Professional Documents
Culture Documents
GREGORY
A Boleyn
örökség
Anthonynak
Nagy a forróság, a szél pestises bűzt terít széjjel a sík mezők és lápok felett.
Ilyen időben, ha a férjem még élne, nem gubbasztanánk itt, az ólmos hajnaltól a
tompán vereslő napnyugtáig; a királyt kísérnénk országjáró körútján, Hampshire és
Sussex ligetein és dűnéin át, Anglia legszebb, leggazdagabb vidékén, lankás utakon
lovagolva, a tengert lesve a dombtetőkről. Délelőttönként vadászni járnánk, délben
a fák sűrű lombkoronája alatt hűsölve ebédelnénk, este valamely udvarház
nagytermében táncolnánk, a fáklyák sárgán villódzó fényében. Az ország
legelőkelőbb családjaival álltunk barátságban, a király kegyeltjei voltunk, a királyné
rokonai. Mindenki kedvelt bennünket, mi voltunk a Boleynek, a legkáprázatosabb,
legkifinomultabb család az udvarnál. Aki George-ot ismerte, mind rajongott érte,
Boleyn Annának senki nem tudott ellenállni, s körülhízelegtek engem is, hogy a
közelükbe férkőzhessenek. George lenyűgöző volt sötét hajával, sötét szemével,
csinos arcával, mindig a legpompásabb lovon ült, sosem mozdult a királyné mellől.
Anna szépsége teljében, sugárzó elméjével csábító volt, mint az aranybarna méz. És
én örökké velük voltam.
Ők ketten egymás mellett lovagoltak, fej fej mellett versengve, mint egy
szerelmespár; a paták dübörgésén át is hallottam a nevetésüket, ahogy
tovavágtattak. Néha, amikor együtt láttam őket, e gazdag, ifjú, gyönyörű
testvérpárt, nem is tudtam, melyiküket szeretem jobban.
Az egész udvar bálványozta őket, kihívó, sötét boleyni színeiket, szilaj
életmódjukat: szerették a veszélyes játékot, a kockázatot, eltökélten támogatták az
egyház reformját, fürgén járt az eszük s vitában a nyelvük, nem riadtak vissza új
tanoktól, új gondolatoktól. A királytól a konyhalányig nem akadt senki, akit ők
ketten el ne bűvöltek volna. Még most, három év elmúltával sem tudom elhinni,
hogy többé nem látjuk őket. Hisz egy ilyen ifjú, ragyogó páros nem halhat meg csak
úgy?! Az eszemben, a szívemben még mindig ott lovagolnak egymás mellett, még
mindig fiatalok és gyönyörűek. Hogyan is ne vágynék rá szenvedélyesen, hogy
bárcsak igaz lenne? Még csak három év telt el, mióta utoljára láttam őket; három
éve, két hónapja és kilenc napja volt, hogy a férjem könnyedén megsimította az
ujjaimat, és mosolyogva így szólt: „Ideje fölkelnem, kedvesem, rengeteg a
tennivalóm mára"; május elseje volt, lovagi tornára készülődtünk. Tudtam, hogy
veszélyben vannak, ő és a húga, de azt nem, hogy mennyire.
S azóta, új életem minden napján elsétálok a faluban a keresztúthoz, ahol
piszkos mérföldkő jelzi a Londonba vivő országutat. Sár és zuzmó rajzolja ki a vésett
feliratot: „London, 120 mérföld". Oly messze, olyan nagyon messze van. Mindennap
lehajolok, és megérintem, mint egy talizmánt, aztán elfordulok, visszamegyek apám
házába, mely túl kicsi lett nekem, hiszen a király leghatalmasabb palotáiban is
laktam már.
A fivérem nagylelkűségére vagyok utalva, és a felesége jóindulatára, aki
cseppet sem szível; s a járadékra, amit Thomas Cromwell, a felkapaszkodott
uzsorás, a király új kebelbarátja küld nekem. Szegény rokonként élek a ház
árnyékában, mely az enyém volt egykoron, Boleyn-ház, egyike számtalan
házunknak. Visszavonultan, szegényesen élek, akár egy otthontalan özvegy, aki
egyetlen férfinak sem kell.
Hiszen az vagyok: otthontalan özvegy, aki egyetlen férfinak sem kell. Maholnap
betöltöm a harmincat, arcomon a kiábrándultság barázdái húzódnak, anya vagyok,
bár a fiam távol él tőlem, özvegy vagyok, de semmi reményem új házasságra: egy
szerencsétlen sorsú család egyetlen túlélője, botrányok örököse.
Arról ábrándozom, hogy talán egy nap megfordul a szerencsém. Egy Howard-
livrés hírnök lovagol erre az úton, levelet hoz nekem a norfolki hercegtől, aki az
udvarhoz hív újra, s feladatot ró rám: új királynét kell szolgálni, új titkokat
továbbadni, összeesküvést szőni, élni az udvaronc örök köpönyegforgató életét,
aminek a herceg oly nagy mestere; s én vagyok az ő legjobb tanítványa. Arról
ábrándozom, hogy a világ megváltozik, a feje tetejére billen, s mi ismét a csúcsán
leszünk, én pedig elfoglalhatom benne a régi helyemet. Egyszer már kihúztam a
herceget a csávából, s cserébe ő is engem. De fájdalom, őket kettejüket nem
sikerült megmentenünk, s most már csak álmaimban lovagolnak, nevetnek és
táncolnak tovább. Ismét megérintem a mérföldkövet, és elképzelem, hogy holnap
megérkezik a hírnök. Felém nyújtja a papírt, melyen vörös viaszpecsétbe nyomva a
Howard-címer fénylik. „Üzenet Jane Boleynnek, Rochford vikomtessznek", mondja
majd, kétkedőn szemlélve szegényes tunikámat, ruhám poros szegélyét, az útjelző
kő szennyétől foltos kezemet.
– Átveszem – felelem én. – Én vagyok az. Időtlen idők óta várok már. – És akkor
mocskos kezembe veszem, ami az enyém: az örökségemet.
Alig merek levegőt venni. Mozdulatlan ülök, mint egy kőszobor, az arcomon
merev mosoly, a szemem tágra nyitva, magabiztosan nézek a művészre,
remélhetőleg megbízhatónak tűnök, nyílt tekintetem őszintének, de nem
szemérmetlennek mutat. Ékszereim, bár csak kölcsönbe kaptuk, a lehető legjobbak,
amiket anyám fel tudott hajtani, hogy a kritikus szemlélő lássa, nem vagyunk épp
koldusok noha az öcsém nem ajánlhat majd fel hozományt a kérőnek. A király, ha
engem választ, az a kellemes külsőmért és politikai összeköttetéseimért lesz. Mást
nem nyújthatok. De engem kell választania. Mindenre kész vagyok, hogy engem
válasszon. Semmi sem fontosabb annál, mint hogy megszabaduljak innen.
A szoba túlfelén ott a húgom, pillantása gondosan kerüli a portrét, mely a festő
keze alatt gyors mozdulatokkal, széles krétavonásokkal alakul; ő is a sorára vár.
Isten bocsássa meg: remélem, nem őt választja a király. Ő is éppúgy ég a vágytól,
mint én, hogy elhagyhassa Klevét, hogy szédítő magasságba emelkedjen, Anglia
trónjára kerüljön; de nem olyan életbevágó ez őneki, mint nekem. Az egész világon
nem lehet még egy lány, akinek olyan fontos ez, mint nekem.
Az öcsémre ugyan nincs egyetlen panaszos szavam sem, és nem is lesz soha.
Soha nem beszélnék ellene. Anyám szemében ő a tökéletes utód, Kleve
hercegségének méltó örököse. Szerencsétlen apám életének utolsó hónapjaiban,
amikor nyilvánvalóan elmeháborodott volt már, az öcsém volt az, aki a szobájába
tuszkolta, kívülről rázárta az ajtót, és bejelentette az udvarnak, hogy apám lázas
beteg. Az öcsém volt, aki anyámnak megtiltotta, hogy orvost hívasson, vagy
legalább lelkipásztorokat, hogy kiűzzék az ördögöt apám bomlott elméjéből. Az
öcsém volt, aki dörzsölt módon – egy róka alattomos ravaszságával – kifundálta,
hogy apámról azt kell híresztelnünk: iszákos, mert az őrültség szégyenfoltja nem
tapadhat a család nevéhez. Nem érvényesülhetünk a világban, ha a dinasztiánk jó
híre sérül. De ha csak apánkat bélyegezzük meg, ha elhitetjük, hogy részeges,
miután megtagadtuk tőle a segítséget, amire oly nagy szüksége lett volna, akkor a
mi sorsunk jóra fordulhat. Így én jó házasságot köthetek. Így jó házasságot köthet a
húgom, így jó házasságot köthet az öcsém, és biztosíthatja az uralkodóház jövőjét,
még azon az áron is, hogy apám egyedül harcol a démonaival, s nem áll mellette
senki.
Hallottam, mikor apám nyöszörgött a szobája ajtaja mögül, hogy jó fiú lesz, csak
engedjük ki. Hallottam, hogy az öcsém habozás nélkül, határozottan közölte vele,
hogy nem jöhet, és eltűnődtem, vajon nem tévedünk – e mindannyian, hogy talán
az öcsém máris éppolyan őrült, mint apám, őrült az anyám is, és talán egyedül én
vagyok épeszű az egész házban, hiszen egyedül én nézem néma iszonyattal, mit is
művelünk. De hallgattam én is.
Kisgyermekkoromtól kezdve engedelmességgel tartozom a fivéremnek.
Születése óta ő volt ennek a hercegségnek, a Maas és a Rajna közt megbúvó kis
országnak a várományosa. Aprócska birtok, de elhelyezkedése oly fontossá teszi,
hogy Európa minden nagyhatalma a mi barátságunkra pályázik: Franciaország, a
spanyolországi és ausztriai Habsburg Birodalom, a német – római császár, maga a
pápa, s most Henrik, az angol király is. Kleve a hatalmi egyensúly kulcsa Európa
szívében, s ez a kulcs a klevei herceg kezében van. Nem csoda hát, hogy az öcsém
oly nagyra tartja saját magát, ez érthető; csupán én töprengek el néha, nem egy
kisszerű hercegecske – e valójában, aki egy nagyszabású bálon, melynek neve
kereszténység, az asztal vége felé ül. De senkinek sem mondom el, hogy ez jár a
fejemben, még a húgomnak, Ameliának sem. Senkiben nem bízom meg
egykönnyen.
Fivérem parancsol anyámnak is, a világban betöltött helye följogosítja rá, s
anyám az ő főkamarása, főudvarmestere, pápája. Anyám áldásával az öcsém
parancsol a húgomnak és nekem, mert ő a férfiörökös, mi pedig púp vagyunk a
hátán. Ő fiatal férfi, akire hatalom vár és nagyszerű lehetőségek, mi pedig fiatal
nők, legjobb esetben leendő feleségek és anyák, a legrosszabb esetben vénlányok,
élősködők. A nővérem, Sybilla már megszabadult innen, amint lehetett, amint férjet
találtak neki, elhagyott minket, s most már nem gyötri a zsarnok fivéri
gondoskodás. Én leszek a következő. Muszáj, hogy én legyek. Szabaddá kell
válnom. Céltalan kegyetlenség lenne, ha helyettem Ameliát választanák. Majd
meglesz az ő esélye is, eljön az ideje. De sorban én következem, engem kell
választaniuk. Nem is értem, miért ajánlották Ameliát egyáltalán, hacsak nem azért,
hogy félelmemben még inkább behódoljak. Ha ezért, akkor nem tévesztettek célt.
Rettegek attól, hogy egy fiatalabb lány kiüt a nyeregből, ráadásul a fivéremnek
köszönhetően. Ami azt illeti, ő akár a saját érdekeit is félreteszi, hogy gyötörhessen.
Öcsém kisszerű herceg, a szó minden értelmében. Amikor apám meghalt, még
mindig csendesen könyörögve, hogy nyissák ki az ajtaját, ő ült a trónjára, de az űrt
nem tudja betölteni. Apám kiismerte magát a világban, járt a spanyol és a francia
udvarnál, beutazta Európát. Az öcsém nem mozdult ki itthonról, nem hiszi, hogy a
világ bármi nagyszerűbbet mutathat neki, mint a saját hercegsége. Azt hiszi, a
Bibliánál nem létezhet nagyszerűbb könyv, egy csupasz falú templomnál jobb
templom, a saját lelkiismereténél jobb tanácsadó. Kis háznép ura, hatalma tehát
kisszámú szolgára nehezedik nyomasztó súllyal. Csekély az öröksége, éberen őrzi
hát a méltóságát, s megfojt vele engem, akinek semmi méltósága. Amikor részeg
vagy jókedvű, a legmakacsabb alattvalójának hív, és nyers mozdulattal magához
ölel. Ha józan vagy bosszús, azt mondja, nem tudom, hol a helyem, és azzal
fenyeget, hogy bezár a szobámba.
Nem üres fenyegetés ez mostanság Klevében, olyasvalaki szájából, aki a saját
apját is elzárta. Úgy vélem, nagyon is képes rá, hogy bebörtönözzön. És ha
segítségért kiáltanék, akadna-e, aki kienged?
Holbein mester kurta fejbiccentéssel jelzi, hogy fölkelhetek, és a húgom
következik. A portrét nem nézhetem meg. Egyikünk sem láthatja a képeket, amiket
az angol királynak küld. Nem azért jött, hogy hízelegjen, hogy csodaszépnek
ábrázoljon minket. A művészi géniuszától telhető leghívebb képmást kell
fölvázolnia, hogy Anglia királya eldönthesse, melyikünk tetszik neki legjobban,
mintha telivér kancák lennénk, akiket fedeztetni visznek az angol ménesbe.
A húgom előremasírozik, Holbein mester közben hátradől, tiszta papírt vesz elő,
pasztellkrétájának a hegyét vizsgálja. Holbein mester mindannyiunkat látta, minden
jelöltet az Anglia királynéja címre. Lefestette Milánói Krisztinát, Louise de Guise-t,
Marié de Vendome-ot, Anne de Guise-t.
Nem én vagyok az első fiatal nő, akinek kinyújtott kézzel, krétáját maga elé
tartva, fél szemét behunyva megmérte az orrát. Könnyen lehet, hogy Amelia húgom
után újabb lány lesz soron. Talán hazafelé menet megáll Franciaországban, hogy
újabb vigyorgó lányt szemléljen homlokráncolva, rögzítse az arcvonásait,
megjelenítse a hibáit. Semmi értelme lealacsonyítónak éreznem a helyzetet, mintha
egy vég pamutbársony lennék a szabó asztalán.
– Nem szeret modellt állni? Szégyenlős? – kérdezte nyersen, amikor a mosoly
lehervadt az arcomról, mert úgy tekintett rám, mintha egy darab húst vizsgálna a
konyhai szárítón.
Nem árultam el neki, mit érzek. Az ember nem adja ki magát egy kémnek. –
Feleségül akarok menni hozzá – csak ennyit mondtam.
– Én csak a képeket festem – közölte. – Inkább a követeknek beszéljen a
kívánságáról, Nicholas Wotton és Richárd Beard nagykövet uraknak. Nekem hiába
mondja.
Az ablakülésbe telepszem, melegem van a legjobb ruhámban, szorongat a
fűzőm, mely olyan szűkre van húzva, hogy két cseléd együttes erejével lehetett
csak összecsomózni a zsinórját, és ha kész a kép, muszáj lesz levágni rólam.
Ameliát nézem, aki oldalra billenti a fejét, úgy illegeti magát, kacéran Holbein
mesterre mosolyogva. Csak nehogy megtetsszen neki. Csak nehogy olyanra fesse,
amilyen valójában: gömbölyűbbre, csinosabbra nálam. Ameliának valójában
mindegy, hogy elmehet – e Angliába vagy sem. O, persze nagy dicsőség lenne egy
szegény kis hercegség legifjabb hercegnőjéből egy csapásra Anglia királynéjává
válnia, s ezzel magát, családunkat és az egész klevei nemzetet följebb emelnie. De
számára nem oly fontos szabadulni innen, mint nekem. Neki, velem ellentétben,
nem sürgős. Úgy is mondhatnám: nem létszükséglet.
Beleegyeztem, hogy nem nézem meg Holbein mester képét, így hát nem is
teszem. Egyvalami feltétlenül elmondható rólam: a szavamat mindig megtartom,
pedig csak egy lány vagyok. Inkább kinézek az ablakon, a kastélyunk udvarára.
Odakint az erdőben fölharsannak a vadászkürtök, a hatalmas rácsos kapu kitárul, a
vadásztársaság hazatér, élén a fivéremmel. Felpillant az ablakra, és meglát engem,
még mielőtt félrehúzódhatnék. Azonnal észreveszem rajta, hogy fölbosszantottam.
Azt fogja gondolni, semmi keresnivalóm az ablak mellett, ahol az udvarról bárki
megláthat. Csak rövid ideig látott, nem nézhetett meg alaposan, mégis bizonyos
vagyok benne, hogy tudja, a fűzőm szorosra van kötve, a ruhám szögletes kivágása
mélyen ül, igaz, egy muszlinkendő egészen az államig eltakar. Összerezzenek a
rideg pillantástól, amit az ablak felé vet. Most elégedetlen velem, de nem fog szólni.
A ruhámat, amit meg tudnék magyarázni, meg sem említi majd, valami másról fog
panaszkodni, de nem tudhatom, mi lesz az. Abban azonban biztos lehetek, hogy ma
vagy talán holnap anyám egyszer csak a szobájába hívat, a széke mögött ott áll az
öcsém, esetleg hátat fordít nekem, de lehet, hogy épp akkor lép be az ajtón, mintha
mit sem tudna az egészről, és akkor anyám mélységesen megvető hangon így szól:
– Anna, rosszat hallottam rólad –, és előhoz valamit, ami még napokkal
korábban történt, amit már el is felejtettem, de az öcsém emlékszik rá, erre az
alkalomra tartogatja, úgyhogy vétkesnek talál, talán meg is büntet, de arról egy
szót sem szól, hogy látott az ablaknál ülve, csinosan öltözve, holott valójában ez a
bűnöm.
Amikor kicsi voltam, apám fáikénak hívott, az ő kis fehér sólymának, a havas
északi tájak vadászmadara után.
Ha meglátta, hogy a könyveim vagy a varrnivaló fölé hajolok, fölnevetett, és azt
mondta: – Jaj, kicsi sólyom, kalitkába zártak? Gyere, kiszabadítalak! –, és olyankor
még az anyám sem akadályozhatta meg, hogy fölpattanjak, és kirohanjak a
tanulószobámból apámhoz.
Bárcsak, jaj, bárcsak elhívna megint.
Tudom, hogy anyám szerint ostoba lány vagyok, az öcsém szerint annál is
rosszabb; de ha Anglia királynéja lennék, a királynak nem kellene attól tartania,
hogy a pozíciómhoz méltatlanul viselkedem, nem követném a francia divatot, nem
ropnék itáliai táncokat. Megbízható lennék, megőrizném a király becsületét. Tudom,
milyen sokat ér egy férfi becsülete, és nincs is más vágyam, csak hogy jó leány
legyek, jó királyné. S ugyanakkor azt gondolom, bármilyen szigorú ember az angol
király, nem tiltaná meg, hogy a saját kastélyomban az ablakhoz üljek. Akármit is
mondanak Henrik királyról, úgy hiszem, őszintén megmondaná nekem, ha
megsértettem, nem az anyámat utasítaná, hogy verjen meg valami más miatt.
Katalin
LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. JÚLIUS
Anna
KLEVE VÁROSA, 1539. NOVEMBER
Katalin
LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. NOVEMBER
– Te leszel a feleségem.
– Te leszel a férjem.
A sötétben nem látom, hogy mosolyog, de érzem az ajka görbületét, amikor újra
megcsókol.
– Veszek neked egy gyűrűt, és láncon hordhatod a nyakadban, hogy ne lássák
meg.
– Adok neked egy gyönggyel hímzett bársonykalapot. Elkuncogja magát.
– Az ég szerelmére, csönd legyen, van, aki aludni szeretne! – szól egy dühödt
hang valahonnan a hálóteremből. Valószínűleg Joan Bulmer az, hiányolja a
csókokat, amiket most én kapok a számra, a szememre, a fülemre, a nyakamra, a
mellemre, az egész testemre. Nyilván hiányzik neki a szerető, aki az övé volt, de
most az enyém.
– Menjek, és adjak neki jóéjszakát – csókot? – suttogja.
– Csitt – hallgattatom el szemrehányóan, és a számmal fogom be a száját.
A szeretkezéstől bágyadtan fekszünk az ágyban, az összegubancolódott
ágynemű és csomóba gyűrt ruháink között, a haja, a teste, a verejtéke illata vesz
körül. Francis Dereham az enyém, ahogy ígértem magamnak.
– Ugye tudod, hogy ha Isten színe előtt házasságot ígérünk egymásnak, és
gyűrűt kapsz tőlem, akkor az éppúgy valódi házasság, mintha pap adna össze
bennünket? – kérdezi komolyan.
Mindjárt elalszom. A keze a hasamat cirógatja, a testem megrezzen, felsóhajtok,
széttárom a lábam, hogy ismét átadjam magam forró érintésének.
– Igen – mondom, de a simogatásra értem.
Ő félreérti, mindig olyan komolykodó. – Akkor megtesszük? Összeházasodunk
titokban, és örökké együtt leszünk, és amikor már meggazdagodtam, mindenkinek
elmondjuk, és együtt élünk, mint férj és feleség?
– Igen, igen. – A gyönyörtől nyögdécselni kezdek semmi másra nem tudok
gondolni, csak az ujjai ügyes játékára. – Ó, igen.
Reggel fölkapkodja a ruháit, és elszalad, mielőtt nagyanyám, a méltóságos
hercegné szobalánya felbukkanna, hogy nagy fontoskodva, ünnepélyesen kinyissa a
hálószobánk kulcsra zárt ajtaját. Francisnek épp sikerül eliszkolnia, amikor a lépcső
felől meghalljuk Mrs. Franks döngő lépteit; de Edward Waldgrave elszámítja magát,
és kénytelen Mary ágya alá bukni, remélve, hogy eltakarja a földet seprő lepedő.
– Milyen jókedvűek ma, lányok – mondja Mrs. Franks gyanakodva, mert alig
bírjuk visszafojtani a vihogást. – Ki pénteken nevet, vasárnap sír.
– Ez pogány babona – mondja a mindig ájtatos Mary Lascelles. – Meg aztán nem
sok nevetnivalójuk lenne ezeknek a lányoknak, ha megvizsgálnák a
lelkiismeretüket.
Igyekszünk gyászos arcot vágni, azután elindulunk Mrs. Franks nyomában lefelé
a lépcsőn a kápolnába, a misére. Francis már ott térdepel, gyönyörű, mint egy
angyal. Felém pillant, a szívem a torkomban kezd dobogni. Olyan csodálatos, hogy
szeret engem.
Az istentisztelet után mindenki iparkodik a reggelihez, én viszont megállok a
padban, hogy megigazítsam a cipőmön a szalagot, és látom, hogy ő is visszatérdel,
mintha elmerülne az imádságban. A pap lassan elfújja a gyertyákat, összepakol,
végigcsoszog a padsorok között, és végre egyedül vagyunk.
Francis odajön hozzám, felém nyújtja a kezét. Csodásan ünnepélyes pillanat,
olyan, mintha színpadon lennénk. Bárcsak látnám magunkat, főleg a saját komoly
arcomat. – Katalin, akarsz a feleségem lenni? – kérdezi.
Milyen felnőttes dolog. Nem más, én magam teszem ezt, én vettem a kezembe
a sorsomat. Nem a nagyanyám hozta össze ezt a házasságot, nem is az apám. Soha
senki nem törődött velem, megfeledkeztek rólam, elzártak ebbe a házba. De én
férjet választottam magamnak, és magam alakítom majd a jövőmet. Olyan vagyok,
mint az unokatestvérem, Mary Boleyn, aki titokban hozzáment egy férfihoz, akit
nem fogadott el senki, de a végén az övék lett az egész Boleyn örökség. – Igen –
válaszolom. – Akarok. – Olyan vagyok, mint a másik unokatestvérem, Anna királyné,
aki a legrangosabb házasságot tűzte ki célul, pedig senki sem hitte, hogy sikerülhet.
– Igen, akarok – válaszolom.
Nem pontosan értem, hogy gondolja ezt az esküvőt. Azt hiszem, úgy érti, kapok
egy gyűrűt, amit nyakláncra fűzve hordhatok amit megmutathatok a lányoknak, és
ezzel elígérkezünk egymásnak. De meglepetten látom, hogy a padsorok között az
oltárhoz vezet. Egy pillanatra megtorpanok, nem tudom, mit akar ezzel, nem
vagyok oda az imádkozásért. Elkésünk a reggeliről, ha nem sietünk, és én egész
frissen szeretem a kenyeret, amikor még meleg. De aztán rájövök, hogy az esküvőt
játsszuk el. Kár, hogy nem a legjobb ruhámat vettem föl ma reggel, de már
mindegy.
– Én, Francis Dereham, téged, Howard Katalin, törvényesen feleségül veszlek –
mondja határozottan.
Rámosolygok. Ha most a legjobb fejdíszem volna rajtam, akkor tökéletesen
boldog lennék.
– Most te mondod – figyelmeztet.
– Én, Howard Katalin, téged, Francis Dereham, törvényes férjemül fogadlak –
felelem szófogadóan.
Lehajol, és megcsókol. A lábam elgyengül az érintésétől, azt kívánom, bár
örökké tartana ez a csók. Máris arra gondolok, hogy ha elbújnánk nagyanyám, a
hercegné őméltósága magas falú páholyában, akkor kicsit tovább is mehetnénk
ennél. De ő megáll. – Ugye megértetted, hogy mostantól házasok vagyunk? –
kérdezi elbizonytalanodva.
– Ez most az esküvőnk?
– Igen.
Elnevetem magam. – De hát csak tizennégy éves vagyok.
– Az mindegy, Isten színe előtt szavadat adtad. – Szertartásosan a zekéje
zsebébe süllyeszti a kezét, és előhúz egy erszényt. – Száz font van benne – mondja
komolyan. – Átadom neked megőrzésre, mert én januárban Írországba utazom, ott
vagyont szerzek, és amikor hazajövök, bejelenthetjük, hogy a hitvesem vagy.
Az erszény jó nehéz, rengeteg pénzt gyűjtött össze kettőnknek. O, ez olyan
izgalmas! – Nekem kell vigyáznom rá?
– Igen, ahogy egy jó feleséghez illik.
Ez annyira tetszik hogy megrázom kicsit az erszényt, és hallom, hogyan csörög
benne a pénz. Betehetem az üres ékszeresdobozomba. – Annyira jó feleséged
leszek else hiszed!
– Jó. Aszerint, ahogy mondtam. Ez igazi esküvő, Isten színe előtt. Most már férj
és feleség vagyunk.
– O, persze. És amikor vagyont szereztél, akkor rendesen összeházasodhatunk,
ugye? Új ruhával meg minden.
Francis a homlokát ráncolja. – Ugye tényleg megértetted? – kérdezi. – Tudom,
hogy nagyon fiatal vagy, Katalin, de ezt muszáj megértened. Most már házasok
vagyunk. Törvényesen és véglegesen. Nem házasodhatunk össze még egyszer. Ez
volt az. Épp most tettük meg. Ha két ember megesküszik Isten színe előtt, az
ugyanolyan végleges, mint egy aláírt szerződés. Most már a feleségem vagy. A
feleségem vagy Isten előtt és az ország törvényei szerint. Ha valaki megkéri a
kezed, meg kell mondanod, hogy az én feleségem vagy, törvényes feleségem. Érted
most már?
– Persze, hogy értem – válaszolom sietve. Nem akarok tudatlannak látszani. –
Hogyne érteném. Csak annyit mondtam, hogy amikor mindenkinek elmondjuk,
akkor szeretnék egy új ruhát kapni.
Fölnevet, mintha valami mulatságosat mondtam volna, átölel, és megcsókolja a
nyakamat, a vállamhoz dörgöli az arcát. – Veszek neked egy kék selyemruhát,
Dereham asszony – ígéri.
A boldogságtól lehunyom a szemem. – Zöldet – mondom. – Tudor – zöldet. A
királynak a zöld a kedvenc színe.
Jane Boleyn
A GREENWICHI PALOTA, 1539. DECEMBER
Katalin
LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. DECEMBER
Anna
CALAIS, 1539. DECEMBER
Nem fogja elnyerni a király tetszését szegény gyermek, ha élete végéig, ha ezer
évig próbálja, akkor sem. Csodálkozom, hogy a nagykövetek nem figyelmeztették
urukat, túlságosan lekötötte őket, hogy szövetségest találjanak a franciák és a
spanyolok ellen, hogy a protestáns hatalmak összefogjanak a katolikusok ellen, és
teljesen figyelmen kívül hagyták Henrik ízlését.
Ebből a lányból soha nem lesz az a fajta nő, aki tetszik neki. A fürge eszű,
kecses, mosolygó nők érdeklik, akiknek a közelsége titkos örömöket ígér. Még Jane
Seymour is, bár csöndes volt és engedelmes, valamiféle simulékony, meghitt
légkört árasztott, ami érzéki gyönyöröket idézett. De ő olyan, mint egy gyerek,
szeme gyermekien tiszta és nyílt, mosolya őszinte és barátságos. El van ragadtatva,
ha mélyen meghajolnak előtte, és amikor meglátta a hajókat a kikötőben, kis híján
megtapsolta őket. Amikor fáradt vagy megszeppent, elsápad, mint egy kedvetlen
kisgyerek, és sírásra görbül a szája. Ha nyugtalan, elvörösödik az orra, mint egy
parasztembernek a hidegben. Ha nem volna olyan tragikus mindez, fergeteges
komédia volna, hogy ez a gyámoltalan kislány Boleyn Anna aranyhímzéses trónjára
ül. Hogyan juthatott eszébe bárkinek, hogy ez a gyermek valaha is felnő a
feladatához?
De épp a félszegsége adja a kulcsot a kezembe hozzá. A barátja lehetek, legjobb
barátnője és szövetségese. Szüksége is lesz barátokra szegény mafla lánynak, kell
neki egy barát, aki eligazodik az udvarunk világában. Én megmutathatok neki
mindent, amit ismernie kell, megtaníthatom arra, amit meg kell tanulnia. És ki
tudhatna többet nálam, aki Európa legragyogóbb udvarának a csúcsán éltem, és
tanúja voltam az összeomlásának? Ki lehet alkalmasabb arra, hogy megóvjon a
veszélyektől egy királynét, mint én, aki látta, hogyan pusztítja el magát s családját
egy másik királyné? Megígértem, hogy a barátja leszek, és állom is a szavam. Fiatal
még, csak huszonnégy éves, de sokat fog fejlődni. Tudatlan, de majd tanul.
Tapasztalatlan, de az élet majd ellátja tapasztalatokkal. Sok mindent tehetek ezért
a furcsa fiatal nőért, örömteli s persze számomra is hasznos lesz, ha én vagyok a
támasza s mentora.
Katalin
LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. DECEMBER
Anna
CALAIS, 1539. DECEMBER
Jane Boleyn
ROCHESTER, 1539. DECEMBER
Jane,
így szólít meg Mary Boleyn, említést sem tesz nemesi címemről, mintha nem
épp az ő otthona nevét viselném, mintha nem én lennék Lady Rochford, miközben ő
a Rochford Hallban lakik. Mintha nem az ő kezében lenne az én örökségem, nálam
viszont az övé, vagyis a semmi.
Már réges – régen a férjem szerelmét választottam az udvari élet hiábavalósága
és veszélyei helyett, és talán mind boldogabbak lehettünk volna, ha te és a
nővérem ugyanígy tesztek
– Isten legyen hozzá irgalmas. Nem óhajtok visszatérni az udvarhoz, mégis azt
kívánom neked és az új Anna királynénak, hogy ezúttal több szerencsével járjatok,
és remélem, a becsvágyad a boldogságot hozza meg számodra, s nem azt a sorsot,
melyre sokak szerint rászolgáltál.
Nagybátyám az udvarhoz rendelte leányomat, s parancsa előtt fejet hajtva
január elején Catherine megérkezik. Meghagytam neki, hogy csak a királynak és a
nagybátyjának engedelmeskedjen, s mindenkor csak az én tanácsaimra és a saját
lelkiismeretére hallgasson. S elmondtam, hogy a végső pillanatban hűtlen lettél
mind nővéremhez, mind bátyámhoz, és azt tanácsoltam neki, hogy bánjon veled
annyi tisztelettel, amennyit érdemelsz.
Mary Stafford
Mikor az üzenet végére jutok, reszketés fog el, s újra átolvasom, mintha
másodszorra mást találhatnék benne. Annyi tisztelettel, amennyit érdemlek? Annyi
tisztelettel, amennyit érdemlek? Hát mi mást tettem én, mint hazudtam és csaltam
az ő védelmükben, egész az utolsó pillanatig, s akkor is mi mást tettem, mint
megóvtam a családomat a katasztrófától, melyet épp ők ketten idéztek a fejünkre?
Tehettem volna ennél többet? Tehettem volna bármi mást? Engedelmeskedtem
nagybátyámnak, a hercegnek, mert ez volt a kötelességem, megtettem, amire
utasított, és ő méltányolja is: hűséges rokonának tart, és illő megbecsülésben
részesülök.
Kicsoda Mary Boleyn, hogy azzal vádoljon, nem voltam elég jó feleség? Lelkem
minden rezdülésével, egész valómmal szerettem a férjem, és én lettem volna a
mindene, ha nincs Mary meg a nővére meg a háló, mellyel körbefonták, és amin
sem a férjem, sem én nem tudtunk áttörni. Nem élne tán még ma is, ha nem bukott
volna együtt a húgával? Nem lenne – e még ma is a férjem és a fiunk apja, ha nem
vádolták volna őt is Anna bűnével, s nem fejezik le Annával együtt? És mit tett érte
Mary? Mit tett valaha is azonkívül, hogy mindig a saját feje után ment?
Ordítani tudnék izzó dühömben és elkeseredésemben, hogy most újból felidézte
bennem ezeket az emlékeket. Hogy merészel kételkedni George iránti
szerelmemben, és engem leckéztetni? Szavakat sem találok erre a rosszindulatra, a
burkolt vádra. Mi mást tehettem volna? Legszívesebben az arcába üvöltenék. Te is
ott voltál, és aligha lettél George és Anna megmentője! Mi mást tehetett volna
bármelyikünk?
De ő mindig ilyen volt, ő és a nővére is; mindig azt éreztették velem, hogy
mindent jobban tudnak, jobban értenek, jobban ítélnek meg. Amint George felesége
lettem, az első pillanattól fogva tisztában kellett lennem azzal, hogy a húgai
vonzóbb fiatal hölgyek nálam: előbb az egyik lett a király szeretője, aztán a másik. S
a végén egyikük a király felesége, Anglia királynéja. Ok dicsőségre termettek! A Bo
– leyn nővérek! Én meg csak a sógornő voltam. Nos, legyen. Nem azért jutottam
idáig, nem azért tanúskodtam és tettem le az esküt, hogy most kioktasson egy
olyan nő, aki a veszély első jelére megfutamodott, hozzáment egy férfihoz, akivel
meglapulhatott vidéken, és protestáns imákban könyörgött, hogy forduljanakjóra a
dolgok.
Catherine, a lánya kíváncsian néz rám. – Megmutatta ezt neked? – kérdem
remegő hangon. Lady Browne mohón fürkészi az arcom.
– Nem – mondja Catherine.
A tűzbe lököm a levelet, mintha ellenem szóló bizonyíték lenne. Mindhárman
végignézzük, amíg szürke hamuvá porlad. – Majd később válaszolok rá – mondom. –
Nem volt benne semmi fontos. Most inkább megyek, utánanézek a szobádnak.
Csak ürügyet kerestem, hogy mielőbb otthagyhassam őket és a tűzben
elhamvadt levelet. Kisietek, a cselédeket szólítom, megfeddem őket a
hanyagságukért, aztán csöndben a szobámba megyek és forró homlokomat a
hűvös, vastag ablaküvegnek támasztom. Nem, nem törődöm ezzel a rágalommal,
ezzel a sértéssel, ezzel a gyűlölséggel. Akármi is az oka. Az udvar középpontjában
élek. A királyomat és a családomat szolgálom. Egyszer majd mindenki elismeri,
hogy én vagyok a család legbecsesebb tagja, a Boleyn lány, aki a végsőkig szolgálta
a királyt s a családot, soha meg nem ingva, soha meg nem hátrálva, még ha a
király elhízott vadállattá vált is közben, s a család kihalt mellőlem.
Katalin
ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31.
Lássuk csak, mi mindenem van? Mim van most, hogy úgyszólván felnőtt hölgy
vagyok az udvarnál?
Van három ruhám, ez nem rossz, de aligha nevezhető bőséges ruhatárnak, ha
egy lány azt akarja, hogy mindenki észrevegye és megjegyezze. Három új fejdíszem
van hozzá, elég mutatósak, de csak aranycsipkével vannak szegve, és látom, hogy
sok udvarhölgy fejdíszén gyöngyök vannak, sőt még drágakövek is. Van néhány
szép kesztyűm meg egy új köntösöm és egy karmantyúm meg két csipkegallérom,
de ami a ruháim kiválasztását vagy mennyiségét illeti, nem mondhatnám, hogy
túlzottan elkényeztetnek. És mi értelme az udvarnál élni, ha nincsenek csinos
holmijaim?
Ahhoz képest, hogy micsoda reményekkel vártam az udvari életet, egyelőre
nem találom túl szórakoztatónak. Hajóval jöttünk Gravesendből, mostoha
időjárásban, zuhogott az eső, dühöngött a szél, még a fejdíszemet is lefújta, és
teljesen összekócolta a hajamat, és a bársonyköntösöm is megázott, biztos, hogy
foltos marad. Találkoztunk a leendő királynéval, hát olyan bambán nézett ránk, mint
a sült hal. Állítólag csak fáradt, de mintha mindentől ámulatba esne, mint amikor
egy paraszt először jár nagyvárosban, a legegyszerűbb dolgoktól is tátva marad a
szája. Amikor az emberek megéljenzik, mosolyog és integet, mint egy gyerek, hajon
a vándorcirkusz, de ha egy főurat kéne üdvözölnie az udvarnál, egyből a klevei
kísérőit keresi a szemével, és sutyorogni kezd velük azon a hülye nyelven, a kezét
meg úgy nyújtja, mint egy darab húst, és angolul meg sem mukkan.
Amikor bemutattak neki, szinte meg sem nézett, úgy bámult ránk, mintha
fogalma sem lenne, mit keresünk a lakosztályában, és hogy mihez kezdjen velünk.
Azt hittem, legalább zenét kér majd, és készültem is egy dallal, amit hibátlanul
tudok, de azzal a sületlenséggel állt elő, hogy imádkoznia kell, és fogta magát,
bezárkózott a fülkéjébe. Jane Boleyn, a kuzinom szerint olyankor csinálja ezt, ha
egyedül akar maradni, és nem a vallásossága miatt van, hanem mert szégyenlős,
és ha kedvesek leszünk hozzá és szórakoztatjuk, akkor hamar megtanulja a nyelvet
és nem lesz ilyen unalmas.
Én ezt nehezen tudom elképzelni. A ruhája alól majdnem az álláig kilóg az ing.
Az a hajára gyömöszölt fejdísz nyomhat vagy egy tonnát, és széles válla van, a
csípeje meg ki tudja, mekkora a harangszerű ruha alatt. Southampton látszólag el
van ragadtatva tőle, de talán csak a megkönnyebbülés teszi, hogy mindjárt az út
végére érünk, és ő sikerrel teljesítette a feladatát. Az angol követek, akik Klevében
jártak Lady Annánál, a saját nyelvén beszélgetnek vele, és olyankor csupa mosoly,
és boldogan trécsel, mint egy hápogó kiskacsa. Lady Lisle is kedveli, úgy látszik.
Jane Boleyn sokszor van vele. De én attól félek, hogy nem lesz túl szórakoztató az
élet mellette, és mire való az udvar, ha nem a táncra meg a flörtölésre? Arról nem is
beszélve, hogy mire jó ifjú királynénak lenni, ha nem lehetsz vidám és hiú és csacsi?
Jane Boleyn
ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31.
Katalin
ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31.
Jane Boleyn
ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31.
Katalin
DARTFORD, 1540. JANUÁR 2.
Micsoda csapás! Ó, Atyám! Legszörnyűbb félelmeim váltak valóra! Ebbe
belepusztulok, bele én. Eljött a nagybátyám, egyenesen idesietett Greenwichből,
csakis énmiattam, és magához parancsolt. Mi az ördögöt akarhat tőlem? Biztosan a
fülébe jutott a beszélgetésem a királlyal, és most a lehető legrosszabbat gondolja
rólam, és hazaküld a nagyanyámhoz a szemérmetlen viselkedésemért.
Belepusztulok. Ha visszaküld Lambethbe, meghalok a szégyentől. De ha egyből
Horshambe küld, legföljebb az unalom öl meg. Belevetem magam abba a
hogyishívják folyóba, ami ott van – a Horsh vagy Sham folyóba – , vagy ha kell, a
kacsaúsztatóba, és belefulladok, és ha többé már nem leszek, majd sajnálhatják,
hogy elveszítettek.
Így érezhette magát az unokanővérem, Anna királyné, amikor meg kellett jelennie a
színe előtt házasságtörés vádjával, és tudta jól, hogy nem számíthat a
támogatására. Biztos, hogy eszét vesztette a félelemtől, és a szívverése is elállt, de
esküszöm, ennél az sem lehetett rosszabb. Meg tudnék halni a rettegéstől. Lehet,
hogy meg is halok, még mielőtt találkozom vele.
Lady Rochford szobájában kell fölkeresnem, úgy látszik, akkora a gyalázat, hogy
a Howardok között kell maradnia; amikor belépek, Lady Rochford ott ül az
ablakfülkében, úgyhogy nyilván ő fecsegte ki a dolgot. Rám mosolyog, én meg
mogorván bámulok vissza, és undokul grimaszolok, hadd tudja meg a vén
pletykafészek, hogy kit okolok a balsorsomért.
– Uram, könyörgök, ne küldjön Horshambe – mondom, amint átlépem a
küszöböt.
Barátságtalan arccal néz rám. – Neked is jó napot, húgom – mondja fagyosan.
Pukedlizem, legszívesebben térdre esnék előtte. – Kérem, uram, ne küldjön
vissza Lambethbe sem – mondom. – Könyörgök. Lady Anna nem haragszikrám,
nevetett, amikor megmondtam, hogy... – Elhallgatok. Hirtelen ráeszmélek, kissé
elkésve, hogy talán nem a legokosabb ötlet elkotyogni a nagybátyámnak, amit a
király menyasszonyának mondtam, vagyis hogy a király kövér és öreg, és emellett
még végtelenül hiú is. – Nem mondtam neki semmit – helyesbítek. – De
megkedvelt, és azt mondta, az én tanácsaimra fog hallgatni, pedig a nagyanyám
szerint ostoba csitri vagyok
Gúnyos kacaja elárulja, hogy osztja a nagyanyám véleményét.
– Hát talán nem épp a tanácsaimra, uram; de megkedvelt, és a király is, mert
küldött egy arany melltűt. Jaj, kérem, uram, ha maradhatok, soha többet nem
szólalok meg kéretlenül, még levegőt sem veszek. Kérem, könyörgök! Ártatlan
vagyok, nem csináltam semmit!
Megint fölnevet.
– De tényleg – erősködöm. – Kérem, uram, ne forduljon el tőlem, kérem, bízzon
bennem. Szófogadó leszek, büszke lesz rám, majd meglátja, igyekszem
makulátlanul...
– Jaj, hallgass, elégedett vagyok veled – mondja.
– Bármit megteszek...
– Mondom, elégedett vagyok veled. Felnézek. – Tényleg?
– Úgy látszik, nagyszerűen viselkedtél. Ugye táncolt veled a király?
– És a jó hírem? – suttogom.
A nagybátyám megint csak fölnevet. – Az nem számít – mondja.
Lady Rochfordra nézek, aki elvileg a gardedámom volna a züllött udvarnál, és a
viselkedésemre kellene ügyelnie, mindennél becsesebb tisztességemet óvnia.
– Később mindent elmagyarázok – mondja.
Ezt úgy értelmezem, hogy most hallgatnom kell. – Igenis, uram – mondom
bűbájosán.
– Csinos lány vagy – mondja ő. – Lady Rochfordnál hagytam pénzt egy új ruhára
neked.
– O, köszönöm!
Hirtelen fellobbanó lelkesedésem mosolyra készteti. Lady Rochfordhoz fordul. –
És melléd rendelek egy szolgát. Segítségedre lesz, és üzeneteket közvetíthet. Úgy
látszik, érdemes lesz egy szolgát tartani melletted. Ki hitte volna? Nos,
mindenesetre értesíts majd a dolgok állásáról.
