteket
tervei szerint egy belvárosi halottasházban leeresztették volna egy
csőalagútba, majd roppant szellemesen és hatékonyan sitty-sutty postázták
volna a temetőbe. Sajnálatos módon eme projekt végül nem kapott a
megvalósításhoz elegendő hátszelet, ugyanis a technikai nehézségektől tartók
aggódtak amiatt, hogy a tetemek esetleg félúton elakadnak, és bomlásnak
indulnak, mielőtt szorult helyzetükből kimenthetnék őket.
A Központi Temető valódi zarándokhely, különösen Mindenszentek
napján, amikor a bécsiek java része a novemberi ködben is megteszi ide az
utat, hogy elhelyezzen egy koszorút a családtagjai sírjára, vagy egy-egy
szívének kedves néhai színész vagy közszereplő Ehrengrab-jára
(díszsírhelyére). A temető olyan hatalmas, hogy az önkormányzat
minibuszokkal fuvarozza ide-oda az időseket csendes útjain, sőt még egy
vadászt is alkalmaz, aki hajnalonként indul lesre, hogy lepuffantsa a koszorúk
zamatos leveleit reggeli ürügyén megdézsmáló mezei nyulakat.

Öngyilkosság
Az osztrák értelmiségiek feltűnően nagy száma határoz úgy, hogy elébe vág a
Mindenható akaratának. Egyesek (például Adalbert Stiften Ferdinand von
Saar és Ludwig Hevesi írók) öngyilkossága egyértelműen racionálisnak tűnik,
ha tekintetbe vesszük az illető hosszan tartó, súlyos és halálos betegségét;
mások kapcsán viszont világos, hogy tévedés történt, mint például Ferdinand
Raimund színműíró esetében, aki egy kutyaharapást követően azt hitte, hogy
veszettséget kapott, de tévedett. Egészen más kategóriába sorolható Otto
Weininger filozófus és önjelölt zseni esete, aki azért követett el
öngyilkosságot ugyanabban a házban, ahol Beethoven is meghalt, hogy
felhívja magára a figyelmet; a valóban zseniális fizikus, Ludwig Boltzmann
pedig depressziója és a túlzásba vitt munka miatt vetett véget életének.
Ringel professzornak az osztrák szülőkről alkotott ítéletét alátámasztja a
híres emberek leszármazottai és testvérei által elkövetett öngyilkosságok
hosszú listája. Szerepel ezen az osztrák filozófus Wittgenstein két fivére, a
fizikus Ernst Mach, valamint Hugo von Hofmannstahl író egy-egy fia, Arthur
Schnitzler lánya és Gustav Mahler fivére. S akkor még nem beszéltünk Eduard
van der Nüll építészről, aki élete végéig tartó búskomorságba esett, miután a
császár lekicsinylő megjegyzéssel illette operaházát.
Ugyancsak önkezével próbált meg életének véget vetni egy másik művész,
Alfred Kubin, és két zeneszerző, Alban Berg és Hugo Wolf is. Ám a
Habsburg-dinasztia gondoskodott arról, nehogy valaki felülmúlja őket: a
legnevezetesebb öngyilkosságot Rudolf koronaherceg produkálta
Mayerlingben. Előbb végzett szeretőjével, Marie Vetserával, majd saját magát
is főbe lőtte. Rudolf – aki memento moriként egy koponyát tartott az asztalán
– csupán egyike annak a rengeteg osztráknak, aki inkább levágta a
nagykanyart az élet rögös útján (bár azzal, hogy a szeretőjét is agyonlőtte,
némileg eltért a hagyománytól).
A XIX. században olyan gyakorta fordult elő, hogy egyik vagy másik dunai
hídról valaki a folyóba ölte magát, hogy Bécs is felsorakozott azon kevés
város mellé, ahol létezik szinte kizárólag az öngyilkosok nyughelyéül szolgáló
temető. (Friedhof der Namenlosen, azaz a Névtelenek temetője.)
Az osztrákok számára a finálé jutalma az, hogy a távozásukat gyakorta
olyan lelkesedés és elismerés követi, melyben életük során nem lehetett
részük. Az elhalálozás előfeltétele a halhatatlanságnak, legalábbis gyakran
hallani ezt a véleményt, aminek "legszörnyűbb példájaként" Mozartot
vonultatják fel. Mahler is ránk hagyott egy frappáns aforizmát a mítosz
igazolására: "Muss man denn in Österreich erst tot sein damit sie einen leben
lassen?" (Hát Ausztriában csakugyan halottnak kell lenni ahhoz, hogy az
embert nyugodtan élni hagyják?)

Szabad idő és szórakozás

Veteményeskertek
A Schrebergärten (Schreber-kertek), melyek a kiskertmozgalom XIX. századi
német alapítójáról, Daniel Gottlob Schreberről kapták nevüket, voltaképpen
nem felelnek meg az alapító eredeti koncepciójának. Ő játszóteres parkok
kialakítását tervezte ifjak számára. Ezzel szemben az első világháború után
azért támogatták a mozgalmakat, hogy az emberek az ínséges időkben
termeljék meg maguknak a szükséges zöldségeket. Később ezek a kertek a
nyirkos bérházak szerény bevételből gazdálkodó lakóinak nyári menedékeivé
váltak (melyeket jellemzően osztrák modorban nemcsak zöld növényekkel
ültettek körbe, hanem egy sor tilalomfával is).
A mai Schrebergarten a Gemütlichkeit megtestesülése: mindben
megtalálható egy csoport odaadó szeretettel gondozott gyümölcsfa és virág,
egy zsebkendőnyi gyep, valamint egy nyári lak. Korunk ifjabb generációjának
már több pénze van, mint az idősebbeknek annak idején, és több szabad idejük
jut az olyan divatos sportokra, mint amilyen például a tenisz, így a
Schrebergarten-ek lakói jellemzően középkorúak vagy idősek. A legtöbb
kertben kerti törpék arzenálja található, melyek bizonyos megvilágításban a
megtévesztésig hasonlítanak tulajdonosukra.

Kirándulás és túrázás a hegyekben

Az alpesi túrázás és a kirándulás a bécsi erdőbe régóta kedvelt kikapcsolódása
a megfáradt bécsi munkásoknak, és valódi pihenést jelent a polgárok számára.
A vidék örömeit élvező munkások és polgárok tevékenységeit régebben
szigorúan meghatározták egy visszafogottabb Kulturkampf (kultúrharc)
célkitűzései, melyek az egyén osztálykötöttségei alapján szabták meg a szabad
idő élvezetének módját.
A túrázást az osztrákok gyakran olyan odaadással és méltósággal végzik,
hogy arról óhatatlanul F. W. Möller és E. Möller 1954-es világsikere, a
"Vidám kirándulók" című dal jut az ember eszébe, elsősorban is ezek a
halhatatlan sorok: "Emelem kalapom, ha jönnek velünk szembe, és ők is
köszönnek kalapot emelve" – amit azután a refrén visszafogott eksztázisa
követ: "Ollári, ollara, ollara-laralla, ra-ha-ha-hara!"
Ami a bécsieket illeti, a homályos és borongós Wienerwaldba tett remek
kis egynapos kiruccanásnál jobbat az orvos sem ajánlhatna, és ezt még egy kis
gombászással is meg lehet toldani. A nap tetőpontját a késő délután
elfogyasztott Jause jelenti, azaz eufemisztikusan egy pár "falat", ami az
osztrákokon kívül minden más nációbelinek teljes főfogás lenne.
A mindeme tevékenységek során régebben viselt uniformis – jelesül a
Lederhosen (bőrnadrág) és hozzá a sötét filckalap, szalagjába tűzve valami
borotvapamacsra hajazó holmi – az osztrák módon eltöltött szabad idő
jelképévé lett. Nem kellett alpinistának lenni ahhoz, hogy valaki így öltözzön.
Egészen a legutóbbi időkig bármikor belebotolhattunk egy-egy teljes alpesi
felszerelésbe öltözött úriemberbe mondjuk Bécs tizenötödik kerületében, és a
céltudatosan haladó úr korántsem a hegyekbe igyekezett, hanem csupán
Schrebergarten-jébe ruccant ki egy pompás vidéki délutánra.

Sport
A legnépszerűbb és a nézőket leginkább vonzó sportok természetesen azok,
amelyekben az osztrák versenyzők kimagasló teljesítményt nyújtanak: a téli
sportok és az autóverseny Az előbbi nem meglepetés, ám az utóbbi némi
fejtörésre adhat okot. Igaz ugyan, hogy a XIX. században egy osztrák az elsők
között fejlesztette ki a belsőégésű motort, de több más osztrák feltalálóhoz
hasonlóan kevés elismerésben és még annál is kevesebb méltatásban részesült
ennek nyomán. Niki Lauda azonban ettől függetlenül olyan személyiség, aki a
Forma-1-versenyzők egész nemzedékének mutatott példát.
Ausztria téli sportokat űző sportolói – különösen a sízők – külön kasztot
alkotnak. Az országba csak nemrég érkezett látogató azt hihetné, hogy az
osztrák sportkommentátorok merő sovinizmusból sorolják a végtelenségig
honfitársaik nevét, ám nemsokára ráébred, hogy a legtöbb versenyen az első
tíz hely többségét osztrák versenyzők szerzik meg. Amint valamelyik helybéli
idolnak sikerül lecsippenteni egy nyúlfarknyit a lesiklás rekordjából vagy
túlélni egy halálmegvető bátorsággal végrehajtott ugrást, legott mikrofont
dugnak az orra alá, hogy ossza meg élményét a nézőkkel. Mivel erre általában
kivehetetlen tiroli dialektusban/tájszólásban kerül sor, még a német
anyanyelvű nézők sem lesznek semmivel okosabbak. Az elhangzottak
többsége megfejtés után nagyjából a következőképpen hangzik: "Nem nagyon
hittem, hegy menni fog, de aztán ugrottam, és megcsináltam!"
Tekintettel arra, hogy a legmenőbb síelők pályafutása meglehetősen rövid,
nekik igen fontos, hogy a lehető legtöbb első helyet begyűjtsék, és minél több
tévés interjút adjanak, mielőtt visszavonulva hotelt nyitnak vagy mosóport
kezdenek reklámozni.

