Miért

nem bírjuk a vállalkozókat?

Írta
BELINSZKI ZOLTÁN










PANNONICA
KIADÓ





ISBN 963 9252 76 X

© Belinszki Zoltán, 2003
© Pannonica Kiadó, 2003







TARTALOM
 Elöljáróban

Egy rövid könyvben elmondani, hogy ma Magyarországon kik a vállalkozók, általánosan mi jellemzi
őket, s e jellemzők közül melyik mi okból bosszantja a nem-vállalkozó többséget - higgyék el, nehéz
vállalkozás.
Mert ki is a vállalkozó? Olyan ember, aki a bérrabszolgaság béklyói helyett az állandó önkínzást
választja. Álmait tervvé, majd terveit valóra váltva akarja megteremteni az ideális munkahelyet. Ezért
felcseréli a napi nyolc órát a kötetlen munkaidővel (értsd: éjjel-nappal), és cserébe megkapja a világ
legkönyörtelenebb főnökét. Azt a felettest, aki elől nem lehet elbújni, akinek a háta mögött nem lehet
intrikálni, és aki beosztottja minden gondolatát ismeri: saját magát.
Persze vállalkozó és vállalkozó között is óriási a különbség. Vannak, akik korábban kezdtek üzleti
tevékenységbe, mások jelenleg is ezt csinálják, megint mások a jövőben vágnak majd bele.
Állítólag vannak olyanok, akik sohasem csinálták, és nem is fogják, de ilyet alig említ a
szakirodalom. Ugyanis létezik olyan vállalkozás, ami hasonló szerepet tölt be, mint az intim
kapcsolatok között a flört. Egyszeri vagy néhányszori tevékenység, mely hasznot hozhat. Szakszerű
elnevezése: seft. Ilyen volt, amikor a nyolcvanas években babakocsikból készült fűnyírók tűntek föl a
kertekben, török aranylánc csillogott mindenkin, s a lemetszett rózsák a „minyimum, madam"-tól
visszhangzó lengyelpiacon beszerzett kristályvázákban ontották illatukat.
A kilencvenes évek elejére többeknek sikerült ezt a műfajt mesterfokra fejleszteni. A legnevesebb
agráregyetemen telefonkártyákat készítettek házilag. Mézeskalácsot, hologramos képet, illetve
videokazettákat forgalmaztak egy katolikus tanítóképző főiskola kollégiumában. Ám a csúcs a miskolci
universitas volt, mely nevéhez méltóan minden földi leleménnyel rendelkezett. A találékony
sokoldalúan képzett hallgatók a megfáradt utazót zárjegy nélküli rövid italokkal fogadták, ha kellett,
tetőtől talpig fel tudták öltöztetni, ellátták a legmodernebb híradástechnikai eszközökkel, s ha nagyon
kedves vendég volt, harmadáron tökéletes, első osztályra szóló MÁV-menetjegyet nyomtattak ki neki.
Bonusz diákigazolvánnyal.
A legszabadabb értelmezők addig merészkednek, hogy a seft körébe sorolják azon leleményt,
melynek keretében 2002 júliusában a büfé nélküli, közel két órát késlekedő debreceni sebesvonaton egy
idős hölgy kétszáz forintért osztogatta a kenyérszeleteket, és a pénz átvételét követően kente meg zsírral
a lába előtt álló bödönből. Ha elfogadom ezt az értelmezést, az én életemben is megváltozik néhány
elem. Például az a tranzakció, mely során ötödikesként huszonnyolc darab jó minőségű és kettő darab
fejetlen műanyag indiánra cseréltem a plüsskutyás ceruzafaragómat.
Az igazán nagy seftesek és a pitik között jóval élesebb a határvonal, mint a legális és az illegális
ügyletek között. A legnagyobbak a 21. századra zömében legalizálták magukat. Múltjukról nemigen
beszélnek.
A tisztes munkával és olykor szerencsével teremtett vagyont tekintve nagyjából a skála két
végpontján áll a frissen kilakoltatott tiszabői vályogvető és a szükséges plusz milliárdjairól híres
vállalkozó. A legális tevékenységet tekintve hasonló a különbség a fekete, a szürke, ill. a fehér
gazdaságba tartozók között. Kimondhatatlanul sok értékes tanulság adódik abból, ha a vállalkozásokat a
törvényes tevékenység és a haszon szempontjait összegezve vizsgáljuk, ám erről a vállalkozói etika
fejezetében olvashatnak majd.
Tehát voltaképpen ki is a vállalkozó? Aki rövid vagy hosszú távon, legálisan vagy illegálisan,
haszonnal vagy anélkül tevékenykedik. Más szempontból megközelítve: aki nem pusztán bérből és
fizetésből él.
Netán könyvet ír a vállalkozókról - persze vállalkozásban.

Hányan vannak?

Az ember néha elgondolkodik, vajon hány ilyen őrült járkál köztünk? A statisztikák szerint
Magyarországon ezer lakosra 75 bejelentett vállalkozás jut. Ebből a szempontból már kétszeresen
leköröztük az Európai Uniót. Egyrészt ott ez a szám csak 48, másrészt nálunk a be nem jelentett
vállalkozások száma is jóval több.
A mintegy félmillió egyéni vállalkozással szemben előretörtek a társas vállalkozások, ám
napjainkban a legdinamikusabban a nonprofit szektor fejlődik.
Idén az első negyedévben 33 ezer új vállalkozás létesült. Ennek mindössze egytizede volt egyéni.
Lám, mindenki társaságra vágyik - gondolhatnánk, pedig a vizsgált szektorban foglalkoztatási
szempontból korántsincs így.
Tíz vállalkozás közül hat egyáltalán nem foglalkoztat senkit, illetve nem jelenti be. Csak minden
harmadiknál található 1-9 alkalmazott. Bizonyára a tömegiszony az oka, hogy tíznél több embernek
csak 3,7%-nál adnak munkát. A járulékok miatti költségérzékenység ugyanis önmagában nem
indokolhatja, hogy kockáztassák a megfelelő adminisztrációt. Ha például a tatabányai polgármesteri
hivatal kétszázötven fő feletti létszámát nézzük, szinte hihetetlen, hogy a magyar vállalkozások közül
egész pontosan ezerből egy enged meg magának ekkora apparátust.
Több tanulmányban is szerepel, hogy hazánkban a magánszektor közel háromnegyede egyéni
vállalkozókból áll, s a vállalkozóknak csupán kétharmada főállású. Ráadásul ez a legdinamikusabban
változó réteg. A legtöbben kipróbálják magukat, esetleg csak másodállásban, és ha a gyors siker
elmarad, visszamenekülnek az alkalmazotti létbe. 1993-ban az illetékesek úgy nyilatkoztak, hogy a
bejegyzett vállalkozások közül minden ötödik fantom, azaz valójában nem működik. Bizonyára többen
felteszik maguknak a kérdést: ők vajon hová tartoznak?
Az egymilliós álomhatárt hat esztendővel ezelőtt érte el az üzletemberek létszáma. Ennek ellenére a
szociológusok azóta is csupán hat-hétszázezres réteget említenek. És milyen arányban teljesül be az
álom? A legfrissebb becslés szerint napjainkban négy-ötezer a sikeres nagyvállalkozók száma.
Ilyen tömegű és erejű vállalkozói réteg társadalmi hatása sem lebecsülendő. Mivel a regisztrált
üzletemberek közel negyven százaléka Közép-Magyarországon, s ennek számottevő része Budapesten
működik, közös akarattal akár főpolgármestert is választhatnak! Emlékeztetőül: Demszky Gábor
legutóbb 348 534 szavazattal lett a főváros első embere.
De továbbmenve: bármikor lecserélhetnék a kormányt a 2002-es különbség több tucatszorosával.
Csak hát az a fránya megosztottság! A rendszerváltás óta lezajlott négy választáson a szavazók a
Vállalkozók Pártja egyetlen önálló jelöltjét sem juttatták be a magyar országgyűlésbe.
Ha jobban belegondolunk, mindegyikünknek van vállalkozó rokona, minimum első unokatestvéri
szinten. Itt említhetjük meg egy mondat erejéig a keresztapákat. Nem csoda, ha némely telítettebb
família családi vállalkozást is működtet. Érdekes momentum, hogy a foglalkoztatottak száma e területen
sem mutat növekedést. Sőt a fluktuáció sem kisebb, mint más cégeknél.

Miből élnek?

Ha jövedelemről van szó, az európai adagnál is szemérmesebb nemzet a miénk. A hivatalos
bevallásokat viszont mindannyian komolyan vesszük. Törvénytisztelő állampolgárként ez a honi
vállalkozókat is kétségkívül jellemzi.
Laki Mihály szociológus a következőképp határozta meg a nagyvállalkozók csoportját egy
interjúban: „Mindenki, aki vállalati méretben termel vagy szolgáltat, évi ötszázmillió-egymilliárd forint
körüli forgalma van, három-négyszáz alkalmazottat foglalkoztat és fő- vagy egyedüli tulajdonosa a
cégének." Hogy miért nem szerepelnek a nyilvánosság előtt, arra azt a választ adta: kisebb részben az
adóhivataltól félnek, nagyobbrészt a maffiától. A neves tudós álláspontja szerint a Fenyő-gyilkosság
leginkább arra döbbentette rá ezeket az embereket, hogy hiába rengeteg a pénzük, sebezhetők
maradnak. Épp ezért választaniuk kell: vagy vállalják eredményeiket, és ezzel célponttá válnak, vagy
hamis adatszolgáltatással rejtőzködnek az alvilág elől. Az APEH-összesítések alapján elmondható, hogy
többségük a kevésbé kockázatos megoldás mellett döntött.
Amikor megnézzük az adóhatóság által összesített adatokat, nehéz sorsok tárulnak elénk. Olyan
küzdelmek, melyek megmutatják az elemekkel harcoló embert, a néma hősök sokaságát, akik
reménytelennek tűnő helyzetükben is helytállnak, s vállukon viszik a magyar gazdaság tiszta fehér
unikornisát.
Vállalkozónak, különösen egyéni vállalkozónak lenni nem könnyű. 1998-ban még 51%-uk
gazdálkodott nyereségesen, ám a következő esztendőben már csak 49. Átbillent a mérleg nyelve, s
napjainkig úgy maradt. A legtöbb egyéni vállalkozót iszonytató költségek keserítik, hisz a
hétszázmilliárdot meghaladó bevételükből csupán negyvenmilliárd marad meg jövedelemnek.
Az egyik legnépszerűbb és legnagyobb hasznot hozó tevékenység a nagy- és kiskereskedelem. Aki
ezt választja, és képes nyereséget termelni, átlagosan évi félmilliós jövedelemre számíthat. A
vendéglátásban már csak alig havi harmincezer forint haszon van. Ennél is kevesebbet hoz az
ingatlanügyek intézése, az erdő- és vadgazdálkodás, illetve a bányászat. Nem véletlen, hogy utóbbit
mindössze heten művelik, éves szinten alig negyedmilliós plusszal. Ez már nem is vállalkozói kör,
hanem zártkörű klub.
A leginkább szakmaszeretők a nyilvántartás szerint a szobafestők. Mintegy hatvan százalékuk évről
évre veszteséges, mégsem csapják oda a pemzlit, csak létráznak és húznak tovább. Ausztriában
kevesebből is származott már nagyobb baj...
Persze mindig megcsillan egy-egy reménysugár. Az első negyedévek adatai szerint a magyar
vállalkozók egyik megváltója az EVA, vagyis az egyszerűsített vállalkozói adó. Sokáig veszteséges
egyének és cégek alig pár hónap alatt termőre fordultak. S ha számításba vesszük, hogy az EVA alá
bejelentkezők mintegy hatvanezres tömegének több mint fele sikeresen kezdte az évet, és a tendencia
folytatódik, a tervezők, oktatók és újságírók után nem késhet már soká a nyomorgó kőművesek,
burkolók és kárpitosok nagy ívű felemelkedése sem.
A példa már adott. Vigyázó szemünket vessük Jász-Nagykun-Szolnok megyére, ahol az ország
legnagyobb éves jövedelmet bevalló vállalkozója él. Sajnos titkolja a nevét, talán mert restelli, hogy 755
milliós éves jövedelmével nem került föl a száz legvagyonosabb üzletember adatait tartalmazó listára.
Gyógyír lehet sebzett lelkére, hogy még ő is jócskán megelőzte a legnagyobb bért bevalló
alkalmazottat, aki közel nyolcvanmillióból tengődött abban az esztendőben.


Kiből lesz vállalkozó?