Lady Rochford föláll és pukedlizik. A nagybátyám nem szól többet, kisétál.
Kettesben maradtunk.
– Mit vár tőlem? – kérdem végképp összezavarodva.
Alaposan szemügyre vesz, mintha mértéket venne rólam, tetőtől talpig
végigmér. – Azzal most ne törődj – mondja barátságosan. – Elégedett veled, és ez a
fő.
Anna
BLACKHEATH, 1540. JANUÁR 3.
Katalin
A GREENWICHI PALOTÁBAN, 1540. JANUÁR 3.
Ahogy már annyiszor megálmodtam, ebéd után táncmulatság lesz egy gyönyörű
teremben, ahol a világ legcsinosabb fiatalemberei gyűlnek össze. És amit még
álmaimban sem mertem remélni: új ruhám van, és a legföltűnőbb, leg –
szembeszökőbb helyen rá van tűzve az új arany melltű, amit magától az angol
királytól kaptam. Folyton azt babrálom az ujjaimmal, mintha rámutatnék, és így
szólnék: „Na, ehhez mit szóltok? Nem rossz, lényegében az első napomon, mi?" A
király a trónján ül, erőteljes, atyai látványt nyújt, az oldalán Lady Anna foglal helyet,
csinos, amennyire tőle telik (nem könnyű abban a rémséges ruhában). A
cobolyprémet rávarratta arra a sátorszerű tafota holmira, hát ezzel az erővel a
Temzébe is hajíthatta volna. Annyira szíven üt, hogy pocsékba megy az a gyönyörű
szőrme, hogy egy pillanatra majdnem elhomályosítja az örömömet.
De akkor nézelődni kezdek a teremben – nem szemérmetlen módon, csak úgy
céltalanul szemlélődöm – , és meglátok egy fiatal, jóképű fiút, aztán még egyet,
végül vagy egy fél tucatot, akiket szívesen megismernék közelebbről is. Néhányan
együtt ülnek egy asztalnál, az apródok asztalánál, és mindegyikük jó családból való
fiú, saját vagyonnal, s mind egy – egy főúr kegyeltjei. Dereham, szegénykém, egy
nagy senki hozzájuk képest, Henry Manox legfeljebb a szolgájuk lehetne. Ezek a fiúk
lesznek új udvarlóim. Alig bírom elszakítani a tekintetemet róluk.
Néha elkapok egy – egy felém vetett pillantást, és elfog az a bizsergető,
gyönyörteljes izgalom, amit akkor érzek ha tudom, hogy kívánatosnak találnak,
hogy megérdeklődik a nevemet, titkos üzenetet nyomnak majd a kezembe, s
kezdetét veszi a flört és csábítás örömteli kalandja. Egy fiú biztos megtudakolja a
nevemet, küld egy levélkét. Beleegyezem, hogy találkozzunk tánc és játék és
vacsora közben szemezünk, és csacskaságokat mondunk egymásnak. Csókot
váltunk, aztán még egyet, és megismerem egy új fiú érintését, finom csókjait, és
megint fülig szerelmes leszek.
Az ebéd nagyon finom, de csak csipegetek, mert itt az udvarnál mindig figyelik
az embert, és nem akarok falánknak tűnni. A mi asztalunk a főasztal felé néz,
úgyhogy mi sem természetesebb, mint hogy megfigyelem, hogyan ebédel a király.
Díszes ruhájában és óriási aranyszín gallérjával egészen olyan, mint azok a régi
oltárképek; úgy értem, amiken Isten van. Olyan robusztus és széles, és annyira teli
van aggatva arannyal és ékszerekkel, hogy csak úgy csillog – villog, mint egy
kincsekkel megrakott rozzant szekér. Hatalmas széke fölé aranykelmét feszítettek,
kétoldalt hímzett függönyök lógnak, és minden ételt térden állva szolgálnak fel neki.
Még az a szolga is letérdepel, aki az arany kézmosó tálat nyújtja elé.
Külön embere van arra, hogy átadja neki a vászon törlőkendőt. Amíg előtte
térdelnek, még a fejüket is leszegik, mintha a király földöntúli jelentősége miatt
képtelenség lenne a szemébe nézni.
Úgyhogy amikor feltekint, és meglátja, hogy őt figyelem, nem tudom,
félrenézzek vagy pukedlizzek vagy mit csináljak. Annyira összezavarodom, hogy
halványan rámosolygok, és közben kissé elnézek, aztán visszaugrik rá a tekintetem,
hogy lássam, néz – e még, és igen. Aztán eszembe jut, hogy pont így viselkednék,
ha tetszeni akarnék egy fiúnak ettől elpirulok, és lesütöm a szemem a
tányéromra,és rém ostobán érzem magam. Azután felpillantok megint, illetve hát
kilesek a szempilláim mögül, hogy vajon még mindig engem néz – e, de a szeme a
távolba mered, és nyilvánvaló, hogy jóformán észre sem vett.
Howard nagybátyám fekete szeme viszont engem fürkész, és félek, hogy
elégedetlen velem; talán pukedliznem kellett volna a királynak amikor elkaptam a
tekintetét. De nem, a herceg helyeslően biccent, és a jobbján ülő férfihoz beszél.
No, ez az illető ugyan nem izgat: ha nincs százkilencvenkét éves, hát egy se.
Tényleg elképesztő, milyen öreg az udvar, a király is egy aggastyán. Mindig az
volt a benyomásom, hogy csupa fiatal ember van itt, fiatal, vonzó, vidám társaság;
nem pedig ilyen vénemberek. Esküszöm, a király barátai közt egy sincs, aki
fiatalabb negyvennél. Legjobb barátja, Charles Brandon, ez a körülrajongott dicső
lovag, valójában ötvenéves, szenilis öregapó. A nagyanyám őméltósága úgy beszél
a királyról, mintha még mindig ifjú herceg volna, mint kislány korában, és persze
épp ez vezetett félre. Nagyanyám már olyan idős, hogy elfelejti, hány év telt el
azóta. Valószínűleg azt képzeli, hogy még mindig mindnyájan fiatalok. Amikor a
királynéról beszél, mindig Aragóniái Katalint érti alatta, nem Jane királynét, még
csak nem is Lady Anna Boleynt. Egyszerűen átugorja az összes királynét Katalin óta.
Igazság szerint nagyanyámat úgy megrémítette az unokahúga, Boleyn Anna
bukása, hogy soha nem is említi őt, legföljebb mint elrettentő példát a hozzám
hasonló könnyűvérű leányoknak.
Nem volt ez mindig így. Halványan emlékszem még arra, amikor a
mostohanagymamám horshami házához kerültem, és minden második mondatban
elhangzott, hogy „unokahúgom, a királyné", és minden Londonba küldött levél
valami szívességért folyamodott, egy földbirtokért, egy szolgának állásért, vagy
részt kért egy monostor elzsákmányolt vagyonából, vagy épp egy pap
menesztésére,egy kolostor felszámolására kérte a királynét. Aztán Annának lánya
született, akkor meg az járta, hogy „kis rokonunk, Erzsébet hercegnő", és mindenki
reményét fejezte ki, hogy a következő már fiú lesz. Azt ígérték, hogy egy nap az
unokanővérem udvartartásába kerülök s mint az angol királyné rokona, ki tudja,
milyen előkelő házasságot köthetek. Egy másik Howard kuzin, Mary a király
fattyának, Henry Fitzroynak a felesége lett, egyik rokonomat meg Mária hercegnő
férjéül szánták. A házasságok folytán úgy összefonódtak a Tudorok és a Howardok,
hogy úgyszólván mi is királyi család lettünk. De fokozatosan, ahogy a tél
beköszöntekor sokáig még alig érezni a lehűlést, egyre kevesebbet beszéltek a
királynéról, és kevésbé tűnt bizonyosnak az udvar jövője. Egy nap aztán a
nagyanyám az egész háznépet a nagyterembe hívatta, és kibökte, hogy Boleyn
Anna (akkor már így nevezte, nem említve a rangját, pláne nem a rokoni szálakat),
tehát Boleyn Anna szégyent hozott magára és családjára, elárulta a királyt, és sem
az ő, sem a bátyja nevét nem szabad többé kimondani.
Persze majd elpusztultunk a kíváncsiságtól, de várnunk kellett, amíg a szolgáktól
meghallhatjuk mi történt. Aztán végre elértek hozzánk a hírek Londonból, és
megtudtam, mit tett Anna királyné, az unokatestvérem. A szobalányomtól
hallottam, még most is a fülembe cseng a hangja, ahogy elmesélte, milyen
borzalmas bűnökkel vádolják Annát, sokszoros házasságtöréssel, még a saját
bátyjával is, boszorkánysággal, felségárulással, a királyra bocsátott bűbájjal, de a
szörnyűségek sorából én, halálra rémült kislány egyvalamin ütköztem meg igazán:
hogy a vádló a saját nagybátyja, az én nagybátyám, Norfolk.
Ő elnökölt a bíróságon, ő mondta ki a halálos ítéletet; és a fia, az én jóképű
unokabátyám legjobb ruhájában ment a Towerbe, mint aki valami ünnepségre tart,
hogy végignézze az unokatestvére lefejezését.
Azt gondoltam, a nagybátyám olyan félelmetes ember lehet, hogy talán az
ördöggel cimborál; de ma már csak nevetek a gyerekes képzelgéseimen, most,
hogy én lettem az első számú kedvence, és meghagyta Jane Boleynnek, Lady
Rochfordnak, hogy különös gondot fordítson rám, még pénzt is adott neki, hogy új
ruhát vegyen nekem. Nyilvánvalóan nagyon a szívébe zárt, engem szeret a
legjobban az udvarhoz helyezett Howard lányok közül, és úgy véli, előmozdíthatom
a család érdekeit egy előkelő házassággal vagy a királyné barátságával vagy a
király rokonszenvével. Szívtelen sátánnak hittem, de kiderült, hogy egy aranyos
nagybácsi.
Evés után álcajáték következik, aztán meg a király bolondja szórakoztat minket,
igazán mulatságosan, majd éneklés jön, ami viszont szinte kibírhatatlanul unalmas.
A király lelkes zenész, mondják, ezért a legtöbb este el kell viselnünk valamelyik
szerzeményét. Vég nélküli trallalázás az egész, de mindenki elmélyülten figyel, és
utána jó hangosan tapsol. Lady Anna láthatóan szintén nincs elragadtatva, de
elköveti azt a hibát, hogy elkalandozik a tekintete, mintha titokban azt kívánná, bár
valahol máshol lenne. Látom, hogy a király néha rápillant, aztán elfordítja a
tekintetét, mintha dühítené ez az egykedvűség. Én elővigyázatosabb vagyok, az
államat összekulcsolt kezemre támasztom, és félig lehunyt szemmel mosolygok,
mintha alig bírnék elviselni ennyi gyönyörűséget. Ekkora szerencsét! Épp rám téved
a király pillantása, és nyilvánvalóan azt hiszi, hogy teljesen hatalmába kerített a
zenéje. Széles, megelégedett mosolyt küld felém, én meg visszamosolygok és
lesütöm a szemem, mintha nem mernék túl sokáig ránézni.
– Nagyon ügyes – mondja Lady Rochford, mire apró, diadalittas mosolyt villantok
rá. Ó, de imádok, imádok, imádok az udvarnál lenni! Esküszöm, még a végén a
fejembe száll.
Katalin
A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 3.
Anna
A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 6.
Jane Boleyn
A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 6.
Katalin
A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 7.
Mire az esküvő másnapján a szobához értünk, a király már nem volt ott,
úgyhogy lekéstem arról, hogy hálóruhában lássam az angol királyt a nászéjszakája
reggelén, pedig nagyon bizakodtam benne. A cselédlányok bevitték a királynénak a
sört, a tűzifát, a fürdővizet, nekünk meg odakint kellett várnunk, míg be nem hívott,
hogy segítsünk neki felöltözni. Az ágyban ült hálósapkában, rendezett hajfonat
lógott le a hátán, egyetlen hajszála sem kócolódott össze. Mit mondjak, nem úgy
nézett ki, mintha egész éjjel duhajkodott volna. Pontosan ugyanúgy találtuk, ahogy
előző este ágyba tettük, nyugodt volt, és a maga borjúszerű módján bájos is,
mindenkivel barátságos, nem volt semmi különös kérése, nem panaszkodott
egyáltalán. Az ágy mellett álltam, és mivel senki ügyet sem vetett rám, gyorsan
felrántottam a takarót, és bekukkantottam alá.
Nem látszott semmi. Úgy, ahogy mondom. Az égvilágon semmi. Én, akinek
nemegyszer kellett észrevétlenül a kúthoz csempészni a lepedőjét, kapkodva
kimosni, és aztán nedves ágyneműben aludni, nyugodtan mondhatom, hogy
pontosan tudom, mikor használtak egy ágyat másra is az alváson kívül. Hát ezt az
ágyat nem. Becses jó híremet tenném fel arra, hogy a király nem tette magáévá, és
a királyné nem vérzett. A teljes Howard – vagyonban is lefogadnám, hogy úgy
aludtak, ahogyan az ágyban hagytuk őket, egymás mellett, mint két játék babát. A
lepedő még csak meg sem gyűrődött, nemhogy beszennyeződött volna. Még a
Westminster – apátságot is föltenném rá, hogy semmi nem történt köztük.
Világos volt, ki akarná azonnal tudni ezt: Lady Minden Lében Kanál,
természetesen. Gyorsan pukedliztem, és kimentem a szobából, mintha sürgős
feladatot kaptam volna, és rögtön rátaláltam, épp a szobájából jött ki. Csak egy
pillantást vetett az arcomra, aztán megragadta a kezem, és behúzott az ajtón.
– Bármiben lefogadnám, hogy nem tette magáévá – mondom diadalmasan,
minden bevezetés nélkül.
Azt szeretem Lady Rochfordban, hogy mindig rögtön érti, miről beszélek.
Semmit nem kell megmagyarázni neki.
– Az ágynemű – mondom. – Nincs rajta folt, még gyűrődés sem.
– Nem lehet, hogy áthúzták?
Megrázom a fejem. – Elsőnek értem oda, rögtön a cselédek után.
Benyúl az ágy melletti szekrénybe, elővesz egy aranypénzt, és a kezembe
nyomja. – Pompás – mondja. – Te meg én mindig elsőnek tudunk majd mindenről.
Mosolygok, de közben arra gondolok, milyen szalagokat veszek a pénzből az új
ruhám szegélyéhez, meg talán egy pár új kesztyűt is.
– Senki másnak ne mondd el – figyelmeztet.
– Hogyhogy? – tiltakozom.
– Senkinek – mondja. – A tudás drága kincs, Katalin. Ha tudsz valamit, amit
mások nem, akkor van egy titkod. Ha olyasmit tudsz, amit mindenki tudhat, akkor
semmivel nem állsz jobban náluk.
– Nem mondhatom el legalább Anne Bassettnek?
– Majd szólok, ha igen – feleli. – Talán holnap. Most menj vissza a királynéhoz.
Egy perc és én is jövök.
Szót fogadok, és kifelé menet még látom, hogy üzenetet ír. Nyilván a
nagybátyámat értesíti, hogy szerintem a király nem volt együtt a feleségével.
Remélem, megírja azt is, hogy ez előbb nekem jutott eszembe, nem őneki. Akkor
talán jár még ezért egy másik arany is. Kezdem kapiskálni, hogyan értette a
nagybátyám, hogy a fontos pozíciók hozzák meg a vagyont. Alig egypár napja
vagyok a királyi udvarnál, és máris két aranyat kerestem. Még egy hónap, és
gazdag leszek.
Jane Boleyn
A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR
Anna
A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR
Katalin
A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR
Anna
A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR 11.
Jane Boleyn
A WHITEHALL – PALOTA, 1540. FEBRUÁR
Arra számítottam, hogy a lovagi torna ideje alatt érkezik a herceg parancsa,
hogy tárgyalni akar velem, de nem hívatott. Talán ő is emlékszik arra a május
elsejei napra, a lehulló kendőre, a vidáman nevető barátokra. Talán ő is, ha
meghallja a trombitaszót, csak rá tud gondolni mindig, arra a sápadt,
reményvesztett arcra a forró májusi délelőttön. Megvárja a torna végét, amikor a
Whitehall – palota élete visszarendeződik a rendes kerékvágásba, és akkor közli,
hogy a lakosztályába kell mennem.
Ez a palota, tekervényes, szerteágazó folyosóival az összeesküvők paradicsoma,
minden belső udvar közepén egy kis kert húzódik meg, ahol két ember könnyen
találkozhat mintegy véletlenül, és minden lakosztálynak legalább két bejárata van.
Még én sem ismerem az összes titkos útvonalat a hálószobák és a rejtett folyóparti
kapuk között. Még Anna sem ismerte mindet, sem a férjem, George, aki oly gyakran
lopózott ki.
A herceg úgy rendelte, hogy keressem föl egyedül, vacsora után, tehát kiosonok
az étkezőteremből, és kerülő úton megyek, hátha figyelnek. Kopogás nélkül,
csendesen belépek a lakosztályába.
A kandalló mellett üldögél. A szolgája épp most szedi le a tányérokat, tehát
egyedül vacsorázott, és feltehetőleg jobbat, mint mi. A konyhák olyan messze
vannak az étkezőteremtől ebben az ódivatú palotában, hogy mindig hideg az étel.
Akinek saját lakosztálya van, mind külön főzet magának, a saját szobájában. A
hercegé a legjobb lakhely, ahogy szinte mindenhol. Csak Thomas Cromwell szállása
múlja felül a mi családfőnkét. Mindig is a Howardok voltak az ország legelső
családja, nem csak akkor, amikor Howard lány ült a trónon. Piszkos munka mindig
akad, és abban mi vagyunk a mesterek. A herceg elhessegeti a szolgát, és megkínál
egy pohár borral.
– Leülhetsz – mondja.
E ritka kiváltságból már sejthető, hogy bizalmas, talán veszélyes munkát akar
rám bízni. Leülök, és belekortyolok a borba.
– Nos, hogy állnak a dolgok a királyné lakosztályában? – kérdi nyájasan.
– Egész jól – felelem. – Egyre többet tud angolul, és lassacskán szinte mindent
megért, azt hiszem. Vannak egypáran, akik alábecsülik a tudását. Nem ártana
figyelmeztetni őket.
– Úgy lesz – bólint. – És a természete?
– Igen kellemes – mondom. – Semmi jelét nem látom, hogy honvágya lenne, sőt
erős vonzalmat és érdeklődést mutat Anglia iránt. Jó úrnője a fiatalabb
udvarhölgyeknek figyelmes és türelmes velük és elég erélyes; fegyelmet tart a
termeiben. Gyakorolja a vallását, de nem túlságosan hitbuzgó.
– Protestáns módra imádkozik?
– Nem, a király előírásait követi – mondom. – Nagy gondot fordít erre.
Biccent. – Tehát nincs kedve hazatérni Klevébe?
– Soha nem említett ilyesmit.
– Különös.
Aztán csak vár. Ez az ő taktikája. Addig hallgat, míg a másik kénytelen megtörni
a csendet.
– Azt hiszem, rossz a viszonya a fivérével – bököm ki végül. – És úgy tudom,
hogy az apjuk viszont nagy szeretettel bánt Anna királynéval, mielőtt élete vége
felé az ital rabja lett. Hajói sejtem, a fivére elfoglalta az apja helyét, és átvette a
hatalmát.
Bólint. – Tehát semmi esély rá, hogy önként lemond a trónról és hazamegy?
Megrázom a fejem. – Soha. Boldog, hogy királyné lehet, és arról ábrándozik,
hogy ő neveli majd fel a király gyerekeit. Szeretné maga mellett tartani Edward
herceget, és mély csalódást okozott neki, hogy nem találkozhat a her... Lady
Elizabethtel. Saját gyerekeket is akar, és a mostohagyermekeit is maga köré akarja
gyűjteni. Angliában képzeli el az életét, a jövőjét. Nem fog önként hazamenni, erre
ne számítson.
Széttárja a karját. – Nem számítok én semmire – hazudja.
Várom, hogy mi következik most.
– És a lány – mondja. – A mi ifjú Katalinunk. A király megkedvelte, igaz?
– Nagyon is – mondom egyetértőn. – És Katalin igen ügyesen kezeli, azt hihetné
az ember, kétszer ennyi idős. Rafinált nőszemély. Látszólag egy ártatlan kis angyal,
de mégis úgy tudja magát illegetni, mint egy smithfieldi szajha.
– Milyen elragadó. Becsvágyó lány?
– Nem, csak kapzsi.
– Eszébe sem jut, hogy a király már többször is elvette a felesége udvarhölgyét?
– Az a lány igazi fajankó – mondom tömören. – A flörtöléshez nagyon ért, mert
az a legfőbb öröme, de nem számítóbb egy ölebnél.
– Hogyhogy? – A téma felcsigázza az érdeklődését.
– Sosem számol a jövővel, a képzelete nem ér a következő táncjátékon túlra. Ha
nyalánksággal kínálják, előadja a mutatványát, de álmában sem jutna eszébe, hogy
megtanuljon vadászni és leteríteni a legnagyobb vadat.
– Érdekes. – Kivillantja sárga fogait. – Te mindig meg tudsz lepni, Jane Boleyn. És
most lássuk a királyi párt.
Minden másnap a királyné hálószobájába kísérem a királyt. Vajon sikerült – e
már a dolog?
– Meg vagyunk győződve róla, hogy nem – mondom. Lehalkítom a hangom,
noha tudom, hogy ezekben a termekben nincs mitől félnem. – Azt hiszem, a király
tehetetlen.
– Miből gondolod?
Vállat vonok. – Annával is így volt az utolsó hónapokban. Ezt mindannyian
tudjuk.
Kurtán fölnevet. – Most már tudjuk.
George volt az, az én George – om, aki kikürtölte a világnak a király
impotenciáját a tárgyaláson, ahol az élete volt a tét. Jellemző George-ra, hogy
amikor nem volt már vesztenivalója, kimondta a kimondhatatlant, azt az egy dolgot,
amit magában kellett volna tartania. Vakmerő volt a végsőkig, a vérpad lépcsőjéig.
– Előtte is kimutatja elégedetlenségét a király? Tudja a királyné, hogy nem
nyerte el a tetszését?
– A király voltaképpen udvarias, de rideg. Mintha még rágondolni sem volna
kedve. Mintha semmihez nem lenne kedve.
– Gondolod, hogy valaki mással képes volna rá?
– Megöregedett – kezdem; de a herceg metsző pillantása eszembe juttatja, hogy
ő sem épp siheder már. – Ez persze még nem lenne akadály. De a lábsebe
rettentően kínozza, és azt hiszem, mostanában rosszabbodott az állapota.
Mindenesetre egyre jobban bűzlik és nagyon erősen sántít.
– Én is észrevettem.
– És állandóan szorulása van.
Vág egy grimaszt. – Azt mind tudjuk. – A király beleinek minden rezdülését
feszülten követi az udvar, nem csak az iránta érzett aggodalomból – , amikor
székrekedése van, sokkal ingerlékenyebb.
– És a királyné semmit nem tesz, hogy fölgerjessze a vágyait.
– Elutasítja a közeledését?
– Azt éppen nem, de az a gyanúm, hogy semmivel nem segít neki.
– Megőrült? Ha a felesége akar maradni, muszáj fiút szülnie.
Tétovázom. – Azt hiszem, óva intették, hogy nem tűnhet könnyűvérűnek meg
ledérnek. – A hangomban kaján nevetés bujkál. – Az anyja és a fivére nagyon
szigorú lehet. Puritán nevelést kapott. Úgy veszem észre, minden erejével azon van,
hogy a király semmiképp ne találhassa érzékinek vagy forróvérűnek.
Kipukkad belőle a nevetés. – Hát mit képzeltek? Ide – küldik egy ilyen királynak
ezt a jégtömböt, és köszönetet várnak érte? – Elkomolyodik. – Tehát szerinted még
mindig szűz? Nem jutottak semeddig?
– Igen, uram, szerintem szűz.
– Eléggé nyugtalaníthatja ez az ügy.
Iszom egy kortyot. – Senkit nem avatott a bizalmába, úgy tudom. Persze a
német hölgyekkel beszélhet az anyanyelvén, de nincsenek bensőséges viszonyban,
nem szoktak félrebújva sugdolózni. Talán szégyelli magát. Vagy nagyon tapintatos.
Azt hiszem, a király kudarcát kettejük titkának tekinti.
– Dicséretes – mondja szárazon. – Ritka az ilyen tartózkodó asszony. Szerinted
veled hajlandó volna beszélni?
– Talán. Mit kell mondatnom vele?
Rövid szünetet tart. – Lehet, hogy a klevei szövetségre nem lesz akkora szükség
– mondja. – A franciák és spanyolok barátsága kihűlőben van. Ki tudja, talán e
pillanatban bomlik fel. Es ha ők nem szövetségesek, többé nem kell a német
lutheránusok segítsége a francia és spanyol pápisták egyesített ereje ellen. –
Szünet. – Magam utazom Franciaországba, a király parancsára, hogy Ferenc
királynál kipuhatoljam, milyen erős a barátsága Spanyolországgal. Ha Ferenc király
azt mondja, nem lelkesedik a spanyolokért, elege van belőlük és a csalárdságukból,
akkor lehet, hogy hajlandó Angliával szövetkezni ellenük. Ez esetben semmi
szükségünk a kleveiekre, sem a klevei királynéra. – Sokatmondó szünet. – Ez
esetben jobban járunk, ha üres a királyné trónja. Jobban járunk, ha a király feleségül
vehet egy francia hercegnőt.
Kóvályog a fejem, mint oly sokszor a herceggel való beszélgetéseim során. –
Uram, arra céloz, hogy a király most szövetséget köthet Franciaországgal, és Anna
királyné fivérére nincs már szüksége?
– Pontosan arra. Nemcsak hogy nincs szüksége rá, hanem a klevei kapcsolat
kifejezetten kényelmetlenné válhat. Ha Franciaország és Spanyolország nem
fegyverkezik ellenünk akkor Kleve nem kell nekünk, és nem akarunk a protestánsok
közt rekedni. Szövetkezhetünk a franciákkal vagy a spanyolokkal. Újból tetszésünk
szerint csatlakozhatunk a nagyhatalmakhoz. Talán még a pápával is békét
köthetünk Ha Isten is úgy akarja, elérhetjük, hogy a király bocsánatot nyerjen,
visszaállíthatjuk a régi vallást, és az egyházat újból pápai fennhatóság alá
helyezhetjük. Minden lehetséges, ha Henrikről van szó. Az egész Titkos Tanácsban
egyetlenegy ember hitte csak, hogy Wilhelm herceg nagy hasznunkra lesz, és az az
ember hamarosan el fog bukni.
Elakad a lélegzetem. – Thomas Cromwell elbukik?
Kis szünetet tart. – A legfontosabb diplomáciai feladatot, a franciák
álláspontjának kiderítését rám bízta a király, nem Thomas Cromwellre. Azt a
nézetét, hogy az egyházi reform már így is túl messzire ment, velem osztja meg,
nem Thomas Cromwell – lel. Thomas Cromwell kötötte a klevei szövetséget. Thomas
Cromwell hozta létre a klevei házasságot.
Most pedig úgy áll a dolog, hogy a szövetség nem kell nekünk, a házasság pedig
elhálatlan marad. Ergo (ez, kedves Lady Rochford, azt jelenti, tehát), ergo
könnyedén megválhatunk a kancától, a házasságtól, a szövetségtől és a
közvetítőtől: Thomas Cromwelltől.
– És ön lenne a király első számú tanácsadója?
– Lehetséges.
– És rávenné a francia szövetségre?
– Adja Isten.
– És ha már Istent említi, békét kötünk az egyházzal?
– A római anyaszentegyházzal – helyesbít. – Adja Isten, hogy megérjük a
visszaállítását. Régi vágyam, hogy így legyen, és a fél ország egy véleményen van
velem.
– És a lutheránus királyné nem kell többé?
– Pontosan. Nem kell többé. Terhemre van.
– És van másik jelöltje?
Rám mosolyog. – Talán. Talán a király már kiválasztotta az új jelöltet. Talán
felébredtek az érzékei, és hamarosan a lelkiismerete is.
– A kis Howard Kitti. Mosolyog.
– De hát mi lesz a fiatal Anna királynéval? – fakadok ki. Hosszan hallgat. –
Honnan tudjam? – szólal meg. –
Lehet, hogy hajlandó beleegyezni a válásba, lehet, hogy meg kell halnia. Én
csak egyet tudok: a terhemre van, tehát megszabadulok tőle.
Tétovázom. – Nincsenek barátai Angliában, a legtöbb klevei kísérője már
hazament. Az anyja és a fivére nem nyújthat neki támaszt vagy útmutatást.
Veszélyben van az élete?
Vállat von. – Csak ha felségárulásban bűnös.
– Hogyan lehetne? Angolul nem tud, senki mást nem ismer, csak akit mi
mutattunk be neki. Hogyan szőhetne összeesküvést a király ellen?
– Még nem tudom. – Rám mosolyog. – Talán egy nap épp tőled kell
megkérdeznem, hogyan árulta el a királyt. Talán a bíróság előtt kell a bűnét
tanúsítanod.
– Ne – mondom merev ajkakkal.
– Már korábban is megtetted – mondja kötekedőn.
– Ne.
Katalin
A WHITEHALL – PALOTA, 1540. FEBRUÁR
Anna
HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS
Ismét itt vagyok hát a Hampton Courtban, a régi szobámban, és néha, amikor a
kertből a királyné lakosztályába megyek, úgy érzem, mintha megállt volna az idő, s
azt képzelem, hogy még mindig reményekkel teli ifjú asszony vagyok, sógornőm, az
angol királyné első gyermekét várja, a férjem nemrég kapta meg a Lord Rochford
címet, és az unokaöcsém lesz a következő angol király.
Néha, ha megállok egy széles ablaknál és lenézek a folyóig nyúló kertre, szinte
látni vélem Annát és George-ot a murvás sétányon, egymásba karolva, fejüket
összedugva. Mintha ismét utánuk leshetnék ahogy régen figyeltem őket, a férjem
szeretetteli gesztusait, s húga sajgó derekát simogató kezét, a vállára hajló
asszonyfejet. Amikor Anna gyereket várt, George-ba csimpaszkodott segélykérően,
és ő mindig gyengéden bánt vele, a húgával, aki talán a következő királyt hordja a
méhében. De amikor én voltam várandós, utolsó közös hónapjainkban, nekem
sosem fogta meg a kezem, sosem vigasztalt, ha elgyötört voltam. Sosem érintette
meg növekvő hasamat, hogy érezze a baba rúgását, sosem karolt belém, nem
biztatott, hogy támaszkodjak rá. Annyi mindent elmulasztottunk amit bánok ma
már. Ha boldog lett volna a házasságunk akkor sem gyászolhatnám jobban az
elvesztését. Annyi minden maradt befejezetlenül, kimondatlanul közöttünk; és most
már sohasem fogjuk bepótolni. Amikor meghalt, a fiát elvitettem otthonról. A
Howard család barátai nevelik, pap lesz belőle. Nincs bennem dicsőségvágy vele
kapcsolatban. Elveszítettem a hatalmas Boleyn örökséget, amit számára halmoztam
fel, és a családneve nem hozhat neki babérokat, csak szégyent. Amikor
elveszítettem kettejüket, Annát és George-ot, elveszítettem mindent.
A norfolki herceg őkegyelmessége visszatért franciaországi küldetéséből, és
órákra bezárkózik a királlyal tanácskozni. Nagy kegyben áll nála, világosan látszik,
hogy jó híreket hozott Párizsból. A családunk csillaga ismét emelkedőben van; ha
nem látnám a Howard férfiak gőgös viselkedéséből, vagy szövetségesünk, Gardiner
püspök ellentmondást nem tűrő modorából, az övekről himbálózó rózsafüzérek, a
nyakakban függő feszületek megjelenéséből, akkor is elárulná a reformpártiak
hanyatlása: Thomas Cromwell rosszul leplezett nyugtalansága, Cranmer érsek
csöndes komolysága, hiábavaló igyekezetük, hogy meghallgatást nyerjenek a
királynál. Ha helyesen értelmezem a jeleket, a mi pártunk, a Howardok és a
pápisták befolyása ismét növekszik. Sikerre visz a hitünk, a múltunk, a király
vonzalmát felkeltő Howard lány. Thomas Cromwell szárazra szivattyúzta az
egyházat, nem kecsegtetheti a királyt még több vagyonnal, és az általa választott
lány, a királyné angolul még megtanulhat, de a csábítás titkait nem ismeri meg
soha. A habozó udvaroncok helyében most a norfolki herceg barátságát keresném,
hozzá próbálnék csatlakozni.
A lakosztályába hívat. Lemegyek hozzá az ismerős folyosókon át, a padlón
szétterített füvek levendula és rozmaring illatát árasztják, a folyó felől a lábam elé
vetül a fény, mintha az ő kísértetük szállna előttem a faburkolatú galérián, mintha
egy szoknya libbenne a saroknál, a férjem nevetése csendülne a napfényes
levegőben. Ha gyorsabban lépkednék, utolérném őket – semmi sem változott hát.
Mindig úgy éreztem, ha kicsit gyorsabb lennék, utolérném őket, és megismerném
közös titkaikat.
Önkéntelenül is meggyorsítom a lépteimet, de amikor befordulok, a faburkolata
folyosó üres, csak a Howard – őrök állnak az ajtónál, s nekik nincsenek kísérteteik.
Szem elől vesztettem őket, mint mindig. A halálukban is megelőznek, ahogy az
életben. Nem vártak meg, nem kellett nekik a társaságom. Az őrök bekopognak,
kitárják az ajtót, és én besétálok.
– Hogy van a királyné? – kérdezi a herceg minden bevezetés nélkül az asztal
mögül, és emlékeztetnem kell magam, hogy az új királynéról van szó, nem a mi
bálványozott, szívtelen Annánkról.
– Jó a kedve és jól néz ki – mondom. De soha nem érhet fel a mi Annánk
szépségével.
– Magáévá tette a király?
Durva szavak, de gondolom, kifárasztotta az utazás, és nincs türelme a
körülményeskedéshez.
– Nem. Úgy sejtem, még mindig nem képes rá. Hosszú csend következik, a
herceg fölkel a székéből, az ablakhoz lép és kinéz. Eszembe jut az a régi nap,
amikor ugyanígy álltunk itt, és Annáról és George-ról kérdezett, és őket nézte az
ablakon át, ahogy a murvás sétányon a folyóhoz mentek. Vajon még mindig látja –
e őket, úgy, ahogyan én? Azt kérdezte akkor, hogy irigylem – e Annát, kész vagyok
– e ellene dolgozni. Azt mondta, talán megmenthetem a férjemet, ha kockára
teszem Anna életét. Azt kérdezte, jobban szeretem – e George-ot. Azt kérdezte,
nagyon fájlalnám – e, ha Anna meghalna.
Kínzó emlékeim szétrebbennek a következő kérdésétől. – Lehetséges vajon,
hogy... – egy pillanatra megakad – ...megátkozták?
Megátkozták? Alig hiszek a fülemnek. Komolyan arra céloz a herceg, hogy a
király impotenciáját valamiféle rontás, boszorkányság, átok okozta? No persze a
törvények kimondják, hogy egy egészséges férfit csak egy boszorkány ténykedése
tehet impotenssé; de a valóságban mindenki tudja, hogy a betegség és az öregség
meggyengítheti a férfiasságot, és bizony a király dagadt és majdnem béna a
fájdalomtól, teste és lelke is nyomorék. A király legutoljára akkor állította, hogy
rontás áldozata, amikor a sógornőm, Anna királyné volt a felesége, akit
boszorkányság bűnével küldött a vérpadra, a bizonyíték pedig a király impotenciája
volt, és Anna buja viselkedése más férfiakkal.
– Nem hiheti, hogy a királyné... – Elakadok. – Senki nem hiheti, hogy ez a
királyné... egy újabb királyné... – A puszta feltételezés olyan képtelen, olyan
vészterhes, hogy nem találok szavakat. – Az ország nem tűrné el... senki nem
hiszi... már megint... – Torkomra forr a szó. – Nem folytathatja így...
– Én nem hiszek semmit. De ha nem tud teljesíteni, akkor valaki megátkozta. Ki
lehetett, ha nem a királyné?
Hallgatok. Ha a herceg bizonyítékot gyűjt a királyné bűnére, akkor a királynénak
vége.
– A király egyelőre nem érez vágyat a felesége iránt – kezdek bele. – De ennél
többről biztos nincs szó. A vágy még megjöhet. Végül is a király már nem fiatal,
nem erős.
Biccent. Próbálom kiókumulálni, mit akar hallani tőlem. – És másokat meg tud
kívánni – folytatom.
– A, ez a vád mellett szól – vágja rá ravaszul. – Lehet, hogy csak arra szól a
rontás, ha a királynéval hál, hogy vele ne lehessen eléggé férfi, és így ne tudjon az
angol trónnak fiúörököst nemzeni.
– Ha ön mondja – hagyom rá. Minek is hoznám szóba, hogy mivel a király öreg
és sokat betegeskedik, már nem olyan érzéki, mint régen; csak egy Howard
Katalinhoz hasonló rafinált, bűbájos kis szajha tudja felkelteni a vágyait.
– Tehát ki átkozhatta meg? – kérdi makacsul.
Vállat vonok. Ha kimondok egy nevet, az illető búcsút mondhat az életének,
mert a király elleni boszorkányság vádja halálos ítéletet jelent. Ilyen perben nincs
védelem,nincs ártatlanság; az új törvények szerint még az árulás szándéka, egy
futó gondolat is éppolyan súlyos bűn, mint maga a tett. Henrik törvénye megtiltja a
gondolkodást is, és a népe nem meri azt gondolni, hogy hibát követett el. – Nem
tudom, ki lenne képes ilyen gonoszságra – mondom határozottan. – El sem tudom
képzelni.
– Szokott a királyné lutheránusokat vendégül látni?
– Nem, soha. – Ez igaz, a királyné mindent elkövet, hogy az angol szokásokhoz
alkalmazkodjon, Cranmer érsek előírásai szerint misézik, mintha egy második Jane
Seymour lenne, aki azért él, hogy szolgáljon.
– Fogad pápistákat?
Megrökönyödöm a kérdés hallatán. Egy klevei lányról beszélünk, a reform
hazájának szülöttéről. Arra nevelték, hogy a pápistákat a sátán követeinek tartsa. –
Dehogyis! Protestáns neveltetést kapott, a protestánspártiak hozták ide, hogy
fogadhatna pápistákat?
– Bizalmas viszonyban van Lady Lisle – lel?
A tekintetem ékesen szól megdöbbenésemről.
– Fel kell készülnünk, nem várhatunk ölbe tett kézzel. Ellenségekkel vagyunk
körülvéve – figyelmeztet.
– A király személyesen nevezte ki Lady Lisle – t az udvarhölgyének, és a lánya,
Anne Bassett a király nagy kedvence – mondom. – Semmi terhelőt nem tudok Lady
Lisle-ről. – Mert nincs semmi ilyesmi, nem is lehet.
– És Lady Southampton?
– Lady Southampton? – kérdezek vissza hitetlenkedve.
– Igen.
– Lady Southamptonról sem tudok semmi terhelőt – mondom.
Bólint. Mindketten tudjuk, hogy nem nehéz bizonyítékot gyártani, főleg
boszorkánysági perben. Elég egy elejtett megjegyzés, egy vád, aztán egy csokor
hazugság, egy látszattárgyalás, végül az ítélet. Korábban is megtörtént, hogy így
szabadult meg a király a nemkívánatos feleségétől, az asszonytól, akit a halálba
küldött, és a családjából senki nem mozdította a kisujját sem a megmentése
érdekében.
Bólint, és hosszan várok néma rettenettel, attól tartva, hogy az ő parancsára
újabb ártatlan nő ellen kell bizonyítékot kreálnom, és azon töröm a fejem, mit
mondjak, ha ilyen szörnyűséget kíván tőlem. Csak várok abban a reményben, hogy
képes leszek szembeszegülni vele, de abban a tudatban, hogy úgysem fogok. De
nem szól egy szót sem, végül pukedlizem, és az ajtó felé indulok; talán nincs több
mondanivalója.
– A király majd talál bizonyítékot az összeesküvésre – jósolja, amikor a kezem
eléri a rézkilincset. – Úgyis talál ellene bizonyítékot.
Megdermedek. – Isten óvja a királynét.
– Talál majd bizonyítékot, hogy vagy a pápisták, vagy a lutheránusok
boszorkányt csempésztek az udvartartásába, aki megkötötte a férfiasságát.
Igyekszem uralkodni az arcvonásaimon, de mindez olyan csapást jelent a
királynénak és olyan veszélyt akár rám nézve is, hogy nagybátyám nyugodt
szavaira elönt a pánik.
– Jobban járunk, ha lutheránusokat bélyegez árulónak – emlékeztet. – És nem a
mi érdekcsoportunkat.
– Igaz – bólintok rá.
– Vagy ha nem akar végezni vele, akkor majd elválik tőle az előszerződésre
hivatkozva, ha meg úgy nem megy, akkor azon az alapon, hogy nem érez vágyat
iránta, tehát nem adta beleegyezését a házassághoz.
– Tanúk előtt mondta ki az igent – suttogom. – Mind jelen voltunk.
– A lelke mélyén nem egyezett bele – közli.
– O. – Kis szünetet tartok. – Tehát most ezt állítja?
– Igen. De ha a királyné tagadja az előszerződés meglétét, akkor a király még
mindig mondhatja, hogy azért nem tudta elhálni a házasságot, mert meggátolta az
ellenségei által ráküldött rontás.
– Vagyis a pápisták műve? – kérdezem.
– Mint amilyen a királyné jó barátja, Lord Lisle. Nem kapok levegőt. – Öt fogják
vádolni?
– Lehetséges.
– Vagy lutheránusokat? – suttogom.
– Mint Thomas Cromwell.
Az arcomra kiül a megdöbbenés. – Most már lutheránusnak számít?
Elmosolyodik. – A király azt hisz, ami neki tetszik – mondja bársonyos hangon. –
Isten az ő bölcsességében majd irányt mutat neki.
– De mit gondol, ki kötötte meg? Ki a boszorkány?
Ez a kérdés a legfontosabb, főleg egy nő számára. Mindig ezt a legfontosabb
tudnia. Kit nyilvánítanak boszorkánynak?
– Tartasz macskát? – kérdezi mosolyogva.
Érzem, hogy jeges rémület tölti el a testem, a lélegzetem is megfagy. – Én? –
ismétlem. – Én?
A herceg elneveti magát. – Ne nézz már így, Lady Roch – ford. Téged nem vádol
senki, amíg az én védelmem alatt állsz. Mellesleg tudtommal nincs is macskád.
Nem rejtegetsz seprűt valahol, ugye? Viaszbábuk? Boszorkányszombatok?
– Ne komédiázzon – mondom szorongva. – Ez nem tréfadolog.
Egyből elkomolyodik. – Igazad van, nem az. Tehát ki a boszorkány, aki
megkötötte a királyt?
– Nem tudom. Egyik udvarhölgy sem. Egyikünk sem.
– Akkor talán maga a királyné? – veti föl halkan.
– A fivére megvédené – hadarom. – Még ha a szövetségre nincs is szükség, még
ha a franciák biztosították is önt a barátságuk felől, akkor sem kockáztathatja a
klevei herceg haragját! Hiszen ránk törhet a protestáns ligával!
Vállat von. – Majd meglátod, hogy nem feltétlenül védi meg a nővérét. És
valóban sikerült garantálnom a franciák barátságát, akármi is történjék.
– Gratulálok. De a királyné a klevei herceg húga. Nem nevezhetik
boszorkánynak nem fojthatja meg egy falusi kovács, nem áshatják el egy
keresztútnál, karóval a szívében.
Széttárja a karját, mint akinek semmi köze ezekhez a döntésekhez. – Én nem
tudom. Én csupán Őfelségét szolgálom. Majd kiderül. De azért tartsd rajta a szemed
a királynén.
– Keressem a boszorkányság jeleit? – Alig tudom leplezni hitetlenkedésemet.
– Keress bizonyítékot – mondja. – Ha a király bizonyítékot akar, akármire, akkor
tőlünk, Howardoktól megkapja. – Szünetet tart. – Ugye?
Hallgatok.
– Mint mindig. – A beleegyezésemre vár. – Ugye?
– Igen, uram.
Katalin
HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS
Anna
HAMPTON COURT, 1540.MÁRCIUS
Azt mondták, hogy a nagyböjti előírásokat a legszigorúbban betartja az udvar.
