EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

ALAPSZAKOS
SZAKDOLGOZAT

Az Árpád-kori társadalom az 1945 utáni

magyar történetírásban

TÉMAVEZETİ: KÉSZÍTETTE:
DR. THOROCZKAY GÁBOR GÁL JUDIT
Adjunktus Történelem alapszak
Történelem szakirány

2010

1
 TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés .......................................................................................................................... 3

A polgári történetírás az Árpád–kor társadalmáról ................................................... 3

Az Árpád–kori társadalom marxista megközelítése ................................................. 10

Az Árpád–kori társadalom Heckenast Gusztáv és Györffy György tollán............. 17

Kristó Gyula kritikája Györffy Györggyel és Heckenast Gusztávval szemben...... 27

Bolla Ilona változást hozó nézetei ............................................................................... 35

Szőcs Jenı kutatásai ..................................................................................................... 42

Solymosi László kutatásai ............................................................................................ 49

Zsoldos Attila és a várjobbágyság, nemesség kutatása ............................................. 53

Engel Pál társadalomtörténeti kutatásai .................................................................... 61

Borosy András és a hadakozó népek .......................................................................... 63

Zárszó ............................................................................................................................ 64

Bibliográfia…………………………………………………………………………….66

Mellékletek……………………………………………………………………………..70

2
Bevezetés

Az Árpád-kor és az azt megelızı magyar ıstörténet, elsısorban a kevés

forrásanyag miatt, mindig is a magyar történelem kevésbé jól feltárható korszakai
tartozott. Véleményem szerint nagyon sok, ezzel az idıszakkal kapcsolatban felmerülı
kérdésre sohasem fogunk biztos választ kapni, hiszen igen csekély annak a lehetısége,
hogy új források kerülnek elı. Írásbeliség híján nagyon kevés anyag áll rendelkezésre a
honfoglalás elıtti idıszakról, a késıbbi korok regisztrumai, okleveleinek jó része és
számos más forrás pedig a magyar történelem viharainak az áldozatává vált. Ezek a
bizonytalanságok kiváló lehetıséget nyújtanak a történészek számára, hogy a
rendelkezésre álló kevés adat felhasználásával alkotott különbözı elméletekkel
próbálják meg kitölteni a történelmünk fehér foltjait. Az Árpád-kor megítélése azonban
nemcsak a felhasznált forrásoktól és azok értelmezésétıl függött, hanem attól is, hogy
az adott történész milyen világnézető volt. Szakdolgozatom során az Árpád-kori
társadalommal kapcsolatos különbözı nézeteket kívánom megvilágítani 1945-tıl
egészen napjainkig, röviden kitérve a tárgyalt intervallum elıtti polgári történetírásra is.
A dolgozatomban igyekszem a különbözı témakörökben kialakult nézetkülönbségeket
és a jelentıs történészek között kialakult vitákat is bemutatni.

A polgári történetírás az Árpád–kor társadalmáról

A polgári történetírást természetesen nem lehet áttekinteni anélkül, hogy

elsıként Erdélyi László és Tagányi Károly vitájával ne foglalkoznánk. Erdélyi László a
középkori magyar társadalommal kapcsolatban úgy vélte, hogy szinte csak a
pannonhalmi bencés levéltár anyagára támaszkodva képes arra, hogy a társadalom
szerkezetét felrajzolja. Ezzel szemben Tagányi Károly, jogosan, azt gondolta, hogy a
teljes forrásanyag ismerete nélkül pontos munkát nem lehet végezni. Erdélyi magát az
„új rendszerő” történetírás képviselıjeként jellemezte, míg a régiek között sorakoztatta
fel a kor legnagyobb történetíróit, mint Pauler Gyulát, Hóman Bálintot és Tagányi
Károlyt is. Erdélyi és Tagányi vitája során utóbbi helyzeti elınyben volt, nemcsak azért
mert a külföldi szakirodalmat jobban ismerte, hanem azért is, mert stílusával képes volt
megnyerni magának a közönséget.

3
 Vitájuk egyik marginális pontja a határırkérdés volt: Tagányi Károly úgy vélte,
hogy a várszolgák mindannyian szlávok voltak, míg a határvédelem feladatát a
magyarokkal rokon székelyek és besenyık látták el. Erdélyi ezzel szemben úgy
gondolta, hogy a határırök a határszéli ispánok felügyelete alatt szolgáltak, és a királyi
vármegye népei között foglaltak helyet, az elfogott szláv nemzetiségő határırök pedig
etnikailag gyorsan azonosultak a magyarsággal, elsısorban a vegyes házasságok révén.
Erdélyi szerint, ha a nagyszámú szláv vagy német etnikum között élt volna a kisebb
létszámú székely vagy besenyı határırség, hamar asszimilálódott volna. A vármegye
eredetének kérdésében szintén szembekerült egymással a két történész, míg Tagányi a
német hatásra kialakuló vármegyerendszer elmélete mellett állt, addig a hazai kutatók
közül elsıként Erdélyi volt az, aki a magyar vármegyerendszer szláv eredetét vetette fel,
illetve rámutatott arra, hogy a vármegye kettıs funkcióval bírt és milyen fontos
gazdasági jelentısége volt.
Erdélyi elsıként használta az úgynevezett „tizenkét kritikus kérdés” kifejezést,
ezeket az Árpád-kori magyar társadalom különbözı csoportjaival kapcsolatban tette fel.
Ennek a legfıbb pontjai a következık voltak: a liberek, libertinusok és servusok
kérdése, illetve a nemesek, milesek, köznemesek, serviensek helyzetének
problematikája, valamint a várnépekkel és várjobbágyokkal kapcsolatban felvetıdı
vitás pontok. A libertinusokkal kapcsolatban az volt Erdélyi véleménye, hogy a szolgák
közé tartoztak, míg Tagányi még az Erdélyi által a bizonyításhoz felhasznált
törvénycikk szöveghőségét is megkérdıjelezte. A szabad költözésben Erdélyi a jogi és
gazdasági felemelkedés lehetıségét látta, míg Tagányi úgy vélte, hogy az nem
tekinthetı szabadnak, aki más földjén volt kénytelen dolgozni. A két tudós a XI. századi
társadalmi osztályok beosztásáról is eltérı nézeteket vallott, Erdélyi szerint ugyanis a
társadalom alapvetıen szabadokra és servusokra oszlott, és a szabadokon belül
alakultak ki különbözı alcsoportok, Tagányi pedig kihasználva vitapartnere
terminológiai tévedéseit, megcáfolta Erdélyi nézeteit, mint ahogyan azt is, hogy
várjobbágyok, civisek és milesek valamennyien tisztek lettek volna. 1 Bolla Ilona a két

1
Rottler Ferenc: Erdélyi László társadalomtörténeti „új rendszere”. (Az Erdélyi–Tagányi vita). In:
Összehasonlító jogtörténet. Bolgár Elek emlékkönyv. Szerk.: Horváth Pál – Révész T. Mihály. Bp. 1983.
235–250.

4
vitázó fél liber fogalommal kapcsolatos nézeteit emelte ki, amelybıl kiderült, hogy
Erdélyi szerint a liber átfogó jogi jellegő elnevezés, amely a nemestıl a földesúri
szolgálatot teljesítı, de libertasszal rendelkezı közszabadokra egyaránt használatos volt
és a libertas egyik legfontosabb része a szabad költözés joga volt. Tagányi Károly ezzel
szemben úgy gondolta, hogy a XII. századtól kezdve a liber elnevezés már nem az
aranyszabadsággal rendelkezı személyek, hanem az erısen függı helyzető félszabadok
titulusa lett, a század végére pedig egymástól elkülönülve kialakultak az egyes
társadalmi osztályok, mint a nemesek, szolgák és félszabadok rétege.2
A két világháború közötti magyar történetírás egyik legnagyobb alakja, Mályusz
Elemér (1898–1989) Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Századok
szerkesztıje, majd hosszú éveken keresztül, 1945-ös kényszernyugdíjazásáig a Pázmány
Péter Tudományegyetem professzora volt. A neves történész az Árpád–kori magyar
társadalommal kapcsolatos, legvitatottabb történeti kérdések egyikével, a köznemesség
kialakulásával, a Századokban, 1942-ben megjelent tanulmányában foglalkozott.
Mályusz a köznemesi réteg létrejöttének vizsgálatával kapcsolatban kiindulópontként az
Aranybullát határozta meg, elsısorban azért, mert a nemesi és serviensi réteg ekkor még
két különbözı csoportot képviselt jogi és társadalmi szempontból is. Az Aranybulla
megszületésének korában a nobilis réteg jelentette a király környezetében élı szők
elıkelı réteget, míg az udvari politikától magukat távoltartó, birtokos magyarok
alkották a királyi servienseket. Mályusz Elemér véleménye szerint az Aranybulla
kiadását követı idıszakban kezdıdött meg a nobilis és a serviens elnevezés
azonosulása, egyrészt a rokoni kapcsolatok révén, másrészt a nobilisek és serviensek
egymás mellett élése miatt a nobilis jelzı, a hasonló életkörülmények között élı, de más
státusú személyekre szinonim fogalommá változott, a XIII. századra a nobilis
elvesztette eredeti kizárólagosságát. Ezt a folyamatot erısítette, hogy nagyjából a
serviensekkel egy idıpontban a várjobbágyok is elkezdték társadalmi elnevezésükhöz
csatolva használni a nemes jelzıt.

2
Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a történeti
tudományok körébıl. Új Sorozat 100. Bp. 1998. 13–14.

5
 A nobilis titulus elterjedése összefüggésbe hozható a fentebb leírtakon túl a
tatárjárást követı, IV. Béla nevéhez köthetı hadszervezeti reformmal, amelynek célja
egy modernebb hadsereg kialakítása volt, és emiatt a nemes jelzı kapcsolódhatott a
nehéz fegyverzető, páncélos katona megjelöléséhez is. A hadsereg átalakításának
elızményeivel kapcsolatban Mályusz a XI–XII. századtól kezdve vizsgálta a magyar
haderı jellegét, és a harcosok társadalmi összetételét: a kezdeti szabad harcosok által
alkotott magyar hadsereg a letelepült életmódnak köszönhetıen mind összetételében,
mind jellegében megváltozott. Ennek a változásnak az oka az volt, hogy a függı
viszonyba került, lesüllyedt szabad magyarok már nem tartoztak a haderı kötelékébe,
így a szolgálataikat a nyolc dénáros hadiadóval kellett megváltaniuk. Az új társadalmi
szerkezethez hasonlóan a vezetı szerepet a katonák között a nagybirtokosok tartották a
kezükben, akik anyagi helyzetükbıl fakadóan a páncélos hadviselés elsı képviselıi
lettek. A sereg nagyobb hányadát képezték a földesurak, vagy a király szolgálatában
álló milesek, akiket Mályusz a harcos serviensi réteg elıdjeiként aposztrofált, és akik
szerinte könnyőfegyverzető harcosok voltak. A nehézfegyverzető alakulatok sorát az
uralkodók már egészen korán igyekeztek bıvíteni, azonban a serviensek és a nemes
várjobbágyok között csak a tatárjárás után jelent meg a páncélos fegyverzet, és akkor
sem terjedt el széles körben, elsısorban anyagi nehézségek miatt.
A tatárjárás után könnyebbé vált az út az egységes nobilis réteg kialakulásához,
ugyanis az új birtokadományok révén a serviensek már képesek voltak az elıkelıbb,
páncélos fegyverzet elıteremtésére, és hasonló lehetıségek elıtt álltak a várjobbágyság
vagyonosabb képviselıi is, akik a hadi érdemeik miatt szintén elnyerhették a nemes
jelzıt. A katonai reformok és az új társadalmi viszonyok hatására Mályusz Elemér
szerint azonos fegyverzető és megközelítıleg hasonló életmódú rétegek éltek együtt,
akik közül az alacsonyabb státuszúak arra törekedtek, hogy a magasabb jogállásúak
helyzetét elérjék. A királynak azonban nem volt érdeke a túl széles körő nemesítés,
hiszen nem tudott volna megfelelı ellenırzést gyakorolni az új tömegek felett, így végül
nemessé csak a serviensek és a várjobbágyok válhattak. Az összeolvadás
eredményeként, területenként eltérı idıben megszületett a nemesi vármegye, amelynek
elsı lépéseként a serviensek az önálló kormányzat és a saját bíráskodási jog
megszerzésére törekedtek. Az 1232-ben kelt kehidai oklevél már tájékoztatott a
bíráskodási jog kiváltságának megszerzésérıl, azonban ekkor még nem állt megfelelı

6
hatalom a serviensek rendelkezésére, hogy az ítéleteiknek érvényt szerezzenek. Ehhez a
király segítségére volt szükségük, így alakult ki végül ispán bírótársakkal való
ítélkezése. A köznemesség létrejöttéhez vezetı úton Mályusz szerint a szórt nemesi
birtokrendszer és az új nemesi vármegye szervezete jelentette a különbözı, nobilis–
réteg felé törekvı, hasonló életmódú társadalmi csoportok számára az olvasztótégelyt. 3
A polgári történetírás nagy alakjai közül Bónis György (1914–1985)
jogtörténész 1936-ban szerzett jogi diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen,
majd a Kolozsvári Egyetem jogi karának tanára volt, levéltári kutatásokkal foglalkozott.
A Hőbériség és rendiség a középkori magyar jogban címő munkájával hiánypótló, ám a
saját korában csak kis példányszámban megjelenı mővet hozott létre. Mővében a
középkori magyar társadalom struktúráit, a feudalizmus és hőbériség kialakulását,
valamint a magyar rendiség különbözı rétegeit vizsgálta törzsi–nemzetiségi
viszonyoktól kezdve a teljes középkoron át, és az elemzésében a felsı társadalmi
rétegektıl kezdve eljutott egészen a helyi nemesi csoportokig. Az államalapítás elıtti
idıszakban a társadalom alapvetı összekötı elemének a nemzetiségi és nagycsaládi
keretek vérségi kötelékét tekintette, ezek a vér szövetségén túl jogi közösséget is
jelentettek. Ezek a körülmények a közös, osztatlan földtulajdonlásban jelentek meg
leginkább: az egyenes ági rokonságon túl, még az úgynevezett osztályos atyafiak is
jogot formálhattak a közös birtokra, ugyanis a birtokok eladása vagy elzálogosítása elıtt
kötelezı volt kikérni a véleményüket. A társadalmi szervezet magasabb fokának a törzsi
tagozódást tartotta Bónis, amelyet véleménye szerint a honfoglalás elıtti török etnikai
hatás alakított ki, a vérrokonság tudata pedig az évszázados együttélés során jött létre,
és ezt főzte szorosabbra a vérszerzıdés. 4
A modern, európai állam kialakulására rátérve a királyi hatalom vizsgálatát
végezte el a szerzı, az uralkodó hatalmát nemcsak világi, hanem egyházi szempontból
is áttekintette, amelybıl az derült ki számára, hogy a király a defensor christianitatis
szerepét is magára öltötte. Ebbıl fakadóan a fıpapi kinevezéseknél jelölı, korlátozó és
tisztségrıl letevı hatáskörrel is rendelkezett a király, és az állam kezdeti idıszakában az

3
Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. In: Századok 76 (1942) 275–305., 407–434.
4
Bónis György: Hőbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár 1947. 63–87.
(Továbbiakban: Bónis 1947.)

7
egyház bírája is maga az uralkodó volt. A király volt az egyedüli törvényhozó hatalom,
a legfıbb bíró és egyben az ország kormányzója is, a tisztviselık csak a királyi bírói
hatalom részesei lehettek. Az ország fıtisztviselıi a királyi udvarból kerültek ki, a
fıpapi és fınemesi réteg pedig csak itt volt megtalálható, az elıkelı hívek bírája így
személyesen az uralkodó lehetett. A királyi vármegyével együtt kialakult az adott vár
köré szervezett királyi tisztviselık és várnépek alárendelt közössége. Az új
államberendezkedést a neves történész véleménye szerint nem hőbéri, hanem
patrimoniális jellegő rendszernek tekinthetjük, amely megırizte pogány karizmatikus
vonásait, ugyanis a szolgálat nem a birtokhoz, hanem a személyhez kötıdött, és nem
öltött szerzıdéses formát sem.
Bónis György az országos rendek közül elsıként a fıpapi–papi renddel
foglalkozott, úgy vélte, hogy az új rend megjelenése a kereszténység terjedésével állt
összefüggésben, így már az államalapítás elsı évtizedeiben jelen volt Magyarországon.
A fıpapi rend kialakulása szoros kapcsolatban volt a királyi invesztitúra elleni
küzdelemmel, úgy vélte, hogy a királyi familia bomlását a fıpapok indították meg,
azzal, hogy a király bíráskodása helyett egyre inkább a pápai bírói jogkör
kizárólagosságára törekedtek. A papság felsı rétegeit követıen rövid idın belül
megindult az alsópapság renddé szervezıdése is. A királyi udvar másik fontos
csoportját a fıurak alkották, akik az államiság elsı századaiban a születési és hivatali
fınemesség összeolvadásából jöttek létre. Elnevezésük az idık során sokszor változott,
kezdetben gyakran használták nobilis jelzıt, azonban ennek megjelölésnek az alsóbb
néprétegek közötti elterjedése után, a baro titulus használata vált általánossá a
fınemesek között. A királyi környezet elıkelıinek számítottak a király tanácsosainak,
ık viselték a legfontosabb tisztségeket, és azt a törekvésüket is siker koronázta, amely a
méltóságok és a fınemesi rang örökölhetıvé tételét célozta meg. A fınemeseknek nem
alakult ki egységes chartájuk, ellentétben a társadalmi ranglétrán utánuk következı
köznemesekkel, akik Bónis véleménye szerint úgy tettek szert a királyi szolga
megnevezésre, hogy csak a király volt az uruk, a királyi kegy pedig szolgálatra kötelezte
ıket. Az idık során egyre több liber került kapcsolatba a királlyal, akik az udvarba való
bejárásuk miatt a király személyes bírói jogköre alá tartoztak. Ezek a viszonylag elıkelı
rétegek jogi kiváltságok megszerzését és rögzítését tőzték ki célul. A szerzı szerint ezek
a következık voltak: külön bíráskodás, személyes szabadság, pénzügyi és hadi terhek

8
csökkentése, a descensus szabályozása, a különbözı kötelezettségek alóli
kedvezmények, illetve a tulajdon és ehhez kapcsolódóan az öröklés biztosítása volt.
A serviensi réteg kapcsolatát az uralkodóval a királytól kapott birtokadományok
ellenére sem tekintette hőbéres viszonynak Bónis, aki úgy vélte, hogy az adomány a
hőség eredménye volt, és ezen kívül nem vártak el az adományozottól mást az
uralkodók. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a hőtlenség nagyon súlyos
következményekkel járt, ilyen esetekben a vagyoni elkobzás minden ingó vagy ingatlan
jószágra kiterjedt. A szerzı véleménye szerint a köznemesség az 1267. évi decretumtól
kezdve tekinthetı rendnek, az ezt megelızı idıszakban csak a nobilis réteg
egységesülése ment végbe, a hasonló életmódot folytató és gazdasági helyzető
társadalmi csoportok között. A XIII. század végén a nemesi megye létrejöttével egy új
közösségi tudat is kialakult, amely magában foglalta a felelısségérzetet a megye, a
király és az állam iránt is, az úri egzisztencia, valamint a közös hívatás pedig egy
egységes rendi gondolat létrejöttéhez vezetett.5
Bónis György ezt követıen az állam hőbéri viszonyait tekintette át, amelynek
keretein belül megvizsgálta az egyházi nemesek helyzetét mind a világi nemesek, mind
pedig a hőbéri viszonyok vonatkozásában. Az egyházi nemesek nem tartoztak az
országos nemesek közé, személyes szolgálataikon túl pénzbeli és terménybeli
szolgáltatásokra is kötelezte ıket az egyházi földesuruk. Bónis úgy fogalmazott, hogy
az egyházi nemesek egyfajta hőbéri csökevényt képeztek, akik az egyházi birtokokon
rendet alkottak és ott volt beleszólásuk az ügyekbe, saját környezetükben pedig
utánozták a világi nemesi intézményeket. A nemesítı okleveleik hasonlítottak a hőbéri
szerzıdésekre, amelyekben a dominus a megélhetést biztosító földadományt adta, a
nemes szolgálataiért és a hőségéért cserébe.
A hőbéri viszonyokkal kapcsolatban a familiaritás intézményét is vizsgálta
Bónis, amelyet patrimoniális rendszerként határozott meg. Úgy gondolta, hogy a XIII.
században már megfogalmazódott a szabad szolgálatvállalás joga, amelynek
eredményeként minden földesúr dominus lehetett. Bónis szerint már az 1298. évi 33.
törvénycikk is megjelent ez a jog, amely eskü letevéséhez kötötte ezt az új viszonyt. A
familiáris kapcsolatok kialakulására jellemzı volt, hogy az esküt ritkán erısítették meg

5
Bónis 1947. 93–142.

9
írásban, erre ugyanis nem volt szükség, hiszen a megállapodást felbontani közös
megegyezéssel lehetett, a familiáris eltávozását pedig nem volt megtiltható. A létrejövı
kapcsolatrendszerben a familiaritás személyhez kötıdött, így az ilyen viszonyban álló
családok között szoros, bensıséges kapcsolat és szolidaritás alakulhatott ki. A
familiaritás mindkét félre kötelezettségeket rótt: egyrészt a familiáris hőséget és
szolgálatot fogadott, amely állhatott birtokkezelésbıl, fegyveres szolgálatból, erkölcsi
és anyagi károk viselésébıl, udvari szolgálatokból, vagy akár az úrért való
önfeláldozásból is. A dominus ezekért cserébe vállalta a familiáris védelmét és kegybe
fogadását, kiváltását egy esetleges fogságból, képviselte a bíróságon, adományt adhatott
neki vagy örököseinek. A familiaris egyúttal a dominus joghatósága alá került, amely
mind helyi, mind országos ügyekben kötelezettségeket rótt rá, ezenfelül a katonáskodási
feladatait is az ura zászlaja alatt kellett teljesítenie. Bónis a helyi nemesség körei közül a
horvát–szlavón prediálisokat függésbıl kiemelkedı kondicionális, de nem országos
nemesekként írta le, akik szerinte szintén patrimoniális viszonyrendszerben
helyezkedtek el. 6

Az Árpád–kori társadalom marxista megközelítése

A marxista történelemszemlélet fénykorát hazánkban, az ötvenes években érte,

ebbıl az idıszakból Molnár Erik és Lederer Emma egy–egy fontos mővén keresztül
kívánom bemutatni az ekkor uralkodó nézeteket a középkori magyar társadalomról.
Molnár Erik (1894–1966) ügyvéd végzettségő, kétszeres Kossuth-díjas, politikus–
történész volt, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének az
igazgatói posztját is betöltötte. A honfoglalás elıtti magyar társadalmat
vadászkorszakra, illetve pásztorkorszakra bontotta, ez utóbbiban úgy vélte, hogy
megjelent a nemzetségi szervezet, amelyhez a nagycsaládi kötelékek meggyengülése
vezetett. A nemzetségfı tekintélyét vallásos hiedelmekhez is kötötte, és úgy gondolta,
hogy ık a vagyonszerzés miatt folyamatosan háborúztak egymással. A magasabb szintő
törzsi szervezıdést haszonszerzési, alkalmi szövetségnek tekintette. A társadalmi
szervezet következı lépcsıfokának a nomád birodalmat tartotta, amelyet kezdetleges

6
Bónis 1947. 143–275.

10
osztályállamként és kizsákmányoló szervezetként aposztrofált, és úgy gondolta, hogy
ennek az államnak az élén álló vezetı réteg nem török etnikumú csoport volt.
Az államalapítással kapcsolatban Molnár Erik az osztályrendszer és a
kizsákmányolás kialakulását és megerısödését vizsgálta a királyság kezdeti
szakaszában. Az új rendben Molnár szerint a „dolgozó szabadok” a földbirtokokkal
együtt más tulajdonába kerültek, ott dolgozhattak, ahol akartak. Szent Istvánt egyenesen
azzal vádolta a marxista történész, hogy a magyar embereket szolgaság alatt hagyta, és
hozzá hasonlóan a késıbbi királyok a saját vagyoni jogaikat védték, nem pedig a
szabadok jogait. A szabadok a király felé hadkötelezettséggel tartoztak, akik pedig nem
tudták ezt végrehajtani adót kellett, hogy fizessenek. Az osztályrend megszilárdulásához
vezetı tényezık között nagyon fontosnak tartotta az örökletes adománybirtokokat,
ugyanis véleménye szerint így a nép, a szabad magyarok alávetett osztállyá váltak, a
munka kényszerített kötelességük lett. Fölöttük állt a társadalmi hierarchiában egy
elkülönült vezetı réteg, amely a királyi kíséret tagjaiból és a megyei szláv vitézekbıl
állt, a királyhoz pedig személyes hőség kötötte ıket. Az állam, Molnár Erik
értelmezésében, megteremtette a büntetıjogot, azért, hogy az alávetett szabadokat
meggyalázza büntetéseivel, úgy vélte, hogy az ugor korszakban a bőnözés sem volt
olyan mértékő, mint az államalapítás idején. Az államhatalom létrehozta maga számára,
a dolgozóktól elkülönült fegyveres erejét.
Az új társadalmi rétegek közül a jobbágyságot birtokos, de teljesen jogtalan
osztályként jellemezte, akik személyükben az uruk függésében helyezkedtek el, egyedül
a szabad költözködés jogát tarthatták meg. A jobbágyság egy csoportját a felszabadított
rabszolgákban látta, akiknek a többsége szerinte idegen eredető elem volt, számuk a
XII. századra csökkent Magyarországon. Felszabadításuk elsısorban az egyház érdeke
volt, mivel a földesuraktól ajándékként kívánták megszerezni a szolgákat, ugyanis
rabszolgaként összeférhetetlen lett volna az eredeti státuszuk az új helyzetükkel. Az
alávetett jobbágyság terhei rögzültek, a kialakult az örökös jobbágyság intézménye, ezt
a réteget többségében a meghódított ıslakók alkották, és több állandó csoportjuk volt,
amelyeket az uruk különbözı igényeinek kielégítésére rendeltek, és szolgálati típus
szerint hoztak létre. Nem ragaszkodhattak a korábban teljesített szolgálataikhoz a
jobbágyok, hiszen az uruk személyéhez voltak kötve, földjeiket nem, de ingóságaikat
birtokolhatták és hasonló státuszú személlyel szabadon házasságot köthettek.