Ha a kérdést jelenidőben tesszük fel, a helyes válasz: egyre kevesebbekből. A számok azt mutatják,
hogy a kilencvenes évek vége óta ki tudja, miért, csökken a vállalkozói kedv Magyarországon.
Bizonyára többen is olvastak a sikeres üzletemberekről, akik igazi munkaalkoholistaként napi 12-14
órát dolgoznak, s bár rengeteget keresnek, alig költenek luxusra. Vagy látták a hirtelen meggazdagodók
hirtelen bukását. Végül pedig belegondoltak abba a sok százezres többségbe, akik megpróbálták, de
kudarcot vallottak.
A leginkább vonzó perspektíva manapság a tulajdonosok körébe tartozni. Ők azok az emberek, akik
nem dolgoznak a pénzükért, hanem a vagyonuk hozamaiból élnek. Legszűkebb értelemben néhány ezer
főről van szó. A legtágabb értelmezés szerint pedig a lakosság 18-20 százaléka tartozhat ebbe a körbe.
Ez is mutatja a gazdasági fejlődés révén hosszú évszázadok alatt elért eredményt. Az ókori Spártában
megközelítőleg húsz-nyolcvan volt a tulajdonnal bíró polgárok és a nincstelen helóták aránya...
 Egy elemző szerint a vállalkozói hajlandóság évek óta tartó csökkenése a vállalkozói réteg
kialakulása és viszonylagos stabilizálódása mellett más jelenségekkel is összefüggésbe hozható. Ilyen
például a tőkehiány és a kedvezőtlennek tartott adózási és hitelezési feltételrendszer. Ez nem más, mint
egy társadalmi tanulási folyamat, amelynek során a vállalkozáshoz kötődő mítoszok fokozatosan
elenyésznek. Ennek egyik következménye az, hogy a vállalkozást elutasítók indokai között inkább a
tőkehiány szerepel, mint kockázatkerülő mentalitás.
Nem volt ez mindig így. A szocialista rendszer enyhülésével többen már a hetvenes években
elkezdték a maguk vállalkozását. Mások - tudtukon kívül - szintén üzletemberi karrierre készültek.
Megtanultak bizonyos pénzügyi, vezetési, tervezési technikákat, melyeket később piacosítani tudtak.
Utolsó lendületként közvetlenül a rendszerváltás előtt vagy azzal egy időben a volt pártapparátus
végkielégítést és más lehetőségekét kapott. Ki mint tudott, úgy élt vele. A Hazafias Népfront Komárom
megyei titkára például megnyitotta az első Rejtő-stílusú kocsmát Vértesszőlősön. Mások több
tízmilliós-százmilliós ingatlanokat vagy termelőüzemeket szereztek meg fillérekért. Erről természetesen
mindenkinek megvan és meg is lehet a véleménye.
A nagyvállalkozókat érintő vizsgálat néhány megállapítása azonban rávilágít több olyan tényre, ami
legalábbis kétségessé teszi a sokszor előítéleteken alapuló véleményalkotást. Tény, hogy a nagymenők
markáns része párttag volt a rendszerváltozás előtt, ám ez utóbbi még nem magyarázat a sikereikre. „A
történet nem mindig olyan egyszerű, hogy valaki pozícióban volt hajdan, aztán jól lenyúlt, mondjuk,
egy gyárat, és most milliomos. Valamit látni kell: azok az emberek, akikről most beszélünk, nagyon
értik a dolgukat. Lehet, hogy annak idején a szocializmusban egy veszteséges vállalatot irányítottak, és
valami szemetet termeltek a KGST-nek, de most minőséget állítanak elő, méghozzá versenyképesen.
Belejöttek, beletanultak. A lényeg, hogy tudnak élni az esélyeikkel. Beszéltünk például valakivel, aki
rájött, hogy mekkora buli lenne a nagy üzlethálózatok csarnokaiba szellőztetőberendezéseket beszerelni,
és egy haverja révén megkapta a munkát. Sokkal fontosabb az a mozzanat, hogy ez a valaki attól kezdve
a megrendelők teljes megelégedésére dolgozik" -állítja egy szociológus.
A köznapibb sikertörténetek egy részében már létező munkahelyi csoportok kerülnek át a
vállalkozásba. Válogatott csapatok, melyek nyereséges üzletágakat működtettek. Optimális esetben a
korábbi vezető ezt privatizálta.
Az egyik példa erre egy külföldi szigetelési technikát alkalmazó kft. A vállalkozás vezetője régi
vállalatánál a nyolcvanas évek elejétől kezdve lépésről lépésre kialakított egy viszonylag nagy
önállóságot élvező osztályt a cégen belül. Olyanok kerülhettek ide, akik hajlandók voltak aktívan
közreműködni új híd- és útszigetelési eljárások kidolgozásában, illetve ilyen típusú nyugati technológia
felkutatásában és hazai adaptálásukban. A válogatás feltételeit a vállalati átlaghoz képest szigorúbban
szabályozták. Az osztályhoz a mérnökökön kívül néhány szakmunkás is tartozott, akik - alkalmanként
ugyan keményebb konfliktusok árán - megszokták a nyugati technológia szigorúbb előírásainak
betartását. Ebben a folyamatban olyan viszonyok jöttek létre, amelyek lényegében változtatás nélkül
működtethetőek voltak a vállalkozás keretei között is.
Az előbbihez sokban hasonlít egy borkombinát konyhavezetőjéből lett vállalkozó esete. Miután a
vállalat tönkrement, a lábasok ura megvásárolta a cég üzemi étkezdéjét. Ezt többek között azért tehette
meg, mert rendelkezésére állt egy jó színvonalú, a magánvállalkozás szigorúbb fegyelmi feltételeit is
kielégítő dolgozói együttes. A konyha ugyanis a hetvenes évek végétől a vállalat alkalmazottainak az
étkeztetésén túl, hétvégeken lakodalmakat bonyolított, s alkalmanként vadásztársaságokat szolgált ki. A
különmunka jó kereseti lehetőséget teremtett a konyhai dolgozóknak, és mindenképpen minőségi
munkát kívánt meg. A jó fizetés pedig lehetővé tette a konyhavezetőnek, hogy csapatát igényei szerint
válogassa. Mivel gyakran adódtak különlegesebb feladatok, a beosztottak a szokásosnál nagyobb
önállóságot kaptak. Az előző példához hasonlóan itt is olyan munkatársi és főnök-beosztotti
kapcsolatok jöttek létre, amelyeket lényeges változtatás nélkül átvihettek a vállalkozásba.
 A fennmaradásra azonban a legjobb feltételek mellett sincs garancia. Egy húszas évei végén járó
külkereskedő addig próbálta eladni a készletként rámaradt fagylaltgépet, míg végül társult a leendő
vevővel. A sikertörténet igazán romantikus kezdet után egyre magasabb nagyságrendekben folytatódott.
Ma már az ország nagy részét lefedő termelési kapacitással, szállítóeszközökkel és kereskedelmi
hálózattal rendelkeznek.
Megállni azonban nem lehet. Az uniós csatlakozás küszöbén két választásuk van: vagy igyekeznek
minél jobban felfejleszteni a céget a multik beáramlásáig, vagy eladják egy multinak, aki elég tőkeerős
ahhoz, hogy növelje a megvásárolt piaci részesedést. Gyorsan, amíg el nem olvad...
Ha ehhez az állandó stresszhez még hozzátesszük a társadalom más rétegeiből folyamatosan áramló
irigységet és utálatot, nem csoda, ha manapság kevesen vállalkoznak a vállalkozásra. Az egyik
nagyvállalkozónk panaszolta: „egy csomó embernek munkát adok, az adómat megfizetem, akkor meg
mi a bajuk velem. Valaki elmesélte, hogy az egyik munkása egy csavarhúzóval végigkaristolta az
autóját, pedig kétszer annyit keres nála, mint amennyit máshol kapna."
A szociológusok felmérései szerint a vállalkozók általában elutasítják a vagyoni különbségeket.
Viselkedésük hátterében az áll, hogy jelentős részük a kádári idők jóléti szocializmusának
biztonságában nőtt fel, és hasonló, csak valósabb biztonságérzet után áhítozik.
Erről az jut eszembe, amikor Rockefellernek tudtára adták, hogy egy kommunista agitátor tart
szónoklatot az embereinek. A mágnás odasétált az illetőhöz és megkérdezte:
- Mondja, maga tényleg azt hirdeti, hogy a javakat fel kell osztani egyenlő arányban az emberek
között?
- Igen - hebegte a szónok.
- Akkor jó - felelt Rockefeller, majd zsebébe nyúlt a jegyzetfüzetéért. - Ha jól tudom, a jelenlegi
vagyonom... igen, ennyi. Hányan is élnek a Földön? Nos, itt az ötven centje, és hagyjon engem békén!

Vállalkozók és kihívások

Mint minden szoros viszony, ez is izgalmas és ellentmondásos. Hétköznapi élete során a vállalkozó
általában kerüli a kihívásokat. A legtöbben egyenesen rettegnek a bizonytalan jövőtől, a kellemetlen
fordulatoktól, s egyáltalán: a kiszámíthatatlanságtól. Mikor azonban döntési helyzetbe kerülnek, mégis
sokan elfogadják a kihívást, mert új távlatokat találnak benne.
Van, aki a virtust említi magyarázatul. Egy remekírónk pompásan érzékelteti mindazt, amit ez a
fogalom jelent. Hasonlata úgy szól, hogy az ejtőernyősöket mindenütt a világon elméleti és gyakorlati
órák során készítik föl a feladatra. A virtuskodó legény viszont az ugrás előtt kér egy pálinkát, nem visel
ejtőernyőt, kiugrik, és semmi baja nem esik.
A magyar vállalkozót nem lehet a virtus hiányával vádolni. A szociológiai felmérések szerint minden
harmadik üzletember úgy kezdett a vállalkozásába, vagy jelenleg úgy működteti, hogy semmilyen
tartaléka nincsen. Csak minden másodikuk rendelkezik irodával.
Közismert az a történet, melyben a bűnügyi újságíró faggat egy betörőt. A bűncselekmény részletes
leírása során kiderül, hogy a bűnöző intelligens, jóbeszédű ember. Végezetül a riporter megkérdi:
„Mondja, magának jó szakmája is van, lakatos, miért nem lett inkább tisztes mesterember? Mire az
elítélt: - Nem volt hozzá merszem."
Az óvatosabbak csak fél lábbal lépnek át a vállalkozói létbe. Egy hét évvel ezelőtti kutatás szerint a
vállalkozóknak mintegy negyede keres kizárólagos munkát a vállalkozásban, s további mintegy hatoduk
csak jövedelemkiegészítést. Utóbbiaknak sosem telik le a hét szűk esztendő. A statisztikák alapján a
másodállású üzletemberek biznisze a legingatagabb. Mivel nem ez az egyetlen, s talán nem is a fő
jövedelemforrásuk, nem tesznek érte annyit, mint akinek kizárólag ettől függ a megélhetése. Míg a
főállású egyéni vállalkozók háromnegyede talpon maradt a hároméves mért időszakban, addig a
mellékállásúaknak csak alig több mint fele. Az állásukat vesztett vagy más módon vállalkozásba
kényszerített emberek legtöbbször kiharcolják a fennmaradást.
Egy honi vállalkozásnál ez már sikernek számít. A kisvállalkozók jelentős része nem is kíván
növekedni. Az esettanulmányok azt mutatják: Magyarországon sikeres az a vállalkozó aki fenntartja az
üzletét és gondoskodik a családjáról. Ez sem kis kihívás. Néhányan úgy nyilatkoztak, a nagy kiugrással
egyelőre várnak: EU-ra, kedvezményes hitelekre, tisztázottabb viszonyokra.
Tény, hogy a vállalkozás ritkán talál tiszta viszonyokat. A folyamatosan változó jogszabályok miatt
ugyanannak a tevékenységnek gyökeresen más lesz a megítélése. Bő negyed százada nagy port vert fel
a meggymagos esete. Egy élelmes ember a kádári rendszerben észrevett egy értékes apróságot. A
konzervgyárak ugyanis akkoriban egyszerűen kidobták a feldolgozott gyümölcs magját. Emberünk ezt
összeszedette, majd elültettette, és a facsemetéket jó áron eladta. Akkor per és nyilvános meghurcolás
járt érte. Ma remek ötletnek tartjuk.
Nemrégiben megbüntettek egy vállalkozót illegális kereskedés miatt. Az illető a kilencvenes évek
elején is ezt csinálta, csak akkor a dolog törvényes volt. Lerakatokban és piacokon árusították az
olcsóbb cigarettát. Hatalmas forgalmú nagykerek nőttek föl azokban az években. Ám a termék hatósági
áras és zárjegyes lett...
Van, akinek a bűn teremt piacot. Volt egyszer egy debreceni mérnök. A kilencvenes évek elején a
vagyonellenes bűncselekmények egyre magasabb számadataiban meglátta a lehetőséget. Félmilliós
tőkéjével vagyonvédelmi vállalkozást alapított. A cég dolgozói létszáma alig egy évtized alatt hetven
főre emelkedett, és a negyvenes évei végén járó üzletemberből milliárdos lett. Vállalkozását elmondása
szerint azért nem fejlesztette országossá, mert úgy véli, bizonyos távolságon túl már nem tudja
felügyelni az egységek működését. Az ellen sem védekezhet, hogy meglopják.
Szintén nem lehet a kihívások elutasításával vádolni a pezsgőtablettát kiagyaló és gyártó cég első
emberét. Részvénytársasága első üzemét egy veresegyházi kukoricásban hozta létre társaival. 1995-ben
a céget egy amerikai gyógyszeróriás vette meg, dollármilliókért. Ragaszkodtak hozzá, hogy a céget
továbbra is korábbi vezetője irányítsa. A menedzser néhány év után túl merevnek érezte a
multinacionális vállalat kereteit, ezért egy merész húzással visszavásárolta a tabletták jogait. Ezzel a
lépéssel kétszeresen igazolta: aki elfogadja a kihívásokat, vállalkozói léte során kétszeresen is számíthat
a pezsgésre.

A vállalkozók egészsége

Nem csoda, ha a rengeteg stressz, az egyre súlyosabb kötelesség terhe a vállalkozók kórlapján is
megmutatkozik. Eléggé el nem ítélhető módon nem készült részletes kimutatás az utóbbi években a
vizsgált réteg tipikus betegségeiről és a megelőzés lehetőségeiről. Egy korábbi szociológiai felmérés
meglehetősen dodonai megállapítást közölt. E szerint: „...a kimerültség, az anémiás, neurotikus tünetek
legtöbbje valamelyest mérséklődött 1993 és 1997 között, mind a felnőtt népesség, mind pedig a
vállalkozók körében."
Több háziorvost kérdeztem meg a tapasztalatokról, s rögtönzött felmérésünk meglehetősen érdekes
eredményt hozott. A válaszok alapján kibontakozó kép fókuszában a rendszeres megbetegedések állnak.
Ha hihetünk a beszámolóknak, a megvizsgált üzletemberek közül főként a kisvállalkozóknak vannak
évente megújuló kórképei. A betegség (általában idegkimerültség, szívritmuszavarok, pánikbetegség)
rendszerint hirtelen jelentkezik, s legtöbbször egy-két hónapig tart. Szakszerű kezeléssel akár három
hónapig is elhúzódhat. Végül, amilyen hirtelen jöttek, megszűnnek a panaszok.
Cinikusabbak szerint a jelenség összefüggésbe hozható a társadalombiztosítási rendszerrel. Volt, aki
azzal vádolta meg a vállalkozókat, hogy az „egész hacacárét" azért csinálják, hogy megússzanak néhány
havi tb-járulékot, és cserébe táppénzt kapjanak. Sejtelmünk sincs, mi juttathatta az illetőt erre a
következtetésre... Talán az a kétségtelen tény, hogy a nagyobb cégek tulajdonosai, ill. menedzserei
sokkal ritkábban betegeskednek hónapokig. Ráadásul a táppénzen lévő kisvállalkozók valójában
továbbra is dolgoznak. Némelykor épp az orvosi rendelő szomszédságában.
A józan paraszti ész szerint a magyarázat egyszerű. Egyrészt a magasabb jövedelmű réteg
megengedheti magának a menedzserszűrést évente vagy akár még sűrűbben. A nagyvállalkozók
körében végzett vizsgálat szerint két dolog van, amire az érintettek nem sajnálják a pénzt. Az egyik az
egészségmegőrzés, a másikat a családról szóló fejezetben találják.
Nem nehéz elképzelni, milyen ellenérzést kelt a különféle rendelőkben hosszasan várakozó
alkalmazottakban, ha belegondolnak, hogy a sikeres üzletembert két-három óra alatt öt-hat szakorvos
vizsgálja végig - többnyire egy magánklinikán. A programban szerepel bőrgyógyászati, fül-orr-
gégészeti, szemészeti, kardiológiai szűrés, EKG, CT, laborminták levétele és szerencsés esetben
nőgyógyászati, ill. prosztatavizsgálat is. Az elitintézmény egy hét múlva részletes jelentést küld az
eredményekről és az akkorra már bizonyára beteg állapotáról. Ha még ekkor sem derült ki semmi, az
általános közérzetre garantáltan kedvezőtlen hatást gyakorol a hatszámjegyű számla. De ezt senki sem
irigyli.
Másrészt: magától értetődő, hogy a beteg kisvállalkozó tevékenysége folytatására kényszerül. Mivel a
korábban említett okok miatt kevesen alkalmaznak segéderőt, a megélhetésért folytatott küzdelem
csakis rájuk hárul. Támogatást senkitől sem várhatnak. Megértést még kevésbé.
Holott a társadalom nagyon keveset tud arról, mi minden nyomaszthat, sorvaszthat és keseríthet egy
vállalkozót Magyarországon. Stadler József megrendülten nyilatkozta ítélethirdetése után, hogy a
szabadságvesztés „rátett a betegségére". Tegyék kezüket a szívükre: hányan sajnálták szívből igazán?
Érdemes és talán kevésbé költséges a dolgot a megelőzéssel kezdeni. Az egyik legnagyobb rizikót az
étkezés jelenti. A dietetikusok szerint a rendszeres evés sorsdöntő jelentőségű az egészségmegőrzésben.
Ehhez viszont nem árt valamilyen napirend.
A vállalkozók többsége állandó időzavarban szenved. Egy felmérés szerint tízből kilencre jellemző
közülük, hogy kora hajnalban vagy késő este is dolgoznak. Házikoszthoz jó esetben hetente egyszer-
kétszer jutnak. S mivel nemegyszer az étkezési időt is üzleti tevékenységgel töltik, maradnak a
gyorséttermek, az irodai pizzarendelések és a vendéglők nem túl gyomorkímélő kínálatai. Üzleti
ebéden, vacsorán nem illik diétázni, különösen akkor, ha mi vagyunk a meghívó fél. Sajnos az egészség
szempontjából is igazolódik a régi üzleti mondás: „Nincs ingyen vacsora!"
Ha ehhez még hozzátesszük az étkezés nyújtotta örömök csábítását, ne csodálkozzunk, ha időről
időre jól öltözött menedzsereket látunk önfeledten sült kolbászt majszolni a keszthelyi piac melletti
bodegában.
A magyar népesség jelentős része túlsúlyos. Nem készült még felmérés arról, mennyire jellemzi ez a
vállalkozókat. Egy ruhakereskedő ismerős segítségével azonban gyorsan sikerült feltérképezni ezt a
tudományos fehér foltot. Nyilatkozata igazolta előfeltételezésemet: a vállalkozók számlára vásárolt
„munkaruhái" leggyakrabban XL-esek, XXL-esek vagy XXXL-esek.
A másik fontos tényező a rendszeres testmozgás. Az ország egyik legjobb golfpályájának
üzemeltetője néhány évvel ezelőtt ingyenes bemutatók és golfleckék sorával próbálta rászoktatni a helyi
és környékbeli vállalkozókat a tengerentúli üzletemberek talán legkedvesebb sportjára. Csekély
eredménnyel. Az alaphangon hatszámjegyű éves tagsági díj hallatán ugyanis legtöbben a szívükhöz
kaptak.