Figyelmeztettek, hogy semmi vörös húst nem fogyasztunk egész idő alatt. Arra
számítottam, hogy negyven napon át halételen fogunk élni, de már az első este azt
kellett tapasztalnom, hogy az angoloknak meglehetősen rugalmas a lelkiismerete. A
király igen gyengéd a hasához. A böjt ellenére dúsan megrakott tálakon sorjáznak
be az ételek a szolgák magasra tartott kezében, először a királyi asztalhoz, és a
király meg én mindenből veszünk egy kicsit, ahogy a szokás diktálja, utána pedig
átküldjük az adagokat a többi asztalhoz, a barátainknak és más kiváltságosoknak.
Én ügyelek rá, hogy mindig az udvarhölgyeknek vagy más előkelő asszonyoknak
küldjem az ételt. Nagyon vigyázok erre, soha még nem adtam a legfinomabb
falatokat férfinak. Nem puszta udvariasságból teszek így: a király árgus szemmel
figyel. Folyton lesi minden szavamat, minden mozdulatomat a vacsoránál, a szeme
éberen fürkész puffadt arca résén át, mintha tetten akarna érni.
Nagy meglepetésemre csirkehúst is felszolgálnak, van pástétom és pörkölt,
csípős fűszerekkel ízesített pecsenye, kicsontozott hússzeletek; csakhogy a
nagyböjt idején a csirke nem számít húsnak. A király úgy határozott, hogy negyven
napig a csirke valójában hal. Minden egyéb szárnyas is szerepel az étrendben (egyik
sem hús, Isten és a király akaratából), méghozzá gyönyörűen elkészítve, egyik a
másikba van töltve, hogy még ízesebb, még puhább legyen. Vannak kiadós
tojásételek (ami nem hús), és igazi hal is: a haltárolókból való pisztráng, ízletes
temzei és mélytengeri halfélék a halászok jóvoltából, akik messze kihajóznak, hogy
e falánk udvar étvágyát kielégítsék. Van folyami rák, és halpástétom, melynek
vastag tésztaborításán apró, finom heringfejek kandikálnak ki. És tavaszi zöldségtál,
ami ritkán kerül az asztalra, ezért különösen örülök, hogy most megkóstolhatom. A
nagyteremben csak keveset fogyasztok, később majd a szobámba hoznak a
legfinomabb fogásokból. Soha életemben nem ettem ennyit és ilyen jót, mint itt;
klevei szobalányomnak már meg kellett lazítania a ruhám fűzőjét, és sok dévaj
célzás elhangzott arról, hogy egészen kigömbölyödtem és kivirágoztam, azaz talán
egy baba növekszik a hasamban. Nem hallgattathatom el a pletykálkodókat anélkül,
hogy még zavarbaejtőbb megjegyzéseknek ne tenném ki magamat és férjemet, a
királyt, úgyhogy kénytelen voltam mosolyogva hallgatni az élcelődést, mintha
megbecsült asszony lennék, nem pedig érintetlen szűz egy be nem teljesült
házasságban.
Bejött a kis Howard Katalin és letorkolta őket, mondván, a jófajta angol vajtól
híztam meg kissé, és láthatja, akinek van szeme, hogy milyen jól áll nekem. Annyira
hálás voltam ezért. Együgyű, léha teremtés, de eszes a buta lányok módján, mivel –
mint minden buta lány – csak egy dologra gondol szüntelenül, így annak nagy
szakértője lett. És hogy mi az a dolog? Nos, Howard Kitti örökösen, minden nap
minden pillanatában Howard Kittire gondol.
A nagyböjt idejére minden szórakozásról lemondunk. Nem lesznek víg udvari
mulatságok, csak szent szövegek felolvasása vacsora után, meg zsoltáréneklés.
Nem lesznek maszkabálok és táncjátékok, és persze bajvívás sem. Nagy
megkönnyebbülés ez nekem, mert így nem kell a legrosszabbtól tartanom: hogy
álruhában jön be a király. Még mindig kísért legelső, szerencsétlenül sikerült
találkozásunk emléke, és attól félek, hogy őt is. Nem az volt a baj, hogy nem
ismertem fel, hanem a látványos irtózásom a láttán.
Azóta sem szóval, sem tettel, de még egy pillantással sem mutattam neki soha,
milyen visszataszítónak találom: kövérnek, vénséges vénnek, gyomorforgatóan
büdösnek. De akárhogy igyekszem visszatartani a lélegzetemet, akármennyit
mosolygok, a hibát már nem hozhatom helyre. Amikor megpróbált megcsókolni, az
arcom mindent elárult. Ahogy ellöktem magamtól, ahogyan kiköptem az ízét a
számból! Még most is lesütöm a szemem és vérvörösre pirulok szégyenemben, ha
eszembe jut. Azt az első benyomást nem tudom elfeledtetni legelragadóbb
modorommal sem. Egyetlen óvatlan pillanat elég volt, hogy tisztán lássa a róla
alkotott ítéletemet, és ami még rosszabb, ő is az én szememen át látta saját magát:
kövérnek, öregnek, förtelmesnek. Néha már attól tartok, hogy a hiúsága sosem
fogja kiheverni azt a csapást. És azt hiszem, sértett hiúsága a férfiassága rovására
ment. Biztos vagyok benne, hogy a férfiereje azzal a köpéssel pusztult el, és már
semmi módon nem tudom életre kelteni.
És a nagyböjt idejére azzal is felhagyunk. Hála az égnek. Minden évben várni
fogom ezt az időszakot. Házasságom minden évében lesz néhány csodás ünnep és
negyven olyan nap, negyven olyan éjszaka, amikor a király nem jön a
hálószobámba, nem kell mosolyogva fogadnom, nem kell úgy helyezkednem, hogy
minél könnyebben fölém tudja emelni súlyos testét, készségesnek, ám nem
ledérnek mutatkoznom, gennyes sebétől bűzlő ágyban feküdnöm a félhomályban,
egy tehetetlen férj mellett.
Ez az estéről estére ismétlődő szégyenteljes tortúra felőröl, porig aláz. Minden
reggel nyomorultan ébredek; megalázva érzem magam az ő kudarcától. Éjjel
álmatlanul fekszem mellette, hallom, hogy szellent, és nyögdécsel, ha puffadt hasa
kínozza, és azt kívánom, bár valahol máshol lennék, szinte mindegy, hol, csak ne itt,
ebben az ágyban. Micsoda boldogság, hogy negyven napig nem kell elszenvednem
a mindig kudarcba fúló próbálkozásait, nem kell ébren feküdnöm arra gondolva,
hogy másnap újra megkísérli, de mindhiába, és minden sikertelen éjszakáért még
jobban neheztel rám és még kevésbé kedvel.
Legalább ebben az időszakban nyugtunk lehet egymástól. Nem kell azon
emésztenem magam, hogy miképp segíthetnék neki. Nem kell azzal vesződnie,
hogy rám másszon, mint egy ziháló vadkan. Nem fog a szobámba jönni, és végre
olyan ágyban álhatók, mely levendulától illatozik, nem gennyes váladéktól.
De tudom jól, hogy nem lesz így örökké. Eljön a húsvéti ünnepségek ideje; a
koronázásom, melyet eredetileg februárra terveztek, majd elhalasztottak a
nagyszabású londoni bevonulás kedvéért, most májusra tolódott. Meg kell
becsülnöm ezt az időszakot, a férjem megnyugtató távollétét, de azon is
igyekeznem kell, hogy mire újra a szobámba jön, jobban kijöjjünk egymással. Meg
kell könnyítenem neki, hogy szívesen jöjjön hozzám, és aztán képes legyen
megtenni a kötelességét.
Thomas Cromwelltől kell segítséget kérnem. Howard Kitti tanácsa pontosan
olyan volt, amilyenre tőle számítani lehetett: egy könnyűvérű lány csábítási trükkjei.
Bele sem merek gondolni, mi mindent művelhetett, mielőtt hozzám került. Ha már
otthonosabban érzem magam itt, beszélni fogok a fejével. Nem való, hogy egy ilyen
lány – egy ilyen gyerek – olyasmikhez értsen, miképp kell ledobni a hálóingét,
hogyan kell hátramosolyogni a csupasz válla fölött. Nem vigyáztak rá eléggé,
rosszul nevelték. Az udvarhölgyeimnek ugyanolyan feddhetetleneknek kell lenniük,
mint én vagyok. Meg fogom mondani neki, hogy akárhány csábítási fortélyt is tud,
nem élhet velük. Es nem taníthat meg rájuk engem. Nem hagyhatom, hogy a
gyanúnak akár az árnyéka vetüljön a viselkedésemre. Ennél kevesebbért is
kivégeztek már itt királynét.
Megvárom a vacsora végét, amikor a király fölkel a helyéről és végigsétál az
asztalok között, menet közben köszönget a férfiaknak és nőknek. Szívélyes
hangulatban van ma este, bizonyára kevésbé fáj a lába, mint szokott. Gyakran
nehéz megmondani, hogy mi bántja, mert annyi minden ki tudja hozni a sodrából,
és ha rákérdezek a rosszkedve okára, de elhibázom, attól is csak dühbe gurul.
Ahogy utánanézek, elkapom Thomas Cromwell tekintetét. Ujjammal magamhoz
intem, és amikor odaér mellém, felállók, és belekarolok, hogy elvezessen az
étkezőasztaltól az egyik folyóra néző ablakhoz, mintha a kilátást csodálnánk, a
fagyos éjszakát és a fél tucat szikrázó csillagot.
– Segítségre van szükségem, miniszter úr – mondom.
– Parancsoljon – mondja. Mosolyog, de feszült az arca.
– Nem izgatom fel a királyt – mondom a gondosan begyakorolt szavakat. –
Segítsen.
Egyből látom az arcán, hogy szinte émelyeg zavarában. Körbepillant, mintha
legszívesebben ő is segítségért kiáltana. Nagyon szégyellem, hogy ilyesmiről kell
beszélnem egy férfival, de feltétlenül tanácsot kell kérnem valakitől. Az
udvarhölgyeimben nem bízhatok meg, és ha a klevei tanácsadóimhoz fordulnék,
vagy akár Lottéhoz, azzal anyám és az öcsém fülébe is eljutna a hír, hiszen őket
szolgálják valójában. De ez a házasság nem valódi házasság, csak szavakban az, de
nem tettekben. És ha nem házasság, akkor nem teljesítem kötelességemet a király,
az angol nép és saját magam iránt. Meg kell tennem. És ha ez az ember tudja, mi a
gond, akkor meg kell mondania nekem.
– Ezek... magánügyek – mondja, s a szája elé tartja a kezét, mintha vissza
akarná szorítani a szavakat. Ujjai az ajkát tépkedik.
– Nem. Ez a király – mondom. – Ez Anglia. Kötelesség, nem magánügy.
– Az udvarhölgyeitől kérjen tanácsot, a hajadonok nevelőjétől.
– Ön csinálta a házasságot – mondom, nehezen birkózva a szavakkal. – Segítsen
valósítani.
– Nem az én felelősségem...
– Legyen a barátom.
Körbepislog, mintha menekülni készülne, de én nem eresztem el.
– Korai még...
Megrázom a fejem. – Ötvenkét nap. – Ki számolta volna a napokat nálam
alaposabban?
– Megvallotta magának a nemtetszését? – tudakolja hirtelen. Túl gyors a
beszéde, nem értem a szavakat.
– Megvallotta?
Cromwell az ostobaságomon bosszankodva fújtat, és körülnéz, mintha tolmácsot
akarna hívni. Aztán észbe kap: ennek a beszélgetésnek kettőnk közt kell maradnia.
– Mi baj van magával? – kérdezi kertelés nélkül, nagyon halkan, a fülemhez
hajolva.
Érzem, hogy kiül az arcomra a döbbenet, gyorsan az ablakhoz fordulok, hogy az
udvar ne vegye észre elképedésemet és megrendülésemet.
– Velem? – tudakolom. – A király mondja, miattam van? Apró, sötét szemeiből
sugárzik a szorongás. Szégyell válaszolni; és ezzel mindent elmond. Nem az a baj
tehát, hogy a király öreg, fáradt, beteg. Hanem az, hogy nem vonzódik hozzám,
nem kíván, talán egyenesen undorodik tőlem. És Thomas Cromwell görcsös,
feszengő arcából azt is kiolvasom, hogy a király már megosztotta undorát ezzel a
visszataszító kis emberrel.
– Azt mond, hogy engem utál? – fakadok ki.
Kínlódó fintora elárulja, hogy a válasz: igen, a király elmondta ennek az
embernek, hogy képtelen rávenni magát, hogy a szeretőmmé legyen. Talán már
másoknak is elmondta, talán az összes barátjának. Talán egész idő alatt minden
udvaronc rajtam kacagott titkon, a csúnya klevei lányon, aki hozzáment a királyhoz,
és most undort kelt benne.
Beleborzongok a megaláztatásba, elfordulok Cromwell – től, nem is látom,
amikor meghajol, és sietve visszavonul, mintha nem merne mellettem maradni,
mintha a balszerencsém fertőzne.
Az este hátralévő része valamiféle boldogtalan kábulatban telik, a
szégyenemnek nevet sem tudok adni. Ha nem töltöttem volna oly kemény
tanulóéveket az öcsém klevei udvaránál, akkor már rég bemenekültem volna a
hálószobámba, hogy álomba sírjam magam.
De volt időm konokká válni, megerősödni, volt már alkalmam szembenézni egy
erős uralkodó veszedelmes ellenszenvével, és mindig túléltem.
Vigyázok, mint egy felriasztott, rémült sólyom, hogy ne lankadjon az
éberségem. Nem roskadok össze, arcomról egy pillanatra sem hervad le a
barátságos mosoly. Amikor a hölgyek számára elérkezik a visszavonulás ideje,
pukedlizem a férjem előtt, semmivel sem árulom el kétségbeesésemet, amiért oly
visszataszítónak talál, hogy nem bírja megtenni velem, amit más férfiak egy
kecskével is megtesznek.
– Jó éjt, Felség – mondom.
– Jó éjt, kedvesem – mondja olyan természetesen és gyengéden, hogy egy
pillanatig bele szeretnék csimpaszkodni, mint egyetlen barátomba az udvarnál, és
elpanaszolni neki a félelmemet és boldogtalanságomat. De máris lesiklik rólam a
tekintete, mögém néz. Az udvarhölgyeimen legelteti a szemét, Howard Katalin
előlép és pukedlizik, utána pedig mind kivonulnak a nyomomban.
Nem szólok egy szót sem, míg lassan lefejtik rólam az aranygallért, leveszik a
karpereceimet, gyűrűimet, hajhálómat, fejdíszemet, ruhaujjamat, fűzőmet, dupla
szoknyámat, a párnázást, az alsószoknyákat és az inget. Nem szólok egy szót sem,
amikor a fejemen áthúzzák a hálóruhát, a tükör elé ültetnek, kifésülik és befonják a
hajamat, fejemre tűzik a hálósapkát. Nem szólok egy szót sem, amikor Lady
Rochford mellettem marad, és kedvesen megkérdezi, szükségem van – e valamire,
segítségemre lehet – e, nyomja – e valami a lelkemet ma este.
Bejön a pap, letérdelek az udvarhölgyekkel együtt, végighallgatjuk az esti imát,
és a gondolataim az ismerős szavak ritmusára lüktetnek, de csak az jár a fejemben,
hogy a férjem undorodik tőlem, talán már az első naptól fogva.
És akkor megint eszembe villan. A legelső pillanat Rochesterben, amikor odajött
hozzám e hiún pöffeszkedő, ám végtelenül közönséges férfi, akit csak az tett
feltűnővé, hogy odatolakodott mellém, mint egy részeg kalmár. Csakhogy nem
egyszerű, részeg vidéki polgár volt, hanem az angol király a kóbor lovag
szerepében, és én megaláztam őt az egész udvar előtt, és azt hiszem, ezt nem
fogja megbocsátani soha.
Innen ered az ellenszenve, meg mernék esküdni rá. Ezzel az emlékkel csak úgy
bír leszámolni, ha azt mondja, mint egy sértődött kisgyerek: „O sem tetszik nekem."
Eszébe jut, hogy akkor ellöktem magamtól, nem hagytam, hogy megcsókoljon, és
most ő is ellök, és nem hajlandó megcsókolni. Úgy vesz elégtételt rajtam, hogy
most ő minősít engem visszataszítónak. Egy angol király, különösen Henrik, nem
tűnhet visszataszítónak, főleg nem a saját szemében.
A pap végez az imádsággal, talpra állok, miközben a lányok kimasíroznak a
szobából lehajtott fejjel, hálósapkájukban bájosan ártatlanok, akár egy csapat
kisangyal. Nem tartom vissza őket. Nem kérek meg senkit, hogy virrasszon velem,
holott tudom, hogy ma éjjel egy szemhunyás – nyit sem alszom majd. Ahogy
Hevében, itt is nemkívánatos személy lettem. A saját férjem nem kívánja a
testemet, és elképzelni sem tudom, hogyan fogunk megbékélni egymással és
gyermeket nemzeni, ha megérinteni sem bír. Nemkívánatos személy vagyok az
angol király számára, aki teljhatalmú uralkodó, és semmi türelme.
A szépségemet ért sérelem nem ríkat meg, sokkal súlyosabb dolog aggaszt. Ha
az angol király szemében nemkívánatos személy vagyok, és ő teljhatalmú uralkodó
és nincs semmi türelme, akkor vajon mit tesz velem? Ez az ember egyik szeretett
feleségét a halálba hajszolta kiszámított kegyetlenséggel, a másodikat, akiért
rajongott, francia pallossal végeztette ki, és a harmadikat, aki fiút szült neki, hagyta
áldozatul esni az ügyetlen ápolásnak. Velem vajon mit fog tenni?
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS
A király nagyon harapós kedvében van ma este, látszik abból, hogy amikor
bevezeti a királynét a nagyterembe, rám sem pillant, pedig szokott. Kár, mert új
ruha van rajtam (még egy!), krémsárga színű, és a mellem alatt van szabva, amitől
a keblem csábítóan, szemérmetlenül kidomborodik a szeges fölött. De az ember
csak az idejét pocsékolja, ha azon erőlködik, hogy kedvére tegyen egy férfinak.
Amikor a legjobb formádban vagy, neki máson jár az esze, vagy ha találkozót beszél
meg veled, akkor elkószál valahová, és még egy rendes mentséget sem tud
felhozni. A király most annyira dühös a királynéra, hogy alig néz rám, szóval
hasztalan vettem föl az új ruhám. Viszont Seymourék asztalánál ül egy igen
szemrevaló fiatalember, akinek láthatóan nagyon is megnyerte a tetszését a ruha
meg a tartalma is; de mit érdekelnek engem a fiatalemberek, amikor megfogadtam,
hogy önmegtartóztatásban töltöm életem hátralévő részét, az idei nagyböjttel
kezdve. Látom, hogy Tom Culpepper igyekszik elkapni a tekintetemet, de én oda
sem nézek. Nem bocsátom meg neki, nem én, hogy találkozót ígért, de becsapott.
Valószínűleg vénkisasszonyként fogok élni és meghalni, és az egész csakis az ő
hibája lesz.
Hogy miért dühös a király, és mit tett a királyné, csak akkor derül ki, amikor az
asztalukhoz megyek vacsora után, hogy átadjam a királynénak a zsebkendőt, amit
a királynak hímzett. Újfajta stílusú, nagyon elegáns darab. Hímezni aztán tud a
királyné. Ha a férfiak a hímzés kedvéért választanának nőt, ő lenne az eszményi
feleség. De végül oda sem adja neki, mert amikor az asztalhoz érek, a király
hirtelen felé fordul, és azt mondja: – Igazán vígan leszünk húsvétkor.
Okosabb volna egyszerű igennel felelni, és annyiban hagyni a dolgot. De a
királyné így szól:
– Örülök. Szeretném, ha az udvarhoz jönne Lady Elizabeth és Mária hercegnő.
A király majd szétrobban dühében, és látom, hogy a királyné görcsösen
összekulcsolja kezét az asztalon. – Lady Elizabeth nem – mondja a király nyersen. –
Maga nem kívánhatja a társaságát, és ő sem a magáét.
Anna
HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS
Katalin
HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS
Katalin
A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. ÁPRILIS
A királyné lakosztálya felé megyek ebéd előtt, amikor egy kéz finoman a
karomra kulcsolódik. John Beresbyre vagy Tom Culpepperre számítok, úgyhogy
nevetve fordulok meg, hogy rápirítsak, de ekkor meglátom, hogy a király az,
úgyhogy mélyen hajbókolok előtte.
O így szól: – Szóval felismert – , és most észreveszem, hogy nagykalap és nagy
köpeny van rajta, és nyilván teljesen fölismerhetetlennek hiszi magát. Nem
mondhatom, hogy „Ön a legkövérebb férfi az udvarnál, naná, hogy megismerem,
nincs még egy ember, aki hat láb magas és több mint négy láb a derékmérete, és
nincs még egy ember, aki úgy bűzlik, mint a penészes hús". Helyette azt mondom: –
Felség, ó, Felség, azt hiszem, én bármikor, bárhol megismerném.
Előlép az árnyékból, s látom, hogy nincs vele senki, ami példátlan dolog.
Általában fél tucat kísérővel jár mindenhová. Akármit is csinál. – Miről ismer meg? –
kérdi.
Kitaláltam egy ravasz módszert: ha így beszél velem, azt képzelem, hogy
Thomas Culpepper áll előttem, a drága, imádnivaló Thomas Culpepper, és arra
gondolok, hogyan válaszolnék őneki, hogy elbűvöljem, és úgy mosolygok, mintha
őrá mosolyognék, és a királynak mondom, amit neki mondanék. Úgyhogy
könnyedén felelek: – Felség, nem merem megmondani – , de magamban így szólok:
„Thomas, nem merem megmondani".
Mire ő: – Mondja csak meg.
Mire én: – Nem lehet.
Mire ő: – Mondja csak, édes kicsi Katalin.
Ez egész nap mehetne így, úgyhogy fogást váltok és azt mondom: – Annyira
szégyellem magam.
Mire ő: – Nem kell szégyellnie magát, drágaságom. Mondja el, miről ismer meg.
Mire én, Thomasra gondolva: – Egy illatról, Felség. Olyan, mint egy parfüm,
finom, jóleső illat, mint valami virág, jázmin vagy rózsa. És van egy másik, sűrűbb
illat is, mint a vadászatból hazatért ló forró verejtéke, és a cserzett bőr szaga, és a
sós tengeri levegő szaga.
– Ilyen az illatom? – kérdezi, és csodálkozó a hangja, és rájövök, némi
riadalommal, hogy ezzel az elevenére tapintottam, hiszen valójában a lábsebe
gennyes szagát árasztja szegény, meg sokszor szellemestől bűzlik, mert mindig
szorulása van, és ez a szag mindig körüllengi, úgyhogy illatosító labdacsot kell
magával hordania állandóan, hogy a saját orrától elűzze a szagot, de bizonyára
tudja, hogy mindenki más a rothadás bűzét érzi rajta.
– Nekem igen – mondom őszintén, Thomas Culpep – pert idézve magam elé
minden erőmmel, az ő tiszta illatát, göndör barna haját. – Jázmin és verejték és bőr
és só illatát érzem. – Lesütöm a szemem és megnyalom az ajkam, csak egész
finoman, nem szemérmetlenül. – Erről mindig megismerem Önt.
Kézen fog és magához húz. – Drága kislány – lihegi. – Ó, Istenem, maga drága
kislány.
Levegőért kapkodok, mintha megijesztett volna, de úgy nézek fel rá, mintha a
csókjára várnék. Hogy ez micsoda mocskos dolog. Szörnyen hasonlít a
mostohanagyanyám horshami intézőjére – nagyon öreg. Olyan öreg, hogy majdnem
a nagyapám lehetne, és a szája remeg, és a szeme nedves. Csodálom őt, persze,
mert ő a király. Ő a leghatalmasabb ember a földkerekségen, és szeretem, mert ő a
királyom. És a nagybátyám elmagyarázta, hogy új ruhák járnak azért, ha
kacérkodom vele. De azért nem nagyon kellemes, amikor átkarolja a derekamat és
a nyakamra nyomja nedves száját, és a nyála hidegen tapad a bőrömre.
– Drága kislány – ismétli, és nyirkos szájával csócsálja a nyakamat, ami olyan,
mintha egy hal szopogatna.
– Felség! – mondom elfulladva. – Engedjen el.
– Sohasem engedem el!
– Felség, én hajadon vagyok!
Ez remekül beválik, kissé elereszt, én hátralépek, és megfogja ugyan mindkét
kezemet, de legalább nem liheg a ruhámba.
– Drága kislány maga, Katalin.
– Tisztességes lány vagyok, uram – pihegem. Szorosan markolja a kezem és
magához húz. – Ha szabad volnék, lenne a feleségem? – kérdi egyszerűen.
Annyira megdöbbent ez az iram, hogy egy hang sem jön ki a torkomon, csak
bámulok rá, mint egy gügye fejő – lány akinek annyi esze sincs, mint a
fejőstehénnek. – A felesége? Az Ön felesége, uram?
– A házasságom hamis – mondja gyorsan, és egyre közelebb von magához, a
keze megint a derekamat öleli. Azt hiszem, csak azért beszél, hogy elkápráztasson,
amíg lopva behúz a sarokba és felnyúl a szoknyám alá, úgyhogy tovább hátrálok, ő
meg tovább beszél. – A házasságom érvénytelen. Több okból is. A feleségem
előszerződést kötött mással, nem volt független. A lelkiismeretem óva intett, és a
lelkem épségét féltve képtelen vagyok szent egyesülésben együtt hálni vele.
Szívem mélyén pontosan tudom, hogy egy másik férfi felesége.
– Tényleg? – Csak nem hisz olyan bolondnak, hogy egy pillanatig is elhiszem
ezt?
– Tudom, hogy így van, a lelkiismeretem súgta meg. Isten szól hozzám. Tudom
az igazat.
– Isten szól? Ön tudja?
– Igen – mondja határozottan. – így hát valójában nem egyeztem bele a
házasságba az esküvőn. Isten tudott a kételyeimről; és azóta sem háltam a
királynéval. Tehát a házasság nem házasság, és hamarosan szabad ember leszek.
Szóval tényleg olyan bolondnak hisz, mert saját magát is elbolondította. Te jó
Isten, hogy mit tudnak a férfiak a fejükkel művelni, ha kemény a farkuk. Tényleg
elképesztő.
– De mi lesz ővele? – kérdezem.
– Micsoda? – A keze, mely lassan kúszik a fűzőmön a mellem felé, megtorpan a
kérdésre.
– Mi lesz a királynéval? – kérdem. – Ha már nem királyné.
– Honnan tudjam? – mondja, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. – Nem
kellett volna Angliába jönnie, ha tudta, hogy nem független. Szószegő nőszemély.
Felőlem haza is mehet.
Nem hiszem, hogy a királyné haza akarna menni, amilyen fivére van, egyébként
is megszerette a király gyerekeit és Angliát is. De a király keze buzgón matat a
derekamon, és maga felé fordít.
– Katalin – szól vágyakozom – Mondja, hogy szabad gondolnom magára! Vagy
talán van egy másik fiatalember? Maga még nagyon fiatal, csupa kísértés veszi
körül ennél a kéjsóvár udvarnál, ennél a mocskos lelkű, élveteg udvarnál, tele rossz,
szennyes képzeletű fiúkkal, egyikük bizonyára felkeltette a maga érdeklődését, hm?
Valami kis ajándékot ígért egy csókért cserébe, hm?
– Nem – felelem. – Már mondtam. Nem szeretem a fiúkat. Olyan lehetetlenek
mind.
– Nem szereti a fiúkat?
– Nem én.
– Akkor mit szeret? – kérdezi. A hangjában szinte csilingel az önimádat. Tudja,
mi a refrén ebben a dalban.
– Nem merem megmondani. – A keze megint felfelé kúszik, egy pillanat, és már
a mellemet fogja markolászni. 0, Thomas Culpepper, bárcsak tényleg te lennél az.
– Mondja meg – kéri. – Ó, mondja meg, édes kis Katalin, és kap tőlem egy szép
ajándékot, mert olyan őszinte kislány volt.
Lopva szippantok egy kis friss levegőt. – Ont szeretem – mondom egyszerűen,
és egy kéz tapad – zsupsz – a mellemre, és a másik közelebb von, és a szája az
enyémre nyomódik, nedves és cuppogó, és elég borzalmas; de ugyanakkor az jár a
fejemben, hogy milyen ajándékot kapok vajon azért, mert olyan őszinte kislány
voltam.
Két elítélt gyilkos birtokait adja nekem, vagyis két házat meg ami benne van, és
pénzt is. Nem tudom elhinni. Hogy nekem házaim legyenek, és földjeim, és saját
pénzem.
Soha nem voltam még ilyen gazdag, és soha még ilyen könnyen nem jutottam
ajándékhoz. Nem valami kellemes egy olyan férfit elcsábítani, aki az apám lehetne,
sőt majdnem a nagyapám. Nem nagyon kellemes, ha a keze a mellemet gyúrja, és
a büdös szája az arcomba zihál. De nem szabad elfelejtenem, hogy ő a király, és
kedves öreg bácsi, igazán aranyos, gyöngéd öregember, és végül is behunyhatom a
szemem, és képzelhetem, hogy valaki más az. És az sem valami kellemes, hogy
halott emberek vagyonát kapom meg, de amikor megemlítem ezt Lady
Rochfordnak, akkor rámutat, hogy így vagy úgy, de minden vagyonunk halott
embereké mindig, vagy loptuk, vagy örököltük, és egy nő, aki sokra akarja vinni,
nem lehet ilyen finnyás.
Anna
A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. ÁPRILIS
Jane Boleyn
A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. MÁJUS
*
Visszavonultan töltöm napjaimat, csak étkezéskor jövök elő, s olyankor
igyekszem gondtalannak, de főleg ártatlannak tűnni. Thomas Cromwellt vallatják,
és egyre többeket tartóztatnak le felségárulásért, a vád szerint boszorkányt
béreltek fel, hogy elsorvasszák a király férfierejét. Egész összeesküvés – hálózatról
rántják le a leplet. Állítólag Lord Lisle volt a gócpont még Calais-ban, a pápisták és a
Pole család mellé állt, akik már régóta vissza akarták kaparintani a trónt a
Tudoroktól. A calais – i erőd másodparancsnoka Rómába szökött, hogy Pole bíboros
szolgálatába álljon, ami egyértelmű bizonyíték. Azt mondják, Lord Lisle és csoportja
együttműködött egy boszorkánnyal, hogy a király velem kötött házassága
terméketlen maradjon, és ne születhessen még egy örököse a megújított vallásnak.
De ugyanakkor azt is állítják, hogy Thomas Cromwell meg a lutheránusok, a
reformerek, az evangélikusok oldalán állt. Azt mondják, azért hozott engem
Angliába, és azért bérelte föl a boszorkányt, hogy reformpárti király kerüljön a
trónra. De ki a boszorkány?, teszi fel az udvar a kérdést. Ki a boszorkány, aki
barátságban állt Lord Lisle – lel, és akit Thomas Cromwell juttatott Angliába? Ki a
boszorkány?
Melyik nőre igaz mindkét gyalázatos vétek? Tehát még egyszer: ki az a nő, akit
Thomas Cromwell hozott Angliába; de barátja volt Lord Lisle-nek? Nos, csak egy
ilyen nő van.
Csak egy nő, akit Thomas Cromwell hozott, aki összebarátkozott Lord Lisle – lel,
aki megátkozhatta a királyt, hogy impotens legyen a nászéjszakáján és azóta is
minden éjjel.
Még senki nem mondta ki a boszorkány nevét, egyelőre gyűjtik a bizonyítékokat.
Mária hercegnő a tervezettnél korábban távozik az udvartól, alig egy percem
van beszélni vele, amíg arra várunk, hogy kihozzák a lovakat az istállóból.
– Tudja, hogy ártatlan vagyok, nem követtem el semmit – mondom; a szavaimat
csak ő hallja a kapkodó szolgák, a lovaikért kiáltozó kísérők lármája mellett. –
Akármit is hall rólam a jövőben, kérem, higgye el: ártatlan vagyok.
– Természetesen – mondja higgadtan. Nem néz rám. Henrik lánya, és hosszú
tanulóévei alatt megszokhatta, hogy sose árulja el magát. – Mindennap imádkozni
fogok önért. Imádkozni fogok, hogy mások is olyan tisztán lássák az ártatlanságát,
mint én.
– Biztos vagyok benne, hogy Lord Lisle is ártatlan – mondom.
– Semmi kétség – feleli megint gondolkodás nélkül.
– Meg tudom menteni? Vagy ön?
– Nem.
– Mária hercegnő, mondja meg becsületére: nem lehet tenni semmit?
Megkockáztat egy pillantást a szeme sarkából. – Drága Anna, semmit. Nem
lehet mást tenni, mint résen lenni és imádkozni a jobb időkért.
– Kérdezhetek valamit?
Körülnéz, és látja, hogy a lovakat még nem hozták elő. Karon fog, és lassan
elindulunk az istállóudvar felé, mintha a késedelem okának akarnánk utánanézni. –
Miről van szó?
– Kik ezek a Pole – ok? És miért fél a király a pápistáktól, amikor olyan régen
legyőzte már őket?
– A Pole – ok a Plantagenet – dinasztia leszármazottai, a York – házból, és
vannak, akik szerint ők az angol trón valódi örökösei – mondja. – Lady Margaret Pole
anyám legigazabb barátja volt, olyan volt számomra, mint a saját édesanyám, és
egész életében hű volt a Tudor – trónhoz. A király most a Towerben tartja őt és
minden rokonát, akit csak el tudott fogni. Felségárulással vádolják őket, de
mindenki tudja, hogy egyetlen bűnük a Plantagenet származásuk. A király annyira
félti a trónját, hogy aligha fogja életben hagyni a családot. Lady Margaret két
unokája, két kisfiú, szintén a Towerben raboskodik, Isten segítse meg őket. A lady, a
drága Margaret, ő sem maradhat életben. Néhány családtagja száműzetésbe
vonult, ők sosem jöhetnek már haza.
– Pápisták? – kérdezem.
– Igen – mondja csendesen. – Azok. Egyikük, Reginald római bíboros. Vannak,
akik szerint ők az igaz vallás igaz örökösei Angliában. De ezt kimondani árulás,
amiért halálbüntetés jár.
– És miért fél úgy a király a pápistáktól? Azt hittem, Anglia áttért a megreformált
vallásra. Azt hittem, a pápistákat legyőzték.
Mária hercegnő a fejét ingatja. – Nem. Azt hiszem, az embereknek nem egészen
a fele örül a változásoknak, és sokan visszakívánják a régi rendet. Amikor a király
megtagadta a pápa fennhatóságát és leromboltatta a monostorokat, az északiak
fellázadtak ellene, eltökélték, hogy megvédik az egyházat és a szent helyeket. A
kegyelem zarándok – útjának nevezték a felkelésüket, és Jézus Krisztus öt sebét
tették a zászlajukra. A király a legkeményebb katonáját küldte ellenük egy hadsereg
élén, aki annyira rettegett tőlük, hogy alkudozni kezdett, mézesmázos szavakkal
áltatta őket, kegyelmet ígért és tárgyalási lehetőséget.
– Ki volt a katona? – Előre tudom a választ.
– Thomas Howard, Norfolk hercege.
– És a kegyelem?
– Amint feloszlott a sereg, lefejeztette a vezetőit, és felakasztatta a híveket. –
Hangsúlytalanul beszél, mintha csak arról panaszkodna, hogy a poggyászkocsit
rosszul pakolták fel. – A herceg tárgyalást és kegyelmet ígért nekik, a király szent
nevében, és a saját becsületszavát adta rá. Nem jelentett semmit.
– Legyőzték őket?
– Nos, hetven szerzetest a saját apátságának a tetőgerendájára akasztatott fel –
mondja keserűen. – Úgyhogy ők már nem dacolnak vele többé. De nem, azt hiszem,
az igazi hitet sosem fogják legyőzni.
Megfordul, elindulunk visszafelé, az ajtóhoz. Mosolyog és odabiccent valakinek,
aki jó utat kíván, de én nem tudok mosolyogni.
– A király fél a saját népétől – mondja. – Fél a riválisoktól. Még tőlem is. O az
apám, néha mégis azt hiszem, hogy félig már az őrületbe kergette a
bizalmatlanság. Minden félelmét jogosnak hiszi, akármekkora ostobaság. Ha akár
csak álmában felötlik benne, hogy Lord Lisle elárulta, akkor Lord Lisle elveszett
ember. Ha valaki fölveti, hogy az önnel való gondjai egy összeesküvésből fakadnak,
akkor ön súlyos veszélyben van. Ha el tud menekülni, tegye meg. A király nem tud
különbséget tenni félelem és valóság között. Nem látja a különbséget a lidérces
álmok és az igazság között.
– Anglia királynéja vagyok – mondom. – Nem vádolhatnak boszorkánysággal.
Most először fordítja felém az arcát. – Ez nem fogja megmenteni önt – mondja. –
Boleyn Annát sem mentette meg. Boszorkánysággal vádolták, aztán bizonyítékokat
gyűjtöttek és elítélték. O is épp annyira királyné volt, mint ön. – Hirtelen felkacag,
mintha valami mulatságosat mondtam volna, és észreveszem, hogy néhány
udvarhölgy kijött az előcsarnokból, és minket figyel.
Én is fölnevetek, de biztos vagyok benne, hogy kihallik a hangomból a félelem.
Mária hercegnő karon fog. – Ha bárki megkérdezi, hogy miről beszélgettünk, amíg
elsétáltunk a lépcsőtől és vissza, azt fogom mondani, hogy a késedelem miatt
panaszkodtam, és aggódtam, hogy nagyon fárasztó lesz az út.
– Igen – mondom beleegyezőn, de annyira félek, hogy reszketek, mintha a hideg
rázna. – Azt fogom mondani, hogy meg akarta nézni, mikor készülnek el.
Mária hercegnő megszorítja a karomat. – Apám megváltoztatta az ország
törvényeit – mondja. – Most már az is a felségárulás bűnét követi el, és az életével
fizet, aki akár csak rosszat mer gondolni a királyról. Meg sem kell szólalni, semmit
nem kell tenni hozzá. A legtitkosabb gondolatai is árulásnak minősülhetnek.
– Én vagyok a királyné – ismétlem csökönyösen.
– Figyeljen – mondja nyersen. – A király megváltoztatta az igazságszolgáltatás
menetét is. Nem kell bíróságot összehívnia. A parlament megfoszthatja jogaitól a
vádlottat, és halálra ítélheti. Ez annyit jelent, hogy elég egy királyi rendelet, amit
megszavaz a parlament. És azok soha nem tagadják meg tőle a támogatást.
Királyné vagy koldus, egyre megy: ha a király holtan akarja látni, csak el kell
rendelnie a kivégzést. Még csak alá sem kell írnia a halálos ítéletet, elég egy pecsét.
Érzem, hogy az állkapcsom összeszorul, hogy ne vacogjon a fogam. – Mit
gondol, mit tegyek?
– Meneküljön – mondja. – Meneküljön, amíg nem késő.
*
Amikor elmegy, mintha az utolsó barátom hagyott volna el. Visszamegyek a
lakosztályomba, és az udvarhölgyeim felállítanak egy kártyaasztalt. Miután
elkezdtek játszani, magamhoz rendelem a nagykövetemet, és az ablakmélyedésbe
állok vele, ahol nem hallgathatnak ki, és megkérdezem, faggatták – e énrólam. Azt
feleli, nem, senki nem vesz róla tudomást, kerülik, mint a pestist. Megkérdezem,
hogy tudna – e két gyors lovat venni vagy bérelni, és a kastély falai előtt tartani
őket szükség esetére. Azt mondja, nincs pénze lovakat bérelni vagy venni, és
egyébként is, a király őrei éjjel – nappal az ajtóm előtt állnak. Azok az emberek,
akikről azt hittem, az én védelmem a feladatuk meg a fogadószoba ajtajának a
nyitása – csukása, a vendégek bejelentése: valójában a fogláraim.
Nagyon félek. Próbálok imádkozni, de az ima szavai is csapdát rejtenek. Nem
kelthetem azt a látszatot, hogy pápistává lettem, mint Lord Lisle; de az sem
derülhet ki rólam, hogy az öcsém vallásához ragaszkodom, hiszen a lutheránusokat
azzal gyanúsítják, hogy összeesküdtek Cromwell – lel a király tönkretételére.
Amikor a királlyal találkozom, igyekszem nyugodtnak és barátságosnak
mutatkozni. Nem merem szóba hozni a félelmeimet, sem az ártatlanságomat
hangoztatni. A modora mindennél jobban megriaszt: újabban kedves és közvetlen,
mintha útitársak lennénk, akik rövid idő után hamarosan elválnak egymástól. Úgy
viselkedik, mintha az együtt töltött idő kellemes közjáték lett volna, mely most
értelemszerűen a végéhez közelít.
Nem fog elbúcsúzni, ezt tudom. Mária hercegnő figyelmeztetett erre. Nincs
értelme azt várni, hogy egyszer csak szembesít a vádakkal. Tudom, hogy egyik
este, amikor fölkelek a vacsoraasztaltól és pukedlizem, és ő udvariasan kezet csókol
nekem, akkor látom majd utoljára. Kisétálok a teremből az udvarhölgyeim élén, és a
lakosztályomban már várnak a katonák, a ruháim össze lesznek csomagolva, az
ékszereim visszakerülnek a kincstárba. Rövid az út a palotától a Towerig, a folyón
visznek oda, a sötétség leple alatt, és a vízi kapunál lépek be, aztán a Tower
udvarán, a vérpadon távozom.
A nagykövet megírta az öcsémnek, hogy szörnyű félelem gyötör; de nem
remélek választ. Wilhelm nem bánja, ha összeroppant a rettegés, és mire
megismeri a vádakat, túl késő lesz a megmentésemhez. És Wilhelm talán nem is
kíván megmenteni. Hagyta, hogy ilyen veszedelembe sodródjak, talán jobban
gyűlölt, mint valaha hittem.
Az egyetlen, aki igazán meg akar menteni, az én magam vagyok. De hogyan
védekezhet egy nő a boszorkányság vádja ellen? Ha Henrik kikürtöli a világnak,
hogy azért impotens, mert én tettem azzá, hogyan bizonyíthatnám az ellenkezőjét?
Ha elterjeszti, hogy Howard Katalinnal meg tudja tenni, amit velem nem, akkor
alátámasztja a saját igazát, és az én tagadásom csak újabb sátáni fondorlatnak
tűnik fel. Egy nő nem bizonyíthatja az ártatlanságát, ha egy férfi tanúskodik ellene.
Ha Henrik azt akarja, hogy mint boszorkányt megfojtsanak, akkor nincs menekvés.
Azt állította, hogy Lady Anna Boleyn boszorkány, és Lady Anna meghalt. Henrik el
sem búcsúzott tőle, pedig valaha szenvedélyesen szerette. Egy nap egyszerűen
érte jöttek és elvitték.
Most hát várom, hogy értem jöjjenek.
Jane Boleyn
A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚNIUS
Vacsora közben egy cédula hullik az ölembe, mikor az egyik szolga az asztal fölé
hajol leszedni a húsostálat: a herceghez kell mennem azonnal, úgyhogy amint vége
a vacsorának, indulok. Mostanában a királyné egyből a lakosztályába vonul vacsora
után, nem fog hiányolni megfogyatkozott udvartartásából, szorongva lapító
udvarhölgyei közül. Howard Katalin már nincs itt, visszament Lambethbe, a
nagyanyjához. Lady Lisle házi őrizetben van a férje súlyos bűnei miatt, azt mondják,
a félelem és boldogtalanság az őrületbe kergeti. Tudja, hogy a férje meg fog halni.
Lady Rutland nagyon csendes, este mindig visszavonul a saját szobájába, ő is
nyilván fél, de nem tudom, milyen vádra számíthat. Anne Bassett az
unokatestvéréhez ment a betegségére hivatkozva, Catherine Careyt hazahívta az
anyja, Mary. Engedélyt kért, hogy Catherine elmehessen hozzá, merthogy, mint
mondja, gyengélkedik. Nevetnem kell: micsoda átlátszó ürügy. Mary Boleyn mindig
értett hozzá, hogy távol tartsa önmagát és családját a bajtól. Kár, hogy a bátyja
érdekében sosem erőltette meg magát. Mary Norris is vidékre utazott az anyjához,
állítólag sürgős szükség van a segítségére valamiben. Henry Norris özvegye látta a
vérpadot, amikor a király legutóbb egy feleség ellen szervezkedett. Érthető, ha nem
akarja, hogy most a saját lánya hágjon ugyanazon lépcsőkre, melyekre a férje lépett
akkor.