Szex
Az esetek többségében az osztrákok kulturált és józan hozzáállást tanúsítanak
a szívbéli ügyek fizikai oldalához. A többség szép csendben fittyet hány a
katolikus egyház fogamzásgátlásról és abortuszról kialakított nézetére
(Ausztriában a terhesség első három hónapjában a törvény megengedi a
terhesség megszakítását). Az osztrákok jellemvonásai közül alapvetően
hiányzik a prüdéria, az ártatlanságról pedig azt tartják, hogy csakis azoknak
való, akik ragaszkodnak hozzá.
Az osztrákok az ítélkezésre inkább hajlamos északi népeknél toleránsabbak
a rendhagyó kapcsolatok terén. Az érintett feleket megnevező eufemizmusok
híján vannak az angol puritánok által annyira kedvelt élvetegségnek. A férjes
asszonyt elcsábító udvarló Hausfreund (házibarát) néven ismeretes, és
hasonlóan burkolt célzás rejlik több más szóban is, mint például a Freundin
(barátné, vagyis egy férfi nőnemű "barátja"). A tartós kapcsolatban együtt élő,
de nem házasfelek elnevezése pedig Lebensgefährten vagy
Lebensgefährtinnen, azaz élettársak (férfi és nő) – mely címke az élet
kanyargós útját együtt bejáró kebelbarátok gyönyörködtető képzetét kelti.
Az osztrákok viszonyát a szabályszerűtől eltérő szexuális nexusokhoz
legjobban egy anekdotával szemléltethetnénk. Két férfi megismerkedik egy
partin. Beszélgetés közben egyikük így szól a másikhoz:
– Látja azt a két nőt, akik ott cseverésznek a sarokban? A barna a
feleségem, az a csinos szőke meg a szeretőm.
– Érdekes – feleli a másik. – Én is majdnem ugyanezt akartam mondani...
csak épp fordítva.

Kultúra
Nem meglepő, hogy az osztrák kultúra kifinomult rétege hagyományosan ott
összpontosul, ahol el lehet nyerni a támogatók kegyeit (azaz a Habsburgok
bécsi udvarában vagy a salzburgi hercegérsekek udvarában). Az egyház fontos
szerepet játszott a kultúrában, nem utolsósorban azzal, hogy zenészeket
képeztetett és alkalmazott (például Brucknert a felső-ausztriai Szent Flórián-
kolostorban vagy Haydnt a bécsi Szent István-dóm fiúkórusában). Mióta a
XX. században Max Reinhardt létrehozta a modern Salzburgi fesztivált,
amelyet Herbert von Karajan a felső tízezer kötelező fényképezkedési
eseményévé formált át, egész évben egymást követő rendezvényeikkel
Salzburg és Bécs kettőse uralja a kulturális események porondját.
Persze szerte az országban sokféle kulturális attrakció akad, a keleti
országrészben, a Neusiedler Seen (a Fertő-tavon) található aprócska Mörbisch
am Seeben (Fertőmeggyesen) szúnyoginvázióval egybekötött szabadtéri
operaelőadástól kezdve a szintén délen található Graz városában rendezett
avantgárd fesztiválokon át egészen a nyaranta a nyugaton lévő Bregenzben
látogatható rendezvényig, ahol mind kortárs, mind klasszikus drámákat, mind
pedig operákat láthatnak az érdeklődők. Persze ha úgy általában gondolunk az
osztrákok kulturális teljesítményére, akkor először is Bécs jut az eszünkbe,
hiszen ez a neves komponisták városa – Haydn, Mozart, Schubert, Bruckner,
Mahler, Schönberg és Johann Strauss mindannyian osztrákok voltak, de
felidézhetünk német zeneszerzőket is, mint például Beethovent vagy Brahmst,
akik pályájuk jelentős részét itt futották be, és itt is haltak meg. Sorolhatnánk a
képzőművészeket is – mint Klimt és a bécsi szecesszió sok alkotója –, vagy a
regényírókat – Raimund, Grillparzer, Nestroy, Kraus –, ugyanúgy mint a
drámaszerzőket – von Hofmannstahlt és Schnitzlert –, és persze nem lehet
említés nélkül hagyni Sigmund Freudot, vagy az itt született Friedrich von
Hayek, Karl Popper és Ernst Gombrich nevét. A felsoroltak között számos
egyetemes géniusz akad, akikről nem mondható el, hogy felfedezhető lenne
bennük valami sajátosan vagy kizárólagosan osztrák vonás. Kiemelkedő
teljesítményük és munkásságuk azonban mégis azt sejteti, hogy ha mást nem
is, legalább olyan környezetet biztosított számukra Bécs, melyben
kivirágozhatott kreativitásuk. Miként azt Kraus csípős gúnnyal megjegyezte:
"Más városok utcáit aszfalt borítja, Bécs utcái viszont kultúrával vannak
kikövezve."

Micsoda produkció!
Az osztrák kultúraszenvedélynek van egy olyan jellemzője, mely Bécsben
egészen fenyegető méreteket ölt, ám kisebb mértékben Ausztria-szerte
megjelenik: a harcos villongás. A művészeti ügyekben folytatott viszálykodás
az osztrákok számára olyannyira természetes, mint a levegővétel.
Elképesztően heves szenvedéllyel ágálnak egy-egy újonnan bemutatott opera
dramaturgiája ellen vagy mellett, illetve ugyanígy vesznek védelmükbe vagy
támadnak egy kortárs darabot, melyet szerzője újabb kíméletlen rúgásnak
szánt a nemzet ágyékába. Ez a vonás korántsem újdonság; a zenerajongók már
a XIX. században is két pártra oszlottak: wagneriánus frakciójuk Bruckner
lelkes híve volt, míg a hagyományosabb szárny Brahms mögé állt. Utóbbi
zenéje egy ítészének nézete szerint "kiválóan megfelel a bécsi ízlésnek: se
hideg, se meleg" – mintha csak egy langyos fürdőről lenne szó.
Túl azon, hogy a kultúra vitán felül kiváló ürügyet jelent a torzsalkodásra –
mely Ausztriában önálló, magas szinten, kifinomultan művelt művészeti
ágnak tekinthető –, az osztrákok valóban mély vonzalmat éreznek a zene, a
képzőművészetek és a színház iránt.
A gyakran elmérgesedő viták egyik tárgyé az 1842-ben alapított Bécsi
Filharmonikus Zenekar. A zenekar régebben olyan kiválasztott kasztot
jelentett, amelybe nők bebocsátása szigorúan tilos volt. Azonban egyre
átlátszóbbak az olyasfajta érvek, hogy a nők "felsőkarjának izomzata nem
elégséges egy kiemelt vibrato megszólaltatásához", így a Filharmonikusok
lassanként rákényszerülnek felvételi szabályaik módosítására. A zenekarnak
korábban ugyan már volt egy női hárfása (minthogy akkoriban nem találtak
megfelelően képzett férfi muzsikust), ám a hölgy azóta visszavonult, és ezzel
a Filharmonikusok mutogatnivaló hölgytag nélkül maradtak.
A tagok (többségük a mai napig bécsi születésű) mesés összegű állami
fizetést kapnak, melyet tetéz még a szépen fogyó CD-felvételek szüntelen
csurranó-cseppenő jogdíja is. A Filharmonikusok vasárnap reggelenként adott
koncertjeire szóló bérletek (melyek mellett jegyhez jutni gyakorlatilag
lehetetlen) a családokban egyik generációról a másikra öröklődnek, s a
koncerteken való megjelenés egyszerre társadalmi és zenei rituálé.
A színházról is úgy vélekednek, hogy nála fontosabb "szükséglet az
osztrákok életében csakis az evésivás lehet". Csakugyan, gyakran nehéz
eldönteni, hol is ér véget a színi élet és hol kezdődik a valóságos. A színház és
az opera a barokk kor óta virágzik Bécsben, mivel a nagyérdemű étvágya a
megalátványosságok terén egyrészt szinte kielégíthetetlen, másrészt pedig
nem mindig nevezhető kifinomultnak. Mária Terézia dekrétumban rendelte el,
hogy "legyenek látványos események", amelyek szórakoztatják a tömegeket,
Adolf Hitler pedig a Heldenplatzon telt ház előtt adta elő egyórás, dagályos
monológját 1938-ban. (Sok más osztrákhoz hasonlóan Hitler is sikertelen
művész volt, akiben Bécs kulturális dicsfénye csodálattal vegyes gyűlöletet és
irigységet ébresztett.)
Grillparzer is szavakba öntötte a sikertelen művész életérzését, mely
nagyon sok osztrákban ott munkál közvetlenül a felszín alatt, és sokféle
kifejezési formát ölthet a barkácsolástól kezdve egészen a virtuóz
hegedűtudásig: "Az itt élők léte félig-meddig költészet, s ez magát a
művészetet veszélyezteti. Maguk pedig poéták, bár rímről vagy versszakról
még csak nem is hallottak."

