Danilo Kiš

A holtak enciklopédiája

Fordította
Borbély János

Európa Könyvkiadó
Budapest 1990
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danilo Kiš
Enciklopedija mrtvih
Globus, Zagreb, Prosveta. Beograd, 1983
Copyright by Danilo Kiš' heirs-at-low 1989

Hungarian translation © Borbély János, 1990

HU ISSN 0324-2722
Szeretet-éhem a halálra nyílik,
mint udvarra az ablak.
GEORGES BATAILLE
 Simon, a mágus

1
Názáreti Jézus halála és csudálatos feltámadása után ti­
zenhét esztendővel, a Szamáriát behálózó poros ösvénye­
ken, amelyeket minduntalan betemet és elnyel a sivatag
szeszélyes homokja, bukkan fel az, akit tanítványai má­
gusnak, Simon mágusnak, ellenségei pedig csúfnéven -
„borboritá"-nak neveztek. Egyesek szerint egy Gita nevű
szamáriai porfészekből való, mások szerint szíriai vagy
anatóliai. Ehhez a zavarhoz, tagadhatatlanul, maga is
hozzásegített, mert arra az ártatlan kérdésre, hogy hová
valósi, egyetlen széles karlendítéssel válaszolt, amelyet
egyaránt lehetett érteni a legközelebbi falura, de a fél vi­
lágra is.
Középtermetű volt, izmos; göndör, fekete hajjal, mely a
feje búbján ritkulni kezdett, ugyancsak göndör és rendet­
len szakálla deresedett már. Csontos, hajlott orra és oldal­
nézetből birkaképe volt. Egyik szeme nagyobbra nyílt a
másiknál, ez némileg gunyoros kifejezést kölcsönzött ar­
cának. A bal fülében önnön farkába harapó kígyót ábrázo­
ló arany fülbevaló. Többszörösen a dereka köré csavarva
pedig egy lenkötél volt, amely cirkuszi kellék gyanánt is
szolgált; ha kellett, egyszerre csak a levegőbe ágaskodott,
s ő, a nézősereg elragadtatása közepette, fürgén fölmá­
szott rá, akár egy póznára. Vagy pedig ökör nyakába hur­
kolta, valami varázsigét mormolt, majd egyetlen kardcsa­
pással levágta az állat fejét. A fej és a törzs egy pillanatig
egymástól elválasztva hevert a sivatagi homokban; a má­
gus ekkor megismételte a varázsigét, ezúttal visszafelé, s
a fej egyszeribe összeforrott a törzzsel, csupán az ökör
nyakába vetett kenderkötél maradt a földön. Simon meg­
oldja a hurkot, és újból felövezi magát a kötéllel, hacsak
valamelyik néző nem akarja a kezével kitapintani a rost
minéműségét. Simon ekkor úgy nyújtja oda a merev kö­
télvéget, mint egy botot; a tamáskodónak a keze érintésé­
től a kötél lekonyul, és porfelleget csapva végignyúlik a
földön.
Egyaránt jól értett görögül, koptul, arámiul és héberül,
ismerte a helyi tájszólásokat is, ámbár ellenségei szerint
mindezeket a nyelveket idegenszerűen beszélte. Simon
nem sokat adott az effajta szóbeszédre, sőt olybá tűnt,
maga is tápot adott neki. Azt mondják, sziporkázó szel­
lem és kitűnő szónok volt, különösen amikor tanítványai­
hoz és követőihez szólt, vagy nagyobb tömeg előtt be­
szélt. „Olyankor úgy ragyogott a szeme, mint a karbun­
kulus" - mondja róla egyik tanítványa. „A hangja, mint
egy eszelősé, a tekintete, mint egy paráznáé" -jegyezte fel
egyik ellensége.
A keletről nyugatra és a nyugatról keletre vezető kusza
ösvényeken Simon mágus seregnyi térítővel találkozik,
útjaik sokszor keresztezik egymást. János és Pál tanítvá­
nyai, meg aztán János és Pál maga is széltében-hosszában
terjesztik Názáreti Jézus tanításait, akinek emléke még
eleven Palesztínában, Júdeában és Szamáriában. Simon
gyakran látja sarujuk nyomát egy-egy falu bejáratánál. A
napszakhoz képest a falu szokatlanul csendes, csupán
magányos kutyaugatás és átható birkabégetés hallatszik.
Majd a távolból ugyancsak mekegésre emlékeztető, tisz­
tán csengő férfihang szűrődik, még nem lehet minden
szót érteni; rozoga hordókon állva apostolok hirdetik a
világ és az isteni teremtés művének tökéletességét. Simon
az egyik viskó árnyékában meglapulva megvárja, amíg
távoznak, majd ő áll a falu népe elébe, mielőtt az szétszé­
ledne.
S akkor, kíséretének karéjában, maga is prédikálni
kezd. A sokaság, mely jócskán belefáradt már az aposto­
lok bölcselkedésébe, morgolódva gyűlik köréje. - Az
imént kísértük ki Pált és Jánost - mondogatják -, egy esz­
tendőre elég volt a szóból.
- Én nem vagyok apostol-feleli Simon-, én közületek
való vagyok. Ők a fejetekre teszik a kezüket, hogy betel­
jetek szentlélekkel; én a kezemet nyújtom, hogy fölemel­
jelek benneteket a porból. - Amikor idáig ér mondókájá­
ban, a feje fölé emeli karját, s köntösének puha redőkben
visszahulló bő ujjából elővillan finom ujjpercekben vég­
ződő, szép, fehér keze, amilyen csak a dologkerülőknek
és a szemfényvesztőknek van.
- Ők az örök üdvösséggel kecsegtetnek - folytatja Si­
mon -, én a megismerést és a pusztaságot kínálom föl.
Aki akar, tartson velem.
A nép már hozzászokott mindenféle csavargóhoz, aki a
szélrózsa minden irányából, leginkább keletről jött, ki
egymagában, ki másodmagával, ki pedig csapatostól, a
híveivel. Voltak, akik a falu alatt vagy a hegy lábánál,
esetleg a közeli völgyben hagyták öszvéreiket és tevéiket,
mások fegyveres kísérettel érkeztek (ezek prédikációi in­
kább fenyegetőzésre meg bohóckodásra emlékeztettek),
ismét mások öszvéreken érkeztek, és még le sem szálltak
a nyeregből, máris hozzáláttak akrobatamutatványaikhoz.
Ámde az utóbbi tizenöt esztendőben, egy bizonyos názá­
retbeli férfiú halála óta, jobbára fiatal, egészséges embe­
rek jöttek, ápolt szakállal, vagy pelyhes állúak, fehér kön­
tösben és pásztorbottal a kezükben, és valamennyien
apostoloknak és Isten fiainak mondták magukat. A saru­
juk poros volt a hosszú úttól, és olyan egyformán beszél­
tek, mintha ugyanabból a könyvből tanultak volna; vala­
mennyien ugyanarra a csodára hivatkoztak, amelynek
szemtanúi voltak: arra, amikor ama názáretbeli a szemük
láttára borrá változtatta a vizet, és egész népét jóllakatta
néhány hallal. Többen azt állították, hogy látták Őt, amint
vakító fényesség közepette a mennybe emelkedett, akár a
galamb. Vakokat vezettek, akik tanúsították, hogy ama
fényesség megfosztotta őket a szemük világától, ám a lé­
lek világosságával ajándékozta meg őket.
S valamennyien Isten fiainak és Isten Fia fiainak mond­
ták magukat. Örök életet és üdvösséget ígértek egy kupa
sörért, amikor pedig a nép, harapós kutyáit uszítva rájuk,
elűzte őket, örök elkárhozással, a gyehennával fenyege­
tőztek, ahol a test lassú tűzön pörkölődik, akár a nyársra
húzott bárány.
Ezek között az apostolkodók között jó szónokok is
akadtak, akik válaszolni tudtak a bizalmatlan nép és a
még bizalmatlanabb hatóságok legbonyolultabb kérdései­
re, nemcsak a lélek, hanem a test meg a földművelés és
az állattenyésztés ügyeiben is. A suttyó legényeket meg­
szabadították pattanásaiktól, a szüzeknek egészségügyi
tanácsokat adtak, hogyan óvják meg szüzességüket, és
mint viseljék el minél könnyebben; az öregeket megtaní­
tották, hogyan készüljenek fel a halálra, mit kell monda­
niuk az ítélet órájában, miként tartsák karjukat, hogy
könnyebben átcsússzanak azon a résen, amely a világos­
ság felé vezet; az anyákat ellátták jó tanáccsal, hogyan
mentsék meg kicsinyeiket nagyobb költség és a drága ku­
ruzslók meg gyógyírjuk igénybevétele nélkül, hogyan óv­
ják meg fiaikat a háború veszedelmétől, a meddő asszo­
nyokat pedig könnyen érthető és egyszerű imádságokra
tanították, amelyet naponta háromszor kellett elmondani­
uk éhomra, hogy a szentlélek-mint ők mondták - megter­
mékenyítse méhüket.
S mindezt ingyen, egy garas, egy dénár ellenszolgálta­
tás nélkül tették, hacsak nem számít fizetségnek az a ke­
nyérhéj, amelyet hálával fogadtak, vagy a hideg víz, ame­
lyet, értelmetlen szavakat mormolva, nagy kortyokban it­
tak. Így követték egymást ezek a térítők, idetódultak a vi­
lág minden tájáról, ki szakállasan, ki szakáll nélkül, szo­
kásaikban, nyelvükben különböztek ugyan, de többé-ke­
vésbé mind ugyanazt mondta, amit az egyik sejtetett, a
másik még jobban kiszínezve tanúsított, minek folytán -
tekintet nélkül az elenyésző különbségekre-ama názáret­
belinek csodatételeiről és feltámadásáról szóló mese nap­
ról napra hihetőbbé vált. Júdea, Szamária, Anatólia népe
már hozzászokott ezekhez a poros sarukban érkező, jó
szándékú legényekhez, akik a mellükön keresztbe font
karral olyan hangon beszélnek, mint a szűz lányok, és az
ég felé fordított szemmel énekelnek. Hideg vízzel és ke­
nyérhéjjal kínálták őket. Ezt köszönettel elfogadták, és
örök életet ígértek cserébe, egy csodálatos tájat írtak le
előttük, ahová haláluk után kerülnek: ott híre sincs a
pusztaságnak, a homoknak, a kígyóknak és skorpióknak,
hanem csak széles levelű pálmák vannak, meg üdítő for­
rások; a fű térdig, sőt térden felül ér, a nap kellemesen
meleg, az éjszakák akár a nappalok, és különben örökös
nappal van; a legelőkön tehenek legelésznek, kecskék és
juhok eszik a füvet, a virág az év minden szakában illato­
zik, ez az örökös tavasz országa, nincsenek hollók, és
nincsenek héják, pacsirták dalikáznak egész nap. S így
tovább.
Ezeket a paradicsomi állapotokat - kezdetben mindenki
nevetségesnek és képtelenségnek tartotta, mert ki látott
még olyat, hogy örökké süt a nap, s hogy a fájdalom, a
halál ismeretlen fogalom? - ezek a szelíd kék szemű fia­
talemberek olyan meggyőző erővel, olyan ihletetten írták
le, hogy a nép hinni kezdett nekik. Ha egy hazugságot so­
káig ismételgetnek, végül mindenki elhiszi. Mert a nép­
nek hinnie kell valamiben. Sok helybéli fiatalember is
hosszú szíjas sarut öltött, és elment utánuk. Voltak, akik
egy-két esztendő múlva jöttek vissza a falujukba, voltak,
akik csak tíz esztendő múlva. Megviselte őket a hosszú
utazás, a szakálluk őszbe vegyült már. Maguk is halk sza­
vúak lettek, kezüket egymásba kulcsolva a lágyékukra
tették. Közben az Ő csodatételeiről, az Ő tanításairól be­
széltek, furcsa törvényeket hirdettek, megvetették az ér­
zéki örömöket, szerényen öltözködtek, mértékletesen táp­
lálkoztak, a bort úgy itták, hogy két kézzel emelték a
kelyhet a magasba. Váratlan hevességgel csupán olyan­
kor gerjedtek haragra, amikor valaki ellentmondott nekik,
kétségbe vonta tanításaikat meg az Ő csodatételeit, ha va­
laki -jaj neki ! - kételkedni merészelt az örök életben, a
mennyek országában. Ilyenkor elrettentő színekben, he­
ves, fenyegető, lángoló szavakkal ecsetelték a büntetést,
az örök kárhozatot. „Az istenek őrizzenek benneteket éles
nyelvüktől és átkaiktól" - írta róluk egy pogány.
Azokkal szemben, akik még ingadoztak, az ékesszólás­
hoz és az ígéretekhez, a megvesztegetéshez és a fenyege­
téshez folyamodtak, de hatalmuk kiterjedésével és híveik
sokasodásával egyre erőszakosabbak, egyre dölyfösebbek
lettek. Megzsarolták a családokat, zavart keltettek a lel­
kekben, ármánykodtak mindenki ellen, hacsak egy kicsit
is kételkedni merészelt tanításaikban. Provokátorokat és
fondorkodókat béreltek fel, titkos ítélőszékeik voltak, ki­
közösítéseket és más büntetéseket mondtak ki, máglyán
égették el az ellentábor írásait, és átkot szórtak a hajtha­
tatlanokra. A nép tömegesen csatlakozott hozzájuk, mert
a hűségeseket megjutalmazták, de a hajthatatlanokat
megbüntették.
Ebben az időben bukkant fel tehát Simon mágus.
Azt hirdette, hogy az apostolok Istene zsarnok, egy
zsarnok pedig nem lehet értelmes ember Istene. Az ő Iste­
nük, Jehova, Elochim, sanyargatja az emberiséget, fojto­
gatja, gyilkolja, mindenféle betegséget és vadállatot, kí­
gyókat és tarantellákat, oroszlánokat és tigriseket, villá­
mot és mennykövet, pestist, leprát, szifiliszt, szelet és zi­
vatart, szárazságot és árvizeket, lidércet és álmatlanságot,
ifjonti melankóliát és aggkori tehetetlenséget küld rá.
Boldog őseinknek a paradicsomot adta lakóhelyül, de
megfosztotta őket a legédesebb gyümölcstől, az egyetlen
dologtól, amit az ember megérdemel, az egyetlentől, ami
az embert megkülönbözteti a kutyától, a tevétől, a sza­
mártól és a majomtól - a jó és a rossz megismerésének
gyümölcsétől.
- Amikor pedig boldogtalan ősünk a kíváncsiságtól
hajtva le akarta tépni a gyümölcsöt, mit csinált a ti
Elochimotok, az Igazságos, a Nagy, a Mindenható? Mit
csinált? - kiáltott fel Simon, a rozoga hordón imbolyogva.
- Tudjátok ti azt jól, tudjátok. (Mindennap erről prédikál­
nak nektek apostolaitok, az ő papjai és rabszolgái.) Kö­
nyörtelenül, tüzes karddal kiűzte őket a paradicsomból,
mintha pestisesek és leprásak volnának. És miért? Azért,
mert ő a káröröm, a gonoszság és a féltékenység Istene.
Aki a szabadság helyett a rabságot hirdeti, a lázadás he­
lyett az alázatosságot,, a gyönyör helyett a lemondást, a
megismerés helyett a dogmát... Ó, Szamária népe, ez a ti
irigyetek vajon nem rombolta le hajlékaitokat nemrég?
Hát nem küldött szárazságot és sáskákat a földjeitekre?
Falutokból nem ebrudalt ki több tucatnyi leprást? Alig
egy esztendeje nem tizedelte meg háznépeteket a félelme­
tes pestissel? És milyen Isten az, milyen igazságtevő,
aminek apostolaitok mondják, ha még mindig titeket bün­
tet távoli őseitek állítólagos bűneiért? Milyen igazságtevő
az, aki pestist, mennydörgős mennykövet, kórságot, bút
és bajt küld a fejünkre, csak azért, mert őseink, kíváncsi­
ságuktól, ettől az eleven tűztől űzetve, amely a megisme­
rés forrása, le merészelték tépni az almát? Ez, Szamária
népe, nem Isten, hanem rosszakarótok, haramia és útonál­
ló, aki állig felfegyverkezett, tüzes karddal és mérgezett
nyilakkal felfegyverzett angyali seregeivel leselkedik út­
jaitokon. Amikor megérik a fügétek, kártevőket küld rá,
amikor megérik az olajbogyótok, vihart küld rá, hogy ki­
döntse a fát, meg jégesőt, hogy a földre verje és sárrá vál­
toztassa; amikor megellenek a juhaitok, dögvészt küld rá­
juk, vagy farkast, tigrist, nehogy jószág maradjon aklai­
tokban; amikor gyermeketek születik, görcsöket küld rá,
nehogy megmaradjon. Milyen Isten az, és mért mondják
igazságosnak azt, aki ilyeneket cselekszik? Nem, ez nem
Isten, ez nem az, aki az égben lakozik, ez nem Elochim.
Ez valaki más. Mert Elochim, a mennynek és földnek, a
férfinak és a nőnek, a kígyónak és a madaraknak, minden
élőlénynek a teremtője, ő az, aki a hegyeket kiemelte a
tengerekből, aki megteremtette a tengereket, a folyókat és
az óceánokat, a fű zöldjét és a pálma hűvösét, a napot és
az esőt, a levegőt és a tüzet, ez Elochim, az igazságosság
istene. Ámde az a másik, akinek tanításait Péter és János
és Pál meg a tanítványai hirdetik, az haramia és gyilkos.
S minden, amit János és Pál, Jakab és Péter mesélnek
nektek róla meg országáról, merő hazugság, ó, halld, Sza­
mária népe! Az országuk, melyet kiválasztottnak monda­
nak, hazugság; hazugság az Istenük, minden csodatételük
is hazugság. Hazudnak, mert hazug az Istenük is, akire
esküsznek, azért mindig és minden körülmények között
hazudnak, és belesodródván imigyen a hazugságoknak
ebbe a gigászi körforgásába, többé már maguk sem tud­
ják, hogy hazudnak. Ahol mindenki hazudik, senki sem
hazudik. Ahol minden hazugság, semmi sem hazugság. A
mennyeknek országa, az igazságosságnak birodalma sze­
menszedett hazugság. Az Istenük neve mellett álló min­
den jelző megannyi hazugság. Az igazságos - hazugság.
Az igazságszerető - hazugság. Az egyetlen - hazugság. A
halhatatlan - hazugság. S hazudnak a könyveik is, mert
hazugságot ígérnek, a mennyországot ígérik, a mennyor­
szág pedig hazugság, mert az ő kezükben van, mert ők,
angyalaik tüzes karddal és bíráik hamis mérleggel állnak
a mennyország kapujában.
A sokaság egykedvűen és bizalmatlanul hallgatta, a za­
varos szóáradat rejtett értelmét keresve, már ahogyan a
nép hallgatni szokta a demagógokat. Mert a nép megta­
nulta, hogy a hatalmasok, a hatóságok és a farizeusok,
amikor félre akarják vezetni, meg akarják fenyegetni
vagy bírságolni, az ékesszóláshoz és az ígéretekhez fo­
lyamodnak. Gondolták, megvárják, majd csak elárulja
magát az is, majd csak megmondja végre, minek jött, mi­
nek csépeli a szót, mire jó ez az egész se füle, se farka
szóáradat. Ennélfogva hagyták, hadd beszéljen. Talán
majd a végén valami akrobatamutatvánnyal, valami cso­
datevéssel fogja alátámasztani zavaros fejtegetését, re­
mélték.
- A mennyek országának már az alapja is hazugság --
folytatja Simon a könyörtelenül pörkölő napra emelve
homlokát -, a teteje pedig kétereszes, hazugság az egyik,
füllentés a másik. Írásaik is hazug szavakból és hazug
törvényekből állanak, minden törvény egy-egy hazugság:
tíz törvény, tíz hazugság. Aztán nem elég, hogy az ő
Elochimjuk zsarnok és bosszúálló és rosszakaratú, mint
valami gonosz vénember, ráadásul még azt is elvárja tőle­
tek, hogy istenítsétek, leboruljatok előtte, hogy ne is gon­
doljatok semmi másra, csak őrá! Hogy egyedülvalónak és
mindenhatónak és igazságosnak nevezzétek ezt a zsarno­
kot! S hogy egyedül neki engedelmeskedjetek ! Ó, Sza­
mária népe, micsoda sarlatánok látogatnak és tömik a fe­
jeteket mindenféle hazugsággal és hazug ígéretekkel!
Ezek bitorolják az ő kegyelmét, tőletek pedig megkövete­
lik, hogy fogcsikorgatás nélkül engedelmeskedjetek neki,
hogy elviseljétek az élet minden kínját, a sebeiteket, a be­
tegségeteket, a földrengéseket, az árvizeket, a pestist, de
úgy, hogy közben egy zokszóval se illessétek. Mért tilta­
ná különben, hogy szájatokra vegyétek a nevét? Bizony
mondom, Szamária népe, mindez hazugság, amit Péter és
Pál hirdet néktek, tanítványaik maszlagja, hajmeresztő,
égbekiáltó hazugság ! Ne ölj ! Mert azaz ő dolga, az ő
Egyetlen és Mindenható és Igazságos Istenük dolga! Le­
mészárolni a gyerekeket a bölcsőben, az anyákat a szülő­
ágyban és a fogatlan véneket, ez rá tartozik! Ez az ő mes­
tersége; ezért: ne ölj ! Az öldöklés dolga az övé és szol­
gáié! Ők vannak farkasoknak rendeltetve, a ti rendelteté­
setek pedig az, hogy bárányok legyetek! Ezért, Szamária
népe, engedelmeskedj a törvényeinek... S ezért: ne paráz­
nálkodj, hogy ők téphessék le maguknak leányaitok szí­
ne-virágját! És ezért ne irigykedj felebarátodra, mert
nincs miért irigykedned rá! Azt akarják, hogy mindenedet
add oda, a tested és a lelked, a szellemed és minden gon­
dolatod, cserébe pedig ígéreteket kapsz, mostani engedel­
mességedért, mostani imádságaidért, mostani hallgatáso­
dért fűt-fát ígérnek, a jövővel kecsegtetnek, a jövővel,
amely nincs sehol...
Simon nem látta, vagy csak úgy tett, mint aki nem veszi
észre, hogy a sokaság szétszéledt, és már csak azok hall­
gatják, akik a tanítványainak nevezték magukat, miköz­
ben Zsófia, hűséges markotányosnője, a homlokát töröl­
gette, és odanyújtotta neki a vizeskorsót, amelyben - noha
a korsó mélyen a homokba volt ásva - a víz már jócskán
meglangyosodott.
Zsófia harminc év körüli, alacsony termetű, dús hajú nő
volt, a szeme fekete, mint a kökény. Világos színű, áttet­
sző köntöse fölött kétségtelenül Indiából származó, tarka
selyemsálakat viselt. Simon tanítványai úgy beszéltek
róla, mint a bölcsesség meg az érett női szépség megtes­
tesüléséről, a keresztény zarándokok ellenben leszólták:
hogy kacér, ledér, léha és sarlatán, aki egyenesen egy szí­
riai bordélyból férkőzött nem kevésbé sarlatán kísérőjé­
nek kegyeibe. Simon ezt nem is tagadta. Abban, hogy
Zsófia azelőtt rabszolganő és mindenki ágyasa volt, csu­
pán szemléletes és tanulságos példáját látta Jehova és e
világ kegyetlenségének. Ez a bukott angyal, ez az eltéve­
lyedett bárány, állította, csupán Isten kegyetlenségének
áldozata. Embertestet öltött tiszta lélek ő. Ez a lélek, mi­
ként egyik edényből a másikba, századokon át vándorolt
egyik testből a másikba, s öltötte fel hol ennek, hol annak
a képét. Volt már Lóth lánya, volt Rákhel, és volt Szép
Heléna. (A görögök pedig barbárok, eszerint, egy láto­
másnak hódoltak, egy fantom miatt hullatták a vérüket!)
Legutóbbi megtestesülése ez a prostituált volt valamelyik
szíriai bordélyban.
- De addig - folytatta Simon, kiköpve a korty langyos
vizet, mert megpillantott egy zarándokcsoportot, amint
fehér köntöseikben kibontakoztak a házak vetette árnyék­
ból, és felismerte közöttük Pétert és a pásztorbotokkal
felfegyverkezett tanítványait-, de addig - folytatta -a
mennyeknek sötét szemfödője alatt, a földnek sötét falai
között, az élet kazamatáiba zárva, vessétek meg a gaz­
dagságot, amiképpen ők tanítják, vessétek meg a test
gyönyöreit, vessétek meg a nőt, a nektárnak kelyhét, a
gyönyörűségnek urnáját, az ő hazug mennyországuk ne­
vében és nem létező pokluktól való félelmetekben, mint­
ha az egész élet nem is volna pokol...
- Van, aki a földi, s van, aki a mennyei üdvösséget vá­
lasztotta - szólt Péter, mindkét kezével a botjára támasz­
kodva.
- Csak az vetheti meg a gazdagságot, aki maga is gaz­
dag volt valaha - mondta Simon, és a közbeszólóra emel­
te nagyobbik szemét. - Amiképpen a szegénységet is csak
az dicsérheti, aki maga is szegény volt; amiképpen, to­
vábbá, a test örömét is csak az vesse el, aki megismerte.
- Isten Fia a szenvedést ismerte meg - mondta Péter.
- Csodatételei bizonyítják igazságosságát - fűzte hozzá
Péter egyik tanítványa.
- Arra nézve, hogy valaki igazat beszél-e vagy sem, a
csodák nem bizonyítanak semmit - felelte Simon. - Leg­
feljebb csak a hiszékeny népnek szolgálhatnak végső bi­
zonyítékul. Ezt a módit a ti balvégzetű zsidótok vezette
be, aki a kereszten végezte.
- Így csak az beszélhet, akinek magának is csodatevő
ereje van - válaszolta Péter.
Ekkor Simon, váratlanul, leugrott a szétszáradt hordó­
ról, és odaállt kihívója elé.
- Mindjárt fölrepülök az égbe - mondta.
- Szeretném látni - mondta Péter, és a hangja meg resz­
ketett.
- Tudom, mire vagyok képes-mondta Simon -, azt is tu­
dom tehát, hogy a hetedik mennyországot nem érhetem
el. Ámde hatot bejárok. A hetedikig úgyis csak a gondolat
ér fel, mert ott merő fényesség és üdvösség minden. Az
üdvösség pedig nem adatik meg halandó embernek.
- Ne okoskodj - szólt Péter egyik tanítványa. - Ha el­
éred azt a felhőt ott fenn, téged is úgy fogunk tisztelni,
ahogy a názáretbelit tiszteljük.
Amikor híre ment, hogy a falu alatt, a nagy olajfánál
különös dolgok történnek, s hogy ama fecsegő, úgy lát­
szik, végre előáll valamelyik fakírmutatványával, a nép
újból összecsődült.
- Gyere vissza minél előbb - gúnyolódott az egyik néző.
- De hagyj nekünk valami emléket magad után.
Simon letekerte derekáról a kötelet, és odadobta az ok­
vetetlenkedő lába elé.
- Ezenkívül semmim sincs.
- Kösd fel ezt a sálat - mondta Zsófia. - Odafönt olyan
hideg van, akár a kút fenekén. - S a férfi nyaka köré te­
kerte a sálat.
- Túlságosan sokáig tartanak az előkészületek - mondta
Péter.
- Azt várja, hogy lemenjen a nap, hogy aztán a sötétség
leple alatt elillanjon - tette hozzá Péter egyik tanítványa.
- Viszontlátásra - mondta Simon, és homlokon csókolta
Zsófiát.
- Isten veled - vett búcsút tőle Péter egyik tanítványa is.
- És vigyázz, meg ne fázzál !
Simon, ügyetlenül hadonászva karjaival és mindkét lá­
bával egyszerre, mint a kakas, hirtelen elrugaszkodott a
földtől. Saruja nyomán kis porfelhő támadt.
- Kukuriku !-kiáltotta egy tréfacsináló, pelyhes állú le­
gényke, akinek rókaszeme két ferde réssé szűkült, ha ne­
vetett.
Simon ránézett, s így szólt: _
- Nem könnyű ez, fiam! A föld minden testet magához
vonz, még a könnyű tollpihét is, hát még az ilyen negy­
venokányi emberroncsot, amilyen én vagyok.
Péter alig tudta türtőztetni magát, hogy hangosan fel ne
kacagjon ennek hallatán, de valahogy a szakállába fojtot­
ta nevetését.
- Ha úgy tudnál repülni is, mint okoskodni - szólt közbe
az iménti tréfacsináló -, már a felhők között járnál.
- Könnyebb okoskodni, mint repülni, azt elismerem -
felelte Simon szomorúsággal a hangjában. - Lám, neked
is hogy jár a szád, közben egész nyomorult életedben
egylábnyi magasra sem rugaszkodtál el a földtől... Most
pedig engedd meg, hogy összeszedjem az erőm, hogy
összpontosítsam gondolataimat, hogy teljes erőmből a
földi élet nyomorúságára, a világ tökéletlenségére, a ben­
nünket marcangoló életmiriádokra, az egymást pusztító
vadállatokra gondoljak, a kígyóra, mely belemar az ár­
nyék hűvösében kérődző őzikébe, a bárányokat széttépő
farkasokra, a hímjeiket megölő imádkozósáskákra, a saját
csípésükbe belepusztuló méhekre, az anyák kínjára, akik
megszülnek minket, a még világtalan macskakölykökre,
amelyeket a gyerekek a folyóba vetnek, a hal rémületére
az ámbráscet gyomrában, az ámbráscet rémületére, ha zá­
tonyra fut a parti sekélyesben, az aggkori végelgyengü­
lésben elpusztuló elefánt szomorúságára, a pillangó röpke
boldogságára, a virág csalóka szépségére, a szerelmi öle­
lés múló hevére, a kiömlött mag iszonyatára, a kivénhedt
tigris tehetetlenségére, a szuvas fogra a szájban, az erdő
avarjának halott levélmiriádjaira, az imént kikelt madárfi­
óka ijedségére, amikor anyja kituszkolja a fészekből, a
napon pörkölődő, vonagló földigiliszta pokoli kínjaira, a
búcsúzkodó szerelmesek fájdalmára, a bélpoklosok iszo­
nyatára, a női kebel borzalmas metamorfózisára, a test se­
beire, a világtalanok fájdalmára gondoljak...
S egyszerre csak látták, ahogy a csodatevő Simon ha­
landó teste elválik a földtől, függőlegesen mind maga­
sabbra emelkedik, közben éppen csak hogy egy kissé
mozgatja a kezét, egészen apró, szinte észrevétlen, evező
mozdulatokat tesz, akár a hal az uszonyával, és a haja,
szakálla leng ebben a lassú emelkedésben, lebegésben.
A hirtelen beállott csendben egyetlen kiáltás, egyetlen
sóhaj sem hallatszott. A sokaság, szemét az égre szegez­
ve, megkövülten állt. Még a vakok is az égre villantották
kihunyt szemük világát, olyan hirtelen csend támadt,
megértették, mi történt, merrefelé irányította tekintetét az
embertömeg, merre fordult minden fej.
Péter maga is szinte megkövült, vagyis leesett az álla
elképedésében. Egyedül a hit csodáit ismerte el, ez pedig
csakis Tőle, az egyetlen Csodatevőtől, attól eredhet, aki
képes volt a vizet borrá változtatni; minden egyéb csupán
szemfényvesztés, a láthatatlan kötélhez hasonlatos csala­
fintaság lehet. A csoda egyedül a keresztényeknek adatott
meg, közöttük is kizárólag azoknak, akiknek sziklaszilárd
a hitük, amilyen az Övé is volt.
Mivel megingott egy pillanatra, és mert tartott tőle,
hogy alighanem csalásról van szó - mert mi más lehet az,
mint érzéki csalódás, egyiptomi vásári mutatvány-, Péter
megdörzsölte a szemét, majd egy pillantást vetett oda,
ahol az imént a mágusnak nevezett Simon állt (s ahol
most is állnia kellene). Ő azonban nem volt ott; csak az a
kígyóként tekergő lenkötél hevert ott, s lassanként leüle­
pedett a por, amit Simon kavart fel, amíg kakasként ug­
rándozott, és - mintegy két csonka szárnnyal - a karjaival
csapkodott. Ezután lassan ő is abba az irányba emelte te­
kintetét, amerre a sokaság nézett, és ekkor újból megpil­
lantotta a mágust. Alakja világosan kirajzolódott a fehér
felhőgomoly alatt: most hatalmas sasmadárra hasonlított,
ámde nem sas, hanem ember volt, keze, lába, feje még vi­
lágosan felismerhető, ámbár, őszintén szólva, azt már
nem lehetett biztonsággal állítani, hogy ez az ember, aki a
felhők közelében jár, éppen a mágusnak nevezett Simon
volna, mert arcvonásait már lehetetlen volt kivenni.
Péter hunyorogva nézte a fehér felhőt, szerette volna le­
leplezni azt a csalást, amelynek mindközönségesen az
egész nép felült. Mert ha az a fekete sziluett, amely az égi
magasságokban, a felhők közelében járt, valóban Simon,
akkor az Ő csodái meg a keresztény hit igazsága csupán
egyik igazsága ennek a világnak, s nem az egyetlen; ak­
kor a világ titok marad, akkor a hit csalás, akkor az ő éle­
tének sincs többé biztos támasza, akkor az ember a titkok
titka, akkor a világ és a teremtés egysége rejtély marad.
Az a test, amely Simon mágus halandó teste kellene
hogy legyen - ha az ember hihet a szemének -, most elér­
te a felhőket : fekete pont volt csupán, egy pillanatra el is
tűnt, majd - miután előbb világosan kirajzolódott az ala­
csonyan járó felhők fehér hátterén - végleg elnyelte a fe­
hér ködpára.
A csend csak egy pillanatig tartott még, aztán a sokaság
az elragadtatás sóhajában tört ki, az emberek térdre rogy­
tak, és mintegy révületben hajlongtak és hajbókoltak.
Még Péter tanítványai között is akadtak, akik leborultak
az új pogány csodatétel előtt, amelynek tanúi voltak.
Ekkor Péter lehunyta a szemét, s héberül (mert a szen­
tek között, természetesen, ez a nyelv járta, de azért is,
hogy a sokaság ne értse) imára fakadt imigyen:
- Egyetlen Atyám, ki vagy a mennyekben, siess segítsé­
gére érzékszerveimnek, melyeket elkápráztatott a földi
csalafintaság, adj szememnek kellő élességet, és világo­
sítsd meg elmémet, hogy elűzzem magamtól a csalatko­
zást és az ámítást, hogy meg ne tántorodjam a Tebenned
való hitemben és Fiad, a Megváltó iránti szeretetemben.
Ámen.
Isten pedig ekképpen szólott hozzá:
- Kövesd tanácsaimat, ó, Hűséges. Mondd meg a nép­
nek, hogy a hit ereje erősebb az érzékek csalatkozásánál,
hirdesd fennszóval, hogy mindenki hallja. És mondd meg
nekik, hogy mindenek halljanak téged: egy az Isten, és az
ő neve Elochim, és a Fiúisten is egy, a neve pedig Jézus,
és egy a hit, ez pedig a keresztény hit. Az pedig, aki a
szemed láttára szállt fel a felhők magasába, a mágusnak
nevezett Simon, a szakadár és Isten tanításának megcsú­
folója, valóban önnön akaratának erejéből és önnön gon­
dolatainak erejéből szállt fel, és most ott repül, láthatatla­
nul, a csillagok felé, a kétkedés meg az emberi kíváncsi­
ság hajtóerejével, ámde ennek van határa. És mondd meg
nekik, fennszóval, hogy mindenki hallja, hogy ez az erő
és hatalom is tőlem való, mert én engedtem meg, hogy
megkísértse csodatételeivel a keresztény lelkeket, s ek­
képpen megmutassam nekik, hogy nincsenek csodák, és
nincs hatalom azén hatalmamon kívül. Ezt mondd meg
nekik, és ne félj.
Péter ekkor kinyitotta szemét, és fellépett egy legyektől
hemzsegő, száraz trágyadombra.
- Embereeek! Halljátok szómat! - ordította torkaszakad­
tából.
Senki sem figyelt rá. A sokaság, akár vakmelegben a
bokrok hűvösébe húzódó birkanyáj, porba eresztett fejjel
feküdt ott.
- Szamária népe, halld meg beszédemet! - harsogta Pé­
ter újból.
Itt-ott felemelkedett egy fej, a vakoké az elsők között.
- Láttátok, amit láttatok, érzéki csalódás áldozatai vagy­
tok, az a bűvész és fakír, aki Egyiptomban tanulta mester­
ségét...
- Megtartotta a szavát - mondta Zsófia.
- Amíg tízig számolok - folytatta Péter, figyelemre sem
méltatva a közbeszólót -, a teste le fog zuhanni a földre,
amelyet megvetett, úgy idenyekken a lábatok elé, hogy
soha többet fel nem tápászkodik a porból... mert Isten, az
egyedülvaló, így akarja... Eeegy...
- Azért mégiscsak fölrepült - mondta Zsófia. - Bebizo­
nyította, hogy csodatevő.
- Kettő...
- Még ha leesik, akkor is győzött - mondta Zsófia.
Miközben számolt, Péter csukva tartotta a szemét, mint
aki időt akar nyerni.
De a tömeg felhördült, s akkor ő is fölpillantott. Ugyan­
azon a helyen, ahol az imént eltűnt, a felhők közül egy fe­
kete pont bukkant elő, amely nőttön-nőtt. Simon mágus
teste, hosszanti és haránttengelye körül forogva, úgy zu­
hant a föld felé, mint a kő. A mágus kézzel-lábbal rúgka­
pált, s közben egyre nagyobb és láthatóbb lett. A tömeg
szertefutott, alighanem attól félt, nehogy valamelyikük­
nek a fejére essen a felhőkből alázuhanó test.
Azután egykettőre vége lett mindennek. Akár egy ned­
ves homokkal megrakott zsák, amikor leesik a fuvaros
szekeréről, vagy mint a béka, amelyet a sas ejtett le a ma­
gasból, úgy puffant a földre Simon mágus teste.
Elsőnek Zsófia, a prostituált és hűséges kísérője lépett
hozzá. Azt a sálat akarta a szemére húzni, amelyet az útra
adott neki, de még ehhez sem volt ereje, mert muszáj volt
lehunyni szemét az iszonyatos látvány előtt, ami elébe tá­
rult. Összezúzott koponyával, törött végtagokkal, felis­
merhetetlenné torzult, véres arccal, kifordult belekkel,
mint amikor ökröt beleznek ki, feküdt a földön, akár egy
rakás lenyúzott, törött csont, összezúzódott hústömeg,
egyetlen borzalmas kását alkotva a burnuszával, a sarujá­
val és a sállal.
A közel állók csak Zsófiát hallották, amint átokra fakad
ilyen szókkal:
- Ez is az ő tanításának igazát bizonyítja. Az emberélet
csupa bukás és pokol, a világ pedig a zsarnok kezében
van. Legyen átkozott minden zsarnokok legnagyobbika,
Elochim!
Majd jajveszékelve futott a pusztába.

2
Más változat szerint a mágus nem a hetedik mennyor­
szágot, hanem a földet, minden Illúziók legnagyobbikát
hívta ki maga ellen.
Simon tehát, két kezével a tarkója alatt, egy terebélyes
olajfa hűvösében heverészett, szemét az égre, e „mennyei
borzalomra" függesztve. Mellette a prostituált ült „szét­
vetett lábakkal, akár egy vemhes tehén", mint egy keresz­
tény hitvitázó írja (akiről azonban nem tudjuk bizonyo­
san, hogy saját élményéről tudósít, vagy csak szemtanút
idéz, vagy egyszerűen konfabulál). Az olajfa és annak rit­
kás árnyéka, mindenesetre bizonyos, és ez - többek egy­
behangzó tanúvallomása szerint is - az egyetlen biztos té­
nye ennek a Simon csodatételeiről szóló különös történet­
nek. A véletlen akaratából éppen akkor haladt arra Péter
és kísérete. Az egyik tanítvány, kétségkívül Zsófia illetlen
viselkedése késztette erre, a fejét elfordítva, nehogy kí­
sértésbe essen, e szavakkal fordult Simonhoz: - Mondd,
mi a jobb: a földön vetni és az égben aratni, vagy pedig a
legjobb szétszórni a magot a szélben -, vagyis olyan sko­
lasztikus kérdéssel, melyre a válasz csak egyértelmű le­
het.
Simon felkönyökölt, fel sem kelve fektéből, csak úgy
foghegyről vetette oda
 - A föld az mindenütt föld, és mindegy, hol vet az ember.
Az igazi közösség az, ha egy ember és egy asszony egye­
sül.
- Minden ember és minden asszony? - kérdezte Péter,
és kis híján hátrafordult csodálkozásában.
- Az asszony az üdvösség kelyhe - mondta Simon. - Te
pedig, mint minden ügyefogyott fajankó, mást se tudsz,
mint becsukni a füled, nehogy megrontsa a káromlás, és
elfordítani a tekinteted, vagy elszökni, amikor nem tudsz
mit felelni.
Itt hosszadalmas teológiai vita következett Elochimról,
a büntetésről, a bűnbánatról, az élet értelméről, a lemon­
dásról, a lélekről és a testről, s mindez skolasztikus ér­
vekkel meg héber, görög, kopt és latin nyelvű idézetekkel
megtűzdelve.
- A lélek az alfa és az omega - fejtette ki Péter. - Jó az,
ami Istennek tetsző.
- A tett nem önmagában jó vagy rossz - vetette ellen Si­
mon. - Az erkölcs az embertől, nem Istentől ered.
- A könyörületesség tettei az örökkévalóság záloga -
mondta Péter. - A csodák azoknak szolgálnak bizonysá­
gul, akik még kétkednek.
- Vajon a ti Istenetek helyre tudja-e hozni, ha egy szűz­
ben kár esett? - kérdezte Zsófiára pillantva Simon.
- Övé a lélek ereje - mondta Péter. Láthatóan zavarba
hozta ez a kérdés.
Zsófia gúnyosan mosolygott.
- Van-e, hogy úgy mondjam, testi ereje? - folytatta Si­
mon.
- Van - vágta rá Péter habozás nélkül. - Az, aki meggyó­
gyította a bélpoklosokat, az, aki...
- ...borrá változtatta a vizet, et caetera, et caetera... -
vágott szavába Simon.
- Igen - folytatta Péter. - A csodatevés a mestersége,
és...
 - Azt hittem, az asztalosság a mestersége - mondta Si­
mon.
- Meg a könyörületesség - mondta Péter.
Péter konoksága, és hogy kitartóan az Ő csodáira hivat­
kozott, annyira felbosszantotta Simont, hogy végül kifa­
kadt:
- Olyan csodákat tenni, mint a názáretbelitek, én is tu­
dok.
- Könnyű azt mondani - felelte Péter, és a hangja bele­
remegett.
- Ez mindenféle furfangot kitanult az egyiptomi vásáro­
kon - szólt közbe Péter egyik tanítványa. - Jó lesz a kör­
mére nézni, nehogy csaljon.
- A ti názáretbelitek is - hogy is hívják? - kitanulhatta az
egyiptomi mágiát - mondta Simon.
- A csoda többször megismétlődött-mondta Péter.
- Temessetek hat könyök mélyen a földbe -jelentette ki
Simon rövid gondolkodás után. - Három nap múlva én is
föltámadok, akár az a ti... na, mi is a neve...
- Jézus - mondta Péter. - Jól tudod te, hogyan hívják.
- Igen, az.
Az egyik tanítvány elfutott a közeli faluba, és egy csa­
pat munkással tért vissza, akik éppen kutat ástak a völgy­
ben. Ásókat, lapátokat, fejszéket hoztak a vállukon. Nyo­
mukba csődült az egész falu, mindenki, aki csak élt és
mozgott, mert hamarosan híre ment a környéken, hogy
valami egyiptomi bűvész jött, aki csodát fog tenni.
- Hat könyök mélyen - ismételte meg Simon.
A munkások dologhoz fogtak. A legfelső homokréteget
hamarosan nagyobbfajta kövek, majd száraz, vöröses föld
váltotta fel. A lapátok ezután agyagot dobáltak a felszín­
re, amelyen gyökerek lenyomatai látszottak; az éles szer­
számoktól összevagdalt giliszták tekeregtek és vonaglot­
tak a napon, akár a máglya tüzében.
Zsófia szótlanul ácsorgott az egyre mélyülő gödör part­
ján, Simon pedig - mint a jó házigazda, akinél kutat ás­
nak, vagy új házának alapjait rakják le - parancsokat osz­
togatott a munkásoknak, megmérte a gödör hosszát és
szélességét, a lenkötéllel felmérte mélységét, ujjai között
morzsolgatta a homokot meg a földet.
Amikor elkészült a koporsó - illatos cédrusfából durván
ácsolt és faszegekkel összerótt négy szál deszkából -,
Zsófia levette a sálját, és Simon nyakába tette.
- Ott lent hideg van, akár a kút fenekén - mondta.
Simon ekkor hirtelen ellépett mellőle, megragadta a ko­
porsó oldaldeszkáit, és megrázogatta, mint aki a tákol­
mány szilárdságáról szeretne meggyőződni. Majd fürgén
beszállt a koporsóba, és elnyújtózott a fenekén.
A munkások odaléptek, és kezének jelére szekercéjük­
kel beverték a nagy szögeket. Péter odasúgott valamit
egyik tanítványának. A tanítvány a koporsóhoz lépett,
majd miután meggyőződött, hogy a szegek jól tartanak,
bólintott.
Péter felemelte a karját, mely enyhén reszketett, ekkor
a munkások a köteleket a koporsó alá bújtatták, majd
óvatosan lebocsátották Simont a sírgödörbe. Zsófia félre­
húzódva, mozdulatlanul állt. A föld zuhogni kezdett a ko­
porsófödélre. Gyorsan távolodó dobszóra emlékeztető
dübörgés hallatszott. A hatalmas pálma tövében, ott, ahol
az imént még gödör tátongott, homokdűnére emléketető
halom domborodott.
Péter a sírdombra lépett, az ég felé tárta karjait, és imát
mormolt. Behunyt szemével, félrebillent fejével olyan
ember benyomását keltette, mint aki távoli hangokra fi­
gyel.
A szél még aznap befújta a mezítelen lábak és a saruk
nyomát az állhatatlan homokon.
Három nap múlva, mégpedig egy pénteken, kihantolták
a sírt. Ezúttal sokkal több nép gyűlt össze, mint a teme­
téskor, mert a csodatevő, a fakír, a szemfényvesztő híre
távoli tartományokba is eljutott. Zsófiát, Pétert és a tanít­
ványait mint bírákat mindenki előre engedte, így hát ők
álltak legközelebb a sírhoz.
Először is rettenetes, pokoli bűz csapta meg orrukat.
Majd a sírgödör kiásott négyszögében hamarosan megpil­
lantották a megsötétedett, rozsdaszínűre vált koporsó­
deszkákat. A munkások kiverték a szögeket, a fedelet le­
emelték. Csodatevő Simon arca alaktalan, bélpoklos
masszává torzult, szemgödreiből férgek kandikáltak ki.
Csak sárgás fogai vicsorogtak mintegy görcsben, vagy
mintha nevetne.
Zsófia szemére tapasztotta a kezét, és fölsikoltott. Ez­
után hirtelen Péterhez fordult, és olyan hangon szólalt
meg, hogy az belereszketett:
- Ez is csak az ő tanításának igazát bizonyítja. Az em­
berélet csupa bukás és pokol, a világ pedig a zsarnokok
kezében van. Legyen átkozott minden zsarnokok legna­
gyobbika, Elochim!
A tömeg meghátrált, Zsófia keresztülvágta magát az el­
némult sokaságon, és jajveszékelve futott a pusztába.
Halandó teste visszatért a bordélyba, szelleme pedig
valamely új Illúzióba költözött.
 Végtisztesség