Mind vigyázva szólunk, és zárkózottan viselkedünk. Megint nehéz idők járnak
Henrik udvarára, és mindenki fél, mindenki gyanús. Mintha egy lidérces álom válna
valóra, valamennyien tudjuk, hogy bizonyíték lehet minden kiejtett szó, minden
mozdulat. Egy meggondolatlan megjegyzés súlyos bűnné válhat, ha az ellenség
fülébe jut, egy bizalmas információ a biztonság ígéretével kecsegtet, ha barátnak
adjuk tovább. Gyáva besúgók gyülekezete lett az udvar. Senki nem jár – kel, csak
lábujjhegyen oson, nem is lélegzünk, inkább a levegőt is magunkban tartjuk. A
király a barátai ellen fordult, senki nem tudhatja, hogy melyikünk van biztonságban.
A herceg lakosztályához lopózom, megbújok a félhomályban, kinyitom az ajtót,
csendben becsusszanok. A herceg őkegyelmessége az ablaknál áll, a zsaluk nyitva
vannak, szabadon áramlik be a lágy esti levegő, az asztali gyertyák lángja
meglebben a huzattól. Felnéz és rám mosolyog, amikor meglát; már – már azt
hiszem, hogy kedvel engem.
– A, Jane húgom. A királyné Richmondba utazik csekély kísérettel, és azt
akarom, hogy te is vele tarts.
– Richmondba? – Hallom, hogy a hangom megremeg a félelemtől, és mély
levegőt veszek. Ez házi őrizetet jelent, amíg kivizsgálják az ellene szóló
vallomásokat. De miért kell vele mennem? Engem is vád alá helyeznek?
– Igen. Te mellette maradsz, és gondosan megjegyzed, kijár nála, és mikor mit
mond. Legfőképp Harst nagykövetet kell szemmel tartanod. Úgy gondoljuk, hogy
nem tehet semmit, de leköteleznél, ha meggyőződnél róla, hogy a királyné nem
tervez szökést, nem küld üzeneteket, semmi effélét.
– Kérem... – Elhallgatok, túl erőtlen a hangom. Tudom, hogy nem ez a módja a
megpuhításának.
– Mi az? – Még mindig mosolyog, de sötét szeme átható pillantást vet rám.
– Nem tudom megakadályozni a szökését egymagamban.
Megcsóválja a fejét. – A kikötőket ma estétől lezárják. A nagykövet már
megtapasztalta, hogy egész Angliában nem tud lovat venni vagy bérelni. A királyné
saját istállóit lezárják. A királyné lakosztályát őrzik. Nem tud megszökni, és nem tud
segítséget hívni. A környezetében mindenki a foglára. Neked csak az a dolgod, hogy
figyeld.
– Kérem, hadd menjek Katalinhoz, hadd szolgáljam őt – mondom elfulladva. –
Szüksége lesz a tanácsaimra, hogy jó királyné váljon belőle.
A herceg elgondolkodik. – Igaz – mondja. – Az a lány egy idióta. De a nagyanyja
mellett nem lesz semmi baja.
– Fel kell nőnie a szerephez – mondom. Tétovázik. Mindketten ismertünk angol
királynékat, akik ízig – vérig azok voltak. A kis Katalin arra sem méltó, hogy
hozzáérjen a trónjukhoz, nemhogy elfoglalja; többévi gyakorlással sem tudná
elsajátítani a királyi modort. – Nem kell – mondja a herceg. – A királynak már nincs
szüksége fenséges asszonyra az oldalán. Egy dédelgetnivaló kislányt akar, egy kis
fruskát, egy tenyészkancát, aki utódot szül neki. Katalinnak elég lesz, ha
engedelmesen viselkedik.
– Akkor őszinte leszek: nem akarok Richmondba menni Anna királynéval, nem
akarok ellene tanúskodni.
Szúrós szeme rám villan. – Miről tanúskodni?
Nincs erőm most ehhez a játszmához. – Tanúsítani, amit ön diktál – mondom. –
Amit a király diktál. Nem tudom, milyen messzire megy. Nem akarok egy királyné
tárgyalásán tanúskodni – soha többé.
– Sajnálom – mondja közönyösen. – De szükségünk van valakire, aki
megesküszik rá, hogy a királyné maga ismerte be a szüzességét, hogy teljesen
érintetlen, és mellesleg fogalma sincs, minek kell történnie a hálószobában egy férfi
és egy hajadon között.
– Szinte minden éjszakát együtt töltöttek – mondom türelmetlenül. – Az első éjjel
együtt kísértük őket a hálószobába. Ott volt ön is, ott volt a canterburyi érsek. Arra
nevelték, hogy egy nap teherbe essen és fiúörököst szüljön, ez volt a házassága
egyedüli célja. Elképzelhetetlen lenne, hogy fogalma sincs a hálószoba titkairól.
Nincs nő, aki nála több sikertelen próbálkozáson esett volna túl.
– Ezért kell, hogy egy feddhetetlen hírű hölgy esküdjön meg rá – mondja
behízelgően. – Egy ilyen valószínűtlen hazugság hiteles tanút kíván: téged.
– Ezt a többiek is megtehetik önnek – tiltakozom. – Mivel ez a beszélgetés sosem
történt meg, mivel teljesen lehetetlen, nem mindegy, ki állítja, hogy így volt?
– Szeretném, ha a család neve rajta lenne a tanúk listáján – mondja a herceg. –
A király örülne a szolgálatunknak. Jól jönne nekünk.
– Az a cél, hogy boszorkánynak állítsuk be? – kérdem egyenesen. A kimerültség
és az önutálat elgyengít, ma este nincs kedvem a mellébeszéléshez. – Az a valódi
cél, hogy boszorkánynak állítsuk be és a halálba küldjük?
Kihúzza magát és szigorúan rám mered. – Nem tudhatjuk előre, hogy milyen
eredményre jutnak a király megbízottjai – mondja. – Ők majd átvizsgálják a
bizonyítékokat, és meghozzák az ítéletet. Neked csak az a dolgod, hogy eskü alatt
vallomást tégy, megesküdj a becsületedre Isten előtt.
– Nem akarom, hogy az én lelkiismeretemen száradjon a halála. – Magam is
kihallom a hangomból a kétségbeesést. – Kérem. Esküdjön meg valaki más. Nem
akarok Richmondba menni a királynéval, és aztán megesküdni egy ellene szóló
hazugságra. Nem akarok mellette lenni, amikor a Towerbe viszik. Nem akarom,
hogy az én hamis vallomásom alapján ítéljék halálra. A barátja lettem, nem akarok
a gyilkosává válni.
Csöndben megvárja, míg a tiltakozásom elapad, aztán rám néz, és mosolyra
húzódik a szája, de az arca megkeményedik. – Hát persze – mondja. – Te csak esküt
teszel az előre megírt vallomásra, az már nem a te dolgod, hogy eldöntsd, mi
legyen a királynéval. Tájékoztatsz arról, hogy kikkel találkozik, és mit tesz, mint
mindig; az emberem elkísér Richmondba. Nyitva tartod a szemed. Nem hagyod
elszökni. És amikor túl vagyunk rajta, Katalin udvarhölgye leszel, az udvarnál
maradsz, a következő angol királyné szolgálatában. Ez lesz a jutalmad. Te leszel az
új királyné első számú udvarhölgye. Megígérem. Te leszel a belső szoba főnöke.
Azt hiszi, ezzel meg is vásárolt, de nekem elegem van ebből az életből. – Nem
bírom így folytatni – közlöm egyszerűen. Boleyn Anna jár az eszemben, és a férjem,
és az a nap, amikor a Towerbe kerültek csupa hazug vallomás alapján. Arra
gondolok, hogy amikor meghaltak, tudták, hogy a saját családjuk tanúskodott
ellenük, és a nagybátyjuk hozta meg a halálos ítéletet. Arra gondolok, hogy
mennyire számítottak rám, várták, hogy mellettük tanúskodjak, bíztak a
szeretetemben, bíztak benne, hogy megvédem őket. – Nem bírom ezt művelni
tovább.
– Remélem is – mondja kimérten. – Adja Isten, hogy soha többé ne kelljen
megtenned. Unokahúgom, Katalin személyében a király végre hűséges, becsületes
feleséget talált magának. Howard Katalin: tövis nélküli rózsaszál.
– Tessék?
– Tövis nélküli rózsaszál – ismétli a herceg. Arcizma sem rándul. – így kell
hívnunk őt. így kívánja a király.
Katalin
LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1540. JÚNIUS
Édes Istenem, segíts rajtam, édes Istenem, segíts rajtam! Minden barátom és
szövetségesem a Towerben van, és nem kétséges, hogy hamarosan értem is
eljönnek. Thomas Cromwell, az az ember, akinek a jóvoltából Angliába kerültem,
felségárulás vádjával börtönben van. Még hogy felségárulás! A király alázatos
szolgája volt, a kutyája volt. Pont annyira képes az árulásra, mint a király agarai. Ez
az ember semmiképp nem lehet áruló. Ezt az embert csak azért fogták el, hogy
megbüntessék a házasságért. Ha ez a bűn a vérpadhoz, a hóhérbárdhoz vezet,
akkor nem sok kétség fér hozzá, hogy én leszek a következő.
Azt a férfit, aki Calais-ban fogadott, Lord Lisle – t, szintén árulással vádolják, és
azzal, hogy titkos pápista, egy pápista összeesküvés résztvevője. Azt mondják,
azért örült az érkezésemnek, mert tudta, hogy én megakadályozom az új
trónörökös születését. Olyan váddal került börtönbe, melyben az én nevem is
szerepel. Az ártatlansága nem mentség. A vád képtelensége nem mentség. A Tower
alatti pokoli kamrákban kegyetlen emberek végzik szörnyű munkájukat. Akit
megkínoznak, az bármit beismer. Az emberi test nem bírja elviselni az általuk
okozott fájdalmat. A király engedélyével lábakat szaggatnak ki a foglyok testéből,
karokat a vállukból. Ebben az országban eddig ismeretlen volt az ilyen barbárság;
de most, hogy a király lassan igazi szörnyeteggé válik, már lehetséges. Lord Lisle
úri származású, finom modorú ember. Nem tűri a fájdalmat, biztos, hogy azt mondja
nekik, amit hallani akarnak, bármi is legyen az. Aztán a vérpadra lép mint
leleplezett áruló, és ki tudja, milyen leleplezéseket adnak a szájába rólam.
Lassan rám zárul a csapda. Olyan közel van már, hogy szinte hallom a rugó
nyikorgását. Ha Lord Lisle azt vallja, hogy tudta: impotenssé fogom tenni a királyt,
akkor nekem végem. Ha Thomas Cromwell azt vallja, hogy tudott az
eljegyzésemről, tudta, hogy érvénytelen lesz a házasságom, akkor nekem végem. A
fogságukban van a barátom, Lord Lisle, és a szövetségesem, Thomas Cromwell.
Addig kínozzák őket, amíg elég bizonyítékot szednek össze a letartóztatásomhoz.
Egész Angliában csak egyetlen ember segítségére számíthatok. Nem táplálok iránta
nagy reményeket, de ő az egyetlen barátom. Magamhoz hívatom a nagykövetemet,
Carl Harstot.
Nagy a forróság, az ablakok mind tárva – nyitva állnak, hogy szabadon
áramolhasson be a kertből a levegő. Behallatszik a folyón piknikező udvaroncok
lármája. Hárfa, énekszó, nevetés. Még ebből a távolságból is tisztán hallom az
erőltetett vidámság hamis hangját. A szobám hűvös és árnyékos, mégis
mindkettőnket kiver a víz.
– Béreltem lovakat – mondja az anyanyelvünkön, a foga közt szűrve a szót. – Az
egész várost bejártam értük, végül valami Hanza – kereskedőktől vásároltam őket.
Vettem kölcsön pénzt az útra. Szerintem azonnal induljunk el. Amint sikerül
megvesztegetnem egy őrt.
– Azonnal – bólintok. – Azonnal mennünk kell. Mi a hír Cromwellről?
– Borzalmas. Ezek barbárok. Cromwell besétált a Titkos Tanács ülésére, nem is
sejtvén, hogy valami készül. A régi barátai, csupa nemes úr, leszaggatták róla a
hivatala jelvényeit és a Térdszalagrendjét. Szinte széttépték, mint varjak a döglött
nyulat. Elhurcolták, mint egy közönséges bűnözőt. Még tárgyalást sem tartanak,
nincs szükségük tanúkra, semmit nem kell bizonyítaniuk. Le fogják fejezni a
parlament elöntése alapján, a király kívánságára.
– Lehetséges, hogy a király mégsem kívánja ezt? Nem fog megkegyelmezni
neki? Alig néhány hete adományozott neki grófi címet a kegye jeléül.
– Csak megtévesztés volt, semmi más. A király azért színlelt barátságot, hogy
annál váratlanabb legyen a csapás. Cromwell majd kegyelemért könyörög, bízik a
megbocsátásban, de hiába. Bizonyos, hogy árulóként végzik ki.
– Elbúcsúzott tőle a király? – kérdem mintegy mellékesen.
– Nem – mondja a követ. – A szerencsétlen teljesen gyanútlan volt. Egy nap
egyszerűen elváltak egymástól, ugyanúgy, ahogy máskor. Cromwell mit sem sejtve
ment a tanács ülésére. Azt hitte, miniszteri rangban fog elnökölni, a szokott úri
pompával, a szokott erélyével; ehelyett pillanatokon belül fogoly volt, és régi
ellenségei kacagtak rajta.
– A király nem búcsúzott el – mondom csöndes iszonyattal. – Pontosan, ahogy
mondták. A király soha nem búcsúzik el.
Jane Boleyn
A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚNIUS 24.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS
Azt hiszem, a várakozásnál nincs rosszabb; és most nincs más dolgom, mint
várni. Várni a vádra, amit felhoznak ellenem, várni a letartóztatásra, és közben törni
a fejem, hogy mivel védekezhetem ellene. Dr. Harst és én egyetértettünk abban,
hogy el kell hagynunk az országot, még ha ez a trónomba kerül is, még ha ezzel
megszegem is a házassági szerződést, és tönkreteszem a klevei szövetséget. Még
akkor is, ha ezután Anglia Franciaországgal fog össze Spanyolország ellen.
Borzalmas ráébredni, hogy az én kudarcom nyomán Anglia most szabadon háborút
indíthat Európában. Az volt a leghőbb vágyam, hogy segítsek békét és biztonságot
teremteni Angliában, de kudarcom a királlyal háborúba taszíthatja az országot. És
én nem tudom megakadályozni.
Dr. Harst úgy hiszi, hogy a barátom, Lord Lisle és a pártfogóm, Cromwell
bizonyosan meg fognak halni, és én leszek a következő. Semmit nem tehetek e
zsarnoksági hullám ellen, mely elborítja Angliát. Csak annyit tehetek, hogy a saját
bőrömet próbálom menteni. A vádat nem lehet megjósolni, sem elhárítani. Nem lesz
hivatalos tárgyalás, nem lesz bíróság, nem lesz esküdtszék. Nem lesz esélyem
védekezni a koholt vád ellen. Lord Lisle – t és Lord Cromwellt a parlament ítéli el,
csak a király aláírása kell hozzá. A király, aki azt hiszi, Isten vezérli a lépteit, földi
istenséggé vált, élet és halál urává. Nem kétséges, hogy most az én halálomat
tervezi.
Tétovázom, ostoba fejjel várok néhány napot, remélve, hogy a helyzet nem
olyan rossz, mint amilyennek látszik. Azt képzelem, hogy a királyt jobb belátásra
bírják a tanácsadói. Imádkozom, hogy Isten a józan ész szavával szóljon hozzá, és
ne táplálja benne a meggyőződést, hogy a saját vágyai mindennél fontosabbak.
Remélem, hogy anyám ír nekem, és megmondja, mit tegyek. Bár tudom, hogy
hiába, még az öcsém üzenetében is reménykedem, hátha azt mondja, hogy
megakadályozza a vádemelést, nem hagyja, hogy kivégezzenek, és hazavitet innen.
Aztán azon a napon, amikor arra várok, hogy Dr. Harst előkészítse a hat lovat és
értem jöjjön, egyszer csak megjelenik, lovak nélkül, komor arccal, és közli, hogy a
kikötőket lezárták A király nem enged senkit se ki az országból, se be. A hajók nem
indulhatnak útnak. Még ha el is jutnék a tengerpartig – és a szökéssel beismerném
a vétkemet – , nem tudnánk tengerre szállni. Új hazám lett a börtönöm. Nincs kiút.
Azt hittem, én bolond, hogy az ajtónállók kijátszása lesz a gond, a lovak
megszerzése, a palota észrevétlen elhagyása úgy, hogy senki ne riadóztassa az
őrséget. De nem: a király mindent előre lát, mint Isten, akinek magát képzeli. A
palotából is nehéz lett volna elszökni, de most már hajóra sem szállhatnánk utána.
Itt rekedtem ezen a szigeten. Fogságban tart a király.
Dr. Harst szerint ez azt jelenti, hogy hamarosan elfognak. A király az egész
országot lezárta, hogy vádat emelhessen ellenem, elítéltethessen, lefejeztethessen,
még mielőtt a családom megneszeli a veszélyt. Európa népe nem tiltakozhat, nem
emelhet szót a gyalázat ellen. Európa népe nem fog tudni semmiről, csak ha már
mindennek vége lesz, ha már halott leszek. Azt hiszem, Dr. Harstnak igaza van.
Napok kérdése csak, talán már holnap értem jönnek.
Nem tudok aludni. Az ablak mellett töltöm az éjszakát, a hajnalhasadást várva.
Azt hiszem, ez az utolsó éjszakám ezen a világon, és a leginkább azt bánom, hogy
elfecséreltem az egész életemet.
Születésem óta engedelmes voltam, először apámhoz, aztán az öcsémhez, és az
utolsó pár hónapot arra tékozoltam, hogy a király kívánságait lestem, de soha nem
értékeltem azt a kis szikrát önmagamban, ami csakis én vagyok, ami az enyém.
Ehelyett minden vágyamat, minden gondolatomat a férfiak kívánságainak
rendeltem alá. Ha igazán az a sólyom lettem volna, akinek apám becézett, akkor
elszálltam volna messzi vidékre, és fészket raktam volna egy magányos, hideg
helyen, és szabadon repültem volna a széllel. De én kalitkában töltöttem az
életemet, megkötve, néha sötét lepel alatt. Örök fogolyként, és sokszor vakon.
Isten a tanúm: ha túlélem ezt az éjszakát, ezt a hetet, akkor a jövőben
megpróbálok hű lenni magamhoz. Ha Isten megkíméli az életemet, igyekszem majd
azzal meghálálni, hogy önmagam leszek; nem pedig valaki testvére, lánya,
felesége. Könnyű fogadalom, mert aligha lesz alkalmam teljesíteni. Nem hiszem,
hogy Isten megkímél, nem hiszem, hogy Henrik megkímél. Nem hiszem, hogy
megérem a jövő hetet.
Amikor kivilágosodik az ég, és lassan betölti a nyári nap arany ragyogása, az
ablaknál ülve várom, hogy behozzák a reggeli sört és egy szelet vajas kenyeret, s
közben a folyót lesem, ahol majd felbukkan a királyi lobogó, az evezők ütemesen
szántják a vizet, és kiköt a királyi uszály, mely a Towerbe visz. Akárhányszor távoli
dobszó hangja üti meg a fülemet, az evezősök ritmusdobja, a szívem visszhangozza
a lüktetést: talán ők azok, ma jönnek értem. Végül csak délután jönnek, és különös
módon nem egy egész sereg, ahogy vártam, csupán Richárd Beard egymagában;
észrevétlenül érkezik egy dereglyén, míg a kertben sétálok, a kezem fázósan a
zsebembe dugva, a lábam alig engedelmeskedik a félelemtől. Beard a saját
kertemben talál rám, a rózsaágyások között, amint épp lehajolok, de nem érzem a
kibomlott virágok illatát. Messziről azt hiheti, hogy boldog asszonyt lát, ifjú királynét
a rózsakertben. Csak közelebb érve veszi észre kifejezéstelen, fakó arcomat.
– Felség – mondja, és mélyen meghajol, ahogy egy királynénak dukál.
Biccentek.
– Levelet hoztam a királytól. – Átnyújtja a levelet. Elveszem, de nem töröm fel a
pecsétjét. – Mi áll benne? – kérdezem.
Nem próbál úgy tenni, mintha magántermészetű üzenet volna. – Azt írja önnek,
hogy több hónapi vívódás után úgy döntött, felülvizsgálja az önnel kötött
házasságot. Attól tart, hogy a házasság nem érvényes, mert ön előszerződést kötött
valaki mással. Vizsgálatot fognak tartani.
– Azt mondja a király, hogy nem vagyunk házasok? – kérdem.
– Attól tart, hogy önök esetleg nem házasok – helyesbít szelíden.
Megrázom a fejem. – Nem értem – mondom együgyűn. – Nem értem.
*
Utána megérkeznek a többiek is: a fél Titkos Tanács a teljes kíséretével és a
szolgákkal, mind azért jöttek, hogy kicsikarják a beleegyezésemet a vizsgálathoz.
De én nem egyezem bele. Nem és nem. Éjszakára mind itt maradnak velem a
richmondi palotában. Nem vacsorázom velük, nem adom a beleegyezésemet. Soha.
Reggel bejelentik, hogy három udvarhölgyemet felkérték tanúskodni a bizottság
előtt. Nem hajlandóak elárulni, hogy miről faggatják őket, sőt azt sem, hogy kiket
kényszerítenek vallomástételre. Közlöm velük, hogy látni akarom az iratokat,
melyeket bizonyítékként fel akarnak használni, de ezt is visszautasítják. Dr. Harst
tiltakozik e bánásmód ellen, és ír az öcsémnek, de tudjuk jól, hogy az a levél nem
jut ki innen, csak amikor már késő lesz; a kikötők le vannak zárva, Angliából
semmilyen hír nem jut el a kontinensre. Egyedül maradtunk, egyedül maradtam. Dr.
Harst azt meséli, hogy Boleyn Anna tárgyalása előtt is tartottak egy vizsgálatot,
hogy utánajárjanak a múltjának. Vizsgálatot, ahogy most az én múltam miatt. Az
udvarhölgyeit kivallatták, hogy mit mondott és mit tett, ahogy most az én
udvarhölgyeimet. A vizsgálat eredményét aztán felhasználták a tárgyaláson.
Meghozták ellene az ítéletet, és a király még abban a hónapban feleségül vette
a királyné udvarhölgyét, Jane Seymourt. Nekem még tárgyalásom sem lesz, a király
aláírása elég, nem kell más. Hát tényleg meg kell halnom azért, hogy a király
feleségül vehesse a kis Howard Kittit? Tényleg lehetséges, hogy a halálom az ára
annak, hogy ez az öregember elvehessen egy lányt, akit jóformán egy új ruháért
cserébe is ágyba vihetne?
Jane Boleyn
A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚLIUS 7.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS 8.
Jane Boleyn
A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS 8.
Katalin
LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1540. JÚLIUS 9.
Nem tudom elhinni, nem és nem, pedig igaz. A nagyanyám mesélte az előbb, ő
meg a nagybátyámtól hallotta, aki ott volt, tehát tudhatja. Megtörtént. Átvizsgálták
a bizonyítékokat, és megállapították hogy a király és Klevei Anna királyné
házassága sosem volt érvényes, úgyhogy mindketten ismét szabadok, mintha
sosem lettek volna férj és feleség.
Meg vagyok döbbenve. Az esküvő, a ruha, a gyönyörű ékszerek és ajándékok, a
menyasszonyi uszály, amit hordoztunk, az esküvői reggeli, az érsek... nem
számított semmit. Hogy lehetséges ez? A cobolyprém! Az sem számított. Ilyen az,
ha király az ember. Egy reggel fölkel, és úgy dönt, hogy megházasodik, s meg is
teszi. Aztán másnap fölkel, és úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a menyasszony,
és voilal (ez franciául van, olyasmit jelent: atyavilág, ide süss!), voilal – már nem is
házas. Sosem volt érvényes a házassága, mostantól úgy kell tekinteni rájuk, mint
két testvérre. Még hogy két testvér!
Csak egy király tehet ilyet. Ha egy közönséges férfi tenné, azt hinnék, hogy
megőrült. De mivel ő a király, senki sem nevezheti mindezt őrültségnek még a
királyné sem (vagy minek is nevezzem), még ő sem állíthatja, hogy őrültség. Mind
azt mondjuk: „O, hogyne, felséges uram", amikor ma este átjön hozzánk vacsorázni,
hogy megkérje a kezemet, és én azt mondom: „Ó, hogyne, felséges uram, nagyon
köszőnöm", és soha, soha nem fogom azt mondani, hogy ez őrület, és eszement az
egész világ, ha nem szólal föl ellene.
Én ugyanis nem vagyok őrült. Lehet, hogy nagyon buta vagyok, és teljesen
műveletlen (bár tanulok franciául, voila !), de legalább nem képzelem, hogy ha az
ember az érsek előtt állva kimondja az igent, akkor az hat hónap múlva már nem
érvényes. Azt viszont világosan látom, hogy a világot egy őrült uralja, és őt meg a
szeszélyei irányítják. Ráadásul ő a király, ő az egyház feje, és Isten személyesen
szól hozzá, úgyhogy ha kijelent valamit, ki fog nemet mondani neki?
Én mindenesetre aligha. Tudok gondolkozni (bár mindenki meg van róla
győződve, hogy csak ostobaságokról), és lehet, hogy tényleg csak ostobaságok
vannak a – hogy is mondta a nagyanyám? – „A fejben, mely egyszerre csak egy
badar gondolatot bír el" – , de azt tudom, hogy a király őrült, és a világ is az. A
királyné mostantól a húga, én a felesége leszek, az új királyné. Én leszek az angol
királyné. Én, Howard Kitti feleségül megyek az angol királyhoz, és királyné leszek.
Ez aztán voilá.
Nem tudom elhinni. És bárcsak arra is gondolt volna valaki, hogy tulajdonképpen
mit nyerek én ezzel az egésszel. Mert végiggondoltam ám. Mi akadályozhatja meg,
hogy egy reggel fölkeljen, és úgy döntsön, hogy én is elígérkeztem másnak, és a
házasságunk nem is érvényes? Vagy hogy hűtlen vagyok, és az lesz a legjobb, ha
lefejeztet? Mi gátolhatja, hogy szemet vessen valamelyik ostoba, csinos
udvarhölgyemre, és félreállítson miatta?
Hát, persze! Nem hiszem, hogy ez rajtam kívül bárkinek is eszébe jutott.
Pontosan. Semmi nem akadályozhatja meg. És az olyanok, mint a nagyanyám, akik
oly könnyen osztogatják a sértéseket és pofonokat, akik azt mondják, hogy ez óriási
megtiszteltetés és hatalmas előrelépés egy olyan szamárnak, mint én, inkább arra
gondolnának, hogy akit magasra emelnek, az nagyot tud zuhanni; és ki fog elkapni
akkor engem?
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1540.JÚLIUS 12.
Katalin
LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1540. JÚLIUS 12.
Megtörtént. Hat nap kellett csak hozzá. Hat nap. A király megszabadult a
királynéjától, törvényes feleségétől, hogy elvehessen engem. A nagyanyám azt
mondja, készüljek föl a kivételes pozícióra, melyet be fogok tölteni, és gondoljam át,
kiket választok udvarhölgynek, és kik között osztom szét a rendelkezésre álló
helyeket és járadékokat. Nyilván a Howard rokonság az első. A nagybátyám azt
mondja, mindenben az ő tanácsaira hallgassak, és ne legyek olyan arcátlan hárpia,
mint az unokatestvérem, Anna. És hogy ne felejtsem el, miképpen végezte! Mintha
el tudnám felejteni.
Én csak annyit tettem, hogy a szemem sarkából, a szempilláim mögül
tekingettem a királyra, mosolyogtam rá, pukedliztem jól előrehajolva, hogy láthassa
a mellemet, és hátratolva viseltem a fejdíszemet, hogy kilátszódjon a hajam. De az
események képtelenül felgyorsultak, minden túl hamar történik, és minden az
akaratomtól függetlenül.
Feleségül megyek Henrikhez, az angol királyhoz. Anna királynét félreállították.
Semmi nem mentheti meg őt, semmi nem állíthatja meg a királyt, semmi nem
menthet meg engem – jaj, ezt nem kellett volna mondanom. Azt kellett volna
mondanom: semmi nem állhat a boldogságom útjába. Ezt akartam mondani. Semmi
sem állhat a boldogságom útjába. Az ő kis rózsaszálának becéz. Tövis nélküli
rózsaszálnak. Akárhányszor kimondja, arra gondolok, hogy ilyen becenevet adna
egy ember a lányának. Nem a szeretőjének. Ez nem egy szerető beceneve.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS 13.
Katalin királyné
AZ OATLANDS – PALOTA, 1540. JÚLIUS 28.
Hát mit mondjak, az mind nagyon szép és jó, hogy férjhez mentem, de az én
esküvőm meg sem közelítette az előzőt. Nem volt nagyszabású fogadás
Greenwichben, sem kivonulás egy szépséges paripán, nem jött elém a király az
összes angol főúr kíséretében. Nem volt hajózás a folyón, miközben a City népe
őrjöng a boldogságtól, egyszóval mindazok, akik szerint a királyhoz feleségül menni
roppantul örömteli dolog, csak nézzék meg, milyen volt az én esküvőm: finoman
szólva siralmas. Tessék, kimondtam! És aki mást gondol, az nem volt ott. Valójában
ez a világon szinte mindenkire vonatkozik, mert jóformán senki nem volt ott. Előző
nap azt mondtam Lady Rochfordnak:
– Legyen szíves, kérdezze meg a főkomornyiktól vagy a főkamarástól vagy
valakitől, hogy mi lesz a dolgunk. Hova kell állnom, mit kell mondanom, mit kell
tennem. – Gyakorolni akartam. Szeretek mindent begyakorolni, mielőtt kiállók az
emberek elé, akik mind engem néznek majd. A válaszából sejthettem volna, hogy
valami nincs rendjén.
– Nincs mit gyakorolni – mondta fanyarul. – A vőlegény elég gyakorlott úgyis.
Csak el kell ismételni az eskü szavait. Amúgy sem lesz valami nagy közönség.
És milyen igaza lett! London püspöke végezte a szertartást (nekem még igazi
érsek sem jutott, köszönöm szépen), és ott volt a király, még külön mellényt sem
csináltatott, egy régi mellényt vett föl – hát nem kész inzultus? – , rajtam meg a
legszebb ruha volt, amit csak rendelni tudtam; de alig két hét alatt mit tud
összehozni az ember? És még korona sem került a fejemre!
Kaptam néhány pompás ékszert, rögtön el is küldtem őket az aranyműveshez
felbecsültetni, és tényleg értékesek, bár némelyikről holtbiztosán tudom, hogy
Aragóniái Katalin hozta Spanyolországból, és ki akar olyan ékszert, amit a
nagymamája barátnője hordott? Biztos lesz még co – bolyprém is, legalább olyan
szép, mint Anna királynéé, és a szabóknak már kiadtam az utasítást, hogy
csináljanak új ruhákat nekem, és az egész világról özönlenek majd az ajándékok,
amint mindenki értesül a dologról, amint elmondjuk nekik.
Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy az esküvő nem volt olyan nagyszabású, mint
reméltem, és az előzőnek a nyomába sem ért. Azt hittem, hónapokig tervezgetünk,
aztán lesznek díszmenetek meg londoni bevonulás, az első éjszakát a Towerben
kellett volna töltenem, onnan pedig aranykelmébe öltöztetett utcákon át a
Westminster – apátságba vonulnom, énekszótól kísérve. „Szépséges Katalin", ez lett
volna a szöveg. „Angol rózsaszál."
De nem, csak egy senkiházi püspök van, meg a király, meg én a káprázatos,
zöldesszürke selyemruhámban, ami minden mozdulatra változtatja a színét, és új
fejdíszt viselek, meg az ajándék gyöngyöket, és ott van a nagybátyám és a
nagyanyám mint tanú, és ketten a király kíséretéből, és utána reggelizni megyünk,
azután... Azután!... Hihetetlen! Senki nem beszél másról, csak Thomas Cromwell le –
fejezéséről.
Egy esküvői reggelin! Ezt kell egy menyasszonynak az esküvő napján
hallgatnia? Senki nem iszik az egészségemre, nincs felköszöntő, és jóformán semmi
ünneplés. Senki nem bókol nekem, nincs tánc, flört, hízelgés. Semmi másról nem
tudnak beszélni, csak Thomas Cromwellről, mert ma fejezték le. Az én esküvőm
napján! Hát így ünnepli a király az esküvőjét? A legfőbb tanácsadója és legjobb
barátja halálával? Nem valami kedves nászajándék, mondhatom!
Nem vagyok én olyan, mint az a minekhívják nőszemély a Bibliában, aki
valakinek a fejét követelte az esküvőjén. Én csak egy cobolyprémre vágytam, nem
arra a hírre, hogy a király tanácsadója kegyelemért könyörögve a hóhérbárd alatt
végezte.
De az öregek csak erről tudnak szövegelni, az én érzéseim senkit nem
érdekelnek, és persze mindenki el van ragadtatva a hírtől, úgyhogy átbeszélnek a
fejem fölött, mintha kisgyerek lennék, nem pedig az angol királyné, és
megtárgyalják a francia szövetséget, és azt mondogatják, hogy Ferenc király majd
közvetít a pápa és miközöttünk. Az én véleményemre nem kíváncsi senki.
A király megragadja a kezem az asztal fedezékében, felém hajol, és azt suttogja:
– Alig várom a mai estét, rózsaszálam, legdrágább kincsem – , ami nem valami
lelkesítő gondolat, hiszen még a székére is Thomas Culpeppernek kellett
fölsegítenie, és minden bizonnyal az ágyamba is ő fogja beemelni.
Egyszóval én vagyok a legboldogabb nő a világon, Istennek hála. Csak éppen
ma este egy picit csalódottnak érzem magam.
És hiányzik a megszokott életem. Ha még a királyné szolgálatában volnék,
ilyenkor vacsorához készülődnénk a lányokkal, és végigmérnénk egymást, és
csipkelődnénk, hogy kinek sikerült jól a frizurája, ki öltözött nagyon elegánsan.
Valaki rám fogná, hogy az egyik fiúnak akarok tetszeni, mire én elpirulnék, és azt
mondanám, „Jaj, dehogyis!", mintha a gondolat is zavarba hozna. Aztán a királyné
kijönne a hálószobájából, nevetne rajtunk, és levonulna velünk a nagyterembe, és
remekül szórakoznánk. Amikor épp nem ennék, egy fiúval szemeznék. Az utóbbi
néhány hétben Thomas Culpepper mosolygott rám állandóan, és a lányok folyton
oldalba böktek, hogy ügyeljek a tisztességemre. Most persze rám sem néz, egy
királyné ne szórakozzon; az ember azt hinné, hogy egyidős vagyok a férjemmel.
Több volt, mint szórakoztató: nyüzsgés, vidámság, fiatalos élet. Mindig csapatba
verődtünk, jókedvűen, egymással tréfálkozva. És ha a tréfa néha egy kicsit
savanyúra sikerült, ha belecsúszott némi féltékenység és rosszindulat, mindig akadt
valaki, akinek lehetett panaszkodni, volt kikkel összesúgni, és volt kivel civakodni.
Szeretek a lányok közé tartozni, szeretem a leányszobát, szeretek a királyné
udvarhölgye lenni, együtt a többiekkel.
Remek dolog angol királynénak lenni, de barátaim nincsenek. Úgy tűnik, csak én
vagyok, meg egy rakás vénség: Nagyanya, a nagybátyám, a király és a Titkos
Tanács aggastyánjai. A király szolgálatában álló fiatalemberek már rám sem
mosolyognak, azt hihetné az ember, már nem is szeretnek. Thomas Culpepper
leszegi a fejét, ha a közelébe megyek, és kerüli a tekintetemet. A vénségek meg
olyasmikről beszélnek, amik csak a vénségeket érdeklik: az időjárásról, Thomas
Cromwell gyászos végéről, a birtokairól és a pénzéről, az egyház helyzetéről, a
pápisták és eretnekek jelentette veszélyről, az elégedetlen északiakról, akik még
mindig az apátságaik után sóvárognak. Én meg csak ülök itt, mint egy szófogadó
kislány a szülei, akarom mondani, a nagyszülei között, és minden erőmet össze kell
szednem, hogy ne ásítsak.
Oldalra billentem a fejem, hogy úgy tűnjön, mintha a nagybátyámat hallgatnám,
aztán a másik oldalra, a király felé. Őszintén szólva, egyiküket sem hallom. Csak
zümmögnek, zsonganak a fejem fölött, és nincsenek zenészek, nincs tánc, nincs
más szórakozásom, csak a férjem társalgása, és melyik menyasszonynak van arra
szüksége?
Ekkor Henrik azt mondja nagyon halkan és kedvesen, hogy ideje
visszavonulnunk, és hála az égnek, bejön Lady Rochford, és elvisz tőlük, és egy új,
csodaszép hálóinget vesz elő nekem, amire hozzáillő köntös borul, és a királyné
öltözőszobájában veszem föl, merthogy már én vagyok a királyné.
– Isten óvja felségedet – mondja Lady Rochford. – Igazán felvitte az Isten a
dolgát.
– Valóban, Lady Rochford – mondom nagy komolyan. – És ön mellettem
maradhat, ha a jövőben is ugyanúgy támogat és segít a tanácsaival, ahogy a
múltban tette.
– A nagybátyja pontosan erre utasított – mondja. – Én leszek a belső
szobafőnöke.
– Az udvarhölgyeimet én nevezem ki – mondom dölyfösen.
– Sajnos nem – mondja barátságosan. – A nagybátyja már döntött a fontos
pozíciók felől.
Ellenőrzöm, hogy be van – e csukva mögötte az ajtó. – Hogy van a királyné? –
kérdezem. – Ön most jött Richmondból, nem?
– Ne nevezze királynénak – utasít rendre. – Most ön a királyné.
Bosszúsan csettintek a saját ostobaságom miatt. – Elfelejtettem. De akkor is,
hogy van?
– Nagyon szomorú volt, amikor eljöttem – mondja. – Nem hiszem, hogy a király
elvesztésén bánkódik. Hanem miattunk. Szeretett királynéként élni, szerette ezeket
a termeket, szeretett velünk lenni, és minden egyebet.
– Én is szerettem – mondom elmélázva. – Nekem is hiányzik. Lady Rochford,
vajon nagyon haragszik rám? Nem szidalmazott?
Lady Rochford megköti a hálóinget a nyakamnál. Kis igazgyöngyök díszítik a
szalagot, nagyon helyes kis hálóing, vigasztaló lesz arra gondolni a
nászéjszakámon, hogy az öltözékem egy egész vagyonba került. – Nem haragszik
önre – mondja kedvesen. – Buta kislány. Mindenki tudja, hogy nem ön tehet róla –
csak annyiban, hogy fiatal és csinos, de ezért senki nem hibáztatja. Még ő sem.
Tudja, hogy nem ön tervelte ki az ő bukását és a boldogtalanságát, ahogy Thomas
Cromwell haláláért sem ön felelős. Mindenki tudja, hogy ön itt egyáltalán nem
számít.
– Én vagyok a királyné – mondom harapósan. – Úgy vélem, mindenki másnál
többet számítok.
– Az ötödik királyné – szögezi le, nem zavartatja magát az ingerültségemtől. – És
őszintén szólva, az elsőt leszámítva egy sem volt méltó a királyné rangjára.
– Nos, márpedig én királyné vagyok – mondom dacosan. – És csak ez a fontos.
– A nap királynéja – mondja, mögém lép, és kiteríti a rövid uszályt. Az is súlyos a
gyöngyöktől, egyszerűen pazar. – Kérészéletű királyné, Isten óvja kicsiny
felségedet.
Jane Boleyn
AZ OATLANDS – PALOTA, 1540. JÚLIUS 30.
A király, miután megszerezte tövis nélküli rózsaszálát, egy pillanatra sem engedi
ki a markából. Akiket Westminsterben hagytunk – a fél udvar – , még azt sem
tudják, hogy megvolt az esküvő, teljesen kimaradtak mindabból, ami itt zajlik. A
király belső köre, új felesége, a királyné családja és a legbecsesebb barátai és
tanácsadói vannak csak itt; köztük én is.
Megint bizonyságot tettem a hűségemről, megint én vagyok a mindentudó, a
hírforrás. Megint a királyné termeibe kerülök, hogy kifürkésszem a szíve titkait, és
bízni lehet az árulásomban. Bizalmas barátnője voltam Katalin királynénak, Anna
királynénak, Jane királynénak, Anna királynénak; és mindnek végignéztem a
bukását vagy a halálát a szolgálatom ideje alatt. Ha babonás lennék, azt hihetném,
olyan vagyok, mint a pestist hordó szél, mely a halál meleg leheletét fújja szelíden,
akár egy suttogás.
Hát nem leszek babonás, és nem gyötröm magam azzal, hogy milyen szerepet
játszottam a halálukban, a gyalázatukban, a bukásukban. Csak a kötelességemet
tettem a király és a családom iránt. Akkor is megtettem a kötelességem, ha
mindent föl kellett adnom érte: a szerelmemet és a becsületemet. Hiszen a saját
férjem... de nincs értelme George-ra gondolnom ma este. Egyébként is, George
elégedett volna most: újra Howard lány ül a királyné trónján, újra egy Boleyn a
király egyik legfőbb kegyeltje. George becsvágyóbb volt, mint bármelyikünk. Ő
volna az első, aki azt mondaná, bármilyen hazugságot megér, hogy pozíciót
szerezzünk az udvarnál, hogy a király legbelsőbb köreibe kerüljünk. O lenne az első,
aki megértené, hogy néha az igazság olyan fényűzés, amit egy udvaronc nem
engedhet meg magának.
Azt hiszem, meglepné, hogy milyen messzire ment a király, milyen könnyedén
lépett a hatalomról a még nagyobb hatalom fokára, egészen a teljhatalomig.
George nem volt ostoba; azt hiszem, ha itt lenne ma, megállapítaná, hogy a király,
aki nem tudja megzabolázni önön akarnokságát, nem egy nagy uralkodó (ahogy
hazudjuk neki), hanem egy szörnyeteg. Azt hiszem, amikor George meghalt, már
tudta, hogy a király kiterjesztette hatalmát a zsarnokság határain túlra, és még
ennél is messzebbre fog menni.
Ahogy már lassacskán hagyománnyá válik a királyi esküvők idején, ezúttal is
egy sor kivégzés fémjelzi a nagy eseményt. A király ilyenkor torolja meg sérelmeit
az ellenségein, és azokon, akik az előző feleséget pártolták. Kivégzik Hungerford
grófot meg az ostoba jövendőmondóját; ennek feltehetőleg az a célja, hogy
elszámoljon a boszorkányságról szóló híreszteléssel. A grófot mindenféle
szellemidéző praktikákkal és durva szexuális kihágásokkal vádolják. Két pápista a
Lisle – féle összeesküvésben játszott szerepéért hal meg, egyikük Mária hercegnő
tanítója. Ez el fogja szomorítani a hercegnőt, és intő példaként is szolgál neki. Klevei
Anna barátsága nem hozta meg számára a védelmet; megint barátok nélkül
maradt, megint veszélyben van. Minden pápista és pápistaszimpatizáns veszélyben
van. Jobb, ha a hercegnő vigyáz. Ismét a Howardok vannak hatalmon, és a király
mellett állnak, aki eltakarítja az útból régi ellenségeit, hogy zavartalan legyen a
boldogsága az új Howard lánnyal. Egy maroknyi lutheránust is elpusztít: ez Klevei
Annának szóló figyelmeztetés, és azoknak, akik hittek benne, hogy ő majd a vallási
reform felé vezérli a királyt. Amikor imára térdepel lefekvés előtt a richmondi
palotában, tudni fogja, hogy egy hajszálon múlt az élete. A király azt akarja, hogy
élete végéig félelemben éljen.
Észreveszem, hogy Katalin, bár letérdel imádkozni, nem hunyja be a szemét,
megesküdnék rá, hogy még egy Üdvözlégy Máriát sem mond el. Összekulcsolja
hosszú, fehér ujjait, térdel, mély levegőt vesz, de nem Isten jár az fejében. Sőt
lefogadnám, hogy az égvilágon semmi nincs benne. Az a csinos fej ritkán tartalmaz
bármit is. Ha imádkozik egyáltalán, akkor azért, hogy ugyanolyan cobolyprémet
kapjon, mint Anna királyné az eljegyzésére.