Otthoni kikapcsolódás
A fotelban tespedés kultúrája Ausztriában még nem uralkodott el olyan
vészesen, mint másutt. Ennek oka az lehet, hogy az osztrák televízió adásainak
magas színvonala erős taszító hatást gyakorol a nézők széles rétegeire, noha a
fiatalabb nézők képernyő elé csábításának reményében már kezdik
beszivárogtatni a programba a kukkolós műsorokat (valóságshow-k), és a
Legyen Ön is milliomos! szintén megérkezett. Aki pedig előfizet valamelyik
kábeles szolgáltató csomagjára, az péntek éhjelente úgyis letelepedhet a
szokásos szoft pornófilm elé.
A rádió még kevésbé fertőzött; műsora számos komoly vitából és jelentős
mennyiségű zenéből tevődik össze, bár ez utóbbi kapcsán többen
felpanaszolják, hogy a sugárzottaknak túl nagy része "modern" (ezen azt kell
érteni, hogy nem Wiener Klassik, Strauss vagy hasonló). Mindez talán
meglepi az Ausztriába látogatókat, akikre erős hatás teszt, hogy lépten-
nyomon belebotlanak Mozart örökségébe, még a tárcsázott hivatalok
üzenetrögzítője is Mozartot játszik (noha eléggé sercegve). Azonban az
elégedetlen hallgatók vigasztalódhatnak az egyház által támogatott Radio
Stephansdommal, melynek zenei kínálata megnyugtatóan hagyománytisztelő.
Az osztrákok szeretnek erre ébredni, szeretik, ha ez szól ebédszünetben, és ezt
tartják messze a legkiválóbb altatónak – vonzódnak a vonósokhoz, és mi se
okoz több örömet nekik, mint egy mise.

Kormányzat és bürokrácia
Pártpolitika
Az osztrák politikai színpadot három nagy párt uralja: az Osztrák
Szociáldemokrata Párt (SPO), vagyis a vörösök, az Osztrák Néppárt (a
konzervatív OVP), akiket feketéknek neveznek, és a jobboldali Osztrák
Szabadság Párt, melynek színe igazából a kék, de szélsőségesebb követőit
(nem éppen hízelgő szándékkal) barnáknak hívják. Van még rajtuk kívül egy
Zöld párt is, mely lassan terelődik a zöld vörös szövetség irányába, miközben
napjainkban éppen a fekete-kék koalíció igyekszik gyökeret verni.
A kékek kormányra kerülése 2000-ben tengernyi változást idézett elő az
osztrák politikában és közéletben. Erre azután került sor, hogy éveken át
csupán felszínes változások történtek, és ez idő alatt – ahogy azt a feketék
egyik minisztere gúnyosan megfogalmazta – "az osztrákok támogatták a
reformokat, de csak azzal a feltétellel, hogy minden maradjon a régiben".
Tekintettel arra, hogy a kockázatkerülés az osztrákok lelkialkatának alapvető
vonása, a megelőző időszakban a konfliktuskerülés került a fennmaradás
nemzeti (és sokaknak egyben egyéni) stratégiájának középpontjába. Eme
törekvés figyelemre méltóan kifinomult eleme volt a "szociális partnerség"; e
nem hivatalos egyezség segítségével lehetett megőrizni 1957-es kialakítása óta
a politikai stabilitást (avagy más megközelítésben: a pangást). A bérekkel és
árakkal kapcsolatos legfontosabb döntéseket egy olyan bizottság hagyta jóvá,
amely semmiféle törvényes felhatalmazással nem rendelkezett, majd minden
döntést szentesíttettek a konzervatív oldal érdekeinek képviselőivel (a
Kereskedelmi és a Mezőgazdasági Kamarával), illetve a szocialista
elkötelezettségű másik oldallal (a Munkaügyi Kamarával és az ágazati
szakszervezetekkel).
Az elért eredmények igen figyelemreméltóak voltak: évek hosszú során át
tartó egyenletes növekedés, alacsony munkanélküliség, és az évente
sztrájkokra elvesztegetett idő híresen rövid – másodpercekben mérhető –
tartama. Mindamellett ez a rendszer abban a tekintetben is jellemzően osztrák
volt, hogy minden előnyét egyben hátránynak is fel lehetett fogni, és fordítva.
Például a vörös és fekete gárda hosszú távú koalíciója által teremtett politikai
stabilitás eredményeképpen a bennfentesek a maguk rengeteg "kölkét" zsíros
(de munka szempontjából valójában nem is létező) állásokhoz juttatták,
melyekért többszörös fizetésben és még sok egyéb juttatásban részesültek, s
erre a kékek akkori vezetője, Jörg Haider nem habozott felhívni az osztrák
szavazók figyelmét.
Az ausztriai egyházhoz hasonlóan a szociáldemokrácia intézményét is az a
veszély fenyegeti, hogy elsüllyed saját sötét múltjának terhe alatt (vagy ahogy
Nestroy mondotta: "Mindenki soká akar élni; öreg viszont senki nem lenne
szívesen"). A globalizáció rideg, új világában már nem vezet eredményre a
"tálalás és etetés", és ebben a helyzetben tanácstalanul állnak azok a
prelátusok és politikusok, akik ezeket a múltban mindennapos és hatékony
eszközöket a kezükben tartották.

Bürokrácia
Az osztrákok hozzászoktak, hogy életüket ezernyi kisebb-nagyobb szabály
szorítja korlátok közé, és minden magára valamit is adó polgár egyik legfőbb
foglalatossága az, hogy módot találjon a neki nem tetsző regulák
megkerülésére. A bürokratikus akadályokon a Hintertürln (kiskapuk, illetve
szó szerint hátsó ajtók) segítségével lehet áthágni, s ezek kihasználása
valóságos művészeti ággá fejlődött. Ráadásul olykor maguk a szabályok és
rendelkezések betartásáért felelők is rugalmasan alkalmazzák a regulákat; ez
olyan kiszámíthatatlan tényezőktől is függhet, mint például a rendőri közeg
emésztési állapota, vagy hogy fúj-e a rettegett Föhn (főn, déli szél). A
hivatalnokelme kettősségének kényes egyensúlyát találóan vázolja Jörge
Mauthe kultúrkritikus közíró egyik cikkében, melyben egy jellegzetes,
rengeteg hosszú folyosóval átszőtt minisztériumi épületet ír le. Az egyik
folyosó végén egy állandóan zárva tartott ajtó található, melyen a következő
felirat olvasható: "Belépni szigorúan tilos!" "Minthogy jellegüknél fogva az
ajtók éppen a belépés eszméjét testesítik meg – írja Mauthe –, mi több,
egyenesen felkínálják a belépés lehetőségét, enyhén szólva furcsa, hogy egy
ajtón ilyen feliratot találunk. Ám a fenti átfogó tiltás még ennél is furcsább az
alatta olvasható másik figyelmeztetéssel együtt: »Vigyázat, lépcső!«"
Az osztrák bürokrácia valódi műalkotás, és a bürokratikus eljárással csakis
önnön könyörtelen belső logikájukat követik, egészen a némelykor szürreális
végkifejletig. Aligha meglepő mindezek után, hogy Ausztriában egyes
magasabb beosztású bürokraták egyben esztéták vagy írók is voltak, mint
például Stifter vagy Grillparzer – tevékenységükben a feltétlen kötelességtudat
keveredett korlátozott művészeti szembenállással. Sokukról feljegyezték, hogy
dicséretesen és pártatlanul végezték hivatali munkájukat a Habsburgok alatt,
amikor a bürokrácia és a hadsereg jelentette a különféle nációkból és
hagyományokból összeálló ország eresztékeit rögzítő enyvet.
Ennek dacára az osztrákok szeretettel vegyes gyűlöletet éreznek a
bürokrácia iránt (bár a német Hassliebe szóban az utálat áll elöl). Énjük egyik
fele nagyon is utálja, hogy a bürokrácia makacsul betolakszik még a legapróbb
ügyeikbe is, míg énjük másik fele azt kívánja, bár mindenüvé elérne a
Verwaltung (az államirányítás, közigazgatás) áldott keze, s teremtene olyan
aranykort, melyben az embert nem rúghatják ki, ha egyszer pragmatisiert lett
(állandó állományba került), és amelyben az aktatologatással kitöltött biztos
állás elnyeri jutalmát: a zsíros nyugdíjat, amely az efféle stresszes státushoz
dukál.
A XIX században a bürokraták a napsütéses Grazba vonultak vissza, így a
város a nem éppen tiszteletteljes Pensionopolis ("nyugdíjasfalva") gúnynevet
kapta. Manapság a nyugdíjba vonult hivatalnokot napbarnított bőréről lehet
felismerni, melyre az évente több alkalommal élvezett társasutazások révén
tesz szert.
Egyes Beamten (hivatalnokok) lehetnek szorgalmasak, elbűvölően
kedvesek, udvariasak, és még az önirónia sajátosan osztrák képességével is
rendelkezhetnek. Egy mogorva hivatalnok viszont vészesen próbára teheti
bárki ép eszét és emberségét. Csekély vigaszt jelent annak felismerése, hogy
az aktakukac korlátoltsága egyszerűen csak valamilyen taktikai húzás az
ügyosztályok közötti örökös csatározásban. Jó példa erre az az eset, amikor
hat hónappal azután, hogy magyar igazgatót neveztek ki a Modern
Művészetek Múzeumának élére, a direktor legnagyobb megdöbbenésére
kapott egy felszólítást az Idegenrendészeti Hivataltól, melyben utasították,
hogy "haladéktalanul" hagyja el az országot. Noha a Szaktudományi
Minisztérium pecsétjével ellátott törvényes kinevezéssel rendelkezett, a
jelöltet ellenző kincstári hivatalnokoknak sikerült annyi időre elfektetni
szerződését, hogy jogi értelemben engedély nélkül az országban tartózkodó
személlyé vált.
Esendő hétköznapi halandók a Volksanwalt (nép ügyvédje) révén
kérhetnek és kaphatnak jóvátételt a bürokratikus baklövésekért. A népügyvédi
intézmény működése azt jelzi, hogy a végrehajtó hatalommal való visszaélés
korlátozását Ausztriában sokkal komolyabban veszik, mint másutt. E korlátok
jelentőségét a Jogásztársaság elnökének panaszos kijelentése is alátámasztja,
mely szerint Ausztriát már az "agyonszabályozás" veszélye fenyegeti, olyan
mértékben árasztják el nap mint nap a lakosságot a törvények, a módosítások
és ezek kiegészítései.
Természetesen mindezért nem lehet a hivatalnokokat felelőssé tenni, ám a
kialakuló helyzetben ijesztő mértékű hatalom hullik az ölükbe. A nemzeti
himnusz egyik sora így szól: "vielgeprüftes Österreich" (sokat próbált
Ausztria). A prüfen szó másik jelentése: (meg) vizsgálni, ellenőrizni, s ezt
felhasználva humoristák átírták az utolsó két sort: "Sokat vizsgált Ausztria
(vizsgálja az APEH ja), Sokat vizsgált Ausztria (Számvevőszék zaklatja)." Az
ember azt hihetné, hogy megúszhat valami apróságot, de mindig akad valahol
egy bürokrata, aki "Belépni tilos!" feliratú ajtaja mögött, jelentéktelen kis
irodájában, jelentős méretű Sitzfleisch-én (hátsó) ülve, az aktákból mindent
kinyomoz rólunk...