Az eset ezerkilencszázhuszonháromban vagy -huszon­

négyben esett meg, azt hiszem, Hamburgban. A hírhedt
tőzsdekatasztrófák és a pénz szédítő értéktelenedésének
kora ez: a kikötőmunkások napszáma tizenhétmilliárd
márka, egy jobb prostituált pedig háromszor ennyit ka­
pott szolgálataiért. (A hamburgi kikötő tengerészei a hó­
nuk alá csapott kartondobozokban cipelték magukkal az
„aprópénzt".)
A kikötő közelében sorakozó sok rózsaszín szobácska
egyikében váratlanul meghalt egy Marietta nevű prostitu­
ált. Tüdőgyulladás vitte el. Az ukrán Bandura, a tengerész
és forradalmár szerint „a szerelem tüzébe halt bele", mert
Marietta isteni testéhez nem férhetett semmi banalitás, a
tüdőgyulladás pedig „burzsoá nyavalya". „Valósággal el­
égett... mint a máglyán" - mondogatta Bandura. Azóta
csaknem öt év telt el, Bandura hangja azonban ilyenkor
most is elcsuklik, elfátyolosodik, mint akit köhögés fojto­
gat. S ez nemcsak a túlzott alkoholfogyasztás következ­
ménye, ámbár, igaz, Bandura abban az időben már min­
denkitől kitaszított emberi roncs volt, amolyan zátonyra
futott rozsdás, nagy hajó, amely ott rohad a parti sekély­
ben.
- De ne félj - krákogta Bandura -, nincs a világon még
egy kurva, akit őszintébben meggyászoltak... S olyan
sincs, akinek nagyobb temetést rendeztek.
Marietta temetésére ismeretlen tettesek kifosztották az
üvegházak virágágyásait, és valósággal letarolták a kül­
városi villák kertjeit. Egész éjjel ugattak a házőrző ebek,
dogok és farkaskutyák feleselgettek egymásnak, vadul
rángatva töviskoszorúra emlékeztető nyakörveiket; a ki­
feszített acélhuzalokon csúszó súlyos láncok úgy csörög­
tek, mintha a történelem valamennyi rabszolgája csörget­
né láncait. De közben senki sem sejtette, még a fáradt,
öreg kertészek sem, akiknek köszvényes csontjairól ké­
szített kórtörténet hosszúsága vetekszik a proletariátus
történetével, hogy azon az éjszakán külön kis forradalom
játszódott le: a hamburgi kikötő tengerészei rohammal
bevették a gazdag kúriákat, s az antwerpeni, Le Havre-i,
marseille-i proletárgyerekek az éjszaka leple alatt leka­
szabolták a gladióluszokat, azaz éles matrózbicskáikkal
tőben levágták, a virágoknak az apraját pedig, amelyet
még a késre sem érdemesítettek, rongyos bakancsaikkal
egyszerűen letaposták. Azon az éjszakán „barbár módon
letiporták" a parkokat és a tereket, de nem kímélték a Vá­
rosligetet és a Városháza előtt levő teret sem, pedig „két
lépésre van a rendőrségtől". „Ezt a barbár cselekményt -
írták a lapok - kétségkívül bizonyos anarchista beállított­
ságú személyek és lelketlen virágrablók követték el".
Marietta sírjára frissen vágott píneaágakat vittek, egész
rózsabokrokat, fehéret és pirosat, bazsarózsát, tulipánt és
krizantémot, égszínkék hortenziát, dekadens, szecessziós
íriszt, ezt a kéjes gondolattársításokat ébresztő virágot,
jácintot és méregdrága fekete tulipánt, az éjszaka virágait,
viaszfehér liliomot, az ártatlanság és az első áldozás virá­
gát, lila orgonát, amely az enyészetre emlékeztet, szegé­
nyes hortenziát és csúf gladióluszt (ebből volt a legtöbb),
vajszín és pirosas, angyali áhítatot keltő gladióluszt, a
maga kard- és rózsa misztikumával, és mindezt a dúskáló
gazdagságjegyében, a dúsgazdag, hűs villák jegyében ha­
lálként burjánzó gladióluszokat, amelyeket a verejtékük­
kel fáradt kertészek, locsolórózsák, artézi kutak műeső-
berendezései öntöztek, hogy megóvják az időjárás vi­
szontagságaitól beteges burjánzását ennek a meddő virág­
fajtának, amelynek szaga sincs, még halszaga sem, mert
hasztalan az a homár ollójára emlékeztető, fantasztikus
szerkezetű ízeltség, hiába a virágok viasztapintású szi­
romzata, a porzók félrevezető szálai és a kihegyesedő
bimbók áltüskéi: ez az egész torz burjánzás nem képes
kiizzadni magából egy atomnyi illatot, de annyit sem,
mint a közönséges erdei ibolya. Ennek a színorgiának a
koronája a füvészkertben orozott magnóliák voltak, bőr­
levelű, sűrű lombok egy-egy hatalmas fehér virággal a te­
tejükben, amely szakasztott olyan, mint a kötelező se­
lyemmasni azoknak „a jobb házból való lányoknak" a ha­
jában, akiket kamerád Bandura (rá jellemző túlzással) a
kikötői kurvákkal hasonlított össze. A dúlás csak a teme­
tőket kímélte meg, mert Bandura a „minden tengerész­
nek, minden dokkmunkásnak" és mindazoknak szóló fel­
hívásában, „akik szerették", kizárólag élő virágot kért, és-
már-már misztikus átszellemültségében - kifejezetten
megtiltotta a sírgyalázást. Azt hiszem, legalább némileg
követni tudom gondolatmenetét: „A halált ne akarjuk be­
csapni; a virágnak, akárcsak az embernek, megvan a
maga világosan megrajzolt dialektikus pályája és élettani
ciklusa, amely a virágzástól a rothadásig terjed : a prole­
tariátust ugyanolyan végtisztesség illeti, akár az urakat; a
kurvák az osztálykülönbségek termékei; a kurvák (követ­
kezésképp) ugyanolyan virágot érdemelnek, mint a jó
házból való kisasszonyok" stb.
A Bandura vezette szótlan menet csak akkor bontotta ki
fekete és vörös zászlóit, amikor a proletár külvárosba ért.
Ott aztán fennen lobogtak, baljósan csattogtak a zászlók,
mintegy virágnyelven s persze nem minden politikai cél­
zatosság nélkül jelképezve - a vörös - a tüzet és - a fekete
- az éjszakát.
Bandura, közvetlenül a gazdagok és szegények temető­
jét elválasztó mezsgye szélén állt, kissé imbolyogva,
majd fellépett a fekete márványoszlopokból rakott magas
emelvényre (bronz angyalka tartja a magasba egy rég el­
hunyt kislány koszorúját), és a hajadonfőtt álldogáló ten­
gerészek meg kicicomázott prostituáltak elcsendesedett
sokasága előtt sírbeszédet mondott. Röviden felvázolta
Marietta életrajzát: a proletárgyerek keserves életét, a
mosónő édesanyát meg az iszákos édesapát, aki úgy is fe­
jezte be az életét, részeg rakodómunkásként, a marseille-i
kikötőben. Bandura, a forradalmár tengerész, összeszo­
rult torokkal, rekedtségével küszködve vonta meg egy el­
rontott élet szomorú egyenlegét, s próbálta visszavezetni
a társadalmi igazságtalanságokra és az osztályharcra, úgy
ejtve ki a gyűlölet szavait, mintha Bakunyint idézné. S
eközben, mintha valami régi albumot lapozgatna, felele­
venedtek ennek az életnek a képei. (Feltételezem, hogy –
akarva-akaratlan - egyúttal önnőn gyermekkorának em­
lékképeivel is összekeveredtek.) Pincelakás valami bete­
ges félhomályban, cigarettafüstben és a bor meg az ánizs­
pálinka bűzében; családi pörpatvarok kínos jelenetei, ve­
rekedések, ordítozás, csukladozó zokogás; poloskairtás,
ropogva pusztulnak a férgek, miközben a meggyújtott új­
ságpapír lángja végignyalja a vas katonaágyak már kor­
mos eresztékeit és vájatait; majomszerű tetvészkedés es­
ténként, pislákoló lámpafényben gyerekek hajolnak gye­
rekfejek fölé, és egész rovartelepeket fedeznek fel a sző­
ke és fekete hajtincsek tövében; az édesanya mosástól da­
gadt keze, amely olyan, mint a főtt vörös márna...
A szabad ég alatt elmondott beszédet csak időnként za­
varta meg valamelyik vén kurva fel-feltörő, hisztérikus
zokogása (náluk aztán igazán senki sem érzi át fájdalma­
sabban az érzéki bájak mulandóságát és az enyészet fe­
nyegető katasztrófáját) vagy a dokkmunkások rekedtes
köhécselése és szipogása, amely azonban olyan volt,
hogy Bandura nem tudta megítélni, valóban köhécselés-e,
vagy afféle kemény tengerészsírás, a sírás férfias szurro­
gátuma, a sóhajoknak és könnyeknek ugyanazon pótsze­
re, amelyekkel maga is élt beszéde közben. (A hangját
olyan idegenszerűnek érezte, mint valami ósdi, recsegő
fonográfét, magában pedig visszalapozott abban a régi al­
bumban a Mariettával való első találkozásig.)
Ezerkilencszáztizenkilenc egy november estéjén látta
meg először, a hamburgi kikötőben, ahová éppen megér­
kezett a Prancken fedélzetén. Későre járt, az utcai lám­
pák hunyorogtak a szürke ködszitálásban úgy volt, hogy
(a megbeszélt jelszó segítségével) majd másnap veszi fel
a kapcsolatot az apparátussal valamelyik kikötői lebuj­
ban, addig igyekszik észrevétlen maradni, azaz fellépésé­
ben, beszédmodorában, viselkedésében külsejében, egy­
általán semmiben sem fog különbözni a többi száz meg
ezer tengerésztől, akik aznap hajóztak ki. A
Puppenstrassén ődöngve elvegyült a részeg tengerészek
közt (meg a részeg tengerészt játszó színjózan besúgók
közt), és az alacsony ablakokon be-belesett a diszkréten
megvilágított rózsaszín szobák belsejébe. Odafent vörös
lámpaernyőkkel beárnyékolt, oldalt elhelyezett fényforrá­
sok világították meg - akárcsak a flamand mesterek vász­
nain - a „hölgyek" portréit egy csupa rózsaszín környe­
zetben, ahol a dekadens írisszel, a feslettségnek ezzel a
virágával kipingált spanyolfal takarja el a szoba titokza­
tos, intim részét (amely éppen rejtelmességénél fogva
vonzó, akár a női ruha sokféle ránca, kivágása): a brokát­
tal behúzott kemény díványt, melynek szolidsága egy ha­
jóéval vetekszik, a ragyogóan fehér porcelán mosdótálat
és a hattyúnyakfogójú, karcsú kancsót, amit Bandura
mind olyan jól ismert még a Marietta előtti időkből. A
lámpa rózsaszín fénye visszaverődik a spanyolfal fényes
szövetburkolatán, az íriszek sötétebb tónusba váltanak át,
akárcsak a szék vörös brokátja ott, a kirakat közepén,
ahol a ,,hölgy" ül, félprofilban a nézők felé, s ruháinak re­
dőin megtörik a lámpa vörös fénye. A lába egymáson át­
vetve, a kezében kötés. Kötőtűk villózása a kézimunka
fölött. Hosszú, vörös haja lágyan omlik alá meztelen vál­
lán, egészen a félig fedetlen, nagy keblekig. Egy másik
„hölgy", a szomszédos kirakatban, könyvet tart a kezében
olyan pózban, mint valami Bibliával társalkodó apácanö­
vendék. Tűzvörös haja alatt, amely félig elfedi az arcát,
megcsillan a lámpa fénye a pápaszem üvegében. (Ha a
néző egy kissé közelebb lép, el is olvashatja a nagy be­
tűkkel szedett könyvcímet: Monte Cristo grófja.) Fehér
csipkegalléros sötét ruha van rajta, úgyhogy ezt a baka­
márit heidelbergi egyetemista lánynak nézheti akárki... S
Bandura akkor megpillantotta őt, Mariettát. Keresztbe ve­
tett lábbal ült, akárcsak a többiek, egy kissé előregör­
nyedve, cigarettával az ujjai között, világos atlaszselyem
ruhában, de testtartásában, külsejében, abban a halvány
rózsaszín megvilágításban, amelyben (tengerészek örök
sziréni megkísértéseként) úgy lebegett, mint valami akvá­
riumban, volt valami, ami azonnal megejtette Bandurát.
De csak amikor belépett hozzá, s ő behúzta az ablakon a
súlyos, zöld bársonyfüggönyt, majd forró kezével Bandu­
ra inge alá túrt, a tengerész akkor értette meg: Marietta
nem volt sem Háziasszony, sem Kézimunkázó, sem
Egyetemista Lány, sem Apácanövendék, neki nem volt
szüksége erre a bonyolult és keserves munkával betanult
szerepre; ő, a maga egyedülálló, utánozhatatlan módján,
egyszerűen kikötői kurva volt.
- Szerette és segítette a világ minden kikötőjének tenge­
részeit - ordítja Bandura (mint valami népgyűlésen) a
nyitott sír fölött -, bőrszínre, fajra vagy vallásra való te­
kintet nélkül! Kicsiny, de szép keblére (mint Napóleon
Bonaparte, a gonosztettek császára mondta) megannyi
sorstársunk : New York-i tengerészek izzadt, fekete mel­
le, malájok szőrtelen sárga melle, hamburgi dokkmunká­
sok medvemancsai és az Albert-csatorna révkalauzainak
tetovált melle borult. Az ő liliom nyakába, az emberek
egyetemes testvériségének bélyege gyanánt, egyaránt
nyomódott máltai kereszt és krisztusi feszület, Salamon
csillaga és orosz ikon, talizmánként viselt cápafog és
mandragóragyökér, gyenge húsú két combja között pedig
özönével folyt a forró sperma, s torkollt bele meleg vagi­
nájába, minden tengerésznek ebbe a mindenkori anyaki­
kötőjébe, minden folyó végső torkolatába...
Hallgatja Bandura a saját hangját, oly távolinak és hi­
degnek hallja, s eközben - fittyet hányva az időrendnek,
úgy, mintha az album lapjait a szél forgatná a maga sze­
szélye szerint, s mintha mindezt a saját szemével látta
volna - fölrémlett előtte Marietta élete. (Pedig csak arról
volt szó, hogy ölelés után, ha olyan férfival volt, akit va­
lóban szeretett - s ez a gyengéd szívű forradalmár közéjük
tartozott -, Marietta szívesen mesélt, szinte gyónt magá­
ról. S olyan különös nosztalgiával beszélt emlékeiről,
mintha mindezek az ocsmány részletekkel megtűzdelt
durva históriák önmagukban véve nem is volnának fonto­
sak, mert az a fontos, hogy régen történt, s hogy ő akkor
fiatal volt, presque un enfant: majdnem gyermek.) S Ban­
dura látja, amint a sápadt és egy kissé becsípett lányt (a
sörtől, amelynek tetejéről, valóban, mint a gyerek, lenyal­
ta a habot) egy karneváli' estén kézen fogja egy visszata­
szító kis görög; amint egy engedelmes, kiéhezett állat,
apró lépéseivel követi a görögöt a kikötőbe levezető, kes­
keny marseille-i utcákon, majd amint a kikötőraktárak
közelében levő egyik sötét ház lépcsőfeljáróján, a karfa
gyanánt szolgáló vastag hajókötélen húzva végig a kezét
halad felfelé; aztán, változatlanul azzal az érthetetlen
dühvel, követi magában a lánynak az egyik harmadik
emeleti lakás felé vezető, biztos lépteit. (A görög közben
a lépcső alján áll, hogy bátorítsa.) Később a jelenet Mar­
seille utcáira tevődik át, a kicicomázott Marietta úgy áll
ott, fél lábbal a kőfalnak támaszkodva, mint valami bete­
gen gunnyasztó madár...
- Mindannyian, akik itt vagyunk, kamerádok vagyunk
-folytatta Bandura-, egyetlen nagy család tagjai vala­
mennyien, szeretői, vőlegényei, mit mondok: férjei
ugyanannak az asszonynak, lovagjai ugyanannak a hölgy­
nek, lyuksógorok, akik egyazon forrásból hörpintettek,
egyazon flaskóból szopták a rumot, részeg fejjel egyazon
vállon sírták el keserveiket, és egyazon lavórba okádtak,
amelyik ott állt a zöld baldachin mögött...
Bandura rekedt hangja elhalt, s a koporsón dobolni
kezdtek az első rögök, melyeket a tengerészek és dokk­
munkások kérges keze morzsolt szét és szórt le a sírba
úgy, mintha sót hintenének valami óriási hal tátongó
gyomrába. A nyitott sír fölött hallatszott a vörös és fekete
zászlók selymének csattogása, a zászlóké, melyek ezúttal
csak gyászlobogók voltak. Aztán már lapátszám zuhogott
a föld, tompán dobolt a koporsó fedelén, akár a veszett
leányszív az ölelés után, amikor fülünket odatapasztjuk
szíve tájékára. A virágot előbb csak szálanként dobálták,
utána már csokronként, majd nyalábszámra, de hirtelen
már ez sem volt elég, hanem kézről kézre adták, mint va­
lami virágkalákában, ami virág csak volt a kápolna és a
szegénytemető között, ahol hirtelen kicsire zsugorodnak
a keresztek, s ahol a gránitkriptákat meg a bronzszobro­
kat váratlanul kőhalmok és korhadt fakeresztek váltják
fel. Soha senki sem fogja már kideríteni, milyen ösztön,
részegség, osztálygyűlölet vagy jamaicai rum, mi vitte rá
őket, hogy megszegjék Bandura tilalmát, tény az, hogy
megesett a forradalmi engedetlenség csodája, elszabadult
az oktalan lázadás hisztériája: a tengerészek és a kikötői
szajhák - kemény fajta - mindenről megfeledkező harag­
jukban, fogcsikorgató könnyek között tépni kezdték az
úri gladióluszokat, kivérezték tenyerüket a rózsatöveken,
gumóstól csupálták ki a földből a tulipánokat, foggal tép­
ték a szegfűt, majd mindezt kézről kézre adták nyaláb­
szám. Egész virághegy volt ez már, tulipánmáglya, hor­
tenziamáglya, rózsamáglya, gladiólusz-csontház; eltűnt a
sírdomb, eltűnt a frissen odatűzött kereszt, maga alá te­
mette az elvirágzott orgona enyészetszagával illatozó ha­
talmas virágasztag.
Amikor a rendőrség beavatkozott, a temetőkert előkelő
negyedei már le voltak tarolva, kopasztva, „mintha sáska­
járás dúlta volna végig a lehangoló tájékot", írták a lapok.
(A Rote Fahne szerkesztőségi cikket közölt, amelyben el­
ítélte a rendőrség durvaságát, ugyanis az eset kapcsán
húsz-egynéhány tengerészt letartóztattak, majd kiutasítot­
tak.)
- Vedd le a sapkád - szól oda Bandura a beszélgetőtár­
sának. Johann vagy Jan Valtin (így hívják valahogy) a vá­
ratlanul rátörő részvét érzései között megkísérli emléke­
zetébe idézni Marietta arcvonásait. De csak törékeny tes­
tére és rekedtes nevetésére emlékszik. Akkor egy röpke
pillanatra fölrémlett előtte Marietta mosolya, látomásar­
ca, de csakhamar elhalványult ez is.
- Ne félj - mondja Bandura. - Nincs az a jó házból való
kisasszony, akit olyan őszintén meggyászoltak volna, mint
őt. De olyan sincs, akinek ilyen temetést rendeztek.
 A holtak enciklopédiája
(Egy egész élet)

M.-nek

Tavaly, mint tudjátok, a Színháztudományi Kutatóinté­

zet meghívására Svédországban jártam. Bizonyos
Johansonné, Kristina Johanson asszony volt a kalauzom.
Öt-hat előadást láttam, ezek közül Beckett Godotra vár­
va című darabja - amelyet börtönlakóknak mutatnak be -
volt a legérdekesebb. Tíz nap múltán, amikor hazatértem,
még mindig úgy élt bennem az a távoli világ, mint egy
álom.
Johansonné nem volt híján a becsvágynak, és azalatt a
tíz nap alatt-mindent meg akart mutatni, ami Svédország­
ban látnivaló, mindent, ami engem, „mint nőt", érdekel­
het. Így aztán nem maradt ki a programból a híres Vasa
vitorlás hajó sem, amely - amikor jó néhány évszázad
után kiemelték az iszapból - olyan érintetlenül került nap­
világra, mint valami fáraó múmiája. Egy este, amikor a
Kísértetszonátá-t néztük a Királyszínházban, az előadás
után vendéglátóm elvezetett a könyvtárba. Arra is alig ér­
keztem, hogy az egyik büfépultnál bekapjak egy szendvi­
cset.
Már tizenegy felé járt, és a könyvtár zárva volt. Jo­
hansonné azonban fölmutatott egy papírt, s a portás do­
hogva bevezetett bennünket. A kezében, hatalmas kari­
kán, kulcsköteget csörgetett, akárcsak az a fegyőr, porko­
láb, aki előző nap a Központi Gyűjtőfogházba, a Godot
előadására engedett be. Vendéglátóm ennek a cerberus­
nak a gondjaira bízott, és közölte, hogy reggel értem jön
a szállóba, én pedig csak nézzek körül nyugodtan a
könyvtárban, ez az úr majd taxit hív, az úr rendelkezé­
semre áll... Mi mást tehettem, elfogadtam a kedves aján­
latot. Az őr egy hatalmas ajtóhoz kísért, kizárta, meg­
gyújtott egy pislákoló égőt, és magamra hagyott. Hallot­
tam, amint a hátam mögött a kulcs megfordul a zárban;
így lett a könyvtár valóságos börtönöm.
A léghuzatban nem tudni, honnan jött, pókháló lenge­
dezett, málladozó, piszkos gézként borította a könyves­
polcokat, akár a pincében a régi borokkal töltött butéliák
glédáját. A helyiségek - valamennyit keskeny folyosó kö­
tötte össze - teljesen egyformák voltak, és mindenütt
érezni lehetett azt a huzatot, melynek forrását nem tudtam
kideríteni.
S ekkor (még mielőtt rendesen láttam volna a könyve­
ket, vagy az is meglehet, hogy akkor jutottam erre a felfe­
dezésre, amikor a harmadik szobában az egyik köteten
megpillantottam a C betűjelzést) rájöttem, hogy minden
helyiségben egy Enciklopédia egy-egy betűje van elhe­
lyezve. Ez a harmadik. Valóban, a negyedik fülkében
minden könyv a D jelzést viselte. Egyszerre csak, valami
homályos sejtelemtől űzetve, futni kezdtem. Lépteim, ezt
hallottam, többszörösen visszhangoztak, majd a hang va­
lahol a sötét messzeségbe veszett. Felindultan, ziháló tü­
dővel érkeztem az M betűhöz, és teljesen világos szán­
dékkal felütöttem az egyik könyvet. Mivel talán eszembe
ötlött, hogy erről már olvastam valahol, megértettem,
hogy ez a híres Holtak enciklopédiája. Még mielőtt ki­
nyitottam a vaskos kötetet, egy szempillantás alatt megvi­
lágosodott előttem minden.
Amit elsőnek megpillantottam, az a fényképe volt.
Egyedül, a kéthasábosan szedett szövegbe illesztve,
majdnem pontosan a lap közepén. Ugyanaz a fénykép,
amit az íróasztalomon láttatok. Mariborban készült 1936.
november 19-én, amikor leszerelt. A fénykép alatt a neve
és - zárójelben - az évszám : 1910-1979.
Tudjátok, hogy szegény jó apám nemrég halt meg, és
azt is, hogy nagyon ragaszkodtam hozzá kicsi korom óta.
De hagyjuk ezt. Itt most az a tény a fontos, hogy apám
nem egészen két hónappal svédországi kirándulásom
előtt halt meg. Jórészt azért is szántam rá magam erre az
útra, hogy egy kissé elfelejtsem, milyen sorscsapás ért.
Mint a bajba jutott emberek általában, azt hittem, hogy a
környezetváltozás majd elfeledteti fájdalmamat, mintha
azt nem önmagunkban hordoznánk.
Vállammal a rozoga deszkapolchoz támaszkodva,
ölemben a fóliánssal, az idő múlásáról tökéletesen megfe­
ledkezve olvastam apám életrajzát. A könyvek, akárcsak
a középkori tékákban, vaskarikában végződő vastag lánc­
cal voltak odakötve a polchoz. Erre csak akkor jöttem rá,
amikor le akartam emelni a súlyos kötetet, hogy közelebb
vigyem a lámpához.
Hirtelen szorongás vett erőt rajtam, úgy tetszett, már túl
sokat időztem itt, és Cerberus úr (így hívtam magamban)
esetleg megkér, hogy hagyjam abba az olvasást. Ezért,
amennyire a lánc engedte, az égő gyertya fénye felé for­
dítottam a nyitott könyvet, s azontúl csak végigfutottam
tekintetemmel a bekezdéseket. A vastag porréteg a lapok
élén, csakúgy, mint a megsötétedett, lengedező pókháló
cafatjai, ékesen tanúsították, hogy ezekhez a kötetekhez
nem nyúl senki. Akár a gályarabok az evezőpadokhoz,
úgy voltak a helyükhöz béklyózva ezek a könyvek is, a
láncokon pedig nem volt lakat.
Ez tehát, gondoltam magamban, a híres Holtak enciklo­
pédiája! Eredetileg afféle réges-régi könyvnek, kódexfé­
lének, valami olyasminek képzeltem, mint amilyen a ti­
beti Halottak könyve, vagy a Kabbala, vagy a Szentek
élete. Vagyis az emberi szellem egyik, csupán a beavatot­
taknak hozzáférhető alkotásának, amelyben csak a reme­
ték, a rabbik és a szerzetesek lelhetik gyönyörűségüket.
Egy pillanatban, amikor ráébredtem, hogy ez a böngészés
hajnalig fog tartani, és számomra meg anyám számára
semmi. kézzelfogható nyoma nem marad, elhatároztam,
hogy kimásolok néhány fontosabb tényt, azaz elkészítem
apám életrajzának rövid kivonatát.
Ami itt, ebben a könyvben fel van jegyezve, rajtam és
anyámon kívül mindenki másnak semmitmondó, egysze­
rű lexikonadat: nevek, helységnevek, dátumok. S mást,
abban a sietségben, már hajnal felé, nem is tudtam kije­
gyezni. De ami ezt az Enciklopédiá-t-nemcsak azért, mert
unikum - egyedülállóvá teszi a világon, az a mód, aho­
gyan leírja az emberek egymás közötti viszonyát, kapcso­
lataikat, a tájat, mindazt a sok-sok részletet, amely az em­
beréletet alkotja. A szülőhelyéről szóló adatot, például,
azonkívül, hogy teljes és pontos („Kraljevčani, Glina
község, sisaki járás, Banija megye"), nem egy földrajzi és
történelmi tudnivaló egészíti ki, mert ott minden fel van
jegyezve. Minden. A szülőföld tájleírása annyira eleven,
hogy miközben olvastam, valójában csak átfutottam a so­
rokat és bekezdéseket, úgy éreztem, mintha ott volnék,
annak a tájnak a szívében : hófödte, távoli hegytetők, ko­
pár fák, befagyott folyó, melynek jegén, akár Brueghel
tájképein, korcsolyáikon gyerekek iringálnak, köztük vi­
lágosan láttam őt is, apámat, noha akkor még nem volt az
apám, hanem csak az, aki majdan az apám lesz, aki az
apám volt. - A táj ezután hirtelen kizöldült, rózsaszínben
és fehéren virágba borultak a fák, a szemem láttára kivi­
rágoztak a galagonyabokrok, a nap araszol Kraljevčani
falu felett, gingallóz a falusi templom harangja, tehenek
bőgnek az istállókban, a házak ablakaiban pedig rőt fénye
ragyog a reggeli napnak, amelytől olvadásnak indulnak a
jégcsapok az eresz alatt.
Akkor - mintha mindez a szemem előtt játszódna -
gyászmenetet láttam a falusi temető felé vonulni. Négy
férfi, hajadonfőtt, fenyőfa koporsót visz a vállán, a menet
élén pedig, kalappal a kezében, egy ember lépked, akiről
tudom - így áll a könyvben is-, hogy atyai nagyapám,
Marko, az elhunytnak, akit most utolsó útjára kísérnek, a
férje. Minden itt van a nagyanyámmal kapcsolatban is,
születési éve, betegségének és halálának oka, a betegség
lefolyása. Az is, hogy miben temették el, ki fürdette meg,
ki helyezte szemére a rézgarasokat, ki kötötte fel az állát,
ki ácsolta meg a koporsót, hol vágták ki a hozzá való fát.
Gondolom, ebből némi fogalmat alkothattak arról, mek­
kora adatmennyiséget dolgoztak fel A holtak enciklopédi­
ájá-ban azok, akik magukra vállalták azt a nehéz és di­
cséretre méltó feladatot, hogy feljegyezzék - kétségtele­
nül tárgyilagosan és elfogulatlanul - a legtöbbet, amit fel­
jegyezni lehet azokról, akik földi útjuk végére jutottak, és
átléptek az örökkévalóságba. (Mert ők hisznek a feltáma­
dás bibliai csodájában, s ezzel a gigászi kartotékkal csu­
pán előkészítik ennek az órának az eljövetelét. Ilyenkép­
pen mindenki föllelheti nemcsak hozzátartozóit, hanem,
mindenekelőtt, önnön elfelejtett múltját. Ez az adattár ak­
kor az emlékek kincsesbányája és a feltámadás egyedül­
álló bizonyítéka lesz.) Amikor emberéletről van szó, lát­
hatóan nem tesznek különbséget a banijai kereskedő meg
a felesége, a falusi plébános - a dédapám - és bizonyos
Ćuk nevezetű falusi harangozó között, akinek nevét szin­
tén megörökítette a szóban forgó könyv. Annak, hogy va­
laki bekerüljön A holtak enciklopédiájába, egyetlen felté­
tele - ezt azonnal megértettem, mert úgy látszik, mindjárt
így gondoltam, még mielőtt ellenőrizhettem volna helyt­
állóságát -, hogy akinek a neve itt van, ne legyen benne
egyetlen más enciklopédiában sem. Ami első pillantásra a
szemembe tűnt, amíg az M betűvel jelzett ezernyi kötet
egyikét lapoztam, a híres emberek teljes hiánya volt. (En­
nek, miközben apám nevét keresve a hidegtől dermedt uj­
jakkal lapozgattam, egykettőre utánajártam. Az Enciklo­
pédiá-ban nem szerepelt önálló címszóként sem
Mažuranić, sem Mejerhold, sem Malmberg, sem Maretić,
akinek nyelvtanából tanult az apám, sem Meštrović, akit
egyszer látott az utcán, sem Maksimović Dragoslav esz­
tergályossegéd, a nagyapám ismerőse, sem Milojević
Tasa, Kautsky fordítója, akivel apám egyszer az „Orosz
Cár"-ban beszélgetett. A holtak enciklopédiája egy szekta
vagy vallásfelekezet műve, amely demokratikus prog­
ramelvei között hirdette meg - nyilván valamelyik bibliai
tétel hatására - a holtak egyenlőségét azzal a szándékkal,
hogy jóvátegye az emberi igazságtalanságot, és minden
istenteremtményének egyenlő helyjusson az örökkévaló­
ságban. Hamarosan rájöttem arra is, hogy az Enciklopé­
dia nem nyúl túlságosan vissza a történelem és az idők
homályába, a könyv kezdetei ugyanis az 1789 utáni évek­
re tehetők. Ennek a különös, művelt kasztnak minden bi­
zonnyal világszerte vannak hívei. Ezek kitartóan, ám
diszkréten bányásznak a gyászjelentésekben és életraj­
zokban, majd az adatokat feldolgozzák, és megküldik en­
nek a Stockholmban székelő központnak. (Ki tudja, talán
Johansonné is az ő adeptusuk, tűnődtem el egy pillanatra.
S hát nem azért vezetett-e ebbe a könyvtárba - miután el­
árultam neki, milyen bánat ért -, hogy ráleljek A holtak
enciklopédiájá-ra, és vigaszt merítsek belőle?) Ez min­
den, amit tudok, sejtek munkájukról. Hogy tevékenysé­
güket mért övezi titok, annak oka, azt hiszem, a szüntelen
egyházi üldözésben keresendő, másfelől abban, hogy az
effajta enciklopédikus munkának érthetően diszkrét kere­
tek között kell folynia, hogyne legyen kitéve az emberi
hiúság nyomásának, és elejét vegyék az esetleges korrup­
ciónak.
Titkos tevékenységüknél nem kisebb csoda a stílusuk,
az enciklopédikus tömörség meg a bibliai ékesszólás
minden képzeletet felülmúló ötvözete. Itt van, például, az
a szűkszavú adat, ahogyan a füzetemben találom, aho­
gyan lejegyeztem : ott olyan tömören van néhány bekez­
désbe sűrítve, hogy az olvasó képzeletében, mintegy va­
rázsütésre, egy szempillantás alatt megelevenedik a nap­
fényes táj, a pergő képsor. íme, verőfényes napsütésben
viszik a hároméves fiúcskát a helyi ösvényeken, viszik
anyai nagyapjához, a háttérben pedig, a második-harma­
dik képsíkban, vagy hogy is mondjam, hadak, fináncok,
csendőrök árnyképei homálylanak, távoli ágyúdörgés és
fojtott kutyaugatás hallatszik. Ez az első világháború-dió­
héjban; vonatok dübörögnek el egy kisváros mellett, re­
zesbanda csinnadrattázik, kotyog a víz a kulacs száján,
üvegcserép ropog, búcsúzkodó zsebkendők lebbennek...
Mindezek önálló részletek, minden korszak bizonyosfajta
költői tömörséggel és képszerűséggel van feldolgozva,
nem is mindig időrendi sorrendben, hanem a múlt, jelen
és jövendő valami különös keveredésében. Hogyan lehet
megmagyarázni egyébként ebben a szövegben, annak az
első öt évnek a „leporellójában", amelyet nagyapjánál töl­
tött Komogovinában, a következő elszomorító megállapí­
tást: „Ezek lesznek életének legszebb évei"? Ezután a
gyermekkor tömör képei következnek, mintegy jelzések­
ben úgyszólván: tanítóinak, pajtásainak neve, a fiúcska
„legszebb évei" az évszakok váltakozásában; az örömteli
arc, amelyen eső záporoz, a fürdés a folyóban, a szánká­
zás a behavazott domboldalon, a pisztrángozás, mindjárt
ezután pedig - vagy vele egy időben, ha lehet - az európai
frontokról hazatérő katonák, a kulacs a gyermeki kézben,
a betört üvegű gázálarc a töltés tövében. És nevek, élet­
rajzok. Az özvegy Marko találkozása jövendőbeli felesé­
gével, a komogovinai születésű Sofija Rebračcsal, a lako­
dalom, a hejehujázás, a falusi paripák vágtatása, a zászlók
és pántlikák lobogása, a jegygyűrűk kicserélésének szer­
tartása, a templom előtt összefogódzó körtánc és danolá­
szás, az ünneplőben, fehér ingben feszítő gyerkőc rozma­
ringággal a gomblyukában.
Itt, az én füzetemben, csak az áll, hogy „Kraljevčani",
az Eneiklopédiá-ban azonban ez a korszak több tömör be­
kezdésben van feldolgozva nevekkel és dátumokkal;
megvan, hogy mikor keltek, a kakukkos falióra hány óra­
kor jelezte az ébresztőt, és hogy a fiúcska mikor serkent
föl zavaros álmából. Megtalálható a kocsisok neve, a
szomszédoké, akik kikísérték őket, a tanító úr portréja
meg a fiú új mamájához intézett szavai; a plébános taná­
csai, és hogy mit mondtak azok, akik még egyszer búcsút
intettek nekik a falu határában.
Nem hiányzik innen, mondom, semmi, nem is maradt
ki semmi; sem az út minősége, sem az égbolt színe, sőt
Marko gazda minden ingósága is fel van sorolva. Nem
feledkeztek meg semmiről, még a csupa jóakaratú ta­
náccsal, tanulságos történettel és bibliai példázattal tele­
tűzdelt régi tankönyvek és olvasókönyvek íróiról sem.
Feljegyezték az élet minden korszakát, minden élményt,
minden horogra akadt halat, minden elolvasott oldalt,
minden növénynek a nevét, amelyet a gyermek keze leté­
pett.
Itt van aztán az apám mint fiatalember, itt van az első
kalap, az első hajnali fiákerozás. Itt van a lányok neve, itt
van az akkoriban divatos nóták szövege, itt van a szerel­
mes levél, az újság, amelyet olvasott - egész fiatal kora
egyetlenegy bekezdésben összefoglalva.
Most már Rumában vagyunk, apám ott járt gimnázium­
ba. Ebből a példából is láthatjátok, hogy A holtak encik­
lopédiája mennyire mindentudó, ahogyan valaha mond­
ták. Az elv világos, noha az embernek elakad a lélegzete
ekkora tájékozottság láttán, meg hogy - lám - valaki fon­
tosnak tartja, hogy minden feljegyeztessék, minden, ami
az emberéletet teszi. Itt olvasható tehát Ruma rövid törté­
nete, a város éghajlatának jellemzése, a vasúti csomópont
leírása: itt van a nyomda neve, és felsorolja mindazt, amit
abban az időben nyomtak, vagyis hogy mely lapok és
könyvek jelentek meg; megemlíti a vándorszínház elő­
adásait és a városban vendégszereplő cirkusz mutatvá­
nyait; itt a téglagyár leírása... ahol egy fiatalember, az
akácfa törzséhez támaszkodva, szerelmes, ám illetlen sza­
vakat sugdos egy lány fülébe (a szöveg teljes egészében
idézve). Mindez pedig -a vasútállomás, a nyomda, A .fel­
kapaszkodott tökfilkó, a cirkuszi elefánt, a Šabacnak tartó
mellékvágány - a szóban forgó személy jellemzését szol­
gálja. Itt van továbbá a kivonat az osztálynaplóból, az
osztályzatok, rajzok, az osztálytársak neve egészen a he­
tedik gimnáziumig (VII/B), amikor az ifjúnak nézetelté­
rése támadt L. D. történelem és földrajz szakos tanárral.
Hirtelenül egy másik város szívében vagyunk, 1928­
ban, az ifjú a VIII-as jelzést viseli diáksapkáján, kis ba­
juszt növesztett. (Ez a bajuszka élete végéig megmarad.
Egyszer, nem olyan régen, figyelmetlenül belevágott, utá­
na leborotválta. Amikor megláttam, sírva fakadtam: egy
másik ember állt előttem. Sírtam, mert egy pillanatra ho­
mályosan megéreztem, mennyire hiányzik majd, ha meg­
hal.) Most ott látjuk a Belvárosi Kávéház előtt, majd a
moziban, ahol pianínón kalimpálnak, a vásznon pedig az
Utazás a Holdra pereg. Majd a Jelačić téri hirdetőoszlop
előtt találjuk, a frissen kiragasztott plakátokat nézegeti,
az egyik - ezt csupán érdekességként említem - Krleža
darabját hirdeti. Ana Eremijának, anyai nagynénjének
neve, nála fog lakni Zágrábban, a Jurišić utcában, Križaj
operaénekes neve mellett áll, akivel a Felsővárosban ta­
lálkozott, aztán itt van Ivan Labus cipész, akinél a cipőjét
javíttatta, és valami Ante Dutina, akinek pékségében vá­
sárolta a zsemlét..

Belgrádba, valamikor 1929-ben, talán ugyanúgy érke­

zett az ember a Száva-hídon át, akárcsak manapság. a ta­
lálkozás örömével. Csattognak a vonatkerekek a vashí­
don, a Száva zavaros-zölden folydogál, a mozdony sípol
és lassít, a másodosztályú fülke ablakában, az ismeretlen
város távoli szemhatárába révedve, megjelenik az apám.
Hűvös reggel van, a köd lassan emelkedik a látóhatár
fölé, a Smederevo nevű gőzös kéménye fekete füstöt
okád, kürtje tompán felbőg, jelzi, hogy indul a hajó újvi­
dék felé.
Rövidebb megszakításokkal apám mintegy ötven esz­
tendőt töltött Belgrádban, s ezt az életmennyiséget, ezt a
mintegy tizennyolcezer napot és éjszakát (négyszázhar­
mincnyolcezer órát) a Holtak könyve mindössze öt-hat ol­
dalon dolgozza fel! Mégpedig úgy, hogy nagyjából tiszte­
letben tartja az időrendet is, hiszen a napok egymásutánja
úgy hömpölyög, akár az idő folyama, a torkolat, a halál
felé.