11
 Az örökös jobbágyoktól különbözı csoportot alkottak a szabad jobbágyok
Molnár szerint, úgy vélte, hogy közéjük tartoztak az urak függésébe került szabad
magyar „dolgozók”, a szolgálatba lépett külföldiek, akik szabad munkavállalóként,
felbontható szerzıdéses viszonyban álltak uraikkal, és szabad földbirtokot is
szerezhettek. A jobbágyokat gyakran kötelezték fuvarozásra, illetve ipari, elsısorban
kézmőves szolgálatra is. A lesüllyedı rétegek hadi kötelezettsége nem szőnt meg,
hiszen ezentúl uruk alá rendelve, megyei csapatokban kellett, hogy hadba vonuljanak.
Molnár szerint az elnyomott osztályok feletti uralkodó rétegek két csoportból tevıdtek
össze, akiket aszerint különböztetett meg, hogy milyen fegyverzetben teljesítették hadi
kötelezettségüket: a költséges páncélos harcmodort folytatók alkották a felsı, míg a
könnyőfegyverzető, lovas íjászok az alsó rétegeket. A kizsákmányoló osztályhoz
tartozott még az egyház is, amely a történész megfogalmazása szerint folyamatos
birtokgyarapodásra törekedett, és a kereskedelem, illetve a pénzügyek terén is egyre
nagyobb hasznot kívánt húzni, és ezzel kapcsolatban végül sikerült megszerezniük a só
kereskedelmének monopóliumát is.
Molnár Erik eszmerendszerében különösen fontos pontként jelent meg a szláv
befolyás kérdése, amelyhez véleményem szerint egészen egyoldalúan viszonyult. Erre
példaként azt hoznám fel, hogy az általa egyébként elítélt osztályviszonyok
kialakulásához úgy gondolta, hogy elengedhetetlen volt a szláv befolyás, mégis negatív
hangnemet még itt sem ütött meg a szlávokkal kapcsolatban. A marxista történész
véleménye szerint a társadalom és az állam valamennyi szegmensét áthatotta a
honfoglalás idején itt talált szláv népesség hatása. Egyrészt felülmúlták a magyarságot
tudásban a gazdálkodás terén is, Molnár ugyanis a X. századi a magyarokról, mint
pásztorkodó néprıl gondolkodott. Szerinte a magyarság csak a XII. századra jutott el
ekés földmővelés szintjére, és ehhez, ahogy Molnár nevezi a barbárság felsı fokához, a
magasabb rendő termelési módhoz Szent István és Géza erıszakos politikája vezetett el.
A földmőveléshez hasonlóan a kézmőves ipart is idegen eredető elemekhez, elsısorban
a szlávokhoz kötötte Molnár Erik, és véleménye szerint az általuk okozott
termelıerıbeli fejlıdés hozta létre az ipari tevékenységet folytató, faluközösségbıl
kiszakadt, fıleg szlávok által lakott mezıváros alapját is.
A magyar–szláv kapcsolatokat már a honfoglalás elıtti idıktıl követte, a
magyarokkal kapcsolatban leírta, hogy rátörtek a szlávokra, és egyrészt rabszolgaként

12
elhurcolták, másrészt súlyos terményjáradékra kényszerítették ıket, utóbbiak közé azok
tartoztak, akik hajlandóak voltak behódolni. A honfoglalást követıen hasonló módon
jártak el az itt talált szlávokkal is, akik Molnár szerint megtartották önkormányzatukat,
így a szláv vármegye a dunántúli területeken megmaradt, a társadalom alsó szerkezetét
pedig érintetlenül hagyták. Mivel a magyarok elsısorban ezen a területen telepedtek le,
ezért Molnár egyértelmőnek tartotta, hogy a vármegye szervezetét egy az egyben a
szláv népességtıl vette át a magyarság. A vármegyét vezetı ispán szintén szláv maradt,
de beilleszkedett a magyar vezetı rétegbe, a fıúri osztály tagjává vált, és ı
gondoskodott a szláv népek adóinak behajtásáról. Molnár szerint a szlávok nemcsak a
vezetı rétegben játszottak fontos szerepet, hanem a haderı jelentıs részét is ık adták. A
magyarokkal szemben nagy mőveltségi fölényben álltak, és ezen csak fegyverrel tudtak
úrrá lenni a honfoglalók. Az országban található várakhoz sem kötött magyar befolyást
a szerzı, úgy gondolta, hogy az itt található várak szláv építésőek voltak, mivel a
magyar népesség nem értett ehhez a foglalkozáshoz. Az ilyen központokba bekerült
vezetık szláv környezetben éltek, és maguk is elindultak az elszlávosodás útján. Az
alsóbb társadalmi rétegekkel kapcsolatban Molnár Erik úgy vélte, hogy már a X. század
végétıl elindult a két etnikum közötti egybeolvadás folyamata, mivel a hazai szlávok
vették át a magyar nyelvet, ezért a magyarságnak jelentısen felül kellett múlni ıket
létszámban. Molnár Erik gondolatmenetében végül eljutott odáig, hogy a törzs- és
nemzetségfık hatalma az itt talált szlávokon alapult, és az uralkodó osztályok
kizsákmányolása ellenük irányult.7
A marxista történetírók közül az államalapítást követı idıkkel foglalkozott
Lederer Emma (1897–1977), aki a Budapesti Tudományegyetemen szerzett történelem-
latin szakos diplomát, majd 1923-ban doktorált gazdaságtörténetbıl, 1950 és 1969
között az egyetem tanszékvezetı egyetemi tanára volt. Lederer a feudalizmus
magyarországi kialakulását vizsgálva, úgy gondolta, hogy már a Géza fejedelem
kíséretében lévık birtoka is feudális jellegő volt, de ekkor léteztek még a feudális
rendbe nem illeszkedı közös legelık is. A tulajdonviszonyokat és a hőbéri
berendezkedést vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a földtulajdon sohasem volt

7
Molnár Erik: A magyar társadalom története az ıskortól az Árpád-korig. Bp. 1945., 1949. 41–87., 96–
174., 184–193., 248–306.

13
állami monopólium, noha a területek többsége a központi hatalom kezére jutott, de az
egyház és a világi urak is jelentıs adományokra tettek szert, az ısi szállásbirtokok
egybeolvadtak a hőbéri birtokokkal. A milesek földjeivel kapcsolatban szintén azon az
állásponton helyezkedett el, hogy hőbéri jellegőek voltak, hiszen tulajdonosaik függı
viszonyban álltak világi urakkal vagy a királlyal. Lederer szerint a feudális földtulajdon
monopóliumához több lépcsın keresztül vezetett az út, szerinte egyrészt a királyi
birtokok gyarapodtak a levert törzsfık területeinek megszerzésével, másrészt az ısi
foglalók birtokai feudális jellegőek lettek, végül pedig kialakultak az egyházi és világi
adománybirtokok. A feudális birtokok térhódításával párhuzamosan folyt az uralkodó
csoportok harca az hatalomért, Lederer úgy fogalmazott, hogy egyrészt a királyok
törvényekkel igyekeztek szabályozni a szolgák viszonyait, másrészt az uralkodó osztály
kiharcolta saját jogaik írásba foglalását. 8
A szerzı leginkább egyházellenes szemszögbıl tekintett a társadalmi
változásokra, úgy vélte, hogy a szabadok alávetésének az egyház állt az élén, azáltal,
hogy igyekezett írásba foglaltatni birtokadományait, és legfejlettebb gazdálkodóként
megállapította a nép kötelezettségeit, ezzel szemben a „szegény paraszt” nem
állapíthatta meg jogait. Az egyház mellett, Lederer szóhasználatával élve, az
arisztokrácia is kisajátította a legelıket, így szorítva vissza a szabad pásztorokat,
akiknek egy része birtokos lett, egy másik csoportja a pogány lázadások tömegét adta,
végül egy harmadik részük maga is áttért a földmővelésre. A különbözı jogállások
kapcsán a liber fogalom változását szemléltette a szerzı, véleménye szerint már a
kezdetektıl fogva a szabadok is lesüllyedhettek a servusok szintjére, ráadásul a miles
kategória alatti szabadok jogállása, elsısorban gazdasági helyzetük miatt bizonytalanná
vált, Könyves Kálmán idejében már a katonáskodásra anyagilag képtelen rétegek
dénáradót fizettek, a XII. századra a liberek az uruktól függı, szolgáltató rétegek lettek.
A szolgák és a libertinusok között alig talált különbséget Lederer Emma, mindkettıt a
földhöz kötött jobbágyok csoportjába sorolta, és úgy vélte, hogy egyedül a szabad
költözés joga különböztette meg a két réteget egymástól. 9

8
Lederer Emma: A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Bp. 1959. 13–30. (Továbbiakban: Lederer
1959.)
9
Lederer 1959. 31–93.

14
 A vármegyékkel kapcsolatban úgy vélte, hogy a frank–szláv egységbe
illeszkedtek, központjaik nem voltak szilárdak, mint ahogyan birtokszervezetük sem.
Közigazgatási szempontból a megyével kapcsolatban megkülönböztette a castrum,
vagyis a közvetlen vár és földjei, illetve a tágabb értelmő comitatus fogalmát. A XIII.
századra az uralkodói földek eladományozása miatt a királyi birtokszervezet felbomlott,
a százados–tizedes beosztás is háttérbe szorult, elsısorban azért, mert a régi, ehhez
kötıdı katonai szolgálat is hasonló utat járt be. Véleménye szerint a XIII. századi
királyi népek teljesen összekeveredtek, a várjobbágyok alá akarták vetni a várnépeket,
az udvarnokok vezetıi szintén el akartak különülni a többiektıl, a földközösség
továbbélése mellett általánossá vált az együttes adományozás. Lederer leginkább az
egyházi birtokosok viselkedését tekintette kizsákmányolónak, úgy gondolta, hogy a
nagybirtokok kiépítésében vezetı helyet foglalt el a klérus, akik összefogták a
kóborlókat, a lesüllyedni nem akarókat elüldözték földjeikrıl, a földnélküliek pedig
szolgálatra kényszerültek. Az egyház túlszárnyalta az elnyomásban a többi birtokost,
rabszolgák helyett ugyanis birtokjáradékkal adózó alávetett réteg megszerzésére
törekedett, elıírták a szolgáltatásokat és a járadékok mértékét, és ha ez utóbbiakat nem
sikerült megtermelni, akkor a szolgáltatásra kötelezetteknek meg kellett ezeket
vásárolni. 10
A korszak történészei közül fontos megemlíteni Molnár Józsefet (1930–1974),
az ELTE egykori tanársegédjét is, aki a királyi megyeszervezet felbomlását vizsgálva
elızményként a XIII. században betetızı féktelen királyi birtokadományozásokat jelölte
meg. A tényleges felbomlási folyamatot két fı tényezıre vezette vissza: az egyik ok
szerinte a „feudális anarchia”, vagyis a birtokviszonyok kuszasága volt, amely egyfajta
külsı hatásként jelent meg, a másik, belsı bomlasztó oknak pedig a megyén belüli
ellentmondások kiélezıdését tartotta. Ennek a folyamatnak a részeként a tehetısebb
várjobbágyok igyekeztek a várföldjeiket kisajátítani, nemessé tenni, illetve földjeiket a
várnép többi tagjától elhatárolták. A megyerendszer bomlásának felgyorsulását az 1250-
es évek végére 1260-as évek elejére helyezte. Véleménye szerint a vármegye a XIII.

10
Lederer 1959. 93–208.

15
század hetvenes éveire szinte teljesen eltőnt, amelyre bizonyítékként többek között a
várjobbágyok familiáris viszonyba állását hozta fel.11
Az ötvenes évek magyar történetírásán nem lehet azonban úgy túllépni, hogy ne
tennénk említést a nem marxista irányvonalat képviselı Váczy Péterrıl (1904–1994), a
Budapesti Tudományegyetem egykori tanáráról, aki a Századokban megjelent
tanulmányában elsısorban a középkori társadalom életmódját vizsgálta meg, mintegy
kritikaként válaszolva Bónis György István király címő könyvére. Váczy az anyagi
kultúrával kapcsolatban az ısi lakhatási viszonyokat, öltözködést, közlekedési
lehetıségeket vizsgálta a régészet, a történeti források és a nyelvészet segítségével. Úgy
vélte, hogy a társadalmi rend a XII. századig csak kisebb változásokon esett át, az ısi
foglalkozások továbbéltek a megtelepedés keretein belül is, a magyar társadalom pedig
pásztorjellegő nép maradt, ám a magyarok nem idegenkedtek a földmőveléstıl és nem
tekintették lenézıen erre a foglalkozási ágra, az itt talált szlávokat pedig nem vetették
egytıl egyig szolgaságra, hanem csak azokat, akik fegyveresen ellenálltak nekik. Váczy
szerint a nomád pásztorkodás még Könyves Kálmán korában is fennállt, ugyanis az
ország, ha nem is a sztyeppei méretekben, de legelıkben gazdag terület volt, ez pedig
kedvezett a rideg állattartásnak. Váczy úgy gondolta, hogy a földbıség nyújtotta
lehetıségek, és az ország kiváló adottságai miatt alakulhatott úgy, hogy a nomád, harcos
pásztorok a zsákmányért, és nem a megélhetésért harcoltak. Véleménye szerint a
vezérek nem tehették rá a kezüket a teljes zsákmányra, hanem annak csak egy jelentıs
részét vehették birtokukba, de a zsákmányból minden résztvevınek jutott, a
kalandozásokban pedig elsısorban a déli és nyugati határ mentén élı törzsek vehettek
részt.
Váczy szerint a Szent István állama egy olyan válságból született, ami a törzsi
szervezet felbomlásából indult ki és több központja is volt, ezek közé tartozott Gyula és
Ajtony területe is. A várispáni szervezet kiépülése kapcsán azt az álláspontot képviselte,
hogy nemcsak az Árpádok területén ment végbe ez a folyamat, hanem az ország
egészére kiterjedt. A vármegye eredetével kapcsolatos szláv elméletet ingatagnak
tartotta a szerzı, úgy gondolta, hogy a magyarság már a honfoglalás elıtt

11
Molnár József: A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korában. In: Hadtörténelmi
Közlemények 6. (1959) 236–252.

16
megismerkedhetett a várépítés technikájával a Fekete-tenger közelében, de
megjegyezte, hogy ez a tény nem lehetett akadálya, hogy a Kárpát-medencében
valamilyen idegen hatás is közrejátsszon az új közigazgatási szervezet kialakulásában.
A megye általános közigazgatási jellege mellett foglalt állást, és úgy gondolta, hogy
Szent István az egész országra kiterjedı megyeszervezetet hozott létre, amelyhez a
püspökségek már a kezdetektıl igazodtak.
A törzsi szervezet mellett a nemzetségi kapcsolatok bomlása is megindult, a
jogban nem elsısorban nemzetségi elvek, hanem új szempontok érvényesültek. A
nemzetségi szervezet felbomlásával együtt megszőnt az a rendszer, amely a
gyengébbeknek viszonylagos védelmet nyújtott, ezt az új kiszolgáltatottságot pedig csak
tovább erısítette az egyházi térítés hatása. Az új államszervezetben azonban nem
minden szabad vesztette el a függetlenségét, a liberek megtarthatták jogállásukból
fakadó kiváltságaikat akkor is, ha egy földesúr szolgálatába álltak. Váczy úgy vélte,
hogy a liberek, libertinusok és a servusok helyzete földesuranként eltérı lehetett, és
mivel a servus–liber terminusok közötti ellentét még a XII. században is fennállt, ezért
nem fordulhatott elı, hogy ekkorra már kialakult volna egy egységes jobbágyosztály.
Váczy véleménye szerint a nemesek, már a honfoglalás elıtt is a társadalom élén álltak,
a társadalmi ranglétrán alattuk elhelyezkedı milesek szabadon szerzıdı állapotú réteget
alkottak, míg a várjobbágyok, a magánbirtok vitézei a földesurak alá tartoztak, adták,
vették ıket. 12

Az Árpád–kori társadalom Heckenast Gusztáv és Györffy György tollán

Az Árpád–kori társadalom kutatásának, az eddig tárgyalt történészekhez képest,

másfajta megközelítését képviselte Györffy György és Heckenast Gusztáv, akik
történeti vizsgálataik során a helynevekre támaszkodva kívánták rekonstruálni a
középkori magyar társadalom és a magyarság történetét. Heckenast Gusztáv (1922–
1999) Kossuth-díjas történész, az MTA Történettudományi Intézetének kutatója 1970-
ben megjelent Fejedelmi szolgálónépek a korai Árpád-korban címő könyvében a
foglalkozást jelölı helynevek felhasználásával kívánta bemutatni a magyar történelem
alakulását és a középkori társadalom szerkezetének változásait.

12
Váczy Péter: A korai magyar történelem néhány kérdése. In: Századok 92 (1958) 265–345.

17
 Heckenast a munkája elsı részében különbözı birtoktípusokon és szervezeti
egységeken keresztül kívánta a foglalkozást jelentı helynevek keletkezését és kezdeteit
megvilágítani. Az erdıispánságokkal kapcsolatban megjegyezte, hogy a
foglalkozásnevek településnévként itt fordultak elı a legsőrőbben a XII. században,
olyanok, mint a daróc, a halász, a hódász vagy az ardó, vagyis ez erdıóvó. Heckenast
megjegyezte, hogy a foglalkozás csak akkor vált egy adott település elnevezésévé is, ha
a terület elsı megszervezésével egy idıben jött létre, tehát a település magával a
szervezési központtal azonos korú. A vizsgálatát tovább folytatva a szerzı a Szent
István kori megyék számát negyvenötben határozta meg, és a településneveket
áttekintve arra a következtetésre jutott, hogy a foglalkozások neve megyénként eltérıen,
egyenetlenül oszlott meg. Ott fordultak elı sőrőbben, ahol az Árpádok már a X.
századtól jelen voltak, és az elterjedésük István uralkodása idején ugrott meg leginkább,
ugyanis a központi hatalom fokozatos kiépülésével együtt a szolgálattípusokról
elnevezett települések száma is növekedett. Az ilyen helynevek többsége a királyi
magánbirtokok közelében helyezkedett el, illetve a várispánsági székhelyek mellett is
növekedett az elıfordulási arányuk, ezek közül is kiemelkedtek a csitár, valamint a
daróc elnevezéső falvak.13
A X. századi magyar történelem írott forrásokból ránk nem hagyományozódott
részét Heckenast szintén a helynevekbıl próbálta kikövetkeztetni. Úgy gondolta, hogy
Kurszán a IX. század végén szerezte meg a mai Óbuda környékét, Géza fejedelem
korában pedig Esztergom lett a központ, míg Székesfehérvár fontos szerepkörét csak a
X. század utolsó harmadában nyerte el. A fejedelmi központot, a nomád népekre
jellemzı tulajdonságként, nem tekintette állandónak, és a fejedelmek, valamint a
hercegek nevének településnévként való elıfordulásából igyekezett fényt deríteni a
magyar történelem e homályos idıszakára. Heckenast a tulajdonnevek és a foglalkozást
jelentı településnevek vizsgálatával igyekezte kikövetkeztetni, hogy hogyan nézhetett
ki a fejedelmek névsora, kik voltak a hercegek és hol feküdtek az uralkodói székhelyek,
illetve a hercegi központok. Heckenast két dukátusi területben gondolkodott, amelyek
Biharban és Nyitrában helyezkedtek el, a fejedelmi központ pedig többször is

13
Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálónépek a korai Árpád-korban. Értekezések a történeti
tudományok körébıl. Új Sorozat 53. Bp. 1970. 15–32. (Továbbiakban: Heckenast 1970.)