Intézményrendszerek
A birodalom 1918-ben bekövetkezett széthullása, majd az ezt követő
megszállás és a totális háború következtében Ausztria ismét visszakerült a
tervezőasztalra. A Marshall-terv, illetve a semleges és szuverén államnak az
1955-ös államszerződést követő megalapítása nyomán különféle forrásokból
bőségesen telt újjáépítésre és modernizálásra. Az osztrákoknak volt
tehetségük, kaptak hozzá pénzt, az eredmény pedig a modern Ausztria lett.
A megoldás azt is tükrözi, milyen zseniálisan képesek az osztrákok
elegyíteni a régit az újjal, illetve milyen kiváló érzékük van a technológia
esztétizálásához. A technikától persze elvárják, hogy hibátlanul működjék, és
ez rendszerint így is van, ám emellett meg kell felelnie a Gemütlichkeit éppoly
fontos nemzeti követelményének is.
A legmodernebb számítógépeket olyan ízlésesen helyezik el a helyreállított
palotákban, mintha csak a korabeli építész is oda képzelte volna a masinákat;
az ultramodern U-Bahn (metró) utasai pedig szeszélyes díszítésű szecessziós
pavilonon keresztül léphetnek ki az utcára. A tradíciók és a modernitás frigye
figyelemre méltóan sikeres lett: a Bécs ősi belvárosa alatt suhanó makulátlan
és zajtalan metró román kori maradványokkal és középkori pincékkel osztozik
a titokzatos föld alatti világon. A villamoskocsik (melyeket az osztrákokénál
kevésbé megfontolt nációk már rég a történelem ócskavastelepére száműztek
volna) óránként átlagosan tíz kilométeres sebességgel róják Bécs és Graz
utcáit, ám még ez a tempó is villámgyorsnak számít a Londonra, Párizsra vagy
Rómára jellemző mindennapos dugókhoz képest.
Mint minden máshoz, az osztrákok a modern korhoz is ellentmondásosan
viszonyulnak, és kifejezetten élvezik, ha legalább verbálisan lerombolhatják
az építészek megalománnak tartott munkáit. A kritikusok nagy örömére
sosincs hiány az olyan projektekben, melyek a látványos külsőségeket
látványos hasznavehetetlenséggel párosítják. "A csökött agyú tervekre és
marhaságokra – fogalmazott egy kritikus – mindig akad egy csomó pénz
Ausztriában. Elvégre milyen presztízse lehet egy olyan projektnek, mely
pusztán ésszerű?"
Mindeközben az infrastruktúrát a közművekbe ölt hatalmas befektetésekkel
működtetik. Ennek egyedüli hátulütője az, hogy szinte minden intézmény,
múzeum, autópálya és egyéb mintha többé-kevésbé folyamatosan Umbau
(átépítés, felújítás) alatt állna. Az alacsonyabb szintű hivatalnokokkal,
jegypénztárossal és az előcsarnokokban kuksoló portásokkal folytatott
beszélgetéseket mintha mind egy-egy aszfaltfúrót túlkiabálva kellene
lebonyolítani. A gombamód szaporodó táblákon figyelmeztető feliratok
olvashatók, mint például: "Építkezés miatt lezárva. Megértését köszönjük";
vagy: "Felújítási munkálatok miatt átköltöztünk az XY utca 14. szám alá";
avagy a még vészjóslóbb kiírás: "Ideiglenesen zárva."

Oktatás
Az osztrákok mély hódolattal viseltetnek a Bildung iránt – ez a szó egyszerre
foglalja magában a műveltség birtoklását és a puszta tudást. A XX. század
legkiválóbb elméi közül nem egyet a bécsi Gymnasien (középiskolák)
melegházi viszonyai közepette érleltek.
Ausztriában kilenc évig kötelező iskolába járni, és bár az egyházi
iskolákban néhol még akadnak nemek szerint elkülönített osztályok, az állami
iskolákban mindenütt koedukált tanítás folyik. Tízéves korukban a kisdiákok
két csoportra oszlanak; az egyik szakmai tanulmányokba kezd, míg a másik az
érettségit (Matura) adó középiskolai pályára lép.
A Matura birtokában a tanulók egyszersmind elnyerik az egyetemi felvétel
jogát is, feltéve, hogy ki tudják fizetni a nemrégiben bevezetett tandíjat –
ennek célja a túlzsúfoltság visszaszorítása, az első évben tanulmányaikat
félbehagyók arányának csökkentése, az "örök diák" néven ismert életmód
lehetőségének megszüntetése, valamint a piacot elárasztó túlképzett
diplomások számának csökkentése. Ezek a tényezők korábban mind
erőteljesen aláaknázták Ausztriának a felsőoktatás terén kivívott jó hírnevét.
Ausztriában a felsőfokú tanulmányok átlagos időtartama hét esztendő, míg
az európai átlag csupán négy és fél. Az orvosegyetem tanulmányi malmai
például olyannyira lassan őrölnek, hogy a hallgatóknak általában tíz évébe
kerül a diploma megszerzése; ráadásul amint célba érnek, megtudják, hogy a
nagy hatalmú Orvosi Kamara álláskartellt működtet, amellyel ellenőrzése alatt
tartja a praktizálni engedett orvosok számát. Természetesen a kamara azzal
védekezik, hogy ennek célja csakis a köz érdekeinek védelme. Éppily
természetes, hogy a köz, melynek érdekeit ilyen ügybuzgón védelmezik (és
melynek betegei jól emlékeznek az orvosi várókban ülve eltöltött hosszú
órákra), egy szavukat sem hiszi.
Az ifjú osztrákoktól a haza megköveteli, hogy egy ideig szolgálják a
nemzetet vagy töltsenek ki ezzel egyenértékű polgári szolgálatot. Minthogy
egyre többen választják a polgári szolgálat lehetőségét, a hatóságok
kétségbeesve igyekeznek valamiképpen "vonzóbbá" tenni a katonai
szolgálatot. (A katonai fegyelem fokozottabban gemütlich megközelítése
elbűvölően osztrák ötlet, de nem nagyon valószínű, hogy a hivatásos állomány
lelkesedne érte.)