Még ugyanebben az évben, huszonkilenc szeptemberé­

ben, apám beiratkozik a földmérő iskolába. A könyv közli
a belgrádi földmérő iskola megalapításának történetét, és
Stojković igazgató székfoglaló beszédét (melyben a jö­
vendő földmérők lelkére köti, hogy becsülettel szolgálják
királyukat és hazájukat, mert rájuk háramlik az a nehéz
feladat, hogy berajzolják a térképekbe hazánk új határait).
Itt következik az első világháború híres csatáinak és nem
kevésbé híres vereségeinek neve - Kajmakčalan, Mojko­
vac, Cer, Kolubara, Drina-, és keveredik az elesett taná­
rok és diákok nevével, itt sorakoznak az osztályzatok áb­
rázoló geometriából, rajzból, történelemből, hittanból,
szépírásból. Itt bukkan fel bizonyos Rosa, Roksanda vi­
rágáruslány neve, akivel D. M. flörtölt, mint abban az
időben mondták; úgyszintén Borivoj-Bora Ilić vendéglős,
Milenko Azanja szabó, Koszta Sztavroszki, akihez regge­
lenként meleg burekra* járt, valami Krtinić, aki kifosztot­
ta a kártyában. Következik a megtekintett filmek és mér­
kőzések jegyzéke, avalai és kosmaji kirándulások dátu­
mai, a lakodalmak és temetések, amelyeken jelen volt, az

*Hússal vagy túróval töltött rétestészta

utcák neve, ahol lakott: a Cetinjei, a Milica cárnő, a
Gavrilo Princip, az I. Péter király, a Miloš fejedelem, a
Požegai, a Kamenicai, a Kosmaji, a Branko utca; tan­
könyveinek, a földrajz-, a mértan- és a síkmértankönyv
szerzői, kedvenc könyveinek címe: A hegyek királya,
Stanko betyár, A parasztlázadás; istentiszteletek, cirkuszi
előadások, a Sokol együttes felvonulásai, iskolai műsoros
délutánok, rajzkiállítások (a bírálóbizottság dicséretben
részesítette apám egyik vízfestményét). Itt van feljegyez­
ve az a nap is, amikor rágyújt az első cigarettára az isko­
lai árnyékszéken, bizonyos Ivan Geraszimovnak, egy
orosz emigráns fiának rábeszélésére, aki egy héttel ké­
sőbb elvezeti majd egy akkoriban híres belgrádi kávéház­
ba, ahol cigányzenekar játszik, egyébként pedig balalaj­
ka- és gitárkísérettel orosz grófok és tisztek zokognak...
Nem maradhatott ki innen semmi: a kalemegdáni emlék­
mű avatóünnepe, a fagylaltmérgezés a Macedón utca sar­
kán vásárolt fagylalttól, a simicipő, az árát apjától kapta
jutalmul a sikeres diplomavizsgáért.
A következő bekezdés már Užička Požegába való távo­
zásáról szól, 193 3 májusában. A vonatban, másodosztá­
lyon, vele utazik a szerencsétlen Geraszimov emigráns­
gyerek is, mindkettőjüknek ez az első hivatalba lépése: a
földet mérik Szerbiában, telekkönyvi és térképészeti
helyszínrajzokat készítenek, felváltva cipelik a lécet meg
a teodolitot; a fejükön szalmakalap, nyár van, pörköl a
nap, hegyet másznak, ordítoznak, hahóznak, aztán meg­
jönnek az őszi esők, kocák röfögnek, felkotkodácsol a ba­
romfi, el kell rakni a teodolitot, mert könnyen belecsap a
villám. Esténként pedig Milenkovićnál, a falusi tanítónál,
nyakalják a szilvóriumot, forog a nyárs, Geraszimov fel­
váltva hol szerbül, hol meg oroszul káromkodik, a pálin­
ka méregerős
Szegény Geraszimovot még az év novemberében elvi­
szi a tüdőgyulladás, és D. M. lesz az, aki ott áll halálos
ágyánál, és hallgatja félrebeszélését. Aminthogy lehajtott
fővel, kezében kalapjával, az élet mulandóságáról elmél­
kedve, ott áll majd a sírja fölött is.
Hát ez maradt meg emlékezetemben ebből az olvas­
mányból, ezt jegyeztem fel sebtében, dermedt ujjakkal
azon az éjszakán, vagyis azon a reggelen. Ez pedig teljes
két év, látszólag egyhangú esztendő, amikor D. M. a be­
tyárnaptár szerint májustól novemberig cipeli a háromlá­
bat meg a teodolitot hegyen-völgyön át, közben évszakok
váltják egymást, kiöntenek, majd medrükbe húzódnak fo­
lyók, kizöldül, majd sárgulni kezd a lomb, apám virágzó
szilvafák árnyékában ül, aztán eresz alá húzódik, villám­
fény világítja meg az esti tájat, mennydörgés visszhang­
zik a völgykatlanokban.
Nyár van, perzsel a nap, a mi földmérőink pedig (most
valami Dragović van vele) betérnek délidőben egy házba
(utcanév, házszám), bekopognak az ajtón, vizet kérnek. A
házból egy lány lép ki, hűs vizet kínál korsajából, akár a
népdalban. Ő lesz, az a lány-gondolom, sejtitek-, a későb­
bi anyám.
Nem akarom most emlékezetből elmesélni, hogyan van
mindez ott feljegyezve, leírva - a lánykérés napját és
módját, a régimódi menyegzőt, amikor két kézzel szórják
a pénzt, azokat a népszokásokat, a maguk egész festőisé­
gében, amelyek hozzátartoztak az akkori élethez-,mert ez
mind-mind annyira kevésnek tűnik az eredetihez képest.
Ellenben nem hagyhatom említetlenül, hogy itt szerepel a
násznagyok és a meghívottak jegyzéke, az eskető pap
neve, a pohárköszöntők és nóták, az ajándékok és az
ajándékozók, az ételek és italok jegyzéke. Azután itt kö­
vetkezik, időrendben, az a májustól novemberig tartó öt
hónapos kiesés, amikor a fiatal pár Belgrádba költözik,
továbbá a szobák beosztása és a bútorok elrendezése, a
takaréktűzhely, az ágy és a szekrény ára, meg mindazok
az intimitások, amelyek, hasonló esetekben, annyira egy­
formák, mégis mindig annyira különböznek egymástól.
Mert - azt hiszem, ez az Enciklopédia összeállítóinak
alapgondolata - az emberiség történetében soha semmi
nem ismétlődik, minden, ami első pillantásra azonosnak
látszik, alig hasonlít egymáshoz; minden ember önálló
csillag, minden mindig és sohasem történik, minden a
végtelenségig és a maga egyszeriségében ismétlődik. (A
holtak enciklopédiájá-nak, a különbözőség e fenséges
emlékművének összeállítói ezért hangsúlyozzák az egye­
diséget, ezért van az, hogy nekik minden emberi teremt­
mény szentség.)
Ha nem így volna, ha az összeállítók nem ragaszkodná­
nak minden emberi teremtmény, minden esemény egy­
szeriségének rögeszméjéhez, akkor ugyan mit keresne itt
az anyakönyvvezető meg a pap neve, az esküvői ruha le­
írása, minek esne említés egy Gledić nevű faluról valahol
Kraljevo mellett, mindazokkal a részletekkel együtt, ame­
lyek az ember és a táj összefonódását teszik? Mert itt le
van írva apám „vidéki" kiruccanása, falusi tartózkodása
abban a betyárnaptár szerinti esztendőben májustól no­
vemberig. Itt találkozunk Jovan Radojković nevével (a
földmérők esténként az ő kocsmájában itták a jéghideg
bort, amit hitelre is meg lehetett kapni), akárcsak annak a
gyereknek nevével - a Svetozáréval -, akit apám tart ke­
resztvíz alá bizonyos Stevan Janjić felkérésére; de a szlo­
vén száműzött, Levstik doktor nevével is, aki gyógysze­
reket ír fel neki a gyomorhurutjára, vagy bizonyos
Radmila-Rada Mavrevával, akivel lefekszik valamelyik
szénapajtában.
Apám katonáskodásával kapcsolatban a könyvbe be
vannak rajzolva a Mariborban állomásozó 5. gyalogos
kompánia meneteléseinek útvonalai : az Enciklopédia fel­
jegyzi a tisztek és altisztek nevét és rangját csakúgy, mint
a szobatársakét is; megemlíti, milyen a koszt a kantinban,
az éjszakai menetelésben szerzett térdsérülést, az elveszí­
tett kesztyűért elszenvedett büntetést, a vendéglő nevét,
ahol nagy lumpolást csapott, amikor megkapta a
Požarevacra szóló áthelyezési parancsot.
Mindez, tehát, első tekintetre éppolyan, mint minden
más szolgálat, mint minden más áthelyezési parancs.
Mégis ez a Požarevac és apám hét hónapos otttartózkodá­
sa a kaszárnyában az Enciklopédia összeállítóinak szem­
szögéből páratlan: soha többé, 1935 második felében
soha többé nem fog a požeravaci kaszárnyában tartóz­
kodni egy bizonyos D. M. földmérő, és soha nem fog
vázlatokat rajzolni a kályha mellett, miközben az jár a fe­
jében, hogy két-három hónappal korábban, az egyik éj­
szakai menetelésen, megpillantotta a tengert.
Ez a tenger, amelyet 1935 április 28-án, huszonötödik
életévében látott meg először a Velebit lejtőiről, valósá­
gos felfedezésként ragad meg benne, úgy hordozza majd
magában kitörölhetetlenül vagy negyven esztendőn át,
mint valami titkos álmot, látomást, amiről nem beszél az
ember. Annyi év után már maga sem volt bizonyos ben­
ne, hogy akkor valóban a tenger végtelenjét látta-e, vagy
pedig az égi szemhatár nyújtózott messze-messze, ezért
az egyetlen valóságos tenger az ő képzeletében továbbra
is a térképek kékje maradt, ahol a nagyobb mélységet sö­
tétebb, a sekély helyeket pedig világosabb foltok jelzik.
Azt hiszem, ez volt az oka, hogy évekig nem akart nya­
ralni menni abban az időben, amikor az emberek nálunk
már nagyban járták a tengerparti nyaralókat a szakszerve­
zet vagy az utazási irodák jóvoltából. Ellenkezésében va­
lami különös félelem volt, mintha a csalódástól félt vol­
na, mintha a tengerrel való közvetlen találkozás romba
döntené benne azt a hajdani látomást, amely 1935 április
28-án beragyogta lelkét, akkor, amikor messziről, a haj­
nali pitymallatban életében először megpillantotta az Ad­
ria kék tükrét.
Mindenféle kifogással hozakodott elő, hogy elodázza a
tengerrel való találkozást, de valahogy egyik sem volt
eléggé meggyőző: nem akar szalonnázó turistaként nya­
ralni, nincs elég pénze (nem járt messze az igazságtól),
nem tűri az erős napsütést (egész életében perzselő nap­
sütésben dolgozott), mi csak hagyjuk őt békén, egészen
jól érzi magát Belgrádban a lehúzott redőnyök mögött. A
holtak enciklopédiájá-nak ez a fejezete részletesen feldol­
gozza apám tengeri kalandját attól az 1935-ben történt lí­
rai találkozástól egészen a valóságosig, amikor szemtől
szemben állt a tengerrel - vagy negyven esztendővel ké­
sőbb.
Ez pedig, mármint apámnak ez az első valóságos talál­
kozása a tengerrel, 1975-ben történt, amikor végre, mind­
annyiunk kapacitálásának engedve, beadta a derekát, és
anyámmal együtt Rovinjba ment. Egyik barátunk házá­
ban szállt meg, amely azon a nyáron üres volt.
Idő előtt jött meg, elégedetlenül az éghajlattal, elége­
detlenül a vendéglátóipari szolgáltatásokkal, elégedetle­
nül a televízióműsorral, elégedetlenül a nagy tömeg mi­
att, az elszennyeződött tenger miatt, a medúzák miatt, a
drágaság és az elszaporodott tolvajlások miatt. Magáról a
tengerről, azonkívül, hogy piszkos („nyilvános turistaklo­
zet") és a medúzákon kívül („úgy vonzza őket az ember­
bűz, mint a tetveket") nem mondott semmit, egy szót
sem. Csak legyintett. Most tudom csak, hogy ez mit je­
lentett: az a sok évvel korábban megálmodott Adria, az a
réges-régi ábrándkép százszor szebb és maradandóbb, ár­
tatlanabb és erőteljesebb volt ennél a piszkos víznél,
amelyben mindenféle hájas, az egészségtől majd kicsatta­
nó férfiak meg holmi olajakkal kikenekedett, „szénfeke­
te" nők lubickoltak.
Ekkor volt utoljára nyaralni, a tengeren. Ma azt is tu­
dom, hogy valami dédelgetett, kedves lényként ekkor halt
meg benne egy réges-régi álom, illúzió (ha illúzió volt),
amelyet vagy negyven esztendőn át magában hordott.
 Én azonban, amint látjátok, máris átugrottam apám éle­
tének ezt a negyven esztendejét, pedig ha az időrendhez
tartjuk magunkat, még csak harminchétben-nyolcban va­
gyunk. D. M.-nek már két lánya van (a fiú később szüle­
tik), akik isten háta mögötti, süket szerb kisvárosok zuga­
iban fogantattak, a Mlava menti Petrovacon vagy
Despotovacon, Stepojevacon vagy Bukovacon,
Ćuprijában, Jelašicában, Matejovicában, Čečinában,
Vlasinában, Knjaževacon vagy Podvisban. Képzeljétek
magatok elé ennek a vidéknek a térképét, ennek a térkép­
nek vagy katonai tereprajznak (1 : 50 000) minden pont­
ját nagyítsátok fel valóságos méretűre, jelöljetek meg
minden utcát és házat, amelyben lakott, ezután térjetek be
az udvarba, a házba, vázoljátok fel a helyiségek beosztá­
sát, vegyétek leltárba a bútordarabokat és gyümölcsfákat;
és ne feledkezzetek meg annak a virágnak a nevéről sem,
amely a ház mögötti kertben nő, s az újsághírről sem,
amelyet éppen olvas, és amelyben a Ribbentrop-Molotov
paktumról, a királyi kormány szőkéséről, a zsír- és szén­
árakról, Aleksić légtornász mutatványairól van szó... Mi­
velhogy ezt így csinálják az Enciklopédia mesterei is.
Mert minden esemény, nem tudom, mondtam-e, össze­
függ apám személyes sorsával; a Belgrádot ért minden
bombatámadást és a német csapatok minden előnyomulá­
sát keletre, úgyszintén visszavonulását is, az ő szemén
keresztül és az ő életével való összefüggésben ábrázolják.
Valahol itt esik említés az egyik Palmotić utcai házról,
mindazzal egyetemben, amit fontos elmondani róla és la­
kóiról, mert apám, velünk együtt, ennek a háznak a pin­
céjében fogja átvészelni Belgrád bombázását; aminthogy
könyvünk leírja azt a stepojevaci házat is (megemlíti a tu­
lajdonos nevét, a szobák beosztását stb.), ahová apánk a
háború alatt menekít bennünket. Sőt az akkori kenyér-,
hús-, zsír-, vágóbaromfi-, pálinkaárakat is megadja. A
Halottak könyvében megtalálhatjátok azt is, miről beszél­
getett a knjaževaci rendőrfőnökkel, megvan azaz irat,
amelynek alapján 1942-ben elbocsátották állásából, és ha
figyelmesen tovább olvastok, hamarosan meglátjátok,
ahogyan faleveleket gyűjt a Füvészkertben vagy a Palmo­
tić utcában, gondosan lepréseli, beragasztja lánya herbári­
umába, és kalligrafikus kézírással írja a növények alá az
elnevezéseket: Pitypang (Taraxacum officinale) vagy:
Hársfa ( Tilia) , amiképpen a térképekre írta valamikor,
hogy „Adriai-tenger" vagy „Vlasina".
Életrajzának ebből a széles sodrású folyamából, ebből-a
családi regényből, mellékágak szakadnak le, így aztán,
cukorgyári éveivel párhuzamosan (1943-44), a könyv rö­
vid időrendi áttekintést ad anyám sorsáról és rólunk, gye­
rekekről : egész kötetek tartalma van itt néhány sokat­
mondó bekezdésbe sűrítve. Apám korai felkelései ekkép­
pen kapcsolatba kerülnek anyám koránkelésével (aki va­
lamelyik közeli faluba veszi az útját, hogy a hozományul
kapott ódon faliórát elcserélje egy tyúkért vagy egy darab
szalonnáért) és a mi iskolába menésünkkel. Ez a reggeli
rituálé (a háttérben, a szomszédságból, a ,,Lili Marlen"
hallatszik a rádióból) itt jó alkalmul szolgál majd ahhoz,
hogy a szerzők érzékeltessék a családi légkört az elcsa­
pott földmérő házában a megszállás éveiben (cikóriaká­
véból és kétszersültből álló böjtös reggeli), úgyszintén
arra is, hogy áttekintést adjanak az 1943-44-es év „divat­
járól", amikor az emberek fatalpú cipőben, fülvédőben,
katonapokrócból varrt kabátokban járnak.
Annak, hogy apám, óriási kockázatot vállalva, melaszt
hozott haza a kabátja alatt a „Milišić-gyárból", ahol akko­
riban napszámoskodott, A holtak enciklopédiája számára
ugyanolyan jelentősége van, mint a Szemészeti Klinikán,
a közvetlen szomszédságunkban végrehajtott diverzió­
nak, vagy pedig a rumai születésű Cveja Karakašević
nagybátyám hőstettének, aki a Francia utca 7. alatt levő
német tiszti klubot dézsmálta, ahol „beszerzőként" dolgo­
zott. Ez a nem mindennapi eset, mármint hogy a meg­
szállás kellős közepén ennek a Cveja Karakaševićnek kö­
szönhetően, több ízben hizlalt pontyot ebédeltünk (előző
éjszaka még a nagy zománcozott kádban úszkáltak a für­
dőszobánkban), és ugyanebből a „Drei Husaren"-hez
címzett tiszti klubból hozott francia pezsgővel öntözget­
tük, természetesen nem kerülte el az Enciklopédia szer­
kesztőinek figyelmét. Aminthogy, programtörekvéseik
szellemében - miszerint az emberi életben nincsenek je­
lentéktelen dolgok és fontos meg kevésbé fontos esemé­
nyek - elkönyvelték minden gyermekbetegségünket, ame­
lyeken átestünk, mumpszot, torokgyulladást, szamárkö­
högést, rühöt, de azt is, amikor megtetvesedtünk, és
apánk tüdőpanaszait is. (A diagnózis megegyezett azzal,
amit dr. Djurović állapított meg: tüdőtágulat a mértékte­
len dohányzás következtében.) De megtaláljátok itt a
Bajion piaci hirdetőtáblán megjelent plakátot is a kivég­
zett túszok névsorával, akik között apámnak is akadnak
közeli barátai vagy ismerősei ; a felakasztott hazafiak ne­
vét, testük ott himbálózott a Terazije villanyoszlopain;
annak a németnek a szavait, aki az Ausweis felmutatását
kérte tőle a niši vasúti restiben; a vlasotincei csetnik lako­
dalom leírását, amelyen egész éjszaka ropogtak a puskák.
A belgrádi utcai harcokat 1944 októberében, az ő szem­
szögéből írják le, úgy, ahogyan ő látja a Palmotić utcából,
amerre egy hegyi üteg halad, a sarkon pedig döglött ló
hever. Tankok hernyótalpainak fülsiketítő dübörgése
nyomja el egy pillanatra valami Franjo Hermann neveze­
tű Volksdeutsch vallatásának hangjait, akinek rimánkodá­
sa átszűrődik a vékony falon a szomszéd házból, ahol az
OZNA* tisztje szerez érvényt az igazságnak és a nép
bosszújának. Aminthogy a szovjet tank áthaladása után
beállott csendben felcsattanó sortüzet, akárcsak a szom­

*Népvédelmi Ügyosztály
szédos udvar falán a vérfoltot (amelyet apám az árnyék­
szék ablakából pillant meg) és a szerencsétlen Hermann
magzattá gömbölyödött tetemét is mind-mind feljegyzi a
Halottak könyve, a rejtett megfigyelő kommentárjának
kíséretében.
A történelem, a Halottak könyve szerint, emberi sorsok,
mulandó történések összessége. Ezért minden lépést,
minden gondolatot, minden leheletet, ha valami hatása
van, följegyez: lajstromba vesz minden magaslati pontot,
minden lapát sarat, minden mozdulatot, amely akár egy
téglát is elmozdított a romokból.
Apám háború utáni munkája, amelyet az Állami Föld­
hivatalnál vállalt, amikor - mint minden nagy történelmi
sorsforduló után - a földet újból fel kellett mérni és beje­
gyezni a könyvekbe, itt mindazokkal az adatokkal egye­
temben van leírva, amelyek egy ilyen fejezetben nélkü­
lözhetetlenek: feltüntetik a föld minőségét, a telekkönyvi
kivonatokat, a német falvak új nevét, úgyszintén a telepes
falvak új elnevezéseit is. Nem hiányzik innen, mondom,
semmi: itt van az agyagos sár, amely egy részeg katonától
vásárolt gumicsizmájára ragad rá, súlyos hasmenése,
amelyet egy indjijai lebujban fogyasztott töltött káposzta
okozott, egy bosnyák csaposlánnyal való kalandja Zom­
borban; a kerékpárról való leesése és könyöksérülése
Csantavér közelében; marhavagonban megtett éjszakai
útja a ZentaSzabadka vonalon; amikor tömött libát hozott
haza újévre; az orosz mérnökkel való lumpolás Banovići­
ben ; amikor kihúzták az egyik zápfogát, kint a pusztán, a
gémeskút mellett; az utcai nagygyűlés, amikor bőrig ázik;
Steva Bogdanov földmérő halála, aki egy erdő szélén be­
leakadt egy botlódrótos aknába, s akivel egy nappal előbb
még biliárdozott; Aleksić légtornász újbóli megjelenése a
Kalemegdán fölött; súlyos alkoholmérgezése
Mrakodolban; utazás a zsúfolt teherautón a Zrenjanintól
Elemérig vezető sáros országúton; nézeteltérése az új fő­
nökével, valami Šuputtal, a Jaša Tomić mezsgyéjén, tíz
mázsa banovići szén vásárlása és az ezzel járó sorban ál­
lás a Duna-állomáson, hajnali 4 órától és mínusz 15 fokos
hidegben; a márványlapos asztal megvétele a bolhapia­
con; az „amerikai" sajtból és tejporból álló reggeli a
Bosna munkásétkezdében; apjának betegsége és halála;
temetőlátogatás a szokásos megemlékezés napján; heves
nézeteltérése bizonyos Petar Jankovićtyal meg Sava
Dragovićtyal, akik a Sztálin-féle irányvonalat helyeslik,
és a hármuk között folyó párbeszéd: az érvek és ellenér­
vek harca (amelynek végén apám csak azt dörmögi majd,
hogy,,...szon meg titeket a Sztálinotok!").
Az Enciklopédia így érzékelteti előttünk a kor hangula­
tát, a politikai eseményeket.
A félelmet, amely ekkor úrrá lett apámon és azt a hall­
gatást, melyre magam is jól emlékszem, azt a mély, kínos
hallgatást, a könyv ragályként terjedő rettegésként írja le:
egy nap apám megtudta, hogy ugyanaz a Petar Janković,
neki rokona és munkahelyi kartársa, minden reggel hat
órakor bejárt az UDBA-ra* beszélgetésre (méghozzá az
említett Dragović feljelentése alapján), és nagy késéssel,
a pofonoktól meg a virrasztástól püffedt, fekete arccal ér­
kezett a munkába: s ez így ment minden áldott reggel va­
lami hat hónapig, mindaddig, amíg még néhányan nem
jutottak az eszébe, akik osztoztak tévelygéseiben az oro­
szokat illetően, és a moszkvai rádiót hallgatták.
Kihagyom a mellékágakat - a veszekedéseket, kibékü­
léseket, a fürdőbe utazásokat -, ezt az egész kisded csa­
ládtörténetet. Átugrom a leltárt is azokról az ingóságok­
ról, amelyeket apám hazahordott, és amelyeket az Encik­
lopédia a jó gazda gondosságával lajstromoz. Csak az
Orion gyártmányú rádiót, Makszim Gorkij Összegyűjtött
művei-t, a terebélyes deszkaládában trónoló leandert és a
káposztasavanyításra szolgáló hordót említem, mert úgy

*Állambiztonsági szerv
tűnik, mégiscsak fontosabb azoknál az apróságoknál,
amelyeket a könyv szintén felsorol, nem feledkezve meg
az öltönynek való szövetről és a hozzávalóról sem, ame­
lyet első fizetésemből vettem neki, akárcsak arról az üveg
Martel-konyakról, amelyet képes volt egyetlen este elszo­
pogatni.
A holtak enciklopédiája azonban nem csupán az anyagi
javakkal gondol, ez nem kettős könyvelés vagy leltári
könyv, nem is névjegyzék, mint a Királyok könyve vagy
A teremtés könyve, noha az is; ebben szó esik az ember
lelkiállapotáról is, hogyan tekint a világra, az Istenre, szó
van a túlvilág létezésével kapcsolatos kételyeiről, erköl­
csi felfogásáról. De ami legnagyobb csodálattal tölt el, az
a külső és belső világnak azaz egysége, az a ragaszkodás
az anyagi világ tényeihez, amelyeket aztán logikus kap­
csolatba hoz az emberrel, azzal, amit léleknek nevezünk.
S habár a könyv szerkesztői nem fűznek megjegyzést bi­
zonyos történésekhez, mint amilyen a villamos fűtőtestek
beszerelése a cserépkályhákba, 1969-ben, apám tonzúrá­
jának vagy hirtelen falánkságának felbukkanása, a bodzá­
ból kotyvasztott üdítőital a Politika receptje alapján; öreg
napjaiban váratlanul fellépő bélyeggyűjtő szenvedélyét
sem hagyják magyarázat nélkül, azt mondják, ez a hosszú
mozdulatlanság ellensúlyozása. Tudván tudják, hogy ez a
nagyítózás a bélyegek fölött csupán annak a visszafojtott
képzeletvilágnak a megnyilvánulása, amely olyan sok
nyugodt és megállapodott, utazásokra és kalandokra ke­
véssé hajlamos emberben lappang; ugyanannak a jól tit­
kolt, polgári romantikának a megnyilvánulása, amellyel
apám a tenger iránt is viseltetett. (Mert a valóságos uta­
zást, a messzi tájak bebarangolását erre az igen kellemes,
képzeletbeli utazásra cserélte fel, elsőszülött unokájának
a bélyegek kérészéletű világa iránti érdeklődése pedig
csak ürügy volt számára, nehogy nevetségessé váljék az
emberek és önmaga szemében.)
 Ez már, amint látjátok, lelkivilágának az a része, amely
egészen közel van a torkolathoz, ahol a barátok és hozzá­
tartozók temetései olyan iramban sorakoznak, hogy min­
den ember - még ha apámnál kevésbé hajlamos is a halk
szavú meditálásra - filozófussá válik, ha a filozófia annyi,
mint elgondolkozni az emberi lét értelméről.
Az életével elégedetlen s öreges melankóliájával küsz­
ködő apám, amelyet nem enyhít semmi, sem a ragaszko­
dó gyerekek, sem a jó unokák, sem a mindennapi élet vi­
szonylagos nyugalma, zsémbessé vált, egyre gyakrabban
lerészegedett. Ilyenkor ez a szelíd mosolyú, nyugodt em­
ber egészen váratlan dührohamokba tört ki. Szidta az Is­
tent, az eget, a földet, az oroszokat, az amerikaiakat, a né­
meteket, a kormányt, meg mindazokat, akik ilyen nyomo­
rúságos nyugdíjat adnak egy egész élet keserves munká­
jáért, de leginkább a televíziót, amely kitöltötte üres esté­
it, és - sértő pimaszsággal - a nagy élet illúzióját csem­
pészte a házába.
Másnap, amikor magához tért, valami néma bűnbánat­
tal nekiállt etetni a stiglicet a teraszon, magasan a feje
fölé emelve a kalitkát, mint valami lámpást az emberi
gyarlóságok sötétjében, beszélgetett vele, fütyörészett ne­
ki. Vagy kibújván végre a pizsamából, fújva, nyögdécsel­
ve felöltözött, fejébe nyomta a kalapját, és elment a
Takovo utcai főpostára, hogy bélyegeket vegyen. Délután
aztán, a kávéját szürcsölve, ott ült unokájával a karosszék
szélén, s apró csipesszel rendezgette a bélyegeket az al­
bumban.
Olykor-olykor, a kétségbeesés óráiban, elmúlt életén si­
ránkozott öregesen; merthogy Isten nem adta meg neki,
hogy iskoláztassák, és ő tudatlanul hagyja itt ezt az ár­
nyékvilágot, úgy, hogy semmi jót nem látott ebben az
életben, sem tengereket, sem városokat nem látott tisztes­
ségesen, nem látott semmit, amit a művelt és gazdag em­
berek különben láthatnak. Merthogy a trieszti útja is épp­
olyan dicstelenül végződött, akár a rovinji kirándulása.
Hatvanhat éves volt ekkor, s ez volt az első külföldi út­
ja. De hát erre is rengeteg rábeszélés és győzködés után
került sor. Ezúttal is olyan érveket sorakoztatott fel, ame­
lyeket bizony nem volt könnyű megcáfolni mármint hogy
okos ember nem utazik olyan országba, amelynek nyelvét
nem beszéli, hogy esze ágában sincs sefteléssel foglal­
kozni, és hogy a trieszti makaróni meg a chianti neki nem
ad semmit, szívesebben issza itthon a mosztári Žilavkát
meg a prokupaci asztali világost.
Mégis rávettük, hogy váltsa ki az útlevelét.
Dühösen és rosszkedvűen, agyonázva, anyámmal
összeveszve jött vissza az útról; a cipő, amelyet anyám
vett neki, beázott és feltörte a lábát, mindennek tetejébe a
milícia, már Indjija közelében, alaposan megmotozta
őket, és felforgatta bőröndjeiket.
Kell-e mondanom, hogy ez a trieszti utazás meg az eső
az Adriatico-szálló előtt, amikor esernyő nélkül, elveszet­
ten, mint valami kivénhedt, ázott kutya, az eresz alatt
ácsorgott (miközben anyám a Ponte Rosán a cipők között
turkált), hogy mindennek megfelelő hely jutott a Halot­
tak könyvé-ben is? Az egyetlen dolog, ami ezzel a szeren­
csétlen trieszti kirándulással kapcsolatban némileg meg­
vigasztalta, a virágmag volt, melyre úgy bukkant rá, hogy
az egyik üzlet előtt volt kiállítva, s így megvette. (Szeren­
csére a virágok képe rá volt pingálva a papírtasakokra, az
ár is fel volt tüntetve, így nem kellett az elárusítónővel
kínlódnia.) Mert D. M. ekkor nagyban „dísznövényter­
mesztéssel foglalkozott", állapítja meg az Enciklopédia.
(Következik az udvari meg az utcai teraszon cserepekben
és lábasokban elhelyezett virágok jegyzéke.)
Valahogy ezzel egy időben, mintegy a virágok bűvöle­
tében, mindinkább azzal tölti szabad idejét, hogy az egész
házat virágmotívumokkal pingálja tele. Festőtehetsége
egészen váratlanul robbant ki. Mivel - mint egyébként
mindennel - elégedetlen volt azzal, ahogyan egy nyugal­
mazott katonatiszt, botcsinálta szobafestő, kimeszelte a
fürdőszobát (egész nap a kecskepásztorlány nótáját dano­
lászva hozzá, ami kezének lendületet adott), amikor is
nagy, egyenetlenül befestett foltok maradtak a falon,
apám megmakacsolta magát, és nekigyürkőzött a munká­
nak. Mivel a sötét foltokat nem sikerült eltüntetnie a fal­
ról, elhatározta, hogy a nedvességnyomokat követve olaj­
festékkel takarja be. Így született az első virágalakzat a
fürdőszobában, hatalmas csengettyűvirág vagy tavirózsa,
az ördög tudja, hogy mi.
Mindannyian megdicsértük. Még a szomszédságból is
átjöttek, hogy megnézzék a remekművet. Kedvenc uno­
kája is őszinte csodálatának adott kifejezést. így kezdő­
dött. Akkor a fürdőszobaablak került sorra, arra apró me­
zei virágot festett, kéket, mint a búzavirág, de ferde, befe­
jezetlen maradt, úgyhogy ez a közvetlenül az üvegre fes­
tett virágmotívum a meglebbenő függöny benyomását
keltette.
Attól fogva egész nap festett, fáradhatatlanul, az örökös
cigarettával a szájában. (Amikor csend volt, hallatszott,
hogy sípol a tüdeje, mint a fújtató.) Olyan virágokkal,
amelyek alig-alig hasonlítottak a valóságosra, kipingálta
a régi, kopott ládákat, a porcelán lámpaernyőket, a ko­
nyakos üvegeket, az egyszerű üvegvázákat, az üres
nescafés üvegeket, a fa szivarosdobozokat. Egy nagy szó­
dásüvegre, tengerkék alapon, olyan betűkkel, amelyekkel
térképeken a szigetek nevét írják, ráfestette a belgrádi
vendéglők nevét, ahogyan következnek: Brioni, Boka, Si­
rály, Tengerész, Hajnal, Szerb Vendéglő, Vidin-kapu,
Sztambul-kapu, Szkadarlija, Három Kalap, Két Szarvas,
Hársfa, Három Fürt, Šumatovac, Hét Nap, Drinai Mene­
telés, Kalemegdán, Kolarac, Haza, Szántóvető,
Obrenovac, Oplenac, Dusán-grád, Torkolat, Smederevo,
Vadászkürt, Kérdőjel, Utolsó Esély.
 A szerkesztők figyelmét nem kerülte el az a különös
körülmény sem, hogy pontosan elsőszülött unokájának ti­
zenkettedik születésnapján halt meg. Apám ellenkezése
sem, hogy legkisebb unokájának éppen az ő nevét adják.
Úgy gondoltuk, ezzel hiúságát elégítjük ki, és különös fi­
gyelem és szeretet jelének veszi. Ő azonban csak dörmö­
gött, a szemében pedig megláttam annak a rettenetnek az
előrevetett árnyékát, amely egy évvel később villant meg
szemüvege alatt, amikor a vég bizonyossá vált előtte. Az
élőknek és holtaknak ezt a váltakozását, láncolatát, a
nemzedékek egymásutánjának egyetemes mítoszát, ezt a
talmi vigaszt, melyet az ember azért talált ki, hogy
könnyebben belenyugodjon az elmúlás gondolatába,
apám abban a pillanatban sértésként érzékelte; mintha az­
zal a mágikus cselekedettel, hogy a nevét egy újszülött­
nek adták, ha százszor is az ő vére, „pálcát törtek volna
felette". No de én akkor még nem tudtam, hogy ő már ki­
tapogatta volt azt a gyanús kinövést a lágyéka táján, és
hogy sejtette, sőt talán bizonyosan tudta is, hogy bensőjé­
ben, mint egy gumóból, valami ismeretlen, mérges nö­
vény sarjadozik.
Az Enciklopédia az egyik zárófejezetben leírja a temeté­
si szertartás menetét, a pap nevét, aki elbúcsúztatta, hogy
milyenek voltak a koszorúk, a kápolnából kik kísérték
utolsó útjára, hány gyertyát gyújtottak a lelkiüdvéért, a
Politiká-ban közölt gyászjelentés szövegét.
A beszédet, amelyet Nikola Bešević (sok éven át mun­
katársa a Földhivatalnál) mondott a ravatal fölött („Djuro
elvtárs becsülettel szolgálta hazáját mind a háború előtt, a
háború alatt, mind pedig a háború után, romokban heverő
szegény országunk újjászületésének és felépítésének ide­
jén"), teljes egészében teszi közzé, mert tekintet nélkül
bizonyos túlzásokra és közhelyekre, és helyenként lapos­
ságokra, Beševićnek ebben a beszédében, melyet halott
barátjának és földijének ravatala fölött mondott, kétségte­
lenül benne rejlett valami azokból az alapelvekből is,
amelyeket a nagy Halottak enciklopédiája is képvisel.
(„Emléke örökké és az idők végezetéig él. Hála és dicső­
ség néki!")
Nos, ezzel be is fejezhetném, jegyzeteim itt véget ér­
nek. Nem sorolnám fel hátrahagyott holmijának szomorú
leltárát: az ingeit, az útlevelét, az iratait, a szemüvegét. (A
tokból kikerült rideg üvegen fájdalmasan csillan a nappa­
li világosság fénye.) Vagyis mindazt, amit másnap átad­
tak anyámnak a kórházban. Mert egyébként mindezt gon­
dosan bevezették az Enciklopédiá-ba, nem hagytak ki
egyetlen zsebkendőt sem, a doboz Morava cigarettát sem,
az Ilustrovana Politikának azt a számát sem, amelyben
apám félig már megfejtette a keresztrejtvényt.
Azután következik az orvosok, az ápolónők, a látogatók
névsora, a műtét napja és órája (amikor dr. Petrović fel­
vágta, majd mindjárt be is varrta, megállapítván, hogy az
operáció hiábavaló: a szarkóma már átterjedt a létfontos­
ságú szervekre.) Ahhoz sincs erőm, hogy leírjam tekinte­
tét, amellyel elbúcsúzott tőlem a kórház lépcsőházában,
egy-két nappal a műtét előtt; a teljes élet és a halál egész
rettenete volt benne. Mindaz, amit az ember életében tud­
hat a halálról.

Összefagyva és sírva, néhány óra alatt sikerült tehát át­

lapoznom ezeket az oldalakat, amelyek rá vonatkoznak.
Tökéletesen elveszítettem az időérzékemet. Vajon mióta
vagyok már ebben a jéghideg könyvtárban, egy egész
órája, vagy kint már virrad? Teljesen megfeledkeztem,
mondom, az időről, a helyről. Siettem, hogy minél több
adatot feljegyezzek apámról, hogy a kétségbeesés óráiban
legalább némi bizonyítékom legyen arról, hogy nem élt
hiába, hogy vannak még emberek a világon, akik számon
tartanak minden életet, minden szenvedést, minden em­
beri létezést. (Akármilyen sovány vigasz, azért vigasz.)
A róla szóló utolsó oldalak valamelyikén egyszerre
csak megpillantottam egy virágot, egy különös virágot:
első tekintetre úgy tűnt, hogy díszítőelemként van oda­
nyomtatva, vagy csak vázlatos rajza valamilyen növény­
nek, kihalt növényfajtának, s így került a holtak birodal­
mába. A hozzáfűzött magyarázat azonban felvilágosított,
hogy az apám képeinek alapvető virágmotívuma. Reme­
gő kézzel fogtam hozzá, hogy lerajzoljam ezt a különös
virágot. Leginkább egy hatalmas, meghámozott és fölre­
pedt narancshoz hasonlított, amelyet hajszálerekre emlé­
keztető, vékony, piros vonalak hálóztak be. Egy pillanatra
csalódottság fogott el. Jól ismertem apám minden rajzát,
amelyekkel ráérő idejében telerajzolta a falakat, a deszka­
felületeket, az üvegpalackokat és dobozokat, ám ehhez
egyik sem hasonlított. Igen, mondtam magamban, még
ők is tévedhetnek. De akkor, miután bemásoltam a füze­
tembe azt a meghámozott óriásnarancsot, elolvastam az
utolsó bekezdést, és fölsikoltottam. Csuromvizesen éb­
redtem föl. Ekkor jegyeztem fel mindazt, amire emlékez­
tem ebből az álomból. S hát ez maradt az egészből... Tud­
játok, mi állt abban az utolsó bekezdésben? Hogy D. M.
akkor kezdett festegetni, amikor szervezetében a rák első
tünete jelentkezett. Hogy tehát az a megszállottság,
amellyel virágmotívumait rajzolta, egybeesik a betegség
fejlődésével.
Amikor a rajzot megmutattam dr. Petrovićnak, nem
minden csodálkozás nélkül megerősítette, hogy a szarkó­
ma apám hasüregében pontosan ilyen volt. S hogy a bur­
jánzás, kétségtelenül, évekig tartott.
 Az epheszoszi hétalvók
legendája
A barlangban maradának háromszáz esztendőkig,
melyekhez adjatok hozzá még kilencet.
KORÁN. XVIII. 25

1
Hanyatt feküvének a durva, pállott tevebőrön, mely
foszladozott már az örökös nedvességtől és itt-ott megko­
pott mocorgásuktól, fészkelődésüktől, csontjaiktól azo­
kon a helyeken, ahol testük hozzáért a teveszőrhöz, azaz
a tarkójuk, a lapockájuk, a könyökük, csípőcsontjuk ki­
szögellései, a sarkuk és a guzsalyként megkeményedett
lábikrájuk alatt.
Hanyatt feküvének imára kulcsolt kezekkel, mint a ha­
lottak, hanyatt á nedves, rohadt tevebőrön, mely mindin­
kább vékonyodott testük, a fáradt, az élettől és mozgástól
megfáradt alvók értelmetlenül, bár csak ritkán mozduló
teste alatt; mert végtagjaik, az emberi szemnek láthatatla­
nul ugyan, mégiscsak mozdultak, a tevebőr derékalj pe­
dig elvékonyodott azokon a helyeken, ahol álmuk és
kővé vált testük súlya alatt a barlang meztelen sziklafalá­
hoz nyomódott, ott, ahol ki volt téve a porból lett ember
mocorgásának, ott, ahol a csont a durva és nedves teve­
bőrhöz s ahol a tevebőr a barlang gyémántkeménységű
sziklafalához dörzsölődött.
Hanyatt feküvének a hétalvók nagy nyugalmában, az
időtlenség sötétjében mozduló végtagjaik alatt azonban
elvékonyodott a pállott tevebőr, a szőr eltöredezett, és
olyan észrevétlenül vedlett napról napra, mint amikor a
víz, az idővel frigyre lépve, a kőkemény szívébe fúr lyu­
kat.
Hanyatt feküvének Celion hegyének sötét barlangjában,
imára kulcsolt kézzel, akár a halottak, ők hárman
Dionüsziosz és barátja, Malhusz, egy kissé odább pedig
János, az Istennek tetsző pásztor, meg Kitmir névre hall­
gató kutyája.
Az álomtól megsúlyosodott, lehunyt szemhéjuk alól, a
balzsammal és az álom bájitalával bekent szemhéjuk alól,
nem villant ki halott szemük halványzöld félholdja, mert
a sötétség, az idők nyirkos sötétje, az örökkévalóság bar­
langjának homálya oly igen sűrű vala.
A barlang falairól és boltozatáról csöpögött a víz, csep­
penként, majd alig hallható csobogással úgy folyt el a
sziklarepedésekben, akár a vér az alvók ereiben. Oly­
kor-olykor megfáradt testükre, megkövült arcukra is
cseppent, majd a homlokráncok medrében a fülkagyló­
jukba folyt, vagy egy kis időre megpihent a szemhéjak
ráncainak ívében, onnan lepergett a halványzöld szemgo­
lyón, majd - akár a jéggé fagyott könnycsepp-megállapo­
dott a megüvegesedett szemek pilláin.
De föl nem ébredtek.
Süketen, az álom ólomával és a sötétség szurkával fü­
lükben, mozdulatlanul, önnön lényük sötétségébe, az
idők és az örökkévalóság sötétjébe meredve feküvének; s
ez az irdatlan sötétség kővé dermesztette alvó szívüket,
megállította a tüdők szárnyalását, beléjük fojtotta a
szuszt, ereikbe fagyasztotta a sustorgó vérüket.
A barlang nyirkától és a test nyugalmától táplálva, a fe­
ledés hamujától és lidérces álmaiktól serkentve, egyedül
a hajuk és a szakálluk, a test és a hónalj szőrzete nőtt;
észrevétlenül, ahogyan a víz épít és rombol, csak a kör­
mük nőtt álmukban, meg-megroppanva.

Dionüsziosz, a legfiatalabbik, kinek szívében rózsa

volt, és ki János pásztor meg Malhusz barátja között fe­
küdt vala, elsőnek ébredt, váratlanul, mint akin végigsu­
hintott az idő és az emlékezet szele. Az első nesz, amit
hallott, a víznek csöpögése vala a barlang boltozatáról, s
az első, amit érzett, ama rózsa tövise vala szívében. Tuda­
ta, a fáradt alvó tudata, a barlang véghetetlen csendjében
és nedves sötétjében elalélt tudata csak lassúdan eszmélt,
mert teste elfáradott a hosszú pihenésben, lelke pedig
megzavarodott vala az álomtól, melyből az imént ébredt.
Ekkor Isten nevében fohászkodott, és Prisca édes nevével
fohászkodott, és eszébe jutott minden, ami történt, eszébe
jutott a halálba menők iszonyatával és a szerelmesek bol­
dogságával. Mert az, ami lelkével és testével történt, nem
is tudja már, mikor, most újból álomnak tetszett, talán új­
ból csak álom vala, az élet és a halál, a beteljesületlen
szerelem, az idő és az örökkévalóság nyomasztó álma.
Jobbról és balról János pásztor meg Malhusz barátjának
halálos álomba merült testét érezte maga mellett, érezte
őket, noha egyetlen lélegzet nélkül, mozdulatlanul szen­
deregtek, mint a bebalzsamozottak, mi több, az embertest
szaga, az enyészetnek kitett embertest bűze nélkül; in­
kább csak érezte jelenlétüket testtelen mivoltukban,
aminthogy arra balra valahol, János lábánál, ott sejtette a
pásztor kutyájának testtelen, bebalzsamozott tetemét,
amint mancsait kinyújtva hevert gazdája lábánál, és őrkö­
dött némán annak néma álma felett.

Teste megkövülvén, végtagjai elzsibbadván a foszló te­

vebőrön, melynek nedvességét nem érezte, Dionüsziosz
kínnal vette szét a mellén összekulcsolt kezét, az alvástól
és a hosszú nyugalomban megmerevedett ujjait, amelyek
mintha összenőttek volna, és felderengett benne a teste és
testi mivolta, szívére eszmélt, amely lám, megéledt ben­
ne; és megéledtek a zsigerei, és megéledt a tüdeje, az
álom ólmával lepecsételt szeme, és a hímtagja, a kushadó
jégcsap, mely most olyan távolinak tűnt, amilyen messze
elkerülte a bűnnek még a gondolata is.
S visszaterelte eszmélkedését a barlang szívébe, annak
áthatolhatatlan szuroksötétjébe; fülelt, az idő őrök ho­
mokóráját fülelte, mert szerette volna elhelyezni testte­
lenségét az időben, tudatát és testét az idő szívébe ágyaz­
ni, hogy visszatérjen a múltba, abba az időbe, amely ez
előtt az álom és ez előtt a barlang előtt vala, S elsőnek
Prisca édes neve röppent fel emlékezetében, mert ő fész­
kelt vala álmában és ébrenlétében, szívében és az idő szí­
vében, az álom szívében és az ébredés szívében.
Első pillanatban nem tudta, mitévő legyen, mert nem
akarta felébreszteni mély álmukból fáradt hálótársait, kik
hasonló álmokat szövögettek, ekképpen maga merült alá
az idő folyamába, hogy megvonja a határt az álom és a
valóság között, hogy tudatára és emlékezetére támasz­
kodva és Isten segedelmével, akihez fohászkodott, felta­
lálja magát mindabban, ami történt.
Ámde ekkor még semmi másra, csak a saját álmára
meg felébredésére emlékezett, arra a hajdanira meg erre a
mostanira; még nem derengett benne semmi, a sötétség
teljes volt, ahhoz fogható, amilyen a teremtés előtt vala,
amikor az úr még nem választotta el a világosságot a sö­
tétségtől, a nappalt az éjszakától, amikor az úr még nem
tett különbséget az álom és a valóság és a valóság meg az
álom között.
S ha nincs szívében ama rózsa, ha nem fészkel benne
Prisca édes neve, ha a lány emléke nem ivódik a testébe,
a szívébe, a bőrébe, a tudatába, üres gyomrába,
Dionüsziosz, minden bizonnyal, még nem ébredt volna
fel.
 4

Mert ez nem vala ama régi Prisca, az a korábbi álmából

való Prisca, akit korábbi álmának kapujában, korábbi éb­
redésének szívében talált. Jaj, ez már nem vala ama Pris­
ca, kinek örök hűséget fogadott vala, ez már nem az ő
Priscája, korábbi álmának és egy korábbi valóságnak a
Priscája, ez nem vala, Isten bocsássa meg bűnét, ugyanaz
a nő, Prisca, Daecius királynak, a kereszténység ellensé­
gének lánya, ez nem vala ugyanaz az álom ugyanarról a
nőről, Priscáról, ki örök hűséget fogadott neki, nem, ez
egy másik asszony vala, ki az ő nevét viselte, igen-igen
hasonlított is rá, ámde ez nem vala ama Prisca, noha ha­
sonló termetű vala; de nem, nem ő vala.
S Dionüsziosz élénken, fájdalmas-élénken emlékezeté­
be idézte Priscája alakját, ámde az időben és emlékezeté­
ben eggyé mosódva, egyszerre ketten jelentek meg előtte,
és kettejük között nem vala mezsgye és határ, mert két
emlék porából és hamujából, két, egymást követő terem­
tés agyagjából valának összegyúrva, s az álom lehelt be­
léjük egy közös lelket, az övét.
S ez a két arc úgy sűrűsödött tudatában, emlékezetében,
s amiből lettek, annak agyagát addig gyúrta, alakította,
hogy piamarosan nem két asszonyt, két álmot látott tisz­
tán, hanem csak egyet, a mandulaszemű Priscát, az ő
Priscáját látta, azt a mostanit és azt a hajdanit, kinek em­
léke örömmel töltötte el és erőt adott, mely elég volt ah­
hoz, hogy fölrázza álmából, de ahhoz már nem, hogy
meg is mozdítsa fáradt tagjait, mert megrémült saját gon­
dolataitól, amikor bogozgatni kezdte emlékezete szálait,
amikor eszébe jutott, mi minden történt ez előtt az álma
előtt.
 5

S imbolygó fáklyafényeket látott, amelyek csillagok­

ként gyúltak ki fejük felett a barlang boltozatán, és hallot­
ta zsongását a sokaságnak, amely köréjük gyűlt, aztán azt
is, ahogyan elcsendesedett egy pillanatra, majd rémült or­
dítással, fejvesztetten menekült, amikor János, az Isten­
nek tetsző pásztor, karját az ég felé tárta, és nevén szólí­
totta az Urat.
Vajon álom vala ez? A holdkóros álma, álom az álom­
ban, ennélfogva valóságosabb az igazinál, mert nem mér­
hető az ébrenlét a tudat mércéjével, mivelhogy ebből az
álomból ismét álomba ébred az ember? Vajon ez is afféle
isteni álomlátás, az örökkévalóság és az idő álma vala
csak? Álom, rémképek és kételyek nélkül, olyan, mely­
nek nyelve és érzékszervei vannak, nemcsak a lélek, ha­
nem a test álma is, a tudat és a test álma egyaránt, álom,
melynek körvonalai élesek és világosak, megvan a maga
nyelve és hangja, álom, mely tapintható, nyelvünkkel íz­
lelhető, szimatunkkal és hallásunkkal érzékelhető, álom,
mely felülkerekedik az ébrenléten, álom, amilyent talán
csak a halottak álmodnak, álom, melyet nem lehet elmet­
szeni a borotvával, mellyel a szakállad nyírod, mert tüs­
tént kiserked a véred, és bármit cselekszel, csupán a való
és az ébrenlét bizonyítéka, álom, melyben vérzik a bőr és
vérzik a szív, örül a test és örül a lélek, és az élet csodáján
kívül nincs más csoda benne; ebből az álomból csak a ha­
lálba van ébredés.
Még arra sem érkeztek, hogy elbúcsúzzanak egymástól,
mert mindenik a maga lelkével és üdvösségével volt el­
foglalva, ekképpen előbb mindenki magában fohászko­
dott, később azonban karban suttogták imáikat kiszáradt
ajakkal, mert tudták, hogy a tömeg visszatér; csak azért
mentek el, hogy idehívják Daecius legionáriusait, vagy
hogy előkészítsék a ketreceket a vadállatokkal. Még őrsé­
get is hagytak a barlang előtt, míg elő nem készítenek
mindent, hogy majd sorra leöldösse őket a sokaság, a po­
gányok csődületének gyönyörűségére.