18
elköltözött. Úgy vélte, hogy Árpád után Jutas lett a fejedelem, Jutast Fajsz követte, a
hercegi címet pedig az uralkodása idején Tas és Taksony birtokolta. Taksony
fejedelemként Veszprém környéke helyett a Duna bal partja mellé helyezte át a
székhelyét, amelyet a szerzı Pestben jelölt meg. Géza vette át Taksonytól a hatalmat, és
székhelyét 970 körül Esztergomba helyezte át. Géza korában az egyik törvényes
örököst, Koppányt háttérbe szorították, és a bihari dukátus helyett a somogyi területeket
kapta meg, míg Géza fia, István a nyitrai dukátusban töltötte az örökösi éveit.14
A szerzı a foglalkozásokon alapuló települések kialakulásával, vagyis a
szolgálat szerinti letelepítéssel kapcsolatban megvizsgálta a szervezet eredetét is.
Heckenast az általános vélekedéssel szemben nem szláv eredetőnek tartotta ezt az
intézményt. Azt biztosnak gondolta, hogy nem Szerbiából származott a szolgálat
szerinti letelepítés mintája, a cseh példát viszont már közelebbinek érezte a magyarhoz,
hiszen mindkét rendszer a X. században alakult ki. Ugyanakkor véleménye szerint nem
nagymorva eredető intézményrıl volt szó a magyaroknál, mégpedig azért, mert a
magyar foglalkozásnevek leginkább déli szláv eredetőek, míg a cseh elnevezésekkel
kevés volt az egyezés. Heckenast azon a véleményen volt, hogy a szláv hatás a
mindennapi életben játszhatott fontos szerepet, de várszervezetük nem maradt fenn, így
a nagyobb struktúrák létrehozásában már nem volt jelentıs a hatásuk. Mind a cseh, a
lengyel, mind a magyar szolgáltatói rendszer hasonló szinten állt, és sajátos igényekhez
kellett, hogy igazodjanak, az államot a kizsákmányolás kényszere hozta létre, amely
gyakran társult erıszakos telepítésekkel is. Heckenast véleménye szerint a magyarság
hagyományaiban már korábban is létezett a szolgáltatásra kötelezett települések
rendszere, amelyet az új körülményekhez igazodva alkalmaztak a Kárpát-medencében.
Heckenast a foglalkozásnevekbıl a szláv-magyar együttélésre vonatkozóan is
megpróbált következtetéseket levonni, véleménye szerint a szláv eredető szavaknál
nehéz meghatározni, hogy már korábban, a honfoglalás elıtt honosodott szóról, vagy
azután átvett kifejezésekrıl volt-e szó. A szolgáltató csoportok elnevezését vizsgálva azt
a következtetést vonta le, hogy a szolgák között nem volt etnikai megkülönböztetés, és
jogilag azonos helyzetben voltak. A szolgáltatók tizedes, százas rendszerbe kerültek
beosztásra, általában az adott királyi szervezetnek alárendelve, földhöz kötésük örökös

14
Heckenast 1970. 32–51.

19
volt. A rendszer egészen addig maradt fenn, amíg fennállt a királyi birtokszervezet
viszonylagos egysége, ám miután a XIII. században a birtokadományozások a
tetıfokukra hágtak, a szolgáltató falvaknak már nem látták hasznát, vagy egészében az
egyház szolgálatába kerültek át, illetve a tevékenységi körük is megváltozhatott,
ugyanis speciális szolgálataikra már nem volt szükség.15
Györffy György (1917–2000), az MTA Történettudományi Intézetének egykori
vezetı kutatója a helynevekbıl kiindulva nemcsak a szolgálószervezet jellegére és
történetére, hanem középkori magyar társadalom történetének alakulására is megpróbált
következtetéseket levonni. Györffy úgy vélte, hogy a magyar nép egy finnugor és egy
török eredető népelembıl jött létre, ennek emlékét ırizte meg a totemizmus is,
amelynek jellemzıje, hogy a nemzetség egy totemtıl származtatta magát, amely egyben
az ısként tisztelt állatfajta vadászatának tilalmát is jelentette. A szerzı úgy vélte, hogy
ezek az ısi totemállatok átkerültek a késıbbi nemzetségi címerekbe, amelyek leginkább
ragadozók, azon belül is madarak voltak. Györffy véleménye szerint a magyar törzsi
szervezet lazulása a besenyıktıl elszenvedett súlyos vereség hatására következett be. A
társadalom egyik alapvetı elemét a nemzetségek képviselték, amelyekre az elsı hiteles
forrást Györffy számára Anonymus nyújtotta, és a XIII–XIV. században az
oklevelekben közel 180 nemesi nemzetség neve maradt fenn, míg Kézai Simon pedig
108 „tiszta” nemrıl tett említést. A honfoglalást követıen megtörtént a nemzetségi
szállásterületek elhatárolás, ott ahol ennek nem voltak meg a természetes lehetıségei,
szükség volt a mesterséges határok létrehozására.
A XI. századi birtokviszonyokkal kapcsolatban Györffy úgy gondolta, hogy a
nemzetségi birtokok kétharmadát sajátította ki a királyi hatalom, és az ısfoglaló
nemzetségek is csak abban az esetben tarthatták meg szállásterületeik egy részét, ha
nem álltak ellen a kisajátításnak. Györffy úgy vélte, hogy vármegyerendszer alapja nem
szláv, és nem frank intézmény volt, hanem a nemzetségek szállásterületei jelentették az
új közigazgatási egység alapját. Az új rendszer terminológiájában a nemzetségfıket, a
királyi tisztviselıkhöz hasonlóan ispánoknak nevezték, amelynek a magyar megfelelıje
a bı volt. Györffy véleménye szerint az a tény, hogy a megyék nemzetségi területekbıl
alakultak ki minden olyan megyében kimutatható, ahol fennmaradtak adatok a korabeli

15
Heckenast 1970. 52–88.

20
birtokviszonyokról. A törzsek emlékét az ország területén különbözı helynevek ırizték
meg, amelyek névadói a szerzı véleménye szerint a jobbágynak nevezett katonáskodó
rétegek voltak, akikkel Szent István, illetve elıdei a lázadó nemzetségfıket
megfékezték, és akiket az elkobzott szállásterületekre telepítettek le. Szent István
törvényeiben, miles néven, már egységes társadalmi csoportot képviseltek, és vezetıik a
nyögérek voltak.16
Györffy hosszan foglalkozott a magyarokhoz csatlakozott segédnépek
kérdésével is, és ezt a problémát az írott források mellett a helynevekbıl vett
utalásokból próbálta megfejteni. Elsıként a magyarsághoz csatlakozott kabarokkal
foglalkozott, akiket a honfoglalás után a bihari dukátus területéhez kapcsolt, a kabar és
székely népek azonosságát nem fogadta el. Györffy vizsgálata kiterjedt a kazár
fennhatóság alatt a magyarsághoz csatlakozott népekre is, azzal a céllal, hogy a kabarok
etnikai összetételét meghatározza. Véleménye szerint egy kisebb csoportjukat a
mohamedán vallású kálizok alkották, akik iráni nyelven beszéltek, és a kereskedelmi
tevékenységükrıl voltak ismertek, Györffy helyneveken alapuló elgondolása szerint
Nyitrában, Szerémben és a Vág mentén is éltek csoportjaik. A kazárok soraiból
származó népek közül az alán szintén iráni nyelvő, részben mohamedán nép volt,
akiknek a magyar neve Györffy szerint varsány lehetett. A hódolt, csatlakozott népek
vezetıjeként, uraként a herceget nevezte meg, akinek a feladata nem volt egyenlı a
határvédelemmel, amely a segédnépek tevékenységének köréhez tartozott. Úgy
gondolta Györffy, hogy ez a rendszer már a honfoglalás idején is fennállt, és így a
nyitrai és bihari dukátusi területek és az ezeken élı kabar lakosság fölött is a fejedelem
fia rendelkezett. A hercegek az idegen elemekbıl álló testırség parancsnokságát is
magukénak tudták, amely szervezet kezdetben etnikai összetételét tekintve oroszokból
állt, de részt vettek benne bizánci, sıt angol és német elemek is.17
Györffy György a középkori szolgálónépek rendszerét is megvizsgálta, és
véleménye szerint a szervezet legkésıbb Szent István idején már létezett. Györffy
szerint a rendszer kialakulásához három gazdasági és társadalmi tényezı együttes

16
Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetérıl. A Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára.
Bp. 1959. 11–42. (Továbbiakban: Györffy 1959.)
17
Györffy 1959. 43–76.

21
meglétére volt szükség, egyrészt egy uralkodói igényre, amely nem a zsákmányolást
tekintette egyetlen jövedelemforrásának, másrészt az alávetett népesség és annak
szolgálati gyakorlatának kialakulására, illetve a szolgálói szervezet életre hívására és
folyamatos mőködtetésére. A szolgálati gyakorlat nem alakulhatott ki azonos termelési
módot folytató törzsek között, csak az alávetett társadalmi rétegek differenciált
termelése, illetve az etnikai munkamegosztás alapján. Az uralkodói igények
kielégítésére erıszakszervezet létrehozására volt szükség, amely a vezetı és a
szolgarétegek között elhelyezkedı csoport volt. Ezen kívül az új rendszer
kialakulásához elengedhetetlen volt, hogy mesterségesen etnikai megosztást hozzanak
létre, az ilyen, nemzetiségileg vegyes ipari települések a szálláshelyek központjai körül
alakultak ki. Györffy úgy vélte, hogy a lengyel és a cseh területeken párhuzamosan
alakult ez a rendszer, tehát nem átvételrıl van szó, hanem az etnikus együttélés, a
munkamegosztás, valamint a kézmővesség fejlıdése hozta magával a szolgálat szerinti
letelepítést. A morva, bolgár, illetve a frank minta átvételét szintén kizárta, ugyanis a
magyar állam ezeknek a területeknek a végvidékein jött létre. Györffy a magyar
berendezkedés párhuzamát a XIII. századi mongoloknál találta meg, úgy gondolta, hogy
ott a magyarhoz hasonló keleti szervezet épült ki.
Györffy tehát a magyar szolgálónépi rendszer keleti, barbár eredete mellett
foglalt állást, és véleménye szerint a szolgálónépek barbár berendezkedésének
elıfeltétele az etnikai alapú munkamegosztás volt. Györffy szerint a honfoglaló vezérek
és a mongol vezetık berendezkedése között akkora volt a hasonlóság, hogy a
szolgálónépi rendszer is ugyanúgy épülhetett fel. Etnikailag magyar-szláv vegyes
lakosságú területeken létesültek elsısorban ilyen szolgáltató települések, míg olyan
helyeken, ahol csak magyarok éltek nem fordultak elı. Az Árpádok barbár szolgálónépi
rendszerét véleménye szerint az államalapítás után új szervezet váltotta fel, korábban a
X. században a téli és nyári szállásterületek mentén alakítottak ki ilyen településeket,
addig Szent István munkásságának hatására, az államszervezés után az egész ország
területén szolgáltató falvak jöttek létre. Györffy véleménye szerint a két réteg
településeinek elválasztása csak akkor lenne lehetséges, ha rendelkezésre állna egy
részletes összeírás.
Györffy szerint az elsı szolgáltató népek a solymárok, a méhészek, akik
elsısorban a fejedelmi központ köré kerültek letelepítésre, és a különbözı

22
vasmővességgel foglalkozó csoportok lehettek, olyanok, mint a kovácsok. Az
államalapítást követıen az új igazgatási egységeknek új szolgáltató falvakra volt
szüksége, új foglalkozásokat jelölı helynevek alakultak ki, amelyeket, nehéz feladat
volt elkülöníteni a törzsi berendezkedés településeitıl. Az új rendszer István nevéhez
főzıdött, aki az addig személyes tulajdonban álló kézmőveseket és törzsfıknek adózó
félszabad termelıket különbözı, királyi, egyházi, vagy világi udvarokhoz kötötte, az
adott földrajzi környezetben pedig a foglalkozások apáról fiúra öröklıdtek. Györffy
szerint a szolgálónépek megszervezése történhetett az uradalmon belül élık speciális
szolgálatra fogása által, vagy a hiányzó szakmák telepítéssel való pótlásával. A
települések nevével kapcsolatban Györffy úgy gondolta, hogy nemcsak új telepítés
miatt jöhettek létre, de az által is, ha új szolgálati viszony alakult ki, a várak körül
megjelenı településeket tekintette összetelepítéssel létrehozott egységeknek.18
Györffy a magyar társadalom szerkezetének alakulását is vizsgálta, a X.
századtól kezdıdıen, és úgy gondolta, hogy a magyarság néppé válása ebben az
idıszakban indult meg, és ennek az összetartó erıi a közös eredetmítoszok és a katonai
kíséret voltak. Györffy véleménye szerint a két fejedelmi nemzetség, tehát Levedié és
Álmosé, eltérı mítoszokkal rendelkeztek, ugyanis Levedi nemzetsége finnugor eredető,
míg Álmos és Árpád nemzetsége türk származású volt. A társadalomra a hetes
tagolódás volt jellemzı, erre utalt a hét törzs is, amelyek letelepedésének rendjérıl nem
áll rendelkezésre forrás. Az azonban valószínő, hogy folyópartok mentén foglaltak
maguknak területet, és az is lehetséges, hogy nem Megyer, hanem a Tarján törzs volt a
vezértörzs, és ez állt Árpád uralma alatt. A betelepülı magyarságról biztosnak vélte,
hogy a Kárpát-medencében talált más etnikumokat gyorsan asszimilálták.
A honfoglalást követıen, a kalandozások idıszakában Györffy szerint a
hadvezetés centrális volt, a fejedelmi tanács döntött a hadjáratokról és a vezérekrıl is, a
kabarokat pedig a trónörökös vezette a harcba. A hadjáratok zsákmányszerzı céllal
indultak, amelyben a fıemberek és a középrétegek vettek részt, azért, hogy igényeiket
kielégítsék, ezek a harcos csoportok a honfoglalás elıtt csak hívásra vonultak hadba,
egyfajta adószedı vállalkozást folytattak. A X. század kezdeti sikereit követı a nyugati
vereségek hatására a fejedelmi hatalom új területek felé volt kénytelen fordulni, így

18
Györffy György: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. In: Történelmi Szemle 15 (1972) 261–320.

23
sőrősödtek meg a Bizánc és a Balkán felé irányuló hadjáratok. A kiesı jövedelmeket
úgy igyekeztek pótolni, hogy a hadjáratok irányát megváltoztatták és a belsı
erıforrások felé, amit az agrárszolgáltatás kényszerítésével értek el. Másrészt a
kezdetben töretlenül sikeres hadjáratokat követı nehézségek arra is rákényszerítették a
törzsfıket, hogy megkeresztelkedjenek, egy részük a nyugati, míg egy másik csoportjuk
a bizánci egyház felé fordult. A bizánci térítés egészen 958-ig tartott, míg római
keresztény térítés elsı nyoma a 961. évbıl maradt ránk, amikor Taksony Rómától kért
püspököt Magyarországra, aki azonban nem érte el célját, ugyanis még az országba
érkezés elıtt feltartóztatták.
A magyar társadalom gyökeres átalakulására, Györffy véleménye szerint, Szent
István korában került sor, amelyen egy ekkor még félnomád nép ment keresztül.
Györffy ugyanis úgy vélte, hogy a magyarság már a honfoglalás elıtt is ismerte a
földmővelést, téli szállásaikon folyhatott gabonatermesztés, amellett, hogy a fı
gazdasági ág a nagyállattartó állattenyészés maradt, a félnomád életmód kialakulásának
pedig kedvezhetett a megfelelı éghajlat is. A lakókörnyezetre az egyszerő földházak, és
az ezekhez közelfekvı legelıterület volt a jellemzı, az ilyen letelepült életmóddal pedig
együtt járt az állattenyésztés háttérbe szorulása is, hiszen a foglalkozási ágak is az új
környezethez idomultak. Györffy úgy vélte, hogy a félnomád életmód a honfoglalás
után is megmaradhatott, mivel elegendı legelıterület állt rendelkezésre az új hazában, a
takarmányozás módszereit pedig már korábban is ismerték a magyarok. A földmővelés
módjára és a korábban szerzett ismeretekre a különbözı növényneveket hozta fel
példaként Györffy, aki úgy gondolta, hogy a szlávok kisállattartó és földmővelı
etnikum voltak, és a magyarokhoz hasonlóan ık sem rendelkeztek „mozdulatlan”
településekkel, irtásos földmővelést folytattak. A XI. századra Györffy szerint kialakult
az állandó települések által jellemzett földmővelés rendszere, ezzel párhuzamosan pedig
a fejlett kertgazdálkodás is létrejött, az új uradalmakban pedig szolgákkal és
félszabadokkal végeztették a munkát az urak.19

19
Györffy György: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet 1242-ig. Fıszerk.
Székely György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története tíz kötetben I/1-2. Bp. 1984. 748–815.,
966–1001.

24
 Az államszervezet kialakulásakor a korábbi társadalmi szervezet és felosztás
helyét új rendszer vette át, amelynek alapjait már keletrıl magukkal hozták a magyarok.
A tízes és százas szervezet Györffy véleménye szerint iráni eredető képzıdmény volt,
amelynek hagyományai a székelyeknél is fennmaradtak. Az új beosztás már Szent
László és Könyves Kálmán törvényeiben is nyomot hagyott, de már korai idıszakból
származó oklevelekben is ennek a szervezetnek a jeleire lehetett bukkanni. A szláv
országok hasonló intézményeivel kapcsolatban úgy vélte a szerzı, hogy ık is iráni
átvétel alapján alakították ki saját beosztásukat, és nem hatottak a magyarokra, akik egy
régi, pusztai intézményt alkalmaztak az új életkörülményekhez. A köznép ilyen
felosztása nem területi alapú volt, hanem jogi szempontokat vett figyelembe, a királyi
udvar és a vár alá tartozó népeket osztották be ebbe a régi–új intézménybe, amelynek fı
oka az adóztatás volt, és miután a szabad dénárok is jelentıségüket vesztették, úgy ez a
beosztás is megszőnt létezni. 20
Györffy az ország társadalmát demográfiai szempontból is vizsgálta és arra a
következtetésre jutott, hogy a lakott és lakatlan területek intézményesen is elkülönültek.
A XII. század elsı feléig az ország területe 200 ezer km2, a lakossága pedig 1,2 millió
fı lehetett, akik olyan állandó falvakban éltek, amelyeket 15-65 család alkotott. A XI.
századra pedig megjelent körükben az ekés földmővelés. A korai magyar társadalmat
Györffy négy rétegre osztotta fel: egyrészt az urakat alkotó törzsfıkre, a bıséget jelentı
nemzetségfıkre, a harcos jobbágyokra, illetve az ínségre. Györffy véleménye szerint
Szent István a korábbi törzsi beosztás helyett a megyerendszert kívánta meghonosítani,
míg a társadalomra a servus–liber felosztást alkalmazta, a függıség fenntartásának
eszköze pedig a szolgálathoz kötött földbirtok volt. Az új államrend keretei között a
társadalmi rétegek alkotói is megváltoztak, a vezetı csoportba kerültek az ispánok, az
udvari fıtisztviselık és a fıpapság. Az elıkelıket követı középréteget a milesek
alkották, akik a vagyoni helyzetüket tekintve ugyan közelebb álltak a szegényekhez, de
ık jelentették a vezetık katonai kíséretét, szolgálatuk fejében uruktól földet kaptak. A
várjobbágyok úgy tartották, hogy kiváltságaikat Szent Istvántól nyerték el, azonban
múltjuk, Györffy szerint még az elsı király elıtti idıkre is vissza volt vezethetı, ez a

20
Györffy György: A tízes és a százas szervezet. In: Az MTA II. Osztályának Közleményei 22 (1973)
57–64.

25
katonáskodással foglalkozó csoport élhetett egyházi, királyi és földesúri birtokokon is, a
vár elıkelıjét értették rajtuk, a szó elértéktelenedése pedig a XIII. századtól kezdıdött.
Az új istváni állam urai jelentették az ország legfıbb katonai erejét, ık viselték a királyi
udvar és az ország legfontosabb méltóságait, megélhetésüket a földjükön élık
munkájából nyerték el. Eredetüket tekintve nem voltak egységesek, közéjük tartoztak az
egykori törzs- és nemzetségfık, a behódolt idegen elıkelık, az egyházi fıméltóságok,
illetve a bevándorolt külföldi lovagok is. 21
Az ínség jelentése nem volt egyenlı a szolgáéval, azonban az idık folyamán a
servusok is bekerültek ebbe a csoportba, mint ahogy a köznép alávetett tagjai, a
félszabadok is, sıt még az elszegényedett nemzetségtagok is lesüllyedhettek a soraik
közé. A X. században egyet jelentett ez a réteg az idegen szolgák és a harcos
középrétegek között húzódó társadalmi csoporttal, ezen belül a libertas késıbb kiterjedt
a szabadabb rétegekre, nem alakultak ki merev határok az ínségen belüli csoportok
között. Az alávetett közszabad rétegeket munkaeszközként használták, éles
választóvonalat egyedül az jelentett közöttük, hogy birtokolták-e a munkaeszközeiket,
vagy sem, az elıbbiek lehettek a félszabadok, mint az udvarnokok, a szolgáltatásuk
pedig általában kollektív robot vagy közös beszolgáltatás útján folyt.
A libertinus állapot viszonylagos szabadságot jelentett, amely nem volt teljes,
ebbe a csoportba kerülhettek be késıbb a felszabadított rabszolgák is. Györffy
véleménye szerint Szent István I. törvénykönyvének 18. cikkelye arról tanúskodott,
hogy létezett Szent István korában egy átmeneti állapot a szabadság és a szolgaság
között, amely állapotban a felszabadított „szabadosok” az uruk lelki üdvéért szolgáltak
annak halála után, vagyis ık voltak a torlók. A felszabadítottakat olyan személyeknek
tartotta Györffy, akik önállóan gazdálkodtak, de urukhoz voltak kötve, és valamilyen
formában szolgáltatásokat nyújtottak számára. 22
Györffy a külföldrıl Magyarországra érkezett személyeket több csoportba
osztotta, egyrészt külön kezelte a 970-ig a Kárpát-medencébe kerülteket, akiket
leginkább különféle szakembereknek tartott. Késıbbi idıszakra vonatkozóan úgy vélte,
hogy a kereszténység terjesztésével párhuzamosan megnıtt a bevándorló papok és