A vállalkozók és a sport

Ha a vállalkozók és a sport viszonyát vizsgáljuk, legalább kétféle módon kell a kérdést
megközelítenünk. Az egyik aspektus, hogy maguk az üzletemberek sportolnak-e, s ha igen, mikor, mit,
mennyit és miért. A másik, hogy az üzleti szféra tagjai miként befolyásolják a hazai sportéletet.
Annak, hogy valaki vállalkozóból legyen sportolóvá, sokkal kevesebb realitása van, mint fordítva.
Élsportolóink körében például nagyjából olyan gyakori a pályafutással párhuzamos vagy azt követő
üzleti tevékenység, mint a visszavonulás után fölszedett súlyfelesleg. Az úszófenomén szükséges
pluszától az evezős klasszis PR-tevékenységén keresztül a box-bajnok étterméig hosszú oldalakat
töltene meg az egykori világklasszisok üzleti érdekeltségeinek fölsorolása. Nem hagyhatjuk figyelmen
kívül azt a trendet, hogy egy jól menedzselt kiválóság bevételeinek akár nagyságrendekkel nagyobb
része a reklámból, ill. különféle vállalkozásokból folyik be. Amivel persze együtt jár, hogy egy
tragikusan hirtelen jött kiütés esetén is hónapokon keresztül virít az óriásplakátokon és a
tévéreklámokban: Bravó!
Azért ellenpélda is jócskán akad. Az egyik legfrissebb, a magyar férfi súlyemelő sport talán
legnagyobb tehetségéé. Az ifi világbajnok ugyanis éppen azért hagyott fel olimpiai terveivel, mert nem
látott perspektívát a koldusszegény sportági tevékenységben, ahol egészen havi hatvan-nyolcvanezer
forintos szintig ismerték el eredményeit. Inkább átnyergelt a pénzügyi szférába. Képességeinek és
kitartásának köszönhetően ott is elbírta a nehéz döntések terheit, és napjainkra középvezetővé vált.
Ha valaki egy kemény piacon vállalkozásba kezd, aligha marad ideje és ereje arra, hogy a kezdeti
szakaszban rendszeresen hódoljon valamelyik szabadidősportnak. Később aztán ráébred arra, hogy
állóképesség, ill. valamiféle rekreáció nélkül aligha maradhat talpon. És szakít rá időt. Egyre több
helyütt divat összekötni a kellemest a hasznossal: üzleti partnerekkel edzés közben ismerkedni vagy
akár tárgyalni. Sajnos néhány sport erre nem különösebben alkalmas. Ne nagyon kísérletezzünk úszás,
rövidtávfutás, asztalitenisz vagy gerelyhajítás közben eszmét cserélni!
A honi üzletemberek zöme bérelt tornatermekben rúgja a bőrt, korántsem tárgyalási célzattal.
Egyfajta haveri együttlét ez, melyben az ugratásokra okot adó iram, a szusszanásnyi viták és a meccs
során elnyert sörök közös elfogyasztása állóképességben nem sokat jelent, de mentális és komló-
feltöltődés szempontjából ideális.
Az oly sokszor emlegetett golf is hasonlóképp működik Nyugaton. Igaz, fontos különbség, hogy a
több hektáros pálya területén friss levegőt szívnak az urak, illetve, hogy sör helyett whiskyt, ill.
koktélokat fogyasztanak. És mellesleg uszkve ezerszeresét fizetik magyar kollégáik terembérleti díjának
a szimpla klubtagságért. Erre már Magyarországon is van lehetőség. A kisvállalkozó azonban vagy nem
tudja megfizetni az exkluzív helyeket, vagy úgy érzi, már nincs szüksége ilyes terepre. Üzleti partnerét
szívesebben kínálja meg a - kissé izgalmasabb - kaszinóval, illetve egy masszázsszalon - hasonlóan
izzasztó - lehetőségeivel.
Visszatérve a hagyományos sportokhoz, itt is található némi rétegzettség. A fővárosban például terjed
a kosárlabda a foci rovására. Ebben a fiatalos lendület visszaidézésének nosztalgikus esélye játszhat
komoly szerepet. Érdekes, hogy a kosár- és a röplabdát általában koedukált csapatokban játsszák. Nem
véletlen, hogy a hárompontos vonal környéke a szinglik egyik kedvenc vadászterülete.
A squash - akárcsak a lovaglás - kezdetben elsősorban az újgazdagok kiváltsága volt, majd
fokozatosan teret nyert a fiatalabb generáció. Teniszezni hajdan a felsőbb rétegekbe számítók szoktak,
de ma már ez sem vág földhöz senkit. Az uszodalátogatások a nagyobb időigény miatt elsősorban a
koránkelőkre, ill. az idősekre maradtak.
Érdekesen alakult a konditermek közönsége. A rendszerváltás idején a vállalkozói alvilág egyik
toborzó terepének számított, napjainkra azonban a legtöbb ilyen intézmény kiegészült
aerobiktermekkel, szaunával, szoláriummal, pezsgőfürdővel és - többek közt Schobert Norbi áldásos
tevékenységének köszönhetően - fogyni vágyó urakkal és hölgyekkel. Időközben az izzadságszagú
„gyúrás" kifejezés is átadta helyét az illatosított „fitnesz"-nek, sőt terjed a szoft új változat, az
egészséges étkezéssel is kiegészített „wellness".
Némely vállalkozó azonban a felfrissülés egyedi módját választja. Ok általában futnak,
kerékpároznak, néha elindulnak ironman versenyeken. Az intenzív, magányos testmozgás sosem
eredménytelen.
Gondoljunk arra a sikeres vállalkozóra, aki négygyermekes családját és ennél is több tagból álló
cégbirodalmát irányítva alig egy évtized alatt milliárdos lett, s ezt saját szavai szerint annak is
köszönhette, hogy hobbija a hosszútávfutás. Volt olyan időszak, amikor hetente háromszor-négyszer is
lefutott 15-20 kilométert a Margitszigeten. Persze ennek a furcsán hajszolt tempónak kockázata is van.
Egyszer például valaki meglátta a kitartóan futó alakot, megtetszett neki a stílusa, és felkérte gyermek-,
ifjúsági és sportminiszternek.
A sportban tevékenykedő vállalkozót is többféle cél vezérli. Léteznek sportkedvelő mecénások, akik
jó szándékból vagy szeszélyből támogatnak egyéneket, klubokat, de leginkább rendezvényeket.
Hatalmas szükség van rájuk, hiszen az állami források még a túlélésre sem mindig elegendőek. Egy
neves sportvezető fakadt ki a minap, mert az egyik szakosztály költségvetését már évek óta mínusz
hárommillióra állítják be. Ez azt jelenti, hogy a leadott igényeket többszörösen átszűrik, leválasztják
belőle a halaszthatókat, majd a többszöri egyeztetésen megnyirbált végeredményből nem adnak oda
hárommilliót, mondván: Ennyit tessenek kitermelni! A szakosztályvezető búsan elindul támogatókat
keresni, miközben megesküszik rá, hogy jövőre ötmillióval nagyobb költségvetést fog beadni a
finanszírozóknak.
Az önkormányzatokhoz hiába is fordul. Legfeljebb egy rendezvényt támogatnak, vagy hosszas
szavazás után önerőt biztosítanak a létesítmény felújítási pályázatához. Felkeresi hát a tehetősebbnek
ítélt cégeket, vállalkozókat. Némelyek elsőre segítenek. Mások sokadszori kunyerálásra, amikor már
elfáradtak a kifogások sorolásában. Cserébe általában egy sornyi említés illeti őket abban a
kiadványban, amit az ő pénzükből jelentettek meg. Vagy egy tábla kihelyezése néhány napra vagy
hónapra abban a sportcsarnokban, amit az ő pénzükből bérelnek, fűtenek, világítanak.
A mecénás mégis segít. Szerepe a kistelepülések sokadosztályú gárdáinál a leglényegesebb. Néhány
éve együtt drukkoltam a bágyogszováti kézilabdacsapat fő támogatójával. A női kézilabda NB I.B
élmezőnyéig felverekedett községi csapat mecénása nem volt hivalkodó ember. Csak a rangadó után
elfogyasztott unicumokat követően vallotta meg, miként segíti a lányokat. Az utazási költségekhez való
hozzájárulás mellett az ő vendéglőjében ünnepelnek a hazai meccsek után.
Nem igaz, hogy a vállalkozók kőszívűek: Magyarországon szinte mindenre lehet segítőt találni. Az
esztergomi tanítóképző főiskola kollégiumának gombfocibajnokságában az utolsó előtti helyről az
1995-ös évben ezüstéremig felvergődő Valjagarna csapatát - illetve a szakvezetőt - is támogatta egy
vállalkozó. Az együttműködés akkor ért véget, amikor ugyanez a személy egy másik gombfocicsapatot
is be akart fogadni, mondván: „Ha két csapatom van, mindegyik nem lehet utolsó." Etikai okokból a
hétfős liga ezt nem engedélyezte neki.
Ugyanilyen aggályok merültek fel akkor, amikor az ismert vállalkozó megvásárolta az MTK mellé a
fő rivális Ferencvárosi Torna Club 80%-át, de a tranzakció nem hiúsult meg. Ebből is látszik, hogy a
mecenatúrának más szabályai, sőt talán más etikája is van, mint a sportbiznisznek. A nemzetközi
színtéren ebből korábban több leckét kaphattunk. Az Olimpique Marseille csodálatos futballcsapatának
olykor a játékosok és mezek mellett győzelmeket is vásároló Bernard Tapie elnököt egyértelműen üzleti
megfontolások vezették. Hasonló motivációjuk lehetett a 2002-es futballvébé rendezőinek, amikor úgy
gondolták, meggyőzik a mindaddig ismeretlen játékvezetőket az ázsiai futballnak arról a különleges
szabályáról, hogy az egyik rendező ország válogatottját minél tovább benn kell tartani a küzdelemben.
A nagyobb helyi érdeklődés több nézőt hoz. A több néző pedig még több szponzort és hirdetőt, azaz
sokkal több pénzt. Igaz, a nézők néha úgy tesznek, mintha nem lennének tisztában ezzel. Különben nem
fogadták volna füttykoncerttel a Forma l-es Ferrari csapat befutóját, amikor Rubens Barrichello azt az
utasítást kapta, hogy engedje át az első helyet a leendő világbajnoknak, Michael Schumachernek.
Kizártnak tartom, hogy a bágyogszováti vendéglős ilyet tenne. Az sem valószínű, hogy hazánk egyik
leggazdagabb vállalkozója a bajnokság elvesztésére kérje az FTC-t az MTK javára. Sajnos manapság
könnyen előfordul, hogy egy magyar csapat néhány forduló alatt négypontos előnyből kétpontos
hátrányt szed össze. Más kérdés, hogy a nézőknek ez sem tetszik. És ennek mifelénk némelyek túl
markánsan, mások balkáni brutalitással adtak hangot.
Azt is kizártnak tartom, hogy a bágyogszováti vendéglős ne fizetné ki a csapat számlájának felét, ha
meghívta őket. A Fradi többségi tulajdonosáról azonban a botrányok utáni váláskor közölte a klub
elnöksége, hogy a 2,4 milliárd forintos vételár ötven százalékával bizony ez idáig adós maradt.

Hogyan öltözködnek?