Ők pedig visszajöttek fáklyákkal és szövétnekekkel,

amelyek új és erős fénnyel világították be a barlangot,
visszajöttek dalokat és zsoltárokat énekelve; a szövétne­
keket és ikonokat gyerekek vitték, jámbor dalaik és imád­
ságaik az egész barlangot beragyogták, a falak között pa­
pok hangja visszhangzott, míg a gyermekek, csupa fehér­
be öltözött fiúcska csengő hangja úgy szólamlott, akár az
angyalok mennyei kara.
A barlang csakhamar megtelt fáklya- és tömjénfüsttel, a
sokaság harsogva énekelt az úr dicsőségére, s egy akarat­
tal vele énekeltek a papok, a gyermekek, meg ők hárman,
Dionüsziosz, Malhusz meg János, az Istennek tetsző
pásztor, énekelték a zsoltárokat a csodatevő és megváltó
Názáreti Jézus nagyobb dicsőségére.
Vajon ez is álom vala? Álom-e, vagy pedig már a
mennyország kapujában álltak? Vajon ez volna a nyo­
masztó álom vége, vagy pedig feltámadásuk vala?
Éppolyan zavart lélekkel nézte őket, amiképpen a kar­
zatról a többiek nézték hármukat. S a fáklyák fényében
meglátá arcukat és ruhájukat, és erősen megfélemledett
vala, mert ama köntösök vékony gyolcsból valának, mert
skarlátból és bíborból valának, mert karmazsinpiros bir­
kabőrből valának, mert arannyal és ezüsttel és rézverettel
valának ékesek. A kezükben pedig ikonokat tartottak
vala, melyeken csillogott a sok arany és ezüst és drágakő.

Akkor néhány dagadó izmú ifjú vált ki a tömegből;

meghajoltak előttük, és keresztet vetettek, csókkal illették
a kezüket és lábukat, majd könnyedén, akár a gyermek­
testet, egyenként vállukra emelték őket, és megindultak
velük a barlang hepehupáin. Erőteljes kezükkel szinte
alig érintvén, olyan óvatos gondossággal vitték őket, akár
az ikonokat, közben a sokaság, szüntelenül énekelve és
az úr nevét dicsőítve, megvilágította előttük az utat.
Elöl vitték Jánost, az Istennek tetsző pásztort; imára tett
kézzel suttogá együgyű fohászát, mely Istennek a legked­
vesebb; utána vitték Malhuszt, hosszú, fehér szakállával,
aranyhímes világos köntöst terítvén őrá is, közvetlenül a
nyomukban pedig ott ringott hordozóinak erős kezén,
mint valami hajón, ő, Dionüsziosz.
Vajon ez is álom vala?
S ő látá simára borotvált koponyáját ama ifjaknak,
akiknek a vállára emelt hordágyon nyugodott a teste, me­
lyet maga is olyan könnyűnek érzett, akár egy gyermek
vagy tehetetlen aggastyán testét; vajon ez is álom vala, ez
a föltámadás? És ez az énekszó és az ifjak szeme, mert
úgy vitték, hogy közben nem merték ráemelni tekintetü­
ket; alacsony homlokuk alatt ezért csak sűrű szemöldökü­
ket meg félig leengedett szemhéjukat és pilláikat látta; de
erőteljes nyakát és a szövétnek fényében világító kopasz
tarkóját is azoknak, akik Malhuszt vitték előtte mindegy­
re kanyarogva és fölfelé, úgy, mintha egyenesen a
mennyeknek országába vezetne az út; a kétoldalt sorfalat
álló sokaság magasan a feje fölé tartotta az égő fáklyákat
és szövétnekeket, s ő egy pillanatra sem mert a szemükbe
nézni, nehogy a szemek résében netán meglássa a hold­
kórosok halványzöld, üres szemgolyóját, a holdkóroso­
két, akik alva járnak, és álmukban zsoltároznak és zso­
lozsmáznak; akik mély álomba merülve alvajárókként vi­
szik hármukat a kőörvényeken át, veszedelmes mélysége­
ken és csúszós sziklákon át, hatalmas, tágas kristályhab
tanácstermeken és templomhajókon át, alacsony boltívek
alatt vezető keskeny folyosókon át.
De honnan lépteiknek ez a biztonsága, ez a fenséges
nyugalom, mellyel fittyet hánynak minden veszedelem­
nek, miközben fürgén és ügyesen hordozzák terhüket, pe­
dig alig érintik erős markukkal?
S mindhiába igyekezett utánajárni gyanújának, hogy ta­
lálkozzon egy tekintettel, egy emberi szemmel, amelyben
magát, saját tekintetét, ébrenlétének tükörképét pillant­
hatná meg. Ha legalább valamelyik gyermek pillantását
elkaphatná, valamelyik angyalkáét itt, akik jobbról és
balról a feje fölött, mint valami templomi kristálykarza­
ton, fehér ruhácskákban állnak sorfalat az út mindkét ol­
dalán; de hát hiába. Mindannyiszor, amikor éppen úgy
tetszett, hogy valamelyik gyermek rávetette emberi és an­
gyali tekintetét, amikor már-már úgy tetszett, hogy a pil­
lantását keresik, amint odafordult, a fiúcska elkapta te­
kintetét, a szemére bocsátotta az ólomsúlyú szemhéjak és
a szempillák áthatolhatatlan függönyét, és most már le­
hunyt szemmel fújta tovább a dalt, csak a szája tátogott,
kerekült, mint a halé, és ő, Dionüsziosz, ezt a lesütött te­
kintetet, ezt a halszájúságot színlelésnek, szándékos szó­
rakozottságnak, tisztelettel elegy félelemnek vagy hold­
kóros álomittasságnak érezte.
Mert így egyedül csak a holdkórosok mennek, azok,
akiket mindenható kezével azok vakmerősége vezet a
meredély szélén, akik nem látják lábuk előtt a szakadé­
kot, azok esztelensége, akiket régi hitük ereje, testük po­
gány ereje vezérel, amely még emlékezik a holdimádó
ősök hitére; az, ahogyan maguk elé nyújtott kézzel jár­
nak, nem más, mint a pogány Luna istennőnek szóló hó­
dolat, akinek trónusa mellől őseik lelke szólítja őket, mert
az a járásmód csupán a vér szava és az idő szava; ennek
okáért maga sem merészkedett megszólalni, nehogy fel­
ébressze ezeket az álomba merült pogányokat, ezeket a
holdkórosokat, akik ebbe a barlangba sereglettek, hogy
megüljék ünnepüket, pogány istennőjük ünnepét, mert
odakinn, kétségkívül, telihold van.

Mukkanni sem mert, csak imádkozott, azt is éppencsak

megrebbenő, kiszáradt ajakkal magában seppegve, mert
félt, nehogy maga is felébredjen ebből a holdkóros va­
rázsból, akkor aztán mindannyian a sötét mélységbe zu­
hannak, amely fölött, meztelen talpukkal alig hallhatóan
cuppogva a nedves pilácsaikkal megvilágított barlang vi­
zes padlatán most viszik át az ifjak; ha felébredne és han­
got adna, mindannyian abba a sötét szakadékba zuhanná­
nak, ahonnan most kézben viszik őket egyre följebb és
följebb kanyarogva, s akkor az ébredés rémülete vala­
mennyiüket a lábuk előtt tátongó mélységbe, a barlang
sötét aknájába rántaná, ahová még a fáklyák fénye sem
hatol le, melynek mélységei és feneketlen kútjai ott riasz­
tanak holdkórosan éber tudatában: hallja, amint az ifjak
meztelen talpa alatt leomlott egy kő, kiszögellésről kiszö­
gellésre ugrálva, előbb élesen koppanva és fürgén, majd
mind csendesebben és lassúbb iramban, elgurult, elenyé­
szett, akár a visszhang; a hang nemhogy megszakadt, ha­
nem kihunyt, mert a kő nem ért le egészen, amiképpen
nem éri el az ő éberen alvó tudata sem a mélységet.
Álom ez vajon, vagy félálomban szendergő tudatának
holdkóros látomása, pogány testének álma, mely pogány
őseitől, a holdisten-imádó, a teliholdisten-imádó ősöktől
való, akik most imigyen szólongatják. Odakünn, minden
bizonnyal holdtölte vagy újhold van, ilyenkor hazajár az
ősök szelleme, az ősanyák és ősapák lelke, hívogatják az
ő pogány testét, előcsalogatják pogány vérét.
Vagy pedig lelkének feltámadása ez, az az óra, amikor a
lélek elszakad a testtől, a keresztény lélek a pogány test­
től, a bűnös test a bűnös lélektől, mely malasztban része­
sült, melynek bűnei megbocsáttattak?
Vajon álom ez, ez a kutya, melyet ölben tartva, mint Is­
ten báránykáját, János mellett visznek; s hát ez a gyermek
vajon, aki úgy öleli keblére Kitmir kutyát, mint az áldo­
zati bárányt vagy mint valami pogány szentséget, s viszi,
viszi szakadékokon és szurdokokon át, szemét a földre
sütve úgy szorítja kebléhez, mint a Jó Pásztor, anélkül,
hogy bele merne nézni Kitmir zavaros, zöldeskék szemé­
be, a kutyának az álom hályogával borított, zöld és szil­
vakék, félig nyitott, úgyszólván kihunyt és világtalan sze­
mébe. Még magának Dionüsziosznak sem sikerül elkapni
Kitmir nézését, most, amikor a fiú megállt mellette a ku­
tyával, hogy a keskeny alagútban maga elé engedje azo­
kat, akik földig görnyedve, majdhogynem négykézláb vi­
szik őket; addig pedig Dionüsziosz, továbbra is ugyanab­
ban a testhelyzetben, fejét az egyik ifjú mellére támaszt­
va, mintha a kőrengeteg fölött lebegne, csak a teherhordó
halk, visszatartott szuszogását hallja. Sem a gyermeket,
sem Kitmirt nem látja, mert a fiú megállt a barlangszűkü­
let előtt, hogy maga elé engedje azokat, akik hármukat,
azaz Jánost, Malhuszt és őt, Dionüszioszt viszik, lesütött
szemmel ott maradt hát a szűk akna bejárata előtt, hogy a
kék szemű Kitmirt az ölében szorongatva kivárja sorát.

A keskeny járat mindkét vége felől pislogó fény deren­

gett, az a háta mögött levő már alig látszik, emez, ame­
lyik előtte van, mind fényesebben szűrődik arra a folyosó
végében Polüfémosz hatalmasra tátott állkapcsájának he­
gyes fogai között, mert ez minden bizonnyal ama régi
barlangbejárat, amely most újból felderengett emlékeze­
tében, amiképpen az is eszébe jutott, mit mesélt neki Já­
nos, az Istennek tetsző pásztor akkor, ama első álom vagy
első ébrenlét idején; a bejárat most kitárult, vagy csak
úgy tűnt, de a teherhordók vállairól körülnézve látta is,
hogy azon a helyen számtalan sebet ejtettek a barlang
sziklafalán, rövid, rozsdaszín csonkokon kristályosan fe­
hér, a hegyükön fényes és egyenes törött szemfogak me­
redeztek, kősóként hófehéren csillogó, friss, ferde bevá­
gásokkal.
Vajon ez is álom vala?
Ezek a bénák és nyomorékok, akik a lábuk előtt csúsz­
tak-másztak, vonaglottak, mint a férgek, a kezüket, lábu­
kat csókolgatták, még mielőtt erős teherhordóik kivihet­
ték őket a barlangból. Vajon az is álom volt, a barlang
szádja, melyre jól emlékezett megszentségtelenített bolto­
zatairól, azokról a rajzokról, amelyeket minden bizonnyal
pásztorok véstek a kemény sziklába kővel vagy késsel,
mert mindenféle hamis bálványok és szamárfejek valának
a pásztorok bűnös keze által a falakba karcolva, ezenfe­
lül, ameddig az emberkéz elér, mindenféle parázna rajzok
valának a falakon, és emberi rondaság bűze terjengett va­
la.
Mostanra meg, lám, ama paráznaságokat és szamárfeje­
ket letörölték, a kövön még mindig látszik a vakarás és
sikálás friss nyoma, az emberi rondaság bűze pedig el­
szállt, mert a piszkot minden bizonnyal eltakarították; a
barlang sziklafalain most szövétnekek égnek, és fűszeres
fáklyákat tűztek a résekbe, a boltozatot virág- és babérko­
szorúk meg aranykeretes ikonok borítják, a padlón virág­
szőnyeg, meztelen lábukkal azon taposnak az ő teherhor­
dói, s a nép zsoltárokat énekel és zsolozsmázik.
Férgekként vonagló vakok és bénák tülekednek lába
körül, csókjaikkal halmozzák el egész testét, és úgy ri­
mánkodnak neki, szavuk iszonytatón, tompán koppan, ri­
mánkodnak a szeretet és hit, a nap és a hold, az élet és a
halál, a mennyország és a pokol nevében, rimánkodnak
és átkozódnak, hogy adja vissza szemük világát, hogy
gyógyítsa meg sebeiket és béna tagjaikat, hogy adja
vissza nekik a nap világát és a hit világosságát.
Álom ez vajon, vagy lidércnyomás, ezek a nyomoré­
kok, kik istenkednek és rimánkodnak, ezek a boldogtala­
nok, kik összeverekszenek mankóikkal, és körmüket a
testébe vájják, hogy kicsikarják gyógyulásuk kegyelmét,
álom ez vajon? A tehetetlensége, hogy egy szót kiejtsen a
száján, hogy bármit is tegyen ezekért a szerencsétlene­
kért, ezekért a nyomorékokért, kiket az erős .ifjak félreta­
szítanak, félrelöknek a menet útjából vakon és tehetetle­
nül, nyomorékan és bénán, ez vajon álom? A tehetetlen­
sége, hogy magára eszméljen ebben a csodában, önnön
kínjaiban és tehetetlenségében, hogy bármit is tegyen
ezekért a szerencsétlenekért, kik istenkednek és rimán­
kodnak, hogy megmondja nekik, mennyire tehetetlen,
hogy önmaga számára kérjen könyörületességet tőlük,
hogy emberi szóra bírja, hogy rábírja őket, hogy higgye­
nek neki, hogy elhiggyék, mennyire tehetetlen, hogy át­
kozódva-könyörögve kiengesztelje őket, hátha meg­
mondják, mi van ővele, hogy vajon álmodja-e mindezt,
ezeket a megüvegesedett, világtalan szemeket, melyek
üresen és rémületesen merednek rá vérben forogva, a vi­
lágtalanoknak ezek a szemei, melyekkel őt keresik és raj­
ta állapodnak meg, mert egyedül az ő szemüket látta,
egyedül az ő szemük fordult feléje, mert egyedül ők kö­
nyörültek meg rajta, hogy egy pillantást vessenek rá, mert
még ezek a nyomorékok sem, kik a csonkjaikon vonszol­
ták ide magukat, és kik a lábait csókdossák jéghideg aj­
kukkal, még ők sem méltatták tekintetükre, még ők is
úgy ölelik át és rimánkodnak neki, hogy azért nem néz­
nek rá, hanem csak azt a kacska kezüket emelik fel hozzá
egy félig-ölelésben, karcsonkjaikat teszik össze valami
borzalmas fél-imára, mely ott hal el a könyök tájékán, a
megnyomorodott végtagféleség csúfságos redőiben és
forradásaiban.
Mi ez, nyomasztó álom, ez az ő feltámadása? A tisztító­
tűz kínja ez vajon, amelyen át kell esnie testének, az em­
ber esendőségének e látványa vajon a bűnös testnek szóló
utolsó büntetés és utolsó figyelmeztetés, hogy a lelket,
mielőtt felmagasztalódnék, a pokolra emlékeztesse?
Vajon nyomasztó álom ez vagy testének és lelkének
kálváriája csak, maga a pokol, amelybe a testét viszik,
hogy ott sütögessék és marcangolják; ez az imádkozás és
zsolozsmázás pedig, ez a világosság, meg hogy így, a fe­
jek fölött, az angyalok szárnyán vonul, csupán a bűnös
lélek utolsó próbatétele vajon, a lélek emlékeztetése a pa­
radicsomra, a paradicsomkertre, melyből kiűzetett, és
ama mennyei gyönyörűségekre, amelyekre nem szolgált
rá, minekokáért az úr most a bukott angyalok szárnyain
viszi a kert közelébe, hogy a lélek éppen csak megsejtsen
valamit a gyönyörűségekből és örömökből, hogy érezze a
tömjénfüst illatát, az imádság malasztját, hogy utána an­
nál nehezebben viselje a pokol kínjait, mert emlékezeté­
ben visszacsengenek még az imák és zsolozsmák, mert
emlékezetében ott é1 a fűszerszámos fáklyák és a tömjén
illata, mert emlékeiben ott él a világosság, a megsejtett
mennyei fényesség?

10

Álom ez vajon? Álom-e Isten napjának ez a világossá­

ga, mely hirtelen elömlött rajta, amikor a barlang bejára­
tát eltorlaszoló tömeg meghátrált, amikor rés nyílott az
ácsorgó embersokaság alkotta falon, minekokáért egy új
világosság, minden bizonnyal isteni fényesség, egy elfe­
ledett, távoli, ugyanakkor mégis oly meghitt fényesség: a
verőfényes napvilág, az élet és az éleslátás fénye ragyo­
gott fel?
Kezdetben csak a kékülő égbolt vala, az ég távoli, saját
égszínkék fényében ragyogó tengere magasan
Dionüsziosz feje fölött, önnön dagályától duzzadó, nyu­
godt és békés égi tenger; azután az égnek ebben a szelíd
kékségében mintha néhány fehér felhőt látott volna, nem
bárányfelhőket, nem nyájat, legelésző, fehér, égi nyájat,
hanem csupán néhány fehér gyapjúszöszt a kék égi bolto­
zat árjában, mintha csak azért lett volna ott, hogy az em­
beri szem, az ő szeme, meg ne csalatkozzék ebben az égi
kékségben, éppen csak azért, hogy a lelke meg ne téve­
lyedjék.
Mert ez, minden bizonnyal, Isten napjának fényessége
vala, és ez, minden bizonnyal az égnek vagy az ő felma­
gasztaltatásának kék fényessége volt; vagy ez is álom
vala? Ez a ragyogás, melytől a szeme, még mielőtt kiér­
tek a barlangból teherhordóik erős vállain ringatózva,
mint a hajón, magától becsukódott, s ő valósággal fürdött
ebben a világosságban, a lelke úgy vetette magát ebbe a
fényes, kék hullámba, akár a keresztvízbe, nyakig, s ez a
világosság olyan melengető gyönyörűséggel áradt el raj­
ta, mintha lelkének valamely távoli emlékéből, valami ré­
ges-régi álomból derengett volna föl, és most úgy csapott
szemébe, mint a megvilágosodás, mint az angyalszárnyak
lángja, minekokáért erősen, de olyan erősen hunyta be
szemét, hogy fájt, de nicsak, ezúttal nem a sötétségtől és
érzékeinek lidérces játékától, hanem a fénytől; s
Dionüsziosz érezte ezt a különbséget, szorosan lehunyt
szemhéjai mögött érezte, mert tudatában, valahol homlo­
ka legközepén, a homlokcsont mögött, a két szeme kö­
zött, a szemideg tövében és a látás legközepén rózsaszín
karikák, rózsaszín és lila és kék és sárga és zöld, majd
megint rózsaszínbe játszó karikák táncoltak, s ez, minden
bizonnyal, a világosság vala, nem káprázat, a szeme meg­
csalatkozása, nem, ez maga a világosság vala!

11

Hacsak, jaj, ez is nem vala álom, a test megcsalatkozá­

sa, a látó szem megcsalatkozása, a holdkóros megcsalat­
kozása, aki nem tudta, hol a határ és a mezsgye az éjsza­
ka és a holdfeljötte között, a pirkadat és a holdvilág kö­
zött, minekokáért rávirradt a felkelő Nap világossága, ez
az örök istenség, mely örök harcban áll Luna istennővel,
minélfogva, lám, most is megjött, hogy eloszlassa vetély­
társa, a trónfosztott istennő talmi és hamis fényét; nem,
ez a világosság vala! Nem reszketeg, gyér fénysugár,
mely önmagát falja fel és fogyasztja, mely önmagától
gyúl ki és alszik el, mely önmagát űzi és fojtja meg ön­
nön lángjában és füstjében, önnön reszketegségében és
lobogásában, önnön tüzében és zsarátnokában égve el; ez
valóban a világosság vala!
Nem a hold hideg fénye, hanem Isten napjának világos­
sága, a napsugár fénye, mely a szorosan lezárt szemhéja­
kon is átsüt, világosság, mely pirosló lángnyelvként hatol
át a sűrű szempillákon, áthatol a test pórusain, nappali vi­
lágosság, melyet a barlang hideg sötétjéből kiszabadult
test minden porcikájában érez, langyos és áldott világos­
ság, Isten napjának életadó világossága!
Hacsak, jaj, nem vala ez is álom.
Ez a ricsaj, mely egy szempillantás alatt felkorbácsolta
vérét, megdobogtatta szívét, s testében akkor eláradt a
vér, az örömteli, meleg véráram, a pirosló, eleven vérfo­
lyam, a nap melengető palástja, mely úgy tapadt rá, mint­
ha a saját meleg bőre volna, a nap aranyhímes könnyű pa­
lástja, mely testét s vele a nyirkos-jeges tevebőrt burkol­
ta, melyre aztán még ráhúzták a selyem díszruhát.
Vagy ez is álom vala, ez az újdonság erejével ható föld­
szag, mely megcsapta a hosszú-hosszú alvásban és pihe­
nésben eltompult orrcimpáit, ez a meleg földszag, a fű és
a növényzet illata, a világ és az élet áldott lehelete, me­
lyet a barlang dohos levegője után édes almaillatnak ér­
zett?
Vajon ez is álom vala? Testének, lelkének ez az áldott
itala, ez a fényár, amely miatt nem meri kinyitni a sze­
mét, mert olyan erővel tört rá, hogy vörösbe és sárgába,
kékbe és pirosasba és zöldbe játszva elsötétült előtte a vi­
lág, minekokáért szorosan csukva kellett tartania a sze­
mét, mert szemhéjai mögött pirosas, langyos sötétség ho­
nolt, mintha a fejét meleg áldozati vérbe mártotta volna.

12

Akár a gyermek bölcsőjében vagy anyja kebelén,

Dionüsziosz úgy ringatózott a teherhordó ifjak vállán;
szendergő gyermek anyja kebelén, künn a mezőn, a tűző
napsütésben, boldog ernyedtségben lehunyt szemmel
csak a nap simogató verőfényét érzi a bőrén, megfáradott
tagjaiban, szorosan lezárt szemhéjai mögött.
Eme nagy fényességtől és ezektől az illatoktól kábul­
tan, az ébrenlét és az öntudatlanság határán hallgatta a za­
rándokok imádkozását és zsolozsmázását, a gyermekhan­
gok angyali karát meg a hangszerek csilingelését, a cite­
rák pengését és a furulyák jajongását a harsogva áradó
dal hullámhátán, az angyali harsonák hangörvényében.
Miközben új meg új hangok árja fürösztötte, melyben
jajveszékelés meg sírás, átkozódás meg rimánkodás ke­
veredett a sokaság zsibongásával, miközben új meg új il­
latok szárnyán suhant tova, s orrát megütötte az embertö­
meg verejtékszaga, és amikor az örökös nyirkosságban és
sötétségben balzsamot fogott testének jegében eláradt a
verőfény meleg pirossága, és megcsapta a teherhordók
testszaga, kopaszra beretvált fejük verejtékszaga, hónal­
juk savanykás kipárolgása, azonképpen felismerte az
igásjószág elfeledett szagát is abban a pillanatban, amikor
mindhármukat puha báránybőrrel bélelt ökrös szekérre
tették.
Puha párnákkal a fejük alatt úgy feküdtek a kocsi­
kasban, mint a hajóban, és a kerekek énekszóval meg ze­
nebonával keveredő lassú, lusta nyikorgását hallgatták.
Dionüsziosz résnyire kinyitotta a szemét, melyet úgy ért
a napvilág, mintha acélborotvával vágtak volna belé, s Já­
nos és Malhusz barátjaként néma, kifejezéstelen arcát lát­
ta maga mellett (minden bizonnyal az övé is ilyen lehe­
tett), amint ők is félig nyitott szemmel bámulják a kék
eget, a teremtés csodáját.
Vajon ez is álom vala? Ez a langyos ernyedtség és ez a
hirtelen támadt nyugalom, ez a verőfénynek és az Isten
napja világosságának szóló gyermeki, néma odaadás,
ezek az égi boltozat felé, a most már felhőtlen kék égbolt
felé, elfeledett-kék, gyógyír-kék, csodakék égbolt felé
forduló szemek. Vajon ez is álom vala?
S örült a teste, örült, hogy kibújt a sötétség nyirkos,
nyálkás páncéljából, gyermekien örült a bőrének, a belei­
nek és csontjainak, örült csontja velejének és agya velejé­
nek, az állat, a kétéltű, a kígyó öröme töltötte el, amikor a
test, szülési fájdalmak közepette, megszabadul a sötétség
burkától, a nedvesség és penész héjazatától, az időtlen,
nyirkos homály kemény kérgétől, a homálytól, mely nyir­
kosan és időtlenül, áthatol a pórusokon egészen az érzé­
keny és véres hámszövetig, majd kígyóméregként szívó­
dik föl az izmokba, egészen a csontig, a csontvelőig,
ugyanazokat a pályákat járván be, amelyeken a meleg
napsugár is kering.
Vajon ez álom vala? Ez a napfürdő, mely kiűzi a sötét­
séget a csontvelőből, a testnek ez a kipárolgása, amely a
pórusokon át kisajtolja a testből a zöld kígyómérget, hogy
helyét az élet világossága, az életadó nedű foglalja el, és
újból pirosodjon a vér.
Vajon ez is álom vala, amikor megnyíltak előtte bar­
langkriptájának súlyos sziklái, és amikor orcáját bera­
gyogta az égi fényesség?
 13
Most, újból a barlang sötétjében, fájdalmas-világosan
tudott visszaemlékezni mindenre, mert jéghideg teste em­
lékezett a melegre, mert vére emlékezett a napfényre,
mert szeme emlékezett az ég kékjére, mert füle emléke­
zett az ének- és zeneszóra.
Most pedig, lám, minden csupa csönd, most megint
minden csupa homály, most megint minden csupa halotti
mozdulatlanság, mozgáshiány és fényhiány, ő azonban
mégis emlékszik a világosságra, fázékonyan és érzéki vá­
gyódással emlékezik rá, úgy, hogy beleborzong, mint ak­
kor, abban az álomban vagy ébrenlétben, amikor a nap­
fény megérintette, amikor a nap a vállára telepedett, a de­
rekához simult, amikor abban az álomban vagy ébrenlét­
ben sarjadásnak indult a bensője, csörgedezni kezdett a
vére, fölmelegedtek a csontjai.
Most pedig, lám, újból csak a test sírvermévé és a lélek
börtönévé lett minden, a sötétség újból átvette birodal­
mát, ezt a penészpalotát, a zöld penészét, mely bevette
magát a szívébe és a bőrébe, a csontvelejébe és az agyve­
lejébe, s hiába próbálkozik, téveteg, száraz ujjaival hiába
tapogatja a barlang hideg, nyirkos kövét, hiába mereszt­
geti szemét, hiába érinti meg ujjaival, hogy meggyőződ­
jön, nem álom-e és nem káprázat-e minden, ez a csend,
melyet a barlang láthatatlan boltozatáról csöpögő látha­
tatlan vízcseppek koppanása tör meg ezerszeresen, ez a
halk csörgedezéssel kitöltött homály, hiába hegyezi fülét,
hogy meghallja az énekszót és a hangszerek jajongását,
hogy hallja a dalt, melyre még élénken emlékszik, melyet
emlékei közé zárt a teste.
Hiába, sehol semmi; csak az emlékezés süket vissz­
hangja és a barlang kongó csendje; a csend zúgása, az idő
csendje. A sötétség világossága. Az álom vize. Víz.
 14
A szekér bedöcögött a városba, magasan Dionüsziosz
feje fölött pedig, fehér kőből rakott boltívekkel egy-egy
pillanatra megtörve az ég egyenletes kékségét, láthatatlan
partok között feszülő hidakként, városkapuk sorakoztak
szinte kartávolságnyira, igen, olyan közel, hogy szinte el­
érhetné kezével, mely mozdulatlanul hever megfáradt,
úgyszólván élettelen teste mellett.
A bolthajtásokból, azokon a helyeken, ahol a kőben re­
pedés támadt, fű serkedt, két-három zöld fűszál, vagy
csak egy-egy sokágú, fehérlő gyökér, esetleg rozsdás le­
vele a vadpáfránynak, mely a kő szívéből is kihajt; nem,
ez nem vala álom ! A városkapuk boltívei alatt ez az ár­
nyékkal csíkozott napsütés, ez a páfrány, ez a fű, a moha
gyapja, s minden kartávolságnyira tőle; nem, ez nem le­
hetett álom.
Mert álmodhatunk az égről, a vízről, a tűzről, álmodha­
tunk férfiról és nőről, különösen nőről, álmodhatjuk,
hogy ébren álmodunk, és azt is, hogy álmunkban álmo­
dunk, ámde ez a szabályosan faragott fehér kő, ezek a
boltívek, ez a kővár minden bizonnyal nem vala álom.

15
Az ökrös szekér döcögve, nyikorogva haladt velük a
városkapuk boltívei alatt, az utca mindkét oldalán sorako­
zó épületek között, ő azonban alig látott valamit a házak­
ból, ehelyett mereven fölfelé nézett ámulatában vagy pe­
dig az álomtól megüvegesedett szemével, és leginkább
csak abból sejtette, hogy jobbról és balról kőházak, ma­
gas kőépületek vannak, hogy arca meg fáradt szeme ár­
nyékba borult; hasonlóképpen érzett rá az alacsony vis­
kókra is, amelyek bár nem takarták el a napot, mindazon­
által éppúgy jelen valának láthatatlanul bár, de szilárdan
és valóságosan, valóságosabban feje fölött az égnél, való­
ságosabban az ökrös fogat nyikorgásánál és a zsibongó
sokaságnál is, mely imákat mormolva és zsolozsmázva
kitartóan a nyomukban járt.

16
„Ó, áldottak, a császár színe elé járultok!" -Nem, ez
nem vala álom: most is emlékszik erre a hangra, az arcra
talán már nem, erre a csupa lelkesedés hangra, erre a
megilletődöttségtől vagy rajongástól rekedtes hangra. „Ó,
áldottak!"
S amíg így mozdulatlanul feküdt a szekérderékban, egy
rőt szakállú, világoskék szemű ifjú hajolt fölébe hátulról,
úgyhogy az arca ellentétes helyzetet foglalt el az övéhez
képest, s ahogy fölébe hajolt, elállta a napot. „Ó, áldot­
tak!" Vajon ezt neki, Dionüsziosznak mondja, vagy még
mindig az álom és a káprázat űzi vele kisdedjátékait?
Dionüsziosz mélyen az ifjú szemébe nézett, s hitetlen­
kedve vette észre, hogy ez a szempár, szégyenlősen és fé­
lénken ugyan, mégis fiatalos daccal néz vissza rá, és ke­
resi a tekintetét.
S miközben némán csak nézett, Dionüsziosz látta, ho­
gyan mozdul az ifjú keskeny ajka meg a szakálla, s még
mielőtt meghallotta, mielőtt a tudatáig jutott volna, a szá­
járól olvasta le a szót: „Ó, áldottak!"
És ha gúnyt űznek belőle, csúfságot tesznek vele?
S hacsak álmodja ezt a hangot, ha mindez csak a képze­
letjátéka?
- Ki vagy te?-tört fel belőle alig hallhatóan, váratlanul.
A világoskék szemből ekkor mintha eltűnt volna az imén­
ti dac, az a szempár egy pillanatra megzavarodott, a
szempilla, a vörösbe játszó szempilla takarta el, csak az
ajkak mozdultak újból.
- Ó, áldott! Rabszolgád vagyok, és rabszolgája a te
uradnak!
Hát ez is álom vala? Ez a dadogó száj és ez a remegő
áll?
- Daecius nekem nem uram! - rebegte, s várta, hogy
mindjárt hallani is fogja az oroszlánbőgést. De - nicsak -
az alatt az idő alatt, míg csukva tartotta a szemét, hogy
jobban hallja az oroszlánbőgést, a rőt szakállú ifjú arca
eltűnt, s fölötte újból csak a határtalan ég feszült.

17
A nép egyhangú jajveszékelését és éneklését hirtelen
csend váltotta fel; a kerekek nyikorgó, zötykölődő döcö­
gése a hepehupás úton félbeszakadt: a szekér, minden bi­
zonnyal, megállt.
Vajon ez is álom vala? Ez a nyugalom, mely váratlanul
megszállta lelkét a sokféle hang és mindenféle csodák
hosszú zűrzavara után; vajon ez is álom vala? A tömeg
hangja egészen elhalt, a kerekek nyikorgása meg a kocsi­
kas eresztékeinek ropogása úgyszintén. A nap sugarai,
melyek ferde szögben mindeddig az arcára estek, egy
számára láthatatlan árkádtól eltakarva, mostanra kihuny­
tak. Teste puha báránybőrön nyugovék, s orrában a gyap­
jú szaga, a tujafák, a ciprusok, a verőfényes nap illata és a
tenger langyos, kábító illatai valának.
Miközben a szekér egyhangú nyikorgása úgy elringatta,
mintha bölcsőben feküdnék, megfáradt teste, könnyű
csontjai, üres belei, elcsendesült szíve, száraz bőre most
átadta magát a test nyugalmának, a könnyed lélegzésnek;
olyan volt önmaga szemében, mint egy csak az imént fel­
ébredt gyermek.
Nem, ez nem vala álom, ez a nyugalom, ez a megvilá­
gosodás!

18
Még mielőtt jobbra és balra nézett volna, még mielőtt
föltette volna magában a kérdést, hogy ez álom-e, még
mielőtt megértette volna testének csodálatos feltámadását
a nyári napnak illatfürdőjében, Prisca édes neve jutott
eszébe, és testét azon nyomban elöntötte a boldogság
árja, és a levegő tele lett rózsaillattal.
Ó, micsoda gyönyörűség!
Már az is, hogy a teste és szíve ekképpen visszaemléke­
zett a nyugalomnak órájára, arra a feltoluló örömhullámra
akkor, ott, a palota kapujában, amikor a sokaság elné­
mult, és a nyikorgó szekér megállt, és amikor lelkébe ha­
sított Prisca édes neve, rózsaillatúvá változott az az idő, a
barlang sötétjében, az örökkévalóságnak ebben a kriptájá­
ban, távoli, homályos boldogságérzéssel töltötte el ismét,
megsuhintotta -az emlékezés lehelete, testén valami távoli
fény és melegség ömlött el, majd újból némasággá és az
időtlenség sötétjévé változott minden.

19
A sötét barlangban feküvék, és mindhiába meresztgeté
szemét, mindhiába szólítá Malhuszt, a társát, mindhiába
szólítá Jánost, az Istennek tetsző pásztort, mindhiába szó­
lítá a zöld szemű Kitmir kutyát, mindhiába szólongatá
Urát és Istenét: a sötétség a szurok sötétsége volt, a csend
a síri örökkévalóság csendje vala. Az idő fövenyóráján
csak az áthatatlan boltozatokról aláhulló víz csöpögése,
csak az örökkévalóság percegése hallatszott.
Ó, ki tudja, hol a határ az álom és a valóság, a nappal és
az éjszaka, az éjszaka és a pirkadat, az emlékezés és a
káprázat között?
Ki tudja, hol a mezsgyekő az álom és a halál között?
Ki tudja, ó, Uram, hol a mezsgyekő és a pontos határ a
jelen, a múlt és a jövendő között?
Ki tudja, Uram, hol a határ a szerelem öröme és az em­
lékezés szomorúsága között?
Boldogok, Uram, kikben é1 a remény, mert bizony
mondom, meg nem csalatkoznak.
 Boldogok, Uram, kik tudják, mi a nappal, és mi az éj­
szaka, mert bizony mondom, sok örömük leend a nappa­
lokban és sok örömük az éjszakákban és az éjszakai nyu­
galomban.
Boldogok, Uram, kiknek a múlt volt, a jelen van, a jövő
pedig lesz, mert bizony mondom, az életük úgy eliramlik,
mint a folyóvíz.
Boldogok, akik éjnek idején álmodnak, nappal pedig
visszagondolnak álmaikra, mert bizony mondom, öröm
lészen osztályrészük.
Boldogok, Uram, kik nappal tudják, hol jártak éjszaka,
mert bizony mondom, övék a nappal és övék az éjszaka.
Boldogok, Uram, kik nappal nem emlékeznek éjszakai
útjaikra, mert bizony mondom, övék lesz a nappal vilá­
gossága.

20
Keresztbe font karokkal, mint a halottak, hanyatt fekü­
vének Celion hegyének sötét barlangjában, ők hárman:
Dionüsziosz és Malhusz barátja, egy kissé odább pedig
János, az Istennek tetsző pásztor, meg Kitmir névre hall­
gató kutyája.
A holtak örök álmát aludták.
Ha arra jártodban ebben az állapotban látod őket,
arcodat elfordítva elfutottál volna; kővé váltál volna a
rémülettől.
 A varázstükör

A történet ezúttal nem in medias res, mindjárt a sűrejé­

nél kezdődik, hanem fokozatosan bontakozik ki, akár az
alkonyat az erdőn. Ez az erdő pedig sűrű tölgyerdő, olyan
sűrű, hogy a lemenő nap fénye csak itt-ott, valamely
megrezzenő levél szeszélye szerint tör utat magának egy
pillanatra, vérfoltként elcseppen az avaron, majd mindjárt
el is enyészik. A kislány nem veszi észre, aminthogy azt
sem, hogy vége a napnak, szép lassan bealkonyul. Mással
van elfoglalva: egy mókus nyaktörő ugrását követi tekin­
tetével, az állat hosszú farka fölfelé kúszik a fatörzsön, de
olyan fürgén, hogy úgy tűnik, mintha két egyformán
mozgékony és gyors, de lényegében mégis két különböző
erdőlakó versenyezne egymással : az elsőnek, az igazi
mókusnak sima, vörös bundája, emennek pedig, amelyik
szorosan a nyomában csörtet, hosszabb és világosabb
szőre van. Nem ikrek (gondolja alkalmasint a kislány),
ámde egyazon apától és egyazon anyától való édestestvé­
rek. Csakúgy, mint ők hárman, Hanna, Miriam és Berta
(azaz jómaga), ők is egyazon apától és anyától születtek,
hasonlítanak is egymásra, mégis különböznek. Hannának
és Miriamnak például fekete a haja, mint a szurok; neki,
Bertának, viszont vörös, lángvörös haja van, varkocsba
fonva, és majdnem olyan, mint a mókusfarok, így mor­
fondírozik magában a kislány, miközben az esthomályba
boruló erdőben lépked a nedves avaron. Azután, mint va­
lami álomban, hosszú nyakú gombatelepbe botlik, amely­
ről pontosan tudja, noha senki nem mondta neki, hogy
mérgesek : riasztó külsejük vall erre. (A kislány nem té­
ved, a kislánynak igaza van: az Ithyphalus Impudicus
nevű mérges gombáról van szó, amit ő nem tud, nem vol­
na szabad tudnia.) Lakktopánjával rugdossa, dühödten ta­
possa őket. Cipellői, nicsak, nem is sárosak, mert valósá­
gos levélszőnyegen halad; egyedül a fényes lakk homá­
lyosult meg kissé, ahhoz hasonlatosan, mint amikor al­
mára vagy tükörre lehel az ember. Erről jut eszébe, a zse­
béből elővesz egy kis kerek tükröt, az apja vette neki egy
cigánytól a szegedi vásárban. (Fiatal, bajszos, fél lábára
sánta cigánylegény, szája tele volt aranyfogakkal, s rézüs­
töket árult. Ez volt az egyetlen tükre. Rimánkodott az
uraságnak, vegye meg „a lelke üdvösségéért", olcsón
odaadja. Aznap még semmit sem adott el, oszt beteg a
gyereke, már csak hálni jár belé a lélek... „Eh, cigányko­
dás.")
A kislány arcához emeli a tükröt, egy pillanatig semmit
sem lát benne. De csak egy pillanatig.

Az a dűlőút, amely ha nyugatnak tart az ember, bevisz

Makóra (sőt, ha enyhe ívben letérnek róla északkeletnek,
akár Pestre is), az évnek ebben a szakában könnyen jár­
ható, még nem jött el az árvizek ideje, a Maros még nem
öntött ki. Közvetlenül Arad határánál kezdődik - a tégla­
gyárnál egyszeribe vége szakad a makadámnak, s onnan
már nyáron poros, télen - ha nincs éppen víz alatt - gid­
res-gödrös, kátyús földút vezet tovább. A port azonban az
eső sárga, csirizes sárrá változtatja, ragad is - hogyne ra­
gadna - a kerekekre, küllőkre, s a lovak patái úgy merül­
nek el benne, mint a tésztában. Még a könnyű csézák és
az alispán úrék fekete homokfutója után is mély nyomok
maradnak a sárban, hát még ez után a házilag összeeszká­
bált, nehéz szekér után, amelybe két lomha nagy ló van
fogva.
Az ernyőtlen bakon negyven év körüli úr ül, a fáradt­
ságtól leragadó szemhéjai nagy, fekete szemeket takar­
nak. A fején kopottas, merev karimájú kalap. A gyeplőt,
szarvasbőr kesztyűbe bújtatott nagy markába fogva mind­
két szárát, fél kézzel, lazán tartja, látszik, ügyes hajtó. A
másik kezében vadonatúj, rézveretű, vékony bőrfonatos,
amolyan kivagyiskodó, bambusznyelű ostort szorongat. A
fonatot záró piros bojttól számítva már egészen használ­
ható ostor, amely úgy süvít, mint az istennyila.
Tulajdonosa eddigelé csak egyetlenegyszer használta,
mégpedig Arad utolsó házainál, ott, ahol a makadám
földútban folytatódik. Azazhogy, az igazság kedvéért
szólván, kétszer: először a bolt előtt, csak úgy kedvtelés­
ből próbaképpen, ahogyan a vadászfegyvert mustrálja az
ember, amikor először veszi kézbe. Amikor tehát a vevő
vállhoz szorítja, a fejét félrebillenti, s bal szemével hu­
nyorít, a jobbal pedig célba veszi a kakukkmadarat,
amely éppen kisétált a faliórából, majd amikor célba ve­
szi, azt mondja, „piff, puff', leengedi a puskát, lenyitja a
két csövet, beléjük kukucskál, szemügyre veszi a faragvá­
nyos puskatust (futásában megtorpant szarvast ábrázol),
megsaccolja a fegyver súlyát, miközben a kakukk már el
is tűnt a kétszárnyú ajtócska mögött, amelyre zöld levél
közt piros rózsák voltak pingálva, úgy eltűnt, mintha da­
rabokra tépte volna az apró sörét, amikor a vadász rádup­
lázott (piff-puff), mivelhogy pontosan a kellő pillanatban,
egy gondolattal előbb lőtt, mint ahogy a madár a rózsahí­
mes ajtó mögött keresett volna menedéket, alig-alig ér­
kezvén arra is, hogy hármat kakukkoljon. Igen, az óramu­
tató pontosan három órát jelez, Rosenberg aradi szatócs
az imént nyitott, s a mi vevőnk, vagy csak vevőjelöltünk,
volt az első, aki a boltjába lépett aznap délután.
Letette tehát (hisszük, nem minden sajnálkozás nélkül)
a puskát, és a sarokban álló kötegből, a többi öt-hat, ha­
sonló hosszúságú és árú ostor közül kihalászott egyet.
Két kézre kapta a bambusznád nyelet, és erőteljesen meg­
suhogtatta. A nád ropogva hajladozott, kétszer-háromszor
ráhúzott vele a csizmája szárára, de még ez sem volt neki
elég, kiállt a bolt elé, az utcára, s mint egy hamisítatlan
csikós, megforgatta, megsuhogtatta az ostort a feje fölött,
majd egyik pillanatban nagyot rántott a nyélen, valahogy
úgy, ahogyan a horgász bevág, amikor jól megtermett ke­
csege vagy süllő akad a horogra, vagy ahogyan - váratlan
veszélyhelyzetben -a gyeplőt rántják meg, amikor az erdő
kellős közepén medve vagy két útonálló ugrik a kocsi
elébe, az egyik mindjárt megragadja a ló zabláját, a másik
meg kitépi a kocsis kezéből a gyeplőt, és a mellének sze­
gezi a duplacsövű puskát; csattanás hallatszott, hangos,
mint a puskalövés, vagy majdnem olyan, és többszörösen
visszhangzott a néptelen utcán.
A boldog vevő másodszor, és utoljára, akkor használta
új szerzeményét, amikor az aradi makadámról a hepehu­
pás földútra tért. Ezúttal igazából, nem csak úgy a vakvi­
lágnak. Ismét megforgatta az ostort, és elcsattintotta a lo­
vak feje fölött. Valdemár és Krisztina, mert erre a névre
hallgatott a két ló, egyszeriben felébredt letargiájából, és
ormótlan nehézkességét meghazudtolva, nekiiramodott a
sártengernek a kocsikasban ülő két kislány legnagyobb
örömére. Sikítozva kapaszkodtak össze, mintha félnének,
pedig igazán élvezték a veszett vágtát.
Az uraságon (ezt ne tévesszük szem elől csupán az
imént vásárolt új ostor miatt) angol tweedből készült öl­
töny feszült, amelyet szintén angol tweedből, de más
mintázatú szövetből szabott felöltő takart. Minden arra
vall, hacsak a benyomás nem csalóka, hogy utasunk, a fá­
radtság látható jelei ellenére, tökéletesen elégedett nem
csupán az új ostor miatt (ugyan, csekélység), hanem két­
ségkívül a jól végzett munka miatt is. Mert (drága uram!)
nem kis dolog, bizony, nem kis dolog beíratni lányainkat
a gimnáziumba, „a jobb házból való" gyerekek közé, mint
mondani szokás. Igen, kellett hozzá némi protekció, meg
egy jókora összeg, szóval egy kis ajándék... No de, hála
Jehovának, ezt most szerencsésen elrendeztük. Hanna és
Miriam - az egyik tizennégy, a másik tizenhárom éves -
Goldberg asszonynál fog lakni Aradon, márpedig
Goldberg asszonyság szigorú erkölcsű perszóna, férjhez
sem ment, pártában maradt egész életében, pedig őszintén
szólva; nem volt sem olyan szegény, sem olyan- ha sza­
bad így mondani - ellenszenves, hogy ne jutott volna neki
is egy becsületes zsidó, aki boldoggá tehetné. Alighanem
ezen morfondírozik Brenner úr (mert így hívják) cséza­
utánzatának bakján rázódva és nagyokat huppanva, ami­
kor a kerék keményebb rögre fut. Hosszú az út még Sze­
gedig, legalább két-három óra, de hát neki nem sietős. Az
ostort egyetlenegyszer sem használta többé, sem a gyep­
lőszárat meg nem feszítette. A lovak ismerik az utat,
ugyanezzel a csézával (nevezzük így) sokszor megjárták
már, mivelhogy Brenner úr, üzleti ügyben, legalább ha­
vonta egyszer elszekerezett Aradra (de Makóra, Temes­
várra, Kecskemétre, Szabadkára, Újvidékre, Szolnokra,
sőt Pestre is). A kocsit tehát rábízza lovai ösztönére, ma­
gát pedig átadja gondolatainak. Hogy halála napján merre
járnak egy közép-európai zsidó kereskedő gondolatai, azt
csak találgathatjuk. Aminthogy csak homályos sejtelme­
ink lehetnek arról is, hogy ugyan miről töprenghet vagy
álmodozhat egy közép-európai zsidó kereskedő (tizenhá­
rom, illetve tizennégy esztendős) lánya a gimnáziumba
való beiratkozásának és a nagyvilággal, egy másik világ­
gal való találkozásának napján.
Hogy Goldberg néni, anyai ágon távoli rokonuk, nem
nyerte meg tetszésüket, ahhoz nem férhet semmi kétség.
Nemcsak azért, mert az orra alatt fejlett szőrzet díszlett
(„bajusza van", sugdosta Hanna a nővére fülébe), hanem
azért sem, mert az első pillanattól kezdve szigorúnak mu­
tatkozott. Egyébként úgy és olyan módon, hogy annak
semmi értelme nem volt. Ma, az ebédnél például, kény­
szerítette őket, hogy a kenyér belével töröljék ki a tá­
nyért, amelyből lencsefőzeléket ettek! Hát még az a ren­
geteg tanácsa, mintha nem volnának már nagylányok. Ez
illik, az nem illik. Ez hoch, az nem hoch. És hiába mesél
anyu, hogy a néni „csupa szív asszony", azaz, ha jobban
belegondolunk, csak kisasszony, mert ha olyan „csupa
szív" (sugdossa Hanna a nővére fülébe), akkor mért nem
ment férjhez, mért nem talált férjet magának, az majd ki­
nyalná neki a sóletos tányért! Miriam néma egyetértés­
ben, helyeslően pillog; szent igaz: Goldberg néni unalmas
vénkisasszony! Ez az igazság. Ami pedig az iskolát
illeti... Rendben van, a tanító néni szép, fiatal és kedves;
olyan csipkés, tollas kalapköltemény volt a fején, ami­
lyent nem is lehet Szegeden látni, és a ruháját is biztosan
Pestről, hanem Bécsből hozatta. A gimnázium azonban,
valljuk be, csalódást keltett. Kívülről hagyján, olyan,
amilyen kell is hogy legyen: nagy, sárga épület, új tetővel
és körös-körül kerttel. De belülről... A padok (mert meg­
mutatták nekik az osztálytermet is, ahová járni fognak)
éppolyanok, mint Szegeden, esetleg pár centivel maga­
sabbak, a jófene tudja, de ugyanolyan sötétek, sötétzöl­
dek, tintapacásak, s ugyanúgy össze vannak firkálva, ka­
ristolva, mint odahaza: nevek, ábrák, képletek - kitörölhe­
tetlenül. S a tábla is csakolyan, inkább fekete, mint sötét­
zöld (amilyen valaha volt), és ütött-kopott az is. A piros
vonalak, amelyek valamikor a tábla kockás hálózatát al­
kották, csak a széleken látszanak, ott is alig. A katedra
közönséges kék csomagolópapírral volt bevonva, rajzszö­
gekkel erősítették az asztal lapjához. A magas ablakokat
rácsok borították, akár a regénybeli kolostorokét. Nesze
neked leánygimnázium!
Semmi sem maradt tehát az önfeledt csivitelésből, vi­
songásból, amellyel kora reggel, még pirkadat előtt, út­
nak eredtek. Abból az örömből, amely az élet nagy fordu­
lópontjain eltölti a gyermeki lelket. Ami megmaradt ben­
nük, már csak valami fojtott és jól titkolt bánat volt, ame­
lyet ki-ki megtartott magának. Szégyellték bevallani egy­
másnak ezt a csalódást, amely váratlanul, jóvátehetetle­
nül, az örömteli lelkesedésben töltött soksok nap után ma
érte őket, amikor reggel még torkukban dobogott a szí­
vük izgalmukban, mert végre, végre, eljött az a nap.
Meleg takaróba bugyolálva és alvást színlelve ültek a
felhúzott ernyő alatt, s mindketten a saját gondolataikkal
voltak elfoglalva. A tölgyesben zúgott a szél. Időnként,
édesapjuk válla mellett, lopva fölpillantottak a lombsátor­
ra, amely alatt, mintegy alagútban, futott tova a kocsi. A
szél néha-néha levelet sodort be a bőrülésre, s ott, egér­
szerű, könnyed kaparászás kíséretében, megült.
Meg aztán mit mondanak anyjuknak - motoszkált a fe­
jükben minden bizonnyal ez is-, miként titkolják el, hogy
bizony megcsappant a lelkesedésük? Igazán nem okoz­
hatnak csalódást az édesanyjuknak, aki könnyes szemmel
kísérte ki őket ma reggel, mintha esküvőre vagy - isten
bocsá' - a halálba mennének... Ah, azt nem, a világért
sem! Nem mondják meg, hogy csalódást keltett a tábla,
csalódást keltettek a padok. Ugyan, gyerekség, csak fáj­
dalmat okoznának vele a mamának. De ami Fräulein
Goldberget illeti, nos, az egészen más eset! Lehetséges
az, hogy egész iskolaévben kénytelenek legyenek kenyér­
béllel ;,kinyalni" a tányért? Hát van ennek valami értel­
me? Rendben van, a szobájuk „olyan, mint a skatulya",
az ágy kényelmesen széles, a lepedők kikeményítve, a
tollnemű puha és meleg, az ablak virágoskertre és orgo­
nasövényre néz, mindez szép és jó, de hát az ő jó anyuká­
juk nem kérhetné meg Goldberg kisasszonyt egy udvarias
hangú, szép levélben arra, hogy lehetőleg mellőzze „ne­
velőmódszereit."? Igen, a szobában, az asztalon, friss nő­
szirom pompázott a vázában, a függönyök zörgősek, mint
a papír, és fehérek, mint a hó, mindez rendjén is volna, a
rózsaszín csempés fürdőszoba is, a monogramos törülkö­
zők is. H mint Hanna, M mint Miriam, de... Nem, ezt
nem mondhatják meg anyjuknak, mert fél éve már, hogy
esténként, elalvás előtt, másról sem beszélnek, csak Arad­
ról, a gimnáziumról, ezek után szentségtörés és gyerekes
dolog volna bármiféle tanújelét adni közömbösségnek,
hálátlanságnak.
Odakint még világos van, bár a nap éppen lemenőben.
Ezt, a bakon, mint valami trónon ülve, egyedül Brenner
úr látja, ,s lehet, hogy erről - mivel Brenner úr kedveli a
poézist, a kereskedőszakma nem fosztotta meg egészen a
szépérzékétől - eszébe jut az a verssor a lenyugvó napról,
mely úgy bukik a látóhatár alá, mint az elűzött király vé­
res feje a bakó kosarába.
S Brenner úr, elgondolkozva, szivart vesz elő a belső
zsebéből.