Környezetvédelem
Az európai normákat tekintve Ausztria a környezetvédelem zászlóvivője.
Valóban abszurd helyzet alakult ki: az EU azt akarja elérni, hogy Ausztria
enyhítsen a normákon, és fogadja be a kevésbé szigorú európai uniós
szabályokat követő országokban székelő cégeket. Ausztriában nem fogadták
éppen kedvezően ezt az elképzelést. Az emberek remek érdekérvényesítő
képessége korábban már rákényszerítette a kormányt egy atomerőmű
csillagászati áron történő felszámolására, valamint egy dunai vízi erőmű
építését célzó terv sutba dobására.
Belpolitikai téren a kormány fokozatosan egyre zöldebb lett: előbb
betiltotta az ólmozott benzin használatát, az újrahasznosítás céljából
rendeleteket alkotott a hulladék szelektív gyűjtéséről, és még a méltatlankodó
boltosokat is rászorította a kiégett neoncsövek visszavételére.

Evés-ivás
Noha manapság már az étkezési szokások is változóban vannak, Ausztriában
igen hosszú ideig inkább a mennyiség volt az uralkodó, mintsem a minőség.
Több hagyományos éteknek már a neve is felidézi a szájban
koleszterinbombaként robbanó omlós falatokat. A Bauernschmaus
(disznótoros) például szó szerint parasztlakomát jelent, és ennek megfelelően
a Grossglocknernél* alig valamivel kisebb rakás húsból és kolbászból áll,
amelyet knédlivel és káposztával körítenek. Az igazán macsó asztalhuszárok
tűrőképességüket a Beuschel (pejsli, vagyis szalontüdő – darabolt belsőség
szószban) vagy a Blunzn (véres hurka) révén tehetik próbára.
[* Ausztria legmagasabb hegye.]
Egyes középkorú osztrákok óhatatlanul a megtévesztésig hasonlóvá válnak
a nemzet étlapjának legnépszerűbb tételeihez, például a Fleischknödeln-hez
(hússal töltött knédli) vagy a Grammelknödeln-hez (szintén knédli, csak éppen
töpörtyűvel).
A főtt marhahús is a kedvelt fogások közé tartozik (ezt a puristák négy órán
át főzik), de persze ismertsége nyomába sem érhet a másik osztrák
különlegesség, a Wiener Schnitzel (bécsi szelet) általános népszerűségének.
Az ínyencek szerint egy tisztességes Wiener Schnitzel legalább akkora, mint a
vécékagyló fedele (abortdeckelgross), és a vécékagylóhoz hasonlóan, ezen
sem szokás osztozni. A helyesen elkészített, tojásba és zsemlemorzsába
mártott, vajban aranybarnása sütött, majd citrommal dekorált snicli
önmagában kifizetődővé teszi a bécsi látogatást.

Sütik, sültek és megsemmisültek

Bécs és Salzburg (valamint igazából minden említésre méltó osztrák város)
közös vonása a Konditorei (cukrászda) hagyományainak oly magas fokú
őrzése, hogy az legmerészebb álmainkat is túlszárnyalja.
Ausztria-szerte a hölgyek egy bizonyos koron – és derékbőségen – túl
délutánonként ellenállhatatlanul sodródni kezdenek a legközelebbi cukrászda
felé. A rájuk váró választék elképesztő – torták szédítő serege sorakozik
előttük, nevük az őket kreáló cukrász vagy gyakran fogyasztó arisztokrata
családot idézi (Sacher, Eszterházy, Malakoff, Dobos). Találhatunk itt
szederrel, áfonyával, málnával vagy eperrel borított piskótaszeletet, nem is
beszélve a linzerről, a csokoládébombáról és az epres pitéről. A Konditorei
elsősorban női vadászterület, olyan terep, ahol a túlsúly ellen vívott csatában
elszenvedett vereségbe már beletörődött középkorú hölgyek megadóan, mint
testes hajók merülnek a közelítő öregkor hullámai alá.
A pékségek kínálata a többnyire köménnyel is ízesített búza- és
rozskenyerek megdöbbentő ármádiáját vonultatja fel. A köménymag erőteljes
szélhajtó hatással bír, ami magyarázatul szolgálhat az osztrák kenyér
fogyasztását követően szinte menetrendszerűen feltámadó, gyakran viharos
erősségű (bél)szélre. A pékségekben kapható a kenyéren kívül sokféle briós,
croissant, töltött fánk és számos egyéb sütemény Akik szerzeményüket egy
csésze kávé kíséretében helyben legott be is falnák, azok többnyire találnak
egy pultot a hátsó falnál. Eme vendéglátó-ipari egységeket előszeretettel
látogatják a mindenütt megtalálható bécsi Plaudertaschen (pletykás
vénasszonyok – illetve szó szerint szatyrok), akik a Plundertaschen (szilvás
táskák) belakmározása közben beszélik ki a legújabb skandalumokat.
Az osztrák városlakóknak mintha még a legrövidebb sétákhoz, a postára
vagy az újságosbódéhoz baktatáshoz is gasztronómiai megerősítésre lenne
szükségük – máskülönben mivel magyarázhatnánk azt a tényt, hogy az embert
lépten-nyomon bűnre csábítja egy cukrászda, pékség, fánkárus, szendvicsbár,
külön étkezőpulttal megtoldott hentesbolt vagy egy Würstelstand (utcasarki
pecsenyeárus) nyálcsordító illata?
Ez utóbbiakat a nagyobb közlekedési csomópontok stratégiai közelségében
helyezik el, és egy sor különböző forrón kínált kolbászfélével töltik fel, mint
amilyen a zsírtól csurgó Debreziner (debreceni páros) és a Burenwurst,
valamint kapható még Käsekrainer – ez egy kolbászféle, amit az eitrige
(gennyel töltött) jelzővel szoktak illetni, mert amikor beleharap az ember,
kicsordul belőle az olvadt sajt. A finomságok mellé járó uborka, mustár és
zsemle voltaképp hiábavaló próbálkozás, melynek célja az étel zsírtartalmának
lebontása vagy felszívása. A Würstelstand kínálatának legkevésbé csábító
eleme a Leberkdse, vagyis a vagdaltgombóc, melynek halvány, felkavaróan
rózsaszínű árnyalata fokozatosan szürkébe hajlik a végelgyengülés
közeledtével. A vagdalt élete során csak ül a pulton elhelyezett üvegfedelű
sütőben, enyhén verejtékezik, és közben orrfacsaró szagot áraszt magából,
mintha provokálná az arra járót, hogy egye meg, ha meri.
Az igen csábító, ám roppant drága gasztronómiai lehetőségekben dúskáló
városokban az olcsó ételek csábereje meglehetősen nyilvánvaló; s még ha az
ár mellékes lenne, akkor is kétséges, hogy vajon egy vérbeli osztrák
nagyevőre komolyabb benyomást tehetne az olyan étel, melynek
köszönhetően élete hosszabb, nadrágszíja pedig rövidebb lehet. Az itteni
nagyétkűek inkább – csodálatra méltó sztoicizmussal – elmorfondíroznak a
"Selbstmord mit Messen und Gabel" (azaz a késsel-villával elkövetett
öngyilkosság) nem is olyan taszító perspektíváján.

A Kaffeehaus
A számos Kaffeehaus mindig különleges szerepet töltött be Bécs kulturális
életében, olyannyira, hogy az egyetemi városokban provinciális utánzatokat is
nyitottak. A kávéházról írták, hogy "olyan embereknek való, akik egyedül
akarnak lenni, de ehhez társaságra van szükségük". Egy kávéház kiválasztása
az ítélőképesség remek próbája. Vannak sivár, füstös helyek, ahol gyanús
külsejű alakok biliárdoznak, aztán akadnak kissé már megkopott, úrias
kávézók, ahol szószátyár nyugdíjasok bridzselnek. Egy harmadikban a
vendégek talán mind Beamten (hivatalnokok), akik gondosan összeadogatják a
számlán szereplő tételeket, ahelyett, hogy egyszerűen csak kifizetnék az
összeget; s az értelmiségieknek is megvan a kedvenc helyük, ahol naphosszat
olvasgathatják az ingyenes újságokat.
A kávéház igen hasznos, mivel itt eltölthetők azok az időszakok
napközben, amikor az embernek nincsen semmi sürgős dolga. Értelemszerűen
minél idősebb valaki, annál terjedelmesebbek ezek a periódusok. Egy idős
párról kereng egy jellemző történet: "Tíz éven át nap mint nap órákat
elüldögéltek kettesben egy kávéházban. Ilyen egy jó házasság – mondanák
legtöbben. Pedig nem; ilyen egy jó kávéház!"

Italozás
Az osztrákok igen elfogultak gyengécske sörük iránt, de ez az érzés eltörpül
habzó újboruk szenvedélyes szeretete mellett. A szőlőtermő vidékeken a helyi
fogadók neve Heurige. Ez az elnevezés a heuer szóból ered, melynek jelentése
"idén", és azt jelzi, hogy csak a legutóbbi szüretből – és egyetlen pincészetből
származó újbort kínálnak. A Heurige intézményét hangulata és hagyományai
teszik különlegessé, s e vonás éppoly fontos, mint a sokak által gespritzt
(fröccsként) ivott – többnyire fehér – bor minősége.
Az italozáshoz legszorosabban kapcsolódó hangulat a Gemütlichkeit, ami
ebben az esetben egyszerre felszabadultság, vidámság és víg kedély Az
osztrákok lelki világának szeszélyeiben nem jártas vendégek igencsak
meghökkennek, amikor a derűs mulatozás azután rendszerint más irányt vesz,
minthogy a poharazgatók gondolatai ilyenkor hamar a búskomorság és az
elmúlás felé fordulnak. A bécsi dialektusban énekelt Heurigen-nóták is ezt
tükrözik:

Szólni nem tudsz, hisz túl nagy a zaj,

S mit mondhatnál, minek a beszéd?
Ha kiégtél és kínoz e baj,
A társaság lelket ver beléd.