21
Györffy György: István király és mőve. Bp. 1977. 397–526.
22
Györffy 1977. 463–464., 489–493.

26
fegyveresek száma is. A külföldi jövevények, más néven advenák elsısorban katonai
szolgálatot teljesítettek, amelyért bıséges jutalomban részesültek, késıbb beépültek az
ország vezetı rétegébe, míg kíséretük a milesek közé került be. Az országba érkezı más
vendégeknek mindig valamilyen úrhoz kellett csatlakozniuk, akit ok nélkül nem
hagyhattak el. I. András idején fıleg kereskedelemmel és kézmővességgel foglalkozó
latinok települtek az országba, az agrártelepes mozgalmak a XI. század végétıl
élénkültek meg, ezek a csoportok kezdetben nem a pusztaságokba települtek le, ugyanis
az ekkor fennálló félnomád életmódot folytatóknak szüksége volt ezekre a területekre.
Az új jövevényeket szórt telepítéssel helyezték el az országban, és az általuk alapított
települések nevében megjelent az adott etnikumra utaló jelzı is. Ezek a csoportok a
szolgáltatónépek közé kerültek be, Szent István halálát követıen elterjedt volt szökés
jelensége közöttük.
Az új intézményrendszerek közül a vármegye alapjait a nemzetségi szervezetben
találta meg Györffy, és úgy gondolta, hogy a magyarság, már a honfoglalás elıtt ismerte
a várépítést, és nem az itt talált birodalmi végek valamelyikétıl vette az új rendszer
alapjait. A neves történész szerint a megye összefüggı territóriumot alkotott, az élére
került ispán pedig bírói, katonai és végrehajtói feladatokat látott el. A várak ırzése a
várjobbágyok feladata volt, a szolgáltató népeket pedig alárendelték a váraknak. A
határvédelem ellátására külön megyetípus jött létre, amelynek területe csak félig volt
lakott, a megye apparátusát speciális feladatokat ellátó népek jelentették, mint az ırök
és a lövık. A megyék mellett kiépültek a királyi, királynéi és hercegi udvarházak és a
királyi udvarszervezet is, amelyeken belül különbözı hivatalok specializálódtak,
létrejött a többek között a nádor, fıpohárnok, fıtárnok hivatala is. Az udvarhelyekre
jellemzı volt, hogy személynévvel jelölték ıket, a megyétıl függetlenül léteztek és
ellátásukról pedig a szolgálónépek gondoskodtak.23

Kristó Gyula kritikája Györffy Györggyel és Heckenast Gusztávval szemben

A Györffy György és Heckenast Gusztáv által kifejtett helynevekkel és

foglalkozásnevekkel összefüggı nézetekkel kapcsolatban Kristó Gyula (1939–2004), a
szegedi József Attila Tudományegyetem korábbi professzora és az MTA tagja

23
Györffy György: In: Magyarország története tíz kötetben I/1-2. Bp. 1984. 748–815., 966–1001.

27
fogalmazott meg kritikát. A foglalkozásnevekbıl levont következtetések kapcsán bírálta
nemcsak Heckenast nézeteit, de kutatásának módszertanát is. Kritikaként rótta fel
Heckenastnak, hogy elmosta a határvonalat a foglalkozásnévi és az -i képzıvel kialakult
helynevek között. 24 Az erdıispánságokkal kapcsolatban úgy gondolta, hogy Heckenast
véleménye ezzel kapcsolatban is hibás volt, abban a tekintetben, hogy az ispánságok
területén, akár a XV. században talált foglalkozást jelentı településneveket úgy
tekintette, hogy azok már az ispánság szervezésekor létrejöttek. Elhibázottnak vélte
Kristó azt a megállapítást is, amely szerint a foglalkozásból eredı helynevek akkor
jöhettek létre, amikor az adott terület elsıként megszervezésre került, és azt sem fogadta
el, hogy Heckenast földrajzi viszonyok kapcsán próbált meg idıbeli következtetéseket
levonni. Nem tartotta helyesnek Kristó, hogy Heckenast minden olyan foglalkozást
jelölı helynevet X. századinak minısített, amely valamely Árpád leszármazott nevét
viselı település közelében feküdt. Kristó szerint Heckenast hibásan állította fel azt a
tézist is, miszerint az uralmi és függési viszonyok rendszere már a X. század elsı
harmadában kialakult, és ebbıl olyan következtetést vont le, hogy az államszervezés és
a feudális alávetés már ekkor megkezdıdött, és István idején csak befejezıdött ez a
folyamat. 25
Heckenastot követıen Györffy György nézeteivel szemben sem nélkülözte a
kritikát Kristó Gyula, akivel kapcsolatban ugyan megjegyezte, hogy Heckenasthoz
képest kevésbé volt elrugaszkodott, feltevéseivel azonban szembehelyezkedett. Ugyan,
véleménye szerint, Györffy óvatosabban fogalmazott a helynevek datálásával
kapcsolatban, és nem kívánta a többségüket visszavezetni a X. századra, de Kristó
elhamarkodottnak tartotta azt a következtetést, hogy a magyar szolgálónépi rendszer
kialakulására nem hatott a cseh vagy a lengyel berendezkedés. Kristó véleménye szerint
elhibázott döntésnek bizonyult, hogy a X. századi magyar viszonyokat a XIII. századi
mongol elıkelık szokásainak analógiája alapján tárta fel. Kristó szerint, noha Györffy
helyesen állapította meg, hogy az államszervezés elıtti és azt követı helynevek

24
Kristó Gyula: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. In: Acta Universitatis
Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 55. Szeged 1976. 65–84. (Továbbiakban: Kristó
1976.)
25
Kristó Gyula: Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálónépek az Árpád-korban. Bp. 1970.
(könyvismertetés) In: Századok 107 (1973) 742–746.

28
szétválasztása nehéz feladat, mégis önkényesen és megalapozatlanul, hibás módszer
alapján ítélte meg az egyes helynevek kialakulásának idejét. Kristó úgy gondolta, hogy
a szolgálónépi szervezet létrehozása Szent István államszervezı tevékenységéhez
kötıdött, így Györffy rosszul vonta le XI. századi források alapján azt a következtetést,
hogy a foglalkozást jelölı helynevek legkésıbb István korára kialakultak, de
keletkezésük már jóval elıtte elkezdıdött. Kristó szerint, ha igazak lettek volna azok a
nézetek, miszerint a X. századi hercegi birtokokon már nagy számban fordultak elı
ilyen helynevek, akkor a késıbbi összeírásokban ezeknek nyomuk kellett volna, hogy
maradjon. Ezek alapján Kristó arra a következtetésre jutott, hogy a foglalkozásnévbıl
létrejött helynevek kialakulása nem zárult le a XI. századra, hanem tovább húzódott,
egészen a XV. századig. Kristó kritikusan viszonyult ahhoz, hogy Györffy a
helynévadás indítékait nem vizsgálta meg elég alaposan, mivel nem volt szoros
társadalmi determináltsága annak, hogy egy adott település foglalkozásnév alapján
nyerte-e el az elnevezését. Azt sem tartotta teljesen igaznak, hogy az elsı
szolgálótelepülések a foglalkozásnévvel elnevezett falvak lettek volna. Nem volt
elképzelhetı, hogy egy adott településen csak a helynévnek megfelelı foglalkozást őzı
személyek élhettek volna, sıt az is elıfordulhatott, hogy a foglalkozásnév csak
melléktagként járult az eredeti településnévhez. A települések névadásához egyébként is
számos probléma társult, egyrészt ugyanis egy adott személynevet koronként mások is
viselhettek, a falu nevét általában kívülrıl kapta, és ami talán a legfontosabb, szilárd
helynevet, csak állandó települések kaphattak.
Kristó Gyula a törzsi helynevek korábbi történeti felhasználásával kapcsolatban
szintén kifejtette ellenérzéseit, úgy gondolta, hogy az ilyen névvel illetett települések
javarészt a XI. században jöttek létre, és nem bizonyítható, hogy ezen az idıponton túl
már nem is keletkezhettek. Kristó szerint a törzsnevekkel illetett település csak akkor
nyerte el a törzsrıl a nevét, ha az adott szervezetbıl kiszakadt töredék egy másik törzs
területén telepedett le. A törzsneves települések közül csak azokat lehet bevonni a
kutatásba, amelyek már a középkori és nem a kora újkori forrásokban szerepelnek csak.
Kristó vitatkozott Györffyvel és egyben a szakirodalom által elfogadott azon tézissel is,
hogy az ilyen nevő települések lakói katonáskodással foglalkoztak. Külön problémaként
fogalmazta meg, hogy Györffy XIII–XIV. századi források alapján próbálta meg a XI–
XII. századi helynevek kérdését és az akkori állapotok problémáját megfejteni. Ezzel

29
szemben Kristó úgy gondolta, hogy a középkor kezdeti idıszakában biztosan nem
katonai rétegek lakták ezeket a településeket, hanem ugyanolyan termelımunkát végzı
népek, mint akik bármely más településen éltek. Kristó azzal a magyarázattal sem értett
egyet, hogy ott sőrősödtek össze az ilyen helynevek, ahol a fejedelmi hatalom
erıszakosan sajátította ki más vezérek földjeit, és oda törzsi töredékekbıl szervezett
katonai csoportokkal oldotta meg a rend fenntartását. Györffy véleményébıl kiindulva
Kristó úgy gondolta, hogy ha katonai alapon történt volna falvak létrehozása, akkor
Gyula, Koppány, Vata és Ajtony egykori területén is a szokásosnál sőrőbben kellett
volna, hogy elıforduljanak az ilyen települések, de ez nem így történt. Emiatt Kristó azt
a következtetést vonta le, hogy a létrejött településeknek nem volt köze az Árpádok
erıszakos terjeszkedı politikájához. Ezek a helyek ugyanis elsısorban szabad pásztorok
és szabad parasztok vándormozgalmai révén keletkezhettek, és az adott törzsbıl kikerült
népesség megırizte származásának emlékét az új település névadásán keresztül. A
törzsneves helynevekkel kapcsolatban úgy gondolta, hogy létrejöttük nem lehetett
korábbi a 940-es éveknél, ugyanis állandó településekkel a magyarság korábban nem
rendelkezett. 26
Kristó a helynevek felhasználásán túl is számos kérdésben vitába keveredett
Györffy Györggyel, amelyek közé tartozott a honfoglalás elıtti és az Árpád-kori
társadalom megítélése is. Kristó elvetette azt a nézetet, hogy a magyarság félnomád
életmódot folytatott volna a Kárpát-medencébe érkezést megelızı idıszakban, úgy
gondolta, hogy a magyarokat említı források egyértelmő bizonyítékai annak, hogy a
társadalom a nomád életformát követte. Nem fogadta el azt a nézetet sem, hogy a
többség már a X. században is falvakban élte mindennapjait. Kristó úgy gondolta, hogy
a földmővelı életmód bizonyítására Györffy által bemutatott szavak átvételének ideje
nem azt jelentette, hogy a magyarság az adott növények termelésével foglalkozott volna
abban a korszakban, hanem azt, hogy ismerte ezeket a növényeket, akár úgy i, hogy a
szlávoktól adó formájában megszerezte azokat. Kristó véleménye szerint a magyar
törzsszövetséget Levedi hozta létre a 830-as években, és ekkor csatlakoztak a finnugor
törzsekhez az etnikailag török Tarján, Jenı, Kér és Keszi törzsek. A kettıs fejedelemség

26
Kristó 1976. 65–84.; Kristó Gyula: Törzsek és törzsnévi helynevek. In: Magyar ıstörténeti
tanulmányok. Szerk. Bartha Antal– Czeglédy Károly – Róna-Tas András. Bp. 1975. 211–223.

30
intézményének megszilárdulását a 870-es évekre tette, és úgy gondolta ekkora történt
meg a szomszédos szláv népek alávetése is. A honfoglalás korában a magyarsággal
kapcsolatos korábbi tudományos nézetekkel ellentétben Kristó úgy vélte, hogy a
honfoglalók nem múlhatták felül létszámban a Kárpát-medencében talált más etnikumú
népeket. A honfoglalók létszámát százezer fınél nem becsülte nagyobbra, míg az
ıslakosok számát nagyjából kétszázezer fıben állapította meg, és úgy gondolta, hogy a
kétnyelvő avar-szláv lakosság megélhette a honfoglalást. A magyarság nyelvi
asszimilációjára azért nem került sor, véleménye szerint, mivel a szláv etnikum nem egy
tömbben került a magyarság sorai közé, és a vezetı nemzetiség nyelvekén keresztül a
számbeli fölény ellenére is fent tudott maradni a magyar nyelv. 27
Kristó úgy gondolta, hogy a magyar állam alapegységét a törzsek jelentették, a
letelepedés is törzsek szerint zajlott, bár az nyitott kérdés maradt, hogy melyik volt a
vezetı törzs, és hol foglalta el szállásterületét. Nem értett egyet azokkal a
véleményekkel sem, amelyek a törzseket a X. század utolsó harmadára jelentéktelen
politikai tényezınek minısítették, Kristó a honfoglalást követı új államot is a törzsi
nomádállam jelzıvel illette. Véleményét arra alapozta, hogy a 870-es és 940-es évek
közti források egyértelmően nomádként írták le a magyarságot, amely fölött szerinte
egy törzsszövetség vagy egy törzsfı hatalma érvényesült. Szerinte ez az állam kazár
hatásra jött létre, miután a magyarok vereséget szenvedtek a besenyıktıl, és a
kazároknak valahogy a birodalom keretein belül kellett ıket tartani. A hetumoger
fogalomra és Konsztantinosz tudósítására alapozva egyértelmőnek tartotta, hogy a
letelepedés is törzsenként történt. 28 Kristó azt is vitatta, hogy a kabarok, ahogy Györffy
fogalmazott, az ország területén több csoportban telepedtek volna le, véleménye szerint
ugyanis a kabarok három törzse egységesen foglalta el szállásterületét a Mátraalján.
Úgy gondolta, hogy a Kárpát-medencében továbbra is fennállt a nomadizálás éghajlati
és környezeti feltétele, így a magyarság nem volt rákényszerítve, hogy a társadalmát
nagy kihívások elé állítsa.29

27
Kristó Gyula: A magyar állam születése. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 8. Szeged 1995. 97–167.
(Továbbiakban: Kristó 1995.)
28
Kristó 1995. 104–127.
29
Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétıl Szent István Államáig. Elvek és utak. Bp. 1980. 457.
(Továbbiakban: Kristó 1980.)

31
 Az elsı problémák a 910-es évek elején keletkeztek, de azok az egységes
hadvezetés elbomlásából adódtak, a hadjáratokat nem az egész törzsszövetség, hanem
egymással társuló törzsek hajtották végre. A 950-es évek során egy új törzsszövetségi
szervezıdés kezdett kialakulni, amelynek az élén Bulcsú állt, a kharkhasz cím betöltıje,
ı volt az egyetlen vezér, akinek nyugati és déli hadjáratáról is fennmaradt forrás ebbıl
az idıszakból, tervét azonban az augsburgi csatavesztés keresztülhúzta. Az igazi
kihívással csak a kalandozások leállása után kellett, hogy szembesüljön a magyarság,
ugyanis a belsı problémákat ekkor már nem lehetett hadjáratokkal levezetni, Kristó
szerint a törzsek között megbomló egységre utalt a kereszténység felvételével
kapcsolatos tapogatózások sora. 30 Kristó úgy vélte, hogy Szent István késıbbi állama a
belsı problémákkal küzdı nomád törzsi államból alakult ki, az elsı adó bevezetésére is
az ı uralkodása alatt került sor, a szabadok pedig gazdaságilag alávetett helyzetbe
kerültek.
Kristó Gyula szigorú kritikát fogalmazott meg Györffy nemzetségekkel
kapcsolatos nézeteivel szemben is. Úgy gondolta, hogy megalapozatlan kiindulópont,
ha XIII–XIV. századi forrásokból próbál valaki következtetni a X–XI. századi
állapotokra, ugyanis X. századi nemzetségek nem ismertek forrásokból. Úgy gondolta,
hogy nem a honfoglalás kori nagyjából 30-50 nemzetség totemei jelentek meg a késıbbi
címereken, és Kristó szerint a korábbi nemzetségi szervezet már a munkamegosztás
hatására, az államalapítást követıen felbomlottak. Aggályosnak tartotta a Györffy által
felvetett háromszor egyharmados területi felosztás is, és ezzel kapcsolatban Anonymust
nem tekintette megbízható forrásnak. Nem fogadta el azt sem, hogy a megye egykori
viszonyaira a törzsnévi helynevek alapján vonjanak le messzemenı következtetéseket.
Györffynek azzal a nézetével is vitába szállt, amely szerint a megyei
várközpontok a nemzetségfık egykori váraiból alakultak ki, Kristó szerint ezt
régészetileg nem lehetett alátámasztani, az ispán tisztsége pedig nem a zsupánból
alakult ki. Kristó úgy vélte, hogy a megyerendszer kialakulásához a társadalomnak el
kellett jutni a fejlıdés egy bizonyos fokára, hogy területi alapokra tudták helyezni az
addigi felosztást. A megyerendszer feltétele volt, hogy létrejöjjön egy megfelelı szintő
településhálózat, illetve kialakuljon az ehhez kapcsolódó népesség. Szükség volt még

30
Kristó 1980. 472.

32
egy központi várra is, amely általában megfelelı védelmet nyújtó helyen feküdt, tehát
folyóknál, vagy nagyobb hegyek és síkságok találkozásánál. A vármegyék területével
kapcsolatban fontos kérdés volt a megye határa, amellyel kapcsolatban Kristó úgy
vélekedett, hogy a határ az adott várközponthoz illeszkedett, és együtt haladt a
meghúzása a püspökségek megszervezésével, a vármegyék alapjául pedig a törzsek
szállásterületei szolgáltak. Úgy gondolta, hogy a várak alá beosztott várnépek a XII.
század végén termelı és szolgáltató tevékenységet is folytattak, de a többségük még
ekkor is elsısorban a hadakozással foglalkozott. A várak voltak az utak kiindulópontjai,
a várnépek pedig olyan birtokot kaptak, ahonnan könnyen és gyorsan el tudtak jutni az
adott központba, szükség esetén. A XI. századra azonban a várnép egy része elvesztette
katonai jelentıségét és ezzel párhuzamosan erısödött szolgáltatási kötelezettségük. 31
A magyar társadalom korai szakaszáról szintén Györffyvel ellentétes véleményt
fogalmazott meg, amikor azt az álláspontot képviselte, hogy a magyarság letelepedésére
akkor került csak sor, amikor már nem voltak képesek a külsı hadjáratokkal kielégíteni
a belsı igényeiket. Györffy úgy vélte, hogy a kalandozásokban a fıemberek, kíséretük,
a bıség fiataljai, valamint a katonai segédnépek vettek részt, Kristó szerint azonban
effajta katonai elit nem létezett a korai magyar társadalomban. A X. századi kísérettel
kapcsolatban több szempontból is kritikát fogalmazott meg Györffyvel szemben,
egyrészt a jobbágyságot nem tartotta vazallus csoportnak, sem pedig Szent István
korában egységes társadalmi osztálynak, véleménye szerint elnevezésük nem
történetileg kialakult, magyar sajátosság volt, és az sem volt igaz, hogy már az
államiság kialakulása elıtt léteztek volna.
Az Árpád-kori társadalom szerkezetét kutatva Kristó megvizsgálta a birtokok
népességének jogi helyzetét, és arra a következtetésre jutott, hogy a forrásokban
hozzáférhetı 106 villa lakóinak mintegy 63,5 %-a szolga, vagy a szolgaságból éppen
csak kiemelkedett személy volt. Ebbıl azt a konzekvenciát vonta le, hogy a szolgák
szerepe a praediumokon volt a legnagyobb, de a villakon is fontos szerepet játszottak. A
szolgák jogi helyzete nagyon kedvezıtlen volt, ugyanis esetükben még a házasság
érvényességének figyelembevétele is kérdéses volt. A szolgákon kívül a szabadok is
szoros függésben éltek az urukkal, de szabadságjoguk miatt nem terjedt ki rájuk teljesen

31
Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Nemzet és emlékezet. Bp. 1988. 100–208.

33
a földesuruk hatalma, voltak olyanok is közöttük, akik még gazdasági függetlenséggel is
rendelkeztek. A libertinusokkal kapcsolatban úgy vélekedett, hogy vagyonuk lehetett,
és nem voltak ekéhez sem kötve, de jogi értelemben ık is a szolgák sorát gyarapították,
áruk azonban még ezeknél is kevesebb volt. Kristó szerint XIII. századra a társadalom
alávetett csoportjainak általános megnevezéseként a jobbágy kifejezés jelent meg, és
ebben a korszakban terjedt el a szabad költözési jog alkalmazásának széleskörő
gyakorlata is.
A közszabadokról úgy gondolta, hogy ık voltak az ısi szabadság ırzıi, amely
magában foglalta a szabad költözést, a közéletben való részvétel jogát, valamint a
törvényes házassághoz való jogot is. Ezt a jogállást felszabadítással is el lehetett érni, és
a felszabadítás módjai közül legmagasabb szinten állt a király által adományozott teljes
szabadság. A felszabadított személyek szoros kapcsolatba kerültek az uralkodóval,
mivel szolgálattal egyedül neki tartoztak, így ez az állapot kiváltságos helyzetté alakult
át. A királyi serviens kifejezés az 1210-es évek években jelent meg, de elterjedésére
csak a század ezt követı évtizedeiben került sor. A liberek között külön csoportot
alkottak a kötött szabadok, akik jogi, és nem gazdasági függésben éltek, ık voltak a
királyi birtokszervezet vezetıi, felsı rétegük maga is birtokossá vált, földjeiket
kihasították a közös várföldekbıl. 32
A magyar társadalom jellegébıl adódóan Kristó külön figyelmet szentelt a
hadakozással foglalkozó társadalmi csoportok elemzésének. A kalandozások okát az
életmódváltás miatti krízisben és a félnomád életmódban találta meg, úgy gondolta,
hogy noha a hadjáratok résztvevıi döntıen magyarok voltak, de más etnikumú
csoportok is beállhattak egy–egy kalandozó megmozdulás haderejébe. A hadjáratok
pedig jelentıs szerepet játszottak abban, hogy egy új fejedelmi kíséret jöjjön létre. A XI.
század hetvenes éveivel kapcsolatban azon az állásponton volt Kristó, hogy a királyi
hadsereg gerincét a vármegyei csapatok alkották, a seregszervezet alapegysége pedig a
várcsapat volt. A XI. század eleji hadakozók között a német lovagoknak és
kíséretüknek, a várszervezet által nyújtott katonaságnak, a várnépeknek tulajdonított
fontos szerepet, és úgy gondolta, hogy a várnépek alkották a hadsereg gerincét. Kristó

32
Kristó Gyula: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet 1242-ig. Fıszerk. Székely
György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története tíz kötetben. I/2. Bp. 1984. 1131–1161.