Az erdőben bóklászó kislány ebben a pillanatban, még­

hozzá ugyanebben a pillanatban veszi elő zsebéből a
gyöngyház borítású kerek kis tükröt, s az arca elé tartja.
Legelőször a saját szeplős orrocskáját látja meg benne,
azután a szemét és mókusfarokra emlékeztető vörös haj­
fonatát. Akkor az arca lassan, fokozatosan eltűnik, úgy,
hogy előbb a szeplők, utána az orra, végül a szeme halvá­
nyul el teljesen. A tükör bepárásodik a leheletétől, mint
amikor hamvat fog a zöld alma. Ő azonban változatlanul
az arca előtt tartja, mert most erdőt és szélben rebbenő
tölgyfaleveleket lát benne. A bokorból madár röppen föl,
hirtelen fölcsapódik, de hangtalanul; a tölgyfa törzsén
egy rozsda- és hervadt falevél színű, pirinyó lepke vész
el; szarvas torpan meg futásában, megkövülten és mint­
egy csodálkozva, hogy már a következő pillanatban szél­
sebesen tovább iramodjék; korhadt ág hull alá a fáról;
pókháló lebben, benne harmatcsepp, amelyben vérvörö­
sen törik meg a napsugár. A leeső toboz nesztelenül ér
földet, az ág roppanás nélkül törik le, mintha hamuból
volna.
A kislány egészen közel emeli a tükröt a szeméhez,
mintha rövidlátó volna (mint Hanna nővére, aki szemüve­
get visel). S közvetlenül a háta mögött, azaz a tükörkép
mögött - mert őmögötte igazán nincs semmiféle országút
- kátyús dűlőutat lát, amelyen szekér halad. A bakon az
édesapja ül. Éppen szivart vesz elő a zsebéből, majd az
ostort egy pillanatra letéve rágyújt. A gyufát most nagy
ívben pöccinti a sárba. Ekkor hirtelen megfeszíti a gyep­
lőszárat. A szemében rémület... Két ember ugrik fel a ko­
csira.
A kislány felsikoltott álmában, majd a gyöngyház borí­
tású kis tükröt forgatva, amelyet egész éjszaka izzadt
markában szorongatott a párna alatt, fölült az ágyban.
Brennerné, aki azon az éjszakán kivételesen egy szobá­
ban aludt a gyerekkel - a három kislány különben a szülő­
ké mellett levő gyerekszobában hál -, felriad álmából, fel­
ugrik, s álomittasan keresi a gyertyát. Berta eszelősen or­
dít. Ez már nem emberi, állati üvöltés, vérfagyasztó. Le­
döntve a gyertyatartót, Brennerné a lányához szalad, keb­
lére szorítja, de egy szó nem jön ki a torkán, egy hangot
sem tud kinyögni, nem is tudja, mi történik, fojtogatják,
ölik a gyermekét, vagy mi van? Ez az ordítozás, szagga­
tott sikoltozás borzalmas sejtelemmel tölti el, a lányai ne­
vét hallja, azokat a vérfagyasztó sikolyokat: „Ne! Ne!
Neee!"
Az éjjeliszekrény mellett végre-valahára megtalálja a
gyertyatartót, majd nehezen engedelmeskedő, reszkető
kézzel gyufát gyújt. A kislány torkaszakadtából ordít, s
elborzadva mered a markában tartott tükörbe. Brennerné
megkísérli kitépni kezéből, de a lány emberfeletti erővel,
mintegy halálos görcsben szorítja. Brennerné, magasra
emelve a reszketeg gyertyalángot, leül az ágy szélére. A
félhomályban egy másodpercnyi időre, egyetlen futó má­
sodpercre, megpillantja a tükörben legkisebbik lánya el­
borzadt szemét. (Hacsak nem a saját elborzadt tekinteté­
vel találkozott.) Akkor a szekrényhez rohan. Kristályne­
mű csilingelése hallatszik. Majd üvegcsörömpölés.
Összetört valami.
Brennerné üvegcsével a kezében, ecet, kölnivíz vagy
repülősó lehet benne, visszatér. A kislány az ágyban ül,
teste görcsösen rángatózik, szeme a semmibe réved. Mel­
lette, a padlón, a tükör, összetörve. A kislány váratlanul
az édesanyjára emeli tekintetét, úgy néz rá, mintha elő­
ször látná életében.
- Mindannyian meghaltak - mondja idegenszerű, kongó
hangon.

Benedek Márton bíró uram meggyújtotta az éjjeliszek­

rényen álló gyertyát, s az órára nézett: tizenegy múlt. Az
udvaron veszekedetten ugat a kutya, hallani, ahogy rán­
gatja a láncot, az pedig csúszik a kifeszített dróton. Valaki
ököllel hevesen dörömböl az ajtón. Benedek uram felölti
házi köntösét, és ahogy van, a fülére lógó bojtos hálósap­
kában, kicsoszog. Amikor magasra emeli a gyertyát,
megismeri Brennernét, amint kislányával a karján ott áll
a kapuban. A gyereket fojtott zokogás rázza. Brennerné
nem tud szóhoz jutni, erre aztán a bíró kelletlenül bebo­
csátja az előszobába.
A kutya hátborzongató, állati hangon sírva, mely in­
kább vénember nyüszítésére, semmint gyereksírásra em­
lékeztet, változatlanul őrjöng. A halálsápadt Brennerné,
ölében a nyöszörgő gyerekkel, zavarával küszködve,
megkísérli előadni a bírónak jövetelük okát.
- Kegyelmed is látja, milyen állapotban van - mondja
alig hallhatóan.
- Látom hát-válaszolja a bíró. - De azért, már megbo­
csásson, nem egészen értem a dolgot.
A gyereklány most feléje fordult, s olyan tekintetet ve­
tett rá, amilyennel bíró uram még életében nem találko­
zott.
- Mind meghaltak - mondja. S újból zokogásban tör ki.
Teste görcsösen rángatózik.
Benedek uram kérdőn néz a gyermek anyjára.
- Azt mondja, a zsebtükörben látta őket. Valamennyiü­
ket - azt mondja - lemészárolták. Hiszen kegyelmed is
látja, milyen állapotban van.
- Még hogy a zsebtükörben? - álmélkodott a bíró.
Hosszas meggyőzés következik. Benedek uram, mint
afféle sokat tapasztalt ember, úgy tizenöt vagy teljes húsz
esztendő óta már nem hisz a csodákban, csak a tudo­
mányban bízik. A kislány hisztériás vagy epilepsziás ro­
hamot kapott, gondolja magában (de nem mondja).
Mindössze annyit mond, hogy holnap reggel ajánlatos
lenne orvoshoz vinni, mert hátha székrekedése van a gye­
reknek. Most pediglen - hisz éjfélre jár - tessenek csak
szépen hazamenni, minden rendben lesz úgyis. Amin a
gyerek átesett, az valami lidércnyomás lehetett,
cauchemar, mondja franciás kiejtéssel, tán azért, hogy -
mint valami latinul elhangzott orvosi diagnózis - meg­
győzőbben hasson; keserűsót kell neki adni (tessék pa­
rancsolni, az egész tégelyt megtarthatja), de Brennerné,
kérem, csak nem gondolja, hogy most, éjnek évadján, ki­
szállok a csendőrökkel az erdőbe, hogy utánajárjak egy
beteg kislány lidérces álmainak?! Aki, mondjuk, ha nem
is komoly beteg, mindenesetre hagymázas állapotban van
most. Mumpsza volt már a gyereknek? Igen? Hát szamár­
köhögése? Na, látja... Lehet, hogy szamárköhögésről van
szó. Ez az első kórtünet. Idegesség, általános ingerlé­
kenység. Gyengeség. Mert amikor a test szenved, ezt a
lélek is megsínyli... S Benedek uram itt részletesen kifej­
tette a testi és lelki jelenségek összefüggéséről szóló el­
méletet, amiről kétségkívül Weisz doktortól hallott egyet
s mást, kártyázás közben. Hacsak nem olvasta valahol.
Esetleg magában az Aradi Napló-ban. (Kérem, minden
rendbe jön szépen.)
 A történet vége ugyan e föntebb nevezett Aradi Napló
1858-ik évfolyamában található, melynek - minden kétsé­
get kizáróan - Benedek uram is, Brenner úr is, rendszeres
olvasója volt, ekképpen értesülvén eljegyzésekről, halál­
esetekről, erdőtüzekről és erdei útonállókról, a tüzelőfa-,
a bőr- és a gabonaárakról. (A lap, a hivatalos közlemé­
nyeken kívül, pásztorleveleket, mezőgazdasági tárgyú
felvilágosító cikkeket, jogi tanácsokat, valamint jelenté­
seket közölt a pesti lóversenyekről, a görögországi felke­
lésekről, a szerbiai palotaforradalmakról.) Ennek a Fe­
renc József uralkodása korai szakaszából származó lap­
nak a hasábjain olvashatjuk a bíró uram eskü alatt tett ta­
núvallomását is, amely különösen azért értékes, mert
olyan embertől származik, aki - saját bevallása szerint -
minden babonaságtól mentes, és nézeteiben a „pozitiviz­
mus" felé hajlik.
„A látvány borzalmas volt - nyilatkozta Benedek uram
az Aradi Napló-nak. - Csupán olvasóink iránti kíméletből
nem részletezzük, hogy az áldozatok milyen állapotban
voltak. Brenner úrnak a szó szoros értelmében késsel
vagy baltával levágták a fejét, a kislányok pedig..." Itt
óvatos célzás következik arra, hogy a kislányokat szintén
meggyilkolták, miután a két férfi megerőszakolta őket.
E borzalmas bűntett elkövetőit nem volt nehéz megta­
lálni (írta az Aradi Napló), mert a kislány jól látta a gyil­
kosokat a tükörben. Egyikük bizonyos Fuchs nevezetű,
huszonnyolc éves kereskedősegéd, a másik valami Mé­
száros nevű munkakerülő volt. Tavaly mindketten Bren­
ner úrnál voltak alkalmazásban. Amikor Fuchs boltjában
letartóztatták őket, s egy véres bankóköteget találtak ná­
luk, „A bizonyítékok súlya alatt mindent bevallottak. Tet­
tük leleplezésében Isten ujját látják, mondták. S mindjárt
papot kértek, hogy meggyónjanak."
A nem mindennapi eseményről más európai lapok is tá­
jékoztatták olvasóikat. Egyik-másik azonban bizonyos
kétkedésnek adott kifejezést, ami a haladó polgárság kö­
reiben mindinkább tért hódító pozitivizmusnak tudható
be. A spiritiszta beállítottságú sajtó viszont - melynek be­
folyása szintén jelentős - úgy tárgyalta az esetet, mint
amely még egy bizonysága az ember varázsos magneti­
kus képességeinek. A híres Cardeck, a szóban forgó terü­
let kétségtelen szaktekintélye is nyilatkozott az ügyről, az
az ember, aki - állítólag - szövetségben állt a fekete má­
gia erőivel.
 A Mester és a tanítvány
története

Az alábbiakban következő történet a múlt század végi

Prágában, a „rejtelmek városában" játszódik. Az esetet -
ha egyáltalán annak nevezhető - árnyalatnyi eltérésekkel
több szerző is leírta, én azonban ahhoz a változathoz tar­
tom magam, amely Haim Frankeltól ered: az ő közlésé­
nek ugyanis az az előnye, hogy röviden összefoglalja más
tanítványok fejtegetését is a Mesterről. Ha ebből kiszűr­
jük a vallásról, az erkölcsről, a haszidizmusról szóló ne­
hézkes eszmefuttatásokat, amelyeket a Talmudból vett tu­
dós idézetek és magának Frankelnak a szőrszálhasogatása
szakít meg gyakran, a történet lényege a következő:
A tudós Ben Haas (valódi nevén Oskar Leib) tizennégy
esztendős korában kezdett verseket írni, mégpedig hébe­
rül. 1890 körül tér vissza egy szentföldi zarándokútról,
majd Prágában telepedik meg, ahol elvbarátait a Ha-Jon
című lap köré gyűjti, amelyet kéziratosan sokszorosíta­
nak annyi példányban, ahány tanítvány van. Ben Haas er­
kölcsre és irodalomra oktat. A megannyi értekezésben és
iratban kifejtett tanítása, amely töredékesen csak nemré­
giben került kiadásra (Haim Frankel gondoskodásából),
azon a Platónra visszavezethető erkölcsi dilemmán ala­
pul, miszerint - tömören szólva - a művészet és az erkölcs
két különböző premisszából indul ki, s ezek, magukban
véve, összeférhetetlenek. Sőt Frankel nyomán azt is
mondhatnánk, hogy Ben Haas egész költői és bölcseleti
munkássága ennek a ténynek a bizonyításában és abban a
kísérletben merül ki, hogy áthidalja az említett ellent­
mondást. Eközben megpróbálja enyhíteni a kierkegaard-i
„vagy-vagy" szakadékát, pedig az eszmetörténeti, első­
sorban irodalmi példákból megtanulhatta, hogy a dilem­
ma szinte áthidalhatatlan. „A művészet a hiúság műve, az
erkölcs pedig a hiúság hiánya", írja több helyütt, miköz­
ben Dávid királytól Juda Haléviig és Salamon Ibn
Gabirolig a nagyok életrajzát magyarázza. A társaság,
amelynek élén Ben Haas állt (egyesek szerint öten, má­
sok szerint heten voltak), azt acélt tűzte maga elé, hogy
példájával és művével megcáfolja a mondott dilemmát,
vagyis hogy „magában a költői megkísértés szívében"
vesse alá magát egy szigorú erkölcs szabályainak, ame­
lyek -állapítja meg Frankel - a judeokeresztény hagyomá­
nyokon, a talmudi tételeken, Kanton, Spinozán és Kierke­
gaard-on alapulnak, és nem mentesek némi „anarchista
beszüremkedéstől" sem. Ha jól értettük Frankelt, ez a
„szigorú erkölcsi imperativus" azonban (az idézet Ben
Haastól ered) ebből az erkölcsi kódexből nem zárt ki bi­
zonyos hedonista nézeteket sem : a vodka, az indiai ken­
der és a testi örömök, ki gondolta volna, egy kalap alá ke­
rültek az olvasással, az utazással meg a zarándoklatokkal.
Frankel ebben - s azt hiszem, nem jár messze az igazság­
tól - csupán a legalacsonyabb szintjét látja az erővonalak
azon metszéspontjának, ahol a művészet és az erkölcs, a
maga legelemibb alakjában, „túl jón és rosszon", össze­
csap: mert az igazi erkölcsi dilemma a hiúság kérdésével
kezdődik és végződik, minden egyéb pedig kívül esik a
morális szférán. Az ezen a ponton tapasztalható bizonyos
megfelelések, ezeket Frankel vonja meg a buddhista taní­
tással és a boncok gyakorlatával összhangban, ahol a testi
örömök nem képeznek akadályt az abszolút - más néven
a Tao - felé vezető úton, mondhatni, inkább Ben Haas
személyes spekulációinak eredménye, semmint a keleti
bölcseleti világ közvetlen hatása. Az tehát, hogy Ben
Haast harmincadik életévében (amikor már megalkotta
erkölcsi kódexét) egy rossz hírű prágai negyedben látták,
nem tekinthető olyan szenzációnak, amely ellentmond A
nyár és a sivatag című művében kifejtett elveinek. „A
művészet megismerés, a megismerés pedig nem nélküli;
nem nélküli, vagy más szóval, immorális", idézi Haas
egyik alaptételét Frankel. A tudós Ben Haas, aki egy sze­
mélyben volt költő és moralista, azaz két, egymásnak el­
lentmondó vokációt testesített meg, arra törekedett, hogy
a művészetnek ezt a nem nélküli megismerését, ahol min­
den tapasztalat felbecsülhetetlen értékű, összebékítse
azokkal az etikai elvekkel, amelyek nem fogják elszegé­
nyíteni: „Hinni a puszta szóban, akár a Szent Szózatban
is, sokkal súlyosabb erkölcsi bukás veszélyét rejti magá­
ban, mintha megszegjük az ebben a szózatban kifejezett
tilalmat." A korai Haasnak ebben a gondolatában azoknak
az alapeszméknek egyike lappang, amelyből, évekkel ké­
sőbb, megszületik súlyos és terjedelmes, nehezen kibo­
gozható filozófiai doktrínája, amelyet a kabbalisztikus
nyelvezet, a rengeteg neologizmus és érthetetlen fogalom
tesz zavarossá. Azt azonban nehéz megállapítani, igaza
van-e Frankelnak, amikor úgy véli, hogy Ben Haas ké­
sőbbi tanításának homályossága csupán örökös habozásá­
val és „meglett korával" magyarázható. (Ben Haas össze
gyűjtött művei kritikai kiadásának számos akadálya van,
elsősorban bizonyos rabbik és moralisták, a mű tanulmá­
nyozására és kinyomtatására létesített bizottság tagjai el­
lenzik.)
A minket érdeklő eset azonban, amelyet itt röviden elő
fogunk adni, nem függ össze közvetlenül magának Ben
Haasnak a filozófiai doktrínájával; ez, bármennyire jelen­
téktelennek látszik is önmagában, tanításának összességé­
ből ered, és egy egész bonyolult értékrend próbája: egy­
fajta tanmese, ha úgy tetszik.

Ben Haas i 892-ben -akkor már a Mester címet viseli -

Prága egyik rossz hírű negyedében egy fiatalemberrel ta­
lálkozik, aki beszélni akar vele. A Mester, az etikai és a
költői elv között ingadozván - amelyek közül az első azt
súgja, hogy utasítsa vissza, a másik pedig, hogy hallgassa
meg-, beül a fiatalemberrel egy sötét kocsmába, és két
pohár kóser pálinkát rendel, ami, úgy látszik, hozzátarto­
zik a rituáléhoz. Jesua Krohal, így hívták a fiatalembert,
megvallja a Mesternek, hogy azóta látogatja ezt a negye­
det, amióta hozzájutott egyik írásához, amelyből meg­
győződött ugyan, hogy a megismerés „nem nélküli, tehát
immorális", ámde sehogyan sem tud szert tenni arra a lel­
ki egyensúlyra, amelyet A nyár és a sivatag hirdet. A Mes­
ter némi szorongást és megbánást érez, sejti már, hogy ta­
nítása, mint minden tanítás, melynek alapja az erkölcs, ha
avatatlan kezekbe jut, amennyi áldást, ugyanannyi bajt is
hozhat. (Mert, mint Platón mondja, a Mester maga vá­
lasztja tanítványát, de a könyv ezt nem teheti olvasójá­
val.) Ben Haas, valami pokoli ötlet sugallatára, meg talán
a vodka is fűtötte, elhatározza, hogy egy jelentéktelen fi­
gurából - a tanítvány nem felelt a Mester egyetlen burkolt
kérdésére sem - haszidot (értsd : beavatottat, tanultat, alá­
zatost) csinál, hacsak, anélkül hogy tudatában lett volna,
nem Pigmaliont akarta ezzel parodizálni, ahogyan Frankel
gondolja. A fiatalember beismeri, hogy A nyár és a siva­
tagból elegendő erkölcsi erőt merített ahhoz, hogy a nyil­
vánosházakat látogassa, mert ezt elsősorban „a tapaszta­
lás aktusának" fogja fel, ugyanakkor tudatában van annak
a ténynek, hogy ez a „tapasztalati aktus" fabatkát sem ér,
ha nem az alkotást szolgálja. Ben Haas vodkás pohara az
asztalon koppant, amikor Jesua Krohal kiejtette a száján
könyvének címét, amelyen dolgozik: Út Kánaánba. A
Mesternek nevezett azonban még akkor este fokozatosan
megbizonyosodott róla, hogy leendő tanítványában meg­
vannak mindazok a tulajdonságok, amelyek miatt, ha jó­
zan eszére hallgat, nem volna szabad szárnyai alá vennie,
mert a becsvággyal párosuló ostobaság minden tébolynál
veszedelmesebb. Mégis találkát ad neki, három hónap
múlva, ugyanebben a kocsmában, majd miután lediktált
egy huszonhét könyvcímből álló listát a kánaáni csoda és
megmenekülés témájára, faképnél hagyja. November vé­
gén Jesua Krohal megjelenik a megbeszélt helyen, hóna
alatt az út Kánaánba mintegy százhúsz oldalas kéziratá­
val. A Mester egyetlen futó, de mindent átfogó pillantást
vet rá, látja a kalligrafikus kézírást, de találomra néhány
helyesírási hibát is felfedez. Legközelebb három hónap
múlva találkoznak, mondja, ugyanitt, és elbocsátja a fia­
talembert, miután újra lediktált neki egy .sor könyvcímet,
köztük a héber nyelv helyesírását is.
A harmadik találkozón, 1893 februárjában, a Mester a
forrásfakasztók villájához hasonlatos ujjaival lapozza a
kéziratot, s elborzadva döbben rá, hogy kételyei beigazo­
lódtak: a helyesírási hibát a 72. oldalon kijavították
ugyan, de a kézirat egyébként érintetlen maradt. A Mes­
ter, hirtelenül támadt lelkiismeret-furdalásában, de az is
meglehet, hogy a sajnálattól indíttatva (mert megértette,
vagy legalábbis megsejtette, hogy példájával egy boldog­
talan emberből egy még boldogtalanabb haszidim-ot csi­
nált, és ez ellen nincs orvosság, ezt nem lehet visszacsi­
nálni), fölkapja az asztalról a kéziratot, és távozik. Egész
éjszaka ott gubbaszt az út Kánaánba szövege fölött, mely­
nek hiábavalósága és üressége tulajdon mulasztására em­
lékeztette : ha azon az éjszakán, mintegy kilenc hónappal
ezelőtt, etikai, nem pedig költői elveire hallgat (de hát ki
tudja, hol a kettő között a határ?!), ma nem nyomná a lel­
két egy hiábavaló egzisztencia sorsa, amelyet most, merő
becsületből, kénytelen visszarántani a szakadék széléről,
ahová sodródott. S ha ezt a valamikor egészséges fiatal­
embert nem fertőzi meg tanítása, még ha félreértette és
félremagyarázta is, mindegy, ma éjszaka nem kellene vir­
rasztania e fölött a kalligrafikus öregbetűkkel papírra rótt,
értelmetlen szöveg fölött, melyből az a puszta vágyako­
zás rí ki, hogy a lét értelmetlenségét vagy annak megsej­
tését valami tessék-lássék alkotói tettel igazolja. Ben
Haas a megvilágosodás egy pillanatában rádöbben, hogy
mindez tulajdon hiúságának, költői extravaganciájának és
ama polemikus szenvedélyének következménye, hogy
bebizonyítsa a tanítványoknak, miszerint Pigmalionból
hiányzik a mítosz morális ereje, az ő esete közönséges
botránykrónika, melynek a mitikusság látszatát kölcsö­
nözték.
Hogy mégse vesse el az út Kánaánba teljes szövegét, és
a boldogtalan Jesua Krohalt élete harmincharmadik esz­
tendejében ne taszítsa a veszélyes kiúttalanság ösvényeire
(ebben a szóképben Frankel joggal figyelt fel a kabbalista
szimbolikának Ben Haasra gyakorolt hatására), a Mester­
nek nevezett kihúzza a kéziratból mindazt, ami magának
a szerzőnek a tükörképe, hiúságának a tükörképe, annak
az egyetlen tulajdonságának, amely egész törékeny lényé­
nek tartóváza. Kigyomlálja mindazokat a kérészéletű je­
gyeket, amelyekben - akár a tócsa vizében - Jesua Krohal
ragyás képe, a szeme alatti sötét karikák és tohonya teste
tükröződik; egyetlen tollvonással kihúzza a kéziratból a
jelenkori eseményekre vonatkozó kaján célzásokat, nem­
különben az olyan bibliai kitérőket, ahol például Lóth fe­
leségét emlegeti, akiben a Koronához címzett fogadó vö­
rös hajú német csaposlányára ismer. (Ennek a vörös hajú
sváb lánynak pedig csak annyi titkos köze van Lóth fele­
ségéhez, hogy a hóna alatt fehér izzadságfolt terjeng, és
hogy Jesua Krohal, saját bevallása szerint, „szodomizál­
ta" őt.)
Ben Haas az eredetileg százhúsz oldalas Ut-at alig egy­
harmadára kurtítja oly módon, hogy összekapcsolja azo­
kat a részeket, amelyekben a mitikus allegória magva rej­
lik, az a mag, amelyből meg lehetne csinálni a Teljesség
Látszatát. Másnap, kaftánja zsebébe sülylyesztvén az Út
Kánaánba kéziratát, kialvatlanul s morózusan megy el a
Koronába. Jesua Krohal már ott van, a fiatalember levert
hangulatban fejti ki előtte kételyeit: rájött, hogy választá­
sa mennyire hiábavaló és elkerülhetetlen volt. Ha a Mes­
ter úgy gondolja, hogy az út Kánaánba nem részesülhet a
testetöltés kegyelmében, számára nem marad más hátra,
mint hogy visszavonuljon. Ez utóbbit olyan kétértelműen
mondja, hogy másként is lehet értelmezni, végzeteseb­
ben, mint amit A nyár és a sivatag-ban jelent. („Ha képte­
len vagy munkálkodni ezeknek az ellentmondásos erők­
nek, az erkölcsinek és a költőinek veszedelmes harapófo­
gójában, vonulj vissza. Öntözz káposztát a kertedben, ró­
zsát pedig csak a temetőben nevelj. Mert a rózsa végzetes
a lélekre nézve.") A Mesternek nevezett ekkor selyemkaf­
tánjának belső zsebéből előveszi az összefirkált kéziratot,
és a fiatalember elé teszi.
- Ha jól értettem - mondja Jesua leverten -, ebből sem­
mi sem maradt.
- Ellenkezőleg-mondja Ben Haas-, igenis megmaradt
az, aminek a Teljesség Látszatát lehet tulajdonítani. Már­
pedig a Teljesség Látszata és a Teljesség között annyira
elenyésző a különbség, hogy arra csak a legbölcsebbek
képesek rátapintani. Mivel azonban a bölcs ritka szerzet -
egyesek szerint mindössze harminchatan vannak az egész
világon-, ezt a különbséget is kevesen veszik majd észre.
A többség számára pedig a Látszat ugyanaz, mint a Tel­
jesség.
Erre aztán felragyogott Jesua Krohal arca, mert a Mes­
ter szavaiban saját titkos gondolatát, vezérgondolatát vél­
te felfedezni, azt, hogy minden dolog ezen a világon csa­
láson, a Teljességnek és a Teljesség Látszatának hajszál­
nyi, megfoghatatlan különbségén alapul. De mivel senki­
nek sem adatott meg, hogy bizonyossággal megítélje, mi
az egyik és mi a másik (gondolatmenetének lényege eb­
ben különbözött a Mesterétől), következésképpen minden
érték, akár morális, akár költői érték, csupán ügyesség és
szerencse dolga: vagyis üres formaság. Ben Haas megsej­
tette-mert az, akit Mesternek neveztek, különbséget tud
tenni Igazság és Hamisság között - mi játszódik tanítvá­
nya fejében, s elhatározta, hogy megmutatja neki, hol a
határ a lényeg és az illúzió között. Elvezette otthonába, és
azon az éjszakán, magából a kéziratból merített (már ab­
ból, ami megmaradt belőle), egyszerű és tanulságos pél­
dákon igyekezett, megmagyarázni, hogyan részesülhet
egy gondolat, egy gondolat árnyéka vagy egy kép - a szó­
mágia és a kimondatlanság varázslata révén - a testetöltés
kegyelmében. Jesua Krohal hajnalban hagyja el a Mester
szobáját (ahol a bőrbe kötött könyvek bűzét szantálfa bó­
dító illata enyhítette olyképpen, hogy a szantálfát, isten­
káromló módon, zarándokutakról hozott bronz menórák­
ban elégették). Betért a Koronába, egy adag pörköltet és
egy korsó sört rendelt, majd nekilátott a másolásnak. Dél­
re testes, kalligrafikus betűkkel letisztázva készen állott
előtte az Út Kánaánba című bibliai példázat kézirata. Ak­
kor fogta azt a másik példányt, amelyet a Mester kijavít­
gatott, és behajította a székesegyházra, a mennyország és
a pokol kapujára emlékeztető, nagy cserépkályhába. Ami­
kor a Mester keze nyoma, s vele együtt, akár a máglyán,
a lelke nyoma is a tűz martaléka lett, Jesua Krohal a ka­
bátja belső zsebébe süllyesztette az összehajtogatott kéz­
iratot, és eladdig ismeretlen lázban égve, még egy korsó
sört rendelt. Karolina letette a sört az asztal szélére, Jesua
azonban hirtelen felugrott, és még sikerült elkapnia a
lány jócskán gömbölyödő keblét. Karolina, ahhoz hason­
latosan, ahogyan Lóth felesége sóbálvánnyá vált, egy pil­
lanatra kővé dermedt, majd elrántotta magát és lesújtott.
Nehéz, vörös keze hajszálnyira suhant el Krohal orra
előtt.
- Ez a Teljesség Látszata - mondta Jesua, mint egy
szentenciát -, az pedig maga a Teljesség volt - és ujjait
széttárva a levegőbe markolt.
Az Út Kánaánba 1894 végén jelent meg héberül előbb
a Ha-Jon című folyóiratban, a következő év elején pedig,
amikor lefordították németre, könyv alakban is. A könyv
lelkes fogadtatásra talált az exegéták körében, és - Frank­
el szerint - valamennyien felfedezték benne a ,,Teljessé­
get". Miután alapos elemzésnek vetették alá, egyedül a fi­
atal Bialik (később Haim Nahman néven vált ismertté)
fedezte fel benne a Mester keze nyomát, aki „megkísérel­
te megmenteni a kongó ürességtől". Bialiknak ez a bírála­
ta nem maradt következmények nélkül: Krohal az Út Ká­
naánba új kiadásához írt utószavában Bialikot szifiliti­
kusnak nyilvánította, másrészt nyilvánosan megtagadta
Ben Haas tanait, és sarlatánnak, „a lelkek mérgezőjének"
nevezte. Pálfordulásához híven, szövetségre lépett a Mes­
ter ellenségeivel, és a Kadima című, újonnan alakult fo­
lyóiratban kíméletlen harcot indított ellene. Nem riadt
vissza „a pletykáktól és rágalmaktól sem, tanúbizonysá­
gát adván, hogy nincs híján minden tehetségnek". Ben
Haas hátrahagyott iratai között egy befejezetlen példázat­
nak, amely A Mester és a tanítvány története címet viseli,
mivel nem fejezték be, nincs semmiféle tanulsága. Kivé­
ve, talán, ezt az egyet : a Teljesség és a Teljesség Látszata
között, erkölcsi értelemben, nehéz határozott különbséget
tenni. „Ez annak sem sikerült mindig, akit Mesternek hív­
tak - állapítja meg Frankel. - Miközben a mélység fölé
hajolt, maga sem tudott ellenállni annak a hiú kedvtelés­
nek, hogy a szakadékot megkísérelje Értelemmel kitölte­
ni." Ebből egy olyan újabb tanulság következik, amely
már-már szállóigeként azt sugallja, hogy veszélyes a má­
sok üressége fölé hajolni pusztán azért, hogy-akár a kút
fenekén-magunkat lássuk meg benne; mert ez is hiúság.
Hiúságok hiúsága.
 Dicső halál meghalni
a honért

Amikor az őrség azon az áprilisi hajnalon - amelyet a

császári parancs kivégzése napjául rendelt - a cellába lé­
pett, az ifjú Esterházy görcsösen imára kulcsolt kézzel a
padlón térdepelt. Feje a mellére hanyatlott, szőke haja pe­
dig kétoldalt lecsúszott úgy, hogy felfedte a hosszú, vé­
kony nyakat meg a csontos hátgerincet, melyet lejjebb a
gallér nélküli lenvászon ing takart. Az őrség megtorpant,
mert azt tartotta, hogyha egy gróf Istennel társalog, az ép­
pen elegendő ok arra, hogy a hatalom egy pillanatra meg­
feledkezzék a spanyol szertartás szigorú előírásairól. Né­
mán tördelve imára kulcsolt kezét, a lelkiatya is meghát­
rált; izzadó tenyere áruló nyomot hagyott a breviárium
elefántcsont borítású fedelén; olajbogyó nagyságú sze­
mekből fűzött olvasója nesztelenül himbálódzott ide-oda.
Az egyik porkoláb, hatalmas karikán, kulcsokat tartott a
kezében, csupán azok csörrentek egypárszor, minden sza­
bályosság nélkül.
- Ámen-suttogta az ifjú, elvégezvén reggeli imáját.
Majd fennhangon hozzátette: - Bocsásson meg, atyám.
Ebben a pillanatban, mintegy vezényszóra, baljóslatúan
és egyhangúan, mint az eső, megperdültek a dobok.
Egy piros képű, öklelő bajszú huszártiszt, két hosszú
puskás horvát ulánustól közrefogva, felolvasta az ítéletet.
Rekedtes hangja üresen kongott a cellában. Az ítélet : kö­
tél általi halál, szigorú volt a maga kérlelhetetlenségében.
Az ifjú nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a
népfelkeléseknek az egyikében, amelyek időről időre, vá­
ratlanul és kiszámíthatatlanul, vérben, iszonyatban és re­
ménytelenségben fellángoltak, megrázkódtatták a biro­
dalmat, hogy azután hamarosan, ugyanolyan iszonyatban
s éppoly reménytelenül, vérbe fulladjanak. Származását,
családja hírnevét a bíróság súlyosbító körülménynek te­
kintette, mert - eszerint nemcsak uralkodóját, hanem a sa­
ját rendjét is elárulta. Tette példás büntetést érdemelt.
Az elítélt alig értett valamit a fülében doboló, egyhangú
szóáradatból. Számára megállt az idő. Múlt, jelen és jö­
vendő összemosódott, peregtek a dobok, halántékán, akár
a sebes szívverés, győzelmes csaták, diadalmenetek és
szuronyrohamok távoli hangjai lüktettek és bufogtak ba­
kacsinnal bevont dobok, amelyek azonban nem az ő, ha­
nem valaki más halálát adták hírül. Zsenge kora ellenére
(inkább hirtelen megnyúlt kamaszra, mint érett fiatalem­
berre hasonlított) már látott vért, és szemtől szemben állt
a halállal, de még soha így, soha ilyen közel. S éppen ez a
közelség, a halálnak ez a lehelete, amelyet a tarkóján ér­
zett, torzította el tudatában a valóság képét ahhoz fogha­
tóan, ahogyan az asztigmatikus szemmel is annál torzab­
bul látunk, minél közelebb van hozzá a tárgy. Ebben a
pillanatban úgy érezte, az a legfontosabb - mert az ő vilá­
gában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halált
becsülték legtöbbre -, hogy megőrizze méltóságát, ame­
lyet hasonló helyzetben mindenki elvár egy Esterházytól.
Az éjszakát átvirrasztotta ugyan, de lehunyt szemmel
feküdt, és egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el ajkát,
hogy az őr, ha a kémlelőnyíláson benéz, elmondhassa, az
elítélt egész éjjel az igazak álmát aludta, mintha nem is a
halálba, hanem esküvőre készülne. S furcsán felrúgva az
időrendet, már hallotta is, amint az őr tele szájjal meséli a
tiszti kaszinóban: „Uraim, az ifjú Esterházy úgy aludt
azon az éjszakán, mint az ágyú. Mintha esküvő, nem pe­
dig kivégzés előtt állna. Erre tiszti becsületszavamat
adom! Uraim, emelem poharam..." S ekkor összecsendül­
nek (ő hallja) a kristálypoharak. „Ex!-Ex!"
A halálnak ez a révülete, ez a diadalmas önuralom tar­
totta benne a lelket egész reggel. Imával erősítette magát,
miközben összeszorított foggal dacolt a belek és a szim­
patikus idegrendszer, az akarat és a szándék elárulóinak
gyávaságával; hogy megőrizze férfias tartását, a családi
legendát hívta segítségül. Ezért, amikor a könyörületes
szertartás előírásai értelmében megkérdezték tőle, mi az
utolsó kívánsága - noha szinte tűzben égett a benseje -,
nem egy pohár vizet, hanem cigarettát kért, amiképpen
egyik hajdani őse egy csipetnyi dohányt, amit aztán, ba­
góvá rágva, a hóhér arcába köpött.
A tiszt bokázott, és odakínálta ezüst cigarettatárcáját.
(„Uraim, becsületszavamra, a keze nem remegett jobban,
mint az enyém ebben a pillanatban, míg a poharat tartom!
Ex! - Ex!") Az első reggeli nap fénypásztájában, mely-a­
kárcsak a régi festményeken valamely szent sírkamrába -
ferdén tűzött be az ablakon, cigarettafüst kavargott, ké­
keslilán, mint a pirkadat. Az elítélt érezte, ahogy a füst,
ez a ragyogó illúzió, egy pillanatra erejét szegi, megren­
dül bele, mintha távoli puszták felől tárogató hangját so­
dorná feléje a szél. Ekkor heves mozdulattal a padlóra
dobta a cigarettát, majd huszárcsizmájával, melyről lere­
szelték a sarkantyút, rátaposott.
- Uraim, rendelkezésükre állok!
Ennek a mondatnak, amelyre azért esett a választása,
mert katonásan egyszerű, rövid, mint a vezényszó, csu­
pasz - és éppoly hideg is-, akár a kivont kard, úgy kellett
volna elhangzania, mint a jelszónak, minden pátosz nél­
kül, mint amikor átdorbézolt éjszaka után azt mondják:
„Jó éjt, uraim!" Ebből azonban, most úgy tűnt neki, ép­
penséggel semmi olyan nem lett, ami méltó volna arra,
hogy a történetírás megörökítse. A hangja tisztán csen­
gett, a szavakat jól tagolta, a mondat egyszerűen hangzott
bár, mégis valahogy fátyolosan kondult.
 Attól a naptól fogva, amikor édesanyja meglátogatta, az
ifjú Esterházy, valami tébolyult és titkos reménykedés el­
lenére, megértette, hogy élete azon túl csupán tragikomi­
kus játék, melynek szálait olyan emberek bogozzák, akik­
nek hatalma majdnem akkora, mint az isteneké.
Édesanyja itt állt előtte lefátyolozott arccal, erőteljesen,
sudármagasan, betöltve a cellát becses személyével,
egyéniségével, malomkeréknyi, tollas kalapjával meg su­
sogó ruhájával, amely akkor is susogott, ha meg sem
moccant. Nem fogadta el a cella bútorzatához tartozó,
egyszerű háromlábú széket, amellyel az ulánusok megkí­
nálták, olyan megtiszteltetés volt ez, amilyenben itt még
senki sem részesült talán. A nagyasszony azonban úgy
tett, mint aki nem látja a durva faalkotmányt, amely kiál­
tó ellentétben állt az ő selyemfodraival. Állva maradt a
látogatás egész ideje alatt. Franciául beszélt, hogy zavar­
ba ejtse az ulánustisztet, aki vállához támasztott, kivont
karddal tisztes távolban oldalt állt, olyan pozitúrában,
amely inkább a nemesasszonynak szóló díszőrség (akinek
nemessége ugyanolyan régi volt, mint magáé az uralko­
dóé), semmint a császári kazamaták büszke látogatója
iránti elővigyázat vagy néma figyelmeztetés benyomását
keltette.
- A lábai elé vetem magam - suttogta a nagyasszony.
- Kész vagyok meghalni, anyám! - felelte a fiú.
- Monfils, reprenez courage! - feddte meg szigorúan, ta­
lán túlzott szigorral.
S a fejét most először fordította egy picit az őr felé.
Suttogása összekeveredett a selyemfodrok susogásával.
- Az erkélyen fogok állni -mondta alig hallhatóan. - Ha
fehérben leszek, azt jelenti, sikerült...
- Ellenkező esetben feketében lesz, feltételezem - felel­
te a fiú.
Letargiájából az újból megperdülő dobok rázták fel, de
most mintha közelebbről hallatszanának, s ő, abból a
megelevenedő képből, amely mindaddig, valamiféle
néma várakozást kitöltve, kővé dermedten állt előtte,
megértette, hogy az ítélet felolvasása véget ért; a tiszt
összesodorta a papírtekercset; a lelkiatya fölébe hajolt, és
megáldotta a kereszt jelével; az őrség közrefogta. Nem
engedte, hogy feltámogassák, hanem könnyedén maga
állt fel, a két ulánus éppen hogy csak tartotta egy kicsit.
Hirtelen, még mielőtt átlépte a cella küszöbét, valahol a
mellkasában fészket vert, majd egész lényét átjárta a bi­
zonyosság, hogy az élet logikája szerint fog végződni
minden. Mert most minden a halál ellen és az élet javára
szól ebben a lidérces álomban: a fiatalsága, származása,
családjának rangja-neve, édesanyja szeretete, a császár
kegyelme, de hiszen még ez a verőfény is, mely reá hul­
lik, miközben hátrakötözött kézzel (mint valami haramia)
fellép a szekérre.
Ám ez nem sokáig, csupán addig tartott, míg a szekér
be nem fordult a főutcára, ahol az egész birodalomból
odacsődített, hangoskodó tömeg várta. A gyérebbé váló
dobszón keresztül hallotta a zajongást, a fenyegető mo­
rajt, s látta is a gyűlölködve hadonászó öklöket. A csődü­
let a császári igazságszolgáltatást éltette, mert a tömeg
mindig a győztes pártján áll. Ez lesújtotta. A feje éppen
csak egy fokkal lejjebb, a mellére csüggedt, a vállát,
mintha ütések érnék (egypár kődarab röpült feléje), véde­
kezőn felhúzta, derékban egy kissé előrehajolt. De hát ez
elég volt ahhoz, hogy a sokaság megérezze: a bátorsága
elhagyta, megtört a fene nagy büszkesége. Ez valóságos
örömujjongást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni a
büszkék és bátrak megtörését.)
Az út vége felé, ahol már a nemesi kúriák sora kezdő­
dött, s ahol a sokadalom megritkult egy kissé, az ifjú fel­
vetette a szemét. A reggeli nap fényében vakítóan fehér
foltot pillantott meg az egyik erkélyen. A korláton átha­
jolva, talpig fehérben, az édesanyja állt ott, a háta mögött
pedig - hogy még jobban hangsúlyozza öltözékének lili­
omfehérségét - filodendronok hatalmas, haragoszöld le­
velei hajbókoltak. (Jól ismerte ezt a ruhát, hisz családi
ereklye volt: egyik dédanyja viselte valamelyik császári
esküvőn.)
Hirtelen, már-már dacosan, kihúzta magát. Szerette vol­
na odakiáltani ennek a fenyegetően ágáló tömegnek,
hogy egy Esterházy nem halhat meg csak úgy, hogy még­
sem lehet őt kivégezni, mint egy közönséges útonállót.
Így állt a bitófa alá is. Amikor a hóhér kirúgta a zsá­
molyt a lába alól, még mindig várta a csodát. Akkor a tes­
te megperdült a kötélen, a szeme pedig, mintha valami
borzalmas, félelmetes látvány tárult volna elébe, kidül­
ledt, szinte kiugrott gödréből.
- Uraim, két lépésre álltam tőle - mesélte még aznap
este a tiszti lovardában az a villás bajszú ulánus. - Ami­
kor a nyakába tették a hurkot, olyan nyugodtan nézte a
hóhér kezét, mintha brokát nyakravalót kötözgetne az álla
alatt... Erre tiszti becsületszavamat adom, uraim !
Kétféle okoskodás lehetséges. A fiatal nemes vagy bát­
ran és méltóságteljesen, emelt fővel és a halál bizonyos­
ságának tudatában halt meg, vagy pedig furfangosan
megrendezett színjáték volt az egész, amelynek szálait
egy büszke anya tartotta a kezében. Az első, a heroikus
változatot a sans-culotte-ok és a jakobinusok támogatták
és híresztelték előbb szóban, majd feljegyezték a króni­
kákban is. A másik lehetséges változatot, mely szerint az
ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban re­
ménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos tör­
ténetírói jegyezték fel, nehogy legenda szülessék. A törté­
nelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép terem­
ti. Az írók fantaziálnak. Bizonyos csak a halál.
 Királyok és bolondok
könyve