Persze túl fiatal királynénak. Túl fiatal ahhoz, hogy bármi más legyen, mint egy
bugyuta kislány. Semmit nem tud a szegények istápolásáról, a magas ranggal járó
kötelezettségekről, a nagy udvartartás vezetéséről, pláne egy hatalmas ország
vezetéséről. Ha arra gondolok, hogy Katalin királynét annak idején kinevezték
régensnek és ő irányította Angliát, kis híján kitör belőlem a kacagás. Ez a gyerek
még egy házigalambot sem tudna irányítani. De kellemes jelenség, és a társasága
jólesik a királynak. Nagybátyja, a herceg alaposan kiokította az engedelmesség és
udvarias viselkedés szabályaira, a többi már az én gondom. Bájosan táncol a király
előtt, és csöndben ül mellette, amíg a király olyanokkal társalog, akik egytől egyig
Katalin nagyszülei lehetnének. Mosolyog, ha a király odavet neki egy megjegyzést,
eltűri, hogy az arcát csipkedje vagy a derekát ölelje, egy arcizma sem rándul. Egyik
este vacsoránál a király egyfolytában a mellét piszkálta, és Katalin elvörösödött, de
nem húzódott el, amikor az egész társaság szeme láttára fogdosta a férje. Kemény
iskolában nevelkedett, a hercegné köztudottan vaskézzel irányítja a lányokat. A
herceg pedig nyilván a hóhérbárddal rémisztgette, ha nem engedelmeskedik a
királynak gondolatban, szóban és tettben. És, legyünk méltányosak, amúgy is
aranyos teremtés, örül a király ajándékainak, örül, hogy királyné lehet. Nem esik
nehezére csinosnak lenni, és örömet szerezni a királynak. Hisz az nem vár tőle
sokat. Nem vágyik már ragyogó eszű, szilárd erkölcsű feleségre, mint Katalin
királyné volt. Sem egy sziporkázó szellemű asszonyra, mint Anna. Neki elég, ha
élvezheti a karcsú, fiatal testet, és gyermeket nemz neki.
Még jó, hogy nincs itt az udvar a házasságuk e korai időszakában. A család és az
új helyzet haszonélvezői félrenézhetnek, amikor a király mindenhová magával
vonszolja a feleségét, a kis kéz szinte eltűnik hatalmas markában, és Katalin
elszántan mosolyog, valahányszor a király sánta lába megbotlik, és arca rózsásan
kipirul, ha a király keze az ágyékára siklik a vacsoraasztal alatt.
Ám aki semmi hasznot nem húz ebből az elsuszterolt párosításból, azt igencsak
felzaklatná a látvány, hogy ezt a csinos gyermeket feltálalják egy ilyen
vénembernek. Akiben van őszinteség, azt mondaná: voltaképp megbecstelenítik ezt
a lányt.
Még szerencse, hogy itt senkiben nincs őszinteség.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1540. AUGUSZTUS 6.
Azt üzente, hogy vacsorakor meglátogat. El sem tudom képzelni, miért. A királyi
kamarás átjött tegnap, és megmondta az intézőmnek, hogy a király ma este velem
óhajt vacsorázni. Megkérdeztem a hölgyeket, akik mellettem maradtak, hogy
hallottak – e híreket az udvarról, és egyikük úgy tudta, hogy a király az Oatlands –
palotában van, jóformán egyedül, és vadászattal üti agyon az idejét, hogy elterelje
a gondolatait Thomas Cromwell szörnyű árulásáról.
Az egyik hölgy megkérdezte, vajon lehetséges – e, hogy a király bocsánatot akar
kérni, és visszavenni maga mellé.
– Elképzelhető ez? – kérdezem.
– Hátha tévedett. Hátha a bizottság tévedett – morfondírozik. – Különben miért
akarna találkozni önnel, ilyen kevéssel a házasság vége után? Ha még mindig
akarja a válást, miért vacsorázik önnel?
Kimegyek a gyönyörű parkba, és sétálgatok egy keveset, a fejemben egymást
kergetik a gondolatok. Nem tartom valószínűnek, hogy vissza akar venni, de az nem
kétséges, hogy ha meggondolta magát, akkor megteheti, ugyanolyan könnyedén,
ahogy félreállított.
Vajon visszautasíthatom, ha erre kér? Persze szeretnék újra az udvarhoz kerülni,
elfoglalni a régi helyemet. De egyedülálló nőként olyan szabadságot kaptam, amit
idővel megtanulhatok értékelni. Soha nem voltam még csak önmagam, Klevei Anna,
nem valaki testvére, lánya, felesége, csak Anna, aki azt teszi, ami jólesik.
Megfogadtam, hogy ha megmenekülök a haláltól, élni fogom az életemet, a saját
életemet, a saját kedvem szerint, nem mások akaratát követve. Olyan ruhákat
rendelek, melyeknek a színe illik hozzám, nem kell sem az öcsém illemkódexét, sem
az udvari divatot követnem. Azt eszem, amit szeretek, akkor kérek vacsorát, amikor
akarok, és nem kell kétszáz ember előtt elköltenem, akik minden mozdulatomat
szemmel tartják. Ha kilovagolok, olyan messzire mehetek és olyan gyorsan, ahogy
tetszik, nem kell tekintettel lennem az öcsém félelmeire vagy a férjem versengő
szellemére. Ha este zenészeket hívok, táncolhatok a hölgyekkel, hallgathatom az
éneküket, és nem kell a király ízlését követnünk. Nem kell áhítattal hallgatnunk a
szerzeményeit. A saját vallásom Istenéhez imádkozhatom, a saját szavaimmal.
Önmagámmá válhatok, én én lehetek.
Azt hittem volna, hogy a szívem felujjong, ha újra esélyt kapok, hogy királyné
legyek. Új esélyt, hogy megtegyem a kötelességem ezért az országért, ezért a
népért, a gyermekekért, akiket megszerettem, és talán még anyám tiszteletét is
kivívhatom, és beteljesíthetem az öcsém szándékait. De amikor alaposan
megvizsgálom a gondolataimat – és végre elég nyugalomban van részem, hogy
magam maradhassak a gondolataimmal – , rájövök, nem kis derültségemre, hogy
egyedülálló jómódú nőként élni Anglia egyik legszebb palotájában talán jobb
választás, mint Henrik sokadik rettegő feleségének lenni.
A királyi testőrség érkezik elsőnek, aztán a kísérők, mind vonzók és
túlöltözöttek, mint mindig. Aztán jön ő maga, enyhén zavarban van, húzza a fájós
lábát. Mély pukedlivel köszöntöm, és megcsapja orromat a sebéből áradó ismerős
bűz, amikor fölemelkedem. Soha többé nem lengi körül az ágyamat ez a szag,
gondolom, miközben előrelépek, és ő homlokon csókol.
Tetőtől talpig végigmér, tárgyilagosan, ahogy egy lovat becsül föl az ember.
Eszembe jut, amit az udvarnak mondott, hogy büdös vagyok és lóg a mellem, és
érzem, hogy elvörösödöm. – Jól néz ki – mondja kényszeredetten. Kihallom a
neheztelést a dicséretből. Nem kétséges, hogy azt remélte, elsorvadok a
viszonzatlan szerelemtől.
– Jól is érzem magam – mondom nyugodtan. – Örülök, hogy látom Önt.
Erre elmosolyodik. – Tudhatta, hogy sosem bánnék igaztalanul Önnel – mondja,
jólesőn ízlelgetve a saját nagylelkűségét. – Ha jó testvérem lesz, akkor meglátja,
hogy nagyon kedves leszek magához.
Bólintok és meghajolok.
– Valami újat visel. – Fog egy széket, és int, hogy leülhetek a mellette álló,
alacsonyabb székre. Elhelyezkedem, és lesimítom kék ruhám hímzett
selyemszoknyáját. – Mondja csak meg, mi az. Egy pillantással fel tudok mérni egy
nőt; tudom, hogy valami megváltozott. Mi az?
– Az új fejdísz? – vetem föl.
Bólint. – Jól áll magának. Nagyon jól.
Nem felelek. Francia szabású fejdísz van rajtam. Ha a Howard lány visszatért az
udvarhoz, akkor a király a legdivatosabb, legszertelenebb öltözékekhez van szokva.
Mindenesetre most, hogy már nem viselem a koronát, hát azt viselem, ami jólesik.
Mulatságosnak is találhatnám, ha nevető kedvemben lennék, hogy jobban tetszik
neki a saját ízlésem, mint amikor megpróbáltam az ő ízlésének megfelelni. De ami
egy nőben tetszik neki, egy feleségben nem feltétlenül. Talán Howard Katalin is
megtapasztalja ezt.
– Híreket hoztam. – Végignéz kis udvartartásomon és a körülöttünk álldogáló
kísérőin. – Hagyjanak magunkra.
Olyan lassan távoznak, ahogy csak mernek. Elepednek a kíváncsiságtól, hogy mi
lesz most. Biztosan nem arról van szó, hogy a király vissza akar fogadni. Biztosan
nem; mégis lélegzet – visszafojtva hallgatom.
– Olyan hírt hoztam, mely bizonyára fájdalmasan fogja érinteni magát – mondja,
hogy felkészítsen. Egyből arra gondolok, hogy anyám meghalt, messze tőlem, és
anélkül, hogy valaha alkalmam lett volna elmagyarázni, miért vallottam kudarcot.
– Nem kell sírni – mondja gyorsan.
A számhoz nyomom az öklömet és beleharapok. – Nem sírok – mondom
szilárdan.
– Akkor jó – mondja. – Egyébként is bizonyára tudta, hogy így lesz.
– Nem számítottam rá – mondom bután. – Nem számítottam rá ilyen hamar. –
Vajon miért nem küldettek értem, ha tudták, hogy súlyos beteg?
– Nos, kötelességem elmondani.
– Kötelessége? – Annyira szeretném tudni, hogy anyám beszélt – e rólam az
utolsó napjaiban, hogy nem is figyelek oda.
– Megnősültem – mondja. – Újranősültem. Gondoltam, személyesen kell
elmondanom, hogy ne a pletykákból tudja meg.
– Hát nem az anyámról van szó?
– Az anyjáról? Nem. Miért volna szó az anyjáról? Miért törődnék én a maga
anyjával? Rólam van szó.
– Azt mondta, rossz hír.
– Mi lehetne rosszabb magának, mint hogy feleségül vettem egy másik nőt?
O, ezer más dolog, ezer dolog, gondolom, de nem mondom ki hangosan. Elönt a
megkönnyebbülés, hogy anyám mégis él, és megragadom a székem karfáját, hogy
lecsillapodjak, és hogy olyan búsnak és letörtnek tűnjek, amilyennek nyilvánvalóan
látni akar. – Megnősült – ismétlem.
– Igen – mondja. – Fogadja együttérzésemet.
Tehát megtörtént. Nem fog már visszatérni hozzám. Soha többé nem leszek
angol királyné. Nem gondoskodhatom a kis Erzsébetről, nem szerethetem Edward
herceget, nem tehetem büszkévé anyámat. Tényleg vége. Kudarcot vallottam
abban, amiért ideküldtek, és ezt igazán sajnálom. Viszont, édes Istenem,
megmenekültem tőle, nem kell többet egy ágyba feküdnöm vele. Teljesen,
véglegesen lezárult ez a korszak. Le kell sütnöm a szemem, és ügyelnem kell az
arcvonásaimra, hogy ne lássa kitörő boldogságomat, szabadságom köszöntését.
– A feleségem patinás nemesi családból származik – folytatja. – A Norfolk –
házból.
– Howard Katalin? – kérdem, mielőtt a hencegéssel még nevetségesebbé teszi
magát a szememben.
– Igen – mondja.
– Sok boldogságot kívánok – mondom higgadtan. – Katalin igazán... – Ebben a
rémséges pillanatban egyszerűen nem jön a nyelvemre a megfelelő angol szó. Azt
akarom mondani, hogy „bájos", de nem jut az eszembe. – Fiatal – fejezem be
ügyetlenül.
Gyors, kemény pillantást vet rám. – Az nem jelent számomra akadályt.
– Nem, persze – mondom sietve. – Úgy értettem, bájos. Megenyhül. – Az – erősíti
meg mosolyogva. – Tudom, hogy maga is szerette, amikor együtt volt vele a
termeiben.
– Igen – mondom. – Nagyon kellemes társaság. Elbűvölő lány. – Majdnem azt
mondtam: „gyerek", de időben észbe kaptam.
Bólint. – O az én rózsaszálam – mondja. Rémülten látom, hogy a szeme megtelik
egy öreg zsarnok érzelgős könnyeivel. – O az én tövis nélküli rózsaszálam – mondja
elcsukló hangon. – Úgy érzem, végre megtaláltam a nőt, akire egész életemben
vártam.
Némán ülök mellette. Ez a gondolat annyira bizarr, hogy nem találok szavakat,
sem angolul, sem németül. Egész életében várt? Hát nem várt valami türelmesen.
Hosszú virrasztása alatt három, nem is, velem együtt négy nőt fogyasztott el. És
Howard Katalin nagyon is távol áll attól, hogy tövis nélküli rózsaszál legyen. Akkor
már inkább egy kis százszorszép: helyes, aranyos, de hétköznapi. Ő a
legközönségesebb közember, aki valaha elfoglalta egy nála jobb asszony trónját.
– Remélem, nagyon boldogok lesznek – mondom újra.
Felém hajol. – És azt hiszem, nemsokára lesz gyerekünk is – súgja. – Pszt. Még
korai megmondani. De annyira fiatal, és termékeny család sarja. Szerinte máris
megtörtént.
Bólintok. Ez a bizalmaskodó kérkedés előttem, akit megvásárolt, akivel ágyba
bújt, aki eltűrte a sikertelen gürcölését, a lökdösését, nehéz kezét a hasamon, a
mellemen, egészen elborzaszt; alig tudom összeszedni magam, hogy gratuláljak,
amiért egy másik lánnyal sikerült neki, ami velem nem.
– Akkor hát vacsorázzunk – könyörül meg rajtam végül, és fölkelünk, kézen fog,
mintha még mindig házasok lennénk, és bevezet a nagyterembe a richmondi
palotában, mely egykor az apja kedvenc maga építette palotája volt, most pedig az
enyém. A trónja egymagában áll, a többi szék fölé magasodva, és ezúttal nem
mellette van a helyem, mint királyné koromban, hanem kicsit arrébb, hogy
emlékeztesse az egész világot: már minden másképp van, és soha többé nem
ülhetek királynéként az oldalán.
Engem felesleges emlékeztetni. Én tudom.
Katalin
HAMPTON COURT, 1540. AUGUSZTUS
Jane Boleyn
A WINDSORI PALOTA, 1540. OKTÓBER
Meg kell mondanom, nem csekélység a belső szoba felügyelete. Olyan lányokat
kell kordában tartanom, akiket egy tisztességes városban a szekér farához kötözve
korbácsolnának meg kurválkodásért. Katalin barátai, akiket Lambethből hozatott,
kétségkívül a legvásottabb kis rin – gyók, akik valaha egy nemesi házból kikerültek,
ahol az úrnő nem vette magának a fáradságot a nevelésükre. Katalin ragaszkodott
hozzá, hogy a régi barátai helyet kapjanak a termeiben, és aligha utasíthatom
vissza, főleg mert a belső szoba legelőkelőbb udvarhölgyei nemigen jelentenek
megfelelő társaságot neki, hiszen zömmel az anyja korosztálya, és a nagybátyja
varrta őket a nyakába.
Szüksége van vele egykorú barátokra, de akiket választott, nem jó családból
való, szófogadó lányok, hanem kész nők, méghozzá feslett nők, és éppen ők voltak
azok, akik mellett így elkanászodott, akik a lehető legrosszabb példát mutatták
neki, és itt, a királyi palota termeiben is a megszokott szabados életet folytatják, ha
tehetik. Nyoma sincs a fegyelemnek, mely Anna királyné udvarát jellemezte, és
hamarosan mindenki észre fogja ezt venni. El sem tudom képzelni, mi jár a herceg
őkegyelmessége fejében, a király pedig ifjú hitvese minden kívánságát lesi. De úgy
van rendjén, ha egy királyné lakosztálya a kifinomultság és elegancia bástyája, nem
pedig faragatlan, alpári beszédű lányoktól hemzsegő aréna.
Tulajdonképpen megértem, miért kedveli Katherine Tylneyt és Margaret
Mortont, noha egyformán szabad – szájúak és romlottak; és Ágnes Restwold is régi
bizalmasa. De alig hiszem, hogy szívesen látja Joan Bulmert a szolgálatában.
Egyetlenegyszer sem említette a nevét; de az a némber titokban írt egy levelet,
aztán, úgy látszik, elhagyta a férjét, és valahogy beravaszkodta magát az udvarba,
és Katalin nem utasította vissza; vagy túlzottam lágyszívű, vagy túlságosan fél
attól, hogy a nőnek eljár a szája.
Mire véljem ezt? Hogy beenged egy nőt a termeibe, a belső szobájába, az ország
legelőkelőbb helyére, mert az ismeri a gyerekkora titkait? Mit rejthet a leány múltja,
amit ennyire leplezni akar? És lehet – e számítani arra, hogy Joan Bulmer tartja a
száját? Az udvarnál! Egy ilyen udvarnál! Amikor minden pletyka a királyné személye
körül forog! Hogyan tartsak rendet ebben a társaságban, amikor legalább egy lány
olyan veszedelmes titok birtokában van, mellyel zsarolni tudja a királynét?
Ezek a barátai és ismerősei, és teljesen javíthatatlanok; de azt reméltem, hogy a
rangosabb udvarhölgyek, akiket a királyné mellé rendeltek, majd jó példával járnak
elöl, és némi méltóságot visznek a Katalin által kedvelt gyermeteg fejetlenségbe. A
legelőkelőbb udvarhölgy Lady Margaret Douglas, a király alig huszonegy éves
unokahúga; de jóformán sosincs itt. Egyszerűen órákra eltűnik a királyné termeiből,
és vele tart Mary richmondi hercegné is, Henry Fitzroy egykori felesége. Isten tudja,
hol járnak. Állítólag lelkes versírók és nagy könyvrajongók, ami kétségkívül derék
dolog. De vajon kivel olvasnak és verselnek egész álló nap? És miért nem találom
őket sehol? A királyné többi udvarhölgye csupa Howard: a nővére, a nagynénje, a
mostohanagynénjének a menye, egész ármádia gyűlt ösz – sze a Howard klánból,
köztük Catherine Carey is, aki egyből felbukkant megint, amint előnyökkel
kecsegtetett egy másik Howard lány sikere. Ezek a nők csak a saját becsvágyukkal
törődnek, a legkevésbé sincsenek segítségemre abban, hogy kormányozni tudjam a
királyné udvartartását, hogy legalább látszólag rendben menjenek a dolgok.
De semmi nincs rendben. Biztos vagyok benne, hogy Lady Margaret egy férfival
találkozgat; az a lány bolond, méghozzá szenvedélyes természetű bolond. Egyszer
már ujjat húzott felséges nagybátyjával, és meg is büntették a viszonyért, mely
rosszabbul is végződhetett volna. Hozzáment Thomas Howardhoz, egyik
rokonunkhoz. A férfi a Towerben halt meg, az életével fizetett, amiért megpróbált
beházasodni a Tudorok közé, Lady Margaretet pedig a syoni kolostorba száműzték,
ahonnan csak akkor engedték el, amikor bocsánatért esedezett, és megígérte, hogy
csakis a király kívánsága szerint megy férjhez. De mostanában délelőttönként
elkószál a királyné szobáiból, és csak ebédkor érkezik vissza rohanvást, a fejdíszét
igazgatva és kuncogva. Állandóan figyelmeztetem Katalint, hogy ügyelnie kell az
udvarhölgyei erkölcseire, és gondoskodnia róla, hogy méltók legyenek egy királyi
udvarhoz, de ő maga is együtt vadászik, táncol, flörtöl a fiatalemberekkel, a
viselkedése egy jottányival sem jobb, mint a többieké, sőt a zömüknél sokkal
vadabb.
Talán túlzásba viszem az aggodalmaskodást. Talán a király valóban mindent
megbocsátana neki; a nyáron olyan volt vele, mint egy fülig szerelmes ifjú legény.
Az országjáráson végiglátogatta Katalinnal a kedvenc vidéki házait, mindennap el
tudta kísérni a vadászatra, hajnalban kelt, délben sátortető alatt ebédelt az
erdőben, délután csónakázott a folyón, nézte, ahogy a felesége íjjal és nyíllal célba
lő, teniszezik vagy fogadásokat köt a lándzsatörést bábuval gyakorló
fiatalemberekre; aztán késői vacsora következett, és hosszú, átmulatott este. Utána
ágyba bújt vele minden éjjel, és a szerencsétlen öregember másnap megint
hajnalban kelt. Mosolyogva nézte, ahogy a felesége kacagva perdül-fordul az udvar
legcsinosabb ifjainak a karjaiban.
Utána sántikált, boldogan mosolygott, nem tudott betelni vele, miközben ő alig
állt a lábán, és vacsoránál csak úgy tömte magába az ételt. De ma este nem jön
vacsorázni; azt mondják, enyhe lázzal küzd. Szerintem félholt a kimerültségtől. Az
elmúlt hónapokban úgy élt, mint egy ifjú férj, holott a felesége nagyapja lehetne.
Katalin nem emészti magát emiatt, gondtalanul vonul be a vacsorához Agnesszel
kart karba öltve, Lady Margaret is befut az utolsó pillanatban; de a nagybátyám
hiányzik. O a király mellett van. O legalább aggódik a gazdája egészségéért. Mi csak
veszíthetünk azzal, ha a király beteg, de Katalin még nem állapotos.
Katalin
HAMPTON COURT, 1540. OKTÓBER
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1540. OKTÓBER
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1540. OKTÓBER
Katalin
HAMPTON COURT, 1540. OKTÓBER
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1540. NOVEMBER
Nos: az udvarhoz vagyok hivatalos a karácsonyi ünnepek idejére. A király állja a
szavát, hogy én leszek a legrangosabb hölgy Howard Kitti után (meg kell tanulnom
Katalin királynénak nevezni, mielőtt odamegyek). Ma levelet kaptam a királyi
főkamarástól, melyben a meghívást tolmácsolja, és egyben közli, hogy a királyné
lakosztályában fognak elszállásolni. Bizonyos, hogy az egyik legjobb hálószobát
kapom, ahogy Mária hercegnő is; és meg kell szoknom, hogy Howard Kitti (Katalin
királyné) az én ágyamban alszik, az szobámban öltözködik, az székemben fogadja
az én látogatóimat.
Ha már meg kell tennem, akkor legalább hadd tegyem méltósággal. Márpedig
nincs más választásom, mint engedelmeskedni.
Azt nem kétlem, hogy Howard Kitti jól fogja játszani a szerepét. Már most is
gyakorol, ahogy őt ismerem. Szereti elpróbálni a gesztusait, a mosolyait. Felteszem,
az én fogadásomra is egy új, szívélyes mosollyal készül, és én is szívélyes leszek
őhozzá.
Ajándékokat kell vennem. A király imádja az ajándékokat, és persze a kis
Howard Kitti (Katalin királyné) úgy odavan a csillogó dolgokért, mint egy szarka. Ha
viszek nekik pár szép holmit, akkor több önérzettel állhatok eléjük. Nagy szükségem
van önérzetre. Voltam hercegnő, voltam királyné, most pedig afféle elvarázsolt
királylány lettem. Össze kell szednem a kurázsit, hogy önmagam legyek, Klevei
Anna, és méltósággal lépjek az udvarba s új helyemre. Karácsony lesz. Első
karácsonyom Angliában. Milyen nevetséges: úgy képzeltem, jókedvvel ünneplem
majd, az udvar körében. Csakhogy azt hittem, az én udvarom körében, s én a
királynéjuk leszek; de lám, pusztán kitüntetett vendége vagyok az ünnepségnek.
így van ez. így van ez egy nő életében. Semmit sem vétettem, mégis elbuktam.
Csak egy kihívás vár rám: hogy megpróbáljak jó angol királylány lenni, hajó királyné
már nem lehetek.
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1540 KARÁCSONYA
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1540 KARÁCSONYA
Anna
HAMPTON COURT, 1540 KARÁCSONYA
„Ha már ezt kell tennem, hadd tegyem méltósággal." Ez lett a mottóm;
miközben az uszály felfelé halad a folyón Richmondból, a révészek és a kis
csónakokban ülő halászok lekapják a sapkájukat a lobogóm láttán, és kiáltoznak: –
Isten áldja, Anna királyné! – ,néha kevésbé udvarias szavakkal buzdítanak: – Én
megtartottam volna magát, aranyom! – vagy éppen: – Mit szólna egy derék temzei
hajóshoz, hm? – , és ennél akad rosszabb is, én mégis mosolygok és integetek, és
újra és újra elismétlem magamban: „Ha már ezt kell tennem, hadd tegyem
méltósággal."
A király képtelen méltósággal viselni magát; önzése és elvakultsága ebben az
ügyben túlságosan is nyilvánvaló mindenki számára. A spanyol és francia
nagykövetek bizonyára betegre nevették magukat mértéktelen hiúságán. A kis
Howard Kittitől (Katalin királyné; nem szabad, nem fogom eltéveszteni) úgysem
várhatom, hogy méltósággal viselkedjen. Mintha egy kiskutyától követelném, hogy
legyen méltóságteljes. Ha a király nem állítja félre egy éven belül, ha nem hal meg
gyermekágyban, akkor elsajátíthatja a királynéhoz illő viselkedést... talán. De most
még hiányzik belőle. Igazság szerint udvarhölgynek sem volt elég jó. Nem volt
udvarképes a modora már akkor sem; hogyan lesz valaha méltó a trónra?
Nekem kell hát méltóságot mutatnom, ha nem akarom, hogy rajtunk hármunkon
nevessen az egész ország. Illusztris vendégként kell belépnem egykori termeimbe a
kedvenc palotámban. Térdet kell hajtanom a lány előtt, aki az én székemen ül,
nevetés – vagy sírás – nélkül kell Katalin királynénak szólítanom. Annak kell lennem,
aminek a király lenni enged: testvérének, legkedvesebb barátjának.
Mindenkinek, így nekem is világos, hogy ez még nem óv meg a király
szeszélyétől, a letartóztatástól és vádaktól. Elfogatta a saját unokahúgát, és a régi
syoni apátságba záratta. Egyértelmű, hogy a királyhoz fűződő rokoni kötelék nem
jelent védettséget a félelemmel szemben, a barátsága nem nyújt biztonságot; jól
példázza ezt e palota építtetőjének, Thomas Wolseynak a sorsa. De én, aki e
percben a királyi palota felé hajózom, a legjobb ruhámban, házasságom felbontása
óta százszor ragyogóbb színben, talán túlélhetem e veszélyes időket,
átvészelhetem e veszélyes közelséget, és egyedülálló nőként a magam útját
járhatom, amit feleségként értelemszerűen nem tehetnék.
Furcsa így utazni, a saját uszályomon, fejem fölött a klevei lobogóval. E
magányos út, ahol nem követi hajómat udvari uszályok sora, nem vár rám
nagyszabású fogadás, emlékeztet arra, amire minden napom emlékeztet: a király
tényleg elérte, amit akart – és még mindig alig tudom elhinni, hogy ez lehetséges. A
felesége voltam; most a testvére vagyok. Van – e még egy király keresztény földön,
aki véghez tudna vinni ehhez hasonló átalakítást? Királyné voltam, de most más a
királyné; ő az udvarhölgyem volt, most én leszek az övé. Mint a bölcsek köve: a
király egy szemvillanás alatt arannyá formálta a nemtelen fémet. Megtette, amit
ezer alkimista próbált már hiába: közönséges fémből aranyat csinált. Aranyló
királynévá tette a legközönségesebb udvarhölgyet, Howard Katalint.
Partot értünk. Az evezősök egyetlen gyakorlott mozdulattal kiemelik a lapátokat,
és a vállukra veszik, úgyhogy az evezőlapátok merev sorfala között vonulhatok
végig; fölkelek meleg ülésemről a tatnál, és szőrmébe burkolózva kisétálok a
pallóhoz, ahová futva érkeznek a szolgák és apródok, hogy kétoldalt
felsorakozzanak.
Micsoda fogadtatás! Maga a norfolki herceg üdvözöl a parton, és ketten –
hárman a Titkos Tanácsból, mind rokonai vagy szövetségesei a Howard családnak,
ahogy elnézem. Igazán megtisztelő; kaján mosolyából kiolvasom, hogy ő is éppúgy
mulat rajta, mint én.
Ahogy előre sejtettem, a Howardok mindent elözönlötték; a nyárra egészen
felbillen majd az ország hatalmi egyensúlya. A hercegre nem jellemző, hogy
kihagyjon egy kínálkozó lehetőséget, él az alkalommal, ahogy bármely harcedzett
veterán tenné. Már elfoglalt minden magaslatot, hamarosan megnyeri a háborút is.
Akkor majd meglátjuk, meddig bírja idegekkel a Seymour – tábor, a Percy – had, a
Parrok, Culpepperek Neville-ek, a Cranmer – párti reformista egyháztagok, akik
hatalomhoz és tekintélyhez szoktak, és nem tűrik sokáig, ha kimaradnak belőle.
Partra tesznek, s a herceg meghajol: – Isten hozta a Hampton Courtban,
kegyelmes asszony – , mintha még mindig királyné lennék.
– Köszönöm – mondom. – Boldog vagyok hogy itt lehetek. – Mindketten
tudhatjuk hogy igazat szólok hiszen volt egy nap, sőt jó néhány nap, amikor,
Istenemre, nem hittem, hogy valaha viszontlátom a Hampton Courtot. A Tower folyó
felől nyíló kapuját, ahol éjszaka behurcolják az árulókat, azt igen. De a Hampton
Courtot karácsonykor? Nem.
– Átfázhatott az úton – jegyzi meg.
Belékarolok, és együtt sétálunk fel a palota folyóparti bejáratához, mintha
kebelbarátok lennénk.
– Nem vagyok fázós – mondom.
– Katalin királyné a termeiben várja.
– Nagyon kedves őfelségétől – felelem. Tessék: kimondtam. Őfelségének
neveztem legostobább kis udvarhölgyemet, mintha istennő lenne, és ráadásul a
nagybátyja előtt.
– A királyné nagyon örül a látogatásának – mondja. – Mind hiányoltuk önt.
Mosolygok és lesütöm a szemem. Nem szerénységből, hanem mert a
nevetnékkel küszködöm. Ez az ember, miközben annyira hiányolt, bizonyítékokat
gyűjtött rá, hogy boszorkánysággal elvettem a király férfierejét, amivel vérpadra
juttathatott volna, még mielőtt bárki a segítségemre siethet.
Felnézek. – Hálás vagyok a barátságáért – mondom szárazon.
Belépünk a kertből, és az ajtó és a királyné termei között fél tucat apród és fiatal
nemes ácsorog – egykori udvaroncaim – , hogy meghajolva üdvözöljön. Nem merem
mutatni, mennyire meg vagyok hatva, de amikor egy fiatal apród elém szalad,
letérdel, és kezet csókol nekem, alig bírom visszafojtani a könnyeimet, és megőrizni
a nyugalmamat. Nem sokáig voltam az úrnőjük, alig fél évig, és egészen
elérzékenyülök a gondolatra, hogy még mindig kedvelnek, holott egy másik lány
lakik a termeimben, és őt kell szolgálniuk.
A herceg elhúzza a száját, de nem szól. Nagyon is elővigyázatos vagyok ahhoz,
hogy megjegyzést fűzzek a történtekhez, hát úgy teszünk mindketten, mintha a
lépcsőkön és a folyosókon lebzselő emberek viselkedésében, az elsuttogott
áldásokban nem találnánk semmi szokatlant. A királyné lakosztálya elé vezet,
biccent a katonák felé, akik kitárják a kétszárnyú ajtót, és azt harsogják: –
Őkegyelmessége, a klevei hercegnő! – , és én belépek.
A trónszék üres. Ez első értetlen benyomásom, és egy őrült pillanatig majdnem
azt hiszem, hogy tréfa volt az egész, tipikus angol tréfa, és a herceg mindjárt felém
fordul és azt mondja: „Persze hogy ön a királyné, foglalja el a helyét!", és mind jót
kacagunk, és minden olyan lesz, mint régen.
De aztán észreveszem, hogy a trónszék azért üres, mert a királyné a földön ülve
játszadozik egy kismacskával és egy pamutgombolyaggal, és az udvarhölgyek
fölállnak, méltóságteljesen hajlonganak, kínosan ügyelve a királyi, de pusztán
másodrangú királyi személynek járó mélységre; és végre felnéz a kis Howard Kitti,
meglát és felkiált: – Felség! – , és felém szalad.
A nagybátyja a szemével inti, hogy mindenfajta bensőséges vagy szeretetteljes
megnyilvánulást rossz néven venne. Mély pukedlibe ereszkedem, mintha maga a
király állna előttem.
– Katalin királyné – mondom határozottan. Komolyságomat látva visszanyeri az
önuralmát, a pukedlim eszébe juttatja, hogy népes közönség előtt játsszuk ezt a
színjátékot; megtorpan, és tétova kis pukedlivel üdvözöl. – Hercegnő – mondja
haloványan.
Fölegyenesedem. Úgy szeretném megmondani neki, hogy nincs semmi baj,
hogy azok maradhatunk egymásnak, amik voltunk, félig testvérek, félig barátok, de
várnom kell, amíg becsukódik mögöttünk az ajtaja. Csak titokban beszélhetünk.
– Megtisztelő számomra a meghívása, felség – mondom ünnepélyesen. – És
boldog vagyok, hogy a karácsonyt önnel és felséges férjével, a királlyal tölthetem,
Isten tartsa meg sokáig.
Bizonytalanul fölnevet, bátorító pillantásomra a nagybátyja felé néz, és így
válaszol: – Örömmel látjuk vendégül az udvarnál. Férjem, a király nagy szeretettel
fogadja önt, mint testvérét, és én úgyszintén.
Aztán felém lép, ahogy nyilván előírták neki, csak kiment a fejéből, amikor
meglátott, és fenséges arcát csókra nyújtja.
A herceg végignézi a jelenetet, majd fennhangon közli: – Őfelsége, a király úgy
tájékoztatott, hogy ma este felségtekkel óhajt vacsorázni.
– Örömmel várjuk – mondja Katalin. Lady Rochford-hoz fordul, és így szól: – A
hercegnő és én a belső szobámba vonulunk, amíg a termet előkészítik a
vacsorához. Kettesben kívánunk maradni – , azzal a szobám, illetve a szobája felé
indul, mintha egész életében ott lakott volna, és azon veszem észre magam, hogy
illedelmesen követem.
Amint becsukódik az ajtó mögöttünk, lecsap rám. – Szerintem egész jól sikerült,
nem? – tudakolja. – Az a pukedli csodás volt, köszönöm.
Rámosolygok. – Szerintem is jól sikerült.
– Üljön le, üljön le – biztat. – Üljön csak a saját székére, úgy otthonosabb.
Tétovázom. – Nem – mondom. – Nem való. Üljön ön a székbe, én majd ön mellett
ülök. Hátha bejön valaki.
– Hadd jöjjön.
– Mindig figyelni fognak minket – mondom a szavakat keresve. – Mindig figyelni
fogják önt. Vigyáznia kell. Állandóan.
Megrázza a fejét. – Ön nem látta, hogy bánik velem a király – nyugtat meg. –
Soha nem láthatta ilyennek. Akármit kérhetek tőle. Mindent megkapok, amit
akarok. Ami csak eszembejut, elég egyszer kérnem, és megadja. Bármit
megengedne, mindent megbocsátana.
– Az jó – mondom mosolyogva.
De az arcocskája már nem olyan sugárzó, mint amikor a kiscicával játszott.
– Tudom, hogy jó – mondja habozva. – Én lehetnék a legboldogabb nő a világon.
Mint Jane Seymour, tudja. Az volt a mottója: „A legboldogabb".
– Meg kell szoknia, hogy feleség és királyné – mondom határozottan. A
legkevésbé sem vagyok kíváncsi Howard Katalin önsajnálatára.
– Úgy lesz – mondja komolyan. Micsoda gyermek, még mindig azon igyekszik,
hogy kedvében járjon annak, aki rápirít. – Tényleg megpróbálom, fels... ehm, Anna.
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. JANUÁR
Két királynéja van az udvarnak: példátlan eset. Azokat, akik Anna királynét –
immáron hercegnőt – szolgálták, boldoggá teszi a jelenléte, és boldogan szolgálják
megint. Meleg fogadtatása mindenkit meglepett, még engem is. De mindig is volt
benne valami elragadó kedvesség, amitől a szolgák készségesen teljesítették
minden apró kérését, és ő mindent szolgálatot hálásan megköszönt és figyelmesen
megjutalmazott. Kitti asszonyság viszont sokat parancsolgat és sokat panaszkodik,
és követeléseiben telhetetlen. Egyszóval egy gyerekre bíztuk a gyerekszobát, és
amilyen könnyen a kegyeit osztogatja, éppoly gyorsan ellenségévé teszi kis
játszópajtásait.
Az udvar boldog volt, hogy régi helyén láthatja Anna királynét, és
megbotránkozva, mégis lenyűgözve figyelte, amikor vidáman táncra perdült Katalin
királynéval, amikor kart karba öltve sétáltak együtt, lovagoltak, vadászni jártak, és
együtt vacsoráztak a férjükkel. A király rájuk mosolygott, mintha kedvenc lányai
között lenne, egészen ellágyult örömében, és látványosan elégedett volt e
szerencsés elrendezéssel. A királynéból lett hercegnő ügyesen előkészítette a talajt
a maga számára: pompás ajándékokat hozott az új házaspárnak, két gyönyörű,
bíborszín bársonyba öltöztetett lovat, igazi királyi ajándékot. Mint kiderült, a
hercegnőnek kitűnő modora van. Kényes helyzete ellenére, a volt feleségként
szerepelve az új feleség udvartartásának első karácsonyán, Klevei Anna példaszerű
tapintattal és eleganciával viselkedik. Nincs nő a világon, aki nála diszkrétebben
játszhatta volna ezt a szerepet. S különösen szembeszökővé teszi a teljesítményét,
hogy ő az egyetlen asszony az emberiség történetében, aki képes volt erre. Voltak
már nők, akik félreálltak, voltak, akiket elűztek – udvarunk első királynéja példának
okáért – , de nem akadt még senki, aki kecsesen odébb vonult, mint egy álcajáték
gyakorlott szereplője, és máshol újra csatlakozott a tánchoz.
Többen is úgy vélték, hogy ha a király nem volna belehabarodva egy süldő
lányba, akkor most keservesen megbánná, hogy egy butuska gyermekre cserélte
ezt a figyelmes, bájos asszonyt. És többen is azt jósolták, hogy még az idén előkelő
kérője akad; hiszen ki tudna ellenállni egy nőnek, aki a királyné trónjáról a köznép
sorába esik, tartásában mégis megőrzi a nagyságot?
Én nem osztottam ezt a véleményt, mert én alaposan végiggondoltam a dolgot.
A hercegnő aláírta a nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy házassági előszerződést
kötött egy másik férfival. A királlyal kötött házassága érvénytelen volt, tehát
mindenki mással is az lenne. Hajadon életre kötelezte magát, amíg a lotaringiai
herceg fia él. A király hajadonságra és gyermektelenségre kárhoztatta, és kétlem,
hogy belegondolt egyáltalán ebbe. De a hercegnő nem buta. O bizonyosan
belegondolt. Mégis úgy döntött, hogy belemegy az alkuba. S ez esetben a
legkülönösebb asszony, akivel valaha dolgunk volt az udvarnál. Bájos,
méltóságteljes nő, mindössze huszonöt éves, tekintélyes saját vagyonnal
rendelkezik, feddhetetlen a híre, termékeny éveit éli, mégis eltökélte, hogy nem
megy többé férjhez. Micsoda különös királynénak bizonyult a klevei lány!
Igen jól néz ki. Most már látjuk, hogy egykedvűséget, sápadtságát a negyedik
feleség helyzetének nyomasztó terhe okozta. Miután elfoglalta helyét az ötödik, a
fiatal nő kivirágzott, megszabadult a kiváltságos pozíció veszedelmétől.
Számkivetettsége hónapjai alatt nem tétlenkedett. A nyelvtudása sokkal biztosabb,
és most, hogy már nem küszködik a szavakkal, a hangja bársonyos és tiszta.
Vidámabb is, hiszen már érti a tréfás megjegyzéseket, és mert könnyebb a szíve.
Megtanult kártyázni és táncolni. Mind viselkedésében, mind megjelenésében
levetkőzte szigorú lutheránus neveltetését. A ruhájára rá sem lehet ismerni! Ha arra
gondolok, hogy német parasztlánynak öltözve érkezett Angliába, súlyos
szövetrétegekkel bontottan, a fején masszív fejdísszel, becsomagolva, mint egy
hordó puskapor... most meg egy divatos szépséget látok, egy nőt, aki élt a
szabadságával, és megújította önmagát. A király oldalán lovagol, komolyan és
érdekfeszítően társalog vele az európai udvarokról és Anglia jövőjéről, Katalinnal
meg vidáman nevet, mintha maga is hóbortos kislány lenne. Kártyázik az
udvaroncokkal, táncol a királynéval. Ő Mária hercegnő egyetlen igaz barátja az
udvarnál, minden délelőtt kettesben olvasnak és imádkoznak egy órát. Ő Erzsébet
egyetlen szószólója, korábbi mostohalányával megható levelezést tart fenn, és
ígéretet kapott a kislánytól arra, hogy pártfogójaként és szeretett nagynénjeként
fog gondolni rá. Rendszeresen látogatja Edward herceg gyerekszobáját, és a kis
trónörökös arca felragyog, ha meglátja. Egyszóval Klevei Anna minden tekintetben
úgy viselkedik, ahogy egy szépséges és nagyra becsült királyi testvérhez illik, és
mindenkinek el kell ismernie, hogy alkalmas a szerepre. Sőt sokan mondják hogy
királynénak is igen alkalmas lenne – de hát késő a bánat. Mindenesetre most már
nagyon örülünk, hogy a vallomásunk nem juttatta őt a vérpadra; bár mindenki, aki
oly lelkesen dicséri most, hajlandó lett volna ugyanilyen buzgón ellene vallani, ha
megkérik rá, mint engem.
Egyik este a lakosztályába hívat a herceg. Először Anna királynéról beszél, és
arról, hogy milyen kellemes a viselkedése. Aztán arról kérdez, hogyan boldogul
unokatestvére szolgálatában az unokahúgom, Catherine Carey, Mary lánya.
– Teszi a dolgát – felelem röviden. – Jól nevelte az anyja, nem sok gondom akad
vele.
Megereszt egy vigyort. – Pedig te meg Mary Boleyn sosem voltatok
kebelbarátnők.
– Elég jól ismerjük egymást – mondom számító sógornőmről.
– Persze, övé a Boleyn örökség – mondja, mintha emlékeztetnie kellene, mintha
el tudnám felejteni. – Nem menthettünk meg mindent.
Bólintok. A házam, a Rochford Hall George halálakor a szülei tulajdonába került,
s onnan Maryhez. Rám kellett volna hagyniuk, George-nak rám kellett volna
hagynia; de nem. Nekem kellett szembenéznem a veszéllyel, nekem kellett
felvállalnom a szörnyű kötelességet, s végül mindezért pusztán a címem és a
járadékom lett a jussom.
– És a kis Catherine Carey? Egy újabb leendő királyné? – mondja, csak hogy
ugrasson.
– Kitanítsuk, hogyan férkőzzön Edward herceg kegyeibe? Gondolod, hogy egy
király ágyasa lehet belőle?
– Azt hiszem, hamar rá fog jönni, hogy az anyja megtiltott neki minden effélét –
mondom hidegen. – Jó házasságot és nyugalmas életet szán a lányának. Elege lett a
királyi udvarokból.
A herceg fölnevet, és ejti a témát. – Mi a helyzet hát jelenlegi
szerencsecsillagunkkal, királynénkkal: Katalinnal?
– Igen boldog.
– Nem túlzottan érdekel, hogy boldog – e. Van már biztatójel a terhességét
illetően?
– Nem, még semmi – mondom.
– Hogy téveszthette el legutóbb, a házasság első hónapjában? Nagy reményeket
keltett bennünk.
– Alig tud számolni – mondom ingerülten. – És képtelen fölfogni, mennyire fontos
ez. Most már én tartom számon a vérzéseit, több hiba nem fordul elő.
Fölhúzza fél szemöldökét. – Képes rá egyáltalán a király? – kérdi nagyon halkan.
Nem is kell az ajtó felé pillantanom, tudom, hogy biztonságban vagyunk,
különben nem hozná szóba ezt a nagyon is veszedelmes témát. – Előbb – utóbb
összehozza az aktust, bár rendkívül hosszan bajlódik vele, és nagyon kimeríti.
