Az Előhangban a költő megidézi Toldi Miklós legendás alakját:[1]

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,

Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
(...)
I. ének
Néhai Toldi Lőrincnek két fia van: György és Miklós. György Budán a királyi
udvarban nevelkedett, most is ott él fényben és kényelemben, mint Lajos király
kedves embere. Miklós, a kisebbik fiú, akinek legendásan nagy erejéről az
Előhangból értesülünk, édesanyjával lakik Nagyfaluban és mezei munkát végez.
Egykori apja példája nyomán ő is vitézi életről álmodozik.
A béresekkel épp kinn van a mezőn, amikor Laczfi Endre nádor arra vonul
csapatával. Miklós bánatosan, vágyakozva nézi a fényes sereget. Laczfi
hetykén, parasztnak szólítva tudakolja tőle a Budára vezető utat. Miklósban
szégyen és harag támad, mert parasztnak nézik, és eszébe jut gőgös bátyja is, aki
sorsának okozója. Egy mozdulattal leveszi válláról a hatalmas vendégoldalt, és
könnyű botként mutatja vele az utat. Laczfi és hada elámul a fiú óriási erején,
sajnálkoznak rajta, amiért parasztnak született, pedig közöttük volna a helye. A
sereg elvonultával Miklós hazaindul, szívében szégyen és a harag.
II. ének
Özvegy Toldi Lőrincné házában javában sütnek-főznek: megérkezett Budáról
Toldi György, hogy vitézeivel néhány napig kedvére dáridózzon a szülői házban.
Amikor Miklós betoppan, öleléssel köszöntené bátyját, de az durván eltaszítja
magától. Békességért könyörgő édesanyjukat gúnyosan korholja, amiért
Miklósnak mindig pártját fogta, de az még parasztnak is rossz lett, csak a napot
lopja.
Miklós visszautasítja a vádakat, Györgynek szemére hányja oktalan gyűlöletét. A
fiatalabb fiú közli, hogy nem fog ő az útjában állni senkinek, világgá megy, de
előbb a bátyjától a jussát követeli. „Itt a juss, kölök…” – válaszolja György és arcul
csapja öccsét. Miklós hirtelen felindulásában ráront, de anyjuk közéjük veti
magát, és csak ez menti meg Györgyöt a halálos csapástól. Miklós fojtott haraggal
kitántorog a házból.
III. ének
A lakoma után Toldi György a tornácon gyönyörködik vitézei rúdhányó
játékában. Meglátja az udvar végében búslakodó Miklóst, és felbiztatja legényeit,
hogy döngessék meg körülötte a palánkot. Miklós sokáig békésen, néma
megvetéssel tűri a durva tréfát, de amikor egy dárda a válla csontját éri, akkor
elfutja a méreg. Felkapja és a bosszantói közé hajítja a malomkődarabot, melyen
ült; a hatalmas kő az egyik vitézt agyonzúzza. György haragra gyullad, de nagyobb
az öröme: most már nem mondhatják, hogy ő veszejti el az öccsét, megteszi azt a
törvény. Miklós menekül, György parancsot ad az elfogására.