34
véleménye szerint a várszervezeten belül elkülönült a katonáskodó és termelı várnép,
valamint az ıket irányító várjobbágyság. A Szent István korabeli katonáskodó
társadalmi réteget, a mileseket az ispán és a várnépek közé helyezte, akik az ispán
szolgálatában is állhattak. Szabadságuk ekkor még teljes volt, csak társadalmi
helyzetüket tekintve voltak függı viszonyban, késıbb belılük alakult ki az úri kíséret.
A köznép közül a milesek katonai szolgálataik révén tudtak kiemelkedni, és azok,
akiknek ez gazdasági alapon sem sikerült, nem kerülhették el a szolgai állapotba
süllyedést. A szolgasor elıl menekülı szabadok képezték vándormozgalmak és a
pogánylázadások társadalmi magját is.
A XII–XIII. század változó birtokpolitikájával kapcsolatban a haderı összetétele
is átalakult, elterjedt a magánhadseregek intézménye. A tatárjárás után IV. Béla a
birtokadományok feltételéül a katonaállítást kötötte, és szabályozta más társadalmi
csoportok hadi kötelezettségeit is. A király elsı számú célja volt a tatár pusztítás után,
hogy a gyenge hadsereg helyett páncélosokból álló haderıt állítson fel, ez azonban nem
lehetett maradéktalanul sikeres, mivel az ezzel a reformmal járó anyagi terheket nem
tudta mindenki elviselni. A magánseregek térnyerése késıbb a királyi hatalom számára
is teherré vált, és a megerısödı hatalmasságokat igyekeztek visszaszorítani, saját
hadseregüket pedig erısíteni.33

Bolla Ilona változást hozó nézetei

Bolla Ilona (1927–1980) jogtörténész, az ELTE egykori docense a

történettudomány számára új fejezetet nyitott az Árpád-kori társadalom kutatásának
történetében, úgy is mondhatnánk, hogy korai halála ellenére iskolateremtı alak lett a
magyar történettudományban, az ıt követı történészek pár ritka kivételtıl eltekintve,
mint Engel Pál, az ı nézeteit vették alapul a kutatásuk során. Bolla a különbözı
szolgáltató csoportok sorsát birtoktípusonként elemezte, kitérve azok gazdasági és
társadalmi helyzetében történt változásokra, valamint jogi viszonyaik alakulására. Bolla
a liber és a libertas fogalom alakulását is vizsgálta, és Szent Istvántól kezdve egészen az
Árpád-ház kihalásáig. A neves jogtörténész véleménye szerint a Szent István kori
társadalom fı választóvonala a szolgák és a szabadok között húzódott, de a szabadokon

33
Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Bp. 1986. 178–215.

35
belül már ekkor is nagy vagyoni és társadalmi különbségek alakultak ki. A libereken
belül több csoportot is megkülönböztettek az Szent István törvényei, egyrészt vagyoni,
másrészt státuszbeli eltérések alapján. A szegény és gazdag megnevezés a vagyoni
differenciálódást jelezte, míg az ispán, vitéz és népbıl való felosztás a társadalmi
különbségeket mutatta meg. A törvények a szabadokra a rokonságon keresztül is
érvényesek voltak, ezt jelezte az a jogszabály miszerint a 110 pensát kitevı vérdíjat
nekik kellett kifizetni. A miles kategóriát a hadakozással foglalkozó speciális csoportot
alkottak, de jogilag azonos helyzetben voltak mind a fölöttük lévı elıkelıbb rétegekkel,
mind a szegényebb liberekkel, tehát senkinek nem képezték a tulajdonát.
A szolgák ellenben már más jogi kategóriába tartoztak, a szabadok törvényei
rájuk nem vonatkoztak, vagyontárgyként kezelték ıket, liberekkel nem házasodhattak
össze. A szabadok is lesüllyedhettek a soraik közé, mégpedig azáltal, hogy szolgával
házasodtak össze, vagy többszörös visszaesık voltak lopás tekintetében. A társadalmi
mobilitás a másik irányban is létezett, ugyanis élt a rabszolga felszabadítás intézménye,
a felszabadított szolgát pedig tilos volt visszavetni régi jogállapotába. Ezek alapján
Bolla arra a megállapításra jutott, hogy a libertas lehetett egy adott személy születési
vagy szerzett joga is. Az államalapítást követı elsı évtizedekben megindult egy új
tisztviselıi csoport kialakulása is, amely az uralkodó környezetében jött létre, az
uralkodó kíséretének tagjaiból. A régi elıkelı réteget elkezdte felváltani egy új nobilis
réteg, amely a régi elit egy részébıl, valamint az új államszervezethez kapcsolódó hazai
és bevándorolt vezetıkbıl jött létre. Az új társadalmi rendben akadtak szép számmal
olyanok is, akik nem akarták alávetni magukat az új viszonyoknak, ık képezték a
lázadások és a kóbormozgalmak magját.34
Könyves Kálmántól kezdıdıen a libertas fogalma átalakuláson ment keresztül,
amely a társadalmi viszonyok differenciálódásának volt köszönhetı, így az addigi igazi
szabadság jelölésére a plena libertas kifejezést kezdték használni. A korábban a
szabadok alsó rétegébe tartozó nép értelmezése is átalakult, az ezzel a jelzıvel illetett
csoport már nem nemes, közszabad jogállást jelentett. A közszabadok rétegén belül is
differenciálódás ment végbe, azok a személyek, akik már anyagi okok miatt nem tudták

34
Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a történeti
tudományok körébıl. Új Sorozat 100. Bp. 15–27. (Továbbiakban: Bolla 1983.)

36
személyesen teljesíteni a katonai szolgálatot, nyolcdénáros adó fizetésére voltak
kötelezve. A plena libertas tagjai azok lehettek az adófizetık közül, akik királyi birtokra
telepedett közszabadok voltak, illetve a más földjén élık, valamint a várnépek közé
települt hospesek is ide tartoztak. A társadalmi viszonyokban egy új elem is megjelent
Bolla véleménye szerint, ugyanis a szabadokat aszerint is kategóriákba lehetett sorolni,
hogy saját földjükön éltek-e.
A korábban már kialakult csoportokon túl speciális állapotú liberek is
megjelentek a XI–XII. században, akik nem távozhattak el földjükrıl, a király
rendelkezett velük. Közéjük tartoztak a kiemelt helyzető szolgálónépek, akik nem
rendelkeztek a közszabadok jogaival, rajtuk kívül ide kerültek besorolásra a
castellanusok, akik libertas és munka fejében adóztak. Rajtuk kívül speciális helyzető
szabadnak tekintette Bolla a szolgálatra kötelezett libereket, valamint az ispánok
szabadjait is. Összefoglalva Bolla úgy értelmezte, hogy a társadalom a szabadság
természete és az adózás szempontjából három csoportra volt osztható: az elsı réteget az
adómentes, saját vagyonú egyének képviselték, a második csoportba tartoztak a más
földjén élı közszabadok, akik nyolcdénáros adót fizettek, míg a harmadik réteget a
királyi, egyházi, vagy földesúri liberek alkották.
Bolla véleménye szerint a XII–XIII. században tovább éltek ezek a kategóriák,
de kevés forrás áll a kutatók rendelkezésére, és az is csak az alsóbb rétegekrıl, ahhoz,
hogy pontos leírást lehessen róluk adni. A kötött liberek közé sorolta ebben az
idıszakban az egyházi szabadokat, az udvarnokokat, illetve a várjobbágyokat is. Külön
jogállást képviseltek azok a személyek, akik nem saját birtokaikon éltek, de nem
tartoztak egy földesúr tulajdonába sem, és szabadon élhettek költözési jogukkal,
ellenben anyagi helyzetük nehézsége miatt kénytelenek voltak más szolgálatába állni.
Ebben a korban általánossá vált a felszabadítás intézménye, amelynek több formája is
volt, ezek közül ez egyik a szolgálásra történı, a második a szabad szolgálatra való, míg
a harmadik az adománnyal együtt végrehajtott felszabadítás voltak. A XIII. század
végéig Bolla szerint elırehaladt a szabadok vagyoni tagolódása, egyre kevesebb lett a
plena libertast birtokló, valódi közszabad.35

35
Bolla 1983. 27–41.

37
 Az Aranybulla mérföldkövet jelentett a liber fogalom alakulásában is, ugyanis a
vagyonos szabadok elváltak a többiektıl, és az uralkodó elit tagjai lettek, ezen kívül egy
új társadalmi réteg, a királyi serviensek is megjelentek. A serviensek jogi helyzetébe
három feltétel teljesülésén keresztül vezetett az út, mégpedig a közszabadság
megadásán, földadomány juttatásán, és végül a serviens személyének a királyi házba
fogadásán át. A servienseket egyre több szál kötötte a nobilisekhez, többek között a
páncélos harcmodor is ilyen kapcsot jelentett, a királyi család harcaiban pedig szerepük
felértékelıdött. A nemes megjelölést nemcsak a közszabadok viselték ebben az
idıszakban, ugyanis ez a jelzı más jogállású népeknél a belsı hierarchiában elfoglalt
helyet mutatta meg. Bolla szerint a nemesi rétegbe beférkızött közszabadok alatti
társadalmi csoportok szerepe csökkent, ezzel összefüggésben hadi kötelezettségük
tekintetében is háttérbe szorultak, egyes csoportok az anyagi nehézségek miatt
szolgálatba voltak kénytelenek állni, így ık ignobilisekké váltak, bár személyes
szabadságuk megmaradt, végül a jobbágyok sorai közé kerültek be.
A szabadok rétegének differenciálódása miatt a megmaradt libertas külön
elnevezése következett be, mégpedig az aurea jelzıvel párban. Az ilyen szabadság
korábbi jellemzıje volt, hogy az adott személy szabad költözési joggal rendelkezett,
szabad volt számára a részvétel a közéletben, törvényes házasság, valamint a része volt
az öröklési jog is. A jobbágyi rétegek kialakulásával, az új státusszal össze nem
egyeztethetı jogok kiestek a libertas körébıl, az adóztatás földesúri kézbe kerültével
pedig megszőnt a személyes kapcsolat a királlyal is. A nem nemesi szabadságot birtokló
rétegek jogi egységesülése már a XIII. században kezdetét vette, a liber jelzı a szabad
helyett egyre inkább felvette a valami alól való mentesség értelmét. Az aurea libertas
tartalma megváltozott, és paraszti szabadsággá alakult át, a szolgáltató osztályok belsı
különbségei pedig fokozatosan eltőntek, ennek az átalakuló szabadságnak a részesei
lettek a XIII. században az alacsonyabb állapotból felemelkedı szolgáltatónépek is. A
XIV. századra a liber egyszerően azt jelentette, hogy a jobbágyságon belül, az adott
egyén mentes volt bizonyos földesúri adóktól, az új paraszti szabadság legfıbb
jellemzıje pedig a szabad költözés joga volt. A mentességre utaló jelentést erısítette

38
továbbá az is, hogy a liber jelzıt egyre gyakrabban használták közösségek és
települések neve mellett is. 36
Bolla Ilona birtoktípusonként megvizsgálta az adott egységen élı személyek
státuszának és jogi helyzetének alakulását. A világi birtokokon véleménye szerint ritka
volt a fejlett gazdálkodás, az új tulajdonviszonyok kisebb egységeihez nem illeszkedtek
a nagycsaládi, nemzetségi viszonyok, illetve ezek jogközössége. A közös tulajdon
ugyanis megkötötte a gazdasági fejlıdést, mivel állattartáson alapult, míg az egyre
inkább elıtérbe kerülı kiscsaládi tulajdon során könnyebb volt rendelkezni az adott
területtel, az öröklési jog pedig szintén e mellett a tulajdonforma mellett tette le voksát.
A magánbirtokokon élı legalsóbb réteget képviselték a szolgák, akik már a honfoglalás
elıtt is fontos szereplıi voltak a magyarság életének, a velük való kereskedés által.
Szolgák nagyjából a XIV. századig szerepelnek a magyar forrásokban, de ezek a
személyek közel sem voltak azonos jogállásúak azokkal, akik Szent István törvényeiben
elıfordultak. Akárcsak a szabadok, a szolgák belsı tagolódása is sokszínő volt, a
házigazdaságon belül ugyanis létezett bizonyos fokú mobilizáció. A szolgák
felemelkedésük egyik lépcsıfokaként elérték a szabad költözés jogát, végül pedig a
jobbágyság soraiba olvadtak be.
Bolla Ilona a libertinusokkal kapcsolatban szembement Györffy György azon
véleményével, hogy ez a réteg már Szent István I. törvénykönyvének 18. cikkelyében is
megjelent, és azt sem fogadta el, hogy az elsı királyunk korában létezett egy átmeneti
szabadságfogalom. Bolla úgy gondolta, hogy ekkor Magyarországon azt a VII-IX.
századi, a XI. században már elavult nyugati felszabadítási formulát alkalmazták, amely
a felszabadított egykori szolgának a teljes szabadságot biztosította. A teljes
szabadságnak a bizonyítékát látta Szent István I. törvénykönyvének 22. cikkelyében,
ahol arról volt szó, hogy a szabadokat nem lehet újra szolgaságra kényszeríteni, Bolla
pedig úgy gondolta, hogy ez a törvény csak olyanokra vonatkozhatott, akik már a teljes
szabadság birtokosai voltak. A libertus megjelölés ekkor még csak arra utalt, hogy az
adott személy felszabadított volt, de ez nem jelentett semmiféle jogi különbséget a
szabadságot születési elıjogon birtoklókkal szemben.37

36
Bolla 1983. 41–66.
37
Bolla 1983. 17–19.

39
 A királyi és egyházi birtokokon élı személyek a világi urak alá
tartozókhoz képest más helyzetben voltak. Az itt élı népeket szolgálatuk szerint
nevezték el, és a királyi birtokok esetén élhettek a várszervezetben, vagy az
udvarszervezetben is. Bolla Ilona szerint az udvari birtokok kisajátítás útján jöttek létre,
és az uralkodó így nemcsak területet szerzett, hanem az ott élı népek is a tulajdonába
jutottak, az új területeket pedig százas rendszerbe osztották be. Az egyházi birtokok
szerkezete hasonlított a királyi területekéhez, ugyanis ezeket elsısorban adományokból
nyerték el, így azok megırizték eredeti birtokstruktúrájukat. Ez a két birtokszervezet
több ponton is eltért a világitól, ugyanis hosszú ideig változatlanul fennálltak, és a föld
tulajdonosa jogi személy volt. Ezenkívül ilyen területeken a rabszolgamunka
alkalmazása meglehetısen ritkán fordult elı már az államiság kezdeti idıszakában is,
szolgákkal való munkavégzésre az udvarszervezet egyes részein és az egyházi
központokon kerülhetett sor, ahol a szolgák dolga a belsı feladatok elvégzése volt.
Ezeken a birtokokon a szolgáltató népeket településenként helyezték el, amelyet Bolla a
kényszerközösség jelzıjével illetett. Bolla úgy vélte, hogy a gazdaság terén egyenetlen
fejlıdést jelentett, hogy a legelıváltó gazdálkodás ezeken a területeken sokáig
fennmaradt. Voltak olyan királyi földek, amelyeknek csak a tulajdonosa volt az
uralkodó, mivel az adományként más földesúr mővelése alá került.
Bolla szerint a feudalizáció korai szakaszában a különbözı, itt élı népek
helyzete a nyugat-európaiakéhoz hasonlított, el kellett fogadniuk az uruk hatalmát,
legyen az akár a király, akár az egyház. Ezek a királyi vagy egyházi népek azonban nem
voltak egységesek, a közös terheken túl eltérések mutatkoztak a kötelezettségeik terén,
kialakult egy belsı hierarchia közöttük is. Az egyházi birtokokon a rangsor elején a
liberek álltak, akikrıl úgy vélte Bolla, hogy nem azonosak a iobagiokkal, a liber
iobagio réteg csak a szabadok közötti legelıkelıbb csoport megnevezése volt. A
szolganép kiemelkedése gyors volt, amelyhez az önálló gazdasághoz jutáson keresztül
vezetett az út, a köztük kialakult viszonyokat a szolgálatuk jellege határozta meg.
A királyi földeken a liber-servus viszony relativizálódott, a kötött szabadság
jogállapota elterjedt a kisajátításokon keresztül. A liberek nem alkottak zárt csoportot,
magukat a király szabadjának tartották, de rangjuk csak a várnépen belül jelentett
elıkelıséget, ık voltak a várjobbágyok. A szolgálónépek közül kiemelkedtek az
udvarnokok, de ez a csoport a várjobbágyokénál rosszabb anyagi helyzetben élt. A

40
királyi birtokon is szolgálat szerint csoportosították a szolgákat, és a szolgáltatónépek
általában önálló parasztok voltak, akik termékjáradékot fizettek, így lehetıségük nyílt a
javak felhalmozására. A viszonylagos jó helyzetnek is volt egy határa, ugyanis
bármennyire is volt kedvezı a helyi körülmények között egy királyi vagy egyházi
birtokon élı személy élete, a birtok kötelékei közül nem szabadulhatott fel. A birtokokra
betelepülı hospesek már kedvezményekben és védelemben is részesültek, csoportosan
telepedtek le, nyitottá vált számukra a paraszttá válás útja.38
A királyi földek sorsa Bolla szerint a XIII. században vett fordulatot,
megkezdıdött az uralkodói birtokszervezet felbomlása. Az eladományozások hatására
egyrészt gyengült a hatalom, másrészt idegen kézre kerültek az addig az uralkodó
tulajdonában álló szolgálónépek. A királyi népeket jogi helyzet szerint két csoportra
osztotta Bolla, egyrészt az aurea libertast birtoklókra, akik a lakott föld
eladományozása után szabadságukkal, hacsak nem tartoztak abba a vékony rétegbe,
amely nemessé vált, nem tudtak mit kezdeni, más földesúr hatalmába kerültek. A másik
királyi népréteget képezték a függı helyzetben lévık, akik többnyire élelmet
szolgáltattak be, felettük álltak a hierarchiában az udvarnokok, akik az új birtokpolitika
hatására még a földjeiket is elveszthették. A megmaradt birtokokon élık a XIV. század
során emelkedtek ki, és a jobbágyok közé kerültek. Érdekes problémát jelentett a nemes
jelzı megjelenése a királyi népek egyes csoportjaival összefüggésben a forrásokban,
amelyek okaként Bolla a belsı hierarchia kiépülését határozta meg. A valódi nemesség
közé azonban csak a várjobbágyok egy vékony szelete juthatott be, a többiek szintén a
késıbb kialakuló paraszti rétegbe olvadtak be.
Az érett feudalizmusban az egyházi birtokok növekedése megállt, a régi
intézmények, társadalmi struktúrák érintetlenek maradtak, csak a szolgáltatók kaptak új
elnevezést egyes esetekben. A járadékokkal szemben egyre inkább elterjedt a
szolgáltatások pénzben való fizetésre, a népek helyzete csak a belsı viszonyokhoz
képest javult, de szabad költözködési joggal nem rendelkeztek az egyházi birtokokon
élık. Az egyház jobbágyai csak nevükben voltak elıkelık, tanácsadó funkciót töltöttek

38
Bolla 1983. 144–168.

41
be, a nobilis jelzı a belsı hierarchiára utalt esetükben is, a többségük paraszti sorba
süllyedt.39

Szőcs Jenı kutatásai

Szőcs Jenı (1928–1988), a Magyar Országos Levéltár, és a Magyar

Tudományos Akadémia egykori vezetı munkatársa az Árpád-kori társadalom XIII–
XIV. századi átalakulása során létrejött társadalmi csoportok kapcsán az egységes
nemesség létrejöttét kutatta. Az új nemesi réteg egyik alapját képezı serviensekre az
elsı utalás az 1210-es évekbıl maradt fenn, a servienseket Szőcs a régi jellegő királyi
kíséret megfelelıjeként aposztrofált, úgy gondolta, hogy ennek a csoportnak nem voltak
hőbéri vonásai. Nemesi jelzıvel rendelkeztek a XIII. században azok is, akik a király
szolgái voltak a megyei kereteken belül, nekik a nobilis titulus nem országos
elismertséget jelentett, hanem a helyi hierarchiából emelkedtek csak ki általa. A nobilis
jelzı, amelynek a használata ilyen széles körben elterjedt, már nem volt elég speciális
ahhoz, hogy a fınemesség társadalmi megkülönböztetettségét megmutassa, így a vezetı
réteg a baro kifejezést használta önmagával kapcsolatban. A nobilis jelzı terjedésének,
a viszonylagos hierarchia kifejezése mellett, a legfıbb oka az új hadi programban rejlett,
Szőcs véleménye szerint elsısorban a páncélos szolgálatot vállaló serviensekrıl szállt át
a megnevezés más társadalmi csoportokra.
A páncélos harcmodor elıtérbe kerülése a király birtokpolitikájában is
megjelent, ugyanis IV. Béla az adományokat páncélos állításhoz kötötte. Szőcs
véleménye szerint az elit szolgálati érdeme sugározhatott le a többi személyre, és ez a
fogalomtágulás a tatárjárás idején vette kezdetét. Az eredetileg csak vérségi alapon
tulajdonolható nemesség mellett így megjelent a fegyverzet által kialakult státusz is. A
király az új társadalmi csoportot egy testületként fogta fel, a nemesítés gyakorlata
mégsem vált tömegessé, a legfelsı arisztokrata körökbe pedig nem tudott bekerülni
szinte senki a nemesi rétegbıl. A király a nemesek számára lehetıvé tette a saját
bíráskodási rendszer alkalmazását, amely eltérı idıben, de az egész országra elterjedt.
Szőcs úgy vélte, hogy a nemességgel kapcsolatban IV. Béla két általános tervet
szándékozott megvalósítani, egyrészt egy kondicionális nemesi réteg létrehozását az

39
Bolla 1983. 169–207.

42
ország peremterületein, másrészt az országos prediális nemesség kialakítását is
megcélozta, és a két terv közös nevezıje a páncélos fegyverzet lett volna.
A nemesség értékét az uralkodó elit számára az 1260-as években felerısödı
belharcok megnövelték, a nemesítések aránya ebben az idıszakban jelentısen
megugrott, a nemesek a királyi oklevelek terminológiájában is elıkelıbb helyre
kerültek. Így kerülhetett sor az 1267. évi dekrétum kiadására, amelyben a nemesség
kifejezte akaratát, abban az irányban, hogy kerüljön rendezésre a helyzete. Az 1267. évi
dekrétum sorsfordító hatását vizsgálva, Szőcs arra a következtetésre jutott, hogy a
nemesség igényeinek ezen kinyilvánítása nem az elsı országgyőlésen történt meg. Ezt a
véleményét arra alapozta, hogy a dekrétum létrejöttét megelızı győlésen nem vettek
részt sem a bárók, sem a fıpapok, egyedül a nemesek, magát az eseményt pedig nem a
király hívta össze. Szőcs szerint II. András korában a serviensek érdekképviselete
meglehetısen gyenge lehetett, és a törvények által biztosított jogaikat sem adták meg
nekik, így az évtizedek során felhalmozódott, valamint a közelmúltbeli sérelmek
orvoslása végett, valószínőleg királyi engedéllyel 1267. szeptember 7-e elıtt győlést
hívtak össze Esztergomba. Itt összeállították kérelmi listájukat, amelyek végül a
dekrétumban nyertek törvényi fokozatot.
A nemesség közelmúltbeli sérelmének érezte a pártharcokban elszenvedett
veszteségeket, és a jóvátétel megszerzését tőzték ki célul, ezenfelül a tatárjárás után
semmibe vett adómentességüknek is újra érvényt kívántak szerezni. Az egységesülı
nemesség a tatárok pusztítása után IV. Béla hadipolitikájának is elszenvedte a
hátrányait, ugyanis a serviensek nemcsak belsı, hanem külsı hadjáratokban is
kénytelenek voltak részt venni, az öröklési és háramlási jog szigorítása miatt viszont a
csatában elhunyt javai nem szálltak a királyra. Az Aranybulla által biztosított jogok
mellett a nemesség kérte, hogy a hospesek földjeit sorolják be a várföldek közé, így a
szabad hospeseket a régi állapotba tudták volna visszaszorítani. Szőcs szerint a
köznemesség az Aranybullától eltérıen magára szabta ezt a chartát, amely ugyan
megırizte alkalmi jellegét, és arany pecsét sem függött rajta, de a királyi hatalom
jogszerőnek ismerte el, és az egyház szankciója alá helyezte a törvény védelmét. A
nemesi charta létrejöttével párhuzamosan haladt a nemesi megye szervezıdése is, Szőcs
szerint a bírói szervezet kialakulása összefüggésben állt a törvény általi
birtokrendezések végrehajtásával, és az új megye alapja az a modell lehetett, amely a