A bor szülte melankólia hulláma tovább duzzasztja a szabadon áradó

érzelgősséget, és ettől már kissé hátborzongatóvá válik a Heurige-ben folyó
italozás, mintha egy csepp vizelet is kerülne csészényi nektárunkba. A
modernkori osztrák trubadúr, Roland Neuwirth Genuine Viennese Song (Echte
bécsi dal) című dalában úgy szatirizálta eme hajlamot, hogy a halál tizenöt
metaforáját zsúfolta bele szövegébe, egyebek mellett a következőket: sírba
száll, beadja a kulcsot, leteszi a kanalat, alulról bámulja már a krumplit,
fapizsamát húz.

Vásárlás
Ausztriában a vásárlás tevékenységét olyan íratlan szabályok uralják,
melyeket a vásárló csak saját felelősségére hagyhat figyelmen kívül. A
szupermarketekben a példás magaviseletű bevásárló azzal jelzi vásárlási
szándékát, hogy a bejáratnál magához vesz egy drótkosarat vagy
bevásárlókocsit. Ezt minden osztrák kötelességtudóan meg is teszi, nehogy az
a vád érje, hogy egyet s mást a zsebébe csúsztat, miközben körbejár. A
pénztárakhoz közelítő vásárlók nagyméretű figyelmeztető táblákkal találják
szemben magukat, melyek feliratából értesülhetnek, hogy saját bevásárló
szatyrukat "a félreértések elkerülése végett" átvizsgálás céljából be kell
mutatniuk.
 A nagy üzleteknél sokkalta rokonszenvesebb az ausztriai kiskereskedelem
és az ő kisemberei: az utcai bódék árusai, a lottózók eladói, a Tabak- (trafik-)
tulajdonosok, akik busz- és villamosjegyet ugyanúgy árulnak, mint újságot és
dohányárut, és végül, de nem utolsósorban a Greißler. Ez utóbbi nem más,
mint egy sajátos bécsi jelenség tulajdonos-eladója, a sarki kisboltos. E
szatócsboltok állítólag folyton a csőd szélén állnak a szupermarketekkel
folytatott verseny miatt (de a verseny már vagy harminc éve folyik). A
Greißer-nél a közvélekedés szerint beszerezhető "az égvilágon minden, a
csemegeuborkától kezdve egészen a házilag érlelt filozófiáig". Ebből az
utóbbiból gyakran túlkínálat mutatkozik ezeken a helyeken, mert általában
dugig vannak nyugdíjasokkal, akik úgy csivitelnek, mint a seregélyek. A
furfangos tulajok persze a mindennapi témák heves vitái közepette is
megőrzik kiszámított semlegességüket, nehogy a későbbiekben kiessenek
vevőik kegyeiből.
A Tabakoknak és a lottózóknak is megvannak a maguk törzsvevői, akik
szívesen elidőznek egy cigaretta erejéig, hogy figyelmes közönségüknek
előadják provinciális elméncségeik és bölcsességük aznapi ámító elegyét. Ha
kitör valamilyen szaftos botrány, amivel tele vannak az újságok, alig lehet ide
bejutni a véleményt nyilvánítók tömegétől.
A konzervatív osztrák felfogás jegyében régebben a boltok nyitvatartási
ideje inkább a boltosok kényelméhez igazodott, mint a vásárlókéhoz. Hosszas
huzakodás után aztán a nyitva tartás idejét jóval rugalmasabban szabályozták,
ám az illetékes minisztérium még mindig állóháborút vív a boltosoknak hétfő
hajnali nulla óra és szombat délután öt óra között teljes nyitvatartási
szabadságot biztosító előterjesztést ellenzőkkel. Az ember azt hihetné, nem
vitatható az a jog, hogy egy boltos nagyjából a neki tetsző időben nyissa és
zárja üzletét, csakhogy aki tényleg így gondolja, az egyáltalán nem érti az
itteniek mentalitását – legalábbis a hagyománytisztelő osztrák boltosok
észjárását. Ha itt valaki nem akar kinyitni egy bizonyos időpontban, akkor az
magától értetődően azt szeretné, hogy törvény tiltsa meg ugyanezt mindenki
másnak is.
Mindazonáltal a szupermarketek igen széleskörű elterjedése előtt még
létezett a boltok között valami szolidaritás az afféle ügyekben, mint a nyitva
tartás és az üzletek számának korlátozása (például a mai napig érvényben
vannak olyan szabályok, melyek, tiltják a gyógyszerészek közötti nyílt
versenyt). A postafiókok és a külvárosi bankok még mindig bezárnak egy-két
órára ebédidőben. Noha a legtöbb dolgozó ember éppen ebben az időszakban
szeretne igénybe venni ilyen szolgáltatásokat, az osztrákok megértően
viszonyulnak ehhez, elvégre az ebéd komoly dolog, és megengedhetetlen,
hogy a pénzkeresés felülkerekedjen az emésztés folyamatán.
 Egészségügy
Az osztrákok elsősorban tudományos – vagy legalábbis áltudományos –
alapon érdeklődnek az egészségügy iránt. Az egészségükről folytatott
beszélgetéseiket komoly szakkifejezésekkel színezik, és a baráti kapcsolatok
megkövetelik, hogy az ember végighallgassa a legapróbb részletekre is
kiterjedő beszámolót barátja tüneteiről, majd éppoly kimerítően viszonozza
mindezt – saját magáról.
A diagnózis felállítása passzol az osztrák páciens lelki alkatához – a Bécsi
Orvosképző rendkívüli és megérdemelt hírneve egyenesen ezen alapszik.
Voltak olyan orvosok is még a XIX. században, akik egészen a végletekig
vitték ezt, aminek eredményeképpen ilyen megállapítások születtek:
"Diagnózisom az, hogy Önnek további diagnózisra van szüksége." Egy német
látogató 1847-ben gúnyversben írta le, hogy a tudós bécsi professzorok miként
jegyzetelnek, miközben a beteg állapota a szemük láttára rohamosan romlik,
majd végül beáll az exitus. A páciens halála természetesen lehetőséget ad a
boncolásra, melyet további diagnosztikai eszmecserék követhetnek.

Egészségügyi központok
Ausztriában az úgynevezett Betegbiztosítási Alapok által irányított kötelező
biztosítási rendszer révén juthatnak orvosi kezeléshez az emberek. Ezek
székházai kacsalábon forgó üveg- és márványpaloták, és vezetői
testületeikben csak úgy nyüzsögnek a politikai pártfogoltak. A felső vezetés
tagjai az efféle húsosfazekaknál Ausztriában szokásos hatalmas fizetést
húzzák, az alapok deficitét pedig az állam fedezi.
A rendszer igazából egészen jól működik, méghozzá valószínűleg azért,
mert a legtöbb támogatást közvetlenül biztosítja. Csak akkor van gond, amikor
valamilyen hibát követnek el vagy botrány tör ki; ilyenkor a bevált
forgatókönyv szerint kezdődik a felelősséget áthárító egymásra mutogatás az
egészségbiztosítás tortájából kisebb-nagyobb szelettel részesülő sokféle
testület között – ilyen egyebek között a Kórházfelügyelet, a tartományi
kormányzatok, a Szövetségi Egészségügyi, Szaktudományi és Kulturális
Minisztérium. Mindezek csodálkozással vegyes undorral sorban kivizsgálják a
kérdéses ügyet, majd kijelentik, hogy nem tartozik a hatáskörükbe, és szépen
továbbpöccintik.

Egészséges táplálkozás
Az ifjabb generációba tartozó osztrák férfiak már jobban odafigyelnek
állapotukra és testsúlyukra, mint elődeik, emiatt kevésbé valószínű, hogy két
tuskólábon járó rizikófaktorrá csökevényesednének. Már kihalófélben van a
totyogó, pocakos Wurstfresser (kolbászfaló) és a nyomorúságos Biertippler is,
aki a mások által a korsókban hagyott maradék sörön él, bár ezek az emberek
mindig tovább élnek annál, amit saját maguk jósoltak vagy amit az orvos
becsült. Azt viszont még homály fedi, hogy vajon a vegetáriánus
hajlandóságú, ásványvízfogyasztó új osztrák embertípus negyvenen túl nem
változtat-e életmódján és étrendjén.