Egy több százezer fős rétegnek vétek lenne bármiféle öltözködési normát tulajdonítani, hacsak azt
nem, hogy általában van rajtuk ruha.
A csúcsvállalkozókon és a szélhámosokon rendszerint csúcsminőségű. A kilencvenes évek végén úgy
tűnt, ez a réteg is szakít az Hugo Boss, Armani, Versace divatház klasszikus vonulatával, hogy a magyar
művészvilág különc sztárjait kövesse, akár férfi, akár nő. A klasszikus üzleti öltözék azonban -
különösen tárgyalásokon - meg tudta tartani évszázados pozícióit. A sötét öltönyökön az utóbbi években
újra feltűnő halszálkás csíkozás, illetve a trónját visszafoglaló mellény erősbödő angolszász befolyást
jelez. Az olasz divat elsősorban az ingek, alsóneműk és természetesen az egyedi bőrcipők terén őrzi
állásait. Mostanában nem is annyira a minőség a fontos, mint inkább az, hogy ki honnan vásárolja a
holmiját. A plázák optimista üzlettulajdonosai szerint egyre szélesebb az a réteg, amely a lehető
legborsosabb áron akarja megszerezni ugyanazt az árut. Ez legalább olyan erős babona, mint a
divatcégeknek azon meggyőződése, hogy mindenki önmegvalósítása egyetlen útjának tekinti, hogy a
televíziós műsorvezetők öltözködését utánozza.
A szabadidős viselet terén sincs éles kontraszt. Aki köznapjain és a társasági rendezvényeken
minőségi holmit vesz magára, máskor sem adja alább. Egy átlagos teniszpályán ma már nem
számítanak hivalkodásnak az Adidas, a Puma vagy a Nike termékei. Alapfelszerelés. Nem véletlen,
hogy a sportszergyártók egymás után hozzák ki új modelljeiket. A nyári kollekció télre elavult,
leértékelt áron kapható a márkaboltokban. Ami pedig akciós készletbe került, leírta magát az
élmezőnyből. Többen ezért kevésbé ismert márkákat választanak, ahol a változás nem olyan könnyen
követhető. Megint mások elérték azt a szintet, amiről az a tengerentúli milliomos azt vallja: „Olyan
gazdag vagyok, hogy olyan olcsón vásárolok, és azt veszek magamra, amit akarok!" Gondoljunk Julia
Roberts szakadt farmerjaira, Donald Trump világos felsőire vagy Liza Minelli futballvébén debütált
kopott pólójára.
A vállalkozók másik rétege munkája révén szintén üzleti öltözékre ítéltetett. Mivel nem a minőség,
csak annak látszata érdekli, feszengve viseli muszáj-öltönyét vagy kényszeres kiskosztümjét. Ez a típus
igazán a két végletért rajong: a társasági rendezvények pazar csillogása és az ún. ,játszósruha" egyaránt
vonzza. Kényszerképzete, hogy munkája során nem sütheti el elégszer az alábbi bizalmaskodó
típusmondatok valamelyikét:
„Jól néz ki ez a kosztüm, pedig leárazáson vettem."
„Ez az öltöny bírja a strapát, már három éve hordom."
„Gondolnád, hogy túrtam?" „Tisztára olyan, mintha selyem lenne." „Ugyanilyet láttam a butikban
húszezerért." A különféle divatcikkek kedvező áron történő beszerzésére alakult vállalkozások általában
diszkrétek.
Erre azért is szükség van, mert bizonyos hatóságok élénken érdeklődnek a források felől. Nehezen
tudják ugyanis megfejteni azt a bűvészmutatványt, hogyan lehet a józsefvárosi piacon nyolcezerért
árulni olyan bőrcipőt, amilyet a plázában utolsó darabként harmincezerre áraztak le nemrég... Pedig
egyszerű: közvetlenül betörés után.
 Visszatérve a legálisan működő üzletemberekhez, a nagyvállalkozók a kötelező presztízsen túl
általában kerülik a luxuskiadásokat. Esetükben legtöbbször a feleség vagy a házvezetőnő vásárolja a
ruhaneműt. Csak a különleges vagy a méretre készült darabok igénylik az elfoglalt üzletember
személyes jelenlétet.
A multikkal dolgozó menedzseri réteg számára nincs kétség az elvárt megjelenés felől. Legtöbbször a
belépőcsomag része az a tájékoztató, mely kategóriákba sorolva részletesen leírja a szükséges viseletet.
Idézet egy holland pénzügyi cég szabályzatából: „Az urak számára sötét öltöny (a zakó és a nadrág
színe, anyaga, fazonja megegyezik), fehér vagy pasztellszínű hosszú ujjú inggel, klasszikus mintázatú
vagy egyszínű nyakkendővel, nyakkendőtűvel. Az öltönnyel harmonizáló színű bőröv, zokni és fűzős
bőrcipő. A hölgyeknek sötét kosztüm világos blúzzal, harisnya (nyáron is), elől zárt cipő, extrém magas
sarok kerülendő." Egy hasonló vállalkozásnál történt meg, hogy az egyik alvállalkozó rövid ujjú ingben
jelent meg a felsővezetői látogatás napján. A topmenedzser tapintatosan félrevonta az illetőt, majd
átadta neki a szabója névkártyáját. Az érintett két hosszú ujjú fehér inget csináltatott méretre, alig
harmincnyolcezer forintért.
Az öltözködés királynői természetesen az üzletasszonyok. Legtöbbjük sokat ad az első benyomásra,
amelynek szerves része a kifogástalan megjelenés. Általában nem ülnek fel a divathullámoknak, inkább
a klasszikus eleganciát választják. Szívesen követik a jó példát. A ismert pénzügyi elemzőasszony
nemcsak közgazdasági ismereteinket gyarapította, de felbecsülhetetlenül sokat tett a kosztümviselés
népszerűsítéséért, csakúgy, mint a volt igazságügyi miniszterasszony a honi kalapdivatért.
A hölgyek nem szeretik a dolgokat a véletlenre bízni. Egyre többen kérik ki profi stylistok
véleményét. Ám, mivel gyakorta zavarja őket a munkában az esetleg kényelmetlen trendi öltözék,
hétköznapokon otthoni vagy irodai szekrényükben tartják. Alig várják a társasági rendezvényeket, hogy
bemutassák és egyben versenytársaikon megnézzék a legújabb ruhakölteményeket.

A vállalkozók társasági élete

Mindenki itt van, aki számít, vagy aki azt hiszi - mondta az egyik fesztiválszervező az after partyn.
Valóban, az üzletemberek szempontjából a társasági élet több okból is elengedhetetlen. Remek fóruma a
további kapcsolatépítésnek, a hasonló gondokkal küzdők jelenléte közösségi élményt nyújthat, és ami
talán a legfőbb: fennen hirdeti, hogy az illető számít. Nem lehet leírni, számolni kell vele, vagyis
sikeres.
A vállalkozók és környezetük siker-, illetve kudarcértelmezéséről elmondhatjuk, hogy a kudarcok
ebben a közegben nem pusztán és nem is elsődlegesen gazdasági szempontból magyarázhatók. Lehet
veszíteni egy üzleten, lehet csalódni a partnerekben, lehet anyagi gondokkal küzdeni, de a társadalmi
környezet értékítélete szerint ez nem azonos a kudarccal. Ha a kudarcok felől érdeklődünk, elsősorban
azt jelölik meg, aki iszákossá válik, lerokkan, tehát társadalmilag marginalizálódik, s ennek kapcsán
esetleg a vállalkozására sem tud gondot fordítani.
A siker ellentmondásosságát tükrözi annak a városi vállalkozónak az esete is, akit mint különösen
sikeres üzletembert ajánlott a kutatók figyelmébe a helyi politikai élet egyik képviselője. Az interjú
során kiderült, hogy az egy termékre alapozott vállalkozás éppen csődbe ment, mert egy üzletlánc
terjeszkedése miatt a vállalkozó elveszítette piacait. Korábban valóban sikeres volt, s ezzel együtt
jelentős szerepet vitt a helyi vállalkozói érdekvédelmi szervezetekben. Közéleti szerepköre azután is
fennmaradt, hogy a saját vállalkozása kicsúszott a lába alól, s mindez láthatóan nem befolyásolta a
társadalmi környezet értékítéletét a sikerek és kudarcok tekintetében. A kapcsolatháló, a helyismeret és
a tapasztalati úton felhalmozott tudás a gyorsan változó gazdasági környezetben is fontos tájékozódási
pontnak bizonyulhat.
Társasági életet élni tehát kötelező. A legnagyobb hagyománnyal bíró magyar társasági
rendezvénysorozat, amely elsőként lépett túl a tízéves jubileumon, a Szféra. Szervezői megérezték az
igényt, és segítették a résztvevőket abban, hogy kialakítsák és tartalommal töltsék meg az
összejövetelek új kereteit. 1991 óta közel száz estélyen eddig összesen mintegy 65 ezer üzletember és a
politikus jelent meg.
Ezeken az alkalmakon a menedzsereket és a regionális politikusokat a munkához nélkülözhetetlen
információval látták el, lehetőség nyílt új kapcsolatok teremtésére és a sajtóval kiépített viszonyrendszer
ápolására is. A programsorozat az elmúlt tizenkét év során több olyan újdonsággal szolgált, ami mára az
üzleti érintkezésben megszokottá vált. Így például először itt állt hazánkban a vendégek rendelkezésére
internetes információs fórum: a világháló kínálta lehetőségeket kihasználva a résztvevők névsora már a
rendezvények előtt a Szféra adatbázisába került. Öt évvel ezelőtt pedig elindították a „TOP 100 Európa
felé" című rendezvényt, amelyen a régiók legfontosabb üzletemberei vitatták meg az EU-csatlakozás
gazdasági kérdéseit. Természetesen nem feledkeztek meg a teljesítmények elismeréséről és a hiúság
legyezgetéséről sem. Angolszász mintára az est fénypontjává emelték a különböző díjkiosztásokat.
Hasonlóan működnek ma már a helyi társasági rendezvények is. Minden valamire való városnak van
társasági estélye vagy jótékonysági gálája - általában decemberben vagy a báli szezonban.
A színházpártolók a kilencvenes évek végén hívták életre a Páholy esteket. Minden vállalkozó részt
vehetett a színházi díszelőadáson, aki támogatta a helyi teátrumot. A különféle összegekhez kötött
bronz-, ezüst- és aranyfokozat mellé réztáblát kaptak a nézőtér egyik ülésének karfáján. A szervezők
műsorokkal és különféle játékokkal próbálták csapattá kovácsolni a vendégeket. Ez a kezdeményezés
azonban csak ott maradhatott talpon, ahol volt valós igény a színházra.
A tapasztalatok szerint a magyar vállalkozók többségét az esteken leginkább a büféasztal, a
borkóstoló vagy a divatbemutató érdekli. Igazán a hölgyek érzik magukat elemükben. Minden ilyen
rendezvény remek alkalom a pletykák összegyűjtésére és terjesztésére, a ruhatár legújabb remekének
bemutatására és a többiekével való összemérésére.
Ha meg kellene nevezni a honi üzletemberek összejöveteleinek ideális formáját, az inkább a kerti
grillparti, mint a feszengős estélyek. A vállalkozó otthonába azt hívja meg, akit akar. Legtöbbször
kötelező az ún. játszósruha. A márkás külföldi italok hetvenes évekbeli kultusza leáldozóban van: sokan
többre becsülnek egy cseresznyefahordóban érlelt több éves házipálinkát vagy egy különlegesen finom
magyar bort a legdrágább whiskynél.
Az ismert szállítási vállalat vezérigazgatójának születésnapi meglepetéspartija is hasonló alapokon
szerveződött. Mégsem úszta meg befürdés nélkül. Amint a helyi lap hírül adta, az ötvenediket ünneplő
vezért barátai a buli tetőpontján megkapó derűvel ruhástól beledobták az úszómedencébe.

A vállalkozók és az alkohol

Nem lehet felróni a vállalkozóknak, ha ott tevékenykednek, ahol különösen jó profitra van kilátás.
Márpedig Magyarországon ilyen szempontból is megkerülhetetlen az alkoholfogyasztás. A
világranglistán elfoglalt ötödik helyünk (csak Szlovákia, Románia, Lengyelország és Oroszország tudott
minket megelőzni) önmagáért beszél. Évente mintegy harmincmillió liternyi tiszta szesznek megfelelő
italt gurítunk le a torkunkon, vagyis kisgyermekektől az aggastyánokig fejenként és naponta majd két
felest, megközelítőleg 50 fokos pálinkából.
Amikor az utcánkba költöztünk, a bal oldalon egy könyvtár volt, a jobb oldalon kocsma. A kevésbé
látogatott előbbi három éven belül megszűnt, de a kocsmát azóta kétszer bővítették.
Az italokkal legálisan foglalkozó hazai vállalkozók hierarchiájában a borforgalmazók vezetnek.
Ennek nemcsak az az oka, hogy a sörgyárak zöme külföldi kézen van, és a sörfogyasztás évről évre
csökken. A magyar borászat a rendszerváltást követő rövid visszaesés (l. túltermelés, tőkehiány, egyes
külföldi kísérletek az egri borvidéken) után egyre jobb helyet vívott ki magának a külföldi vinotékák
polcain. Amikor 1996-ban az 1972-es tokaji hatputtonyos aszú a világ legjobb fehérbora lett, sokan
felkapták a fejüket. A magyar borok nyugaton (és végre Nagy-Britanniában!) mégis a neszmélyi borok
világra szóló sikereivel kerültek szemmagasságba.
Kialakulóban van a borturizmus, pompás kóstolóhelyek jöttek létre (a Várban a Magyar Borok Háza,
a keszthelyi Bormúzeum, a villánykövesdi pincesor stb.). Nem véletlen, hogy az üzleti sikereket a
borforgalmazók igyekeznek más területekre is kiterjeszteni. Többek közt egy szemelt rizlingjéről híres
borász például mintegy nyolcszázmillióért feltételesen megvásárolta egy párt budapesti székházát.
Egy-egy ilyen lépés mutatja meg, milyen nagyságrendekkel számolhat a minőségi itallal foglalkozó
üzletember. Nem járunk azonban messze az igazságtól, ha kimondjuk: kábé egy nagyságrenddel
nagyobb vagyonokat szült az utóbbi másfél évtizedben a pancsolt italok illegális üzletága.
Az elemzők 7,5 millió hektoliterre teszik az illegálisan előállított szeszes italok éves mennyiségét.
Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy a törvényes bérfőzés mennyisége ezt nem minden
esztendőben éri el. A fináncok általában az Alföldön találják meg a pancsolók létesítményeit. Ezek
között egyszerű bögrecsárdák fáskamrái, üstjei és rozsdás edényei éppúgy megtalálhatók, mint az
illegális nagyvállalkozók tízmilliókért kialakított - nemegyszer föld alatti - üzemei. A borkommandó
idei legnagyobb fogása májusban volt: 150 ezer liter cukorcefrét és 30 ezer liter tiszta szeszt találtak egy
Kiskőrös melletti tanyán.
Ennek ellenére a pancsolási üzletág kockázata minimális. Bár idén az első negyedévben háromszor
annyi italt foglaltak le a vám- és pénzügyőrség munkatársai, mint korábban, ha év végéig kitart a
lendületük, a fogás akkor sem haladja meg a termelt mennyiség két-három ezrelékét! Ráadásul a lefülelt
cégek „vezetői" nem annyira alvállalkozók, mint inkább álvállalkozók: többnyire nincstelen emberek,
akik néhány tízezresért eljátsszák az ügyvezető szerepét. A le nem leplezhető valódi tulajdonosok pedig
mellényzsebből kifizetik a borkommandós bírságokat. A Magyar Hírlap júniusi értesülései szerint
borpancsolás vagy illegális pálinkafőzés miatt Magyarországon eddig még senki sem került rács mögé.
A legnagyobb veszély tehát akkor fenyegeti az illegális szesz császárait, ha valahol valaki megkínálja
őket saját szeszes italaikkal.