43
somogyi rendezés során alakult ki. Szőcs úgy gondolta, hogy az új megye jelzıjének a
nemesi helyett, a nemesi–királyi lett volna jó megoldás, hiszen a régi megyét jelképezı
ispán és az új, nemesi testület alkotta a magját. Ez az új megyei vezetı réteg már nem a
régi módon, a régi hőségfelfogással viszonyult a királyhoz, és az uralkodó is inkább
támaszt várt tılük, mint hálát.40
Szőcs Jenı a Megosztott parasztság-egységesülı jobbágyság címő, alapvetı
tanulmányában Bolla Ilona iskolateremtı nézeteit követve többek között a jobbágytelek
kialakulását vizsgálta, és úgy tartotta, hogy parasztgazdaságról paraszti gazdálkodás
helyett csak akkor lehet beszélni, amikor már a jobbágytelek létrejött, ez az új egység
tette érdekeltté a parasztságot a termelésben és a technikai újításokban. Erre az
eseményre csak akkor kerülhetett sor, ha jogi és társadalmi változások mentek végbe az
országban. A jobbágytelek kialakulásának egyik alapvetı feltétele volt, hogy a földet
mővelı szolgákból és szolgarendő csoportokból létrejöjjön egy egységes jobbágyi
osztály. Szőcs úgy gondolta, hogy a magyar korai feudalizmus XI–XII. századi, de még
a XIII. században is meglévı üzemegysége a szolgai munkaerıre és saját
munkaeszközeire építı földesúri birtok volt. A szolgákra úgy tekintettek ebben a
korszakban, mint adható–vehetı vagyontárgyakra, a birtok tartozékaira, bár
házasodásukat nem tiltották, de nem is fogadták el a szabadokéval egyenértékőnek.
A földesúri gazdaságok legnagyobbjai három vagy négy ekével gazdálkodtak, de
általánosabb volt az egy–két ekefogattal történı földmővelés. A nagyobb birtokosoknak
több ilyen gazdasága volt, amelyek központja a földesúr udvarhelye és háza volt, ahol a
házi szolgák is dolgoztak. Az ilyen gazdaságokat Magyarországon prediális
gazdaságoknak nevezték, amelyek mellett léteztek más típusok is, ellenpólusa pedig
már kezdetektıl a paraszti gazdálkodás volt. Az ilyen tevékenységet folytató réteg csak
a társadalom kis hányadát tehette ki, míg prediális gazdálkodás Szőcs szerint a
mezıgazdasági struktúra 90 százalékát jelentette. A nagyüzemi termelésre nem volt
szükség, és a kor nem is teremtette meg ennek a feltételeit, így ez a tény, a paraszti
gazdálkodás kínálta modell, valamint a tömeges szolgai munkaerı alkalmazása együtt
tette lehetıvé, hogy a földesúr szolgái egy részének megengedje, hogy házat

40
Szőcs Jenı: Az 1267. évi dekrétum és háttere. In: Társadalom- és mővelıdéstörténeti tanulmányok.
Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva–Fügedi Erik–Maksai Ferenc. Bp. 1984. 341–394.

44
birtokoljanak, családot alapítsanak, és önálló gazdálkodása által
terményszolgáltatásokat nyújtsanak neki a korábbi kötelességei helyett. Szőcs
véleménye szerint a szolgák birtokát nem lehet a késıbbi parasztgazdaság csiráinak
tekinteni, hiszen a föld, a ház az úr tulajdona maradt továbbra is, és a családi
kapcsolatok fölött is ott állt a földesúr befolyása, a mansio jelentése ekkor még nem a
földhöz, hanem a családi keretekhez kapcsolódott.
Szőcs Bolla Ilonát követve úgy gondolta, hogy a prediális gazdálkodás keretei
közül az elsı kiszakadó réteg a libertinusok voltak a XII. században, akik az uruk
tulajdonai maradtak ugyan, de a szolgaságon belül jelentıs szabadsághoz jutottak. İket
is mansio szerint adták-vették, de családi kereteiket már nem szakíthatták szét, és
rendelkezhettek ingó, illetve ingatlan vagyonnal is. Szőcs véleménye szerint a
libertinusok voltak azok, akik igazi földes, házzal rendelkezı szolgává váltak,
földbirtoklásuk lett az a tényezı, amely a többi szolgai néptıl elválasztotta ıket,
jogaikhoz hozzátartozott, hogy megválthatták magukat. A libertinusok külön jogi
kategóriát alkottak, és szinte kizárólag világi birtokokon éltek, a réteg törzsét
felszabadított szolgák tették ki. Az egyházi birtokokon azokra alkalmazták ezt a jelzıt,
akik világi adományból jutottak az egyház tulajdonába, a királyi földeken viszont
ismeretlen volt ez a réteg. Az egyház számára kevésbé voltak fontosak a jogi
kategóriák, ugyanis a termelés szempontjából a funkciók szerinti megnevezés számított
praktikusabbnak. Az ilyen szolgálat szerint csoportosított, libertinus jogállású rétegek
helyzete a világi birtokokon élı, hasonló státuszú társaikhoz képest kedvezıbb volt,
mivel az egyházi, vagy a királyi birtokok stabilitása az ı életkörülményeiket is
meghatározta.
Szőcs úgy vélte, hogy az üzemi gazdálkodásnak öt fokozata alakult ki az Árpád-
korban, ezek közül az egyik a szolgai munkaerıre építı prediális viszonyrendszer volt,
az átmeneti típusokat képezték földes szolgai, szabados és kondicionárius gazdaságok,
illetve a sor, és a fejlıdés végén álltak jobbágyi–paraszti üzemek. Szőcs szerint ezekhez
a birtokokhoz más-más társadalmi rétegek kötıdtek, és a világi birtokokon még a XIII.
század során csak elvétve akadt a paraszti gazdálkodásra példa, még ekkor is
fennmaradtak a prediális vagy az ahhoz hasonló gazdasági üzemek. A prediális rendszer
felszámolása birtoktípusonként eltérı idıben ment végbe, a folyamat élén a nagy
birtokszervezetek álltak, elsısorban az uralkodói birtokok, ahol már a XI. században

45
önálló termelıknek számítottak a várnépek. Az egyházi birtokokon a változás a XIII.
század elejétıl következett be, a királyi szervezethez képest mintegy fél évszázados
késéssel, amikor felismerték a terményjáradékok által kínált nagyobb hasznot, és ezt az
átalakulást segítették elı az ekkori népmozgalmak.
A XIII. század során maga a mővelés is átalakult, és Szőcs véleménye szerint ez
volt az a tényezı, amely a prediális gazdálkodás eltőnésének a végsı lökést adta,
elterjedt ugyanis az osztásos határhasználat, és ennek hatására a mansio és a megmővelt
földterület között terminológiai összefüggés is kialakult. A paraszt házhelye állandósult,
a földesúr szabályozói jogkörét pedig a faluközösség vette át. A XIII. század folyamán
megnyílt az út a szabad telkes jobbágyi lét felé, amely elsısorban két okra volt
visszavezethetı, egyrészt felerısödött a királyi birtokadományozás, másrészt
bekövetkezett a tatárjárás. A jobbágyi helyzetet a korábban hátrányt jelentı mobilabb
életmód miatt a világi birtokok szabadosai hamarabb érték el. A XIII. században
prediális birtokok felszámolása is az egyházi földtulajdont érte el késıbb, de az új
gazdálkodási rend mindenhol kifejtette a hatását, és létrejött a jobbágytelek alapja.
A tatárjárást követıen az alsóbb társadalmi rétegek mobilizációja még inkább
megnıtt, köszönhetıen a munkaerı felértékelıdésének, és ezzel párhuzamosan
megszőnt mind a prediális gazdálkodás meghatározó szerepe, mind pedig a
szolgakínálat. A jobbágytelek elıretörését három tényezı segítette elı: egyrészt az új
agrártechnológia térnyerése, a servilis állapotú személyek felemelkedése, valamint a
szabad hospesek által kínált modell megléte. Az elhagyott földek újratelepítése Szőcs
szerint a régi minta szerint zajlott, de a letelepített személyek már nem szolgai, hanem
szabad állapotú emberek voltak. A régi szerkezet elemei csak a földesúri központokban,
valamint a periférián maradtak fenn, de az új jobbágyi gazdálkodás tette ki a birtokok
magját. A prediális struktúra a XIII. század végére csak elszórtan maradt fenn, de még
nem szőnt meg teljesen, vezetı helyét a jobbágytelek vette át. A jobbágytelek Szőcs
véleménye szerint az ország nyugati felében még a XIII. század utolsó harmadára
kialakult, majd ezt követıen keleten is elterjedt. A telek szőkebb értelemben a
házhelyet, tágabb értelemben pedig magát a gazdasági üzemet jelentette. A jobbágytelek
gazdáinak mintaként a hospesek szolgáltak, ugyanis földesúri joghatóság alá kerültek,
de földet kaptak és házat építhettek rá. A jobbágy a faluközösség tagja lett, így kettıs

46
jogi helyzetbe került, az urától függött ugyan, de járadékhátralékát és a távozási illetéket
kiegyenlítve élhetett szabad költözési jogával.
Szőcs magának a faluközösség létrejöttét is egy hosszú folyamat eredményének
tartotta, amelyet nem lehetett levezetni helyi elızményekbıl, hanem egy országos
eseménysor része volt, amelyben a parasztok bizonyos egyéni és közösségi jogokhoz
jutottak. A földesúr joghatósága elsısorban a nagyobb ügyekben maradt érvényes a
jobbágy fölött, de a kisebb ügyek intézése már a közösség, a falu feladata lett. A
faluközösség rendelkezett a földelosztás, a földrészesedés meghatározása, a vagyoni
kérdésekben való döntés felett is, a házhely kimérése pedig már a kezdetektıl a falu
joga volt. Szőcs véleménye szerint a jobbágy jogi helyzetébıl adódóan nem a
földesúrral, hanem többnyire a faluközösséggel állt kapcsolatban, hiszen a mindennapi
életéhez kapcsolódó ügyek ennek a joghatósága alá tartoztak.
A parasztságot a létrejötte után is nagy belsı megosztottság jellemezte, hiszen a
szolga-szabad felosztás berögzülése nehezen változott meg, és a feudális maradványok
is késleltették az átalakulást. Szőcs három fı csoportot különített el a parasztságon
belül: a libereket, a kondicionáriusokat és a szolgákat. Utóbbi kettı között véleménye
szerint nagy státuszharc vette kezdetét a XIII. század során, ugyanis a már adózó
csoportok érdeke az volt, hogy számuk minél jobban gyarapodjon, így csökkentve az
egy fıre jutó járadék mennyiségét. A társadalmi rétegnek a felépítését piramis-
jellegőnek tartotta, amelynek a csúcsán a legkisebb számú csoport, a szabadok
helyezkedtek el. Szőcs úgy vélte, hogy a szolgák és a kondicionáriusok között gyakran
még a korabeli források is nehezen tudtak különbséget tenni, elıfordult olyan eset,
amikor a két jogállást azonosnak ismerték el. Szőcs úgy gondolta, hogy a szolgaság
felsı fokát képviselı kondicionáriusok, és a szabadok alsó szintjét jelentı libertinusok
egy társadalmi kategóriát alkottak, és véleménye szerint ez a servilis helyzető csoport
tette ki az alakuló jobbágyság közel 40 százalékát. Szőcs szerint a megosztott
parasztságon belüli társadalmi helyzet meghatározója a termelıeszközökhöz való
viszony volt, az egység létrejöttét pedig a fenti tényezıkön túl gátolta az is, hogy a
birtokszervezet hatalmi apparátusa is a jobbágyság köreibıl került ki.
Az egységes jobbágyi réteg kialakulásához vezetı út egyik fontos állomása volt
a királyi földek adományozása, amelynek során a nemes várjobbágyokon kivételével
minden volt várnép világi földesúri befolyás alá került, a keltjobbágyfiúk pedig

47
választhattak, hogy szabadként elhagyják a földjeiket, vagy beállnak szolgálni az adott
földesúrhoz. Szőcs úgy gondolta, hogy a jobbágy kifejezés nem vesztett értékébıl az
évszázadok során, hiszen a kifejezés magja eleve paraszti tartalmakkal rendelkezett, a
jobbágyság sorába került várnépek pedig nem lesüllyedtek, csak a kondicionárius réteg
széthullása után lett feltőnı a nemesekkel szembeni különbség. Azt elismerte Szőcs,
hogy társadalmi értelemben lesüllyedést jelentett egyes csoportoknak ez az új státusz, de
a korábbi szolgai állapotú rétegeknek a felemelkedést hordozta magában. A jobbágyok
jogai és kötelességei leginkább a hospesekéhez álltak közel, de a helyi szokásjog is
beleszólt ezek kialakulásába, így területenként eltérı jogi helyzető csoportok jöhettek
létre, akiket az új viszony megállapodásos jellege is összekötött. Szőcs úgy vélte, hogy
az adózás, és maga a terményadó egyfajta hierarchiát állított fel a jobbágyok között, a
szolgáltatások közül pedig a legproblémásabb a munkajáradék volt, amely alól csak
kevés kiváltságos réteg került ki még a XIII. század közepén is. Ennek a kötelességnek
késıbb csak a kondicionáriusok alatti rétegeknek kellett eleget tenniük, míg a
szabadosokat és a lovas szolgálatra kötelezetteket már korábban sem terhelte.
Szőcs Jenı szerint az 1240-es évek társadalmát négy részre lehetett osztani, a
legalsó szintet az örök szolgaság alatt állók alkották, ık voltak a királyi és egyházi
birtokok valódi szolgái, valamint a világi birtokok föld nélküli szolgái. A szolgák fölött
Szőcs szerint a kondicionáriusok helyezkedtek el, akiknek a sorai közé tartoztak a
királyi várszervezetbıl várnépek, a királyi udvarszervezetbıl az udvarnokok, az egyház
szolgálónépei, valamit a világi birtokok földdel rendelkezı szolgái és a hierarchiában
fölöttük elhelyezkedı libertinusok. Ehhez a társadalmi csoporthoz sorolta be Szőcs az
egyház jobbágyait, valamint királyi várnépek közül a várjobbágyokat, és a várnépek
közül kiemelteket, akik a saját hierarchiájuk magas fokán helyezkedtek el. A harmadik
társadalmi réteg véleménye szerint a perpetua libertas birtokosai voltak, közéjük
tartoztak mindhárom birtoktípusról egységesen a tizedet vagy a szabadok dénárjait
fizetık, és azok, akik valamilyen szolgáltatástól mentesített szabadok voltak, illetve
Szőcs ide sorolta a hospeseket is. A paraszti társadalom csúcsán a libertas conditionalist
birtokló csoportokat a királyi várföldek valódi jobbágyai, a szent király szabadjai, az
udvarszervezet jobbágyai, az egyházi birtokok szabadjai és lovas jobbágyai, valamint a
világi birtokok jobbágyai alkották.

48
 Szőcs szerint ez a társadalmi felosztás a XIV. század elejére jelentıs
változásokon ment keresztül, a társadalom alján helyezkedtek el a szolgák és a
szolganık, a következı nagy réteget alkották a kötött jogállású személyek, akik közé
tartoztak a várnépek, az udvarnokok, valamint az egyház kondicionáriusai. Szőcs
föléjük helyezte a jobbágyi szabadsággal rendelkezı egyházi jobbágyokat, a világi
birtokok nemes jobbágyait, a várak hospeseit, és a kondicionális nemeseket. A
szabadság magasabb fokát birtokolták a hospesek, a paraszti társadalom csúcsán pedig a
nemes várjobbágyok, a nemes egyházi jobbágyok, valamint a világi birtokok officialisai
és a familiarisok álltak.41

Solymosi László kutatásai

Solymosi László (1944–), az ELTE és a Debreceni Egyetem professzora, az

Árpád-kori társadalom vizsgálatát a járadékok szemszögébıl folytatta le, és sorba vette
a különbözı járadék- és illetéktípusokat, valamint a hozzájuk kapcsolódó kiváltságokat.
Privilégiumok több csoportra is vonatkozhattak az Árpád-korban, egyrészt a
hospesekre, másrészt a polgárokra, illetve a sajátos helyzető királyi népekre. Hospesek
kezdetben csak a királyi birtokokra telepedhettek le, más tulajdonú területre való
befogadásukhoz uralkodói engedélyre volt szükség. Solymosi a hospesek kiváltsága
kapcsán úgy gondolta, hogy ezek a privilégiumok hatással voltak a tatárjárás utáni
földesúri kiváltságolásokra, és ezek olyan kontraktusok voltak, amelyekben a
hospeseknek a földesúr meghatározott terheket írt elı, illetve belefoglalták a szabad
költözés jogát is. A XIII. században a király mellett már világi és egyházi birtokosok is
adhattak ilyen kiváltságokat, de még ekkor is csak uralkodói engedéllyel. A hospesekre
rótt adó kiszabása két féle lehetett, egyrészt kivethették a gazdaságra, másrészt a
közösségre is. A másik sarkalatos pont a hospesekkel kapcsolatban, a költözési joguk
volt, amelynek a feltételei közé tartozott, hogy a költözésnek nappal kellett történnie, és
elıtte ki kellett egyenlíteni minden tartozást a szabad távozásért cserébe. A hospesek
speciális joga volt a bíróválasztás, és a választott tisztviselıt el is mozdíthatták helyérıl,

41
Szőcs Jenı: Megosztott parasztság – egységesülı jobbágyság. In: Századok 115 (1981) 3–65., 263–
314. (Rövidebben: Szőcs Jenı: Az utolsó Árpádok. História Könyvtár – Monográfiák 1. Bp. 1993. 125–
136., 208–222.)

49
a bíró jövedelme pedig a bírságokból eredt, amelynek földesuranként változó részét
tarthatta meg.42
Solymosi a járadékokon belül a pénzbeli szolgáltatásokról úgy vélte, hogy csak a
XII. században terjedt el ez a forma, de már a XI. században is volt olyan adat torlókról,
hogy szolgáltatásaikat így rótták le. A pénzjáradék valamilyen korábbi naturális
szolgáltatás pénzben történı lerovását jelentette, és az önállóan gazdálkodó, tehát
jobban terhelhetı alávetett rétegek körében is nagy tért hódított ez a fizetési forma.
Solymosi úgy vélte, hogy a pénzjáradékok elterjedése pedig hozzájárult ahhoz, hogy
létrejöjjön egy új jobbágyi réteg, amelybe a terhek elıl menekülık, és a libertinusok egy
része is beolvadt. A pénzjáradék, más néven tributum az ország nyugati régióiban jelent
meg elıször, valószínőleg a betelepedett hospesek hatására. A terragium, vagyis a
földbér a XIII. század elején rohamosan elterjedt, általánossá pedig a XIV. században
vált, mértéke 12 dénártól egészen fél márkáig is terjedhetett. A járadékok egy másik
fontos csoportját alkotta a szállásadó, vagyis a descensus, amelynek alapjául a királyi,
vagy a fıpapi vizitációk szolgáltak, ekkor az uralkodó vagy fıpap végigjárta az általa
birtokolt területeket, és a neki járó adományokat ott felélte. A XIII. században ez az
adózási mód meghatározott terményjáradékká alakult át, amely a királyi hospeseket
nem érintette, sıt rajtuk kívül is akadtak még olyan népelemek, akik nem tartoztak ilyen
adó fizetésével. Az egyházi területeken a szállásadó évi egyszeri adóvá alakult át, és
vagy megırizte eredeti jellegét, vagy rendszeres terményadó jött létre belıle.
Az járadékok között fontos szerepet töltött be az ajándék, amely a kereszténység
évet tagoló ünnepeihez kapcsolódott, vagy a plébániaegyház védıszentjéhez, esetleg
ritkán a földesúr névnapjához kötıdött. Az ajándék esetében egy adott ünnepen, vagy
kijelölt napon adandó naturális szolgáltatásról volt szó, amelyet minden birtoktípuson
követeltek. A XIII. században a bérleti szerzıdésekbe is bekerült ez az adóforma,
amelynek pénzzel való megváltására már a század végén sor került. Speciális
szolgáltatást jelentett a költözési illeték, amely a szabad költözés jogához kapcsolódott,
és kiegyenlítése által a földesúr személye leváltható volt. Az illeték pénzben való
kifizetése a tatárjárás után terjedt el, párhuzamosan a hospesszabadság és szabad

42
Solymosi László: Hospeskiváltságok 1275-bıl. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából. Szerk.
Kredics László. Veszprém 1984. 17–70.

50
költözés jogának expanziójával. A kifizetett járadék után szabadon el lehetett hagyni az
urat, de ennek is volt egy meghatározott ideje, amely a mezıgazdasági munkákhoz
igazodott, engedélyt a helység bírájától lehetett kérni, amelynek díját gyakran átengedte
a földesúr a bíró számára. Az illetékek között jelentıs helyet foglalt el az örökösödési és
a végrendelkezési illeték, amely latin elnevezése mortuarium volt. A hospesektıl a
királyi birtokokon a végrendelkezés hiánya esetén szedték be ezt az illetéke, amelynek
hatására a végrendeletek nıtt elterjedése. A mortuarium egységes volt, minden
birtoktípuson megjelent a XIII–XIV. században, és általános formája szerint csak az
örökös nélkül elhunytak után kellett fizetni ilyen illetéket, amely a vagyon egy darabját
képezte legtöbbször. A földesurak gyakran engedélyezték a szabad végrendelkezést,
ezzel is megtartva a munkaerıt, nem volt céljuk a teljes vagyon megszerzése.
A szılıvel kapcsolatos járadék, a csöböradó a tributum mellett jelent meg, és
jellegét tekintve eredendıen állami típusú szolgáltatás volt. A szılıföld a
telekrendszeren kívül esett, birtokolható volt lakhelyen és azon kívül is. A XII–XIII.
században sajátos hospesjogú birtoklás jött létre, amely szilárd birtokjogot és szabad
költözést jelentett a szılı tulajdonosának. A bor növekvı szerepét jelezte, hogy a
bortized az egyház érdeklıdését is felkeltette, a tatárjárás elıtt pedig már kialakult a
pénzjáradékok rendszere ezen a területen is. Az adókivetés a századok során átalakult,
és a XIV. századra az egyszerőbb beszedés miatt egész közösségre vetettek ki adót, az
adózás általában a szüret idején történt, és ez volt az a termelési mód, amelynek kapcsán
a földesúrnak is költségei voltak, mégpedig a szılıvel kapcsolatos adminisztrációhoz
kapcsolódóan.43
Solymosi a szolgálónépek vizsgálatára nagy hangsúlyt fektetett, közülük is
leginkább a szakrális rendeltetéső népekre. Úgy gondolta, hogy az ilyen szolgálónépek
rendszere a XIII. századra kristályosodott ki, ekkor jött létre egy speciálisan liturgikus
feladatokat ellátó réteg. A szakrális rendeltetéső népek szoros kapcsolatban álltak az
egyház intézményeivel, az egyház szolgái vagy az egyháznak felszabadított személyek
voltak. Ezek a szolgálónépek is addig maradtak fenn, amíg a szolgálónépi rendszer élt,
vagyis egészen a XIV. század derekáig. Közéjük tartoztak a dusnok–torlók, a
harangozók, a kápolnavivık és más egyedi tisztet ellátó személyek is. A harangozókkal

43
Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. században. Bp. 1998. 10–210.