Üzleti élet
Az osztrákoknak az üzleti életben tanúsított monopolista és korporatív
szemlélete mindig is nyilvánvaló volt, bár ma már egyre gyakrabban éri
támadás az efféle magatartást. Az igazi fordulópontot talán az jelentette a
szabadpiac működésében, amikor a hivatali csűrés-csavarással sem sikerült
megakadályozni, hogy Niki Lauda létrehozza saját légitársaságát. Miután egy
versenybalesetben kis híján halálos sérüléseket szerzett, Lauda sikeresen
felgyógyult, és még lábra állásánál is sokkalta nagyobb győzelmet aratott
azzal, hogy áttört a vaskalapos osztrák bürokrácián és megalapította a Lauda
Airt. Az 1990-es évek túlzott terjeszkedéséig a cég anyagi szempontból
sikeresebbnek bizonyult, mint a bürokraták által védelmezett állami osztrák
légitársaság, az Austrian Airlines.
A piaci verseny egyre inkább fokozódik; például az Optikusok
Egyesületének erőteljes (ám végül sikertelen) utóvédharca ellenére ma már az
egyik műszaki bolthálózatban is kaphatók szemüvegek, méghozzá a hivatalos
kereskedők által javasolt árnak akár a harmadáért is, amivel persze
tévéreklámjában el is dicsekszik a vetélytárs.
A korlátozó szabályozás ellenére – vagy talán éppen annak köszönhetően –
Ausztria a második világháborút követő korszak egyik gazdasági csodáját
produkálta. A növekedést sikerült figyelemre méltóan tartóssá tenni, és
Ausztria csodával határos módon sokáig mintha immúnis lett volna a más
országokat sújtó recesszióval szemben. Mindezek miatt a nemzetgazdaság
visszaesése az 1990-es években szokatlan élmény volt az osztrákoknak. S ami
ennél is fontosabb: a fejlemények rávilágítottak egyes állami tulajdonú ipari
konglomerátumok ingatag helyzetére, és így ezek az iparágak a többéves
hanyag irányítás és (néhány esetben) a korrupció elburjánzásának
következtében összeomlottak. Ausztriában az üzlet és a politika nem mindig
alakít ki egészséges szimbiózist. Az állami konzorciumokat részekre osztják
és privatizálják, az osztrákok pedig mindeközben abban reménykednek, hogy
az efféle összefonódások a jövőben már ritkábbak lesznek.
A leglátványosabb magánosítási akció eddig az Austria Telekom eladása
volt; a cégmonopólium felszámolásának eredményeképpen a távközlési tarifák
egyes területeken nem kevesebb mint harminc százalékkal csökkentek. Az
Osztrák Posta ezek után biztosra akar menni. A cég igyekszik maga mellé
állítani a lakosságot; ennek jegyében a helyi fiókok spontán jópofi-
kampányokat folytatnak. Az ügyfelek nagy megdöbbenésére a pultosok már
nem vakkantják oda nekik ukázaikat, és nem nézik undorral a feladásra szánt
csomagokat. Ugyancsak a kampány részeként a postaládákon egyik napról a
másikra vidám kis köszöntések és üzenetek jelentek meg. Csakis egy kőszívű
gazember lenne képes arra, hogy érzéketlenül úgy sétáljon el egy "Ich fühle
mich so leer!" (Olyan üres a gyomrom!) feliratú matricával ékesített postaláda
mellett, hogy semmit nem pottyant bele.
A hidegháború időszakában Ausztriának sikerült előnyös üzleteket kötni a
keleti blokk országaival, így a vasfüggöny lebontásakor sok osztrák
üzletember több volt szocialista országban is rendelkezett kiváló
kapcsolatokkal, és kezdték ügyesen kihasználni az adódó lehetőségeket. Az
mindenképpen jó hír, hogy a Kelet-Európával bonyolított kereskedelem azóta
is növekszik. A kevésbé jó hír az, hogy a volt szocialista országok cégei
számos területen olcsóbban tudnak dolgozni az osztrák vállalatoknál, mivel
jelentős mennyiségű olcsó, de jól képzett munkaerővel rendelkeznek. Az
osztrák cégeknek azonban ebből is sikerült profitálniuk, mégpedig úgy, hogy a
termelést áthelyezték valamelyik szomszédos országba, komoly befektetéseket
eszközöltek olyan közös vállalkozásokba és üzletágakba, mint például a
magyar sörgyárak, és több bankfiókot is létrehoztak.
Persze az egyszerű osztrákokban meglehetősen erős az üzletemberek
szándékaival kapcsolatos kétely. Ez a vállalatvezetők nagy titkolózás
közepette folytatott tevékenységét tekintve aligha meglepő. Üzleti titokra
hivatkozva az egyik nagyobb szupermarket-hálózat még 2000-ben is mereven
elzárkózott eredményeinek nyilvánosságra hozatalától. A felügyelő
bizottságok olykor csak a sötétben tapogatóznak, elképzelésük sincsen az
igazgatótanács terveiről – de ez éppenséggel fordítva is így lehet. Amikor
napvilágot látott az a hír, hogy a két legnagyobb osztrák bank egyesülésre
készül, az egyik pénzintézet megrökönyödött vezérigazgatója riportereknek
elpanaszolta, hogy a közeli összeolvadásról elsőként a sajtóból szerzett
tudomást.

Bűn és bűnhődés
Schmäh
A komoly bűncselekmények ritkák Ausztriában, és emiatt aztán amikor
elkövetnek egyet, azzal kiadósan foglalkoznak a lapok. Nemrégiben egy
látszólag megjavult gyilkoson (aki korábban szerepelt a televízióban is, és
magabiztosan, szabatosan nyilatkozott a büntetőjogi reformról) váratlanul
ismét erőt vett a hajlam, és újból eltett valakit láb alól. Ez persze szenzáció
volt a lapok számára. A képernyőn igazán annyira elbűvölő és olyan elegáns
volt hibátlan fehér ruhájában, s igazán szilárdnak és. elvhűnek látszott.
Az osztrákokat lenyűgözik és félig-meddig szerelmetes érzésekkel töltik el
azok, akiknek valamiféle szélhámossággal sikerül bolondot csinálni a
rendőrségből, a pszichiáterekből, a politikusokból, vagy igazából bármely
hivatalos hatósági személyből. A kifejezetten elegáns csalafintaság közkeletű
neve Schmäh (nagyjából a svihákság, az umbulda sajátosan osztrák
megfelelője), és elkövetőjének fegyvertényeit a bulvársajtó vigyori
kajánsággal teszi közzé. Hiszen ki tudna ellenállni olyan kalandos
olvasmánynak, hogy miként lépett meg Ausztriából kopott bőröndjében több
millió schillinggel "Hermine néni", a korrupt építési vállalkozók küldönce,
vagy hogy egy bizonyos pontosan meg nem jelölt korú hölgy, aki hirdetésben
háztartási kisegítőt kereső, élemedett korú bácsikáknak írt vissza, hogyan
futott be hosszú és sikeres karriert az öregurakkal kötött házasságok sorával,
majd meggyilkolásukkal és örökségük begyűjtésével.
Nem szabad persze megfeledkeznünk az elhíresült élelmiszer-ipari csalás
kapcsán előtérbe került neves cégekről sem. Eme svindli olyan döbbenetesen
egyszerű, hogy az ember nem is érti, hogyhogy korábban nem jutott eszébe
senkinek. Mindössze annyi történt, hogy a lejárt szavatosságú előcsomagolt
hústermékeket szépen begyűjtötték a boltok polcairól, minden egyes csomagot
gondosan újrapecsételtek egy későbbi dátummal, majd az árut visszajuttatták,
ahonnan jött.
A Schmäh vitán felül legnagyobb alakja egy bizonyos Udo Proksch
nevezetű bűnöző volt, aki annak idején az egyik híres bécsi kávéház, a
tulajdonában lévő Demel különtermében különféle színezetű (elsősorban
mégis szocialista) politikusokat látott vendégül. E kapcsolatai azután jól is
jöttek neki, amikor első számú gyanúsított lett egy olyan biztosítási csalás
ügyében, amelynek során egy elsüllyesztett teherszállító hajón néhányan
életüket vesztették. Proksch pár szökésben töltött év után kezdett honvágyat
érezni, hiányzott neki a fényűző bécsi életmód, ezért megpróbált álöltözetben
visszaszökni Ausztriába. Több magas rangú személyiséget is kínosan érintett,
hogy a brit hatóságok Heathrow repterén dolgozó alkalmazottai igen
tapintatlanul értesítették osztrák kollégáit, akiknek ezek után nem volt más
választásuk, kénytelenek voltak letartóztatni a határon belépő szökevényt. Így
ért véget ez az elképesztő csigalassúsággal, mondhatni lassított felvételben
folytatott nyomozás, mely egy üldözéses rémálomra emlékeztetett, amelyben a
megszokottól eltérően nem az üldözött, hanem az üldöző lábai nem akarnak
engedelmeskedni.

Botrányok
A Proksch-ügy a szocialistákhoz kötődő botrányok csúcspontját jelentette.
Akadt ezen kívül egy sor másik ügylet, kezdve a költségelszámolással való
visszaélés miatt kitört skandalummal (a költségtérítés valódi jövedelemforrás
Ausztriában), az adócsaláson át egészen a törvénytelen fegyverüzletig. Az új
bécsi Népkórház épületében eluralkodott rendkívüli korrupcióval kapcsolatos
kolosszális botránysorozat több mint egy évtizedig elhúzódott, és az
infrastrukturális projektekre pályázó építési vállalkozók kartellje kapcsán
kirobbant jelenlegi botrány is várhatóan legalább ilyen sokáig terítéken lesz.
Az ilyen és ehhez hasonló gyanús ügyletekkel kapcsolatba hozott politikai
nagykutyák Houdinit megszégyenítő ügyességgel képesek kiszabadulni a
legszorultabb helyzetből is. A végül mégis elítélt néhány fejes rendszerint
megússza bírsággal meg némi szigorú feddéssel, majd a sértett ártatlanság
arckifejezésével távoznak a bíróságról, mintha az egész ügy csak valami
szörnyű félreértés lett volna.