1
A bűntényt, amely körülbelül negyven esztendővel ké­
sőbb következik be, egy pétervári lap még 1906 augusz­
tusában jelezte. A cikkek folytatásokban jelentek meg bi­
zonyos Krusevannak, a lap főszerkesztőjének, ugyanan­
nak az A. P. Krusevannak az aláírásával, akinek - mint a
kisinyovi pogrom felbujtójának - ötven gyilkosság szá­
radt a lelkén. (A lakások félhomályában, vértócsában,
megcsonkított férfitestek hevernek, a megerőszakolt kis­
lányok pedig eszelős tekintettel merednek a semmibe a
félig letépett, súlyos függönyök mögött. A látvány azon­
ban, akárcsak a holttestek, valóságos. Ebben a látomásos
jelenetben csupán a hó nem igazi. „Végig az utcákon szét­
szórt bútordarabok, tükrök, összetört lámpák, fehérnemű és ru­
hadarabok, matracok, felhasogatott ágynemű. Az utcákat hó
borítja: a pehelytollból mindenhová jutott, még a fákra is.")
Krusevané tehát a dicsőség, hogy elsőnek közölte azt a
dokumentumot, amely a kereszténység, a cár és a dolgok
fennálló rendje ellen irányuló nemzetközi bűnszövetkezet
létezését bizonyítja. Ő azonban nem árulja el az eredetét
ennek a rejtélyes okiratnak - pedig ennek alapján emel
vádat -, ehelyett beéri azzal a mellékes megjegyzéssel,
hogy olyan szövegről van szó, amely „valahol Franciaor­
szágban" íródott. A névtelen fordító az Összeesküvés,
avagy Az európai társadalom romlásának gyökerei címet
adta neki.
 Krusevan a cári cenzúra elé terjeszti az Összeesküvés
bővített változatát, s a mű, a cári gárda magas védnöksé­
gével, egy évvel később jelenik meg könyv alakban. A ki­
adó a Pétervári Süketnémák Egyesülete. (Hogy ebben
van-e valami jelképesség, azt nehéz bizonyossággal állí­
tani.)
Krusevan szövegei, miután alaposan felkorbácsolták a
szenvedélyeket és megannyi kérdést vetettek fel, végül is
jó talajra leltek, és kinyitották a fülét egy furcsa remeté­
nek, aki Carszkoje Szeló-i magányában várta a mennyei
kinyilatkoztatást, és ott rendezte sajtó alá misztikus meg­
világosodásának elmeszüleményeit. Szergej atya, így hív­
ták, az Összeesküvés-ben önnön kételyeinek és a hit meg
a szokásrend általános romlásának bizonyítékát látta,
ezért ezt az értékes dokumentumot beépíti a maga Anti­
krisztus címet viselő munkájába, mint elválaszthatatlan
részét annak a megvilágosodásnak, amely egyszerre és
egy időben két lelket ragyogott be. S egyúttal annak bizo­
nyítékául, hogy az angyali hadak még nem szenvedtek
vereséget.
Nyilusz könyvének kiadója a Carszkoje Szeló-i Vörös­
kereszt. Díszkiadásban, japán papíron, arany nyomással
jelent meg, az emberi hozzáértésre emlékeztetve az olva­
sót, amely egyként lehet mentsvár a rossz elől, de új, plá­
tói izgalmak forrása is. A könyv egy példányát őfelsége
II. Miklós cárnak szánták. (A cár valósággal falta a misz­
tikus műveket, mert hitt benne, hogy az ember tanulással
és ügyeskedéssel elkerülheti, hogy a pokolba jusson.)
Azokat, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy be­
pillanthattak a Nagy Titokba, amelyet a könyv feltár előt­
tük, mintha villám sújtotta volna: ott állt előttük az euró­
pai történelem mechanizmusa a francia forradalomtól
kezdve. Mindaz, ami eladdig úgy festett, mint a véletlen
és az égi mechanika műve, a fennkölt elvek és a sors ha­
talmának küzdelme, mindez - az olümposzi istenek sze­
szélyeire emlékeztető, egész zavaros történelem - egysze­
riben világos lett, mint a nap: nagyon is evilági valakinek
a kezében futnak össze a szálak. S ez újabb bizonyítéka
nemcsak annak, hogy az Antikrisztus létezik (ebben nem
is kételkedett senki), hanem annak is, hogy a Tisztátalan
nem nélkülözi a földi segítőtársakat. A minden oroszok
metropolitája, akinek mintha hályog hullott volna le a
szeméről, amikor meglátta az Antikrisztus légióit, amint
meghódítják szent Oroszországot, parancsot adott, hogy
istentisztelet helyett ebből a könyvből olvassanak fel
részleteket mind a háromszázhatvannyolc moszkvai
templomban.
Így történt, hogy az igazságosságot és a szigorú bűnhő­
dést hirdető Szentírás szigorú törvényei mellé most a rej­
télyes Összeesküvés társult. Ebben, legalábbis látszólag,
minden benne rejlik, ami a szent könyvekben benne szo­
kott lenni : mármint a törvények és a megszegőiknek ki­
járó büntetés. Keletkezését majdnem ugyanolyan homály
fedi, akár a Bibliáét, a szerény összeállító pedig - Nyilusz
- csupán a szövegmagyarázó és sajtó alá rendező szerepé­
ben, afféle exegétaként szerepel. Az egyetlen különbség
az, hogy az Összeesküvés, homályos eredete ellenére,
mégis emberi alkotás. Ez teszi ellenállhatatlanná, gyanús­
sá és bűnössé.
Az alábbiakban megkísérelünk fényt deríteni a könyv
eredetére, futó pillantást vetünk azokra, akik megalkották
(az isteni névtelenség kiváltságát bitorolván arcátlan cse­
lekedetük közben), és - végezetül - rámutatunk, milyen
bajok születtek ebből.

2
Szergej Alekszandrovics Nyilusz, az Antikrisztus szer­
zője, a beavatottaknak Szergej atya, egyenesen az orosz
feudalizmus sötétségéből lép a történelem színterére. Mi­
után elveszítette birtokait, kolostorról kolostorra zarándo­
kol, hosszú sárga viaszgyertyákat gyújtva a bűnös lelkek
nyugalmáért, és a homlokát verdesi szerzetescellák hideg
kövéhez. A kolostorokban a szentek és a hit megszállott­
jainak életét tanulmányozza, és sok hasonlóságot fedez
fel köztük és a maga lelkiélete között. Ez adja neki az öt­
letet ahhoz, hogy megírja az anarchizmustól és az istenta­
gadástól a hit igazságáig vezető tévelygéseinek történetét,
és hogy közölje a világgal azt, ami megvilágosodott előt­
te: hogy tudniillik a mai civilizáció a vesztébe rohan, az
Antikrisztus a kapuk előtt áll; már rásüti szégyenteljes
bélyegét a rejtett testrészekre: a női mellbimbó alá és a
férfiak lágyékára.
Amikor csaknem elkészült önéletírásával, akkor jelen­
nek meg tehát az említett Krusevan cikkei. „A mag ter­
mékeny talajra hullt."
Du Chayla francia utazó 1921 májusában (abban a hit­
ben, hogy a forradalom elsöpörte a föld színéről a vén
gonoszt) cikket jelentetett meg, amelyben olyan tisztelet­
tel beszél Nyiluszról, amilyen csak a holtaknak jár ki:
„Mielőtt felnyitotta volna az értékes ládát, részleteket ol­
vasott fel könyvéből, valamint az összegyűjtött iratanyag­
ból: Filaret metropolita álmait, idézeteket X. Pius pápa
enciklikájából, Szent Szerafin jövendöléseit, részleteket
Ibsenből, Szolovjovból, Merezskovszkijból... Ezután ki­
nyitotta az ereklyeládát. Elképesztő rendetlenségben sza­
movárok, kaucsukgallérok, ezüstkanalak, különböző mű­
szaki középiskolák emlékérmei, Alekszandra Fjodorovna
cárnő monogramjai, a becsületrend keresztje hevert egy­
más hegyén-hátán. Tüzes képzelete mindegyiken: a rigai
Háromszög gyárban készült kalocsnikon, a cárnő nevé­
nek kezdőbetűiből álló stilizált monogramon s a becsület­
rend keresztjén is felfedezte az Antikrisztus bélyegét, a
háromszöget vagy a két egymást keresztező háromszö­
get."
A felvilágosodás hagyományain nevelkedett Du Chayla
úr mindezt gyanakvással és kétkedve szemléli, és kézzel­
fogható bizonyítékokat keres; „Az Antikrisztus birodal­
mának alapokmánya" kétségtelenül merő koholmány,
akárcsak az Edouard Drumont- vagy a Léon Taxil-féle,
amelynek annak idején felült az egész katolikus világ.
Miközben a pozitivisták tamáskodó tanítványa a kételyeit
fejtegeti, Szergej atya felpattan helyéről, és puszta kézzel
a lángba nyúlva eloltja a gyertyát. Alkonyodott, de a szo­
bában még világos volt. Odakünn fehérlett a hó, idebenn
lampionként ragyogott a szamovár. Nyilusz jelt adott
vendégének, jöjjön az ablakhoz. A havas háttéren egy
ember sziluettje rajzolódott ki, a kolostor felé haladt, és
hallatszott, ahogy a lába alatt megcsikordul a hó. „Tudja,
ki volt ez?" - kérdezte Szergej atya, amikor a léptek eltá­
volodtak. A szeme eszelős fényben csillogott. „David Ko­
zelszk vagy Kozelszkij gyógyszerész. (Velük sohasem
tudni, hányadán áll az ember.) Azzal az ürüggyel, hogy a
komphoz vezető rövidebb utat keresi - a komp pedig egé­
szen amarra, a kolostori birtok mögött van -, a templom
körül ólálkodik, hogy megkaparinthassa ezt." S ekkor ha­
talmas paraszttenyere alá temette a könyvet, amely fekete
tokjában még mindig az asztalon hevert. A fedelén a fél­
homályban is jól látszott Mihály arkangyal aranyozott kis
ikonja. Szergej atya keresztet vetett rá, mintha kenyeret
szentelne meg.

3
Marija Dimitrijevna Kaskina, született Buturlin grófnő,
mintegy három évtized távolából mondja Szergej atyáról:
„Nyilusz a kolostorhoz tartozó házban lakott feleségével,
egy Ozerov lánnyal, valamint első szerelmével, egy elvált
asszonnyal. Időről időre, tizenkilenc éves lánya kíséreté­
ben, egyébként örökké betegesen, egy harmadik nő is fel­
bukkant a házban. Azt beszélték, hogy Nyilusz a lány ap­
ja. (A Nyilusz barátai rendezte spiritiszta szeánszokon a
lány médiumként szolgált.) Gyakran láttam őket együtt
sétálgatni. Középen, hosszú fehér szakállával, világos pa­
rasztrubaskában, szerzetesi kötéllel a dereka körül Nyi­
lusz haladt, jobbról és balról pedig a két asszony, mohón
habzsolva minden szavát. Néhány lépésnyire a lány kö­
vette őket édesanyjával. Az erdőbe érve letelepedtek va­
lamelyik fa árnyékába. Ozerova hozzálátott akvarelljei­
nek festéséhez, a másik asszony kötögetett. Nyilusz vé­
gignyúlt mellettük a földön, szeme az égre meredt, és
egyetlen szót sem szólt többé."
Ugyanez az M. D. Kaskina lebbenti fel a függönyt előt­
tünk arról a hóbortos népségről, melynek körében az
Összeesküvés termékeny talajra lelt : babonaság, okkul­
tizmus és misztikus őrület elegyedik vallási fanatizmussal
és kicsapongással.
„Nyilusz a kolostorban összebarátkozott az egyik szer­
zetessel, egy meglehetősen kétes erkölcsű személlyel, aki
azonban hamisítatlan festőtehetség volt. A szerzetes,
Nyilusz sugallatai nyomán, lefestette a cári családot,
amint a felhők között lebeg. Körülöttük, a sötét kumulu­
szokból, szarvakat viselő ördögök tódulnak elő vasvillá­
val a kezükben, és fenyegetően öltögetik kígyónyelvüket
a fiatal cárevicsre. Ezzel az ördögi hordával száll szembe
a helybéli Mitya Kalaida, csúfnevén Ágrólszakadt Mitya.
Ő lép közbe, hogy megfékezze a sátáni erőt, és megment­
se a cárevicset. Felesége, a született Ozerov lány össze­
köttetései révén Nyilusznak sikerül eljuttatni a vásznat
Szentpétervárra; Mityát hamarosan meghívják az udvar­
hoz. Nyilusz is elkísérte; ő fordította földi nyelvre a fél­
kegyelmű Mitya értelmetlen hebegését."

4
Egyik életrajza, amely újvidéken jelent meg 1936-ban,
istenfélő és igaz embernek ábrázolja Szergej Alekszand­
rovics Nyiluszt, az összeesküvésről szóló rejtélyes írás­
művet pedig eredeti alkotásnak, melyből - mint valami
médiumból -maga az ördög szól. N. D. Zsevahov herceg
(aki Isztambulon keresztül került Újvidékre, és itt a
Fruska Gora ege alatt gyermekkora tájával találkozott új­
ból, ahol a síkság szelíd, zöld hullámot vetve megy át a
hegy lankáiba) egy pillanatig sem vonja kétségbe az
Összeesküvés érveit: a könyv „egy istentagadó műve, me­
lyet a Tisztátalan mondott tollba, aki megmutatta neki,
hogyan lehet megdönteni keresztény államokat és ural­
kodni az egész világon". (Ami magát Zsevahov herceget
illeti, magam is hitetlenkedve kérdem, nem vele találkoz­
tam-e 1965 zimankós telén Újvidéken, a Katolikus Porta
közelében levő tejcsárdában. Magas, enyhén hajlott hátú
sovány ember volt pince-nez-vel, orrcsíptetővel az orrán,
sötét színű, kopott zakóban és elzsírosodott, fekete nyak­
kendővel. Pontosan olyan tehát, amilyennek a kortársak
leírják. Erősen oroszos hangsúllyal beszélt, a kabátja haj­
tókáján Miklós-érdemrendet viselt. Az egyik asztal mö­
gött állt, és sovány, nikotinfoltos ujjaival úgy forgatta egy
adag burek hártyalapjait, mintha könyvet lapozna.
Zsevahov életrajzából, nem minden csodálkozás nélkül,
megtudjuk, hogy Szergej Alekszandrovics Nyilusz a for­
radalom után évekig isten háborítatlan nyugalmában élt
valahol Dél-Oroszországban feleségével, született
Ozerovával együtt. (A másik két asszonynak nyoma vész
a forradalom zűrzavarában, bizonyos körülmények alap­
ján arra lehet következtetni, hogy a hajdani médiumlány­
ból rendőrségi besúgó lett.) Nyilusz valami Szerafin ne­
vezetű remetével osztotta meg lakását, és a közeli kápol­
nában prédikált. A terror, az éhség, a kiontott vér csupán
tetézte a bizonyítékok számát, miszerint az Antikrisztus
uralma az Összeesküvés-ben kifejtett forgatókönyv sze­
rint valósul meg. A háromszögek, amelyek korábban tit­
kos jelekként bukkantak fel, most úgy hemzsegtek min­
denfelé, akár a hangyák, bele voltak préselve a katona­
zubbonyok és sapkák gombjaiba (s itt Szergej atya, csu­
hájának mély zsebéből, corpus diabolici gyanánt, egy
marék pléhgombot vett elő).
Egy levélből (amely mintegy túlvilági üzenetként,
Orán, Marseille, Konstantinápoly, Párizs, Sremska Mitro­
vica, Újvidék postabélyegzőjével a borítékon jutott el
Zsevahov herceghez) megtudjuk, hogy a félelmetes 1921-
es esztendőben a Vörös Hadsereg egy különítménye fel­
fedezte a házat, amelyben a két igaz ember élt, és hogy a
katonák le akarták lőni őket. De az ég felé tárva karjait,
elébük állt egy szerzetesféle. A háromtagú különítmény
vezetője, hírhedt helybeli rablóvezér, akinek homloka fe­
lett, a sapkán, nyílt sebként ragyogtak a háromszögek,
váratlanul görcsbe rándult, és úgy esett le a lóról; mint
akit villámcsapás ért. A ló megfordult, és futásnak eredt;
a nyomában aztán a többi útonálló is. Amikor Szerafin re­
mete és Szergej atya meg akarta köszönni a rejtélyes
szerzetes képében megjelent őrangyalnak, hogy megmen­
tette őket szorult helyzetükben, azon a helyen, ahol az
imént az ég felé tárt karokkal állt, most csupán egy köd­
foszlány lebegett, és apró zöld rugókként egyenesedtek
fel a letaposott fűszálak.
Végül mégis a Tisztátalan győzött. Egy késő éjszaka
NKVD* osztag zörgette meg a kolostori ház ajtaját. A
zseblámpa fénycsóvája Szergej atyára esett, amint egyik
oldalával a feleségéhez, a másikkal pedig a még mindig
meleg kályhához lapul. A szakállánál fogva rángatták ki
az ágyból. Az őrangyal, aki első alkalommal megmentet­
te, ezúttal nem jelent meg. Szergej Alekszandrovics
Nyilusz 1930 újév éjszakáján szívszélhűdésben halt meg
valamelyik táborban, anélkül, hogy valaha is megtudta
volna, hogy Antikrisztus-a egy hamarosan bekövetkező
bűntény előhírnöke volt. (Ozerova, a felesége, egykori
udvarhölgy, két esztendővel később, egy jeges-tengeri tá­

*Szovjet államvédelmi hatóság

borban végezte életét.)

5
Amíg Szergej atya a világ zajától távol a Sátán jelképeit
gyűjtögeti, könyvének egyik példánya a volt cárnő kezé­
be kerül, aki száműzetésének napjait morzsolgatja a
jekatyerinburgi Ipatyijev-villában. A fehérek egy erős lo­
vassági svadrona eléri a várost, hogy kiszabadítsa a cári
családot. De már késő: a cári családból csak egy halom
csont maradt. Íme, hogyan írja le az eseményt egy Bikov
nevezetű kortárs: „Hajnali két óra körül általános lövöl­
dözés kezdődött az Ipatyijev-villa alagsorában. Elborzadt
segélykiáltások, majd néhány magányos lövés hallatszott,
valamelyik gyerekkel végeztek. Majd csend, a szibériai
éjszaka súlyos csendje. A még meleg tetemeket, szigorú
titoktartás közepette, a közeli erdőbe viszik, feldarabol­
ják, kénsavval, majd benzinnel leöntik, és felgyújtják. A
förtelmes, ragacsos földi maradványoknak ezt a borzal­
mas halmazát, a félig égett csontokat és ékszereket, eze­
ket a gennyes bőrcafatokat, amelyeken gyémántok ra­
gyogtak, sebtében egy elhagyott tárnába dobták."
A bizottság, amely az Ipatyijev-villában leltárba vette a
cári háztartás megmaradt javait (az elefántcsont fogan­
tyús tulai ezüstszamovárokat, a művészi kivitelű falisző­
nyegeket, a franciaországi porcelán éjjeliedényeket, az
ikonokat, több XVIII. századi mester vásznait és egy alá­
írás nélküli képet, amely a cári családot ábrázolja, amint
kiszúrt szemekkel, a felhők szárnyán hajózik a mennyor­
szágba); a halomban álló bútordarabok és értékes ikonok
alatt felfedezi a cárnő kézi könyvtárát. Zömmel egyházi
tárgyú és misztikus könyveket német, francia és orosz
nyelven. Közülük három kétségtelenül az uralkodónőé
volt: az orosz nyelvű Biblia, a Háború és béke első köte­
te meg Nyilusz könyve (az 1917. évi harmadik kiadás). A
cárnő ezekre, megsejtvén a kikerülhetetlen véget, horog­
keresztet, a boldogság és az Isten áldásának jelképét raj­
zolta.

6
Az Összeesküvés e példányának váratlan előkerülése,
amelyre az Istenben boldogult uralkodónő keze rajzolta a
horogkeresztet, sokak számára valóságos felfedezésszám­
ba ment. A Gyenyikin seregéhez beosztott angol tisztek
tanúsága szerint a könyv egy népszerű kiadását „minden
olvasni tudó katonának" szánták, és rendeltetése szerint
nemcsak a katonák megingott harci kedvének megszilár­
dítására szolgált, hanem megemlékezésül is a felséges
mártírra, Alekszandra Fjodorovnára. Tábortűz mellett a
katonák a tisztjük köré sereglenek, aki a Nyilusz jöven­
döléseiből meg az Összeesküvésből olvas fel nekik. Az
egy-egy szó között beállott csendben csak a nagyobb hó­
pelyhek zizzenése és olykor-olykor, mintegy nagyon
messziről, a kozáklovak nyerítése hallatszik.
- „Ha minden államnak két ellensége van - szárnyalt
kristálytisztán a felolvasó hangja -, és ha az állam a külel­
lenséggel szemben minden lehetséges erőt felhasználhat,
amilyen például az éjszakai lesvetés vagy az aránytalanul
nagyobb túlerővel való támadás, mért kellene megenged­
hetetleneknek és természetelleneseknek tekinteni az
ugyanilyen intézkedéseket a legrosszabb ellenség, a fenn­
álló társadalmi rend és jólét felforgatójával szemben?"
A tiszt, mutatóujját alapok közé ékelve, egy pillanatra
leeresztette a könyvet.
- Íme, uraim, milyen az az erkölcs, amelyet ők hirdet­
nek.
(A szárnysegéd kihasználja a szünetet, és lerázogatja a
havat, amely a tiszt feje fölött feszülő sátorlapra hullott.)
- „A szabadság szó - úgy ejtette, mintha dőlt betűkkel
nyomtatták volna-arra utasítja az emberi közösségeket,
hogy harcba szálljanak mindenféle erőszak, mindenféle
hatalom, még az isteni hatalom ellen is. Ezért, ha mi le­
szünk a világ urai..." - A felolvasó itt, ujját ezúttal is ben­
ne hagyva, ismét leeresztette a könyvet. - Uraim, azt hi­
szem, nem kell hangsúlyoznom, hogy ebben a kitételben
ki az a titokzatos mi... A mi, azok ők. - Aztán újfent a sze­
me elé kapja a könyvet, mert a stílusfogást, mellyel élt,
hatásosnak és elegendőnek ítélte. - Ha tehát mi - azaz ők -
leszünk a világ urai, kötelességünknek fogjuk tartani,
hogy ezt a szót, »szabadság«, kiiktassuk az emberiség
szótárából, mert az életerő megtestesülése, következés­
képpen vérszomjas vadállatot csinál a tömegből. Igaz,
ezek a vadállatok, amikor jóllaknak vérrel, álomra hajtják
fejüket, ilyenkor aztán könnyű láncra verni őket."
Az új tudással felfegyverzett, fanatizált katonaság ez­
után tiszta szívvel indul újabb programokat rendezni. A
tömeggyilkos könyv első áldozatainak száma már tízez­
rekre rúg. Egy bizonyos Enciklopédia - melynek tárgyila­
gosságát sokan, különösen az Összeesküvés hívei kétség­
be vonják - mintegy hatvanezer áldozatot említ, akik
1918 és 1920 között pusztultak el csak Ukrajnában.

7
A fehértisztek poggyászában (akik szövetséges hajókon
hagyják el hazájukat) az Újtestamentum, a Dalféle Szótár
meg a monogramos törülközők között, körömmel megje­
lölt margókkal, igencsak ott található az Antikrisztus is.
Így lát napvilágot hamarosan a könyv francia, német és
angol fordítása, amely munkában orosz emigránsok nyúj­
tanak értékes nyelvi segítséget.
A szakemberek tudós szövegmagyarázatokban próbál­
ják kideríteni a kézirat keletkezésének rejtélyét. Minden­
féle ellentmondásos és zavaros állítás kering, amelyekből
az volna kiszűrhető - tout compte fait -, hogy ahhoz a
jegyzőkönyvhöz, amelynek alapján az Összeesküvés ké­
szült, roppant kockázatos útonmódon jutottak hozzá; a le­
véltár, ahol az eredeti kéziratot őrzik, afféle pokol torná­
ca, ahová kétszer nincs bejárás. Bemenni pedig, legalább
egyszer ezen a hétpecsétes titokként őrzött ajtón, csak
olyan valaki mehetett be, aki egy személyben testesíti
meg a róka ravaszságát, a macska hajlékonyságát és a
vidra vakmerőségét. Francia források szerint Elzászban
(mások szerint Nizzában) egy nő csente el a kéziratot,
amíg szeretője az igazak álmát aludta, és nem sejtette,
hogy a világ meghódításáról szövögetett titkos álmát ha­
marosan a süket és vak emberiség tudomására hozzák. P.
Petrovics Sztyepanov, a moszkvai szinódus volt ügyésze,
egykori udvari tanácsos stb. nyilatkozata szerint, amelyet
1927. április 17-én, eskü alatt tett Ó-Futakon, a könyv
kézirata már a múlt század végén a birtokában volt. Saját
költségén nyomatta ki orosz fordításban, a kiadás évének,
helyének, a szerző és a kiadó nevének említése nélkül,
„személyes használatra". A kéziratot egy barátnője hozta
Párizsból. A maga részéről bizonyos Sismareva asszony
viszont azt állítja, hogy a szöveg szerzője Ascher
Ginsberg, Maimonidész követője. Ő vetette papírra a kéz­
irat első változatát héberül, valahol Odesszában; innen
származik a többi fordítás. A világ meghódításának ter­
vét, amely Maimonidész követőinek beteg elméjében
született meg, az összeesküvők - állítja Sismareva
asszonyság - az 1897-ben megtartott titkos brüsszeli
kongresszuson fogadják el. Az orosz emigránsok (az
Összeesküvés-t magában foglaló) az Antikrisztus fordítá­
sának gépelt példányaival ajándékozzák meg a tekinté­
lyes mecénásokat; egy párizsi álarcosbálon, 1923-ban, a
libasült és a kaviár mellett, az Antikrisztus az egyik fő­
nyeremény a tombolán. Sőt száműzetésében még a sze­
rencsétlen sorsú porosz Joachim Albrecht is Nyilusz
könyvét fogja osztogatni a pincéreknek, a taxisofőröknek
és a liftesfiúknak. Olvassák csak el az urak, minden vilá­
gos lesz; nemcsak az, hogy őt mért száműzték, hanem a
hallatlan infláció meg a szállodai ellátás botrányos lezül­
lésének oka is. A könyvnek az utolsó Hohenzollern saját
kezű, gót betűs aláírásával ellátott s egy híres párizsi étte­
rem konyhafőnökének ajánlott példánya (melyet a méltat­
lan utód később árverésen adott el) azt tanúsítja, hogy a
hercegnek az 1920. évi első német kiadás állt rendelkezé­
sére. A mű ugyanannak a német nacionalista elitnek a
gondoskodásából látott napvilágot, amely a hírhedt Auf
Vorposten-t is kiadta. „A könyvnyomtatás meg az ábécé
feltalálása óta egyetlen könyv sem tett többet a nemzeti
szellem felélesztéséért, mint ez" - írja az említett folyóirat
némi érthető túlzással. A végkövetkeztetés apokaliptikus :
„Ha Európa népei nem szállnak szembe a közös ellenség­
gel, amely ebben a könyvben felfedi terveit, civilizáción­
kat a bomlásnak ugyanaz a mételye fogja romba dönteni,
amelynek az antik civilizáció is áldozata lett két évezred­
del ezelőtt."
Az olvasók kétségtelen érdeklődését öt egymást követő
kiadás tanúsítja.
Ami a könyv hitelességét illeti, azt senki sem vonja két­
ségbe: Nyilusz Antikrisztus-a, amelynek alapján a többi
fordítás készült, fehéren, feketén megtalálható a British
Museum állományában. Mivel pedig a halandók többsége
úgy tisztel minden nyomtatott szöveget, mint a Szent­
írást, sokan minden gondolkodás és intellektuális fenntar­
tás nélkül elfogadták ezt a bizonyítékot. „Vajon lehetsé­
ges-e - teszi fel a kérdést a Times elborzadt szerkesztője -,
hogy egy gonosztevő banda valóban kidolgozott egy
ilyen tervet, és most megvalósulásában gyönyörködik?"
A könyvtár állománya, amelyben ezt a koronatanút is őr­
zik, számtalan titkot rejteget. Egyszer, majd ha a véletlen,
a sors akarata és a megfelelő időpont kedvező konstellá­
cióba jut, mindezen erők eredője ismét a British Museum
sötét pincéit szeli át.
 8
E bonyodalmas regény szálai most egy harmadosztályú
szállóba vezetnek bennünket. A közelben tér van, ahol
szentély, székesegyház vagy mecset magasodik. A levele­
zőlap megfakult, zöld bélyegeiről ítélve a Hagia Sophia
lehetne. A postabélyegzőkön az 1921-es évszám látható.
A szálló vendége Arkagyij Ippolitovics Bjelogorcev orosz
emigráns, lovassági százados, civilben erdőmérnök.
Múltjáról keveset tudunk, jómaga nem szívesen beszél
róla. (A levelezőlapokon az éghajlatról, Istenről, a keleti
népek szokásairól esik szó.) Az Ohranának tett szolgála­
tait most, az emigrációban, nem tartja nagy dicsőségnek.
Oroszországot, állítja elsősorban a cárnak tett esküje mi­
att hagyta el: a katonai esküt nem lehet sárba tiporni.
Azon az angol hajón tehát önnön kategorikus imperativu­
sa - a becsületérzés - hozta Isztambulba. Itt horgonyt ve­
tett. Piszkos szállók, svábbogarak, honvágy. A. I. Bjelog­
orcevnak mind nehezebbre esett a feszes-egyenes tartás.
Először is zálogba csapta ezüstóráját az uralkodó monog­
ramjával és az aranylánccal (édesapja ajándékát), azután
eladta Dal Az orosz nyelv szótárá-t (előzőleg gondosan
kifejtve belőle beragasztott ex librisét: a két egymáson át­
vetett szablyát a kereszttel a közepén), a díszkardját, az
ezüst cigarettatárcáját, a pecsétgyűrűjét, a szarvasbőr
kesztyűjét, a borostyánkő szipkáját és végül a gumika­
locsniját.
Egy szép napon sorra került a többi könyv is a meggy­
szín bőröndből. (A nosztalgikus fehértisztek, rettenetesen
sok ráérő idejükben és a lelki higiénia fenntartása céljá­
ból a politikai szenvedélyeket a költészettel cserélik fel.
Az orosz költők művei, az antikváriumok révén, úgy jár­
nak kézről kézre, akár a kártyalapok a kártyaasztalon.)
Arkagyij Ippolitovics Bjelogorcev egy erre az alkalomra
kiötlött bölcsességgel vigasztalja magát: érett éveire az
ember már kifacsart a könyvekből mindent, amit ki lehet
facsarni : illúziót és kételyt egyaránt. A könyvtáradat nem
cipelheted a hátadon, mint a csiga a házát. Az ember sze­
mélyes könyvtára végül már csak az, ami emlékezetében
megmarad : a kvintesszencia, az üledék. (Egyedül Dal
neve hangzott tudatában úgy, mint valami verscím.) No
és mi ez a kvintesszencia, ez az üledék? Betéve tudta az
Anyegin-t a Ruszlán és Ludmillá-t majdnem, miközben az
arcát lápiszolta borotválkozás után, Lermontovot szavalta
(„Sz szvincom v grugyi..."), olykor Blokot, Annyenszkijt,
Gumiljovot... És még egynéhányat közülük, töredékesen.
Miből áll tehát ez az üledék? Fet, Byron, Musset néhány
verssorából (az éhezés nem tesz jó szolgálatot az emléke­
zőtehetségnek, akármit mondanak is a sztoikusok). Itt
van Verlaine, Colloque sentimental, Lamartine, meg egy,
a mű egészéből kiszakadt, összefüggéstelen sor: „Vous
mourûtes au bord ou vous fûtes laissée". Racine-tól vagy
Corneille-tól?
- Különben, uraim, mire való a személyes könyvtár?
Elsősorban emlékeztetőül. Hagyjuk most a költészetet -
folytatja a családi könyvtár volt tulajdonosa-, és térjünk
rá a komolyabb dolgokra. (A bolsevisták talán joggal ál­
lítják, hogy a költészet ködösítés vagy propaganda.) Egy
erdőben vagyunk, valahol Anatóliában vagy Szerbiában.
(Apropó, most mindenki Szerbiába készül.) Itt van velem
a mi igen tisztelt (hozzálép, kézen fogja, „sétálnak az er­
dőben") Jekatyerina Alekszejevnánk... Holdfény. Én az
vagyok, aki vagyok, mint Triszmegisztosz mondaná, te­
hát Arkagyij Ippolitovics Bjelogorcev, a polgári életben
erdőmérnök. (Ez, uraim, ez roppant fontos: erdőmérnök.)
Akkor, váratlanul, Jekatyerina Alekszejevna felteszi a
végzetes kérdést : „Kérem, mi a neve ennek a virágnak?
Én tisztességes ember vagyok, és nem tudok csak úgy ne­
veket kitalálni. Igen tisztelt stb. stb., be kell vallanom,
nem tudom! De - teszem hozzá - tüstént utánanézhetek a
kézikönyvtáramban."
 Ezen mindenki nevetett. Ellenben jól tudták, Arkagyij
Ippolitovics, ha spicces is egy kicsit, csak azért beszél
így, mert könnyíteni szeretne afölötti bánatán, hogy elad­
ta a könyvtárát, amelyet tengeren és szárazföldön valóban
úgy cipelt a hátán, akár a csiga a házát.
X. úr, a boldog vevő, aki mindezt „tisztes távolból"
szemléli, kellemetlenül érzi magát. Mintha minden szem­
pár reá, őrá szegeződne, rosszallóan.

9
Másnap, maga is egy kissé mámorosan még, X. a köny­
vek között turkál, amelyeket meg meg sem nézett alapo­
san. Az értékükről szállongó szóbeszéd - persze ha leszá­
mítjuk az érzelmi mozzanatokat - most túlzottnak tetszett.
A gyűjtemény egyetlen figyelemre méltó darabját - Egy
orosz tiszt háborús feIjegyzései-t - akár vissza is adhatná
Arkagyij Ippolitovicsnak, ha egy ilyen ajánlat nem hang­
zanék sértésnek. A könyveket en bloc vette meg, mondo­
gatta később, és elsősorban azért, hogy útját állja „egy
cári tiszt és barát erkölcsi romlásának". Noha azért tagad­
hatatlan, hogy érdekelték a Háborús feljegyzések, ame­
lyen Lazsecsnyikov aláírása díszelgett, őszintén érdekel­
te, amikor ott a bőrönd fölé hajolt a Royal Szálló szomo­
rú szobájában (nem a város központjában lévő Royal szo­
bájában, hanem a másikéban, amelynek kopott címere a
fogalom megcsúfolása). „No és belőlünk mi marad, ura­
im?-mondta akkor a bajsza alatt, mintegy magának. -Sze­
relmes levelek!" -,,Meg fizetetlen hotelszámlák" - szaladt
ki amannak a száján.
A jegyzék nem túlságosan hosszú. De las Cases: Mé­
morial de Sainte-Héléne (évszám nélkül; az impresszu­
mot alighanem kitépték); Őfelsége I. Sándor válogatott
beszélyei és anekdotái, Moszkva, 1826; M. A. Volkova le­
velei Lanszkajához, M. 1874; M. Bikov: The Last Days
of Tsardom, London (é. n.); Napóleon Bonaparte vallo­
másai Maury apátnak, fordítás franciából, M. 1859; I. P.
Szkobaljev : Barátiajándék, avagy orosz tisztek levelezé­
se, Szentpétervár, 1833; Marmont: Mémoires 1772-1881,
Párizs, 1857 (az első három kötet, „Marmont, maréchal,
duc de Raguse" aláírással); Denis Davidov : Adalékok a
korszerű háború történetéhez (hely és év nélkül); Mistris
Bradon: Aurora Floyd, regény, SZPV, 1870; F. V.
Rasztopcsin gróf: Feljegyzések, M.,1889; D. Sz. Merezs­
kovszkij : Tolsztoj és Dosz tojevszkij, SZPV, 1903 (saját
kezű aláírással és bizonyos V. M. Scsukinának szóló de­
dikációval); A. Sz. Puskin: Művei, a Cári Tudományos
Akadémia kiadása, szerkesztette V. I. Szajtov (három kö­
tet, SZPV, 1911 1); Knut Hamsun: Összegyűjtött művei
(első négy kötet), SZPV, 1910; Adalékok az oroszországi
pogromok történetéhez, Pétervár, 1919; A. Sz. Puskin:
Levelek 1815-1837, SZPV, 1906; L. Ny. Tolsztoj : Hábo­
rú és béke, harmadik kiadás, M., 1873; L. Ny. Tolsztoj: Sze­
vasztopoli elbeszélések, M., 1913; R. Wilton: The Last
Days of the Romanovs, London, 1920; Áttekintés az
Oroszország történetére vonatkozó és orosz nyelven meg­
jelent feljegyzésekről, naplókról, emlékiratokról, levelek­
ről és útleírásokról (három kötet), Novgorod, 1912; Élie
de Cion: A mai Oroszország, M., 1892; Jehan-Préval:
Anarchie et Nihilisme, Párizs, 1892. (Alapos a gyanú,
hogy e mögött az álnév mögött bizonyos R. J.
Racskovszkij lappang); W. Thackeray: Vanity Fair. A no­
vel without the hero. Tauchnitz Edition, Leipzig (é. n.);
N. I. Grecs : Feljegyzések az életemről, SZPV, Szuvorin
kiadása (é. n.); Molchior de Vogus: Les grands maîtres
de la littérature russe (vol. 55., 56. és 64.), 1884; Egy
orosz tiszt háborúsfeljegyzései, I. Lazsecsnyikov kiadása,
M.,1836; A Szabad Gazdasági Társulás az oroszországi
földmívelés felvirágzásáért, SZPV, 1814; Ny. V. Gogol
Levelei, szerkesztette Senrok, M. (é. n.); D. I. Zavalisin:
Egy dekabrista feljegyzései, SZPV, 1906 (Zavalisin dedi­
kációjával Ippolit Nyikolajevics Bjelogorcevnak), és vé­
gezetül még egy könyv olcsó bőrkötésben, címlap nélkül.
(Az olvasó, gondolom, meg tudja különböztetni, hogy
ebben a jegyzékben mi a családi örökség - a bőrkötéses
könyvek -, és melyek az újabb kiadások, amelyek azon­
ban némi bepillantást nyújthatnak egy volt Ohrana-tiszt
szellemi világába, amiről egyébként keveset tudunk.)

10
Miután átlapozta őket, nem minden kíváncsiság és bi­
zonyos metafizikai borzongás nélkül - („No és belőlünk
mi marad, uraim? Szerelmes levelek... meg fizetetlen ho­
telszámlák") - X. visszarakta a könyveket a ládába, mely­
ből új csizma- meg levendulaszag áradt, és azt a címlap
nélküli könyvet kezdte forgatni. (Elképzelem, amint a
lámpa világossága felé fordítva a könyvet ott guggol a
lába előtt.) Sokáig forgatja kezében. Majd az orrához
emeli. (Szerette az ódon könyvek szagát.) A hátlapján,
apró betűkkel odanyomtatva, egy szót fedez fel, amely
első tekintetre regénycímnek tetszett. A 9. oldalon
Machiavelli egy gondolatára - vagy Machiavellinek tulaj­
donított gondolatra - bukkan, amely felkeltette érdeklődé­
sét: „Az állam kétféle ellenséggel áll szemben, a külső és a
belső ellenséggel. Milyen eszközökhöz f folyamodik az állam
a külső ellenséggel szemben viselt háborúban? vajon a két
hadviselő állam generálisai .felfedik egymás előtt haditerve­
iket, hogy ekképpen a másik fél felkészülhessen a védekezés­
re? Tartózkodik-e vajon az éjszakai támadástól, a tőrbe csa­
lástól, a lesvetéstől, a hátrányos helyzetben lévő ellenség
megtámadásától? - Ti pedig mindezeket a harci fortélyokat,
ezeket a csapdákat és kelepcéket, ezt az egész nélkülözhetet­
len háborús stratégiát mégsem akarjátok igénybe venni a
belső ellenség, a rendbontók ellen ?"
X. úr ebben a pillanatban látja, hogy szakad a hó; gon­
dolatban messze jár a hotelszobától.
 „A nép önrendelkezésének elve - X. úr kíváncsisága nőt­
tön-nőtt - minden rendszert megdönt; törvényerőre emeli a
forradalom jogát, és a társadalmat nyílt háborúba taszítja a
hatalom, sőt maga az Isten ellen is. Ez az elv - az erő meg­
testesülése. A népből vérszomjas dúvadot csinál, amely -
amikor jóllakott vérrel - álomra hajtja fejét, s ilyenkor
könnyű láncra verni."
Odakint meleg, mediterrán éjszaka van, X. úr lelki sze­
mei előtt mégis nagy pelyhekben hull a hó, és az isztam­
buli éjszaka csendjében kozáklovak nyerítését hallja.
Majd látja azt a tisztet, amint egy pillanatra leengedi
maga mellé a könyvet úgy, hogy mutatóujja azért a lapok
között maradjon. („Íme, uraim, miféle erkölcsöt hirdet­
nek ők.") A beállott szünetben a szárnysegéd lerázogatja
a sátorponyváról a havat. X. úr úgy érezte, a köpenye uj­
jába csusszant. Mámora egy szempillantás alatt elszállt. A
jelenet most olyan távolinak tetszett, mintha valamikor
réges-régen játszódott volna le: valahol a süket kárpátal­
jai szurdokokban, tábortűz mellett, katonák ülik körül
tisztjüket, aki az Oroszország, a cár és a dolgok megálla­
podott rendje ellen irányuló aljas összeesküvésről olvas
fel nekik. Ez a tiszt: Szergej Nyikolajevics Dragomirov
tüzér ezredes. A könyv, amelyből akkor felolvasott a ka­
tonáknak, Dragomirov hősi halála után (Jekatyerinburg
bevételénél esett el) X. úr birtokába került.
Hirtelen gyanú ébredt benne. Előkereste tehát könyvtá­
rából a könyvet, amelyet Szergej Nyikolajevics Dragomi­
rov hagyott rá. Ez pedig-az olvasó már rájött - Nyilusz
Antikrisztus-a volt; Dragomirov úgy hitt ebben a könyv­
ben, akár a Szentírásban. (X. úr nem egy éjszakát átvitat­
kozott vele - legyen neki könnyű a föld - Oroszországról,
Istenről, a forradalomról, a halálról, a nőkről, a lovakról,
a tüzérségről.) Ez a katonai hátizsákokban hányódó,
agyonolvasott könyv még mindig őrzött valamit a díszki­
adás hajdani ragyogásából. Megsárgult lapjain most is
látszottak a hajdani tulajdonos körmének jelölései, és ujj­
lenyomatai - talán egyetlen földi nyomai még.
X. úr összehasonlította a két könyvet. Már a névtelen
rész elején ismerős bekezdésre bukkant: „Mi tartja kor­
dában ezt a dúvadat, amely kölcsönösen felfalja egymást,
s amelyet embernek nevezünk ?- olvasta. - A társadalom
életének kezdetén a durva és féktelen erőszak az úr, ké­
sőbb pedig a törvény, azaz megint csak az erőszak, csak­
hogy jogszabályokba öntve: az erőszak mindig előtte jár
a jognak."
A másikban, a Nyilusz-féle Antikrisztus-ban, az Össze­
esküvés címet viselő függelékben olvasható a margón kö­
römmel megjelölt alábbi részlet. (Mintha a megboldogult
Dragomirov csengő hangját hallaná):
„Mi tartotta kordában ezeket a vérszomjas vadakat, me­
lyeket embereknek nevezünk ? Mi vezérelte őket mind a mai
napig? A társadalmi rend elején a durva és vak erőszaknak
vetették alá magukat, később pedig a törvénynek, amely
ugyancsak erőszak, csak leplezett alakban. Arra a következ­
tetésre kell tehát jutnom, hogy a természet törvénye szerint a
jog az erőben rejlik." („Íme, uraim, miféle erkölcsöt hirdet­
nek ők.")
Hiszem, hogy X. (ez a megalázó rövidítés is csak a túl­
zott diszkréció jele) veleszületett szerénysége ellenére,
amit Graves is tanúsít, tudatában volt felfedezése jelentő­
ségének. Azzal, hogy egy ismeretlen szerző könyvében
rábukkan az Összeesküvés rejtélyes eredetére, annak a
műnek a forrására, mely már két évtizede nyugtalanítja a
kedélyeket, a bizalmatlanság és gyűlölet magvát hinti el,
és halált arat, mindenekelőtt azokat mentette meg a fe­
nyegető veszedelemtől, akiket ez a könyv összeesküvők­
nek nevez. S itt lelki szemei előtt felrémlett egy kislány
eszelős tekintete valahol Odesszában. A lányka, fejét a le­
szakadt szekrényajtóhoz támasztva, mivel a szekrényben
próbált elbújni, kővé dermedten hever, de még lélegzik. A
tükörben, mintegy idézetként, megcsonkított holttestek,
felforgatott bútordarabok, összetört tükrök, szamovárok,
lámpák cserepei, fehérnemű-és ruhadarabok, matracok,
fölhasított párnák, dunyhák látszanak; az utcát hó borítja:
mindent belepett a pehelytoll, még a fákat is. Másfelől - s
ennek csak számára volt jelentősége, mert elégtételül
szolgált-végre végleges és megdönthetetlen bizonyíték
(megkésett bizonyíték, kell-e mondani) volt a kezében,
hogy Dragomirov tüzér ezredessel szemben neki volt iga­
za, amikor kételkedett egy titkos nemzetközi összeeskü­
vés létezésében. „A bolsevista összeesküvésen kívül,
amely már rég nem titok, uraim... Mellékesen szólva
önök tudják, hogy én Gyenyikin tábornok utasítására
vizsgálatot folytattam annak megállapítása céljából, hogy
Oroszországban létezik-e egy olyanfajta titkos összeeskü­
vő csoport, amilyent Nyilusz leír. Nos, uraim, az egyetlen
általunk felfedett titkos szervezet az volt, amely a Roma­
novok újbóli hatalomra ültetését tűzte ki célul!... Kérem,
csak semmi tiltakozás. Erre vonatkozóan tanúvallomások
és hivatalos jegyzőkönyvek vannak. Igen. Bárkit a Roma­
novok közül... Egy alkalommal, uraim, közvetlenül az
összeesküvők megbüntetése után érkeztem meg. Olyan
kép tárult szemem elé, amely ma is eleven sebként é1 tu­
datomban... Ezredes úr, ha úgy festenek az ön összeeskü­
vői, mint az a kislány..." (Hagyjátok, hogy befejezze!
Uraim, egy kissé több türelmet!) „...és ha ez az ára, me­
lyet Oroszországnak meg kell adnia, hogy..." - Tiltakozás,
rekedtes férfihangok távoli kórusa némítja el szavát, és
vágja el a visszaemlékezés fonalát. („Uraim, ideje aludni
térni. Holnap nehéz napunk lesz... Uraim, engedjék meg,
hogy felhívjam figyelmüket: odakint már virrad.")
Amikor X. becsukta a most már aláhuzigált és lapszéle­
ken megjelölgetett könyveket, kint már hajnalodott. Bár
fáradt volt, mégsem jött álom a szemére. Megvárta a tíz
órát, és akkor telefonált Graves úrnak, a Times tudósítójá­
nak.
 11
1921 augusztusában a londoni Times - ugyanaz, amely
nem egészen egy évvel korábban csodálkozva tette fel a
kérdést, honnan az Összeesküvés-ben „akkora jóstehet­
ség, hogy mindezt előre megjósolta" -, ugyanaz a Times
tehát, mely birtokában volt az ellentmondás bölcsességé­
nek, közölte isztambuli tudósítója, Philip Graves úr cik­
két. Graves tiszteletben tartotta beszédtársa kívánságát, és
kihagyta a nevét. (Így történt, mint említettük, hogy en­
nek az afférnek egyik véletlen, de azért nem mellékes
szereplőjét, mint névtelen X.-et jegyezte fel a Krónika.)
Graves úr csupán a társadalmi státusát fedi fel: mármint
hogy görögkeleti vallású alkotmányos monarchista, anti­
bolsevista; a polgárháború idején Dragomirov tüzér ezre­
des szárnysegéde. Graves, az első telefonhívást mint lé­
nyegtelen részletet átugorva, tömören összefoglalja olva­
sóinak a (belvárosi) Royal Szálló bárjában lefolytatott
délutáni beszélgetésük tartalmát, mely eszmecsere dél­
után 5-től este 10-ig tartott.
„Az Ohrana egy volt tisztje, aki kiszökött Isztambulba,
kénytelen volt eladni egy halom régi könyvet. Köztük
egy francia nyelven írt, 14 x 9 cm nagyságú művet, címlap
nélkül, olcsó bőrkötésben. A könyv hátlapjára, latin be­
tűkkel, a Joly szó van nyomtatva. Az »Egyszerű meg­
jegyzés« címet viselő előszó keltezése: Genf, 1864. októ­
ber 15. A papír és a nyomás teljesen megfelel az 1860-
1880-as éveknek. Ezeket a részleteket csak azért említem,
mert remélem, hogy hozzásegíthetnek a mű címének
megállapításához... A korábbi tulajdonos, a volt Ohrana-
tiszt, nem emlékszik, hogyan jutott a könyvhöz, és nem is
tulajdonított neki semmi jelentőséget. X. rendkívüli ritka­
ságnak tartja a könyvet. Egy nap, lapozgatás közben,
meglepetve vette észre, mekkora a hasonlóság bizonyos
bekezdések, amelyek szemébe ötlöttek, és a hírhedt
Összeesküvés-ben található megfogalmazások között. Ez
után a felfedezés után hamarosan meggyőződött, hogy az
Összeesküvés legnagyobbrészt csupán parafrázisa a genfi
eredetinek."