51
kapcsolatban úgy vélte, hogy kötelezettségük nem korlátozódott csupán a halotti
liturgiára, hanem az egyházi élet során sokszor volt szükség a tevékenységükre. A
harangozók csak egyházi birtokokon éltek, de ott királyi és magánegyházak népei között
is elıfordultak.44 A kötelezettségük nem kötıdött földterülethez, a torlókkal szemben
ritkábban kaptak birtokadományokat, így az ı foglalkozásuk neve kevesebb település
nevében maradt fenn. A kápolnavivı réteg a templomon kívüli misézéshez szükséges
felszereléseket szállította, elnevezésük sacrifer vagy sanctifer volt, létrejöttük pedig a
XI. század végi szabolcsi zsinat azon rendelkezéséhez volt köthetı, miszerint a szent
ereklyéket az úton csak klerikusok vihették, misét pedig csak liturgikus célra készült
sátorban lehetett hallgatni utazás alatt. Egyedül ez a réteg volt az, amelyik világi
birtokokon is megjelent, még a királyné is rendelkezett kápolnavivıkkel. A vezetıjük e
kápolnaispán volt, fı tulajdonosuk pedig az egyház vagy a király. 45
Solymosi különösen nagy jelentıséget tulajdonított az Árpád-kori szolgálónépek
közül a torlóknak, vagyis a sajátos transzcendentális kötelességgel megbízott egyházi
kondicionáriusoknak. Az elhunytak lelki üdvéért folytatott cselekedetekért az
egyháznak adományozták, szabadították fel ıket, és a túlvilági boldogulást elısegítı
megvendégelés végrehajtása volt a feladatuk. Ilyen személyeket nemcsak világi
földesurak, hanem maga a király is adományozott. A torlók kötelezettsége kétrétő volt,
egyrészt halotti lakomát kellett bemutatni a halott lelki üdvéért, másrészt gyertyát vagy
viaszt, esetleg pénzt voltak kötelesek adni az egyháznak. A toradás alapfeltétele az
önálló gazdálkodás volt, amelyrıl a végrendelkezı gondoskodott, és amely birtok a
torló örökös nélküli halála esetén az egyházra szállt vissza. A torlókat a temetések
mellett meghatározott napokon terhelte kötelesség, amelyek általában évfordulók
voltak, ezek közül is kiemelkedett Szent Mihály ünnepe. A torlók, vagy másik nevük
szerint a dusnokok az egyház számára felszabadított személyek voltak, akiknek

44
Solymosi László: Harangozók és Harangozó nevő települések a középkori Magyarországon. In:
Századok 128 (1994) 335–351.
45
Solymosi László: Szakrális rendeltetéső szolgálónépek az Árpád-korban. In: Tanulmányok a 950 éves
Tihanyi alapító tiszteletére. Szerk. Érszegi Géza Tihany 2007. 13–30.

52
kötelezettségük rangot adott, de az egyházi birtokszervezeten belül konzerválta is ıket,
ugyanis nem volt költözési joguk.46

Zsoldos Attila és a várjobbágyság, nemesség kutatása

Zsoldos Attila (1962–) az MTA Történettudományi Intézetének vezetı

munkatársa, elsısorban a Bolla Ilona által megkezdett úton haladva, az Árpád-kori
magyar társadalom rétegei közül különös figyelmet szentelt a várjobbágyoknak. A szent
király szabadjai címő könyvében részletes foglalkozott várjobbágyság jogállásával, e
társadalmi réteg létszámával, anyagi jellemzıivel, birtoklásával, és történetének
alakulásával. Zsoldos véleménye szerint a várjobbágyok szabadsága lényegesen eltért a
közszabadságtól, nem felelt meg annak, és erre bizonyítékul szolgálnak a nemesítı
oklevelek. A várjobbágyok csak a királyi kiváltságolás útján érhették el, hogy nemesi
jogállásba kerüljenek, és ennek a folyamatnak a része volt a közszabadság megadása,
így kizárt, hogy a nemesítést megelızı szabadságuk ennek megfelelt volna. Zsoldos
úgy vélte, hogy a kiváltságolás elıtti státusz egyfajta szabadabb szolgai jogállásnak
felelt meg, szabadságuk csak a várnéphez viszonyítva volt jelentıs. A várjobbágyok a
várszervezetet vezetı ispán joghatósága alá tartoztak, gyakran elıfordult olyan eset is,
amikor az ispán fejezett be egy pert, ami nem nála kezdıdött.
A várjobbágyság kialakulásának kezdete, és elnevezésük körül is problémák
vetıdtek fel, ugyanis a iobagio castri elnevezés csak a XII. században jelent meg.
Zsoldos Bollával egyetértve úgy gondolta, hogy a várjobbágyokat jellemzı kötött
szabadság a XI. században nem létezett Magyarországon, így az abban a században
fennálló katonáskodó csoport, a milesek nem lehettek a várjobbágyok közvetlen elıdei.
Zsoldos szerint a várföldeken letelepedık azok közül kerültek ki, akik vagyontalan
révén gazdasági kényszer miatt kénytelenek voltak más földjére költözni. A milesek
Szent István kori jogállapotában Szent László idején változás következett be, a
társadalmi státuszuk már nem volt azonos a korabeli közszabadokéval. Az önkéntes
szolgálatuk átalakult korlátozó tényezıvé, annak a folyamatnak a részeként, amelynek
során az egységes István kori libertas egysége megszőnt, és megjelent a feltételes

46
Solymosi László: Hozott-e törvényt Szent István király a torlókról? In: Doctor et apostol. Szent István-
tanulmányok. Szerk. Török József Bp. 229–271.

53
szabadságjog. A helyzetük a várnépeken belül emelkedett ki, ık töltötték be többek
között a száznagyok szerepét is.
Zsoldos szerint a várjobbágyság nemcsak a milesek királyi földre telepedett
csoportjából alakult ki, hanem az is elıfordulhatott, hogy a közszabadok egy része
került a soraikba. Ezekbıl az emberekbıl a XI. század végére alakult ki az a
katonáskodó, függı helyzető réteg, amely a várjobbágyság magját képezte. A jobbágy
elnevezés alapja az lehetett, hogy a iobagio terminust eredetileg tisztségviselıkre
használták, és a várszervezet százas rendszerében alacsonyabb tisztséget betöltı
személyek is a soraikba kerültek. A tisztséghez nem jutó milesek sorsa elvált a
többiekétıl, elvesztették szabadságukat, és a várjobbágyi kötött libertasban sem
részesültek, hanem bekerültek a szolgarendő várnépek közé, különbség csak annyi volt
közöttük, hogy a várnépek soraiból katonai tevékenységük révén kedvezıbb helyzetbe
kerültek. 47
Zsoldos megvizsgálta a várjobbágyi jogállás sarkalatos pontjait is, elsıként a
jobbágyok hadakozását tekintette át, és úgy gondolta, hogy a hadba vonulás személy
szerint és fejenként érintette a várjobbágyokat, ık alkották a sereg alapját képezı
megyei csapatok magját, amelybe váranként vonultak be. A várjobbágyok katonai
szolgálatának fontos részét képezte a vár ırizete, és voltak olyan jobbágyok, akik nem
vonultak hadba a királyi seregbe, hanem a vár védelmére helyben maradtak, és így
teljesítették kötelességüket. A XIII. században kialakult familiáris viszony változást
jelentett a várnépek életében is, ugyanis az ilyen kapcsolat elvonta az adott személyt a
vár teendıitıl, vagy meglazította az ahhoz főzıdı viszonyát, ezzel is hozzájárulva a
várszervezet felbomlásához. A várnépbelieket terhelı kötelezettségek közé tartozott
még az adózás, amely szolgálat, ököradás, vagy a dénárfizetés útján is történhetett. A
várjobbágyok a másokat terhelt szállásadás alól mentességet élveztek.
A várjobbágyok jellemzı tulajdonsága volt a tisztségviselés, amely a vár
szolgálatához kapcsolódott, ilyenek tisztségek voltak az udvarispán, a hadnagy, a
várnagy, a hirdetınagy, a száznagy, illetve az ırnagy. Az udvarispán a megyésispán
helyetteseként funkcionált az igazságszolgáltatás terén, de az adóigazgatással

47
Zsoldos Attila: A szent király szabadjai: Fejezetek a várjobbágyság történetébıl. Társadalom- és
mővelıdéstörténeti tanulmányok 26. Bp. 1999. 9–44. (Továbbiakban Zsoldos 1999.)

54
kapcsolatban is ellátott feladatokat. A hadnagy a várispánság katonai ügyekért felelıs
helyettese volt, a várnagy a várral kapcsolatos feladatokban végezte tevékenységét. Az
ırnagyok a határmenti ispánságokban feladatukat ellátó ırök parancsnokai voltak,
azoké az ıröké, akik szabadságukat tekintve nem érték el a várjobbágyok szintjét. Az
ırnagyok bírói feladatokat is elláttak, valamint irányították a határvédelmet, amelyért
meghatározott illetéket kaptak. A századok, és az élén álló száznagyok feladata a várnép
szolgálatainak az irányítása volt, a szervezés mellett rájuk hárult az ellenırzés is. A
várnép adóinak egy része ıket illette, ezen kívül közvetlen juttatást is kaptak a tılük. A
várjobbágyságon belül kialakult hivatalviselı és nem viselı csoport nem vált el
egymástól élesen, hiszen a tisztségek nem öröklıdtek, így azokon folyamatosan
váltották egymást a jobbágyok.48
Zsoldos a várjobbágyok létszámának a kérdését nagyon bonyolult problémának
tartotta, hiszen nem maradtak fent regisztrumok, amelyek alapján biztos alapokra
lehetne helyezni a kutatást. Véleménye szerint az egyetlen biztos szám egy minimális
adat, amelyet úgy kapott meg, hogy az egy nemzedék alatt keletkezett forrásokban
elıforduló várjobbágyokat összegyőjtötte. Zsoldos szerint még így is fennállt a hiba
lehetısége, ugyanis a személyek azonosítását nem lehet száz százalékos pontossággal
elvégezni, és az így megállapított számnál többen lehettek ennek a csoportnak a
képviselıi. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a várjobbágyok sohasem voltak a
társadalom jelentıs hányadát kitevı réteg. Kialakulásukat a XI–XII. századra vezette
vissza, azokra a milesekre, akik elvesztették közszabadságukat, és eleinte nem lehetett
nagyobb a számuk várispánságonként egy tucatnál, a XIII. századra pedig
megkétszerezıdhetett a létszámuk, nagyjából 20-30 fıre.49
Zsoldos a várjobbágyok birtoklásával kapcsolatban arra megállapításra jutott,
hogy a várjobbágyok helyzetét nem lehet úgy vizsgálni, hogy a nemzetség fogalmának
problémájával ne kerülne szembe a kutató, és véleménye szerint nemzetség az, amit a
szakirodalom annak tart. A probléma forrása ugyanis ott található, hogy a genus névvel
illetett társadalmi egységeket nagycsaládként vagy annál tágabb értelmezéső
csoportként határozzák meg. Véleménye szerint egyes várjobbágy genusok esetén

48
Zsoldos 1999. 46–77.
49
Zsoldos 1999. 102–111.

55
bizonyítható, hogy nemzetséget jelöltek, de a szakirodalom egy részével ellentétben
azon a véleményen volt, hogy ezek a nemzetségek semmiképpen sem Szent István
idejébıl eredtek. A várjobbágyi nemzetségek kialakulását a XIII. századra tette, amikor
a státusz nyújtotta elınyök kihasználásához szükség volt a nemzetséggé szervezıdésre,
így ez az intézmény általánossá vált, és a nemesi genusokhoz hasonult. Zsoldos szerint a
várjobbágyok öröklési rendjére az apáról fiúra szálló birtok volt a jellemzı, és az
öröklési jog a tágabb rokonságot is megillette. Az oldalági örökléssel kapcsolatban
Zsoldos megjegyezte, hogy csak ott következhetett be, ahol örökölt volt a birtok,
ugyanis az adomány által szerzett területekre maguk a várjobbágyok is korlátozottnak
tekintették ezt a jogot. Ha a jobbágy örökös nélkül hunyt el a rokonok általában kérték
az uralkodótól, hogy adományként nekik adja át az elhunyt birtokait, és ezeket a
kéréseket legtöbbször siker koronázta.
Zsoldos úgy gondolta, hogy a várjobbágyi és a királyi serviensi birtokjog között
lévı különbséget fontos hangsúlyozni, hiszen a várjobbágyok birtokának királyra
háramlása nem volt nemesi jog, ugyanis a várnépbeliek földjeivel is történt hasonló
eset, és velük kapcsolatban fel sem merülhet a nemesi jogállás kérdése. A két réteg
birtoklása között hasonlóságok is voltak szép számmal, ezek közül az egyik a
territoriális közösség volt, amelybe különbözı jogállású, de azonos helyen és hasonló
módon birtokló személyek tartoztak, az összetartozás érzését pedig csak tovább
növelhette a közös vármegye alá tartozás. Az sem volt ritka, hogy ilyen eltérı státuszú
személyek közösen birtokoljanak földet, és mivel egymással mindennapi kapcsolatban
voltak, így ügyeik közös intézése is kézenfekvı volt. Az egy megyében élık, a
comprovincialesek közös tevékenységének egyik alapvetı eleme volt a
fogottbíráskodás, amelynek során a kiemelt tekintélyre szert tett, jó hírő jobbágyok
közül választották ki a viszályokat elsimító bírát. Az 1267. évi királyi dekrétum végül
hivatalosan is a nemesi jogállás alapjául a serviensi jogokat ismerte el, így ez a státusz
kiemelkedett az egymás mellett élık közül. Ez a társadalmi helyzet, az együttélés,
nemcsak az intézmények szintjén jelentkezett, hanem a társadalmi jogállásokat is
közelítette egymáshoz, a serviensi jog irányába.
Zsoldos szerint a várjobbágyok földjeinek alapját az a haszonélvezetre kapott
föld képezte, amely a vár tulajdonából került a kezükbe. Elıfordult sok esetben, hogy
közösen birtokoltak földet más várjobbágyokkal, amelynek a hátterében nem a

56
várjobbágyi státusz, hanem a rokoni kapcsolatok álltak. Mivel a várjobbágyok mindenki
másnál több információ birtokában álltak a várispánsággal kapcsolatban, és érdekük
volt a vár földjeinek az egysége, így alkalmasak voltak arra, hogy a vár ügyeiben
eljárjanak, így részt vettek az adományok kimérésében, a birtokhatárok
megállapításában, illetve az adásvétel lebonyolításában is. Zsoldos a várjobbágyi földek
adásvételét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a várjobbágyok a státuszukra
alapozva olyan jogot vallottak magukénak, amely alapján birtokaik adásvételében a
rokonaik ellenırzési joga korlátozhatta ıket, de nem a birtoklás jogcíme. A királyi
hatalom azonban másképp vélekedett ebben a kérdésben, mint a jobbágyok, a kiküldött
vizsgálóbizottságok pedig érvényteleníthették a szerzıdéseket. A terra hereditaria
megjelöléső földekrıl úgy tartotta Zsoldos, hogy a korábbi szakirodalom álláspontja
nem volt helyes ezekkel kapcsolatban, amely szerint a várjobbágyok szabad
rendelkezéső földjeire használták ezt a terminust, Zsoldos véleménye szerint ez a
fogalom a vár földjébıl és független birtokból örökölt földet is jelölhetett.50
Az egységes nemesi réteg kialakulásával kapcsolatban Zsoldos úgy gondolta,
hogy az uralkodói vagy nádori bíráskodás sarkalatos pont lehetett a serviensek
jogállásának, a fehérvári törvénynapon való ítélkezés, és a tömegesen történı király elé
vonulás azonban nehézkessé tette az ítélkezés gyakorlatát. A megoldást a királyi
hatalom az ítélkezésre kijelölt személyek küldésében találta meg elsıként, de a királyi
udvarispán sem láthatta el ezt a feladatot, tekintve, hogy idıben és térben korlátozva
volt, ráadásul az udvarban nem tartózkodhatott a vidéki útjai alatt. A probléma
megoldása végül helyben sikerült, és önálló igazságszolgáltatás létrejöttéhez vezetett,
amelyben az archaikus fogottbíráskodás öltött modern formát. Magának a nemesség
fogalmának a kezdete a XI. század végéhez volt köthetı, amikor az elıkelık egy szők
rétege elkülönült jogilag is a nemtelenektıl, Kálmán törvényeiben pedig már a vagyoni
elkülönülés is megtörtént az adómentességük által. 1232-ben a kehidai oklevélben
megjelenı eléggé nemes jelzı a nobilis terminus új értelmezését tárta fel elıttünk,
ugyanis a nemes megjelölés egyházi jobbágyokra, várjobbágyokra, királyi serviensekre
és nagybirtokosokra egyaránt használatos volt. A fogalom tágulásának az okát Zsoldos
egyrészt IV. Béla páncélos katonaságot preferáló hadszervezeti reformjában látta,

50
Zsoldos 1999. 112–157.

57
másrészt úgy vélte, hogy ez a közösségi jog által egységbe szervezett csoportok belsı,
relatív viszonyait is kifejezte. A régi nemesi réteggel azonosnak tartották magukat a
serviensek, és a két csoport egyesülésére az 1267. évi dekrétumban került sor.51
Zsoldos az Árpád-kor fontos kérdései között kezelte a forrásokban a XI. század
kezdetétıl megjelenı ispán és miles terminusok jelentését és fogalmi változásait. Az
ispán kapcsán úgy gondolta, hogy már Szent István törvényeiben is elsısorban
tisztségviselı értelemben fordult elı, a királyi udvar, a vármegyék, a pénzverı- és
sókamarák élén álló személyek mind ide tartoztak. Az ispán jelentése azonban ennél
árnyaltabb volt, ugyanis a tisztség mellett egy társadalmi réteget is jelöltek vele,
amelynek oka valószínőleg az lehetett, hogy a tisztség viselıi egy társadalmi rétegbıl
kerültek ki, és a címük megerısítette ıket státuszukban. Az ispán szó használata ilyen
értelemben már a XI. század végére háttérbe szorult, és a nobilis váltotta föl. A milesek
kérdése az ispánokéval szemben már sokkal összetettebb problémát jelent a
történettudomány számára, hiszen a törvények egy jelentıs részében szabadként említik
ıket, akiket letaszíthatnak szolgaságba, vagy akik házasodhattak, míg más részükben
szolgai állapotra utalnak velük kapcsolatban. A törvényekbıl az is nyilvánvaló, hogy a
milesek nem álltak az ispánok tulajdonában, és nem is adóztathatták ıket. Zsoldos
szerint a milesek megítélésében fennálló ellentétek megszőntetésére az lehet a
megoldás, ha a mileseket az ispánokhoz hasonlóan egyszerre tekinti a történettudomány
társadalmi rétegnek és tisztségnek.52
Az államalapítást követıen kialakult megyerendszer egyik fontos részét képezı
határmegyék lakosságával kapcsolatban úgy vélte, hogy a határırvidék ırei a
várszervezetbe tagozódtak be, jogállásuk pedig a várnépekének felelt meg. A határır
jelölésére, miután az ır már általánossá vált, a speculator lett, Zsoldos szerint ık
alkothatták azt a csoportot a határırzı népek között, akiknek a tényleges feladata az
ırzéshez kapcsolódott. Az ırök vezetıje az ırnagy volt, aki a határvármegyén belül

51
Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…” A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól. In:
Zalai történeti tanulmányok. Szerk. Káli Csaba. Zalai Győjtemény 42. Zalaegerszeg 1997. 7–19.
52
Zsoldos Attila: Ispán és vitéz. In: „Múltunk építıkövei…”. Szerk. Csurgai Horváth József–Kovács
Eleonóra. Székesfehérvár 2001. 50–59.

58
egyesítette magában a más vármegyékben megszokott várispáni, száznagyi és
udvarispáni feladatokat, magának a vármegyének az élén pedig az ispán állt.53
Zsoldos Attila az Árpád-kori társadalom kapcsán a királynéi birtokok népeit is
vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy a szolgálónépek szerkezete az uralkodói
földeken élıkéhez hasonló volt, hiszen a királynék már megszervezve kapták ezeket a
birtokokat. Az itt élı népek jogi helyzete szintén a királyi területeken élı társaikhoz
hasonult, habár ıket ritkán nevezték meg jogállás szerint, és a kondicionárius elnevezés
is csak a XIII. század végén jelent meg. Zsoldos szerint az ilyen szolgálónépek a királyi
birtokénál szerényebb összetételőek voltak, hiányzott közülük az élelmiszer-elıállító és
a kézmőves réteg jelentıs része, nem voltak képesek ellátni minden szükségletet, így
azokat a királyi birtokokról kellett pótolni. A királynéi szolgálónépek közé tartoztak
többek között a szılımőveléssel foglalkozók, a mezıgazdasági termelık, néhány
kézmőves csoport, valamint a mőködésért felelıs személyek. A szolgálónépeket szintén
századokba osztották, és tisztségeikben az uralkodói tisztviselıkhöz idomultak az itteni
officialisok is, eladományozhatták a jobbágyokat, akik birtokaikat örökíthették. Az ilyen
birtoktípus létrehozásának célja az volt, hogy a királyné is tudjon adományokat tenni, és
54
a birtok jobbágyai katonai kötelezettséget is elláttak. Az udvarszervezet felépítésével
és társadalmi összetételével kapcsolatban a Szegeden doktorált Kis Péter folytatott új
kutatásokat, ám ezek még nem láttak napvilágot.
Zsoldos megvizsgálta az Árpád-kori nemzetségeket is, és azon a véleményen
volt, hogy a honfoglaló nemzetségek, amelyeket csak analógiák alapján ismerhetünk
meg különböztek a XIII–XIV. századi genusoktól. Véleménye szerint azok alapját az
államalapítás idején létrejött nemzetségek jelentették, míg a honfoglalás koriak éppen
akkor indultak bomlásnak. A két típus között számos különbség fennállt, többek között
a korai nemzetségek vertikális felépítésőek voltak, a társadalom szinte minden rétegét
felölelték, ezzel szemben a XIII–XIV. századiak horizontális jöttek létre, egy rétegen
belül. A X. században és az azt megelızı idıszakban mindenki tagja volt egy

53
Zsoldos Attila: Confinium és marchia. In: Századok 134 (2000) 99–116.
54
Zsoldos Attila: Királynéi népek az Árpád-korban. In: Magyar Évszázadok. Tanulmányok Kosáry
Domokos 90. születésnapjára. Szerk. Ormos Mária. Bp. 2003. 42–54. (Könyvrészletként: Zsoldos Attila:
Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. Társadalom- és
mővelıdéstörténeti tanulmányok 36. Bp. 2005. 62-77.)