A vállalkozók és kegytárgyaik

Az autó elsősorban munkaeszköz - vallják a szobafestők, a kőművesek, a burkolók... vállalkozásuk
kezdetén. Akkor még megfelel bármilyen külalakú verda, csak menjen, vigye a szerszámokat és az
anyagot, az sem baj, ha karcolódik vagy festékfoltos lesz.
Az autóban töltöm a fél életem - mondják az áruterítők, az utazók, a taxisok... Ezért a legfontosabb,
hogy a járgány kényelmes legyen. Fontos a gondosan kiválasztott üléshuzat, esetleg a masszírozó
fagolyócskák, ám a kultuszhoz tartozik még a kihajtható pohártartó, a többfelé lógicsáló kabalák, az
általában külföldről beszerzett kistévé. A rendszeres szertartások közt külön jelentőséggel bír a
folyamatos műszaki ellenőrzés, a napra pontos fogyasztásismeret, illetve a rituális kocsimosás.
Persze megesik, hogy a technika túlnő az emberen. Őrző-védő céget birtokló ismerősöm egyszer
koncertre vitt legkedvesebb BMW-jével. A másfél órás úton oda, majd vissza végig azt hallgattam,
mennyi mindent tud ez a csodajárgány, mi hol található benne, milyen körülmények között mennyit
eszik stb. Csak azért nem merültem el az ámulat tengerében a különféle ütközésvédő instrumentumok,
szuperhangzású speciális hangszórórendszerek, arcüregbarát klímatulajdonságok hallatán, mert egy
furcsa hang rendre megzavarta csevegésünket. Elromolhatott az egyik érzékelő, mert mindvégig azt
jelezte a fedélzeti komputer az ő türelmes hangsúlytalanságával és villogó fényeivel, hogy az egyik
hátsó ajtó nyitva maradt.
Az autó presztízs - hirdetik a menedzserek. A céges flották tervezésénél fontos szempont, hogy a
kocsik típusa és felszereltsége tükrözze a hierarchiát, ízlés szerint Opelek és Renault-ok a
középvezetőknek, Volvok és Toyota Lexusok a topmenedzsereknek, Saab, Chrysler és Rover az első
számú vezetőnek. Hasonló munkakörűeknél nüansznyi különbségeket a felszereltséggel lehet
érzékeltetni.
A közelmúltban készült egy tudományos felmérés a honi csúcsvállalkozókról. Az MTA főmunkatársa
a vizsgált réteg fogyasztási szokásairól a következőképpen nyilatkozott: „életelemük a munka, (...) a
fogyasztás, pihenés számukra másodlagos, illetve csupán a feltöltődést szolgálja. Csak hogy világossá
tegyem a dolgot: ezeknek az embereknek természetesen van autójuk, sőt legtöbbször nagyon jó autójuk
van, de nem a márka érdekli őket, hanem az, hogy ne fájjon benne a derekuk."
Egy sikeres vállalkozás tulajdonosa mesélte, hogy nemrégiben mennyire kellemetlen helyzetbe
került. Szakmán belül szokás ún. informális „csúcsértekezleteket" tartani, ami fehér asztal mellett, a
szokott tárgyalásoknál kötetlenebbül zajlik. Roppant értékes fóruma ez az információszerzésnek, ill. -
cserének, valamint a közös álláspontok kidolgozásának. Egy ilyen megbeszélésre igyekezett, amikor:
„Megálltam a fogadó előtt. Látom, hogy már szinte mindenkinek Saabja van. Szörnyű érzés volt égni a
Volvo S40-nel!"
Azt hiszem, idekívánkozik egy autós matrica szövege, amit nemrég olvastam az 1-es úton: „Lehet,
hogy csak egy szakadt Skoda vagyok, de engem már kifizettek."
Mobiltelefon nélkül ma már aligha láthatunk vállalkozót, kisdiákot vagy kukabúvárt... Kezdetben az
volt a menő, aki egyáltalán hordhatta a csuklóerősítő hatású hatalmas Benefonokat. Később olyan
korszak jött el, amikor a vállalkozó két készüléket is tartott, rendszerint két szolgáltatónál, hogy
kihasználja a tarifák eltéréseit.
Még élelmesebbek voltak az akciós telefonok megöröklői. A kilencvenes évek közepéig működő
metódus szerint első lépésben akciós készülékeket vásároltattak vagyontalanul nyugodt vagy a
balekségig naiv segítőkkel, akik néhány ezresért nevüket és egyéb adataikat adták az ügylethez.
Második lépésben a bolt előtt elvették a készüléket, amin aztán hatalmas forgalom bonyolódott.
Akárcsak a lopott és könnyűszerrel kikódolt hivattyúkon. Mire a szolgáltató észbe kapott, legfeljebb a
Zsaru Magazin riporterének panaszkodhatott a tízmilliós nagyságrendű kárról. A lapok többször
megszellőztették, hogy a zömmel külföldi hívások kezdeményezői brókerek lehetnek, de ezt senkire
sem tudták rábizonyítani. A károsult cégek okultak a leckéből, és jelentősen szigorították a
készülékvásárlást, ill. a roaminghasználat szabályait.
Ma már havonta jönnek az új csodák színes kijelzővel, lógóval, wappal, mp3-lejátszóval, fotóval,
rövid mozgóképpel... A legtöbb ínyencséget mégis az emelt díjas számon, ill. a weblapokon százszámra
letölthető „egyedi" csengőhangok nyújtják.
Nem szül jó vért, ha valakinek komoly üzleti körökben A keresztapa filmzenéje szólal meg a
telefonján. Hasonlóképp érdekes, amikor a mesterember mobilja a Mekk mester dallamát trillázza. De a
legnagyobb részvétre az számíthat, akinek - és a több millió előfizető közül ez a hallható többség - a
tízezer csengés közül a legidegesítőbb gyári típushang tetszett meg. Kitörölhetetlenül.
A legújabb divat a különleges tarifacsomag. Különféle vállalkozások és civil szerveződések igen
kedvezményes tarifákat tudnak kialkudni az érett piacon is terjeszkedésre vágyó szolgáltatóktól. Ezeket
a csomagokat aztán ismerőseik körében is értékesítik. Ha elég hatékonyan működnek, néhány éven
belül mindenki elfeledheti a meghirdetett listaárakat. A szolgáltatók is.
Egy pénzügyi cég néhány éve azt oktatta munkatársainak, hogy mobiljukat tartsák mindig
bekapcsolva, legyenek elérhetőek, s ezáltal sugározzanak fontosságot. Valószínűleg sokan vettek részt
ezen a különc üzleti kurzuson, mert a legkülönbözőbb helyeken képesek ily módon kommunikálni.
Hallhatunk üzleti döntéseket nyilvános vécében, moziban, étteremben, esküvőn, de akár temetésen is.
Némely kutatók szerint ez már az agykárosodás jele. Az ezredforduló táján komoly riadalmat okoztak a
napi egy-másfél óránál többet mobilozók szellemi hanyatlásáról szóló hírek. Orvos legyen a talpán, aki
eldönti, melyik a kiváltó ok és melyik a tünet.
 Ha az egy főre jutó laptoptartók alapján vonunk le elhamarkodott következtetést a magyarországi
vállalkozók informatikai felszereltségéről, félreértés áldozatává válhatunk. A praktikus vállszíjjal
tervezett, szinte korlátlanul „tömhető" táskák hamar feledtették a nyolcvanas években uralkodó
„dipókat" és az
értelmiségi státuszszimbólumnak: tartott szütyőket-tarisznyákat. Napjainkra divatossá váltak.
A számítógépek azonban csak korlátozottan. Bár a kilencvenes években fokozatosan kiszorították az
irodákból az elektromos írógépeket, a legtöbb komputert ma is csak szövegszerkesztésre és táblázatok
készítésére használják. Komoly belső rendszerük szinte kizárólag a nagyobb vállalkozásoknak van.
Igaz, közülük is akadt olyan, amely még 1996-ban olyan csipogókba ruházott be, amelyek néhány
oldalas üzenet fogadására voltak alkalmasak...
Visszatérve a hordozható számítógépekhez: szélesebb körű elterjedésüket több tényező is gátolja. Az
egyik: igen borsos áruk. A több százezer forintos induló értéken súlyos ezreket-tízezreket emelnek még
a tartozékok, a táska és persze a legális szoftver. Igaz, utóbbihoz a magyar vállalkozó nem mindig
ragaszkodik. A programok jogtisztaságát ellenőrző BSA ugyanis dicsekedhet néhány leleplezéssel, sőt
bírósági ítélettel is, de a borsos bírságok kifizetéséig ritkán jut az eljárás.
A másik problémát sokáig a megbízhatatlanság jelentette. Achilles csak egy sarkán volt sebezhető,
ahol anyja, a földistennő az örök élet vízébe mártáskor tartotta. A notebookok viszont két ponton váltak
rizikóssá: vagy az akkumulátor mondta fel a szolgálatot, vagy a sík képernyő.
Mostanra a technológia megbízhatóbb lett, s ez szülte a harmadik gondot. Mivel hónapról hónapra
újabb fejlesztések jelennek meg a piacon, a laptop a megvásárlását követően gyorsan elavulhat. Egy
menedzser ismerősöm hangulatváltozása megmutatta, mi az, ami a legmodernebb ketyerék
tulajdonosainak lelkében végbemegy. Hosszas érdeklődés, keresgélés és latolgatás után tavaly nyáron
megvette a piacon kapható álomgépet. Az első hónapban filmeket játszott le rajta, a másodikban egy
vágóprogram segítségével éjszakákon át vágta meg kézikamerája felvételeit, s természetesen zenét is
szerkesztett hozzá. A harmadik hónapban érdeklődtem gépe hogyléte felől, mire rámförmedt. Őszinte
fájdalommal közölte, hogy topgépének gyártója kihozott egy újabb csúcsmasinát, ami többet tud,
jobban tudja, és mellesleg olcsóbb. Hozzáfűzte még, hogy tudja, miért lopnak manapság jóval kevesebb
laptopot, mint korábban. Nem a beépített hálózati kód az oka, sokkal inkább a gyors avulás. A tolvajok
még nem nyilatkoztak.
Tény, hogy hordozható számítógépből csak a legmerészebbek mernek használtat vásárolni. Igaz, a
kereskedők sem adnak rá fél évnél hosszabb garanciát. A korábbi típusoknak nem jósolnak nagyjövőt a
tenyérszámítógépeikkel.
Internet ide, csodakomputerek oda, a többség bizony lemaradt. A Hewlett-Packard egy
marketingkutatás keretében közel négyszáz kisvállalkozást kérdezett meg az irodatechnikai
felszereltségről és szokásokról. Felmérésük eredménye döbbenetes. A válaszadók 76%-a kizárólag
papíron kommunikál üzletfeleivel és a megrendelőkkel. Miközben a megkérdezettek kétharmada tartja
nélkülözhetetlen eszköznek a számítógépet és a nyomtatót, alig használják az internetet. Elektronikus
levelek helyett faxokat küldenek, ill. fogadnak. Ezért kár volt feláldozni a jó öreg Robotront...

A vállalkozók és barátaik

Üzlet és barátság nem fér meg együtt, mert vagy az üzlet sérül, vagy a barátság - áll az első
generációs menedzser-kézikönyvekben. Az Újvilágban a hatvanas évektől érvényesült irányzat szerint
azonban ideje a kapcsolatelvű értékesítés felé fordulni. Ha pedig az ügyfelemmel hosszú távú
együttműködést valósítok meg, mi értelme megtagadni mindezt a termelésben, közelebbről a
vállalkozásban. Az üzleti barátok és a baráti üzletek fogalomrendszerében a honi üzletembereknek nem
kellett végigjárniuk minden útvesztőt.
 Egy szociológus a kilencvenes évek elején alig félszáz vállalkozás vizsgálata után arra a
következtetésre jutott, hogy a vállalkozóvá válást orientációváltás, a korábbi kapcsolatok átértékelése
kíséri a legtöbb esetben. Szerinte a vezetők a vállalkozás szükségletei szerint újraértékelik a családi,
baráti, volt munkatársi kapcsolataikat, s ezekből a korábban jelentéktelenek fontosságra tehetnek szert,
más, addig jelentős kapcsolatok pedig elhalványodhatnak. Az újraértékelés részben olyan kapcsolatok
jelentőségét növeli, amelyek a vállalkozásba beilleszthetőek.
Ebben az esetben beszélünk üzleti barátokról. Az ilyes viszonyokban az üzleti logika az érzelmek elé
tolakszik, hogy végképp deformálja az etikát. „Mindenki jó barát, ha fenn vagy / mindenki örül, hogyha
lát. / Az, aki észre sem vett tegnap / ma veled érzi jól magát" - szól a Zárai-sláger, s rövidebben nehéz
lenne összefoglalni az üzleti barátság létrejöttét. Ez a kontaktus a siker által születik. Valakik egyszer
csak úgy gondolják, megéri barátkozni a menő vállalkozóval. Ha az illető ellenkező nemű, akár hozzá is
mennek.
Persze itt is akadnak kivételek. Ugyan ki kételkedne a színésznő és a bankvezér eszményien induló
házasságának tisztán érzelmi alapjaiban, pusztán azért, mert a frigy kihűlése rossznyelvek szerint
nagyjából egybeesett a bankbotránnyal? Amiről a bankvezér legjobban tudhat, azok a menten
szertefoszló üzleti barátságok. Miután éveken át kedvére lapogatta őt a művészvilág és a politikai elit,
verseket olvashatott a legnépszerűbb tévéshow-ban, pénzváltót játszhatott a kasszasikerként induló
magyar légiósfilmben, az ötven és százötven milliárd közé taksált hiány miatt szinte pillanatok alatt
magára maradt. Elképzelem, ahogy bécsi lakásán két budapesti kihallgatás között könnyes szemmel
nézegeti a régi bulik képeit vagy a legendás VIP-listát...
A baráti üzleteknél előbb alakul ki a kapcsolat, és az erkölcsi, érzelmi haszon mellett utóbb
megjelenik az üzleti profit is. Szerencsés esetben ez csak mélyíti a barátságot, új dimenziót adva az
együttműködésnek. Az említett tanulmányban szép példaként említik azt, amikor egy Nyíregyháza
melletti tsz-ben néhány vezető pozícióban lévő fiatalember 1975-76 körül a háztáji keretében
káposztatermelésbe fogott. A termelést 2-3 év alatt hatalmas volumenűre futtatták fel, vagonszámra
termelték és savanyították a káposztát. A háztájizók között sajátos együttműködés jött létre, a
munkahelyi formális alá-fölérendeltségi, munkamegosztási viszonyok gentleman's agreement
kapcsolatokká alakultak át. Kölcsönösen segítették egymást a termelés megszervezésében, például a
betakarítás lebonyolításában, az értékesítésben. A kilencvenes évek elején aztán a háztájizásban részt
vevők mindegyike önálló vállalkozásba kezdett. A leginkább tőkeerős, legnagyobb befolyással
rendelkező ágazatvezető szakmai, pénzbeli segítséget, ötleteket adott a többieknek vállalkozás
alapításához. Például egyéb üzletei mellett autószalont nyitott, amelynek vezetőjévé egyik kliensét tette.
Ez utóbbi önállósult a későbbiek során, de továbbra is rengeteg szállal kapcsolódik patrónusához.
Lekötelezettségét például azzal fejezte ki, hogy patrónusa anyósát saját vállalatában foglalkoztatja. Ami,
valljuk meg, nem akármilyen próbája az évtizedek viharában edzett barátságnak.
Természetesen akad ellenpélda. A humorista újságíró mondta sztárkönyvének bemutatóján, hogy
eddig hat szerzőpárost ismert, de azok közül már egyik sincs együtt. Az a veszprémi nagyvállalkozó is
hasonló történetről számolhat be, aki két régi kollégájával közösen építette fel generálkivitelezői cégét.
Évről évre nagyságrendekkel gyarapodtak, egészen az ő megbetegedéséig. Mindössze két hónapot
töltött kórházban. Ezalatt a cég százmilliós nagyságrendű adósságot halmozott fel, majd felszámolták.
Telephelyét a két régi barát vette meg. Ismeretlen helyről származó tőkével új üzletbe fogtak. Ma már
annyira gyanakodnak egymásra, hogy csak ügyvédek jelenlétében tartanak megbeszélést.