12
Ez a két könyv - a Nyiluszé, amelyre száz meg száz fa­
natikus esküdött, s amelynek nevében embervér folyt, és
az a másik, a feláldozott, a névtelen, az unikum, a Hamu­
pipőke a könyvek között -, az emberi szellemnek ez a két
ellentmondásos, annyira hasonló, mégis oly különböző
alkotása, négy betűjelnyi távolságra, valamiféle (félve
írom le a szót) kabbalisztikus távolságra hevertek egy­
mástól majd hatvan esztendőn át. S amíg az első oda­
hagyta a könyvespolcok hosszú, sötét kakasülőit, mérge­
ző lehelete összevegyült az olvasó leheletével, s a lapszé­
leken nyoma maradt ezeknek a találkozásoknak, ezeknek
a kinyilatkoztatásoknak (amikor az olvasó önnön kételye­
inek visszfényét, saját titkos gondolatát fedezi fel mások
gondolataiban), addig az a másik itt porosodott, hányó­
dott, nem mint a testet öltött gondolat, szellem, hanem
csupán mint felesleges, élettelen kacat, pusztán mint
könyv, amellyel kapcsolatban az olvasó, amikor véletle­
nül a kezébe kerül, tűnődve kérdezi, őelőtte valaha is be­
lelapozott-e valaki, és egyáltalán kezébe veszi-e még
egyszer valaki, amíg világ a világ; olyan könyv tehát,
mely merő véletlenségből, tévedésből kerül az olvasó két
meleg tenyere közé, mivelhogy vagy a kölcsönző mon­
dott be téves számot, vagy pedig a könyvtáros olvasta té­
vesen a szignatúrát, úgyhogy az olvasó méltán eltűnődhet
minden emberi erőfeszítésen, ekképpen a saját igyekvésé­
nek hiábavalóságán is; ő azonban mindenesetre valami
mást, verseskönyvet vagy regényt, római jogot vagy ma­
dártani tanulmányt, vagy ki tudja, mit, mindenképpen va­
lami olyat kért, ami abban a pillanatban mégiscsak tartó­
sabb értékűnek és kevésbé hiábavalónak tetszett ennél a
poros-dohos könyvnél, melynek megsárgult lapjai között
még riasztóbb az évek áporodottsága, mint más könyvek­
ben, mert ez már nem is porosság, hanem por, a feledés
hamuja, halott gondolatok hamvvedre.
Így töpreng magában a tévelygő olvasó.
Amikor a véletlen, a sors és az idő kedvező konstelláci­
óba kerül, ezeknek az erőknek az eredője majd erre a
könyvre esik, mint a napsugár „vakító fénye", megvilá­
gítja, és megmenti a feledéstől.

13
Egy napon a British Museum könyvtárában, szemükre
húzott kalappala mint a detektívek, két újságíró jelenik
meg Graves levelével a zsebükben. Mi sem volt
könnyebb, mint a Joly név segítségével hozzájutni a kere­
sett könyvhöz. Így történt, hogy az Összeesküvés (amely
Sismarev asszony szerint Asher Ginsberg keze által hébe­
rül, Zsevahov herceg szerint pedig egyenesen a Tisztáta­
lan tollbamondása nyomán íródott) titkos forrása, hosszú
évek után, végre napvilágra került.
A könyv - Montesquieu és Machiavelli párbeszéde a
pokolban, avagy a machiavellista politika a 19. század­
ban, szerző Egy Kortárs-, melyet az „arcátlan dögkese­
lyűk", mint Delevszkij nevezi őket, aljas céljaikra hasi;
nálták fel, kétségkívül az egyik legjobb kézikönyv, mond­
ja Rollin, amelyet valaha is írtak a modern diktátorok
vagy az annak készülők személyes használatára. Norman
Cohn szerint pedig könyörtelen éleslátással harangozza
be a XX. század totalitárius rendszereit. „Szomorú halha­
tatlanság", teszi hozzá.

14
Arról, mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember földi ma­
radványai elporladjanak (a problémát Flaubert tanulmá­
nyozta tisztán irodalmi okokból, ha hinni lehet neki) kü­
lönböző szerzők eltérő becsléseket adnak, melyeknek
alsó időhatára tizenöt hónap, a felső pedig negyven év.
Abban az időben tehát, amikor Graves felfedezi és feltá­
masztja halottaiból Maurice Joly könyvét, szerzőjének
csontjai már elszenesedtek, összekeveredtek a földdel és
a sárral; halála óta ugyanis majdnem negyvenöt esztendő
telt el.
Maurice Joly, egy városi tanácsnok és valami
Florentina Corbara nevezetű olasz nő fia, 1859-ben kérte
felvételét az ügyvédi kamarába. Rövid önéletrajzában el­
mondta, hogyan keletkezett a Dialógus: „Egy teljes esz­
tendeig töprengtem a könyvön, amely azokat a súlyos
válságokat és szédítő szakadékokat volt hivatva ábrázol­
ni, amelyekhez a császári törvényhozás vezetett az egész
kormányzatban, miután elfojtotta a politikai szabadságjo­
gokat a társadalmi piramis alapjától egészen a csúcsáig.
Oda lyukadtam ki, hogy egy szigorú, feszes formában
megírt könyvet a franciák nem olvashatnak el. Munkámat
tehát igyekeztem olyan formába önteni, amely megfelel
gunyoros szellemünknek, és a császárság fennállása óta
kénytelen féken tartani fullánkjait... szembe jutott Galiani
apát Dialógus a gabonáról című könyve, s az, hogy mi­
lyen benyomást tett rám a maga idejében. Ekkor támadt
azaz ötletem, hogy legyen párbeszéd, amelyben élők és
holtak csevegnek egymással a mai politikáról. Egy este a
Pont Royal közelében sétálgatva a folyóparton, Montes­
quieu neve ötlött eszembe, aki megtestesítője lehetne an­
nak az eszmének, amelyet ki akartam fejezni. De ki lehet­
ne a beszédtársa? Villámcsapásként járt át a gondolat:
Machiavelli! Egyfelől Montesquieu, a politikai jogok
képviselője, másfelől Machiavelli, aki III. Napóleon lesz,
és annak ellenszenves politikáját fejezi ki."
A Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban
egy szénásszekér fenekén érkezett Franciaországba (a ko­
csis azt hitte, csempészdohányt visz a
kartondobozokban), és a szándék az volt, hogy azok se­
gítségével, akik megvetik a zsarnokságot, elterjesztik az
egész országban. Minthogy az emberek jobban szeretik a
szabadság hiányának bizonyosságát a bizonytalan kime­
netelű változásnál, az első ember, aki fölcsapta a könyvet
(úgy látszik, valami szerény postatisztviselő, „aktív szin­
dikalista" volt), amikor egy kissé jobban odafigyelt, az
árnyak birodalmában folyó párbeszédre, elértette benne
az uralkodóra vonatkozó célzásokat, és „megbotránko­
zással elegy undorral" messzire elhajította magától a
könyvet. Előléptetés reményében följelentést tett a rend­
őrségen. Amikor a rendőrkopók kinyitották a könyveket
tartalmazó ládákat, az álmélkodó dohánycsempész a lelke
legmélyén megesküdött, hogy valaki drágán fogja megfi­
zetni ezt a csalást. A rendőrfelügyelő véleménye szerint
egyetlen példány sem hiányzott. Mivel az elégetés barbár
szokás, és bizonyos középkori képzettársítások miatt nép­
szerűtlen is, a könyveket kivitték a városon kívülre, a
Szajna-partra, és savval leöntötték.
Maurice Jolyt 1865. április 25-én állították bíróság elé.
A tavaszi zápor és a sajtó hallgatása miatt mindössze né­
hány bevetődő kíváncsiskodó voltjelen a tárgyaláson. A
bíróság betiltotta és elkobozta a könyvet, Jolyt pedig- „a
császár személye meg a császári kormányzat iránti gyűlö­
let és megvetés szítása miatt" - kétszáz frank pénzbünte­
tésre (ennyibe került a sósav meg a munkások bére), va­
lamint tizenöt havi elzárásra ítélte. Joly, mint megbélyeg­
zett anarchista, barátaitól megtagadva, mindazonáltal tán­
toríthatatlanul, megértette, hogy könyvekkel nem lehet
megváltani a világot, és 1877 egy júliusi kora reggelén
golyót röpített a koponyájába. „Jobb sorsot érdemelt -
mondja róla Norman Cohn. - Rendkívül kifinomult előér­
zettel sejtette meg azokat az erőket, amelyek, a halálát
követő években szárnyra kapván, századunk politikai ka­
taklizmájának előidézői lesznek."

15
Egy „arcátlan manipulációnak" köszönhetően (a kifeje­
zés Delevszkijtől ered) a zsarnokság és III. Napóleon, a
műkedvelő despota ellen irányuló pamfletből születik a
világuralom titkos programja, az Összeesküvés. A cinikus
hamisítók, megbízva a rendőri jelentésekben, arra számí­
tottak, hogy a kénsav Joly könyvének valamennyi példá­
nyát megsemmisítette (annak az egynek a kivételével,
amelyhez - ki tudja, hogyan - ők maguk jutottak hozzá).
Egy-egy szót mással cserélni fel, hozzátenni egy-egy
becsmérlő kifejezést a kereszténység számlájára, Joly
(egyébként Machiavellinek tulajdonított) fantaziálásaiban
elvenni az élét a mérges-gunyoros fullánkoknak, mindezt
kiemelni a történelmi összefüggésekből - s íme, előttünk
áll a hírhedt Összeesküvés.
A két szöveg összevetéséből egyértelműen megállapít­
ható, hogy az Összeesküvés hamisítvány, és hogy eszerint
nem létezik semmiféle program, amelyet valamiféle „rej­
télyes, sötét és veszedelmes erő dolgozott ki, mely szá­
mos, fejtörést okozó rejtély kulcsát tartja kezében". A
Times szenzációs leleplezése, amely „Az Összeesküvés­
nek végleg befellegzett" címen jelent meg, a dolgok logi­
kája szerint tehát pontot tehetett volna erre a hosszadal­
mas és kínos afférra, amely már annyi lelket megrontott,
és annyi életet elvitt.
A nyomozás a bűncselekmény tetteseinek és a hamisí­
tók szándékainak kiderítésére az események után mintegy
húsz évvel később indul meg. A résztvevők többsége ha­
lott, Oroszország el van vágva a világtól. Nyilusz (Szer­
gej atya) kolostori levéltárakban kutat.*

*Nyilusz egy remete naplójának felkutatásán dolgozik. Ez a

remete, Zsevahov szerint, hallatlan realizmussal ecseteli a
 Az Összeesküvés kútfőinek kinyomozása külön fejezete
ennek a fantasztikus és bonyodalmas regénynek. (A re­
gény szó másodszor bukkan fel itt, s ezúttal is úgy, hogy
tökéletesen tudatában vagyunk a szójelentésének és sú­
lyának. Csak a takarékosság elve akadályozza meg, hogy
ez a történet, amely csupán példabeszéd a rosszról, egy
olyan regény gigászi méreteit öltse, melynek cselekmé­
nye időtlenül hömpölyögne az európai kontinens óriási
térségein, az Urálig, az Urálon túl, mindkét Amerikában,
számtalan sok regényhőssel és a holttestek millióival va­
lamely borzalmas körkép háttere előtt.) Ez a lesújtóan
vázlatos és végsőkig leegyszerűsített fejezet-azokra a fo­
lyóiratokban szokásos tartalmi kivonatokra emlékeztet,
ahol jelentős művek lényegét a puszta cselekményre kor­
látozzák - az alábbiakban foglalható össze:
Az Összeesküvés, avagy az európai társadalom romlá­
sának gyökerei (miként Krusevan helyesen állította) vala­
hol Franciaországban keletkezett a múlt század utolsó
éveiben, a Dreyfus-affér zenitjén, amely két táborra osz­
totta Franciaországot. Az orosz szöveg, jellegzetesen
túlvilági élet jelenségeit: „A napló szerzője nemcsak a rég­
múlt idők eseményeit magyarázza, és megjósolja, mi fog
történni a földön, hanem olyan eleven képet fest az olvasó­
nak a túlvilágról, amely nem csupán nagy intuícióról tanús­
kodik, hanem arról is, hogy sajátos, Istentől nyert sugallatok
birtokában van. Emlékszem egy fiatalemberről szóló elbe­
szélésére, akit - édesanyja átkával - valami titokzatos erő
(nyevjedomoju sziloju) ragadott meg, felkapta a földről, és a
légüres térbe sodorta, ahol negyven napig a szellemek életét
élte, többször visszatért hozzájuk, és alávetette magát az ott
uralkodó törvényeknek. Ez a történet annyira nem minden­
napi, hogy a kitalálás és a fantaziálás minden lehetőségét tö­
kéletesen kizártnak kell tartanunk; ami csupán azt bizonyít­
ja, hogy a túlvilág valóban létezik, és szellemek vannak."
(N. D. Zsevahov herceg: Szergej Alekszandrovics Nyilusz. Krat­
kij ocserk zsiznyi i gyejatyelnosztyi, Újvidék, 1936.)
szláv fordulataival és hibáival (mármint az a hírhedt ki­
adás, melynek címlapján hatalmas tintafolt éktelenkedett
„az Antikrisztus véres pecsétjeként"), arra utal, hogy en­
nek a hamisítványnak a szerzője orosz lehetett. Mint
ahogy minden út Rómába vezet, mondja Burcev, azon­
képpen minden nyom az Összeesküvés első változatának
keletkezésével kapcsolatban (amely gyalázatosan meg­
lopta és értelmetlenné tette Joly könyvét) bizonyos
Racskovszkijhoz -,,a tehetséges és végzetes Racskovsz­
kijhoz" -, az orosz titkosrendőrség párizsi főnökéhez ve­
zet. Ez a Racskovszkij, állítja Nyilusz, önzetlenül harcolt
e világ valamennyi sátáni szektája ellen, és „sokat tett,
hogy Krisztus ellenségeinek karmai ne legyenek túlságo­
san élesek". Bizonyos Papus, akinek alkalma volt köze­
lebbről megismerni, olyan portrét fest róla, amely - nem­
csak a nagy kezdőbetűk miatt - a szimbolisták prozódiá­
jára emlékeztet:
„Ha valaha találkoznak vele az Életben, kétlem, hogy
önökben a gyanúnak akár a leghalványabb árnyéka is fel­
merülne személyét illetően, mert magatartása igazán
semmit nem árul el sötét üzelmeiből. Nagydarab, de moz­
gékony termetével, örökös mosolyával az ajkán, patkó
alakban nyírt szakállával, élénk szemével inkább valami
Remek Jópofára, semmint valami orosz Korinthoszira ha­
sonlított. Eltekintve attól Q nagyon szem betűnő gyengé­
jétől, amellyel a Kis Párizsi Nőcskék iránt viseltetett, két­
ségtelenül ő a legügyesebb Szervező, aki egyáltalán léte­
zik a Tíz Európai Fővárosban." (L'Écho de Paris, 1901.
november 21.) Taube bárónak, aki körülbelül tíz évvel a
forradalom után Az oroszpolitika című könyvében megkí­
sérelte megmagyarázni, mindenekelőtt önmagának, a bi­
rodalom romlásának okait, s rámutatott a titkosrendőrség
jelentős szerepére ezekben az eseményekben, szintén volt
alkalma megismernie. „Kissé túlzott udvariaskodása, be­
hízelgő beszédmodora - olyan volt, mint valami hatalmas
macska, amelyik gondosan behúzta karmait-csupán pilla­
natokra tudta elnyomni bennem a róla kialakult világos és
határozott benyomásomat, finom éleselméjűségét, törhe­
tetlen akaratát és a cári Oroszország érdekeit szolgáló
mélységes odaadását."
Ennek a törhetetlen akaratú embernek az életútja némi­
leg tipikus sorsot tár fel előttünk; ez a hol balról jobbra,
hol pedig jobbról balra kanyarodó ideológiai bokázás ma
már közhelynek számít az európai értelmiség körében, és
azt bizonyítja, hogy az emberi fejlődés dialektikájában
semmi sem állandó. Racskovszkij ifjúkorában részt vesz
a titkos egyetemista összejöveteleken, ahol fojtott hangon
tiltott könyveket és kiáltványokat olvasnak, titkos beszél­
getéseket folytatnak, és titkos szerelmek szövődnek a
még homályos jövő távoli visszfényében, és „a forrada­
lom romantikája az egyetlen program". Szemébe húzott,
félrecsapott kalapban, titkos járatokon közlekedve,
nyomdafestékszagú, sötét pincékbe nyit, ahol sang de
beuf festékkel lángoló röpiratokat gyártanak, és hamis
igazolványokat nyomtatnak fantáziadús álnevekkel.
Olyan élet ez, amely tele van kelepcével, veszedelemmel
és lelkesedéssel, amikor, megbeszélt jelszó alapján, éjsza­
kai szállásra fogadunk be torzonborz, szakállas, ismeret­
len férfiakat és hófehér kezű lányokat, akik a drága bunda
alól hölgypisztolynak egyáltalán nem mondható mordá­
lyokat húznak elő. Az egyik ilyen parázsló szemű, borzas
szakállú férfi, aki a sötétben cigarettázva virrasztotta át az
éjszakát, valamikor 1879 telén, miután „kételkedni kez­
dett a plébániatemplom felrobbantásának célszerűségé­
ben", beköpte a merénylők terveit. Racskovszkij -aki en­
nek az ingadozónak még azt is elárulta, hogy két nappal
előbb Drentel tábornok egyik merénylője aludt ugyanab­
ban az ágyban - a cári rendőrség III. osztályára került. Itt
most egy Dosztojevszkij tollára méltó jelenet játszódik
le: az ügyész, mivel látta, kivel van dolga, köntörfalazás
nélkül előáll javaslatával: Racskovszkij úr, vagy együtt­
működik a rendőrséggel („Végtére is, golubcsik ti moj
milij, a rendőrség nem kisebb odaadással szolgálja Orosz­
országot, mint a forradalmárok"), vagy pedig... Racs­
kovszkij nem sokat habozott. A szibériai száműzetés
(„Szibériát, ogurcsik ti moj, még Dosztojevszkij is ro­
mantikus színben ábrázolja, ha egyetért velem. Szibéria
valahogy puhának, úgyszólván kivattázottnak látszik,
amikor a meleg dunna alatt olvas róla az ember"), és a ki­
látásba helyezett párizsi utazás között („ott majd más
szemszögből látja a dolgokat, dusenyka moja"), ez utób­
bit választotta. Racskovszkij mézesmázossága és „behí­
zelgő beszédmodora", ezt jól megfigyelte egyik kortársa,
az 1879-es esztendőnek azon a februári napján született,
amikor beadta a derekát. „Ez, vagyis az ügyésznek ez az
utánzása, ez az elképesztő mimikri volt Racskovszkij első
hamisítványa."
A közbeeső állomások most úgy suhannak el, mintha
vonatablakból néznénk: nem egészen egy évvel letartóz­
tatása (és egy megjátszott rövid börtönfogság) után Racs­
kovszkij az Állambiztonsági Hatóság pétervári főnöké­
nek segédje, a következő évben pedig már kinevezik az
összes titkosszolgálatok főnökének Párizs székhellyel. Az
általa szőtt háló teljesen zavaros képet mutat Európa tér­
képén mindaddig, amíg az ember fel nem fedezi benne a
tökéletes épületelemeket, melynek tartópillérei Párizs,
Genf, London, Berlin. Egyik ága (be van rajzolva a szo­
bájában levő térképre) úgy vonul végig a Kárpátokon át
Moszkváig és Szentpétervárig, „mint az aorta, amely a
dolgok szívébe vezet" -jegyzi föl az egyik nosztalgikus
kortárs.
Hízelgéssel, megvesztegetéssel, ezenkívül besúgóinak,
éleselméjűségének és azoknak a vacsoráknak köszönhe­
tően, „ahol úgy folyik a pezsgő, mint a víz, az emberek
pedig veréb módra fecsegnek", Racskovszkij, 1890 vége
felé, titkos forradalmi szervezetet leplez le, amely pokol­
gépeket gyárt egy lakatosműhelyben Párizs külvárosában.
A pokolgépeket az Oroszországban működő merénylők­
nek szánták. Ekképpen a cári rendőrség III. osztályának
sikerül Szibériába küldeni hatvanhárom terroristát, akiket
Racskovszkij játszott a kezére. Több mint húsz év telt el
(a szibériai száműzöttek többsége már meghalt), amikor
Burcev, az esetet kivizsgálva, a következő machinációt
fedezi fel: a pokolgépeket Racskovszkij emberei készítet­
ték, a párizsi külvárosi műhely pedig egyik francia mun­
katársának nevén volt.
Az anarchisták és „nihilisták" aranykora volt ez, mond­
ja Norman Col-m, a házilag készített pokolgépek divatja
pedig Európában és Oroszországban egyformán elterjedt.
Ma már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a merényletek
többsége mögött-akkor is, amikor szegekkel töltött bom­
bát dobtak a képviselőházba, akárcsak az ennél veszedel­
mesebb liége-i robbanás mögött - láthatatlanul, mint Is­
ten, a mi „jópofa" Racskovszkijunk állt. Elhinteni a gya­
nú magvát Európában, és ezzel Oroszországhoz közelíte­
ni: ennek a gondolatnak megszállottja volt. „Ez a perfid
orosz, aki nem érte be rendőrfőnöki szerepével, a magas
politika lapjára tett... Mert Racskovszkij túlzott becsvá­
gyával csak a gátlástalansága vetekedett."

16
Racskovszkij kétségtelen éleselméjűségével hamarosan
rájött, hogy a pokolgépek és bombák hatása viszonyla­
gos; ha egy bűntény értelmetlen, vagy indítékai nem egé­
szen világosak, a közvélemény szorosan behunyja a sze­
mét, akárcsak villámláskor: fél, és szeretné minél előbb
elfelejteni a dolgot. A tapasztalat viszont arra tanította,
hogy a szóbeszéd a bombánál is nagyobb erővel robban­
hat. Az emberek készséggel elhisznek minden pletykát,
különösen ha olyan embert veszünk célba ügyesen, aki
mindig feddhetetlen erkölcsűnek tetszett. Aki romlott, az
nem hiszi, hogy tőle eltérő, másfajta ember is létezik, ha­
nem csakis olyan, akinek sikerült jól álcáznia magát.
„Amíg bebizonyítod, hogy alaptalanul rágalmaztak meg,
addig, dusenyka moja, sok víz lefolyik a Szajnán." Élet­
rajzírói azt állítják, hogy ennek a született cselszövőnek a
névtelen levelek írása volt a kedvenc szórakozása még
gimnazista korában. Névtelen leveleket írt tanárainak, is­
kolatársainak, szüleinek, önmagának. Most, ebben az új
szerepkörben, eszébe jutott, milyen gyilkos hatása volt if­
jonti játszadozásainak. Mivel pénze volt, és a sajtó is ren­
delkezésére állt, cikksorozatot közölt, amelyben egykori
forradalmárok „vallomásaikban" feltárják csalódásuk hát­
terét. Egy-egy ilyen pamfletre megint csak ő maga vála­
szolt más név alatt... Pokoli zűrzavart keltett.
Az egyik ilyen röpirat kapcsán, melyet bizonyos „T.
Ivanov" írt alá, Racskovszkij egy munkatársjelöltnek, aki
sohasem lett munkatársa, kifejtette, mennyire ismeri a rá­
galom mechanizmusát és hatását. „Amíg elölről meleg­
szik, golubcsik, addig a hátsója fázik. Akárcsak a tábor­
tűznél. Az egyik fertálya, hogy úgy mondjam, mindig ki
van téve. S itt az ember csupán kétféleképpen védekez­
het, de így is, úgy is hatástalanul. (A harmadik módozatot
még nem találták fel.) Vagy hallgat, abban a hitben, hogy
az emberek nem veszik komolyan a hazugságokat, ame­
lyeket mások terjesztenek róla - méghozzá, ne feledje,
nyomtatásban - vagy pedig felháborodva válaszol a rága­
lomra. Az első esetben azt fogják mondani: hallgat, mert
nincs mit felhoznia mentségére. A másik esetben: védeke­
zik, mert bűnösnek érzi magát. Ha nem érzi magát bűnös­
nek, mi a fenének mentegetőzik? A rágalom, ogurcsik
moj milij, úgy terjed, mint a velencei kór." (A velencei
kór divatban volt akkoriban.)
 17
Joly Pokolbeli dialógus-ának „a Racskovszkij-féle mű­
helyben" készült hamisított változata elképesztő gyorsa­
sággal jutott Nyilusz kezébe. „A két rokon lélek, a két fa­
natikus e találkozása elkerülhetetlen volt - írja egy kor­
társ. - Kettőjük között csak az volt a különbség, hogy
Nyilusz a maga misztikus tébolyában úgy hitt az Össze­
esküvés hitelességében, akár a Szentek életé-ben." A kéz­
irat J. H. Glinka asszony közvetítésével jutott el hozzá,
aki Párizsban spiritiszta szeánszokat tartott, és melléke­
sen az emigráns orosz terroristák után kémkedett. Egy új­
ságírónak tett vallomásában az asszony magának követel­
te a dicsőség rá eső részét. De mivel azt állította, hogy
kapcsolatban áll a túlvilággal és a cári család elhunyt tag­
jaival érintkezik, az újságíró meglehetős fenntartással fo­
gadta mondókáját., Tény azonban, hogy éppen Glinka
asszony volt az, aki a maga példányát elküldte Krusevan­
nak (annak, aki elsőnek közli majd lapjában). Innen ke­
rült, mint láttuk, Nyilusz kezébe.
A mendemondák, amelyeket „a rágalmazásnak ez a tö­
kélye" terjesztett, olyan gyorsan bejárták a világot, ami­
lyen gyorsan csak a pletyka meg a spanyolnátha terjed­
het. A könyv az európai kontinensről eljutott a brit sziget­
országba, onnan Amerikába, majd ellenkező úton egészen
a Felkelő Nap Országába. Rejtélyes eredetének köszön­
hetően, és mert az embereknek szükségük van rá, hogy
értelmet leheljenek a történelem folyamataiba egy olyan
világban, melyben nincs Isten, az Összeesküvés valóságos
breviárium lett, amely arra tanít, hogy a történelem min­
den veresége mögött egy „misztikus, sötét és veszedel­
mes erő" áll; ez tartja kezében a világ sorsát, titokzatos
hatalmi források ura, háborút indít, és felkeléseket szít,
forradalmat robbant ki, és zsarnokokat emel hatalomra,
vagyis „minden rossz forrása". A francia forradalom, a
Panama-csatorna, a Népszövetség, a versailles-i szerző­
dés, a Weimari Köztársaság, a párizsi metró-az ő műve.
(Apropó : a metró nem más, mint a városfalak alatt húzó­
dó lagúna, amelynek segítségével levegőbe röpítik az eu­
rópai fővárosokat.) Ez az „okkult és felelőtlen szervezet"
pénzeli sötét alapjaiból a hit és a törvények ellenségeit, a
felforgatókat; köztük olyan személyeket tart nyilván,
mint Voltaire, Rousseau, Tolsztoj, Wilson, Loubet, Cle­
menceau, Eduard Sam, Lev Davidovics Bronstein; csel­
szövéseinek áldozatai : II. Sándor cár, Szeliversztrov tá­
bornok, Ferdinánd főherceg; tagjai és akaratának enge­
delmes végrehajtói Machiavelli, Marx, Kerenszkij, B. D.
Novszkij, sőt maga Maurice Joly is. (Ez utóbbi álnév, be­
tűrejtvény, melyet a Maurice névből könnyű megfejteni.)

18
Az Összeesküvés legteljesebb és legnevezetesebb válto­
zatának kétségkívül az a négykötetes kiadás tekinthető,
amely a húszas években jelent meg Párizsban;
monseigneur Junius hét évig dolgozott rajta, s munkáját
nyolcvankét esztendős korában „szerencsésen bevégzé".
Egy fanatikus erudita és poliglott műve ez, aki nem átal­
lotta, hogy öreg napjaira hozzálásson a szláv nyelvek ta­
nulmányozásához, melyek „rendkívül nehezek, és nem is
igen látta közvetlen hasznukat", állapítja meg egyik élet­
rajzírója. Ez a mű összefoglalja mindazt, amit erről a
tárgyról addig tudtak, a francia fordítást összeveti az
orosszal, a némettel meg a lengyellel, és valamennyit
egymással, számba veszi a jelentéktelen nyelvi eltérése­
ket, rámutat sok lapsus mentis-re, és lapsus calami-ra,
valamint a korábbi kiadások durva sajtóhibáira, amelyek
olykor lényegesen módosítják az eredeti jelentést; mind­
ezt bizonyos bibliai párhuzamok tetézik, ezek egyértel­
műen elmarasztalják e botrányos könyv szégyentelen
megalkotóit. („Kezüket nem a könyörületesség vezette
volt.")
 Fáradozása, ezt bízvást mondhatjuk, nem volt hiábava­
ló. Ettől fogva az Összeesküvés minden kiadója nemcsak
Franciaországban, minden komoly kiadó, aki nem éri be
az olcsó és gyors dicsőséggel, és nemcsak a könnyű
pénzszerzésre gondol, ha jól akar tájékozódni, monseig­
neur Junius négykötetes kiadását veszi elő. (Nagy a való­
színűsége, hogy bizonyos A. Tomié is monseigneur Juni­
us adataira támaszkodott. A Tomić-féle változat, Igaz ala­
pok címmel, Splitben jelent meg 1929-ben: aminthogy a
magát Patrioticus-ként aláíró névtelen kommentátor is fel­
használta, akinek fordítása Ki ássa alá az emberiséget fél­
reérthetetlen címmel öt évvel később látott napvilágot
Belgrádban.)
Németországban „tántoríthatatlanul és sziklaszilárdan"
hisznek a mű eredetiségében; több nemzedék tudata és
hazafiassága formálódik e könyv alapján. Míg a szociál­
demokrata lapok hevesen bizonygatják az obskúrus iro­
mányban felhozott vádak értelmetlenségét, addig a sajtó­
nak az a része, amelyik nem vesz részt a rágalomhadjá­
ratban a két („egyformán hatástalan") állásfoglalás közül
a másikat választja: hallgatólagosan átsiklik az egészen -
mert különösen a Times leleplezése óta-, azt tartja, hogy
minden további vita felesleges. Racskovszkij lélektanilag
megalapozott okoskodásával összhangban és e két, egy­
másnak ellentmondó álláspont egyenes következménye­
ként, egy, abban az időben ismeretlen (még ismeretlen)
amatőr festő azt írja, hogy mivel olyan kitartóan bizony­
gatják, hogy ha misítvány, „éppen ez bizonyítja a könyv
eredetiségét" (Mein Kampf). A nevezetes 1933. esztendő­
ben, amikor ez az amatőr festő már egészen jól ismert
személv, Németországban az Összeesküvés több mint har­
minc kiadást ér meg, s a Der Hammer Kiadó koktélparti­
val ünnepli meg a százezredik példány eladását.
A Nyilusz-féle változat alapján készült amerikai fordí­
tás 1925 körül eléri a félmilliós példányszámot. Ezt első­
sorban egy nagy példányszámú lap hírverésének köszön­
heti. A laptulajdonos Henry Ford, azaz ember, akinek két
nagy szenvedélye volt az életben: a gépkocsik és a titkos
társaságok. Latin-Amerikában a könyv hosszú éveken át
a heves pártharcokban nyeri el hasznos rendeltetését, és
lesz a fanatikusok kézikönyve, különösen a német szár­
mazású lakosság körében. A harmadik spanyol kiadás
(São Paolo, 1937, feszülettel és háromfejű kígyóval a fe­
dőlapon) ugyancsak forrásértékűnek tekinthető: ennek
szerkesztője is felhasználta monseigneur Junius adatolá­
sát, és ezen a kiadáson alapszik a Preziosi-féle olasz vál­
tozat is ugyanebből az évből. A magyar kiadás (1944) bi­
zonyos László Ernő bölcselkedésének kíséretében jelent
meg, és az ezt követő sajtókommentároknak közvetlen
visszhangja az volt, hogy vadászpuskával lőttek be há­
zunk ablakán. (Így aztán joggal mondhatom, hogy az
Összeesküvés-sel kapcsolatos ügyekben egy kicsit az én
bőrömre is ment a játék.)

19
Fennáll az alapos gyanú, hogy ez a könyv erőteljes ha­
tást gyakorolt nemcsak a hajdani amatőr festőre, a hírhedt
Mein Kampf szerzőjére, hanem egy névtelen grúziai sze­
minarista lelkivilágára is, aki még csak ezután hallat
majd magáról. A szibériai száműzetés hosszú téli éjszaká­
in világító gyertya reszketeg fényében, míg odakinn süvít
a hóvihar, az Összeesküvés igéi minden bizonnyal na­
gyobb hatást tettek rá az Evangéliumnál.
Egy reneszánsz herceg okulására írt kézikönyv - a mű­
nek a Joly-féle filozófiai reinkarnációján és a Nyilusztól
eredő görbe tükrön át - így lesz korunk önkényurainak
kézikönyve. A Nyiluszból vett néhány példa és azok tör­
ténelmi visszfénye jól szemlélteti, hogy ennek a könyv­
nek milyen sorsdöntő hatása volt
„Megjegyzendő, hogy a rossz ösztönű emberek több­
ségben vannak a jó ösztönűek felett ; ezért a fölöttük való
uralkodásban jobb eredmények érhetők el erőszakkal és
rémuralommal, mint akadémiai vitákkal. Minden ember
hatalomra vágyik, mindenki diktátor szeretne lenni, ha
csak tehetné, s ritka az az ember, aki nem volna kész fel­
áldozni mindenki jólétét a sajátjólétéért." (Összeesküvés,
216.l.)
Vagy:
„A mi jogunk forrása az erő. A jog olyan fogalom, mely
rengeteg felelősséggel jár, de amelyet semmi sem bizo­
nyít. Hol kezdődik a jog? Hol végződik ? Egy államban,
ahol a hatóság rosszul van megszervezve, ahol az uralko­
dó és a törvény ereje a liberalizmus túltengése miatt
gyenge és hatástalan, én újjogot merítek- lecsapni az
erősebb jogán, s diribdarabokra törni az egész fennálló
rendet és intézményeit." (218. 1.)*
Annak a bonyolult kérdésnek az eldöntésében, vajon a
tett megelőzi-e az igét, vagy pedig a tett csupán árnyéka
az igének, az Összeesküvés-ből vett egyik-másik idézet
már-már az idealista változatot hiteti el velünk. A tanul­
ság, amelyet a jövendő zsarnokok merítettek ebből az ol­
vasmányból, eleven és állandó gyakorlattá vált.
„A mi kötelességünk az, hogy egész Európában, ennek
révén pedig más földrészeken is, nyugtalanságot, viszály­
kodást és ellenségeskedést szítsunk. Ennek kettős haszna
lesz: egyfelől ráijesztünk a demokratikus államokra, mi­
vel megmutatjuk, hogy ha kedvünk tartja, zűrzavart idéz­
hetünk elő, és megdönthetjük társadalmi rendszerüket.
Másfelől mindenféle cselszövéssel alaposan összekuszál­
hatjuk a szálakat, melyekkel minden ország kabinetjét be­
hálóztuk a mi politikánkkal, a gazdasági szerződésekkel
és államkötelezettségekkel." (235. l.)

*Ezeknek a mondatoknak a szenvedélyessége tanúsíthatja,

mekkora hatást tett az Összeesküvés bizonyos doktor Destou­
ches-ra, a Bagatellek egy mészárlásról című pamflet írójára.
 A szellemtörténetben nincs rá példa, hogy az uralkodó­
nak szánt filozófiai gondolat valaha is ilyen visszhangra
lel, és beteljesedik a gyakorlatban.
„A politikának semmi köze az erkölcshöz. Az államfér­
finak, aki erkölcsösen kormányoz, nincs politikai érzéke,
és ezért nincs helye az állam élén... A rossz, melyre pilla­
natnyilag kényszerülünk, később az eltökélt uralkodó ja­
vára válik: ebből születik meg a nemzet létének helyes
útja, amelyet a liberalizmus most aláás... Az eredmények
szentesítik az eszközt. Terveinkben ezért ne azzal törőd­
jünk, mi a jó és erkölcsös, hanem arra, hogy mi a szüksé­
ges és hasznos." (218. l.)
„Gondoskodunk róla, hogy ne ármánykodjon ellenünk
többé senki. Ezért könyörtelenül megbüntetjük mindazo­
kat, akik fegyverrel a kézben szállnak szembe hatalmunk­
kal. Aki megkísérli, hogy bármiféle titkos társaságot ala­
pítson, halállal büntettetik. Azokat a társaságokat, ame­
lyek szolgálatunkban álltak, és amelyek most is szolgála­
tunkban állnak, feloszlatjuk, tagjaikat pedig Európától
távol eső földrészekre küldjük... Abból a célból pedig,
hogy a politikai kihágásokat ne övezze a becsület dicsfé­
nye, a bűnösöket a tolvajokkal, gyilkosokkal és mindenfé­
le más, utálatos és megvetésre méltó törvényszegővel
együtt ültetjük vádlottak padjára. Ekképpen az effajta ki­
hágás ugyanolyan lesz a közvélemény szemében, mint
minden más bűntény, és ugyanolyan megvetéssel fog vi­
seltetni iránta." (268. l.)