– Akkor termékeny vajon a lány? – tudakolja. – Rendszeres a vérzése. És erősnek
egészségesnek tűnik
– Ha nem esik teherbe, a király tudni akarja majd az okát – figyelmeztet, mintha
én bármit is tehetnék a királyi szeszély ellen. – Ha legkésőbb húsvétig nem lesz
terhes, elkezdi firtatni, miért.
Vállat vonok – Van, hogy az ilyesmi nem megy egyhamar.
– Az utolsó feleség, akinél nem ment, a vérpadon halt meg – mondja élesen.
– Fölösleges figyelmeztetnie – tör ki belőlem a dac. – Emlékszem én mindenre,
hogy ő mit tett, és mivel próbálkozott, és milyen árat fizetett érte. És milyen árat
fizettünk mi. És milyen árat kellett nekem fizetnem.
Megdöbbenti ez a kifakadás. Magam is megdöbbenek. Megfogadtam, hogy
sosem fogok panaszkodni. Megtettem, ami tőlem tellett. És ők is, ha úgy vesszük.
– Én csak azt mondom: ne hagyjuk, hogy a kérdés egyáltalán fölmerüljön a
királyban – mondja csillapítóan. – Nyilvánvaló, hogy az lenne a legjobb
mindnyájunknak, a családnak, Jane, a Howardoknak, ha Katalin megfoganna, még
mielőtt a király eltöpreng. Mielőtt a feltámad benne a kétely. Ez lenne számunkra a
legbiztonságosabb út.
– Üres tanács – mondom hidegen. Még mindig bosszús vagyok. – Ha a király
nem képes gyereket nemzeni, mit tehetünk mi? Öreg már, beteg is. Sosem volt
igazán termékeny, és ami férfiereje van, azt nyilván megkeseríti a gennyedő lába és
a megrekedt belei. Mit tehet itt bármelyikünk?
– Segíthetünk neki – veti föl.
– Hogyan segítsünk ennél többet? – érdeklődöm. – A lány már így is bevet
minden trükköt, amit a smithfieldi szajhák ismernek. Úgy ügyködik rajta, mintha a
király részeg hajóskapitány lenne a bordélyban. Mindent megtesz, ami egy nőtől
kitelik, és a király nem csinál mást, csak fekszik a hátán és nyög: „Ó, Katalin, ó,
virágszálam!" Nincs már benne igazi nemzőerő. Nem csodálkozom, hogy nem jön
össze a baba. Mit tehetnénk még?
– Kölcsönvehetnénk egy keveset – vágja rá élelmes kerítő módján.
– Mit?
– Kölcsönvehetnénk némi nemzőerőt – javasolja.
– Hogy érti?
– Úgy értem, hogy ha akadna egy fiatalember, valaki, akiben feltétlenül
megbízhatunk, aki boldogan vállalna egy diszkrét viszonyt, akkor
megengedhetnénk hogy találkozzon a lánnyal, és bátoríthatnánk a lányt, hogy
bánjon vele kedvesen, szerezhetnének egy kis örömöt egymásnak, és talán kerülne
baba a Tudor – bölcsőbe, és nincs, aki rájöhetne.
Halálra váltan nézek rá. – Nem tenne ilyet még egyszer – mondom kereken.
Az arca fagyos, mint a jég. – Soha nem tettem ilyet korábban – szögezi le
óvatosan. – Én ugyan nem.
– Ezzel aláírja a királyné halálos ítéletét.
– Ha ügyesen csinálják, akkor nem.
– Nem lehetne biztonságban.
– Ha gondosan irányítanák és gardíroznák, akkor igen. Ha minden lépésnél te
vezetnéd, és kész lennél megesküdni a tisztességére. Ki hazudtolna meg téged, a
király régi, megbízható tanúját?
– Éppen ez az. Mindig a király érdekében tanúskodtam – mondom a félelemtől
kiszáradt torokkal. – Mindig a hóhér tanúja vagyok. Mindig a győztes oldalon állok.
Sohasem tanúskodtam a védelem részére.
– Mindig a mi oldalunk mellett vallottál – helyesbít. – És továbbra is a győztes
oldalon lennél, teljes biztonságban. És rokona lennél a következő királynak. A
Howard – Tudor – fiúnak
– És a férfi? – Szinte zihálok a félelemtől. – Nincs olyan ember, akire ilyen titkot
bízhatnánk.
Biccent. – O, igen, a férfi. Azt hiszem, gondoskodnunk kell róla, hogy eltűnjön,
miután megtette a dolgát, hm? Valami kis baleset, vagy kardpárbaj? Vagy
rablótámadás? Mindenesetre el kell tenni az útból. Nem kockáztathatunk egy
újabb... – A herceg habozik az utolsó szónál. – Botrányt.
Behunyom a szemem a gondolatra. Egy pillanatig, a szemhéjam mögötti
sötétében a férjem arca jelenik meg előttem, ahogy hitetlenkedve felém fordul,
mikor belépek a tárgyalóterembe, és helyet foglalok a bírák előtt. Látom a remény
villanását, amikor azt hiszi, a megmentésére jöttem. És aztán a lassú, iszonyodó
rádöbbenést, amikor megérti, mit készülök mondani.
Megrázom a fejem. – Rettenetes gondolatok ezek – mondom. – És rettenetes,
hogy megosztja velem őket. Mi, akik már olyan dolgokat láttunk, olyan dolgokat
tettünk... – Elakadok. Megnémít a félelem attól, amire rá akar venni.
– Éppen azért beszélek veled, mert szemrebbenés nélkül néztél szembe a
szörnyűségekkel – mondja, és ma este először valami melegség érződik a szavaiból,
szinte már azt hiszem, a rokonszenv hangját hallom. – Kiben bízhatnék meg jobban,
mint benned, aki osztod a családdal kapcsolatos becsvágyamat? A te bátorságod és
ügyességed juttatott minket idáig. Nem kétlem, hogy most is előreviszed az
ügyünket. Bizonyára ismersz olyan fiatalembert, aki boldogan próbát tenne a
királynénál. Egy olyan fiatalembert, aki könnyen találkozhat vele. Egy nélkülözhető
fiatalembert, akiért nem kár később. Talán alkalmas lenne a király valamelyik
kedvence, akit ő maga is szívesen lát a királyné oldalán.
Szinte fojtogat a félelem. – Ön ezt nem érti – mondom. – Kérem, kegyelmes
uram, hallgasson meg. Ön ezt nem érti. Amit akkor tettem... kitöröltem az
emlékeimből... sosem beszélek róla, sohasem gondolok rá. Ha bárki emlékeztet rá,
megőrülök. Szerettem George-ot... Igazán kérem, ne emlékeztessen, ne
kényszerítsen, hogy rágondoljak
Talpra áll. Megkerüli az asztal, és a vállamra teszi a kezét. Gyengéd gesztus is
lehetne, csakhogy olyan érzés, mintha lenyomna a székre. – Te döntesz, kedves
Lady Jane. Gondolkozz csak el, és majd mondd el, mi a véleményed, ha volt időd
mérlegelni. Én fenntartás nélkül bízom benned. Biztos vagyok benne, hogy azt
akarod tenni, ami a családunknak a legjobb. És őszintén hiszem, hogy mindig azt
teszed, ami neked a legjobb.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1541. FEBRUÁR
Katalin
HAMPTON COURT, 1541. MÁRCIUS
Nézzük, mi minden van a birtokomban? Készen van az összes téli ruhám, és bár
éppen most varrják az új tavasziakat, úgysem mennék velük semmire, mert
közeledik a nagyböjt ideje, és nem hordhatom őket.
Kaptam ajándékokat a királytól karácsonyra, egy részét ugyan már elfelejtettem
vagy továbbadtam az udvarhölgyeimnek, de van közte például két medálos nyakék
huszonhat lapos gyémántból és huszonhét kerek gyémántból, olyan nehezek hogy
alig bírom tartani a fejemet, ha fölveszem őket. Van egy gyöngysorom kétszáz
akkora gyöngyből, mint egy-egy szem szamóca. Van egy bájos lovam a drága
Annától. Annának hívom, ő pedig még mindig Kittinek szólít, ha kettesben vagyunk.
De az ékszerek most nem számítanak, mert azokat is félre kell tennem a nagyböjt
idejére.
Van egy új kórusom, énekesekkel és zenészekkel, de nem játszhatnak vidám
zenét nekem, amíg tart a nagyböjt. Ráadásul ennem sem szabad semmi normálisát
nagyböjt alatt. Nem kártyázhatok, nem vadászhatok, nem táncolhatok, nem
játszhatok, és túl hideg van ahhoz, hogy kimenjünk a folyóra, de ha nem is volna
hideg, úgyis mindjárt itt a nagyböjt. Még csak nem is bohóckodhatok az
udvarhölgyekkel, nem futkározhatok a termekben, nem fogócskázhatok, nem
tekézhetek, nem ütögethetem a labdát, amint itt a végtelenül nyomorúságos
nagyböjt.
És a király, Isten tudja, miért, idén korábbra hozatta a nagyböjtöt. Február óta
ágyban fekszik, csak mert rátört a mélabú, még vacsorázni sem jön ki, és sosem
fogad, és sosem kedves hozzám, és vízkereszt óta nem adott nekem semmit, és
nem hívott a rózsaszálának. Azt mondják, beteg, de mivel úgyis mindig sánta,
mindig szorulásos, és a lába mindig rothad a sebtől, nem értem, minek ez a
felhajtás. És ráadásul rém harapós is mindenkivel, semmivel nem lehet a kedvében
járni. Jóformán lezáratta az udvart, mindenki lábujjhegyen jár, mintha még levegőt
sem mernének venni. Sőt a családok fele haza is ment, mert a király úgysincs itt,
nem dolgozik a Titkos Tanács, a király nem fogad senkit, úgyhogy egy csomó
fiatalember távozott, és nincs semmi szórakozásunk.
– A király hiányolja Anna királynét – mondja Ágnes Restwold, az alamuszi
macska.
– Nem – közlöm kereken. – Mitől hiányolná? Ő akarta félreállítani.
– Pedig úgy van – erősködik. – Nem világos? Amint elutazott a hercegnő, a király
megbetegedett, és lám, most visszavonult az udvartól, hogy kigondolja, mit tegyen,
és hogyan szerezze vissza.
– Hazugság – mondom. Borzasztó nekem ezt hallani. En tudom a legjobban,
hogy ha az ember szeret is valakit, attól még könnyen kiverheti a fejéből egyik
napról a másikra. Azt hittem, ez csak az én sekélyes szívemre jellemző, ahogy a
nagyanyám mondja. De mi van, ha a király érzelmei is sekélyesek? Mi van, ha úgy
találta – ahogy igazság szerint én is, ahogy mindenki – , hogy a hercegnő csinosabb,
vonzóbb, mint valaha? Minden, amitől olyan idegennek és bárgyúnak tűnt, valahogy
lekopott róla, és most lett igazán – mi is az a szó – méltóságteljes. Olyan volt, mint
egy igazi királyné, én meg, mint mindig, a legcsinosabb lány voltam a teremben.
Mindig minden teremben én vagyok a legcsinosabb lány. De csak ennyi vagyok.
Sosem voltam ennél több. Mi van, ha a király most olyan nőt akar, akiben van
méltóság?
– Ágnes, visszaélsz a régi barátsággal, mely a királynéhoz fűz, amikor így
elszomorítód őt – szól Lady Rochford. Imádom, ha ilyeneket mond, a szavakat
mintha egy színdarabból venné, és a hangja hűvös, mintha a februári eső zúdulna
az ember nyakába. – Hitvány tréfát űzöl a király egészségéből, melyért
valamennyiünknek imádkozni kell.
– Én imádkozom is – vágom rá, mert mindenki azt állítja, hogy a kápolnában
mást se csinálok, csak a nyakamat nyújtogatom a páholy széle fölött, hogy Thomas
Culpeppert bámuljam, aki mindig felpillant és mosolyog. Az ő mosolya a legszebb
dolog a templomban, szinte varázsütésre felragyog tőle a kápolna. – Én imádkozom.
És nagyböjt alatt aztán úgysem lesz más dolgom, mint imádkozni.
Lady Rochford bólint. – Bizony, imádkoznunk kell a király egészségéért.
– De miért? Tényleg olyan beteg? – kérdem tőle halkan, hogy Ágnes meg a
többiek ne hallják. Néha már azt kívánom, bár ne engedtem volna őket ide. A
lambethi lányszobában megfeleltek, de az az érzésem, hogy nem mindig
viselkednek egy királyné lakosztályához illő módon. Biztos, hogy Anna királyné
mellett sosem volt ilyen duhaj társaság. Az ő udvarhölgyei sokkal jólneveltebbek
voltak. Mi soha nem mertünk volna úgy beszélni vele, mint ők velem.
– Megint bezárult a seb a lábán – mondja Lady Rochford. – De hát nem figyelt,
amikor elmagyarázta az orvos?
– Nem értettem semmit – mondom. – Az elején még figyeltem, de aztán nem
értettem. Egy idő után már meg sem hallottam a szavakat.
Összeráncolja a homlokát. – Sok évvel ezelőtt a király szörnyű sérülést
szenvedett a lábán. A seb sohasem gyógyult be. Ennyit bizonyára tud.
– Igen – duzzogok. – Ennyit mindenki tud.
– A seb elfertőződött, és ki kell szárítani minden nap, meg kell tisztítani a
gennytől.
– Azt tudom – mondom. – Ne beszéljen róla.
– Nos, a seb most bezárult – folytatja.
– Az jó, nem? Akkor begyógyult. A király jobban van.
– A seb behegedt a felszínén, de alatta még mindig gennyes – magyarázza. – A
méreg nem tud kiürülni, felszivárog a hasába, onnan meg a szívébe.
– Nem! – Teljesen meg vagyok döbbenve.
– Amikor utoljára ez történt, tartottunk tőle, hogy elveszítjük – mondja nagyon
komolyan. – Az arca elfeketült, mint a mérgezett hullának, csak feküdt élettelenül,
amíg fel nem nyitották megint a sebet, és ki nem nyomták belőle a gennyet.
– Hogy nyitják fel? – kérdezem. – Tudja, ez elég undorító.
– Belevágnak, és nyitva tartják – mondja. – Kis aranyékekkel szétfeszítik. A
sebbe kell nyomni az ékeket, hogy be ne hegedjen, különben megint elzáródik. A
királynak állandóan tűrnie kell a nyílt seb fájdalmát, és most megint meg kell
tenniük. Belevágnak a lábába, újra és újra.
– Akkor megint meggyógyul? – kérdem élénken. Nagyon szeretném, ha nem
mesélne tovább ezekről a dolgokról.
– Nem – mondja. – Akkor megint olyan lesz, mint mindig: sánta, szenvedő, és
megmérgezi a saját húsa. A fájdalom felbőszíti, és ami még rosszabb, öregnek és
megviseltnek érzi magát tőle. A bicegés miatt sosem lesz már az, aki volt. Ön
segített neki, hogy fiatalnak érezze magát, de a sebe most emlékezteti rá, hogy
megöregedett.
– Nem hihette igazán, hogy fiatal. Nem hihette, hogy fiatal és jóképű. Ezt még ő
sem gondolhatta.
Komolyan néz rám. – Jaj, Katalin, dehogynem hitte, hogy fiatal és szerelmes. És
megint el kell hitetni vele.
– De hát mit tehetnék én? – mondom durcásan. – Nem én döntöm el, hogy mit
vesz a fejébe. Egyébként is, amíg beteg, nem is jön az ágyamba.
– Önnek kell hozzá menni – mondja. – Menjen, és találjon ki valamit, amitől
megint fiatalnak és szerelmesnek hiheti magát. Éreztesse vele, hogy tüzes, érzéki
fiatalember.
Összevonom a szemöldököm. – Nem tudom, hogyan.
– Mit tenne, ha egy fiatal férfiról volna szó?
– Mondhatnám, hogy az egyik fiatal udvaronc szerelmes belém – vetem föl. –
Féltékennyé tehetném. Vannak itt olyan fiúk – Thomas Culpepperre gondolok,
amikor ezt mondom – , akiket tényleg őszintén meg tudnék kívánni.
– Soha – mondja nyomatékosan. – Ezt sose tegye. Nem is tudja, milyen
veszélyes lenne.
– Jó, de azt mondta...
– Nem tudna olyasmit kitalálni, amitől a király szerelmesnek érzi magát, és nem
akarja lefejeztetni érte? – tudakolja ingerülten.
– De igazán! – kiáltok fel. – Én csak arra gondoltam...
– Gondoljon másra – mondja elég gorombán.
Nem felelek. Nem is gondolkozom. Szántszándékkal hallgatok, hogy megérezze,
milyen goromba volt, és hogy nem tűröm.
– Mondhatná, hogy attól fél, a király vissza akar menni a kJ evei hercegnőhöz.
Ez olyan meglepő, hogy elfelejtek duzzogni, és elképedve nézek rá. – De hát
pont ezt mondta Ágnes is, és maga rászólt, hogy ne szomorítson el.
– Éppen ez az – mondja. – Ettől olyan ügyes hazugság. Mert majdnem igaz. A fél
udvar ezt sutyorogja az ön háta mögött, Ágnes Restwold az arcába mondja. Ha egy
pillanatig másra is gondolna, nem csak önmagára és a külsejére és az ékszereire,
akkor láthatná, hogy van oka a nyugtalanságra és a kétségbeesésre. És az a
legjobb, hogy ha bemegy a királyhoz, és eljátssza, hogy nyugtalan és
kétségbeesett, akkor a király úgy fogja érezni, hogy két nő harcol a szerelméért, és
megint meggyőződik a saját vonzerejéről. Ha elég jól csinálja, talán még nagyböjt
előtt megint ágyba bújhatnak.
Tétovázom. – Természetesen boldognak akarom látni – mondom óvatosan. – De
ha nem jön az ágyamba nagyböjt előtt, az nem olyan nagy baj...
– Igenis baj. Nem az ön gyönyöre a cél, még csak nem is az övé – mondja
komolyan. – Hanem az, hogy fiuk szülessen. Ügy látszik, ön folyton elfelejti, hogy
nem a tánc, a zene, vagy akár az ékszerek meg a birtokok miatt van itt. Nem azzal
szolgálja meg a koronát, hogy ön a király rajongásának a tárgya, hanem azzal, ha a
király fiának az anyja. Amíg nem szül fiút, addig aligha fogják megkoronázni.
– De én koronázást akarok – tiltakozom.
– Akkor el kell érnie, hogy megint az ágyába jöjjön – mondja. – Gondolni sem
merek rá, mi lesz, ha a királynak nem sikerül fiút nemzeni.
– Jó, megyek. – Mélyen, bosszúsan sóhajtok, hogy lássa, nem félek én, sőt
ellenkezőleg, hajlandó vagyok, ha fásultan is, eleget tenni a kötelességemnek. –
Megyek és megmondom neki, milyen boldogtalan vagyok.
Szerencsére a király külső fogadószobáját szokatlanul üresen találom, annyian
hazautaztak. Thomas Culpepper majdhogynem egyedül van, egy ablakfülkében ül,
a jobb keze a bal keze ellen kockázik.
– Nyerésben van? – kérdezem a lehető legkönnyedebb hangon.
Talpra ugrik, amikor meglát, és meghajol.
– Én mindig nyerek, felség – mondja. A mosolyától egy pillanatra kihagy a
szívem. Nem túlzok, tényleg, amikor így fölveti a fejét és mosolyog, hallom a szívem
verését: bum – bum.
– Nem nagy teljesítmény, ha mindig egyedül játszik – mondom fennhangon, és
magamban hozzáteszem: ez pedig nem volt nagy szellemesség.
– Nyerek a kockán, nyerek a kártyán, de a szerelemben örök vesztes vagyok –
mondja nagyon halkan.
Hátrapillantok; Katherine Tylney megállt beszélgetni a hertfordi herceg egyik
rokonával, és kivételesen nem hallgatózik. Catherine Carey tisztes távolságban
álldogál, kinéz az ablakon.
– Maga szerelmes? – kérdezem.
– Úgyis tudja – súgja vissza.
Gondolni sem merek rá. Biztosan rólam beszél, mindjárt szerelmet vall nekem.
De esküszöm, ha valaki másról van szó, abba belehalok. Nem bírom ki, ha valaki
másra vágyik. De igyekszem könnyedén felelni.
– Honnan kellene tudnom?
– Tudnia kell, kit szeretek – mondja. – Mindenkinél jobban tudhatja.
Ez a beszélgetés olyan gyönyörűséges, hogy a lábujjam is bizsereg új
papucsomban. Melegem van, és biztos vagyok benne, hogy el is pirultam, és észre
fogja venni.
– Csakugyan?
– A király most fogadja önt – jelenti be az az idióta Dr. Butt, mire szökkenek
egyet és elhúzódom Thomas Culpeppertől, mert tökéletesen kiment a fejemből,
hogy a királyhoz jöttem, mert újra föl akarom éleszteni a szerelmét. – Egy perc és
jövök – szólok hátra a vállam fölött.
Thomas felhorkan nevettében, és a szám elé kell kapnom a kezem, hogy ki ne
törjön belőlem is a kacagás. – Nem, muszáj mennie – figyelmeztet csöndesen. –
Nem várathatja meg a királyt. Itt leszek, amikor kijön.
– Hát persze, megyek már – mondom, mert eszembe jut, hogy most a király
elhidegülése miatt aggódó, elhanyagolt szerelmest kell játsszam, sietve elfordulok
Thomastól, és a szoba felé szaladok; a király az ágyában hever, mint egy óriási hajó
a szárazdokkban, a lába égnek áll a hímzett párnák halmán, nagy kerek képe
sápatag és eltorzult az önsajnálattól, és én lassan elindulok a nagy ágy felé, és
igyekszem mutatni, hogy mennyire ki vagyok éhezve a szerelmére.
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. MÁRCIUS
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1541. MÁRCIUS
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS
Katalin
HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS
Nagyon megnyugtat, amit megtudtam, és csak azt sajnálom, hogy eddig nem
jutott eszembe kérdezősködni. Mindig azt hittem, hogy az unokanővéremet, Anna
királynét rajtakapták a szeretőjével, és azért fejezték le. Most kiderült, hogy sokkal
bonyolultabb volt ennél az ügy, ő állt egy felségáruló összeesküvés középpontjában,
ami túl régen történt már ahhoz, hogy megértsem. Féltem tőle, hogy én is
ugyanabban a cipőben járok, és ugyanaz lesz a végzetem, féltem, hogy örököltem a
komiszságát. De most már tudom, hogy összeesküvés történt, és valahogy Lady
Rochford és a férje is belekeveredett. Fogadni mernék, hogy a vallásról volt szó,
mert Anna buzgó szakramentárius volt, azt hiszem, ma meg már mindenki, akinek
van egy kis esze, a régi hit pártján áll. Szóval úgy gondolom, ha nagyon ügyesen és
diszkréten intézem a dolgokat, akkor legalább barátkozhatok Thomas Culpepperrel,
gyakran találkozhatunk, lehet az állandó kísérőm, támaszom, és senkinek nem kell
tudnia róla vagy rosszallania. És amíg hű szolgája a királynak, én pedig jó felesége
vagyok, addig nem lesz ebből semmi baj.
Ravaszul Catherine Careyt, az unokatestvéremet szólítom magam mellé, és
megkérem, hogy válogassa szét a selyemcérnákat színárnyalatok szerint, mintha
hímezni készülnék.
Ha régebben lakna már az udvarnál, tudhatná,hogy ez csak ürügy, mert hozzá
sem nyúltam a hímzőtűhöz, mióta királyné vagyok, de fog egy kisszéket és leül a
lábam elé, és egymás mellé rakosgatja a különböző rózsaszíneket, és együtt
szemléljük a cérnákat.
– Elmondta valaha az édesanyád, hogy mi történt a nővérével, Anna királynéval?
– kérdezem halkan.
Felnéz rám. Mogyoróbarna a szeme, nem olyan sötét árnyalatú, mint a
Boleyneké. – O, én is ott voltam – közli egyszerűen.
– Ott voltál? – kiáltok fel. – Hiszen ezt nem is tudtam!
Mosolyog. – Ön akkoriban vidéken volt, igaz? Nagyjából egykorúak vagyunk. De
én udvarhölgy voltam akkor. Anyám is a királynét, a nővérét szolgálta, és én voltam
az egyik legfiatalabb lány az udvarnál.
– És mi történt? – Szinte fojtogat a kíváncsiság. – Lady Rochford nem hajlandó
elárulni! És olyan ideges mindig, ha rákérdezek.
– Szomorú történet, és nem érdemes felidézni.
– Ne kezdd te is! Tudni akarom, Catherine. Nekem is a nagynéném volt, nem?
Jogom van tudni.
– O, elmondom én, de tényleg nem lesz valami kellemes. A királynét azzal
vádolták, hogy házasságtörést követett el a testvérével, az én nagybátyámmal. –
Catherine csendesen beszél, mintha teljesen hétköznapi történetet mesélne. – És
más férfiakkal is. Bűnösnek találták őt is, a bátyját is, a többi férfit is. A királynét és
bátyját, George-ot halálra ítélték. Én elkísértem a nagynénémet a Towerbe. Az
udvarhölgye voltam ott. Vele voltam, amikor érte jöttek, és elindult meghalni.
Nézem ezt a velem egykorú lányt, az unokatestvéremet, családtagomat.
– A Towerben voltál? – suttogom.
Bólint. – Amint vége lett, a mostohaapám értem jött és elvitt onnan. Anyám
megfogadta, hogy sosem megyünk vissza az udvarhoz. – Mosolyog és vállat von. –
De hát itt vagyok – szól vidáman. – Ahogy a mostohaapám mondja: hova máshova
mehetne egy lány?
– A Towerben voltál? – Nem tudok megszabadulni a gondolattól.
– Hallottam, ahogy a vérpadot ácsolták – mondja komolyan. – Együtt
imádkoztam a királynéval. Láttam őt, amikor utoljára kiment. Rettenetes volt.
Tényleg rettenetes. Nem szívesen gondolok rá még ma sem. – Elfordítja az arcát, és
egy pillanatra behunyja a szemét. – Rettenetes volt – ismétli. – Szörnyű halált halt.
– Felségárulást követett el – suttogom.
– A királyi bíróság felségárulásért ítélte el – helyesbít, de nem igazán értem a
különbséget.
– Tehát elkövette.
Megint rám néz. – Nos, mindez úgyis nagyon régen volt, és akár bűnös volt, akár
nem, kivégezték a király parancsára, az Úrban megerősödve halt meg, és most már
nincs többé.
– Akkor biztosan bűnös volt. A király nem végeztetne ki egy ártatlan asszonyt.
Lehajtja a fejét, hogy elrejtse az arcát. – Amint mondja, a király tévedhetetlen.
– Gondolod, hogy ártatlan volt? – suttogom.
– Tudom, hogy nem volt boszorkány, tudom, hogy nem volt áruló. Biztos vagyok
benne, hogy nem követett el házasságtörést azokkal az emberekkel – mondja
határozottan. – De nem vitatkozom a királlyal. Őfelsége bizonyára jobban tudja.
– Nagyon félt a királyné? – suttogom.
– Igen.
Nem tudom, mit mondhatnék még. Lady Rochford lép be a szobába, és felfigyel
kettősünkre, összedugott fejünkre. – Mit csinálsz, Catherine? – kérdi ingerülten.
Catherine felnéz. – Hímző cérnákat válogatok őfelségének.
Lady Rochford hosszan, keményen rám néz. Pontosan tudja, hogy aligha állok
neki hímezni, amikor nem néz senki. – Tedd vissza rendesen a dobozba, ha végeztél
– mondja. Aztán kimegy megint.
– De őt nem vádolták meg – suttogom, az ajtó felé intve ahol őladysége távozott
az imént. – És anyádat sem vádolták meg. Csak George-ot.
– Anyám akkoriban tért vissza az udvarhoz. – Catherine elkezdi felgombolyítani a
selymet. – És régi kedvence volt a királynak. Lady Rochfordot azért nem vádolták,
mert ő tanúskodott a férje és a királyné ellen. Nem vádolhatták meg, ő volt a
koronatanú.
– Micsoda? – Annyira elképedek, hogy apró sikoly szakad ki belőlem, és
Catherine hátrapillant az ajtó felé, mintha félne, hogy valaki hallgatózhat. – Elárulta
a saját férjét és sógornőjét?
Bólint. – Régen volt már – ismétli. – Anyám azt mondja, régi bűnökön és régi
sérelmeken nem érdemes rágódni.
– Hogy tehette? – A megdöbbenéstől szinte dadogok.
– Hogy tehetett ilyet? A halálba küldte a férjét! Megvádolta – azzal! Hogy bízhat
ennyire a nagybátyám Lady Rochfordban? Ha elárulta a saját férjét és a királynét?
Unokatestvérem, Catherine fölkel a padlóról, és a dobozba teszi a selymet,
ahogy utasították. – Anyám meghagyta, hogy senkiben ne bízzak az udvarnál –
jegyzi meg.
– Azt mondta, különösen Lady Rochfordban ne.
Most aztán van min töprengenem. Nem tudom elképzelni, milyen volt akkor
régen. Nem tudom elképzelni, milyen volt a király, amikor még fiatal volt,
egészséges fiatalember, talán ugyanolyan jóképű és kívánatos, mint Thomas
Culpepper most. És milyen lehetett Anna királyné, a nagynéném, akit ugyanúgy
csodáltak, ahogy most engem, ugyanúgy a tenyerükön hordták az udvaroncok,
ahogy most engem, s ugyanúgy kitárta a szívét Jane Boleynnek, ahogy én.
Nem tudom eldönteni, mit jelent mindez. Nem tudom eldönteni, számomra mit
jelent. Ahogy Catherine is mondta, régen volt már, és most mindenki más, mint
akkor. Nem hagyhatom, hogy ez a régi, szomorú történet kísértsen. Boleyn Anna
régóta szégyenteljes titok a családomban, és most már aligha számít, hogy ártatlan
volt vagy nem, hiszen végül árulóként halt meg. Nekem aztán végképp nem kell,
hogy számítson. Szó sincs róla, hogy a nyomdokaiba lépnék, hogy a vérpad volna a
Boleyn örökség, és én az örökös. Számomra ez semmin sem változtat. Nem kell
utánoznom őt.
Most én vagyok a királyné, és úgy élek, ahogy nekem tetszik. Ügyesen kell
bánnom a királlyal, aki jóformán nem is a férjem. Egy hónapja alig hagyta el a
termeit, és be sem enged, ha látogatóba megyek hozzá. És mivel sosem
találkozunk, nincs mitől elégedettnek lennie velem, és hónapok óta nem kaptam
tőle semmit, még egy apró csecsebecsét sem. Olyan bárdolatlan dolog tőle, és
olyan önző, hogy ha beleszeretek valaki másba, hát úgy kell neki.
Persze, nem csinálok ilyet, és nem tartok szeretőt, a világ minden kincséért
sem. De ha mégis úgy lenne, az csakis az ő hibája. Csapnivaló férj, és szép, hogy
mindenki folyton az egészségemért aggódik, és az örökös érkezését várja, de ha be
sem enged a szobájába, hogy szüljek gyereket?
Elhatároztam, hogy ma este jó feleség leszek és újra próbálkozom, megüzentem
egy apróddal, hogy szeretnék a királlyal vacsorázni a szobájában. Thomas
Culpepper visszaüzen, hogy a király kicsit jobban van ma, és jobb a kedve is. Fölkelt
az ágyból, és az ablaknál ülve hallgatta a madarak dalát. Thomas személyesen is
átjön, hogy elmesélje, a király lenézett az ablakból, és látta, hogy a kiskutyámmal
játszom, és mosolygott.
– Tényleg? – kérdezem. Az egyik új ruhám volt rajtam akkor, nagyon halvány
rózsaszínű, ezzel ünnepeltem a nagyböjt befejezését, végre – valahára, és a
karácsonyi gyöngysoromat viseltem hozzá. Igazság szerint nagyon elragadó
lehettem, ahogy a kertben játszadoztam. Bárcsak tudtam volna, hogy figyelnek! –
Maga is látott?
Elfordítja a fejét, mintha félne bevallani. – A király helyében én lerohantam volna
a lépcsőn, hogy önnel legyek, fájdalom ide vagy oda. Ha én lennék az ön férje,
sosem engedném el a közelemből.
Bejön két lány, és kíváncsian néznek ránk. Tudom, hogy Thomas és én
szembefordulva állunk, mintha csókolózni készülnénk.
– Mondja meg Őfelségének, hogy vele vacsorázom ma este, ha megengedi, és
mindent el fogok követni, hogy felvidítsam – mondom jól érthetően, mire Thomas
meghajol és távozik.
– Felvidítod? – szól Ágnes. – Hogyan? Adsz neki még egy beöntést? – Mind
felkacagnak, mintha ez remek vicc volna.
– Igyekszem felvidítani, ha nem akar mindenáron rosszkedvű maradni –
mondom. – És vigyázz a szádra.
Senki nem mondhatja, hogy nem teszem gondosan asszonyi kötelességemet,
még ha mogorva is a király. És legalább láthatom Thomast ma este, amikor értem
jön, hogy átkísérjen a királyhoz, aztán vissza, így lesz pár percünk kettesben. Ha
találunk egy helyet, ahol nem lát senki, akkor megcsókol, tudom, hogy megteszem,
és elolvadok, mint a cukor a lábosban, amint erre gondolok.
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1541. ÁPRILIS
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS
Katalin
HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS
Tavasz van. Soha életemben nem éreztem át egy évszakot ennyire; de idén
olyan ragyogó a nap, olyan hangos a madárdal, hogy hajnalban ébredek, és aztán
ébren fekszem, a bőröm tetőtől talpig lágy, mint a selyem, az ajkam nedves, a
szívem dübörög a vágytól. Nevetni akarok minden ok nélkül, apró ajándékokkal
akarom elhalmozni az udvarhölgyeimet, hogy boldogok legyenek. Táncolni akarok,
végig akarok rohanni a kert hosszú fasorain, megpördülni a végén, lehuppanni a
fűre, beszívni a kankalinok puha illatát. Lovagolni vágyom egész nap, táncolni egész
éjjel, elkártyázni a király vagyonát. Farkasétvágyam van, mindenbe belekóstolok,
ami a királyi asztalra kerül, és aztán a javát, a legjavát átküldőm hol az egyik, hol a
másik asztalhoz; de soha, soha nem az övéhez.
Van egy titkom, olyan hatalmas titok, hogy néha úgy érzem, alig kapok levegőt,
megperzseli a nyelvem, égek a vágytól, hogy kimondhassam. Néha meg mint egy
csiklandás: nevetnem kell tőle. És minden nap, minden éjjel melegen,
lankadatlanul, buján lüktet a testemben.
Csak egyvalaki tudja, csak egy. O néz vissza rám, ha mise alatt lekukucskálok a
királyné páholyából, és meglátom odalent. Lassan, lassan felém fordul a feje,
mintha megérezné a pillantásomat, felnéz, azzal a mosollyal az arcán, mely a kék
szeménél kezdődik, aztán felragyog azon a csókolni való száján, és ekkor pimaszul,
gyorsan rám hunyorít. Mert tudja a titkot.
Vadászatkor mellém léptet a lovával, csupasz keze a kesztyűmnek súrlódik, és
az érintése szinte leforráz. Olyankor alig merek ránézni, pedig csak ennyi az egész,
egy finom érintés, hogy jelezze, tudja a titkot; ő is tudja a titkot.
És amikor táncolunk, és egymás mellé visznek a tánclépések, és
összekulcsolódik a kezünk, és a koreográfia szerint összefonódó tekintettel kellene
körbemennünk, olyankor lesütjük a szemünket vagy félrenézünk, vagy igyekszünk
közönyösnek tűnni. Mert nem merünk túl közel kerülni egymáshoz, nem merem az
arcához tartani az arcom, nem merem a szemét, forró száját, csábító mosolyát
nézni.
Ha búcsúzáskor kezet csókol, nem érinti az ujjaimhoz a száját, csak rájuk lehel.
Káprázatos, semmihez nem hasonlítható érzés. Csak meleg leheletével ér hozzám.
Szelíd markában megrezzen a kezem e gyengéd érintésre, mint a puha pázsit a
lágy fuvallatra.
És mi az a titok, amitől hajnalban ébredek, és reszketek, mint a nyúl, egész
estig, amikor meleg lehelete megremegteti az ujjaimat? Olyan nagy titok, hogy
magamban sem merem kimondani. Mert titok. Titok. Magamhoz ölelem a titkot az
éjjeli sötétségben, amikor Őfelsége Henrik végre elalszik, és keresek egy kis helyet
az ágyban, mely nem az ő vaskos testétől langyos vagy a sebétől bűzös, és akkor
gondolatban megformálom a szavakat, de suttogva sem merem kimondani: „Van
egy titkom."
Magamhoz húzom a párnát, hátrasimítok egy hajtincset a homlokomból, a
párnára hajtom az arcomat, jöhet az álom, behunyom a szemem: „Van egy titkom."
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1541. MÁJUS
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. JÚLIUS
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. JÚLIUS
Katalin
A LINCOLNI KASTÉLY, 1541. AUGUSZTUS
Jane Boleyn
A PONTEFRACTI KASTÉLY, 1541. AUGUSZTUS
A két fiatalember, és fél tucat másik is, akik valamennyien joggal hiszik, hogy a
királyné legfőbb kegyeltjei, mindennap körülötte legyeskednek, és az udvarnál oly
feszült a hangulat, mint egy bordélyban a perpatvar kirobbanása előtt. A királynét
felajzza a mindenünnen felé áradó állandó figyelem, minden vadászatkor, minden
reggelinél és álcajátékban; olyan, mint egy gyerek, aki túl sokáig maradt fenn éjjel,
szinte lázas az izgalomtól. Egyrészt ott van neki Thomas Culpepper, aki lesegíti a
lóról, partnere a táncban, a fülébe suttog, ha kártyázik, elsőként üdvözli reggel, és
utoljára búcsúzik el tőle este. Ugyanakkor ott van az ifjú Dereham is, aki úrnője
parancsát lesve mindig ott áll az oldalán kis írótáblájával – mintha bizony bármikor
bárkinek diktált volna levelet a királyné – , és mindig a fülébe sugdos, készségesen
ellátja tanácsaival, fölbukkan ott is, ahol semmi keresnivalója. És hányan vannak
még rajta kívül! Tízen? Húszan? Úgy csorgatják a nyálukat, mint éhes kutyák a
mészáros ajtaja előtt. Még Boleyn Anna köré sem sereglettek ennyien,
legféktelenebb korszakában sem. Viszont Anna még legféktelenebb korszakában
sem éreztette a közönségével, hogy egy mosollyal megvehető, egy dallal, egy
verssel, egy szép szóval elcsábítható. Az udvar kezdi felismerni, hogy a királyné
boldogsága, melyben oly sok öröme telik a hiszékeny királynak, nem egy ártatlan,
férjéért rajongó fiatal lány boldogsága, hanem egy kacér, férfibolond nőé, aki
lubickol az állandó figyelemben.
Persze mindez sok konfliktussal jár, egyszer majdnem verekedésbe torkollik. Az
egyik régi udvaronc figyelmezteti Derehamet, hogy el kellett volna hagynia az
ebédlőasztalt, mert nem tagja a királyné tanácsának, és így nem borozhat a
többiekkel. Dereham nem tud féket tenni a nyelvére, visszavág, hogy jóval azelőtt
is a királyné bizalmasa volt, hogy mi ismertük volna, és mellette lesz jóval az után
is, hogy mi már mind eltűntünk a színről. Hatalmas a felháborodás, természetesen.
Attól rettegünk elsősorban, hogy a király fülébe is eljut a híre, így hát a királyné
magához hívatja Derehamet, és együtt fogadjuk a lakosztályában.
– Nem tűröm, hogy bajt keverjen az udvartartásomban – szól a királyné
mereven.
Dereham meghajol, de a szeme magabiztosan csillog. – Nem állt szándékomban
bajt keverni. Szívvel – lélekkel önt szolgálom.
– Ez mind nagyon szép – felel a lány ingerülten. – De nem akarom, hogy az
emberek elkezdjék firtatni, mit jelentettem magának, és maga nekem.
– Szerelmesek voltunk – szögezi le a férfi dacosan.
– Erről ne essék szó – avatkozom közbe. – A királynéról beszélünk. A múltját el
kell felejteni, mintha nem is létezett volna.
Dereham a lányra néz, ügyet sem vet rám. – Soha nem fogom megtagadni a
múltat.
– Annak vége – szól Katalin határozottan; büszke vagyok a tartására. – És nem
tűröm, hogy pletykáljanak róla, Francis. Nem tűrhetem, hogy az emberek a szájukra
vegyenek. Ha nem képes hallgatni, el kell bocsátanom.
A férfi egy pillanatig hallgat. – Férj és feleség voltunk Isten színe előtt – mondja
aztán csendesen. – Ezt nem tagadhatja.
Katalin keze megrebben. – Nem tudom – mondja tanácstalanul. – Mindenesetre
ennek már vége. Csak akkor maradhat az udvarnál, ha többet nem beszél róla.
Ugye, Lady Rochford?
– Nem bírja befogni a száját? – kérdezem. – Hagyja ezt a „soha meg nem
tagadom" sületlenséget. Ha befogja a száját, maradhat. Ha nem tudja megállni,
hogy fecsegjen, mennie kell. idegen néz rám, semmi rokonszenv nincs köztünk – Be
tudom fogni a számat – mondja.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1541. SZEPTEMBER
Remek volt ez a nyár, első nyaram, melyet szabad nőként töltöttem Angliában.
Bőtermő földek veszik körül a palotámat, s gyakran kilovagoltam, hogy figyeljem a
gabona érését, a terméstől roskadozó gyümölcsfákat. Gazdag ország ez; hatalmas
szénakazlakat halmoztunk fel téli takarmánynak, és a hombárokban egész
hegyekben áll a gabona, melyből lisztet őröl majd a molnár. Ha az uralkodó békére
vágyna, és hajlandó volna megosztani gazdagságát a néppel, akkor nyugodt,
virágzó ország lenne Anglia.
De a király gyűlölete a pápisták és protestánsok iránt megkeseríti népe életét. A
legkisebb gyermekek is arra vannak nevelve, hogy úrfelmutatáskor tartsák
szemüket az ostyán, ne felejtsenek el fejet hajtani és keresztet vetni, és a szüleik
azzal fenyegetőznek, hogy ha nem tesznek eleget a király előírásainak,
mindannyiukat elviszik és megégetik. A szertartás szentségéből mit sem értenek az
egyszerű emberek, csak azt tudják, hogy így kívánja a király, tehát most
hajlonganak és áldoznak; nemrég még angolul hallgatták a misét, nem pedig
latinul, és bárki elolvashatta a templomban kirakott Bibliát, amit most ismét elvittek
onnan. A király hatalmában tartja az egyházat, de egész népét is az egyre
súlyosabb, igazságtalan adókkal: megteheti, mert senki nem mer szembeszállni
vele, mert felségsértés már az is, ha valaki megkérdőjelezi a döntéseit.
Az emberek suttognak arról, hogy északon is föllázadtak a bátor, hősies férfiak,
akik azt gondolták, harcolhatnak Isten nevében a király ellen. De a kisváros
tapasztalt öregjei azt is tudják, hogy azok a férfiak mára mind halottak, és a király
északi útja diadalmenet a sírok felett, és gyalázatos sértés az özvegyekkel
szemben.
Én sohasem szólok közbe, akármit is beszélnek mellettem, és ha olyasmit
hallok, ami felségárulásnak minősülhet, akkor gyorsan félrevonulok, és sosem
mulasztom el megemlíteni valamelyik udvarhölgyemnek, hogy beszéltek valamiről,
amit nem értettem. A butaság álarca mögé rejtőzöm, azt hiszem, ez lesz a
megmentőm. Ostoba, értetlen arcot vágok, és bízom benne, hogy megóv a
rútságom, közönyösségem híre. Általában nemigen beszélnek előttem az emberek,
afféle zavart kedvességgel bánnak velem, mint egy lábadozóval, aki nemrég élt túl
egy szörnyű betegséget, és még mindig vigyázni kell rá. Bizonyos értelemben így is
van. Én vagyok az első asszony, aki túlélte a királlyal kötött házasságot. Ez nagyobb
teljesítmény Angliában, mint túlélni a pestist. A pestis megtámad egy várost, és a
legrosszabb nyáron, a legszegényebb vidéken talán tíz asszonyból egyet megöl. De
a király négy felesége közül csak egy maradt épségben, egészségben: én.
Dr. Harst kéme azt írta a jelentésében, hogy a király hangulata sokkal jobb,
kedélye sokkal nyugodtabb az északi utazás hatására. A kémet nem vitték
magukkal az útra, hátramaradt a Hampton Courtban, hogy segítsen kitakarítani a
király lakosztályát, rendbe hozni a palotát. így hát nincsenek híreim az
országjárásról. Lady Rochford küldött egy rövid levelet, melyben megírta, hogy a
király egészségi állapota sokat javult, és boldogok Katalinnal. Ha az a szegény
gyerek nem fogan meg rövidesen, akkor nem sokáig lesz boldog, azt hiszem.