59
nemzetségnek, késıbb viszont nem tartozott minden birtokos ilyen kötelékek közé. A
XIII–XIV. századi nemzetségekrıl úgy gondolta, hogy valódi rokoni szál főzte össze
tagjait, és emellett a közös kultusz, nemzetségnév és címer is összekötötte ıket.55
Zsoldos szerint a XIII–XIV. században nemcsak nobilis, várjobbágy, vagy
udvarnoknemzetségek fordultak elı, de kialakult a királyi serviensekhez kapcsolódó
nemzetségtípus is, és ennek az eredete a XI–XII. századi birtokos közszabadokra volt
visszavezethetı. Zsoldos szerint a poroszlói foglalkozás volt az, amely
megkülönböztette a közszabadokat a nemes genusoktól. Ezt a tisztséget azok tölthették
be, akik földbirtokkal is rendelkeztek, és a kisebb megyei birtokosok közül ennek
elsısorban a serviensek feleltek meg. Ezek a nemzetségek általában nem túl nagy
birtokokkal rendelkeztek, egy megyéhez, vagy még ennél is kisebb területhez kötıdtek,
nem viseltek megyésispáni vagy országos tisztségeket a tagjaik, viszont a megyei
életben tevékenyen részt vettek.56
Zsoldos Attila milesekkel kapcsolatos, kétféle státuszú társadalmi réteget
tömörítı elméletének akadtak kritikusai, köztük Ladányi Erzsébet (1937–), az Eötvös
Lóránd Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi docense, aki úgy vélekedett, hogy a
Szent István kori milesek egységes, azonos jogállású réteget alkottak. Ladányi
véleménye szerint a milesek mindannyian szabadok voltak, nem álltak egyetlen úr
tulajdonában sem, viszonylagos kötöttségük is csak annyit jelentett, hogy valakinek a
zsoldjába álltak. A zsoldosként tevékenykedı milesek szabadsága ugyanúgy
megmaradt, ha elszöktek, akkor sem azért ítélték el ıket, mert szolgarendőek lettek
volna, hanem azért mert a megállapodásukat szegték meg. A mileseket önálló
vagyonnal rendelkezı csoportnak tartotta Ladányi, és úgy vélte, hogy hőbéres viszony
ekkor még nem létezett közöttük.57

55
Zsoldos Attila: Nemzetségek halála és születése Szent István korában. In: Szent István és az
államalapítás. Szerk. Veszprémy László. Nemzet és emlékezet. Bp. 2002. 380–393.
56
Zsoldos Attila: Közszabad nemzetségek. In: Mediaevalia Transilvanica 1 (1998) 43–60.
57
Ladányi Erzsébet: A miles Magyarországon és Európában. In: Studia professoris – professor studiorum.
Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Szerk. Almási Tibor – Draskóczy István – Jancsó
Éva. Bp. 2005. 211–217.

60
Engel Pál társadalomtörténeti kutatásai

Engel Pál (1938–2001) az MTA Történelemtudományi Intézet vezetı kutatója

összefoglaló mővében különbözı társadalmi rétegeke vizsgált, és arra a következtetésre
jutott, hogy a XI. században a szabadok és szolgák között a jogképesség megléte, vagy
éppen annak hiánya volt a megkülönböztetı jel. A szolga nem mehetett bíróság elé
semmilyen formában, Engel megfogalmazása szerint csak egy dolog volt, ami nem
rendelkezett személyiséggel. A szabadok ezzel szemben jogképesek voltak, és a
fegyverviselés jelentette szabadságuk egyik jelképét. Engel véleménye szerint az
ispánok és rokonságuk kivételével mindenki rendelkezett valamilyen örökölt teherrel, a
terhei mértékét a szokásjog határozta meg. A szabadok egy különleges csoportját
képezték a hospesek, akik saját szokásaik szerint élhettek, és megtartották a szabad
költözés jogát, cserébe fizettek a földhasználatért.
Engel a szabadokat három részre osztotta fel: a nemeseknek számító ispánokon
kívül vitézekre és a közrendőekre. Ez utóbbi kettıvel kapcsolatban azt az álláspontot
képviselte, hogy társadalmi helyzetüket születési elıjog által érték el. A szabadság
jelentésének átalakulása a XIII. században következett be, noha már Könyves Kálmán
óta csak azokat tekintették csak teljesen jogképesnek, akik valamilyen vagyonnal
rendelkeztek. Ezt követıen, a XII. században a szabadok azok lettek, akik fegyveresen
vagy lovon szolgáltak, majd a század végére kialakult az a nézte, amely szerint az
tartozott közéjük, aki szabadon megválaszthatta az urát, az örökös szolgálatra
kötelezettek pedig kiestek ebbıl a kategóriából.58
A szabadok közötti közrendőekre és vitézekre való felosztást a királyi várak
XIII. századi alattvalói között találta meg a várjobbágyok és a várnépek formájában, és
úgy gondolta, hogy örökös szolgálatuk miatt nem lehetett ıket szabadoknak tekinteni,
bár a szabadság régi értelmében ık is a liberek közé tartoztak. A várnépekkel
kapcsolatban úgy gondolta, hogy földjükrıl nem lehetett ıket előzni, adminisztratív
okok miatt századokba osztották ıket, földtulajdonlásuk pedig szolgálathoz volt kötve.
Engel úgy vélte, hogy felettük uralkodó osztályként helyezkedtek el a várjobbágyok, aki
Szent Istvántól kapott jogaik szerint éltek.

58
Engel Pál: Szent István birodalma. História Könyvtár – Monográfiák 17. Bp. 2001. 59–72.
(Továbbiakban: Engel 2001)

61
 Engel ellentétben Bolla Ilonával és az ı munkásságát alapul vevı történészekkel
úgy gondolta, hogy a várjobbágyok a vitézek, vagyis a milesek utódai voltak, és egy
kiváltságolt elitet alkottak. Engel szerint igen csekély számú volt ugyan a
várjobbágyság, de létezett egy olyan katonáskodási kötelességgel rendelkezı,
várjobbágyi jogi helyzetben lévı csoport, amely a földbirtoklás tekintetében tért csak el
a várjobbágyoktól, mivel nem váltak a földek tényleges tulajdonosaivá. A várral
kapcsolatban lévı személyek közül kiemelte az ispánokat, akiket a király
nagyhőbéresének tartott, és mivel szerinte tisztségük nem volt örökletes, így a
foglalkozásukat úgy definiálta, mint ideiglenes hőbért. A határvármegyékkel
kapcsolatban úgy gondolta, hogy védelmet egyrészt odatelepített idegen népcsoportok,
és az ırként tevékenykedı magyarok látták el.59
A Györffy Györgyhöz hasonlóan a szabadok és a szolgák csoportja közé sorolta
az udvarnokokat, akiknek eredeti uruk az uralkodó volt, ıseik pedig a leigázott szlávok
közül kerültek ki, ık jogi helyzetüket tekintve nem járulhattak tanúként a bíróságok elé,
és a szabadokhoz képest mindig szolgaállapotúnak számítottak. Engel szerint a
parasztság nagy részét a várnépek és az udvarnokok tették ki, de paraszti sorba tartoztak
még a speciális szolgálónépek is, akiket az adózási módjuk különböztetett meg a többi
csoporttól. A szolgálónépek sem voltak homogén réteg, terheik alapján belsı hierarchia
alakult ki köztük, amelynek az élén a tárnokok és a lovászok álltak.60
A nemességgel kapcsolatban úgy gondolta, hogy ez a réteg II. András korának
az eredménye volt. A nemesek közé tartoztak azok, akik földjeiket ısi örökségként
kapták meg, és allodiális jogon birtokolták. A nemesi rétegek alsó csoportjába sorolta az
örökletes szolgálatra kötelezetteket, úgy gondolta, hogy a nobilis jelzı elterjedése ahhoz
az elit népességhez volt köthetı, amely ugyan a király felügyelete alatt állt, de az alatta
lévı paraszti csoportoktól is elkülönült. A nemesség nagy részét a királyi serviensek
alkották. A legelıkelıbb tagjaik azok voltak, akik valamilyen nemzetséghez tartoztak,
amelyek közös jellemzıje volt, hogy a közös ıs a XIII. századra a nemzetség
névadójává vált. Az összekötı kapcsot nemcsak a közös ıs, de a közös címerhasználat,
és a közös kultusz is szimbolizálta. A nemesség rendi tudatát az 1267. évi dekrétum

59
Engel 2001 64–65.
60
Engel 2001. 66–67.

62
döntıen formálta, de Engel véleménye szerint az ahhoz folyamatot a bolognai
egyetemen tanult klerikus csoport is befolyásolta, amelynek kezdeményezı szerepe volt
a magyar nemesi mozgalomban. A nemesi önkormányzat gyökerei a kehidai oklevélig
nyúltak vissza, az elsı nemesi megye 1280-ban, Borsodban jöhetett létre.61

Borosy András és a hadakozó népek

Borosy András (1922–) történész, levéltáros munkássága középpontjában

elsısorban a hadakozó népelemek álltak. Azon az állásponton volt, hogy a megyei
katonaság leginkább lovas–íjász személyekbıl állt, akiknek alapos kiképzésen kellett
átesniük, a mesterség pedig apáról fiúra öröklıdött. Borosy szerint a megyei seregek
összefogása és a katonai igazgatás megszervezése volt az oka a századokra épülı
igazgatás megszervezésére. Úgy gondolta, hogy a haderı megyénként szervezıdött, a
harcoló elemek pedig nem hivatásos katonák voltak, hanem termelık, akik közül
gazdaságilag kiemelkedett a várjobbágyi réteg. A várjobbágyok látták el a megyei
tisztségeket és csak szolgálatukkal tartoztak az uruknak, a körükbıl kerültek ki többek
között a hadnagyok, várnagyok és az udvarnagyok is. A várnépek a vár szolgálónépei
voltak, akik igyekeztek kedvezıbb jogállású és helyzető személyeket maguk közé
vonni, közülük pedig felemelkedett egy réteg a keltjobbágyfiúk. A várak hadakozói e
két réteg közül kerültek ki, de Borosy úgy vélte, hogy míg a várjobbágyok teljes
létszámmal vettek részt a seregben, addig a várnépekre ez nem volt jellemzı, így nem
fogadta el azt a Kristó Gyulához kötıdı elméletet, amely szerint a sereg gerincét a
várnépek adták volna.62
A milesekkel kapcsolatban úgy gondolta, hogy vegyes etnikai eredető társadalmi
rétegrıl volt szó: magyarok, idegenek és segédnépbeliek is egyaránt a soraik közé
kerülhettek. Egy részük a várispán alá tartozott, tehát vegyesen alkották a réteget szabad
és nem szabad jogállapotú egyének is. A törvények alapján a társadalom középsı
osztályát képviselték, akik akár szolgákkal is rendelkezhettek, ık maguk pedig, noha
élhettek egy úr joghatósága alatt, mégsem tartoztak a szolgák közé. Vagyoni

61
Engel 2001. 104–105.
62
Borosy András: A királyi várispánságok hadakozó népei Magyarországon a tatárjárás elıtt. In:
Hadtörténelmi Közlemények 30 (1983) 3–24.

63
szempontból a társadalom felsıbb rétegeihez tartoztak, Engel a rangjukat pedig a
száznagyokéhoz hasonlította, úgy vélte, hogy késıbb ık alkották a királyi serviensek
magját.63
Borosy úgy ítélte meg, hogy a serviensek közé az egykori mileseken túl bekerült
a várjobbágyok, a várnépek, a határırök illetve a közrendőek egy része is, csak úgy
váltak teljes értékő harcossá, ha jogállásukban felemelték ıket. A hadakozók tekintélye
nagy volt, és noha az egyházi nemesek is hadakoztak, ık mégsem kerülhettek a
serviensek közé. A servienseken túl a seregben szolgálhattak még liberek is, sıt
szabadosok is harcolhattak ott, akkor, ha fel tudtak megfelelıen fegyverkezni. A
hospesek is a harcoló rétegek közé tartoztak, ık többféleképpen róhatták le
szolgálatukat: állíthattak kollektívan katonát és szerepet játszhattak a városvédelemben
is.64 A hadakozók speciális csoportját alkották a határırök, akik általában nem teljes
libertast birtokoltak és általában szegények, míg elöljáróik vagyonos csoportot alkottak.
A határırök egyénileg birtokolták földjeiket, élt köztük az oldalági öröklés rendszere, az
ispán bíráskodott felettük, ık pedig részt vehettek a király hadjárataiban.65

Zárszó

Az Árpád-kor úgy gondolom, hogy a magyar történelem egyik legizgalmasabb

idıszaka volt, amellyel kapcsolatban a viszonylag kevés forrás miatt sok-sok kérdés
merült fel. A történészek véleményét, ahogy a marxista történetíróknál jól láthattuk az is
meghatározhatta, hogy milyen világnézetet képviseltek. Az Árpád-kor társadalmát sok
szemszögbıl meg lehet közelíteni, voltak olyanok, mint Bónis György, aki
jogtörténetileg szemlélte a társadalmat, és olyanok is, mint Heckenast Gusztáv, akik a
helynevek felhasználásával kívánták bemutatni a középkori magyarságot. A
nézetkülönbségek sokszor parázs vitákhoz vezettek, ennek jó példája volt nemcsak az
Erdélyi–Tagányi diskurzus, hanem a Kristó Gyula és Györffy György között kialakult

63
Borosy András: A XI–XII. századi harcosrétegünk néhány kérdésérıl. In: Hadtörténelmi Közlemények
21 (1974) 3–24.
64
Borosy András: Közrendő és nem szabad eredető hadakozó népelemek az Árpád-korban. In:
Hadtörténelmi Közlemények 29 (1982) 3–24.
65
Borosy András: Határırség és határırök az Árpádok korában. In: Hadtörténelmi Közlemények 24
(1977) 543–557.

64
történészi konfliktus is. Úgy gondolom, hogy a magyar középkorral foglalkozó
történetírás jelenére a legnagyobb hatást Bolla Ilona fejtette ki, akinek meghatározó
mőve és nézetei számos történész gondolatainak az alapjául szolgáltak. Közéjük
tartozott Zsoldos Attila, Szőcs Jenı és Solymosi László is, akik kutatásuk során
elsısorban az ı elméleteire támaszkodtak. Kivételt jelentett a történészek között Engel
Pál személye, aki számos kérdésben nem értett egyet Bolla Ilonával. Úgy gondolom,
hogy Bolla olyan iskolateremtıvé vált, aki jelentısen átformálta az Árpád-kori
társadalommal kapcsolatban az elıtte uralkodó nézeteket, és napjaink történetírására
igen nagy hatást gyakorolt.

65
 Bibliográfia
• BOLLA ILONA: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon.
Értekezések a történeti tudományok körébıl. Új Sorozat 100. Bp. 1998.
• BÓNIS GYÖRGY: Hőbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár
1947. 63–87.
• BOROSY ANDRÁS: A „nemzetségi Magyarország”, a királyi vármegyék és a
várispánságok hadakozó népelemei. In: Szabó István Emlékkönyv. Szerk. Rácz
István. Debrecen 1998. 73-87.
• BOROSY ANDRÁS: A királyi várispánságok hadakozó népei Magyarországon a
tatárjárás elıtt. In: Hadtörténelmi Közlemények 30 (1983) 3–24.
• BOROSY ANDRÁS: A XI–XII. századi harcosrétegünk néhány kérdésérıl. In:
Hadtörténelmi Közlemények 21 (1974) 3–24.
• BOROSY ANDRÁS: Határırség és határırök az Árpádok korában. In:
Hadtörténelmi Közlemények 24 (1977) 543–557.
• BOROSY ANDRÁS: Közrendő és nem szabad eredető hadakozó népelemek az
Árpád-korban. In: Hadtörténelmi Közlemények 29 (1982) 3–24.
• ENGEL PÁL: Szent István birodalma. História Könyvtár – Monográfiák 17. Bp.
2001.
• GYÖRFFY GYÖRGY: A magyar törzsi helynevek. In: Névtudományi elıadások. II.
Névtudományi konferencia. Szerk. Kázmér Miklós–Végh József. Bp. 1970. 196–
200.
• GYÖRFFY GYÖRGY: A magyar törzsi helynevek. In: Névtudományi vizsgálatok. A
Magyar Nyelvtudományi Társaság névtudományi konferenciája 1958. Szerk. Pais
Dezsı–Mikesy Sándor. Bp. 1960. 27–34.
• GYÖRFFY GYÖRGY: A tízes és a százas szervezet. In: Az MTA II. Osztályának
Közleményei 22 (1973) 57–64.
• GYÖRFFY GYÖRGY: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. In: Történelmi
Szemle 15 (1972) 261–320

66
• GYÖRFFY GYÖRGY: Tanulmányok a magyar állam eredetérıl. A Magyar Néprajzi
Társaság Könyvtára. Bp. 1959.
• GYÖRFFY GYÖRGY: István király és mőve. Bp. 1977.
• GYÖRFFY GYÖRGY: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet
1242-ig. Fıszerk. Székely György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története
tíz kötetben I/1-2. Bp. 1984. 748–815., 966–1001.
• HECKENAST GUSZTÁV: Fejedelmi szolgálónépek a korai Árpád-korban.
Értekezések a történeti tudományok körébıl. Új Sorozat 53. Bp. 1970.
• KRISTÓ GYULA: A magyar állam születése. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár
8. Szeged 1995.
• KRISTÓ GYULA: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Nemzet és
emlékezet. Bp. 1988.
• KRISTÓ GYULA: Az Árpád-kor háborúi. Bp. 1986.
• KRISTÓ GYULA: Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálónépek az Árpád-korban.
Bp. 1970. (könyvismertetés) In: Századok 107 (1973) 742–746.
• KRISTÓ GYULA: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet
1242-ig. Fıszerk. Székely György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története
tíz kötetben. I/2. Bp. 1984. 1131–1161.
• KRISTÓ GYULA: Levedi törzsszövetségétıl Szent István Államáig. Elvek és utak.
Bp. 1980.
• KRISTÓ GYULA: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. In: Acta
Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 55. Szeged
1976. 65–84.
• KRISTÓ GYULA: Törzsek és törzsnévi helynevek. In: Magyar ıstörténeti
tanulmányok. Szerk. Bartha Antal– Czeglédy Károly – Róna-Tas András. Bp.
1975. 211–223.
• LADÁNYI ERZSÉBET: A miles Magyarországon és Európában. In: Studia
professoris – professor studiorum. Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik
születésnapjára. Szerk. Almási Tibor – Draskóczy István – Jancsó Éva. Bp.
2005. 211–217.
• LEDERER EMMA: A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Bp. 1959.

67
• MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. In: Századok 76 (1942)
275–305., 407–434.
• MOLNÁR ERIK: A magyar társadalom története az ıskortól az Árpád-korig. Bp.
1945., 1949.
• MOLNÁR JÓZSEF: A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korában. In:
Hadtörténelmi Közlemények 6. (1959) 222–252.
• ROTTLER FERENC: Erdélyi László társadalomtörténeti „új rendszere”. (Az
Erdélyi–Tagányi vita). In: Összehasonlító jogtörténet. Bolgár Elek emlékkönyv.
Szerk.: Horváth Pál – Révész T. Mihály. Bp. 1983. 235–250.
• SOLYMOSI LÁSZLÓ: A földesúri járadékok új rendszere a 13. században. Bp.
1998.
• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Harangozók és Harangozó nevő települések a középkori
Magyarországon. In: Századok 128 (1994) 335–351.
• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Hospeskiváltságok 1275-bıl. In: Tanulmányok Veszprém
megye múltjából. Szerk. Kredics László. Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai
3. Veszprém 1984. 17–70.
• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Hozott-e törvényt Szent István király a torlókról? In: Doctor
et apostol. Szent István-tanulmányok. Szerk. Török József Bp. 229–271.
• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Szakrális rendeltetéső szolgálónépek az Árpád-korban. In:
Tanulmányok a 950 éves Tihanyi alapító tiszteletére. Szerk. Érszegi Géza Tihany
2007. 13–30.
• SZŐCS JENİ: Az 1267. évi dekrétum és háttere. In: Társadalom- és
mővelıdéstörténeti tanulmányok. Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs
Éva–Fügedi Erik–Maksai Ferenc. Bp. 1984. 341–394.
• SZŐCS JENİ: Megosztott parasztság – egységesülı jobbágyság. In: Századok 115
(1981) 3–65., 263–314. (Rövidebben: Szőcs Jenı: Az utolsó Árpádok. História
Könyvtár – Monográfiák 1. Bp. 1993. 125–136., 208–222.)
• VÁCZY PÉTER: A korai magyar történelem néhány kérdése. In: Századok 92
(1958) 265–345.

68
• ZSOLDOS ATTILA: „Eléggé nemes férfiak…” A kehidai oklevél
társadalomtörténeti vonatkozásairól. In: Zalai történeti tanulmányok. Szerk. Káli
Csaba. Zalai Győjtemény 42. Zalaegerszeg 1997. 7–19.
• ZSOLDOS ATTILA: A szent király szabadjai: Fejezetek a várjobbágyság
történetébıl. Társadalom- és mővelıdéstörténeti tanulmányok 26. Bp. 1999.
• ZSOLDOS ATTILA: Confinium és marchia. (Az Árpád-kori határvédelem néhány
intézményérıl) In: Századok 134 (2000) 99–116.
• ZSOLDOS ATTILA: Ispán és vitéz. In: „Múltunk építıkövei…”. Szerk. Csurgai
Horváth József–Kovács Eleonóra. Székesfehérvár 2001. 50–59.
• ZSOLDOS ATTILA: Királynéi népek az Árpád-korban. In: Magyar Évszázadok.
Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Szerk. Ormos Mária. Bp.
2003. 42–54. (Könyvrészletként: Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A
királynéi intézmény az Árpádok korában. Társadalom- és mővelıdéstörténeti
tanulmányok 36. Bp. 2005. 62-77.)
• ZSOLDOS ATTILA: Közszabad nemzetségek. In: Mediaevalia Transilvanica 1
(1998) 43–60.
• ZSOLDOS ATTILA: Nemzetségek halála és születése Szent István korában. In:
Szent István és az államalapítás. Szerk. Veszprémy László. Nemzet és emlékezet.
Bp. 2002. 380–393.

69
 A szakdolgozó nyilatkozata

Alulírott …………………………, EHA-kód: …………….. kijelentem és

aláírásommal igazolom, hogy az ELTE BTK történelem alapszakra (BA)
................……............................................. címen benyújtott
záródolgozatom teljes mértékben saját munkám eredménye, és korábban
nem fogadták el sehol záródolgozatként. Minden forrásra és
szakirodalomra pontosan hivatkoztam, ezeken kívül más forrást vagy
szakirodalmat nem használtam.

Tudomásul veszem, hogy nyilatkozatom valótlansága esetén akár a

záródolgozattal megszerzett BA-diploma visszavonásával is büntethetı
vagyok.

Kelt: …………….., ……………..

…………………………..

aláírás

70