Nyelv
A közmondásossá vált szállóigék az osztrákok ellentmondásos viszonyát
tükrözik a történelemhez és a nemzeti karakterhez. A köznyelvbe átkerült
híresebb mondások jellemzően egy-egy nagyobb baklövést vagy malőrt
örökítenek meg, persze főleg a hatóságok részéről. Mind közül a leghíresebb
így hangzik: "Alles gerettet, Majestät" (Mindenkit kimenekítettünk, fenség) –
ezt jelentette mindenképp megfelelni igyekvő rendőrfőnöke Ferenc Józsefnek,
amikor 1881-ben leégett a Ringtheater. (Az igazság ezzel szemben az volt,
hogy háromszáznyolcvanhatan bennégtek.)
Számos kifejezés idézi az osztrákok idegenkedését az olyan betolakodókkal
szemben, akik rájuk akarják erőszakolni idegen szokásaikat. Az olyan
szólások, mint a "spanyol pofát vágni" vagy a "nekem ez spanyolul van"
(aminek jelentése: nekem ez kínaiul van) még abból az időből származnak,
amikor a Habsburgok rideg és barátságtalan spanyol udvari kíséretet hoztak
maguknak, amelynek tagjai mereven ragaszkodtak a szigorú etiketthez.
Rengeteg olyan szó és szófordulat van, melynek használatával el lehet érni,
hogy a hiú vagy túlbuzgó egyén kissé visszafogja magát. Ilyen például az
Adabei, ami olyan személyt jelent, aki úgy érzi, mindenütt dabei (jelen) kell
lennie, hogy lássák, semmiből nem marad ki. Hasonló a jelentése a
Gschaftlhuber szónak – ezt mondják arra, aki egy személyben az önkéntes
tűzoltóbrigád parancsnoka, a Tekeklub elnöke, a helyi énekkar pénztárosa, és
ráadásul még hadnagy az Üdvhadseregben. A buzgómócsingokat pécézi ki a
következő ízes kifejezés is: "Schnittling auf allen Suppen" (minden levesben
snidling, azaz minden lében kanál).
Még a Bearntensprache (a hivatali bikkfanyelv) is rabul ejtheti a
rácsodálkozót, hiszen ki tudna ellenállni egy olyan csábító kifejezésnek, mint
a das lebende Inventar (élőállomány), amely az iskolákban .dolgozó tanárok
gyűjtőneve. Vagy ott van az önironikus Löschmeister (oltómester), ami
valójában tűzoltóparancsnokot jelent. Vannak aztán olyan szavak is, melyek
zenei vagy hangutánzó jellegüknek köszönhetik tetszetős hangzásukat. Aligha
lep meg bárkit is, hogy a Schnorrer és a Schrnarotzer szavak egyaránt azt
jelentik: "ingyenélő, élősdi". A Kerzlschlucker (szentfazék; illetve szó szerint
gyertyasóvár) pedig egy olyan kibírhatatlanul jámbor személy aki soha
egyetlen misét sem mulaszt el. A sörhas osztrák megfelelője pedig nem más,
mint a Backhendlfriedhof (sültcsirke-temető).
A feltörekvők menőnek számító idegen nyelve az angol, mely már nem kis
mértékben beszivárgott a divat, az üzleti élet és a politika nyelvezetébe. A
"super", "fit", "clever" szavak rengeteg társukkal egyetemben beépültek a
köznyelvbe, akárcsak a "sorry" (bár ez az osztrák nyelvhasználatban általában
ironikus töltetű, és azt sugallja, hogy a bocsánatot kérő egyáltalán nem
sajnálja, amit tett), vagy az "ex cathedra" nyilatkozó akadémikusok kedvenc
közhelyének számító "last but not least" (végül, de nem utolsósorban). Az
egyik rádióállomás meg is próbált ebből a trendből tőkét kovácsolni magának,
és hirdetéseiben olyan halandzsa német szlogeneket alkalmazott, amelyekből
nyelvészeti érdeklődésű ifjú hallgatói kihámozhatták a bennük megbúvó
popslágerek sorait – íme néhánypélda: "Olju niedis Laf" vagy "eiwill sörweif"
azaz eredetiben: "All you need is love" és "I will survive").
Az osztrákok a megkopott, szürke frázisokba is bármikor képesek olyan új
színt vagy egy árnyalatnyi finom hangsúlyváltást vinni, hogy attól a látszólag
ártatlan klisé halálos fullánkká váljék, illetve a halálos döfés ártatlanná
szelídüljön. Az igazi mesterek szüntelenül új keretek közé illesztik a nyelvet,
és így folyvást új kifejezéseket tudnak létrehozni. De nem tagadják meg
magukat, tehát egyáltalán nem várják, hogy ezen a téren – vagy bármely más
téren – mutatott zsenialitásukat érdemei szerint elismerjék. Az átlag osztrák
Grillparzerhez hasonlóan még semmibevételéből is aforizmát alkot: "A
világnak ezen a táján aztán várhat az ember az elismerésre. Ausztriában nem
nagykeresztet aggatnak a zsenire, hanem inkább a zsenit aggatják egy nagy
keresztre..."

Beszélgetés és gesztusok
Az osztrákok a finoman sértő verbális inzultusok oly gazdag fegyvertárával
rendelkeznek, hogy mondandójuk világossá tételéhez nincs is szükségük
gesztikulálásra. Való igaz, hogy a külső szemlélő számára meglehetősen
flegmatikus népségnek tűnnek. Korántsem ritka eset, hogy egy vendég
szótlanul gondolataiba merülve végigül egy egész estés összejövetelt; kétség
nem férhet hozzá, hogy azon a gondolatébresztő wittgensteini tételen
morfondírozik, miszerint "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell".
Az osztrákok a végtelenségig képesek közömbösek maradni mindenféle
szóbeli ráhatással vagy öntömjénezéssel szemben; a látványosságok viszont
leveszik őket a lábukról. Gyakran hallani azt a lekicsinylő megjegyzést, hogy
"Er macht sich wichtig" (vagyis hogy valaki csak játssza az eszét), és a
tudálékosok által előadott Wichtigtuerei (fontoskodás) jutalma mindenkor egy
jó adag lefitymálás.
Amikor az arrogancia vagy a fondorlatosság pellengérre állítása van
napirenden, akkor bizton számíthatunk az előítéletek kiütközésére. Különösen
a vidéki tartományokban élők meglehetősen epés véleménnyel vannak a
bécsiek jelleméről, és ezt a városnévből formált különféle kifejezésekben
szavakba is öntik. Ilyen például a "Du wienerst mich an" (rosszul vagyok
tőled); a "wiendiger Typ" (sötét alak); vagy az a nézet, mely szerint "Wer
nichts wird, wird Wiener" – azazhogy aki egy nagy senki akar lenni, annak
elég, ha bécsivé lesz. A bécsiek minderre hasonmód riposztoznak, mégpedig
olyan kitételekkel, mint a "tiroli zsírgombóc" vagy a "keletre szakadt fríz" – ez
utóbbi halálos sértés a Burgenlandban élők számára, akiket ez a megjelölés a
Németország északi részében élő szerencsétlen frízeknek tulajdonított
mérhetetlen ostobasággal fémjelzett szellemi kategóriába utal.
A morgolódás és a panaszkodás elengedhetetlen kellékei az osztrákok –
főként a bécsiek – beszélgetéseinek. "Ha egy osztrák nem kritizálhat, az olyan,
mintha kiherélnék" – állítja Gerti Senger, a közismert szextanácsadó. Az
előbbi azonban kiegészül némi egyéni bájjal és szívélyességgel, úgyhogy
végső soron a kívülálló hajlamos azt hinni, hogy az egész nem más, mint az
alázatosság köntösébe öltöztetett agresszió.
Az elégedetlenség kifinomultabb formái már-már pesszimizmusfilozófiává
alakulnak – az osztrákok ezen a téren különösen a jóslatok készítésében
jeleskednek. Megkapó példáját adja a hivatásos borúlátásnak a futurológus
Millendorfer professzor, aki egyszer kifejtette, hogy Ausztriának jók a
kilátásai az elkövetkező mintegy húsz-ötven évre, feltéve persze, ha
valamiképpen sikerül öt évnél tovább fennmaradnia. Ám egy napon a tudós
professzor – önmagához képest – szokatlanul vidám hangulatban volt. Amikor
megkérdezték tőle, mi ennek az oka, így felelt: – Javult a helyzetünk.
– Örömmel hallom – válaszolta beszélgetőtársa. – Csak nem esett vissza az
öngyilkosságok száma?
– Nem – mondta Millendorfer professzor –, a számok meghökkentően
állandóak. A világ többi országában viszont jelentősen nőtt az arány.