20
1942-ben-harminchat évvel azután, hogy Krusevan cik­
kei napvilágot láttak a pétervári lapokban - a gonosztettek
egyik szemtanúja a következőket jegyzi naplójába: „Nem
tudom megérteni, milyen bírósági döntések alapján hajt­
ják végre ezeket a gyilkosságokat. Teljesen nyíltan, mint
valami színpadon, az emberek öldöklik egymást."
 A szín azonban ezúttal valóságos, mint ahogyan valósá­
gosak a holttestek is.
„Akár a bazaltoszlopok - írja a szerencsétlen Kurt
Gernstein -, az emberek továbbra is egyenesen állnak,
mivel annyi hely sincs közöttük, hogy összeroskadjanak
vagy eldőljenek. Az összekulcsolt kezek még a halálban
is elárulják, kik tartoztak egy családhoz. Csak üggyel-
bajjal választják szét őket, hogy kiürítsék a termet az
újabb szállítmánynak. Akkor kidobálják a verejtéktől és
vizelettől lucskos, szederjes testeket, a lábakon ürülék és
menstruációs vér nyomai. Kéttucatnyi munkás feszítővas­
sal nyitja ki az áldozatok száját, belenéznek. Mások az
ánuszban és a nemi szervekben vájkálnak, pénzt, gyé­
mántot, aranyat keresnek. A fogászok fogóval tépik ki a
pótlásokat, hidakat, koronákat. A kör közepén Wirth szá­
zados áll..."
A kör közepén Wirth százados áll. Zubbonyának bal
felső zsebében az Összeesküvés bőrkötéses példányát
hordja, Der Hammer-kiadás, 1933-ból. Valahol azt olvas­
ta, hogy ez a könyv az orosz fronton megmentette egy fi­
atal altiszt életét. A távcsöves puskából kilőtt golyó, köz­
vetlenül a szív felett, elakadt a lapok között. Ez bizton­
ságérzettel tölti el.
 A vörös Lenin-bélyegek
Énekek éneke 8.6

Tisztelt Uram, Rue Michelet-beli előadásán ön feltette a

kérdést: „Mi lett a sorsa Mendel Oszipovics levelezésé­
nek?", és kijelentette, hogy a Chekov House kiadásában
megjelent összegyűjtött művek hiányosnak tekinthetők;
hogy fennáll a lehetőség, miszerint egy napon Mendel
Oszipovics levelezése napvilágra kerül, következéskép­
pen nem lehet a meglevő kéttucatnyi levélre korlátozni.
Miután elismeréssel adózott a tragikusan elhunyt Joszip
Bezimenszkij tevékenységének („Harminc év kutatómun­
kájára volt szükség, hogy nyomára jusson embereknek,
akik - ha már a világot nem is változtatták meg - jómaguk
nevet, várost, országot, földrészt változtattak"), ön megál­
lapította, van még remény, hogy ezek a levelek előkerül­
jenek, és „pótoljuk a pótolhatatlant".
Ami arra késztetett, hogy írjak önnek, az nem más,
mint az ön hihetetlenül merész meggyőződése, hogy en­
nek a levelezésnek legnagyobb része megvan még, és
hogy olyan személy tulajdonában van (emlékezetből idé­
zem), „aki érzelmi vagy más okokból nem akar megválni
az értékes dokumentumoktól". Eszem ágában sem volt,
hogy még ott az előadáson megkérdezzem öntől: honnan
egyszerre - mert ez a gyanúja két évvel ezelőtt még nem
merült fel, legalábbis nem említette előszavában - ez a
nagy magabiztosság, hogy kijelenthesse ráadásul még ezt
is: „Alkalmasint olyan személyről van szó, aki - ha sze­
rencsénk van - esetleg még él valahol Berlinben, Párizs­
ban vagy New Yorkban!" Semmi kétség, uram, erre a bi­
zakodó megállapításra elsősorban a néhai Bezimenszkij
kutatásainak köszönhetően jutott, az ő hagyatéka alapján,
amelybe volt alkalma bepillantani.
Az a személy, akit keres, uram, „az a személy, aki kezé­
ben tartja a titok kulcsát", mint kifejezte magát, azon az
előadáson néhány méterre ült öntől. Természetesen ön
nem emlékszik rá, bizonyára észre sem vette. Ha netalán
mégis, engem is alighanem azok közé a nők 'közé sorolt,
akik azzal az ürüggyel járnak a nyilvános előadásokra,
hogy egyet-mást megtanuljanak - hogy földi hivatásuk­
nak a végsőkig eleget téve menjenek át a másvilágra, és
az út végén elmondhassák, nem élték le életüket teljes sö­
tétségben -, valójában pedig csak azért jönnek, hogy egy
pillanatra megfeledkezzenek csupa halálgondolatokkal
kitöltött magányukról : vagy egyszerűen azért, hogy em­
bereket lássanak maguk körül.
Noha magányosan élek, uram, nem ostromolom az em­
bereket emlékeimmel, amelyeket csak halottak népesíte­
nek be, mint valami óriási temetőt, nem járok előadások­
ra, és nem írok leveleket ismeretlen személyeknek, hogy
a válaszra várva töltsem ki időmet. Pedig Isten a tanúm,
és ezentúl ön is, hogy rengeteg levelet írtam életemben. S
úgyszólván valamennyi egyetlen személynek: Mendel
Oszipovicsnak szólt.
Önnek, műve ismerőjének (különben nincs szándékom­
ban felhívni a figyelmét bizonyos életrajzi pontatlansá­
gokra), nincs szüksége túl sok magyarázkodásra; ön
mindebben könnyen eligazodik majd.
A ,,Csillagközi kannibalizmus" rejtélyes címet viselő
versben (I. k., 42. l.) a „két csillag, két lény találkozása"
semmiképpen sem „a megismerésen inneni és a tapaszta­
laton túli tevékenység szoros együttműködésének ered­
ménye", ahogyan Nina Roth-Swanson asszony állítja, ha­
nem költői megfogalmazása annak az áramütésnek,
amely Mendel Oszipovicsnak lelkét megrázta abban a
pillanatban, amikor pillantásunk találkozott egy borongós
novemberi napon az Orosz Krónika szerkesztőségében
(ahová „véletlenül és sorsdöntően egyszersmind" bené­
zett), 1922-ben, Párizsban. M. O. továbbá, emigrációs
korszakában keletkezett verseiben nem a „frusztrációit"
énekelte meg, miként az említett hölgy írja, hanem, mint
ő maga állítja, talán nem minden irónia nélkül, mindig is
„az élet alkalmi költője" volt.
Huszonhárom éves voltam... No de itt nem én vagyok a
fontos, én itt egyáltalán nem vagyok fontos: térjünk
vissza tehát Mendel Oszipovicshoz. Ugyanebben a cik­
lusban, a „Kinyilatkoztatás" című versben, „az emberevő
csillagok" sem holmi „a származással és a száműzetéssel
összefüggő, tudat alatti félelmek", sem nem „lidérces ál­
mok áttételei" és legkevésbé holmiféle „totemek", hanem
egyszerűen két képnek az összemosódása: Mendel Oszi­
povics aznap egy tudománynépszerűsítő folyóiratban el­
olvasta, hogy léteznek úgynevezett kannibál csillagok, lé­
tezik világűri kannibalizmus, mint olyan csillagászati je­
lenség, amely egymáshoz nagyon közel álló, kettős csilla­
goknál fordul elő, amelyek felfalják egymást azokban a
távoli csillagködökben ott valahol a Tejúton túl (innen a
sor: „A homlokukkal, szájukkal érintkező csillagok"). Ez
volt az első indíték; kettőnk találkozása volt a másik. Ez
a két esemény torkollott egyetlen képbe. Mivel a költők­
ből általában a próféta szól, a kannibál csillagokról írt
vers jóslattá vált: a kettőnk élete, uram, kannibál módra
összekeveredett.
Mendel Oszipovicsról természetesen találkozásunk
előtt is tudtam: mindazok, akik abban az időben Oroszor­
szágban jiddisül beszéltek, s nemcsak ők, hallottak Men­
del Oszipovicsról. Mint minden erőteljes és eredeti egyé­
niségről, róla is mindenféle mendemondák keringtek:
hogy közönséges Anszkij-epigon, hogy törvénytelen
gyermek apja, hogy egy híres német színésznővel levelez,
hogy műfogsort visel tizennyolc éves kora óta (amikor
egy féltékeny férj, különben ismert orosz költő, kiverte a
fogát), hogy verseit előbb oroszul írja meg, utána fordítja
le édesapja segítségével, hogy ki akar vándorolni Palesz­
tinába stb. Egyszer az újságban megláttam a portréját,
Konsztantyin Rotov munkáját. Ezt a képet kivágtam az
újságból, beragasztottam a naplómba; Istenem, gondol­
tam, mindig ilyennek képzeltem életem emberét! (Fiata­
los lángolás.)
S most - Uramisten! - az Orosz Krónika szerkesztőségé­
ben ott állt előttem Mendel Oszipovics, és rezzenéstelen
szemmel nézett. Kezem az asztal alá dugtam, meg ne lás­
sa, mennyire reszket.
Másnap egyedül vacsoráztunk egy orosz vendéglőben a
Montparnasse-on. Mivel az az anekdota keringett róla,
hogy akárcsak Byron, lenézi az olyan nőket, akik nyilvá­
nos helyen esznek, ezért, noha éhes voltam, csak egy ke­
serű teát ittam. Később persze elmeséltem neki ennek a
byroni anekdotának a következményeit. Ekkor született
az a bizonyos „anatómiai vers", ahogyan Bezimenszkij
nevezi, amelyben „az érzések gyönyöre után, kifordított
kesztyűként, napvilágra kerül a belső szerveknek, nem­
csak a szívnek, hanem a tüdő orgonafájának és a belek
meandereinek eszményesített kvintesszenciája". Ez tehát
par excellence szerelmi vers, nem pedig holmiféle „az
anyaméhhez fűződő képzelgések"!
Egyszóval szerelmünk „végzetszerű és elkerülhetetlen"
volt; rádöbbentünk, hogy az akadályok ellenére egyesíte­
nünk kell életünket. Nem részletezem önnek, mi minden
állta utunkat: a család, a klánok, a barátok, a rokonság, az
írószövetség. És természetesen az a szerencsétlen, beteg
kislány, akivel végső érvként mindig előhozakodtak.
M. O. kívánságára visszatértem Oroszországba, és a
Der Stern moszkvai szerkesztőségében vállaltam állástor
Így, mindennap láthattuk egymást. A közelében, hogy ne
mondjam, az árnyékában éltem. (A „Nap a rózsaszínű
lámpaernyő alatt" című verse csupán Mendel Oszipovics
gunyoros replikája ilyen értelmű megjegyzésemre. Nem
pedig „a menstruációs vér kiváltotta kényszerképzet"! Ó,
Istenem.)
Mint tudja, uram, M. O. abban az időben már nős és lá­
nya volt (vagy amiképpen Nina Roth-Swanson asszony
szony mondja, ,,M.. O. akkor már feltette a koronát a nő
és az anya képében jelentkező fiatalkori fantazmagóriái­
ra"!). Bármilyen nehezemre esik is, ismételten emlékez­
tetnem kell önt ennek a szerencsétlen gyermeknek a sor­
sára, akiről Nina Roth-Swanson asszony hallgat, mintha
az a tény, hogy a kislány születésétől fogva beteg volt,
rossz fényt vethetne Mendel Oszipovics életére.
Távol áll tőlem a szándék, uram, hogy helyreigazítsam
a kritikusok önkényes megállapításait, különösen pedig a
már említett Nina Roth-Swanson elemzéseit - erre nekem
van a legkevesebb, egyúttal a legtöbb jogom -, mégsem
hallgathatok el itt egy megjegyzést: minthogy N. R.-S.
asszony jól tudja, hogy ez a beteg kislány létezik, ő, női
cinkossággal és kétségtelen anyai ösztönnel (amely nem
mindig alkalmas kritikai megítélésre) minden verset,
amelyben a Kind szó előfordul, úgy magyaráz, hogy az „a
tudatfelettinek a bűnhődéstől való rettegése és a bűntudat
jele"! Szegény Mendel Oszipovics megfordulna a sírjá­
ban, ha ezt elolvasná. Nem csupán hajmeresztő banalitása
miatt, ámbár elsősorban emiatt. M. O., uram, soha a leg­
halványabb célzást sem tette műveiben erre a gyermekre:
ezt szentségtörésnek tekintette volna. Én vagyok, uram,
„a bűnös partenogenezis", én vagyok, noha mindössze
hét év korkülönbség volt közöttünk, az a Mein Kind a
verseiben. Ezzel, azt hiszem, végeztünk Nina Roth-Swan­
son asszony „mélyrétegi elemzéseivel", aki a „Vadászku­
tyák" és „A sóbálvány" című regénye, úgyszintén „A hul­
ló csillag" című verseskötete alapján megkísérli azt az ér­
telmetlen tézist sugallani, hogy itt incesztuális szerelem­
ről és arra irányuló „kísérletről van szó, hogy a tabuk
megszegésével, mintegy álomban, következzék be a ka­
tarzis" ! Elnézést, de azt hiszem, okosabb lenne, ha Nina
Roth-Swanson asszony megkímélné Mendel Oszipovi­
csot „totemjeitől és tabuitól".
Kell-e mondanom önnek, hogy M. O. nemegyszer megkí­
sérelte eltépni kötelékeit, amelyek „kettős lánccal" tartot­
ták fogva, ;,akár a horgonyok". Szerencsétlen lánya azon­
ban olyan ösztönnel, amilyen csak a gyermekek és a
megszállottak sajátja, képes volt már az ajtóból megérez­
ni apja eltökéltségét, hogy most fogja kimondani azokat a
sorsdöntő szavakat, amelyeket annyiszor megfogalmazott
már és elmondott magában az úton, mint valami vizsgára
siető diák. A lány magasan feltornyozott párnákkal a de­
reka alatt ült az ágyban, feléje fordította zavaros tekinte­
tét, és mondani akart valamit apjának, de csak borzalmas,
állatias mammogás tört fel belőle. Bűntudattól gyötörve,
M. O. ilyenkor melléje ült, kezét a magáéba vette, és az
előkészített beszédből nem lett semmi, ahelyett odahaj­
totta fejét törvényes felesége ölébe. „Ezt a gyereket Isten
adta nekem a tehetségem mellé, nehogy túlságosan elbi­
zakodjam", hajtogatta zokogva.
Vereségeinek óráiban az irodalomba, „Az ígéret
földjé"-re menekült. (S ha csak eszembe jut, mennyi fél­
reértésben, mennyi árulásban volt része ezért a verséért!)
Ilyenkor elhatározta, hogy szakítunk. Ahhoz a beteg gye­
rekhez és a megszállottakhoz hasonlóan, én is mindig
megéreztem ezt a szándékát már az ajtócsengő hangjából,
már abból, ahogyan lenyomta a kilincset. „Nem kell sen­
kinek sem fájdalmat okozni-mondogatta. - Nekem nincs
jogom a szerelemre." Így váltunk el többször „mindörök­
re", úgy szakítván meg kapcsolatunkat, mint ahogy a se­
lyemszálat tépi el az ember, miközben „a sárgára sikált
padlódeszkán szertegurulnak a gyöngyszemek" (lakásom­
ban, a Merzljakov utcai ház legfelső emeletén, Moszkvá­
ban), majd mindjárt utána egymás karjaiba estünk -,,vég­
zetszerűen". (A „Limb" című verse nem más, mint válasz
erre a huzakodásra.)
Végül - azt mondom, végül, pedig hány, szenvedések­
kel, elválásokkal, szakításokkal kitöltött évnek kellett
közben eltelnie - beláttuk, hogy végérvényesen egymás­
hoz vagyunk láncolva, és hogy gyarló emberi erőnkkel
semmit sem tehetünk sem szerelmünk, sem pedig az útjá­
ban álló akadályok ellen. „Háromszáz esztendőnként egy­
szer születik ilyen szerelem - mondogatta M. O. - Ez a
szerelem az élet gyümölcse, és az élet az egyetlen bírája.
Az élet és a halál." Ez a helyes értelmezése tehát a
„Limb" című versnek, amely-mellékesen szólva - Nina
Roth-Swanson asszony kommentárjában teljesen értel­
metlenné válik. („A versbeszédben használt patak, folyó
szóképe, különösen, amikor elmarad, háttérbe szorul, az
álmok tudat alatti mechanizmusából eredeztethető, az
álomban pedig, a képzettársítások láncolatán át, az áram­
ló folyó még akkor is, ha inkább csak sejthető, mint lát­
ható - »kongó, feneketlen mélység« -, az élőbeszéd zsu­
borgására, egyszersmind a vizelet csorgására utal." Mit
jelentsen ez, kérem?!)
Mendel Oszipovics tehát, uram, nem volt a férjem; ne­
kem ő az élet értelme volt, amiképpen én is „gyógyír"
voltam a „bánatára". (Lásd „A tévelygő .fiú" meg a „Gea
és Aphrodité" című verspárt, III. k., 348-350. l.) Olyan
szerelem volt ez, melynek nincs szüksége „a halandók fa­
lánk boldogságára", amelynek nincs szüksége bizonyíté­
kokra, magától él önnön tüzében, de kettős lánggal ég.
Túl voltunk tehát „a szenvedélyes szakítások idején",
kölcsönösen egymás foglyai, túszai lettünk; megállapo­
dott a mi „szép betegségünk" lázgörbéje. Minden „büsz­
keségemet" - neveltetésem utolsó maradványait - felad­
tam. Most már semmit sem vártam tőle; csupán sziklaszi­
lárd állhatatosságára számítottam. Megtanultam gyorsír­
ni; a Geren-féle módszer szerint, de olyan egyéni módo­
sításokkal, amelyeket csak én tudtam elolvasni. M. O. ab­
ban az időben már dicsősége csúcsán levő, azaz egyszers­
mind megbecsült és vitatott író volt, én pedig még szép
fiatal nő, irigyeltek is tőle azok, akik ismerték titkunkat.
A bűntudat, az örökös lelkifurdalás lassan-lassan eltom­
pult, elcsitult benne. M. O. ezekben az egy fedél alatt el­
töltött években, „a korszakában írta legjobb műveit. (Ami
pedig bibliai motívumokra írt drámáit illeti, ne feledjük,
uram, olyan veszélyes célzásokat tartalmaznak, melyeket
azokban a „zord időkben" leírni egy műben, még ha csak
az asztalfióknak is, halálos veszedelmet jelentett. Nina
Roth-Swanson asszonyság kommentárjait meg Mózes
magyarázatait olvasva, mármint hogy ez „a gyűlölet átté­
tele a rabbi atyára, a tirannus atyára", csodálkozva kérde­
zem magamban; hogy Nina R.-S. asszony - bocsásson
meg, de folyton belebotlok, akár a szoba közepére tett
szekrénybe-vajon átaludta-e az Oroszországban, „a jó
öreg Mózes irgalmatlan ege alatt" töltött éveit, azt az időt
tehát, amikor még nem foglalkozott a költészet „mélyré­
tegeinek elemzésével", hanem szerény fordító és lektor
volt?) Mendel Oszipovics összes műveit legépeltem vagy
kézzel lemásoltam, ott bábáskodtam, uram, minden mun­
kájának megszületésénél. (Lásd például, „A nő azt mond­
ta: filmen" c. verset, II. k., 94. l.) Évekig éltem becsoma­
golt bőröndök társaságában, hogy amint hív, azonnal út­
nak indulhassak. „Vad lázakban dicső éjszakákat" töltöt­
tem poloskás vidéki szállodákban vagy hónapos szobák­
ban. Emlékszem- ha egyáltalán jogom van emlékezni -
arra a boldog izgalomra, amikor először kevertük össze a
holminkat egy bakui szállóban: a ruháink valami szemér­
metlen intimitásban lógtak a szekrény vállfáin. Ezúttal
tartózkodom attól, hogy kommentáljam Nina Roth-Swan­
son asszonynak az „Összekeveredett bőrök" című vershez
fűzött magyarázatát - ez egyszerűen meghaladja a jó ízlés
és a józan ész határait.
Most minden bizonnyal azt kérdezi, uram, hogy min­
dennek mi köze Mendel Oszipovics művéhez. Én va­
gyok, uram, a hasonló című vers Polühümniája (mely
vers értelme csakis kettőnk életéből hámozható ki).
„Minden soromban, minden szóban, amit leírtam, minden
írásjelben te vagy ott hímporként - mondta M. O. - Min­
dent, amit leírtam, sőt amit fordítottam is, a te jegyedben
csináltam." Az „Énekek éneké"-t 1928 folyamán fordítot­
ta, abban az időben tehát, amikor köztünk már nem volt
semmi félreértés (és értelmetlen Zanyikovszkij állítása,
hogy ez a fordítás „nem adekvát"! Bizonyos eltérések
Mendel Oszipovics személyes elméletével magyarázha­
tók, ehhez tehát semmi köze az apjának, „a tiszteletre
méltó Josef ben Bergelsonnak", akit Zanyikovszkij mind­
ezért okol; M. O. személyes érzelmeit szőtte bele ezekbe
a fordításokba. „Különben hát, a puszta létfenntartási
okoktól függetlenül, vajon fordíthatnék-e ekkora élvezet­
tel?", mondogatta nekem. (Catullus-fordításait, Petrarca
Canzoniere-jét, Shakespeare szonettjeit, amelyeket a
megboldogult Izirkov segítségével fordított, úgyszintén
ebben a megvilágításban kell olvasni).
Nem térek ki, uram, a történelmi háttérre, amelyben,
mint valami rideg tájkép részeként, életünk zajlott; ami­
kor visszapillantok, minden az egymást követő hóviha­
rok, esőzések, sarak képsorává, „egyetlen tűrhetetlen
fagytömbbé" áll össze. De higgye el, uram, hogy Mendel
Oszipovics korántsem volt olyan szigorú, amilyennek
aszketikus prózája sejteti; a hozzám írt levelei olyan ba­
rokkosak, akárcsak Flaubert-éi. Ezek a levelek pedig
mindarról szóltak, amiről a művei ; és mindarról, amiről
a művei nem. Az alkotás örömeiről és válságairól; lelkiál­
lapotokról, városokról, az aranyeréről; tájakról; az ön­
gyilkosság jó okairól és az élet jó okairól, a próza és a
költészet közötti különbségről. Leveleiben szerelmes só­
hajok, érzéki célzások, irodalomelméletek, útleírások,
verstöredékek keveredtek. Ma is emlékszem egy rózsa,
egy hajnali pirkadat leírására; egy elmefuttatásra a polos­
kák és a túlvilági élet lehetőségeiről. Egy fának a leírásá­
ra is emlékszem; egy hasonlatra, miszerint krími szállo­
dájának ablaka alatt a tücskök a karóra felhúzásának
hangján ciripelnek; egy névnek, egy városnévnek az eti­
mológiájára; egy lidérces álom megfejtésére. A többi,
amire emlékszem, a szerelem szavai voltak: tanácsok arra
nézve, hogyan öltözködjem a téli napokban, hogyan fé­
süljem a hajam; kérések, „forró szerelmi gügyögés", fél­
tékenységi jelenetek - persze ok nélkül, kell-e monda­
nom.
Akkor egy napon levelet hozott a posta, ez abban a ret­
tenetes évben, 49-ben történt, és önnek nem kell magya­
ráznom, mi minden történt akkor; ön, uram, tudja, hogy
ebben az esztendőben a jiddis írók szervezetének vala­
mennyi tagját kivégezték. Ez, amiről beszélek, közvetle­
nül a tragikus események előtt történt. Egy levelet kap­
tam tehát, amely nem nekem szólt. Azt éppen túlzás lett
volna elvárni, hogy kíváncsiságomat alávessem a jólne­
veltség szabályainak, és ne olvassam el, annál kevésbé,
mert a borítékon, Mendel Oszipovics keze írásával, azén
nevem állt. Nem, ez nem volt szerelmes levél ; néhány
verssor értelméről volt benne szó - tanácsok a fiatal mun­
katársnőnek, aki oroszra fordította Mendel Oszipovics
verseit. Azonban az egész levelet valami kétértelműség,
„hagymáz és kótyagosság", „a fajdkakas javíthatatlan ke­
vélysége" lengte be (hogy a saját verséből idézzek). Men­
del Oszipovics lelkében nem volt előttem titok. Meg va­
gyok győződve, uram, mind a mai napig meg vagyok
győződve (ha ez nem vigasz és mentség csupán), hogy
egy közönséges Liebesbrief nem bántott, nem rendített
volna meg ennyire; meg tudtam volna bocsátani „hagy­
mázas kótyagosságát"; szerelmünk, egyetlen és páratlan
szerelmünk nevében, azt hiszem, megbocsátottam volna
neki a testi hűtlenséget - a költőnek, akárcsak az istenek­
nek, minden meg van bocsátva. De hogy a levélben a köl­
tészetéről, a lelkéről, ihletének titkos forrásairól nyilatko­
zott meg ez előtt a fiatal teremtés előtt: az, hogy kétértel­
mű módon - amihez maga a vers szolgált indítékul - meg­
osztott azzal a nővel valamit, ami - azt hittem - kizárólag
engem és őt illeti meg, akár a ius primae noctis, ez, uram,
iszonyúan megrendített, egész lényemet megrázta, próbá­
ra tette egész addigi nyugalmamat. A „sárga deszkák"
úgy nyíltak meg lábam alatt, mintha meglódult volna a
föld; elsüllyedt velem a világ, mint valami lidérces álom­
ban. Ezt a szédítő zuhanást, gondoltam, csak úgy tudom
megállítani, ha teszek valamit, ha bezúzom a tükröt, föld­
höz csapom - ez is az ő ajándéka - a rózsaszín ernyős
lámpát, a kínai teáskészletet vagy a drága lázmérőt. Kü­
lönben valami ennél szörnyűbbet teszek. Ekkor eszembe
villant: a levelek.
Mivel már többször házkutatást végeztek nála, Mendel
Oszipovics elhozta hozzám a levelezésünket. „Elborza­
dok még a gondolatára is, hogy arc nélküli emberek tur­
káljanak a leveleid között", mondta. A leveleket azzal a
szalaggal kötöttem át, amelyet ismeretségünk elején vett
nekem; ez a fekete bársonyszalag egyik versében is sze­
repel, az enjambement úgy halad sorról sorra, akár a sző­
ke hajba kötött szalag - halántéktól halántékig. Az olló­
val, amely azért volt a kezem ügyében, mert talán a haja­
mat akartam levágni, átmetszettem a szalagot, és a zuha­
násom meglassult. Abban a pillanatban, amikor összetép­
tem az első levelet, tudtam, hogy nincs többé visszaút,
éles késként hiába hasított belém a tudat, hogy meg fo­
gom bánni, amit teszek, máris bánom. Kettőnk regénye
most már az olyan értékes könyvre hasonlított, amelyből
ki vannak tépve egyes lapok; olyanra, amelyet - mint hi­
bás példányt - visszaviszünk a könyvkereskedőnek. A
dühtől és a bánattól elvakulva alig is láttam mást, mint a
bélyegek viaszpecsétre emlékeztető foltjait. Ön, Mendel
Oszipovics művének ismerője, most bizonyára eltűnő­
dött, hogyan festené le ezt ő, ezt a jelenetet, ezt a flamand
portrét; azt a fénypásztát, mely a függönyön keresztül a
fiatal nő arcára és kezére hull. A fény, a kép kedvéért
ugyan tüzet gyújtana-e, felszítaná-e a lángot, kinyitná-e a
kályha ajtaját? Vagy kandallót állítana be? (Kandallóm
nem volt, a vaskályhámban pedig kialudt a tűz, pedig
még csak március volt, dermesztő.) Nem hiszem. Elegen­
dőnek találná az „áttetsző esthomályt" is ahhoz, hogy be­
ragyogja az ablaknál álló nő arcát, a vörös Lenin-bélye­
gek pedig eléggé hangsúlyoznák a „cári vérbe" mártott
vörös bélyegző képzetét. (Ami a „cári vért" illeti, az ön
magyarázata teljesen helytálló.) Ah, megtalálná ő már a
módját, hogyan érzékeltesse a gyehenna tüzét!
Tudtam, alighanem ráébredt már a végzetes ballépésé­
re. Amint meglátott, tisztában volt vele, mit művelek
egész halom összetépett papír tornyosodott mellettem.
Felkeltem a padlóról, és a kezébe nyomtam a könyveit.
„A dedikációkat kitéptem - mondtam. Utána odaadtam
neki a fényképeket tartalmazó borítékot. - Azokat, ame­
lyeken együtt voltunk, megsemmisítettem."
Még csak egyszer láttam azután - egy vitaesten kiált­
ványt olvasott fel. Már megtört ember volt, sejtette a kö­
zeli véget. Ami ezután következik, azt tudja. Egy éjszaka
„az arc nélküli emberek" eljöttek érte, és magukkal vitték
a megmaradt leveleket is. Mendel Oszipovics opusából
így maradt el tehát az ötödik kötet, és egész levelezése
arra a kiadóknak és barátainak írt, kéttucatnyi levélre kor­
látozódik. Azt, amit a „forradalom rettenetes kardjának"
nem sikerült megsemmisítenie, megsemmisítette a szerel­
mi téboly.
Ami volt - volt. A múlt bennünk é1 kitörölhetetlenül.
Mivel az álmok a túlvilág híradásai és akképpen létezését
bizonyítják, álmunkban találkozunk; a kályha előtt térdel,
nedves fával tömi, vagy rekedtes hangon hívogat. Ilyen­
kor felébredek, lámpát gyújtok. A megbánás és a fájda­
lom lassan-lassan az emlékezés mélabús örömének adja
át helyét. Kettőnknek ez a hosszú, szenvedélyes és gyöt­
relmes regénye kitöltötte az életemet, értelmet adott neki.
A sors kegyeltje voltam, uram, és semmiféle kárpótlásra
nem tartok igényt. Engem nem említ majd Mendel Oszi­
povics könyveinek névmutatója, életrajza vagy valame­
lyik verséhez fűzött lapalji jegyzet. Én, uram, igenis
Mendel Oszipovics műve vagyok, amiképpen ő is az én
művem. Nyújthat-e ennél többet a gondviselés?
Ne gondolja azonban, uram, hogy „belenyugodtam sor­
somba", hogy mindenről lemondtam. Mivel Mendel
Oszipovics sírja ismeretlen, nincs szándékomban „mellé­
je feküdni" (ahogyan a szerencsétlen Z. jelentette ki). Ha
a nagyon materialista Diderot hasonló ábrándokat kerget­
hetett, mért ne remélhetném én is, minden anyagszerű­
ségtől függetlenül, hogy találkozunk a másvilágon? S bí­
zom Istenben, hogy nem találom mellette egy másik nő
árnyékát.
 Post scriptum

Az ebben a könyvben olvasható történetek mindegyike

többé-kevésbé egy téma, egyetlen metafizikainak nevez­
hető téma jegyében fogant; a halál, már a Gilgames-e­
posztól kezdve, az irodalom egyik állandóan visszatérő
témája. Ha a díván szó nem asszociálna világosabb színe­
ket és derűsebb tónusokat, ez a gyűjtemény a Nyugat-ke­
leti díván alcímet viselhetné a maga félreérthetetlenül gu­
nyoros és parodikus felhangjaival.
A Simon mágus változat egy gnosztikus legenda témájá­
ra. A Katolikus teológiai szótár, melyet Jacques Lacarriére
idéz, az elbeszélésben szereplő borboritákat megvetésre
méltó szakadároknak mondja: "Tertullianus szemérmet­
lenségüket és egyéb szentségtörő cselekedeteiket rója fel
nekik. Alexandriai Clement azt mondja, hogy »úgy hem­
peregtek a bujálkodásban, mint a bakkecskék, és a lelkü­
ket sárban, feresztették«. Szemérmet nem ismerő szokása­
ik miatt szolgál a sár - borborosz - szó ezeknek az eretne­
keknek a megnevezésére... Vajh valóban sárban hempe­
regtek ezek az emberek, vagy ez csak metafora?" Egy, az
irodalomban járatos, jóakaratú személy felhívta a figyel­
memet a hasonlóságra, Simonnak a történetben leírt sza­
kadársága meg Borisz Szuvarin egyik 1938-ban keletke­
zett írásából vett részlet között. Íme a részlet: „Sztálin és
alattvalói mindig hazudnak, minden pillanatban, minden
alkalommal ; s minthogy mindig hazudnak, már nem is
tudják, hogy hazudnak. Amikor pedig mindenki hazudik,
hazudozván már nem is hazudik senki... A hazugság ter­
mészetes közege az úgynevezett szovjet társadalomnak...
Országgyűlések, kongresszusok: színház, kulisszák. A
proletariátus diktatúrája: világraszóló csalás. A tömegek
spontaneitása: gondos szervezés. Jobbra, balra, minden­
felé: hazugság. Sztahanov: hazugság. Sztahanovizmus:
hazugság. Az élet öröme: lesújtó komédia. Az új ember:
őskori gorilla. A műveltség: műveletlenség. A lángeszű
vezér: korlátolt zsarnok..." De hát az idézett szöveggel
való minden hasonlóság merő véletlen.
Jan Valtin vagy Valtine a Végtisztesség című elbeszélés­
ben* valóságos személy. Az Out of the Night című ron­
gyosra olvasott könyvben megtörtént esetként meséli el
az epizódot, noha jószerivel afféle örökzöld témára emlé­
keztet inkább. A történetben fellelhető flamand motívu­
moknak a Terborch, Rubens, Rembrandt képeiből áradó
hangulat, valamint egy 1972-ben tett hamburgi kirándulás
az ihletője. A visszataszító gladióluszokat O. V. hozta a
házunkba két-három nappal korábban, így aztán egyenes­
ben, „festőállványon" festettem, ahogy a csendéletet szo­
kás.
A holtak enciklopédiája először a belgrádi Književnost
1981. május-júniusi számában jelent meg, egy évvel ké­
sőbb pedig, 1982. július 12-én, a New Yorker-ben, Amiel
Alcalay fordításában. Az a személy, aki álmodta mindezt,
és akinek az elbeszélés ajánlása szól, egy napon, nem
minden csodálkozás nélkül fedezte fel, beleremegve,

*Eredeti címe Kurvatemetés volt. Egyik folyóiratunk szer­

kesztője i 980. március i 2-én kelt levelében értesített, hogy
„a szerkesztőség arra a megállapításra jutott, miszerint mó­
dosítani kellene az írás címét, illetve hősnője neve után le­
gyen »Marietta«" (amely azonban, mint M. mondta, bár jó
kurvanév, elbeszéléscímnek csapnivaló). A szerkesztőség
ugyanis ebben a naiv lírai variációban politikai célzást szi­
matolt! A főfájástól a Književnost szerkesztője szabadította
meg őket. Szó nélkül közölte a folyóirat 1980. évi 8. számá­
ban. A címet magam módosítottam tisztán irodalmi okokból:
az eredeti túlságosan szó szerintinek tetszett.
hogy legintimebb rémálmai kemény kő alakjában, külö­
nös emlékműként, már tárgyi formát öltöttek. Körülbelül
hat hónappal ez után a nyomasztó álom után, amikor a
történet már megjelent nyomtatásban, egyik képeslapunk,
„Archívumok" felcímmel, az alábbi cikket közölte:
„Salt Lake Citytől, Utah amerikai állam fővárosától ke­
letre, a Sziklás-hegység egyik gránittömbjében van az
Amerikai Egyesült Államok egyik legkülönösebb archí­
vuma. A sziklába vájt négy alagúton át közelíthető meg, s
az egész intézmény folyosó-labirintussal összekötött, föld
alatti helyiségekben kapott helyet. A több százezer mikro­
filmhez, amelyeket itt őriznek, kizárólag a nagyon meg­
bízható személyzet férhet hozzá, az archívum bejáratait
pedig vasajtók és más óvintézkedések biztosítják.
Mindezeknek a célja nem szupertitkos adatok megőrzé­
se, s nem is állami vagy katonai levéltárról van szó. Itt
ugyanis 18 milliárd ember, élők és holtak, nevét őrzik
1 millió 250 ezer mikrofilmen, amelyeket az Ítéletnapi
szentek egyházának genealógiai társasága gyűjtött össze
eddig. Ez a Salt Lake City-i templom mormon levéltáro­
sainak hivatalos neve, mely társaságot bizonyos John
Smith alapította százötven évvel ezelőtt. Mormon adatok
szerint az Amerikai Egyesült Államokban mintegy há­
rommillió, szerte a világon pedig még további egymillió
tagja van.
A neveket e nem mindennapi archívum számára min­
den elképzelhető nyilvántartás gondos lemásolásával
gyűjtötték össze szerte a világon, s ez a munka manapság
is lankadatlanul folyik. A gigászi vállalkozás végső célja
az egész emberi nem adatainak mikrofilmeken való táro­
lása, s felöleli mind az élőket, mind pedig az emberiség­
nek azt a részét, amely már a másvilágon van.
A mormonok felfogása szerint ugyanis a genealógia a
vallás lényeges eleme. Ennek a fantasztikus adattárnak a
segítségével, miután megszerkeszti családfáját, minden
mormon visszatérhet a múltba, hogy ekképpen utólagos
keresztségben részesítse azokat az elődeit, akiknek nem
volt szerencséjük találkozni a »mormon kinyilatkoztatás­
sal«.
A mormonok a lehető legnagyobb komolysággal fogtak
ehhez a munkához. Először is biztonságos helyet kerestek
archívumuknak. Az első terepszemléket még 1958-ban
megejtették, a fúrási munkálatok pedig 1961-ben kezdőd­
tek a kiszemelt hegytömbben. A mikrofilmeket a lehető
legnagyobb gondossággal őrzik. A föld alatti termekben
az állandó hőmérséklet 14 fok, a levegő relatív páratartal­
ma 40-50 százalék. A szellőztető berendezésen áthaladó
levegőt gondosan megszűrik, hogy a termekbe ne jusson
be por vagy bármilyen más vegyi szennyeződés.
A kettős vasbeton réteggel burkolt hat óriási teremben
pillanatnyilag akkora adatmennyiséget őriznek, amely
hatmillió, egyenként 3000 oldalas kötetet tölthetne ki.
A mormonok, ha szükség mutatkozik rá, újabb föld
alatti termeket építenek. Minden hónapban mintegy tíz
kilométernyi mikrofilm érkezik a világ minden tájáról. A
mikrofilmeken kívül több tízezer kötet olyan könyv talál­
ható itt, amelyek közvetlenül vagy közvetve származás­
tannal foglalkoznak, ezenkívül szakfolyóiratok, történel­
mi tárgyú művek stb." (Duga, 1981. május 19-23.)
Az epheszoszi hétalvóról szóló legenda kétségkívül a
Koránból származik, a VI. század elején pedig Sarouge
szíriai szerző is feljegyezte (De pueris Ephesi). Grégoire
de Tours (megh. 594-ben), Sarouge-zsal együtt azt tartja,
hogy ez az ébredés a holtak feltámadásának egyik bizo­
nyítéka (De gloria confessum). A feltámadás témájának
egyik változata a Talmud Misna fejezetében is megtalál­
ható; itt az alvó mintegy hetven esztendő múltán ébred
fel. A legendát Taufik al-Hakim arab író is feldolgozta A
barlang című drámájában. Ha nem tévedek, ő szerepelteti
elsőnek Priscát, Daecius király lányát. Háromszáz évvel
később egy másik Prisca, maga is királylány, lesz egyfaj­
ta reinkarnációja annak az elsőnek. Jan Potocki Zarago­
zai kézirat című regényének kommentárjaiban olvasható
az alábbi megjegyzés: „Hét alvóról, hét epheszoszi ne­
mesifjúról van szó, akik - a legenda szerint - Daecius ül­
döztetései elől menekültek (250-ben) a Celion-hegyen
levő barlangba. Kétszázharminc vagy másforrások sze­
rint háromszázkilenc év múlva felébredtek, de hamarosan
meghaltak, és tetemüket egy nagy kőszarkofágban Mar­
seille-be vitték, és a Victor-bazilikában helyezték el. A hét
alvó neve: Konsztantinosz, Dionüsziosz, János, Maximili­
anus, Malhusz, Martinianus és Szerapion." A történet
mottója a Koránból, pontosabban a tizennyolcadik szúrá­
ból való, amelynek címe. A barlang: „Lesz, aki úgy véle­
kedik: / Hárman valónak, s kutyájuk a negyedik; / Lesz,
aki úgy vélekedik: / Öten valának, s a kutyájuk a hatodik.
/ Lesz, aki úgy vélekedik, hogy meglelje a titkok nyitját: /
Heten valának, s a kutyájuk a nyolcadik." Amint látjuk,
az alvók száma nem az egyetlen misztériuma ennek a le­
gendának.
A mottóként idézett sorpárhoz D. Mason, M. Hamidul­
lahra hivatkozva, a következő magyarázatot fűzi: „Azért
kilenc évvel több, hogy helyreálljon az egyensúly a hold­
év és a napév között."
Ami A varázstükör című elbeszélést illeti, meg kell
mondani, hogy mind a spiritiszták, mind pedig Castellan
asszony, ezt a fait divers-t hitelesnek tekintik. Hasonló
esetet említ Camille Flammarion (1842-1925), a híres
csillagász, A lakott világok sokasága meg Az ismeretlen
és a természeti erők című, nem kevésbé híres művek író­
ja. Az ismeretlen és a lélektani problémák című munkájá­
ban elmondja bizonyos Bérard úr, volt polgármester és
parlamenti képviselő esetét: egy kiránduláson, kényszerű­
ségből, „valami erdős vidéken" megbúvó, nyomorúságos
vendégfogadóban éjszakázott. Álmában-a legapróbb rész­
letekig - egy olyan gyilkosságot látott, amely majd három
év múlva játszódik le ugyanabban a szobában, ahol most
az igazak álmát aludta; az áldozat egy Victor Arnaud
nevű ügyvéd lesz. Bérard úr nem felejtette el, mit álmo­
dott, s ennek köszönhetően a gyilkos kézre került. Az
esetet emlékiratainak második kötetében Garon nyugal­
mazott rendőrfelügyelő is említi, akinek tárgyilagosságá­
ban és képzeletszegénységében nem kellene kételked­
nünk. (I. Castellan: Spiritizmus, P. 1954.)
A Mester és a tanítvány története 1976-ban, a
Književna reč egyik nyári számában jelent meg először.
Ebben azaz előrelátó ám lélektanilag teljesen előrelátható
kitétel szerepel, mely szerint a tanítvány „kíméletlen és
hosszan tartó harcot fog indítani a Mester ellen, ezen köz­
ben nem riad vissza »a pletykáktól és rágalmaktól sem,
tanúbizonyságát adván, hogy nincs híján éppen minden
tehetségnek«". Így aztán ez az elbeszélés, idővel, mindin­
kább veszített allegorikus értelméből, s a realista, sőt do­
kumentatív elem kerekedett felül.
A Dicső halál meghalni a honért szabad feldolgozása
egy késő polgári legendának, amely történelmi olvasó­
könyvek kedvelt függeléke lett, és számtalan változatot
ért meg - legutóbb egy bizonyos I. Gellének a Fekete Kéz
szervezetről szóló könyvében-, mégpedig elfogultságtól,
belemagyarázástól és szentimentalizmustól nem éppen
mentes osztrák források alapján.
A Királyok és bolondok könyvé-t eredetileg esszének
terveztem, ami látható nyomokat hagyott rajta. Az volt a
szándékom, hogy röviden kifejtem a Sioni Bölcsek Proto­
collumai keletkezésének amilyen igaz, éppoly fantaszti­
kus, „hihetetlenül fantasztikus" történetét, tébolyító hatá­
sát az olvasók nemzedékeire, és hogy ez milyen tragikus
következményekkel járt; olyan tárgy, amely - mint a rossz
példázata - már évek óta foglalkoztatott (erről a Föveny­
óra idevágó lapjai tanúskodnak). Hogy tehát egy történel­
mileg hiteles és többé-kevésbé ismert példa segítségével
kétségbe vonjam azt az elterjedt véleményt, hogy a köny­
vek kizárólag jó ügyet szolgálnak. A szent könyvek azon­
ban, akárcsak a gondolat urainak kanonizált művei, olya­
nok, mint a kígyóméreg; erkölcsösség és törvénytelenség,
könyörületesség és gonosztett forrásai egyszersmind. „A
sok könyv nem veszélyes. Veszélyes csak egy."
A Protocollumok-ról tervezett esszé magától szétesett
abban a pillanatban, amikor megkíséreltem, hogy kiegé­
szítsem, hogy hozzáképzeljem ennek a zavaros történet­
nek azokat a részleteit, amelyeket mind a mai napig ho­
mály fed, s amelyekre alkalmasint nem is derül fény
soha; amikor tehát mozgásba lendült „a személyes intelli­
genciának az a barokkos igénye, mely a hiányokat kitöl­
teni törekszik" (Cortázar), és amikor eltökéltem, hogy
életre keltem azokat az alakokat is, akik addig homályban
maradtak: mindenekelőtt a titokzatos orosz emigránst - az
elbeszélésben Bjelogorcevnak hívják-, és a még rejtélye­
sebb X.-et, akinek-mint arról az olvasó meggyőződött -
elsőrendű szerepe volt a Protocollumok misztériumának
kibogozásában. Az esszé abban a pillanatban elveszítette
műfaji jellegzetességeit, amikor rájöttem, hogy a témával
összefüggő tények feltárásában lehetetlen továbbhaladni,
és amikor megkíséreltem úgy elképzelni az eseményeket,
ahogyan történhettek. Ekkor a Protocollumok-at nyugodt
lélekkel Összeesküvés-nek kereszteltem el. Az elbeszélés,
amely néhány tényen alapult - anélkül, hogy egészen
megtagadtam volna őket -, ettől fogva éppen azokon a
pontokon bontakozott ki tovább, ahol szűkében voltam az
adatoknak és a tényeknek, vagyis olyan félhomályban,
amelyben a dolgok körvonalai elmozdulnak, elmosódnak.
Az elbeszélés drámaiságának kedvéért, mint Borges
mondaná, egyes részleteket kihagytam, egyet-mást hoz­
zátettem. „Ha egy író regénynek (romance) nevezi mű­
vét- mondja N. Hawthorne -, aligha kell mondani, hogy
ezzel bizonyos szabadságot szeretne kivívni magának
mind a műformáját, mind pedig tartalmát tekintve." Ez a
megállapítás, mondjam-e, teljes egészében az elbeszélés­
re is érvényes.
A tájékozott olvasó, gondolom, az Összeesküvés-ben
minden nehézség nélkül felismerheti a hírhedt Protocol­
lumok-at, aminthogy könnyen rájön majd arra is, kikre
vonatkozik az „összeesküvők" meg a „sátáni szekta" el­
nevezés. A Protocollumok-kal foglalkozó hatalmas
anyagból (amely jelentéktelen eltérésekkel és kiegészíté­
sekkel, de különböző szándékkal nagyjából ugyanazt az
okmánytárat közli) ki kell emelni Norman Cohn és De­
levszkij könyvét, továbbá Henry Rollintól a Korunk apo­
kalipszisé-t. Ez nem csupán alapvető forrása a témával
kapcsolatos mindennemű kutatásnak, hanem történetünk
tanulsága vagy logikus utóirata is: ezt a könyvet, mint az
„Összeesküvés" még egy áldozatát, a német megszálló
hatóságok máglyán égették el Párizsban! A szemfüles ol­
vasó Bjelogorcev könyveinek jegyzékében még néhány
olyan címet találhat, amely szintén erre a tárgyra vonat­
kozik.
Az olvasót, esetleg, „a szerencsétlen sorsú Kurt Gerns­
tein" személye is érdekelheti, aki az elbeszélés végén
bukkan fel. „A német ellenállás e tragikus hőse" vakme­
rően elhatározta, hogy beáll az SS-mozgalomba, és meg­
kísérli belülről szabotálni az emberirtást. „Műszaki tudá­
sa révén csatlakozhatott a Waffen-SS egészségügyi szol­
gálatának tisztaságfenntartó alakulatához, amelynek az
volt a feladata, hogy fertőtlenítés örvén tökéletesítse a
mérges gázokkal való e járást. 1942 nyarán mérnök szak­
ember minőségében meglátogatta a Belsetz gyűjtőtábort,
amelyre tanúvallomása vonatkozik. Ezt követően igyeke­
zett fellármázni a világközvéleményt, és sikerült kapcso­
latba lépnie báró von Otter svéd diplomatával... Kísérle­
tet tett arra nézve is, hogy fogadja a berlini pápai nunci­
us, de elutasították..." Sorsa, amilyen tragikus, annyira
abszurd: „1945 májusában a francia csapatok foglyul ej­
tették, és a Cherche-Midi börtönbe dugták, ahol ez a ma­
gányos és reményvesztett harcos, ugyanez évjúliusában,
öngyilkos lett." (Léon Poliakov: Bréviaire de la haine, P.
1951, M. H. Krausnick; Dokumentation zur
Massenvergasung című tanulmánya alapján, Bonn,
1956.) Gernstein franciául írta meg tanúvallomását titok­
tartás céljából, de talán azért is, mert Wirth százados
megutáltatta vele a saját anyanyelvét.
A vörös Lenin-bélyegek című elbeszélés az idézetek bő­
sége ellenére merő fantázia, noha... noha „sohasem értet­
tem, mire jó könyveket kigondolni, vagy leírni dolgokat,
amelyek - ilyen vagy olyan módon - nem történtek meg a
valóságban is". (Nabokov)
Ami „a nagyon materialista Diderot-t" illeti, minden bi­
zonnyal arról a levélről van szó, amelyet Elisabeth de
Fontenay asszonynak köszönhetően fedeztem fel:
„Akik életükben szerették egymást, s akik végakaratuk­
ban úgy rendelkeztek, hogy egymás mellé temessék őket,
talán nem is olyan bolondok, mint gondolják sokan.
Hamvaik talán mégiscsak keverednek, egyesülnek, áthat­
ják egymást... Ki tudja? Poraikból talán nem veszett ki
minden érzés, nem mosódott ki minden emléke eredeti
mivoltuknak; a maga módján talán ott pislákol még a
melegség és az élet szikrája... Ó, ma Sophie, remélhetem
tehát, hogy megérinthetem, magam mellett érezhetem,
hogy egyesülhetek, elvegyülhetek önnel, ha már nem le­
szünk többé, és ha úgy rendeltetett, hogy lényeink egye­
süljenek; én akkor, az elkövetkező századok során, egy le­
hetnék önnel, az ön elporladt szerelmének molekulái
megbolydulnának, fölserkennének, és az ön molekuláit, a
természetben szétszóródott részecskéit keresnék! Hagyja
meg nekem ezt az ábrándot, hiszen valóságos gyógyír, és
az örökkévalósággal kecsegtet önben és önnel...
 Tartalom

(az oldalszámok az elektronikus változathoz igazítva)

Simon, a mágus
4

Végtisztesség
26

A holtak enciklopédiája
35

Az epheszoszi hétalvók
legendája
62

A varázstükör
86

A Mester és a tanítvány
története
99

Dicső halál meghalni a honért

108

Királyok és bolondok
könyve
114

A vörös Lenin-bélyegek
154

Post scriptum
167
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
Felelős vezető Benkő István vezérigazgató
Készült Debrecenben, 1990-ben
Nyomdai rendelés törzsszáma 1726.66-14-2
Felelős szerkesztő Bordás Győző és Gimes Romána

Az eredetivel egybevetette Csordás Gábor

A sorozatot Pintér László tervezte
A fedélgrafika Sárkány Győző munkája
Műszaki vezető Miklósi Imre
Készült 9,36 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 4994 7