A vállalkozók és a család

A családban marad - mondjuk úton-útfélen annyi mindenre. Az üzletemberek azonban ezt komolyan is
gondolják. Nekik ugyanis muszáj eldönteni, hogy mennyi munka és mennyi jövedelem maradjon a
családban, s mennyi vándoroljon a „külső" alkalmazottakhoz. A jelenség oka gyakran a minta hiánya.
Mivel a vállalkozásnak nálunk nincs hagyománya, nem halmozódott fel tapasztalat, így a
magáncégeken belüli foglalkozási viszonyok meglehetősen esetlegesen alakulnak, többnyire a volt
vállalati, baráti, családi kapcsolatok adják a mintát.
A vállalkozások egy részénél a családi és az üzleti szféra között nincs világos határvonal - állítják a
kutatók. A családi és a gazdasági szerepek, feladatok összemosódnak. Pontosabban létezik
munkamegosztás, de véletlenszerű, hogy egy-egy éppen adódó feladatot ki végez el; a gyerekek
felügyelete, a háztartási munka, az anyagbeszerzés, a késztermékek megrendelőhöz szállítása arra hárul,
aki történetesen ráér. A tapasztalatok szerint a nagyszülők foglalkoznak legtöbbször a gyerekekkel, de
ha a szükség úgy kívánja, segítenek a rakodásban, üzeneteket vesznek fel, elintézik az éppen adódó
ügyeket. A családi kapcsolatok rugalmasságát maximálisan kihasználják; csúcsmunkák idején van
elegendő munkaerő, pangóbb időszakokban viszont nem kell elküldeni senkit.
A szociológus következő felismerésére talán mindannyian tudunk példát hozni: az induló
vállalkozások nemegyszer átalakítják a korábban kialakult és megváltoztathatatlannak tűnő családi
munkamegosztási viszonyokat. A házimunkától évek óta ódzkodó férjek minden további nélkül
mosogatnak, vigyáznak a gyerekre, ha a helyzet éppen azt kívánja. A családi munkaerő rugalmassága
tehát azt jelenti, hogy a nemek és részben a kor szerinti hagyományos, merevebb munkamegosztási
viszonyokon a résztvevők túlteszik magukat.
Innen máris adódik a kérdés: a vállalkozásokban ki hordja a kalapot?
Leggyakrabban a férj tölt be formális vezetői szerepet. A feleség ilyenkor csupán besegít: például
megcsinálja a papírmunkát, vagy ellátja a háziasszonyi teendőket a megbeszéléseken. Nyilvánosan nem
vesz részt a döntési folyamatokban.
Előfordul, hogy a feleség kezd önálló vállalkozásba, hogy függetlenítse magát a férjétől, a férj
viszont ezt minden eszközzel igyekszik megakadályozni. Ennek csak egyik oka, hogy szeretné, ha
felesége az ő vállalkozásában, neki alárendelten dolgozna. A rútabbik ok, hogy tart az asszony
gazdasági megerősödéstől, esetleges önállóságától vagy bármiféle fölényétől.
Egy éve a Dél-Dunántúl egyik kisvárosában együtt dolgoztam azzal a hölggyel, aki értékesítőként
egy év alatt kisebb vagyont keresett. Férje, aki autószerelőként dolgozott az apja műhelyében fix bérért,
az üzleti sikerek láttán megriadt. Egyre gyakrabban és egyre hevesebben veszekedett a feleségével.
Állítása szerint az volt a probléma, hogy élete párja elhanyagolta a családját. A valóságban az asszony
minden este főzött, reggel ő indította iskolába a gyerekeket, és két tárgyalás között hazaugrott a
bevásárlással. Amikor kérte, hogy hadd vehessen föl takarítónőt heti két alkalomra, a ház ura
megtagadta a beleegyezését. A hitvesi szeretet erősebbnek bizonyult a karriernél: a hölgy feladta
vállalkozását és otthon maradt.
Egy közmondás szerint viszont a férfi a család feje, az asszony meg a nyaka: oda fordítja, ahová
akarja. Nemegyszer a feleség irányítja a családi életet, és ez megjelenik magán a vállalkozáson belül is.
Ismerünk olyan asztalos vállalkozót, akinek a felesége nem vesz részt az üzlet „mindennapjaiban", de a
bevételeket ellenőrzi, s a nagyobb beruházásokról, illetve jelentősebb befektetéseket igénylő
vállalkozásokról lényegében ő dönt. Döntéseit viszont a háztartás és nem az üzlet igényei szerint hozza
meg. A feleség családon belüli vezető szerepe olykor megjelenhet a vállalkozáson belüli foglalkozási
viszonyban is, ebben az esetben a férj lényegében alkalmazotti státuszt tölt be. Ha ketten együtt
vállalkoznak, a fontosabb döntésekben a feleség általában mérséklő, a kockázatosabb lépésektől
visszatartó szerepet játszik. Jellemző, hogyha a családi és az üzleti szerepeket világosan el is határolják
egymástól, kritikusabb döntéseknél a racionális gazdasági kapcsolatokat családi elemek színezik.
Dr. Farkas András A nők évszázada című munkájában mindezt a nők holisztikus szemléletével
magyarázza. Nézete szerint a hölgyek azért jobb befektetők, mert sok összefüggést meglátnak, amit a
részletekben némelykor elvesző, szenvedélyesen játszó férfiember észrevenni nem képes.
 A dolgozó nők internetes lapja 2001-ben felmérte az Egyesült Államok cégeit abból a szempontból,
hogy a vezető gazdaság hány résztvevőjét irányítják női tulajdonosok, 111. csúcsvezetők. A
végeredmény döbbenetes: tízből négyet!
Hazánkban a legnagyobb vállalkozók között alig néhány üzletasszonyt találunk, ám szerepük és
jelentőségük nőttön nő.
Összefoglalóan elmondható, hogy azokban az esetekben, amelyekben a vállalkozás és a háztartás
nem válik szét, a vállalkozáson belüli viszonyok, döntési folyamatok leképezik a családi
dominanciaviszonyokat.
Mindennek azonban súlyos ára van. A vállalkozó előtt két út áll: vagy szilárdan kettéválasztja az
üzleti és a familiáris kommunikációt, vagy sosem lesz nyugalma.
Vannak olyanok, akiknek az előző pompásan sikerül. Ők olyan művészi szintre fejlesztették a két
terület különválasztását, hogy éveken át szerető családként viselkedtek, miközben leghalványabb
ötleteiket is el tudták titkolni egymás elől. Máskülönben hogyan lehettek volna egymás legnagyobb
konkurensei? Nagyjából egy időben Magyarország két vezető - és konkurens - kereskedelmi
televíziójának producere volt apa és fia. Bámulatos az a lelkierő, elhivatottság és erkölcsi tartás,
amellyel még véletlenül sem hoztak pártos döntéseket!
Felmérések szerint hazánkban legalább félmillió családi vállalkozás működik. A vállalkozó ugyanis
férjével-feleségével vagy informális élete párjával - lásd még: szerető - osztja meg az üzleti élet nyűgét
s nyilait. Ahol a másik fél nem vesz részt közvetlenül a folyamatok irányításában, ott a hátteret teremti
meg (tiszta ruha, gyereknevelés, döntéselőkészítés stb.).
A mondás szerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Az ügyesebbek mögött több is. Nem
utolsósorban azért, mert a vagyon jelentős része az ő nevükön van. Különösen a teljes vagyoni s olykor
büntetőjogi felelősséggel járó vállalkozási formák művelőinél. Ezek a kapcsolatok aztán igen erősnek
bizonyulnak. Emlékeznek a neves színész és élettársa lovardájára? Rosszindulatú sajtóhírek szerint a
hölgy annyi áfát igényelt vissza, amennyit az egész gigantikus építkezés nem ért.
Csúnyábban ért véget a szervezett bűnözéssel folyton ok nélkül gyanúsított vállalkozó és kedvese
viszonya. Utóbbi egy letartóztatást követően hagyta el párját, amiből később több vita származott.
Ezeken annyira felháborodott néhány ismeretlen tettes, hogy különféle erőszakos cselekményekre
ragadtatta magát.
Nem úgy a legendás műgyűjtő és futballszponzor. Ő annyira szerette asszonyát, hogy egy időben Xné
FC-re akarta változtatni a sportklub nevét. Ám jött a vizsgálat, s elszállt a szerelem. Miközben az
akasztói vállalkozó a rácsok mögött vívta harcát, szerelme elköltözött, s csak a legszükségesebbeket
vitte magával. Azon pedig senki sem csodálkozhat, hogy egy egyedül élő hölgy életszínvonalának
fenntartásához szükséges a pénz.
Akikben nem lehet csalódni: az előző generációk. A vállalkozók családtörténetének kutatói szerint
megállapítható, hogy a szülőktől, nagyszülőktől - akiknek az iskolázottsága szintén magasabb az
átlagnál többen olyan értékrendet kaptak, ami segítette őket a sikeres üzletemberré válásban.
Van, ahol ez a sikerrecept kézzelfogható. A száz leggazdagabb magyar üzletember listáján szereplő
likőrgyáros története is unikum. A rövid ideig politikával kacérkodó vállalkozó a hajdan polgári
körülmények között virágzó családi vállalkozást telepítette vissza Magyarországra a rendszerváltás
után.
Hasonlóan biztos alapokon nyugszik a híres szombathelyi család cukrászdája. A régi iparostablókon
látható elődök kézműves fagylaltjukkal alapozták meg a família hírnevét. Ám az édes élet sem tarthat
örökké - példázza a tatai cukrászcsalád története. A kádári korszakban a tatai tópart legfinomabb ízeiért
jártak oda a családok, akár még hatvan kilométerről is. A vállalkozást öröklő fiú új cukrászüzemet
építtetett a rendszerváltás idején. Később leszerződött egy multi bolthálózattal. Többen úgy érezték,
hiába keresik a megszokott minőséget, ezért a dinasztia termékei iránt megcsappant a kereslet. Mi sem
jellemzi jobban a helyzet változását, mint hogy egy fagylaltgyártó cég korábban tárgyalt a márkanév
megvételéről, azonban az alkut ma már tárgytalannak tartja.
A név önmagában nem elég. És ugyan mit kezdhet az ember a régi tapasztalatokkal? Egy pékmester a
nyolcvanas évek végétől építette ki birodalmát az egykor volt Hangya Szövetkezettől ellesett
kiskereskedelmi módszerekkel. Segítségére volt édesapja és nagyapja, utóbbi még háború előtti
tapasztalatokkal. Az ötlet egyszerű volt: jóízű, tartós aprósütemények a háziasszonyoknak, megfizethető
áron. Az első évek remekül sikerültek. A piaci árusításból bolthálózat lett, a Lada kombiból
teherautópark. Már épp az országos terjesztést tervezték, amikor feltűnt a piacon egy másik magyar
vállalkozás, amely fagyasztott alapanyagból helyben előállított süteményeket kínált, és alig fél év alatt
lemosta a piacról a háromgenerációs céget.
Nem elég a név, a tapasztalat... Mit kaphat még az ember az elődöktől? Egy építési vállalkozó
mondta: „Egy vita során az apám képébe vágtam, hogy semmit sem kaptam tőle. A vállalkozásom azon
a végzettségen alapszik, amit ő ellenzett. Az első megrendeléseknél szerencsém volt, és sokat segítettek
a baráti kapcsolataim meg a kenőpénz. Aztán rájöttem, hogy az egész nem igaz. Ha nem tanultam volna
meg az apámtól, hogy minőséget és elégedettséget kell adni az ügyfeleknek, nem kapnék annyi
munkát."
És persze itt van még a magatartás. Miközben a tréningek állandó témája a problémakezelés, a
pozitív gondolkodásmód, az önmotiválás és az asszertivitás fejlesztése, a legtöbben egyszerűen
megöröklik ezeket. Egy szociológiai felmérés szerint, jóval átlag fölött bíznak (...) előmenetelükben
azok, akiknek a szülei, nagyszülei közt vállalkozók voltak".
Minden vállalkozó számára fontos, hogy amit elkezdett és felépített, valaki továbbvigye. Korábban
említettem, hogy a nagyvállalkozók két dologra nem sajnálják a pénzt. Az egyik az egészségmegőrzés,
a másik pedig a gyermekek továbbtanulása.
Ezzel az intézmények is tisztában vannak, ezért a lehető legoptimálisabb körülményeket szeretnék
megteremteni a tandíjfizetők utódai számára. Nyugaton már régen szabott árakkal dolgoznak. Egy-egy
oxfordi év például hat-nyolcmillió forintba kerül. Ez az összeg a tandíj mellett a lakás és a megélhetés
költségeit is tartalmazza.
Hazánkban még kialakulóban van e szolgáltatás kultúrája. Kezdetben a tandíj mellett a vaskos
jegyzetárak (lehetőleg a tanintézmény kiadásában megjelent művek) és a lépcsőzetesen emelkedő
utóvizsgadíjak jelentettek extraprofitot. Mostanra mindez kiegészült a kollégiumi szállásdíjjal, a hétvégi
tréningek költségeivel, illetve néhol az étkeztetéssel.
Az üzletember mint szülő általában kétféle elvárással íratja be valahová a gyermekét. Az első
verzióban tehetségesnek tartja, és a lehető legjobb esélyeket szeretné megteremteni a dicső sarj
életkezdéséhez. Lehetőleg két tannyelvet követel, a diplomához minimum két középfokú nyelvvizsgát,
használható ismereteket neves előadóktól, külföldi gyakorlatot vagy részképzést a szűkebb
szakterületen. (A Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának illetékese egy interjúban elmondta, hogy a
jobb gyakorlóhelyeket hónapokig vagy akár évekig ostromolják a hallgatókkal, ill. azok szüleivel.)
Hogy ez a gyakorlat milyen régóta bevált és mennyire elterjedt, annak bizonyítására érdemes
elolvasni a régi nyomdászcsalád nemrégiben sajtó alá rendezett levelezését. Apa és fia üzenetváltásai a
szeretet mellett arról a tudatosságról szólnak, mellyel évtizedekig készítették föl felelősségteljes
munkájára a családi vállalkozás leendő örökösét.
A másik eshetőség az, ha az üzletember ráébred: gyermeke valószínűleg nem lesz képes az üzlet
továbbvitelére. Ilyenkor általában beíratja őt egy tévedésből akkreditált diplomagyárba. Ezeken a
helyeken piacképes ismereteket alig, felsőfokú végzettséget viszont adnak, ha az ember havonta 2-3
napra néha megjelenik, nagy marhaságot nem csinál, s - ami a legfőbb - pontosan befizeti a tandíját. A
fantomértelmiség tagjai aztán állást szoktak kapni olyan helyen, ahol a szülők szerint nagy kárt nem
tehetnek (önkormányzatok, iskolák, művelődési házak, helyi lapok kulturális rovata stb.).