Mária hercegnővel is levelezem. Nagyon megkönnyebbült, amikor a francia
herceggel kötendő házassága kútba esett a spanyol – francia háború miatt,
melyben a király Spanyolország mellé állt. Henrik retteg a francia megszállástól, és
a gyűlölt adók egy részét a déli partvonal erődrendszerének kiépítésére költötte.
Mária hercegnő szemében csak egy a fontos: ha az apja a spanyolokkal szövetkezik,
neki nem kell egy francia herceghez feleségül mennie. Spanyol anya hű leányaként
valószínűleg inkább halna meg szűzen, mint hogy francia férfi felesége legyen.
Reméli, hogy a király elenged hozzá még az ősz beköszönte előtt. Amikor vége az
északi utazásnak, írok a királynak, és megkérem, hogy Mária hercegnő
meglátogathasson Richmondban. Szívesen találkoznék vele megint. A hercegnő
csak nevet, és vénkirálykisasszonyoknak hívja párosunkat; azok is vagyunk. Két nő,
akikkel nem lehet mit kezdeni. Senki nem tudja biztosan, hogy hercegnő vagyok
vagy királyné vagy egy senki. Senki nem tudja biztosan, hogy ő hercegnő vagy
fattyú. Két vénkirálykisassony. Vajon mi lesz velünk?
Katalin
YORK, KING'S MANOR, 1541. SZEPTEMBER
Nos, tudhattam volna, hogy ez lesz: teljes kudarc. Jakab skót király mégsem jön,
nem lesz bajvívás, nem lesz vetélkedés az udvarok között, csak a maroknyi angol
udvar királynője vagyok, és nem történik semmi érdekes. Nem fogom a küzdőtéren
látni az én drága Thomasomat, és ő sem fog az új függönyeim közt látni engem a
páholyban. A király szerint Jakab nem merészkedik ilyen messze az országhatártól,
és ha így van, akkor ez azt jelenti, hogy nem bízik a király adott szavában, a
fegyverszünet ígéretében. Bár senki nem meri kimondani, az az igazság, hogy Jakab
jól teszi, ha óvatos. Mert a király fegyverszünetet és barátságot ígért az északi
lázadás vezetőinek is, királyi szavát adta, hogy bevezeti az általuk kívánt
változásokat, és amikor hittek neki, elfogatta és felakasztatta őket. Élettelen fejük
most is ki van tűzve York körül a falakra, és meg kell mondanom, elég visszataszító
látvány. Megjegyzem Henriknek, hogy talán Jakab is attól tart, hogy odakerül; erre
fölkacag, és azt mondja, okos cicuska vagyok, és Jakab bizony félhet is. De igazából
azt hiszem, nem jó az, ha valakiben nem lehet megbízni. Mert ha Jakab
megbízhatna a királyban, akkor eljön, és remekül éreztük volna magunkat.
Ráadásul ez a ház ugyan pompás, és felújították külön a mi kedvünkért, de
nehezen kerüli el a figyelmet, hogy nemrég még gyönyörű apátság volt, és azt
gondolnám, ha a yorkiak a régi vallás hívei (talán egyenesen titkos pápisták), akkor
elég rosszuleshet nekik, hogy ott táncolunk, ahol korábban a szerzetesek
imádkoztak Persze ezt nem mondom ki hangosan, nem őrültem meg. De azért el
tudom képzelni, milyen érzés lenne azt látni, hogy a hely, ahová segítséget remélve
imádkozni jártam, mostanra teljesen megváltozott, és egy kövér, falánk király
terpeszkedik a közepén, a vacsoráját követelve.
Na mindegy, a lényeg az, hogy a király boldog, és bármilyen meglepő, még én
sem bánom annyira a bajvívás elmaradását, mint hittem volna.
Kissé csalódott vagyok, hogy nem láthatom a jóképű skótokat, és hogy ilyen
messze kerültem a londoni aranyművesektől, de azért nem zavar különösebben.
Furcsamód nem is tűnik igazán fontosnak. Mert szerelmes vagyok. Eletemben
először mélyen és szívből szerelmes lettem, magam is alig tudom elhinni.
Thomas Culpepper a szerelmem, minden boldogságom, az egyetlen férfi, akit
valaha szerettem, az egyetlen, akit valaha szeretni fogok. Az övé vagyok, és ő az
enyém, testestől – lelkestől. Mit érdekel most már, hogy egy olyan férfival kell
együtt hálnom, aki az apám lehetne? Teszem a kötelességem a királyért, mintha
adósságot törlesztenék, mintha bírságot fizetnék; és amint elalszik, szabad vagyok,
mehetek a szerelmemhez. Sőt amilyen szerencsém van – és így sokkal kisebb a
kockázat is – , a királyt úgy kimerítik az ünnepségek az úton, hogy sokszor nem is
jön át hozzám. Megvárom, amíg elcsendesedik az udvar, s akkor Lady Rochford
leoson a lépcsőn, vagy kinyitja az oldalajtót, vagy egy titkos átjárót a galéria felől,
és belép Thomas, hogy órákig velem maradjon.
Óvatosnak kell lennünk, olyan óvatosnak, mintha az életünk múlna rajta. De
Lady Rochford minden költözéskor talál egy rejtekutat a szobámhoz, és elárulja
Thomas-nak, hol kell bejönnie. Thomas látogatása sosem marad el, és Lady
Rochford őrzi az ajtót egész éjjel, amíg Thomas
karjaiban fekszem, és csókolózunk és sugdolózunk és örök szerelmet ígérünk
egymásnak. Hajnalban Lady Rochford megkaparja az ajtót, akkor fölkelünk és
megcsókoljuk egymást, és Thomas kisurran, mint egy kísértet. Nem látja senki.
Nem látják bejönni, és nem látják kimenni, az egész egy gyönyörűséges titok.
A lányok, amilyen pimasz népek, persze sutyorognak. Nem hiszem, hogy volna
merszük ilyen botrányos pletykákat terjeszteni, ha még mindig Anna királyné ülne a
trónon. De hát csak én vagyok itt, és a többségük öregebb is nálam, és annyian
vannak a régi lambethi társaságból, hogy nincs bennük semmi tisztelet, és
kinevetnek, meg Francis Derehammel ugratnak, és félek, hogy számon tartják,
mikor fekszem le, és nem értik, miért Lady Rochford az egyetlen hálótársam, és
miért tartom zárva a hálószoba ajtaját, hogy ne mehessen be senki.
– Nem tudnak semmiről – nyugtat meg Lady Rochford. – És úgysem mondanák
el senkinek.
– Egyáltalán nem volna szabad pletykálniuk – mondom. – Nem szólhatna nekik,
hogy ne köszörüljék rajtam a nyelvüket?
– Hogy tehetném, amikor felséged is együtt nevetett Joan Bulmerrel Francis
Derehamen?
– Thomason legalább sosem nevetek – felelem. – A nevét sem ejtem ki a
számon. Még gyónáskor sem. Még magamban sem mondom ki.
– Bölcs dolog – mondja. – Tartsa titokban. Teljes titokban.
A hajamat fésüli, egy pillanatra megáll, és megnéz a tükörben. – Mikorra várható
a vérzése?
– Fogalmam sincs. – Sosem tartom számon. – Talán múlt héten lett volna az
ideje. Mindenesetre még nem jött meg.
Feszült érdeklődés ül az arcán. – Nem jött meg?
– Nem. Hátul is fésülje meg, Jane. Thomas simán szereti hátul.
Megmozdul a keze, de nemigen figyel oda. – Nem szokott rosszul lenni? –
kérdezi. – Nem nőtt meg a melle?
– Nem – mondom. Aztán megértem, mi jár az eszében. – O! Úgy érti, lehet, hogy
terhes vagyok?
– Igen – suttogja. – Adná Isten.
– De hiszen az rettenetes lenne! – kiáltok fel. – Mert hát nem érti? Nem látja?
Lady Rochford, lehet, hogy az nem a király gyereke!
Leteszi a fésűt, és megrázza a fejét. – Ez Isten akarata – mondja lassan, mintha
valami nehezet akarna megtanítani. – Ha ön a király felesége, és gyermek fogan a
testében, akkor ez Isten akarata. Isten úgy akarja, hogy a királynak gyermeke
szülessék. így hát jegyezze meg, hogy a király gyermekét hordozza, csakis az övét,
akármi is történt ön és egy másik férfi között.
Ez kissé homályos nekem. – De mi van, ha Thomas gyereke? – Egyből felötlik
bennem Thomas kisfiának a képe, egy barna hajú, kék szemű kis gézengúzé, olyan,
mint az apja, egy fiatal apa erős fia.
Látja az arcomat, és rájön, mire gondolok. – Ön a királyné – szögezi le. – Ha
gyermeke születik, akkor az a király gyermeke, Isten akaratából. Önnek egy
pillanatig sem szabad mást hinnie.
– De...
– Nem – mondja. – És meg kell mondania a királynak, hogy talán a gyerekét
várja.
– Nem túl korai még?
– Sosem korai reményt kelteni benne – mondja. – Semmiképpen sem akarjuk,
hogy elégedetlen legyen.
– Jó, megmondom neki – felelem. – Ma este átjön hozzám. Utána hívja ide
Thomast. Elmondom neki is.
– Ne – vágja rá. – Thomas Culpeppernek nem mondhatja el.
– De el akarom!
– Az mindent elrontana – Nagyon szaporán, rábeszélőn szól hozzám. – Ha úgy
tudja, hogy ön terhes, nem fekszik le többet önnel. Undorodna. Szeretőre vágyik,
nem a gyermekei anyjára. Thomas Culpeppernek ne szóljon egy szót se, de keltsen
reményt a királyban. így kell ezt intézni.
– De hát örülne...
– Nem. – Megrázza a fejét. – Kedves lenne, bizonyára, de nem jönne többet. Más
szeretőt keresne magának. Láttam, amikor Catherine Careyvel beszélgetett. Az ön
terhessége alatt szeretőt tartana.
– Azt nem bírnám ki!
– Akkor ne szóljon neki. Mondja el a királynak, hogy van ok a reményre, de
Thomas előtt hallgasson róla.
– Köszönöm, Lady Rochford – mondom alázatosan. Ha nem segítene a
tanácsaival, nem is tudom, mi lenne velem.
Aznap este a király átjön hozzám, és besegítik az ágyamba. A kandalló mellett
várok, amíg nagy nehezen fellódítják a lepedőre, és mielőtt távoznak, az álla alá
tűrik a takarót, mint valami óriás csecsemőnek.
– Hitvesem – mondom neki barátságosan.
– Gyere az ágyamba, rózsám – mondja. – Henrik a rózsáját akarja.
A fogam is megcsikordul erre a hülyeségre: miért hívja Henriknek saját magát? –
Mondanom kell valamit – jegyzem meg. – Nagyszerű hírem van.
Föltornássza magát az ágyban, feje a félrecsúszott hálósapkával megbillen
kissé.
– Igen?
– Késik a vérzésem – mondom. – Lehet, hogy gyereket várok.
– O, rózsám! Édes rózsaszálam!
– Még nem biztos – figyelmeztetem. – De úgy gondoltam, azonnal tudni
szeretné.
– Jobban, mint bármi mást! – bólint. – Drágaságom, amint igaznak bizonyul,
királynévá koronáztatlak.
– De akkor is Edward lesz a trónörökös – nézek rá kérdőn.
– Persze, persze, de nagy kő esne le a szívemről, ha Edwardnak öccse születne.
Egy királyi családnak nem elég egy örökös: a dinasztiának több fiúra van szüksége.
Egy apró véletlen romba dönthet mindent, de ha két fiú van, akkor teljes a
biztonság.
– És hatalmas koronázási ünnepséget tartunk – szögezem le, és máris a
koronára, az ékszerekre, a ruhára, a lakomára, az emberek ezreire gondolok, akik
mind engem éljeneznek majd, az új angol királynét.
– A te koronázásod lesz a legnagyobb ünnepség, melyet Anglia valaha látott,
mert te vagy a legnagyszerűbb királyné – ígéri. – És amint visszaérünk Londonba,
országos ünnepet rendelek el a tiszteletedre.
– O! – Ez csodásan hangzik: egy nap, amikor mindenki az én személyemet
ünnepli! Howard Kitti: ez aztán voilá! – Egy egész nap az én tiszteletemre?
– Azon a napon mindenkinek el kell mennie a templomba, és hálaadó imát
mondani Istennek, hogy nekem adott téged.
Szóval csak a templomban ünnepelnek. Halovány, csalódott mosolyra húzom a
szám.
– És az udvari ceremóniamester hatalmas lakomát és mulatságot szervez –
mondja. – És mindenkitől ajándékokat kapsz.
Felragyogok. – Ez csodásan hangzik – mondom elégedetten.
– Te vagy a legédesebb rózsaszál – mondja. – Tövis nélküli rózsa. Gyere az
ágyba, Katalin.
– Jó. – Nem szabad Thomasra gondolnom, miközben az ágyon fekvő dagadt alak
felé közeledem. Széles, boldog mosoly ül az arcomon, és behunyom a szemem,
hogy ne kelljen látnom. A szagát, az érintését el kell viselnem, de egy pillanatig sem
gondolok rá, amíg teszem, amit tennem kell, aztán csak fekszem mellette, és
várom, hogy elégedett szuszogása fújtató horkolásra váltson, jelezvén, hogy
elaludt.
Jane Boleyn
AMPTHILL, 1541. OKTÓBER
Katalin
HAMPTON COURT, 1541. NOVEMBER
Jane Boleyn
HAMPTON COURT, 1541. NOVEMBER
A lány úgy megrémült az érsektől, hogy félig eszét vesztette, és most nem
tudja, hazudjon vagy bevalljon mindent. Most a herceg őkegyelmessége is átjött
Cranmerrel, és míg az udvarhölgyek azzal küszködnek, hogy a zokogó királynét
elráncigálják az ágyától, megáll mellettem. – Be fogja vallani Culpeppert? – suttogja
olyan halkan, hogy egész közel kell hajolnom hozzá.
– Ha Cranmer megdolgozza, bármit bevall előbb – utóbb – figyelmeztetem
súgva. – Nem tudom elhallgattatni. Az érsek hol reménnyel kecsegteti, hol a
kárhozattál fenyegeti.
Katalin csak egy buta kislány, és az érsek szemmel láthatólag eltökélte, hogy
összeroppantja. Ha tovább fenyegeti, az őrületbe fogja kergetni.
Kurtán fölnevet, szinte nyögésnek hangzik. – Az őrület a legjobb, ami történhet
vele, csak az menthetné meg – mondja. – Te jóságos Isten. Két unokahúgom ült
Anglia trónján, és mindkettő a vérpadon végzi!
– Mi menthetné meg?
– Ha őrült, akkor nem végezhetik ki – mondja egykedvűen. – Őrülteket nem
állítanak bíróság elé. Ha megőrülne, kolostorba záratnák. Te jóságos Isten, ő
sikoltozik így?
Howard Kitti hátborzongató segélykiáltásai visszhangoznak a teremben;
kegyelemért esedezik, miközben az udvarhölgyek megpróbálják az érsek színe elé
vonszolni.
– Mit fog tenni? – tudakolom. – Ez nem mehet így tovább.
– Én igyekszem kimaradni ebből – mondja zordonan. – Reméltem, hogy ma
eszénél lesz, amikor meglátogatom. Azt akartam tanácsolni neki, hogy ismerje be
Derehamet, de tagadja le Culpeppert, akkor csak annyi történt, hogy egy korábbi
házassági előszerződés dacára ment hozzá a királyhoz, mint Klevei Anna. Talán
megúszhatta volna. Talán vissza is fogadta volna a király. De ha így folytatja,
elpusztítja magát, még a hóhér sem kell hozzá.
– Kimarad belőle? – kérdem értetlenül. – És mi lesz énvelem?
Az arca merev, mint a kőszikla. – Mi lenne?
– Hozzámegyek a francia grófhoz – hadarom. – Akármilyen a szerződés, nekem
megfelel. Néhány évet eltöltök vele Franciaországban, ahol neki tetszik. Eltűnök
szem elől, amíg a király ki nem heverte ezt az ügyet. Nem vonulhatok megint
száműzetésbe, nem mehetek vissza Blicklingbe, nem bírom ki. Nem tudom megint
végigcsinálni, képtelen vagyok rá. Hozzámegyek a francia grófhoz, az sem baj, ha
nem jár vele nagy vagyon. Az sem baj, ha öreg és csúnya vagy akár nyomorék.
Hozzámegyek a francia grófhoz.
A herceg egyszerre öblös nevetésben tör ki, szinte felvonít, mint a fölheccelt
medve, egyenest az arcomba. Hátrahőkölök; de a vidámsága rémítően őszinte.
Hahotája túlharsogja a Katalint csitító udvarhölgyek kiáltozását, Katalin
szívszaggató és fülhasogató jajveszékelését, az érsek hangos imáját. – A francia
gróf! – rikkant fel. – A francia gróf! Elment az eszed? Neked is elment az eszed, mint
az unokahúgomnak?
– Tessék? – szólok hüledezve. – Min nevet? Halkabban, kegyelmes uram.
Halkabban. Nincs ebben semmi mulatságos.
– Semmi mulatságos? – Képtelen uralkodni magán. – Soha nem volt semmiféle
francia gróf Nem is lehetett volna. Nem is lesz soha, sem francia gróf, sem angol
vikomt, sem angol báró. Sem spanyol don, sem olasz herceg. Nem kellenél te
egyetlen férfinak sem a világon. Tényleg olyan ostoba vagy, hogy nem tudod?
– De azt mondta...
– Akármit mondtam volna, hogy nekem dolgozz, ahogy te is akármit mondanál,
ami a céljaidnak megfelel. De sosem gondoltam volna, hogy el is hitted. Hát nem
tudod, mit gondolnak rólad az emberek?
Érzem, hogy a lábam remegni kezd, éppen úgy, mint legutóbb, amikor tudtam,
hogy el kell árulnom őket. Amikor tudtam, hogy saját magam elől is el kell rejtenem
a hamisságomat. – Nem tudom – mondom. – Nem akarom tudni.
Kemény kézzel megragadja a vállamat, és a királyné egyik drága aranykeretű
tükre elé cibál. A tompa fényű ezüstről saját tágra nyílt szemeim néznek vissza rám,
és a herceg tekintete, mely olyan zord, mintha maga a Halál állna mellettem.
– Nézd – mondja. – Nézd meg magadat, és vedd észre, mi vagy: egy hazug,
kétszínű asszony. Nincs férfi a világon, aki feleségül venne. Európa minden
csücskében úgy ismernek, mint az asszonyt, aki a hóhér kezére juttatta a férjét és a
sógornőjét. Európa minden udvarában úgy ismernek, mint az asszonyt, akinek a
hitványsága arra kárhoztatta a férjét, hogy felakasszák – a herceg erősen megráz
– , aztán még a halála előtt, összevizelt nadrágjában levágják a kötélről – újra
megráz – , a farkától a torkáig felmetéljék a hasát, a saját szeme láttára tépjék ki a
beleit, a máját, a tüdejét, és elvérezzen, míg a máját, a szívét, a beleit, a tüdejét
elégetik előtte – újra megráz – , és végezetül felszabdalják, mint hentes a barmot:
levágják a fejét, a karját, a lábát.
– Nem tettek ilyet vele – suttogom, de az ajkam alig mozog a tükörben.
– Az nem a te érdemed – mondja. – Az emberek erre emlékeznek. A király,
George legádázabb ellensége megkímélte a tortúrától, melyre te ítélted. A király
lefejeztette, de te kibeleztetted volna. Te, a tanúk padján állva, amikor
megesküdtél, hogy ő és Anna szeretők voltak, hogy meghágta a saját húgát, hogy
szodomita, hogy a fél udvarral együtt fajtalankodott, és megesküdtél, hogy a király
életére tört, a halálba esküdted a vallomásoddal, olyan pusztulásra ítélve a férjedet,
amilyet egy kutyának sem szánna senki.
– Az ön terve volt. – Arcom a tükörben elzöldül a szörnyű igazság hallatán, sötét
szemem kimered az iszonyattól. – Az ön terve volt, nem az enyém. Ne engem
okoljon. Azt mondta, megmenti őket. Hogy kegyelmet kapnak ha rájuk vallunk, és
ők elismerik a bűnösségüket.
– Tudtad, hogy hazugság. – Megráz, mint terrier a patkányt. – Tudtad, te hazug.
Nem azért tanúskodtál, hogy őt megmentsd. Hanem azért, hogy megmaradjon a
címed és a vagyonod, az örökségednek hívtad, a Boleynek örökségének. Tudtad,
hogy ha a saját férjed ellen vallasz, akkor a király meghagyja a címedet és a
birtokaidat. Csak ennyi kellett neked. Csak ezzel törődtél. Vérpadra juttattad azt az
ifjút és szépséges húgát, hogy a saját szutykos bőrödet mentsed, és a saját hitvány
címedet megtarthassad. A halálba küldted őket, barbár halálba, mert szépek voltak,
vidámak és boldogok egymással, téged viszont kirekesztettek. A neved egyet jelent
a rosszindulattal, féltékenységgel és beteg vággyal. Azt hiszed, akad férfi, aki
megosztaná a címét veled? Azt hiszed, van, aki a férjed merne lenni? Ezek után?
– Meg akartam menteni őt. – Rávicsorgok kettőnkre a tükörben. – Azért
vádoltam meg, hogy beismerje a vétkét, és kegyelmet kapjon. Megmenthettem
volna.
– Gonoszabb gyilkos vagy a királynál is – mondja durván, és félrelök. Nekiesem a
falnak, és a faliszőnyegbe kapaszkodom, hogy el ne zuhanjak. – A saját sógornőd és
férjed ellen tanúskodtál, ott álltál Jane Seymour halálos ágyánál, tanúskodtál Klevei
Anna ellen, és a hóhér kezére juttattad volna, most pedig nyilvánvaló, hogy újabb
kuzinodat láthatod hamarosan a vérpadra lépni, és szemernyi kétségem sincs, hogy
ellene vallasz majd.
– Szerettem George-ot – mondom makacsul; ezt az egy vádat nem hagyhatom
szó nélkül. – Nem tagadhatja, hogy szerettem őt. Szerettem teljes szívemből.
– Akkor nem csak hazug vagy és hűtlen barát: rosszabb annál – mondja hidegen.
– A szereteted juttatta nyomorúságos sorsra a férfit, akit szerettél. Rosszabb hát a
te szereteted, mint mások gyűlölete. Sokan gyűlölték George Boleynt, de a te
szerető vallomásod vitte a sírba. Nem látod, mennyire elvetemült vagy?
– Ha mellettem állt volna, ha fontos lettem volna neki, megmentettem volna –
tör ki belőlem a fájdalom. – Ha úgy szeretett volna engem is, mint őt, ha részese
lehettem volna az életének, ha én is annyit számítottam volna neki, mint ő...
– Sosem állt volna melletted – mondja a herceg, s a hangjából méregként csorog
a megvetés. – Sosem szeretett volna. Az apád megvette neked jó sok pénzért, de
nincs az az ember és nincs az a vagyon, ami szeretetreméltóvá tehetne téged.
George megvetett, Anna és Mary kinevetett. Ezért vádoltad meg őket, az
önfeláldozásodból, a magasröptű önigazoló mesédből egy szó sem igaz.
Megvádoltad őket, mert ha nem lehetett a tiéd, inkább holtan akartad látni, mint a
húga oldalán.
– Anna közénk állt – lihegem.
– A kopói is közétek álltak. És a lovai. Jobban szerette a lovait, jobban szerette a
vadászsólymait nálad. És te szíved szerint mind megölted volna, az összes lovat,
kopót és sólymot, színtiszta féltékenységből. Aljas perszóna vagy te, Jane, és én
fölhasználtalak, mint egy mocskos rongyot. De most már végeztem azzal az ostoba
Katalinnal, és végeztem veled is. Adhatsz neki tanácsot, hogy megpróbáljon
kilábalni a bajból, ha tud. Vagy tanúskodhatsz ellene. Nem érdekel sem ő, sem te.
Tenyeremet a falra támasztom a hátam mögött, és előrelököm magam, hogy
közelről a szemébe nézhessek. – Nem tűröm, hogy így bánjon velem – acsargok. –
Nem vagyok mocskos rongy, a szövetségese vagyok. Ha ellenem fordul,
megkeserüli. Ismerem minden titkát. Eleget ahhoz, hogy vérpadra juttassam
Katalint, eleget ahhoz, hogy odakerüljön maga is. Tönkreteszem őt, tönkreteszem
mindkettőjüket. – Az arcom felforrósodik, zihálok a dühtől. – A hóhér elé juttatom őt
és minden Howardot. Még akkor is, ha ezúttal az életembe kerül!
Megint fölnevet, de most már halkabban, lecsendesedett a haragja. – Neki már
semmi esélye – mondja. – A király végzett vele. Én is végeztem vele. Meg tudom
menteni magamat, meg is teszem. Te viszont együtt buksz a szajhával. Kétszer
nem úszhatod meg.
– Mindent elmondok az érseknek Culpepperről – mondom fenyegetőn. –
Elmondom, hogy maga szorgalmazta ezt a viszonyt. Hogy a maga kedvéért hoztam
össze őket.
– Azt mondasz, amit akarsz – mondja könnyedén. – Nincs bizonyítékod. Egyetlen
ember volt, aki üzeneteket közvetített kettejük között, aki beengedte Culpeppert a
királynéhoz. Az pedig te vagy. Akárhogy próbálsz engem belekeverni, csak saját
magadat feketíted be. Az életeddel fizetsz érte, és elhiheted, hogy engem egy
fikarcnyit sem érdekel.
Egyszerre felsikoltok, sikoltva térdre esem, és átkulcsolom a bokáját. – Ne
mondja ezt! Én önt szolgálom, önt szolgálom évek óta, én vagyok a leghűségesebb
szolgája, és jóformán semmit sem kaptam érte. Vigyen el innen, és akkor meghal
Katalin és meghal Culpepper, de én biztonságban leszek ön mellett.
A herceg lassan lehajol, és lefejti a kezem a lábáról, mintha valami undok,
ragadós gaz lennék, mely a bokája köré tekeredett. – Nem, nem – mondja
szórakozottan, mintha már másutt járna az esze. – Nem. Katalint már nem menti
meg semmi, és én a kisujjamat sem mozdítom, hogy téged megmentselek. A világ
jobb hely lesz nélküled, Jane Boleyn. Nem fogsz hiányozni senkinek.
– Az öné vagyok. – Felnézek rá, de már nem merek hozzáérni, hát otthagy,
megkocogtatja a külvilágba vezető ajtót, melynek túloldalán az őrszemek egykor a
belépőket tartották vissza, s most minket tartanak benn. – Az öné vagyok! –
kiabálom. – Testestől – lelkestől. Szeretem!
– Nekem nem kellesz – szögezi le. – Nem kellesz senkinek. És az utolsó férfi, akit
állítólag szerettél, a te vallomásod miatt halt meg. Ocsmány jószág vagy te, Jane
Boleyn, a hóhér felőlem bevégezheti, amit a sátán elkezdett. – Keze már az ajtón,
de ekkor hirtelen eszébe ötlik valami. – Felteszem, téged is a Tower udvarán
fejeznek le, ahol Anna meghalt – mondja. – Ez aztán az irónia. Fogadni mernék,
hogy ő és a bátyja kacagva várnak rád a pokolban.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1541. NOVEMBER
Átvitték Howard Kittit a syoni apátságba, s most fogva tartják, alig néhány
udvarhölgy társaságában. Letartóztattak két fiatalembert a nagyanyja házából, és
addig fogják kínozni őket, amíg be nem vallanak mindent, amiről tudnak, aztán
addig kínozzák őket, amíg be nem vallanak mindent, amit hallani akarnak tőlük.
Bizalmas barátnőit is a Tower – be viszik kihallgatásra. Őfelsége, a király visszatért
oatlandsi elvonultságából, újból a Hampton Courtban van. Azt mondják, nagyon
hallgatag, nagyon letört, de nem haragos. Szerencse, hogy nem haragos. Ha nem
tör ki rajta a szokásos bosszúszomjas dühroham, akkor talán elmerül az
önsajnálatban, és egyszerűen száműzi Katalint. Érvényteleníti a házasságát a
királyné förtelmes viselkedésére hivatkozva – pontosan ezeket a szavakat használta
a parlament előtt.
Adja Isten, hogy a parlament egyetértsen vele, úgy határozzon, hogy Katalin
nem alkalmas személy királynénak, és akkor az a szegény gyerek kiszabadul, és a
barátai hazamehetnek.
Elmehetne Franciaországba, a királyi udvarban nagy örömet szerezne a
jelenléte, kedvüket lelnék e hiú és csinos kislányban. Vagy talán rá lehetne venni,
hogy maradjon Angliában, ahogyan én, a király testvéreként. Akár el is jöhetne
hozzám, lakhatna velem, és barátok lennénk, mint régen, amikor én voltam a
királyné, akit nem kívánt a király, és ő az udvarhölgy, akit igen. Ezer és ezer helyre
küldhetnek, ahol nem lenne terhére a királynak, és ahol megnevettetné az
embereket oktondiságával, ahol értelmes nő válna belőle. Abban bizonyára
mindenki egyetért, hogy nem végezhetik ki. Egyszerűen túl fiatal ahhoz. O nem egy
számító, fortélyos Boleyn Anna, aki hat éven át szövögette hálóját a király köré, és
végül a saját becsvágya taszította le a trónról. Kitti csak egy kislány, és még a
kiscicája is agyafúrtabb nála. Egy ilyen gyermeket a legszigorúbb bíra sem küldene
a vérpadra. Istennek hála, a király szomorú, nem pedig dühös. Adja Isten, hogy a
parlament a házasság felbontását javasolja neki, és Cranmer érsek is megelégedjen
annyival, hogy gyerekkori szerelmi kalandjai okán kegyvesztett lesz a királyné, és
ne járjon utána a házasság alatti ballépéseinek.
Nem tudom, mi folyik mostanság az udvarnál, de láttam Kittit a karácsonyi
ünnepségek idején, és úgy tűnt nekem akkor, hogy készen áll egy szerelmi
viszonyra, és alig várja. És hogyan is állhatott volna ellen a kísértésnek? Hiszen arra
volt ítélve, hogy egy nála jóval idősebb, beteges, impotens, sőt talán őrült férfi
oldalán érjen felnőtt nővé. Ilyen körülmények között még egy értelmes
fiatalasszony is a köré sereglő fiatalemberek valamelyikével vigasztalódna. Katalin
meg amúgy is férfibolond.
Dr. Harst érkezik hozzám lóháton Londonból, és amint belép, kiküldi az
udvarhölgyeimet, hogy négyszemközt beszélhessünk. Ebből máris tudom, hogy
gyászos híreket hozott az udvartól.
– Mi van a királynéval? – kérdem azonnal, amikor kettesben maradunk, és a
kandalló mellett összedugjuk a fejünket, mint az összeesküvők.
– Még mindig vallatják – mondja. – Ha van még bármi rejtegetnivalója, előbb –
utóbb kiszedik belőle. Gondosan őrzik Syonban, senki nem látogathatja. Még a
kertbe sem mehet ki sétálni. Négy udvarhölgye raboskodik vele együtt, de ha
tehetnék, otthagynák. A legjobb barátait letartóztatták és a Towerben vallatják. Azt
mondják, a királyné folyton csak sír, és bocsánatért esedezik. A bánattól nem tud
sem enni, sem aludni. Azt mondják, halálra koplalja magát.
– Isten óvja szegény kis Kittit – mondom. – Isten óvja. De gondolom, elég
bizonyítékuk van már ahhoz, hogy érvénytelenítsék a házasságot. A király
megteheti, hogy elválik tőle és elereszti.
– Nem, most már súlyosabb vádakra keresnek bizonyítékot – feleli kurtán.
Mindketten hallgatunk. Nagyon jól tudjuk, mit jelent ez, és okkal tartunk tőle,
hogy lesz mit találni.
– A látogatásom oka ennél is komolyabb – mondja.
– Uramisten, mi lehet még komolyabb?
– Azt hallottam, hogy a király az önnel kötött házasság visszaállítását
fontolgatja.
Egy pillanatig meg sem tudok szólalni az elképedéstől, aztán megmarkolom
székem faragott karfáját, és elfehéredő ujjaimat bámulom. – Ugye csak tréfál?
– Nem tréfa. Ferenc francia király nagyon szorgalmazza a házasságot, az ön
fivérét és a királyt meg akarja nyerni szövetségesnek a Spanyolország elleni
háborúhoz.
– A király újból szövetkezni akar az öcsémmel?
– Spanyolország ellen.
– Azt nélkülem is megtehetik! Nélkülem is szövetséget köthetnek!
– A francia király és az ön fivére azt akarják, hogy ön visszakapja régi pozícióját,
a király pedig meg akar szabadulni Katalin emlékétől. Minden olyan lenne, mint
régen.
Mintha Katalin sosem lett volna. Mintha ön csak most érkezett volna Angliába,
és minden az eredeti terv szerint folyna tovább.
– Még Henrik angol király sem pörgetheti vissza az időt! – kiáltom, fölpattanok a
székből, és nagy léptekkel mérem a szobát. – Nem egyezem bele. Nem merem
megtenni. Egy éven belül megölne. Henrik egy feleséggyilkos. Ha asszonyt vesz
magához, azt elpusztítja. Már szokásává vált. Ez az életembe kerülne!
– Ha tisztességes feltételeket ígérne...
– Dr. Harst, egyszer már megmenekültem tőle, én vagyok az egyetlen felesége,
aki túlélte a vele kötött házasságot! Nem megyek vissza az oroszlán barlangjába.
– Tudomásomra hozták, hogy megfelelő biztosítékokat kínálna...
– Henrik angol királyról van szó! – csattanok fel. – Ez az ember három feleségét
veszejtette már el, és épp most építi a vérpadot a negyediknek! Nála nincsenek
biztosítékok. O egy gyilkos. Ha Henrik ágyába fektet, azzal aláírja a halálos
ítéletemet.
– El fog válni Katalin királynétól, ebben biztos vagyok. A parlament elé
terjesztette a javaslatot. Tudják róla, hogy nem volt szűz, amikor hozzáment a
királyhoz. Botrányos viselkedéséről Európa minden udvarában beszámolnak a
nagykövetek. Nyilvánosan szajhának bélyegzik. A király egyszerűen félreállítja. Nem
fogja megöletni.
– Miért olyan biztos ebben?
– Mert nincs rá oka, hogy megölesse – válaszolja gyengéden. – Ön túlságosan
felizgatta magát, nem gondolkodik tisztán. Katalin félrevezette a királyt a házasság
előtt, ez bűn, nem lett volna szabad. A király nyilvánosságra hozta a tényeket. De
mivel nem volt érvényes a házasság, Katalin nem szarvazhatta fel, a királynak
semmi oka rá, hogy ne engedje szabadon.
– Akkor miért folytatják a vizsgálatot ellene? – kérdezem. – Ha egyszer elég
bizonyítékot találtak, hogy szajhának nevezzék, eleget tudnak ahhoz, hogy
megszégyenít – sék, és elválhasson tőle a király? Akkor miért kell még több
bizonyíték?
– Hogy megbüntethesse a csábítóit – feleli.
Összetalálkozik a tekintetünk, egyikünk sem tudja, miben merjen hinni.
– Félek tőle – mondom gyászosan.
– Nem csoda, valóban félelmetes uralkodó. De elvált öntől, és megtartotta a
szavát. Nagyvonalú egyezséget kötött önnel, és gondoskodott róla, hogy ön
békében és jólétben éljen itt. Lehet, hogy elválik Katalintól, és vele is megegyezik,
talán most már ez a módszere. Utána pedig lehet, hogy újból el akarja venni önt.
– Nem tudom megtenni – mondom halkan. – Higgye el, Dr. Harst, még ha önnek
van is igaza, és megbocsátó, sőt nagylelkű lesz Katalinnal, akkor sem mernék
hozzámenni. Nem tudnám elviselni, hogy újból a felesége legyek. Máig minden
reggel térden állva mondok köszönetet Istennek, hogy legutóbb olyan szerencsés
voltam. Ha fölvetik a kérdést a tanácsnokok vagy az öcsém vagy a francia
nagykövet, mondja meg nekik, hogy belenyugodtam a helyzetembe, elfogadtam,
hogy másnak ígérkeztem el, ahogy a király maga mondta. Ahogy ő gondolta: foglalt
vagyok, nem mehetek férjhez. Győzze meg őket, hogy ez lehetetlen. Esküszöm,
hogy nem vagyok rá képes. Nem teszem újból a tőkére a fejem, nem várom
engedelmesen, hogy lesújtson a bárd.
Katalin
A SYONI APÁTSÁG, 1541. NOVEMBER
Lássuk csak, mi mindenem van? Meg kell mondanom, elég rosszul állok. Van hat
aranyszegélyes francia fejdíszem. Hat pár ruhaujjain, hat dísztelen tunikám, hat
ruhám, mélykék, fekete, sötétzöld és szürke színben. Nincsenek ékszereim,
nincsenek játékaim.
A kiscicám sincs itt. Mindent, amit a királytól kaptam, elvitt tőlem Sir Thomas
Seymour – egy Seymour! Hogy épp egy Seymour dézsmálja a Howard – vagyont!
Ezt a szégyent! – , és visszaadta a királynak. Ezek szerint semmi nem volt igazán az
enyém, amit korábban összeszámláltam. Csak kölcsönbe kaptam, nem ajándékba.
Három szobám van, elég silány falikárpittal. Az egyikben a szolgáim laknak, a
másik kettőben én és a féltestvérem, Isabel, Lady Baynton meg két másik
udvarhölgy. Annyira neheztelnek, amiért ilyen helyzetbe hoztam őket a
komiszságommal, hogy egyikük sem áll szóba velem, csak Isabel, ő is csak azért,
mert az a dolga, hogy bűnbánatra serkentsen. Mit mondjak, elég siralmas társaság
ilyen szűk helyen. A gyóntatom csak arra vár, hogy hívjam, ha olyan őrült lennék,
hogy önként a hurokba dugom a fejem, és bevallom neki azt, amit mindenki más
előtt letagadtam; Isabel meg naponta kétszer megdorgál, mint valami cselédlányt.
Van néhány imakönyvem meg a Biblia. Van némi varrnivalóm, ingek a
szegényeknek; de hogy mi szükségük ennyi ingre?! Nincsenek apródjaim,
udvaroncaim, udvari bolondom, zenészeim, énekeseim. Még a kiskutyáimat is
elvették tőlem, és tudom, hogy nagyon fognak sírni utánam.
Egyetlen barátom sem maradt. A nagybátyám felszívódott, mint a reggeli
harmat, és azt hallottam, hogy a Towerben van az udvartartásom zöme, Lady
Rochford meg Francis Dereham, Katherine Tylney és Joan Bulmer, Margaret Morton
és Ágnes Restwold, és rólam vallatják őket.
De ami ennél is rosszabb, ma tudtam meg, hogy Thomas Culpeppert is a
Towerbe vitték. Szegény, délceg Thomas! Borzasztó már azt is elképzelni, hogy
őrizetbe veszi valami ronda katona; de ha arra gondolok, hogy kivallatják az én
Thomasomat, akkor összecsuklik a térdem, és zokogva szorítom arcomat a durva
ágytakaróra. Bárcsak megszöktünk volna, amikor egymásba szerettünk! Bárcsak
értem jött volna, még mielőtt az udvarhoz kerültem, amikor még fiatal lány voltam
Lambethben. Bárcsak rögtön megmondtam volna neki, hogy az övé vagyok, csakis
az övé, mielőtt minden elromlott volna.
– Hívjam a gyóntatóját? – kérdi Lady Baynton hidegen, amikor rajtakap, hogy
sírok. Világos, hogy erre utasították, alig várják, hogy összeroppanjak és elmondjak
mindent.
– Nem – mondom gyorsan. – Nincs mit meggyónnom. Az a legrémesebb, hogy
ezek itt Lady Margaret Douglas szobái, itt raboskodott magányosan, csak mert
szerelmes lett. Milyen furcsa! Itt sétált ő is fel – alá, mint most én, egyik szobából a
másikba, bebörtönözve egy férfi miatt, és nem tudhatta, mi lesz a vád, sem azt,
hogy mi lesz az ítélet, sem azt, hogy mikor sújt le a mennykő. Egy éven és egy
hónapon át éldegélt itt egymagában, kegyvesztettként, remélve, hogy megbocsát
neki a király, azon tépelődve, mi lesz vele. Alig néhány napja vitték el innen, hogy
elfoglalhassam a helyét – nem bírom felfogni! – , elvitték Kenninghallba, ahol
megint csak fogoly lesz, amíg meg nem bocsát neki a király, ha megbocsát valaha.
Sokat gondolok rá; alig idősebb nálam, bezárták és magára hagyták, mint
engem, bebörtönözték, mert szeretett valakit, aki viszontszerette, és most már azt
kívánom, bár térden állva könyörögtem volna a királynak, hogy legyen nagylelkű
hozzá. De hát honnan tudhattam volna, hogy egyszer én is ebben a helyzetben
leszek? Ugyanezekben a szobákban? Hogy azzal gyanúsítanak, hogy szerelmes
fiatal nő vagyok, mint ő? Bárcsak megmondtam volna a királynak, hogy hiszen fiatal
még szegény, és ha butaságot tett is, inkább gyámolítani kellene, nem pedig
letartóztatni és megbüntetni. De én nem keltem a védelmére, ahogy nem védtem
meg szegény Margaret Pole-t, sem azokat a szerencsétleneket Smithfieldben. Nem
szólaltam föl az északi felkelők érdekében, és nem mozdítottam a kisujjamat sem
Thomas Cromwellért, hagytam, hogy kivégezzék az esküvőm napján, és egy percig
sem éreztem szánalmat iránta. Nem fogtam pártját Mária hercegnőnek, a király
lányának, sőt még árulkodtam is rá. Még úrnőmért, Anna királynéért sem szólaltam
fel, akit szerettem. Hűséget és barátságot fogadtam neki, de amikor elém toltak
egy papírt, ami ellene szólt, én aláírtam anélkül, hogy akár elolvastam volna. És
most nincs senki, aki térdre esne értem a király előtt, és kegyelemért esedezne.
Persze igazából nem is tudom, mi történik. Ha Francis Derehammel együtt
Henry Manoxot is letartóztatták, ő elmond nekik mindent, amit hallani akarnak.
Rossz viszonyban váltunk el egymástól, és nem szíveli Francist. Elárulja, hogy kis
híján szeretők lettünk, és azt is, hogy faképnél hagytam, és Francis Derehamet
választottam helyette. Tönkreteszi a jó híremet, és a nagyanyám nagyon dühös
lesz.
Gondolom, a lambethi lányokat is alaposan kikérdezik rólam. Ágnes Restwold és
Joan Bulmer a szíve mélyén cseppet sem rajong értem. Amíg nagy kegyekre
számítottak tőlem az udvarnál, addig körbehízelegtek, de aligha fognak megvédeni
vagy hazudni az érdekemben. És ha felkutatnak még fél tucat régi lányt az Isten
háta mögött, azok bármit hajlandók lesznek elmondani egy londoni utazás
kedvéért. Ha Francisről érdeklődnek Joan Bulmer-nél, ő mindent elmond nekik,
semmi kétség. Az összes lány hallhatta a Norfolk House-ban, hogy Francis a
feleségének hívott, és én hallgattam erre a megszólításra. Tudják, hogy úgy háltunk
együtt, mintha házasok lennénk, és az igazat megvallva én nem tudtam biztosan,
hogy azok vagyunk – e. Sosem gondolkoztam el rajta igazán. Katherine Tylney
készségesen elmesél mindent Lambethről; csak nehogy Lincolnról, Pontefractról
vagy Hullról is kérdezgessék. Ha elsorolja, hány éjjelen tűntem el a szobámból,
akkor egykettőre eljutnak Thomashoz. Ó, Istenem, ha soha nem találkoztunk volna!
Most biztonságban lenne ő is, én is.
Ha beszélnek Margaret Mortonnal, elmeséli nekik, hogy szóváltás volt kettőnk
között, amikor megpróbált benyitni a hálószobámba, de zárva találta az ajtót.
Thomas, a drága Thomas feküdt az ágyamban, és az ajtóhoz száguldottam, hogy a
fejemet kidugva ráordítsak Margaretre, mutasson több tiszteletet. Az arcomba
nevetett, tudta, hogy van valaki velem. O, Istenem, ha kevesebbet veszekedtem
volna velük! Ha ajándékokkal, ruhákkal édesgettem volna őket magamhoz, akkor
talán most hazudnának az érdekemben.