Hová utaznak?

A vállalkozók három fő okból utaznak. Legtöbbjük számára a kilométerek ezreinek lerovása a napi
munkával jár. Kevesebben vannak azok, akik üdülésre, kikapcsolódásra utaznak el. És egyre
kevesebben tartoznak a harmadik csoportba, akik bizonyos tisztázatlan ügyek miatt hagyják el az
országot.
A munka miatt utazók megterhelése nem mindennapi. Becslések szerint az átlagos üzletember heti
1600 kilométert autózik. A hivatalos útnyilvántartások alapján a magyar vállalkozók több mint
egyharmada egész nap ki sem száll a kocsijából. Sőt, olyanok is akadnak, akik egyszerre két
személyautón képesek utazni ugyanazon a napon, ellenkező irányba.
A tömegközlekedést csak ritkán használják, főként Budapest belterületén. A motorral, elektromos
rollerrel, emberhordárral közlekedők száma elenyésző. Míg Bécsben, Brüsszelben vagy Prágában
megszokott látvány a kerékpározó üzletember, nálunk ez körülbelül olyan gyakori, mint a fehér holló.
Magasabb jövedelmi kategóriákba tartozóknál az utóbbi években elterjedt a helikopter használata. A
közelmúltban - egy nagyvállalat vezérkarának sajnálatos balesete óta - azonban több helyütt biztonsági
okokból különválasztották a menedzsment közlekedését. A magánrepülők még nem terjedtek el, ám a
honi közvélemény a bérelt gépekre is érzékenyen reagál (1. az előző miniszterelnök díszdoktori útja).
Üdülni a vállalkozók közül nem mindenki jut el. Sokat olyannyira lefoglal a munka, hogy még a
hétvégéket sem tölti családi körben. Inkább stratégiai megbeszéléseken vesz részt, képzi magát, vagy
csapatépítő tréninget tart az asszisztensével...
Egy győri üzletasszony, aki korábban az egyik üdítőitalgyártó cég menedzsmentjéből kilépve a
biztosítási szakmában építette föl saját vállalkozását, azt mondja: „Évek óta nem voltam szabadságon.
Egyszerűen nem mertem elmenni, mert sosem tudtam, mire jönnék vissza." A piaci változások és
egyáltalán az információk figyelemmel kísérése néha a vállalkozó szenvedélyévé válik. Egy neves
szerkesztő például ezért nem nyaral belföldön, és külhonban is vigyáznia kell, nehogy betérjen egy
Internet-kávézóba, mert órákig ott marad. Miután letölti a híreket, azonnal megosztja észrevételeit a
szerkesztőség tagjaival. Alig bírja kivárni a szabadságából hátralévő napokat, hogy munkához lásson,
aztán egy évig panaszolja, mennyire túlhajszolt.
Ráadásul a magyar vállalkozót a vakáció ürügyén is zaklathatja néhány túlbuzgó adóhivatalnok. Ez
nem egyedi kiváltság: a kilencvenes évek végén a teniszsztár Steffi Graf apját is túlzó költekezése révén
buktatta le a német adóhatóság. Ausztriában és Spanyolországban is bevett módszer a
nagybevásárlások, kirívó éttermi számlák és luxusutak megfigyelése. Borsod-Abaúj-Zemplénben az
adóigazgatóság egyes munkatársai adatokat kértek a 300 ezer forintnál drágább utazások
megrendelőiről. Kivételesen spórolós időszak lehetett, mert a megkérdezett nyolc utazási irodából öt azt
felelte, nem volt ilyen nagyságrendű befizetés. Valahogy mégis híre ment a dolognak, mert az APEH
elnökének az Országgyűlés emberi jogi bizottsága előtt kellett magyarázatot adnia. Az elnök „kicsit
kiterjesztő értelmezés"-nek nevezte a történteket, és ígéretet tett arra, hogy a továbbiakban nem
folytatnak ilyen jellegű adatgyűjtést. Az adatvédelmi biztos szerint ez mindenképpen jogsértő lenne.
Arról tehát nem is lehet adatunk, hány limit feletti utat fizettek be a februári meghallgatás után, mint
ahogy arról sem, merre utaztak a parlamenti képviselők.
Aki megengedheti magának, többnyire külföldi úticélt választ. Az egyik legnépszerűbb és
legdivatosabb megoldás az árversenyben a Balaton mögé szorult horvát tengerpart. Ide akár egy
hétvégére is leugranak a magyar üzletemberek, többnyire autóval vagy bérelt luxus lakókocsival.
A távolabbi üdülőparadicsomokat általában repülőn közelítik meg. Szerényebb pénztárcájúak
Görögországot, Spanyolországot vagy a napjainkban leértékelt Tunéziát választják. Az
extravagánsabbak meg sem állnak Brazíliáig, Indiáig vagy Új-Zélandig. Óvatosan kell megválasztaniuk
a helyszínt, hisz nemrégiben megtörtént egy pénzügyi csúcsvállalkozóval, hogy a tömegek nyomoráról
és a kiváltságosok luxusáról egyaránt híres Kubát választotta, ám ezért többen megszólták, mert az
illető időközben szocialista miniszterelnök lett.
A harmadik csoportba tartozó üzletemberek menekülési útirányai jelentős eltéréseket mutatnak. Míg
korábban egyöntetűen Dél-Amerika volt a sláger, a szökésben lévő úszómenedzser Svédországot, az
alvilág pénztárosa pedig az Amerikai Egyesült Államokat választotta menedékül.
Ahány fogház annyi szokás, hisz tartóztattak már le orosz mágnásokat Spanyolországban és
megtévedt lengyel testőrt Budapesten. Egyes információk szerint a hírhedt magyar olajszőkítő üzletág
még élő tagjainak jelentős része mostanság az USA-ban él, ami főként azért tartogathat izgalmas
meglepetéseket, mert állítólag az ügyek felderítését segítő védett tanúk egy része is ott rejtőzködik.

A vállalkozók etikája
Jellem és jellemtelenség címmel nemrég jelent meg egy könyv, melyben többek közt az az érdekes
gondolat olvasható, hogy az erkölcs kizárólag adott társadalmi közegben értelmezhető. Önmagában nem
létezik. E fejezet címébe azért választottam az etika szót, hogy ne pusztán a közösségi normarendszert,
hanem az egyén belső szabályait is jelezze.
Létezik egy etikai alapállás az üzletemberek körében, mely filozófiai síkon rokonítható a
machiavellizmussal és a szubjektív idealizmussal. Magyarán gondolatmenete a következő:
A vállalkozók tartják mozgásban a gazdaságot, termelik a profitot.
Minden jóléti intézkedéshez, a hivatalok működéséhez pénz kell.
Ezt értelmezhetjük úgy, hogy a vállalkozók tartják el a társadalmat.
Ha pedig így van, a vállalkozások fennmaradása a közösség egyik legfontosabb érdeke.
Mindezek alapján a fennmaradáshoz minden eszköz engedélyezett.
Ez a fajta felfogás amennyire egészségtelen, annyira elterjedt. A megfelelő kulturális alap nélkül
felépült üzleti réteg ugyanis könnyen elfeledkezik a nem forintosítható értékek megteremtésének
fontosságáról. Szabó István mondta díszpolgári címének átvételekor: „Manapság divatos mindent
pénzügyi szempontból megközelíteni. Ennek a szemléletnek három nagy vesztese van: az egészségügy,
az oktatás és a kultúra. Szűklátókörűségre vall, ha nem tekintjük mindegyiket profittermelő ágazatnak.
Még akkor is, ha az, amit tesznek, pénzben nehezen mérhető. Ki számolja ki, mit jelent egy
betegségéből felépülő és újra munkába álló ember, a kiművelt emberfők vagy az a felfrissítő, új
gondolatokra sarkalló szellemi élmény, amit egy jól sikerült színházi este adhat?"
Másrészt a gondolatmenet ötödik pontjának szövegéből valahogy lemaradt a „törvényes" szó. Az
egyik legkomolyabb kihívás, megtalálni az etikus és a törvényes közti különbséget, de hasonlóan nehéz
állandóan szemmel tartani a legális kiskapuk és az illegális cselekmények közti határt.
Tavaly jelent meg egy jeles tanulmány a gazdasági bűncselekményekről, amely a következő
helyzetképet tárja elénk: „A törvények preventív ereje nem elégséges, néhányan elképesztő
leleményességgel találnak újabb és újabb (már illegális) kiskapukat a törvények között, és ezeknek a
bűncselekményeknek a felderítése is igen nehéz feladat. Elsősorban azért, mert ezek a cselekmények a
külső szemlélő számára gyakran törvényesnek látszanak, hiszen legális tevékenységek zajlanak a
felszínen. A határ is keskeny a jogi kiskapuk kihasználása és a már bűncselekménynek minősülő tettek
között."
A kijelentés illusztrálására hozott példa sem tanulság nélküli: egy kft. pavilonokat vásárolt 15 millió
forintért. Ezzel a beruházással a cég gazdagodott, értelemszerűen több adót kellett volna tehát fizetnie.
A házakat azonban az adóbevallás határideje
előtt néhány nappal egyik üzleti partnerüknek, egy másik kft.-nek adták el, majd az átruházott tulajdonú
pavilonokat nyomban lízingbe vették. Az előre kiszámított teljes lízingdíjat (14,5 millió forintot)
levonták költségként a nyereségükből, és így mintegy 5 millió forinttal kevesebb adót fizettek, mert a
teljes lízingdíj elszámolására az akkori adójogszabályok lehetőséget nyújtottak. Az adóbevallás után
néhány nappal azután a házakat a félmillió forintos maradványértéken visszavásárolták...
Hasonló ügyeskedés történt az állami széntartalék egy jelentős részével 1996-ban. A telepen tárolt
szén néhány év alatt sokat veszít fűtőértékéből. Ezért a „döglött" fűtőanyagot talán nem csak egy helyütt
az állami halomba hordták, a többit pedig jó áron értékesítették. Sok esetben azért is maradnak rejtve
ezek az esetek, mert nincs tulajdonképpeni sértett, aki feljelentést tenne - a sértett maga az állam.
Az sem sokkal jobb, ha magánszeméllyel bánnak el a leleményes „vállalkozók". A feljelentést
követően a bűnügyek többsége hatósági feltárás nélkül szinte mindig rejtve marad.
Egy dunántúli cég alvállalkozója üzleti partnere tudta nélkül vett át több százezres összegeket a közös
ügyfelektől, akik aztán a fővállalkozótól követelték a pénzt. A vállalkozás perre ment, ám előzőleg a
bizonyítékokkal felszerelkezve megkereste a területileg illetékes rendőrkapitányságot. Miután a
nyugtagyárost nem találták állandó lakcímén, kihallgatni sem tudták. Ekkor a károsult cég egyik
lelkiismeretes munkatársa magánnyomozásba fogott, és segítségével néhány nap alatt sikerült előállítani
a gyanúsítottat. Azóta két év telt el. Ítélet még nem született a többmilliós hátrányt okozó ügyben.
Kártérítésről álmodni sem lehet: a leleményes alvállalkozó vagyona papíron régen a hozzátartozókhoz
vándorolt.
Csak egyetérthetünk a pécsi egyetem büntetőjogi és kriminológiai tanszékvezetőjének tanulmányában
szereplő kijelentéssel, mely szerint „az igazságügyi kormányzat, illetve a jogalkotó folyamatos
lépéshátrányban van: általában késve, egy-egy fontosabb vagy tanulságosabb ügy nyomán reagál csak
bizonyos problémákra". Nem véletlen, ha a jelenség mögött olykor fölsejlik a gyanú: lehet, hogy a
nagyvállalkozók által támogatott jogalkotók szándékosan hagynak hézagokat érdekkörük számára.
Akár így, akár úgy, a honi jogalkotás nem áll a helyzet magaslatán. Egy előkészítésben részt vett
pénzügyi szakember a következőképpen foglalja össze ebbéli tapasztalatait: „Általában egy
munkacsoport készíti el a tervezetet, és az még nem is biztos, hogy rossz. Az érdekegyeztetésen, a
minisztériumban, a bizottsági üléseken aztán ízekre szedik az anyagot, majd újra összerakják. Ilyenkor
már általában fenekestül felfordul. Végül a parlamenti vita során boldog-boldogtalan módosítgatja,
ahogy az erőviszonyok miatt épp alakul. Akkor megjelentetik, és megnézik, működik-e. Ha valami
gond van, kiadnak egy végrehajtási utasítást meg néhány értelmezést, utóbbit valami párszáz példányos
szaklapban. Az, hogy mi is lenne a teendő, általában utólag derül ki. Nem baj, lehet bírságolni!"
A nagyvállalkozók körében végzett 1996-os vizsgálat főbb megállapításaival több helyütt
találkozhatnak ebben a kiadványban. Nem csoda, hisz az elemzők szerint a gazdaság főszereplői úgy
nyilatkoztak a felmérés során, hogy nyílt érdekérvényesítés helyett a cinkos összekacsintások rendszere
alakult ki. A személyes kapcsolatokra épülő egyéni érdekérvényesítés, az érdekek nyílt feltárása helyett
azok elrejtése és informális úton való érvényesítése kedvez a korrupciónak, a formális hatalmi
mechanizmusok háta mögötti „titkos" paktumok és párhuzamos döntési mechanizmusok kialakulásának
és megszilárdulásának.
Talán nem kacagtató, de tanulságos, hogy egy majd' négy évtizeddel ezelőtt írt szociológiai alapmű a
csoportképződés egyik legnagyobb akadályaként írt erről a jelenségről.
Abban nincs vita, hogy ez a helyzet nem jó a politikai-gazdasági döntéshozóknak, mert
mindegyikükkel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: vajon kivel van, kinek az érdekeit képviseli - és mit
kap ezért cserébe?
A kutatók szerint ez nem jó a kialakuló tőkésosztálynak sem. Nem jó, mert egyéni úton nehezebb az
érdekek érvényesítése, mint nyíltan és kollektív formában. És nem utolsósorban azért sem jó, mert
„rejtett utakon" kénytelenek járni, ami a közvélemény szemében „igazságtalan, csalárd, nem becsületes"
ember képében tünteti fel őket.
A becsületükre pedig nem csupán a nagyvállalkozók kényesek. S bár a köztudatban elterjedt az a
passzivitást mentegető ideológia, hogy idehaza csak az kereshet sokat, aki becstelen, a tények nem ezt
mutatják.
Az idézett jelentés látszólag alátámasztja ezt a fenti előítéletet, hiszen fehéren-feketén benne áll:
néhány éve a nagyvállalkozók 61,8 százaléka vélekedett úgy, hogy „ha mindenki minden törvényt
betartana, megállna a gazdasági élet Magyarországon". Sajnos a teljes lakosság körében végzett három
évvel korábbi felmérés szerint ezt öt emberből négy ugyanígy gondolja.
Előfordulhat tehát, hogy a legális és illegális közti határt maguk az őrök mossák el. Ennek a játéknak
pedig hihetetlenül nagy a veszélye, hiszen mintát ad, s hasonló cselekvést gerjeszt a „civilekben".
Az elit tagjai abban a helyzetben vannak, hogy országos jelentőségű döntéseket hozhatnak, sőt
társadalmi magatartásmintákat mutathatnak (ha tudnak vagy akarnak)...
Azon lehet vitatkozni, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb. A magatartásminták felmutatását és
követését értelmezhetjük megfigyelhető társadalmi jelenségként, ahogyan az elittel szemben támasztott
normatív, erkölcsi követelményként is.
A tudós az első verziót választotta. Szerinte bonyolult áttételeken keresztül a mindenkori elit által
képviselt értékek és a hozzájuk tartozó érdekérvényesítési módszerek a társadalom többi szereplője
számára magatartásmintaként jelennek meg és hatnak.
A másik megközelítés legkönnyebben az életmódon keresztül igazolható. Gondoljunk az újgazdagok
arisztokratákat majmoló külsőségeire, vagy arra a szerepre, amit egy vállalkozói csoportban a
legtekintélyesebb tölt be büszkén és tudatosan - akárcsak a divat terén. A társasági életről szóló részben
bőven találunk megrázó példákat az effajta kényszerekre.
A magatartásmintákra fűzött logikai lánc nagyjából ugyanoda fut ki. Az elit felelősséggel vagy
felelőtlenül adott mintáját tömegesen követik az alsóbb rétegek.

A vállalkozók és a hivatalok

A fenti kapcsolat több okból sem nevezhető felhőtlennek. A vállalkozó a hivatalokat szükséges vagy
szükségtelen rossznak tartja, míg a hivatalok magukat nélkülözhetetlennek érzik. Az üzletemberek
szerint érdemi munka ilyen helyen nem folyik, ellenben a bürokraták ki sem látszanak az aktákból.
Minden hivatalnok úgy véli, segítsége nélkül nem lehetne civilizált irányt szabni a szabályok közt
átgázoló öntudatlan csordának. A másik fél a sok szabályt inkább nyűgnek érzi, és igyekszik lerázni
magáról vagy kibújni alóluk. Egyetlen dologban értenek egyet: a másik fél nem normális.
Eleve rosszul kezdődik. A vállalkozó korábban már találkozott a hivatalokkal, többnyire
állampolgárként sem kedvelte őket igazán, de általában nem is okoztak túl sok gondot. Az első rémület
akkor hasít belé, amikor elindítja vállalkozását, és lépten-nyomon bürokratákba ütközik. Tolmácsnak az
értelmesebbje felvesz ugyan egy könyvelőt, de a honi jogrend értelmében a legtöbb aláírnivalót
mégiscsak személyesen kell intéznie.
A pokolba vezető első lépcső az okmányiroda. Ügyfélfogadási idő előtt profi előkészítésre van
szükség. Aki ezt elmulasztja, hosszú várakozás után lógó orral távozhat - a következő sorba. Rutinos
versenyző először megbeszéli a dolgot a könyvelőjével, aztán telefonon megkérdezi a hivataliakat, mit
kell feltétlenül magával vinnie. Így megkíméli magát attól, hogy a gutaütés határán haza kelljen
szaladnia egy hiányzó oklevélért vagy nyelvvizsga-bizonyítványért.
Ha elég dörzsölt, egy órával sorszámosztás előtt ver tanyát a biztonsági őr közelében. Szerencsés
esetben nem sodorja el a tömeg, és egyjegyű sorszámot kap, ami már fél győzelem. Ez persze a
mezőnytől is függ. Ha ugyanis az ember előtt Nemtudomkáék adtak randevút, ügyfelenként akár egy
órát is lehet várakozni.
A legszebb, hogy mindezt nem tudhatjuk előre. Üzletemberünk tehát vár, türelmetlenül topog, esetleg
mobilozik, vagy az eboltási hirdetményeket olvasgatja. Igazán drámaivá az emeli a dolgot, ha közben
zajlik valami fontos folyamat, amiről a tehetetlenül várakozót jóakarói rendszeresen mobilon
tájékoztatják.
Elmenni nem lehet: ha mindenki gyorsan végez, lejár a sorszám, ami belépő egy újabb fordulóra. A
legjobbak újságot, könyvet visznek vagy valami könnyű adminisztrációt. Volt, aki kéthavi
útnyilvántartást számolt ki előre a bejutásig.
Odabenn aztán minden kiderül. Pechesebb esetben az is, hogy a telefonon kapott tájékoztatás nem
volt teljes, nem arra vonatkozott, most más szabály van... Tehát még egy út. Az sem jár sokkal jobban,
aki teljes készlettel érkezik, mert ilyenkor szokott bedögleni a gép, az ügyintézőt elhívja a főnöke vagy
valamely családtagja, netán továbbképzést tart az új kollégának, aki fölvette a telefont, de nem tud
választ adni. Mindez dühödt pillantásokkal jár, melyeket a túloldalról viszonoznak. Vesztett a meccs, ha
megszólal az elfelejtett vállalkozói mobil, pláne, ha fontos a hívás. Itt győzelemre csak azok
számíthatnak, akik a többórás előzmények után bírják a sorsfordulókat, kioktatásokat és minden mást,
amit egy ügyfélbarát önkormányzati iroda nyújtani tud.
Kissé magyar narancsos a dolog íze. Amint egy illetékes főjegyző nyilatkozta nemrég az egyik
dunántúli lap címoldalán: Szidhatják, de a rendszer jó.
Simábban megy a dolog az APEH-nél. Elérhetők telefonon, interneten, és tájékoztatnak is minden
csatornán. Valahogy ügyintézőből is van elég. Ám a vállalkozónak ez sem elég jó.
Van abban valami tiszteletteljes - mondhatnánk templomi -, ahogy némely üzletember bemegy az
APEH-hoz. Visz magával mindent, ami szükséges lehet. Nem tiltakozik, amiért ritkán lehet a közelben
illetékbélyeget és nyomtatványt kapni, illetve pénzt feladni. Talán csak akkor mosolyintja el magát, ha
pl. a Komárom-Esztergom megyei igazgatóság alagsori büféjében és nyomtatványboltjában nem kap
nyugtát a vásárolt tételekről.
Aki az APEH-hoz készül, minden jó érzésű embertől részvétre számíthat. Morituri te salutant -
idézheti a római gladiátorok bátor köszöntését.
Pedig a gond igazából akkor van, ha az ember alkudozni megy. Ahol bírság, ott fellebbezés, kérelem,
haladék. Baj baj hátán. S közben némelyik felhorkan, mondván: - Ezeket is én tartom el az adómból.
A többi hivatal már kismiska az előbbiekhez képest. A nyugdíjbiztosítási igazgatóságon nem akkora a
tét, a különféle engedélyeztetéseken (cégbíróság, építésügy stb.) van a dolognak értelme, közvetlen
vagy közvetett haszna, a többiek pedig szorgosan küldözgetik a statisztikai adatkérőket vagy a befizetési
csekkeket.
Igazi súlyuk ez után már csak a bíróságoknak van. A városin még elpoénkodik némelyik üzletember
az ő ügyvédi vagy bírói körével, magasabb szinten azonban csak a nagyhalak lubickolnak. Még tartja a
mondás vállalkozói beszélgetésekben („ez a bíró hét-, az nyolcjegyű"), ám a konkrét megkeresések
száma csökken.
Alapértelmezésben egyetlen vállalkozói csoport van, aki biztosan profitál a bíróságra járásból: az
ügyvédek. Bár egy ügyvédbarátom szerint a szabók sem keresnek rosszul. Makacsul tartja magát az a
hiedelem, hogy a rendezett külső hónapokat, százezreket vagy felfüggesztett büntetést ér.
Ha azonban követjük ezt a logikát, gazdagodnak még a hivatalba járáson a cipészek, a taxisok, a
pénzügyi és egyéb kozmetikusok, valamint kedvezőtlen ítélet esetén a költöztetők. Sajnos
leggyakrabban a patikusok is.

Vállalkozók és kockázat

Kockázat nélkül nincs üzlet - tartja több forrás szerint a gazdasági világválság korából származó
mondás. A közgazdaság-tudomány szerint a magas kockázatú befektetés általában magas hozammal jár.
Ellenkező esetben senkinek nem érné meg kockáztatni, mindenki a biztonságosabb gyarapodási
formákat részesítené előnyben, lelassulna a tőke áramlása, és hanyagolt holtágként iszaposodna el a
kapitalista gazdaság. Nem a vállalkozás az egyetlen terület, ahol a magyar valóság alaposan rácáfol az
elméleti törvényszerűségekre.
Vállalkozóink egy része a rendszerváltást követően úgy csökkentette minimálisra a működési
kockázatot, hogy hivatalosan nem is létezett. Az egyre szigorodó játékszabályok aztán rászorították őket
a fekete gazdaságból a folyamatos szürkülésre. Néhányan sokáig fantomléttel védekeztek a
törvényhozók leleményei ellen. Őket általában nem gátolták ebbéli tevékenységükben olyan - a
vállalkozók zöme számára alapvető - értékek, mint az erkölcs, a becsület, az adminisztráció öröme vagy
az államrend tisztelete.
Az egyik legpimaszabb fantomcég az Országos Közoktatási Intézet (s közvetve a Művelődési és
Közoktatási Minisztérium) pályázatán nyert el megbízást a „számítástechnikai, informatikai és
művészeti szakoktatók továbbképzésének megszervezésére". Az 1996 elején kiutalt háromszázmilliós
összegből tavasszal még továbbított néhány tízmilliót különféle oktatásszervezőknek, őszre viszont
bottal üthették a nyomát.
Persze az igazán professzionális kockázatkezelők nem vetemednek illegális cselekményekre. Inkább
olyan vállalkozási formát választanak, amely csőd esetén nem veszélyezteti a szorgosan összegyűjtött
családi vagyont. A teljes felelősséggel járó egyéni vállalkozói, ill. betéti társasági formák helyett őket a
korlátolt felelősségű társaságokban, elitjüket pedig a részvénytársaságokban találjuk. Némelyikük
igazán szívós, mert már a sokadik csőd és felszámolás után is belevág, hogy mindent visszaszerezzen,
ami nehezen érthető, hisz az eljárások ingatlanait, autóit és egyáltalán életkörülményeit nem érintették.
Sőt, néha kedvezően befolyásolták a raktárkészlet alakulását...
Mindez természetesen csak az elenyésző, ám hangos kisebbség. A vállalkozók zöme tisztességesen
teszi a dolgát, és ad munkát a többieknek. Hazánkban is igaz az a túlélési arány, mely szerint száz
induló vállalkozásból mindössze húsz ünnepelheti fennállása ötödik évfordulóját, és talán három-négy
marad talpon tíz esztendő után is.
Épp ezért az állam, az önkormányzat és a különféle célszervezetek elsőrendű feladatai közé tartozik a
maguk útját járók segítése. Sajnos mégis sokszor gáncs éri őket, ha valamelyik eset - kizárólag a
jóhiszemű túlbuzgóság miatt - országos üggyé híresül.
Példaként említhetjük a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítványt, melynek sikeres projektjeiről alig
értesítette a közvéleményt a honi média, ám az abszolút kockázatvállalást rögvest botránynak kiáltotta
ki. Nem történt más, minthogy a szervezet három megbízható cégnek, illetve azok korlátozott
felelősségű vezetői szavának hitelt adott. A három megbízható cég és három megbízható vezetője
egyenként kétszázmillión felüli segítségben részesült, amit azonban legnagyobb igyekezetük ellenére
sem sikerült visszafizetniök. Még jó, hogy az alapítvány felelőseit bűncselekmény hiányában
fölmentette a bíróság! Első alkalommal. Mert bizony másodszor is meghurcolták a nyilvánvalóan
jóhiszemű alapítványi vezetőket. Öt évvel ezelőtt egyiküket a felfüggesztett szabadságvesztés mellett
még kemény százezer forint pénzbüntetéssel is sújtották. A gyanúsítottak hiába védekeztek azzal, hogy
pusztán a vállalkozásfejlesztés érdekében fáradoztak...







Tartalom

E LÖLJÁRÓBAN

H ÁNYAN VANNAK?

M IBŐL ÉLNEK?

K IBŐL LESZ VÁLLALKOZÓ?

V ÁLLALKOZÓK ÉS KIHÍVÁSOK

A VÁLLALKOZÓK EGÉSZSÉGE

A VÁLLALKOZÓK ÉS A SPORT

H OGYAN ÖLTÖZKÖDNEK?

A VÁLLALKOZÓK TÁRSASÁGI ÉLETE

A VÁLLALKOZÓK ÉS AZ ALKOHOL

A VÁLLALKOZÓK ÉS KEGYTÁRGYAIK

A VÁLLALKOZÓK ÉS BARÁTAIK

A VÁLLALKOZÓK ÉS A CSALÁD

H OVÁ UTAZNAK?

A VÁLLALKOZÓK ETIKÁJA

A VÁLLALKOZÓK ÉS A HIVATALOK

VÁLLALKOZÓK ÉS KOCKÁZAT

 Table of Contents
Tartalom