És ha jobban belegondolok, Margaret egyszer kint volt a fogadószobámban,
amikor Thomas a belső szobában volt velem, még a Hampton Courtban. Az egész
délutánt együtt töltöttük a kandalló mellett, egymást csókolva és simogatva, és
kacagtunk az udvaroncokon, akik alig néhány lépésre voltak tőlünk, az ajtó
túloldalán. A merészségünket izgalmasnak találtam akkor; most viszont vörösre és
duzzadtra csipkedem a tenyerem, ha arra gondolok, micsoda idióta voltam. De még
most sem bánom. Ha meg kell halnom azért a délutánért, akkor sem bánom meg
soha, hogy az ajkamon éreztem az ajkát, a bőrömön az érintését. Hálás vagyok,
hogy megadatott az a kis idő. Nem sajnálom, hogy megtörtént.
Mindjárt behoznak még egy tálca ennivalót. Hozzá sem fogok nyúlni. Nem tudok
enni, nem tudok aludni, nem tudok mást, csak téblábolni ebben a két szobában, és
arra gondolni, hogy Lady Margaret Douglas is ugyanígy járkált itt, és a szeretett
férfira gondolt. De az ő titkait nem teregette ki minden barátja. Nem próbálta ellene
fordítani a királyt a Howardok összes ellensége. O a legszerencsétlenebb nő, akit
ismerek, hozzám képest mégis szerencsés.
Tudom, hogy Lady Rochford kitart mellettem, ebben biztos vagyok. O tudja, mit
jelent nekem Thomas, és mit jelentek én őneki. Nem fogja elveszteni a fejét, volt
máskor is veszélyben, tudja, hogyan válaszoljon a kérdésekre. Idősebb asszony,
sokat tapasztalt. Mikor elbúcsúztunk, azt mondta nekem: – Tagadjon le mindent! – ,
és meg is fogadom a tanácsát. O tudja, mi a teendő. Tudom, hogy vigyáz magára,
és rám is.
O mindenről tud, persze, ez a baj. Tudja, mikor szerettem bele Thomasba, ő
intézte titkos találkáinkat, ő hozta – vitte a leveleket, ő módolta ki, hogy együtt
lehessünk. O rejtette el Thomast a függöny mögött, és egyszer Yorkban a lépcsőház
homályában. Idegen házakban, kacskaringós folyosókon át csempészte be őt
hozzám. Pontefractban Thomasnak külön szobája volt, vadászat után oda mentünk
egyik délután. Lady Rochford mondta meg, hol találkozhatunk, és egyik éjjel,
amikor maga a király próbált bejönni a külső ajtón, mert velem akart hálni, a lady
megőrizte a hidegvérét és kikiabált, hogy beteg vagyok, aludni tértem, és most
nem jöhet be. Bizony! Elküldte az ajtótól az angol királyt, és a hangja még csak nem
is remegett! Annyira bátor, nem fog sírva fakadni és bevallani mindent.
Szerintem még a kínpadon is csak nézne rájuk mereven, és hallgatna. Nem félek
attól, hogy elárul. Bízom benne, hogy hallgatni fog, akármit kérdeznek. Tudom,
hogy bízhatom a titoktartásában.
Csakhogy... csakhogy nem tudom kiverni a fejemből, hogy a férjét sem tudta
megvédeni a vádakkal szemben. Nem szívesen beszél róla, és ez is
elgondolkodtató. Mindig azt hittem, hogy csak azért, mert annyira letörte a férje
halála, de mi van, ha többről van szó? Catherine Carey biztos volt benne, hogy Lady
Rochford nem védeni, hanem befeketíteni akarta őket a vallomásával. Hogy
lehetséges ez? És a lady maga mondta, hogy csak az örökségét mentette meg, de
őket nem. Ha ők mindketten meghaltak, de ő megúszta sértetlenül, akkor kellett
lennie valami megállapodásnak közte és a király között. És ha elárult már egy
királynét – ráadásul a saját sógornőjét –, és cserbenhagyta a saját férjét, miért
mentene meg engem?
A, tudom, hogy azért törnek rám ezek a félelmes gondolatok, mert olyan nehéz
helyzetben vagyok. Szegény Margaret Douglas is biztos félőrült volt a folytonos
járkálástól és a bizonytalanságtól. Borzasztó lehetett egy évet tölteni ezekben a
szobákban, és nem tudni, szabadon engedik – e valaha. Én nem bírom a várakozást,
és vele ellentétben legalább azt az egyet biztosan tudom, hogy engem hamarosan
kiengednek. Biztos vagyok benne, hogy minden
jóra fordul, de azért sok minden aggaszt, sőt tulajdonképpen minden aggaszt.
Többek között az, hogy Boleyn Annát kivégezték, a bátyját kivégezték, Jane mégis
szabadon elsétálhatott. És hogy lehet az, hogy soha senki nem tette ezt szóvá? És
hogy lehet az, hogy megtarthatta a férje örökségét, de a vallomása nem mentette
meg a férjét?
Ezt sürgősen abba kell hagynom, mert kezdem azt gondolni, hogy tanúskodni
fog az ügyemben, és engem is oda juttat, ahová Boleyn Annát, pedig ez
nevetséges, mert Lady Anna házasságtörést, boszorkányságot és felségárulást
követett el. Én meg nem csináltam semmit, csak egy kicsit túl messzire mentem
Henry Manoxszal és Francis Derehammel lánykoromban. És amit azóta tettem, arról
nem tud senki, és úgyis letagadnám.
Uramisten, ha kikérdezik Thomast, tudom, hogy megvéd, de ha kínpadra
vonják...
Erre gondolnom sem szabad. Ha elképzelem Thomast a kínpadon, üvölteni
tudnék, mint a fölheccelt medve, ha lerántják a kutyák. Hogy Thomas szenvedjen!
Felüvöltsön, ahogy én most! Nem, nem gondolok rá. Nem történhet meg. O a király
szeretett kisfia, így emlegeti, szeretett kisfiának. A király sosem bántaná Thomast,
és sosem bántana engem. Nincs oka Thomasra gyanakodni. És egyébként is úgy
vélem, ha tudná, hogy Thomas és én szeretjük egymást, megértené. Ha az ember
szeret valakit, megérti ezt az érzést. Talán még nevetne is rajta, és azt mondaná,
ha vége a mi házasságunknak hozzámehetek Thomashoz. Lehet, hogy áldását adná
ránk. Sokszor megbocsát az embereknek, főleg a kegyeltjeinek. Hiszen nem vagyok
én olyan, mint Margaret Douglas, aki az engedélye nélkül ment férjhez. Én nem
dacoltam az akaratával, sosem tennék ilyet.
Istenem, Margaret biztos azt hitte, itt fog meghalni. Én alig néhány napja vagyok
itt, de máris arra gondolok, hogy a kőfalba kellene vésnem a nevemet. Az ablakok a
hosszan elnyúló parkra néznek, látom a napfényt a fakó gyepen. Valaha apátság
volt ez a ház, az itteni apácák híresek voltak rendjük szigorúságáról és szépséges
énekükről. Legalábbis így mesélte Lady Baynton. De a király elűzte az apácákat, és
elkobozta az apátságot, úgyhogy most úgy érzem, mintha templomban kellene
laknom, és az apácák szomorúsága valósággal átjárja a házat. Nem nekem való
hely egyáltalán. Mégiscsak én vagyok az angol királyné, vagy ha nem királyné,
akkor Howard Katalin, az ország egyik legelőkelőbb családjából. Elvégre Howardnak
lenni annyi, mint a csúcson lenni.
Lássuk csak, valamivel fel kell vidítanom magam. Tehát mi mindenem van? De
ettől nemigen lesz jobb kedvem. Sőt biztosan nem.
Hat ruhám van, nem valami sok, és csupa unalmas, öreges színben. Két szobám
van és egypár saját szolgám. Ha a helyzet derűs oldalát nézem, mégiscsak jobban
állok, mint amikor a lambethi Howard Kitti voltam. Van valakim, aki szeret, és akit
én is szeretek tiszta szívemből, és akihez valószínűleg feleségül mehetek, amikor
kiengednek. Van egy hűséges barátnőm, Lady Rochford, aki kiáll mellettem, Tom
pedig az életét is feláldozná értem, úgyhogy annyit kell csak tennem, amikor
megint eljön az érsek, hogy Francis Derehamet és Henry Manoxot továbbra is
beismerem, de egy szót sem szólok Thomas Culpepperről. Képes vagyok rá. Erre
még én is képes vagyok. És akkor minden jóra fordul, és amikor legközelebb
összeszámlálom, mim van, sok szép dolog lesz megint a listán. Semmi kétség.
Semmi kétségem felőle.
De miközben ezzel nyugtatom magam, ömlenek a köny – nyek a szememből, és
csak zokogok és zokogok. Nem bírom abbahagyni a sírást, pedig tudom, hogy
igazán biztató a helyzetem. Minden rendben lesz, tényleg, nekem mindig
szerencsém van; mégsem bírom abbahagyni a sírást.
Jane Boleyn
A LONDONI TOWER, 1541. NOVEMBER
Annyira rettegek, azt hiszem, csakugyan meg fogok őrülni. Folyvást Katalinról és
az idióta Derehamről kérdeznek, és először azt hittem, letagadhatom az egészet.
Nem voltam Lambethben, amikor viszonyuk volt, és azóta biztosan nem történt
köztük semmi. Tiszta lelkiismerettel elmondhatom, amit tudok. De amikor a
hatalmas fakapu döngve bevágódott mögöttem, és rám vetült a Tower dermesztő
árnyéka, olyan rettenetet éreztem, mint soha életemben.
A régi májusi nap óta kísértő árnyak most magukkal ragadnak. Ott járok, ahol ők
jártak, ugyanazok a rideg falak magasodnak fölém, ugyanazt az iszonyatot érzem,
ugyanaz a végzet ér utol.
Istenem, így érezhetett George is, az én drága George-om. O is hallotta a kapu
döngését, ő is látta a Tower fenyegetőn égnek meredő kőtömbjét, ő is tudta, hogy
barátai és ellenségei odabent vannak a falak között, és hazugságot hazugságra
halmoznak, hogy mentsék a saját bőrüket és elveszejtsék őt. És most én is ott járok,
ahol ő járt akkor, már tudom, mit érzett, és ismerem a félelmet, amit átélt.
Ha Cranmer meg a többi vallatóbiztos beéri Katalin gyerekkorának, az udvar
előtti múltjának vizsgálatával, már az is elég ahhoz, hogy tönkretegyék; mi mást
akarhatnának még? Ha Manox és Dereham ügyénél maradnak, rám nincs is
szükségük. Nem ismertem még Katalint akkoriban. Az egésznek semmi köze
hozzám. Tehát nincs mitől félnem. De ha így van, miért vagyok itt egyáltalán?
Kőburkolatú, nyirkos falú apró helyiségben vagyok. A kőfalat fekélyként borítják
a régi foglyok vésett névbetűi. Nem akarom látni a G.B.-t, George Boleynt; azt
hiszem, beleőrülnék, ha rábukkannék. Inkább leülök az ablak mellé, és kinézek az
udvarra. Nem kutatom át a falat a neve után, nem futtatom végig ujjaimat a hideg
kövön, ahol bevéste. Csak ülök itt csendben, és kinézek az ablakon.
Nem, ez nem lesz jó. Az ablak a füves udvarra néz, a cellámból éppen arra a
helyre nyílik a kilátás, ahol Annát lefejezték a vallomásom alapján. Nem nézhetek
oda, nem nézhetem a fű ragyogó zöldjét. Milyen friss színű! Ősszel nem szokott
ilyen lenni! Ha a füvet nézem, biztosan megőrülök, így érezhetett Anna is, míg
várakozott, és tudhatta, hogy elég titkát ismerem ahhoz, hogy vérpadra juttassam.
És sejthette, hogy ezt az utat választom.
Tudta, hogy addig gyötört és ingerelt és gúnyolt, amíg eszemet vesztettem a
féltékenységtől, és nyilván azon tépelődött, átadom – e magam pokoli dühömnek,
kívánom – e a halálát. Aztán megtudta. Megtudta, hogy ellenük tanúskodtam, hogy
a tanúk padján állva csengő hangon kimondtam a végzetes szavakat, minden
lelkiismeret – furdalás nélkül. Hát most utolért a lelkifurdalás. Istenem, de
mennyire.
Úgy érzem, már évek óta rejtegettem magam elől az igazságot, de a norfolki
herceg kíméletlen szavai kellettek ahhoz, hogy tisztán lássam, és ezek a hideg falak
tették számomra valóságossá. Féltékeny voltam Annára, féltékeny George iránti
szeretetére, féltékeny George testvéri odaadására, és nem azt vallottam, amit
igaznak tudtam, hanem amivel a legtöbbet árthattam nekik. Isten bocsássa meg.
George gyengéd törődését és kedvességét a húga iránt mocskos és sötét bűnnel
magyaráztam, mert nem tudtam elviselni, hogy nem velem volt gyengéd, odaadó
és kedves. Elpusztítottam, hogy megbüntessem a közönyösségéért.
Ám akár egy régi tragédiában, ahol haragosak az istenek, még most is közöny
vesz körül. Magányosabb vagyok mint valaha. Elkövettem a legnagyobb bűnt, amit
asszony a férje ellen elkövethet, mégsem nyertem megnyugvást általa.
A herceg visszavonult vidéki birtokára, sem Katalin, sem én nem látjuk többet.
Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, egyetlen gondja a saját nyomorult biztonsága
és becses vagyonának az őrzése. Meg aztán a királynak szüksége is van egy
Howardra, aki harcba száll érte, megküzd a nevében, és leszámol az ellenségeivel.
Meglehet, hogy gyűlöli az újabb házasságtörő asszony miatt, de nem követi el azt a
hibát, hogy a feleségével együtt legjobb katonáját is eltaszítja. Viszont lehetséges,
hogy Katalin mostohanagyanyja, a hercegné az életével fizet. Ha bebizonyosodik,
hogy tudott Katalin feslett múltjáról, akkor felségárulással fogják vádolni, mert nem
figyelmeztette a királyt. Ahogy őt ismerem, máris cafatokká tépi a régi iratokat,
titoktartásra esketi meg a háznépét, elcsapja régi szolgáit és minden nyomot
eltakarít a szobáiból. Talán elég lesz ahhoz, hogy tisztára mossa magát.
De mi lesz énvelem?
Világos, hogy mit kell tennem. Thomas Culpepperről egy szót sem szólok Francis
Derehamről meg csak annyit tudok mondani, hogy a királyné szolgája volt a
hercegné kérésére, és semmi nem történt köztük az én jelenlétemben. Ha rájönnek
Thomas Culpepper titkára (és aligha kell sokáig vizsgálódniuk hogy mindent
megtudjanak róla), akkor minden kiderül. Ha minden kiderül, akkor megmondom
nekik hogy a királyné összefeküdt vele a Hampton Court-ban, amikor a király
megbetegedett, és hogy végig szeretők voltak a nyári országjárás alatt, amikor
Katalin terhesnek hitte magát, egészen addig a napig, mikor térden állva adtunk
hálát Istennek a király házasságáért. Megmondom, hogy az első naptól tudtam,
micsoda szajha, de kényszerített ő is, a herceg is, nem tehettem azt, amit
helyesnek tartottam.
Ezt fogom mondani. Akkor meghal Katalin, talán a herceg is, de én nem. Csak ez
számít.
A szobám kelet felé néz, és minden reggel ébren vagyok már, amikor hét órakor
felkel a nap. A Tower hosszú árnyékot vet az udvar élénkzöld gyepére, ahol Anna
meghalt; mintha sötét ujj mutatna vádlón a szobám felé. Ha Annára gondolok,
szépségére és bájára, ravaszságára és éles elméjére, úgy érzem, beleőrülök.
Ezekben a szobákban várakozott, ezeken a lépcsőkön ment le, arra a helyre ott az
udvaron (ha az ablakhoz mennék látnám a füvet, de soha nem megyek az
ablakhoz), a tőkére hajtotta a fejét és bátran halt meg, pontosan tudva, hogy
mindenki elárulta, aki korábban hasznot húzott a dicsőségéből. Tudta, hogy George
és barátai, legszűkebb környezetének tagjai, akik annyira szerették, előző nap
haltak meg, és tudta, hogy én tettem a végzetes vallomást, a nagybátyja mondta ki
a halálos ítéletet, és a király ujjongva fogadta. Nem bírok rágondolni. Vigyáznom
kell magamra, nem gondolhatok rá.
Édes Istenem, Anna tudta, hogy ellene vallottam. Édes Istenem, George úgy halt
szégyenteljes halált, hogy tudta, én árultam el. Talán nem értette meg, hogy
szeretetből tettem. Ez a legszörnyűbb benne. Soha nem jöhetett rá, hogy
szeretetből tettem.
Olyan gonoszság volt, olyan elvete – mültség, hogy soha nem érthette meg,
mennyire szerettem, és hogy nem tudtam elviselni, ha más nőre nézett. Főleg nem
Annára. Főleg nem úgy.
Leülök, és a fal felé fordulok. Nem bírok kinézni az ablakon. Nem bírom
végigkutatni a cella falát, nem akarom megtalálni a nevét. Leülök, és az ölemben
összekulcsolom a kezemet. Ha figyel valaki, láthatja, hogy higgadt vagyok Hiszen
ártatlan vagyok Olyan ártatlan és higgadt, mint... mint Lady Margaret Pole, például,
akit szintén az ablakom alatt fejeztek le. Az ő érdekében sem szóltam egyetlen szót
sem. Édes Istenem, hogyan szívhatom be egyáltalán e hely levegőjét?
Sok pár láb csoszogását hallom a lépcső felől. Mit képzelnek, hány emberre lesz
szükség ehhez? Megcsikordul a kulcs a zárban, kitárul az ajtó. Bosszant ez a
lassúság. Azt hiszik, megijedek ettől a fenyegető színjátéktól? Aztán bejönnek. Két
férfi és az őrök. Az egyiket, Sir Thomas Wriothsleyt ismerem, de az írnokot nem.
Hosszan matatnak, odahúzzák az asztalt, széket tolnak alám. Állva maradok,
összefűzöm az ujjaimat, igyekszem közönyösnek tűnni. Aztán észreveszem, hogy a
kezemet tördelem, hát kényszerítem magam, hogy nyugton maradjak.
– A királyné gyerekkoráról, lambethi múltjáról szeretnénk kikérdezni önt –
mondja Wriothsley. Biccent az írnok felé, hogy jegyzeteljen.
– Nem tudok erről semmit – mondom. – A feljegyzéseikből bizonyára kiderült,
hogy vidéken voltam, a Blickling Hallban, utána pedig Anna királyné udvartartásába
álltam, ahol megbízható, tisztességes szolgálatot nyújtottam. Howard Katalint csak
akkor ismertem meg, amikor Anna királyné mellé került.
Az írnok egyetlen vonást húz csak a papírra. Látom, mi az. Egy kis pipa. Tehát
tudták, mit fogok mondani, nem kell leírniuk. Felkészültek erre a kihallgatásra,
egyetlen szavukat sem szabad elhinnem. Tudják, mit akarnak kérdezni, tudják,
milyen választ várnak tőlem. Résen kell lennem. Fel kell fegyvereznem magam
ellenük. Bár tisztán tudnék gondolkodni, bárcsak össze tudnám szedni örvénylő
gondolataimat. Nyugodtnak kell lennem, ravasznak kell lennem.
– Amikor a királyné titkárává fogadta Francis Derehamet, tudta ön, hogy
korábban barátok és szeretők voltak?
– Nem, semmit nem tudtam a királyné múltjáról – mondom.
Az írnok ezt is kipipálja. Ezt is előre tudták.
– Amikor a királyné arra kérte önt, hogy hozza a szobájába Thomas Culpeppert,
tudta – e, mi a szándéka?
Leesik az állam. Hogy jutottunk egyetlen ugrással Thomas Culpepperhez?
Honnan tudnak Thomas Culpepperről? Mit tudnak róla? Mit mondott nekik? Talán e
pillanatban is a kínpadon fekszik a fájdalomtól okádva, felöklendezve az igazat?
– Sosem kért erre – mondom.
Az írnok vízszintes jelet húz a papírra.
– Tudjuk, hogy a királyné erre kérte, és tudjuk, hogy Culpepper be is ment
hozzá. Na mármost, ha kedves az élete, legyen szíves elmondani, mi történt
Thomas Culpepper és Howard Katalin között!
Az írnok várakozásteljesen nyomja pennáját a papírra; a szavak kiszáradt
ajkamra tolulnak. Bekövetkezett. Katalinnak vége, Culpepperre halál vár, én pedig
árulóvá leszek: megint.
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1541. DECEMBER
A néhai norfolki herceg özvegyét betegágyán hallgatták ki unokája múltjáról.
Bíróság elé kell állnia, mert szó nélkül hagyta, hogy Katalin hozzámenjen a
királyhoz, holott tudta, hogy már nem szűz. Ez újabban felségárulásnak minősül.
Felségárulásért kell felelnie a bíróság előtt, mert az unokája szeretőt tartott. Ha
bűnösnek találják, újabb idős hölgy fejére sújt le Henrik bárdja.
Dereham és Culpepper ellen közvetett árulás a vád. Az ok: mindketten testi
kapcsolatba kerültek a király feleségével. Derehamet annak dacára vádolják, hogy
nincs ellene szóló bizonyíték, és a legtöbben úgy vélik, hogy jóval a házasság előtt
volt viszonya a királynéval, sőt még az én házasságom előtt. Hiába; újabban ez is
árulásnak számít. A király „közönséges cafkának" nevezte a királynét – jaj, Kitti,
hogy bárki képes ilyet mondani rád! Mindkét férfi bűnösnek vallotta magát
felségsértésben, így remélnek kegyelmet nyerni. Mindketten tagadják, hogy együtt
háltak a királynéval. Bírájuk – bármilyen elképzelhetetlen volna ez annak, aki nem
ismeri Henrik uralmát – a norfolki herceg, aki többet tud minderről, mint bárki
sejthetné. Őkegyelmessége visszatért vidékről, hogy meghallgassa a vallomásokat,
melyek igazolják, hogy az unokahúga, Katalin házasságot ígért Derehamnek,
bebocsátotta a hálószobájába, beengedte az ágyába. Megtudta a vallomásokból,
hogy Dereham az udvarhoz került Katalin titkáraként, és ez, úgy látszik elegendő
bizonyíték a fiatalok bűnösségére. Hiszen mi másért állt volna Dereham a királyné
szolgálatába, kérdezik a vallatóbiztosok méltatlankodva, ha nem azért, hogy
elcsábítsa úrnőjét? Arról szó sem esik, hogy talán egyszerűen csak előnyöket remélt
Katalin sikerétől, mint a többiek.
Culpepper eleinte mindent tagadott, de amint a királyné udvarhölgyei, köztük
Lady Rochford, megtették vallomásukat, megértette, hogy vége a játéknak, és most
már beismeri a bűnösségét. Mindkét fiatalemberre akasztás vár, aztán még élve
levágják őket a kötélről, felvágják a hasukat, kihúzzák a zsigereiket, és miközben
elvéreznek, feldarabolják őket; ez a büntetés azért, mert szerették a csinos leányt,
aki feleségül ment a királyhoz.
Ez Katalin sorsát is előrevetíti. Tudom, hogy így van, és mindennap imádkozom
szegény kislányért. Ha a férfiakat, akik szerették, a legkegyetlenebb halállal sújtják,
amit angol földön valaha kiötöltek, akkor igen csekély esély van rá, hogy ő
kegyelmet kap, és visszanyeri a szabadságát. Félek, hogy a Tower foglya lesz egész
életére. Édes Istenem, hiszen csak tizenhat éves. Hát nem értik, hogy két évvel
ezelőtt túl fiatal volt még ahhoz, hogy tudja, mit tesz? Nem sejtette a nagybátyja,
hogy egy tizennégy éves lány aligha tud ellenállni a kísértéseknek, amikor minden
szeszélyét készséggel kiszolgálják? Azon nem is töröm a fejem, mit gondolt Henrik.
Henrik őrült. Nem gondolt ő semmire, csak a saját gyönyörére, a saját
meggyőződésére, hogy a felesége imádja. Ezért kell Katalinnak megfizetnie: mert
nem teljesítette be egy őrült hiú ábrándjait. Akárcsak én.
Amikor undorodva elfordultam a királytól Rochesterben, meggyűlölt érte, és
meg is büntetett, amint tudott, rútnak, kövérnek, lógó mellűnek, petyhüdt hasúnak
nevezett, elterjesztette, hogy nem vagyok szűz, visszataszító szagom van,
egyenesen bűzlök. Amikor Kitti fiatal, csinos
férfit választott dagadt, rothadó testű férje helyett, akkor istentelen szajhának
titulálta. Engem megaláztatással és számkivetéssel büntet, aztán a
nagylelkűségével hivalkodik. Nem hiszem, hogy Katalin ilyen könnyen megússza.
A belső szobámban térdelek az imazsámolynál, amikor csendesen kinyílik
mögöttem az ajtó. Veszélyes időket élünk, hát riadtan megpördülök. Lőtte az, a
tolmácsom, és az arca halott halvány.
– Mi történt? – Egyből talpra ugrom. A sarkam beleakad a ruhám szegélyébe,
megbotlom, és kis híján elesem, a kis oltárba kapaszkodva állok fel. A kereszt
megbillen, és a padlóra zuhan.
– Letartóztatták az egyik lányt, Francest, és a birtokos gazdát, Richárd
Tavernert.
Tátva marad a szám az iszonyattól, aztán nagyokat lélegzem, hogy
összeszedjem magam. Kifejezéstelen arcomat látva azt hiszi, nem értettem, amit
mondott, megismétli hát a szörnyű hírt németül: – Letartóztatták az udvarhölgyét,
Francest, és elvitték Richárd Tavernert is.
– Mi a vád? – suttogom.
– Nem mondták meg. A vallatóbiztosok itt vannak a házban. Mindannyiunkat
kikérdezik.
– Biztosan mondtak valamit!
– Csak annyit, hogy kikérdeznek mindenkit. Még önt is.
A félelem megdermeszt. – Gyorsan – mondom. – Siessen azonnal az istállóhoz,
és az egyik fiút küldje Dr. Harsthoz Londonba hajóval. Mondja meg neki, hogy
súlyos veszélyben vagyok. Induljon el tüstént. A kerti lépcsőn menjen le, és
vigyázzon, nehogy meglássák.
Biccent, és a rejtett kijáraton elindul a kertbe, épp amikor felpattan a
fogadószobám ajtaja, és bemasírozik öt férfi.
– Azonnal álljon meg! – rendelkezik egyikük a nyitott ajtó láttán. Lőtte
megtorpan, de nem néz felém.
– Csak a kertbe megyek – mondja angolul. – Friss levegőt akarok szívni. Nem
érzem jól magam.
– Le van tartóztatva – feleli a férfi.
Előrelépek. – Milyen alapon? Mit hoznak fel ellene?
A legidősebb férfi, nem tudom, ki az, felém lép, és kissé meghajtja magát. –
Lady Anna – szólal meg. – Londonban az a szóbeszéd járja, hogy súlyos
törvénysértés folyik az ön otthonában. A király parancsára vizsgálatot tartunk. Aki
titkolózni próbál vagy hátráltatja a nyomozást, azt a király ellenségének tekintjük,
és felségsértésért kell felelnie.
– Engedelmes alattvalói vagyunk a királynak – vágom rá. Magam is kihallom a
hangomból a félelmet. O is hallhatja. – De a házamban nem folyik törvénysértés, én
nem sértettem meg a törvényt semmivel.
Biccent. Feltehetőleg ezt mondta Howard Kitti is; Culpepper és Dereham
úgyszintén.
– Válságos időket élünk, gyökerestül kell kiirtanunk a bűnt – mondja erre. –
Legyen szíves, maradjon ebben a szobában, ha óhajtja, önnel maradhat ez a hölgy
is, amíg kikérdezzük a háznépet. Utána önnel fogunk beszélni.
– Értesítenem kell a nagykövetemet – mondom. – Nem bánhatnak úgy velem,
mint akárkivel. A nagykövetemnek tudnia kell erről a vizsgálatról.
A férfi elmosolyodik. – Ebben a pillanatban hallgatják ki az otthonában – mondja.
– Vagyis inkább a fogadóban, ahol megszállt. Ha nem tudtam volna, hogy egy
uralkodó nagykövete, ágrólszakadt kereskedőnek néztem volna. Nem mondhatni,
hogy előkelő házat visz.
Zavaromban elvörösödöm. Ez is az öcsém műve. Dr. Harst sosem kapott rendes
fizetést, nem kapott tisztességes otthont. Most engem gúnyolnak az öcsém
szűkmarkúsága miatt.
– Kérdezzenek ki bárkit – mondom vitézül. – Nincs rejtegetnivalóm. Tartom
magam a királlyal kötött egyezséghez. Egyedül lakom, nem fogadok több vendéget,
mint illendő, a béreket beszedem, a számláimat kifizetem. Amennyire meg tudom
ítélni, a szolgáim józan, fegyelmezett életet élnek, és a király előírásainak
megfelelően járunk templomba és gyakoroljuk vallásunkat.
– Akkor nincs mitől félnie – mondja. Sápadt arcomra pillant, és mosolyog. –
Kérem, ne aggódjon. Csak a bűnösöknek kell félelmet mutatniuk.
Mosolyra rántom merev ajkaimat, a székhez megyek, és leülök. A férfi szeme a
padlón heverő feszületre és az imazsámolyról lerántott térítőre siklik; elhűlve vonja
föl a szemöldökét.
– Lehajította Urunk keresztjét? – suttogja elborzadva.
– Baleset volt. – Még az én fülemnek is gyengén hangzik. – Vegye föl, Lőtte.
A férfi sokatmondó pillantást vált egyik társával, jelezve, hogy ez ellenem szóló
bizonyíték; aztán kisétálnak a szobából.
Katalin
A SYONI APÁTSÁG, 1541. KARÁCSONY
Anna
A RICHMONDI PALOTA, 1542. FEBRUÁR
A szobámban ülök egy széken, a kezem összefonom az ölemben; a Titkos
Tanács három főúri tagja áll előttem komor arccal. Végre iderendelték Dr. Harstot,
tehát ma eljön a döntés pillanata, miután hetekig vallatták házam népét, vizsgálták
a számláimat, és kikérdezték még az istállófiúkat is, merre szoktam lovagolni, és
kivel.
Nyilvánvaló, hogy titkos találkozókat szándékoztak leleplezni, de vajon mi a
gyanú, kivel szövetkeztem? A császárral, a spanyolokkal, a franciákkal vagy a
pápával? Talán azzal gyanúsítanak, hogy szeretőt tartok, vagy azzal vádolnak meg,
hogy felcsaptam boszorkánynak. Mindenkitől megtudakolták, hogy merre jártam, és
ki látogat rendszeresen. Elsősorban az ismeretségi körömet igyekeztek
feltérképezni, de nem tudom, mit kerestek
Mivel nem vagyok sem összeesküvő, sem boszorkány, sem szajha, emelt fővel
kellene vállalnom az ártatlanságomat, de egy nálam jóval fiatalabb lány épp a
halálos ítéletét várja, és országszerte nap mint nap égetnek halálra igaz lelkű
embereket, csak mert nem osztják a király véleményét az oltáriszentségről. Az
ártatlanság már nem elég.
Mégis emelt fővel nézek szembe bíráimmal, mert tudom, hogy a nálam jóval
erősebb hatalommal szemben, akár élveteg és kegyetlen fivéremről, akár a hiú és
őrült angol királyról van szó, mindig jobb, ha büszkén és bátran várom a
legrosszabbat. Dr. Harstot viszont kiveri a víz félelmében, verejték gyöngyözik a
homlokán, s időnként megtörli az arcát egy szutykos zsebkendővel.
– Elhangzottak bizonyos állítások – mondja Wriothsley fontoskodva.
Hűvösen nézek rá. Sosem szerettem, ő sem engem, de az egyszer biztos, hogy
jó szolgája a királynak Amit Henrik kíván, azt ez az ember tálcán hozza elé, a
törvényesség mázával leöntve. Hát most meglátjuk mit kíván ezúttal Henrik.
– A király fülébe jutott, hogy ön gyermeket hozott a világra – mondja. – Úgy
hallottuk, hogy a nyáron fiúnak adott életet, akit elrejtettek az ön szövetségesei.
Dr. Harstnak tátva marad a szája. – Hogy mi? – kérdezi.
Arcizmom sem rezdül. – Hazugság – felelem. – Mióta Őfelségének és nekem
különváltak az útjaink, nem érintett férfi. És ön személyesen bizonyította annak
idején, hogy Őfelsége sem ismert testileg. A király maga is megesküdött, hogy szűz
voltam akkor, és még most is szűz vagyok. A szolgálóim a megmondhatói, hogy
nem szültem gyermeket.
– Megkérdeztük a szolgálóit – válaszolja látható élvezettel. – Kikérdeztük
mindegyiket, és igen eltérő válaszokat kaptunk. Van egynéhány ellensége a háznép
között.
– Sajnálattal hallom – felelem. – És jogosan érhet bírálat a személyzet
fegyelmezetlenségéért. A szolgálók néha hazudnak. De ez az egyetlen vétkem.
– Ennél rosszabbat is vallottak – mondja.
Dr. Harstnak lángba borul az arca, nehezen szedi a levegőt. Ugyanaz a kérdés
gyötri, mint engem: mi lehet rosszabb, mint egy eltitkolt gyermek? Ha ez egy
koncepciós felségsértési per kezdete, akkor gondosan szövik körém a hálót. Kétlem,
hogy meg tudnám védeni magam, ha eskü alatt tett vallomásokat és egy
ismeretlen újszülöttet vetnek be ellenem.
– Mi lehet rosszabb ennél? – kérdezem.
– Azt mondják, hogy nem volt semmiféle gyermek, ön csak tettette a szülést, és
biztosította a szövetségeseit, hogy a kisfiú a király gyermeke, az angol trón
várományosa. Pápista árulók segítségével arra készül, hogy trónra ültesse a fiút, és
bitorolja a Tudorok uralmát. Mi erre a válasza, aszonyom?
Kiszáradt a torkom, érzem, hogy hiába keresem a szavakat, nem jön ajkamra
meggyőző cáfolat. Ha akarnak, nyomban letartóztathatnak, pusztán erre az állításra
hivatkozva. Ha találtak egy tanút, aki kijelenti, hogy terhességet színleltem, és azt
állítottam, hogy megszültem a király fiát, akkor felségárulásra találtak tanút, és
bezárhatnak Katalin mellé Syonba, hogy együtt várjuk a halált: két kegyvesztett
királyné nyaka kerül ugyanazon tőkére.
– Az a válaszom, hogy ez nem igaz – mondom egyszerűen. – Akárki is mondta
ezt, az hazudik, és hamis tanú. Semmiféle királyellenes összeesküvésről nincs
tudomásom, és nem is volnék hajlandó ilyenben részt venni. Testvére és hű
alattvalója vagyok a királynak ahogy parancsolta.
– Tagadja, hogy lovak várnak önre, melyekkel eljuthat Franciaországba? – kérdi
egy szuszra.
– Tagadom. – Amint a szó kiszalad a számon, már érzem, hogy hibát követtem
el, mert nyilván tudnak a lovakról.
Sir Thomas elmosolyodik, már tudja, hogy most leleplezett. – Tagadja? – kérdezi
újra.
– Azok a lovak rám várnak – szólal meg Dr. Harst reszkető hangon. – Mint tudják,
sok az adósságom, restellem bevallani, de rengeteg az adósságom. Arra gondoltam,
ha a hitelezőim sürgetni kezdenek, akkor gyorsan Klevébe utazom, és pénzt kérek a
gazdámtól. Azért béreltem a lovakat, hogy elmenekülhessek a hitelezőim elől.
Hitetlenkedve meresztem rá a szemem. Lenyűgöz ez az ügyes hazugság; de
vallatóink ezt nem tudhatják. Dr. Harst meghajol. – Elnézését kérem, Lady Anna. El
kellett volna mondanom. De annyira restelltem.
Sir Thomas a másik két tanácsnokra pillant, azok bólintanak. A magyarázat
elfogadható, ha nem is a kedvükre való.
– Nos – mondja szaporán. – A két szolga, aki ezt a koholmányt kiagyalta, a
Towerbe kerül rágalmazásért. A királynak eltökélt szándéka, hogy megvédje az ön
becsületét.
A váltás szinte letaglóz. Úgy hangzik, mintha tisztáztak volna minden gyanú alól,
és egyből csapdát sejtek e mögött. – Hálás vagyok Őfelségének atyai
gondoskodásáért – mondom óvatosan. – Leghívebb alattvalójának vallom magam.
Sir Thomas biccent. – Helyes. Most mennünk kell. A tanács mielőbb tudomást
akar szerezni arról, hogy az ön személye tisztázódott.
– Elmennek? – kérdezem. Tudom, hogy azt remélik, hátha elárulom magam
megkönnyebbülésemben. Nem is sejtik, mennyire félek. Nem hiszem, hogy valaha
is fellé – legzem, mert merek hinni a biztonságomban.
Mint az alvajáró, fölemelkedem a székből, és kimegyek velük, lesétálunk a
főlépcsőn a bejárathoz, ahol a kísérőik lóháton várnak rájuk a királyi lobogó alatt. –
Remélem, jól van a király – mondom.
– Összetört a szíve – mondja Sir Thomas nyíltan. – Szomorú ügy ez, nagyon
szomorú. Őfelségét megint kínozza a lábsebe, és Howard Katalin viselkedése
mélyen megrendítette. Karácsony óta az egész udvar gyászol. Mintha meghalt
volna a királyné.
– Szabadon bocsátják? – kérdem.
Gyors, óvatos pillantást vet rám. – Mit gondol?
Megrázom a fejem, nem vagyok olyan ostoba, hogy őszintén beszéljek,
különösen azután, hogy magam is épphogy megúsztam a letartóztatást.
Ha valaha is szavakba öntenem a véleményemet, azt mondanám: hónapok óta
sejtem, hogy a király nem épelméjű, és senkinek nincs bátorsága szembeszegülni
vele.
Talán elereszti Katalint, talán visszafogadja, talán a testvérének titulálja, talán
lefejezteti, a hangulatától függően. Talán újból feleségül vesz engem, vagy
lefejeztet felségsértésért. A király dühöngő őrült, és úgy tűnik, rajtam kívül nem
veszi észre senki.
– A király lesz a bírája – mondja Wriothsley, megerősítvén titkos sejtésemet. –
Isten csakis hozzá szól.
Jane Boleyn
A LONDONI TOWER, 1542. FEBRUÁR
Anna
A HEVERI KASTÉLY, 1547. JANUÁR
Tehát meghalt végre – a férjem, aki megtagadott, a férfi, aki nem váltotta be
ifjúkora reményeit, a király, aki zsarnokká lett, a tudós, aki megháborodott, az
angyali kisfiú, aki szörnyeteggé vált. Csak a király halála mentette meg utolsó
feleségét, Parr Katalint, akit letartóztattak volna felségsértésért és eretnekségért;
de a halál, Henrik régi szövetségese, társa és kerítője végül érte is eljött.
Hány embert ölt meg a király? Most, hogy a halál végleg elfojtotta gyilkos
vágyait, elkezdhetünk számolni. Ezreket ölt meg. Soha nem fogjuk pontosan tudni.
Országszerte lángoltak a piactereken az eretnekek máglyái, s álltak az árulók
bitófái. Sok ezer nő és férfi halt meg, akiknek az volt egyetlen bűnük, hogy nem
értettek egyet a királlyal. Pápisták, akik apáik vallását követték, reformerek, akik
megújhodást kívántak. A holtak között van a kis Howard Kitti is, akinek az volt a
bűne, hogy vele egykorú fiút szeretett, nem pedig egy öregembert, akinek a teste
tetőtől talpig rothadt. Ezt a férfit nevezték nagy királynak, a legnagyobb királynak
Anglia történetében. Nem az a tanulság ebből, hogy ne legyen király? Hogy a
népnek szabadság kell? Hogy a zsarnok akkor is zsarnok, ha csinos fejen hordja a
koronát?
A Boleyn örökségre gondolok, mely oly sokat jelentett Lady Rochfordnak. Végül
övé lett az örökség. Örökölte sógornője és férje halálát. A vérpad lett az öröksége
neki és szegény Kittinek, ugyanaz a halál. Én is megkaptam a magam részét a
Boleyn örökségből, ezt a bájos kis kastélyt a kenti országrészben: ez legkedvesebb
lakhelyem.
Tehát vége. Gyászba öltözöm a király emlékére, aztán részt veszek a herceg, a
drága kisfiú, a leendő Edward király koronázásán. Az lettem, amire ígéretet tettem
magamnak, ha elkerül Henrik bárdja. Megfogadtam, hogy élni fogom a saját
életemet, kedvem szerint, megállom a helyem a világban, önálló nő leszek; és most
elértem.
Szabad vagyok, megszabadultam Henriktől, és végre megszabadultam a
félelemtől. Ha éjjel kopognak az ajtómon, nem ugrom ki dübörgő szívvel az
ágyamból, arra gondolva, hogy elhagyott a szerencsém, és a király értem küldte a
katonáit. Ha idegen érkezik a házamhoz, nem sejtek kémet benne. Ha valaki az
udvarról érdeklődik, nem gyanakszom csapdára.
Macskát fogok tartani, és nem félek attól, hogy boszorkánynak hisznek, táncolni
fogok, és nem félek attól, hogy szajhának neveznek. Kilovagolok, és arra megyek,
amerre tetszik. Messze szállok, mint a sólyom. Élem az életemet, és örömemet
lelem benne. Szabad leszek végre.
Nem csekélység ez egy nőnek – a szabadság.
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
VIII. Henrik feleségei közül Klevei Annát és Howard Katalint ismerjük legkevésbé;
holott, amint az gyakran megesik, azt hisszük, jól ismerjük őket. A valós tények e
regényes feldolgozásában igyekeztem félretenni a tradicionális felfogást, hogy az
egyik csúnya volt, a másik buta, és hátteret adni a két fiatal nőnek, akik rövid ideig
a legfontosabb asszonyok voltak Angliában, egymást követő feleségei egy férfinak,
akit lassan hatalmába kerített a téboly.
A szereplők életének főbb tényeit a történelemből merítettem. Klevei Anna
gyermekkorával kapcsolatban kevés adatot találtam, de úgy véltem, édesapja
betegsége és fivére uralma érdekes megvilágításba helyezi későbbi döntését,
amikor a kockázat ellenére Angliában maradt. Sok egykorú forrás beszámol vonzó
és bájos külsejéről, és Holbein portréja is tanúságot tesz róla. Úgy hiszem, a
balsikerű rochesteri találkozás késztette arra a hiúságában súlyosan megsértett
Henriket, hogy elutasítsa Annát. A szakirodalom, különösen Retha Warnicke
történész munkássága részletesen dokumentálja az összeesküvést, mely a válás
alternatívájaként boszorkányság vagy felségsértés vádjával fenyegette a királynét,
a házasságát érintő egyéb bizonyítékokhoz hasonlóan teljesen alaptalanul.
Howard Katalin gyermekkoráról többet tudunk, de szinte kizárólag az ellene
szóló vallomásokra támaszkodva.
Regényes beszámolómat a történelmi tényekre alapoztam, és megértéssel
fordultam a fiatal lány felé, aki nála jóval idősebb és kifinomultabb emberek közé
került az udvarnál. Egyetlen fennmaradt levele, mely Thomas Culpepperhez íródott,
számomra egy nagyon fiatal és mélyen szerelmes lány érzéseiről tanúskodik.
Jane Boleyn, Lady Rochford alakja valós személyen alapul – kevés regényíró
merne hozzá hasonló szörnyeteget kitalálni. Valóban ő szolgáltatta a döntő
bizonyítékot, mely férje és sógornője lefejezéséhez vezetett, és erre a
féltékenységen és az örökség megtartásának szándékán kívül nem akad más
magyarázat. Jelen volt Jane Seymour halálos ágyánál, és vallomást tett Klevei Anna
ellen, mely a vérpadra juttathatta volna a királynét (ahogy regényemben
beszámolok róla). Az ellene szóló bizonyítékok és saját vallomása egyértelműen
elárulják, hogy támogatta Howard Katalin hűtlenségét, noha tisztában volt az ifjú
királyné veszedelmes helyzetével. Az a feltételezés, hogy ezzel Katalin terhessége
volt a célja, tőlem származik. Az én értelmezésem szerint azért színlelt őrültséget,
hogy megmeneküljön a vérpadtól, de remélem, mind ebből a könyvből, mind A
másik Boleyn lányból kiviláglik, hogy Jane Boleyn sohasem volt teljesen épelméjű.
Honlapomon, a philippagregory.com-on részletes háttérinformáció olvasható e
regény megírásával kapcsolatban.